A takarékos államtitkárasszony Súlyos betegséggel együtt élı emberek sorsa iránti érzéketlenséget és szívtelenséget árult el az egészségügyért felelıs államtitkár, Horváth Ágnes. Az Este c. mősorban stomás betegek életnehézségeivel szembesítették. E betegeknek életminıségük romlásával kell fizetniük a gyógyászati eszközeik támogatásának megszigorítása miatt. Nehéz leírni annak a szívtelenségnek a fokát, amellyel ezt az intézkedést a jólfizetett egészséges, ifjú hölgy, a mindenható államtitkár megmagyarázta. A hölgy orvos, lehet, hogy esküt is tett, de úgy tőnik, a betegek esküdt ellenségévé vált. Talán azért nem dolgozik orvosként, mert a betegek iránti jó szív hiányzik belıle. Éles esző, nyugodt, ha kell együttérzést szimulál, de hideg fejjel, hideg szívvel, nyugodt arccal mindent megmagyaráz. A nehéz sorsú betegek nem tudják szabályozni, mennyi stoma-zsákra van naponta szükségük. Erre csak a szívtelen államtitkárasszony képes, akinek nincs szüksége ilyen segédeszközre. Azért képes rá, mert nincs benne az emberi együttérzésnek szikrája sem. Biztos, hogy olyan emléke sincs, hogy amúgy egészséges emberként olyan helyzetben érte volna egy hasmenés, amikor szükségletének elvégzéséhez a megfelelı körülmények hiányoztak. Ezért aztán éles eszével rögtön rajtacsípett egy szegény beteg asszonyt, aki elszólta magát. Elszólta magát, mert kicsúszott a száján, hogy a korábbi és humánusabb finanszírozás mellett, - meg nyilván nagy önuralommal és a táplálkozásának visszafogásával - elérte, hogy van néhány stoma-zsákja tartalékban. És az éles esző államtitkárasszony erre rögtön lecsapott. Finoman tette. Azt mondta "azért azt észre kell venni", hogy a korábbi finanszírozás kvázi felhalmozást tett lehetıvé. És nem szakadt le a stúdió mennyezete erre a szörnyőségre! Szegény beteg, aki az egészségügyi kormányzat elmúlt 5 évében nem azt tapasztalta, hogy az ellátása biztonságosabbá válik, hanem egyre több szorongással látta a kilátásainak romlását.... Megkapta a magáét! Jogtalan felhalmozó lett!! De az államtitkárasszony a múltat végképp eltörölte, csakhogy ne kelljen megértenie a szegény beteget, aki napi biztonsága érdekében, megszenvedve(!) néhány stoma-zsákot összegyőjtött. Azt hiszem, az ilyen és hasonló rászorultsággal élı betegeknek járna egy biztonsági tartalék, hogy ne kerüljenek egy percre sem teljes kiszolgáltatottságba.
Ez lenne a minimális együttérzés, az orvosi lélek alapreflexe. Ehhez szeretet kell. De, hogy ezt a helyzetet segítsek megérteni, együttérzést fokozó önkorlátozást ajánlok. Nagyon üdvös, ha az orvos idınként végez olyan gyakorlatokat, amik a beteg ember megértését segítik. Próbálja ki tehát az államtitkárasszony, hogy a toalettpapír ellátását csak két hónapon keresztül napi 20 cm-re csökkenti úgy, hogy tartalékra nincs kilátása. Ha ez az idı eltelt, és a betegek iránti megértése nem nıtt, próbálja elképzelni, hogy ilyen mértékletesen kellene élnie élete végéig. Ha ez nem segít, akkor gondoljon arra, hogy jön egyszer egy takarékos államtitkárasszony, és ezt az adagját napi 10 cm-re csökkenti majd. (Nehogy megtakarításhoz jusson, és csalóvá váljék!) És, ha mindez nem segít, mindnyájan veszélyben vagyunk.
♦♦♦♦♦♦
Mintha vakok lennénk... (Dr. Gottwald Péter) Igaza van Török Gábornak ("Megáll az ész" /Heti Válasz, 2007. május 24.)! Túlzásokba menı hasonlatokat, akkor használ az ember, ha nehezen érthetı helyzetet szeretne világossá tenni, megmagyarázni. Ez a helyzet azonban világos, és itt nem a helyzet drámai lefestésére, hanem orvoslására lenne szükség. Arról kellene valóban beszélni, milyen megoldások kínálkoznak, és hogyan lehet közelebb kerülni ahhoz, hogy az elgondolt megoldások a gyakorlatban is megoldhatók legyenek. Nem jó tehát, ha az el nem vitatható tényeket (pl. a hazugság tényét) unos untalan ismételgetjük, mert ez elıbb utóbb unalmassá, elcsépeltté válik. Azt a döbbenetet, amit a hazugságra épülı és utóbb leleplezıdött kormányzati politika kiváltott, ırizgetni kellene, hatásával takarékosan kellene gazdálkodni. Nem kellene tehát agyon-beszélni és a benne rejlı mozgósító erıt elinflálni. Ha ezt az ellenzéki oldalon belátnák, jó adag kommunikációs kapacitás szabadulna fel, fontosabb tartalom számára. Lenne ilyen bıven! Érdemes lenne talán pl. a népszavazásra szánt kérdéseket is pontosabban kifejteni!
A népszavazási kezdeményezés hatására fel kellett volna figyelni az MSZP szóvivıjének egy korai nyilatkozatára. Ebben a vizitdíjjal kapcsolatban kifejtette: bıven van még idı, és a népszavazás idıpontjáig meg fogják, és meg tudják magyarázni a társadalomnak, mi is a vizitdíj lényege, és milyen haszonnal jár annak bevezetése. Azt is el fogják magyarázni, hogy a viszonylag kis összegő vizitdíj óriási támogatást jelent majd az orvosi praxisoknak, ráadásul óriási tehertıl, a hálapénztıl is megszabadítják az embereket. És, hogy erre a munkára idı is legyen, azt a kérdések legalizálásával kapcsolatos jogi procedúrával elı is teremtették. Jó lesz tehát figyelni, mert felkészült politikusok vették célba a népszavazás vizitdíjra irányuló kérdését. De mi történik a küzdelmes jogi lépésekkel párhuzamosan a jobb oldalon? A semmi helyett csak jó szándékkal lehet mondani, hogy: alig valami. És ez a valami túlnyomórészt a dramatizálás, amit tömören és a szükségesnél többször így szoktak összefoglalni: "...szétverték az egészségügyet...". Felmerül a kérdés: miért mondják ezt nekem nap mint nap! Tılem, - tılünk? - várják a megoldást? De térjünk vissza a népszavazáshoz, ahol valóban rajtunk a sor, ahol tehetünk is valamit. De tudjuk-e azt, hogy mit jelent a vizitdíj eltörlése? Ha ez csak a vizitenkénti 300 Ft eltörlését jelenti, nem tőnik nagynak a tét! És erre a relativizált, lekicsinyelhetı tétre a kormány oldal meg fogja találni a hatékony taktikát. A felszínrıl nézve a vizitdíj akár "kis ügy"-nek is tekinthetı. De gondolunk-e arra, hogy a vizitdíj intézményével kapcsolható össze az a jogi következmény, hogy a kormány a szabad orvosválasztást hatalmas terhekkel sújtja? Az orvos és a beteg kapcsolata legtöbbször nem egy súlyos baleset utáni ellátással kezdıdik, ahol az orvos megválasztására általában nincs is mód. Az orvos és a beteg kapcsolata majdnem mindig a vélelmezett, majd bebizonyosodott bizalomra épül, és amely általában betegségek és gyógyulások láncolatával épül ki. Arról nem is beszélve, hogy alig van olyan eset, hogy egy kórházban kezelendı betegség ne lenne hatással az ember késıbbi egészségére, azaz ne lenne esetleg szükség az elızmények ismeretében valami újabb beavatkozásra. A társadalom idısebb része tisztában van ezzel. De, ha ezt a bizalomra épülı orvos beteg kapcsolatot igénybe szeretné venni, azt a kezelési költség harmadával, legfeljebb 100 ezer Ft megfizetésével teheti csak! Jelenti-e egy népszavazás által eltörölt vizitdíj egyúttal azt is, hogy az alkotmányos alapjog szintjén visszaáll a bizalomra épülı orvos-választás ingyenessége? Meg kellene tehát ezt is magyarázni!
Mindemellett a katasztrófa-politizálás helyett sürgısen tisztázni kellene az Alkotmány egészséges életre és a legmagasabb színtő orvosi ellátásra való - alapjog szintő megállapítását, és azt, hogy alkotmányos-e ennek a jognak a beteg anyagi helyzete szerinti korlátozása! De lehetne még a megmagyarázandó kérdések sorát folytatni, amelyekkel a katasztrófahelyzet leírása helyett jobb és eredményesebb kommunikációra volna lehetıség - amíg nem késı!
♦♦♦♦♦♦
A kommunikáció
1977-ben az aacheni egyetemen dolgoztam. Mint szakembert barátságosan fogadtak és megbecsültek, de amikor általában a "keleti blokk" került szóba, megjegyezték: Onnan lehet tudni, hogy hol kezdıdik a "keleti blokk", hogy onnan már a levelekre nem érkezik válasz. Ennek a beszélgetésnek immár 30 éve, de a felismerés igazságát felejteni nem lehet. Nincs rá mód, mert a rendszerváltozás ezen a rendszeren semmit nem változtatott - a "keleti blokk" csak közjogi értelemben szőnt meg. Az a határvonal, ami 30 évvel ezelıtt nagyjából egybeesett a politikai-földrajzi határokkal, most beköltözött egy ország társadalmának belsejébe és virtuálissá vált. Az idı múlásával viszont kifejlıdött egy új tudományterület: a "kommunikáció". Szakértık, pozícióban lévı politikusok, tisztséghalmozó professzorok, elnökök azonban csak beszélnek, vagy értekezéseket írnak errıl a témáról. A tudományterület egy neves szakértıje pl. így [1]: "Nagyon nehezen vetkızzük le azt a sztereotípiát, hogy a kommunikáció pont-pont (one-toone) közötti (finomabban: a kommunikációban résztvevı ágensek közötti) információtranszfer..." A lényeg tehát már el is veszett: a kommunikáció leggyakoribb - és legemberibb - formájának alapegysége: a feltett kérdés és a rá adott válasz. _____________________________________________________ [1] http://www.akti.hu/mediatorveny/dok/elotanulmany_horanyi.rtf
“Ízekre szedték..” az MTV1 Az Este címő mősorában a köztársasági elnök vasárnap esti interjúját. Vagy mégsem?? A Political Capital elemzıje figyelemre méltó mennyiségő jegyzetcsomaggal érkezett a stúdióba. A mősorvezetı rá is csodálkozott! Mint rögtön kiderült, azért, mert nem tudta, hogy a Political Capital mindig alaposan felkészül, ha nyilatkozik. Az elnöki interjú valóban nem tartalmazott újat - hacsak azt nem, hogy mindenben szó szerint konzekvensen megismételte az elmúlt év eseményeirıl alkotott véleményét. Mivel pedig azokat a címzettek máig nem vették komolyan, minden nyilatkozat még ma is aktuális maradt. Elnöki következetességgel ezeket újra szóba kellett hozni. De mindebben a Political Capital nem talált elemezni valót! - Mégis tudni vélte, mi késztette az Elnök urat a megnyilatkozásra: Mindössze azt kellett elmagyaráznia, miért is ellenezte Horn Gyula kitüntetését. Az elemzés azt sugallta, mintha ez az elnöki döntés kétségek között, rossz lelkiismeretet hátrahagyva született volna, ami aztán késıbb magyarázatra, sıt magyarázkodásra késztette volna Sólyom Lászlót. Mintha az egész interjú is csak ezért készült volna. Talán az a baj, hogy a Magyar Köztársaság Elnöke pontosan és világosan fogalmaz? Talán az a baj, hogy az elnök úr számára láthatóan nem elfogadható, hogy, amit mondott, azt a címzettek az idı múlására szeretnék bízni: nem kell megfogadni, úgyis elfelejtik majd! Talán a felejtést nem akarta megzavarni a Political Capital elemzıje?
