Szakszervezeti szövetség a közszolgálatban dolgozókért Fejezetek a tízéves SZEF küzdelmeibõl

Szakszervezeti szövetség a közszolgálatban dolgozókért Fejezetek a tízéves SZEF küzdelmeibõl A Szakszervezetek Együttmûködési Fóruma (SZEF) a közoktatásban, az egészségügyi és szociális ellátásban, a közgyûjteményekben, a kulturális és mûvészeti intézményekben alkalmazottak, az állami és az önkormányzati közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a közrendvédelmi és közbiztonsági szerveknél dolgozók érdekképviseleteit tömörítõ szakszervezeti szövetség. A SZEF-ben együttmûködõ szakszervezeteket 1990-ben az a felismerés késztette a konföderáció létrehozására, hogy a közszolgálatot érõ kihívásokkal szemben csak az összefogás, a közös fellépés jelenthet hatásos védelmet. Az akkor laza akciószövetségként, a rendszeres konzultáció fórumaként alakult SZEF tíz év alatt Magyarország egyik legerõsebb, legtekintélyesebb szakszervezeti konföderációja lett. Ennek a tíz esztendõnek a küzdelmeit és vívódásait, jogos követeléseit és kényszerû kompromisszumait idézik fel e könyv lapjain azok, akik a SZEF Ügyvivõ Testületének felkérésére készek voltak leírni gondolataikat. Köszönjük, hogy segítettek ilyen módon is megörökíteni az utókor számára a magyar közszolgálat új arcú szakszervezeti mozgalma útkeresésének és kibontakozásának ezt a fontos szakaszát. A SZEF Ügyvivõ Testülete Dr. Szabó Endre, a SZEF elnöke

Tíz év szövetségben a közszféra munkavállalóiért

Sokunk számára már a 80-as évek közepén világossá vált, hogy a magyar szakszervezeti mozgalom nem haladhat tovább a korábbi években követett úton, változásokra, változtatásokra van szükség. Megkezdõdtek a viták a szakszervezetek jövõjérõl, s különösen arról, milyen útját válasszuk az elodázhatatlan átalakulásnak. Voltak, fõként a tudományos kutatóintézetek munkatársai között, akik azt a nézetet képviselték, hogy teljesen le kell bontani a régi, úgymond bürokratikus szakszervezeti struktúrát, s alulról felfelé építkezve kell az új szervezeteket kiépíteni. Mások, így a közszféra szakszervezeteinek nagyobbik része is, azt az álláspontot hangoztatták, hogy gyökeres belsõ reformok, radikális szervezeti, személyi és tartalmi átalakítás útján kell a szakszervezeti mozgalmat demokratizálni és alkalmassá tenni az új követelmények teljesítésére. Ma, több mint tíz év tapasztalatainak birtokában elmondhatjuk, hogy a többség bölcsen döntött, amikor nem fogadta el a „nulláról építkezés" modelljét, mert ez a kísérlet nem állta ki az idõk próbáját, sõt széleskörû bevezetése súlyos következményekkel járt volna.

Menekülés a monolit „egységtõl"

A szakszervezetek új korszakának elsõ szakaszát a különbözõ foglalkozási csoportok önállósodása jellemezte. A korábbi ágazati szakszervezetekbõl rendre sorra váltak ki a nem egyszer nagyon kis létszámú szakmák és alakították meg saját szakszervezeteiket. Már-már az a veszély fenyegetett, hogy a korábbi monolitikus formákkal szembeni kritikai reakciók olyan mértékû atomizálódáshoz vezetnek, ami a mozgalom széthullását okozhatja. Ez a helyzet késztetett az új típusú szakszervezeti szövetségek létrehozására. Ezek a formációk jobbára közös érdekekre alapozva, az egyes tagszakszervezetek autonómiáját azonban nagymértékben tiszteletben tartva alakultak meg. Mi késztette a közszolgálati szakszervezetek jelentõs részét a Szakszervezetek Együttmûködési Fórumának (SZEF) létrehozására 1990. júniusában? Történetileg az elégedetlenség azzal, ahogy a SZOT a költségvetési intézményeket, s azok munkavállalóit képviselte. Aktuálpolitikai szempontból pedig az a felismerés, hogy azokkal az elõre látható kihívásokkal szemben, amelyek a közszolgálatot a rendszerváltás kapcsán érik, s amelyek következtében a közszféra és a gazdasági (magán) szféra érdekei számos vonatkozásban eltérnek majd, a hatásos érdekvédelemre csak az érdekeltek együttmûködése és összefogása adhat esélyt.

Az elõkészítés idején azonban ott bujkált a fejekben az a félelem is, hogy a szövetkezés nem kívánatos hierarchiához, a tagszervezetek alig megszerzett függetlenségének csorbításához vezethet. Ez magyarázza azt, hogy az alapítók csak akciószövetségrõl szóló együttmûködési szerzõdést írtak alá, s a bírósági bejegyzést sem igényelték. A szerzõdés szerint „A SZEF az értelmiségi és alkalmazotti munkavállalókat, az egészségügyi és szociális, kulturális, mûvészeti, tudományos és közszolgálati feladatokat ellátó, valamint az ezekkel kapcsolatos munkahelyek dolgozóit tömörítõ önálló szervezetek önkéntes, demokratikus akciószövetsége. A SZEF tevékenysége nem sértheti az együttmûködõ szakszervezetek érdekeit, nem korlátozhatja azok döntési, akció- és véleménynyilvánítási szabadságát." A laza szövetkezés szándéka fejezõdött ki az akciószövetség elnevezésében, s abban is, hogy a tisztségeket társadalmi munkában, rotációs megoldással, külön apparátus létrehozása nélkül látják el. A szerzõdés deklarálta a pártsemlegességet, hangsúlyozta viszont az együttmûködés lehetõségét más szakszervezetekkel, lehetõvé téve a társult tagságot is. Tíz év távlatából megállapíthatjuk, hogy a SZEF eddigi története — a vívódások, a kudarcok, a belsõ viták és az egyes tagszervezetek eseti érdekütközései mellett és ellenére — igazolta a szövetségkötés indokoltságát. Az alapítás óta eltelt idõszak követelményei természetesen több területen változtatásokat igényeltek a SZEF mûködésében, az alapértékek azonban változatlanul megmaradtak. Már a megalakulást követõ évben, az országos érdekegyeztetésben történõ bekapcsolódással együtt járó követelmények miatt, szükségessé vált a bírósági bejegyeztetés és olyan Alapszabály elfogadása, ami szorosabbra vonta az együttmûködés kereteit.

Együttmûködés — magasabb fokon

A SZEF1995-ben tartott I. Kongresszusa (addig közgyûlések voltak), számos fontos döntésével további lényeges elõrelépést jelentett a szervezet fejlõdésében. Egyebek között megszüntette a tisztségviselõk rotációját, önálló elnöki és alelnöki tisztségeket hozott létre, s e posztok betöltõit a Kongresszus négy évre titkos szavazással választja. Felgyorsította a területi koordinációk megalakítását (ma már valamennyi megyében mûködnek), sõt a településeken is elõirányozta életre hívásukat. Elfogadta a vezetõszervek demokratikus struktúráját, legitimálta a nyugdíjasok szervezetét, felszámolta a társult tagság intézményét, hozzájárult egy szûk létszámú szakértõi és adminisztratív apparátus kialakításához. Jóváhagyta az Európai Szakszervezeti Szövetségbe történõ tagfelvételi kérelmet, amelynek nyomán a SZEF 1998-ban teljes jogú tagja lett az ESZSZ-nek. Mindezek a döntések harcképesebbé, a következõ évek kemény kihívásai pedig

edzettebbé, érettebbé és erõsebbé tették a szövetséget. A SZEF érdekképviseleti politikája vonzóvá vált a közszolgálati szakszervezetek körében. Ez új szervezetek csatlakozásában is megnyilvánult, és elismerést vívott ki azok körében is akik nem feltétlenül tartoznak szimpatizánsaink körébe. Szövetségünk megbecsült és egyenrangú partnerré vált a nemzetközi szintéren is. A SZEF ma a hazai közélet ismert és sokak által elismert szereplõje, megfelel azoknak az alapvetõ követelményeknek, amelyek egy európai igényû szakszervezeti szövetségtõl elvárhatók. Mindez nem ad okot az elégedettségre, még kevésbé a további tennivalók szem elõl tévesztésére. Világosan megfogalmazta ezt a SZEF 1999. évi II. Kongresszusa is, figyelmeztetve arra, hogy a globalizálódó világ, s annak hazai következményei a szakszervezetektõl is eddigi szerepük felülvizsgálatát követelik meg. Alaposan végig kell gondolniuk milyen változtatások szükségesek szemléletmódúkon, stratégiájukon, struktúráikon, programjaikon. Bizonyosan idõszerû a közszféra szakszervezeteit érintõen is a túlzottan tagolt szervezeti struktúra, az anyagi és szellemi potenciál ésszerû koncentrációja, a közszolgálati egység-szakszervezet gondolatának bátorítása. Olyan szemléletre van szükség, amelyben a társadalom fejlõdésének perspektívája és a napi élet világa összekapcsolódik, s amely segít a szakszervezeteknek eligazodni a mai és a távolabbi történésekben, képessé teszi õket a kor kihívásainak megfelelõ válaszok megfogalmazására is.

Átfogó érdekvédelem

A SZEF megalakulásakor azt a célt tûzte maga elé, hogy együtt jeleníti meg az egészségügy, a szociális ellátórendszer, a közoktatás, a kultúra, a mûvészet, a modern államiság intézményeiért érzett felelõsséget az e területen foglalkoztatott munkavállalók, aktívkorú és nyugdíjas szakszervezeti tagok érdekvédelmének és érdekképviseletének kötelezettségével. Minden lehetséges és törvényes módon kiáll és harcol a költségvetési intézményrendszer mûködési feltételeinek javításáért, a közszolgálati munkavállalók egzisztenciális biztonságáért és tisztességes megélhetést nyújtó javadalmazásáért. Részt vesz a jogalkotás folyamatában, különös tekintettel azokra a jogszabályokra, amelyek a közszférát, illetve a munkavállalók és nyugdíjasok élet- és munkakörülményeit, szociális viszonyait, jogi védelmét érintik. Nehéz, gyakran feszültségekkel és megpróbáltatásokkal együtt járó körülmények között dolgozott, s dolgozik ma is a SZEF az említett célok érdekében. Gazdasági válságjelenségek, pénzügyi és szociális megszorítások, a közszféra mûködési feltételeinek romlása, a keresetek és a nyugdíjak vásárlóértékének zuhanásszerû csökkenése jellemezte az idõszak nagyobbik felét. A munkavállalói, a szakszervezeti

jogok jelentõs megnyirbálását, a szakszervezetek mûködési körülményeinek megnehezítését jelentõ kormányzati intézkedések és jogi szabályok komoly próbatétel elé állították a közszféra szakszervezeteit, s a SZEF-et is. Az érdekképviseleti munka során nem lehetett ugyan figyelmen kívül hagyni a gazdaság állapotát, de azt a körülményt sem, hogy a megszorítások mértéke mûködésképtelenné teheti a közintézmények jelentõs részét, veszélyeztetheti az ország lakosságának alapellátását az egészségügyben, a szociális ellátásban, a közoktatásban, a kulturális, mûvészeti szférában, a közigazgatásban, vagy éppen az igazságszolgáltatásban, illetve a közbiztonság területén. Ilyen körülmények között megnõtt annak fontossága, hogy állásfoglalásokkal, javaslatokkal, tárgyalásokkal, s lehetséges megállapodásokkal tegyünk kísérletet a közintézményeket és alkalmazottaikat ért negatív hatások mérséklésére. A SZEF-nek aktív szerepe volt — javaslataival — a köztisztviselõk és a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvények elõkészítésében. Ezek a jogszabályok nem csupán a jogviszony rendezése szempontjából voltak fontosak, hanem társadalompolitikai szempontból is. Ismert, hogy ideológiai és politikai okokból évtizedeken át elutasításra találtak azok a szakmai és szakszervezeti törekvések, amelyek a közszférában foglalkoztatottak sajátos jogviszonyának rendezésére irányultak. Ez kihatott a közszféra egészének megítélésére is. Ezért fogadtuk pozitívan a jogalkotás tényét, azzal együtt is, hogy nem minden úgy került be a két törvénybe, ahogy szerettük volna. Sajnos az eltelt idõszak korrekciói több területen kikezdték e törvények szellemiségét, bõvítették kritikai magjegyzéseink és kifogásaink körét. Az idõ megérett arra, hogy általános léptékû felülvizsgálat tárgya legyen a tágabb értelemben vett közszolgálat jogviszony-rendszere. Nem odázható el a közszolgálat társadalmi presztízsének növelése, belátható és kiszámítható életpályák felvázolása. Olyan jogi szabályozásra van szükség, amely tartalmazza az egzisztenciális stabilitást, a jövedelmi viszonyok lényeges javítását, ennek alapján a munka minõségével, az állami szolgálattal szembeni jogi és etikai elvárásokat.

A korszerû közszolgálatért

Kiemelt figyelmet fordított a SZEF a költségvetési intézmények helyzetét és jövõjét érintõ kérdésekre. Soha sem tagadtuk az intézményrendszer átalakításának szükségességét. Sõt, szívósan szorgalmaztuk az államháztartás komplex koncepciójának kidolgozását, ami máig várat magára. Tiltakoztunk viszont, s ma is ez az álláspontunk, az ötletszerû, egyoldalú, csak a pénzügy-politika diktálta restrikció ellen, ami az átalakulási folyamatot mindmáig jellemzi. Ma is idõszerû a kormánnyal szembeni elvárás: adjon világos és elfogadható választ arra, mely területeken kívánja az állami jelenlétet változatlanul fenntartani, honnan szándékozik részlegesen kivonulni, mely szférákból kíván teljes egészében távozni, s milyen formák és feltételek mellett. Szilárd meggyõzõdésünk, hogy minderre csak a szakmai és társadalmi hatások sokoldalú

mérlegelése, az érintettekkel folytatott tárgyszerû párbeszéd és az óhatatlanul jelentkezõ érdekellentétek józan kompromisszuma alapján lehet megalapozott és végrehajtható választ adni. Egyértelmû a SZEF-nek az a kiindulópontja, hogy a költségvetési intézményrendszer átalakítása társadalompolitikai kérdés. Világos számunkra az is, hogy az állam nem bújhat ki az állampolgárok humán alapellátását biztosító szolgáltatások felelõssége alól, különösen olyan jövedelmi viszonyok közepette nem, amelyek ma a magyar társadalom többségét jellemzik. Az is nyilvánvaló, hogy az egyetemes emberi értékek nem válhatnak a vad-kapitalista vonásokat sem nélkülözõ piac martalékává. Azok a lépések, amelyek a közszolgálati funkciók és szervezetek civil szférába adásához, sõt privatizálásához vezettek különbözõ országokban, nem hoztak egyértelmû eredményeket. Nem jártak pénzügyi megtakarításokkal az állami ráfordításokban, sõt nem egyszer többletkiadásokat jelentettek mind az államnak, mind a lakosságnak, miközben nem javult az ellátás színvonala. Ez figyelmeztetõ, s arra kötelez bennünket, hogy harcoljunk a felelõtlenség, a kalandorság, a vulgáris törekvések ellen. Partnerek vagyunk azonban az alapos és korrekt funkció- és feladatvizsgálatokban, a struktúrák, szervezetek, létszám-viszonyok átvilágításában, a szervezetek közötti és a szervezeteken belüli párhuzamosságok felderítésében, s az erre épülõ szaktörvények megalkotásában és humánus végrehajtásában. Ezt kívántuk bizonyítani azokkal a nemzetközi részvétellel rendezett szakmai konferenciáinkkal is, amelyeken egyebek között a közszolgálat modernizációjáról, az egységes közszolgálati törvénnyel kapcsolatos álláspontokról, a közigazgatás jövõjérõl folytattunk tanulságos eszmecserét. Ezek az alkalmak is erõsítették azt az elhatározásunkat, hogy a következõkben is részt kérjünk és vállaljunk a közszféra jövõjét érintõ kérdések megoldásából. A munkavállalók és szakszervezeteik nem lehetnek külsõ, passzív szemlélõi a közszolgálatok modernizációjának. Az is nyilvánvaló, hogy a reformokat célzó elgondolásokkal szemben nem helyezkedhetnek csak a tagadás, csak az ellenállás álláspontjára. Olyan felkészült közremûködésükre van szükség, amely képes a közszolgálat progresszív irányú fejlõdését konstruktív javaslatokkal, esetenként alternatívák felkínálásával is elõmozdítani. A SZEF küzdelmének fontos célja volt és maradt a munkahelyek védelme, a fûnyíró elvû létszámcsökkentés mértékének leszorítása, a bérek, nyugdíjak reálérték-vesztésének csökkentése, felszámolása. Figyelve az ország gazdasági lehetõségeire, sohasem támasztottunk irreális követeléseket. Ez jól nyomon követhetõ azokban a megállapodásokban, amelyeket több alkalommal kötöttünk a kormányokkal. Ezek közül külön is említést érdemel a Horn-kormánnyal kötött hároméves közalkalmazotti megállapodás. Támogattuk a közpénzekkel történõ takarékoskodást, s erre nézve javaslatokat is tettünk. A leghatározottabban felléptünk viszont az ellen, hogy a takarékoskodás évrõl évre a költségvetési intézményeket sújtotta a legkegyetlenebbül, s a legtöbb esetben differenciálatlan formában. Ezek következtében számos intézmény évek óta mûködési zavarokkal küzd, a közalkalmazottak, a köztisztviselõk és a szolgálati viszonyban állók

jelentõs részének pedig elfogadhatatlanul alacsony a bére, keresete. Életviszonyaik rosszabbodása az általánosnál is nagyobb mértékû volt az elmúlt tíz évben, miközben a feketegazdaságban, a privát szférában sokak búsás hasznot húzva hatalmas vagyonra tettek szert közteher-viselés nélkül, s miközben nagy költségvetési összegeket fordítottak bank-konszolidációra, életképtelen vállalkozásokra, rosszul sikerült kárpótlásokra, beruházásokra. Tiltakozásunknak nem csak a tárgyaló termekben, hanem a tömegtájékoztatásban, s a köztereken is nem egyszer hangot adtunk. A SZEF tagszervezetei — egészségügyiek, pedagógusok, népmûvelõk és mások — a SZEF teljes szolidaritásával több ízben tartottak népes demonstrációkat. Ebben a sorban új, minõségileg magasabb megnyilvánulási formát jelentettek a SZEF 1998. és 1999. évi jelentõs megmozdulásai, amelyeken részt vettek az ÉSZT, továbbá a közszféra szövetségünkhöz nem tartozó más szakszervezetei, sõt szolidaritásukat nyilvánították a versenyszféra konföderációi is. Ezek az akciók közvetlenül és azonnal nem mindig hoztak ugyan látványos eredményeket, hatásukat azonban mégsem szabad lebecsülni. A mindenkori kormányok meggyõzõdhettek arról, hogy támogatottságunk van, képesek vagyunk szervezeti erõnk megjelenítésére is, s ezért számolni és tárgyalni kell velünk. A SZEF minden esetben felemelte szavát a munka világát érintõ makro szintû kérdések kapcsán. Más konföderációkkal együtt felléptünk a Munka Törvénykönyve munkavállalókra hátrányos intézkedéseivel, a szociális juttatások lefaragásával, a foglalkoztatottságot veszélyeztetõ lépésekkel, a munkavállalói védettség csökkentésével, a szakszervezeti jogok korlátozásával és számos más hátrányos intézkedéssel szemben. Az úgynevezett Bokros csomag jónéhány kedvezõtlen intézkedését az Alkotmánybíróság elõtt is megtámadtuk, több kérdésben sikerrel.

Igényünk a korrekt párbeszéd

A SZEF mûködésének tíz esztendeje alatt mindig korrekt kapcsolatokra törekedett a kormányzati és a munkáltatói szervezetekkel. A körülmények, a nézetkülönbségek azonban súlyosan megterhelték szövetségünknek és tagszervezeteinknek a kormányokhoz fûzõdõ viszonyát. Az 1990-94 közötti idõszak kormánya egy ideig szóba sem akart állni a szakszervezetekkel, különösen azokkal, amelyek valamiféle folytonosságot mutattak a magyar szakszervezetek múltjával és történelmi értékeivel. Több politikai és jogi próbálkozás is volt szétzilálásunkra. A taxisblokádot követõen némileg javultak a kapcsolatok, az érdekegyeztetés feltételei, s a ciklus második felében már egyes kérdésekben megegyezések is születtek.

A Horn-kormány részérõl nem tapasztaltunk szakszervezet-ellenes szándékot. Ebben az értelemben a helyzetünk javult. Ha azonban a szakszervezetek mûködési feltételeinek alakulását, s az érdekérvényesítés konkrét körülményeinek változását vizsgáljuk, akkor a kép már összetettebb és árnyaltabb. Az a helyzet állt elõ, hogy az a szocialista-liberális összetételû kormány, amelytõl nagyobb szociális érzékenységet vártunk, — részben az elõzõ kormány hibás gazdaságpolitikai lépései, részben saját hibái következtében — a népszerûtlen intézkedések egész sorát hajtotta végre. Ennek következtében a szakszervezetekkel, s így a mi konföderációnkkal is gyakran éles összeütközésbe került. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a párbeszéd mindvégig fennmaradt, az érdekegyeztetés intézményei váltakozó hatásfokkal ugyan, de mûködtek, s az 1997-98. években mind több jel mutatott a kapcsolatok normalizálódására és a szakszervezeti követelések pozitív megközelítésére. Ettõl az idõszaktól fogva — a gazdasági helyzet szolid javulása következtében — megkezdõdött egy lassú, pozitív irányú folyamat a közszféra viszonyaiban is. Megállt a reálkeresetek, a nyugdíjak romlása, sõt csekély mértékû növekedés következett be. Új finanszírozási és bérrendszer elõkészítése került napirendre. Az 1998-as országgyûlési választások eredményeként megalakult polgári kormány kormányzási felfogása, stílusa, a szakszervezetekkel szembeni magatartásformája lényeges különbségeket mutatott az elõzõ kormány álláspontjához és gyakorlatához képest. A szakszervezetek mûködését fõként a munkahelyek kereteire kívánta korlátozni, ennek megfelelõen átalakította a makro-szintû érdekegyeztetés fórumait, lényegesen csökkentve azok hatáskörét. A közszféra érdekegyeztetési lehetõségei is beszûkültek. A KIÉT felszámolásával lehetetlenné vált az érdemi párbeszéd, amit csak súlyosbított az, hogy az ágazati fórumok sem mûködtek megfelelõen. Mindeközben a közszférára nézve számos hátrányos intézkedés született. Közülük munkavállalói szempontból a leglényegesebb az illetményalapok 1999. évi befagyasztása, s a központilag elrendelt létszámcsökkentési gyakorlat folytatása volt. A SZEF tarthatatlannak ítélte a kialakult helyzetet, s 1999. õszén tárgyalásokat kezdeményezett egy középtávú felzárkóztatási megállapodás elõkészítésérõl. A kormány késznek mutatkozott a megbeszélésekre, amelyeknek témakörei között kiemelt helyen szerepel a bérek- és keresetek alakulása, a finanszírozás és a bérrendszer átalakítása, a közszolgálat modernizációja, az európai uniós csatlakozás kérdései, s a közszféra érdekegyeztetési intézményei normális mûködésének feltételei. A tárgyalások leglényegesebb és egyben legproblematikusabb kérdése a bérek, keresetek felzárkóztatásával összefüggõ álláspontok egyeztetése. A SZEF azt szorgalmazza, hogy két-három éven belül a közszféra keresetei közelítsék meg a versenyszféra kereseteit, (a jelenlegi több mint 30 százalékos lemaradás legalább 10 százalékra csökkenjen) s jelentõsen közeledjünk a nyugat-európai kereseti átlaghoz is. A megállapodás — amennyiben létrejön —, kedvezõ változást hozhat a SZEF, sõt általában a közszféra szakszervezetei és a kormány eddigi feszült és elégtelen kapcsolatrendszerében, növelheti a kölcsönös bizalmat, a kiszámíthatóságot.

Kapcsolatunk más szakszervezetekkel

Az elmúlt tíz év történetéhez hozzátartozik a szakszervezetek, a konföderációk közötti viszony alakulása. A 90-es évtized elsõ éveit súlyosan megterhelte az a háborúskodás, ami a szakszervezetek között dúlt. A politikai motivációjú vádaskodások, a jórészt megalapozatlan minõsítések, a személyeskedéstõl sem mentes viták, a vagyon felosztásáért folytatott harc mind-mind beletartoztak a kelléktárba. Anélkül, hogy a belsõ viszályok hatását részleteznénk — ezt bízzuk a tárgyszerû utókorra —, annyit megállapíthatunk, hogy ezek a jelenségek semmiképpen nem szolgálták a szakszervezetek erejének, befolyásának és tekintélyének növelését. A SZEF nem bocsátkozott elvtelen és nemtelen szócsatákba. A vitás kérdések gyors tisztázását, az együttmûködés feltételeinek megteremtését szorgalmaztuk. Szívósan munkálkodtunk a makroszintû érdekegyeztetés intézményesített formáinak kialakításáért és színvonalas mûködésért, mind az Érdekegyeztetõ Tanácsot, mind pedig a közszféra fórumait érintõen. A SZEF jelentõs szerepet vállalt a KIÉT és a KÉF létrehozásában és mûködésének fenntartásában. Ennek érdekében jó kapcsolatokat tartottunk fenn az önkormányzati szövetségekkel, amelyek számos esetben együttmûködõ és támogató partnereink voltak a kormányokkal folytatott vitákban. A körülmények, amelyekkel a szakszervezetek szemben találták magukat, kijózanítóan hatottak a szakszervezetek közötti viszálykodásra. Mind egyértelmûbbé vált, hogy a bérbõl és fizetésbõl élõk eredményes érdekképviseletére csak a közös álláspontok kialakítása, csak az összefogás adhat esélyt. A célok és az érdekek egyezése következtében az együttmûködés igénye különösen hangsúlyossá vált az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörüléssel (ÉSZT), mint természetes szövetségesünkkel, amit együttmûködési megállapodások is rögzítettek. A közelmúltban aláírt egyezmény lehetõvé teszi az ÉSZT számára, hogy a SZEF-fel közös delegációt alkotva, felvételt nyerjen az Európai Szakszervezeti Szövetségbe, s azt is elõirányozza, hogy rövid idõn belül megvizsgáljuk egy közszolgálati szakszervezeti unió létrehozásának lehetõségét. Az utóbbi hónapok történései a többi konföderáció esetében is jó reményt adnak az együttmûködés kereteinek és formáinak bõvítésére, a nagyfokú pluralizálódás mérséklésére, ésszerû irányba történõ átalakítására, a mozgalom hatékonyabbá válására. Az erre irányuló késztetés azonban csak a megfontolt elõrehaladás szem elõtt tartásával történhet.

Józanul, reálisan

A SZEF érdekképviseleti magatartását tekintve soha nem tartozott, s ma sem tartozik a szakszervezeti mozgalom radikális csoportjaihoz. Ez javarészt a benne tömörült szakszervezetek helyzetébõl, a közszféra jellegébõl, részben pedig a tisztségviselõk és a szakszervezeti tagok nagyobbik részének mentalitásából adódik. A szövetség mindig a tárgyalást szorgalmazta, a megállapodásra törekedett. Radikális lépésre akkor szánta el magát, amikor a „békés út" lehetõségei kimerültek. Akkor viszont képes volt jelentõs erõ felmutatására. A SZEF nem törekedett olcsó népszerûségre sem a nagypolitika hatalmi csatározásaiba való bekapcsolódással, sem demagóg jelszavakkal és követelésekkel. Ez kiválthatott kritikát egyesek részérõl, okozhatott hátrányokat az ismertségben, a címoldalas publicitásban, de vannak jelei annak, hogy kamatozhat a valós értékek szerinti megmérettetésben, a morális tartás elismerésében. A SZEF számára kezdettõl fogva fontos volt a nemzetközi együttmûködés, mert ez lehetõséget ad bekapcsolódásunkra a nemzetközi, s különösen az európai szakszervezetek közös harcába, ezáltal mód nyílik számunkra a párbeszédre és az összefogásra, s igényelhetjük partnereink támogatását és szolidaritását saját törekvéseinkhez is. Ebben a szellemben veszünk részt az Európai Szakszervezeti Szövetség munkájában, tartunk szoros kapcsolatot a Közszolgálati Internacionáléval, s annak európai szövetségével, amellyel több közös szakmai konferenciát is szerveztünk Budapesten. Kétoldalú kapcsolataink is mind kiterjedtebbek, átfogják Európa legjelentõsebb szakszervezeteit. Hasznos, jó az együttmûködés a Friedrich Ebert Stiftung magyarországi képviseletével, számos esetben nyújtottak értékes szakmai és pénzügyi segítséget rendezvényeinkhez és kiadványainkhoz. A kölcsönös érdeklõdés jellemzi viszonyunkat több Magyarországra akreditált nagykövetséggel. Rendszeres meghívásokat kapunk a legkülönbözõbb hazai és külföldi szervezetektõl rendezvényeikre. Nemzetközi munkánknak új dimenziót ad az Európai Unióhoz csatlakozás elõkészítésének folyamata itthon és külföldön egyaránt A hazai kereteken túl szembesülünk az EU-n belüli döntéshozatal nemzetek feletti jelenségeivel, s azzal a kihívással is amit a tõke mind nagyobb nemzetközi összefonódása jelent.

Egységben, tovább!

Összefoglalva: az említett bonyolult körülmények, nehézségek, olykori kudarcok némelyekben talán azt a látszatot kelthetik, hogy a tíz év mérlegének serpenyõjében a negatívumok vannak túlsúlyban. Hiba lenne azonban, ha ezt így ítélnénk meg. Nem pusztán önbecsülésünk szempontjából lenne káros, de nem is felelne meg a tényeknek. A tények pedig makacs dolgok, amelyeket akkor is tiszteletben kell tartani, ha nem mindig egyeznek pillanatnyi, sokszor hangulat diktálta álláspontunkkal. Ha a tíz év eredményei szerényebbek is annál, mint amit szerettünk volna elérni, vagy amit a szakszervezeti tagság, a közszféra munkavállalói, nyugdíjasai joggal várnak tõlünk, mégsincs okunk a kishitûségre. Elszánt kiállásunk megmutatta, hogy az érdekeit pontosan megfogalmazni és védeni képes szövetség rendelkezik lehetõségekkel a döntések befolyásolására. A SZEF tíz éves történetének leglényegesebb tényezõiként kell szólni azokról a szakszervezeti tagokról, akik kitartottak mellettünk. Tisztelegni kell a SZEF alapítói és a példájukat követõ személyiségek elõtt. Megbecsülés illeti a tagszervezetek, a Nyugdíjas Választmány, a Pénzügyi Ellenõrzõ Bizottság tisztségviselõit, aktivistáit, az apparátusok munkatársait. Szívós munkájuk, a kudarcokat is legyõzni képes elszántságuk igen fontos és értékes elemét jelentette szövetségünk eddigi életének, s leglényegesebb feltétele jövõbeni fejlõdésünknek. Köszönet együttmûködõ szövetségeseinknek, partnereinknek, szimpatizánsainknak itthon és határainkon túl. A tíz éves jubileum nem csak a visszapillantásra ad alkalmat, hanem a jövõre is inspirál. Mit remélhetünk a következõ évektõl? Legyünk bizakodóak! A magyar gazdaság kétségtelenül elindult a fokozatos fejlõdés útján, ami pozitív hatást kell gyakoroljon az életviszonyokra, a közszféra helyzetére. A biztatóbb jövõkép mielõbbi beteljesüléséért azonban tovább kell dolgoznunk és harcolnunk, gyarapítva és koncentrálva szervezeti és szellemi erõinket. A SZEF céljának lényegét a következõ évtizedre is eredeti mottónk jelenti: „Küzdeni az élet jobb minõségéért."

A belügyi és rendvédelmi dolgozók szolgálatában

A SZEF legtöbb tagszervezete a rendszerváltás idõszakának forgatagában született vagy alakult át önállóan és a demokratikus követelmények maradéktalan tiszteletben tartásával mûködõ, független szakszervezetté. Közéjük tartozik a Belügyi és Rendvédelmi Dolgozók Szakszervezete (BRDSZ) is, amely — akkor még Belügyi Dolgozók Szakszervezete néven — 1989. október 28-án tartotta elsõ küldött-közgyûlését.

Hónapokon át folyó, szenvedélyes vitákban érlelõdött meg tagságunkban az igény a szervezeti újjászületésre. Teljes volt közöttünk az egyetértés: egy alulról építkezõ szakszervezetet kell létrehozni. Olyat, amely elsõsorban az élet- és munkakörülmények, a bérezés, a szociális juttatások ügyeivel foglalkozik. Korábbi múltunkból megtagadtuk mindazt, ami a munkavállalók valóságos összefogását gúzsba kötötte. Elutasítottuk az önállóságot korlátok közé szorító, erõsen centralizált monolit szakszervezeti struktúrát. Elleneztük a pártpolitikát közvetítõ úgynevezett „transzmissziós" szerepkört, visszautasítottuk, hogy „a szakmai munka segítése" jogcímén állami feladatokat vállaljunk magunkra. Szakszervezet-alapító küldöttértekezletünk résztvevõi a fizetések emelését, a negyvenórás munkahét bevezetését, a munkafeltételek gyökeres javítását követelték. Felvetéseink akkor még nem voltak kockázatmentesek. Már az önálló szakszervezet alapításának gondolata is nyílt szembefordulást jelentett az abban az idõben még létezett pártállami politikai intézményrendszerrel. Az „új idõk" szellemisége hatotta át formálódó szervezetünk névválasztását is. A Belügyi Dolgozók Szakszervezete névvel azt a törekvésünket erõsítettük meg, hogy mi ezután már nemcsak a rendõrség polgári alkalmazottai, hanem az összes BM-dolgozó szószólójának tekintjük magunkat. Elsõként ígértünk intézményesített érdekképviseletet a belügyi ágazat valamennyi munkavállalójának. Tíz éves munkánk egyik fontos tapasztalata, hogy szakszervezetünk „magányos farkasként" nem lehet eredményes, érdekérvényesítõ tevékenységünk sikeréhez elengedhetetlen a széleskörû összefogás és együttmûködés a közszféra más szakszervezeteivel. A tíz év folyamán számtalanszor bebizonyosodott: a BRDSZ erejét, tekintélyét növeli, hogy a több százezer közalkalmazottat, köztisztviselõt, szolgálati viszonyban álló dolgozót tömörítõ konföderációhoz, a Szakszervezetek Együttmûködési Fórumához (SZEF), illetve a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségéhez tartozik és alkalmanként együttmûködik a Független Rendõrszakszervezettel (FRSZ) is. A BRDSZ-nek az elmúlt évtizedben kemény kihívásokkal kellett szembesülnie. Az eltelt idõszak egyik legfájdalmasabb ténye, hogy a Belügyminisztérium szerveinél foglalkoztatott mintegy 15 ezer közalkalmazott reálkeresete alaposan — egyes területeken 50 százalékkal — csökkent. A reálkeresetek drámai méretû megfogyatkozásának egyik oka az, hogy még 1994-ben a Belügyminisztérium bérköltségeibõl egy tollvonással 2,5 milliárd forintot elvontak a dologi kiadások fedezésére. Ez az összeg azóta is hiányzik! 1999-ben a hivatásos állomány — jogszabályi kötelezettség és korábbi döntések alapján — hozzájutott ugyan az inflációt viszonylag követõ bérfejlesztéshez, de a köztisztviselõk és a közalkalmazottak illetményének növelése, az infláció legalább részbeni ellensúlyozása nem történt meg. Az igazságtalan folyamatokat csak „megkoronázta" a kormányzati verdikt: az illetményalapok 1999. évi befagyasztása. Ezzel megszûnt a jogszabályi kényszer a béremelésre. A monetáris szigor e foglalkozási körben minden képzeletet felülmúló reálkereset-romlást váltott ki. A Belügyi és Rendvédelmi Dolgozók Szakszervezete számára elfogadhatatlan, ha a közszférában foglalkoztatottak keresete továbbra is

elmarad a versenyszférához, vagy a nemzetgazdasági átlaghoz viszonyítva. Belekényszerültünk tehát az örökös „bérharcba", belekényszerültünk a „bérekért vívott háborúba". Elõször 1995-ben más közszolgálati szakszervezetekkel összefogva vettünk részt utcai demonstráción. 1997-ben a követeléseink teljesítésének elmaradása miatti tiltakozásul nem írtuk alá a Belügyminisztérium vezetõivel kötendõ együttmûködési megállapodást. A költségvetési szférában dolgozók kiszolgáltatottsága ellen a Szakszervezetek Együttmûködési Fórumával közösen demonstráltunk 1998 õszén a Körcsarnokban, 1999 márciusában pedig az Országház elõtt szintén velük együtt tüntettünk. Számunkra mégis legemlékezetesebb nap 1999 március elsõ szombatja volt. A Belügyi Dolgozók Szakszervezetének tüntetõ gépkocsisora, autóbusz-karavánja ekkor több kilométer hosszan — a budapesti Hõsök terétõl egészen a Parlamentig — kígyózott, hogy ilymódon tiltakozzunk a méltánytalanul alacsony fizetések és a reálkereset további csökkentése ellen. A Belügyminisztériumban és háttérintézményeinél — ahogyan ezt mondani szoktuk — „rendületlenül csörgedeznek" átszervezések, és folynak a „fûnyíróelvû" kampányelbocsátások. A kezdeti alacsony bérekbõl eredõ megélhetési gondokat most már a létbizonytalanság is súlyosbítja. A feladatokat figyelmen kívül hagyó, erõteljes létszámcsökkenés már-már veszélyezteti az alapfeladatok ellátását is. A munkahelyek átszervezése, kiszervezése (azaz a feladatok gazdasági társaságokba való kivitele!) vagy éppen „civilesítése" olykor az ésszerûség határait is átlépik. Megrendítõ erejû volt a Belügyminisztérium Központi Könyvtárának felszámolása, a bölcsõdék, óvodák megszüntetése, az egészségügyi szolgáltatások korlátozása, a minisztérium kivonulása a tárca alkalmazottait szolgáló szociális intézmények finanszírozásából. Mindezeket a munkavállalói vívmányokat egyetlen tollvonással törölték el! Mindenkor azért harcoltunk, s változatlanul azt követeljük, hogy az elkerülhetetlen létszámcsökkentéseket ne a fiskális szemlélet uralja, azok ne „fûnyíróelven" mûködjenek, hanem fokozatosan, kiérlelt koncepciók alapján, a mindenkori feladatokkal összhangban történjenek. A SZEF egyik jelentõs erõt képviselõ tagszervezeteként az eddigiekhez hasonlóan a jövõben is a tárgyalóasztalnál megszületõ megállapodásokra törekszünk, hajlunk a tisztességes kompromisszumokra, de nem engedünk abból az igényünkbõl, hogy legyen nagyobb — munkájuk értékéhez és fontosságához méltó — a belügyi, rendvédelmi dolgozók erkölcsi és anyagi megbecsülése, karrierjük legyen biztonságos és kiszámítható.

Dr. Bárdos Judit, a Belügyi és Rendvédelmi Dolgozók Szakszervezetének fõtitkára

A SZEF és a Pedagógusok Szakszervezete

A létrehozás idõszaka

A Pedagógusok Szakszervezete tagsági szavazással döntött arról, hogy nem lesz tagja a SZOT utódjaként létrejövõ MSZOSZ-nek. Nyilvánvaló volt azonban, hogy az érdekérvényesítést pusztán ágazati szakszervezetként nem lehet teljes értékûen biztosítani a tagság számára. A közalkalmazotti és a köztisztviselõi szakszervezetek — az átalakuló érdekképviseleti struktúrában — ekkor a szféra önálló szakszervezeti magjaként hozták létre az akciószövetségként megalakult Szakszervezetek Együttmûködési Fórumát. A Pedagógusok Szakszervezete alapítóként jegyezte a szervezetet, és az ügyvivõ testületben az elsõ soros elnöki tisztet éppen a PSZ akkori fõtitkára, Szöllõsi Istvánné látta el. A Pedagógusok Szakszervezete számára a SZEF megalapítása azt az új lehetõséget nyújtotta, hogy a közszféra, és benne a közoktatásban foglalkoztatottak érdekeinek képviselete egy konföderáció elsõdleges, legfontosabb feladata legyen. A SZEF alapgondolata, az emberi élet minõségének javítása, — amely ma a szociális Európa legfontosabb jelszava — ez idõ tájt fogalmazódott meg. Mostoha körülmények között, feltételek — személyzet, infrastruktúra — nélkül kezdõdött ez a munka. Az erõfeszítések eredményeként alakult meg a bejegyzett, valódi konföderáció, amely kialakította belsõ döntési mechanizmusát, megfogalmazta egyre markánsabb programját. Ebben az átalakuló szakszervezeti világban, az ismeretlenségbõl kellett — akkor is politikai támadások közepette — fölépíteni egy európai modell alapján is mûködõképes konföderációt. Ebben az építkezésben a PSZ az elsõ két évben az infrastruktúrát biztosította a SZEF mûködéséhez, de a késõbbi idõben a programalkotás során is aktív alakítója volt a SZEF arculatának.

A valódi konföderációvá válás

Az elsõ SZEF kongresszust követõen az arculatépítésen és az önálló szervezet megteremtésén túl a megyei szervezetek létrehozását is a Pedagógusok Szakszervezetének sok tisztségviselõje segítette önzetlenül, megértve az összefogás szükségességét. A kilencvenes évek közepén, a Bokros-csomag idején a gazdasági stabilizáció közszférát sújtó intézkedéseinek mérséklésében mutatkozott meg igazán a SZEF ereje. Az akciók még az egyes tagszervezetek szintjén zajlottak, de a hároméves közalkalmazotti megállapodás tárgyalásainak vezénylése már a SZEF koordinációjával történt. Igaz, mindvégig tiszteletben tartva az egyes ágazatok fontosnak tartott értékeit. Így kerültek be a közoktatásra vonatkozó legfontosabb elõírások a hároméves közalkalmazotti megállapodásba. A SZEF munkájának értékelése során sok belsõ vívódásban és vitában jutottunk el oda, hogy a PSZ legutóbbi kongresszusa megfogalmazta: megalapozott és jó döntés volt a SZEF létrehozása. A PSZ konföderációs munkájában az érdekérvényesítést minden meglévõ belsõ gond — szervezeten belüli érdekkülönbség — ellenére ebben a keretben kell folytatni.

A jelen

Ezért erõsítette meg a PSZ Országos Vezetõsége a SZEF II. kongresszusának programját. Ezért gondoljuk úgy, hogy a jelenlegi — az eddigi 10 év után ma már kimondhatjuk — legnehezebb idõszakban is az összefogás erejében bízva kell kikényszeríteni érdekeink érvényesítését. Ha kell, közös SZEF-szintû akciókban, ha lehet, az egyre nehezebben mûködõ érdekegyeztetés tárgyalóasztalánál. 1998-99 már a SZEF-szintû akciók létrehozásáról szólt. Sajnos, a szorosabb együttmûködés ma még — a politikai ellenszélben — kevés kézzelfogható eredményt hozhatott, de a SZEF és a kormány között megkezdett tárgyalások ma az egyetlen makroszintûnek tekinthetõ párbeszéd a közszférában. Nincs más lehetõség, végig kell menni az eddig közös úton. El kell érnünk, hogy még többen legyünk, hogy sokasodjon azok száma, akik megértik: a jó szakszervezet-politika egyesíti az eltérõ érdekeket és a külsõ támadásokra még erõsebben összezár. Ezt kell azoknak is belátniuk, akik elkeseredettségükben ma sokszor a saját maguk által létrehozott szervezetet támadják.

A jövõ

Fel kell ismerni, hogy 10 év egy szervezet életében visszatekintésre okot adó szép évforduló, de a nehézségek - a sokszor szinte lehetetlennek tûnõ feladatok - láttán nem elpusztítani kell a meglévõt, hanem erõsebbé tenni azt. Az elemzés nem lehetett tiszte e szerény terjedelmû írásnak, de a közös cselekvésre késztetõ optimizmus igényének megfogalmazása feltétlenül. Együtt az emberi élet jobb minõségéért. Együtt az eddigi társakkal és tovább gyarapítva sorainkat. A kevésbé sikerült lépések tanulságait levonva tervezzük meg együtt a közös jövõt!

Borbáth Gábor a PSZ fõtitkára, a SZEF alelnöke

A SZEF Heves megyében

A SZEF lényegében megalakulása óta jelen van Heves megyében, de szervezett formában csak 1997. óta, amikoris az Alapszabály figyelembevételével 1997. március 13-án megalakult a SZEF Heves megyei Koordinációja. A tagszervezetek közremûködésével kidolgoztuk a saját, megyei szervezeti és mûködési szabályzatunkat, és megválasztottuk a megyei szervezet soros elnökét 1 év idõtartamra. Ezt a tisztséget — a tagszervezetek bizalmából — a megalakulás óta töltöm be. A SZEF Heves megyei Koordinációjának tevékenységében jelenleg 14 szakmai munkahelyi szervezet vesz részt. Ezek különbözõ szakszervezetekhez tartoznak. Közülük elsõsorban a nagyobb szakmai szakszervezetekkel szoros az együttmûködésünk (PSZ, EDDSZ, KKDSZ, MKKSZ, Bölcsõdei Dolgozók Szakszervezete). Érdeklõdést tanúsít koordinációs munkánk iránt az Állategészségügyi és Élelmiszerellenõrzési Dolgozók Szakszervezete, a színházban mûködõ szervezet és a rendõrségi dolgozók szakszervezete is. A megyei koordinációs szervezetünk évenként 2 alkalommal, illetve szükség szerint

tartja ülését, attól függõen, hogy mire kell a figyelmet felhívni, milyen kérdésben szükséges dönteni, állást foglalni. Mûködésünk alapja az, hogy tartsuk tiszteletben a szakmai szakszervezetek önállóságát, de szorosabban mûködjünk együtt, és markánsabban jelenítsük meg közösen a SZEF-et az önkormányzatoknál, és más partnerszervezetnél. Igyekszünk minden fontosabb rendezvényen részt venni, képviseletet biztosítani, a témától függõen véleményt nyilvánítani. A SZEF megyei delegáltja 1991 óta jelen van a Megyei Munkaügyi Tanácsban, és egyidejûleg ellátja a munkavállalói oldal szóvivõi tisztét. Több éve az MSZOSZ-szel együtt részt veszünk a május elsejei ünnepségek megrendezésében. Ehhez kapunk némi anyagi támogatást a SZEF-tõl, így lehetõségünk nyílik gazdagabbá, színesebbé tenni a programot és megjeleníteni a SZEF-et. Állandó meghívottjai vagyunk a megyei közgyûlésnek, részt veszünk az önkormányzati érdekegyeztetésben, és ahol mûködési zavarokat észlelünk, ott megtesszük észrevételünket. Különösen aktív az együttmûködés a költségvetések érdemi elõkészítõ tárgyalásai során. Fontosnak tartjuk, hogy a SZEF országos rendezvényein, akcióin megyénkbõl kellõ számban legyünk jelen. 1998. november 14-én mintegy 25-en vettünk részt a budapesti Körcsarnokban rendezett SZEF-demonstráción, amelyen megyénkbõl hárman szólaltak fel: dr. Habis Györgyné, a megyei Markhot Ferenc Kórház dolgozója (EDDSZ), Engel Tibor, a megyei Bródy Sándor Könyvtár igazgatója (KKDSZ), és dr. Füköh Levente, a gyöngyösi Mátra Múzeum igazgatója (KKDSZ). 1999. március 20-án a SZEF Országház elõtt tartott tömegdemonstrációján Heves megyébõl csaknem 600-an vettünk részt, különbuszokkal utazva. Nagy visszhangot keltett az 1999. november 4-én a Megyeházán megtartott megyei SZEF-fórum, amelyen a közel 130 résztvevõ elõtt Fehér József és Varga László, a SZEF országos ügyvivõi beszéltek a közszférában dolgozók gondjairól, követeléseirõl. Az aktívaértekezlet egyhangúlag elfogadta a SZEF felhívását. Koordináló munkánk eredményeként Miskolcon a Friedrich Ebert Alapítvány által támogatott tisztségviselõk oktatásán megyénkbõl a SZEF színeiben évenként 6-8 fõ vett részt. A SZEF Heves megyei mûködését alapvetõen eredményesnek mondhatjuk. Igyekszünk hatékonyan közremûködni az információk áramoltatásában, a SZEF Ügyvivõi Testülete döntéseinek eljuttatásában az alapszervezetekhez, a SZEF Hírlevél terjesztésében. Igaz, munkánknak voltak hiányosságai is. Nem voltunk sikeresek például a megyei jogsegélyszolgálat megszervezésében, a nyugdíjas tagozatok támogatásában. Összegzésként azonban úgy ítélhetjük, hogy a SZEF országos tekintélyének erõsödése jó hatással volt megyei szervezetünk tevékenységére is. Helyzetünkbõl következik, hogy a SZEF megyei mûködésére a jövõben is nagy szükség lesz. Ehhez azonban javítani kell a személyi és anyagi feltételeket. Jó lenne, ha valamennyi tagszervezet még aktívabban mûködne közre a koordinációs és szervezõ munkában.

Bukta Tibor a SZEF Heves megyei Koordinációjának elnöke

Az EDDSZ stratégiája a harmadik évezred küszöbén

Az egészségügyi és szociális ágazatban dolgozók tíz éven keresztül érezhették azt, hogy bár az ország egyik legnagyobb szakszervezetének tagjai, érdekérvényesítõ erejük mégis csökkent. Ez a helyzet gazdasági és politikai okokra egyaránt visszavezethetõ. Ágazataink dolgozóinak életszínvonala és a munkavégzés feltételrendszere is rendkívüli mértékben romlott. Ezért szakszervezetünk tagságának az a meggyõzõdése, hogy új stratégiával és új módszerekkel kell megtalálni és betölteni a társadalomban azt a szerepet, amelyre az egészségügyi és szociális ágazat — minden állampolgárt érintõ tevékenysége miatt — méltó! Az EDDSZ 1999. október 8-i IV. Kongresszusa már ennek az új szerepvállalásnak a szellemében hozta meg döntéseit. Elhatározásaink következetes végrehajtásával tíz év után elõször sikerült elérni az ágazat csaknem valamennyi szakszervezetének csatlakozását az EDDSZ által elfogadott és meghirdetett akcióprogramhoz. Az akcióprogram lényege, hogy „szólamok" helyett valódi, tartalmas párbeszéd induljon meg a társadalomban és ennek alapján konszenzust érjünk el a mindannyiunkat érintõ feladatok meghatározásában és azok ellátásában. Célunk a tervezhetõ és biztonságos életpálya megteremtése, a szakmai elvárások teljesítéséhez szükséges tárgyi feltételek biztosítása, és az egyén számára a szakma presztízsének újrateremtése. El kell érnünk, hogy munkavállalóink az EU-normák szerint is megbecsült tagjai legyenek a társadalomnak. A SZEF alapító tagjaként kiemelten fontosnak tartjuk, hogy az eddiginél szorosabb és tartalmasabb együttmûködést alakítsunk ki A SZEF-et alkotó, illetve a más konföderációkhoz tartozó szakszervezetekkel is. A magunk elé tûzött célok megvalósítása elképzelhetetlen a nemzetközi szervezetekkel való együttmûködés és folyamatos koordináció nélkül. Tíz évvel ezelõtt az egyén szabadságának örültünk. Ennek nem mond ellent az a felismerés, hogy csak közös érdekérvényesítési tevékenységgel érhetõ el az állampolgárokat megilletõ emberi jogok gyakorlásának esélye. Ennek tudatában, az egészségügyi és a szociális ágazat munkavállalói a SZEF alapító tagjaiként írták alá az Alapító Okiratot.

Az EDDSZ bízik abban, hogy a SZEF komoly támogatást jelent számára céljai elérésében.

dr. Cser Ágnes az EDDSZ elnöke

Miért kell a SZEF az MKKSZ-nek?

A SZEF megalakításának gondolatától kezdve figyelemmel kísérhettem a szervezetté válás vajúdásoktól sem mentes folyamatát. Igaz, nem sorolhatom magam az alapítók közé, mert akkor a szakszervezeti apparátus alkalmazottja voltam. Azok mellett dolgozhattam, akik nemcsak a gondolatot pártolták, hanem magát a konföderációt is létrehozták. A Magyar Köztisztviselõk és Közalkalmazottak Szakszervezete (MKKSZ) — illetve jogelõdje, a Tanácsok és Intézményeik Dolgozóinak Szakszervezete (TIDSZ) —, kezdettõl fogva azt tartotta, hogy a makroszintû érdekképviseletre nincs jobb forma, mint a konföderációs modell. 1990-ben, az õsrobbanásnak is beillõ nagy szakszervezeti átalakulás idején, amikor könnyebb volt kimaradni az MSZOSZ-bõl, mint vállalni az MSZOSZ tagságot, a mi szakszervezetünket nem az egységbontás gondolata, hanem egy új egység megteremtése vezérelte. Kezdeményezõi voltunk 1990 tavaszán annak, hogy alakuljon meg a közszolgálat, a költségvetési intézmények országos szakszervezeti konföderációja. A név kitalálója is a TIDSZ egyik vezetõ tisztségviselõje, dr. Sebestyén Ágnes volt. Igaz, õ a Közszolgálati Szakszervezetek Együttmûködési Fóruma változatot ajánlotta, de KSZEF rövidítést nehéz lett volna kiejteni, és a közszolgálati név akkor már foglalt is volt, mert már létezett a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége. Tóth Attila, a TUDOSZ akkori egyik szóvivõje fogalmazta meg nagyon pregnánsan és máig érvényes módon, hogy azért került a konföderáció nevébe az együttmûködési jelzõ és a fórum szó, mert a közszféra szakszervezeteinek együttmûködése és a népfelség elvét érvényesítõ régi római fórum forma lényeges eleme ennek az új tömörülésnek. Az alapítás óta eltelt tíz esztendõ igazolta, hogy nemcsak szükséges, hanem egyenesen elkerülhetetlen volt a SZEF létrehozása. A rendszerváltás gazdasági következményei elsõsorban a termelõ szférában mûködõ szakszervezeteket és tagjaikat érintették drámaian, a rendszerváltás politikai következményei viszont a költségvetési intézmények érdekképviseleteit rázták meg erõteljesen. Ha 1990-94 között nincs SZEF, akkor — ma már ez bizonyos — sokkal rosszabbak, a közszférában dolgozók számára lényegesen kedvezõtlenebbek lettek volna a közalkalmazotti, a köztisztviselõi, a bírósági, az

ügyészségi, a szolgálati viszonyt rendezõ törvények. Nem állíthatjuk, hogy minden érdekképviseleti igényt érvényesíteni tudtunk e törvények tervezeteinek tárgyalásakor, de feltártuk a döntéshozók elõtt mindazokat a körülményeket, amelyek a közszféra munkavállalói szempontjából fontosak voltak. A tíz év mérlegét megvonva nem vitatható el, hogy a SZEF rendkívül hitelesen tárta fel és integrált módon jelenítette meg a költségvetési szférában dolgozók érdekeit. Úgy, ahogyan azt korábban soha senki. A SZEF fennállásának elsõ idõszakában úgy mûködött, mint egy jó értelemben vett klub: szervezeti kötöttségek nélkül, a témafelvetések sokszínûségével. Az akkori évek szinte katartikus élménye volt számunkra, hogy addig nem születhetett meg semmilyen ügyben SZEF-álláspont, amíg — megtalálva a legkisebb közös többszöröst — konszenzusra nem jutottunk. Ez a mûködési, véleményformálási technika természetesen hosszú idõn át nem volt tartható. De akkoriban egyszerûen elképzelhetetlen volt, hogy valamilyen kisebbségi érdeket ne karoljunk fel, ne jelenítsünk meg. A SZEF mûködésének hatalmas értéke volt e tíz év alatt az egymás iránti végtelen türelem, amely nem aszerint mért, hogy kinek mekkora a szervezete, vagy mekkora a hangja, politikai befolyása. Ezek a mûködési körülmények erõs belsõ tartást adtak a konföderációnak. Ez a tartás segített át bennünket azon a változáson, amely akkor következett be, amikor az egyesülési törvény szabályai szerint formalizálni kellett a SZEF mûködését, s meg kellett határozni a döntésmechanizmus módját. Addigra ugyanis már sok-sok vívódással ugyan, de kialakult a SZEF testületeiben a névnek megfelelõ együttmûködési rendszer. A SZEF történetének része az a tény is, hogy a hatalom szándékától lényegesen eltértek a törvények bevezetésével járó pénzügyi következmények. 1993-ban például a kormány azt mondta: nincs 1994-es közalkalmazotti bértábla. Egy év múlva egy másik kormány pedig azt jelentette be, hogy nincs 1995-ös köztisztviselõi illetménytábla. Mégis mind a kettõ megvalósult. 1992 és 1997 között igen sok olyan jogszabály-módosításra került pecsét, amelyet a SZEF 1991-92-ben, a közalkalmazotti és a köztisztviselõi törvény megalkotása idején szorgalmazott. És valljuk be, ebben az idõszakban szenvedte el a SZEF a legnagyobb vereségét is. Amilyen sikeresek és hitelesek voltunk a közszolgálati munkavállalók érdekeinek képviseletében, olyan visszafogottak és gyengék voltunk a szövetség érdekeinek megjelenítésében a volt SZOT-vagyon konföderációk közötti felosztása idején. Ma már partnereink sem vitatják, hogy a SZEF méltánytalanul rosszul jött ki a vagyonosztozkodásból. Ez hosszú idõre megnehezítette a hazai és a nemzetközi érdekképviseleti munkához elengedhetetlen anyagi háttér megteremtését. A SZEF és a benne tömörült szakszervezetek erejét, életképességét mutatja, hogy konföderációnk még ilyen méltatlan feltételek közepette is derekasan helytállt a rendszerváltás meghatározó, kritikus idõszakában. A SZEF történelemkönyvébe kívánkozik az a tény is, hogy a közszolgálattal kapcsolatos törvények végrehajtása idején konföderációnk kifogyhatatlan volt az új érdekképviseleti technikák kigondolásában, ajánlásában. Létrejött egy olyan érdekegyeztetési fórumrendszer, amelyet a legkonzekvensebb felszámoló munkával sem lehetett eltüntetni.

A KIÉT mintájára a költségvetési szféra teljes szövetében — szakmai, ágazati, önkormányzati, intézményi szinten egyaránt — megjelent a munkavállalói érdekképviselet. Egyetlen rendszerváltás utáni kormány sem tehette meg, hogy nem fogadja a SZEF-nek ezeket az elutasíthatatlan javaslatait. Nyugodt szívvel állítható tehát, hogy ha nem lett volna a SZEF, akkor a közszféra érdekegyeztetési pozíciója is hátrányosabban alakult volna. A tíz év tapasztalatai alapján az is cáfolhatatlan, hogy a SZEF léte tovább erõsítette a közszolgálat egyébként önmagukban sem jelentéktelen erõt képviselõ, jellegadó nagy szakszervezeteit, a kisebbeket pedig segítette életben maradni. Fõleg az erkölcsi támasz mondható meghatározónak, de nem elhanyagolható az a segítség sem, amely a méltatlanul szerény SZEF-vagyon mûködési hasznából jut közvetve vagy közvetlenül a tagszervezeteknek. A SZEF magatartása ebben a vonatkozásban is példaadó és kikezdhetetlen. Szó sincs arról, hogy az MKKSZ mindenben elégedett lenne a SZEF munkájával és teljesítményével, s a kritikánkat általában nem is rejtjük véka alá. Abból indulunk ki azonban, hogy a SZEF a mi szülöttünk is, s ha részelünk létének hasznából, mûködésének erényeibõl, akkor a gyengéit is vállalnunk kell, közösen törekedve a jobbításra. Megõrzendõnek érezzük a SZEF következõ évtizedeire is azt a felbecsülhetetlen értéket, hogy ez a konföderáció nem idegenedett el tagszervezeteitõl, nem akart azok fölé nõni, s a legerõsebb tagszervezetek sem engedtek annak a kísértésnek, hogy maguk alá gyûrjék a SZEF-et. Ez a konföderáció meg tudott maradni annak, amire született: fórumnak, amelyen a közösség mindenki számára fontos ügyeirõl lehet tanácskozni és közös elhatározásra jutni.

Fehér József az MKKSZ fõtitkára

A térdre kényszerítés kudarcot vallott

1992 — többek között — az új munkajogi törvények hatálybalépésének éve volt Magyarországon. Akkor sem nagyon vették figyelembe a jogalkotók a szakszervezetek

véleményét, pedig komoly figyelmeztetést kaptak az egészségügyi és szociális dolgozóktól. 1992. március 7-én az EDDSZ szervezésében a legnagyobb létszámú munkavállalói demonstráción több mint negyvenezer ágazati dolgozó tüntetett jobb életés munkakörülményekért. A törvényhozók a kemény szakszervezeti jogok gyakorlását, a tisztségviselõk védelmét, a vétó és kollektív szerzõdés kötésének jogát a szakszervezetek reprezentativitásához kötötték. Az újjászervezõdõ szakszervezeteknek és szövetségeknek — így az EDDSZnek és a SZEF-nek is — folyamatos akadályversenyen kellett egyszerre eleget tenni a hatalom és a társadalmi-gazdasági átalakulás kihívásainak. Kinek volt itt szüksége az elmúlt 10 évben erõs, nagy szervezettségû szakszervezetekre? A spontán privatizatõröknek? Az „eredeti" tõkefelhalmozóknak? A szociális jelzõtõl fosztott piacgazdaság kialakítóinak? A feketén vagy minimálbéren foglalkoztató vállalkozóknak? Nekik biztosan nem! Akiknek alapvetõ érdeke lett volna a gazdasági átalakulás idõszakában önvédelmi szervezeteik erõsítése, azok elõtt legitimációs vesszõfutáson járatták le a szakszervezeteket. Az eredmény lesújtó: gazdaságilag és szociálisan torzan kettészakadt társadalom, a többség szociális biztonság nélkül a létminimum alatt, munka és biztos egzisztencia hiányában betegen, a bérbõl-fizetésbõl élõk lebecsülése. A rendszerváltozás után, amikor az egységes ágazati szakszervezet szétbontása és újjászervezõdése befejezõdött, a szakszervezeti vagyont — annak eredetére tekintet nélkül — államosították. Az új egészségügyi szakszervezetek nulláról indultak. A szakszervezeti tagokat nyári szabadságuk alatt — augusztusban — törvényi elõírással újra nyilatkoztatták arról, hogy szabadon szervezõdnek, nem kényszer hatására, vagy önkívületi állapotukban! Mintha 1992-ben bárkit bármire lehetett volna kötelezni, ha szabadon választhatott! De a szakszervezetek egymás és a hatalom számára mégsem voltak legitimek. Ehhez kevés volt szabad szervezõdésük, függetlenségük, demokratikus szervezeti mûködésük, a törvények tisztelete. Alkotmányos jogaik gyakorlásához több kellett: a nem szervezett dolgozók támogatása. Ez volt az üzemi- és közalkalmazotti tanácsi választások hivatalos indoka. A valódi cél a szakszervezetek kiûzetése volt a munkahelyekrõl! Ezeket az új intézményeket a dolgozók Magyarországon nem ismerték, nem szerves fejlõdés eredményeként, hanem törvényi kényszer hatására alakultak. Ámultak is a magyar csodán nyugati szakszervezeti szövetséges társaink! Ha kenyeret nem is, folyamatos cirkuszt kaptak a munkavállalók. A jogalkotók talán arra számítottak, hogy ha a dolgozók a munkahelyen választhatnak egy testületet, melyrõl nem sokat tudnak, de ingyen van, a mûködését a munkáltató finanszírozza, valamilyen szabályzatot is köthetnek kollektív szerzõdés helyett, akkor nem kell nekik szakszervezet, elõáll egy ingyenes „érdekvédelmi" szervezet.

Az EDDSZ-tagok és tisztségviselõk a kihívásra csodálatos választ adtak, harci kedvük feltámadt. Osztrák kollégáink tanították a mieinknek a közalkalmazotti tanács (KT) funkcióját, a kampányt, a választást. EUROFEDOP tagdíjunkból nyomtatták a plakátokat, szóróanyagokat, jelvényeket. Szolidaritásuk melengetõ volt, számukra legitimitásunk nem volt kérdéses. Nyugaton sokkal hamarabb tartottak minket szabad, tekintélyes szakszervezetnek, mint itthon, pedig dehogy voltunk mi próféták! A törvény hatálybalépése után minden EDDSZ szervezet részletes felkészítõ anyaggal, választási naptárral volt ellátva. Mi készen álltunk. Volt törvény, kitûzött idõpont, de nem volt végrehajtási kormányrendelet! A választásokat el kellet halasztani. Csodálkozva figyeltük a munkáltatók reakcióit, többségük ellenérzését a rájuk erõltetett új szervezettel szemben. Jöttek a levelek, hogy nem kell nekünk KT, a szakszervezet és a munkáltató együttmûködése zavartalan, nem kell egy új „gittegylet"! Néhány helyen kisebb bozóttüzek gyúltak, amikor egyes vezetõk saját embereikkel akarták teletömni a KT-t, fenyegették a beosztottakat, hogy ne merjenek jelöltséget vállalni. Ezeken a helyeken a dolgozók 100 százalékos EDDSZ-képviseletû KT-t választottak. Ugye milyen csodálatos tud lenni a demokrácia! A szakszervezetek helyzetét a közszolgálatban erõsítette az a tény, hogy a konföderációkat õk juttathatták a KIÉT-be, az országos érdekegyeztetõ tanácsba. A konföderációk között 1990 óta legitimációs és hatalmi harc folyt. Tíz éves születésnapján az EDDSZ és a SZEF is büszke lehet arra, hogy ebben a „kétfrontos" harcban nem vett részt, csak elszenvedõje volt. 1993 májusáig a SZEF-et nem is vették komolyan a többiek. Miért is figyelték volna a „szürke" közszolgálati szövetséget, amikor a közszolgálati dolgozókra sem figyelt évtizedekig senki? Miért is számoltak volna vele, amikor nem volt „balhés" társaság, és ez PR-szempontból nem tette a nyilvánosság komoly szereplõjévé sem a pártok, sem a konföderációk szemében? Honnan tudta volna bárki — rajtunk kívül —, hogy néhány nagy szakszervezet vezetõje saját munkáját sokasítva csendben egy új szervezetet épít türelemmel, bizalommal, szolidaritással? Ki figyelt oda arra, hogy a SZOT-MSZOSZ átalakuló kongresszusán a közszolgálatiak helyét nem találó Szabó Endre, Gulyás Judit, Szöllõsi Istvánné, Petõ Kálmán és Vadász János összehajolt és úgy látta, kell egy új csapat, és hozzáláttak társaikkal létrehozni azt? Elindultunk saját utunkon, nem mások ellen, de sorstársainkért, a költségvetésnek kiszolgáltatott kollégáinkért. A „szürke" szövetséget tíz év alatt kiszínesítették szakszervezetei, de az áttörés 1993-ban volt. Azóta is összetart minket a közös sors, a tolerancia, a közös érdek, a szolidaritás. 1993-ban bebizonyítottuk, hogy a SZEF mi vagyunk: egészségügyiek, szociális dolgozók, pedagógusok, közmûvelõk, mûvészek, köztisztviselõk, az úgynevezett „fehér gallérosok", bár ez a gallér gyakran színes a véres verítéktõl! Az EDDSZ 1989. november 23-i alakuló kongresszusán az egészségügyi és szociális ágazat dolgozóinak gyûjtõ szakszervezeteként alakult meg. A nagyság átkaként ágazati és

országos szinten a három fõcsoport egyikében egyedül kellett reprezentativitást szereznie ahhoz, hogy önálló helye legyen a KIÉT-ben. És — bár a munkahelyeknek akkor púp volt a hátán a KT — az EDDSZ csodálatos tagsága és társadalmi tisztségviselõi úgy döntöttek, hogy hozzák a formájukat, mert az EDDSZ-nek a KIÉT-ben a helye. Még egy havi tagdíjukkal is szponzorálták az egyidõben zajló KT- és társadalombiztosítási önkormányzati választásokat. Szép volt az összetartozás, az õszinte tisztesség, a jólesõ fáradtság érzése az eredmények láttán. Ki merte elvenni a munkavállalók kedvét az elmúlt tíz év alatt a demokrácia gyakorlásától? Az EDDSZ-esek és SZEF-esek biztosan nem tették! Kik akarnak kikkel itt új világot építeni? Az EDDSZ türelmes unalommal ülte végig a végrehajtási kormányrendelet elõkészítõ tárgyalásait, mert mi már készen álltunk! Döntöttünk: kihozzuk a szakszervezeteket a karanténból! 1993. május 21-én társadalombiztosítási önkormányzatot választott az ország, és május 21-28-ig KT-kat a dolgozók. Az EDDSZ-eredmények a SZEF eredményei is voltak, 350 intézményünkben sok dolgozó akkor ismerte meg a Szakszervezetek Együttmûködési Fórumát. Az EDDSZ-plakátok hívó szava ez volt: „Együtt, egymásért, a betegekért!" Az EDDSZ minden helyen reprezentatív lett az elsõ KT-választáson, többségében 100 százalékos reprezentativitással. A nem szervezett dolgozók is úgy döntöttek, jó jelölteket kínál a szakszervezet, õk tudják, csinálják ezt is. Az EDDSZ a PSZ mellett országos reprezentativitást szerzett. A KIÉT-be szövetségi szinten csak a SZEF került be. A közalkalmazotti szakszervezetek a SZEF reprezentatívvá tételével a köztisztviselõi szakszervezetek presztízsét is emelték. A közszolgálatban 1993-ban megszûnt a szakszervezetek legitimációs vitája. Azóta 1995-ben és 1998-ban is lezajlottak a választások hasonló, vagy még jobb eredménnyel. Azóta sem sikerült az üzemi tanácsi választások eredményeit országos szinten összesíteni, és az anyagi szférában is lezárni egy korszakot. Vajon kinek az érdeke a megoldás lebegtetése? Az EDDSZ-reprezentativitás azt is jelenti, hogy azóta sokszor egyedül vagyunk. Ilyen eredmények tudatában a szakszervezeti tisztségviselõ felelõssége idõnként nyomasztó, mert a megállapodásokat a reprezentatív szakszervezet köti. Minél többet tanul, tárgyal, alkudozik, ha eredményt is ér el, õ közvetlenül tapasztalja választó kollégái visszajelzéseit. A bizalom elnyerése és megtartása alázatot követel a feladattal járó felelõsség tudatában. A szürke tömegbõl kiválasztottak megmérettetnek, sokan közülük tehetségük miatt már szakmai vezetõk, sokat tanulnak, egyesületet alakítottak az egészségügyben, mert még többet akarnak tudni. A szakszervezet, ha tagjai KT-tagok, nem rivalizál az új testülettel, együttmûködnek. Az emlékezés végére kérdések maradnak, melyekre adjon választ a tisztelt olvasó:

- kik kezdték a legitimációs vitát szakszervezeti berkekben? - kiknek az érdekeit szolgálták? - mit értek el vele? - kiknek hiányoztak olthatatlanul a közalkalmazotti tanácsok? - mire használja a KT-kat 1998 után a jogalkotó? - kizárt, hogy a KT-kat a jövõben a szakszervezetek ellen használják fel? - tehetnénk-e mást és másként, ha újra kezdenénk? - számíthatnak-e másra a munkavállalók, mint egymásra? - csak a munkavállalóknak hiányzik a KIÉT, ha már háromszor megmérettettek érte? - milyen alapon vár jogkövetõ magatartást az állampolgároktól a hatalom, ha önmagát a jogszabályok fölé helyezi? - az EDDSZ és a SZEF az Európai Unióba készül, mert ez a közszolgálatban dolgozók érdeke! Világos? dr. Gácsi Mária az EDDSZ alelnöke, 1991 és 1999 között a SZEF ügyvivõje

Egyedül (biztosan) nem megy

1989 a nagy változások éve volt — hasonlóan az egész társadalomhoz — a mûvészeti szakszervezetek életében is. Ekkor váltak önálló szakszervezetté az addig egy szakszervezeti szövetségként mûködõ mûvészeti szakszervezetek, ekkor jött létre — új alapokon, már egyenrangú szakszervezetek szövetkezéseként — a Mûvészeti Szakszervezetek Szövetsége. Ebben az idõszakban döntöttek az önálló mûvész szakmai szakszervezetek arról, hogy

csatlakoznak-e az akkor formálódó MSZOSZ-hez, vagy esetleg az újonnan alakult TDDSZ-szel vagy Ligával, avagy a Munkástanácsokkal együttesen találják meg az érdekérvényesítés konföderációs kereteit. És az a lehetõség is kínálkozott, hogy egyiket sem választják, hanem a függetlenség örömteli, de sok bizonytalanságot hordozó feltételei között várnak, amíg létrejön egy olyan országos szövetkezés, amely számukra a legalkalmasabbnak látszik, és amely a hozzájuk legközelebb álló elvekre és értékekre épül. Nos, a mûvészeti szakszervezetek elkerülték az egyszerû megoldásokat. Így a szakszervezeti szövetség tagszervezetei között volt tagja az MSZOSZ-nek és a TDDSZnek — amelynek egyébként a szövetség biztosított helységeket és infrastuktúrát mûködéséhez — és több szakszervezet a független státuszt választotta. Magam akkor — a Mûvészeti Szakszervezetek Szövetsége elnöki tisztségével együtt mai is — a zenészek szakszervezetét képviseltem. A mi szakszervezetünk is úgy döntött, hogy kivár, illetve közremûködik egy olyan országos szövetkezés létrehozásában, amely a politikai elkötelezettség nélkül, más elengedhetetlen elvek és értékek vállalása mellett képes tolerálni és képviselni a mûvészeti élet sajátos, gyakran az általánostól gyökeresen eltérõ érdekeit. A zenész szakszervezet és más mûvészeti szakszervezetek, így a színész, a filmes és az artista szakszervezet, és együttes képviselõjükként a Mûvészeti Szakszervezetek Szövetsége a Szakszervezetek Együttmûködési Fórumában találta meg ezt a néki leginkább megfelelõ szövetséget. Számunkra és az alakuló SZEF számára talán a legnehezebb és a legkényesebb feladat az volt, hogy amíg a mûvészeti szakszervezetek tagságának egyik részét, a közalkalmazottként foglalkoztatott mûvészetoktató pedagógusokat és az intézményi keretek között tevékenykedõ mûvészeket viszonylag könnyû volt összehasonlítani és képviselni a közszféra többi munkavállalójával együttesen, addig hogyan tudja vállalni a SZEF tagságunk másik részének, azoknak a képviseletét, akik szabadfoglalkozású vagy munkaviszonyban foglalkoztatott mûvészként tevékenykednek. A mûvészeti szakszervezetek számára a SZEF-ben történt szövetkezés azt igazolta, hogy a szolidaritás, a tolerancia, a kisebbség érdekeinek képviselete is lehetséges, sõt alapvetõ és elengedhetetlenül szükséges feltétele egy ilyen országos szakszervezeti szövetkezés demokratikus mûködésének. A SZEF szakszervezetei és képviselõi voltak azok, akik megértették, hogy például a mûvészek társadalombiztosítási terheinek növelése ugyan bevételt hozhatna az egészségügyi vagy a szociális ágazat számára, de ez ellehetetlenítené a mûvészek mûködését. A SZEF tagszervezetei — félretéve az egyes ágazatok egyébként indokolt érdekeit — a szolidaritás jegyében mellénk álltak és képviselték érdekeinket annak elfogadtatásában is, hogy a mûvészeti tevékenység sajátosságainak érvényesítése az adórendszerben nem kedvezmény, hanem a tevékenységgel együtt járó tények elismerése. Ez számunkra igen fontos volt. Az ilyen és hasonló esetek arról gyõztek meg bennünket, hogy a szolidaritás — amely a napi szóhasználatban és gyakorlatban sajnos annyira kiürült fogalommá vált — a SZEF-ben létezik. Ez az, ami a SZEF történetének elsõ tíz évét végigkísérte, és ez az érték az, amelyre a következõ — remélhetõen hosszú idõszakra — a SZEF és szakszervezetei

építhetnek.

Gyimesi László a Mûvészeti Szakszervezetek Szövetségének elnöke

Miért csatlakoztott a SZEF-hez a mentõ-dolgozók szakszervezete?

Örömmel és nem titkolt büszkeséggel emlékezem a SZEF tíz évvel ezelõtti alapítására. A Mentõdolgozók Önálló Szakszervezete (MÖSZ) ugyanis tevékeny részese volt a SZEF megszületése körüli minden eseménynek. A konföderáció ma meghatározó tagszervezeteivel együtt írtuk alá 1990. május 20-án azt az Antall József akkori miniszterelnöknek szóló levelet, amelyben tájékoztattuk a kormányfõt a SZEF megalakításának szándékáról, s arról az igényünkrõl, hogy „az MSZOSZ-szel és a Ligával egyenrangú, önálló érdekvédelmi tömörülésként" részt kívánunk venni a makroszintû érdekegyeztetés fórumán, a szociális partnerség szellemében kiállva a közszféra munkavállalóiért. Résztvevõi voltunk annak az 1990. június 8-ai tanácskozásnak, amely kimondta a SZEF megalakítását, s aláírásunkkal is kifejeztük, hogy egyetértünk az együttmûködés alapelveivel, céljával, szervezeti kereteivel. Az idõ megszépítheti az emlékezést, elhomályosíthat egykori gondokat, aggodalmakat, fenntartásokat és bizonytalanságokat, de ettõl még ez a tíz év létezõ valósága a rendszerváltás folyamatában megújult magyar szakszervezeti mozgalomnak. Mi, mentõdolgozók azért is emlékezünk örömmel és jó szívvel erre a tíz évre, mert ez az évtized — és a SZEF tevékenysége — teremtett új viszonyokat a közszolgálat munkavállalóinak érdekképviseletében. A közszférában dolgozók ügyeinek tárgyalásakor a SZEF ma egyszerûen megkerülhetetlen. Ha semmi más pozitívuma nem lenne az 1990 óta eltelt idõszaknak, ez önmagában is rászolgálna az ünneplésre, az elismerõ méltatásra. Mi, mentõ-dolgozók tudjuk, hogy a Mentõszolgálat az ott dolgozók viszonylag kevés száma ellenére stratégiai ágazat ugyan — részt veszünk az egészségügy érdekegyeztetésében is —, de makroszinten ez nem elég. A közszféra anyagi ügyeit az állami költségvetés szabályozza, ezért elengedhetetlen, hogy legyen olyan szervezet, amely az ágazatnál magasabb szinten tud képviselni bennünket. A tíz évvel ezelõtti

reményeinkben nem csalatkoztunk. A SZEF tisztességgel, korrekt módon teljesítette vállalt hivatását, józan kompromisszumokra törekedve, de határozott igényeket megfogalmazva állt ki a közszférában foglalkoztatottak érdekeiért. Ez — munkánk megbecsültségének hiányait, a helyzetünk jobbításáért szükséges tennivalókat, a megoldatlan gondokat tudva is — méltó az elismerésre. Közismert, hogy mi, mentõ-dolgozók a magyar egészségügyben meglévõ igen nehéz feltételek mellett végezzük munkánkat szinte az Országos Mentõszolgálat megalakulása óta. Megelégedésünkre szolgál, hogy a SZEF mindig fogékony volt a gondjainkra, határozottan támogatta azok megoldását szorgalmazó javaslatainkat, követeléseinket. Felkarolta például a mentõ-dolgozók korkedvezményes nyugdíjra jogosultságának kimondását kérõ javaslatunkat, és több más olyan kezdeményezésünket, probléma felvetésünket is, amelyek ha eddig még nem is valósultak meg abban a formában, ahogy igényeltük, de már érzékelhetõ némi elmozdulás legégetõbb gondjaink enyhítésének irányába. A Mentõdolgozók Önálló Szakszervezete a tíz év folyamán lehetõségeihez mérten igyekezett mindig tevékenyen részt venni a SZEF munkájában. Rendszeresen továbbítjuk tagságunkhoz a konföderáció állásfoglalásait, kezdeményezéseit, ott voltunk azokon a tömegdemonstrációkon — 1998 novemberében a budapesti Körcsarnokban, 1999 márciusában az Országház elõtt —, amelyeken a SZEF igen hatásosan és meggyõzõen juttatta kifejezésre a közszférában dolgozók követeléseit. Megkönnyíti munkánkat, hogy a MÖSZ képviselõje az utóbbi években már — tanácskozási joggal — jelen van a SZEF Ügyvivõ Testületének ülésein, ahol módunk van elsõ kézbõl informálódni a közszolgálat ügyeirõl, részt venni a SZEF álláspontjának kialakításában, továbbítani a mentõ-dolgozók véleményét, gondolkodását az õket is érintõ kérdésekrõl. Arra törekszünk, hogy a jövõben még jobban kamatoztassuk munkánkban ezt a lehetõséget. Az is elhatározott szándékunk, hogy valamennyi megyében aktív együttmûködést alakítunk ki helyi szervezeteink és a SZEF megyei testületei között. Szeretnénk ugyanis, ha a következõ évek a SZEF erejének, befolyásának további gyarapodását hoznák, méltó módon folytatva az eddig eltelt tíz év jó hagyományait és eredményes küzdelmeit.

Kánai László a Mentõdolgozók Önálló Szakszervezetének titkára

Érdekképviselet önálló felelõsséggel, együttmûködéssel és szövetségesekkel a helyi és a területi közhivatalok, intézmények dolgozóiért

Különös helyzetbe kerülhetünk, ha tíz év távlatából keresünk választ korábbi döntéseink, gondolataink, reményeink és kétségeink magyarázatául. Egyes motívumok elhalványulnak, mások újra értelmezést kapnak vagy erõteljesebbé válnak és ez nemcsak az emlékezet szelektáló, rostáló következménye. Egy évtized alatt számos olyan új, azaz korábban nem értékelhetõ információk, adatok, tények kerülnek elõ, amelyek ismeretében vagy átértékelõdhetnek az események, vagy a döntési kényszertõl megszabadulva talán reálisabban láthatjuk múltbeli helyzetünket. Történelmietlennek és logikátlannak is szoktuk minõsíteni a kérdést, hogy „mi lett volna, ha..."

- maradunk a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége keretei között, vagy - nem hozzuk létre a Szakszervezetek Együttmûködési Fórumát (SZEF), vagy - más konföderációhoz csatlakozunk, vagy - a csatlakozásról késõbb döntünk, és az akkor ismert körülmények alapján más szervezõdési elv kerül elõtérbe, például az 1992-ben elfogadott köztisztviselõi törvényre gondolva: a köztisztviselõk önálló konföderációt alakítanak.

A válaszra még visszatérünk, de most is rögzíthetõ, hogy a közszféra egységes szervezõdése (konföderációja) — megfelelõ feltételekkel — változatlanul stratégiai érdek és cél. Minden olyan lépés, amely közelebb hoz bennünket az egységhez, igazolja korábbi döntésünket; erõsíti az érdekképviselet és érdekvédelem esélyeit. Amennyiben azt érzékeljük, hogy az egységes fellépéshez elegendõ a közszférában érdekeltséggel bíró konföderációk erõs, hatékony koordinációja, akkor sem a cél volt hibás, hanem vélhetõen a változó feltételek miatti következmények hatásával kell számolnunk. Ez utóbbi esetben ugyanis joggal merül fel a kérdés: ha a közszféra szakszervezetei nem egy konföderációban szervezõdnek, hanem az együttmûködés kereteit építik ki közös fellépésükkor, akkor nem elvi kérdés a továbbiakban, hogy kettõ vagy több konföderációt hozzanak létre. Hasonló helyzettel találkozhatunk akkor is, ha a múlt tárgyiasult bizonyítékait, mint például az írott forrásokat vizsgáljuk. Meglepetéssel tapasztalhatjuk, hogy a múltban még oly jelentõs döntéseink, következtetéseink is az akkori viszonyok részletesebb, objektív megismerése után más értéket, minõséget kaphatnak. Így válhat egy-egy epizód, rögtönzés a késõbbi folyamatok meghatározásává és fordítva, az akkor elvi-stratégiai

állásfoglalásunk könnyen feledhetõvé. Nincs ez másként az egy évtizeddel ezelõtti szakszervezeti átalakulás esetében sem. Szeretnénk azt hinni, hogy a társadalmi-gazdasági-politikai rendszerváltáshoz szorosan kötõdõ folyamatban a munkavállalók és azok érdekképviseletei rendelkeztek azzal az elõre látással, amely a tudatos változás megtervezéséhez szükséges. Sajnos ez csak nyomokban volt meg, mint ahogy az egykori rendszerváltás is ezt tükrözi. Az adott idõszakban több egymástól függetlenül megjelenõ reform-gondolat versengett és nem biztos, hogy a legjobbak kaptak teret, azaz érvényesültek. Sokan érezték, hogy tenni kell valamit a közjó érdekében, de a célok és eszközök, módszerek megfelelõ, megalapozott és részletes kidolgozására kevés idõ maradt. Ezért nem véletlen, hogy a szakszervezeti mozgalom átalakulása már a rendszerváltás elõtt elkezdõdött és azóta sem mondható ki, hogy a reformok kora befejezõdött volna. Ennek valószínû okait egyszerre kereshetjük a külsõ körülményekben, azaz az országban végbemenõ gazdasági-politikai és közjogi változásokban, valamint a szakszervezetek belsõ viszonyaiban, fõleg pedig az új feltételek között szerzett tapasztalatokban. A társadalom demokratikus átalakulásába, a gyors gazdasági fellendülésbe vetett hit, bizakodás — a tények, események alapján — esetenként mai szemmel megítélhetõen illúzióvá vált, melynek közismerten kevés köze van a valósághoz. A valóságos folyamatok tükrében bizony okkal jelent meg a munkavállalók és ennek kapcsán értelemszerûen az érdekképviseleti szervek csalódottsága, amely idõrõl-idõre a szervezetpolitikai magatartás átalakítását igényelte. Ehhez a tisztán profitorientált tõkés gazdasághoz, amely igen kemény, rideg viszonyokat tükröz, illetve az emberközpontúnak még nem nevezhetõ társadalomhoz kellett és kell a megfelelõ munkavállalói érdekképviseleti magatartást kialakítani. E folyamatot elõször fel kellett ismerni, és csak ezt követõen lehetett a megfelelõ válaszokat megfogalmazni.

***

Az 1980-as évek végén két alapvetõ tendencia vált nyilvánvalóvá. Mindenek elõtt kérdésessé vált, hogy az eddigi szakszervezeti szervezeti tagozódás megfelelõ keretet biztosít-e a különbözõ szakmák dolgozói érdekeinek érvényesítésére, azaz az általánosban mennyire ismerhetõ fel a sajátos érdek. Más megközelítésben: a belsõ érdekviszonyok milyen teret engednek az érdekek megjelenítésének; az érdek-összeütközések és az érdekharmonizációs törekvések egy szervezetben miként kezelhetõk. Nem véletlen tehát, hogy a korábbi évtizedekben az egységes közalkalmazotti érdekek mentén szervezõdõ, több szakmai ágazatot összefogó Közalkalmazottak Szakszervezetében (KSZ) is felmerült az önállósodási törekvés, az

egyes szakmák ágazati szakszervezeteinek létrehozatala. A folyamat nyitánya és befejezése között nem egészen két év telt el, ami az átalakulás ütemét is jól jelzi. Ezzel tehát létrejöttek a közszolgálati szakmai szakszervezetek, amelyek programjaikban markáns ágazati érdekképviseleti célok megfogalmazásával igazolták létrejöttüket, de utaltak a szélesebb körû összefogás szükségességére is. Ez a gondolat realizálódik a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége (KSZSZ) megalakítása során is. Mindezekkel párhuzamosan kellett választ adni arra a kérdésre, hogy mi legyen a szakmai szakszervezetekbõl álló országos szervezetekhez, a Szakszervezetek Országos Tanácsához (SZOT) való viszonyunk. Azzal, hogy a KSZ utódszervezetei létrehozták a KSZSZ-t, megteremtõdött egy új érdekszövetség, rokon szakmákból álló koordinációs, illetve közös képviseletre is vállalkozó szervezõdés, amely gyakorlatilag egy szerényebb körû konföderáció szerepkörét már felvállalhatta. Jellemzõ a helyzetre, hogy az egyes közszolgálati szakszervezetek egymástól gyakorlatilag függetlenül, eltérõ idõpontban és tartalommal alakították ki álláspontjukat, bár többségük részt vett a SZOT megszûnését és a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) megalakulását kimondó kongresszus elõkészítésében és a kongresszuson is. Itt azonban már több szervezet számára nyilvánvalóvá vált, hogy több mint kétséges az MSZOSZ tagság fenntartása. Ennek okai egyszerre gyökereznek a múlt tapasztalataiban, az átalakulás vitáiban és magában a kongresszus eseményeiben. Mindez azonban tíz évvel ezelõtt egyáltalán nem volt egyértelmû. A szövetségi viszony átalakítása, az új feltételek megteremtése számos komoly belsõ vita tárgyköre volt. Jól jellemzi a helyzetet az MKKSZ jogelõdjének, a Tanácsok és Intézményeik Dolgozói Szakszervezetének (TIDSZ) az MSZOSZ kongresszusán tanúsított magatartása, majd az alapokmányok aláírásának elhalasztása is. Ennek egyik figyelemre méltó epizódja, hogy csatlakozási kérdésekben a TIDSZ-en belül sem volt teljes egység. A végleges döntésig több hónap telt el, miközben már formálódott egy közszolgálati szakszervezeteket tömörítõ konföderáció gondolata. Egyáltalán nem volt könnyû kimondani, hogy a verseny- és a közszféra makroszintû képviselete külön szervezõdést igényel. De abban sem lehettünk biztosak, hogy a közintézmények dolgozói mennyiben tekintik azonosnak munkavállalói minõségüket, így érdekeik képviselete és védelme egy vagy több konföderáció létrehozását igényli. Az események az igazolták, hogy az egyes szervezetek más-más értékekre, érdekekre tekintettel döntöttek a szövetségek létrehozása során, azaz nemcsak a verseny- vagy a közszférához való tartozás lett a mérce. El kell fogadnunk, hogy minden döntésnél számba vették és mérlegelték a körülményeket, mindenkit a felelõsségérzet és a jó szándék vezérelt. Ezért egyik döntés sem jobb vagy célszerûbb a másiknál, hanem olyan tények, amelyek felrajzolták a magyar munkavállalók érdekképviseleti rendszerének struktúráját. Lehetõséget adnak az összehangolt érdekérvényesítéshez, elõsegítik a szolidaritás elvének megvalósulását. Mindezek mellett megvan az esélye a közös programokat, célokat elõsegítõ szellemianyagi eszközrendszer koncentrált és koordinált kialakításának és felhasználásának.

Hangsúlyozottan lehetõségekrõl, esélyekrõl van szó, ezen túlmenõen sok függ attól, hogy a valóságos folyamatokban mennyire ismerhetõ fel az együttmûködés konkrét szándéka és eredménye. Az sem mellékes, hogy ehhez a felismeréshez milyen módon jutnak el az érdekeltek, hogyan alakul ki a valóban közös cél és a szükséges eszközrendszer. A „legkisebb közös többszörössel" valójában mindenki tud-e azonosulni, vagy abban mások vélt vagy valós érdekeit kényszerül elfogadni.

***

Kétségtelen, hogy az új szakszervezeti együttmûködés, a SZEF létrehozatalára irányuló kezdeményezés számolt a fentiekben is jelzett gondolatokkal is. Nem volt véletlen, hogy a jövõbeni együttmûködést meghatározó alapelvek között szerepelt például

- a közszolgálatiság, azaz a szövetségre lépõ szervezetek az állami, vagy önkormányzati (korábban tanácsi) intézmények és hivatalok dolgozói érdekképviseletét látják el. Ezzel tehát az állami költségvetéshez közvetlenül, vagy közvetve kapcsolódó ágazatok kerültek egy közösségbe, - az önkéntesség, amely jelezte, hogy az érintett országos szakszervezetek (és szövetségek) jól felfogott érdekeikbõl kiindulva vállalják az együttmûködést, - a függetlenség, amely egyszerre meghatározza az állami és a politikai szervek, valamint más szakszervezeti szervezõdések tekintetében megvalósuló kapcsolat jellegét és tartalmát, azaz az önálló, egyenrangú szociális partnerség igényét, - a demokratizmus, amely a szervezeti felépítést és a mûködést minden vonatkozásban áthatja, - a felhatalmazás elve, ami biztosítja, hogy a szövetség makroszinten képviselheti a csatlakozó szakszervezetek tagjainak és munkavállalóinak érdekeit, - a tagszervezeti érdekek összehangolása, az érdekfeltáró, érdekvédelmi és érdekérvényesítési tevékenység segítése, erõsítése, a közösen elfogadott álláspontok képviselete, - a nyilvánosság, mint a belsõ és külsõ ellenõrzés eszköze, - a kisebbségi vélemény képviseletének és nyilvánosságának joga,

- a tagszervezetek autonómiája, amely kizárja, hogy a tagszervezet belsõ ügyeiben a szövetség döntési kompetenciával rendelkezzen.

Az érdekelt szakszervezetek együttmûködési szándéka és a mûködés alapvetõ elve tükrözõdik az új szövetség elnevezésében is. Nem véletlen, hogy az „együttmûködés" igényét és a mûködés „fórum" jellegét a névválasztás is tükrözi: Szakszervezetek Együttmûködési Fóruma.

***

Az 1990-es esztendõ nemcsak a politikai-gazdasági rendszer változásának éve, hanem olyan folyamatokat is elindít, amelyek közvetlenül vagy közvetve alapvetõen átírják az emberek, a munkahelyek, a munka világának körülményeit. Az országgyûlési választások után nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi közjogi reformok nemcsak felgyorsulnak, hanem alapvetõen új irányt vesznek, átalakul az ország közigazgatása és ezen belül a helyi és testületi igazgatás is jelentõs változásokra számíthat. Az eddig egységes — legalábbis elvben egységes — helyi és területi igazgatás a tanácsi rendszerhez kapcsolódott, amelyrõl már korábban megszületett a politikai értékítélet: a tanácsrendszer megszûnik és létrejönnek a helyi önkormányzatok; alkotmányos garanciákkal biztosítani kell a helyi közösségek önkormányzáshoz való jogát, amely lehetõvé teszi a helyi közügyek önálló és demokratikus intézését. Ezzel megvalósul a közhatalom demokratikus decentralizációja. A helyi és területi tanácsi igazgatásban megvalósuló egyirányú alárendeltség és kettõs (tanácsi és felettes szakigazgatási) irányítás, a helyi testületi (tanácsi) jogosítványokat és felelõsséget garantálta alapvetõen, mégsem lehetett a központi állami irányítás (törvényességi felügyelet) erõs eszközeit (pl. pénzügyi, személyzetpolitikai) figyelmen kívül hagyni. Végsõ soron a tanácsi szervezeti rendszer — a törvényben is elismert önkormányzati jellemzõ ellenére — az egységes állami szervezetrendszer része volt, az állami akarat végrehajtója, az állami tulajdon kezelõje (tehát nincs alkotmányosan védett tulajdonuk). Ez a közjogi és politikai helyzet garancia volt az állami célok megvalósítására, tehát nagyobb kockázat nélkül tekinthették a tanácsi igazgatást a közigazgatás általános színterének.

***

Az Európai Önkormányzati Karta alapkövetelményeire tekintettel biztosítani kellett a helyi közösségek önszervezõ önállóságát, az önkormányzáshoz szükséges feltételek megteremtését. Ezen feltételek közé pedig fel kellett venni az állami tulajdontól független (leválasztott) önkormányzati tulajdont, az irányítás és felügyelet helyébe lépõ törvényességi ellenõrzést, az önálló szabályozási jogot (pl. helyi adók), a szabad társulás jogát, a szervezeti és mûködési kérdésekben a helyi mérlegelésen alapuló döntési jogot, a törvényben megállapított önkormányzati feladatokhoz a szükséges anyagi feltételek állami garanciáját, a saját anyagi eszközök helyi döntésen alapuló felhasználásának lehetõségét, a független gazdálkodáshoz kapcsolódó helyi felelõsséget. Végezetül említeni kell, hogy a helyi önkormányzat — a törvény keretei között — nemcsak önállóan alkothat szabályokat, hanem az egyedi ügyekben szabadon igazgathatja a feladat- és hatáskörébe tartozó helyi közügyeket is. Mindezen döntéseket kizárólag az Alkotmánybíróság, illetve a bíróság és kizárólag jogszabálysértés esetén bírálhatja felül. Az állam — a kormányzat — tehát csak a törvényességi ellenõrzési jogkörével élhet, az irányítási (és egyéb indirekt) eszközökrõl a demokratikus önkormányzás elve alapján le kellett mondania. Mindig is jogi-szakmai vitatéma volt — amelyet a politikai érdekek nem kis mértékben befolyásoltak —, hogy milyen ügyek tekinthetõk helyi közügyeknek, amelyeknek értelemszerûen önkormányzati szerepkörben kell maradniuk. A vitákban nehéz egyértelmûen perdöntõ érvet találni az európai államok szabályozása alapján, ezért az egyes államok közjogi rendszere, az önkormányzatok történeti fejlõdése, közigazgatási szerepkör terjedelme (stb.) alakítja ki az állami és az önkormányzati igazgatás határvonalait. Kétségtelen, hogy a központi kormányzati hatalom mindig az adott idõszakban számára elõnyös megoldást preferálja. Az elõzõ vázlatos helyzetértelmezés alapján várható volt, hogy 1990-ben a viszonylag széleskörû tanácsi közigazgatási szerepkör revízió alá kerül és leszûkül. Az állam és az önkormányzatok közötti feladat- és hatáskör, illetve felelõsség megosztás új elvek alapján megy végbe, melyet a tanácsi igazgatási szervezettel szembeni politikai fenntartások, sokszor értelmetlen és szakszerûtlen minõsítések is motiváltak.

***

Mindezekkel — más egyéb tényezõk mellett — a tanácsi igazgatásban szervezõdõ szakszervezetnek számolnia kellett. Látnunk kellett, hogy a tanácsok közötti függõségi viszonyt (megye-település) felváltja a mellérendeltség, nevezetesen: az önkormányzati jogok minden helyi önkormányzat tekintetében egyenlõek. Ebbõl eredõen nincs megyei „ráhatás" a helyi igazgatási szervezetekre, a szervezeti és személyi viszonyokra. A helyi önkormányzati testületek — a törvény keretei között — szabadon, az általuk választott

értékek alapján döntenek az önként vállalt feladatokról, az azok ellátását biztosító szervezetrõl és személyi állományról. Amíg a kötelezõ önkormányzati feladatról a törvény rendelkezhet, megállapítva annak állami költségvetési fedezetét is, addig a helyi közügyekben az önkormányzat mindent megtehet, ami jogszabályt nem sért. Az önkormányzatok és az állam (kormányzat) közötti viszony egyik sajátossága, hogy ha a kormányzat erõs jogosítványokkal rendelkezik a helyi közigazgatás (önkormányzat) tekintetében, akkor nem igyekszik kivonni a közigazgatási ügyeket az önkormányzati szervezetbõl, de ha akaratérvényesítési képessége szûkös, korlátozott, vagy a bizalmi viszony kétséges (pl. politikai okokból), akkor nem érdekelt a széles feladat- és hatáskörû önkormányzati rendszer fenntartásában.

***

A rendszerváltás évében, az önkormányzati törvény-tervezet ismeretében várható volt, hogy

- a tanácsi igazgatási feladatok jelentõs része nem marad az önkormányzatoknál, hanem azok az állami dekoncentrált szervezetekhez kerülnek, - a tanácsi és önkormányzati feladat- és hatáskörök tartalmi módosulása további strukturális változásokat indít el, - a tanácsi közszolgáltató intézmények és vállalatok más jogi státuszba kerülnek, - a gazdasági önállóság, illetve az önkormányzati vagyon eltérõ mennyisége, a kevésbé differenciált állami költségvetési támogatás és a lakossági teherbíró képesség eltérõsége okán az egyes önkormányzatok között a gazdasági erejük tekintetében jelentõs különbségek alakulnak ki.

Már a fent jelzett — megközelítõen sem teljes körû — változások is prognosztizálták, hogy a korábbi tanácsi igazgatási létszám egyrészt csökken (pl. megye), másrészt a települési egységek száma növekszik (pl. község), ami a kis létszámú hivatalok létrehozását eredményezi. A dekoncentrált szervekbe viszonylag homogén, szakmailag erõs egységek mentek át (munkaügy, pénzügy, közegészségügy, földhivatal stb.), míg a megszûnõ feladatokra tekintettel (pl. vállalat-felügyelet, intézményirányítás) további leépítés vált szükségessé.

Már ezek a változások is sok bizonytalansági tényezõt, új helyzetet jelentettek a TIDSZ életében. A tagság egy része kivált az eddig egységes tanácsi hivatali szervezetbõl és az ott mûködõ szakszervezeti egységbõl, de az új környezetben nem, vagy csak nehezen jöttek létre az érdekképviseleti szervek. Az eddig egységes állami alkalmazotti státusz, munkajogi szabályozás nem, vagy alig tett különbséget az állami vagy tanácsi alkalmazotti minõség között, de hasonló volt a helyzet az intézmények vonatkozásában is. Gyakorlatilag itt elég egyértelmûen érvényesült, hogy mindenki állami alkalmazott. Az idõközben megkezdõdött munkajogi reform érzékeltette, hogy a közhivatali és intézményi típusú szervezetek alkalmazásában állókra eltérõ munkajogi szabályozás vár. Az átalakulás idõszakának jellemzõje volt az is, hogy számos munkakörrõl vagy munkahelyrõl, nem lehetett tudni, melyik alkalmazási minõségbe sorolódik. Nemcsak az vált kérdésessé, hogy kik lesznek a közalkalmazottak (intézményi alkalmazott) és kik a köztisztviselõk (hivatali alkalmazott). Az is nyilvánvalóvá vált, hogy mindkét kategórián belül lesznek állami és önkormányzati köztisztviselõk és közalkalmazottak, ami a munka világában, de fõleg az érdekképviselet és érdekvédelem területén következményekkel jár. Azt már csak késõbb érzékeltük, hogy a közfeladatok körének bizonytalanná válása, az állam és az önkormányzatok közötti „lebegtetése" majd azok körének államháztartási reform címén történõ szûkítése milyen további foglalkoztatási és ehhez kapcsolódóan érdekvédelmi, érdekegyeztetési gondokkal jár. Mindent egybevetve: az átalakulás és a bizonytalanság, valamint a szakszervezetekkel szembeni politikai támadások idõszakában fel kellett ismernünk, hogy a szakmai érdekszempontokra széttagolt közszolgálati szakszervezeti mozgalom csak akkor lesz képes feladatai eredményes ellátására, ha megtalálja a megfelelõ szövetségeseket, az együttmûködést vállaló partnerszervezeteket. A lehetséges szövetségesek körébõl a TIDSZ idejekorán és egyértelmûen kizárta a politikai mozgalmakat, a politikai pártokat és az azokhoz deklaráltan kötõdõ szervezeteket. Nem véletlen, hogy már 1990-ben elvetettük a választási küzdelmekben való részvétel minden formáját, így a jelölt állítást, a jelöltek és politikai pártok, mozgalmak anyagi, erkölcsi és szervezeti támogatását. Vélelmezhetõ és érthetõ volt számunkra, hogy a gazdasági életben mûködõ szakszervezetek a gazdasági átalakulásban elsõsorban érdekeltekkel kívánnak együttmûködni, hiszen helyzetük és kapcsolatrendszerük történetileg összefonódik, de a jelen problémái is alapvetõen azonosnak minõsíthetõek (pl. privatizáció, leépítés, strukturális átalakulás, termékváltás, munkaerõ-átképzés). A közszolgálat fogalmáról, tartalmáról és az ehhez kötõdõ intézményi struktúrák tárgykörérõl folyó viták ellenére az érdekeltek körében egyre nyilvánvalóbbá vált az azonos munkáltatóval kapcsolatban álló szervezetek koordinációjának igénye. Nevezhetjük ezt természetes szövetségesi viszonynak is, amely egyszerre számít az érdekazonosságra és számos kérdéskörben az érdekellentétre. Éppen ez a helyzet igényli a koordinációt, az együttmûködést, hogy a közösen felismert és elfogadott stratégiai célok megtartásával, érvényesítésével mód és lehetõség nyíljék a természetszerûen jelenlévõ taktikai nézetkülönbségek feloldására. Ez a kompromisszum lehet az egység, az

együttmûködés tartós alapja. Nem hiszem, hogy más alapon álló együttmûködést (pl. külsõ késztetést) idõtállónak és sikeresnek tekinthetnénk. A TIDSZ által képviselt helyi és területi igazgatási és intézményeik dolgozói számára már az elsõ idõszakban is nyilvánvaló volt, hogy érdekeik képviseletét és védelmét ugyan a TIDSZ-re bízzák, de stratégiai célként az együttmûködés lehetõségeinek, a szövetségesi kapcsolatoknak kiépítését tûzték ki. Ezt a TIDSZ, majd újabb nevén a Közalkalmazottak Szakszervezete, késõbb pedig a Magyar Köztisztviselõk és Közalkalmazottak Szakszervezete is alapelvnek tekintette, illetve tekinti. A szövetségesi együttmûködés az önálló szervezeti létbõl és felelõsségbõl fakadóan a közös érdekre épülhet. Ezt tekintettük a SZEF értékének és azzal a reménnyel vettünk részt az alapításban, hogy ez a konföderáció az egyes szakszervezetek érdekérvényesítési esélyét és erejét növeli, összehangolja a közös cél érdekében teendõ lépéseket. Ennek érdekében olyan szakmai- érdekképviseleti szolgáltatásokat is nyújt, amit az egyes szakszervezetek nem, vagy csak aránytalan anyagi áldozatokkal tudnának biztosítani. Számoltunk az együttmûködés, a szolidaritás konkrét megnyilvánulásaira a munkahelyeken, a településeken, mivel a munkáltatói kör részben azonos. Az elmúlt évtized nehéz, ellentmondásos korszakot jelentett, de az összegezõ mérleg feltétlenül eredményes, a SZEF beváltotta a hozzáfûzött reményeket. Olyan szervezetté vált, amely ma meghatározó a szakszervezeti mozgalomban, az érdekegyeztetésben és ennek nemzetközi visszhangja is közismert. A mérlegkészítés mellett „a hogyan tovább" kérdése is fel szokott merülni. Kétségtelen, hogy erre a SZEF legutóbbi kongresszusa jól kimunkált, megfelelõ közmegegyezést tükrözõ határozatokat hozott. Sok múlik azonban a mindennapok gyakorlatán, ahogyan a rendre jelentkezõ újabb és újabb kihívásokra válaszolnunk kell. Nincs olyan alapszabály, program, amely elõre tudná a felmerülõ problémákra a választ, ezért valamennyi SZEF tagszervezetnek együttesen és a közös érdek alapján kell az adott helyzetben alkalmazható döntéseket megfogalmazni. Nem feledhetõ, és mi sem feledjük, hogy a SZEF a tagszervezetek döntésének eredménye, a tagszervezetek céljainak segítõje és sok tekintetben biztosítéka, mert amikor a SZEF-rõl gondolkodunk tudnunk kell: a SZEF életéért, szervezetéért, munkájáért közös a felelõsségünk. Tartozunk ezzel az általunk képviselt többszázezer közszolgálati munkavállalónak és szakszervezeti tagnak.

Dr. Kiss Sándor az MKKSZ elnöke, ny. fõiskolai tanszékvezetõ docens

A SZEF az Európai Unióhoz csatlakozásért

Az egyesült Európa modern eszméje századunk politikai gondolkodásából származik. Az Európai Unió intézményének megteremtése, mint a politikai megoldás gondolata a második világháború után kialakult Európa gyakorlati politikai problémáinak kezelésében mind hangsúlyosabb szerepet kapott. Nyugat európai politikusok már 1945-46-ban valamiféle Európai Egyesült Államok megteremtésének gondolatával foglalkoztak és a következõ években olyan fontos intézmények jöttek létre, mint 1947-ben a GATT, 1948ban a brüsszeli szerzõdés, valamint az Európai Gazdasági Együttmûködés Szervezete, vagy 1949-ben az Európa Tanács. 1950-ben Schuman francia külügyminiszter Franciaország és Németország történelmi összebékítésének érdekében a francia és a nyugat-német szén- és acélipar — a fegyverkezés fontos ágazatai — közös nyugateurópai ellenõrzés alá helyezését javasolta. Ezt az együttmûködést gyakorlatilag az 1951es párizsi szerzõdés öntötte formába, amikor is hat nyugat-európai állam létrehozta a Montánuniót, amely a mai hárompilléres Európai Uniót alapozta meg a további szerzõdésekkel együtt. Sajnos Magyarország — rajta kívül álló okokból — sokáig nem került be ebbe a korszakot alkotó uniós szervezõdésbe. Csak a szembenálló tömbök közötti erõviszonyok megváltozása, illetve felbomlása, s a rendszerváltozás hozta meg a csatlakozás lehetõségét. Ezt Magyarország a megfelelõ idõben ki is használta. Már 1991. december 16-án Brüsszelben aláírtuk a Társulási Megállapodást a társult tagsági viszony létesítésérõl, majd 1994. március 31-én benyújtottuk tagfelvételi kérelmünket az Európai Unióhoz. A történések folyamatából csak ezt a két dátumot kiragadva elmondhatjuk, hogy csatlakozási szándékunk elfogadása mögött milyen célratörõ politikai-gazdasági munka folyt, aminek azután szerencsére meg is lett a pozitív eredménye. NATOcsatlakozásunkkal együtt már jó esélyünk van arra, hogy Magyarország visszaintegrálódhasson Európának abba a gazdasági, politikai, kulturális felébe, ahonnan majdnem fél évszázadig ki volt rekesztve. Az Európai Unióba belépés az elõzõ példákból láthatóan hosszabb folyamat. Ennek oka többek között az, hogy az EU jelenlegi rendszere is változóban van, mivel elõbb képessé szeretnék tenni a szervezetet a jelentkezõk nagyobb számának befogadására. Bár az EU megnyilatkozásaiból következtethetõ, hogy részükrõl nincs olyan sürgetõ kényszer, amely meggyorsítaná a jelentkezõk befogadását, Magyarország számít arra, hogy ez 2003-ban bekövetkezik. Mi minden esetre 2001 végén készen fogunk állni az uniós „acquis communautaire" olyan mértékû átvételével, amelyet megkövetelnek az új tagoktól. A hivatalos megnyilatkozások többnyire jelzik, hogy az EU már túllépett a szervezet mélyítése, vagy bõvítése dilemmáján, a belsõ összefüggéseket érintõ lényeges döntések a tagállamok egyeztetési mechanizmusa miatt azonban nem születnek meg olyan könnyen.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az integrációt régiónkban már jóval elõbb megcéloztuk olyan transznacionális formákban, mint az önkormányzatok, más szervezetek együttmûködése, amelyekkel akár gazdasági érdekekre is alapozva használtunk ki bizonyos lehetõségeket. Magyarország és a szomszédos országok egyes régióinak kezdeményezésére épült például az Alpok-Adria Együttmûködés, majd a kibõvített Pentagonale, valamint a Közép-európai Kezdeményezés. A leglátványosabb integrációs folyamat azonban gazdasági téren jött létre az intenzív gazdasági kapcsolatokkal. Ezek között is élen járnak a transznacionális szervezetek, melyek bevonják az országok gazdaságát a tágabb, akár globális méretû összefüggésekbe. A politika áttételesen, a megfelelõ politikai és jogi környezet megteremtésével segíti elõ ezt a folyamatot. Ezekbõl kimaradni vagy bármilyen, ellenkezõ irányú lépést tenni a fejlõdés visszamaradásának, esetleg a végleges periferizálódásnak a veszélyével jár. A határokon túlnyúló civil szervezõdések, az ezekhez fûzõdõ kapcsolatok erõsödése az élet legkülönbözõbb szféráiban a szomszédos államok lakóinak sokaságát hozhatják közel egymáshoz. Ezt kívánjuk mi is elérni a nemzeti határok jelképessé tételével, ami az EU belsõ helyzetét már jellemzi is. A politika a gazdasági folyamatok által mozgatott integráció számára formákat, szabályokat, szervezeteket és intézményeket teremt. A politikailag is kiteljesedõ integráció társadalmi tartalmának azonban vannak olyan közvetlen következményei is, amelyek alakítói részben már a civil szervezõdések. Nélkülük, vagy ellenükre nem lehet tovább haladni semmilyen integrációs folyamatban. Ez vonatkozik a szakszervezetekre is. Nélkülük, illetve a mögöttük álló jelentõs számú szervezett tagság beleegyezése, egyetértése híján igen nehéz lenne tovább haladni. A szakszervezetek felismerték azt, hogy az ország európai mércével mért gazdaságitársadalmi felemelkedésének egyetlen útja az EU szervezetéhez csatlakozás. A SZEF minden tõle telhetõt megtesz e folyamat elõmozdításáért. A munkavállalóknak ugyanis nem mindegy, hogy a csatlakozás milyen áldozatokkal és elõnyökkel jár részükre. Ezért — folyamatosan hangoztatva az EU-csatlakozás fontosságát —, gondot fordítunk a megfelelõ feltételek kialakítására. El kell hárítanunk azt a veszélyt, hogy Magyarország olyan állapotban jusson el a csatlakozás kapujáig, amelyben szakszervezeti tagjaink, a munkavállalók a méltatlanul rossz jövedelmi viszonyok miatt Európa páriáivá váljanak. A SZEF törekszik arra, hogy megfelelõ információt juttasson el mindenkihez az EUtagság várható következményeirõl, nem hallgatva el annak negatív oldalát sem. Ez fontos feladatunk. Világos képet kell teremtenünk ahhoz, hogy a csatlakozásról szóló népszavazáson a magyar munkavállaló megfelelõ információk birtokában dönthessen. (A népszavazás szükséges, mivel az állami szuverenitás körébe tartozó néhány kérdés EU kompetenciába fog kerülni.) Ennek érdekében a SZEF — a másik öt nagy konföderációval együtt — szerepet vállal a kifejezetten ezekkel a kérdésekkel foglalkozó Magyar Szakszervezetek Európai Integrációs Bizottságában (MSZEIB), amely az egyedüli és egyetlen szakszervezeti formáció ebben a tekintetben. A SZEF integrációs politikájának törekvéseit jellemzik a konföderáció széleskörû nemzetközi kapcsolatai is. Különösen fontos e vonatkozásban a brüsszeli székhelyû Európai Szakszervezetek

Szövetsége (ETUC), amely sok tekintetben segíti a csatlakozni kívánó országok szakszervezeti szövetségeinek felkészülését, fórumot teremt az EU tagországok és a csatlakozni kívánó országok szakszervezeteinek közvetlen eszmecseréjéhez, tanácsokkal lát el, és más módon is támogat minket. Rengeteg tapasztalatot vettünk át az EU tagállamok szakszervezeteitõl arra vonatkozólag, hogy milyen eljárást követtek az õ országuk csatlakozási folyamatában, mit értek el és mit nem érdemes erõltetni, azaz mely kérdésekben erõsebb az EU bürokrácia. Az EU tagállamok szakszervezetei például kezdetben egyértelmûen elutasították a munkaerõ szabad áramlását, s emiatt a bõvítés késleltetésének taktikáját választották. Kormányaik ezt nem hagyhatták figyelmen kívül. Ezért széleskörû felvilágosító „kampányt" folytattunk külföldi partnereinknél minden szinten, hogy bemutassuk, nem kell félni a magyar munkaerõ nagymértékû vándorlásától. Munkavállalóink mobilitása sajnos több okból kifolyólag meglehetõsen korlátozott. A konföderációnkhoz tartozó munkavállalók jövedelmi és bérviszonyainak az európai szinthez közelítését, majd felzárkóztatását szolgáló törekvéseinknek — a magyar munkavállalók életszínvonalának, életminõségének érezhetõ javítása mellett — egyik mozgatórugója az is, hogy ez se legyen akadálya Magyarország mielõbbi EU csatlakozásának. Ennek megfelelõen véleményünk változatlanul az, hogy a magyar munkavállalók jövedelmi viszonyait a csatlakozás elõtt kell fölemelni az EU körökben is elfogadható szintre. A SZEF-nek — a magyar szakszervezeti életben elfoglalt súlyánál fogva — továbbra is törekednie kell arra, hogy folytassa az EU-hoz csatlakozást elõmozdító szerepét, és hatékonyan dolgozzon tovább a konföderációhoz tartozó munkavállalók jövedelmi viszonyainak javításán, életszínvonaluk emelésén. Konföderációnknak ez a szerepe nem lesz kisebb az integráció után sem, mert — amint külföldi társ-szakszervezeteink példája mutatja — a munkavállalók szociális és gazdasági érdekeinek védelmében lesz bõven tennivaló azután is.

Dr. Mayer Lajos, a Külügyminisztériumi Dolgozók Önálló Szakszervezetének elnöke

Logikus volt a visszatérés

A Bölcsõdei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetét (BDDSZ) a rendszerváltozás hívta

életre. A szaksezrvezeti mozgalom megújításának igénye 1989-ben elemi erõvel tört föl a tagság körébõl. Az addig egységes Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetébõl kiválva sorra jöttek létre a speciális érdekek markáns képviseletét megjelenítõ szakmai szakszervezetek. A bölcsõdei dolgozókat tömörítõ önálló szakszervezet megalakulásakor programjában megfogalmazta az érdekérvényesítés területeit. A szakmai, gazdasági és személyre szóló érdekvédelem keretei között a BDDSZ az elsõ perctõl kezdve harcolt a bölcsõdék fennmaradásáért, szervezetük és mûködésük megújulásáért. Küzdött a szakma elismeréséért, a dolgozók anyagi és erkölcsi megbecsüléséért. De tudtuk azt is, hogy az önállóság önmagában kevés, ha nem társul hozzá szakértõi háttér, jogsegélyszolgálat, a szervezõ munkához nagy segítséget adó megyei képviselet és az infrastruktúra, amelyet egy viszonylag kicsiny szakmai szakszervezet képtelen fenntartani. Ezért alapító tagja lettünk a SZOT-ból átalakult MSZOSZ-nek, amelytõl sok segítséget kaptunk. Hozzájárultak tisztségviselõink képzéséhez, általuk kapcsolódhattunk be az országos érdekegyeztetésbe és a nemzetközi munkába. Amikor az MSZOSZ-en kívüli szakszervezetek érdekeik érvényesítésének erõsítésére különféle blokkokba tömörültek, létrejöttek az új szövetségi alternatívák, köztük a csak költségvetési szervek szervezeteibõl álló SZEF is. Az alapvetõen akciószövetségként mûködõ, önálló munkaszervezettel nem rendelkezõ szövetség megalakulása válaszút elé állított minket is. Miután a SZEF alapszabálya megengedte a társult tagságot, a BDDSZ élt ezzel a lehetõséggel, és 1990-ben mi is aláírtuk az „Együttmûködési Szerzõdés"-t. A SZEF I. kongresszusa azonban 1995-ben megszüntette ezt a státuszt. Az évek során sokat gazdagodott érdekvédelmi munkánk, erõsebb lett érdekérvényesítési képességünk. Sikereket értünk el a szociális ágazat, ezen belül a bölcsõdei hálózat és nem utolsó sorban szakszervezetünk elismertetése terén. Az MSZOSZ-ben dolgoztunk a társszakszervezetek lojalitásáért, megalakítottuk a költségvetési blokkot. Közben a KIÉT munkavállalói oldalán folyamatos és szoros munkakapcsolatban voltunk a SZEF-ben tömörült szakszervezetekkel. Kapcsolatunk korrekt és problémamentes volt. Megismertük és nyomon követhettük a SZEF valódi konföderációvá válásának folyamatát. Tapasztaltuk, hogy a SZEF mindig megtalálta a megfelelõ felelõs magatartást a politikai kihívásokra. A legmesszebbmenõkig törekedett a kompromisszumokra, de amikor kellett, a nyomásgyakorlás különféle eszközeit is alkalmazta. Fokozatosan érlelõdött meg bennünk a változtatás gondolata. Ahogy az átalakult társadalomban élesebbé vált a harc, és nagyobb lett a szakadék a versenyszféra és a költségvetési szféra között, úgy vált mélyebbé az érdekellentét az MSZOSZ-en belül is. Úgy éreztük, hogy a nagy ipari szakmák mögött csak másodlagos a költségvetési dolgozók érdekvédelme. Tagságunk kezdeményezésére 1998 márciusában elkezdõdött egy országos tájékozódás a szövetségi hovatartozás eldöntése céljából. Az alapszervezetektõl kapott jelzések alapján összehívtunk egy rendkívüli kongresszust, ahol 92 százalékos többséggel a SZEF-hez csatlakozás mellett döntöttünk. Felvételi kérelmünket a konföderáció szövetségi tanácsa 1998. július 8-án egyhangú döntéssel szavazta meg. Azóta erõnkhöz mérten aktívan részt veszünk a SZEF munkájában.

A visszatérésünk óta eltelt idõ igazolta, hogy tagságunk jól döntött, itt a helyünk a közszféra szakszervezeteinek nagy családjában. Jól érezzük itt magunkat, hiszen csatlakozásunkat nem felülrõl, kívülrõl vezérelt átalakítási, egyesítési törekvés, hanem a saját elhatározás, a felismert szükségszerûség motiválta. Biztonságérzetet ad számunkra, hogy a SZEF az alapítása óta eltelt évtized alatt hatalmas változáson ment át. A laza akciószövetség és véleménycsere fórumából valós társadalmi súllyal rendelkezõ szakszervezeti szövetség lett. Olyan erõs konföderáció, amely tevékenységében, szervezeti struktúrájában megfelel a hazai és a nemzetközi követelményeknek, következetesen védi a közszféra munkavállalóinak érdekeit, és határozottan fellép erkölcsi és anyagi megbecsülésük javításáért. Megtiszteltetés számomra, hogy — mint a BDDSZ megalakulása óta tevékenykedõ elnökének — lehetõségem volt és van ebben a folyamatban részt venni.

Mester Jánosné, a Bölcsõdei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének elnöke

A KSZSZ tagszervezetei a SZEF-ben

1990-ben a rendszerváltás lázában égett a magyar szakszervezeti mozgalom is. Már a megelõzõ évben megkezdõdött a SZOT felbomlása, az ágazati szakszervezetek átalakulása. A közszférában mûködõ Közalkalmazottak Szakszervezete is ekkor, pontosan 1990. január 13-án tartotta XI., egyben utolsó kongresszusát. Ezen megszületett a határozat, hogy a szakszervezet a továbbiakban szünetelteti a tevékenységét, majd a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége (KSZSZ) bírósági bejegyzése után feloszlik. Ekkor tartotta ugyanis alakuló kongresszusát a KSZSZ, amelyhez az újonnan alakult szakszervezetek csatlakoztak. A „demokratikus centralizmus", a pártállamot jellemzõ központi irányítás elleni lázadás, a munkavállalói érdekek korlátozás, manipulálás nélküli kifejezésének, szabad, önálló képviseletének igénye hozta létre az új szakszervezeteket és a szövetséget, amely alapszabálya szerint a közszolgálati dolgozók és nyugdíjasok önálló, egyenrangú szakszervezeteinek önkéntes, demokratikus szervezete, és független az állami, politikai, munkáltatói szervezetektõl.

Bölcs elõrelátás

A tíz évvel ezelõtt történteket egyaránt jellemzi a szétválás, az önállósodás és az összefogás. A KSZSZ feladatát az utóbbi miatt határozták meg úgy, hogy a köztisztviselõk, a szolgálati viszonyban állók és a közalkalmazottak szakszervezetei közötti együttmûködést, egységes fellépésüket szervezi és megteremti a közös célkitûzések megvalósításához nélkülözhetetlen egységet. Az alapítók szinte történelmi elõrelátásról tettek tanúbizonyságot, amikor a szövetkezés mellett döntöttek. Pedig akkor, a jövõ rózsaszín ígéretében még nem lehetett sejteni, milyen keserves lesz a piacgazdaság kiépítése, hogy Magyarországon nemsokára másfélmillió munkahely szûnik meg, hogy az új szakszervezeteket is bizalmatlanul, sõt esetenként ellenségesen fogadják a politikai pártok, a kormány képviselõi és az érdekképviseleteknek küzdeniük kell a létükért. A Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége talpon maradt. Igaz, hogy az egy évtized alatt néhány szakszervezet más utat választott. Ugyanakkor újabbak csatlakoztak hozzá, így a KSZSZ ma már harminckét teljes jogú, és két társult szakszervezettel mintegy harmincezer tagot, jellemzõen köztisztviselõket, közalkalmazottakat, szolgálati viszonyban állókat tömörít.

Együttesen keressük a választ

Mivel a KSZSZ meghatározóan a közszférában van jelen, a tagság döntõ többségének végsõ soron a kormány a munkáltatója, bérük fedezetét az állami költségvetés biztosítja. Így érdekünk találkozik a közszféra más munkavállalói — a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók és mások — érdekeivel. Szinte történelmi elõrelátás volt tehát az egységes fellépést, az összefogást szolgáló szövetség létrehozása. Ugyanez a felismerés vezette a KSZSZ sok tagszervezetét, amikor tovább erõsítették érdekérvényesítési esélyüket azzal, hogy csatlakoztak a közszférában alakult meghatározó szakszervezeti konföderációhoz, a Szakszervezetek Együttmûködési Fórumához. (Megjegyzem, egy tagszervezetünk a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségét, egy másik és egy társult tagunk pedig az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülést választotta.) Sok, a közszféra munkavállalóira vonatkozó globális problémára együttesen keressük a

választ, és ezek nem csak bérügyek. Különösen a köztisztviselõk, de a közalkalmazottak esetében is állandóan szembesülünk például azzal, hogy mennyire lehetünk erõs, méltó partnerei a hatalomnak, hiszen a tagságunk is része ennek, hivatásánál fogva beágyazódott az állami életbe. Ki vagyunk téve annak, amit Magyari Zoltán professzor, az egyik legnagyobb tekintélyû közigazgatási szakember írt még 1942-ben: „A parlamenti rendszer mellett a kormány számára nagy kísértés, hogy az egész közigazgatást politikai módszerekkel kezelje, s a személyzeti kérdést sem szakszerûségi szempontok, hanem a személyzet politikai súlya szerint ítélje meg." Együtt kellett és kell még nem egyszer feltenni a kérdést, hol húzódik meg a lojalitás, a tûrõképesség határa. El kell-e türelmesen viselni, ha lekezelnek bennünket, ha erõbõl tárgyalnak velünk, vagy éreztetik, hogy szerepünket formálisnak vélik. Együtt kell fellépni, hogy értse meg minden tárgyaló partnerünk: az állam normális mûködése érdekében a munkaadónak, esetünkben a kormánynak harmonikus viszonyra kell törekednie a munkavállalókat — a biztonságra ügyelõ rendõröket, a költségvetés szigorát érvényesítõ adóhivatalnokokat, az állam érdekében vádat emelõ ügyészeket, a törvény megsértõivel szemben ítélkezõ bírákat és más köztisztviselõket, közalkalmazottakat, szolgálati viszonyban állókat — képviselõ szakszervezetekkel. Nem csak az említettek érdekében, hanem azért is, mert a polgárok számára a mindennapok valóságában õk jelenítik meg az államhatalmat, õk biztosítják a jogállami mûködést, vagy az egészségügyi, szociális ellátást, a nyugdíjak folyósítását. Mindezek pedig milliókat érintenek.

Mit akarunk?

Közös munkaadó, közös (állam)kassza, közös érdek — ez vezette a KSZSZ sok szakszervezetét a SZEF-hez. Hiteles, erõs partnerséget akarnak, a KSZSZ által képviselt szûkebb területen túl az országos érdekegyeztetés, korábban az Érdekegyeztetõ Tanács, a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztetõ Tanácsa, illetve ma az Országos Munkaügyi Tanács, a Köztisztviselõi Érdekegyeztetõ Fórum szintjén is. Olyan erõ megjelenítését, amely konzultációra. kompromisszumra tudja késztetni a legfõbb munkaadót, a mindenkori kormányt és képes arra, hogy betartassa a közösen elfogadott játékszabályokat, megállapodásokat. Tapasztaljuk, hogy a Szakszervezetek Együttmûködési Fórumának egyaránt hitele van tagszervezeteink és a tárgyaló partnerek elõtt. Szilárd a meggyõzõdésünk: a jövõ mind több meggyõzõ bizonyságát adja majd annak, hogy ereje is van tagszervezetei érdekeinek

érvényesítéséhez.

Michalkó Péter, a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének elnöke, a SZEF alelnöke

A SZEF A NYUGDÍJASOKÉRT

Az idõsödés folyamata napjainkban világjelenség. Szociológiai vizsgálatok, elemzések tömege foglalkozik a nyugdíjasok életkörülményeinek kedvezõtlen alakulásával, romlásával. Az idõsek felé forduló figyelem erõsödése érthetõ és nagyon indokolt, hiszen a magyar lakosság 30 százaléka — a felnõtt lakosságnak pedig közel 40 százaléka — ehhez a népességi csoporthoz tartozik. A hazánkban élõk 20 százaléka 60 éven felüli. A nyugdíjasok 42 százaléka (több mint egy millió ember) 70 éven felüli, s ráadásul a férfiak 26 százaléka, a nõk 52 százaléka egyedül él. Az egy fõre jutó nyugdíjak reálértéke 1998-ban az 1990. évinek a 72,6 százalékára esett vissza. A nyugdíjtörvény megváltoztatása 1998-ban 50 milliárd forinttal egész életükre szólóan megrövidítette a nyugdíjasokat. A nyugdíjak fokozatosan elszakadtak a nettó keresetektõl, jelenleg az arány 58 százalék. A nyugdíjasok helyzetét napjainkban tovább nehezíti, hogy mind kevesebb lehetõségük van a munkavállalásra. Öt évvel ezelõtt például a nyugdíjas foglalkoztatottak száma 400 ezer volt, 1999-ben csupán 80 ezren dolgozhattak. A SZEF tagszervezeteiben a tagság több mint egyharmada nyugdíjas. Közülük számosan erõsen kötõdnek volt munkahelyükhöz — azok nyugdíjas szervezeteihez — mások a területi nyugdíjas szervezetekben lelnek közösségre. A közszféra nyugdíjasai — felméréseink alapján — aktív koruk alacsony bére következtében 20-30 ezer forintos nyugdíjjal rendelkeznek. Sokan a létminimum határán vagy az alatti szinten élnek. Aktív korukban nem adatott meg számukra — ellentétben más ágazatok munkavállalóival —, hogy jövedelmüket a „fekete gazdaságban"

kiegészíthették volna. Közülük sokan egyedül, özvegyen nagyon nehéz körülmények között tengetik életüket. Ilyen helyzetben a SZEF fennállása óta kiemelt célnak jelölte meg a tagság — benne a nyugdíjasok — érdekeinek megjelenítését, védelmét, akaratuk érvényesítését. A nyugdíjasok magas számaránya és élethelyzetük jobbítása miatt a nyugdíjas szervezetek önszervezõdésével létrejött a SZEF Nyugdíjas Választmánya, amely alapszabályában és programjában jelenítette meg a nyugdíjasok sajátos érdekeit szolgáló célokat, feladatokat. A választmány tisztségviselõi — a SZEF-testületek tagjaiként — közremûködésükkel, szereplésükkel a nyugdíjas érdekeken túl a tagság egészének érdekében is véleményt mondanak, állásfoglalásaikkal segítik a konföderáció törekvéseinek megvalósítását. A nyugdíjasok a felhalmozott tudásukkal, tapasztalataikkal ilyen módon elõmozdítják a konföderáció egész tevékenységét. A SZEF-tagszervezetek nyugdíjas szervezetei a Nyugdíjas Választmány megalakulását megelõzõen is jelentõs erõfeszítéseket tettek a nyugdíjas kollégák érdekeinek védelméért. Önállóan és jól mûködnek napjainkban is a nyugdíjas tagozatok, választmányok. Több helyen szociológiai felmérések birtokában programok készülnek élethelyzetük javítására. Közcélú alapítványokat mûködtetnek a rászorultak rendszeres támogatására, és szervezetük költségvetésébõl szociális segélyeket is juttatnak. Összetartják nyugdíjasaikat, tagjaik számára különbözõ kulturális, turisztikai, közösségi összejöveteleket, rendezvényeket szerveznek. A SZEF Nyugdíjas Választmányának más nyugdíjas szervezetekkel közös programjai jól szolgálják az egész magyar nyugdíjas társadalom érdekeinek kifejezését. Az összefogás, az együttes cselekvés szép példája volt többek között az Idõsek Nemzetközi Éve központi programjainak megrendezése. A SZEF és annak Nyugdíjas Választmánya fennállása óta következetesen munkálkodik a nyugdíjasok érdekeinek érvényesítéséért. A SZEF tevékenyen segítette a nyugdíjrendszer igazságtalanságainak megszüntetését, egy új, megbízhatóbb nyugdíjtörvény megalkotását. Támogatta a nettóbéreket követõ, évenkénti nyugdíjemelést, a korábban megállapított nyugdíjak korrekcióját. Szorgalmazta a nõi nyugdíjkorhatár emelésének olyan módozatát, amely lehetõvé teszi a nõk rugalmas, választható nyugdíjba menetelét. A konföderáció 1998-ban több megnyilatkozással is határozottan ellenezte a nyugdíjtörvény megváltoztatását, több nyilvános fórumon és 1999 márciusában a Kossuth téri lelkes, tömegdemonstráción is megjelenítette tagsága akaratát. Öt éven át jelentõs szerepet töltött be a SZEF a társadalombiztosítási önkormányzatokban is. A SZEF Nyugdíjas Választmánya testületi ülésein rendszeresen tárgyalt a közszolgálat nyugdíjasait foglalkoztató kérdésekrõl, aktívan segítette a SZEF nyugdíjügyekkel kapcsolatos állásfoglalásainak kialakítását. A választmány tisztségviselõi fontos szerepet

vállalnak az Idõsügyi Tanácsban és a Nyugdíjasok Országos Képviseletében is. A SZEF Nyugdíjas Választmánya — alapszabályának és programjának megfelelõen — kiemelten foglalkozott a nyugdíjasok helyzetét alapvetõen meghatározó szociális, egészségügyi és nyugdíjpolitikai kérdésekkel. Véleményezte a nyugdíjasokat is érintõ különbözõ törvénytervezeteket. Más nyugdíjas szervezetekkel együtt tiltakozását nyilvánította a gyógyszerek árának emelkedése, a fogászati és a gyógyfürdõi szolgáltatások szûkítése ellen. A közüzemi és energiaárak emelésekor kompenzációt sürgetett az arra rászorulóknak. A SZEF-nek és Nyugdíjas Választmányának is szerepe volt abban, hogy 1998-ban a nyugdíjak reálértékének növekedése átlagban 5,5 százalékos — az özvegyi ellátások esetében 7-8 százalékos — volt. Fellépésünk is segítette annak megoldását, hogy a nyugdíjasok ingyenes utazási kedvezményét 1998. január 1-ével a 65 év felettiekre is alkalmazzák. Nyugdíjasaink érdekeltek a korosztály nemzetközi összefogásában. Folyamatban van választmányunk felvétele az európai nyugdíjasok szervezetébe, a FERPA-ba. Az összefogás, a szervezettség, a tapasztalatok — felvételünk esetén — újabb lehetõségeket teremthetnek szervezetünk számára is. Az Idõsek Nemzetközi Évében — 1999-ben — hazai rendezvényeinken az ENSZ idõsekre vonatkozó alapelvei széleskörû visszhangra és támogatásra találtak, mert ezek az egyetemes emberi szabadságjogokból indulnak ki, s a társadalomnak az idõs emberek iránti erkölcsi kötelességére és felelõsségére intenek. A Nemzetközi Évhez kapcsolódó színvonalas és tartalmas SZEF-programok jól szolgálták nyugdíjas kollégáink érdekvédelmét, megbecsülésüket. A SZEF Nyugdíjas Választmánya tevékenysége során abból indul ki, hogy a nyugdíjasokat azon értékek alapján szükséges megítélni, amelyeket egész életükben munkavállalóként megteremtettek. Nem minõsíthetõk „eltartottnak". Az egész társadalom érdeke, hogy az idõs embereket — mint értékhordozókat, hagyományteremtõket és õrzõket — tisztelet és megbecsülés övezze. „Használni is engedjük", kapcsoljuk be õket a társadalmi élet folyamataiba, alapozzunk tapasztalataikra. A SZEF és Nyugdíjas Választmánya — tíz éves tapasztalataiból, programjából adottan — a jövõben is jelentõségének megfelelõ szerepet tulajdonít a nyugdíjasok érdekei megjelenítésének, érdekvédelmüknek. A SZEF az ENSZ alapelveinek megfelelõen vallja:

- a nyugdíjasoknak alkotmányos joguk, hogy megõrizhessék az egész életük munkájával megalapozott életnívójukat; - legyenek aktív részesei azon törvények és rendelkezések kidolgozásának, amelyek

sorsukat lényegesen érintik, legyen rendszeres a párbeszéd és a véleménycsere a nyugdíjasok képviselõivel; - a kormánynak legyen idõsügyi politikája, dolgozzon ki intézkedési tervet az idõsek helyzetének javítására, alkossa meg az Idõsek Magyarországi Kartáját, a Központi Statisztikai Hivatal dolgozza ki a „nyugdíjasok fogyasztói kosarát";

A SZEF és Nyugdíjas Választmánya — összhangban ezekkel az alapelvekkel és programjával — a jövõben a közszolgálat nyugdíjasainak érdekeit szolgálva megkülönböztetett figyelmet szándékszik fordítani a következõ feladatokra:

- Kiemelten foglalkozik a nyugdíjreform hatásainak felmérésével, a nyugdíjrendszeren belüli igazságtalanságok megszüntetésével. Tárgyalásokat kezdeményez egy önálló közszolgálati nyugdíjrendszer megteremtéséért. Érdekelt a korkedvezményes rendszer felülvizsgálatában, és a rokkantnyugdíj újraszabályozásában. - A nyugdíjasok létkörülményeinek súlyos feszültségeit ismerve fontos, hogy a nyugdíjak reálértéke a „megõrzés helyett" minden körülmények között növekedjék, mert a társadalomnak ez a rétege a közelmúltban az átlagosnál is jóval több hátrányt kényszerült elviselni. Növekedjen a biztosítási elven alapuló nyugellátás biztonsága — a differenciálást kiiktató módon, hogy a szerzett jogokat ne érhesse sérelem. - A gazdasági fejlõdés adta lehetõséggel számolva folytatódjék az értékvesztett nyugdíjak korrekciója, és az özvegyi ellátás összegének mértéke is növekedjen.

A SZEF és Nyugdíjas Választmánya határozottan elutasít minden olyan elképzelést, amely a nyugdíjak bármilyen módon történõ megadóztatását tervezi. Határozott igényünk, hogy az egészségügyi ellátó rendszerek az egészségügyi reform privatizációja után is teljes körûen hozzáférhetõek legyenek a nyugdíjasok számára, s a szolgáltatások színvonalában ne következhessen be hátrányos változás. Gátat kell szabni a gyógyszerellátás, a gyógyászati segédeszközök körüli megszégyenítõ állapotoknak, az árak drasztikus emeléseinek. Az ezeket az áruféleségeket sorsszerûen fogyasztó nyugdíjasok kapjanak méltányos támogatást. Nyugdíjas Választmányunk képviseletet igényel és szerepet vállal minden olyan fórumon, ahol a nyugdíjasok érdekei megjelennek. Az érdekérvényesítés lehetõségeiért fokozottabb szerepet szánunk választmányunk képviselõinek a Nyugdíjasok Országos Képviseletében és az Idõsügyi Tanácsban is. A közös célok megvalósításáért együttmûködünk más civil szervezetekkel.

Az alapítás óta eltelt tíz év a SZEF életében, és Nyugdíjas Választmányunk tevékenységében egyaránt jelentõs korszak. Az elmúlt idõszak megteremtette annak lehetõségét, hogy a jövõben még következetesebb és hatékonyabb legyen a szakszervezeti tagság érdekvédelme, a sajátos nyugdíjas érdekek érvényesítése. Bízunk abban, hogy a SZEF-ben tömörült szakszervezetek és nyugdíjas szervezeteik, valamint a SZEF testületei a jövõben is következetesen támogatják a közszolgálat idõseinek társadalmi megbecsülését és anyagi helyzetét egyaránt javító törekvéseinket.

Mihalovits Ervin, a SZEF Nyugdíjas Választmányának elnöke

Megtaláltuk a helyünket a SZEF-ben

1989 elsõ felében kezdett érlelõdni a szakszervezeti tagságban az a gondolat, ha lehetõség nyílik rá, akkor önálló szakmai érdekképviseletet hozzon létre a közegészségügyben dolgozók számára, megbontva ezzel a nagy monolitikus szakszervezetet. Tagságunk akkor úgy ítélte meg, hogy a „KÖJÁL" dolgozóinak érdekképviseletét az Orvos-egészségügyi Szakszervezet nem tudja szakmailag képviselni, hiszen ez az intézményrendszer a megelõzéssel és a hatósági feladatokkal foglalkozik, nem közvetlenül a betegellátást szolgálja. Így alakult meg elsõk között 1989. október 18án a Közegészségügyi Szakszervezet a Közegészségügyi és Járványügyi Állomások és a KÖJÁL országos intézeteinek munkavállalóit tömörítve. A társadalmi változás az intézményrendszer változását is maga után vonta. A tisztiorvosi törvénnyel a KÖJÁL-ból Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) lett. Az ÁNTSZ-eknél a munkavállalók két törvény hatálya alá tartoznak. Ott, ahol a hatósági munka folyik, a köztisztviselõk jogállásáról szóló törvény, ahol pedig a módszertani irányítást végzik, ott a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény a hatályos. Nem kis feszültséget kelt ez a kettõsség szolgálatban dolgozó munkavállalók körében. Igaz, mindegyik törvényt szakszervezetünk is véleményezhette, de a végeredmény nem rajtunk múlott… A reform, az átszervezés, a létszámcsökkentés szolgálatunkat sem kímélte. 10 év alatt közel 30 százalékkal csökkentették az intézményeinkben dolgozók számát, feladatainkat viszont évrõl évre az Európai Uniós elvárásokhoz igazodva növelik. Dr. Gógl Árpád egészségügyi miniszter nemrég maga is elismerte, hogy 400 fõvel növelni kell az ÁNTSZ-ben dolgozók számát.

A Közegészségügyi Szakszervezet megalakulásától kezdve az elsõsorban a versenyszférát képviselõ MSZOSZ tagszervezete volt. Itt a közszolgálati ügyvivõi feladatot is szakszervezetünk látta el. Az 1993-ban megalakult Köztisztviselõi Érdekegyeztetõ Fórumban — ahol szavazati joggal rendelkeztünk — a közszolgálati jogviszonnyal összefüggõ kérdésekrõl, a területet érintõ bérpolitikai elgondolásokról, a közszolgálatot és személyi állományát érintõ jogszabályok tervezeteirõl is véleményt nyilvánítottunk. 1998-ban a köztisztviselõi érdekegyeztetés törvényi szintre emelkedett. Ezt a fórumot a jelenlegi Orbán-kormány is elismeri, és a Belügyminisztérium össze is hívja, de sajnos már csak tájékoztatásra és nem véleményezésre. Az ágazati érdekegyeztetésen 1992-ben a Népjóléti Érdekegyeztetõ Tanácsban még kikérték a véleményünket a közalkalmazotti törvényrõl és az ágazatot érintõ kérdésekrõl. Az Orbán-kormány hivatalba lépése után az ágazati érdekegyeztetés is bizonytalan lett, vagy egyáltalán nem mûködött. 2000 januárjában ugyan a SZEF meghívására dr. Gógl Árpád egészségügyi miniszter egy barátságos beszélgetésen tájékoztatást adott a terület tervezett reformjáról, de ez a csevegés nem pótolja és nem tölti be az Egészségügyi Érdekegyeztetõ Tanács szerepét. Ha visszatekintünk és visszaemlékezünk 1990-re, azt állapíthatjuk meg, hogy azok a nagy létszámmal rendelkezõ szakszervezetek, amelyek vagy nem léptek be, vagy kiléptek az MSZOSZ-bõl (pedagógusok, egészségügyi, közgyûjteményi, belügyi, mûvészeti stb.) a közszolgálatot érintõ kérdésekben a közös álláspont kialakítására mindig meghívták a közegészségügy képviselõit is. Ezért a tagsággal egyetértésben úgy gondoltuk — mivel az akkor „születõ" Szakszervezetek Együttmûködési Fóruma alapszabályában lehetõvé tette — társult tagjai leszünk és a szó szoros értelmében együttmûködünk mi is a közszolgálati szakszervezetekkel. A Költségvetési Intézmények Érdekegyeztetõ Tanácsában (KIÉT) szakszervezetünk nem kaphatott helyet, mert kis létszámunk miatt nem vagyunk reprezentatívak. A SZEF a szakszervezeti oldal közös véleményének kialakítására korrekt módon mindig meghívta a Közegészségügyi Szakszervezetet és képviselte álláspontját. Ez késztetett bennünket arra, hogy — a hatékonyabb munka érdekében, az élet- és munkakörülmények hasonlósága miatt a közszférát tömörítõ SZEF-hez csatlakozzunk. Errõl döntött 1999 márciusában a Közegészségügyi Szakszervezet rendkívüli kongresszusa. A SZEF-be történt felvételünk óta eltelt idõ alatt azt tapasztaltuk, hogy a véleményünket mindig meghallgatják, ha kell, megfelelõ helyre továbbítják. A kibõvített testületi üléseken mindig részt veszünk. A közszolgálat nagy családjával együttmunkálkodunk dolgozóink szakmai megbecsüléséért, munkahelyeink védelméért, a közalkalmazottak és köztisztviselõk jobb kereseti lehetõségéért, és nem utolsó sorban egy egységes közszolgálati törvény létrehozásáért. Úgy érezzük, hogy befogadtak bennünket a SZEFbe, és mi is megtaláltuk itt a helyünket.

Miriszlai Éva, a Közegészségügyi Szakszervezet titkára

A SZEF Somogy megyében

A rendszerváltozástól napjainkig eltelt egy évtized Somogy megye politikai, gazdasági és társadalmi viszonyaiban is gyökeres változásokat hozott. A szakszervezeti mozgalom megújulása, átalakulása megmutatkozik a munkavállalói érdekképviseleti, érdekvédelmi funkció új szellemû felfogásában, az érdekegyeztetési feladatok elõtérbe kerülésében. Az új kihívások fontossá teszik, hogy a közszolgálat szakszervezetei harcképesen és hatékonyan mûködjenek. Az érdekvédelem szinte valamennyi szakterületen csak közösen átgondolt, többször egyeztetett és módszertanilag elfogadható tevékenység révén, a munkavállalók, és az állampolgárok információjára épülve lehet eredményes. Mindezt felismerve — szinte az országos SZEF megalakulásának elõkészítésével párhuzamosan — 1990. április 19-én összeült négy alapító tagszakszervezet vezetõje, Hegedûs Tibor (KKDSZ), dr. Orbán Istvánné (EDDSZ), Tasnádi József (PSZ) és Gyöngy Márta (MKKSZ), s egyhangúlag döntöttek arról, hogy a költségvetési szféra munkavállalóit szolgálva együttmûködnek, egymás tagsága érdekében közösen állnak ki. Ezen a tanácskozáson együttmûködési megállapodás született, mely az országban egyedülálló, modellértékû volt. Az akkor koordinációs bizottságnak elnevezett szervezet alapszabálya 1991. május 22-én lépett érvénybe. Fontosnak tartottuk megyei kezdeményezésünket abban az értelemben is, hogy a Somogy Megyei Közgyûlés elnökével, valamint Kaposvár Megyei Jogú Város polgármesterével is sikerült kialakítani az érdekegyeztetés különbözõ formáit, amelyek jelenleg is mûködnek. Véleményünket meghallgatják, javaslatainkat figyelembe veszik, módosító indítványainkat számos esetben elfogadják. Úgy érezzük, hogy e fórumok mûködésével Somogy megyében biztosított a munkavállalók érdekképviseletéhez szükséges közhatalmi garancia. Munkánk eredményeit látva mind több és több közszolgálati szakszervezet lépett sorainkba. Megyei szervezetünk, amely 12 tagszervezetbõl áll, mára hiteles és hatékony érdekvédelmi szervezetté nõtte ki magát. Munkánkban részt vesz a megyében mûködõ ADOSZT, a KKDSZ, az MKKSZ, a Mentõdolgozók Önálló Szakszervezete, a Pedagógusok Megyei Szervezete, a PSZ Városi Szervezete, a BRDSZ, a KSH, az MZTSZ, a BDDSZ, az EDDSZ, a Közegészségügyi Szakszervezet. A SZEF országos ügyvivõ testülete 1997. március 3-i ülésén döntött arról, hogy a megyei koordinációk mûködése elengedhetetlen. Ettõl az idõtõl kezdve nemcsak szakmai, hanem minimális anyagi támogatásban is részesülünk.

Következetesen harcolunk a közszolgálatban dolgozók jelenlegi igen alacsony bérének lényeges javításáért, a közszolgálati pálya vonzerejének, társadalmi megbecsültségének, az itt dolgozók foglalkoztatási biztonságának növekedéséért. Tevékenységünknek a teljesség igénye nélküli puszta felsorolása is jelzi, mennyire sokoldalú és szerteágazó a munkánk.

- Tömegsport rendezvényeink révén — például a Május 1. Kupával — elértük, hogy a SZEF tagsága bensõséges kapcsolatba került egymással. - Képzéseket, továbbképzéseket, szakmai érdekvédelmi fórumokat szervezünk, szakmaipolitikai napokat tartunk. E rendezvények biztosítják, hogy tisztségviselõink kellõ felkészültséggel képviseljék tagságukat a munkaadókkal folytatott tárgyalásokon. - Együttmûködési megállapodást kötöttek tagszervezeteink a különbözõ kamarákkal, civil szervezetekkel. Megállapodás rendezi együttmûködésünket a Magyar Közigazgatási Kar, a MAGYISZ, a Somogyért Egyesület, a Nyugdíjasok Szövetsége, a Nõszövetség megyei szervezeteivel. - Részt veszünk minden SZEF által szervezett országos megmozduláson, nagygyûlésen, demonstráción. - Aktívan és eredményesen veszünk részt a megyében mûködõ Munkaügyi Tanács, Szakképzési Bizottság, az önkormányzatok mellett mûködõ bizottságok (egészségügyi, szociális, oktatási, mûvelõdésügyi és pénzügyi bizottság) munkájában. Ez lehetõvé teszi számunkra, hogy tagságunk érdekében felléphessünk a közszolgálat reformjainak elõkészítésével, az intézményrendszer megfelelõ és elkerülhetetlen átalakításával kapcsolatos ügyekben.

Érdekképviseleti munkánkat megalapozottabbá teszi, hogy konzultatív kapcsolatot tartunk a különbözõ politikai erõkkel, de a Somogy Megyei SZEF mindig megõrizte és a jövõben is megõrzi pártsemlegességét. Konstruktív, jó kapcsolatot alakítottunk ki a megyében mûködõ más szakszervezeti konföderációkkal is. A SZEF Somogy megyei szervezete feladatainak és céljainak megfelelõen képviseli tagjait. A megyében hiteles érdekvédelmi erõként vált ismertté a nevünk, mert szervezetünk stabil, tevékenységünk hatékony. A jövõben is arra törekszünk, hogy Somogy megye lakosságának történelmi, társadalmi, gazdasági helyzetével, s ezen belül a munkavállalók érdekvédelmével kapcsolatos feladatokat szervezetten, együttmûködve, haladó és hiteles erõként lássuk el.

Dr. Orbán Istvánné, a SZEF Somogy megyei koordinációjának elnöke

Levél-féle a SZEF-nek

Kedves SZEF!

A tízéves évforduló remek alkalom arra, hogy megpróbáljam felidézni létrejöttöd még emlékezetemben élõ körülményeit, kezdeti botladozó lépéseidet, a szokásos gyerekbetegségek nyûgösségeit, az önállósodás egyre markánsabb jeleit, a serdülõkor, a felnõtté válás idõszakát. Nem a fejlõdéstörténet tudományos igényû dolgozatát kívánom röviden megírni. Hiszen — szerencsére — egyre szaporodik azon tanulmányok, összegzõ munkák száma, amelyek elemzõ módon, átfogó igénnyel tárják fel a szakszervezeti mozgalom és a hazai érdekegyeztetés elmúlt tíz évét. Szubjektív jegyzetként próbálok kiragadni néhány eseményt a kezdeti „daliás idõkbõl". Az elsõ öt évnek részese voltam magam is, a második „félidõben" már más körülmények között, más funkcióban voltam az érdekegyeztetés szerény szereplõje, így bizonyos értelemben „külsõ szemlélõje" lettem a SZEF tevékenységének. Remélem emlékezetem nem hamisítja meg a történteket. Az ma már — a SZEF kitartó erõfeszítéseinek köszönhetõen is — evidencia, hogy a költségvetési szféra sajátos érdek-struktúrával rendelkezik. A kezdetekkor azonban az összefogás konkrét módjára, a szervezeti keretekre vonatkozó elképzelések nagyon különbözõek voltak. Hiszen minden szervezet jelentõs értéknek tartotta autonómiáját és még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy újból valami hatalmi központ alakuljon ki. Ezért az együttmûködés elsõ idõszakában az akciószövetség, az alkalmi közös fellépés igénye és szükségessége fogalmazódott meg különösebb formalizált szervezeti kötöttség nélkül. Ez volt a „bájos k…lub" idõszaka. A résztvevõ szervezetek — saját identitásuk erõsítése mellett — keresték azokat az eszközöket, módszereket, amelyek a közös értékek mentén erõsítették az együttmûködést. Milyen volt a klub belülrõl? Céltudatos. Esetleges. Sokat beszélõ. Vitatkozó. Kevert. Optimista. Merész. Óvatos. Az egymásnak is ellentmondó jelzõk furcsa módon együttesen jellemzik a SZEF kezdeti idõszakát. Tükrözik a közös elszántság mellett az útkeresés belsõ — és szükségszerû — bizonytalanságait, a politika ránk nehezedõ nyomását, a szakszervezeti konföderációk egymás közötti harcait.

A SZEF vezetõi erõs egyéniségek. Az erõs egyéniségek együttmûködése gyakran járt együtt konfliktusokkal. Hiszen valamennyien érzékelték azt a tagsági akaratot, amely eredményeket kívánt. És az egyes jogos csoportérdekeket egyeztetni, a „különös" mellett a „közöset" megtalálni nem volt egyszerû feladat. Egyszerre kellett gyakorolni a szervezeti érdek képviseletének és a kölcsönös kompromisszumok keresésének „mûvészetét". Közben változtak a külsõ körülmények. Az újonnan alakult konföderációk sorra tettek eleget a törvény által szabott formai követelményeknek. A viták során egyre többször hangzott el: „ti még be sem vagytok jegyezve". A gyermekkor véget ért. A SZEF bejegyzése 1991-ben megtörtént. Ezek persze belügyek voltak. De eközben a SZEF — és tagszervezetei — jelentõs erõfeszítéseket tettek, hogy jöjjön létre a költségvetési szféra sajátos — országos szintû — érdekegyeztetési fóruma. A KIÉB-bõl a KIÉT-ig vezetõ út feldolgozása egy jelentõs tanulmány tárgya lehetne, amely kétségtelenül megállapítaná, hogy a SZEF (és egyes jeles képviselõinek) elvitathatatlan érdeme, hogy az Érdekegyeztetõ Tanács (ÉT) egyik bizottságából (hosszas szabadságharcok után) megalakulhatott és legitim fórummá vált a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztetõ Tanácsa (KIÉT). Ha voltak is viták az ÉT és a KIÉT egymáshoz való viszonyáról, az tény, hogy a költségvetési szféra sikerrel teremtette meg az érdemi párbeszéd — késõbb jogszabályokban is rögzített — kereteit. A KIÉT munkavállalói oldala példát adott a szolidaritásból. Bár a reprezentativitás szabályai és a választások eredményei egyértelmûen megmutatták, hogy mely szervezetek lehetnek a KIÉT tagjai, az oldal azokat a szervezeteket is bevonta a közös munkába, amelyek nem feleltek meg ezeknek a kritériumoknak. Több szereplõ egyenlõ több vita, hosszabb egyeztetés. De ez biztosította, hogy egyetlen érdemi észrevétel sem veszett el, minden hasznos gondolat, megalapozott érv, javaslat a közös álláspontot gazdagította, miközben oldódtak az egyes konföderációk közötti ellentétek. Az évek során közben lezajlottak a társadalombiztosítási önkormányzati, valamint a közalkalmazotti tanácsi választások. Az elért eredmények egyértelmûvé tették a SZEF reprezentatív jellegét és azt, hogy a szervezet a mozgalom „mértékadó és mértéktartó" konföderációjává vált. Olyanná, amely mindig higgadt magatartást tanúsított a szakszervezetek közötti vitákban, elvi alapon törekedett a józan kompromisszumokra, de ha kellett tömegdemonstrációkon mutatta meg erejét. E sorok írásakor mögöttünk van május elseje. Akik részesei voltak az ünnepnek, együtt örülhettek annak, hogy tíz év után a hat országos konföderáció — félretéve vélt, vagy valós ellentéteit — közösen ünnepelt. Ez a tény bíztatást jelent a jövõre nézve, mert jelzi, hogy erõsödhet az együttmûködés, kibontakozhat az érdemi szolidaritás. Ez biztosítéka lehet ama május elsejei jelszó megvalósításának, amely szerint „Együtt a szociális Európába". Mit kívánhatok a tízéves SZEF-nek? Csak ezt: hajrá!

Petõ Kálmán, a Mûvészeti Szakszervezetek Szövetségének egykori elnöke

A SZEF Borsod-Abaúj-Zemplén megyében

A rendszerváltást elõkészítõ évtõl, 1989-tõl vagyok a Pedagógusok Szakszervezete BAZmegyei titkára, és az akkori PSZ Országos Elnökségének tagja. Így cselekvõ részese voltam a SZEF megalakulását megelõzõ döntéselõkészítõ folyamatnak. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a SZEF elfogadtatása diadalmenet volt, és egyhangú felkiáltással született a megalakításáról szóló döntés. Sõt! Nyugodtan kijelenthetjük, hogy mozgalmon belül is, a tisztségviselõkben is váltott ki ellenérzést, a tömegek meg nem ismerték, nem tudták, hogy mi az a SZEF! A SZEF országos szintû megalakulása után a megyei formák kialakítása is megkezdõdött. Ösztönösen, hályogkovács módjára, érzéseinktõl és eltökéltségünktõl vezérelve cselekedtünk és kezdtük megismertetni megyénkben — természetesen elsõsorban a SZEF-hez tartozó tagszervezetek tagjaival — , hogy mi is az a SZEF. Országos szintû, valós irányításról sem volt szó az elején. Kevés segítségünk volt, logónk nehezen formálódott, a szóróanyag, jelvény is csak késõbb készült el. Így azután, amikor 1993-ban az elsõ társadalombiztosítási önkormányzati és a köztisztviselõiközalkalmazotti választásról szóló törvény megszületett, nagyon kellett igyekezni, hogy a SZEF a saját valós tömegbázisának megfelelõen hangsúlyosan jelen legyen a köztudatban. Roppant nagy volt a tét, mert ez volt a SZEF elsõ, igazi megmérettetése. A választások elõtt mondhatni szinte szájba rágva kellett megmagyarázni, hogy mi is az a SZEF, kiket tömörít a Szakszervezetek Együttmûködési Fóruma, mit, hová kell írni, hol kell beikszelni a papíron stb., stb. A tb-önkormányzati választások elõtt dr. Szabó Endre elnök is részt vett a SZEF megyei nagygyûlésén, ahová vele jöttek azok a képviselõk is, akiket az országos tb-önkormányzatba jelölt a közszolgálati terület, és bemutatkoztak a megyei jelöltekkel együtt. Ez sokat segített a SZEF törekvéseinek megismertetésében. Kezdettõl fogva mind a mai napig az EDDSZ és az MKKSZ megyei titkárai segítenek legtöbbet a munkámban. A SZEF megyei vezetését az MKKSZ fõtitkára, Fehér József tette hivatalossá azzal, hogy ellátott bennünket egy körbélyegzõvel, amelyet mind a mai napig használunk. A tb-önkormányzati választások a nehézségek ellenére szép sikert hoztak. A Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatban az MSZOSZ mögött a második helyen végeztünk. Az igazi siker azonban a kt-választások eredménye volt, ahol a SZEF ágazati szervezetei

elsöprõ gyõzelmet arattak. A SZEF megyei szinten igazából 1995-tõl vált vezetõ konföderációvá. Borsod a magyar nehézipar fellegvára volt, ahol a diósgyõri munkásság nagy szakszervezeti hagyományokkal rendelkezett. Csak magukat ismerték el, ezért nehéz volt elfogadtatni, hogy mellettük még létezhet más, komoly tömegbázissal rendelkezõ nagy konföderáció is. Mindezek ellenére a SZEF folyamatosan erõsödött megyénkben. Tisztázódott, hogy kiket képvisel, elnöksége kibõvült a bölcsõdei és a közegészségügyi dolgozók szakszervezeteinek képviselõivel. Szívós munkával tekintélyre tettünk szert. Nem minden településen, de nagyon sok önkormányzatnál mûködik — ha nem is nagy gyakorisággal — a helyi Érdekegyeztetõ Tanács, amelynek ülésein a költségvetés, a bérhelyzet, a bérfejlesztés, a béren kívüli juttatások kérdései kerülnek terítékre. Az országban elsõként megyénkben alakítottuk meg az úgynevezett MÉF-et: a Munkavállalók Megyei és Miskolci Érdekképviseleti Fórumát. Kezdetben még 8 szakszervezeti konföderáció vett részt a MÉF munkájában. Ezek közül néhány — tényleges tagsága nem lévén — mára már megszûnt. És pont ezeknek a késõbb megszûnt konföderációknak a jóvoltából néha késõ estig tartó fórumok voltak, ahol nem érdemi, hanem fõleg formai dolgokon ment a vita a kimerülésig. Mi a SZEF színeiben hõsiesen kitartottunk, mert valahogy éreztük, hogy tétre menõ és a jövõnket befolyásoló tényezõ a kialakuló tripartit rendszerû képviselet, amelynek alapján a Megyei Munkaügyi Tanács a munkáját megkezdte. Ha visszagondolok a 90-es évek elejére, nyugodtan ki merem jelenteni: a SZEF történetének hõskora volt az az idõszak. Valamennyien kissé amatõr szinten végeztük munkánkat. Szinte lehetetlen felsorolni azt a sok-sok apróbb-nagyobb munkát, eseményt, a sok „kis lépést", amelyek mind a SZEF megyei jelenlétének megerõsödését, munkavállalóink képviseletének jobb színvonalú ellátását szolgálták. Az utóbbi öt évben a SZEF minden jelentõsebb rendezvényén, megmozdulásán jelen voltunk. Ezek közül kétségtelenül az 1999. március 20-i országos demonstráció emelkedik ki, amelyen a több tízezres tömegben Borsod-Abaúj-Zemplénbõl közel 1000 fõvel vettünk részt a Parlament elõtti Kossuth téren. Szívet melengetõ, felemelõ érzés volt társainkkal együtt szót emelni egymásért, magunkért, tarthatatlan bérhelyzetünkért. Még a demonstráció elõtt, március 2-án dr. Szabó Endre SZEF-elnök látogatott el Miskolcra, ahol fórum keretében találkozott tagjainkkal, majd a sajtó képviselõivel és beszédével mindenkit meggyõzött a közszféra követeléseinek jogosságáról. Nagy örömünkre szolgált, hogy a SZEF országos ügyvivõ testülete által 1999 õszétõl kezdeményezett és azóta rendszeressé vált megyei fórumok közül 1999. október 29-én mi rendezhettük meg az elsõ nemzetközi fórumot. Carola Fischbach Pyttel, az Európai Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének (EPSU) fõtitkára tolmácsolta a résztvevõknek az Európai Szakszervezeti Szövetség (ESZSZ) üdvözletét, szolidaritását, majd gyújtó hangú beszédében kiemelte, hogy megengedhetetlen a szakszervezetek

visszaszorítása, a szociális párbeszéd megszüntetése. Nyugtalanítónak nevezte, hogy a kormány a társadalom peremére kívánja szorítani a szakszervezeteket. Beszédébõl erõt meríthettünk. Meghívtuk a megye országgyûlési képviselõit is, akik közül azonban csak az MSZP és az SZDSZ tagjai fogadták el meghívásunkat. Ha elkészíteném az elmúlt 10 év SZEF színekben végzett munkájának mérlegét, mindenképpen kedvezõ lenne az egyenleg. A legnagyobb eredmény, hogy a közvéleményben már tudatosan jelen van a Szakszervezetek Együttmûködési Fóruma. Elnökségünk tagjai — az ágazati szakszervezetek helyi vezetõi — a Megyei Munkaügyi Tanácsnak (MMT) vagy az MMT Szakértõi Bizottságának tagjai. Nagy harc volt 1999ben a Szakképzési Bizottságba kerülésért, de számunkra evidens volt, hogy a SZEF ebbõl nem maradhat ki. A szakképzési bizottsági tagság nagy felelõsség, hiszen évenként közel 400 millió forint sorsáról döntünk, tehát fontos, hogy szakképzõ intézményeink érdekét megfelelõen érvényesítsük. Ez — úgy érzem —, a kamarai ellenszél ellenére is sikerült. A SZEF Megyei Elnöksége — a feladatok szerint — rendszeresen ülésezik. Az ágazati képviselõk, az EDDSZ, a PSZ, az MKKSZ, a BRDSZ stb. megyei vezetõi az egykori vezérelv — a laza koordinációban való együttmûködés — mellett önálló szakmai arculatukat is megõrizték. Mi például május elsejét már évek óta konstruktív együttmûködésben, közösen ünnepeljük. Tiszteljük és segítjük egymást. Mutatjuk magunkat, jelen vagyunk ahol kell, mert a SZEF jelenlétének hangsúlyozása, erõsítése minden szinten változatlanul szükséges és fontos. Ez nem is nehéz, hiszen megyénk 350 településén mindenhol van iskola, orvosi rendelõ és önkormányzat, vagyis munkahelyek, ahol a SZEF-hez tartozó tagságunk él és dolgozik. A jövõ legfontosabb feladata ezeknek a munkahelyeknek a megtartása, ha lehet az ott dolgozók életminõségének javításával.

Simon Istvánné, a SZEF megyei elnöke

A jobb közszolgálati bérekért

A közszolgálati szakszervezetek érdekvédelmi munkája sokirányú. Van, ahol a munkahelyek megtartása, növelése, van, ahol a munkakörülmények javítása, van, ahol a munkaidõ hosszának csökkentése és egyéb fontos célok alkotják a szakszervezet kiemelt

feladatát. Magyarországon az ismert bérviszonyok között a sok fontos feladat mellett is a legfontosabb a bérek emelése, a dolgozók megélhetésének biztosítása. A jobb bérek követelése ma nem egyszerûen az életszínvonal emelését, hanem az életszínvonal nagymértékû csökkenésének megakadályozását, a keresetek reálértékének megtartását szolgálja olyan dolgozók körében, akiknek a keresete, családjuk jövedelme a létminimum alatt van. A SZEF a közszféra munkahelyeinek állandó veszélyeztetettsége mellett folytatja bérharcát. A munkahelyek részben az elrendelt, vagy el nem rendelt létszámcsökkentésekkel, részben pedig a bérek olyan alacsony szinten tartásával kerülnek veszélybe, hogy a munkavállaló magától elhagyja a pályát. A munkahelyek leépítésének megideologizált változata a megalapozatlan reform. A kormányok eddigi reformtörekvéseibõl egy dolog látszott világosan: az adott ágazat reformját az ágazatból pénzkivonással, a létszám csökkentésével azonosítják. Természetes az is, hogy nem önmagában a bérfejlesztés mértéke a meghatározó a dolgozók jövedelmi helyzetének alakulásában, hanem a reálbérek és még inkább a reáljövedelmek terén elért eredmények. Így a SZEF-nek tárgyalásai során figyelembe kell vennie az infláció mértékét, s a dolgozókat érintõ adó- és járulékterhek alakulását. A SZEF megalakítása a bértárgyalások szempontjából is szerencsés volt. Egyrészt azért, mert a SZEF-ben tisztán a közszféra munkavállalóit tömörítõ szakszervezetek vannak. Így a SZEF-et nem terheli a közszféra és a versenyszféra objektíven ellentétes érdekeltsége. Másrészt azért, mert a közszféra bérhelyzete — ha nem is mindenütt a kormány a munkáltató —, kormányszinten dõl el, és az ágazati szakszervezetek mindegyikével nem lehetséges a kormányszintû egyeztetés. Így a SZEF összefogja, akkumulálja az ágazati érdekeket és képviseli ezeket a kormánytárgyalásokon. A sajátságos ágazati érdekek képviselete természetesen a SZEF-en belül sem konfliktusmentes. Hogy a rendelkezésre álló, valamint a kiharcolt bértömegbõl melyik ágazat, milyen mértékben részesül, az a tagszervezetek között is ellentétet szül. A felmerült érdekellentéteket eddig is sikerült a SZEF-en belül kezelni, elviselhetõvé tenni azt, hogy a másik most többet kap. Vállalva ezzel egyfajta szolidaritást a másik ágazat dolgozóival, és elvárva egy jövõbeli szolidaritást, amikor a másik fél toleranciájára van szükség a bérfejlesztés eltérõ mértéke miatt. Felmerül a kérdés, hogy eredményes lesz-e a SZEF a bértárgyalásokon? Sokan érezhetik majd kevésnek az esetleg a várakozásainkon felüli eredményt is, hiszen a közszféra béreinek nagysága semmi esetre sem jogosít bennünket elégedettségre. A közszférán belül is nagy különbségek vannak a keresetekben, de még a „jól" keresõk bére sem felel meg elvárásainknak. A munkahelyek megtartása, a munkakörülmények alakulása ügyében is nehézségeink vannak. Az utóbbi idõben állandó fenyegetettségben, a munkahely elvesztésének növekvõ rémképével élnek együtt munkatársaink. Milyen pozitívumokat tudunk felmutatni?

- A kormány végre egyértelmûen elismerte, hogy a közszférában tarthatatlanul alacsonyak a bérek. A SZEF-tárgyalások eredménye nélkül ezek a keresetek még alacsonyabbak lennének. Az éves megállapodások (ha voltak) az eredeti kormányzati szándék feletti bérfejlesztéseket hozták. - Az elbocsátások tervei, a munkahelyek megszüntetését célzó kormányzati elképzelések szelídültek a tárgyalások során. - A munkavállalók jövedelmét tovább nyirbáló adó- és járulék terveket sikerült (természetesen nem egyedül) visszavonatni. - A SZEF ágazati tagszervezetei a rendkívül nehéz bérviszonyok ellenére sem támadták egymást a pillanatnyi, vagy tartósabb elõnyök miatt. Annak, hogy a SZEF-en belül sikerült az ellentéteket kezelni, rendkívüli jelentõsége van. Ha az ágazati szakszervezetek egymást támadják, akkor a mindenkori kormányzat helyzetét javítják, és ez kevesebb bért jelent.

Mi kell ahhoz, hogy a SZEF eredményesebb legyen a bértárgyalásokon?

- Egységes fellépés a közszféra egészéért. Elsõsorban az ÉSZT-tel együttmûködve, a többi konföderációval pedig elfogadtatva, hogy a SZEF bértörekvéseit tiszteletben tartják. A SZEF-en belüli egység fennmaradása. - A tagság támogatása. A vezetés hiába próbál kiállni a munkavállalók érdekében, ha a kormány nem látja, hogy ez nemcsak néhány szakszervezeti vezetõ elképzelése, hanem az egész tagság akarata. - A gazdasági környezet lehetõségeit figyelembe vevõ, de a lehetõségeket maximálisan kihasználó reális célok kitûzése. Ehhez a megfelelõ szakértelem, információ megszerzése, jó szakértõkkel rendelkezés szükséges. - Higgadt, kompromisszumra törekvõ tárgyalási stílus, folyamatos párbeszéd a kormány szerveivel, döntéshozóival a tárgyalásokat megelõzõen is.

Hisszük, hogy közös fellépéssel teljesülhetnek törekvéseink, és néhány év múlva már a bérek alacsony színvonala miatt sem kell szégyenkeznünk, sem a hazai bérekhez, sem az

EU-bérekhez viszonyítva.

Smrcz Ervin, a SZEF alelnöke

A SZEF és az ÉSZT együttmûködése

Most, amikor már „történelmi" távlatból tekinthetjük át a két konföderáció — a SZEF és az ÉSZT — együttmûködését, megállapíthatjuk: a kezdetektõl természetes szövetséges partnernek tekinthetjük egymást. Tényekkel bizonyítható, hogy a rendszerváltás idején annyira óhajtott pluralizmus csupán szervezeti elkülönítést jelentett, ám érdemi kérdésekben álláspontunk legtöbbször egybe esett, vagy nagyon közel állt egymáshoz. Ennek azért is nagy jelentõsége volt — különösen a '90-es évek kezdetén, — mert a nem mindig felhõtlen kapcsolatú konföderációk közötti „fogás-keresésben" sokat jelentett az együttgondolkodás. Mindezek az elõzmények alapozták meg azt az elhatározást, majd döntést, hogy a SZEF és az ÉSZT, mint a költségvetési szervek munkavállalóit képviselõ szakszervezeti konföderációk — felismerve közös érdekeltségüket, átérezve ebbõl eredõ felelõsségüket — a hatékonyabb érdekvédelem, érdekérvényesítés és a kormánnyal, a munkáltatókkal szembeni határozottabb és eredményesebb fellépés érdekében „Együttmûködési megállapodást" kötöttek 1995. december 1-én. Majd a tapasztalatok figyelembe vételével 1998. április 7-én újabb három évre meghosszabbítottuk a megállapodást.

A megállapodás a következõkre terjed ki:

- Közös álláspont kialakítására törekszünk a munkavállalókat, különösen a közalkalmazottakat, köztisztviselõket és a szolgálati viszonyban állókat érintõ minden kérdésben.

- Együttmûködésünkben különösen fontosnak tartjuk:

- a jövedelemviszonyokhoz, a foglalkoztatáspolitikai és szociális kérdésekhez, - a közalkalmazotti, közszolgálati munkaügyi jogalkotáshoz, - az alkotmányozáshoz, - az államháztartás reformjához, - az Európai Unióhoz csatlakozással összefüggõ témakörökhöz, - az érdekegyeztetés (társadalmi párbeszéd) rendszerének jobbításához kapcsolódó ügyekben a rendszeres konzultációt, és az egyeztetett álláspontok együttes képviseletét.

- Az együttmûködés keretében célszerûnek tartjuk:

- a választott vezetõk rendszeres konzultációját, együttes vezetõségi ülések rendezését közös érdekeltségû kérdésekben. Közös álláspont kialakítását és képviseletét a társadalmi párbeszéd (érdekképviselés) munkavállalói oldalán belül, vagyis a testületi és munkahelyi témakörökben. - közös rendezvények szervezését, - együttes képzési programok rendezését, - a közalkalmazotti és üzemi tanácsi választásokkal kapcsolatos együttmûködési lehetõségeink kidolgozását és megvalósítását, - nyugdíjas szervezeteink folyamatos kapcsolattartását, együttmûködését.

- A hatásosabb érdekérvényesítés érdekében rendkívül fontosnak tartjuk az akciók összehangolását. Egyeztetjük a nyomásgyakorlás lehetséges formáira vonatkozó álláspontunkat, és törekszünk az együttes fellépésre. - Megvizsgáljuk a tagjainknak nyújtandó közös szolgáltatások (pl. önkéntes biztosító

pénztárak, egyéni biztosítási konstrukciók) lehetõségeit.

Mivel a megállapodásban kitûzött célok több évre szólnak, ezért közös elhatározás alapján évente értékeljük azok teljesülését, és kölcsönös erõfeszítéseket teszünk az esetleg nem teljesült programpontok megvitatására, s ha szükséges, a további lépések koncepciójára. Ha a konkrétumok alapján értékeljük együttmûködésünket, megállapíthatjuk, hogy közös fellépésünk eseteit és témaköreit a folyamatos bõvülés jellemzi. Tagtársaink és szakszervezeti vezetõink közül egyre többen ismerik fel, hogy — szervezeti egyesülés nélkül is — lehet és kell együtt dolgoznunk, mert így jelentõsen nõ érdekérvényesítõ képességünk, munkánk hatékonysága minden megcélzott területen javul. Ez annál inkább is igaz, mert érdekeltségi területeink között nincs átfedés, — szinte az egész közszférát beleértve — jól kiegészítjük egymást. Kedvezõen formálódó együttmûködésünket nagy mértékben segítette és remélhetõleg a jövõben is segíteni fogja, hogy mindkét konföderáció alapszabályában mondja ki: fontosnak tartják az együttmûködést — egyenrangú partneri alapon — más országos szakszervezeti tömörülésekkel, szövetségekkel. Az írásba foglalt megállapodás témakörein túl ma már az operatív munkára is kiterjed az együttgondolkodás. Napjainkban azon fáradozunk, hogy közös szakértõi bázist hozzunk létre mindazokon a területeken, ahol konföderációs szinten erre lehetõség nyílik. Ez érezhetõen javítaná felkészülésünket a vitákra, növelve egyben a tisztségviselõk munkájának megalapozottságát és egyben a hatékonyabb érdekérvényesítést. Nemzetközi kapcsolataink során — egymást segítve — az Európai Szakszervezeti Szövetségben is együttmûködésre törekszünk, amit egy úgynevezett „Szindikátusi szerzõdésben" tervezünk megfogalmazni.

Dr. Vígh László, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés elnöke

A SZEF-fel együttmûködve a felsõoktatási érdekvédelem is erõsebb

A magyar értelmiség képzését és továbbképzését a Szakszervezetek Együttmûködési Fóruma mindig kiemelten fontos feladatként kezelte. A rendszerváltáshoz kapcsolódóan az új szakszervezeti konföderációk megalakulásától kezdõdõen szoros együttmûködés alakult ki a SZEF különbözõ ágazati szakszervezetei és az ÉSZT-hez tartozó Felsõoktatási Dolgozók Szakszervezete (FDSZ) között. A rendszerváltás elõtti idõben a közoktatás és a felsõoktatás együttesen a Pedagógusok Szakszervezetéhez tartozott. Az 1980-as évek közepétõl egyre világosabban látni lehetett, hogy a Pedagógusok Szakszervezete nem képes a teljes oktatási szférát — az óvodától egészen az egyetemi képzésig bezárólag — teljes súllyal képviselni. Történtek ugyan a képviselet megvalósítására törekvések (1986-ban a Pedagógusok Szakszervezetén belül megalakult a Felsõoktatási Munkabizottság), a felsõoktatás szakszervezeti képviselõi mégis elérkezettnek látták az idõt, hogy önálló ágazati szakszervezetet hozzanak létre. Az FDSZ megalakulására 1989-ben sor is került. Az azonban világossá vált, hogy az oktatási tárcával való együttmûködéshez nélkülözhetetlen a pedagógus érdekképviseletek és a felsõoktatási szakszervezet együttmûködése. Az 1990-es rendszerváltást követõen létrejött kormány ellenséget látott valamennyi „utód" szakszervezetben, és minden erõvel ezek szétrombolására törekedett. Ebben az idõben különös hangsúlyt kapott az a körülmény, hogy a SZEF-ben tömörült közszolgálati szakszervezetek vezetõi és a SZEF vezetése is egyértelmûen kiáll amellett, hogy az együttmûködés — a kormány szándékai ellenére — továbbra is fennmaradjon. Az 1990-es évek elején megalakult Érdekegyeztetõ Tanács és a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztetõ Tanácsa (KIÉT) fórumot teremtett az együttmûködés gyakorlati megvalósítására is. Az 1994-es kormányváltozás jelentõs eredményeket hozott a közös gondolkodás fejlesztésében, annak ellenére, hogy a Mûvelõdési- és Közoktatási Minisztérium akkori vezetése nem súlyának megfelelõen kezelte sem a közoktatási, sem a közgyûjteményi szférában, sem a felsõoktatásban folyó érdekképviseleti munkát. Ebben a helyzetben jöttek létre azok az együttes megmozdulások, amelyek következtében 1995ben 100 ezres tüntetésre került sor a pedagógusokkal és a közgyûjteményi dolgozókkal. Sajnos maradandó nyomot hagyott bennünk az 1995-ös Bokros-csomag is, amelynek negatív hatását napjainkban is érezzük. A felsõoktatási hallgatók száma ugyanis 10 év alatt (1990-tõl 2000-ig) 2,5-szeresére emelkedett, a megnövekedett hallgatói létszám azonban négyezerrel kevesebb egyetemi-fõiskolai oktatóval kell tanítanunk. Az 1997-ben bekövetkezett kedvezõ változások hatására — amelyek eredményeképpen a felsõoktatásban is jelentõs béremelésre került sor — tovább erõsödött az együttmûködésünk a SZEF-fel. Közös szakértõi gárdát alakítottunk ki a Pedagógusok Szakszervezetével és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetével az új Nemzeti Alaptantervhez kapcsolódó vélemények kialakítására és a Nemzeti Alaptantervbõl adódó, a felsõoktatáshoz fûzõdõ szakmai kapcsolatok tisztázására. Az 1998-as kormányváltozás után a kormány és a szakszervezetek között „elhidegülés" újabb lökést adott annak az igénynek, hogy a gondok ellenére is mûködjünk együtt. A

Pedagógusok Szakszervezetének új vezetése ugyancsak jó példával járt elõl az együttmûködés megerõsítésében. Ezek a munkakapcsolatok jelenleg szinte mindennaposak. Megkönnyíti ezt az a körülmény is, hogy a két ágazati szakszervezet egy székházban dolgozik. Fontos kiemelni a nemzetközi kapcsolatok erõsítését a SZEF ágazati szakszervezetei és a felsõoktatásban érintett szakszervezetek között. Jó példa erre a Nemzetközi Oktatási Unióban végzett közös munka és az is, hogy a SZEF támogatja az ÉSZT belépési szándékát az Európai Szakszervezeti Szövetségbe. A 2000-ik év új kihívásokat jelent valamennyi szakszervezet számára, hiszen a közszféra munkavállalóinak helyzete az utóbbi években relatíve tovább romlott.Alapvetõen érdekeltek vagyunk tehát abban a tárgyalás-sorozatban, amely a SZEF és a kormány között zajlik. Ezekre a tárgyalásokra az ÉSZT képviselõi is meghívást kaptak. Õszintén reméljük, hogy a közszférában dolgozók anyagi elismerése a 2001-ik évtõl kezdve a fennálló gazdasági nehézségek ellenére javulni fog. Úgy tûnik számunkra, hogy a kormány is belátta: az Európai Unióhoz csatlakozás nélkülözhetetlen feltétele egy jól mûködõ oktatási rendszer Magyarországon és egy magasan kvalifikált dolgozókból álló közigazgatási apparátus megszervezése. Ehhez azonban jelentõs kormányzati lépésekre lesz szükség.

dr. Kis Papp László egyetemi tanár, a Felsõoktatási Dolgozók Szakszervezetének elnöke

Külön vagy egyedül?

Érdekeltek-e a kutatásban dolgozók a közszolgálati szakszervezetek közös fellépésében? — tettük fel a kérdést többször is az elmúlt évtizedben, és általában meg is adtuk a választ. Igen, de elobb szakszervezetek kellettek a kutatás területén, tisztázva, hogy szükség van-e szakszervezetre a tudományos kutatás területén? Kell-e a kutatóknak szakszervezet, vagy egyedül is védeni tudják érdekeiket? Ez a történet — az elbeszélések szerint — valamikor 1985 környékén kezdodött, amikor

egyes kutatóintézeti szakszervezeti vezetõk gondolkozni kezdtek azon, hogy sajátos érdekeik oly mértékben elütnek az általános közalkalmazotti érdekektõl, ami már indokolttá tenné egy önálló kutatói szakszervezet létrehozását. Az idõ azonban még korai volt ehhez, hiszen a „tudósszakszervezet" létrehozásának gondolatától — a megkérdezettek szûk körén belül — még olyanok is visszariadtak, akik néhány évvel késõbb már jelentõs rendszerváltó politikusként jelentek meg a magyar közéletben. Így az egész elképzelés csak gondolatkísérlet maradt, de nem felejtõdött el. Alig néhány év telt el, s az önálló szakszervezet alapításának gondolata felébredt Csipkerózsika álmából. Ugyanis 1988 elején a kormány egy jelentõs összeget elvont a Magyar Tudományos Akadémia költségvetési keretébõl, s ez az elvonás döntõen a kutatóintézeteket sújtotta. Az intézeti szakszervezetei vezetõk értékelve a helyzetet, arra a következtetésre jutottak, hogy mindez csak azért következhetett be ilyen simán, mert nagy gyûjtõ szakszervezetük, a Közalkalmazottak Szakszervezete nem képviselte megfelelõen az érdekeiket. Ugyanakkor mindez elkerülhetõ lett volna, ha a kutatóintézeteket önálló szakszervezet képviseli. S most nem aludt el a gondolat, sõt nyilvánosságot kapott az egyik hetilap hasábjain, hogy a kutatók követelik a huszadik ágazati szakszervezet létrehozását. A nyilvánosságra került ötlet megmozgatta a kutatóintézeti dolgozók fantáziáját, s szerencsésen egybeesett a Közalkalmazottak Szakszervezete vezetoinek azzal az elképzelésével, hogy a rendkívül heterogén összetételû nagy szervezetet a speciális érdekeket képviselõ kis szakszervezetek valódi szövetségévé kellene átalakítani. Az pedig nem is lehetett kérdés, hogy az elsõ önálló szakszervezet létrehozására a kutatóintézeti dolgozók a legalkalmasabbak. Ezután már ment minden, mint a karikacsapás. Csak az együtt vagy külön kérdését kellett megválaszolni. Ami hamarosan meg is történt. Az érintetteknél készült felmérés nagy többséggel azt az eredményt hozta, hogy alapítsunk önálló szakszervezetet, amely egy majdani közalkalmazotti szövetségen belül mûködjön. Ennek megfelelõen cselekedtünk, s csak akkor döbbentünk rá, hogy mit tettünk, amikor kiderült: nem elég megalakítani egy szakszervezetet, azt fenntartani, folyamatosan muködtetni kell. Ami elõször nem is volt gond. Hiszen adott körülmények között kellett új emberekkel, új gondolatokkal, új lelkesedéssel cselekedni. De változtak az idõk, és a körülmények. A politikai változások nem hagyták érintetlenül az „oly jól kialakult" szakszervezeti intézményrendszert sem, folyamatosan elsodorva éppen azon elemeit, melyekrõl a nagy többség azt hitte: ez a szakszervezet igazi feladata. Megszûnt a bizalmi fontos szerepe az egyéni bérek és jutalmak kialakításában, megszûnt az üdülõjegy-osztás és a kedvezményes vasúti jegyek juttatásának lehetõsége, az intézeti segélyek adásának a felelõssége (majd a jogszabályok változása miatt, és a segélyezésre fordítható pénz híján a segélyezés lehetõsége), az intézeti ünnepségek során viselt fontos szerep, és még sok más. Tehát az volt a látszat, hogy csökkent a szakszervezet fontossága. Különösen a kutatók szemében, akik mindig is más, közvetlenebb kapcsolatban voltak munkahelyi fõnökeikkel, mint a többi munkavállaló. Ebbõl adódóan könnyen elhitték, hogy nekik nincs is szükségük munkavállalói érdekvédelemre, hiszen mindent el tudnak intézni a

vezetõikkel folytatott beszélgetésekkor. És itt tévedtek. Nem ismerték föl, nem hitték el, hogy a szakszervezetek éppen a rájuk testált szociális ellátási feladatok elvesztésével, ezek hangsúlyának csökkenésével nyerték vissza igazi szerepüket, a kollektív érdekvédelmet. Nem ismerték föl, nem hitték el a kollektív szerzõdések fontosságát. Azt, hogy a jó kollektív szerzõdések kötése a szakszervezetek egyik legfõbb feladata, s azt, hogy ez valójában szakszervezetek nélkül nem megy (még ma sem). Nem ismerték föl, és nem hitték el az érdekegyeztetés magasabb, ágazati és országos szintre kerülésének a jelentõségét. És tévedtek az egykori bizalmiak, az alapszervezeti vezetõk (tisztelet a kivételnek), amikor azt hitték, hogy szerepük, jelentõségük csökkent. Pedig dehogy. Éppen növekedett. Hiszen az õ feladatuk (lett volna, lenne) a tagság képviselete, megtartása és fejlesztése. Az új munkavállalók beszervezése. A problémák megbeszélése a tagsággal, és közvetítése a szakszervezethez, a szakszervezeti információk továbbítása a tagsághoz. A kollektív szerzõdések megkötésének követelése (ahol ez egyáltalán szükséges volt, mert a munkahelyi vezetõ nem ismerte föl ennek jelentõségét, kölcsönös elõnyeit), érdemi megtárgyalása, megkötése. Majd a késõbbiekben a közalkalmazotti tanácsi választások megszervezése és sikeres lebonyolítása. A megválasztott tanácsok munkájának segítése. A helyi szakszervezet és a közalkalmazotti tanács munkájának összehangolása. A társadalmi munkavédelmi felelõs megválasztásnak elõkészítése, lebonyolítása és a megválasztott felelõs munkájának a segítése. A nyugállományba vonult tagtársaink összefogása, segítése. És nem utolsó sorban azon szolgáltatások ellátása, amit a szakszervezet nyújtani tud tagjainak. Ez összességében pedig komolyabb feladat, mint az, amit „elvesztettek". Ezek maradéktalan, érdemi elvégzése egyértelmûen igazolta, s igazolja, hogy a kutatóintézeti dolgozóknak szükségük van a szakszervezetre. A szakszervezetnek pedig fel kellett nõnie az új feladatokhoz. Ahhoz, hogy a közszférában a korábbi munkahelyi feladatok jelentõs része a munkahelyi szint fölé, az ágazati, az országos szintre került. Hogy a bérekrõl (illetményekrõl) az országos érdekegyeztetõ fórumokon kell és lehet eredményesen tárgyalni. Hogy a munkánkat, életünket szabályozó, befolyásoló jogszabályok kialakulásába, formálásába érdemi módon beleszólhassunk. Hogy megvédhessük munkahelyeinket, s hogy a munkahelyek számának (minden igyekezetünk ellenére bekövetkezõ) esetleges csökkentése minél kevesebb emberi fájdalommal járjon. Hiszen ezek bizonyíthatták, hogy a kutatóintézeti dolgozóknak, még a kutatóknak is szükségük van szakszervezetre. Szükséges, hogy a kutatóintézeti dolgozók, még a kutatók is szervezett munkavállalók legyenek. És bizonyították is. Érdemi hatással tudtunk lenni a számunkra oly fontos akadémiai törvény alakulására. A kutatóintézetek életét alakító úgynevezett 49-es kormányrendelet (és annak módosításai) alakulását jelentõs mértékben formálta szakszervezetünk véleménye. Komoly szerepünk volt a földtani kutatóintézetek megmaradásában. A nyilvánosság elõtt, a különbözõ politikai színtereken tudtuk megjeleníteni, képviselni a kutatóintézetek, a kutatóintézeti munkavállalók, a kutatók problémáit. És még folytathatnám a sort. De mindez csak két feltétellel történhetett meg.

Részint úgy, hogy tagság áll mögöttünk, hogy a szakszervezeti vezetõk nem önmagukat, hanem választóikat, a szervezett munkavállalókat képviselik. Ezért folyamatos beszélgetések során tudatosítani kell a kutatóintézeti munkavállalókban — eredményes munkánkkal —, el kell hitetni velük, hogy ne sajnálják a tagdíj igencsak szerény összegét, hogy ne üljenek fel a szakszervezeteket lejárató híreszteléseknek, a pillanatnyi ellenpropagandának, és legyenek szakszervezeti tagok. Részint föl kellett ismernünk, hogy bár sajátos, egyedi érdekeinket ugyan mi tudjuk a legeredményesebben képviselni, igazán eredményesek csak akkor lehetünk, ha együttmûködünk, szövetségre lépünk a hasonló érdekeket képviselõ szakszervezetekkel. És ezt a TUDOSZ tagsága felismerte. Ezt bizonyította már az a szavazás is, amely kifejezte, hogy nem kívánjuk megszakítani a kapcsolatot a Közalkalmazottak Szakszervezetével, majd az, hogy sajátos, közalkalmazotti érdekeink képviseletére szövetkezve alapítói lettünk a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetségének, mellyel az eszmei kapcsolatot a mai napig fönntartjuk. De ezt bizonyította az is, hogy a kutatóintézeti, értelmiségi dolgozók érdekeinek mind jobb védelme érdekében korán felvettük a kapcsolatot a hasonló területen mûködõ szakszervezetekkel, és együtt megalakítottuk szakszervezeti konföderációnkat, az ÉSZT-et. És ennek bizonyítéka az is, hogy aktív szerepet játszottunk és alapítóként ott voltunk a közszféra munkavállalóinak nagyobb csoportját tömörítõ Szakszervezetek Együttmûködési Fóruma (SZEF) megalakulásánál is. Csak a körülmények szerencsétlen alakulása, és nem az érdemi együttmuködés szándékának hiánya hozta, hogy a késõbbiekben a két szövetség egymás mellett párhuzamosan haladva, néha (pl. a tbönkormányzati képviselõk választása hozta kényszerbõl) egymással rivalizálva mûködött. De már ez is a múlté. Mindkét szervezet felismerte az összefogás, a szorosabb együttmûködés szükségességét, és már érdemi módon cselekszik is ennek érdekében. Amit nemcsak a megkötött együttmûködési szerzõdés, hanem a napi munkakapcsolatok folyamatos együtthaladása is bizonyít. Ezeknek az együttmûködési kapcsolatoknak a jövõben mind konkrétabbakká kell válniuk, mind szorosabbakká kell lenniük, hiszen közös érdekeinket csak így tudjuk, sajátos kutatóintézeti érdekeinket pedig a legjobban így tudjuk védeni, képviselni.

Dr. Kuti László a Tudományos és Innovációs Dolgozók (TUDOSZ) elnöke

Szakszervezetének

Gondolatok a SZEF és a FES együttmûködésérõl

Tíz évvel az események után engedtessék meg nekem, a magyarországi politikai rendszerváltás egyik „résztvevõ megfigyelõjének", hogy az elsõ spontán gondolatot, amely a közszféra legnagyobb szakszervezeti konföderációja alapítási jubileuma alkalmával eszembe jutott, fésületlenül mondjam ki. Elismerést érdemlõnek tartom, hogy a SZEF mások gyámkodása nélkül, idegen támogatás, jelentõs külsõ segítség nélkül érte el mindazt, amit a neve, tevékenységének súlya ma a magyar társadalomban jelez. Ez a szakszervezeti szövetség önállóan és függetlenül akarta megtalálni a saját helyét Magyarország új, demokratikus társadalmában, a hátrányos megkülönböztetést érzõ közszolgálati dolgozók érdekeinek megbízható ügyvédjeként kívánt tevékenykedni. Mindeközben a jóindulatú tanácsot szívesen fogadta, a feltételekhez kötött segítséget azonban visszautasította. Ilyen háttér mellett kezdtek kialakulni a 90-es évek elején a Szakszervezetek Együttmûködési Fóruma és a Friedrich Ebert Alapítvány (FES) Budapesti Irodája közötti kapcsolatok. A 2000 februárjában — Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke jelenlétében — 75. jubileumát ünneplõ legrégebbi német alapítvány, a FES szakszervezeti projektje a (még mindig) fiatal SZEF elsõ barátjának és együttmûködõ társának számíthatja magát. Az ilyen barátokból, társakból a kezdetekkor nem volt túl sok, az évek folyamán többen lettek. Némelyeket elõbb meg kellett gyõzni arról, hogy a SZEF nem egy túlhaladott társadalmi rend relikviája, s nem öncélú szervezet. A kezdetben igencsak laza együttmûködési fórum hamarosan öntudatos, együttmûködésre kész, demokratikusan cselekvõ konföderációvá fejlõdött, amely azt kívánta, hogy belföldön hallgassák meg, külföldön pedig számoljanak vele.

Nem vártunk lehetetlent egymástól

A SZEF és a FES szakszervezeti projektje nem kerülgette, hanem kereste egymást, miközben egyik sem várt lehetetlent a másiktól. A FES projektje — saját megfigyeléseire alapozva — igen gyorsan arra a szilárd meggyõzõdésre jutott, hogy a SZEF-nek van jövõje a sokszínû magyar társadalomban. Az együttmûködés elsõ éveibõl két rendezvényre emlékszem különösen szívesen. 1992 decemberében a hat konföderáció elnökei — a SZEF képviseletében Szabó Endre — a FES meghívására Rómába utaztak, hogy ott a három olasz szakszervezeti szövetség vezetõivel tapasztalatot cseréljenek a szakszervezeti pluralizmus körülményei közötti

együttmûködés lehetõségeirõl és korlátairól. A körülmények kedvezõeknek mutatkoztak, mert a szakszervezeti konföderációk éppen megállapodtak a volt SZOT-vagyon megosztásáról, ami akkoriban a közép- és kelet-európai régióban szenzációnak számított. Érezhetõen kezdett enyhülni a konföderációk közötti — addigi igen feszült — viszony. Ez a külföldi program része volt egy FES-rendezvény sorozatnak, amelyet szakszervezeti vitafórum elnevezéssel több éven keresztül folytattunk. A különbözõ szakszervezetek ezeken a fórumokon találtak közös platformra, a nemzeti és nemzetközi szakszervezeti ügyekrõl tárgyszerûen vitatkozhattak egymással. A SZEF mindig aktív és közvetítõ résztvevõje volt ezeknek az intézményesített formákon — például az ÉT-n és a KIÉT-en — kívül mûködõ szakszervezet-közi párbeszédeknek. Egy évvel késõbb elõször választottak Magyarországon közalkalmazotti tanácsokat, törvényes érdekképviseletként, ami teljesen új intézménynek számított. Ezért nem csoda, hogy elõbb tisztába kellett jönni a dolgozói érdekképviselet területén a szakszervezetek és a közalkalmazotti tanácsok egymástól eltérõ feladataival. Németországban ez a duális érdekképviselet már néhány évtizedre tekint vissza. A SZEF tehát kétnapos szakmai konferenciát szervezett tagszervezetei és az újsütetû közalkalmazotti tanácsok elnökei számára. A FES szakszervezeti projektre az ÖTV közvetítésével két szakértõt hívott meg. Egyikük nem kisebb tekintély, mint maga Heinz Kluncker, az ÖTV korábbi elnöke és a KSZI tiszteletbeli elnöke volt. Ezzel a meghívással jött létre az elsõ SZEF-FES közös szakszervezeti projekt. A konferencia résztvevõi Heinz Klunckertõl — aki nagy érdemeket szerzett a német jóléti állam kiépítésében — joggal várhatták, hogy tisztázza a szakszervezetek és a közalkalmazotti tanácsok viszonyát, hiszen szakszervezeti vezetõként hazájában olyan kollektív szerzõdéseket kötött, amelyekbe máig beletörik a munkáltatók foga.

Meggyõzõ bemutatkozás

Lehetõségei keretében a FES szakszervezeti projektje támogatta a SZEF azon törekvését, hogy bõvítse kétoldalú kapcsolatait, és közelebb kerüljön az ESZSZ-hez. Az 1995 májusi kongresszus után, amelyen a konföderáció szerepét megerõsítették, a FES szakszervezeti projektjének támogatásával adták ki a SZEF alapdokumentumait, két idegen nyelven. Ilyen módon a SZEF — demokratikus, a magyar közszolgálati munkavállalók érdekeire összpontosító szakszervezeti konföderációként — meggyõzõen mutatkozhatott be az ESZSZ tagszervezeteinek. Azzal, hogy a SZEF hároméves megfigyelõi státusz után teljes jogú tagja lett az ESZSZ-nek, nemzetközileg is elismerték a magyar szakszervezeti mozgalomban elfoglalt jelentõs politikai súlyát. A SZEF-könyvek sorozata jól tükrözi a 90-es évek második felének történéseit. A sorozat

3. kiadványa az 1996 áprilisában tartott alkotmánypolitikai konferencia anyagát tartalmazza. Ezen a konferencián alkotmányjogászok, politikusok — köztük dr. Gál Zoltán, a parlament akkori elnöke — és a szakszervezeti konföderációk képviselõi fejtették ki véleményüket az új alkotmány szabályozási elveirõl. A SZEF egyidejûleg hangsúlyozta, hogy a szakszervezeti tagság érdekképviseletén túl a társadalom egészéért vállalt felelõsségben is osztozni kíván. A kiadványsorozat 4. kötetében a „A szakszervezetek szerepe a közszolgálatok átalakításában" címmel 1997 november 15-16-án Budapesten rendezett nemzetközi konferencia vitaanyagát találja az olvasó. A SZEF-en és a FES-en kívül a Közszolgálati Internacionálé is bekapcsolódott a konferencia rendezésébe. A KSZI osztrák, angol és német tagszervezeteinek képviselõi elõadásaikkal aktívan hozzájárultak az igen jó színvonalú konferencia sikeréhez. A SZEF ezen a tanácskozáson ismét bebizonyította készségét a konstruktív szakszervezeti politikára. A közszolgáltatások elsietett és koncepciótlan privatizációjának elutasítása mellett a konföderáció késznek mutatkozott a részvételre a racionális közszolgálati reform kidolgozásában.

Párbeszéd - zordabban

A közszolgálat legnagyobb konföderációjának ez az alapállása másfél év múlva sem változott. Közben azonban Magyarországon kormányváltás volt és zordabbá vált az új politikai többséggel folytatott társadalmi párbeszéd klímája. Ennek ellenére a SZEF-nek sikerült megnyernie nemcsak a Külügyminisztérium támogatását, de Stumpf István kancelláriaminisztert is, hogy vegyen részt és tartson elõadást a közszolgálat jövõjérõl az 1999. április 19-én tartott budapesti konferencián. Ez alkalommal meghívták a tanácskozásra a többi szakszervezeti konföderáció és a Magyar Szakszervezetek Európai Integrációs Bizottsága (MSZEIB) képviselõit is. A FES szakszervezeti projektje szemszögébõl ez a konferencia szinte ideálisan megfelelt az alapítvány követelményeinek. A FES támogatásával került kiadásra a SZEF-könyvek sorozat 7. száma, amely egyaránt tartalmazza a Közszolgálati Szakszervezetek Európai Szövetsége (KSZESZ), az ÖTV és az UNISON (Anglia) közszolgálati modernizációval kapcsolatos tapasztalatait, valamint „A nemzeti közigazgatások modernizációja és a szociális párbeszéd Európában" címû — a KSZESZ megbízásából készített — nagyszabású tanulmányt. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy a SZEF ezzel a konferenciával a magyar közigazgatási reform kérdéseiben felkészült tárgyalópartnerként mutatkozott be a nyilvánosság elõtt. A SZEF és a FES közötti együttmûködés egy másik eredménye, hogy Herbert May, az ÖTV elnöke 1998 szeptemberében Magyarországra látogatott a SZEF-hez. Ennek

elõkészítésében nem kis szerepe volt a FES szakszervezeti projektjének. A találkozó azért volt kiemelkedõ, mert ezen normalizálódott a SZEF és az ÖTV viszonya. A magyar rendszerváltás után ugyanis eleinte akadoztak, késõbb tapogatózva haladtak elõre, az utóbbi idõben pedig — mindannyiunk örömére — egyre dinamikusabbá válnak a két szervezet közötti kapcsolatok. Visszatekintve az utóbbi évtizedre, amely alatt a SZEF markáns szerepet töltött be a magyar társadalomban, a költõ szavai jutnak eszembe: „Mi lassan érik, késõn öregszik."

Rainer Girndt a Friedrich Ebert Alapítvány (FES), közép-kelet európai regionális tanácsadója

Berki Erzsébet

A SZEF megalakításának elõzményei

Bõ 10 év telt el a rendszerváltásnak nevezett nagy átalakulás, s benne a magyar szakszervezeti mozgalom megújulásának kezdete óta — „ideje van", tehát valamilyen összegzésnek, összefoglalásnak, számvetésnek. E számvetés egyik fejezete lehet a közszolgálatban mûködõ szakszervezetek létrehozta SZEF történetének vázlata.

1. Szakmai szakszervezetek helyett ágazatiak

A második világháború után létrejött második köztársaság az 1946. évi I. tc-ben Magyarországon elsõ ízben kodifikálta az állampolgárok „természetes és elidegeníthetetlen" jogait, így az egyesülési és gyülekezési jogot, a munkához és az

emberhez méltó megélhetéshez való jogot. A korszak közalkalmazottainak azonban nem voltak szervezkedési hagyományai, nem volt történelmi tapasztalatuk a szakszervezeti mozgalom, az érdekharcok, sztrájkok, kollektív tárgyalások terén. A kollektív érdekérvényesítés iránti igényrõl tanúskodik azonban, hogy 1945. február 22-én 1200 fõvel alakult meg a Magyar Közalkalmazottak Országos Szakszervezete, amelynek taglétszáma novemberre 41 ezer fõre nõtt. Ugyanebben az évben jött létre a Városi, Vármegyei és Községi Alkalmazottak Országos Szövetsége is. A két szervezet 1949 októberében egyesült, létrejött a Közalkalmazottak Szakszervezete. Ennek a szervezetnek mind a politikai irányultsága, mind a rendszerhez való viszonya eltért a század eleji érdekvédelmi mozgalmaktól, nem tekintette magát azok utódainak. 1945 és '48 között, a politikai rendszerrel együtt átalakult az egész szakszervezeti mozgalom, a szakszervezetek 1948. októberi XVII. kongresszusa a szakmai szervezetek rendszerérõl az iparágak szerinti szervezeti rendszerre tért át, amelynek során a korábbi 50 szakszervezet helyett 19 jött létre.1 Ebben a szisztémában a közszolgálatban létezõ érdekképviseletek nem tudtak igazán helyet, speciális szerepet találni maguknak, bár szintén áttértek a munkahelyi szakszervezetekbõl felépülõ struktúrára. A szocialista berendezkedés kialakulásával megszûnt a jogi alapja annak, hogy az állam szolgálatában állók megkülönböztessék magukat a többi munkavállalótól. Ennek következtében egészen a rendszerváltásig nem beszélhetünk sajátos közszolgálati munkaügyi kapcsolatokról. 1951-re gyakorlatilag sikerült felszámolni minden olyan munkaviszonybéli és szabályozási specifikumot — a tanácstörvény kivételével —, ami indokolta volna a közszolgálat külön, a közjog keretei között történõ szabályozását. Az állami tulajdon totálissá válásával a magánjog-közjog megkülönböztetés egyébként is elveszíteni látszott létjogosultságát.2 Az Alkotmány 1972. április 10-én elfogadott módosítása enyhített a proletárdiktatúra korábbi szigorúságán, deklarálva, hogy „A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé", a dolgozó nép fogalmát pedig úgy definiálta, mint ami munkásokból, parasztokból, értelmiségiekbõl és a többi dolgozókból áll.3 Az Alkotmány 4. §. (3) bekezdése szerint a szakszervezetek védik és erõsítik a néphatalmat, védik és képviselik a dolgozók érdekeit. A 64. §. és a 65. §. kimondja, hogy a Magyar Népköztársaság biztosítja a gyülekezési szabadságot és az egyesülési jogot, a gyülekezési szabadságnál azonban hozzáteszi, hogy a „nép érdekeinek megfelelõen". Ez a merõben szubjektív jelleg érvényesült a polgári jogok gyakorlásában is.

2. A közszolgálati szakszervezetek a rendszerváltás idején

A piacgazdasági értelemben vett munkaügyi kapcsolatok rendszerének kialakulása a rendszerváltás sajátos, nem elõzmények nélküli folyamata. A SZOT-kormány tanácskozások idején már a szakszervezet elkülönült funkciójaként jelent meg az érdekképviselet, de nem változott alapvetõen a szakszervezet és a pártállam viszonya. Az Országos Érdekegyeztetõ Tanács létrehozása döntõ lépés volt az érdekegyeztetési folyamatban, mivel feltételezte, hogy egymástól független partnerek közösen alakítanak ki állásfoglalásokat, hoznak döntéseket. Az OÉT munkájának középpontjában az új, szabad megállapodásokon alapuló bérrendszer megteremtése, egy újfajta bérmeghatározási filozófia alkalmazása állt. Ugyanakkor a szakszervezeti oldalt ebben az idõszakban változatlanul a SZOT jelentette, a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája, mint akkor már egy éve mûködõ, jelentõs „konkurensnek" tûnõ szakszervezet, nem volt tagja az OÉT-nek, a jelentõs döntéseket változatlanul a SZOT-kormány tanácskozásokon hozták.4 A SZOT változatlanul felvállalta a „mindenki érdekképviselete" szerepet, amelyet ekkor még/már nem tudott betölteni. Jellemzõ epizód volt, hogy a SZOT 1989. október 5-én közös közleményt adott ki az FSZDL-lel, amelyben fontos és progresszív alapelveket mondtak ki, de ezekhez aztán senki nem tartotta magát. Így: „...mindketten fontosnak tartják a szakszervezeti mozgalom politikai széttagolódásának elkerülését, a szakszervezetek politikai függetlenségét, a munkahelyek depolitizálását. Egyetértenek abban, hogy a szakszervezet ne lépjen fel és ne mûködjön pártként, mert ez ellentétes lenne érdekvédelmi funkciójával."5 Az ezután eltelt két évben azonban a szakszervezeti mozgalom minden korábbinál jobban szétzilálódott, folyt a harc mind az érdekegyeztetésben betöltött szerep, befolyás, súly megteremtéséért, mind pedig a SZOT vagyonáért. Ebben pedig pártpolitikai eszközök, pártokkal való ideiglenes vagy hosszabban tartó szövetségek, a sajtóban folytatott nyilatkozatháború, egymás hitelének folyamatos rongálása stb. is szerepet kapott. Egy akkori tanulmány6 szerint a SZOT a továbbiakban nem tarthatja fenn monopol szerepét a szakszervezetek között a kormánnyal való kapcsolatában, nem is képes erre. A területi és a szakmai szervezetek pedig a korábban jól megtanult bürokratikus mechanizmusok miatt képtelenek a megújulásra. Az 1988 júliusától 1989 júliusáig bekövetkezett 16 sztrájk7 is arra utal, hogy a szakszervezeti tagság ugyancsak elégedetlen volt, a munkahelyi érdekképviselet akadozott. Jellemzõ volt ebben az idõszakban, hogy a SZOT-hoz tartozó ágazati szakszervezetek munkahelyi reprezentánsai, érzékelve pozícióik megrendülését, sokszor a vállalatvezetéssel való együttmûködésre hajlottak, nehezen sajátították el a partneri viszonynak megfelelõ magatartást. Ugyanakkor a formálódó új szakszervezetek éppen a konfliktusokat felhasználva ígértek többet a szakszervezeti tagságnak. Így kezdeti sikereikhez nagymértékben hozzájárult az az image, amelyet a konfliktusokat vállaló, harcos érdekképviselet képe jelent. A Liga ekkor kevés tagszervezettel, kis létszámmal, de növekvõ politikai befolyással rendelkezett. Az akkori közalkalmazottak érdekképviseletét a SZOT-on belül egyrészt a Közalkalmazottak Szakszervezete látta el, másrészt mûködött néhány nagy

hagyománnyal és jelentõs létszámmal bíró ágazati szakszervezet, mint a Pedagógusok Szakszervezete, az Egészségügyben Dolgozók Szakszervezeteinek Szövetsége vagy a Mûvészeti és Tájékoztatási Szakszervezetek Szövetsége és egy sor kisebb létszámú szakmát tömörítõ szakszervezet. Ezek a szakszervezetek a szocialista ideológiát magáénak valló SZOT-on belül hátrányos helyzetben voltak. Viszonylag korán felismerték saját külön érdekeiket, de egyre kevésbé láttak reményt arra, hogy ezeknek a SZOT-ban érvényt tudnak szerezni. A Közalkalmazottak Szakszervezete a XI. kongresszusán, 1985-ben határozatot hozott arról, hogy a szervezetet meg kell újítani. Az elsõ lépés a szakmai tagozatok létrehozása volt. A 13 megalakult tagozat egyre önállóbbá vált. 1989 januárjában a vezetõség határozott a szervezeti felépítés korszerûsítésérõl, miközben a tagszakszervezetek közül a TUDOSZ és a Közüzemi Dolgozók Szakszervezete az év elején kivált a SZOT-ból. 1988. õszén a PSZ-bõl kivált a Felsõoktatási Dolgozók Szakszervezete, amely 1989. februárjában fogadta el az Alapszabályát és programját. 1989. április 8-án, a korábbi bérharcok következményeként létrejött a Közgyûjteményi és Közmûvelõdési Dolgozók Szakszervezete (KKDSZ). 1989. május 19-21-én jelentõs kongresszust tartott a Pedagógusok Szakszervezete, amelyen szintén új Alapszabályt fogadtak el. Az 1990. január 13-i alapító kongresszuson létrejött a Közszolgálati Szakszervezetek Szövetsége, itt is új alapszabályt és programot fogadtak el. A költségvetési szférában mûködõ szakszervezetek tevékenységének középpontjában ebben az idõben két fõ kérdés állt:

- A szakszervezetek megújulása, azaz a belsõ szervezeti élet átalakítása, új programok kidolgozása, a változásokhoz való alkalmazkodás. - A versenyszféra és a költségvetési szféra munkavállalói közötti bér- és jövedelemkülönbség „ledolgozása"8, amely sajátos, ennél tágabb megfogalmazásban jelent meg — és jelenik meg mind a mai napig —, nevezetesen az intézményhálózat mûködõképességének fenntartása, a munkanélküliség elkerülése iránti igény és általában az alapvetõ kulturális javak piacon forgalmazott, szokványos fogyasztási cikké degradálása elleni tiltakozás formájában.

Az akkor heves vitákban megújuló vagy egészen új szakszervezetek ezekben a kérdésekben az elsõ idõszaktól fogva tudatában voltak közös érdekeiknek és idõrõl idõre közösen is vetették fel ezeket a kérdéseket. Így pl. az EDDSZ, az FDSZ, a KSZSZ, a KKDSZ, az MTSZSZ9, a PSZ és a TUDOSZ 1989. szeptember 4-én közös nyilatkozatot adott ki arról, hogy az 1990. évi bérpolitikai intézkedéseket hogyan képzelik el, kezdeményezték a költségvetési szféra érdekegyeztetési mechanizmusának kialakítását egy önálló intézmény keretében. A rokon szakmákat tömörítõ szakszervezetek is

folytattak érdemi megbeszéléseket egymással (mint pl. a PSZ és a PDSZ). Idõközben, 1989. november 17-én megalakult a Költségvetési Intézmények Munkaügyi Érdekegyeztetõ Tanácsa (KIMÉT). Ezt a fórumot a Minisztertanács 1989. augusztus 24-i határozatával hozta létre. A fórum létrehozásában jelentõs szerepe volt annak, hogy az OÉT egyre inkább a versenyszféra érdekegyeztetési terepévé vált, a költségvetési szférában érintett szakszervezetekkel való különtárgyalásokat a kormány, mint munkaadó is szükségesnek érezhette. A KIMÉT egészen 1990. október 29-ig állt fenn, amikor is létrejött az Érdekegyeztetõ Tanácson belül a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztetõ Bizottsága (KIÉB). Ennek a fórumnak a munkájában az akkor még fiatal, éppen, hogy megalakult vagy átalakult szakszervezetek aktívan részt vettek. A fórum mûködése segítette a költségvetési területeken mûködõ szakszervezeteket abban, hogy felismerjék közös érdekeiket és belássák az együttes fellépés szükségességét. A KIÉB az ÉT speciális bizottsága volt, saját alapszabállyal és megállapodási jogkörrel rendelkezett. Az 1990. március 2-4. között tartott utolsó SZOT-, és MSZOSZ alapító kongresszus (amely a magyar szakszervezetek 26. kongresszusa volt), a kor terminológiájának megfelelõen progresszív alapszabályt és programot dolgozott ki. Ez a kongresszus azonban nem oldott meg alapkérdéseket, nem tudott szembenézni a SZOT-korszakkal, a párthoz és a kormányhoz fûzõdõ korábbi kapcsolataival — a transzmissziós és a szakszervezeti szerep közötti lényegi különbséggel, ugyanakkor világos volt, hogy az új kormányhoz (és leendõ kormányokhoz) — alapvetõen másképpen kell viszonyulnia, mint korábban, hogy a szakszervezeti tagsággal újfajta kapcsolatokat kell kiépítenie és hogy a tagszervezeteknek nagyobb önállóságot kell biztosítania. Az MSZOSZ programját elõkészítõ 1988. decemberi országos értekezlet kimondta, hogy a szakszervezet nem vállal felelõsséget a kormány politikai döntéseiért, nem közvetíti a hatalom akaratát és nem is részese a hatalomnak. A program szerint a szövetség partner szeretne lenni, amely független a kormánytól és függetlenségét saját anyagi eszközei biztosítják. A szövetség alapfeladata a makroszintû érdekképviselet, a középszintû érdekegyeztetés feltételeinek javítása, szolgáltatások nyújtása a tagok számára, a vagyon megfelelõ kezelése és az üdültetés szervezése.10 A késõbb a SZEF-et létrehozó szakszervezetek — vagy tagként, vagy megfigyelõként — részt vettek az MSZOSZ alapító kongresszusán, de már a hagyományos beidegzõdésektõl mentesen viszonyultak az új szervezethez. Voltak, akik ratifikálták az MSZOSZ alapdokumentumait, voltak olyan küldöttek, akik szervezetük nevében parafálták ugyan, — mintegy tudomásul vették —, de nem ratifikálták a dokumentumokat azzal, hogy errõl a tagságnak kell döntenie. 11 A költségvetési szféra munkavállalóit tömörítõ szakszervezetek úgy látták, hogy sajátos érdekeiket nem tudják érvényesíteni ezen a szervezeten belül. Tapasztalniuk kellett, hogy az MSZOSZ-ben a hagyományosan nagy túlsúllyal bíró szervezetek — elsõsorban a (nehéz)ipari ágazatok szakszervezetei — befolyása továbbra is érvényesül. Ezért ahhoz, hogy meg tudjanak jelenni az akkor mûködõ különbözõ érdekegyeztetõ fórumokon (OÉT, KIMÉT) és legyen esélye annak, hogy befolyást gyakorolnak az átfogó gazdaságpolitikai döntésekre, az MSZOSZ-tõl függetlenül kell fellépniük.

Ebben az idõszakban a sokféle munkavállalói csoportot magában foglaló költségvetési szféra szakszervezetei már belátták az összefogás szükségességét, de még nem alakítottak új konföderációt. Ennek okait a következõkben látom: egyrészt az a félelem tartotta vissza õket, hogy újfent elveszítik a lehetõségét annak, hogy sajátos érdekeiket érvényesítsék, idõvel a saját maguk által létrehozott szakszervezeti csúcs rájuk telepszik, ahogy korábban a SZOT, amitõl éppen, hogy csak megszabadultak, másrészt abban az idõszakban még minden mozgásban volt, nem látszott szükségesnek az együttmûködés formalizálása, amely egyúttal a szakszervezeti mozgalmon belüli mozgások korlátozását, lezárását is jelentette volna. Szabó Endre szerint: „Mi késztette 1990. júniusában a közszolgálati szakszervezetek többségét a SZEF létrehozására? Történetileg az elégedetlenség azzal, ahogy a korábbi szövetség, a SZOT a költségvetési intézményeket és munkavállalóikat képviselte. Aktuálpolitikai szempontból pedig az a felismerés, hogy azokkal a kihívásokkal szemben, amelyek a közszolgálatot érik, csak az érdekeltek együttmûködése és összefogása jelenthet esélyt a hatásos védelemre."12 Mindemellett a közalkalmazottakat tömörítõ szakmai szakszervezetek közül néhány kisebb taglétszámú szervezet az MSZOSZ tagja maradt, közülük nem egy ma is ehhez a konföderációhoz tartozik. A nagy ágazati szakszervezetek, mint a PSZ és az EDDSZ ebben az idõszakban az önálló szakszervezeti létet látták célravezetõnek, bár szintén átéltek kisebb-nagyobb válságokat. A Pedagógusok Szakszervezetébõl korábban kivált a Felsõoktatási Dolgozók Szakszervezete, és önálló értelmiségi szakszervezeti szövetség létrehozásába kezdett. Más értelmiségieket tömörítõ szakszervezetek is célszerûnek látták az értelmiségi szakmák különálló tömörülésének létrehozását az MSZOSZ-en kívül. Az átalakulási folyamat nehézségeire és gyorsaságára jellemzõ, hogy a PSZ 1990. március elején tartott országos küldöttértekezlete nemmel szavazott a konföderációhoz való csatlakozásra, (elutasítva ezzel a leendõ MSZOSZ-t, mint a szakszervezetet képviselni képes szervezetet), majd pár hónap múlva aláírta a SZEF Együttmûködési Szerzõdését. Ebben a munkavállalói körben jelentõs szervezet volt a KSZSZ. Az alapszabály szerint a KSZSZ önkéntesen tömörült, önálló és egyenjogú tagszervezetek együttese, célja a közös munkavállalói és szakmai érdekek védelme. A szervezetben domináns szerepet játszott az államigazgatási és igazságügyi területen dolgozókat tömörítõ szakszervezet, de az új szervezet megteremtette a lehetõségét annak is, hogy a többi — egyébként rendkívül heterogén — érdek artikulálódjon. A szervezet valóságos, a munkavállalókat közvetlenül érintõ célokat fogalmazott meg.13 Ugyan többet közülük azóta sem sikerült elérni, se a szövetség, sem a konföderáció, sem az ÉT (OMT) szintjén, de jelentõs részük idõvel a SZEF közös céljává vált. A KSZSZ tagszervezetei különbözõ konföderációkhoz csatlakoztak. Az Alapszabály szerint maga a szövetség csak akkor csatlakozhatott volna bármely konföderációhoz, ha errõl konszenzussal születik döntés. Ennek következtében, míg a tagszervezetek egy része a SZEF-et bízta meg a legfelsõ szintû érdekképviselettel, más részük más konföderáció tagja lett.

3. Az érdekegyeztetési rendszer átalakulása

Eközben átalakulóban volt az érdekegyeztetési rendszer is. Ennek folyamatát több helyütt elemezték már14. Az átalakulás fõbb állomásai a következõk voltak: a.) Megszületett az 1989. évi II. tv. az egyesülési jogról, a VII. tv. a sztrájkról. Ezek sajátos történelmi helyzetben született jogszabályok. Ezzel egy merõben új fegyverhez jutottak a szakszervezetek, amelyet a kezdeti óvatosság után egyre inkább használtak is. A sztrájktörvény gyakorlatilag — a fegyveres erõk és testületek kivételével — mindenki számára lehetõvé tette sztrájk szervezését, elõírt egyeztetési kötelezettséget, meghatározta a sztrájk menetét, útmutatást adott a jogszerû és a nem jogszerû sztrájk kérdésében. Alapvetõen azonban csak a munkahelyi sztrájk kérdését oldotta meg. b.) Az 1989. évi V. törvénnyel a parlament módosította a „régi" Munka Törvénykönyvét, különösen a kollektív szerzõdéskötés szabályait. Így:

- Intézményesítette a kollektív keretszerzõdés kötését, ezzel megteremtõdött a lehetõség arra, hogy ágazati, esetleg országos megállapodások szülessenek. - Megváltoztatta a kollektív szerzõdések tartalmát, megengedte, hogy a felek a munkaviszonnyal összefüggõ bármely kérdésben megegyezzenek, jogokat és kötelezettségeket állapítsanak meg, szabályozhassák egymás közötti kapcsolataikat. Ugyanakkor korlátozta is a megállapodások tartalmát azzal, hogy szabályozta az általános szabálytól való lehetséges eltéréseket. - A kollektív szerzõdést a munkáltató szintjén általánossá tette, szemben a korábbiakkal, amikor csak a gazdálkodó szervezeteknél lehetett kollektív szerzõdés kötni.

c.) Elemzések és elõterjesztések készültek az OÉT munkájának megújítására. Sem a sokasodó szakszervezetek, sem a munkaadói oldal szervezetei nem voltak megelégedve azzal a korlátozott jogkörrel, amit e fórum mûködtetése biztosított számukra. A szervezet mûködése nem felelt meg a valós helyzetnek, nem biztosított érdemi beleszólást sem a munkaviszonyok alakításába, sem a nagy elosztó rendszerek mûködésébe.

Az 1990. július 26-án létrejött, rövid ideig mûködõ Szakszervezeti Kerekasztal az országos munkavállalói, érdekképviseleti, érdekvédelmi szervezetek konzultációs és együttmûködési fórumaként határozta meg önmagát. Hét hónapos fennállása alatt ugyan több megállapodás is született itt, de a politikai feszültségek és a vagyon körüli vita miatt elmérgesedett a helyzet. A Kerekasztal 1991. februárjában felbomlott, a késõbbi, feltámasztására tett kísérlet pedig kudarccal végzõdött. Ennek következtében az új, vagy önállósult szakszervezeti konföderációk szemében felértékelõdtek az informális csatornák, így bizonyos értelemben kiszolgáltatottakká váltak a politikai pártok küzdelmeinek, miközben maguk is igyekeztek kihasználni ezeket a csatározásokat. Ez jelentõs mértékben hozzájárult a szakszervezetek közötti viták elmérgesedéséhez. d.) A kormány 1990. augusztus 12-i 3240/1990. számú határozatával létrehozta az Érdekegyeztetõ Tanácsot, a 3356/1990. számú határozattal pedig biztosította mûködésének anyagi-technikai feltételeit. Ebben a kormány felhatalmazta a MÜM mindenkori politikai államtitkárát arra, hogy az ÉT-ben képviselje a kormányt. A Kormány az Érdekegyeztetõ Tanácsba minden akkor kerekasztal-tag konföderációt meghívott, így a SZEF-et is. Az Érdekegyeztetõ Tanács második ülésén, 1990. augusztus 31-én elfogadta a mûködését szabályozó Ügyrendet, majd szeptemberben az Alapszabályt. Az Alapszabály értelmében a szociális partnerek tárgyalócsoportjai önszervezõdéssel jönnek létre, álláspontjukat maguk, saját hatáskörben kialakított rend szerint dolgozzák ki. A Kerekasztal felbomlása átmeneti zavart okozott az ÉT munkavállalói oldalának mûködésében is, csak 1992 februárjára sikerült kialakítani az oldal 1993. januárjáig érvényes mûködési rendjét. e.) Az Érdekegyeztetõ Tanács speciális bizottságaként 1990. õszén létrehozták a KIÉBet, sorsáról azonban valójában egy egy évig tartó vitasorozat eredményeként döntöttek. A vita hátterében az a kérdés állt, hogy létezhet-e/létezzen-e az Érdekegyeztetõ Tanács mellett egy különálló, makroszintû érdekegyeztetési fórum, amely sajátos jogokkal rendelkezik a költségvetési szféra vonatkozásában, vagy ne. A KIÉB gyakorlatilag az 1991. szeptemberi ÉT alapszabály-módosítástól kezdve önállóan mûködött, de ezt csak a Kjt. 1992. július 1-i hatályba lépése legitimálta. A szféra speciális viszonyai miatt a KIÉB sajátos bizottságként mûködött, önálló döntési és megállapodási jogkörrel rendelkezett, kezdettõl fogva négyoldalú testület volt. Kifejezetten az érdekeltek kitartásának köszönhetõ, hogy a KIÉB nem bomlott föl 1991 szeptembere után, amikor teljes mértékben megszûnt a jogi legitimáció csírája is. A munkajogviszonyok elkülönítése, az állam speciális szerepe, az ÉT munkájának javítása iránti igény, valamint a szereplõk magatartása együttesen vezetett ahhoz, hogy 1992 szeptemberétõl a szféra érdekegyeztetõ „bizottsága" ismét önállóvá vált és a Kjt. hatályba lépésétõl 1999-ig KIÉT-ként mûködött tovább.

***

A SZOT-ból kivált, illetve az MSZOSZ-hez nem csatlakozott, közalkalmazottakat és köztisztviselõket tömörítõ szakszervezetek jelentõs része hamarosan belátta, hogy a megújuló érdekegyeztetési struktúrába való betagozódásuk nem lehetséges valamifajta szövetség létrehozása nélkül. A kezdeti idõszakban nem látták szükségét annak, hogy a szövetség mûködését formalizálják, ezért az 1990. június 8-i alakuló tanácskozáson a SZEF-et mint akciószövetséget hozták létre, és a csatlakozó szervezetek Együttmûködési Szerzõdést írtak alá. Ezzel megalapozták a hazai közszolgálat legnagyobb szakszervezeti konföderációját.

Jegyzetek:

1. Ld.: Balogh Sándor (Szerk.): Nehéz esztendõk krónikája 1949-1953. Gondolat 1986. 17., 158-159.l. 2. Ilyen körülmények között törvényerejû rendelet formájában született meg az elsõ tulajdonképpeni munka törvénykönyv, amelyet akkor még nem neveztek törvénykönyvnek. Az 1967. évi II. törvény, az elsõ, parlament által elfogadott Munka Törvénykönyv (a továbbiakban Mt.). 3. A Magyar Népköztársaság Alkotmánya. Kossuth Kiadó 1977. 4. Ld. errõl: Csuhaj V. Imre: A pártállam lebontása és a magára maradt munkavállaló. Társadalmi Szemle 1990. 1.sz. 5. Ld. TDDSZ tájékoztató 1989. november 1.l. 6. A munkavállaló, a munkáltató és az állam. MKI 1989. 7. Ld. uott 128-131.l. 8. Példaértékû, hogy a KKDSZ létrejötte éppen ennek a bérharcnak az eredménye. 1988. nyarán kezdõdött az a bérharc, amely rávezette az érintetteket arra, hogy szakszervezetet kell alapítani ahhoz, hogy a szakma munkavállalóinak érdekeit nagyobb eséllyel lehessen képviselni a költségvetési források elosztásában. 9. Mûvészeti és Tájékoztatási Szakszervezetek Szövetsége 10. Ld. MSZOSZ információk 3. sz. 1990. július 12. 25-30.l. 11. Az MSZOSZ-hez az alapító kongresszuson (1990. március 2-4-én) nem csatlakozott a

KKDSZ, a TUDOSZ, a Bírósági Dolgozók Szakszervezete, az Ügyészségi Dolgozók Szakszervezete, a Filmmûvészek és Filmalkalmazottak Szakszervezete, a Képzõmûvészek, Zenemûvészek, Táncmûvészek Szakszervezete, a Színházi Dolgozók Szakszervezete, és az FDSZ. Az MSZOSZ alapító okiratát parafálta az Adó- és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezeti Tanácsa, az Állategészségügyi Dolgozók Szakszervezete, a BDSZ, az EDDSZ, a PSZ, a Tanácsok és Intézmények Dolgozóinak Szakszervezete. A VDSZ által 1990. május 22-re összehívott, a Szakszervezeti Kerekasztalt elõkészítõ megbeszélésen független szervezetként részt vett szervezetek: BDSZ, KSZSZ, KKDSZ, Bírósági DSZ, Ügyészségi DSZ, Filmmûvészek és Filmalkalmazottak Szakszervezete, Képzõ- Ipar- Táncmûvészek Szakszervezete, Színházi Dolgozók Szakszervezete, Statisztikai Igazgatóságok Szakszervezeti Tanácsa, EDDSZ, PSZ, ADOSZT. 12. SZEF Alapdokumentumok. SZEF-könyvek 1. Dr. Szabó Endre felszólalása a SZEF I. kongresszusán. 51.l. 13. Az érdekképviseleti tevékenységben a szervezet mindenek elõtt a következõ területeken akart hatást gyakorolni: Az ár-bér-foglalkoztatás összefüggései, a költségvetésen keresztül az egészségügy, és a szociálpolitika befolyásolása; A költségvetési szféra munkavállalóinak szociális biztonsága, a kulturális fejlõdés, a szakmai képzés és a szakmához tartozás erõsítése; Részvétel azoknak a jogszabályoknak a kidolgozásában, amelyek érintik ezt a szférát, beleértve a közszolgálati intézményrendszer korszerûsítését is. Konkrétan a Szövetség a következõ célokat fogalmazta meg: Az államháztartási reform végrehajtása, a maradékelv alkalmazásának felszámolása Költségvetési bérreform végrehajtása, amely felszámolja az értelmiségi-alkalmazotti területen a bérhátrányokat, biztosítja a reálbérek megõrzését, hosszabb távon növelését. Bérautomatizmus kialakítása, amely garantálja, hogy a költségvetési szféra bérei nem maradnak el a versenyszféra béreitõl. A Munka Törvénykönyvének korszerûsítése, különös tekintettel a második-harmadik foglalkoztatási viszony létrehozása útjában álló jogszabályi akadályok lebontására. A 13. havi illetmény bevezetése, az 50 százalékos utazási kedvezmény visszaállítása, egyes területeken rugalmas munkaidõ bevezetése. Külön közszolgálati (szakmai) törvény megalkotása, a közszolgálati elõmeneteli rendszer korszerûsítése.

Célorientált, racionális intézményrendszer kialakítása, az átszervezés során az érintettek bevonása a korszerûsítésbe. Aktív közszolgálati foglalkoztatáspolitika kialakítása, ideértve a képzés-továbbképzés problémáját is. A lakásgazdálkodási gyakorlat átalakítása, alkalmazottak lakásigényeinek kielégítésében.

a

munkáltatók

szerepvállalása

az

Önálló, de államilag garantált társadalombiztosítás mûködése, az ellátások ingyenességének fenntartása, a kulturális javakhoz jutás piaci alapokra helyezésének megakadályozása. 14. Ld. errõl: Ladó Mária-Tóth Ferenc: Helyzetkép az érdekegyeztetésrõl. ÉT Titkárság, Munkaügyi Kapcsolatok Társaság. Budapest, 1996. Ez a legautentikusabb mû az érdekegyeztetés témájában. Az érdekegyeztetés szervezeti rendszere átalakulásáról szóló alapinformációk is innen származnak.

Fejezetek a SZEF titkos irataiból

Az alábbi idézetek jórészt a SZEF üléseinek — vagy más jelentõs érdekvédelmi fórum — elõterjesztéseinek hátoldalán lappangva vészelték át az elmúlt éveket. Szerzõjük ismeretlen, de könnyen cáfolható az a valótlan állítás, amely szerint Petõfi Barbuzinból a Puskin utcába költözött. (Sõt, Alexander Puskin szerzõsége sem bizonyítható!) A szövegeket rövid, lényegre törõ magyarázatokkal adjuk közre, követve az eredeti szöveg helyesírását, de helyenként finomítani voltunk kénytelenek a nyers változatot. A bátor alapító atyák és anyák által létrehozott érdekvédelmi szövetséget nemes és heves szándékkal, de szervezet, pénz és türelem nélkül alapították. Konföderációnak nevezték, de jobban illett rá az a — közkeletû belsõ — meghatározás, hogy „bájos kupleráj". Mára tényleg konföderációvá vált. A folyamatról egyetlen dokumentumot találtunk

„Elveszett a kupi bája! Vajon kinek a hibája ?"

Az alapítóknak sikerült egy megjegyezhetetlen, de legalább asszociatív nevet (rövidítést) kreálni:

„Széf, séf, szer, sír (szõr- nyû)"

Ez sokat segített a késõbbiekben, amikor elindultunk a tb-választásokon. Az emberi élet minõségére koncentráltunk, ezért nem érdekelt bennünket a mennyiség. A választásokon 1993-ban gyönyörû, hatékony, intuitív stb. kampány eredményeképpen a SZEF az elõkelõ 3 és feledik helyezést szerezte meg. A kampány néhány jelszavát megleltük:

„Takarjon bár a szemfedél, Tegyél meg mindent SZEF-edért"

„Nem akármilyen okból Elegünk volt a SZOT-ból Gondoljon majd erre Voksoljon a SZEF-re"

„Aki magyar, velünk beteg"

„Mi nem teszünk felelõtlen ígéreteket ! De ahhoz csodára volna szükség, Hogy beváltsuk õket"

Nehezen alakult ki — a résztvevõk habitusának eltérõ volta miatt — a SZEF munkamódszere. Sõt ma is alakul még…

„Belebotlok Árba-bérbe Na kit vágok Szájba Végre"

„Egységben a kétség Döntsünk és mirõl? Kétségben az egység Most ne semmirõl"

„Lófül a kormánynak! Ez a stratégia. Mikor, s milyen színû Ez már SZEF taktika"

„Ha tudnátok mit tegyetek, Nem unnálak benneteket"

„Fecsegve mind a vérpadig!"

(KIÉT-tel körítve)

„Milyen volt elviségük Nem tudom már Csak azt tudom, Hogy Szómenõk ezek Semmirõl fecsegnek — hangosan bár — ejtheted, hogy mindjárt elmegyek"

Az istenek közül leszállt hozzánk az érdekegyeztetés nagybajuszú múzsája. Kisugárzásától felfénylett a SZEF tevékenysége is.

„Bokros Lali Torzonborz!

Szívunk mint a Torkos borz"

Iránymutatást adott nekünk a költségvetési tárgyalásokra :

„Itt vannak a sarokszámok Egyébként meg szarok rátok!"

Aztán bértárgyalásokat folytattunk : „Dupla nulla, itt van kapd be, Egyetértés abban van: Ki, kit mikor, hogyan csap be S mikor ordít halkabban.

Nyilatkozni eredményes Tárgyalni meg nem is kell! Bokros Lali szórakozzon Helyettünk a nénjivel !"

Aztán a gyári hibás pénzügyminisztert szavatossági idõn belül lecserélték:

„Megjött Gyula havi baja,

Újra lemondott a Laja !

Utódja lesz Tamás, Péter Jelölt van hat kilométer

Álláspontunk sziklaszilárd: Tagságunk van egymilliárd! Reformcirkusz sajnos zajos, Visszasírunk majd jó Lajos !"

A konföderáció az érdekegyeztetés mellett a szabadidõ hasznos eltöltésében is segítette tagságát. Sokat kirándultunk! Annyiszor voltunk a Kossuth téren, hogy a Nagyságos Fejedelem már messzirõl köszönt nekünk. A hatalom azzal segített, hogy egyenruhás õrmesterek vigyáztak a velünk tüntetõ alezredesekre. A számháborúban ugyan alulmaradtunk, de jelszavaink emlékezetesek.

„Európa üzenete: a magyarok béreitõl ments meg Uram minket !" „Kormányunk a munkabékén azt érti, hogy hagyjuk békén !" „Legalább egy nyavalyás aranytojást tojó tyúkot ígérhetnének !"

Kötöttünk mindent! Kompromisszumot, hároméves megállapodást, ebet a karóhoz… A hároméves megállapodással kapcsolatban jobb javaslatunk volt, mint ami aláírásra került, az alábbiakban közreadjuk:

„Hároméves megállapodás

a közalkalmatlanok szférájában

1. Aláíró felek megállapítják, hogy négyen vannak, ezért az alábbiakban NEGYEDEKNEK nevezik egymást. 2. A megállapodás érvényességi ideje 2 év, vagy 4 év. Ha véletlenül 3 év lenne, akkor a megállapodás azonnal érvényét veszti. 3. A megállapodás nem terjed ki a közönséges halandókra, a közömbösökre, a közért alkalmazottakra, a köztörvényesekre, valamint a Közraktár utcai örömlányokra. 4. A negyedek egyetértenek abban, hogy valódi szándékaikat mindenkor szép szavakba burkolják. A negyedek által alkalmazott kifejezések értelmezõ szótárát a megállapodás titkos záradéka tartalmazza. 5. A költségvetési támogatást — ide értve a bérkereteket is — éves bontásban kártyán lehet elnyerni a Kormánytól. A Kormány vállalja, hogy a szociális partnerek által megnevezett játékot fogja játszani, de fenntartja magának a jogot saját pakli használatára. 6. A negyedek közül a Kormány és a szakszervezetek felváltva utálhatják el egymás javaslatait. A megszerzett elutálási jog mennyisége legfeljebb egy negyedéven belül összevonható. Ez idõ alatt fel nem használt jogosítványok végérvényesen elvesznek. 7. A negyedek képviselõi — fejenként — három év alatt összesen 10 órát beszélhetnek egymással plenáris ülésen, és ott legfeljebb 500 módosító indítványt tehetnek. Aki ezt a keretet az elsõ tárgyaláson kimeríti, köteles némasági fogadalmat tenni. 8. A szociális partnerek az anyázást a társadalmi béke részének tekintik. 9. A szakszervezetek vállalják, hogy a tüntetések tömegméretét 1 fõben maximálják. A tárgyaláson a „TÜNTETÕEN HÁTAT FORDIT" módszert a tömegtüntetés minõsített esetének tekintik, s csak a negyedek konszenzusával alkalmazzák. 10. HA és AMENNYIBEN a Kormány megalakítja saját szakszervezetét — volt, jelenlegi és jövendõbeli miniszterek, államtitkárok részvételével —, azt létszámánál fogva reprezentatívnak kell tekinteni.

GARANCIÁK:

11. A megállapodás érvényességéhez valamennyi önkormányzat egyhangú igenlõ támogatása szükséges. A Kormány vállalja, hogy a renitens testületeket kizárja a Magyar Köztársaságból. 12. A megállapodást végszavazással kell megerõsíteni. Szavazásra jogosult minden nagykorú magyar állampolgár, aki legalább 7 éves KKDSZ tagsággal rendelkezik, vagy hitelt érdemlõen igazolja, hogy ismer ilyen személyt.

Készült: Budapesten, 1996. március 5-én, a SZEF-ÜT ülésén, a Megállapodásról folyó tárgyalás közben."

Alternatív bérjavaslatokat tettünk, nem sok sikerrel!

„Fizessen a kormány reálbérszínvonal-tartásdíjat."

„Legalább olyan rangúnak Tekintsék a közalkalmazottakat Hogy a kötvény mintájára Fizessenek reálkamatot munkájára"

„Amit a közszféra kér: kéthetenként havi bér! És majd az új ezredévben azt fizessék minden héten"

Önálló törvényjavaslatokkal is kívántuk segíteni a kormányzat munkáját, így elkészült „a sózás hatása a közutakra és a köztisztviselõkre", valamint a „búvárruhás vadászatok általános szabályai közvizekben" címû javaslatunk. (Sajnos szövegük elveszett, vagy lappang!) Fennmaradt viszont az alternatív tb-törvényjavaslat:

„1. §. A nyugdíjkorhatár rugalmas. Minden munkavállaló — nemétõl függetlenül — halála után egy évvel mehet öregségi nyugdíjba.

2.§. A munkavállaló halála után, az öregségi korhatár betöltéséig, örökösei kötelesek a tb-járulékot megfizetni.

3.§. Aki az 1. §. szerinti határidõ elõtt veszi igénybe az öregségi nyugdíjat, ide értve a jelenlegi nyugdíjasokat is, az a megállapított nyugdíja összegének kétszeresét köteles tb-járulék címén megfizetni.

4. §. A 150. életévüket betöltöttek, valamint azok, akik legalább 125 év szolgálati idõt szereztek, mentesülnek a 3. §. szerinti fizetési kötelezettség alól.

5. §. A halva születettek nyugdíjkorhatárát a kormány rendeletben állapíthatja meg."

A SZEF tudatosan építette nemzetközi kapcsolatait és szervezeti rendjét. Lehetõleg beleléptünk mindenbe (van amit azóta sem tudunk levakarni). Felvettük a kapcsolatot a kínai szakszervezetekkel, hogy megismerjük szervezési módszereiket. (Ott egy ágazati szakszervezetben több titkár van, mint hazánk összlakossága!) Kipróbáltuk a helycserés demokráciát, nem vált be. (Sorosból csak a György mûködik) Ezért a SZEF ma prezidenciális szakszervezet.

Rájöttünk, hogy van akinek nincs alternatívája! (S ami kisebb csoda, meg is találtuk)

Kongresszusokat is tartottunk:

„Díszkongresszus

Csinos teremben Lanyha dumák A SZEF tartja Soros kongresszusát!

Bár itt van több fõnök Sõt Pál is a Kara A kormány a fejünkön Kalapálgat vala!

Fentrõl bámulnak Festett angyalok A sok SZEFES meg Csöndben csak ragyog

Lóra se tett a SZEF Sõt kardhoz sem kapott Fejünkre a sár Mégiscsak hullatott!

Hiába öltözött A terem csicsába Hétfõn újra megyünk A P….. uskin utcába„ 99. 05.29.

A dokumentumokat összegyûjtötte és a kommentárokat írta: Kozma Károly

(Az eredeti dokumentumok cenzúrázatlan példánya a Kongresszusi Könyvtár zárt osztályán van elhelyezve — Washington DC)