Szalai Miklós 2006. március 21. Jesenius kerekasztal-beszélgetés, Istenérvek és valószínűségszámítás
Tisztelt Hallgatóság, kedves barátaim! Úgy gondolom, miután Kodácsy tanár úr bemutatott egy specifikusan keresztény konklúziókat alátámasztó bayesiánus, valószínűségi érvet, Mezei Balázs kollégám pedig vázolta a legnagyobb, a Bayes-tételt használó teista filozófus, Swinburne munkásságát, én azzal egészíthetem ki, tehetem teljessé képüket
az
istenérvek és a valószínűségszámítás kapcsolatáról, ha bemutatom a Bayes-tételnek egy ateista irányú filozófiai felhasználását, vagyis egy bayesiánus ateista érvet, amelyet egy ma élő neves amerikai ateista filozófus, William L. Rowe alkotott meg. Rowe célja az volt, hogy a rosszból vett induktív ateista érvnek adja meg egy, a Bayes-tételt felhasználó megfogalmazását. De mielőtt bemutatnám magát az érvet, az érthetőség kedvéért szólnom kell arról, miért is van szükség arra, hogyan is jutottunk el oda, hogy a rosszból vett ateista érvet ilyen módon fejtsük ki? Ateista beállítottságú emberek és gondolkodók sokszor vélték úgy a filozófiatörténet során, hogy a rossz létezése, a szenvedés a legkomolyabb ateista érv. Egy tizenkilencedik századi, a maga korában népszerű, ámde nem túlságosan mély materialista gondolkodó, Büchner úgy fogalmazta meg ezt: „A szenvedés az ateizmus sziklaalapja”. De általában homályban maradt, hogy ez egy deduktív, vagy csak egy induktív érv, kizárja, vagy csak valószínűtlenné teszi Isten létezését? J. L. Mackie-nek, egy angol ateista analitikus filozófusnak köszönhetjük, hogy megfelelő világossággal tisztázta: az érv csakis induktív lehet. Mackie rámutatott egy, az 1950-es években a „Mind” című
rangos analitikus filozófiai
folyóiratban megjelent cikkében, amelynek a címe: „Evil and Omnipotence” , A rossz és a mindenhatóság” hogy a teisták el vannak kötelezve a következő három állításnak, 1. Létezik egy mindenható és mindentudó lény. 2. Ez a lény tökéletesen jó. 3. A világban van rossz.
1
Mackie szerint ez a három állítás inkonzisztens egymással, nem lehetnek együtt igazak, s ebből az következik, hogy Isten nem létezhet. De ugyanakkor felismerte, hogy e három állítás csak akkor valóban inkonzisztens, hogyha hozzáteszünk még további két állítást. 4. Egy mindenható lény mindent megtehet. 5. Egy tökéletesen jó lény mindig és mindenütt megszünteti a rosszat, ha csak teheti. Hogyha ezeket a premisszákat elfogadjuk, akkor ezek együtt egy szigorú deduktív érvet alkotnak, amely bizonyítja, hogy a teizmus állításai egymással inkonzisztensek, s így Isten nem létezik. Azonban a negyedik és az ötödik premissza nem igaz, vagy legalábbis a teista nincs elkötelezve igazságuknak. A negyedik azért nem, mert a „standard” teizmus szerint Isten mindenhatósága nem terjed ki a logika törvényeire, ő sem teheti meg azt, ami logikailag lehetetlen. Az ötödik azért nem, mert egy tökéletesen jó lény sem szünteti meg
a rosszat, hogyha valamilyen erkölcsileg
elégséges indoka van arra, hogy ne szüntesse meg. Mivel Isten mindenható, s ezért minden rosszat megszüntethet, amit logikailag lehetséges megszüntetni, s mivel Isten tökéletesen jó, ezért ha létezne, akkor meg is szüntetné a rosszat, ezért amennyiben Isten létezik, akkor a rossz egyedül lehetséges magyarázata az, hogy Istennek valamilyen logikailag szükségszerű tényállás, vagy tényállások adnak egy erkölcsileg elégséges indokot arra, hogy ne szüntesse meg a rosszat. Ez a logikailag szükségszerű, Isten által sem megváltoztatható tényállás pedig csakis vagy az lehet, hogy a rossz megszüntetése logikai szükségszerűséggel valami még nagyobb rosszhoz vezetne, vagy az, hogy valami nagyobb jó megvalósulását logikai szükségszerűséggel megakadályozná. Más szavakkal: amennyiben Isten létezik, akkor a világban lévő rossz vagy valami nagyobb jónak, vagy valami nagyobb rossz elhárításának a logikailag szükségszerű feltétele.
Lehet-e valami ami rossz, valami nagyobb jó létrejöttének, vagy valami nagyobb rossz megakadályozásának a logikailag szükségszerű feltétele? Első látásra úgy tűnik, hogy igen. Például Kertész Imre a maga koncentrációs tábori serdülőkori élményeiről írt egy kiváló regényt, amelyért Nobel-díjat kapott. Lehetséges-e nagy alkotássá formálni a koncentrációs tábor élményeit koncentrációs táborban való tartózkodás 2
nélkül? Úgy tűnik, nem. És számtalan hasonló esetet tudnánk felhozni még tapasztalatainkból. A probléma azonban ott van, hogy a teista azt kell, hogy állítsa, hogy a rossz minden esete ilyen. Hogyha Isten megmentené bármelyik rákban haldokló kisgyereket, megakadályozta volna egyetlen áldozat halálát a Holocaust, vagy a sztálini terror idején, vagy biztosította volna, hogy az emberiség ne csak Pasteur munkássága révén, hanem már kétszáz évvel korábban felismerje a veszettség kezelésének módját, akkor ezzel valami nagyobb jó létrejöttét akadályozta volna meg, vagy valami nagyobb rossz létrejöttét segítené elő. Az ateista filozófus nem tagadja, hogy ez a lehetőség logikailag fennáll. Túl sok jó és rossz dolog van, amiről nem tudunk, és ezek, valamint az általunk ismert jó és rossz dolgok között túl sok kapcsolat – akár logikailag is szükségszerű kapcsolat – lehet, amelyeket mi nem ismerünk. Az ateista filozófus csak azt állítja, hogy ez a lehetőség igen valószínűtlen. Ezt a gondolatot William Rowe egy híres 1979-es cikkében a következő érv formájában fejtette ki: P1. : Vannak esetei a rossznak, amelyeket egy mindenható, mindentudó és tökéletesen jó lény megakadályozhatott volna anélkül, hogy ezzel valami nagyobb jó létrejöttét segíti elő, vagy valami nagyobb rossz létrejöttét akadályozza meg. P2.: Egy mindenható, mindentudó és tökéletesen jó lény megakadályozná a rossznak ezeket az eseteit. K. : Tehát nincs ilyen lény. A második premisszával nincs semmi probléma, mert azt a teisták sem tagadhatják. Nincs probléma a premisszák és a konklúzió közötti viszonnyal sem; a premisszák maguk után vonják a konklúziót. Az érv igazolásra szoruló pontja az 1. premissza. Rowe itt arra az esetre hivatkozik, amikor valahol, egy ember-nem-járta hátsóindiai őserdőben kigyulladt egy erdőtűz, amelyben megég egy őz. Az őz nem pusztul el azonnal, hanem még napokig kínlódik a vackán, mielőtt elpusztulna. Nyilvánvalóan az őz szenvedése teljesen értelmetlennek tűnik, Isten nyilván megtehette volna, hogy ne égjen meg, vagy ha már meg kellett égnie, ne pusztuljon el, vagy ha már meg kellett égnie s el kellett pusztulnia, akkor pusztuljon el azonnal. 3
Természetesen tévedhetünk, a dolgok sokkal bonyolultabban függhetnek össze a világban, mint ahogy mi gondoljuk, s a jó dolgok egy része túl van a mi látókörünkön. Éppen ezért marad az érv
induktív érv, amely konklúzióját csak bizonyos
valószínűséggel igazolja. Ez a valószínűség azonban Rowe szerint azért nagyon erős, mert bár az őz esetében tévedhetünk, s az ő szenvedésének lehetett valamilyen jó célja, az már, hogy minden más hasonló esetben is tévednénk, rendkívül valószínűtlen. Rowe cikke szerint a teista két dolgot tehet az érvvel szemben. Megkísérelheti megmagyarázni , hogy mi a célja az őz szenvedésének – és minden hasonló esetnek – vagyis kifejthet egy ún. teodiceát. Erre a lehetőségre Rowe is és a legtöbb mai analitikus vallásfilozófus is szkeptikusan tekintenek. Az egyetlen fontos kivétel éppen Swinburne.
Számos
teodicea
van,
amelyek
megpróbálják
megmagyarázni:
világunkban milyen jó dolgok vannak, amelyek kedvéért Isten megengedi a rosszat. Ezek a teodiceák semmiképpen sem teljesen önkényesek, vagy tévesek – de összefoglalóan legalábbis kevesek a rosszból vett ateista érv megválaszolásához – nem tudják megmagyarázni, Istennek miért kell megengednie a rossznak azt a mennyiségét és megoszlását, amellyel világunkban találkozunk. A másik lehetőség az, hogy a teista tagadja a konklúziót, s ebből kiindulva az első premisszát. Azt állítja – a kozmológiai istenérv, a tervezési érv, vagy valamilyen vallási tapasztalat alapján, vagy bármilyen alapon – hogy ő tudja: Isten létezik, s éppen ezért nem igaz az első premissza, az, hogy vannak olyan esetei a rossznak, amelyek nem valami nagyobb jó megvalósulásának
vagy
valami
nagyobb
rossz
elhárításának
a
logikailag
nélkülözhetetlen eszközei. Ezt a két stratégiát: a teodiceákat, és az erős istenérvek felhozását, amelyek ellensúlyoznák a rosszból vett érv erejét, a mai estén nem tudjuk megvizsgálni egyszerűen az időnk nem engedi meg. Figyelmünket egy harmadik teista védekezési lehetőségre kell összpontosítanunk, amelyet a szakirodalomban rendszerint „defenzív szkepszisnek” neveznek. Ez volt ugyanis az a védekezési stratégiája a teista filozófusoknak, amely miatt Rowe arra kényszerült, hogy a most bemutatott érvet egy bayesiánus formában fogalmazza meg. A defenzív szkepszisnek nevezett álláspont képviselői – 4
mindenekelőtt William Alston, Peter Van Inwagen és Stephen J. Wykstra keresztény filozófusok – azt
állítják, hogy a rosszból vett induktív ateista érv akkor sem
valószínűsíti az ateizmust , ha nincsenek a kezünkben megfelelő teodiceák, s nincsenek az érvet ellensúlyozó erős istenérveink sem. Ugyanis az érv elsietetten következtet abból, hogy mi nem látjuk a rossz pozitív céljait, arra, hogy nincsenek is ilyen célok. Ezzel kapcsolatban Stephen J. Wykstra felállította a következő következtetési elvet: a tapasztalatból levont következtetéseink csak akkor érvényesek, megbízhatóak, ha eleget tesznek egy bizonyos feltételnek, amelyet ő CORNEA-nak (Condition of Reasoned Epistemic Accessibilitynek (Ésszerű episztemikus hozzáférhetőség elve) nevezett el. Ez a feltétel azt jelenti, hogy egy bizonyos tapasztalatból csak akkor következtethetek egy bizonyos tényállásra, ha ez a tapasztalat, amennyiben a kérdéses tényállás nem volna igaz, valamiképpen más volna. Hogyha tapasztalatom ugyanaz lenne akkor is, ha az, amire következtetek belőle, teljesen másképpen volna, akkor nem bízhatom rá magam a kérdéses következtetésre. Egyszerű példa: kiveszem a hűtőből a tejet, megszagolom, nem árasztja magából a romlott tej jellegzetes szagát, ezért indokoltan következtetek arra, hogy a tej valószínűleg nem romlott. Ámde hogyha tudom azt, hogy meg vagyok fázva, s akkor sem érzékelném a tej rossz szagát, ha a tej tényleg romlott volna, akkor következtetésem nem megbízható, nem tudhatom, hogy a tej romlott-e vagy sem. Hasonló a helyzet akkor, ha nem érzékszerveim, vagy egyéb megismerő képességeim megbízhatóságával van baj, hanem a kérdéses tényállás jellegével. Azt nyugodtan állíthatom, hogy a garázsomban nincs Tyrannosaurus, arra hivatkozva, hogy nem látom. Azt viszont nem állíthatom, hogy nincs egy tuberkulózisbacillus a garázsomban, mert nem látom. Kiállja-e a rosszból vett induktív ateista érv – és annak Rowe által adott megfogalmazása – ennek az elvnek a próbáját. Wykstra szerint nem állja ki. Ha ugyanis Isten létezne és ezért például a Rowe által példaként használt őz szenvedésének volna valamilyen célja, akkor azt mi valószínűleg nem látnánk, tekintve, hogy Isten annyival bölcsebb és nagyobb tudású nálunk. Következésképpen tapasztalataink ugyanolyanok lennének, mint akkor, ha Isten nem létezik, és az őz 5
szenvedésének tényleg nincs célja. Igy a rosszból vett induktív ateista érv sem állhatja meg a helyét, nem teszi valószínűtlenné, hogy Isten létezik. Rowe és más ateista filozófusok többféle stratégiával próbáltak válaszolni Wykstra – és általában a defenzív szkepszis – kihívására. Ezeknek a stratégiáknak az egyike az, amely a Bayes-tételt alkalmazza, s amelyet most szeretnék bemutatni. Rowe azt írja: Legyen P. az az állítás, hogy „Az általunk ismert jó dolgok közül egyik sem szolgáltat erkölcsileg megfelelő indokot arra, hogy egy mindenható, mindentudó és teljesen jó lény megengedje
a szenvedés bizonyos eseteit” (ilyen eset az őz esete, vagy a
Holocaust). Legyen G. az az állítás, hogy „Létezik egy mindenható, mindentudó és végtelenül jóságos lény”. Legyen k mindaz a háttértudás, amellyel teisták és ateisták közösen rendelkeznek. A kérdésünk, amelyet a Bayes tétellel próbálunk most megválaszolni, ez lesz, Mennyire valószínű G P mellett? P/G = G x
P/G__________ P
G-nek az előzetes valószínűségét 0,5-nek tekintjük, tehát egy agnosztikus alapállásból indulunk ki, a teisták természetesen tekinthetik nagyobbnak ezt a valószínűséget, attól függően, mennyire jó érveik vannak Isten létezése mellett. P/G-t 0,5-nek tekintjük, mert a klasszikus teizmus hipotézise nem tartalmaz semmit, aminek az alapján eldönthetnénk: mennyire valószínű, hogy ha Isten létezik, és az életben szörnyűséges szenvedéseknek vagyunk kitéve, akkor semmit sem tudnánk ezek céljáról, amelyek kedvéért Isten megengedi őket. Természetesen egy inkább „racionális” teista, aki azt gondolja, hogy Istentől ésszerűen az várható, hogy ha már szenvednünk kell, akkor valamilyen támpontokat adjon nekünk arra vonatkozóan, hogy melyek az Ő indokai, kisebbnek tartaná ezt az értéket 0,5-nél, egy olyan – inkább „misztikus” beállítottságú – teista pedig, aki úgy gondolja, hogy pontosan az várható Istentől, hogy érthetetlen szenvedéseknek tesz ki bennünket, mint amilyen például Jóbé volt, jóval nagyobbnak. De egyiküknek sincsenek kényszerítő filozófiai érvei. 6
Hogyan határozzuk meg P/ - G-t? P két esetben lehet igaz, akkor, ha van Isten, de nem tudjuk, milyen indokok miatt engedi meg a szenvedést, s akkor, ha nincs, és azért nem tudjuk ezt, mert nincsenek is ilyen indokok. P valószínűsége ezért két valószínűség összege. A kérdéses két összeg pedig két szorzat: PrP = ( P/G X G) és P/-G x -G). Fentebb már megadtuk a teizmus valószínűségét önmagában, s P valószínűségét a teizmus alapján, tehát az első kifejezéshez behelyettesíthetjük a következő értéket: (0,5 X 0,5) . P/-G 1 lesz, mert Rowe szerint, hogyha nincs Isten akkor biztosan tudhatjuk, hogy az általunk ismert jó dolgok közül egyik sem alkalmas arra, hogy elfogadható indokot szolgáltatasson neki a rossz megengedésére. –G pedig 0,5 lesz, mert hiszen ha agnosztikusok vagyunk, akkor az, hogy Isten nem létezik, éppen olyan valószínű, mint, hogy létezik. Helyettesítsük most be az összes számokat a képletbe: Láthatjuk, hogy P/G = 0,5 X 0,5---------------(0,5 X 0,5)+ ( 0,5 X 1) 0,5 X 0,5 0,75 0,5: 0,75 egy végtelen tizedes tört lesz, kb. 0,6666. Szorozzuk most meg ezzel 0,5-öt, a teizmus előzetes valószínűségét, s látni fogjuk, a teizmus valószínűsége P fényében 0,3333-ra csökkent, az agnoszticizmustól eljutottunk egy egyértelmű ateista állásponthoz. Természetesen hogyha a teista meggyőződésünk erős, például 0,9-re taksáljuk a teizmus valószínűségét, akkor az érv csak arra lesz alkalmas, hogy egy kevésbé erős teista meggyőződést hozzon létre bennünk, hiszen: 0,9 X 0,666 = 0, 5, 9994. Természetesen a bemutatott érvet a szakirodalomban számos kritika érte. William Alston szerint például Rowe önkényesen tekinti P valószínűségét G mellett 0,5-nek, és P valószínűségét –G mellett 1.-nek. Ezekre a kritikákra s lehetséges megválaszolásaikra azonban a mai estén nem térhetek ki.
7
