SZEMBENÉZÉS A HIÁNNYAL:

SZEMBENÉZÉS A HIÁNNYAL: Víz-, energia- és termőföld-gazdálkodás az inkluzív és fenntartható növekedés érdekében VEZETŐI ÖSSZEFOGLALÓ

E

MOBILISING EUROPEAN RESEARCH FOR DEVELOPMENT POLICIES

U

R

Ó

P

A

I

FEJLESZTÉSI JELENTÉS

E


U

R

Ó

P

A

I


SZEMBENÉZÉS A HIÁNNYAL: Víz-, energia- és termőföld-gazdálkodás az inkluzív és fenntartható növekedés érdekében VEZETŐI ÖSSZEFOGLALÓ EURÓPAI FEJLESZTÉSI JELENTÉS, 2011/2012

Európai fejlesztési jelentés, 2011/2012

Vezetői összefoglaló

ÁTTEKINTÉS ÉS A LEGFONTOSABB ÜZENETEK Egyre nehezebb általános hozzáférést biztosítani a vízhez és az energiához, illetve fenntartható módon szavatolni az élelmezésbiztonságot. Közel 1 milliárd ember alultáplált, 0,9 milliárdan nem jutnak biztonságos vízhez, és 1,5 milliárdan nem jutnak elektromos áramhoz. A víz, az energia és a termőföld jobb kormányzás révén történő szabályozása létfontosságú szerepet játszik a millenniumi fejlesztési célok elérésében. Ugyanakkor gyorsan változik az a környezet, amelyben az erőforrásokat kezelni kell. Sok életfenntartó természeti erőforrásból egyre nő a hiány. Tagadhatatlan bizonyítékaink vannak arra, hogy bizonyos téren elértük és átléptük bolygónk határait. A problémák között említhető az üvegházhatást okozó gázok koncentrációja a légkörben, az ivóvíz elérhetősége, a termőföldhasználat változása és a biológiai sokszínűség elvesztése. Ez a jelentés a vízre, az energiára és a termőföldre összpontosít. Megvizsgálja az ezekkel kapcsolatos korlátokat, a közöttük fennálló kölcsönhatásokat, majd azt vizsgálja, hogyan gazdálkodhatunk velük annak érdekében, hogy ezáltal elősegítsük a társadalmilag befogadó és a környezet szempontjából fenntartható növekedést a fejlődő országokban. A világ népességének növekedése és a globális gazdasági növekedés miatt új nyomások nehezednek a természeti erőforrásokra. Az energia- és vízkereslet a jelenlegi szintekhez képest előreláthatólag 40%-kal, az élelmiszer-kereslet pedig 50%-kal emelkedik 2030-ra. Összekapcsolódó világunkban ezek a nyomások még súlyosabbá válnak azáltal, ha egy térség erőforráshiányának csökkentését célzó megoldások további terheket rónak más térségekre. A bioüzemanyag-ellátás kiterjesztése például egyaránt fokozhatja a termőföldre és a vízre gyakorolt nyomást (1. ábra). A hazai élelmezésbiztonság érdekében egyes országok tengerentúli termőföldterületeket vásároltak, és ez olykor a fennálló közösségek termőföld- és vízhozzáférésének rovására történt.

1. ábra: A víz-energia-termőföld (VET) kapcsolatrendszer

Föld

Víz Víz az ökoszisztémák számára

Föld a biológiai sokféleség számára Föld a mezőgazdaság számára Élelem

Bioüzemanyagok

Szén-dioxid árak

Föld erdők számára

Víz emberi fogyasztásra

Biomassza-energia

Föld az emberi települések / infrastruktúra számára

Geotermia

Nap- és szélenergia

Víz a mezőgazdaság számára Víz ipari felhasználásra

Vízerőművek Sótalanítás

Energia A kapcsolatra hatással vannak a relatív árak, a technológia, a gazdasági feltételek, a szabályozás és az intézmények A kapcsolatrendszert szemléltető tevékenységek Biológiai sokféleség

E

U

R

Ó

P

A

I

FEJLESZTÉSI JELENTÉS 3



A VETKAPCSOLATRENDSZER KEZELÉSE Ez a jelentés arra buzdítja a nemzetközi közösséget, hogy radikálisan változtassa meg a víz-, energia- és termőföldgazdálkodással kapcsolatos szemléletét annak érdekében, hogy ezáltal támogassa az inkluzív és fenntartható növekedést a legszegényebb fejlődő országokban. Ez a radikális változás elengedhetetlen, ha ki akarjuk elégíteni a víz, az élelem és az energia iránti növekvő keresletet anélkül, hogy átlépnénk bizonyos, a környezetünkkel kapcsolatos határokat, illetve visszafordíthatatlan folyamatokat indítanánk el. Mindehhez intézményi változás is szükséges, és a változásokat az állami és a magánszektornak közösen kell megvalósítania. A VET-kapcsolatrendszer kezelésének integrált szemlélete hangsúlyozza bizonyos megoldások fontosságát (pl. díj fizetését az ökoszisztémával kapcsolatos szolgáltatásokért), viszont kétségbe vonja más módszerek megfelelő voltát (pl. a bioüzemanyagtermelésre adott megbízásokét). A szegények alkalmanként nyernek, viszont gyakran veszítenek a korlátozott erőforrásokkal rendelkező világban. Azt tapasztalhatják, hogy emelkedik az alapvető, de olyan erőforrás-igényes termékek és szolgáltatások ára, mint az élelem és az energia. Csökkenhetnek emellett a munkavállalási lehetőségeik is, ha a növekedést fizikai vagy gazdasági hiányok korlátozzák. Ezek a következmények azonban nem elkerülhetetlenek. Egy olyan, az inkluzív és fenntartható növekedésen alapuló jövőkép is elképzelhető, amely mindenki számára biztosítja a megélhetést, megőrzi a környezetet és hosszú időn keresztül fenntartható. 2012-ben – a fenntartható fejlődésről és a mindenki számára biztosítandó fenntartható energia-hozzáférésről szóló csúcstalálkozó évében – ez az új jövőkép fogja formálni a globális fellépést. Hogyan valósítható meg egy új jövőkép? Úgy nem, ha egyedül a piacra bízzuk, hogy döntsön az erőforrások egymással versengő felhasználási lehetőségeiről, és hogy szétossza az erőforrásokat a gazdagok és szegények között. A jelenlegi gazdasági rendszerbe a piac túl sok hibája van beágyazódva ahhoz, hogy mindenki számára kedvező eredményeket kaphassunk. Az éghajlatváltozás növekvő problémái túlságosan is világosan példázzák ezt a nehézséget. Ehelyett az állam és a magánszektor együttes fellépésére van szükség ahhoz, hogy reagálni tudjunk a kihívásokra, és meg tudjuk ragadni a lehetőségeket. Három típusú szereplőnek kell megoldania a kihívásokat az inkluzív és fenntartható növekedés irányában tett változással kapcsolatosan. Az egyes országok állami szektora fekteti le a szabályozási és jogi keretrendszert, használja az állami költségvetés forrásait, koordinál, illetve segíti a többi szereplő munkáját. A magánszektor azzal járulhat hozzá ezen erőfeszítésekhez, hogy befogadóbbá és fenntarthatóbbá teszi az üzleti modelljeit, és fenntartható eredményekbe fektet be. Az Európai Unió (EU) a szegényebb országokat a termelésre és a fogyasztásra irányuló belső szakpolitikai intézkedéseken keresztül, jelentős kereskedelmi és befektetési partnerként, jelentős adományozóként, a globális kormányzáshoz tett hozzájárulásokon keresztül, valamint a fejlesztéspolitika koherenciájának javítását előmozdító intézkedéseken keresztül támogathatja.

2. ábra: Szembenézés a hiánnyal – A VET-kapcsolatrendszer kezelésének lehetőségei

Kereslet szabályozása

Kínálat mennyiségének és minőségének növelése Hatékonyság javítása

Állami szektor

EU

Magánszektor

(koordináció, költségvetési kiadások, szabályok)

(belső, kereskedelem, segélyezés, globális)

(felhasználó, szolgáltató)

Fenntartható fogyasztás és termelés (oktatás, árképzés, újrahasznosítás, inkluzív és fenntartható üzleti modellek)

A víz kapcsolatrendszeréhez kapcsolódó kezdeményezés (koordináció, használati jogok, hozzáférés, díjfizetés ökoszisztémával kapcsolatos szolgáltatásokért) Megújulóenergia-partnerségek (koordináció, szabályozás, kombinált támogatás, technológia) Technológiaátadás (tudományos-technológiai együttműködés, befektetés, szellemi tulajdonjogok) PPP-k a mezőgazdaságban (kormányzás, innovatív finanszírozás, értékláncok) Innováció a mezőgazdaságban, K+F

Rugalmasság erősítése, szegényeknek szentelt figyelem

Inkluzív földpolitika Szociális védelem és előnyök megosztása Szabad kereskedelem

4

Vállalatok társadalmi felelőssége

Innováció a piramis aljából kiindulva



Minden szereplőnek mérlegelnie kell a vízre, az energiára és a termőföldre nehezedő nyomások kezelését megcélzó lehetőségek teljes skáláját. Eddig a részleges megoldásokon volt a hangsúly: a vállalatok a kínálat javításában és az erőforrás-hatékonyság növelésében rejlő lehetőségekre fektetik a hangsúlyt; a Rio+20 konferencián a zöld gazdaságról kialakított koncepció azt emeli ki, hogy növelni kell az erőforrásbázist, az erőforrás-hatékonyságot, valamint a fenntartható fogyasztást és termelést; a civil szervezetek aláhúzzák, hogy a szegényeknek méltányosan kell részesedniük az erőforrásokból; mások pedig az éghajlati sokkhatásokkal szembeni ellenálló-képesség fontosságára hívják fel a figyelmet. Ezen Jelentés szerint a problémák súlya és sürgőssége miatt négy pillér együttes figyelembe vételével van szükség változásokat célzó fellépésre: • a kereslet szerkezetének befolyásolása a hiányok tükrében (pl. fenntartható fogyasztás és termelés kevesebb hulladék termelésének és életmódváltozásnak köszönhetően); • a kínálat mennyiségének és minőségének javítása (pl. partnerségek a megújuló energiával, a termőtalajjal és a víztárolással kapcsolatban megfelelő finanszírozáson, szabályozáson és tudásmegosztáson keresztül); • a hatékonyság növelése (pl. technológiatranszfer, nemzeti innovációs rendszerek); • a sokkhatásokkal szembeni rugalmasság és a szegényeknek nyújtott juttatások növelése (pl. előnyök megosztása, szociális védelem, vállalatok társadalmi felelőssége, inkluzív földpolitika). A 2. ábrán láthatóak a jelentés főbb szakpolitikai javaslatai és a VET-kapcsolatrendszerrel összefüggésben nyíló cselekvési lehetőségek, melyek közül sokhoz a szereplők és az ágazatok közötti koordinációra van szükség. A jelentés részletesebben is elemzi, hogy milyen fellépésre van konkrétan szükség öt területen: 1. Radikálisan csökkenteni kell a fogyasztás környezeti lábnyomát (főként, de nem kizárólag a fejlett országokban, így az EU-ban) az erőforrás-használat növelése nélkül megvalósítható inkluzív növekedés előmozdítása érdekében. 2. Elő kell mozdítani a mezőgazdasági termelékenység növelését szolgáló innovációt annak érdekében, hogy 2050-re fenntarthatóan táplálhassunk több mint 9 milliárd embert, valamint fejleszteni kell a megújuló energián alapuló technológiákat, amelyeknek hozzá kell járulniuk ahhoz, hogy 2030-ra mindenki fenntartható energiához jusson. 3. Intézményeket kell létesíteni vagy megújítani az erőforrás-gazdálkodást célzó integrált szemlélet érdekében. 4. Sürgetni kell egy olyan inkluzív földpolitika megalkotását, amely biztosítja a földhöz és a vízhez való hozzáférést a legszegényebbek és legsebezhetőbbek számára. 5. Átfogóan és megfelelően kell árazni a természeti erőforrásokat és szolgáltatásokat (pl. olyan eszközök használatával, mint a díjfizetés az ökoszisztémával kapcsolatos szolgáltatásokért), miközben ügyelni kell a legszegényebbek jólétére. Ezt a radikális hosszú távú menetrendet az állami és a magánszektor értékeinek és intézményeinek is tükröznie kell. Kihívást jelent majd az állami, magánszektorbeli és globális kormányzás terén is. Előkészíti a terepet a közelgő Rio+20 konferencia számára, és ajánlatos volna figyelembe venni az EU fejlesztéspolitikájának tervezése és végrehajtása során is. A nemzetközi közösségnek le kell fektetnie a megfelelő kormányzási szerkezeteket és elegendő pénzügyi eszközöket kell elérhetővé tennie (segélyezés, innovatív fejlesztési finanszírozás és felelősségteljes közvetlen külföldi befektetések felhasználásával) az inkluzív és fenntartható növekedés és az emberi biztonság irányában lezajló változások támogatására, különösen a szegény országokban.

A TERMÉSZETI ERŐFORRÁSOKKAL VALÓ GAZDÁLKODÁS VÁLTOZÓ KÖRNYEZETE Az ember jóléte a víz, az energia és a termőföld elérhetőségétől és a velük való gazdálkodástól függ. Ezek a gazdasági rendszer alapvető termelési tényezői, és részét képezik az életfeltételek szabályozásáért és fenntartásáért felelős ökoszisztémáknak. A természeti tőke a szubszaharai Afrika teljes vagyonának egynegyedét jelenti, és a természeti erőforrások gyakran a legfontosabb jövedelemforrások a világ legszegényebb emberei számára. Azonban annak következtében, hogy nem történik elegendő befektetés az infrastruktúrába, a szaktudásba, valamint hiányzik egy segítő keretrendszer, korlátozott mind a vízhez, mind a higiéniához, mind az energiához való hozzáférés, valamint e tényezők a termőföld termelékenységét is behatárolják. A népesség és a jövedelmi szint növekedése, valamint a globális környezeti változások új helyzetet teremtenek a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás szempontjából. Ez az új helyzet növekedési lehetőségeket is teremt, de emellett igen jelentős kihívásokat is rejt. A jövedelem növekedése nagy valószínűséggel azt eredményezi, hogy megnő a kereslet az áruk és szolgáltatások széles köre iránt, így az országok értékes lehetőségeket kapnak arra, hogy vagyont állítsanak elő a víz, az energia és a termőföld révén. Ugyanakkor a nagyobb kereslet fokozni fogja a megújuló erőforrások újratermelődésére, illetve a Föld fizikai rendszereinek elnyelő kapacitására nehezedő nyomást. Egyfelől a szegény és sebezhető emberek vannak leginkább kitéve a lehetséges következményeknek, másfelől ők rendelkeznek legkevésbé az ahhoz szükséges eszközökkel, hogy meg tudjanak birkózni ezen hatásokkal. A különböző természeti erőforrások, illetve az erőforrás-használat helyi és globális folyamatai között fennálló kölcsönös kapcsolatok utalnak arra, hogy milyen összetett kérdésekre kell választ találni e kihívások megoldása során, ha mindemellett a lehetőségeket is hatékonyan ki akarjuk aknázni. A víz, az energia és a termőföld közötti szoros kölcsönhatások – amelyre VET-kapcsolatrendszer néven utalunk (1. ábra) – világossá teszik, hogy egyikük kezelését sem tekinthetjük a többitől elkülönítve, hanem egy integrált rendszer részeként kell szemlélnünk. Ha a VET-kapcsolatrendszer nézőpontjából közelítünk a vízzel, az energiával és a termőfölddel való gazdálkodáshoz, ez azt jelenti, hogy egyrészt kezelnünk kell az erőforrások közötti összefüggéseket, másrészt ezt úgy kell tennünk, hogy figyelembe vesszük az ágazati szakpolitikai intézkedések ágazatokon átívelő hatásait. Ha a VET-kapcsolatrendszerre összpontosítunk, azzal tehát egy olyan elemző jellegű szemléletet választunk, amely elősegíti a víz-, az energia- és a termőföld-gazdálkodás kihívásainak és lehetőségeinek integrált figyelembe vételén alapuló megoldások kidolgozását.

E

U

R

Ó

P

A

I




A VET-kapcsolatrendszer fontosságára számos tényező utal. Először is a világ olyan helyzet felé tart, amelyben bizonyos erőforrások és elnyelőképességek abszolút módon elfogynak, és a ritkává vált erőforrás olyan közvetett akadállyá válhat, amely egyszerre tartogat kihívásokat és lehetőségeket az integrált megoldások keresése szempontjából. Másodszor az erőforrások egyre inkább összefüggnek. Megoldást kell keresni a víz-, energia- és földügyi szakpolitikák közötti koordináció terén fennálló hibákra annak érdekében, hogy ezek a kölcsönös összefüggések ne járjanak negatív következményekkel. A harmadik tényező az, hogy miközben rendelkezünk olyan piacokkal, amelyek beárazzák a hagyományos eszközöket (pl. munkaerő, tőke), addig a föld és a víz beárazásáért felelős piacok – továbbá az olyan szükséges előfeltételek, mint a világos tulajdonjogok, valamint az erőforrások helyzetéről szóló adatok – gyakran nem megfelelőek, és ez különösen igaz a fejlődő országokra; illetve a légkör szén-dioxid-elnyelő képessége esetében egyszerűen nem is léteznek ilyen piacok. Végül a VET-kapcsolatrendszer nem arányos módon érinti a legszegényebb népességcsoportokat. A kapcsolat mindhárom eleme alapvető a megélhetésükhöz, és gyakran bizonyos mértékben mindhárom ingyen volt korábban. Ahogy a világ abba az irányba tart, hogy egyre nő az abszolút hiány ezen erőforrások egy részének terén, a szegények fogják elsőként megérezni a megélhetésükre nehezedő nyomást.

AZ INKLUZÍV ÉS FENNTARTHATÓ NÖVEKEDÉS KERESÉSÉBEN REJLŐ KOCKÁZATOK ÉS LEHETŐSÉGEK A megváltozott helyzet megköveteli, hogy olyan új növekedési mintára álljunk át, amely egyszerre inkluzív és fenntartható. Az inkluzív és fenntartható növekedés fogalma három lényeges alapelvet foglal magában, amelyeket nagy vonalakban úgy határozhatunk meg, mint olyan tartós növekedést, amely egyrészt összhangban áll az ökoszisztémák arra való képességével, hogy feltöltődjenek az erőforrásaik, elnyeljék a szennyeződést, valamint megfelelő életfeltételeket tartsanak fenn, másrészt ezzel együtt lehetővé teszi mindenki – mind a jelen, mind a jövőbeli nemzedékek tagjai – számára, hogy részesüljenek a nagyobb vagyonból származó előnyökből, és élvezhessék azokat. Elkerülhetetlen, hogy kompromisszumokat kelljen majd kötni, de potenciális „háromszoros nyertes” helyzetek is elképzelhetőek. Ez a természeti erőforrásokkal való gazdálkodást érintő új helyzet súlyos kockázatokkal jár mind az inkluzív jelleg, mind a fenntarthatóság tekintetében. A világ máris átlépett három olyan bolygószintű határt, amelyeken túl nem képes biztonságosan működni: ezek a biológiai sokféleség elvesztése, a nitrogén- és foszforterhelés, valamint az éghajlatváltozás. Várhatóan a következő 50 éven belül ezeket az óceánok savasodása és az ivóvízkorlátok elérése is követni fogja. Az abban rejlő kockázat, hogy elértünk ilyen fordulópontokat, illetve rövidesen el fogjuk érni ezeket, veszélyezteti a legszegényebbek jövőbeli jólétét, akiket a legsúlyosabban fog érinteni a környezeti hanyatlás. Annak a technológiának a felhasználásával, amely az 1960-as évek zöld forradalmát megalapozta, nem tudunk 2050-re 9,3 milliárd embert fenntartható módon ellátni élelemmel (Noone, 2011). Földünk természetierőforrás-bázisa nem teszi lehetővé, hogy a fejlődő és feltörekvő gazdaságok olyan fogyasztási mintákat érjenek el, amelyeket a fejlett országok a múltban követtek és jelenleg is követnek (pl. a húsfogyasztásra való építés) (Allan, 2011), így foglalkozni kell majd az elosztással kapcsolatos kérdésekkel, különösen azért, mert a technológiai fejlődés nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy elválassza a természeti erőforrások felhasználását a gazdasági növekedéstől. Cselekednünk kell, ha nem akarunk súlyos gazdasági és társadalmi árat fizetni: ha nem teszünk lépéseket az éghajlatváltozással kapcsolatban, a globális GDP 2050-re 20%-kal csökkenhet (Stern, 2006). Az éghajlatváltozásnak a legerősebb hatásait a legszegényebb országok fogják tapasztalni, bár ők járultak legkevésbé hozzá a problémához. A vízhiány növekedése miatt bekövetkező gabonaveszteség éves szinten a jelenlegi fogyasztás 30%-át teheti majd ki (WEF, 2011a). Helyi szintű fizikai vízhiány már most is előfordul Kína, India, a KözelKelet, valamint a szubszaharai Afrika egyes részein. Kínában a vízhiány költsége a GDP-nek mintegy 2,3%-át teszi ki (Világbank, 2007). Ha nem ruházunk be a vízforrások feltárásába, ez a jövőben jelentős költségeket vonhat maga után: Afrika GDP-jének mintegy 2%-a vész el áramkimaradások miatt, és az érintett országokban akár 25% aszály, illetve áradások következtében (AfDB, 2009). A környezet hanyatlása és az állami szektor nem megfelelő reagálása leginkább a legszegényebbeket sújtja: egy adott időpontban a létező vidéki vízellátási rendszerek 30–60%-a nem működik (Brikké és Bredero, 2003), ennek következtében pedig végső soron a legszegényebb emberek – különösen a nők és lánygyermekek – fizetnek a legtöbbet alacsonyabb minőségű, kevésbé megbízható vízszolgáltatásokért. Míg a környezeti és társadalmi szempontból elfogadható korlátok betartása behatárolja a természeti erőforrások gazdasági felhasználásának lehetőségeit, egyszersmind lehetőségeket is kínál az innováció és a gazdasági nyereségek tekintetében. A gazdaság zölddé tétele jelentős mennyiségű innovációt fog megkövetelni, ami hatalmas lehetőségeket nyithat meg. A Fenntartható Fejlődés Világtanácsa (World Business Council for Sustainable Development, WBCSD) olyan jövőképet vet fel, amely szerint vezető cégek amellett érvelnek, hogy üzleti szempontból ésszerű, ha a fenntarthatóságot teszik meg küldetésük középponti értékévé. Számos vállalat ruház be zöld energiába (pl. bioüzemanyagokba, napenergiát hasznosító megoldásokba, mikro-vízenergiába és geotermikus energiába) Kínától és Indiától Kenyáig számos országban. Nagyobb vállalatok elkezdték tervezésük homlokterébe helyezni a fenntarthatóságot, és saját javukra fordítani azt. Az országok, régiók és különböző társadalmi szektorok számára jelentkező kockázatok és lehetőségek a kormányzási rendszereiktől, a bevételi szintektől és az erőforrásokkal való ellátottságtól függnek. A vízre és a termőföldre nehezedő nagyobb nyomás és a megújuló energia fontossága következtében nőni fognak a földhöz, a vízhez és a megújuló energiához kapcsolódó előnyök. Ez hatással lesz a kereskedelmi, a befektetési és a termelési tendenciákra. Azon országok és csoportok előtt, amelyek releváns erőforrásokkal rendelkeznek, új lehetőségek nyílnak meg, de ezek társadalmi és környezeti kockázatokat vonnak maguk után. Az erőforrásokban szegényebb országoknak, régióknak és csoportoknak különböző típusú kockázatokkal és lehetőségekkel kell szembenézniük (pl. Észak-Kínában, Indiában, a Közel-Keleten és Dél-Afrikában kevés a víz, míg Etiópiában, Ghánában, Madagaszkáron és Szudánban sok a földterület). A nyomások növekedése általában is növeli a helyes kormányzás iránti szükségletet. Azok a kormányok és vállalatok, amelyek meg tudnak felelni ennek a kihívásnak, a későbbiekben jobban meg tudják ragadni a lehetőségeket. Végül a jövedelmi és beruházási szintek emelkedése hozzájárul ahhoz, hogy további tevékenységek (infrastruktúra, szaktudás stb.) támogassák a termőföldnek, a víznek és az energiának az inkluzív és fenntartható növekedés céljából történő hasznosítását.

6



AZ ÚJ KIHÍVÁSOKRA ADANDÓ VÁLASZOK KIDOLGOZÁSA Annak érdekében, hogy a gazdaságot az inkluzív és fenntartható növekedés irányába mozdítsuk el, átfogó változásra van szükség az intézmények, szakpolitikák és értékek terén, valamint minden érintett félnek részt kell ebben vállalnia. A sikeres átalakulás azon múlik, hogy rendelkezésre állnak-e megfelelő ösztönzők, például hatékony szabályozás, biztonságos és átlátható tulajdonjogok, valamint olyan, az erőforrások beárazását és összehangolását szolgáló tevékenységek, amelyek a megfelelő irányba kormányozzák a piacot. Erős, megfelelő szabályozó keretrendszer által irányított magánszektorra van szükség, amely reagál az ösztönzőkre, felismeri és megragadja az új lehetőségeket, valamint olyan innovációkat vezet be, amelyek segítségével kiaknázható a növekedési potenciál a természeti erőforrások terén a természetes fizikai korlátok között. Az új keretrendszerek kialakítása – ami azt is jelenti, hogy ki kell majd cserélni a régi ösztönzőket – alapvetően politikai folyamat. Ahhoz, hogy ezt elérjük, erős és éber civil társadalomra, állami irányításra és határozott kormányzati beavatkozásra lesz szükség. Fontos lesz az is, hogy jelentős erejű politikai akaratot és korábban nem látott szintű nemzetközi koordinációt mozgósítsunk. Ha négy pilléren, azaz a „kereslet–kínálat–hatékonyság–rugalmasság” négyesén alapuló keretrendszert használunk az állami és a magánszektor szerepének és a köztük fennálló kapcsolatok értékelésére, ezáltal meg tudjuk oldani a természeti erőforrásokkal való gazdálkodást érintő új kihívásokat, valamint el tudunk mozdulni az inkluzív és fenntartható növekedés irányába. Először is a keresletet úgy kell kezelnünk, hogy tükrözze mind az egyes erőforrások, mind azok összessége tekintetében az erőforrások hiányosságát. Másodszor az erőforrások kínálatát úgy kell irányítanunk, hogy nőjön a mennyiség és a minőség. Harmadikként javítani kell az erőforrások felhasználásának hatékonyságát. Végezetül pedig a fejlesztési stratégiáknak a gazdasági és erőforrásokon alapuló sokkhatásokkal szembeni rugalmasságra kell összpontosítaniuk, illetve arra, hogy biztosított legyen a legszegényebbek jóléte ilyen sokkhatások esetén.

A VETKAPCSOLATRENDSZER KEZELÉSE A VET-kapcsolatrendszer alkotóelemeinek kezelése integrált szemléletmódot igényel. Egy csepp vizet, egy darab földet vagy egy kilojoule megújuló energiát sem szemlélhetünk egyetlen ágazati szakpolitika vagy gazdálkodási rendszer szemszögéből. Ami az egyik dimenzióban hatékony politikának tűnhet, az árthat a többinek, a víz és föld kihasználásának, illetve a megújuló energia termelésének különböző módjai pedig különböző terheket róhatnak a többi erőforrásra. A jelenleg formát öltő kihívásokra – és különösen a víz, az energia és a termőföld közötti összefüggésekre – adandó megfelelő válasz megtalálásához feltétlenül szükség van arra, hogy megvizsgáljuk és kezeljük a szükséges kompromisszumokat nemcsak ugyanazon erőforrás felhasználási módjai és felhasználói között, hanem más kapcsolódó erőforrásokéi között is. A VET-szakpolitikák közötti érintkezési felületeken jelentkező gazdálkodási kihívásokra hatással vannak olyan tényezők, mint (1) a rendelkezésre álló termőföld és víz mint erőforrás; (2) erőforrás-igényes fogyasztási és termelési minták; (3) a legszegényebbek vízhez, energiához és termőföldhöz való hozzáférése; valamint mindenekelőtt (4) helyes, megfelelő kormányzási és ellenőrzési rendszerek. Az alábbi szakaszok a VET-kapcsolatrendszer három alkotóelemével való gazdálkodást érintő kérdéseket tárgyalják. Arra összpontosítanak, hogy a globális kihívások miként öltenek testet az adott ágazatban, mit tett az állami és a magánszektor e kérdések egy részének megoldása érdekében, valamint milyen hatással van az egyik erőforrás gazdálkodása a többiekére.

VÍZGAZDÁLKODÁS A vízellátással kapcsolatos problémák nagyon különböző módon nyilvánulnak meg a világ egyes tájain olyan tényezőktől függően, mint a természeti erőforrások, a jövedelemszintek és a kormányzás. A vízforrások már meglehetősen kiaknázottak, és kevés víz maradt számos feltörekvő gazdaságban, továbbá Kelet- és Dél-Afrika egyes részein. Számos alacsony jövedelmű országban elegendő víz áll rendelkezésre szükségleteik kielégítésére, azonban gazdasági szempontból mégis vízhiány van, mivel nem megfelelőek a pénzügyi, emberi és műszaki feltételek ahhoz, hogy biztosítsák és fenntartsák a vízhez való hozzáférést lehetővé tevő infrastruktúrát. Más országok az áradások formájában pusztító túl sok víztől szenvednek. Az éghajlat változékonysága és a szélsőséges események – mint például az aszályok és áradások – fokozzák a vízgazdálkodás és -ellátás nehézségeit. Fejlesztési szempontból az elsődleges kihívást a vízellátás biztonságának megerősítése jelenti a veszélyeztetett lakossági csoportok körében. A vízbiztonságot úgy határozhatjuk meg, mint a lakossági csoportok egészségügyi, megélhetési, ökoszisztémával kapcsolatos és termelési szükségletének kielégítéséhez mennyiségileg és minőségileg elegendő víz rendelkezésre állását és az ahhoz való hozzáférést a vízzel kapcsolatos kockázatok elfogadható szintjével együtt. A vízbiztonság megvalósításához beruházások szükségesek mind a vízműtani, mind pedig az intézményi infrastruktúra területén, amely biztosítja a víz tárolását, szállítását és a vízzel való hatékony gazdálkodást. Számos ország nem rendelkezik elegendő tárolási kapacitással ahhoz, hogy ellensúlyozza a csapadékmennyiség ingadozását, és ez jelentős beruházásokat követel meg a fizikai infrastruktúra terén. Ahol a vízerőforrásokat intenzívebben használják, ott az elosztás miatti feszültségek csökkentésére és az azzal kapcsolatos kompromisszumok megoldására irányuló gazdálkodási és intézményi beruházások elsőbbséget élveznek, különösen a mezőgazdaság, a város és a környezet területeinek találkozási pontjain. Ebben az összefüggésben alapvető szükség van az elosztás tervezésébe való beruházásra és a vízre vonatkozó jogok olyan modern rendszereinek kidolgozására, amelyek meghatározzák a hozzáférhető erőforrások elosztását a különböző felhasználók és felhasználási lehetőségek között, valamint szabályozási és piaci eszközök ésszerű felhasználására a víz átlátható, jogos és hatékony elosztása érdekében. A vízágazattal kapcsolatos reformokra hatással volt az integrált vízkészlet-gazdálkodás fogalma, amely a víz, a termőföld és a kapcsolódó erőforrások összehangolt fejlesztését és gazdálkodását irányozza elő annak érdekében, hogy igazságosan maximalizáljuk a jólétet az életfontosságú ökoszisztémák fenntarthatóságának sérelme nélkül (GWP, 2000: 22), és így kapcsolatban van a VET–perspektívával. Az integrált vízkészlet-gazdálkodás gyakran ahhoz az elgondoláshoz kapcsolódik, hogy a vízerőforrásokat a folyók vízgyűjtő területeinek szintjén kell irányítani, amely jobb összehangolást és döntéshozatalt követel meg a vizet használó ágazatok között, míg a vízszolgáltatást egyszerre a társadalmi és a gazdasági javak közé tartozó tényezőnek is tekinti. Azonban csak kevés nemzeti kormány készített elő ilyen E

U

R

Ó

P

A

I




politikákat, és a valódi „integrációra” mindeddig nem került sor. Az egyik probléma a jelentős és tartós beruházás hiánya a kormány és az adományozók részéről, ami azzal magyarázható, hogy az ilyen beruházás nem hoz „gyors nyereséget” és könnyen mérhető eredményeket. A másik probléma az a politikai valóság, hogy a vízre, energiára és termőföldre vonatkozó döntéseket gyakran az ilyen integráló testületeken kívül hozzák, és így azok olyan tágabb gazdasági célokat és jelzéseket tükröznek, amelyek továbbra is makacsul koordinálatlanok. Jelentős változások történtek a vízgazdálkodással kapcsolatos kötelezettségek terén a különböző adminisztratív szinteken, területileg, illetve az állami és a magánszektor, valamint a civil társadalom között. Számos jelenség alapján látható – kezdve az etiópiai vidéki vízszolgáltatást biztosító „érdekkoalíciókkal”, amelyek magukban foglalják a kormányt, a magánszektort, civil szervezeteket és központi szereplőként a helyi közösségeket, egészen a multinacionális vállalatok által támogatott olyan kezdeményezésekig, mint az UN CEO Water Mandate (az Vállalatvezetők Vízgazdálkodási Kezdeményezése az ENSZ égisze alatt) és a Water Resources Group Phase 2 (a Vízerőforrások Csoport második szakasza) –, hogy a vízgazdálkodás helyzete változik. Mindazonáltal összességében az állami szektor továbbra is rendelkezik annak képességével és elviekben azzal a felhatalmazással is, hogy tisztázza a jogokat, díjakat állapítson meg, kompromisszumokat alakítson ki, és biztosítsa a vízhez való hozzáférést a szegényeknek és kirekesztetteknek, akár a szolgáltatást nyújtó vagy támogató szereplőként, akár magánbefektetőkkel kötött szerződéseken keresztül. A vízfelhasználás és -gazdálkodás olyan integrált szemléletmódot kíván, amely figyelembe veszi a termőföldet és az energiát érintő kérdéseket. Először is a víz fontos előfeltétele a mezőgazdasági és energiatermelésnek, illetve a földhasználat és az energia közvetlen kihatással van a víz mennyiségére és minőségére. Bár minden mezőgazdasági termeléshez szükség van vízre, nem mindegy, hogy a mezőgazdaság esővízen vagy öntözésen alapul, továbbá az sem, hogy műtrágyával és növényvédő szerekkel miként befolyásolják a víz minőségét. A virtuális vízkereskedelem fontos szerepet játszhat a vízben szegény területeken, amennyiben lehetővé teszi, hogy az elegendő vízzel rendelkező területeken megtermelt élelmiszer formájában importáljanak vizet. Továbbá a megújuló energia előállításának különböző módjai eltérnek a vízkészlet rendszereire gyakorolt hatásaikban. Például a bioüzemanyagok előállításához használt nyersanyag termelése a jó minőségű művelési területek jelentős részén verseng az élelmiszer-előállítással, és a bioüzemanyagok „vízlábnyoma” nagy az energia más formáihoz képest (lásd 1. keret). Másodszor – különösen számos vízben szegény területen – az energia a vízellátás fontos előfeltétele, így például szükség van rá a szivattyúzáshoz vagy a tengervíz sótalanításához, valamint a megújuló energia használatának lehetőségét is meg kellene vizsgálni.

MEGÚJULÓENERGIAGAZDÁLKODÁS A megújuló energiaforrások segítségével elláthatjuk energiával a legszegényebbeket is, miközben a CO2-kibocsátást is csökkenthetjük. Tekintve, hogy az üvegházhatást okozó gázok energiatermeléshez kapcsolódó kibocsátása növekszik, miközben a légkör elnyelőképessége véges, a világnak a jelenlegi magas szén-dioxid-kibocsátással járó működésről egy alacsony kibocsátásúra kell áttérnie, viszont eközben biztosítania kell az inkluzív és fenntartható növekedéshez szükséges energiaszolgáltatást is. Ennek a változásnak kulcsfontosságú eleme, hogy növeljük a megújulóenergia-szolgáltatást és csökkentsük a fosszilis tüzelőanyagoktól való függőséget, mindenekelőtt az iparosodott világban, de a fejlődő országokban is. A nagy feltörekvő országoknak is módjában áll, hogy jelentősen csökkentsék az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását. Emellett a megújuló energia terén azokban az alacsony jövedelmű országokban is előfordulhatnak kiaknázatlan befektetési lehetőségek, amelyek nagy potenciállal rendelkeznek megújuló energiaforrások tekintetében. Segíthetnénk ezeknek az országoknak abban, hogy a „zöld növekedés útjára” lépjenek, például azáltal, hogy éghajlatvédelmi finanszírozást juttatunk nekik, ha a megújuló energia gazdaságilag még nem életképes náluk, illetve azáltal, hogy zöld energiát szolgáltatnak a magasabb jövedelmű országoknak. A megújuló energia szolgáltatása „háromszoros nyertes” helyzetet hozhat a gazdasági, a társadalmi és a környezeti eredmények tekintetében. Eredményes politikai csomagok elfogadásával (így például a tőkepiacokon fennálló piaci hibák felszámolásával, az alternatív energiatermeléshez kapcsolódó magas kezdőtőke-költségek csökkentését szolgáló vállalkozásalapítási ösztönzők révén, a megújuló energiát termelő létesítmények bevezetésével járó negatív külső hatásokat csökkentő intézkedésekkel, hatékony adminisztratív szabályozó keretrendszerrel, valamint kiegészítő szaktudás biztosításával) hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a megújuló energia gazdasági, környezeti és társadalmi szempontból fenntarthatóvá váljon. Kenya elektromos energiájának jelentős hányadát zöld forrásokból (víz- és geotermikus energia felhasználásával) termeli meg, és ennek részét képezi a megfelelő szabályozó keretrendszer útján támogatott magánszektor által szolgáltatott energia is. A jól kialakított elektromos hálózat is hozzájárulhat ahhoz, hogy a legszegényebbeknek is hozzáférést biztosítsunk az energiához. A gyakorlatban a megújuló energia előmozdításának ezek a látszólag vonzónak tűnő lehetőségei talán nem valósíthatóak meg a különböző csoportok közötti érdekütközések miatt (például a fosszilis tüzelőanyagok termelőinek lobbiereje akadályt gördíthet a megújuló energia termelésének fellendítése elé), rövid távú gazdasági megfontolások okán (pl. mivel a fosszilis tüzelőanyagok árának emelkedése miatt a közvélemény a támogatások eltörlése ellen foglal állást), illetve azért, mert hiányoznak a megfelelő folyamatok (pl. a részvétel hiánya akadályozza a helyes kompromisszumok megtalálását a „nyertesek” és a „vesztesek” között).

1. keret – A bioüzemanyagok termelése a VET-kapcsolatrendszer szemszögéből A bioüzemanyagok felhasználása azzal a lehetőséggel kecsegtet, hogy általa az üvegházhatást okozó gázok csökkentésének köszönhetően mérsékelhető a szén-dioxid-háztartásra nehezedő nyomás, azonban termelésük hatással van az élelmezés és a vízellátás biztonságára. A bioüzemanyagok előállítására használt nyersanyagok a világ szántóföldjeinek mintegy 2-3%-át foglalják el. Mivel ezek termelése jellemzően az erőteljesen kereskedelmi jellegű mezőgazdasági területeken zajlik, így az árakra gyakorolt hatásuk nagyobb lehet, mint amire az összes termőterület, illetve termelés aránya alapján számíthatnánk. Az élelmiszerek 2008–2009-ben kicsúcsosodó áremelkedéséhez számos tényező hozzájárult – így a kőolaj ára, a spekuláció és kormányzati

8



beavatkozások –, de a bioüzemanyagok bővülése is 5–20% közötti mértékben növelhette az élelmiszerárakat. A bioüzemanyagés élelmiszer-termelésre vonatkozó előrejelzések szerint erősödni fog a termőföldekért folyó verseny, ha a bioüzemanyagokra vonatkozó valamennyi tervezett politikai intézkedést megvalósítják, vagy ha a bioüzemanyagok kormányzati támogatás nélkül is gazdaságilag életképessé válnak. Egyes felvetések szerint 2050-re a bioüzemanyagok fedezhetik a világ közlekedésre használt energiájának 27%-át, valamint a világ szántóföld-használatának 6%-át tehetik ki. A bioüzemanyagok előállítására használt nyersanyagok globális termelése hatással van a termőföldhasználat változására, a termőföldre nehezedő nyomásra és az élelmiszerárakra, különösen akkor, ha a termeléshez nagy mennyiségű külső forrás szükséges. A fejlődő országokban élő szegény emberekre, illetve az inkluzív és fenntartható növekedésre gyakorolt hatás elsősorban az élelmiszerárak emelkedésének formájában jelentkezik, amely pozitív ösztönzést jelent a nettó termelők számára, de negatívan érinti a nettó fogyasztókat. A bioüzemanyagoknak az élelmiszer-termelésre gyakorolt hatása olyan, az adott konkrét helyzetre jellemző tényezőkön múlik, mint a felhasznált termőföld, technológia és művelési rendszer, valamint azon, hogy vannak-e következményei más haszonnövények termelésére. Egyes bioüzemanyagok ezenkívül nagyon vízigényesek, és a biomassza átlagos vízlábnyoma mintegy 70-szer akkora, mint a kőolajé. Azonban a bioüzemanyagok (pl. az etanolból előállítottak) vízlábnyoma jelentősen eltér az egyes országok és termelési környezetek között, ami utal annak szükségességére, hogy ellenőrizni kell a bioüzemanyag-termelésnek a víz- és a termőföldhasználatra gyakorolt hatásait. Forrás: Lásd a 2011/2012. évi EFJ 6. és 7. fejezetét

A megújuló energiaforrások – így a bioüzemanyagok, a biomassza és a vízenergia – földet és/vagy vizet igényelnek, így a megújulóenergiakínálat jelentős mértékű növelése komoly terhet róhat a VET-kapcsolatrendszert alkotó egyéb erőforrásokra. Ez is aláhúzza, hogy mennyire fontos a hatékonyság kérdésének kezelése a VET-erőforrásokkal való gazdálkodás összefüggésében, ugyanis a megújulóenergia-kínálat bővítése feszültségeket teremthet a vízgazdálkodás és a környezet tekintetében – ez a VET-kapcsolatrendszer fontos példája. Ez különösen igaz a bioüzemanyagokra (lásd 1. keret). Olyan országokban, mint Kína és India, amelyeknek nagy a lakossága és erőteljes gazdasági növekedést mutatnak, a vízenergia- és bioüzemanyag-termelés következtében a vízre és a termőföldre különösen súlyos nyomás nehezedhet, bár a víz esetében ez elsősorban a vízgyűjtőn belüli áramlásrendszer megváltozásához kapcsolódik (ami határokon is átnyúlhat), nem pedig a fogyasztás változásához. Olyan konkrét lépések között, amelyeket a politikai döntéshozók megtehetnek a víz és a termőföld megóvása érdekében, említhető az esővízgyűjtés ösztönzése, a marginális területek bevonása a termelésbe, illetve olyan mezőgazdasági módszerek bevezetése, mint a köztes termesztés, illetve kisebb, decentralizált duzzasztógátak és mini-vízerőművek használata. A megújuló energiába való igen fontos beruházásokon kívül arra is el kell kötelezniük magukat a döntéshozóknak, hogy felszámolják az olyan torzító hatású energiaügyi támogatásokat, amelyek hozzájárulnak a túlzott vízhasználathoz. Egyes országokban a talajvíz intenzív használatát energiaügyi állami támogatások sarkallják, ami kivérezteti az energiaipart és hozzájárul az erőforrások túlzott kizsákmányolásához. Ha anélkül történik befektetés az energiatermelésbe (még a megújulóba is), hogy a kereslet kezelésének politikailag bonyolult kérdésével foglalkoznánk – az energiát és a vizet szorosan összekapcsolva –, akkor az fenntarthatatlan lesz.

TERMŐFÖLDGAZDÁLKODÁS A termőföld iránti megnövekedett világméretű kereslet fokozott feszültséget okoz a versengő szükségletek között globális, nemzeti és helyi szinten. Az élelmiszer és az energia iránti növekvő kereslet miatt verseny alakult ki a termőföldekért. Nemzeti szinten a rendelkezésre álló termőföld növeli a beruházásnak, a termelőképesség megváltoztatásának és a jólét megteremtésének lehetőségét. Helyi szinten a termőföld szellemi és kulturális értékeket képvisel, valamint az emberek megélhetésének gazdasági alapját képezi, amely áldozatává válhat ezeknek az új erőknek. Az erősebben versengő szükségletek és felhasználási lehetőségek előbb-utóbb környezeti korlátokba ütköznek, ami nehéz kompromisszumokat követel meg. A művelés alatt álló földek nagysága folyamatosan növekszik. Becslések szerint ahhoz, hogy kielégítsük a világméretű keresletet, a jelenlegi szintekkel összehasonlítva 2030-ra összességében további 47 millió hektárra lesz szükség az élelmiszer és a takarmány előállításához, további 42–48 millió hektárra nagyszabású újraerdősítéshez, és újabb 18–44 millió hektárra a bioüzemanyag nyersanyagának előállításához. Ez gyengíteni fogja az olyan létfontosságú funkciókat ellátó ökoszisztémákat, mint az erdők, a vizenyős területek (wetlandek) és a védett területek, ami e funkciók elvesztésével fenyeget. Ha ezeket az ökoszisztémákat nem értékelik megfelelően és nem foglalják bele őket a föld használatáról szóló döntésekbe, ez a tendencia valószínűleg folytatódni fog, és ez általában vissza nem fordítható következményekhez vezet. A megnövekedett termőföldhiány emellett lehetőségeket is teremt a gazdaság növekedésére és fejlesztésére, ezenfelül ösztönzi a mezőgazdasági termelékenység javítását. 1967 és 2007 között a világméretű terméshozamok 115%-kal nőttek, míg a megművelt területeket csak 8%-kal növelték. Brazília esete azt mutatja, hogy a megnövekedett termelékenység fellendítheti a nemzetgazdaságot, azonban ennek társadalmi és környezeti ára van (2. keret). Ez aláhúzza, hogy milyen fontos a fenntartható és inkluzív növekedését ösztönző módon növelni a föld termelőképességét. Két átfogó irányzata van az e témáról való gondolkodásnak. Az egyik a technológiai újításokat felhasználó nagyszabású tőkeintenzív eljárásokat támogatja. A másik azt hangsúlyozza, hogy a kis családi működtetésű farmok terméshozama és munkája szintén jelentős mértékben növelhető környezetbarátabb módon és egyszersmind a szegénység mértékét is csökkentve (IAASTD, 2008). Annak nyomán, hogy felismerték a hiány növekedését, megnőtt a nagyszabású földügyletek száma mind a nemzetközi, mind pedig a hazai befektetők részéről. Becslések szerint 2008 és 2009 között mintegy 56 millió hektár iránt érdeklődtek befektetők világszerte, amelynek több mint a fele Afrikának a Szaharától délre fekvő részén helyezkedett el. Bár a tervezett projekteknek talán 80%-a sem valósult még meg, az eddigi kutatások jelentős társadalmi és környezeti kockázatokat tártak fel, míg az ígérkező előnyök gyakran nem realizálódnak. További gondot jelent, hogy a (külföldi) befektetők a jelek szerint főleg azokhoz az országokhoz vonzódnak, amelyekben gyenge a kormányzat és bizonytalanok a tulajdonjogok. E

U

R

Ó

P

A

I




Különösen aggasztó a földet szokásjog alapján használók kérdése. Becslések alapján Afrikának a Szaharától délre fekvő részén a termőföldek 69%-a szokásjog alapján közös tulajdon (1,6 milliárd ha), amelynek kevesebb mint 10%-ának van hivatalosan nyilvántartott tulajdonosa. Az őslakosoknak, a másodlagos használóknak és a nőknek vannak a leggyengébb jogaik a földhöz. Ez mind társadalmi, mind környezeti következményeket von maga után, mivel ezeket az embereket gyakran művelés alá kevésbé vonható földekre költöztetik át, ahol a megélhetésük még sebezhetőbb. Meg kell szilárdítani a földtulajdon rendszerét olyan innovatív és költséghatékony rendszerek és eljárások kialakításával, amelyek segítenek megvédeni a szokáson alapuló és kollektív jogokat. A nemzetközi közösség jelentős pénzügyi és technikai támogatást nyújthat ilyen esetekben. Bár a földügyletek bizonyos aggodalmakra adnak okot, egyúttal lehetőségeket is teremtenek. A befektetők új technológiákat és szaktudást honosíthatnak meg, felgyorsíthatják az adott környezetbe ágyazott magasabb termelékenységű termelési rendszerek fejlődését, és serkenthetik az innovációt. Az innovatív üzleti modellek különböző megközelítéseket kínálhatnak a mezőgazdasági termelés növelésére vonatkozóan. A felelős beruházásról szóló ipari kódexek létrejötte örvendetes fejlemény, azonban ezek nem elegendőek ahhoz, hogy betartásuk is biztosítva legyen. Továbbra is kulcsfontosságú az átlátható és megfelelő kormányzás. Az államnak világos jövőképet kell megfogalmaznia a gazdasági fejlődésre vonatkozóan, és biztosítania kell, hogy a termőföldbe történő beruházások hozzájáruljanak ezen fejlődés eléréséhez. Ehhez szükség van kutatásra, annak képességére, hogy elemezni tudják a termőföld különböző használati módjainak gazdasági, társadalmi és környezeti hatásait, valamint a termőföld-használat inkluzív és információkkal kellően alátámasztott megtervezésére is. Az előírások betartásának biztosításához és a fejlődésből származó előnyök optimalizálásához döntő fontosságú, hogy tiszta és átlátható befektetési keretrendszerek, szerződések és tárgyalási folyamatok álljanak rendelkezésre. Ennek a kapacitásnak a kiépítéséhez műszaki és pénzügyi támogatásra van szükség. Sierra Leonénak sikerült fejlesztenie a szerződésekről való tárgyalásokhoz szükséges technikai képességét, és ezáltal jobb földüzleteket sikerült kötnie. A termőföldhasználat szorosan összefügg a vízzel, amely központi szerepet játszik a föld termelékenységében. Például a víz hatékonyabb felhasználása hozzájárult ahhoz, hogy Egyiptomnak sikerült a búza terméshozamát 300%-kal növelnie 1960 és 2010 között. A háború 1975-ös befejezése óta a vietnámi gazdálkodók 400%-os növekedést értek el a rizstermesztésben. A vízhez való hozzáférés számos földvásárlásnak is feltétele, mivel a befektetők célja, hogy garantálják a vízhez való jövőbeni hozzáférésüket. Ezért vált olyan jelentős problémává, hogy a vizet nem veszik tényezőként figyelembe földügyletek kapcsán. Nemzetközi szinten emiatt fontos, hogy figyelmet szenteljünk a virtuális víz kereskedelmének. Nemzeti szinten pedig azt jelenti, hogy a víz- és földhasználatot közösen kell szabályozni, és ezért erőforrás-hatékonyabb termelési rendszereket kell keresni. Rávilágít továbbá a föld- és vízhasználati jogok leválasztásának, megerősítésének és átláthatóságuk növelésének szükségességére. A termőföld iránti kereslet másik motorja az energia-előállítás (pl. bioüzemanyag nyersanyagainak termesztése, vízerőművek létesítése céljából elárasztott területek). Az EU és az USA bioüzemanyagokra vonatkozó politikája – valamint egyre inkább a fejlődő országoké is – erősíti a termőföldek iránti keresletet. Ezek a kölcsönös összefüggések ismét a fejlesztéspolitika jobb összehangolásának szükségességére mutatnak rá. Az Európai Unió szintjén ez azt jelenti, hogy felül kell vizsgálni az élelmiszer- és energiapolitikák által a termőföld- és vízhasználatra gyakorolt hatást. Ezenfelül hangsúlyozza annak fontosságát, hogy ezeket az erőforrásokat együttesen szabályozzák globális, helyi és nemzeti szinten, ami jelentős beruházást tesz szükségessé a VET-tervezés intézményi kapacitásai terén.

2. keret – Brazília: A föld növekvő termelékenységének környezeti és társadalmi következményei Brazília világelső termelője olyan nyersanyagoknak, mint a marhahús, a cukornád, a kávé és a narancslé-koncentrátum, valamint fontos kukorica-, szójabab-, gyapot-, kókusz-, dohány- és fatermelő. Ezenfelül a szarvasmarhák száma nagyobb, mint bármely másik országban. 2007-ben a mezőgazdasági nyersanyag-termelés Brazília GDP-jének 25%-át, kivitelének pedig több mint 30%át tette ki. A mezőgazdasági termelés jelentősen megnőtt az 1970-es évek óta. A mezőgazdasági területek 1976-77 és 2010-11 között 32%-ra nőttek, főleg a cerrado (Brazília második legnagyobb ökoszisztémája az Amazonas után) és az Amazonas-medence felé terjeszkedve. Összességében a terméshozam hektáronként 157%-kal nőtt ugyanennek az időszaknak a végére az Embrapa, az állami mezőgazdasági kutatási ügynökség támogatásának köszönhetően. Az Embrapa a terméshozamra koncentrált, hogy megfelelő volt-e az éghajlat és a cerrado termőtalaja, valamint a nem használt termőföld nagyságára, ahol alkalmaztak gépesített mezőgazdaságot. Ilyen kísérletek nem történtek az Amazonas vidékén. A cerrado a brazil szójabab és kukorica 40%-át termeli meg, míg a mezőgazdasági termelékenység az Amazonas vidékén továbbra is alacsony: a kisgazdálkodók csak a saját élelmezésükhöz szükséges és a helyi piacokon értékesítendő mennyiséget termelik meg, míg számos nagy szarvasmarhatelep üresen áll. Bár a mezőgazdasági terjeszkedés és termelékenység növekedésének köszönhetően Brazília a mezőgazdasági árucikkek jelentős exportőrévé válhatott, ennek társadalmi és környezeti ára volt. A mezőgazdasági nyersanyagtermelés modernizálta a brazil gazdaságot, a kisbirtokosok és az őslakosok azonban visszaszorultak és bizonytalanabbá vált megélhetésük. Mato Grosso állam most is a modern mezőgazdaság központja a cerrado területén. A méretgazdaságosság, az olcsó termőföld és a gépesítés következtében a szójababtermelés jól jövedelmez, és környezetében is virágzó gazdaság nőtt ki a termeléshez használt nyersanyagok és eszközök, illetve a hozzá kapcsolódó szolgáltatások mentén. Azonban a szójabab-termelésben a teljes mezőgazdasági munkaerőnek csupán 2%-a dolgozik (délen és délkeleten ez az arány 12 és 20% között van), és az 1980-as és 1990-es években a legtöbb kisbirtokos – önként vagy kényszerből – eladta a földjét. Környezeti szempontból a mérleg vegyes. Az erdők, a biológiai sokféleség és a vízválasztók védelmére vonatkozó meglévő törvényeket nem tartatták be, és a környezeti hasznok pusztán a termelékenység növelését célzó termelési eljárások melléktermékei voltak. Mato Grosso állam az 1980-as és 1990-es években az ország egyik legmagasabb erdőirtási rátáját mutatta fel az egyetlen

10



mezőgazdasági terméken alapuló nagyszabású termelés miatt. A műtrágya intenzív használata beszennyezte a talajvizet. A cerrado területén az újraerdősítés magas szén-dioxid-kibocsátáshoz és a biológiai sokféleség elvesztéséhez vezetett; a modern mezőgazdaság csökkentette a termőtalaj szerves anyagainak tartalmát és ezáltal növekedett a kibocsátás. A szántás nélküli talajművelés ugyan lassan teret nyer, ami elősegíti a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését és a termőtalaj eróziójának visszaszorítását, azonban az 54 millió hektárnyi legelőterület nagy részének minősége leromlott. Forrás: Lásd az EFJ 7. fejezetét.

MIT TEHET AZ ÁLLAMI SZEKTOR? Az új környezeti kihívásokra adandó válaszlépések irányításáért elsősorban az állami szektor a felelős. Az állami szektor feladata, hogy célértékeket jelöljön ki az erőforrások hatékonyabb felhasználására vonatkozóan, és szakpolitikai intézkedéseket dolgozzon ki a víz-, az energia- és a termőföldhiány kezelésére, miközben a legszegényebbeket is védi. A megfelelő és integrált szakpolitikai intézkedések kidolgozása és a nagyratörő célok kijelölése gyakran létfontosságú eleme az új stratégiák megfogalmazásának és a kormányzati rendszerek átalakításának a VET-kapcsolatrendszer kezelése céljából. Közös intézményekre is szükség van, amelyek együttesen elemzik és kezelik a víz, az energia és a termőföld helyzetét globális, regionális, nemzeti és helyi szinten. A megfelelő kormányzás rendkívül fontos. Határozott cselekvésre van szükség a keresleti oldal szabályozása, a biztonságos erőforrás-ellátás garantálása, a hatékonyság növelése, valamint a sokkhatásokkal szembeni rugalmasság javítása céljából, miközben a legszegényebbeket is meg kell védeni. Az állami szektornak ebben az összefüggésben három fő funkciója van: (a) koordináció és támogatás; (b) szabályozás és ösztönző keretrendszer; valamint (c) költségvetési kiadások.

a) Koordináció és támogatás Az VET-kapcsolatrendszer szellemében való integrált gondolkodásnak lényeges eleme az állami szektor általi koordináció és támogatás megerősítése annak érdekében, hogy befogadóbb és a körülményekre megfelelőbben reagáló kapcsolat épüljön ki a magánszektorral, a civil társadalommal, a helyi hatóságokkal, valamint a regionális és globális szereplőkkel. A minisztériumok közötti koordináció továbbra is kulcsfontosságú problémát jelent a VET-erőforrások közötti kapcsolat ágazatokon átívelő kezelése szempontjából. Ha a kisbirtokos gazdálkodók, a társadalom peremére szorult csoportok és a szegények számára megközelíthetők az állami hatóságok, ezáltal kihasználható a fejlesztési potenciáljuk és biztosítható a kártalanító és újra elosztó intézkedések időben történő végrehajtása. Az állami szektor szerepének része az is, hogy javítsa az erőforrások felhasználásának átláthatóságát, különös tekintettel arra, hogy a termőföldek adásvételére gyakran gyengén kormányzott országokban kerül sor.

b) Szabályozás és ösztönző keretrendszer Az állami szektornak olyan jogi és szabályozó keretrendszereket kell kidolgoznia, amelyek előnyösek a magánszektor fejlődése szempontjából, de tekintettel vannak a kevésbé erős és szervezett szereplőket (kisbirtokos gazdálkodókat, fogyasztókat, a civil társadalom képviselőit stb.) foglalkoztató kérdésekre is. Ez hozzájárul majd a magánbefektetések ösztönzéséhez pl. a megújuló energia vagy a vízgazdálkodás terén. Erősítheti továbbá a fogadó ország arra való képességét, hogy ki tudja alakítani a megfelelő szabályozási, jogi és végrehajtási kapacitást a befektetők érdeklődésének kezelésére és arra, hogy az utóbbit összhangba hozza a fejlesztés általános célkitűzéseivel (pl. azáltal, hogy erősít olyan földhasználati rendszereket, amelyek költséghatékonyak, de egyszersmind a szokáson alapuló és kollektív jogokat is védik). A megújulóenergia-politikának olyan intézkedéseket is magában kell foglalnia, amelyek a magánszektort pártolják, pl. ösztönöznie kell a kisméretű vízerőműveken alapuló vagy napenergia-szolgáltatást kínáló vállalatokat. Szükség van a vízhez fűződő jogok tisztázására is; ehhez az összes rendelkezésre álló erőforráshoz fűződő jogokat el kell osztani különböző csoportok között. Az vízből való éves részesedés meghatározása rendkívül fontos ahhoz, hogy biztonságot élvezzenek a vízhasználók. A képleteken alapuló módszerek növelhetik ennek következetességét és az átláthatóságát. A természeti erőforrások megfelelő árazásával biztosítható, hogy az ezek és a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatások használata által a környezetre gyakorolt külső hatások világosan érzékelhetőek legyenek. Léteznek bizonyos piaci hibák, amelyek például a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásával (a CO2-kibocsátások környezeti költségével), illetve a vízben szegény területeken az „ingyenes” víz megvonásával függnek össze. Megfelelő árképzéssel kezelhetők ezek a piaci hibák, megfizettethető a külső hatások költsége, valamint ösztönözhető a fejlődés. A környezetet károsító tevékenységek (pl. a szén-dioxid-kibocsátás) teljesen beárazhatók (pl. a szén-dioxid árának meghatározásával), míg a környezetet segítők (pl. beleegyezés abba, hogy fenntartható beruházásokat hajtanak végre vagy nem irtják az erdőket) jutalmazhatók az ökoszisztémával kapcsolatos szolgáltatásokért fizetett díjakkal. Fontos, hogy az állami szektor ösztönözze az ökoszisztémával kapcsolatos szolgáltatások értékének helyes megállapítását a politikai és tervezési folyamatok során. Ez hatással lesz a fogyasztói szokásokra, irányítani fogja a magánbefektetéseket, valamint ösztönzi a kínálatot és az innovációt. Például gyakran előfordul, hogy befektetőknek ingyen földet adnak vagy olcsón, az opciós érték alatt bérbe adják azt (bár a termőföld ára jelenleg emelkedik), és ezáltal egy ország befektetőkkel kötött kedvezőtlen szerződések foglya lehet (Collier and Venables, 2011). A tüzelőanyagokra nyújtott állami támogatások csökkentik a megújuló energia versenyképességét és az e területen végrehajtott beruházásokat. A megfelelő árképzés radikális javaslat, amelyhez jelentős mennyiségű információra, innovatív megközelítésekre, jó kommunikációs készségre, koordinációra, szövetségek létrehozására és irányításra van szükség. Az erőforrások árának növekedése hátrányos helyzetet teremt a szegények számára, akik már most sem férnek hozzá vízhez, energiához és termőföldhöz, míg a hatékony árképzésnek erőteljes következményei lehetnek az elosztásra nézve, amelyek a múltban (pl. Indiában és Nigériában) akadályt gördítettek a reformok elé. Az állami támogatások reformjának tehát olyan óvatosan végrehajtott folyamat részeként kell végbemennie, amelyet megfelelően kommunikálni kell, és olyan intézkedéseknek kell kísérnie, amelyek megvédik a legszegényebbeket és megoldást keresnek az erőforrások megfizethetőségével kapcsolatos problémákra. Az árképzés gyakorlati kérdései az adott erőforrástól és a társadalmi-gazdasági környezettől függően mások E

U

R

Ó

P

A

I




és mások: a víz díjának térfogat alapján történő fizetése például sok országban ritka, mert az ellátási rendszerek megtervezésekor erre nem gondoltak, és így a költségek megtérülésére az egyetlen reális lehetőség a marginális költséggel nem számoló árképzés. Azonban kvótákon alapuló engedélyezési rendszert lehetne használni a kereslet hatékony szabályozására, és valóban ezt a módszert használják elsősorban az olyan vízhiánytól szenvedő országokban, amelyekben sikerült egyensúlyt teremteni a kínálat és a kereslet között. Bár léteznek a szén-dioxid beárazását szolgáló rendszerek (amelyek azt a célt szolgálják, hogy a fosszilis tüzelőanyagok környezeti költsége beleépüljön azok felhasználásának árába), a szén-dioxidra megszabott ár túlságosan változó, és gyakran túl alacsonyan határozzák meg azt. A termőföld opciós értéke (ismeretlen) járulékos tényezők jelenlététől függ. A megfelelő árképzéshez jelentős mértékű koordinációra van szükség. Kenyában a Naivasha-tó medencéjében a virágtermesztők, a folyó mentén gazdálkodó mezőgazdasági termelők, energiaszolgáltatók, halászok és a turizmus mind ugyanazért az erőforrásért versengenek. Az édesvízhiányra adott hagyományos válasz a virágtermesztő iparban az, hogy csepegtetéses öntözéssel javítják a vízhasználat hatékonyságát. Azonban a folyó felsőbb folyása mentén gazdálkodók a földhasználati módszereik miatt nagyobb mennyiségű vizet fogyasztanak. Miután összehangolták a tevékenységüket, a virágtermesztők úgy döntöttek, hogy az ökoszisztémával kapcsolatos szolgáltatásokért fizetnek ezeknek a gazdáknak – ez jó példa a VET-kapcsolatrendszert átfogó megoldásra (lásd a 3. keretet).

3. keret – A VET-kapcsolatrendszer kezelése és ökoszisztémával kapcsolatos szolgáltatásokért fizetett díjak a Naivasha-tó medencéjében A Naivasha-tó a legnagyobb édesvizű tó Kenyában. Medencéje számos ágazatot tart életben, így például a turizmust (amelyet a terület biológiai sokfélesége vonz), a vízgyűjtő felső részén gazdálkodó mezőgazdasági kistermelőket, a tó körül elhelyezkedő kereskedelmi virág- és zöldségtermesztőket (akik a kenyai export mintegy 10%-át adják, és kb. 2 millió munkahelyet biztosítanak), valamint megújuló (víz- és geotermikus) energiát szolgáltató létesítményeket. Azonban ezek összetett szükségletei feszegetik az ökoszisztéma fenntarthatóságát. A medencét a szereplők bonyolult kombinációja jellemzi, akiknek különböznek a rövid és hosszú távú érdekei, és más-más szintű érdekeltségeik vannak a saját értékláncukban: nagy külföldi befektetők, nagyon kevés helyi kertész, maszáj állattenyésztők, kistermelők, halászfalvak és szállodatulajdonosok. E csoportok egy része jól szervezett (pl. szakszervezetek, üzleti szövetségek, mint például a Kenyai Virágtanács, valamint érdekcsoportok, például a Naivasha-tavi part menti birtokosok szövetsége formájában). További szereplők a helyi hatóságok és olyan nemzetközi szervezetek, mint az UNDP és a WWF. Azonban az innovációk és a finanszírozás tekintetében magáncégek is fontos szerepet játszanak. A szerteágazó kölcsönhatások és az általuk elősegített kompromisszumok számos újítás bevezetését eredményezték. Bár az állami szektor nem vállalta a vezetést ezeknek a szereplőknek a koordinációjában, kialakultak koalíciók az állami és magánszereplők között, és még mindig alakulnak ki újabbak. Az ilyen koalíciók segítenek megoldani a közös fellépés néhány problémáját és megbirkózni konkrét problématerületekkel, amelyek a Naivasha-tó környékén található VET-erőforrások kezelésének versengő felhasználásaival kapcsolatosak. Az egyik példa esetében a folyó alsó szakasza mentén található vállalatok az ökoszisztémával kapcsolatos szolgáltatásokért díjat fizettek a folyó felső szakasza partján található vállalatoknak azért, hogy biztosítsák a termőföldhasználati gyakorlatok jobb fenntarthatóságát, beleértve a víz minőségét és mennyiségét. Más szereplők a szakértelmükkel, ösztönzési képességükkel, átláthatóságukkal, felkészültségük átadásával, befektetésekkel, összefüggő értékláncaikkal és kapacitásfejlesztéssel járulnak hozzá a fenntarthatósághoz. Forrás: 2011/2012. évi EFJ 8. és 9. fejezet.

c) Költségvetési kiadások A közjavak biztosítása ezenkívül kijavíthatja a piaci hibákat, növelheti a kínálat mennyiségét és minőségét, és előmozdíthatja a hatékonyságot. Az inkluzív és fenntartható növekedéssel kompatibilis mezőgazdasági termelési rendszerek fejlesztése például az állami és a magánszektor forrásainak kombinációját követeli meg (például technológiapolitika, úgymint K+F és nemzeti fejlesztési rendszerek). Az infrastruktúra (például tároló vagy új öntözési rendszerek) biztosítása garantálhatja a vízellátást és javíthatja a kínálati oldali gazdálkodást, a vízhasználat hatékonyságát és a rugalmasságot. Nehéz súlyozni a versengő szükségletek és érdekek között, mivel a közjavak biztosítása (a nagytól a kis nagyságrendű beruházásokig az infrastruktúra, a K+F, a kísérletezés stb. terén) – vagy éppen azok hiánya – jelentős kompromisszumokkal, társadalmi árral vagy a természeti erőforrások kezelésével és fejlesztésével kapcsolatos lehetőségek elmulasztásával járhat. A VETerőforrások közötti összefüggések jelenléte ráadásul azt jelenti, hogy az egyik erőforrás kínálatának és termelékenységének növelése hatással van a többi erőforrás használatára (lásd 1. keret). Fel kell vértezni a szegényeket, hogy meg tudjanak küzdeni a sokkhatásokkal és reagálni tudjanak azokra. A globális környezeti változások – de olyan, ezen változásokra adott reakciók is, mint például az üzemanyag vagy a termőföld árképzése – jelentős hatással lehetnek a legszegényebbekre. Javíthatjuk a körülményekre való megfelelő reagálás képességét az érintett csoportok tekintetében az újraelosztás, a szociális védelem és a rugalmasság erősítése révén, ha olyan teret biztosítunk, ahol a polgárok megfogalmazhatják a reformokra vonatkozó követeléseiket, valamint ahol mozgósítani tudnak, vitatni tudnak döntéseket, illetve alkukat köthetnek. A kormányzati struktúráknak biztosítaniuk szükséges, hogy megfelelő legyen a szegények képviselete a döntéshozatalban, valamint az előnyök megosztásáról szóló megállapodásokat is ki kell dolgozniuk (mint ahogy erre sor is kerül bizonyos vízenergiával kapcsolatos projektek esetében). A kormányzat olyan kapacitásokat építhet ki, amelyek révén megfelelő környezet jöhet létre ahhoz, hogy javuljon a szegények képessége a döntésekbe való beleszólásra. Például a földhasználati és vízhez fűződő jogok rendszereinek erősítése olcsó lehet, biztonságot adhat a jogtulajdonosoknak, ösztönözhet a termőföld és a víz védelmét szolgáló beruházásokra, valamint segíthet megvédeni a szokáson alapuló és kollektív jogokat. Végül fel kell számolni a kereskedelem útjában álló akadályokat különösen a mezőgazdasági nyersanyagok tekintetében, mert ezáltal ösztönözhető a virtuális vízkereskedelem, amely segítséget jelent a vízben szegény országokban élő emberek számára.

12



Intézményi innovációra is szükség van az integrált politikai döntéshozatal kialakítása érdekében. A VET-kapcsolatokon nyugvó szemlélet által megalapozott politikai döntések meglehetősen különbözhetnek azoktól, amelyek elszigetelt ágazati megközelítéseken alapulnak. Az intézményi változások meglehetősen csekélyek is lehetnek: például lehet, hogy egyszerűen csak annyira van szükség, hogy bizonyos rendelkezéseket belefoglaljanak a termőföldre vonatkozó szerződésekbe. Más, ennél bonyolultabb megoldások – például egy tevékenység megszüntetése (mint amilyen a bioüzemanyagok állami támogatásának felszámolása) vagy új tevékenység megkezdése (így az ökoszisztémával kapcsolatos szolgáltatásokért fizetett díjak bevezetéséhez) – új intézmények vagy akár szervezeti struktúrák létrehozását követelheti meg. Az integrált irányítás kihívást jelenthet az állami szektor számára, ugyanis ehhez a koordináló funkció és az intézményi kapacitások javítására, így tehát a kormányzás előtérbe helyezésére van szükség. Ne legyenek olyan illúzióink, hogy az említett lehetőségek olcsók vagy nem vonnak jelentős változásokat maguk után az emberek életmódja tekintetében. Hosszú távú perspektívára van szükség annak érdekében, hogy megértsük a „megy minden tovább a maga medrében” típusú forgatókönyveknek a gazdasági fejlődésre gyakorolt valódi hatását, és tisztázhassuk, hogy mekkora arányú változásra van szükség (lásd 2.2. táblázat). Minden ország hozzájárulhat és hozzá is kell járulnia a szükséges megoldásokhoz olyan ütemben, amelyben haladni képes (közös, de differenciált feladatok révén), a gazdagabb országoktól pedig elvárható, hogy segítsék a hosszú távú célok elérésének a finanszírozását a szegényebb országokban. A politikai prioritások az adott környezetre jellemzőek (így az előrehaladást korlátozhatják politikai gazdaságtani megfontolások), és tényezők egész sorától függnek, így például a jövedelemszinttől, az erőforráskészletektől, a kormányzati rendszerek minőségétől, valamint a fennálló torzulásoktól, illetve a piacot és a koordinációt érintő hibáktól. Ajánlatos, hogy a gazdagabb országok elsőként fellépjenek annak érdekében, hogy szabályozzák a keresletet és csökkentsék a nagy erőforrás-igényű áruk és szolgáltatások fogyasztásának és termelésének környezeti lábnyomát. Élen kell járniuk a hulladéktermelés visszaszorításában, polgáraik oktatásában, valamint abban, hogy megfizessék az erőforrások teljes árát. Másfelől az alacsony jövedelmű országoknak ajánlatos biztosítani a jogot arra, hogy finanszírozáshoz juthassanak a megújuló energia elterjesztése érdekében, mivel ez hozzájárul a globális közjóhoz és javítja az energiához való hozzáférést. Ajánlatos, hogy a közepes jövedelmű nagy országok fokozatosan kötelező célértékeket határozzanak meg a termőföld-, víz- és energiahasználatra és annak hatékonyságára vonatkozóan. A legszegényebb és legsebezhetőbb országoknak segítségre van szükségük, hogy javítani tudják az olyan erőforrásokhoz való hozzáférést, amelyben hiányt szenvednek. Azoknak a legszegényebb országoknak, amelyek sok termőfölddel és vízzel rendelkeznek, inkluzív termőföldés vízgazdálkodási szabályokat kell bevezetniük. Mivel sok földről és vízről szóló ügylet olyan országokban köttetik meg, amelyeket gyenge kormányzás jellemez, nincs garancia arra, hogy az ezekből származó nyereség akár az ország, akár a legszegényebbek javára válik. A legsürgősebb feladat ilyen országokban a kormányzás minőségének javítása. Még szegény országoknak (pl. Sierra Leonénak) is sikerült kedvező termőföldüzleteket kötniük, mivel megvolt a képességük a szerződések megfelelő kezelésére. A politikai prioritások attól is függnek, hogy a múltbeli fejlődés milyen mértékben alapult torzító hatású ösztönzőkön (pl. a fosszilis tüzelőanyagokra vonatkozó szubvenciókon). Azok a fejlődő országok, amelyek az erőforrások árképzésében figyelembe veszik a természeti erőforrások terén jelentkező egyre nagyobb hiány hatásait és a kapcsolódó környezeti költségeket, előbb-utóbb látni fogják ennek gazdasági és környezeti hasznát, de az átmenethez gyakran jelentős fejlesztési támogatásra lesz szükségük.

MIT TEHET A MAGÁNSZEKTOR? Egyelőre nem illeszkednek egymáshoz kellőképpen a magán- és az állami szektor azzal kapcsolatos motivációi, hogy fenntarthatóbb és inkluzívabb módon használják a természeti erőforrásokat. Csak néhány vállalat kezeli a fenntarthatósággal kapcsolatos célokat üzletmenete központi elemeként. Ez felveti azt a kérdést, hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy a vállalatok erősebben ösztönözve legyenek és a szükséges képességekkel is rendelkezzenek a természeti erőforrások fenntarthatóbb és inkluzívabb felhasználására. A magánszektor két átfogóbb szerepet játszik a természeti erőforrások kezelésével és felhasználásával kapcsolatban: egyrészt kitermelhet természeti erőforrásokat, illetve hozzáférést biztosíthat azokhoz (pl. energiatermelés, vízellátás), másrészt használja és fogyasztja azokat áruk és szolgáltatások termelése céljából. Az erőforrásokkal kapcsolatos feszültségek megoldását célzó új állami intézkedések megjelenésével változni fognak a relatív árak, és ez ki fog hatni a nemzetközi kereskedelem, a beruházások és a termelés rendszereire. Mára már világossá vált, hogy a vízre, az energiára és a termőföldre nehezedő új nyomások lehetőségeket jelentenek a magánszektor számára. Számos példát látunk arra, hogy a magánszektorban nő az érdeklődés a szegény országokban megtalálható vízbe, energiába és földbe való beruházás iránt. Például helyi vállalatok napenergia-szolgáltatást biztosítanak szegények részére (pl. Indiában) vagy vízfúrásba ruháznak be (pl. Bangladesben). A magánszektor – kis és nagy cégek egyaránt – kulcsfontosságú szerepet játszik egy új típusú növekedés keresésében: Hatékony és innovatív módszereket kell találni a természeti erőforrások szolgáltatására. Oly módon kell szabályozni a természeti erőforrások mint a termelés előfeltételei iránti keresletet, valamint befolyásolni és tájékoztatással segíteni a fogyasztók döntéseit, hogy ezek előmozdítsák a fenntartható fogyasztást. A termékek és a folyamatok területén végrehajtott innováció révén biztosítani kell az erőforrások hatékony felhasználását. Meg kell érteni a VET-erőforrások közötti kapcsolatokat, majd ennek megfelelően ki kell igazítani a fennálló termelési módokat. Végül megfelelő lépéseket kell tenni a kockázatok és a sokkhatások kezelése terén annak érdekében, hogy megvédjük a vállalkozást és azokat az embereket, akiknek a megélhetése az utóbbitól függ. A nagyvállalatok számos keresleti oldali szabályozó intézkedést alkalmaznak, így például a vízlábnyom megállapítását, szén-dioxid-címkézést, valamint olyan kezdeményezéseket, mint amilyen a Fenntartható Pálmaolaj Kerekasztal. Kínálati oldalon a kis- és nagyvállalatok már most is fontos szerepet játszanak a víz elosztásában, a nap-, víz- és geotermikus energia biztosításában, valamint a termőföld fejlesztésében bizonyos földdel kapcsolatos ügyletek keretében. Több vállalat javítja saját és beszállítóik hatékonyságát, bizonyos esetekben az adományozó ügynökségekkel alkotott partnerség formájában. A vállalatok fokozottan az ökoszisztémán alapuló szemléletmódot is magukévá tesznek, és ezáltal javítják a hatékonyságot a VET-kapcsolat keretében. Számos olyan ösztönző létezik, amely arra sarkallja a magánszektort, hogy fenntarthatóbb és inkluzívabb üzleti modell felé mozduljon el, és megoldást keressen a vállalatirányítás területén fennálló szakadék problémájára. A nagyobb cégek körében ilyen ösztönzők például a költséghatékonyság, a termelés eszközeihez való hozzáférésnek és ezek ellátásának biztosítása, a működési engedély, a vállalat jó híre

E

U

R

Ó

P

A

I




és megítélése a közvélemény körében, valamint a piachoz való hozzáférés. Már számos nagyvállalat alkalmaz olyan kezdeményezéseket, amelyek a természeti erőforrások hatékonyabb felhasználására irányulnak. Egyes üzleti kezdeményezések eredményesnek látszanak, bár egyelőre gyermekcipőben járnak azok a mechanizmusok, amelyek segítségével értékelhetőek volnának a következményeik. Például a Johannesburg 2002 II. típusú vállalkozások irányította partnerségek eredményességét igazoló mechanizmusok továbbra is fejletlenek. Azonban ez a Jelentés elismeri, hogy az üzleti kezdeményezések által elérhető eredményeknek vannak korlátai, és a VETkapcsolatrendszerrel összefüggő kihívások összetettsége csak kollektív fellépéssel kezelhető hatásosan.

MIT TEHET AZ EURÓPAI UNIÓ? Az EU és tagállamai az európai politikai intézkedések teljes körével segíthetik a szegény országokat. Az EU jogi kötelezettséget vállalt a fejlesztéspolitika összehangolásának támogatására, ami azt jelenti, hogy igyekszik figyelembe venni az alacsony jövedelmű országok érdekeit a nemzeti és európai politikai folyamatokban (lásd a Lisszaboni Szerződés 208. cikkét). Az Európai Bizottság, a Tanács és a Parlament elismerik a problémák közös megoldásának fontosságát és az alacsony jövedelmű országok szükségleteit. A politikák fejlesztési célú koherenciáját figyelembe kell venni a 2014–2020 közötti időszakra szóló többéves pénzügyi keretben, és olyan kulcsfontosságú politikai kezdeményezéseket is formálnia kell, mint az útitervet és a közös agrárpolitika (KAP) reformját. A fentiek értelmében négy olyan fontos tevékenységet tekintünk át, amelyek révén az EU segíthet a fejlődő országoknak a víz-, az energia- és a termőföldhiánnyal való szembenézésben: (a) az EU-n belüli fenntartható fogyasztási szokásokra és termelési rendszerekre vonatkozó belső uniós szakpolitikák; (b) az uniós külső szakpolitikák, mint például a kereskedelem- és a befektetési politika; (c) az uniós fejlesztési együttműködés; valamint (d) az EU szerepe a globális kormányzás formálásában.

a) Az EU-n belüli fenntartható fogyasztási szokásokra és termelési rendszerekre vonatkozó belső szakpolitikák Az EU jelentős hatással van a természeti erőforrásokkal való globális gazdálkodásra, valamint a globális környezeti lábnyom egyhatodáért felelős. Az EU-nak jelentős változtatásokat kell szorgalmaznia az európai fogyasztási szokások és termelési rendszerek terén a fenntarthatóság és az inkluzív, befogadó jelleg felé (ezek közül sok már most is megtalálható az EU politikai dokumentumaiban), továbbá elő kell mozdítania a megújuló energiákra való átállást, valamint az élelmiszer-fogyasztás és a termelési rendszerek megváltoztatását annak érdekében, hogy radikálisan csökkenjen az európai mezőgazdaság környezeti lábnyoma, az élelmiszer-pazarlás és a fehérje (hús, hal) fogyasztása. Az EU a vizet, az energiát és a termőföldet érintő minden tényezőre kiterjedő integrált megközelítést követő politikát és programokat vezethet be mind Európán belül, mind pedig a fejlesztési együttműködésekre vonatkozó programjaiban. Ehhez szükség van a beruházások bővítésére az alkalmazkodási folyamatok, a politika oktatása és a döntéshozatalt megalapozó adatok gyűjtése terén. Figyelmet kell szentelni annak, hogy végrehajtsuk az erőforrás-hatékony Európa megvalósításának ütemtervét, a KAP reformját – amely jelenleg a nagy erőforrás-igényű gazdálkodókat támogatja –, valamint átértékeljük az utóbbinak azokat a politikai intézkedéseit, amelyek a bioüzemanyagokra vonatkoznak. Azáltal, hogy a belső szakpolitikáit és intézményeit jobban összhangba hozzuk a fejlesztéssel, javulni fog az EU cselekvéseinek hitelessége a világ más részein.

b) Uniós külső szakpolitikák, például a kereskedelem- és a befektetési politika Az EU a szegény országok jelentős kereskedelmi és befektetési partnere. Az EU-nak szorosan együtt kell működnie a magánszektorral és különösen a fejlődő országokban tevékenykedő európai vállalkozásokkal és befektetőkkel annak érdekében, hogy támogassa a víz, az energia, és a termőföld inkluzív és fenntartható használatához kapcsolódó beruházásokat, innovatív módszereket és etikus vállalati gyakorlatot. Ezáltal az EU új partnerséget kovácsolhat a magánszektorral (4. keret), amelyet aztán népszerűsíthet a Rio+20 konferencián vagy G-20 fejlesztési munkacsoportban. Ennek lehetőségei közé tartozik például a PPP-ken keresztül megvalósuló, fenntartható, az éghajlatváltozás problémáját is figyelembe vevő és magas termelékenységű mezőgazdaság. Az európai finanszírozásnak különböző formái vannak, amelyek közül néhány kevésbé, mások annál inkább alkalmasak arra, hogy pénzzel támogassuk a vízhez, a megújuló energiához és a termőföldhöz való hozzáférést. A rendelkezésre álló finanszírozás növelésének mechanizmusai között említhetők: a zöld és más típusú kötvények, az engedményes finanszírozás és az ún. „kihívásalapok” (Griffith-Jones és mások, 2011). Ezek közül a mechanizmusok közül néhány különösen alkalmas arra, hogy tőkét biztosítson az európai nyugdíjalapok és az önálló vagyonkezelő alapok számára, valamint olyan „türelmes tőkét” biztosíthat, amely túlmutat a jellemzően rövid távú magántőkepiac horizontján. Az EU-nak nem volna szerencsés új kereskedelmi korlátokat bevezetnie a kétoldalú kereskedelmi megállapodásaiban a zöld gazdaság felé történő átmenet részeként. Azonban támogathatja azokat a mechanizmusokat, amelyek jutalmazzák a fenntarthatóságot az értéklánc egészében.

14



4. keret – Új kapcsolat kialakítása az EU és a magánszektor között A fejlesztési együttműködésre vonatkozó uniós programok mindeddig nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy közvetlenül bevonják az európai cégeket a fejlesztéssel kapcsolatos kérdésekbe. Olyan intézkedésekkel, mint az alábbiak, az EU a közvetlen szabályozáson túl is demonstrálhatná a magánszektorral való kapcsolataiban játszott irányító szerepét: • Megoldást kell keresni a koordinációs problémákra azáltal, hogy elősegítjük az olyan több szereplőt érintő, fejlődő országok részvételével zajló folyamatokat az EU-ban, amelyek a VET-kapcsolattal összefüggő fenntarthatósági és inkluzivitási kezdeményezések végrehajtását szolgálják. • Támogatni kell a jobb értékelési módszertanok és mechanizmusok kidolgozását annak érdekében, hogy szilárdabb adatbázist építsünk ki az üzleti tevékenységek és a vállalati fenntarthatósági kezdeményezések hatásáról. • Közvetlen támogatást kell nyújtani a magánszektornak, hogy képesek legyenek a beszállítóik fenntarthatóságát erősíteni. • Magatartási kódexek és/vagy teljesítményre vonatkozó irányszámok kijelölésével, valamint ezek betartásának ellenőrzésével meg kell erősíteni az inkluzív és fenntartható magatartást (pl. az EU kiterjeszthetné az EITI hatályát a termőföldre). • Jutalmazni kell a felelősségteljes üzleti magatartást közbeszerzési szabályokon vagy finanszírozási döntéseken keresztül (pl. a fejlesztést finanszírozó intézmények révén), illetve azáltal, hogy más jellegű partnerség feltételéül szabjuk azt. • Javítani kell a fejlődő országok kormányainak tárgyalási képességét, hogy meg tudják követelni a felelősségteljes magatartást a cégektől, valamint segíteni kell őket az ellenőrző mechanizmusok kialakításában.

c) Az EU fejlesztési együttműködése Az EU 2011 októberében megjelent „Változtatási program” című közleménye amellett érvel, hogy „a mezőgazdaság terén támogatnia kell az EU-nak a fenntartható gyakorlatokat, köztük az ökológiai rendszerekhez kapcsolódó szolgáltatások biztosítását,” míg az energia terén „az EU-nak technológiát és szakértelmet, valamint fejlesztési forrásokat kell kínálnia”. Az EU leszögezi, hogy „hosszú távú partnerség kialakítására törekszik a fejlődő országokkal”. A VET-kapcsolatrendszeren alapuló szemléletmód azt valószínűsíti, hogy az e politika által a fenntartható mezőgazdaságra és energiára fektetett hangsúly miatt a vízgazdálkodás terén is beavatkozásokra lesz szükség. Az EU jelentős fejlesztési programokkal rendelkezik, amelyek a szegény országokban a természeti erőforrásokkal kapcsolatban jelentkező kihívásokkal foglalkoznak (így pl. az 500 millió eurós EU Vízalap, a 200 millió eurós energiaügyi pénzügyi mechanizmus, valamint az 1 milliárd eurós élelmezésfinanszírozási eszköz). Számos példát találunk olyan európai uniós projektekre, amelyek a jelentés megállapításait illusztrálják: Zambiában egy kistermelőknek indított talajmegőrzéses mezőgazdasági projektnek köszönhetően nőttek a terméshozamok és fenntarthatóbbá vált az erőforrások használata; Tanzániában a Pangani folyó vízgyűjtőjében javult az integrált vízgazdálkodás; egy másik vízerőműprojekt pedig vegyes finanszírozásban részesült Nyugat-Afrikában, ahol az EU–Afrika Infrastruktúraalap által nyújtott vissza nem térítendő támogatás az EBB által adott kölcsönnel együtt hozzájárult a fenntartható és tiszta energia megteremtésének finanszírozásához Mali, Mauritánia és Szenegál számára. Az EU segítségének eredményességét tovább lehetne javítani, illetve növelni lehetne azáltal, ha (a) jobban figyelembe vennék az erőforrások közötti kapcsolatrendszert (5. keret); (b) jobban összekapcsolnák a segély és nem segély jellegű tevékenységeket (pl. összekötnék a finanszírozást, a technikai segítségnyújtást és a technológiatranszfert megújuló energiára irányuló partnerségek keretében); illetve (c) szorosabb kapcsolatot teremtenének a magánszektorral olyan vállalkozások által igénybe vehető kihívásalap létrehozásával, amely az ökoszisztémán alapuló szemléletet érvényesít a tervezésben (4. keret). Ezekre a kérdésekre a Rio+20 konferencián és az EU „Változási programjának” megvalósítása keretében is fel lehetne hívni a figyelmet. Ez EU továbbá kiterjeszthetné támogatását abban a tekintetben, hogy növelhetné az átláthatóságot és a helyes kormányzást olyan nagyszabású földügyletekkel kapcsolatban, amelyek közvetlenül összefüggnek a vízzel, valamint együttműködhetne a magánszektorral a fenntarthatóság javítása érdekében. Ajánlatos volna, ha a Változási program végrehajtása során az EU a vizet, az energiát és a termőföldet integrált módon, az ökoszisztémák nézőpontjából szemlélné. Ha az EU indítana egy a VET-kapcsolatrendszeren alapuló kezdeményezést, azáltal bővíthetné az összefüggésekkel kapcsolatos tudását, és figyelembe tudná venni a vízforrásokra nehezedő egyre nagyobb nyomást. Ennek részeként olyan integrált (VET) megoldásokat kereshetne, mint az előnyök megosztása, díjfizetés az ökoszisztémával kapcsolatos szolgáltatásokért, a víz- és földhasználati jogok körültekintő kiosztása, valamint az inkluzív földpolitika. Az EU technikai segítséget nyújthatna (csökkenthetné a tranzakciós költségeket), technológiát adhatna át (pl. az intézmények megújításával kapcsolatban), valamint politikailag ösztönözhetné a különböző érintetteket a folyamatban való részvételre (pl. azáltal, hogy az serkenti az összhang megteremtését a folyók vízgyűjtő területén működő intézmények és a fennálló politikai csoportok között, esetleg regionális szinten). Az EU-nak a Nílus folyóról szól tárgyalásokban való részvétele alapján arra következtethetünk, hogy hosszú távú perspektívára van szükség a VET-kapcsolatrendszer ilyen jellegű kezelése terén.

E

U

R

Ó

P

A

I




5. keret – Az EU fejlesztési együttműködésének újraértékelése Nemzetközi együttműködés révén a fejlődő országokban, illetve régiókban egy sor intézkedés támogatható. Az EU fejlesztési együttműködési programjainak a következő célokat ajánlatos követniük: • Támogatni a kormányzást és politikai gazdaságtani elemzések bevezetését a beavatkozások tervezése kapcsán annak érdekében, hogy azonosítani tudják a reformok nyerteseit, veszteseit és akadályait, valamint biztosítani lehessen az együttműködés tekintetében a legrelevánsabb és leghelyesebb fókuszterületek és módszerek kiválasztását. • Támogatni az intézmények fejlesztését a VET-kapcsolatrendszerre nehezedő nyomások vonatkozásában (lásd például az erdészeti jogszabályok végrehajtása, erdészeti irányítás és erdészeti termékek kereskedelme (FLEGT) kezdeményezést, az erdőirtás, az erdőpusztulás következtében keletkező kibocsátások csökkentése (REDD+) programot, valamint az integrált vízgazdálkodás előmozdítását, amelynek részét alkotja a víz kapcsolatrendszerére vonatkozó új kezdeményezés is). • Javítani EU-szerte a harmonizációt és a koordinációt. • Támogatni a kormányok arra való képességét, hogy koordinálni tudják a VET-kapcsolatrendszerben érintett szereplőket. • Adatokkal és egyéb támogatással növelni a VET-kapcsolatok – pl. a földügyletek és a víz közötti összefüggések – átláthatóságát. • Javítani az állam és az üzleti szféra közötti kapcsolatokat a VET-kapcsolatrendszer vonatkozásában, és biztosítani kell, hogy a föld-, víz- és energiapolitikai intézkedések ne korlátozzák indokolatlanul az e területekbe való beruházást. • Előmozdítani az olyan megújuló energiával foglalkozó partnerségeket, amelyek finanszírozást, technikai segítségnyújtást és technológiaátadást is magukban foglalnak. • Hozzá kell járulni az olyan szociális védelmi rendszerekhez, amelyek célja, hogy erőforrás-sokkhatások esetén támogassák a változásokkal szemben leginkább sebezhető embereket. • Támogatni kell a regionális integrációt a vízellátással kapcsolatos feszültségek és az energiahiány kezelése érdekében. • Kiemelten kell kezelni olyan infrastrukturális projekteket, amelyek a VET-kapcsolatrendszer kezelésének javítása révén támogatják a szegénység visszaszorítását. Végül, bár az EU fejlesztési együttműködése általában vissza nem térítendő támogatások formáját ölti, kölcsönöket (így például az Európai Beruházási Bank által nyújtottakat) is kombinálni lehet az előbbiekkel olyan nagy projektek finanszírozása esetén, amelyek például a vízgazdálkodás infrastruktúrájához és a megújulóenergia-ellátáshoz kapcsolódnak.

d) Az EU szerepe a globális kormányzás formálásában A Rio+20 konferencia keretében a fenntartható fejlődés intézményi kereteiről zajló párbeszéd célja a globális kormányzás javítása. Az EU-nak gondoskodnia kell arról, hogy a környezeti, társadalmi és gazdasági célkitűzéseket egyformán érvényesítik a globális kormányzási rendszerekben, és hogy a gazdasági, környezeti, társadalmi kormányzási rendszerek kölcsönösen erősítik egymást. Fontos ezenkívül az UNEP és a FAO szerepének megerősítése, valamint az is, hogy az ENSZ koordináltabb és centralizáltabb választ adjon a földdel, a vízzel és az energiával kapcsolatos politikai döntéshozatal kérdéseire. Például létrehozhatnának egy fenntartható fejlődéssel foglalkozó tanácsot, amely nyomon követhetné és értékelhetné az egyes fenntartható fejlődési célokkal kapcsolatban, valamint a Rio+20 konferenciát követő cselekvési tervek nyomán megtett fejlődést. Az EU-nak közös álláspontot kellene képviselnie a mindenki számára biztosítandó fenntartható energiával és a globális fenntarthatósággal foglalkozó magas szintű ENSZ-bizottságokban, valamint olyan szervezetekben és hálózatokban, mint az IFI-k, a WTO és a G20, hogy elő tudja mozdítani a vízzel, az energiával és a termőfölddel való integrált gazdálkodást. A kibocsátáscsökkentési politikai intézkedésekkel kapcsolatos globális fellépés fontos szerepet játszik az éghajlatváltozáshoz kapcsolódó technológiai innováció ösztönzésében, amennyiben olyan, innovációösztönzésről szóló megállapodások köthetők, amelyek a fejlődő országoknak kedveznek. Ehhez hasonlóan az EU-nak bátor álláspontot kellene képviselnie a nyílt, átlátható és stabil kereskedelem-, befektetés- és migrációpolitikai szabályok támogatása kapcsán is, amelyek lehetővé tennék a fejlődő országoknak, hogy eredményesen és hatékonyan reagáljanak a nyersanyaghiányokkal kapcsolatos globális nyomásokra, például kereskedelmen és virtuális erőforrásokon keresztül.

16

E


U

R

Ó

P

A

I


SZEMBENÉZÉS A HIÁNNYAL: Víz-, energia- és termőföld-gazdálkodás az inkluzív és fenntartható növekedés érdekében http://www.erd-report.eu

SZEMBENÉZÉS A HIÁNNYAL:

Recommend Documents