Szegediné Sepa Erika: A minorita templom és kolostor Az egyhajós, hosszú szentélyű és a szentélyhez észak felől csatlakozó toronnyal ellátott teremtemplom mind szerkezetében, mind részleteiben teljesen egységes alkotás: Ezt azért szükséges hangsúlyoznunk, mert többször felmerül az a vélemény, hogy e helyen már XIV. században ferences templom állt. Erről azonban nem maradt hiteles adat, s a mai épület sem mutat semmiféle korábbi részletet, annak ellenére, hogy a szentély és a hajó tengelye eltér egymástól. A hazai késő gótika egyszerű, de mégis nagyszabású művészetéről a 19 déli nézet tökéletes képet ad. A magasba szökkenő falakat háromosztású, karcsú támpillérek tagolják. Közöttük sorakozik az óriási, csúcsíves ablakok ünnepélyes rendje. A merészen felfelé törő ablakok sodrát a kettős osztósudarak csak fokozzák. A záródásokat változatos rajzú, halhólyag alakú és karéjos kőrácsok ékesítik. A benyomás mozgalmasságát emeli a ferenceseknél szokásos hosszú szentély némi visszaugrása és sokszögű záródása. A sokszög déli oldalán levő ablakot valószínűleg a barokk főoltár felállításakor falazták be. Talán kisebb csúcsíves ablak nyílhatott a hajó nyugatról számított első boltszakaszában is. A szentély záródásához észak felől simul a vaskos, négyszögletű torony. Nehéz tömbjét az aránylag kisméretű, egyszerű kőkeretes, szögletes ablakok alig lazítják fel. Csak a legfelső emelet enyhén csúcsíves ablakai nagyobbak, s ezáltal mintegy uralkodnak a torony hasábján. Ez az általában szokatlan toronyelhelyezés a ferences építkezések jellemző sajátsága. A meglehetősen nagyszámú szerzetes a naponta többször végzendő közös imára a templom szentélyében gyűlt össze. A hosszú szentélyre tehát azért volt szükség, hogy a kolostor lakói elférhessenek. Mivel zsolozsma közben gyakran kellett megkondítani á harangot, a torony szentély mellé építése sokkal előnyösebb volt. Így keletkezett gyakorlati szükségből ez a megoldás, mely egyszersmind új építészeti szerkezetet és művészi tömegelosztást kristályosított ki. A nagyméretű, erősen kiégetett téglákból emelt falak magas színvonalú építéstechnikáról tanúskodnak. A nyíláskeretek, a remekszép ablak kőrácsok és a támpillérek vízvetői viszont kőből készültek. Ezért a falakat eredetileg is vakolták, s így a nemesen faragott kőrészletek még nagyobb hangsúlyt kaptak. A teljesen zárt északi és az erősen fellazított déli fal között átmenetet alkot a nyugati homlokzat egyetlen széles, csúcsíves ablakával. Alatta nyílt az 1974ben felfedezett díszes gótikus nyugati bejárat. A belül csúcsíves, kívül meredek szamárhátívű, gazdagon tagolt ajtó
tengelyét fenn a falhoz simuló keresztvirág hangsúlyozza. A kapuzatot két oldalt ugyancsak a falhoz simuló egy-egy fiatorony keretezi. Ezt az eredeti bejáratot a XVIII. század közepe táján a homlokzat elé épített, ovális alaprajzú, dél felé eredetileg nyitott, szép barokk előcsarnok emelésekor súlyosan megrongálta a nyílásba helyezett kisebb, egyszerű barokk keret. Az új építmény a régi kapuzatot teljesen eltüntette. Az 2
1978-ban helyreállított gótikus kapuzat a barokk előcsarnok bizonyos módosításával ismét láthatóvá lett. Az eredeti belsőből csak a hajót a szentélytől elválasztó finoman tagolt, csúcsos diadalív maradt meg. A templom annyira egységes, hogy egyszerre épülése aligha lehet vitatható. Az a régi hagyomány, hogy az alapító Báthori István vajda 1493-ban ide temetkezett, arra vall, hogy akkor a templom lényegében készen állhatott. Belső berendezése teljesen ismeretlen, csak annyit tudunk, hogy 1535 előtt orgona állt benne. Mivel egykorú adataink szerint a XVI. század első évtizedeiben az orgona használata országszerte elterjedt, feltehető, hogy a nyírbátori minorita templom orgonája eredeti berendezési tárgy lehetett. Bizonyára az egyházzal egyidejűen folyt a kolostor építése is, mégpedig nagyjából a mai barokk kolostorépület helyén, a templom északi falához csatlakozóan. Sajnos, a gótikus kolostorról csak a szórványos XVIII. századi adatok adnak valamelyes tájékoztatást. A reformáció a XVI. század közepén Nyírbátorban és környékén is erősen szervezkedett. A földesúr Báthori György az új vallás híve lett. A szerzetesek mind nehezebb körülmények közé kerültek. Sorsukat és épületeik sorsát Petrasko vajda 1587-i támadása pecsételte meg. A vajda hadai feldúlták és felgyújtották a templomot és a kolostort. A református lakosság a puszta kolostorral természetszerűen nem törődött, s így ez a romállapot mintegy százharminc évig tartott. Az 1717-ben hatalmasnak mondott romok azonban rövidesen újraéledtek. A fáradhatatlan szervező, Kelemen Didák minorita szerzetes, többszöri ház-, illetve tartományfőnök, Károlyi Sándor Szabolcs megyei főispán támogatásával néhány év alatt helyreállította először a templomot, majd valamivel később felemeltette a rendházat is. Úgy látszik, hogy a falak kitűnően tarthattak, mert az egykorú számadások lényeges faljavításról vagy építésről nem beszélnek. A munka ideiglenes tető építésével 1718-ban indult meg. Először a szentély, azután a hajó kerül sorra. 1719-ben megtalálják az udvaron a szép faragott kövekből épült középkori kutat. 1720-ban már a boltozás szükségességéről hallunk. 1722 és 1724 között készült a mai barokk boltozat, mégpedig oly módon, mintha gótikus keresztboltozatok barokk átépítése történt volna. A lapos hármas falpillérek a szentélyben gyámszerűen végződnek, a hajóban a padlóig nyúlnak le. A mostani boltozat téglái a padláson jól látszanak. Jóval kisebbek, mint a falak középkori téglái. Lehetséges, hogy a gótikus boltozat helyén, esetleg a használható ma bedolgozásával emelték a barokk boltozatot. Erre vonatkozóan biztosat csak a belső vakolat legközelebbi leverésekor mondhatunk. Az viszont kétségtelen, hogy a feltételezhető gótikus boltozat máshol ne lehetett, mint a mostani barokk boltozat helyén, mert sehol nincsen nyoma más korábbi boltozatnak. A mai boltozat felett a padláson a templom egész hosszában, még a szentélyben is gerendalyukak sorakoznak, melyek világosan arra vallanak, hogy a templom karcsú arányú, könnyed terét bizonyos ideig lapos mennyezet fedte. Ez a megoldás a késő gótika idején ilyen magas 3
színvonalú építkezéseknél nemigen fordul elő. Valószínű tehát, hogy a templomot eredetileg boltozták. A famennyezet ideiglenes jellegű lehetett, valamikor a gótikus boltozat pusztulása és a barokk boltozat keletkezése közötti időben. Legvalószínűbb, hogy a XVIII, században közvetlenül a barokk boltozatot előzte meg. 1722 és 1724 között a régi gótikus boltozat
helyén, annak feltehető fő formáinak megtartásával építették a mai barokk boltozatot. Ugyanekkor épült a nyugati, három ívvel a szentély felé nyíló boltozatos karzat is, mert 1724-ben orgonakészítő mester jár Nyírbátorban. Az elkészült épületet 1725-ben újra felszentelik. 1749-ben az egész templomot a toronnyal és sekrestyével együtt gersei Pethá Rozália költségén ismét befedik. A XVIII. század második negyedében folyó munkák idején keletkezett az elliptikus nyugati előcsarnok is. A templom 1725-ben történt felszentelése után nemsokára, 1733-ban megindult az új kolostor építése, mely a számadások tanúsága szerint mintegy tíz éven át tartott. Erről 1749ből részletes leírás maradt. Ebből kiderül, hogy az épület négyszög alakban csatlakozott a templom északi falához, középen nagy négyszögű udvarral. A sekrestyéhez merőlegesen kapcsolódó keleti szárny azonban fából készült, s ezt a leírás réginek nevezi. Ennek folytatásaképpen egy szintén réginek mondott, rövid, falazott kolostorrész következett. Mivel ez utóbbiakkal együtt régi romokról is szó esik, valószínű, hogy a középkori kolostor valaminő maradványai a XVIII. század közepén még láthatók voltak. A réginek nevezett falazott kolostorrész talán még a gótikus kolostorból származott. Ehhez épült először az ideiglenes jellegű faépület. Mikor azonban az 1734-1744 között újonnan emelt és ma is meglevő kolostor elkészült, erre a toldozott és fából épített keleti szárnyra nem volt már szükség, s ezért azt 1749 után, valószínűleg még a XVIII. században, teljesen lebontották. A szögletes U alakot mutató barokk kolostor egyszerű, de főként boltozatos belsejében jó hatást keltő épület. Az emeletes homlokzatokat vakolatkeretes ablakok törik át. A nyugati homlokzat közepén vezet az épület belsejébe a kőkeretes ajtó. A folyosó mindkét szinten az udvar felé eső részen fut. A folyosók, a lépcsőház és a cellák barokk keresztboltozattal fedettek. Ugyanilyen a középkori torony nyugati oldalához csatlakozó sekrestye és a torony első szintjének boltozata is. A kolostor déli szárnya, mely a templom északi falához simul, csak folyosóból áll. A közös és a lakóhelyiségek tehát csak a nyugati és északi szárnyban találhatók. Ez utóbbi földszintjén foglal helyet a két hatalmas pillérrel megosztott, egyszerű, de jó hatású egykori ebédlő, amelyet ugyancsak barokk boltozat zár le. A volt kolostor 1959-től a helybeli múzeumnak ad hajlékot. A számadásokból, az építkezéseket irányító Kelemen Didák levelezéséből és a kolostor egykorú leltárából a munkában részt vevő mesterekről is megtudunk egyet-mást. A templom helyreállítását nagyrészt a környékről való magyar kőművesek és ácsok végezték. Az 1749ben befejezett nagy újrafedési munkára 4
váradi német mestereket alkalmaztak. A kolostor építkezésénél egy debreceni cserepes, Miklós építész és Niczki Nikodémus kassai kőműves mester szerepel. Ez utóbbi lehetett a munka vezetője, az előbbi talán az épület tervezője. A XVIII. századi építkezéseknél művészi szempontból sokkal jelentősebb a templom remek barokk berendezése, mely a nyírbátori minorita templomnak egészen különleges helyet biztosít. Az egyszerű építészeti belsőben fokozottan érvényesülnek a formában és színben rendkívül változatos, jó művészi színvonalú, pazar és gazdag díszítéssel ellátott oltárok, valamint a szószék. Már első pillantásra feltűnik, hogy a hazai barokk fafaragás e kitűnő emlékei egy műhely egységes terv szerint kialakított alkotásai. Csak a Passió-oltár származik egészen más kéztől, de ez is szervesen beleillik a művészi együttesbe. Mindenekelőtt megállapítható, hogy az oltárok megfogalmazása és felépítése a gótikára emlékeztet. Különösen figyelemre méltó e szempontból az erős magassági sodrás, a kompozíciók függőleges elrendezése. Az igen jellegzetesen megfaragott alakok, de főként a dúsan alkalmazott növényi díszítések a reneszánsz továbbéléséről tanúskodnak. E gótikus és reneszánsz hagyományok természetesen nem visznek dántő szerepet, de valami egészen sajátságos színezetet adnak a formák és színek vérbeli barokk szimfóniájában. A nyírbátori barokk fafaragványok még
nagyon erősen a XVII. század gyakorlatában gyökereznek. Ez különösen a szószék testén feltűnő. Így érthető a már említett reneszánsz zamat is. Az aránylag világos tagolás, az alakok nyugodtabb, nehéz veretű megfogalmazása, a változatos színezés, a növényi és virágékítmények gyakori szerepeltetése mind olyan jellemző vonások, melyek a már bomló és túlhajtottan mozgalmas XVIII. században idegenül és régiesen hatnak. A csavart oszlopok hangsúlyos alkalmazása a Nyírbátorban dolgozó szobrászműhely kedvelt sajátossága. A főoltáron és a két mellékoltáron dúsan hullámzanak azok az áttört növényi széldíszek, melyek az oltárépítmények körvonalait oly festőien elmossák. Ezzel az oldottsággal érdekes ellentétet alkotnak a szilárdan, aránylag kevés mozgalmassággal felépített szobrok, melyek nemcsak mint önálló alkotások, hanem mint az oltár szerkezetének gyújtópontjai is magukra hívják a figyelmet. Az .alakos és díszítő fafaragás művészi színvonalát meg sem közelítik az oltárok festményei, melyek legfeljebb folthatásukban jelentenek értéket. A főoltár hatalmas építménye a szentélyt méltóan zárja le. A pompás széldíszítések keretében három, egyre karcsúbbá váló szint bontakozik ki. A legalsót egy csavart és egy sima oszloppár képezi, köztük Péter és Pál apostol lendületes szobraival A középső tengelyben helyezkedik el a Szt. Ferenc stigmatizációját ábrázoló oltárkép. A második szint Szentlélek eljövetelét megjelenítő festményét négy szent szobra fogja körül (Keresztelő János, Ferenc, Antal és András). A legfelső szinten az Atyaisten látható Szt. Klára és Erzsébet szobrai közt. Az oltár csúcsán sárkányölő Mihály arkangyal áll. A főoltár alapbeosztása kisebb méretekben a diadalív két sarkában álló mellékoltárokon újra felcsendül. Az északi mellékoltár közepén Szt. András és 5
Sebestyén között Szt. Anna és a kis Mária gyöngéd hangulatú szoborcsoportja rajzolódik elénk. A déli oldalon mintegy drámai ellentétként a Pieta szenvedélyes jelenete bontakozik ki. A halott Krisztust ölében tartó Mária mellett István király és István első vértanú állnak őrt. Az oltárok második szintjén Szt. Klára és Antal képét látjuk női, illetve férfiszentek szobraitól kísérve (Krisztus, Cortonai Margit Imre herceg és László király). Végül Szt. Kázmér, illetve József szobrai zárják le az oltárt, melynek címerei az alapítókra utalnak: Az Anna-oltárt Pexa Imre gróf és felesége, Ördögh Zsuzsanna, a Fájdalmas Anya-oltárt pedig Jósa István állíttatta. Szorosan kapcsolódik a három oltárhoz a gyönyörű szószék. Testén kettős csavart oszlopok között a négy evangélista jelenik meg. Az alsó végződésen reneszánsz jellegű növényi dísz duzzad. Igen szép a szószék áttört koronája angyalkákkal és a csúcson Krisztus áldó alakjával. A nagy jelentőségű szobrászműhely méretben és kivitelben is szerényebb alkotása az ún. pócsi oltár, melyet Radics Menyhért nyírbátori minorita édesapja készítetett. A barokk keretes kegyképet (Madonna) pillér és oszloppár fogja közre a két Szt. János, Mária és Páduai Antal szobraival. A kegykép alatt Szt. Rozáliát ábrázoló szobor húzódik meg. Az oltárok pápai kiváltságleveleinek szövege gazdagon kiképzett barokk keretes kőtáblán olvasható a szentélyből a sekrestyébe vezető kőkeretes barokkajtó két oldalán, 1751-es és 1753-as évszámokkal. Formában és tartalomban az előbbi alkotásoktól határozottan elüt az orgonakarzat előtt az északi falnál álló Passio-oltár. Rajta Krisztus szenvedése szokatlan, szinte örvénylő szenvedélyességgel játszódik le szemünk előtt. Az oltár építménye hatalmas színpadként görnyedve hordja az egymás mellé és fölé tornyosuló jeleneteket. A középkori misztériumjátékok komor hangulata és cselekménysorozata szabta meg e
félelmetes erejű kompozíciót. A dráma az oltár bal alsó sarkán az Olajfák hegye jelenetével indul Az alsó szint keretének gyámján Krisztust ostorozza két szolga. A dús volutával alátámasztott felső gyámokon a kigúnyolás és töviskoszorúzás kegyetlen gyötrelme emeli ki az erkéllyé kialakított második szint Ecce homo jelenetét. Felette kétoldalt a gyámokon két angyalka ül Veronika kendőjével és Krisztus szenvedésének eszközeivel. Az ostorozásnak jobbra a Keresztvitel, az Olajfák hegyének pedig a Keresztrefeszítés felel meg. A középső képen a Golgota magaslik. Alatta fejeződik be a dráma a predella sírban fekvő halott Krisztusával. A kompozíció egy felfelé körben hullámzó vonalra fűződik, melynek középpontja a keresztre feszített Krisztus halállal tusakodó, lecsukló feje. A kezdő és befejező jelenet kivételével az összes jelenet háromalakos. Az alakok megfaragása, színezése egészen különleges. A testek nyújtottak, szinte a késő gótikus realizmus jegyében fogantak. Feltűnő a Krisztust kínszolgák és katonák robusztus népiessége. A viseletek és arckifejezések pompás valóságérzésekről tanúskodnak, hogy annál inkább aláhúzzák a szörnyű fájdalmat és szenvedést. Nem kétséges, hogy a késő középkor hangulati és formai tekintetben ezen az 6
oltárop szinte kézzelfoghatóan jelen van. De a dráma a halállal nem ér véget. Még mélyebbre süllyed: az oltár menzáján lenn megjelenik Krisztus a pokol tornácán, hogy kiszabadítsa az őt váró lelkeket. S ekkor a művész utolsó szava hirtelen felszökken, és az oltár csúcsára felállítja a feltámadt Krisztus diadalmas alakját. Tér és idő csodálatos összhangba fonódik. A térkompozíció az időt is visszadja. A Passió-oltárt Krucsay János és felesége, Pogány Borbála készíttették. Mestere a késő gótikus fafaragás remekeit bizonyára ismerte, és keleti Felvidékről származott. Láttuk már, hogy az építkezésnél kassai kőművesmester szerepelt. A templom déli külső oldalán Kálváriát is építettek, és 1736-ban meg 1738-ban szó volt arról, hogy „az kassai híres jó képíró Istvánnal" fognak rajta festetni. Nem tudjuk, hogy erre sor került-e, mert a Kálvária nyomtalanul eltűnt. Ezek az adatok, valamint az a tény, hogy az Alföld faszobrászata a XVIII. században aligha állhatott magas színvonalon, arra vallanak, hogy olyan helyről hívták a szobrászokat, ahol a régi művészi és mesterségbeli hagyományok töretlenül éltek. A nyírbátori minorita rendház számadásai világosan megmondják, hogy a Krucsay-oltárt egy eperjesi, a főoltárt és a két mellékoltárt egy lőcsei szobrász készítette. Ez utóbbi valószínűleg azonos Strecius János Györggyel. A kifizetések 1730-1732 közt történtek. A főoltár és a pöcsi oltár 1729-ben, a mellékoltárok és a Passió-oltár 1731-ben már helyükön állhattak. Ez utóbbiakat 1731-ben szállítják Tokajon át Nyírbátorba. A Krucsay-oltár Ecce homo jelenete alatt helyezték el az alapítók címerét. A rajta látható 1737-es évszám tehát csak e körülményre vonatkoztatható. Az összes oltárok legkorábbi pontos leírását a nyírbátori minoriták leltára 1749-ből őrizte meg. A barokk berendezéssel kapcsolatban meg kell említenünk két barokk fafeszületet, a jelenleg a pócsi oltárt közrefogó két négyes ülőpadot Cupertinus József minorita szent 1753ból való képét és négy szépen faragott barokk fagyertyatartót. A gazdag XVIII. századi felszerelésből ma már csak két kehely van meg, az egyiken gersei Pethő Rozália neve és az 1756-os évszám. A templomhoz közel levő mocsár veszedelmet jelentett, mert a talajvíz az épületek alatt állandóan emelkedett. Az építkezések befejezése után rögtön, 1752-ben már felmerült a templom padozatának emelése és a víz elvezetésének terve. Ez azonban csak 1775-ben következett be, midőn Szobek Béla házfőnök a padozat alatti kriptákat víztelenítette, és a kriptákat újra boltoztatta, a templombelsőt helyrehozatta. Ekkor természetszerűen le kellett
szerelni az oltárokat is. A szószéket és a Passió-oltárt ez alkalommal tették át a szentélyből a hajóba, mostani helyükre. A XVIII-XIX. században sokan temetkeztek a templomba, így saját oltáraik előtt Krucsay János, Pexa Imre és Jósa István. A múlt században 1834-ben földrengés, 1889-ben pedig tűzvész okozott az épületen súlyos károkat. A tűzben pusztult el a torony feltehetőleg XVIII. századi lanternás zsindelysisakja és a három régi harang (1720, 1737, 1825). A nagyjából való helyreállítás 1890-ben befejeződött, de a torony csak lapos lefedést kapott. A nagyon elhanyagolt templomot 1925-ben Sándy Gyula műegyetemi tanár tervei szerint kívülről megjavították. A rendkívül rossz állapotban levő oltárokat és szószéket Németh Kálmán szobrászművésszel az Országos Műemléki Felügyelőség hozatta, rendbe (1954, 1955, 1957). Ugyanekkor az egyházközség a templom belső festését végeztette el (1957). Ez alkalommal került a pöcsi oltár a karzat alól mai helyére. Irodalom Hidegkúti Mihály: A nyírbátori minorita-templom. H. n. 1941. Szalontai Barnabás: Nyírbátor barokk emlékei. Nyírbátor, 1957. A Bátori István Múzeum füzetei. Entz Géza - Szalontai Barnabás: Nyírbátor
