SZABADON VÁLASZTHATÓ VERSEK (AJÁNLÁS) 2. kategória (10., 11., 12. évfolyam) Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének
hol a sötétség tenger-árja ellen ragyogó gátat épített a szellem.
A tavasz jött a parttalan időben s megállt a házsongárdi temetőben.
Aletta van der Maet nevét susogta, mikor a béke bús szemét lefogta.
Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem.
S mikor a hálátlan világ temette, Aletta búja jajgatott felette,
Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
míg dörgő fenséggel búgott le rája a kálvinista templom orgonája.
De a vasárnap délutáni csendben nagyon dalolt a név zenéje bennem.
Aztán a dal visszhangját vesztve, félve belenémult a hervadásba, télbe.
S amíg dalolt, a századokba néztem s a holt professzor szellemét idéztem,
Gyámoltalan nő - szól a régi fáma urát keresve, sírba ment utána...
akinek egyszer meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg nevére.
A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem.
Ha jött a harcok lázadó sötétje, fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem.
S a dallamot karral kisérve halkan, napsugaras nyugat dalolt a dalban,
Nemes Nagy Ágnes: Között A levegő nagy ruhaujjai. A levegő, amin szilárdan támaszkodik madár s madártan, az érvek foszló szélein a szárny, egy percnyi ég beláthatatlan következményű lombjai, az élő pára fái, felkanyarodva akár a vágy, a fenti lombba, percenként hússzor lélegezni a zúzmarás, nagy angyalokat.
s köröznek fent a sziklafal fölött az égő paták füstszalagjai, aztán az éj a sivatagban, az éj, amint kioltja s kőmivolta magváig ér, fagypont alatti éj, s amint hasadnak és szakadnak a porcok, forgók, kőlapok, amint feszítik véghetetlen, széthasgató önkívületben a fehér s a fekete mindennapos néma villámcsapásai – A nap s az éj között.
És lent a súly. A síkon röghegyek nagy, mozdulatlan zökkenései, amint feküsznek, térdenállnak az ormok és a sziklahátak, a földtan szobrai, a völgy egy percnyi figyelem-lazulás, aztán megint a tömbök és a formák, meszes csonttól körvonalig kővé gyűrődött azonosság. Az ég s a föld között. A sziklák roppanásai. Amint a nap átlátszó ércei már-már magukba, fémmé a követ, ha állat járja, körme füstölög, Tóth Árpád: Hova röpülsz? Hová röpülsz? A föld nem jó neked? Öreg dajkád, rejtelmes Föld-anyád, Bár nem ringat, mint kedvenc gyermeket, Azért mégis csak tűrhető tanyád. Van mit enned - még mire éhezel? Te kapzsi! Jutott, ami juthatott: Egy darab kenyér. Egy odúnyi hely, Hol sebeidet babusgathatod. Mi kéne még? - nyűtt, fájó homlokod Mely isten hűs térdére hajtanád? Azt hiszed, az Igazság felzokog, Ha lenéz, s a porban vergődni lát? Ugyan! Képzeld csak, egy-két millió Méter magasból már mily semmi vagy; Égő koponyád hitvány kis dió, Kit földre ráz egy szél, s rohadni hagy.
A szaggatások, hasgatások, a víziók, a vízhiányok, a tagolatlan feltámadások, a függőlegesek tűrhetetlen feszültségei fent és lent között – Éghajlatok. Feltételek. Között. Kő. Tanknyomok. Egy sáv fekete nád a puszta-szélen, Két sorba írva, tóban, égen, két sötét tábla jelrendszerei, csillagok ékezetei – Az ég s az ég között.
Ember vagy. Punktum. Annak is szegény. Miért? Ne kérdd! Igazságot ki tesz? Bús életed, a fáradt kis regény Hadd folyjon. Egyszer majd csak vége lesz. Te fejtenéd fel ok és okozat Ős szövetét, a kusza fonalat? Hagyd! Lehúzna, mint úszót a moszat, S megfojtana a mélységek alatt. Jobb így. Kapcsold le hiú szárnyaid. Maradj a földön, s békülj meg vele. Éld életed, ahogy lehet. Ne szidd! Volt tavasza. Lesz ősze és tele. A föld színén néha ragyog a nap, Örülj te is. Sütkérezz, árva rög, Míg egyszer majd a sok hű föld-darab Lágy testvérszóval föléd dübörög.
Tóth Árpád: Álarcosan Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg? Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám, A világ minden fényét s melegét Szórva adnám. Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat. Ibolyákkal a téli Riviérát. Vagy legalább egy-egy dús, összebújt, Boldog órát. De most oly nehéz. Most egy sugarat Se tudok hazudni, se lopni. Vergődő és fénytelen harcokon El kell kopni. Az Antikrisztus napjai ezek, Csillog a világ szörnyű arany-szennye. Röhögő senkik, balkörmű gazok Szállnak mennybe. S én lent vergődöm, és nem tudja más, Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek. Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem, Vagy szelíden, míg elfutja a könny, Öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden Mindhalálig.
József Attila: Levegőt! Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek. Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én. Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, mig nyomorult vagyok. Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak - anyám ott született az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg. Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz. Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, ezek idegenek. Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám, ha nem vagyok szabad! Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!
József Attila: JÓZSEF ATTILA József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak másért örülünk neki Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se gyujtani, ha igy megy tovább, nem törődöm vélük Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik, az bizonyos Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek és épek A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam a szakadékon Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.
Weöres Sándor: Az éjszaka csodái A városvég itt csupa szürke ház, a részegekre angyalka vigyáz, s a villanyfényben, mint aranykehelyben alusznak a tűzfalak, háztetők, s a sorompón túl ében-szín lepelben zizegnek a láthatatlan mezők – a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség – Ha becézésem és csókom se kell, kicsi lány, mivel ringassalak el? Ha elzár tőlem a buta lakat, lesajnál minket majd a virradat. Bámuljuk egymást búslakodva és szánk sarkát bontja már a nevetés. Te! ha hiszed, ha nem hiszed, úgy szeretem nevetésedet, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát – aranypor mállik az éj válláról, s szemközt a sarkon a cégtábláról furcsán szökken a pentameter-sor elő: „Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő” – a nevetésed is ílyen bolond: mindenre illik és semmit se mond. Üldögélünk csendesen, két jó-gyerek, rendesen, messzi kocsma-zene hallszik, a környéken minden alszik, az alkóvban odaát mélyen alszik anyukád s szomszédban a Vakos néni, ferdeszájú Vigláb néni, Balogh úr, a vasutas, imádód, a kis-inas – Itt is, ott is, emitt is, amott is bajszos rendőr őrzi az álmot, nagyfülü bagoly őrzi az álmot, mint kinn ezt az éjszakát, lámpavilágos éjszakát – itt is, ott is, emitt is, amott is dongnak az öreg faliórák, bánatos hangú ingaórák, fodrozzák az éjszakát – Alvó lélek, kússz a tájon, álmodon mint pókfonálon, huss! huss! Föl a légbe visz az út, tág a lég, tág az út, tág a lég, tág az út, hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút, huss! huss! Nézd! a ház, mint a felhő, fényt cikáz, mozdul, mint a barna-béka, vele mozdul az árnyéka, és belőle alvó lelkek párolognak, légbe kelnek a kéményből, mint a füst, az ereszről, mint ezüst – száll a kövér Vakos néni, deszka-vékony Vigláb néni, és köröttük nagy sereg libben, szökken, hempereg – Ni, a Gős pék ketté-bomlott és kergeti önmagát. Balogh úr a templomtornyot fújja, mint a furulyát, azt fújja, hogy „Ne sirasson”, mégis könnyezik belé – Ott meg a cukrász-kisasszony tipeg fejjel lefelé – Vigláb néni peckes-módon sétálgat a sürgönydróton, krinolinja lyukas-hordó, kezében egy napraforgó, vékony nyakán férfi-gallér, oldalán egy szép gavallér. Vigláb bácsi nagy-kesergőn kuporog egy lámpaernyőn, nézi párját: „Lássa, kérem, parádéra megy a pénzem. Nekem pohár sörre sincsen, neki fodrász, ruha, minden. Én megmondtam már ezerszer, hogy hibás a mai rendszer, államreform kéne régen, persze nem hitték. Na tessék! Adó, lakbér... nem csekélység! Öt gyermekem van, kérem!” Oda nézz, szösz-bogár: ott a boltos lánya áll, boltnak hisz egy fecskefészket, benne várja a vevőket; ez már mégis hajmeresztő, hogy ma senki be se néz! Majd belép a szívdöglesztő hollywoodi filmszinész: „Kérek kilenc fogkefét, ráadásul a kezét.” Röptük össze-vissza húz... rá ne nézz, mert megvakulsz.
Mogyoró Pál ezalatt megfogott egy sülthalat. „Tanár úr tudná talán, milyen hal ez? macskacápa?” „Rá van írva uszonyára, de nincs itt az ókulám.” Pál örült, hogy futhatott és szekundát nem kapott. És a ritka állatot vezeti egy hosszu hídon: „Majd vadászni megtanítom.” Tejes-ember a kéményen üldögél, mint nyári réten, kisgyermek lett újra szépen, mézes-kenyér a kezében. Távol, öreg bükkfa alatt labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti, mézes-kenyerét halkan leejti, kicsúszik alóla a rét, meg a kémény, s eltűnik az éj csipkéi mélyén. És erre-arra az alvó-csapat potyog a falról, mint a vakolat. A villanyfényen átdereng az ég, s a városon túl látszik a vidék, a dombok gyengéd-rajzu háta – és elcsitul az alvók karneválja. Jön a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal fut lobogó szőke hajjal, csörömpöl a reggel, száll a fény... és az éji tág csodát, ezt a fura micsodát ketten láttuk: te meg én.
Hervay Gizella: ÉNEK HÁROM HANGRA Az ember kiáltana kétségbeesetten, s énekké válik a szava, csak az állat nyüszít, ha nem szabad vonítania. Csak az ember hallgat, ha nem jajgathat végeérhetetlenül, csak az ember énekel, míg a jajgatásból kimenekül. Csak az ember hallgat, az állat nyüszít a fájdalomtól, csak az ember énekel: örömöt teremt a fájdalomból. II A kő a napról álmodik, A nap a kőről álmodik, A víz a földről álmodik, A föld a vízről álmodik, Az ember a mindenségről álmodik, A mindenség az emberről álmodik. A virág a vízbe vándorol, A hold a halálba vándorol, A lélek a lélekhez vándorol. Kővé válna a nap, Nappá válna a kő, Emberré válna az ember. III Az ember csak akkor döbben a világra, ha rákényszerül. Magára kell maradnia, hogy megértse: nincs egyedül. Csak akkor döbben önmagára, ha szükség van minden erejére, meg kell nyernie a harcot, nem állhat félre. Kénytelen hős lenni, mert gyenge, de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember – kénytelen emberré válni az embertelen küzdelemben.
Vas István: Határozók és kötőszavak Jóllehet ez és jóllehet az és jóllehet garmadával, Mindazonáltal, jaj, mindazonáltal az egész is mindazonáltal, Feltéve ha és feltéve hogy és feltéve azt, amit, Ennélfogva és immár az úgyse, a mégse aligha segít, Mert bőven van itt a mivel, a miáltal, a minekutána, Nyilvánvalóan terjed a továbbá komor hiánya, Hiába itt a noha, sőt hátha, a talán, a még, Tudvalevően elégtelen itt az elég meg a sosem elég, Hovatovább, ha ezért, ha azért, ha akárhogy, mindenesetre, Elvégre, végre és végül is mindegy már, elkezdve vagy berekesztve, Tehát és pedig és hahogy és sehogy és valahogy mégis, És ha egyúttal, akár beleértve, azonban azért is, Mert a főnevek, igék, a képek is egyszersmind kihullanak, Marad a közbeszéd maltere, csikorgó, ügyetlen vivőanyag, De ha elárasztanak az esetlen határozók, a kopár kötőszavak, Végeredményben nem fontos más, csak a csak meg a csak meg a csak.
Szabó T. Anna: Sajtó Mi csak szorongunk, veszélyt érzünk kint-bent, de szépen élünk: képen látunk mindent. Mi éppen élünk, nem is élünk tényleg: csak azok élnek, akik írva élnek. Csak ők, kiket az Írás kőbe vésett. Mi sodródunk, nem értjük az egészet – de története van minden papírnak. Annak van sorsa csak, akinek írnak. Más eljátssza, mit véletlene ráoszt. Hogy megszoktuk már az otthonos káoszt! A híradóban egyfolytában ölnek, a filmcsillagok fényben tündökölnek, a reklám csupa mennyei ígéret, csak kívánd meg, és megkapod, ha kéred, a kripta falát lefestik, ha nyirkos, a krimiben megbűnhődik a gyilkos. A kisgyerekre ráesett a sírkő. A terhes nőt elgázolta az autó. A háború, a földrengés, a tűzvész. Egy szökőár, és nyolcszázezer elvész. Versenyt tarol a tűz, az ég, az ember, ez késsel döf, az meg lesújt és rombol. Miért hagy ennyi szörnyűséget Isten? Hogy megírhassák azután a Blikkben.
A balvégzetről bugyborog a bulvár. Kitapogatja odalent a búvár, mit lenn az éhes, síkos fogú hal lát: a ronggyá ázott, puffadt hasú hullát, mi két hónapja szép mosolyú lány volt, még vadul csókolt, még vadabbul táncolt, de a korláton magát átvetette, és összecsapott a hullám felette. Már ismerjük mind, arcról, névről, képről, a család semmit nem ért az egészből, de róluk beszél boltos, fodrász, taxis, a riporter szól: mitől olyan faksznis? Ha ölsz vagy halsz, a fél világ hall rólad, és rejtegetett titkaidra rálát, s hogy szétszedhessen téged minél jobban, a képed nézi tévében és lapban. A gyilkost, aki kiflit eszik tejjel, a csecsemőt, akit kidobnak éjjel, az őrt, aki üt, és azután kérdez, a haldoklót, ki mindent összevérez, a celebet, ki azt hiszi, hogy sármőr, a politikust, aki tiszta sár már – a szokott műsor, híg, érzelmes esztrád – szakadt a függöny, síkosak a deszkák. Mégis: az élet mítosz és legenda. Van áldozat, és gyilkos, és gyehenna. Mint zsákba, egymás vaksorsába varrva elásatnak az újságlap-avarba – ez marad róluk az utolsó írás. A földből hosszan felhallszik a sírás. Ki beszél értük? Ki hallja meg őket? Ki vigasztal meg árvákat, szülőket? Ki érti meg a sorsukat? Akad, ki képes a sárból sírkövet faragni? Nem. Az embernek sziklahite nincsen. Ő cikket ír csak – sorsot írjon Isten.
François Villon: Ellentétek Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok; Csupasz féreg, díszes talárt kapok; Hitetlen várok, sírva nevetek; Az biztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem a bosszuság; Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ. Nem biztos csak a kétes a szememnek S ami világos, mint a nap: titok; Hiszek a véletlennek, hirtelennek, S gyanúm az igaz körűl sompolyog; Mindig nyerek és vesztes maradok; Fektemben is fölbukás fenyeget; Van pénzem, s egy vasat se keresek, És reggel köszönök jó éjszakát; Várom, senkitől, örökségemet; Befogad és kitaszít a világ. Semmit se bánok, s ami sose kellett, Kínnal mégis csak olyat hajszolok; Csalánnal a szeretet szava ver meg, S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; Barátom, aki elhiteti, hogy Hattyúk csapata a varjú-sereg; Igazság és hazugság egyre-megy, És elhiszem, hogy segít, aki árt; Mindent megőrzök s mindent feledek: Befogad és kitaszít a világ. Ajánlás Herceg, kegyes jóságod lássa meg: Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom a pályabéremet, Mert befogad s kitaszít a világ.
Babits Mihály: Esti kérdés Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?
Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse... Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek. Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces, messze fény. De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak. Ezért minden: önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié, Lennék valakié. Ady Endre: Új s új lovat Segítsd meg, Isten, új lovaddal A régi, hű útra-kelőt, Hogy sóbálvánnyá ne meredjek Mai csodák előtt. Az Irgalmatlant küldd társamnak, A rohanó, büszke hevet S az emberségem ezután már Legyen kegyetlenebb. Ne rendeld romló nyájaidnak Sorsa alá a sorsomat, Az embered, ha nem ma-ember, Kapjon új s új lovat. A nagy Nyíl kilövi alóla Kegyelmed egy-egy szép lovát, De ültesd szebb lóra az embert, Hadd vágtasson tovább. A végesség: halhatatlanság S csak a Máé a rettenet, Az Embernek, míg csak van ember, Megállni nem lehet. A nagy Nyíl az útját kiszabta,
Teljes és nyugodt mámorok Célját áhíttatja süvöltve, Míg a Föld háborog. Változat és Halál adódtak Belül egy-egy gyarló körön, De várja az Embert víg célja: Piros, tartós öröm. Élet s Halál együtt-mérendők S akit a nagy Nyíl útja bánt, Hadd, óh, Uram, szépülten futni, Megérkezett gyanánt. Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján Megállás nélkül az Öröm Álmát álmodhassam magamba Minden mértföld-kövön. Riadó, szennyes, kerge nyájak Ne állítsák meg új lovát Emberednek, hogy hadd nyargaljon Előbbre és tovább. A nagy Nyíl útján, meg nem állva, Hitesen és szerelmesen, Förtelmeit egy rövid Mának Nézze túl a szemem.
Ady Endre: A Kalota partján Pompás magyarok, templomból jövet Mentek át a Kalota folyón S a hidat fényben majdnem fölemelte Az ölelő juniusi Nap. Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves És tarkaságban annyi nyugalom És fehér és piros és virító sárga, Izgató kék és harcos barna szín S micsoda nyugodt, nagyságos arcok, Ékes párták, leesni áhitók. Papi beszéd kemény fejükből csöndben Száll el s nyári illattal vegyül. Mily pompás vonulásuk a dombon, Óh tempós vonulás, állandóság, Biztosság, nyár, szépség és nyugalom. S reám nyilaz a nyugtalanság: Leány-szemek, Sorsom szemei, Szemek, melyekben rózsás, húsz éves, Vidám kamasznak látom magam, Szebb szemek minden volt szemeknél S bennük végkép megpecsételtetett Az én örök-bús ifjuságom: Vonzódás, drága űzetés Csapongás a végső csapásig S imádkozva nézni e nagy szemekben Magamat és mint vagyok bennük. Csönd, junius van a szivemben, Általvonult templomi népség Belémköltözött áhitata S e percben a Kalota partján Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.
Babits Mihály: Zsoltár férfihangra Consolatio mystica. Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz? A csillagok örök forgása néked forog és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog a te bűnös lelkedért. Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg, hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg, aki téged meg nem ért. Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket, hogy benned teljesedjenek; - s korok történetét szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét, hogy kifesse lelkedet. Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked! És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot, hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott annyi bús szerelmeket, szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen, eleve elosztott számodra szépen derüt és borút, sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút, mindent a lelkedre mért öltöny gyanánt: úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút, amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt a te bűnös lelkedért! Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak, mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod tükörében magadat, és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak, és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt az adamant rudakat.
Karinthy Frigyes: Előszó Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak, És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Próbáltam súgni, szájon és fülöm, mindnyájotoknak, egyenként, külön.
Mert álom a bűn és álom a jóság, De minden álomnál több a valóság,
A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy megy egy.
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok S tanúskodom a napról, hogy ragyog.
A titkot, amiért egykor titokban Világrajöttem vérben és mocsokban,
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él,
A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább.
Mindenkinek rokona, ismerőse, Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Mert félig már ki is bukott, tudom De mindig megrekedt a félúton. Az egyik forró és piros lett tőle, Ő is súgni akart: csók lett belőle. A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itthagyott. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. A harmadik csak rámnézett hitetlen, nevetni kezdett és én is nevettem. Gyermekkoromban elszántam magam, Hogy szólok istennek, ha van. De nékem ő égő csipkefenyérben Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Elmondom én, elmondanám, De béna a kezem, s dadog a szám. Elmondanám, az út hova vezet, Segítsetek hát, nyújtsatok kezet. Emeljetek fel, szólni, látni, élni, Itt lent a porban nem tudok beszélni. A csörgőt eldobtam és nincs harangom, Itt lent a porban rossz a hangom. Egy láb a mellemre lépett, eltaposta, Emeljetek fel a magosba. Egy szószéket a sok közül kibérelek, Engedjetek fel a lépcsőjére, kérlek. Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Hiába vártam sóvár-irigyen, Nem méltatott rá, hogy őt higgyem.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt Nektek, kiket szerettem, Állván tátott szemmel, csodára várván.
Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.
Amit nem mondhatok el senkinek, Amit elmondok mindenkinek.
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú õszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragõzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz-e játszani boldog szeretõt, színlelni sírást, cifra temetõt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Szabó Lőrinc: Ipoly füzei Ipoly füzei, karcsú, szép füzek, s ti, öregek, roskadtak, görcsösek, tele friss hajtásokkal, szeretem nézni: sok forgó leveleteken, mely kócos fürtökben a vízig ér, hogy villózik egymásba zöld-fehérszürke fényetek. Ennyi csak, ez a kis színjáték, mit a part vándora tőletek kaphat. Kilométerek múlnak, gyalog, csónakon, s titeket lát csak a szem, horgászok bús sorát, mely nem a halat nézi, csak magát. Nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek, szeretlek, csöndes szomorúfüzek: ti etettétek a nyulaimat, ti adtátok első sípjaimat, s alig pettyezte gólyahír a gazt, barkátok már hozta az új tavaszt. A szem örömei Szerettem a szép, sima köveket, nyulak szőrét, a selymes füveket, jó agyagot, fűzgaly fehér husát, melyről úgy lejön a bőr, katicák piros hátát, fekete pettyeit, elnézni, a halak hogy kergetik egymást a vízben, hogy játszik a nap az Ipoly tükrén s a tükre alatt, fecskefű vérét, kutyatej tejét, nagy napraforgók oroszlánfejét, a zizegő szalmavirágokat, a szomorú és szelíd lányokat, aranyzöld gyíkok lüktető hasát, gőz fátylait, felhők habtorlaszát, a lepkéket, s nagyon a pókokat s csöves vagy napernyős hálóikat, s legjobban azokat a perceket, amikor nem tudtam, hogy mit teszek.
A rét meghal Szöcske, ökörnyál, réti muzsika. Bizsereg a nap arany illata. Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek. Valami épít, észre se veszed. Ásitasz, nyujtózol, unatkozol. Ég s föld lassan mégis megostromol. Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz. Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz. Aztán szétnézel: az ismert világ! S húnyt szemed már az eget zárja rád. Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak. Szálló lepke rajzol új hangokat. Bőröd ízlel, látni kezd, hallani. Egész testedet felhő emeli. Egy dallam visz, de keresztezi száz. Benne zümmög a tegnapi darázs!... Emléked van, s nem sejti maga sem. A rét meghal. - De te tudod, milyen! A kíváncsiság Akkor lettem kíváncsi. Mire? A mindenség tündöklő titkaira, arra, ami adat és gondolat s ami csak villózik e név alatt, a képre kint, a tükörképre bent, s amit a tükör önmaga teremt. A valóság üres kereteit építgettem, mint méh a sejtjeit, s vártam, amit majd a tapasztalat gyűjt bele, a mézet, az igazat. És gyúltak bennem álmok és csaták, hitek próbái, pörök, kritikák, szedtem magamban, okkal, oktalan, ami jött, por, mag, pelyva, színarany: száz éden zárult, nyílt száz új szezám, s csak én maradtam igazi hazám, én, a néző... Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság.
Olvasás Mint a csillagokat a távcsövek, úgy húztam körém, s egyre közelebb, könyveken át a Világ Tényeit: éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, kis lámpa mellett, s függönyözve a konyhánk ajtaját. Boldogság, sohanem-álmodott, töltött be: Nemcsak én vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény mihelyt szabad, oly határtalanúl tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl kíváncsiságban s reményeiben iskolán s minden hasznon: Végtelen nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat kaptam, repülni, s törni zárakat: az Irodalmat: születő, arany lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan, de úgy, ahogy az első távcsövek tömték új csillagokkal az eget. Roppant világ Roppant világ, gyászé, gyönyöröké! Mágnesek vonzottak mindenfelé, rám forrtak, szívtak, nehéz delejek öntözték, járták minden ízemet, szétszedtek, összeraktak: szüntelen fuldokoltam egy gazdag Semmiben, s mint akit rettentő fény altatott, boldogan tűrtem kiszolgáltatott érzékeim káprázó ünnepét. Mi volt az a fény? Nyár? Könyv? Lány? Vidék? Minden, együtt. Mert, hogy csak ez vagy az, ha magam mondom, akkor sem igaz: mint a tenger vize a szivacsot, folyton az örök mindenség mosott, öblített forró áramaiban, hogy rokona legyek, határtalan: Valóság, Álom, ha egész, ha rész, egy szerelmem volt, a Megismerés.
Varró Dániel: Unalmas őszi vers az unalomról Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt, vert avart sodort a nyirkos, őszi szél az útakon, ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron, fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom, s rémisztő volt? Hú nagyon! „Bocs, de nincs időm momentán – mondtam perceim rohantán – régi költők régi kincsét szórom órák óta már aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe – verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár, fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár.” „S szólt a holló: Marimar.” Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor? Jaj, miféle szörnyű átok károg át e hangsoron? S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol, csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom, fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom), s hízik ott a Dallaszon. Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen át megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom, Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán, tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom, míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom, meg kellett hát hajlanom. És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam, örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng, s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget, melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen, hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem, s unjuk egymást rémesen. Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos, untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán, rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár, félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán, búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán, nézze el, ha hall talán.
Vajda János: Nádas tavon Fönn az égen ragyogó nap. Csillanó tükrén a tónak, Mint az árnyék, leng a csónak.
Gondolatom messze téved Kék ürén a semmiségnek. Földi élet, hol a réved?
Mint az árnyék, olyan halkan, Észrevétlen, mondhatatlan Andalító hangulatban.
Szélei nádligeteknek Tünedeznek, megjelennek. Képe a forgó jelennek...
A vad alszik a berekben. Fegyveremmel az ölemben Ringatózom önfeledten.
Most a nap megáll az égen, Dicsőség fényözönében, Csöndessége fönségében.
Nézem ezt a szép világot. Mennyi bűbáj, mily talányok! Mind, amit körültem látok.
S minden olyan mozdulatlan... Mult, jövendő tán együtt van Ebben az egy pillanatban?
Nap alattam, nap fölöttem, Aranyos, tüzes felhőben, Lenn a fénylő víztükörben.
A levegő meg se lebben, Minden alszik... és a lelkem Ring egy méla sejtelemben:
Itt az ég a földet éri. Tán szerelme csókját kéri... Minden oly csodás, tündéri.
Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?...
Mi megyünk-e vagy a felhő, Vagy a lenge déli szellő, A szelíden rám lehellő?
Csorba Győző: KÖRBE-KÖRBE Ül otthon vagy fekszik könyv a kezében esetleg toll s előtte kéziratpapír s próbálja megérteni a legtucatabb rejtélyeket mik éppen fojtogatják például azt miért s miképp törvényszerű hogy anyját apját elhagyván a gyermek elmegy valakivel s lesz véle egy-test egy-lélek s mondjuk anyjával kivel egy-test volt valóban valamikor kapcsolata úgyszólván semmivé lesz s apjával akivel viszont talán egy-lélek volt már többé nem bizalmas És akkor hirtelen beléhasít: tavaszodik megmozdult a világ s ezerféle új-régi esemény jelenség torlódik zuhog kereng villog fán földön emberarcon állattesten égen s ő meg négy fal között – Fölugrik hát hamarján és kilódul kilódul nézni nézni nézni nézni hallgatni ízlelni tapintani szagolni füvet madarat virágot Ott aztán újra háborgatni kezdik a félbehagyott gondolatok indul haza folytatja őket és ez így megy és körbe-körbe s újra és elölről és tavasszal és télen nyáron ősszel
Parti Nagy Lajos: Alázat Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem. Megcsöndesedtem, nem verekszem többé, várom türelmesen, hogy gazdag terveit betöltse életemmel a szerelem. Fáj a hiány szivemben, restelem, hogy ember így vagyok, hogy lelkemen és testemen a csonkaság sajog de rendelés ez, jogerős itélet, nem lázadok. Nem lázadok, csak mentem magamat, ahogy lehet, csak illő társamat fürkészem a hiú magány helyett, aki ölében és kezében ajándékot számomra rejteget. Szeretném elmondani végre, végre, mi vagy nekem hát így terelt hálóm elébe a gondos szerelem. hogy fönnakadva gyönge szálain, maradj velem. Tőled már a viharok elszaladtak; szelid verő fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő lengett lényed körül, mint sérthetetlen levegő. Szél támad, és elvinni készül, emelgeti a szoknyád, beteg vagyok a rettegéstül, zokogva borulok rád: úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr szökni-akaró foglyát. Ijesztenélek a világgal: mi lesz, ha nem véd az én hűségem? kis virágos ággal, mi lesz veled? - károdra tennéd. Ijesztenélek, - s panaszkodom inkább: romjaimon tekints szét! Szél támad, és elvinni készül nyomaidon bedől az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül többé se ég, se föld, mindenfelől a hiány szakad rám, - te óvsz mindenfelől. Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem, most, amikor már húzódol, menekszel, s nehéz fejem horgadva várja: koszorúzza meg már a szerelem.
Weöres Sándor: A paprikajancsi szerenádja Gyönge fuvallat a tóba zilál, fények gyöngysora lebben. Sóhajom, árva madár-pihe, száll s elpihen édes öledben. Tárt kebelemben reszket a kóc: érted szenved a Jancsi bohóc. Szép szemeidtől vérzik az ég, sok sebe csillagos ösvény. Egy hajfürtöd nékem elég, sok sebemet bekötözném. Hull a fürészpor, sorvad a kóc: meghal érted a Jancsi bohóc. Tálad a rózsa, tükröd a Hold, ajkadon alkonyok égnek. Víg kedvem sürü búba hajolt, téged kérlel az ének. Hogyha kigyullad a szívem a kóc, nem lesz többet a Jancsi bohóc.
