A REGULA ÖSVÉNYÉN “Hogy erősödjék benne a szeretet”1 Bűn – büntetés – kiengesztelődés Szent Benedek Regulájában (23-28. fejezetek) Megbocsátásból élünk, mert nincs szeretet megbocsátás nélkül. “Egyetlen közösség sem állhat fenn anélkül, hogy a tagok ne lennének újból és újból készek a kölcsönös megbocsátásra. Ez éppúgy érvényes a házasságra, mint egy kolostori közösségre. Csak azért bírjuk ki egy közösségben, mert ismételten megbocsátanak nekünk. A mi hozzájárulásunk a közösség épüléséhez abban áll, hogy készek vagyunk egymásnak megbocsátani. De mindezt megelőzi, hogy Isten helyreállítja azt a közösséget, amelyet elfordulásunkkal – bűnünkkel – megszüntettünk. Jézus Krisztusban közel jön hozzánk, hogy újból képesek legyünk közeledni felé és megtapasztaljuk a vele való közösséget. A kiengesztelődés nemcsak külsőleg állítja helyre velünk a közösséget: Isten az egész embert átalakítja és megújítja.”2 Szerzetesi közösségünk alakításában az első és legfontosabb teendőnk, hogy kerüljük a bűnt, mert az egyenetlenséget szít és szakadást idéz elő. Ezért mindig egyértelműen a bűnös elé kell állítani hibájának, bűnének súlyát. Nincs jobb eszközünk, csak a tiszta és világos beszéd, hogy kisegítsük a másikat bűnéből, elesettségéből. Benedek szerint magatartásunkban Jézust kövessük: egyszer vagy kétszer figyelmeztessük a bűnösöket, szeretettel négyszemközt feddjük meg, szükség esetén nyilvánosan, és ha így sem javul meg, ki kell közösíteni. A 23. fejezet tanácsa egybeesik Jézus tanításával, amelyet Máté evangéliumának 18. fejezetében olvashatunk a testvéri feddésről.3 A közösség, amely a bűnöst szembesíti vétkével, átveszi az egyház szerepét, s annak tiszta szelídségével kell megérintenie a beteg testvér szívét. Ez a szoros párhuzam pedig az Evangélium és a Regula között újra arra szólít bennünket, hogy életünket az Evangéliumra irányítsuk, és Jézust, egyetlen példaképünket kövessük. A büntetésről szóló fejezetekben két dologra kell odafigyelnünk. Az elsőt könnyen megértjük: az emberségünk velejárója a bűn. Tudjuk, hogy még azok életében is felfedezzük a rosszat, akiket szeretünk, és nagyra tartunk. Egy életen át gyengék és bűnösök vagyunk és maradunk, s naponta részesedve Isten irgalmából tanuljuk meg őt dicsérni és imádni, “mert megmutatta nekünk irgalmasságát”. Nehezebb megértenünk a kiközösítés büntetését. A Regula ragaszkodik a monostorokban a kiközösítéshez. Azt kérdezhetnénk, hogy kiközösítés szigorával nem vágunk-e elébe Isten ítéletének? A Regula szemlélete értelmében éppen ellenkezőleg: itt a kiközösítés büntetését mindig a megtérés és a gyógyítás eszközeként használja az apát, hogy a bűnösöket visszavezesse az Istenhez. Talán még az a kérdés is felmerül bennünk, hogy ha mi abban a helyzetben lennénk, ugyanúgy alkalmaznánk-e a kiközösítést, mint szerzetes elődeink. Elviselnénk-e, ha egy testvér az asztalközösségből és a közös imádságból ki lenne zárva? Nyilvánvalóan nem. Boldogok lennénk, ha egy nagy bűnt követő büntetés révén eljutnánk arra a valós felismerésre, hogy a bűn
1
[szám nélküli, lénia alatti lábjegyzet] A címet – amely a 2Kor 2,7-re utal – lásd: Szent Benedek Regulája (továbbiakban: RB), 27. fejezet 4. v. 2 Anselm Grün: Bocsáss meg magadnak. [kiadó, város, évszám] 3 Vö. Mt 18,15-17
megszakítja Istennel való egységünket, és ezért a köztünk lévő kapcsolat is megszakad, s így “Krisztus testét kevesebb szeretet járja át”. Benedek azonban még azon hibákra is, amelyek önmagukban kevéssé súlyosak,4 a kiközösítés büntetését helyezi kilátásba, mert megérzi, hogy mi a bűn és mi a közösség. Nincs olyan hűtlenség, amely ne távolítana el bennünket a közösségtől, és nem kívánna elégtételt. De azt is megmutatja nekünk, hogy mily nagy szolgálatot tehetünk a testvéreknek, ha kerüljük a bűnöket. A szerzetes kiközösítésével egy napirendi változás és egy bizonyos elszigeteltség is együtt jár: “ételt pedig csak a testvérek étkezése után egyedül kapjon”.5 Ennek kettős jelentése van. Elsősorban jel, hogy a bűn elválaszt másoktól, és így a szerzetest kizárja a testvérek közösségéből. Azonkívül az elszigeteltség is lehet a gyógyulás forrása, mert az ember elgondolkozhat, magába térhet, felismerheti az igazságot és visszatérhet a közösségbe. A magány világossággal és belátással ajándékozhatja meg a kiközösítettet. Benedek ezzel egy nagyszerű gyógyító eszközt ad a kezünkbe, amit önmagunk és mások életében alkalmazhatunk. A monostorban is előfordulhatnak súlyos hibák, mondja Benedek.6 Teljesen felszínesen szemlélnénk a dolgokat, ha ezen megbotránkoznánk. Amikor erőfeszítésekről, igyekezetről beszélünk, harcról beszélünk, győzelmek és elesések váltakozásáról. Csak arra kell ügyelnünk, hogy a harcot soha ne adjuk fel. Egy biztos: az az ember, aki Isten hívó szavára érte mindent elhagy, és aki lelke mélyén mindig hű marad hozzá, bízhat, hogy eljut az üdvösségre. Még inkább fel fogja ismerni, hogy ő nemcsak önmagáért, hanem másokért is harcol, akár közel állnak hozzá, akár ismeretlen meszszeségben élnek. Gyengeségünket felismerve Isten irgalmához menekülünk, s ez naponta új, üdvösségre vezető ösztönzéseket adhat számunkra. Az imateremből való kiközösítés az Istentől való elválasztást jelenti; a közös asztaltól és a közös munkától való távollét pedig a testvérektől való elszakadást, megfosztottságot hozza magával. “Egyedül legyen”7 – mondja Benedek arról a szerzetesről, aki súlyosabb bűnnel vétkezett. Elszakad Istentől, elszakad az embertársaktól, még ha látszólag erős kötelékkel kapcsolódik is hozzájuk. A szeretet egyesít, a bűn összeveszít. A bűn Istent érinti, Istent sebesíti meg. Ezt jóvá kell tennünk. Ezzel tartozunk Istennek és minden egyes embertársunknak is. A megtérés, amit elvár tőlünk az Isten, szeretetünk legnagyobb bizonyítéka, és egyszersmind szeretetünk legnagyobb megnyilvánulása is testvéreink iránt. Magány, elszigeteltség, kiközösítés: ezek a szavak nagyon különböző fogalmakat jelölnek. A magány, az igazi keresztény magány, amelyhez felnőttünk, mindegyikünk számára gazdagító. Simone Weil szerint a magány értéke: lehetőség egy magasabb figyelemre. A pozitív következetességgel megélt magány egyszer csak kezd áttetszővé válni: a szerzetes megtapasztalja és tudja, hogy éppen legmélyebb magányában kapcsolódik mindenkihez és egy mindenkivel. Az elszigeteltség viszont rendkívül félelmetes dolog; elszegényedés és terméketlenség, a pokol, a megsemmisülés elővételezése. “Hiszen az ember elszakadva végleg Istentől és az emberektől – a
4
RB 24. f. 3.v. RB 24. f. 5.v. 6 RB 25. f. A súlyosabb hibák 7 RB 25.f. 3.v. 5
pokol a legteljesebb magány – már nincs is.”8 Nagyon könnyű a hétköznapok világában más emberekkel közös feladatban vagy egy meghatározott cél végrehajtásában az összetartozást megélni, különösen ha szenvedélyesen érdekel bennünket, és teljes erőnkkel dolgozunk ezek megvalósításán. És mégis, sok ember – minden látszat ellenére is – elszigetelt. Benedek ismeri ezt a veszélyt. Meg akarja óvni a szerzetest a halálos elszigeteltségtől és a csalódástól, nem akarja, hogy azt hihesse: bár Istentől elszakadt, legalább még a testvérek közösségében látszatéletet folytathat. A kiközösítés tudatosítja igazi helyzetét. “Az apátnak a lehető legnagyobb gondja legyen a bűnös testvérekre”9 – mondja a Regula teljesen az Evangélium szellemében, s megmutatja nekünk az apáti szolgálat egyik legkényesebb pontját: hogyan kell bánni a gyengékkel, azokkal a testvérekkel, akik gyengeségük miatt hűtlenségbe sodródnak. Előfordulhat, hogy egy szerzetesben olyan indulat, lelki beállítottság jelentkezik, amely az apáttal szemben bizonyos ellenszenvben mutatkozik meg. Ezért nem tud vele személyesen szót érteni, ilyenkor az apát “szenpektákat, vagyis öregebb, bölcs testvéreket” küld, akik azt teszik, amit ő tenne, ha nem lenne megkötve a keze: “vigasztalják az önmagával küszködő testvért, és alázatos elégtételadásra buzdítják”, továbbá tudatosítják benne, hogy Isten minden, hogy az ő végtelen irgalmassága, amely az emberek nagyobb javára még az eltévelyedéseiket és a bűneiket is felhasználja, meg akarja menteni. Ha a testvér valóban alázatos, akkor megmenekül. Így történik velünk is. Ha olyan akadályok állnak előttünk, amelyek elállják Istenhez vezető utunkat, és ezért már nem látjuk, hogy Isten szeretettel, hatékonyan, állandóan formál bennünket, Ő mégis jelen van; szerzeteséletünk minden egyes cselekedetében, minden találkozásában, örömében, próbatételében és kudarcában közel van hozzánk. Az apát küldöttei megpróbálnak bátorságot önteni a vétkes testvérbe, azaz: a mindig jelenlévő Istenbe vetett bizalmat, “nehogy elnyelje őt a túlságos szomorúság” (2Kor 2,7), hanem “erősödjék meg benne a szeretet” (2Kor 2,8). Isten mindenre képes abban, aki mindenhatóságára hagyatkozik. Gyakran kislelkűek vagyunk, mert nagyon bízunk önmagunkban, és az Istenhez való kötődésünket nem állandó vágyakozásunk, hanem a számunkra és mások számára észrevehető sikerek határozzák meg. Krisztus nem azért jött, hogy eltávolítsa a nehézségeket utunkból és megkíméljen bennünket a kudarcokkal is együtt járó harctól, hanem hogy azokat naponta velünk és bennünk legyőzze. Ha Jézus valóban minden számunkra, akkor semmi sem fog feltartóztatni bennünket az Istenhez visszavezető úton. Nehéz szeretni, de az is nehéz, hogy engedjük szeretni magunkat. Mindkettő megkívánja, hogy megfeledkezzünk önmagunkról, és odaadjuk magunkat a másiknak. A nehézség még nagyobb lesz, ha ehhez még hozzájárul a bűn, és szakadásokhoz vezet. Érthető, hogy Benedek minden természetes és természetfeletti eszközt felhasználva arra törekszik, hogy a beszakadt hidakat helyreállítsa. Ebben a fejezetben csodálatos módon ötvöződik az Evangélium szelleme és egyfajta finom pszichológia. Benedek “túlságos szomorúságról” beszél. Azt szeretné, ha a monostorban vidám és egészséges légkör volna, amely nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a kríziseket megoldjuk. 8 9
Söveges Dávid: Magyarázatok Szent Benedek Regulájához. [kiadó, város, évszám] RB 27. f. Miként gondoskodjék az apát a kiközösítettekről?
Feltűnő, hogy a 28. fejezetben a bűnükben makacsul kitartókat10 még mindig a “testvér”-nek nevezi. A monostor közösségében testvérek vagyunk, de ugyanúgy az egyházban is, még ha egy vétség bizonyos mértékben a közösségen kívül helyez is bennünket. Tehát a többiek mindig a testvéreink, akikről gondoskodunk, akiket keresünk, akikre várunk, és akiknek elébe megyünk. Csak ha a magát közösséget veszélyezteti az egyik testvér életmódja, akkor van szó “gonoszról”. A testvériség lelkületét a legutolsó határig gyakorolni kell, és ez a határ bizonyára sokkal távolabb van, mint azt feltételezzük Ugyancsak ebben a fejezetben konfrontálódunk a gonosz misztériumával, amely beoson a monostor életébe. Benedek számol vele, de érdemes odafigyelnünk, hogyan teszi. A kiűzés csak akkor következik be, miután egy egész sor gyógyítási kísérlet (“imádkozzék érte maga is, imádkozzanak a testvérek is, hogy az Úr, aki mindent megtehet, adja vissza a beteg testvérek egészségét”) hatástalannak bizonyult. Úgy, ahogy Jézus birtokában volt, sem az apát, sem a közösség nincs birtokában a szív ismeretének, és ők maguk is bűnösök. Időre van tehát szükségük, hogy a betegséget kipuhatolják, hogy felfedezzék a beteg testvérben azt az érzékeny pontot, amelynek segítségével ismét a szeretetre vezethetik, és egész lényét megváltoztathatják. És ha bizonyosságot szereztek, hogy nincs már kiút, csak akkor kell használniuk az operálókést, “hogy egy beteg juh az egész nyájat meg ne fertőzze”. Ez a fájdalmas Regula-hely magyarázatra szorul. Benedek ismeri az embert. Monostorait nem a tökéletes szentek számára alapította. Ezért a pásztor fő erényének a türelemnek kell lennie, még ha az összes megmentési kísérlete látszólag kudarcba fullad is. Ahogyan a monostorból való kiutasításban láthatóvá lesz, Benedek ennek ellenére sem kételkedik a testvér örök üdvösségében, nem zárja ki Isten szeretetéből, bár elküldi. Isten még nem mondta ki vele kapcsolatban a végső szót. Benedek csak azt jelenti ki, hogy az együttélés tovább már folytathatatlan, mert az mindkét fél számára káros volna. Hogy – amennyire lehetséges – megmaradjon a szeretet, távoznia kell a testvérnek. A bűnt, amely életünk kísérője, felfoghatjuk kudarcként, amire önváddal reagálunk. Ez bensőleg lefelé húz és beletörődéshez vezet. De felfedezhetjük a bűnben azt az óriási lehetőséget, hogy bizalmunkat kizárólag Istenbe vessük, aki a monostor falain belül különböző módokon siet segítségünkre. Harcolnunk kell azért, hogy Isten átformáljon bennünket. De küzdelmeink ellenére is újból és újból bűnbe fogunk esni. Ha minden tőlünk telhetőt igyekszünk megtenni, bíztatásként ott állnak előttünk Szent Pál szavai: “Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyengeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (2Kor 12,9). Horváth Dori Tamás
10
RB 28. f. Azokról, akik többszörös megbüntetés ellenére sem akarnak megjavulni
