Sylvie Le Bon de Beauvoir előszava az angol kiadáshoz

Sylvie Le Bon de Beauvoir előszava az angol kiadáshoz Simone de Beauvoir Nelson Algrenhez angolul írott leveleit nyilvános aukción szerezte be az Ohiói Állami Egyetem; Beauvoir viszont megtartotta azokat, amelyeket Algren írt neki. Az „óceánon átívelő szerelmi történet” krónikája egyedülálló a Simone de Beauvoir által folytatott termékeny levelezésben, mivel ez egyszer egy teljesen más érdeklődésű emberrel levelezett. Más esetekben mindig hasonszőrűekkel váltott leveleket, akikkel intimitás nélkül is közelséget érzett, amely a „közös világból” fakadt. Írásaik különbözőségekről is árulkodnak, de egy választott szellemi rokonságon belül. Simone de Beauvoir Algrennek írott levelei nem egy hasonló gondolkodású emberrel való találkozásról árulkodnak – mint például a Jean Paul Sartre-hoz írott levelek esetében – hanem egy teljesen „más” ember megismeréséről. Ennek magyarázata felülemelkedik a más-más nemzethez való tartozáson, és a két főszereplő – vagyis „az amerikai férfi” és „a francia nő”– idegenként való közhelyes beskatulyázásán; ehelyett a nemzetiségük különbözősége egy alapvetőbb „idegenség” egyszerű és könnyen észrevehető szimbólumaként szolgál, amely egyszerre elválasztotta, ugyanakkor izgatta is őket. Ennek a bugrisnak, ennek az idegen lénynek a váratlan érkezése késztette arra Simone de Beauvoirt 1947-ben, hogy felülvizsgálja univerzuma „magától értetődő” dolgait: a nyilvánvaló feltételezéseket, az egyértelmű megállapításokat, a régi barátaival megismert világ ismerős valóságait. Vajon szükségét érezte volna, hogy úgy mutassa be ezeket a valóságokat Cocteau-nak, Gide-nek, Colette-nek, mintha marslakók lennének? Bemutatta volna magát, saját hátterét, az életét Párizsban? Nem, ezek teljes egészében női és írói létének részét alkották. Szükségtelen lett volna beszélni nekik a nácik La Pouèze-be való érkezéséről, Giacomettiről, a Sartre premierjeit megelőző őrjöngő próbákról, a Párizs felszabadítását követő elviselhetetlen boldogságról, irodalmi rokonszenveiről és ellenszenveiről, Camus-ről, Koestlerről, Dullinről, a túrázás iránti vonzalmáról, a családi élet ürességétől való félelméről, az „egzisztencialista” klubokról, Pierre Brasseurről, a politikai találkozókról… De az amerikai Közép-Nyugaton élő Algren olyan lehetett, mint aki egy másik bolygóról érkezett; mindenre meg kellett tanítani, mindent el kellett neki magyarázni, mindenbe be kellett vezetni. Beauvoir nem támaszkodhatott többé a kimondatlan egyezményekre, a közös feltételezésekre, bármiféle hallgatólagos vagy magától értetődő dologra. Fényévnyi különbséget igyekeztek áthidalni. Természetesen akadt olyasmi, ami összehozta őket, nem utolsósorban az, hogy mindketten írtak. Ez olyan erős és életteli köteléket teremtett közöttük, mint a munkájuk, amelyért mindketten éltek. De különbözőségeiket is kiemelte; a lelkiismeretüket, élményeiket, írói reményeiket tekintve mi volt közös bennük? Az akadályok áthághatatlannak tűntek, és jóval magasabban tornyosultak egy egyszerű kulturális különbségnél. Amikor semmi sem magától értetődő, amikor a világ megnyugtató ismerőssége is odavész, akkor semmi más nem marad, mint a puszta jelenlét. Két ember, egy férfi és egy nő, akik nem ismerik, mégis szeretik egymást. Megisszák a bájitalt, aztán egymásra néznek és megkérdezik: ki áll előttem? Magával ragadó, felkavaró, nyugtalanító élmény. Simone de Beauvoirt bizonyára a saját énjével való ösztönző távolság babonázta meg, amikor nekilátott, hogy levelet írjon Algrennek, a késztetés, hogy szűz területen kezdjen újra mindent. Egy új kezdet, amelyben kitette magát a veszélyeknek, védőháló nélkül, és amely akkora merészség volt, mint az óceánt átrepülni akkoriban Párizs és New York között. A szerelmük a repülőgépnek köszönhetően született és halt el. Viszonyuk során végig hallható a Cometrepülőgépek zúgása, amelyek akkoriban az óceán felett repültek, izgalmas, veszélyes kalandot sugallva azokban a távolba vesző időkben. A halálos szerencsétlenségtől való félelem, a kínzó szerelmi bánat – lehetetlen az egyiket a másiktól elválasztani. Algren vetett véget a közös utazásnak. Ő döntött úgy, hogy visszaállítja a

leküzdhetetlen távolságot saját maga és Simone de Beauvoir között, először 1950-ben, majd 1964-ben, ezúttal véglegesen. Miért? Az olvasók csupán értelmezhetnek, találgathatnak, spekulálhatnak. A magyarázat valahol a lényegük, létük, alapvető döntéseik, szubjektív megjelenésük összeegyeztethetetlenségében rejlik – aligha számít, hogyan fejezzük ki. A körülmények hatalma amerikai kiadása 1965-ben jelent meg. Ebben Simone de Beauvoir röviden említést tesz Algrennel való kapcsolatáról, ennek jelentőségéről és a természetéből fakadó fájdalmas dilemmákról. „Remélem nem bánod, ha megemlítelek, mert teljes szívemből írtam” – írta neki. Algren dühösen válaszolt, ismétlődő, nyilvános, keserű és gyűlölködő megjegyzésekkel, amelyet 1981-ben bekövetkezett haláláig töretlen hallgatás követett. Dühödt elutasítása fényében Beauvoirt meglepte, hogy Algren az összes levelét megtartotta. Később beleegyezett a megjelentetésükbe, abban az esetben, ha a formátum és a francia kiadás tekintetében az övé az utolsó szó. Korábban nem engedélyezte a levelei vagy az abból vett idézetek használatát. Ezt a projektet, amelynek befejezését ő már nem tudta kivárni, én vettem át és fejeztem be. Nem csupán a levelek iránti valódi érdeklődés ösztönzött, hanem hogy ha nehézkesen is, de tiszteletben tartsuk határozott óhaját – a rosszul őrzött, nyílt archívumokban tartott kéziratainak lelkiismeretlen fosztogatása ugyanis már Beauvoir életében megkezdődött, és a folyamat 1986 után csak felerősödött. Önjelölt életrajzírók, újságírók, tudósok és professzorok kutatták kíméletlenül az eddig meg nem jelent anyagokat mind az Egyesült Államokban, mind Franciaországban, és az általuk elkövetett irodalmi kalózkodás és jogosulatlan használat állandósította a pontatlanság és torzítás végtelen folyamát. Valóra vált, amitől Simone de Beavoir annyira tartott: végül szinte mindenre ráhúzták az írásait. Kusza kézírásának kiolvasása mellett a szándékos és nyilvánvaló félreértések sora okozott nehézséget. Égető szükség volt egy meghatározó, autentikus szöveg kiadására, amely egyszer és mindenkorra pontos olvasatot kínál. Ugyanezt Algren válaszait illetően – amelyeket Simone de Beauvoir élete végéig megőrzött, és jelenleg a birtokomban vannak – nem lehetett elvégezni. Az elolvasásuk felbecsülhetetlennek bizonyult számomra: Algren levelei nagyon fontos ellenpontot adtak, amelyek ismerete nélkül Beauvoir levelei még jóindulatú közelítés mellett is torzulást szenvedtek volna. Bár eredetileg a teljes levelezés kiadásában reménykedtem, ez a vállalkozás nem bizonyult megvalósíthatónak. Ha szükséges volt, magyarázatokat fűztem a levelekhez – Algren válaszait, napi események vagy egyes fontos mérföldkövek leírásait – amelyek biztosítják a folyamatosságot és az érthetőséget.

1947. május 24. szombat Legdrágább N. Algren! Megkaptam ma a leveleidet, a kis sárga leveleket, és nagyon boldog voltam. A levelek úgy néznek ki, mint te magad, egyszerre szomorúak és vidámak, esetlenül, ügyetlenül gyengédek, és annyira valódiak. Azt mondod, megérzem, mi a valódi és mi nem, és nagyon büszke vagyok rá, hogy ez a véleményed. Úgy hiszem, azonnal megéreztem, mennyire valóságos vagy, és kezdettől fogva ezért kedveltelek meg annyira, majd később ezért szerettelek. Benned minden valódi, a szavaid, a viselkedésed, a szerelem és gyűlölet, gyönyör és fájdalom; az egész életed valóságos. És veled saját magamat is valóságosnak éreztem; minden a helyén volt, mert minden igazi volt. Boldog vagyok, hogy úgy érezted, hogy még mindig jelen vagyok abban a kis chicagói otthonban; soha nem hagyom el, amíg viszont nem látjuk egymást New Orleansban. Azt hiszem, mostanra te is megkaptad néhány levelemet, azt, amit Új-Fundlandből írtam, a párizsi táviratot és talán egy-két másikat.

Ma nagyon keményen próbáltam dolgozni. Elolvastam mindent, amit hat hónappal ezelőtt írtam a nőkről. Nem tűnik rossznak. De nagyon nehéz újra elkezdeni írni. Pillanatnyilag nem értem, miért is írna bárki bármit. A világ így nagy, ahogy van; létezik és nincs szükség szavakra. Emlékszem Chicagóra, és magam előtt látom a zöld francia tájat. Mi kell még? De holnap újrakezdem; remélem, sikeresebb leszek. Muszáj. Írj gyakran, nagyon gyakran. Olyan nagy örömet jelentenek a sárga levélkéid. Szeretek írni neked. Remélem, el tudod olvasni az írásomat. Franciául szebben írnék, de úgy érzem, elég jól tudok angolul, hogy érezd, mennyire szeretlek, és ez a legfontosabb. Szeretlek, őrült, drága emberem. Simone-od Kedd Mon bien-aimé, csak ma küldöm el ezt a levelet, mert vasárnap és hétfőn Pentecôte * volt (hogy mondod ezt angolul?), és nem jött a postás. Kezdek magamhoz térni, például kezdek újra dolgozni. Egy kicsit úgy érzem, mintha egész héten beteg lettem volna; szórakozott voltam, minden valótlannak tűnt körülöttem. Nem tudom, hányszor mondtam el magamban a Chicago-New York-i történetünket a repülőtéri első csókodtól az utolsó mosolyodig az utca sarkán. Az egész történetet fejből tudom, minden mosolyt, pillantást, csókot és szót, és soha nem fáradok bele, hogy órákon át ezen merengjek. Egyetlenem, ha éreznéd, mennyire hiányzol, olyan büszke és beképzelt lennél, hogy nem lennél többé kedves. Ma Párizsba megyek, hogy találkozzak néhány barátommal, de mindenekelőtt a hotelba1, azt remélve, hogy találok levelet. Kérlek, nagyon gyakran írj nekem. Én továbbra is írok. Annyira forrón, olyan mélyen szeretlek, hogy egy kicsit magam is csodálkozom rajta. Nem gondoltam, hogy ez még megtörténhet velem. De megtörtént, és örülök neki, noha fájdalmat is okoz. Ó! Annyira szeretnék a közeledben lenni, a válladat érezni az arcomon, amint szorosan ölelsz a karoddal – rám néznél, én rád néznék, tudnánk, amit tudni kell, és olyan boldogok lennénk. Simone-od N. Algren egy chicagói fiatalember neve, aki történetesen imádott barátom és szerelmem, egyhetes és örök férjem. 1947. június 2. hétfő Mon bien-aimé! Ezúttal ott volt a levél, rohantam a szobámba, és elolvastam, és gyorsan dobogott a szívem, mert az ujjaim közt éreztem azt a papírdarabot, amit te is érintettél az ujjaiddal. Nagyon boldog voltam, de szomorúság is van a levelekben: hisz az ujjaink igazából nem érintkeztek. Sokszor elolvastam a levelet, de te nem (és Tigris1 sem) jelentél meg hirtelen a szobában. Köszönöm a könyveket. A Sanctuaryt (Szentély) és a Kuprint már elolvastam2. Tényleg nagyon kedves ember vagy, de a leveleidet jobban szeretem, mint bármilyen könyvet. Mesélj az életedről, hogyan úszol reggel, miféle csontokat eszel. Nekem minden fontos. Most egy teljes hétig Párizsban vagyok. Vannak emberek, akikkel találkoznom kell, és foglalkoznom kell a Les Temps Modernes-nel is. Párizs napközben nagyon, nagyon forró; az éjszakák is melegek, de nagyon kedvesek és szépek, lehet a szabadban vacsorázni, kertekben *

Pünkösd (fr.).

vagy kis helyeken, aztán hosszú sétákat tenni az utcákon, amelyek tele vannak vidám emberekkel. Az utca ahol én lakom, reggel is nagyon vidám; egy piac van ott, ahol az asszonyok halat, húst, cseresznyét és zöldségeket vásárolnak, nagy lármát csapnak, beszélnek, vitatkoznak és nevetnek3. Minden nagyon drága, de legalább van mit venni, és ez nagyon vidám dolognak tűnik, ha az ember azokra az időkre gondol, amikor üres volt az utca. Reggelenként szeretem figyelni ezt a zajos, eleven utcát. Aztán a Café des Deux Magots-ba megyek, és írok. Most neked írok, aztán dolgozom két-három órát. Kezd újra tetszeni ez a dolog, bár még nem eléggé. Tegnap délelőtt elmentem egy nagyon jó francia film ősbemutatójára, szerintem a legjobb, amit valaha láttam4. Nagyon egyszerű történet, de szép és mély értelmű: egy nagyon fiatal fiú és lány szereti egymást az 1914-18-as háború idejében. A fiú tizenhét éves, a lány húsz, nemrég ment férjhez egy katonához, akit nem szeret. A háború egyfajta vakáció a gyermeki szerelmesek számára, de akkor a szerelmüket tönkreteszik a felnőttek, túl fiatalok, hogy küzdjenek, el kell válniuk, és a lány meghal. Mindenkinek gombóc volt a torkában, amikor újra kigyúltak a fények. Remélem, te is megnézed majd. Szerintem mostanában nagyon jó francia filmeket készítenek. Merészebb, emberibb, igazabb, mint Hollywood. Az élet nagyon érdekes itt, de számos ok miatt egy kissé nehéz, egy kicsivel bonyolultabb talán. Nehéz neked erről beszélnem, mert olyan kevés időt töltöttem Chicagóban, hogy mindent elmagyarázzak. Jövőre minden más lesz. Sok időt töltünk majd együtt, és nem engedem, hogy folyton elfoglalt, elfoglalt, elfoglalt legyél, és valami állatkertbe siess; órákig ülsz majd mellettem, mint New Yorkban, és csak beszélünk és beszélünk. Annyira vágyom rá, hogy bensőséges kapcsolatom legyen veled, bárcsak úgy ismernénk egymást, ahogyan szeretjük egymást. Szükségem van rá. A szerelem is nagyon fontos, de egymás megismerése is. Olyan büszke vagyok kettőnkre; okos emberek vagyunk, mert jól kihasználtuk azt a kevés időt, ami volt. Emlékszem, amikor azt mondtad nekem az első éjszakán a taxiban: „Nincs vesztegetnivaló időnk”. És nekem éppen ugyanezek a szavak voltak az ajkamon: „Nincs vesztegetnivaló idő”. Nem is vesztegettük el. Nem olyan, mintha csak egy hetet töltöttük volna együtt. Úgy érzem, mintha száz meg száz kapoccsal kötődnék hozzád, és ezek már soha nem szakadnak el. Legkedvesebb barátom, imádott szerelmesem, olyan sokat adtál nekem, és továbbra is sokat adsz, noha olyan távol vagy. Ha rád gondolok, boldog és nyugodt leszek. Csókokkal szeretném elmondani, milyen drága vagy nekem. Szeretlek. Simone-od 1

Algren macskája. 2Alekszander Ivanovics Kuprin (1870-1938) orosz regényíró és novellista. Az egyik utolsó orosz realista, a Verem (1909) című regény szerzője – innen származik Algren The Man with the Golden Arm (Az aranykezű ember) című regényének mottója. 3A Buci piac, amely ma is létezik. 4A test ördöge (Le diable au corps, 1947), Claude Autant-Lara rendezte, a forgatókönyvet Pierre Bost írta, főszereplők: Micheline Presle és Gerard Philipe.

1947. június 4. szerda Imádott férjem! Annyira örültem ma, amikor lejöttem, és ott találtam a leveledet – olyan kedves levél. Olvasás közben mintha kedves, ingerkedő hangodat hallottam volna, és láttam volna kedves mosolyodat; közel voltál hozzám és vidáman beszélgettünk. Nagyon kellemessé válik a levelezés, ha az ember gyorsan levelet kap, és lehetővé válik a valódi párbeszéd. Most éppen nem is érezlek olyan távolinak. Úgy érzem, most úgy szeretsz, mintha rám néznél, és érzem, te is érzed, hogy szeretlek. Drágám, boldog vagyok, hogy ezt érzem. Te még nem tudod, én magam sem tudtam, hogy milyen nagy boldogságot tudsz adni nekem. Egész nap napos,

ragyogó, csodálatos idő volt, mert a szívembe fogadtam ezt az édes levelet. Irigykedem, hogy te ilyen kedves levelet írsz, ez nem igazságos. Én nem mondhatom azt, amit szeretnék, hiszen idegen nyelven írok. Te tudsz szellemes lenni, a lehető legjobban leírni a dolgokat, történeteket mesélni. Én csak tört, gyerekes angol nyelven írok, pedig nem vagyok ennyire ostoba, ezt te is tudod. Attól félek, hogy sokkal okosabbnak, szellemesebbnek és érdekesebbnek fogod érezni magad nálam, és nekem esetlenségemért csak a megvetés jut. Szerda este Drágaságom, éjfél van – Párizsban éjfél, de mit jelent ez Chicagóban? Gondolom ebédidőt. Mit csinálsz most éppen? Egy nagy tál csontot eszel? Én a szobámban vagyok; tényleg elég ócska szoba; szégyenkezve mutatnám meg neked. A fal rózsaszínű – ez jó –, olyan rózsaszínű, mint a fogkrém, de a plafon olyan koszos, a szoba pedig olyan kicsi, hogy semmi otthonos vagy kellemes nincs benne – csak egy jó férfi házvezető adhatna neki nőies és vonzó jelleget. Mégis szeretem ezt az ócska szobát, ahol a háborút leéltem, ahol tésztát és krumplit főztem, és nem tudok elmenni, pedig az lenne az egyetlen okos dolog. Ma este nem érzem magam okosnak, boldogtalan vagyok. Hadd sírjak egy kicsit. Olyan jó lenne, ha a karjaidban sírhatnék. Sírok, mert nem sírhatok a karjaidban; ez nem túl okos dolog, hisz ha a karjaidban lennék, nem sírnék. Ostoba dolog szerelmes leveleket írni, az ember nem teheti a szerelmét levelekbe, de mit lehet tenni, ha ez a szörnyű Atlanti-óceán elválaszt a férfitől, akit szeretsz? Szeretnék neked küldeni valamit, de mit? Még a virágok is elhervadnak, amíg odaérnek, és az ember nem tud csókokat vagy könnyeket küldeni. Csak szavakat, és én nem tudok angolul írni. Te aztán nagymenő lehetsz, hogy a nőd az egész Atlanti-óceánt átsírja érted! Biztosan nagyon büszke vagy magadra! Túl fáradt vagyok, és túlságosan hiányzol. Tudod, nagyon nehéz visszajönni. Számomra nagyon nehéz túljutni a visszatérésen. Van valami szomorúság Franciaországban, bár én szeretem ezt a szomorúságot. Amerika valóságos nyaralás volt. Ott semmit sem kértem magamtól, itt dolgom van, nem is tudom pontosan, micsoda, és azt sem, hogy meg tudom-e csinálni. Különös estém volt, nagyon sokat ittam, mert azt reméltem, segít, és most furcsán érzem magam. Meséltem neked egy nagyon csúnya nőről, aki szerelmes volt belém1. Emlékszem: feküdtünk a franciaágyban, New Yorkban, beszélgettünk erről a nőről, és láttam a kedves arcodat, boldog voltam. Vele vacsoráztam. Négy napja találkoztam vele. Kémkedett utánam (ő maga mondta), és aztán eljött a kávézóba, ahol ültem, reszketett, miközben beszélt velem, én pedig mondtam neki, hogy együtt vacsorázhatnánk. Odaadta a könyv kéziratát, amit ír, egy naplót, amelyben mindent leír az irántam érzett szerelméről. Csodálatos könyv. Nagyon jó író; mélyen érez, és csodálatos szavakkal írja le a gondolatait. Így aztán nagyon felkavaró a naplóját olvasni, különösen ahol rólam szól. Egyfajta csodálatot érzek iránta, és nagy barátságot; de amikor Párizsban vagyok, csak havonta egyszer találkozom vele. Nem nagyon érdekel, és ezt ő is tudja. Az a furcsa, hogy képes szabadon beszélni az irántam érzett szerelméről, és úgy társalog róla, mintha egy betegség lenne. Mindazonáltal sejtheted, hogy nem túl könnyű eltölteni vele egy estét. Mindig Párizs egyik legjobb éttermébe visz, pezsgőt rendel és a legdrágább ételeket, én pedig sokat beszélek, történeteket mesélek, próbálok vidám és felszabadult lenni. Ilyenkor sokat iszik, és vacsora után elmegyünk valami bárba, ahol szánalmasan viselkedik, én borzasztóan érzem magam, aztán elbúcsúzom tőle, ő pedig sírva megy el, tudom, és veri a fejét a falba, miközben arra gondol, hogy megöli magát. Nem fogad el más barátot, csak engem. Minden reggel egyedül kell fel, és hatszor lát engem egy évben. Gyűlölöm, hogy úgy hagyom ott az utcán, hogy magányos, reményvesztett, és az öngyilkosságot fontolgatja. De mit tehetek? A túlzott kedvesség lenne a legrosszabb. Mindenesetre soha nem tudnám megcsókolni, és ez a lényeg. Mit tehetek?

Ma reggel elmentem a Temps modernes-be, és rengeteg kéziratot szedtem össze, amit napközben olvastam. Az egyik egy különös dokumentum volt: egy prostituált élettörténete a saját előadásában. Istenem! Ha belegondolok, hogy egész életében így látta a világot, és úgy hal meg, hogy másról nem is tud! Ez iszonyatos! Olyan eredeti és durva stílusban ír, hogy szinte lehetetlen kinyomtatni a történetet. De ezen tényleg lehet sírni az ember saját apró aggodalmai helyett. Noha ugyanakkor sok szempontból nagyon mulatságos is2. Imádottam, most megyek aludni. Sokat segített, hogy írhattam neked. Sokat segít, hogy tudom, hogy élsz és vársz rám, és újra boldogok leszünk, szeretjük egymást. Egyszer azt mondtad nekem, hogy én fontosabb vagyok neked, mint te nekem. De azt hiszem, ez már nem igaz. Hiányzol és szeretlek, a feleséged vagyok, te pedig a férjem. Megyek, és ölelő karjaidban alszom, imádottam. Simone-od 1

A francia regényíró, Violette Leduc, aki ezekkel a szavakkal utalt magára. 1945-ben találkozott Simone de Beauvoirral, aki arra biztatta, hogy a Les Temps Modernes-ben jelentesse meg első regényét, a L’Asphyxie-t (A fulladás). A kérdéses kézirat lesz majd a L’Affamée (A kiéhezett nő), amely 1948-ban jelent meg. 2Az írás a Les Temps Modernes-ben jelent meg (1947 december – 1948 január).

1947. június 13. péntek Drágaságom! Tegnap reggel megérkezett a levél, élénkpiros, kék és fehér, mint a francia zászló. Kedves, hosszú levél volt, és nagyon örültem: az ember négyszer-ötször is elolvashatja anélkül, hogy kívülről tudná. Te egy igazán kedves ember vagy. A parti a szokásos kudarc volt. Mégis élveztem, mert én mindig mindent élvezek. A pince remek volt, nagy és sötét, egy kellemes bárpulttal, és jók voltak a lemezek; volt rengeteg gin, whisky, konyak és válogatott vendégek. Mégis kudarcba fulladt az egész. Azt hiszem, az emberek túl sokat ittak, és nem tudják, hogyan kell inni. Én magam is sokat ittam, de észnél voltam. Két óra elteltével mindenütt fiúk, lányok aludtak, sírtak, hánytak minden sarokban. Segítettem nekik hányni, adtam zsebkendőt a síráshoz, nagyon igyekeztem, de sajnáltam az egészet. A zenészek már az elején eszméletlenre itták magukat, nem volt se gitár, se zongora, se fúvósok. Úgy tízen maradtunk józanul, és a parti hajnali ötig tartott; de senki nem volt túl eleven, kivéve engem. Ötkor Párizs nagyon szép, élvezet sétálni hajnalban. El kell mondanom, hogy amikor utána találkoztam az emberekkel, mind azt mondták, hogy nagyon jól érezték magukat a partin, még az alvó, síró, hányó emberek is ezt mondták. Talán mégsem volt olyan nagy kudarc. A táskámat ottfelejtettem a pincében. Másnap reggel elmentem a hotelbe, amelyhez a pince tartozik, és kértem a táskámat. A recepciós odaadta, aztán megkérdezte tőlem, hogy „Nem talált egy szemet?”. Nagyon kellemetlen volt ezt hallani, nagyon megrémültem. Azt feleltem, „Nem!”. Erre azt mondta: „Az egyik fiatalember idejött ma reggel, és azt mondta, hogy itt hagyta a szemét a bárpulton, a virágcserepek közelében, de nem találtuk meg. Üvegszeme van, és éjszaka kivette, hogy megmutassa egy barátjának, aztán megfeledkezett róla”. Szóval végül is semmi borzasztó, de egy pillanatra az egész világ nagyon furcsának tűnt. Örömmel olvastam a festett szőkéről1, Tigrisről és Mademoiselle G.-ről. Örülök, hogy a regényeden dolgozol. Jó legyen. Nem biztos, hogy tetszenek a címek, amelyeket ajánlasz neki2, mindenesetre én azt hiszem, a második jobb lenne, bár tényleg Céline-t 1* idézi. Talán a napokban találsz valami igazán jót. *

Louis Ferdinand Céline (1894-1961) Francia író. Utalás legismertebb művére, az Utazás az éjszaka mélyére (Voyage au bout de la nuit, 1934).

Mivel érdekel az egzisztencializmus, mesélek neked Camus-ről, aki a Közönyt írta, éppen most adott ki egy érdekes könyvet. Az a címe, hogy A pestis. Lényegében arról szól, amikor a német katonák elfoglalták Párizst, bár az oráni pestis történetét meséli el. Leírja a szörnyű betegséget, a város magányát, ahol az egész történik, a fertőzés miatti aggodalomban bezárt ajtókat, egyesek félelmét, mások bátorságát. Egész végig az emberi élet értelmét keresi, hogy miért van így, és miért fogadjuk el. Nem értek egyet mindennel, de a legnemesebb francia nyelven ír, és a könyv egyes részei igazán meghatóak és szívhez szólóak. Nagyon büszke vagyok, mert kaptam néhány levelet amerikaiaktól, akik gratulálnak a cikkhez, amelyet a Sunday Supplementben olvastál, és amelyet a gendarme3** olyan gonoszul minősített. Büszke vagyok, mert láthatólag úgy gondolták, hogy megértettem valamit Amerikából. Tudod, hogy teljesen el vagyok szánva rá, hogy jövőre hosszabb időre menjek vissza Amerikába. Tudom, hogy nyélbe tudom ütni, ez egészen biztos. Így ha nem tudsz Franciaországba jönni, nem segít Isten és a lovak4, akkor is jól fogjuk érezni magunkat. Talán veszünk egy autót, és utána eladjuk, vagy repülővel és busszal járjuk be az országot. És hosszan időzünk New Orleansban. Nagyon izgatott vagyok, ha rágondolok. Annyira szeretnénk veled egy igazán nagy utazást tenni. Ha mindent úgy élvezel, mint a repülőgépen, és mint New Yorkban, akkor nagyszerű szórakozás lesz. Nagyon mulatságos vagy, tudod, és mivel szeretjük egymást, sokat tudunk majd nevetni együtt, ami szintén jó dolog. Szeretni egymás és nevetni, ez nagyon kellemes módja az utazásnak. Most szombat este van, megyek vissza vidékre, esik és hangosan fúj a szél. Én szeretem. Mit szólsz az angolomhoz? Nagyon gyenge? Tetszik, ahogyan írok? Az angolom arra biztosan elég, hogy elmondjam neked, mennyire szeretlek. És biztos, hogy el is tudod olvasni. Drágaságom, a leggyengédebb csókjaimmal csókollak. Simone-od 1

Algren prostituált és drogfüggő barátja, aki egy tolvaj felesége. 2Algren Beauvoir tanácsát kérte a regénye lehetséges címeit illetően: „…Descent to the Edge of the Night? Nem túl Céline-es? 3Algren egy másik különös ismerőse. 4 Algren szenvedélyes szerencsejátékos volt és sokat veszített a lóversenypályán; a másik szenvedélye a póker volt.

**

Rendőr (fr.).