Paár Ádám-Szirmák Erik
Szélsőségek a filmvásznon A magyar filmesek ritkán nyúlnak témaként a szélsőséges mozgalmakhoz. Ha igen, akkor is inkább történelmi, mintsem kortárs témákat dolgoznak fel. Az amerikai, brit, spanyol filmesektől azonban nem áll távol a kortárs politikai konfliktusok ábrázolása, legyen szó akár az északír válságról, akár a közel-keleti terrorizmusról. A terrorizmus tulajdonképpen egyidős az emberiséggel. Mindig voltak olyan személyek, akik merénylettel kívántak megszabadulni a hatalmat gyakorlóktól. A terrorista jelzőt először a francia forradalom idején használták, azokra a forradalmárokra, akik a köztársaság vélt és valós ellenségeivel szembeni kíméletlenséget propagálták. „Vörösterrornak” nevezték az 1793-as vendée-i mészárlásokat (utalva a vörösre, a forradalom színére), majd 1815-ben megszületett ennek ellenforradalmi párja, a „fehérterror” (utalva a fehér Bourbon-liliomos lobogóra). Ma is e neveken emlegetik a forradalmi és ellenforradalmi erőszakot. A 19. század alapvetően hozzájárult a modern értelemben vett terrorizmus megszületéséhez. Itália tekinthető a terrorizmus egyik hazájának: a carbonarik célja Itália egyesítése volt, és e cél
érdekében
a
felkeléstől
a
magányos
merényletig
minden
eszközt
megengedhetőnek tartottak. Velük szemben szerveződött meg a Nápolyi Királyságban és a Pápai Államban egy ellenforradalmi, ultrakatolikus mozgalom, a Sanfedisti (a Szent Hit Hadserege), amely terrorista eszközzel harcolt az olasz liberálisok és carbonarik ellen. A legenda szerint merényleteikhez külön e célra félretett, megszentelt tőrt használtak, melynek markolatába az egybefonódó SF monogramot vésték. A század végén számos anarchista követett el merényletet koronás fők, köztársasági elnökök és miniszterek ellen, azzal a céllal, hogy felrázzák a társadalmat, és meggyengítsék az államot. Oroszországban a 20. század elején az 1901-ben párttá alakult eszer (szociálforradalmár) irányzat bevett fegyvere volt a merénylet, cári tisztviselők, miniszterek, sőt miniszterelnökök kiiktatásával, amelyre válaszul
-1-
megszületett a jobboldali, cárhoz lojális terrorizmus, az ún. feketeszázak mozgalma. Terrorizmusnak kell tekintenünk egyes népcsoportok tudatos megfélemlítését is (pl. a zsidók elleni pogromok, az Amerikában nagy hagyománnyal bíró lincselések feketék, katolikusok és bevándorlók ellen stb.). A terrorizmus, amennyiben nem maga az államhatalom szervezi, általában a gyengék fegyvere: annak beismerése, hogy az adott politikai irányzat sem politikai eszközökkel, sem reformokkal nem képes eredményt elérni, és egy társadalmat megmozgató forradalomnak sincs esélye. A politikai rendszer stabilitása, mozdíthatatlansága és a társadalmi támogatás hiánya esetén csak az erőszak marad azoknak, akik mindenáron változást akarnak elérni. A terrorizmus így azokra jelenti a legnagyobb veszélyt, akikre hivatkozva alkalmazzák. Magányos merénylők akciói arra alkalmasak, hogy kiprovokálják a visszacsapást az államhatalom részéről, és ez a visszacsapás a merénylők csoportjánál szélesebb társadalmi kört érint. Így beindul a megtorlásellenmegtorlás spirál. Terror a filmekben A terrorizmus-téma régóta a filmesek középpontjában áll, és, ami számunkra tanulságos, korántsem csak elítélően. A filmkészítők jó része képes árnyaltan közelíteni ehhez a kényes témához, oly módon, hogy a terroristák motivációinak bemutatásakor egyéni történeteket dolgoznak fel, vagyis alulnézetből ábrázolják a terrorista mozgalmakat. Az első alkotás, amely egy terrorszervezet életébe enged bepillantást, bármily hihetetlen, 1915-ből való. David Llewelyn Wark Griffith filmje, az Egy nemzet születése (1915) a Ku-Klux-Klan születésének idejébe vezet. A film pozitívan viszonyul a Klánhoz, amelyre legalábbis részben magyarázatot adhat, hogy Griffith családi vonatkozása miatt a Dél ügyével szimpatizált (apja a bukott déli Konföderáció hadseregének ezredese volt). Ez a film történelemformáló hatással bírt: a mozivásznon látott szertartások, ál-szabadkőműves, okkultista szimbólumok annyira lenyűgöztek a közönség soraiban egy William Simmons nevű metodista papot, hogy újjáalakította a szervezetet. Továbbá a rendező megítélése a kor előrehaladtával sem változott negatív irányban, mivel filmes produktumai, köztük az Egy nemzet születése
-2-
is a filmtörténelem kitörölhetetlen részeivé váltak. Sőt az 1958-as brüsszeli világkiállítás alkalmával megszavaztatott „brüsszeli 12” listában is, amely a világ legjobb filmes rendezőit és filmjeit tartalmazta, megtalálható maga D.W Griffith, és egy másik alkotása is (Türelmetlenség, 1916). A terrorizmus témája leginkább mégis a 20. század második felében nyújtott kiapadhatatlan forrást a filmeseknek. Legnépszerűbb az IRA volt, hiszen az északír terrorszervezet történetét számos angol és amerikai filmben feldolgozták: Ima egy haldoklóért (1987), Férfias játékok (1992), Síró játék (1992), Őt is anya szülte (1996), Az ördög maga (1997), IRA-Sétáló hullák (2008). Nem csoda, hogy ennyi film született, hiszen az IRA-kérdést és az északír válságot a brit rendezők nemzeti lelkiismereti kérdésként kezelték. Az amerikai rendezők választását pedig befolyásolta, hogy több mint 35 millió ír gyökerű amerikai révén az Egyesült Államok is érintett volt a brit-ír viszályban. A filmek angol nyelvűsége aztán széles körben népszerűsítette az IRAtémát. De készültek filmek más terrorszervezetekről is: az 1970-es években tevékenykedő nyugatnémet szélsőbaloldali Vörös Hadsereg Frakcióról (Belső biztonság, 2000, A Baader-Meinhof csoport, 2008, Vörös Hadsereg Frakció, 2011), a baszk szeparatista ETA-ról (El lobo – A farkas, 2004), az olasz Vörös Brigádokról (A Moro-ügy, 1986, A fegyver éve, 1991, A Jó napot, éjszaka, 1995, Az öt hold tere, 2003) és a perui szélsőbaloldali Fényes Ösvényről is (Táncos a házban, 2000). Terrorista vagy szabadságharcos? Annak eldöntését, hogy adott személy, vagy szervezet milyen megítélés alá esik, a politikai környezet befolyásolja, és ha meg is születik a verdikt, még akkor sem biztos, hogy azt mindenki el is fogadja majd. Sőt számos csoport jutott el odáig, hogy követeléseik érdekében megszervezték a legális politikai tömörülésüket is, ennek ellenére mégsem váltak céljaik legitimmé (számos terrorszervezet áttért a politikára, mint az IRA).
-3-
Magyarország történelmében is számos terrorcselekmény, merénylet történt, amelyeknek egyben világtörténelemi jelentőségük is volt: gondoljunk akár az Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné elleni merényletre, amelyet Luigi Lucheni olasz anarchista követett el, vagy Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökösnek és feleségének meggyilkolására, amelyet Gavrilo Princip és társai követtek el az Ifjú Bosznia szervezet tagjaiként. Gavrilo személye éppen az előbbi bevezető alapján érdekes, mivel Szerbia emlékezetében az egykori merénylőt inkább nemzeti hősként tartják számon, és „felszabadító nagy tettként” ítélik meg a trónörökös pár meggyilkolását. „Ahogy az elmúlt száz évben is volt, Gavrilo Princip egyesek szemében mindig is hős marad, mások számára pedig terrorista" - mondja Husnija Kamberovic, a Szarajevói Történeti Intézet igazgatója. És valóban az egykori Jugoszlávia utódállamaiban különböző megítélés alá esik Gavrilo tette; a muzulmánok által lakott Boszniában és Hercegovinában inkább a Monarchia területén belüli autonómiában reménykedtek, mintsem az újonnan kialakuló szerb államban, de hasonlóan a horvátok is a szerb „nacionalista terrort” látják a merénylet mögött. A merényletek több nemzetre és etnikumra is – nem csak az első világháború kitörése miatt – hatással volt, hiszen a Monarchia történelme egy soknemzetiségű államról szólt. Jugoszláviában több játékfilm is készült, mint a Merénylet Szarajevóban (1975), vagy Gavre Princip - Himmel unter Steinen (1990), de a századik évfordulóra készült el az osztrák-német A merénylet - Szarajevó 1914 (2014), című film, vagy a szerb Branio sam Mladu Bosnu (2015), mini TV-sorozat, amely Gavrilo ellen indított bírósági tárgyalását dolgozza fel. Egyes filmcímekből az is látszik, hogy Magyarországra még el sem jutott alkotásokról van szó, továbbá a hazai filmkészítők is adósak annak bemutatásával, hogy maguk a merényletek – bármelyikről is legyen szó – milyen hatást gyakoroltak a magyar társadalom életére. A kor másik jelentős merénylete gróf Tisza István miniszterelnök ellen történt az őszirózsás forradalom idején, ami egy szintén fel nem dolgozott történet. Egy film a Tisza István elleni merényletről különböző polémiákat generálhatna Magyarországon. Ennek megvalósítására ezidáig nem volt még kísérlet.
-4-
A filmek többsége, főleg az európai készítésűek, tartózkodnak attól, hogy a terroristákat kizárólag ördögien gonosz, kegyetlen és irracionálisan elvetemült figurákként ábrázolják. Gyakran mutatják be a terroristák emberi arcát, oly módon, hogy terrorista és áldozata között afféle partnerség alakul ki. Még a leginkább kommersz akciófilm jellegű Férfias játékok sem mutatja be egyoldalúan az IRA-t, hiszen az IRA-vezér maga adja át a film volt CIA ügynök főhősének, Jack Ryan-nekaz információt arról a kis ultraradikális csoportról, amely megkísérelte Ryan lányának megölését. Még itt, ebben a filmben is van egy erkölcsi határ, amelyet a terrorszervezet vezetője kizár: a gyerek tabu! Ezt a szabályt hágja át az IRA-ból kiváló szekta jellegű fegyveres banda, amely persze meg is fizet a film végére. Mindazonáltal erősen érezhető a filmen a tipikusan amerikai hozzáállás, a „terrorista=gonosztevő” képlet, és ezen az ír kocsmában kedélyesen sörözgető, népzenét hallgató IRA-vezér sem segít, aki hithű katolikusként imádkozik Ryan lányának felépüléséért. Ami előremutató a filmben: nem titkolja, hogy olykor, furcsa módon, kialakulhat szimpátia, sőt egyfajta szövetség a hivatalos irányvonalat tartó terrorista szervezet és a törvény embere között. A Síró játék című filmben Fergus, az IRA fegyverese elrabolja a brit hadsereg egyik, színesbőrű katonáját. Túsz és fogva tartója rádöbbennek, hogy ugyanazok a problémák foglalkoztatják őket. A sikertelen túszszabadító akció során meghal a katona, és Fergus társai is, Fergus pedig egyedül marad emlékeivel. Ráadásul az IRA is a nyomába ered, mert őt okolják az akció sikertelenségéért és társai haláláért. A másik jellemző eset, amikor a törvény embere és a terrorista közötti viszony oly módon alakul, hogy erkölcsileg a terrorista kerül az államhatalom képviselője fölé. Az igaz történet alapján készült Apám nevében (1993) című filmben is hasonló a szituáció lép fel: azonban itt nem a terroristák kárára cselekednek immorálisan az államhatalom részéről, hanem a terrorizmus elleni harcban kell az ártatlanoknak szembeszegülniük a bűnüldözők igazságtalanságával. A film az 1974-es London melletti guilfordi kettős bombamerénylet utáni nyomozásokat és letartoztatásokat dolgozza fel az igazság felgöngyölítéséig. Az életrajzi filmben Gerry Conlonnak kell bizonyítania saját maga és
-5-
a többiek, köztük édesapja ártatlanságát is miközben az ellenük nyomozó szervek vezetői pontosan tudták, hogy nem a tetteseket fogták el. Ilyen helyzet eredményezheti azt, hogy a börtön falain belül a bűnözők, a radikális IRAs és az ártatlanul elítéltek mind egy platformra kerülnek, hiszen az angol bűnüldözés egy kollektívaként kezelik őket egy „magasabb cél” érdekében, vagyis: hogy rendet teremtsenek Nagy-Britanniában. Azonban a rendszer elleni kohézió megbomlik a börtönben, amikor a moralitás előtérbe kerül: hiszen az IRA-s merénylő tovább folytatja a „harcát” az angolok ellen és megkísérli egy fegyőr meggyilkolását; Conlon és apja azonban ezt már elutasítják. Azonban továbbra is saját igazukban bízva válnak a rendszer elleni kiállás szimbólumává. A perben összesen tizenegy személyt tartoztattak le, Gerry Conlon édesapja a börtönben elhunyt. A londoni fellebbviteli bíróság 1989-ben először a guildfordi négyeket, majd 1991-ben a többieket is felmentette, de addigra az életfogytiglanra ítéltek már csaknem másfél évtizedet töltöttek börtönben. A Franco-rezsim végnapjaiban játszódó, és igaz történeten alapuló El lobo hőse egy idealista ETA-tag, Txema Loygorri, akinek elege van a kilátástalan terrorakciókból, az ETA-n belüli leszámolások és bizalmatlanság légköréből. Egy spanyol rendőrfelügyelő beszervezi, és a besúgó „Farkas” révén a rendőrség képes átlátni a szervezetet. A rendőrfőnök a „Farkastól” kapott információk révén lefüleli az ETA titkos osztagát, amely
az
évszázad
legnagyobb
terrorakció-sorozatát
akarja
véghezvinni
Spanyolországban. Txema később rádöbben, hogy a rendőrség csak kihasználta, és a spanyol biztonsági erőknek valójában szüksége van a terroristákra, akiknek létével legitimálhatják a kemény kéz politikáját, végső soron a diktatúra fenntartását. A film rendőrfőnöke cinikusan Txema értésére adja, hogy a rendszernek nem érdeke az összes terrorista elfogása, hiszen akkor ő mit csinálna! Talán nyisson trafikot, kérdezi. Txema tehát egyik oldalról árulóvá válik, másik oldalról balek. A rendszer csak úgy legitimálhatja magát, ha a társadalom szemében újra meg újra sikert arat ellenségei fölött, akik az állam és társadalom rendjét és békéjét veszélyeztetik. Jó példa ez arra, hogy a politikai szélsőségek egymást erősítik meg a pozíciójukban. A
-6-
diktatúrának létérdeke, hogy legyenek lázadók, akiknek az erőszak sem drága a rendszer megdöntéséért. A belbiztonsági szervek számára pedig egzisztenciális kérdés a terrorizmus elleni harc. Szó sincs nemes elvekről, amelyeket az amerikai tucat-patrióta filmek harsognak. Azok nézői alighanem cinikus alkotásnak tartják, tartanák az El lobót, holott valójában legitim kérdést feszeget a film végkicsengése: mi is a terrorizmus elleni harc valódi értelme? Txema kénytelen megváltozott külsővel, álnéven élni, mivel az ETA az arcát és nevét közzé teszi egész Baszkföldön. A legenda szerint ma napig minden egyes ETA-tag magánál hordoz egy golyót, amelyet „Farkas”, a baszk történelem legnagyobb árulója számára tartogat (ld. a sanfedista tőr toposzát). A Táncos a házban című filmben hasonló rendőr-terrorista kapcsolattal találkozunk. Itt Rejas, a perui rendőr értetlenül áll egy terrorakció-sorozat előtt, amely rettegésben tartja Limát az 1980-as években. Az akciók végrehajtója a talán valaha volt legkegyetlenebb szélsőbaloldali, pontosabban maoista terrorista csoport, a Fényes Ösvény. Nevüket a 20. század eleji marxista ideológus, a perui José Carlos Mariátegui egy szónoklatából vették, aki azt mondta, „fényes ösvény vezet a forradalomhoz” (érdekes, hogy e nevet a szervezet sohasem használta, helyette Perui Kommunista Pártként hivatkozott magára; persze egyáltalán nem volt párt. A párt elnevezéssel a szervezet úgy kommunikálta magát, mintha legitim politikai szereplő lenne, holott természetesen nem volt az). A terroristáknak egy gyermek élete se drága: simán beküldenek egy kislányt a kávézóba, robbanóanyaggal megrakva, hogy minél nagyobb pusztítást érjenek el. Lima lámpaoszlopain rejtélyes módon felakasztott kutyatetemek jelennek meg, üzenve az államhatalomnak, mire számíthat attól a szervezettől, amely a perui parasztság felszabadítását hirdette (de ebbe belefért az együttműködni nem akaró parasztok terrorizálása, gyilkolása is). Egy perui politikus felakasztott pincsikutyáját találja a szekrényében. Végül Rejasnak kislánya tánctanára révén sikerül eljutnia a Fényes Ösvény vezetőjéhez. A rettegett terroristavezérnek is van emberi arca, még ha az elég rút is. Kiégett, beteg lelkű filozófiatanár, aki kövér, és bőrbetegségben szenved, vagyis nem az a tipikus amerikai agyonsportolt, izomagyú gépeltérítő-karakter. Magát a
-7-
„forradalom negyedik kardjának” nevezi, Marx, Lenin és Mao után, miközben mozogni sem bír. Ahogyan Rejas társa mondja, „azt hittük, hogy rettegett terroristavezér, pedig csak egy kövér fickó kardigánban.”A terrorista is ember, lehet szerencsétlen flótás is. Ebben a filmben is megpendítik a hatalom és a terrorizmus kérdését. A rendőrfőnök szavaiból kicsendül, hogy a korrupt államhatalom számára jól jön a terrorizmus, amellyel el tudja hárítani magától a rendszerkritikát. A terrorista mint ember Az 1990-es években a nemzetközi terrorizmus témakörében mindinkább a közelkeletiek vették magukra a „rosszfiú terroristák” mezét, és mivel jellemzően e filmek nem európai, hanem amerikai készítésűek voltak, ezért a finoman szólva is túlfeszített patrióta hőskultusz jegyében a fekete-fehér szembeállítás dominált az árnyalt megközelítés rovására. Miközben az IRA vagy ETA esetében találkozunk pozitív, árnyalt terrorista karakterrel minden filmben, addig a közel-keleti terroristák esetében megszűnik az empátia, ami lehet akár a földrajzi távolság, akár a nyugati csőlátás, vagy a szuperhatalmi gőg jele. Gondoljunk olyan filmekre, mint a Tűzparancs (1996), amelyben a gépeltérítők arabok, akiket kizárólag fanatikusnak ábrázolnak, és a sztereotip ábrázolásban bőszen hivatkoznak Allahra. Vannak üdítő kivételek, mint a München (2005), amely az 1972-es müncheni olimpián elkövetett mészárlás utóéletét, az akcióért felelős Fekete Szeptember terrorszervezet vezetőinek, ideológusainak levadászását mutatja be. Az olimpián a palesztin Fekete Szeptember terrorszervezet lemészárolt 11 izraeli sportolót. Golda Meir kormánya titkos megbízást adott egy izraeli kommandónak, Avner Kaufmann vezetésével, azzal a céllal, hogy találják és öljék meg a terrorakció 11 kitervelőjét, részben végrehajtóját. Steven Spielberg filmje nem arctalan, ezért levadásznivaló gazfickókként ábrázolja a terroristákat. Egyikük például – a történelmi ténynek megfelelően – költő és műfordító volt, aki Rómában élve olaszra fordította az Ezeregyéjszaka meséit. Egy másik palesztin terrorista a ciprusi szállodában szóba elegyedik az izraeli kommandó fejével, az inkognitóban lévő Avnerrel, és elmondja neki, hogy korábban libanoni lányokat tanított svéd nyelvre, hogy takarítónőként elhelyezkedhessenek a skandináv
-8-
álomországban. A film rámutat az arab világ súlyos gazdasági függőségére, és a nézőnek fel kell tennie magában a kérdést: valóban Izrael a közel-keleti helyzet egyetlen áldozata? Nem inkább az az igazság, hogy a maga módján áldozat mindenki a gyűlölet és a kölcsönös erőszak egymás erősítőspiráljában. Kritikák erősen bírálták is Spielberget, amiért nem aggatott ördögszarvakat az antagonistának tartott palesztin terrorvezérek fejére. Egy másik jelenetben Avner és társai egy görög titkos szálláson összetalálkoznak egy csapat palesztin fegyveressel. Az izraeli kommandó tagjai magukat szélsőbaloldali terroristáknak adják ki, hogy elkerüljék a lebukást, nehogy veszélyeztessék az akció sikerét. Avner és a fiatal palesztin fegyveres beszélgetése megadja a választ arra a kérdésre, miért vállalják fiatalemberek, hogy emberéleteket áldozzanak fel, beleértve a sajátjukét is. A fiatal palesztin szemrehányástól sem mentesen beszél arról, hogy az európai szeparatista és szélsőbalos terroristák, mint az IRA, a RAF vagy a Vörös Brigádok tagjai, legalább hazával rendelkeznek. Van egy hely, ahol lehajthatják a fejüket, még ha üldözik is őket. De nekik, a palesztinoknak nincs hazájuk, és senkire sem számíthatnak. Avner tekintete elárulja a nézőnek, hogy az izraeli kommandós pontosan arra gondol: a zsidó lélektől sem volt idegen a hazátlanság érzése, és az önálló állam utáni vágyakozás. A zsidó és palesztin szempont a film e pontján kerül közel egymáshoz. Végül az izraeli kommandósok kiléte kitudódik, és drámai módon Avner éppen a palesztin fiatalt lövi le. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Spielberg mozija bemutatja azt, amit sok amerikai film nem: milyen nehéz ölni, még erre szakosodott (szakosított) ügynököknek is. Hiába szolgált Avner a Moszad-nak, az első gyilkosság idején az ő keze is remeg. Hiszen egy fegyvertelen emberre akar kezet emelni, akit soha nem látott, aki nem ártott neki. Ahogyan egyre többen esnek el a terroristák (és a terroristaellenes kommandósok) közül, úgy esik szét Avner karaktere, és válik mind frusztráltabbá. A fenti filmeket érdemes megvizsgálni abból a szempontból, hogyan ábrázolják a kohéziót. Mint tudjuk, a terrorszervezet az a tipikus közösség, amely kétarcú a kohézióval kapcsolatban: míg „befelé” nagyon erős a kohézió, hiszen a közösség
-9-
tagjai, amellett, hogy elveik azonosak, együttműködésre és halálig tartó lojalitásra vannak utalva, addig a külső, társadalommal való kohézió gyenge. A terroristák elveik és módszereik révén elszigetelik magukat a társadalom többségétől. Ebből egyenesen fakad sikertelenségük a társadalom meggyőzésére, ami beindít egy ördögi kört: minél kevesebb a kapcsolatuk a külvilággal, annál frusztráltabbak, és annál inkább kénytelenek az erőszakhoz folyamodni. Másrészt magukat úgy értékelik, mint egy „élcsapatot”, amelynek feladata, hogy az orruknál tovább nem látó embereket felébressze kábultságukból. Akcióik részben arra irányulnak, hogy kiprovokálják az államhatalom ellencsapását, amely elkerülhetetlenül a társadalom széles körét érinti. Ez a provokáció, a „minél rosszabb, annál jobb” elve az egyetlen reményük a „népi háború” kirobbantására. Ennek következménye, hogy hisznek kiválasztottságukban, és mélyen lenézik azokat, akik nem alkalmazzák azokat az eszközöket, amelyet ők. Ahogyan a bolsevik típusú kommunista pártokban, a terrorista szervezetekben is előbb-utóbb megjelenik a belső erőszak, amely eléri a legbelső, vezetői kört. Ebben a szükségszerűen paranoiás légkörben árulókat és besúgókat gyanítanak mindenütt. Számos filmben tanúi lehetünk a belső leszámolásoknak, ahogyan a terrorszervezetek radikálisabb irányzata leszámol a mérsékeltebb irányzattal, amely távolodni kíván az erőszaktól, és közeledni akar a politikához (ilyen kíméletlen klikkharcokat és leszámolásokat látunk a Férfias játékokban ésaz El lobóban). Az El lobó-ban Nelson, az ETA szélsőségese felemeli a pisztolyát, és azt mondja: „Ez a mi politikánk”.Ellenfele, a mérsékelt Vasco, aki a politikai eszköz elsőbbsége mellett érvel, egyedül marad. Megrendítő jelenet a filmben, ahogyan a szobából, Nelsont követve, sorra eltávoznak az ETA-vezetők. Legutoljára Txema is elmegy, holott korábban ígéretet tett Vascónak, hogy támogatja mérsékelt irányvonalát. Végül az egyik ETA-alparancsnok tarkón lövi Vascót. A szerencsétlen Vasco halálsa után Nelson válik a szervezet vezetőjévé, (miután a második számú aspiráns, értve a leckéből, önként behódol neki), és maga mellé veszi a rendőrség besúgóját, Txemát. A mérsékelt Vasco halála beleillik a Txemát mozgató spanyol belbiztonság taktikájába – a diktatúrának nem a szervezet mérséklődése, hanem radikalizálódása az érdeke,
- 10 -
hogy legyen miért szűkíteni a szabadságjogokat. Később egy jelenetben kiderül, hogy Nelson együttműködik a spanyol terrorelhárító szervekkel, vagyis ő az igazi áruló, és a szerencsétlen „Farkas” csak Nelson fedezésére szolgál. Egyes filmekben a terroristák családi élete is bemutatásra kerül. Az Őt is anya szülte filmben, amely igaz történetet mutat be, látjuk, amint az IRA fiatal tagjai együtt ünnepelnek családjuk körében. 1981-ben az elfogott IRA-tagok visszautasítják a börtönruha viselését, mivel azzal elismernék, hogy nem politikai foglyok, hanem köztörvényesek. A foglyok végül éhségsztrájkba kezdenek, valamint visszautasítják, hogy levágják a hajukat és szakállukat. Az anyák meg-megújuló kísérletet tesznek arra, hogy fiuk emberi bánásmódban részesüljön. Egyúttal az is kiderül, hogy nem a fegyveres harc az egyetlen út: Észak-Írországban egy erős polgárjogi mozgalom működik, amely kész és képes kiállni a bebörtönzött IRA-tagokért (akkor is, ha a módszerekkel nem értettek egyet e polgárjogi szervezetekben sem). Vagyis nem a fegyver az egyetlen út, sőt az inkább az államhatalom pozícióját erősíti meg. (IDE írhatnék) A Vörös Hadsereg Frakció című film (eredeti címe: Ki, ha mi nem) is inkább a terroristák emberi kapcsolatára helyezi a hangsúlyt. A film jó érzékkel nem a két ismert személy, Andreas Baader és Ulrike Meinhof, hanem a hozzájuk képest ismeretlen Bernward Vesper és GudrunEnslinn viszonyára fűzi fel a történetet. Vesper és Enslinn azért jó választások, mert a két figura hűen tükrözi a rendszerellenzékiség két útját: Vesper a passzív rezisztencia, a példamutatás híve, míg Enslinn nem lát más utat, mint a kapitalista állam fegyveres lerombolását. Kettejük eltávolodása elvi-ideológiai síkon elkerülhetetlenné válik. Enslinn útja nyílegyenesen vezet a börtönhöz, majd a börtönben elkövetett öngyilkossághoz. A nyugatnémet társadalomnak esze ágában sem volt követni a világmegváltó fegyvereseket, akik felforgatták a társadalmi rendet. Akárhogy is magyarázzuk, a terrorizmus kedvelt témája a filmeknek, és, mint a bemutatott példák mutatták, korántsem csak a B kategóriás akciófilmeknek, hanem mély, emberi drámáknak. Magyarországon a filmgyártásból azonban hiányzik ez a tematika, ami nem csupán annak tudható be, hogy Magyarországon nem volt
- 11 -
(szerencsére) olyan, több évtizeden keresztül működő terrorszervezet, mint például az IRA, hanem annak is, hogy a magyar filmesek vélhetően ódzkodnak a témától. Hiszen ha terrorszervezetek nem is voltak Magyarországon, terrorisztikus időszakokban (vörös- és fehérterror 1919-ben) és terrorista akciókban bővelkedik a 20. század. A múlt kibeszélése miatt szükséges lenne ezeknek a fájó időszakoknak a filmes reprezentációja.
- 12 -
