Szemelvények a nukleáris tudomány történetébõl

Szemelvények a nukleáris tudomány történetébõl Gondolkodók, gondolatok, eredmények Szerkesztette

VÉRTES ATTILA

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

Megjelent a Magyar Tudományos Akadémia Könyv- és Folyóirat-kiadó Bizottsága,

valamint a Paksi Atomerõmû Zrt. támogatásával

Írták Berei Klára, Fülöp Zsolt, Gyürky György, Horváth Dezsõ, Inzelt György, Klencsár Zoltán, Környei József, Köteles György, Krasznahorkay Attila, Lévay Béla, Radnóti Katalin, Sárándi István, Schiller Róbert, Szatmáry Zoltán, Szilvási István, Tóth Gyula, Vértes Attila, Wojnárovits László, Zaránd Pál, Zoletnik Sándor A hátsó fedélen az ITER-projekt által tervezett fúziós reaktor vázlatos képe látható ISBN 978 963 05 8642 9 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiad.hu Elsõ magyar nyelvû kiadás: 2009 © Vértes Attila (szerk.) 2009

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános elõadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetõen is

ELÕSZÓ

Könyvünk célja, hogy bemutassuk a nukleáris tudomány fontosabb eredményei felfedezésének körülményeit, illetve az elõzményekbõl történõ kikristályosodás folyamatát. Azt reméljük, hogy ezek a szakirodalmi turkálások érdekelni fogják a szakterületen munkálkodó kollégákat, sõt, talán még más, természettudományos területek kutatói számára is hasznos olvasmányok lesznek az ilyen témájú írások. Esetleg, csak a természettudományok iránt érdeklõdõk számára is nyújthatnak olvasmányélményt az ilyen fajta irodalomfeldolgozások. Az egyes fejezetek között vannak átfedések. Ez természetes, hiszen a nukleáris tudomány egyes eredményei, felfedezései egymásra épülnek, egymással kapcsolatban vannak. Egy-egy témát körüljárva, érintenünk kell más területeket is. Úgy gondolom, ennek a körülménynek is lesz haszna az olvasó számára, hiszen érdekes lesz látni, hogy két (vagy több) szerzõ mennyire más szempontokat vesz észre vagy hangsúlyoz ugyanazon történések leírása során. A könyv elkészülését sokan segítették. Köszönettel tartozunk számos kollégának. Marek Tamásnak az internetes adatgyûjtésben nyújtott segítségéért, Csotó Attila néhány fejezet szerzõjének kiválasztásában adott tanácsokat. Barát Pál grafikusmûvész az egyéniségeket tükrözõ portrékat készítette. Szabóné Tunyogi Helga a szöveg- és ábraszerkesztést végezte igen gondosan és elkészítette a névmutatót. Silberer Vera olvasószerkesztõ precíz munkája növelte a kötet értékét. Köszönet illeti a kötet megjelenését támogatókat: az MTA Kémiai Tudományok Osztályát és Fizikai Tudományok Osztályát, a Paksi Atomerõmû Zrt.-t és az OTKÁ-t a K62691 számú pályázattal nyújtott támogatásáért. Köszönet az Akadémiai Kiadó munkatársainak, akik bábáskodtak a könyv megjelenésénél. Budapest, 2008. április 30.

Vértes Attila

7

TARTALOM

Ajánlás (VÉRTES ATTILA) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A kezdetek (VÉRTES ATTILA) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Otto Hahn – egy „primitív” Nobel-díjas a radiokémia hajnalán (SCHILLER RÓBERT) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A Rutherford-iskola (VÉRTES ATTILA) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Hevesy György és a nyomjelzéstechnika (VÉRTES ATTILA) . . . . . . . . . . . . . . . . . „Bámulattal szemléljük a testek önsugárzását…” Az atomkorszak magyar úttörõi (RADNÓTI KATALIN, INZELT GYÖRGY) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A magsugárzás kölcsönhatása az anyaggal (VÉRTES ATTILA) . . . . . . . . . . . . . . . A neutron felfedezése (VÉRTES ATTILA) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A részecskefizika kezdetei (VÉRTES ATTILA) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy zseniális ötlet és a Szilárd–Chalmers-effektus (BEREI KLÁRA) . . . . . . . . . . . A mesterséges radioaktivitás felfedezése (LÉVAY BÉLA) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A transzuránelemek elõállítása: a maghasadás felfedezése (VÉRTES ATTILA) . . . Az atomenergia hasznosítása (SZATMÁRY ZOLTÁN) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Pozitronannihiláció és az egzotikus pozitróniumatom (LÉVAY BÉLA) . . . . . . . . . A Mössbauer-effektus (KLENCSÁR ZOLTÁN) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A magfizika az elemek születésének nyomában (FÜLÖP ZSOLT, GYÜRKY GYÖRGY). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szimmetriák és részecskék (HORVÁTH DEZSÕ) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egzotikus alakú atommagok (KRASZNAHORKAY ATTILA) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A fúziós álom (ZOLETNIK SÁNDOR) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A sugárkémia kezdetei, eredményei és az újabb fejlemények (WOJNÁROVITS LÁSZLÓ) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sugárbiológiai és sugár-egészségtani szemléletek (KÖTELES GYÖRGY). . . . . . . . . Radioaktív nyomjelzés az élõ szervezetben: nukleáris medicina (KÖRNYEI JÓZSEF, SÁRÁNDI ISTVÁN, SZILVÁSI ISTVÁN, TÓTH GYULA) . . . . . . . . Fejezetek a radioaktív nuklidok terápiás alkalmazásából (ZARÁND PÁL) . . . . . . . Névmutató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

9 17 35 47 55 69 107 123 131 143 153 157 193 233 245 269 285 329 339 383 409 435 457 473

AJÁNLÁS

A nukleáris tudomány meglehetõsen népszerûtlen napjainkban, a „nukleáris” szó szinte már szitokszónak számít. Ez a közvélekedés persze érthetõ, ha a Hirosima és Nagaszaki felett 1945. augusztus 6-án és augusztus 9-én felrobbant urán-, illetve plutóniumtöltetû atombombákra vagy az 1986. április végén Csernobilban történt eseményekre gondolunk. De arról nem a tudomány tehet, hogy a maghasadást éppen a második világháború elõestéjén fedezte fel Hahn és Strassmann 1938. december 17-én Berlinben, és amikor a fizikusok látták és publikálták, hogy a maghasadás révén óriási energiákat lehet felszabadítani, akkor a tehetõsebb kormányok arra adtak pénzt és támogatást, hogy a magenergiák felhasználásával romboló eszközök készüljenek a katonai potenciálok növelésére, és csak az 1950-es években épültek az elsõ, kísérleti, villamos energiát termelõ atomreaktorok (Idaho, USA, Obnyinszk, Szovjetunió és Calden Hall, Anglia). Ezen reaktorok teljesítménye 5–45 MW volt. (A Pakson mûködõ négy reaktor mindegyikének átlagos teljesítménye ~450 MW.) Az történt, mint sokszor a történelemben: a tudomány, a tudósok eredményeit a politika, a politikusok elõször az emberek ellen, az emberek irtására hasznosították és csak késõbb a társadalom hasznára. (Ez a megállapítás általános érvényû, és akkor is igaz, ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy a Japánra ledobott atombombák meggyorsították a háború befejezését.) A csernobili eseményeket emberi mulasztások sorozata okozta, és ez szintén nem a tudomány bûne. A nukleáris tudományról kialakult negatív véleménnyel szemben az az igazság, hogy ez a tudományterület volt a 20. század természettudományának motorja. Ezt az állítást egyszerûen lehet bizonyítani, ha meggondoljuk, hogy a 20. században száz alkalommal adtak ki fizikai Nobel-díjat és ugyanennyiszer kémiait, és a kétszáz alkalommal átadott fizikai és kémiai Nobel-díj között ötvenhét olyan elismerés volt, amelyet a nukleáris tudomány területén elért eredményért adtak. Ez a közel 30%-os részesedés azt jelzi és bizonyítja, hogy a nukleáris tudomány szolgáltatta az elmúlt század természettudományának dinamizmusát és ezen tudományterület eredményei segítették megérteni az anyag, a környezetünk és az univerzum szerkezetét és kialakulását.

10

VÉRTES ATTILA

::::::::::::::::::::::::::::::::::: Egy évben egy, két vagy három kutató kaphatja meg a Nobel-díjat ugyanazon tudományterületen. Ha két vagy három kutató között osztják meg a díjat, akkor általában közös kutatást díjaznak (például 1958-ban Cserenkov, Frank és Tamm kapta a fizikai Nobel-díjat a Cserenkov-sugárzás felfedezéséért és elméletének kidolgozásáért), de néha az is elõfordul, hogy különbözõ témában dolgozó kutatók osztoznak a díjon (például 1961-ben Mössbauer a róla elnevezett effektus, a gamma-fotonok visszalökõdés-mentes magrezonancia-abszorpciójának felfedezéséért, míg ugyanebben az évben Hofstadter az atommagokon történõ elektronszórás vizsgálatáért és a nukleonok szerkezetének felfedezéséért kapott fizikai Nobel-díjat). ::::::::::::::::::::::::::::::::::: Az 1. táblázat felsorolja a magfizikai és magkémiai eredményekért odaítélt Nobel-díjakat. A nukleáris Nobel-díjak között kétszer annyi fizikai volt, mint kémiai a század közepéig, de a 20. század második felében már csak egy Nobel-díjas eredmény született a nukleáris kémia területén. (Libby kapott kémiai Nobel-díjat a 14C-kormeghatározás kidolgozásáért.) 1977-ben a nukleáris medicina területén elért eredményeket ismertek el orvosi Nobel-díjjal: Rosalin Yalow radioimmunológiai kutatásaiért kapta a díjat. 1. táblázat A nukleáris tudomány Nobel-díjas eredményei A Nobel-díjat eredményezõ tevékenység éve(i)

A díjazott(ak) neve

A díj odaítélésének éve

A radioaktivitás felfedezése

1896

H. A. Becquerel M. Curie P. Curie

1903 (fizikai)

A polónium, 84Po és a rádium, felfedezése

1898

M. Curie

1911 (kémiai)

A radon, 86Rn és az a- és b-sugárzás felfedezése

1900

E. Rutherford

1908 (kémiai)

Az energiakvantum felfedezése

1901

M. Planck

1918 (fizikai)

Elméleti fizikai munkái és a fotoelektromos jelenség törvényének megalkotása

1902–1905

A. Einstein

1921 (fizikai)

Az elektromosság elemi töltésével és a fotoelektromos jelenséggel kapcsolatos munkáért

1910–1914

R. A. Millikan

1923 (fizikai)

1912

C. T. R. Wilson

1927 (fizikai)

Az elismerést kiváltó eredmény

88Ra

Ködkamra

11

AJÁNLÁS

A Nobel-díjat eredményezõ tevékenység éve(i)

A díjazott(ak) neve

A díj odaítélésének éve

A kozmikus sugárzás felfedezése

1912

V. F. Hess

1936 (fizikai)

Nyomjelzés-technika

1913

Hevesy Gy.

1943 (kémiai)

1913–16

F. Soddy

1921 (kémiai)

Compton-effektus

1923

A. H. Compton

1927 (fizikai)

A kizárási (Pauli-) elv

1925

W. Pauli

1945 (fizikai)

Új, hatékony atomelmélet kidolgozása

1926

E. Schrödinger P. A. M. Dirac

1933 (fizikai)

A ciklotron kifejlesztéséért, az azon elért eredményekért, különösen a mesterséges radioaktív nuklidok elõállításáért

1929–32

E. O. Lawrence

1939 (fizikai)

Az atommag mágneses tulajdonságainak leírása

1930–39

I. I. Rabi

1944 (fizikai)

A koincidencia-módszer kidolgozása és a gamma-kaszkádok vizsgálata

1930–40

W. Bothe

1954 (fizikai)

Magfizikai kutatások tökéletesített ködkamrával

1931–33

P. M. S. Blackett

1948 (fizikai)

A neutron felfedezése

1932

J. Chadwick

1935 (fizikai)

A pozitron felfedezése

1932

C. D. Anderson

1936 (fizikai)

Az atommagok átalakítása gyorsított részecskékkel 0,4 MeV 1H + 7Li ® 2 4He

1932

J. D. Cockcroft E. T. S. Walton

1951 (fizikai)

A proton mágneses momentuma

1933

O. Stern

1943 (fizikai)

1933–37

E. P. Wigner

1963 (fizikai)

Az elismerést kiváltó eredmény

A radioaktív anyagok kémiai tulajdonságai és az izotópia fogalmának bevezetése

Az atommag leírását segítõ szimmetriaelvek

12

VÉRTES ATTILA

A Nobel-díjat eredményezõ tevékenység éve(i)

A díjazott(ak) neve

A díj odaítélésének éve

1934

Frédéric Joliot-Curie Ire`ne Curie

1935 (kémiai)

1934 és 1937

P. A. Cserenkov I. M. Frank I. E. Tamm

1958 (fizikai)

1935

H. Yukawa

1949 (fizikai)

1934–36

E. Fermi

1938 (fizikai)

Magreakciók elmélete, energia felszabadulása csillagokban

1938

H. A. Bethe

1967 (fizikai)

Maghasadás neutronok hatására

1938

O. Hahn

1944 (kémiai)

93Np, 94Pu

1940

E. M. McMillan G. T. Seaborg

1951 (kémiai)

1946

W. F. Libby

1960 (kémiai)

Az atommag mágneses momentuma

1946–48

F. Bloch E. M. Purcell

1952 (fizikai)

A kvantumelektrodinamika elméletének kidolgozása

1946–48

S.-I. Tomonaga J. Schwinger R. P. Feynman

1965 (fizikai)

Újabb mezonok felfedezése

1946–50

C. F. Powell

1950 (fizikai)

Az atommag szerkezete, héjmodell

1948–54

N. GoeppertMayer J. H. D. Jensen

1963 (fizikai)

A buborékkamra kifejlesztése

1952

D. A. Glaser

1960 (fizikai)

Kollektív részecskemozgás az atommagban

1953

A. N. Bohr B. R. Mottelson L. J. Rainwater

1975 (fizikai)

Elektronszóródás atommagon

1953–60

R. Hofstadter

1961 (fizikai)

Az elismerést kiváltó eredmény

Az elsõ mesterséges radioaktív 30 nuklid elõállítása 27 13 Al ( a , n )15 P Cserenkov-sugárzás A mezonok létezésének elméleti bizonyítása Neutronokkal kiváltott magreakciók leírása

elõállítása és kémiája

A 14C-kormeghatározási módszer kidolgozása, amelyet a régészetben, a geológiában és a geofizikai kutatásokban használnak

13

AJÁNLÁS

A Nobel-díjat eredményezõ tevékenység éve(i)

A díjazott(ak) neve

A díj odaítélésének éve

A neutrínó kísérleti kimutatása

1953–60

F. Reines

1995 (fizikai)

Az elektronspektroszkópia továbbfejlesztése

1954–58

K. M. Siegbahn

1981 (fizikai)

Az antiproton felfedezése

1955

E. G. Segre` O. Chemberlain

1959 (fizikai)

Részecskerezonanciák vizsgálata

1955–57

L. W. Alvarez

1968 (fizikai)

A neutronspektroszkópia és -diffrakció továbbfejlesztése

1955–60

B. N. Brockhouse C. G. Shull

1994 (fizikai)

A paritássértés elmélete

1956

T. D. Lee C. N. Yang

1957 (fizikai)

Az univerzum elemeinek keletkezése

1956–65

S. Chandrasekhar W. A. Fowler

1983 (fizikai)

Mössbauer-effektus

1957–58

R. Mössbauer

1961 (fizikai)

Az elektromágneses és gyenge kölcsönhatás egyesített elmélete

1958–70

S. L. Glashow A. Salam S. Weinberg

1979 (fizikai)

1959

R. S. Yalow

1977 (orvosi)

1960–65

M. Gell-Mann

1969 (fizikai)

A müon-neutrínó megfigyelése

1963

L. M. Lederman M. Schwartz J. Steinberger

1988 (fizikai)

A K-mezonok bomlásánál felfedezett szimmetriasértés

1964

J. W. Cronin V. L. Fitch

1980 (fizikai)

A kvarkmodell továbbfejlesztése

1968

J. I. Friedman H. W. Kendall R. E. Taylor

1990 (fizikai)

Az elismerést kiváltó eredmény

A peptidhormonok meghatározására alkalmas radioimmunológiai módszerek kifejlesztése Az elemi részecskék osztályozása

14

VÉRTES ATTILA

A Nobel-díjat eredményezõ tevékenység éve(i)

A díjazott(ak) neve

A díj odaítélésének éve

A sokszálú proporcionális detektor kifejlesztése

1968

G. Charpak

1992 (fizikai)

A részecskefizika matematikai megalapozása

1972

M. J. G. Veltman G. ’t Hooft

1999 (fizikai)

Kritikus jelenségek térelmélete

1972

K. G. Wilson

1982 (fizikai)

A c-kvark felfedezése

1974

B. Richter S. C. C. Ting

1976 (fizikai)

A tau (t)-lepton felfedezése

1974

M. Perl

1995 (fizikai)

A W±- és Z-bozonok megfigyelése

1983

C. Rubbia S. van der Meer

1984 (fizikai)

Atomok Bose– Einstein-kondenzációja

1995

E. A. Cornell W. Ketterle C. E. Wieman

2001 (fizikai)

1973–74

D. J. Gross H. D. Politzer F. Wilczek

2004 (fizikai)

Az elismerést kiváltó eredmény

Az aszimptotikus szabadság felfedezése az erõs kölcsönhatásokban

A kutatómunka végzésének és a Nobel-díj odaítélésének ideje közötti kapcsolatot az 1. ábra szemlélteti. A táblázat adatai, remélem, meggyõzték az olvasót a nukleáris tudomány 20. századi jelentõségérõl, így az írást be is fejezhetném. Mégis szeretném részletesebben bemutatni, és reményeim szerint tanulságos, érdekes és izgalmas példákkal is illusztrálni a nukleáris tudomány fontosságát, hasznosságát és szépségét a következõ fejezetekben. Azt is szeretném megmutatni, hogy az atommagtudomány nemcsak a múlté, hanem a jövõé is. Azt, hogy a 21. században a biotechnológia és az informatika mellett ennek a diszciplínának is lesznek fontos eredményei, két dologgal kívánom valószínûsíteni. 1. A 21. század elsõ fizikai Nobel-díjával, a 2001-es díjjal nukleáris eredményt (a Bose–Einstein-kondenzációs vizsgálatokat) jutalmaztak, és a 2004-es fizikai Nobel-díjat is ez a tudományterület nyerte el (az erõs kölcsönhatásokban lévõ aszimptotikus szabadság elméletének kidolgozásáért). 2. Oláh György (Oláh, 1998), az Egyesült Államokban élõ magyar származású vegyész, aki 1994-ben karbokation-kutatásaiért kapott kémiai Nobel-díjat, az Amerikai Kémikusok Egyesületének ezredfordulós kiadványában írt egy fejezetet „Az olaj és a szénhidrogének a 21. században” címmel. Ennek az írásnak mintegy konklúziójaként, Oláh György így fogalmazta meg gondolatait: „A nem megújuló

AJÁNLÁS

15

1. ábra. A felfedezés és a Nobel-díj odaítélésének ideje közötti kapcsolat (Nagy, 2006)

fosszilis tüzelõanyagok (kõolaj, földgáz, kõszén) felhasználásán alapuló energiatermelés csak rövid távon jelent megoldást, és még így is komoly környezetvédelmi problémákat vet fel. Az atomkorszak beköszönte csodás új lehetõséget teremtett, de egyúttal veszélyeket és biztonsági problémákat is felvetett. Tragikusnak tartom, hogy ez utóbbi meggondolások miatt az atomenergia további fejlesztése, legalábbis a nyugati világban, gyakorlatilag megállt. Akár tetszik, akár nem, hosszabb távon nincs más választásunk, mint az, hogy egyre növekvõ mértékben a remélhetõen tiszta atomenergiára támaszkodjunk. Nyilvánvalóan ezt akkor tehetjük meg, ha megoldjuk a biztonsággal kapcsolatos kérdéseket, valamint a radioaktív hulladékok elhelyezésének és tárolásának problémáit. Természetesen fontos, hogy rámutassunk a nehézségekre és veszélyekre, és az is, hogy ésszerû szabályozást vezessünk be. Ugyanakkor alapvetõ, hogy megtaláljuk az ezeket a problémákat kiküszöbölõ megoldásokat.” Úgy vélem, Oláh Györgynek igaza van, és csak az általa felvázolt program is sok szép feladatot jelent a 21. század nukleáris fizikusai és kémikusai számára. Oláh György írásának megjelenése óta az Egyesült Államok ismét csatlakozott a magfúziós energiatermelést célzó ITER-programhoz (ITER: International Thermonuclear Experimental Reactor), és döntés született arról, hogy ~4 × 109 euró költségvetéssel, Franciaországban felépüljön a kísérleti reaktor. Az 1950-es években a világ azt hitte, hogy 30 év múlva energiát fog termelni a magfúzió. Ma, amikor elindult Franciaországban az elsõ ITER-reaktor építése, az elsõ fúziós kísérletek után fél évszázaddal, a világ ismét azt reméli, hogy 30 év múlva steril, olcsó energiát termel majd a magfúzió. Teller Ede reálisan és világosan látta a lehetõségeket ebben a témában is. 1958-ban, a második Atomok a Békéért (Atoms for Peace) konferencián, Genfben ezt mondta:

16

VÉRTES ATTILA

„Úgy gondolom, hogy a termonukleáris energiatermelést meg lehet valósítani, de nem hiszem, hogy még ebben az évszázadban lesz ennek gyakorlati fontossága. … Úgy tûnik, hogy egy olyan bonyolult gépezettel kell foglalkozni, ami emberi kézzel megközelíthetetlen, tehát távirányítással kell kezelni. Viszont a felszabaduló neutron- és gamma-sugárzás megváltoztatja a szerkezeti anyagok tulajdonságát. … Ezek és más nehézségek úgy megdrágítják a kinyerhetõ energiát, hogy az ellenõrzött termonukleáris reakció gazdaságos felhasználása nem válik lehetségessé a 20. század vége elõtt.” A magfúzióról és az ITER-programról kiváló monográfia jelent meg 2002-ben, és a fenti Teller-idézet is onnan származik (Braams et al., 2002). Ami viszont a maghasadáson alapuló reaktorfejlesztéseket illeti, csak az Amerikai Egyesült Államokban jelenleg több mint tíz, IV. generációs technológiafejlesztési program kap állami támogatást. IRODALOMJEGYZÉK Braams, C. M., Stott, P. E. (2002) Half a century of magnetic confinement fusion research, Institute of Physics Publishing, Bristol and Philadelphia. Nagy, S. (2006) Radiochemistry and Nuclear Chemistry, UNESCO–EOLSS (www.eolss.net) Theme 6.104. Olah, G. A. (1998) Oil and Hydrocarbons in the 21st Century, in: Chemical Research 2000 and Beyond (P. Barkan ed.), American Chem. Soc., Washington, DC and Oxford University Press, New York, pp. 40–54.

A KEZDETEK Felismerték, hogy az anyag nem statikus egységekbõl épül fel

Az atommaghoz és annak tudományához Becquerel felfedezése, a radioaktivitás felismerése vezette el a tudományt. Ennek a felfedezésnek (mint általában minden felfedezésnek) fontos elõzményei voltak: ezek között a legfontosabb a röntgensugárzás felfedezése 1895 novemberében (Röntgen, 1895). A röntgensugárzás híre, alkalmazása villámgyorsan bejárta a világot és 1896 elsõ hónapjaiban már Magyarországon is kipróbálták orvosi alkalmazását. (Eötvös Loránd kezének röntgenképét január 16-án mutatták be egy elõadóülésen, Budapesten.) Párizsban, az Akadémián 1896. január 20-án Henri Poincaré számolt be Röntgen felfedezésérõl és mutatta be a Röntgen által készített fotókat a kéz röntgenképérõl. [Röntgen csak három nappal késõbb, január 23-án tartotta meg elsõ bemutató elõadását Würzburgban (Radnai, 1991).] Becquerel Poincaré elõadásán találkozott elõször a röntgensugárzással. Henri Becquerel nagyapja és apja is fizikusprofesszorok voltak. A nagyapa az elektromosság ásványokra gyakorolt hatását, az apa viszont a diamágneses és lumineszcenciás jelenségeket vizsgálta. Így természetes, hogy a röntgensugárzást megismerve, Becquerel arra gondolt, hogy a röntgensugár és a lumineszcencia közt valamilyen összefüggést lehet feltételezni. [Bár lehet, hogy ez a gondolat nem volt egészen eredeti, ugyanis Henri Poincaré vizsgálta elõször, hogy a fluoreszkáló testek, fény hatására, nem bocsátanak-e ki a röntgensugarakhoz hasonló sugárzást. De Poincaré ehhez a kísérlethez nem uránt, tehát nem radioaktív anyagot használt (Curie, 1962).] Hála a Becquerel család hagyományainak, kéznél voltak lumineszkáló ásványok az örökölt tanszéken, és Henri Becquerel gyorsan nekikezdhetett elképzelése kipróbálásának. 1896. február 24-én benyújtott egy közleményt az Akadémiának arról, hogy az uranil-szulfát-kristályok foszforeszkálása a röntgensugárzáshoz hasonló sugárzást hoz létre, amely a fekete papírba csomagolt fotólemezt megfeketíti (Becquerel, 1896a). (Megjegyzendõ, hogy Becquerelnek még hat további dolgozata jelent meg ebben a témakörben és ebben az évben a Comptes rendus de l’Académie des sciences c. folyóiratban. A dolgozatok idõrendjét az oldalszámok jelzik.) Becquerel március 2-án számolt be azokról a kísérleteirõl, amelyeket kálium-uranil-szulfát-kristállyal kezdett, de az elõzõ napokban felhõk takarták el a Napot, így betette a szintén fekete papírban tárolt kristályt meg a fotólemezt a sötét szekrénybe. A sötétben tárolt, majd elõhívott

18

VÉRTES ATTILA

fotólemezen mégis kirajzolódott a kristály formája. (A kísérletek és megfigyelések részletes leírását l. Becquerel beszámoló cikkében, amelyet alább magyar fordításban is bemutatok.) Érdemes megjegyezni, hogy egy korszakalkotó felfedezés azon a véletlenen múlt, hogy Becquerel elõhívott egy olyan fotólemezt is, amely mellett az uránvegyületet nem érte napsugár, amitõl nem várt expozíciót. Megpróbálta úgy magyarázni a tapasztalt jelenséget, hogy a behatoló sugárzás tovább él egy ideig, az iniciáló sugárzás energiáját tárolja a befogadó anyag, de aztán ezt a magyarázatot is elvetette (Becquerel, 1896b). Munkája folytatása során megállapította, hogy ionizáló sugárzásról van szó (Becquerel, 1896c). Becquerel nagy lendülettel és lelkesedéssel vizsgálta az urán sugárzásának tulajdonságait és például megvizsgálta, hogyan sugároznak kristályai megolvasztott állapotban. 1896 márciusában megállapította, hogy tükörfelületrõl visszaverõdik a sugárzás (Becquerel, 1896d), és már március 30-án arról számolt be, hogy az uránsók által kibocsátott sugárzás milyen változásokat mutat egy turmalinlemezzel lejátszódó kölcsönhatás következtében (Becquerel, 1896e). (A turmalin képlete: Y8XY(OH, F)4[Si6O27B3], ahol X = Na, K és Y = Al, Mg, Fe, Ti, Cr.) További vizsgálatok azt mutatták, hogy nem fluoreszkáló uránásványok is sugárzást bocsátanak ki, aztán azt, hogy a tiszta urán nagyobb fajlagos intenzitású sugárzást bocsát ki, mint az uranil-szulfát. A sugárzás tehát az urán elemi tulajdonságaihoz tartozik, az atomból származik, mégpedig az atomok olyan részébõl, melyet a kémiai reakciók nem befolyásolnak (Becquerel, 1896f). Ez a megállapítás tehát már szükségszerûen feltételezi, hogy az atomnak szerkezete van, amely kémiai úton nem tárható fel teljes részletességgel. ::::::::::::::::::::::::::::::::::: Henri Becquerel 1852. december 15-én született Párizsban, fizikuscsaládba. Nagyapja, Antoine César és édesapja, Alexandre Edmond Becquerel is fizikusprofesszorok voltak. Nagyapja 1840-ben, apja 1863-ban lett a Francia Tudományos Akadémia tagja. Az ifjú Henri Becquerel az École Polytechnique-en folytatta tanulmányait és itt szerzett mérnöki oklevelet. Itt dolgozott 1891-ig, apja haláláig, amikor megkapta az õ állását s a Conservatoire des Arts et Métiers és a Musée d’Histoire Naturelle fizikaprofesszora lett. 1894-ben meghívták a Ponts et Chausse mérnökképzõ intézetbe és 1895-ben az École Polytechnique-re is fizikát elõadni. 1878-ban fia született (Jean), aki szintén fizikus lett. Így a Becquerel család négy, egymás utáni generációjában volt fizikus. 1889-ben lett a Francia Tudományos Akadémia tagja. Tagjává választotta még az Accademia dei Lincei és a Berlini Királyi Akadémia. 1908. augusztus 25-én hunyt el Le Croisie-ben. :::::::::::::::::::::::::::::::::::

A KEZDETEK

19

Henri Becquerel folytatta az urán sugárzásaival kapcsolatos vizsgálatait és 1896. november 23-án (Becquerel, 1896g), majd 1897. március 1-jén (Becquerel, 1897a), illetve április 12-én (Becquerel, 1897b) újabb közleményeket publikált, például az urán sugárforrás azon fontos tulajdonságáról, hogy egy év alatt nem csökken az aktivitása. Becquerel 1896-ban publikált hét dolgozata közül egynek magyar fordítását is bemutatom.1 Az elbeszélõ szöveg jó példája annak, hogy korszakindító eredményeket is milyen egyszerûen lehet közölni. ::::::::::::::::::::::::::::::::::: Becquerel, 1896/b A FOSZFORESZCENS TESTEK ÁLTAL KIBOCSÁTOTT LÁTHATATLAN SUGARAKRÓL Comptes Rendus, 122, 501–503 (1896) Az elõzõ ülésen összefoglaltam azokat a kísérleteket, amelyekkel egyes foszforeszcens testekbõl kibocsátott láthatatlan sugarakat detektáltam; olyan sugarakat, amelyek bizonyos, a fény számára átlátszatlan testeken áthatolnak. Ezeket a vizsgálatokat ki tudtam terjeszteni, s bár folytatni szeretném õket és ezeknek a jelenségeknek a tanulmányozásában szeretnék elmélyedni, kimenetelük arra késztet, hogy már ma bejelentsem az elsõ eredményeket. Az ismertetendõ kísérleteket az uranil és a kálium kettõs szulfátjának, SO4(UO)K + H2O, kristályos rétege által kibocsátott sugarakkal végeztem. Ez az anyag – 1/100 másodpercnél rövidebb ideig – erõsen foszforeszkál. Az anyag által kibocsátott fénysugarak jellemzõit korábban édesapám tanulmányozta, s idõközben alkalmam nyílt arra, hogy felhívjam a figyelmet eme fénysugarak néhány érdekes jellegzetességére. Bárki könnyen meggyõzõdhet róla, hogy a napfényre vagy diffúz nappali fényre kitett anyag olyan sugarakat bocsát ki, amelyek nemcsak a fekete papírlapokon, hanem különbözõ fémeken, például alumíniumlapon és vékony rézlapon is áthatolnak. A következõ kísérletet végeztem el: Egy ezüst-bromid-emulziós Lumie`re-lemezt egy fekete anyagból készült átlátszatlan tartóba helyeztem, és egyik oldalára alumíniumlemezt tettem. A fotográfiai lemez akkor sem foltosodik meg, ha a tartót egész nap folyamán a napfényen hagyjuk. Ha azonban valaki az uránsó kristályos rétegét teszi az alumíniumlemezre kívülrõl – például papírcsíkokkal odaerõsítve – a fotográfiai lemez szokásos elõhívása után megfigyelheti, hogy a kristályos réteg fekete sziluettje jelenik meg az érzékeny lemezen, és a foszforeszcens réteggel szembeni ezüstsó redukálódik. Ha az alumíniumréteg egy kicsit vastagabb, akkor a hatás intenzitása csekélyebb, mint két fekete papírlapon át. Ha az uránsó kristályos rétege és az alumíniumlemez vagy a fekete papír közé olyan tükröt helyezünk, amely kb. 0,1 mm vastag, és például kereszt alakú, akkor ennek a keresztnek a sziluettjét láthatjuk egy kicsit halványabban, de olyan sötéten, ami még 1

A fordítást Silberer Vera készítette.

20

VÉRTES ATTILA

mindig azt jelzi, hogy a sugarak keresztülhaladtak a rézlapon. Egy másik kísérletben egy vékonyabb rézlemez (0,04 mm) kevésbé gyengítette az aktív sugarakat. A foszforeszcenciát nemcsak közvetlenül idézik elõ a napsugarak; az a napsugárzás, amely egy heliosztát fémtükrérõl verõdött vissza, majd egy prizmán és egy kvarclencsén megtört, ugyanezt a jelenséget hívta életre. Minden eddigi várakozásunkat meghaladja a következõ megfigyelés: Ugyanazok a kristályrétegek, amelyeket az elõzõhöz hasonló módon rendeztünk el a fotográfiai lemezeken s azonos feltételek mellett és azonos szûrõkkel használtunk, de elzártunk a beérkezõ sugarak gerjesztése elõl és sötétben tartottunk, ugyanazokat a fotográfiai képeket hozzák létre. Erre a megfigyelésre a következõ módon tettem szert: az elõzõ kísérletek közül néhányat február 26-án, szerdán és február 27-én, csütörtökön végeztünk. Mivel a Nap nem sütött egyfolytában ezeken a napokon, a berendezéseket elõkészítve hagytam, és a tartókat az íróasztalfiók sötétjébe zártam úgy, hogy az uránsó kristályait a helyükön hagytam. Mivel a Nap nem sütött ki a következõ napokon sem, a fotográfiai lemezeket március 1-jén elõhívtam; arra számítottam, hogy nagyon gyenge képeket kapok. Ehelyett nagyon erõs sziluettek jelentek meg. Rögtön arra gondoltam, hogy a hatásnak a sötétben is fenn kell állnia, s a következõ kísérletet végeztem el: Egy átlátszatlan kartondoboz aljára egy fotográfiai lemezt helyeztem. A lemez érzékeny oldalára az uránsó kristályának egy rétegét tettem, olyan konvex réteget, amely néhány ponton érintette a bromidos emulziót. Mellette, ugyanerre a lemezre ugyanennek a kristálynak egy másik rétegét tettem, de a bromidos emulziót egy vékony üveglappal elválasztottam. Ezt a mûveletet sötét szobában hajtottam végre. A dobozt ezután lezártam, egy másik kartondobozba tettem és végül egy fiókba helyeztem. Ugyanígy jártam el egy alumíniumlappal lezárt tartóval: a fotográfiai lemezt ebben helyeztem el, és az uránsó kristályának rétegét kívülrõl rátettem. Az egészet egy átlátszatlan dobozba, majd egy fiókba raktam. Öt óra múlva elõhívtam a lemezeket. A kristályos rétegek sziluettjei feketék voltak, mint az elõzõ kísérletekben, s mintha a fény hatására váltak volna foszforeszcenssé. Amikor a réteget közvetlenül az emulzióra tettem, csekély különbség mutatkozott a hatásban azokon a pontokon, ahol a kristály közvetlenül érintkezett az emulzióval, és azokon, ahol néhány milliméternyi távolságban volt tõle. A különbség betudható annak, hogy az aktív sugarak forrása eltérõ távolságra volt. Az üveglapra helyezett kristály hatása nagyon kicsit gyengült, de a kristály alakja igen jól reprodukálódott. Végül az alumíniumlemez közbeiktatásával a hatás jelentõsen gyengült, de jól kivehetõ volt. Meg kell jegyeznünk, hogy ez a jelenség nem tulajdonítható a foszforeszcencia során kibocsátott fénysugárzásnak, mivel az 1/100 másodperc végén ez a sugárzás olyan gyenge lesz, hogy azon túl már alig érzékelhetõ. Elég természetesnek tûnik az a feltételezés, hogy ezek a sugarak, amelyek hatása igen hasonlít a Lenard és a Röntgen urak által tanulmányozott sugarak hatásához, olyan láthatatlan sugarak, melyek foszforeszcenciával emittálódnak és végtelenül tovább maradnak meg, mint az ilyen testek által kibocsátott fénysugarak. A jelen kísérletek azonban, anélkül, hogy ellentmondanának ennek a hipotézisnek, nem igazolják ezt a konk-

A KEZDETEK

21

lúziót. Remélem, hogy mostani kísérleteim hozzájárulnak a jelenségek eme új családjának megismeréséhez. ::::::::::::::::::::::::::::::::::: A röntgensugárzás sokkal nagyobb érdeklõdést váltott ki a kutatók körében, mint az urán sugárzása, így Becquerel meglehetõsen egyedül maradt témájával. A helyzetet jól jellemzi, hogy 1896-ban mintegy 1000 cikk foglalkozott a Röntgen által felfedezett sugárzással (Glasser, 1934), míg az urán sugárzásával mindössze 20. A világ tehát, ekkor még, nem ismerte föl a radioaktivitás felfedezésének óriási jelentõségét. Idõközben egy Párizsban tanuló lengyel diáklány, Maria Sk³odowska is megismerkedett Becquerel eredményeivel. Maria az egyetem elvégzése után egy ideig a mágnesség tanulmányozásával foglalkozott, a Pierre Curie által vezetett laboratóriumban. 1895-ben Maria és Pierre házasságot kötött. Marie Curie csatlakozott Becquerel kutatásaihoz és 1897-ben a doktori disszertációjának témájául már a radioaktivitást választotta. Marie Curie 1897. szeptember 12-én szüli meg Ire`ne-t. 1897 végén még a mágnességrõl ír értekezést, amit decemberben ad le a „Bulletin de la Société pour l’Encouragement de l’Industrie Nationale” folyóiratnak. Közben betegeskedik is, de 1898 elején el szeretné kezdeni doktori munkáját. Ehhez keres témát és rátalál Henri Becquerel eredményeire. Megtetszik a téma. Az új kísérlethez a Fizikai Intézet igazgatójától egy földszinti raktárhelyiségben kap egy kis szabad területet, ahol fûtési lehetõség sincs. Elõször azt vizsgálja, hogy az urán-sugár milyen mértékben tudja ionizálni a levegõt. Ehhez a kísérlethez kéznél van az az elektroszkóp, amit Pierre és Jacques Curie készített. Ez egy ionizációs kamrából, egy Curie-féle elektrométerbõl és egy piezoelektromos kvarcból áll. Idõközben Pierre Curie is oly érdekesnek és izgalmasnak találja felesége kutatásait, hogy abbahagyja saját, sok eredményt hozó kutatási témáját és bekapcsolódik Marie sugárzó anyagainak a tanulmányozásába. Marie Curie kondenzátort használt az ionizáló sugárzás detektálására. A vizsgált mintát a kondenzátor lemezei közé helyezte és elektrométerrel vagy piezoelektromos kvarc segítségével mérte a kondenzátorlemezek közötti levegõ vezetõképességét. Ezt a rendkívül kicsi (pikoamper nagyságrendû) áramok pontos mérésére alkalmas mérõberendezést Pierre Curie készítette, aki 1880-ban Jacques testvérével együtt fedezte fel a piezoelektromosságot. Ezzel a módszerrel Marie Curie megmérte egy sor fém, só, oxid és ásvány sugárzóképességét (Sk³odowska-Curie, 1898). Az elvégzett munkáról szóló dolgozatban két fontos megállapítás volt: a tórium és vegyületei is emittálnak ionizáló sugárzást és egyes uránércek aktivitása nagyobb, mint a fémuráné és az urán-oxidé. (A tórium radioaktivitásának felfedezésével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy errõl Gerhardt Schmidt német fizikus is beszámolt a Német Fizikai Társaság ülésén Berlinben 1898. február 4-én (Schmidt, 1898), és Marie Curie csak 1898. április 12-én tartott elõadást a Francia Akadémia párizsi ülésén ugyanerrõl az eredményrõl.) Világossá vált, hogy az uránérc aktivitása csak akkor lehet nagyobb, mint a tiszta uráné, ha az elõbbi más radioaktív elemet is tartalmaz. Ezzel a megállapítással Marie Curie

22

VÉRTES ATTILA

1. táblázat Urántartalmú ásványok aktivitásának összehasonlítása a fémes urán aktivitásával i (10–11 A)

fémuránium

2·3

urániumszurokércz Johanngeorgenstadból

8·3

urániumszurokércz Joachimstahlból

7·0

urániumszurokércz Pribramból

6·5

urániumszurokércz Cornwallból

1·6

cleveit

1·4

chalkolit

5·2

antunit

2·7

thorit különbözõ lelõhelyekrõl

0·1

thorit különbözõ lelõhelyekrõl

0·3

thorit különbözõ lelõhelyekrõl

0·7

thorit különbözõ lelõhelyekrõl

1·3

thorit különbözõ lelõhelyekrõl

1·4

orangit

2·0

monazit

0·5

xenotit

0·03

aeschynit

0·7

fergusonit

0·4

fergusonit

0·1

samarskit

1·1

niobit

0·1

niobit

0·3

tantalit

0·02

carnotit

6·2

thorianit

6·0

A méréseket Marie Curie úgy végezte, hogy a fémuránt és az ásványokat is elporította és azokkal egy hat centiméteres átmérõjû, egy milliméteres peremû fémedényt töltött meg. Tehát az összehasonlított, porított minták „i” paramétere a kondenzátoron átfolyó, amperekben kifejezett telítési áram volt. (A táblázatban Weszelszky-féle, eredeti írásmódot használjuk.)

A KEZDETEK

23

felfedezte az urán radioaktív bomlástermékeit. Persze, a bomlási sorok megértéséhez még várni kellett néhány évet. A Marie Curie által vizsgált uránércek aktivitásáról, összehasonlítva a fémuránéval, Marie Curie dolgozatai alapján, Weszelszky Gyula közölte az 1. táblázatot (Weszelszky, 1917). Marie Curie lengyelországi kémiai tanulmányai sokat segítettek abban, hogy az uránércbõl kipreparálja, elválassza az elsõ, urán bomlásából származó radioaktív nuklidot. Megállapította, hogy az új radioaktív elem kémiai tulajdonságai a bizmutéhoz hasonlóak, így arra gondolt, hogy bizmutsókkal együttkristályosítva lehet elválasztani az uránérctõl. Elképzelése sikerrel járt, és férjével együtt jelentették be az új elem felfedezését 1898 júliusában (Curie et al., 1898a). Az elemet Marie Curie szülõhazájáról, Lengyelországról polóniumnak nevezték el. Érdemes megjegyezni, hogy az 238U bomlási sorában a feldúsulásra alkalmas felezési idejû (138,4 nap) polóniumizotóp, a 210Po található. Az ebben a bomlási sorban lévõ másik két polóniumizotóp, a 218Po és a 214Po felezési ideje igen rövid: 3,05 perc, illetve 1,64 × 10–4 s. Az 235U bomlási sorában viszont a 215Po és a 211Po található; ezek felezési ideje 1,78 × 10–3 s és 0,52 s. Tehát ezeket sem lehet elkülöníteni, kinyerni az uránércbõl. A 210Po anyaeleme viszont a 210Bi (felezési ideje: 5 nap), ezért a bizmutos együttkristályosítás a 210Po anyaelemét, a kisebb mértékben feldúsult 210Bi nuklidot is elkülönítette ez uránérctõl. Az új radioaktív elem bejelentése nagy érdeklõdést váltott ki a tudományos körökben és ezután egyre több kutató kezdett foglalkozni a radioaktív anyagokkal. A Curie házaspár kutatásához Gustave Bémont is csatlakozott, és még ugyanazon évben sikerült egy újabb, a bárium kémiai tulajdonságaihoz hasonló radioaktív elemet felfedezni, és a bárium-kloridos együttkristályosítás segítségével elõállítani. Az új elemrõl, a rádiumról 1898. december 26-án számoltak be (Curie et al., 1898b). (A bárium és a rádium a periódusos rendszer második oszlopában helyezkedik el.) Marie Curie 1898-ban publikált három dolgozata közül az elsõt még Sk³odowska-Curie-ként jegyezte, de a következõ két dolgozatán már Marie Curie-ként szerepel. Az elsõ dolgozat arról a felismerésrõl számolt be, hogy az uránércben az uránon kívül más radioaktív elemnek is kell lennie. Aztán a következõ két dolgozat már egy-egy új elem felfedezésérõl ad hírt. Ezek a dolgozatok szokatlanul rövidek: 2-3 oldal terjedelmûek és egyetlen képletet vagy ábrát sem tartalmaznak; az utóbbi kettõ szinte kizárólag kémiai mûveletek leírásából áll. Hatásuk viszont a nukleáris tudomány tényleges elindítása és lendületbe hozása volt. Marie Curie két Nobel-díját (1903-ban fizikai és 1911-ben kémiai) ezek a dolgozatok eredményezték. Marie Curie 1898-ban publikált dolgozatai fontos tudománytörténeti relikviák. Ezért a két új elemrõl hírt adó két dolgozat magyar fordítását teljes terjedelemben bemutatom.2 Érdemes megfigyelni a fejlõdést a két cikk során. Megírásuk között csak néhány hónap telt el, mégis, a második cikkben a következtetések, információk már határozottabbak, jobban kikristályosodtak, mint a korábbi dolgozatban. 2

A fordítás Silberer Vera és Kárpáti Szilvia munkája, akiknek ezúton is köszönetet mondok.

24

VÉRTES ATTILA

::::::::::::::::::::::::::::::::::: Curie et al., 1898/a AZ URÁNSZUROKÉRC EGYIK RADIOAKTÍV ANYAGÁRÓL Comptes Rendus, 127, 175 (1898) Egyes uránt és tóriumot tartalmazó ásványok (uránszurokérc, kalkolit, uranit) igen aktívak a Becquerel-féle sugarak kibocsátása szempontjából. Egy elõzõ dolgozatban egyikünk kimutatta, hogy aktivitásuk nagyobb az uránénál és a tóriuménál, s annak a véleményének adott hangot, hogy ez a hatás valamilyen más, nagyon aktív anyagnak tulajdonítható, amelynek kis mennyisége megtalálható ezekben az ásványokban. Az urán- és tóriumvegyületek vizsgálata azt mutatta, hogy a levegõt vezetõvé tevõ és a fotográfiai lemezekre ható sugarak kibocsátása az urán és a tórium speciális tulajdonsága, amely ezen fémek összes vegyületében megjelenik és a vegyületben levõ aktív fém mennyiségének csökkenésével arányosan gyengül. Az anyagok fizikai állapota másodlagos fontosságúnak tûnik. Különbözõ kísérletek megmutatták, hogy ezen anyagok keverékének állapota láthatólag csak annyiban hat, amennyiben megváltoztatja az aktív anyagok arányát és az iners anyagok általi abszorpciót. Bizonyos okok (például a szennyezések), amelyek oly nagy hatást fejtenek ki a foszforeszcenciára vagy a fluoreszcenciára, itt teljességgel hatástalanok. Ezért nagyon valószínû, hogy ha egyes ásványok aktívabbak, mint az urán és a tórium, annak az az oka, hogy ezen fémeknél aktívabb anyagot tartalmaznak. Ezt az anyagot az uránszurokércbõl kívántuk kivonni, és a kísérletek megerõsítették az elõbbi feltevéseket. Kémiai vizsgálataink állandó vezérfonala az egyes mûveletekben elválasztott termékek sugárzási aktivitásának ellenõrzése volt. Minden terméket egy kondenzátor egyik lemezére helyeztünk, s – az idézett munkához hasonlóan – elektrométerrel és piezoelektromos kvarccal mértük, hogy a levegõ mekkora vezetõképességre tesz szert. Így nemcsak jelzést, hanem számot is kapunk az aktív anyagban levõ termék erõsségének mértékére. Az általunk elemzett uránszurokérc mintegy két és félszer aktívabb volt, mint a lemezes berendezésünkben levõ urán. Az ásványt savakkal, a kapott oldatokat hidrogén-szulfiddal kezeltük. Az urán és a tórium oldatban maradt. A következõket igazoltuk: A kicsapott szulfidok nagyon aktív anyagot tartalmaznak az ólom, a bizmut, a réz, az arzén és az antimon mellett. Ez az anyag egyáltalán nem oldódik az ammónium-szulfidban, amellyel elválasztható az arzéntól és az antimontól. Az ammóniumszulfidban oldhatatlan szulfidokat salétromsavban oldottuk fel; az aktív anyag kénsavval részben elválasztható az ólomtól. Ha az ólom-szulfátot híg kénsavval mossuk, az aktív anyag többsége oldatba megy, míg az ólom-szulfát oldhatatlan. A bizmuttal és rézzel együtt oldatban levõ aktív anyagot teljesen kicsapja az ammónia, s így elválasztható a réztõl. Végül az anyag a bizmuttal együtt marad vissza. Eddig még nem találtunk pontos eljárást arra, hogy az aktív anyagot nedves módszerrel elválasszuk a bizmuttól. Nem teljes elválasztást azonban sikerült végrehajtanunk, amirõl a következõk tanúskodnak:

A KEZDETEK

25

Amikor a szulfidokat salétromsavban oldjuk, a legkevésbé oldható részek a legkevésbé aktívak. Amikor a sókat kicsapjuk a vízbõl, az elõször kicsapódó részek messze a legaktívabbak. Megfigyeltük, hogy az uránszurokérc hevítésekor, a szublimáció révén, igen aktív termék képzõdik. Ezen megfigyelés alapján az aktív szulfid és a bizmut-szulfid illékonyságának különbségén alapuló elválasztási eljárást dolgoztunk ki. A szulfidokat vákuumban hevítettük körülbelül 700 °C-on egy csehüveg csõben. Az aktív szulfid fekete bevonatként rakódott le a csõnek azon tartományaira, amelyek 250–300 °C-osak voltak, míg a bizmut-szulfid a melegebb részeken maradt. Ezeknek a különbözõ mûveleteknek az ismétlésével egyre több aktív terméket kaptunk. Végül olyan termékhez jutottunk, amelynek az aktivitása körülbelül négyezerszerese az uránénak. Az ismert anyagokat ismét sorra vettük, hogy meghatározzuk, vajon a termék a legaktívabb-e közülük. Csaknem minden elemi anyag vegyületeit megvizsgáltuk. Számos vegyész volt kedves a legritkább anyagok mintáit is rendelkezésre bocsátani. Csak az urán és a tórium mutat természetes aktivitást, esetleg a tantál nagyon gyengét. Ezért úgy gondoljuk, hogy az uránszurokércbõl általunk kivont anyag olyan fémet tartalmaz, amelyet eddig még nem írtak le, és analitikai tulajdonságai hasonlóak a bizmut tulajdonságaihoz. Ha ennek az új fémnek a léte igazolást nyer, javasoljuk, hogy polóniumnak nevezzék el egyikünk hazájának neve után. Demarçay úr volt szíves megvizsgálni az általunk tanulmányozott anyag spektrumát. Egyetlen karakterisztikus vonalat sem tudott megkülönböztetni a szennyezõdéseknek tulajdonítható vonalaktól. Ez nem kedvezõ az új fém feltételezése szempontjából. Demarçay úr azonban felhívta a figyelmünket arra, hogy az urán, a tórium és a tantál spektrumában megszámlálhatatlan, nagyon finom vonal van, amelyet nehéz egymástól elválasztani. Hadd jegyezzük meg, ha az új elem léte igazolást nyer, a felfedezés kizárólag annak az új deteketálási módszernek tudható be, amelyet a Becquerel-féle sugarak tesznek lehetõvé. ::::::::::::::::::::::::::::::::::: Curie et al., 1898/b BESZÁMOLÓ EGY ÚJ, ERÕSEN RADIOAKTÍV ANYAGRÓL, AMELY AZ URANINITBEN3 TALÁLHATÓ Comptes Rendus, 127, 11215 (1898) Ketten közülünk kimutatták, hogy tisztán kémiai eljárásokkal ki lehet vonni az uraninitbõl egy erõsen radioaktív anyagot. Ez az anyag, analitikai tulajdonságait tekintve, a bizmutra hasonlít. Véleményünk szerint az uraninit egy új kémiai elemet tartalmaz, amelynek a polónium elnevezést ajánlottuk.

3

Az eredeti francia szövegben a „petchblende” (UO2) szerepel, ami magyarul uránszurokérc, vagy régi nevén uraninit.

26

VÉRTES ATTILA

További kutatásaink eredményei a korábbi következtetéssel összhangban vannak; ugyanakkor ezen kutatások során egy második erõsen radioaktív anyagra leltünk, amely kémiai tulajdonságait tekintve teljesen különbözik az elsõtõl. A polónium savas oldatból kén-hidrogén hatására kicsapódik; sói oldhatóak savakban és víz hozzáadásával kiválnak; a polónium teljes mértékben kicsapódik tömény ammóniaoldat hatására. Az általunk felfedezett új radioaktív anyag, kémiai tulajdonságait tekintve, a szinte teljesen tiszta báriumhoz hasonlít: sem dihidrogén-szulfid, sem ammónium-szulfid, sem tömény ammóniaoldat hatására nem válik ki; szulfátja vízben és savas oldatokban nem oldódik; karbonátja vízben oldhatatlan; kloridja vízben kiválóan oldódik, azonban tömény sósav és alkoholok nem oldják. Végül, ez az anyag a bárium jól felismerhetõ spektrumát adja. Úgy gondoljuk azonban, hogy ez az anyag, amely nagyrészt báriumból áll, tartalmaz egy új elemet, amelytõl a radioaktivitás származik és amely kémiai szempontból nagyon hasonlít a báriumra. Az alábbiakban ismertetjük azokat a megállapításokat, amelyek a fenti következtetéshez vezettek: 1. A bárium és vegyületei normális esetben nem radioaktívak; ugyanakkor egyikünk megmutatta, hogy a radioaktivitás valószínûleg atomi tulajdonság, amely megmarad az anyag minden kémiai és fizikai formájában. Ezekbõl következik, hogy az anyagunk radioaktivitása nem eredhet a báriumtól és így egy másik elemtõl kell hogy származzon. 2. Az elsõ anyagok, amelyeket klór-hidrát formájában kaptunk, a fémuránénál 60-szor nagyobb radioaktivitást mutattak (a radioaktivitás intenzitását a levegõ vezetõképességének nagyságából határoztuk meg, egy kondenzátoros berendezésben). Ezeket a kloridokat vízben feloldottuk, és az oldatok egy részét alkohollal leválasztottuk. Az így kicsapódott rész sokkal aktívabbnak mutatkozott, mint az oldatban maradt rész. Ezt a módszert alkalmazva és a mûveletet többször egymás után elvégezve, egyre aktívabb kloridokat kaptunk. Az utolsó kloridfrakció, amit kaptunk, 900-szor aktívabbnak bizonyult, mint az urán. Munkánkat a rendelkezésre álló anyagmennyiség korlátozta, azonban feltételezhetõ, hogy amennyiben folytatni tudtuk volna a mûveletet, akkor még sokkal nagyobb aktivitást érhettünk volna el. Ezen tények azzal magyarázhatóak, hogy jelen van egy radioaktív elem, melynek kloridja kevésbé oldható alkoholos vízben, mint a báriumé. 3. Demarçay úr volt oly szíves és alaposan tanulmányozta az anyagunk spektrumát, amiért sok köszönettel tartozunk neki. Ennek részletes eredményeit egy, a miénket követõ, külön publikáció foglalja össze. Demarçay úr talált a spektrumban egy olyan vonalat, amely egyik ismert elemre sem jellemzõ. Ez a vonal szinte alig látszik, ha az uránnál 60-szor nagyobb aktivitású kloridot vesszük, azonban a dúsított kloridnál – melynek aktivitása 900-szor nagyobb az uránénál – már jól kivehetõvé válik. Tehát e vonal intenzitása a radioaktivitással nõ, amibõl arra következtethetünk, hogy a vonal az anyagunk radioaktív részétõl származik.

A KEZDETEK

27

Az általunk felsorolt különbözõ érvek arra engednek következtetni, hogy az új radioaktív anyag tartalmaz egy eddig ismeretlen elemet, amelynek elnevezésére a rádium szót ajánljuk. Meghatároztuk aktív báriumunk atomtömegét, a vízmentes klorid klórtartalmának titrálásával. A kapott tömegek nagyon kevéssé térnek el az inaktív bárium-kloridra kapott értékektõl; ugyanakkor az aktív báriumra mért értékek mindig kicsit nagyobbak voltak, de a különbségek a mérési hibával összemérhetõek. Az új radioaktív anyag nagy valószínûséggel fõként báriumot tartalmaz; ezzel együtt a radioaktivitás számottevõ. A rádium radioaktivitása tehát hatalmas mértékû kell hogy legyen. Az urán, a tórium, a polónium, a rádium és ezek vegyületei a levegõt elektromos vezetõvé teszik és a fotólemezeken nyomot hagynak. Mindkét hatás sokkal erõsebb a polónium és a rádium esetében, mint az uránnál és a tóriumnál. A rádiummal és a polóniummal már félperces exponálási idõ után kielégítõ nyomokat kapunk a fotólemezeken; míg az urán és a tórium esetében ugyanolyan eredmény eléréséhez több órára van szükség. A polónium és a rádium által kibocsátott sugárzás a bárium-(platinacianid)-ot fluoreszkálóvá teszi; ilyen értelemben hatása a röntgensugárzással azonos, de annál jóval kisebb mértékû. A kísérlethez az aktív anyagra egy nagyon vékony alumíniumfóliát helyeztünk, amelyre vékony rétegben vittünk fel bárium-(platinacianid)-ot; sötétben a platina-cianid gyengén fényessé válik az aktív anyag hatására. Ezzel egy fényforrást hozunk létre, igaz, nagyon gyengét, de ami energiaforrás nélkül mûködik. Ez azonban teljesen ellentmondani látszik a Carnot-féle elvnek. Az urán és a tórium ugyanilyen körülmények között semmilyen fényjelenséget nem eredményeznek, valószínûleg azért, mert hatásuk túl gyenge. ::::::::::::::::::::::::::::::::::: A rádiumot tisztán csak négy év kemény munka árán sikerült elõállítania Marie Curie-nek, tehát csak 1902-ben tudta ezt az elemet hordozómentesen bemutatni a kollégáinak. ::::::::::::::::::::::::::::::::::: Maria Salomea Sk³odowska Varsóban született 1867. november 7-én. Szüleinek ötödik gyermeke volt. Édesapja, W³adis³aw Sk³odowski tanár volt. 1883-ban érettségizett arany kitüntetéssel. Az 1890–91-es tanévben elvégezte a Varsói Ipari és Mezõgazdasági Múzeum által szervezett kémiai analitikai tanfolyamot. Maria Sk³odowska itt olyan széles körû kémiai tudást szerzett,

28

VÉRTES ATTILA

ami késõbbi eredményeinek alapja lett. (Kiváló kémiatanára Napoleon Miliar volt.) Maria szeretett volna egyetemi diplomát szerezni, de az akkori, Oroszországhoz tartozó Lengyelországban a nõk nem járhattak egyetemre. Maria nõvére Párizsban élt, orvos volt és férjezett. Nõvére meghívására 1891-ben Maria is Párizsba ment. Beiratkozott az egyetemre és 1893-ban fizikából, 1894-ben matematikából szerzett oklevelet. Tanulmányai után az École de Physique et Chimie Industrielle-en dolgozott Pierre Curie (1859–1906) vezetése alatt; a fémek mágneses tulajdonságait vizsgálta. Egymásba szerettek, és 1895-ben összeházasodtak. 1897-ben született elsõ gyermekük, Ire`ne, aki szintén kiemelkedõ eredményeket ért el a nukleáris kémia területén. Számos témában együtt dolgozott anya és leánya. Marie Curie ismét gyermeket várt 1902-ben, de a néhány hónapos magzatot elvetélte. Második leánygyermekét, Eve-t csak két évvel késõbb, 1904. december 6-án, 37 éves korában tudta megszülni. Ez a leánya, Eve Curie írta meg édesanyja érdekfeszítõ, küzdelmes, sok betegséggel terhelt, de mégis diadalmas életét Madame Curie címû könyvében. Marie Curie 1903. június 25-én védte meg „Kutatások a radioaktív anyagok körébõl” címû doktori disszertációját. A doktori bizottság a Sorbonne három professzora, Lippmann, Bauty és Moissan volt. Marie Curie volt az egyetlen nõ, aki két Nobel-díjat kapott, és a mai napig õ az egyetlen, aki ezt két különbözõ tudományterületen kapta. 1903-ban (férje és Becquerel társaságában) fizikai, 1911-ben kémiai Nobel-díjjal tüntették ki. Jóllehet a Francia Tudományos Akadémia még 1911. január 23-án, egy szavazatkülönbséggel, nem Madame Curie-t, hanem vetélytársát, Edouard Branlyt választotta meg akadémikusnak. De 1922. február 7-én, miután már az egész világ ünnepelte Marie Curie-t, a Francia Akadémia is tagjává választotta. A párizsi Sorbonne egyetem díszdoktorává avatta 1913-ban. Az 1925–27-es években Cambridge-ben, a Cavendish Laboratóriumban dolgozott mint Wertenstein-ösztöndíjas. (Ennek a laboratóriumnak ebben az idõben Rutherford volt a vezetõje.) Marie Curie egész életében igen intenzíven dolgozott. Utolsó munkája, 1934 elsõ hónapjaiban, az aktínium optikai spektrumának tanulmányozása volt. Egészségét felõrölte az ionizációs sugárzás óriási dózisa, amely élete során a testét érte. Vérszegénységben hunyt el 1934. július 6-án. A radioaktivitásról írt könyvén („Radioactivité”) élete végéig dolgozott; ez csak halála után, 1935-ben jelent meg. ::::::::::::::::::::::::::::::::::: Ezután felgyorsultak az események. Debierne felfedezte az aktíniumot 1899-ben (Debierne, 1899), egy évvel késõbb Rutherford azonosította a tórium bomlási sorában lévõ radont ( 220 86 Rn ), az akkor tóriumemanációnak nevezett radioaktív nuklidot (Rutherford, 1900). Ehhez a felfedezéshez Rutherford az 1. ábrán bemutatott berendezést használta.

A KEZDETEK

29

1. ábra. Egy papírdobozba csomagolt vastag tórium-oxid-réteg (A) volt elhelyezve egy hosszú fémcsõben (B). A fémcsõ egyik vége csatlakozott egy nagyméretû szigetelt hengerhez (C), aminek a vége lukacsos volt, hogy a levegõ át tudjon haladni a rendszeren. Az edényben volt elhelyezve a D elektród, amely egy Thomson-elektrométerhez volt kapcsolva, és a mérést egy 100 V-os tápegység mûködtette (Rutherford, 1900)

Ha levegõáram volt vezetve a csõbe a nyíl irányában, akkor C és D között áramot lehetett mérni, és az áramintenzitás néhány perc alatt nullára csökkent, ha megszûnt a légáram. Ez a kísérlet bizonyította, hogy a tóriumból gáznemû, radioaktív nuklid szabadul fel, amely képes a (C) hengerben ionizálni a levegõt. Rutherford meggyõzõdött arról is, hogy ez a gáznemû elem képes gyapjúrétegen áthaladni, és hideg és meleg vízen átbuborékolni. 1899-ben Rutherford felfedezte az a- és b-sugárzást (Rutherford, 1899) egy nagyon érdekes kísérletsorozat révén. 5 mm vastag alumíniumfóliákat rakott a sugárnyaláb útjába, és azt tapasztalta, hogy az elsõ fólia mintegy 60%-kal csökkentette az urán által kibocsátott sugárzás intenzitását, de az újabb fóliák hatása egyre kisebb volt és például a 10. fólia hatása már csak kevesebb mint 1%-kal csökkentette a sugárintenzitást. Ezek a mérések azt sugallták, hogy az urán sugárzásának van egy kis (a) és egy nagyobb áthatolóképességû komponense (b). A kétféle sugárzást és azok töltését késõbb az elektromos tér segítségével is bizonyította. A harmadik fajta magsugárzást, a töltés nélküli g-sugárzást Becquerel írta le 1900-ban (Becquerel, 1900). Megjegyzendõ, hogy ugyanebben az évben Villard is igazolta a g-sugárzás létezését (Villard, 1900). Villard egy szellemes kísérlettel azt mutatta meg, hogy a rádium sugárzásának egy része, alumíniumon, refrakciót (fénytörést, sugártörést) szenved. Ez egyben azt is jelentette, hogy ez a sugárzás hasonlóan viselkedik, mint a Röntgen által felfedezett sugárzás. A radioaktivitás felfedezéséért Becquerel, Marie és Pierre Curie fizikai Nobeldíjat kaptak 1903-ban, a polónium és a rádium felfedezéséért Marie Curie kémiai Nobel-díjat is kapott 1911-ben. Rutherford 1908-ban kapott kémiai Nobel-díjat a radon és az a- és b-sugárzás felfedezéséért.

30

VÉRTES ATTILA

A következõ években a kutatók (Schweidler, Geiger, Rosenblum, Pauli, Fermi, Gamow stb.) felderítették a radioaktív bomlás törvényszerûségeit. A 20. század elsõ éveiben a legtehetségesebb természettudósok érdeklõdését feleltette a radioaktivitás és egyre többen végeztek vizsgálatokat ezen a területen. A bomlási soroknak egyre több tagja vált ismertté, és mint egy kirakós játék, össze-

A KEZDETEK

31

álltak a bomlási sorok. Az újabb és újabb radioaktív nuklidokat aszerint nevezték el, hogy minek a bomlásából keletkeztek. A 2., 3. és 4. táblázat felsorolja ezeket a neveket. (A könnyebb áttekinthetõség érdekében a jóval késõbb meghatározott elemazonosító jelet, rendszámot és tömegszámot is megadjuk.)

Magyarországra is nagyon gyorsan eljutott a radioaktivitás felfedezésének híre. Tangl Károly még a felfedezés évében írt egy dolgozatot a láthatatlan sugarakról (Tangl, 1896). Két évvel késõbb Lengyel Béla már saját kísérletekrõl is beszámolt (Lengyel, 1898) a Mathematikai és Természettudományi Értesítõben.

32

VÉRTES ATTILA

Magyarországon 1911-ben, a Királyi Magyar Tudomány Egyetem II. sz. Kémiai Intézetében alakul meg az elsõ nukleáris (kémiai) munkahely, a Radiológiai Laboratórium. Vezetõje Weszelszky Gyula lett, aki 1917-ben egy 200 oldalas könyvet publikált Rádióaktívitás címmel. A könyv borítólapját a 6. fejezet 12. ábrája szemlélteti. (A II. sz. Kémiai Intézetnek ebben az idõben Lengyel Béla professzor volt az igazgatója.) A 20. század természettudománya a nukleáris tudomány kialakulásával kezdõdött, és elsõ, nagy hatású eredménye volt, hogy megmutatta és bebizonyította, hogy az anyag nem statikus egységekbõl épül fel.

A KEZDETEK

33

IRODALOMJEGYZÉK Becquerel, H. (1896a) Sur les radiations émises par phosphorescence, Compt. Rend., 122, 420. Becquerel, H. (1896b) Sur les radiations invisibles émises par les corps phosphorescents, Compt. Rend., 122, 501. Becquerel, H. (1896c) Sur quelques propriétés nouvelles des radiations invisibles émises par divers corps phosphorescents, Compt. Rend., 122, 559. Becquerel, H. (1896d) Sur les radiations invisibles émises par les sels d’uranium, Compt. Rend., 122, 689. Becquerel, H. (1896e) Sur les propriétés différentes des radiations invisibles émises par les sels d’uranium, et du rayonnement de la paroi anticathodique d’un tube de Crookes, Compt. Rend., 122, 762. Becquerel, H. (1896f) Émission de radiations nouvelles par l’uranium métallique, Compt. Rend., 122, 1086. Becquerel, H. (1896g) Sur diverses propriétés des rayons uraniques, Compt. Rend., 123, 855. Becquerel, H. (1897a) Recherches sur les rayons uraniques, Compt. Rend., 124, 435. Becquerel, H. (1897b) Sur la loi de la decharge dans l’air de l’uranium électrisé, Compt. Rend., 124, 800. Becquerel, H. (1900) Sur la transparence de l’aluminium pour la rayonnement du radium, Compt. Rend., 130, 1154. Curie, E. (1962) Madame Curie (Fordítás franciáról magyar nyelvre) Sikerkönyvek sorozat, Gondolat Kiadó, 128. oldal. Curie, P., Curie, Mme P. (1898a) Sur une substance nouvelle radio-active, contenue dans la pechblende, Compt. Rend., 127, 175. Curie, P., Curie, Mme P., Bémont, G. (1898b) Sur une nouvelle substance fortement radioactive, contenue dans la pechblende, Compt. Rend., 127, 1215. Debierne, A. (1899) Sur une nouvelle matie`re radio-active, Compt. Rend., 129, 593. Glasser, O. (1934) Wilhelm Conrad Roentgen and the Early History of the Roentgen Rays, Springfield. Lengyel, B. (1898) Néhány gáz hatása a fotográf lemezre, Mathematikai és Természettudományi Értesítõ, 16, 365. Radnai, Gy. (1991) Az Eötvös-korszak, Fizikai Szemle, XII, 10, 341. Röntgen, W. C. (1895) Über eine neue Strahlen. Vorläufige Mitteilung, Sitzber. Physik. Med. Ges. 137, 1. Rutherford, E. (1899) Uranium radiation and the electrical conduction produced by it, Philosophical Magazine, Series 5, XLVII, 109. Rutherford, E. (1900) A radioactive substance emitted from thorium compounds, Philosophical Magazine, 5, 1–14. Schmidt, G. C. (1898) Über die von Thorium und den Thorverbindungen ausgehende Strahlung, Verh. Phys. Ges. Berlin, 17, 13. Sk³odowska-Curie, M. (1898) Rayons émis par le composés de l’uranium et du thorium, Compt. Rend., 126, 1101. Tangl, K. (1896) Láthatatlan sugarak, Mathematikai és Physikai Lapok, 5, 188. Villard, P. (1900) Sur la Réflexion et la Réfraction des Rayons Cathodiques et des Rayons Déviables du Radium, Compt. Rend., 130, 1010. Weszelszky, Gy. (1917) A rádióaktivitás, A Magyar Chemiai Folyóirat XXIII. évfolyamának melléklete, A Kir. Magy. Természettudományi Társulat kiadása, 1–198.

NÉVMUTATÓ

Abdulin, F. S. 191–192 Abelson, P. 169–170, 187 Abelson, P. A. 175, 190 Abelson, P. H. 169 Ackermann, D. 190 Adloff, J.-P. 147, 150 Adriaens, P. 453 Agarwal, Y. 191 Agruss, M. S. 189 Aguilar-Arevalo, A. A. 325–326 Ahmad, I. 188 Ahmad, Q. R. 326 Alburger, D. E. 246, 266 Alexander P. 412, 415, 431 Alfvén, H. 346–347, 381 Al-Janai, M. A. 438, 452 Allen, A. O. 386–387, 390–391, 405–406 Allen, G. E. 417, 431 Alonso, C. T. 189 Alonso, J. R. 189 Alpher, R. A. 284 Al-Salem, A. M. 452 Alvarez, L. W. 13, 169, 189 Amaldi, E. 150, 159, 187–188 Ambler, E. 267 Anderson, C. D. 11, 120–121, 132–133, 140, 153, 285, 326–327 Anderson, H. L. 169, 171, 187 Andreyew, A. 189–190 Angert, R. 192 Antalic, S. 190 Archer, C. M. 454 Arnold, R. W. 437, 452 Aronow, S. 453

Arrmbruster, P. 189–190 Arzoumanian, A. 438, 452 Ascher, S. A. 438, 452 Asenbaum, S. 439, 453 Ashie, Y. 323, 326 Aston, F. W. 36, 102–103, 270 Aszódi, A. 223, 232 Atac, M. 262, 265 Aubert, J. J. 326 Augustin, J. E. 326 Aujeszky, A. 104 Bacq, Z. M. 431 Badash, L. 169, 188 Bálint, I. 104 Bársony, J. 462, 471 Bateman, J. B. 190 Bauminger, R. 261, 265 Baxendale, J. H. 389, 405–406 Bayon, C. 121 Becker, H. 124–125, 130 Becquerel, A. E. 18 Becquerel, A. H. 45, 34, 36 Becquerel, H. 17–19, 21, 24–25, 28–29, 33, 46, 94, 382, 384, 405, 410–411, 458 Becquerel, H. A. 10, 70 Bedford, J. S. 414, 431 Bemis, C. E. 184–185, 188 Bémont, G. 23, 33 Benua, R. S. 436, 453 Berei, K. 147, 150 Berg, O. 158, 191 Bergmant, L. 133 Bergonie, J. 411, 431 Berman, D. S. 455

474

NÉVMUTATÓ

Bernard, E. 82, 104 Budinger, T. F. 454 Bernstein, J. 94, 104 Bugarszky, I. 79, 90–91 Berry, F. J. 264–265 Buklanov, G. V. 191–192 Berry, R. J. 410, 431 Burbidge, E. M. 275, 278, 284 Berson, S. A. 450–452, 455 Burbidge, G. R. 275, 278, 284 Berthes, G. 191 Burger, K. 267 Bertók, L. 424, 431 Burkhard, H. G. 190 Bertrand, G. 203 Burnham, C. A. 446, 453 Bethe, H. A. 12, 107, 121, 271, 273, 284 Burns, H. D. 455 Beyer, T. 446, 453 Burton, M. 385–387, 395–396, 404, 407 Binder, H. H. 38, 45 Busi, F. 389, 405 Bisztray-Balku S. 425, 431 Buxton, G. 394, 405 Blackett, P. M. S. 11, 51–52, 120–122, 131, Bûben, I. 459–460, 462, 471 140, 144 Byars, L. 453 Blahd, W. H. 454 Cagarda, P. 190 Blair, R. 455 Caletka, R. 192 Blanchard, G. E. 113 Cameron, A. G. W. 275, 284 Bloch, F. 12, 107, 122 Carruthers, R. 381 Boag, J. W. 388, 391–393, 405–407 Casella, V. 454 Bogomolov, S. L. 191–192 Cashion, J. 264, 266 Bohr, N. 52, 60, 62, 65–66, 68, 72, 153, Celnikier, L. M. 284 169–171, 188, 235–237, 404 César, A. 18 Boltwood, B. B. 39–40 Chadwick, J. 11, 51, 55, 57, 68, 72, 123–131, Booker, F. S. 454 143, 150, 153, 200–201, 273, 308, 426 Booth, E. T. 187 Chalmers, T. A. 7, 43, 145–146, 149, 151 Bormans, G. 438, 453 Champeney, D. C. 263, 265 Bormans, G. M. 455 Chandrasekhar, S. 13 Bothe, W. 11, 117, 122, 124–125, 130 Chantler, C. 436, 453 Boyd, R. E. 437, 453 Chapiro, A. 398, 406 Bozóky, L. 425, 431, 464–466, 471 Charlesby, A. 398–400, 405–406 Braams, C. M. 16, 381 Charron, M. 453 Bragg, W. H. 41, 108, 121, 413 Chasman, R. R. 186, 188 Bragg, W. L. 413 Chelnokov, M. L. 191 Brandt, W. 234, 243 Chemberlain, O. 13 Braun, A. 163, 188 Chepigin, V. I. 191 Braunbek, W. 232 Chesler, D. 453 Brickwedde, F. G. 192 Chesler, D. A. 443, 453 Brockhouse, B. N. 13 Chiewitz, O. 68 Brooks, H. 146, 150 Chmilewska, D. K. 406 Browne, C. I. 189 Chmilewski, A. G. 402–403, 406 Brownell, G. L. 442, 453–454 Chrisman, B. 265 Brucer, M. 91, 104 Christenson, J. H. 262, 265, 315, 326 Bruchertseifer, H. 191 Chuburkov, Yu. T. 192 Brucke, T. 453 Cicale, N. R. 453 Brun, T. 453 Clarke, R. 425, 431 Brüchle, W. 192 Cleaves, M. A. 459, 471 Buchböck, G. 55, 58, 83, 90–91, 104 Cleynhens, B. 453 Buczkowski, M. 406 Cockcroft, J. D. 11, 51, 72, 349

NÉVMUTATÓ

Coenen, H. H. 453 Cohen, S. G. 265 Comas, V. F. 190 Compton, A. H. 113–120, 122, 125, 201, 213, 252 Condon, E. U. 134, 140 Constantinescu, O. 191 Coolidge, W. D. 397, 406 Cooper, M. 453 Corlija, M. 455 Cornell, E. A. 14 Coster, D. 60–61, 68 Cowan, C. L. 135–136, 140, 308 Cox, R. S. 469, 472 Cranshaw, T. E. 266 Cronin, J. W. 13, 262, 265, 315–316, 326 Crookes, W. 37, 41, 45 Crowther, J. A. 48–49, 52, 412, 414, 431 Curie, E. 17, 28, 33 Curie, I. 12, 63, 90, 125, 130, 144, 150, 153–156, 159, 163–164, 167–168, 170, 188 Curie, J. 21 Curie, M. 10, 21–23, 27–29, 33, 35–36, 38, 45, 70–71, 73–77, 85–86, 92, 94–95, 97, 104, 106–107, 123, 153, 155–156, 164, 384, 411, 458–460, 471–472 Curie, P. 10, 21, 24–25, 28–29, 33, 35–36, 70–71, 75, 77, 85, 95, 97, 123, 384, 410– 411, 458–459, 471 Cwiok, S. 190, 334, 338 Cserenkov, P. A. 10, 12, 108–111, 122, 319–320, 323, 325 Csernay, L. 436, 453 Csõke, A. 471 D’Agostino, O. 150, 187–188 Dannals, R. F. 445, 455 Danysz, J. 86, 104 Davis, R. Jr. 320–323, 326 Davison, W. H. 406 De Pasquali, G. 260, 265 De Roo, M. J. 455 Debierne, A. 28, 33, 37, 70 Debrunner, P. 265 Delbrück, M. 416–417, 433 Demin, A. G. 185, 188, 191 Dessauer, Fr. 412, 414, 431 Deutsch, M. 237–238, 242–243

475

Dewey, W. C. 414, 431 Diamond, H. 189 Dickson, D. P. E. 264–265 Dienes, L. 85–86 Dietrich, M. 93 Dimase, J. 454 Dirac, P. A. M. 11, 121–122, 130–133, 140, 153, 235, 243, 285–286, 326 Dittner, P. F. 188 Dittner, P. F. Jr. 188 Dodson, R. W. 188 Dohmen, B. M. 454 Donaldson, R. M. 454 Dore, E. K. 455 Dorfman, L. M. 388–389, 407 Dressel, R. 190 Dressler, A. 192 Duane, W. 385, 406 Dudek, J. 335, 338 Duelfer, T. 455 Dunning, J. R. 169, 187 Düllmann, Ch. E. 181, 188, 192 Earnshaw, A. 38, 45 Eberhardt, K. 192 Ebert, M. 389, 406 Eddington, A. 270, 284 Egelstaff, P. A. 266 Egri, B. 471 Ehmann, W. D. 146, 150 Eichler, B. 188 Eichler, R. 188 Einstein, A. 10, 14, 70, 77, 93, 202, 112–113, 121–122, 131, 137, 140, 149, 159, 171– 174, 189, 200, 204, 260, 262, 270, 286, 288–289, 340, 414 Ekins, R. P. 451, 453 Elkind, M. M. 414, 418, 420, 431 Ellis, F. 432 Erdélyi, S. 265 Erdey-Grúz, T. 73 Ernyei, Ö. 79 Ésik, O. 432 Eskola, K. 189 Eskola, P. 189 Estevez, J. 191 Failla, G. 457, 461, 471 Fairbanks, V. F. 454 Fajans, K. 36, 72–73, 90

476

NÉVMUTATÓ

Falus, A. 432 Farczády, G. 82, 104 Farkas, R. 432 Fehér, I. 465, 471 Fehér, J. 415, 431 Feld, B. T. 150 Fényes, I. 261–262, 265 Fermi, E. 12, 30, 119, 125, 135, 140, 144– 145, 149–151, 157–163, 167, 169–170, 172–174, 187–189, 192, 201–202, 213– 214, 234, 243, 272, 286, 298, 302, 308– 309, 312, 314, 319, 325, 418 Fermi, L. 232 Ferroux, H. 411, 432 Fessenden, R. W. 396, 406 Feynman, R. P. 12, 136, 289, 307, 326 Fields, P. R. 189 Fischer, E. 39, 44 Fitch, V. L. 13, 262, 265, 315–316, 326 Fleischmann, M. 365, 381 Flerov, G. N. 179, 195, 188 Flügge, S. 171, 188 Folden Iii, C. M. 190 Folger, H. 189–191 Forster, A. M. 454 Fowler, J. S. 444, 454 Fowler, R. D. 169, 188 Fowler, W. A. 13, 275, 278, 284 Földiák, G. 395, 406 Franck, J. 120, 149, 386–387, 404 Frank, I. M. 10, 12, 109–111, 122 Frauenfelder, H. 265 Fricke, H. 385–386, 390, 406 Friedlander, G. 146–147, 150 Friedman, J. I. 13, 312, 326 Frier, M. 438, 453 Frisch, O. R. 168–170, 188, 191 Frohner, R. 82 Frost, F. F. 455 Gaerttner, E. R. 246, 265 Gäggeler, H. W. 188, 192 Gál, F. 462, 471 Gamow, G. 30, 134, 140, 168–170, 189, 271, 275, 284, 340, 381 Gan, Z. 190 Garnett, E. S. 453 Garwin, R. L. 311–312, 326 Gaspar, P. P. 150

Gazsó, L. 424, 431 Geiger, H. 30, 48–49, 51–52, 72, 99, 117, 120, 122, 129, 134, 140, 154–155, 466 Gell-Mann, M. 13, 289, 314, 326 Genovese, F. 261, 265 Gerundini, P. 454 Ghiorso, A. 178–179, 184–185, 189 Gibb, T. C. 264–265 Giesel, F. 37 Gikal, B. N. 191–192 Ginter, T. N. 190 Glaser, D. A. 12 Glashow, S. L. 13, 296, 299, 326 Glasoe, G. N. 187 Glasser, O. 21, 33 Goeppert-Mayer, N. 12 Gollerthan, U. 191 Goodman, C. D. 188 Gordon, S. 385–386, 406 Gorshkov, V. A. 191 Götz, I. 69, 71, 78, 82–86, 90–91, 104, 106 Grandjean, F. 264, 266 Gray, L. H. 426, 431, 433 Green, G. K. 169, 189 Greenstock, C. L. 405 Greenwood, N. N. 38, 45, 264–265 Gregorich, K. E. 190 Grierson, J. R. 454 Griffiths, P. 453 Grodzins, L. 261, 265 Gróh, Gy. 59, 68, 82, 86, 91, 105 Gross, D. J. 14, 292–293, 326 Grosse, A. V. 158–159, 189 Groves, L. 203, 206, 232 Gulbekian, G. G. 191–192 Gurney, R. W. 134, 140 Haber, F. 44, 93 Hafstad, L. R. 192 Hahn, O. 7, 9, 12, 35–45, 51, 65, 72–73, 87, 90, 93, 157, 159–171, 175, 189–190, 192, 205, 210, 467 Hahn, R. L. 188 Haiman, O. 465, 471 Hajdú, Á. 82, 104 Haji-Saeid, M. 402, 406 Halzen, F. 285, 326 Hamacher, K. 445, 453 Hanelt, E. 1910

NÉVMUTATÓ

Hanna, S. S. 260–261, 265 Hannon, J. P. 262, 265 Hargittai, Cs. 265 Hargittai, I. 286, 326 Harris, J. 189 Hart, E. J. 392–393, 405–406 Harvey, E. 438, 453 Hautojärvi, P. 234, 243 Hay, H. J. 263, 266 Hayano, R. S. 306, 317, 327 Hayon, E. 390, 406 Hayward, R. W. 267 Heberle, J. 265 Hegedûs, É. 86, 104 Heinz, S, 190, 254 Heinze, H. G. 436, 453 Heisenberg, W. 44–45, 52, 124, 132, 139, 205, 295, 307 Helman, W. P. 405 Henschke, U. K. 470–471 Hensley, D. C. 188 Heredia, J. A. 190 Herrmann, G. 170, 189 Hess, V. F. 11 Heßberger, F. P. 184, 189–191 Hevesy, Gy. 7, 11, 36, 51–52, 55–69, 72, 82– 83, 85, 89, 91, 93, 100, 103–105, 123, 435, 451, 453–454 Higgins, G. H. 189 Higgs, P. W. 295–296, 300, 302, 317–318, 326–327 Highley, B. 454 Hilaris, B. S. 471 Hingmann, R. 189, 191 Hirsch, A. 189 Hirsch, R. L. 355, 381 Hnatowich, D. J. 454 Hodes, E. 188 Hoefnagel, C. A. 447, 454 Hoffman, D. C. 186, 190 Hoffmann, E. J. 455 Hofmann, S. 182, 185–186, 189–191 Hofstadter, R. 10, 12, 260, 329–330 Holmes, R. A. 455 Homonnay, Z. 264, 266–267 Hoop, J. R. 443, 454 Hoppes, D. D. 267 Hopwood, J. P. 145

477

Hopwood, F. L. 149 Hori, M. 327 Horváth, D. 327 Howard, A. 419, 432 Hoyle, F. 274–275, 278, 284 Hõgyes, E. 411, 432 Hraskó, P. 262, 266 Hruscsov, Ny. Sz. 150 Hudson, R. P. 267 Huizenga, J. R. 189 Hunt, F. C. 453 Hunt, L. D. 188 Hussenois, M. 191 Ichise, R. 454 Ido, T. 44, 454 Ikawa, M. 191 Ikeda, I. 438, 454 Iliev, S. 191–192 Iliopoulos, J. 299, 326 Ilosvay, L. 69, 83, 92, 103, 105 Imamura, M. 150 Imre, L. 82, 105 Inoue, O. 454 Itkis, M. G. 191–192 Ivanov, O. V. 191 Jäger, E. 192 Janik, R. 189–190 Jean, Y. C. 243–244 Jensen, J. H. D. 12, 257, 267 Jentschke, W. 168, 190 Jerin, J. 453 Johnson, D. E. 455 Joliot-Curie, F. 12, 63, 90, 125, 130, 144, 150, 153–156, 159, 168, 170, 172–173, 190, 193–194, 200, 213 Jones, T. 454 Jost, D. T. 188 Kabasakal, L. 438, 454 Kadim, A. H. 452 Kálmán, G. 355, 381 Kant, H. 41, 45 Kapica, P. L. 72 Kapronczay, K. 464, 471 Karelin, Y. A. 191 Kármán, T. 58–59 Katz, J. H. 436, 454 Katz, J. J. 180, 190 Kaufman, D. 453

478 Kaufmann, W. 75–77 Kazemi, H. 453 Keene, J. P. 388, 392, 406 Keiderling, W. 454 Kelen, B. 462, 471 Keller, J. 191 Keller, J. G. 191 Keller, O. L. 188 Kellerer, A. M. 419, 432 Kelly, J. D. 438, 454 Kendall, H. W. 13, 238 Kenneally, J. M. 192 Kennedy, J. W. 150, 177, 192 Keszei, M. 432 Ketterle, W. 14 Keynes, J. M. 93 Kharitonov, Yu. P. 191 Khuyagbaatar, J. 190 Kimijima, I. 455 Kimura, K. 191 Kinahan, P. E. 453 Kindler, B. 190 Kirbach, U. W. 181, 190, 192 Kis, E. 420, 432 Kisfaludy, P. 463–464, 471 Kiss, Á. 95, 105 Kiss, I. 122, 130, 141 Kiss, L. 471 Kissné Novák, É. 86, 105 Kistner, O. C. 261–262, 266 Kleeman, R. D. 41 Klein, O. 116, 122, 125, 130 Koblinger, L. 425, 431 Kojuharov, I. 190 Kojuharova, J. 190 Kolesov, I. 188 Korecz, L. 267 Korff, S. A. 136 Korotkin, Yu. Ts. 191 Kovács, L. 435, 454 Köteles, G. J. 421, 424, 432 Kragh, H. 36, 45 Kramer, A. V. 455 Krasznahorkay, A. 334, 337–338 Kratz, J. V. 185, 192 Krimbas, C. B. 417, 432 Kroh, J. 383, 390, 405–406 Kuhar, M. J. 455

NÉVMUTATÓ

Kuhl, D. E. 454 Kuhn, W. 246–249, 254, 266 Kumatori, T. 432 Kurata, K. 454 Kuusiniemi, P. 190 Kuzmann, E. 249, 263–264, 266 Laidler, K. J. 35, 45 Lajtha, L. G. 419, 432 Lamb, W. E. Jr. 257, 266 Láng, A. 462, 472 Langevin, P. 156, 264 Langmuir, I. 345, 369 Langrock, G. 192 Langstrom, B. 455 Lanouette, W. 144, 150 Larsh, A. E. 189 Lasarev, Yu. A. 188 Latimer, R. M. 189 Laue, C. A. 191 Laue, M. von 264, 413 Lawhorn-Crews, J. M. 454 Lawrence, E. O. 11, 121, 176–177, 186, 297– 299, 310, 439–440, 454 Lea, D. E. 412–413, 419, 432 Lederman, L. M. 13, 311–312, 326–327 Lee, D. M. 190 Lee, T. D. 13, 261, 266, 308–309, 312, 327 Légrády, E. 79, 105 Lehoczky-Semmelweis, K. 462, 472 Leighton, R. B. 326 Leino, M. 190 Leino, M. E. 189–191 Leksell, D. G. 468, 472 Leksell, L. 468–469, 472 Lenard, P. 20, 112, 122 Lengyel, B. 31–33, 78–79, 82–83, 85, 103, 105 Lengyel, B. ifj. 79–80 Lengyel, G. 415, 431 Leonhard, J.-F. 182 Lévay, B. 242–244 Levi, H. 68 Lewis, G. N. 177 Libby, W. F. 10, 12 Liebermann, L. 91 Lind, S. C. 384–386, 395, 407 Links, J. M. 455 Lippmann, G. 28, 70 Littlejohn, C. 265

NÉVMUTATÓ

Livingston, M. S. 454 Lobanov, Yu. A. 188 Lobanov, Yu. V. 191–192 Loberg, M. D. 453 Lockyer, J. N. 35 Lommel, B. 190 Long, G. J. 264, 266 Lougheed, R. W. 191 Lukas, S. E. 455 Lumniczky, K. 432 Lund, S. J. G. 244 Machulla, H. J. 454 Macias, E. S. 150 Maddahi, J. 455 Maddock, A. G. 150 Madzsar, J. 86 Maffioli, L. 454 Mahan, G. D. 471 Maiani, L. 299, 326 Majorana, E. 125, 130 Mallon, P. E. 243 Malmfors, K. G. 253–255, 266 Mangner, T. J. 454 Manion, J. P. 395–396, 407 Mann, R. 190 Manning, W. M. 189 Marcus, P. I. 418, 432 Margulies, S. 265 Marinov, A. 265 Marsden, E. 48, 52 Marshall, V. 260, 267 Martin, A. D. 285, 326 Marx, G. 340, 381 Marx, Gy. 55, 67–68, 171, 190 Matheson, M. S. 388–389, 407 Matsuura, T. 150 Mayer, Á. 463, 472 Mayer, S. 56 McAffee, J. G. 452 McAffee, J. J. 455 McCarthy, P. L. 388, 407 McClintock, B. 418, 432 McCloskey, B. C. 120 McKusick, K. A. 454 McLachlan, A. 388, 407 McMillan, E. M. 12, 169–170, 175–176, 178, 190, 192 Mech, J. F. 189

479

Meitner, L. 41–45, 72–73, 87, 90, 135, 155, 159–160, 162–164, 167–170, 189–191, 330, 467 Mende, J. 93, 104–105 Mendel, M. 192 Metzger, F. R. 254, 258, 266 Meyer, R. C. 192 Meyer, S. 55, 72, 90 Meyer-Schützmeister, L. 265 Mezentsev, A. N. 191–192 Michalic, J. 406 Michelson, A. 95, 113 Mikola, S. 104–105 Miller, J. M. 150 Millikan, R. A. 10, 112–113, 122, 133 Mills, G. B. 327 Mogensen, O. E. 241, 243–244 Mohorovièiæ, St. 235–237, 244 Moody, K. J. 191–192 Mook, W. G. 343, 381 Moon, P. B. 249–255, 257–258, 263, 265–266 Moore, J. H. 246, 267 Móra, L. 79–80, 83, 91, 105 Morse, S. 385, 406 Morss, L. R. 190 Moseley, H. G. J. 51–52, 123, 130 Mottelson, B. R. 12 Mozumder, A. 384, 407 Mózsa, Sz. 458, 472 Möller, P. 338 Mössbauer, R. L. 7, 10, 13, 60, 136, 249, 254–267 Mullani, N. A. 455 Muller, H. J. 416–417, 425, 432 Murad, E. 264, 266 Murakami, Y. 454 Murphy, M. J. 469, 472 Muzik, O. 454 Münzenberg, G. 180–181, 184–185, 189–191 Myers, W. D. 131, 137, 140, 170, 191 Nagaoka, H. 50, 53 Nagy, D. L. 264, 267 Nagy, L. Gy. 146, 150 Nagy, S. 15–16, 151, 191, 266 Nagy, T. 265 Nähler, A. 192 Neddermeyer, S. H. 133, 327 Neirinckx, R. D. 439, 454

480

NÉVMUTATÓ

Neumann, J. 104, 136, 266 Nevins, W. M. 355, 381 Ninov, V. 189–191 Nishina, G. 116, 122, 125, 130 Nishina, Y. 61–62, 68, 163,191 Nitsche, H. 190 Nitshke, J. M. 189 Noda, A. 454 Noddack, I. 159–160, 191 Noddack, W. 158, 191 Nomura, K. 266 Nordyke, R. A. 436, 454 Norrish, R. G. W. 387, 407 Novick, A. 150 Nurmia, M. 189 Nutt, R. 453 Nuttall, J. M. 99, 134, 140 Nylin, G. 453 O’Riordan, M. C. 426, 432 Obenshain, F. E. 261, 267 Obradovich, J. E. 454 Obrusheva, A. 59, 68 Occhialini, G. P. S. 120–122, 131, 140 Ofer, S. 265 Oganessian, Yu. Ts. 181–182, 184–188, 191–192 Ohtake, T. 455 Ojemann, R. G. 454 Oláh, G. A. 14–16 Oliver R. 432 Omtvedt, J. P. 190 Onsel, C. 454 Ore, A. 237, 240, 244 Ozker, K. 454 Pahl, M. 68 Pais, A. 314–315, 326–327 Palló, G. 59, 68, 72, 79–80, 92–93, 104–105 Paneth, F. 36, 56–57, 68 Parker, J. A. 454 Parsons, V. 453 Pártos, E. 462, 472 Pasachoff, N. 472 Pataki, Gy. 465 Patin, J. B. 190, 192 Paul, D. B. 417, 432 Pauli, W. 11, 30, 135, 140, 153, 156, 159, 287–288, 308, 311 Peacock, R. N. 265

Pelc, S. R. 419, 432 Perl, M. L. 14, 136, 299–300, 327 Perlow, G. J. 265 Perrier, C. 158, 192 Pester, L. 458, 472 Phelps, M. E. 455 Piccioni, O. 315, 327 Pietrzyk, U. 453 Piguet, D. 188 Pikaev, A. K. 394, 403, 407 Pinner, S. H. 399, 406 Pirker, W. 453 Planck, M. 10, 41, 45, 52, 112–113, 122, 255, 260, 264, 286, 295, 314, 331, 352 Platzman, R. L. 386, 391–392, 404–405, 407 Plesch, J. 93–94, 104–105 Plotko, V. M. 188 Pócs, L. 381 Podrega, I. 453 Poincaré, H. 17 Polányi, M. 143 Politzer, H. D. 14, 292–293, 327 Pollard, E. 246, 266 Polyák, L. 462, 472 Polyakov, A. N. 191–192 Pollycove, M. 454 Pons, S. 365, 381 Ponta, C. C. 424, 431 Pontecorvo, B. 187 Popeko, A. 189–191 Poppensieker, K. 191 Porter, G. 387, 407 Potapenko, G. 190 Pound, R. V. 260, 262, 266 Powell, C. F. 12, 51 Powell, J. L. 244 Powers, W. E. 455 Prankl, F. 190 Preiswerk, P. 188 Preston, R. S. 265 Preysz, M. 78 Pribóczki, É. 149–150 Price, R. R. 454 Próder, I. 79–80, 83, 91, 105 Prout, W. 103 Puccianti, L. 159 Puck, T. T. 418, 432 Purcell, E. M. 12

NÉVMUTATÓ

Putnoky, L. 93, 105 Pyle, G. L. 189 Quint, A. B. 191 Quint, B. 191 Rabi, I. I. 11, 300 Radnai, Gy. 17, 33 Rainwater, L. J. 12 Ramsey, A. 453 Ramsey, W. 72 Rasetti, F. 140, 150 187–188 Ravert, H. T. 455 Rawson, R. W. 453 Rayleigh, W. 35, 376 Rebka, G. A. Jr. 260, 262, 266 Regaud, C. 411, 432 Reines, F. 13, 135–136, 140, 308 Reisdorf, W. 189, 191 Reivich, M. 454 Rhodes, R. 143, 151, 153, 156 Richter, B. 14, 299 Riis, P. 61 Risse, O. 385, 407 Roberts, R. B. 169, 192 Robertson, J. S. 436, 454 Robson, J. 453 Roddy, R. 453 Rodney, W. 284 Rolfs, C. 284 Róna, E. 69, 72–73, 83, 87, 89–91, 100, 102, 104–105 Roosevelt, F. D. 149, 171–173, 200–201, 205, 461 Rosch, G. 464, 472 Rosenbloom, S. B. 455 Rosenfeld, L. 169 Rosethall, L. 452 Ross, A. B. 405 Rossi, H. H. 419, 432 Röntgen, W. C. 17, 20–21, 29, 33, 53, 72, 95, 123, 383–384, 406, 411, 424, 458, 461– 462, 464, 466, 471 Ruark, A. E. 235–237, 244 Rubbia, C. 14, 301 Ruderfer, M. 263, 266–267 Russell, L. B. 418 Russell, W. 418, 432 Rutherford, E. 7, 10, 28–29, 33, 35–39, 41, 43–45, 47–48, 50–53, 55–56, 59, 71–72,

481

83, 85, 93, 102–103, 107, 120, 123, 127–131, 143–144, 285, 297, 329, 458– 459 Sackur, O. 37, 45 Sáfrány, G. 420, 432 Sahm, C. C. 191 Salam, A. 13, 296 Samuelst, S. 136 Sands, M. 326 Sano, H. 150 Sarkar, S. 452 Saro, S. 189–190 Savi, A. 438, 454 Savitch, P. 163–164, 167–168, 170, 188 Schädel, M. 180, 185, 192 Schausten, B. 192 Schavan, A. 182 Schenk, F. 453 Scherer, S. 462, 472 Scherrer, P. 188 Scheuer, O. 385, 406 Schiff, L. I. 246, 267 Schiffer, J. P. 266 Schiller, R. 390–391, 407 Schimpf, E. 192 Schmidt, G. C. 21, 33, 71, 381 Schmidt, H. A. 436, 454 Schmidt, K. H. 189, 191 Schneider, J. H. R. 191 Schneider, J. R. H. 191 Schneider, W. F. W. 191 Schött, H. J. 189–191 Schrader, D. M. 243–244 Schrödinger, E. 11, 133, 416, 433 Schuler, R. H. 396, 406 Schwartz, M. 13, 312 Schwartzer, F. 464, 472 Schweidler, E. 30 Schweitzer, A. 93 Schwinger, J. 12, 296–297 Seaborg, G. T. 12, 157, 169, 175–178, 186, 189–190, 192, 201 Segre`, E. 13, 150, 158, 160,187–188, 192, 238 Sekine, T. 151 Seto, H. 452 Seward, N. K. 190 Shalaevsky, M. R. 192 Shaughnessy, D. A. 192

482

NÉVMUTATÓ

Shaw, G. B. 93 Shields, A. F. 446, 454 Shiffer, J. P. 260, 267 Shilov, B. V. 192 Shirokovski, I. V. 191 Shull, C. G. 13 Siegbahn, K. M. 13 Sikkeland, T. 189 Silva, R. J. 188 Silva, R. J. Jr. 188 Simon, A. W. 117, 122 Simonyi, K. 354–355, 381 Slack, F. G. 187 Smith, H. L. 189 Smith, T. A. 454 Smolañczuk, R. 181, 183, 186, 192 Soddy, F. 11, 35–36, 38, 57, 68, 72–73, 83, 86, 101, 458 Solymosi, J. 67 Somosy, Z. 421, 432 Sonenberg, N. 453 Sowby, D. 425, 433 Specht, H. J. 333, 338 Spence, R. W. 189 Spiers, F. W. 425, 433 Spinks, J. W. T. 393, 407 Spivak, W. B. 452 Squire, C. F. 169, 192 Stayanoff, J. C. 454 Stearns, C. W. 453 Steele, G. 455 Steele, R. E. 388, 407 Stein, G. 391, 407 Steinberger, J. 13, 312 Steinwedel, H. 257, 267 Stern, O. 11 Stiel, E. 192 Stocklin, G. 453 Stocklin, G. L. 446, 454 Stodel, C. 190 Stott, P. E. 16, 381 Stoyer, M. A. 191–192 Stoyer, N. J. 191–192 Strassmann, F. 9, 44, 160, 164–165, 167–168, 171, 175, 189–190, 192, 467 Strellis, D. A. 190 Strieder, D. 453 Studier, M. H. 189

Stuewer, R. H. 169, 192 Subbotin, V. G. 191–192 Subotic, K. 191–192 Subramanian, G. 438, 452, 455 Subramanian, R. 454 Sudowe, R. 190 Suit, H. D. 419, 426, 433 Sukhov, A. M. 191–192 Sümmerer, K. 191 Süss, N. 80 Swallow, A. J. 384, 390, 406–407 Sweet, W. H. 442, 453, 455 Swiatecki, W. J. 137, 170, 191 Szabadváry, F. 79, 83, 92–93, 106 Szatmári, T. 432 Szatmáry, Z. 223, 232 Székely, S. 265 Szekeres, K. 103, 106 Széll, Gy. 135 Szépfalusi, P. 265 Szilárd, B. 69, 71, 92–95, 106 Szilard, L. 7, 43, 119, 143–146, 149–151, 171–174, 187, 193, 200–202, 205, 213– 214, 247, 286, 339, 412 Szõkefalvi Nagy, Z. 79, 83, 92–93, 106 Sztanyik, B. L. 433 Sztrókay, K. 245, 267 t’Hooft, G. 294, 327 Tabata, Y. 389, 394, 407 Takamatsu, H. 454 Takce, I. 191 Taki, J. 454 Tamm, I. E. 10, 12, 109–111, 122 Tangl, F. 86, 90–91, 103 Tangl, K. 31, 33, 103, 106 Taplin, G. V. 438, 455 Tarrant, J. R. Jr. 188 Tarrant, J. R. 188 Tatarinov, A. N. 191 Tatsumi, M. 454 Taveras, J. M. 454 Taylor, L. S. 425, 433 Taylor, R. E. 13, 376 Telegdi, V. L. 312, 326 Teller, E. 15–16, 169, 192, 200, 206–207, 212–214, 309, 341–342, 354, 381 Terasima, T. 419, 433 Ter-Pogossian, M. M. 443–444, 455

NÉVMUTATÓ

Than, K. 78, 95 Thompson, S. G. 189 Thomson, G. P. 144 Thomson, J. J. 29, 36, 47–48, 51, 53, 72, 105, 123, 130, 357, 367 Thuma, B. 189, 191 Tiddens, A. 188 Timofeeff-Ressovsky, N. V. 414, 416–417, 432–433 Ting, S. C. C. 14, 238, 299–300 Tolmach, L. J. 419, 433 Tomonaga, S.-I. 12 Tóth, V. 80, 106 Townsend, D. W. 453 Trammell, G. T. 262, 265 Trautmann, N. 192 Tretyakova, S. P. 188, 191 Tribondeau, L. 411, 431 Tsyganov, Yu. S. 191–192 Tubergen, K. 439–455 Tubis, M. 454 Turlay, R. 265, 315, 326 Turner, L. A. 170, 192 Turoglu, H. T. 454 Tuve, M. A. 192 Türler, A. 185, 188, 190, 192 Uslu, I. 454 Utyonkov, V. K. 188, 191–192 Uzsoki, M. 381 Valentin, J. 425, 431 van der Meer, S. 14, 301–302 Van Nerom, C. G. 438, 455 Vance, D. E. 150 Vane, J. R. 432 Varjas, G. 465, 471 Várterész, V. 410, 433 Vasáros, L. 150 Vasvári, F. 265 Vavilov, S. I. 108–110 Veall, N. 453 Veksler, V. I. 176 Veltman, M. J. G. 14, 294–295, 327 Verbruggen, A. M. 455 Vermeulen, D. 189, 191 Vértes, A. 5, 67, 107–108, 114, 122, 127, 130, 137, 141, 151, 177, 190–191, 242, 244, 264, 266–267 Villard, P. 29, 33

483

Vincent, D. H. 265 Voinov, A. A. 192 Volkert, W. A. 455 von Halban, H. 156, 171, 188, 200 Von Zweidorf, A. 181, 192 Wackers, F. J. 438, 455 Wagner, F. 364, 381 Wagner, H. N. Jr. 445, 455 Wallace, R. P. 468, 472 Wallerstein, G. 284 Walton, E. T. S. 11, 51, 452 Walton, J. R. 189 Wan, C. N. 454 Watanabe, T. 438, 455 Watson, D. D. 413, 417, 455 Wegener, H. H. F. 261,267 Weizmann, Ch. 144 Weinberg, S. 213 Weinerg, A. M. 232 Weinrich, M. 311–312, 326 Weiss, G. 150 Weiss, J. 387, 407 Weisskopf, V. 140, 238 Weizsäcker, C. F. v. 44, 137, 141, 170–170, 173–174, 192, 271, 273 Wells, H. G. 144, 151 Weszelszky, Gy. 22–23, 32–33, 55, 69, 78–83, 85, 90, 93, 95–97, 99–103, 106 Whal, A. C. 192 Whateley, T. L. 438, 455 Wheeler, J. A. 169, 171, 188, 192, 236–237, 244 Whitmore, G. F. 413, 420, 431, 433 Widmann, E. 327 Wieman, C. E. 14 Wigner, J. 11, 104, 119, 133, 144, 171, 174, 200, 204, 213–214, 222, 232, 285–286, 386 Wigner, M. 133 Wilczek, F. 14, 292–293, 318, 326–327 Wild, J. F. 191–192 Wilensky, S. 453 Wilk, P. A. 190 Wilson, C. T. R. 10, 42, 117, 119–120, 122, 168, 412 Wilson, D. 360, 381 Wilson, K. G. 14 Wilson, R. W. 282

484

NÉVMUTATÓ

Wirth, G. 192 Wojnárovits, L. 393–395, 399–400, 402–403, 407 Wolf, A. P. 63, 444, 454 Wolfson, D. R. 453 Wong, D. F. 455 Wood, R. W. 245–246, 267 Woods, R. J. 393–394, 403, 407 Worral, R. 406 Wu, C. S. 261–262, 267, 309–312, 327 Yakushew, A. B. 192 Yalow, R. S. 10, 13, 450–452, 455 Yang, C. N. 13, 261, 266, 308–309, 312, 327 Yao, W. M. 327 Yasaki, T. 191 Yeater, M. L. 246, 265 Yeremin, A. 189–191 Yoshihara, H. K. 147, 150, 151 Young, J. 245, 453

Yousif, Z. M. 452 Yukawa, H. 12, 139–141 Zagrebaev, V. I. 192 Zaránd, P. 463, 472 Zawadowski, A. 265 Zechmeister, L. 58–59, 91 Zemplén, Gy. 71, 87, 95, 106 Zichichi, A. 125, 130 Zielinski, P. M. 190 Zimmer, K. G. 414, 416, 433 Zincke, Th. 33, 44 Zohm, H. 368, 381 Zoli, P. 454 Zuber, K. 246, 267 Zvara, I. 179, 192 Zvarova, T. S. 192 Zychor, I. 191 Zsigmond, J. 80, 106

A KÖTET SZERZÕI

Berei Klára MTA KFKI 1121 Budapest, Konkoly Thege M. út 29–33. [email protected] Fülöp Zsolt MTA ATOMKI 4026 Debrecen, Bem tér 18/c. [email protected] Gyürky György MTA ATOMKI 4026 Debrecen, Bem tér 18/c. [email protected] Horváth Dezsõ MTA KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet 1121 Budapest, Konkoly Thege M. út 29–33. [email protected] Inzelt György ELTE Kémiai Intézet Fizikai Kémiai Tanszék 1117 Budapest, Pázmány sétány 1/a. [email protected] Klencsár Zoltán MTA KK NKI Felületmódosítás és Nanoszerkezetek Osztály 1025 Budapest, Pusztaszeri út 59–67. [email protected]

486

A KÖTET SZERZÕI

Környei József Izotóp Intézet Kft. 1121 Budapest, Konkoly Thege M. út 29–33. [email protected] Köteles György OKK Országos „Frédéric Joliot-Curie” Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet 1221 Budapest, Anna u. 5. [email protected] Krasznahorkay Attila MTA ATOMKI 4026 Debrecen, Bem tér 18/c. [email protected] Lévay Béla ELTE Kémiai Intézet 1117 Budapest, Pázmány sétány 1/a. [email protected] Radnóti Katalin ELTE Fizikai Intézet 1117 Budapest, Pázmány sétány 1/a. [email protected] Sárándi István Izotóp Intézet Kft. 1121 Budapest, Konkoly Thege M. út 29–33. [email protected] Schiller Róbert MTA KFKI Atomenergia Kutatóintézet 1121 Budapest, Konkoly Thege M. út 29–33. [email protected] Szatmáry Zoltán BMGE Nukleáris Technikai Intézet 1111 Budapest, Mûegyetem rkp. 9. [email protected]

A KÖTET SZERZÕI

Szilvási István Országos Gyógyintézeti Központ 1135 Budapest, Szabolcs u. 33–35. [email protected] Tóth Gyula PET Pozitron Diagnosztika Központ 1117 Budapest Hunyadi J. út 9. [email protected] Vértes Attila ELTE Kémiai Intézet 1117 Budapest, Pázmány sétány 1/a. [email protected] Wojnárovits László MTA Izotópkutató Intézet 1121 Budapest, Konkoly Thege M. út 29–33. [email protected] Zaránd Pál Uzsoki utcai Kórház 1145 Budapest, Uzsoki u. 29. [email protected] Zoletnik Sándor MTA KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet 1121 Budapest, Konkoly Thege M. út 29–33. [email protected]

487