Stella Linden
SZÉGYENTELEN EGY KÖNNYŰ LÁNY ÖNÉLETRAJZA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Stella Linden: Shameless Simon and Schuster London, 1989 © Stella Linden, 1989 Fordította SOMOGYI ADÉL A fedélterv SZYKSZNIAN WANDA munkája
Hungarian edition by © Vénusz Könyvek in association with Maecenas International, 1990 Hungarian translation © by Somogyi Adél, 1990
1 Amit ebben a könyvben találnak, kedves olvasóim, az az igazság, a színtiszta igazság. Nem a teljes igazság; egy bizonyos úriember meg is fog könnyebbülni e hír hallatán. Az ügyvédjének sikerült intézkednie, úgyhogy az az úr nyugodtan alhat. A többiek azonban – azok a férfiak, akik nem győztek könyörögni, hogy hagyjak ki egyet-mást, és cserébe egy kalap pénzt ígértek – máris kezdhetik a szorongást. Mert ez az én történetem ugyan, de róluk szól. A férfiak! Mennyire szeretem őket! Szeretem, mikor még sovány, kemény, fiatal a testük, és órák hosszat képesek lankadatlanul szeretni, új meg új élvezetet szerezni. Szeretem, mikor már idősebbek, kitanulták a figurákat, a ravasz fortélyokat, és meglepnek velük. Szeretem őket, mert a gyönyöröm eszközei, szeretem a hatalmas, kemény szerszámukat, mikor egészen az én rendelkezésemre áll, belém hatol, kitölt, teletöm. Szeretem, mikor eggyé olvad az ágyékuk az enyémmel. Szeretem, mikor a nyelvük a lábaim között kalandozik, aztán finom kis mozdulatokkal belém fúródik. De az a férfi, akit legelőször és legjobban szerettem, Steve volt. Tizenöt éves koromban ismertem meg, még iskolába jártam. Steve ott tanított nálunk, de olyan tanárt, mint ő, még senki nem látott. Huszonhét éves ha volt, sötét, hullámos hajú, karcsú, izmos testű, a hangjától libabőrös lett az ember. Valójában nem tanár volt, hanem régész. Egy ásatásra készülő kutatócsoporthoz tartozott, amely kénytelen volt vesztegelni, mert egyik tagja eltörte a lábát. Amíg a gyógyulására vártak, Steve helyettesítést vállalt nálunk földrajzból. Már csak percek választottak el a tizenhatodik életévemtől, és égtem a vágytól, hogy faképnél hagyhassam az iskolát. Álmaimban szép ruhák, izgalmas helyek cikáztak, és hogy mást is kívántam volna, arról fogalmam sem volt, amíg abban az évben, vagyis harmadikban egy szép napon be nem lépett az osztályba Robert Redford és Don Willis keveréke huszonnégy karátos színaranyból, és azt nem mondta: „Üdvözlöm a harmadik B-t, az én nevem Steve Lanson.” Ilyen szép mély hangot életemben nem hallottam. Hírtelen szűknek éreztem mellben az iskolaköpenyem. A mellem egyébként aránytalanul nagy volt. A nádszálkarcsú derekam, a kerek, de nem vaskos csípőm fölött legalább egy számmal nagyobb kebel feszült. Ennek később aztán nem győztem örülni, mert leginkább az alakomnak köszönhettem, hogy olyan hihetetlen dolgok történtek velem, ekkoriban azonban még olyan félszeg voltam, hogy a vasszűz sem izgatott; így hívtuk azt a kényszerzubbonyszerű vászon melltartót, amelyet viselnünk kellett. Aznap azonban, amikor Steve belépett az osztályba, egészen különös érzelmek rohantak meg, és amikor lenéztem, a mellbimbóm olyan keményen nyomódott a blúzomnak, hogy még a vasszűzön is átlátszott. Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog Ilyesmi még sohasem történt
velem, de ahogy ránéztem Steve-re, ahogy meghallottam a hangját, kész voltam. Sétálni kezdett a teremben, és megkérdezte a nevűnket. Jól kiismerte magát a nevekben, és mindenkinek megmondta, hogy az ő neve mit jelent. Engem a Chryse névvel vert meg a sors, mondhatom, utáltam. Amikor rám került a sor, felálltam, szerencsétlenkedve összekulcsoltam a karomat a mellemen, mert biztos voltam benne, hogy a vak is látja, mi történik velem. – Hát magát hogy hívják? – kérdezte. Alig jött ki hang a torkomon. Karnyújtásnyira állt tőlem, és ilyen gyönyörűt még soha életemben nem láttám. Megpróbáltam kinyögni: – Chryse Hawkins. Elmosolyodott. Mosolya valahonnan a sötétbarna, meleg szeme mélyéről jött. ismeretlen érzések öntöttek el, és olyan izgalom áradt szét bennem, mintha most kaptam volna meg ajándékba az egész világot. Legszívesebben örökké ott álltam volna, és beszívtam volna a mosolyát. – Chryse – ismételte meg a nevemet, és az ő szájából szépnek hangzott. – Tudja, hogy ez a szó „aranyat” jelent? – Néma gyönyörűségben ráztam a fejem, ő pedig csak nézett, hogy beleborzongtam: mintha megérintette volna a restemet, olyan helyeiben, amelyeket nem érintett még férfi. – Miért ácsorog itt ilyen görnyedten, mint egy öregasszony? – kérdezte. Képtelen voltam válaszolni, mert nem kaptam levegőt. – Na – mondta –, szépen leengedi a karját, felemeli a fejecskéjét. – Miközben húzta a karomat szét, ujjai könnyedén hozzáértek a mellemhez, és úgy éreztem, mintha villanyáram futna rajtam végig. Hirtelen megelevenedett az egész testem, és amikor le mertem pillantani, láttam, hogy a mellbimbóm még jobban előremered. Steve tekintete is odaszegeződött, és hirtelen elállt a szava. Láttam, hogy lopva lenéz, mintha attól félt volna, hogy elfelejtette begombolni a sliccét, aztán hirtelen kipipálta a nevemet a névsorban, és továbblépett. Addigra már reszketett a lábam, és valósággal lerogytam a helyemre. Tudtam, hogy az életem fordulópontjához érkezett. Egyre csak mondogattam magamban: Arany, Arany… A legszebb név, amit életemben hallottam, hiszen Steve-től kaptam. Attól fogva Aranyként gondoltam magamra. Melltartó nélkül kezdtem iskolába járni. Nem szégyelltem már a mellemet, hiszen annak köszönhettem, hogy Steve úgy nézett rám, és másra se vágytam, mint hogy megint úgy nézzen. Földrajzóráról sosem lógtam, és nem vettem le a tanárról a tekintetemet. Azt nem állíthatom, hogy tanultam is valamit, mert arra, hogy mit mond, egyáltalán nem figyeltem, csak arra, hogy hogyan. Attól a gyönyörű, mélyen zengő hangjától újra meg újra elállt a lélegzetem Néha észrevettem, hogy ő is engem néz, de olyankor gyorsan elkapta a tekintetet. Éjszakánként ébren hánykolódtam, arról álmodoztam, hogy mit fog majd csinálni velem, és lázas terveket kovácsoltam, hogyan maradhatnék vele egyedül. Végül azonban a véletlen segített. Megbetegedett a tornatanár, és Steve helyettesítette. Kint a sportpályán tornásztunk aznap, s miközben felsorakoztunk fehér
atlétatrikóban és tornanadrágban, azon gondolkodtam, mit fog szólni Steve az alakomhoz, hiszen most elég sok látszott belőle. A derekam olyan karcsú, mintegy nádszál királykisasszonyé, csak azt nem bántam volna, ha sikerül magasabbra nőnöm százhatvan centinél. Steve tréningruhában volt, amelyben még mesésebben festett. Borzasztó ügyetlen voltam aznap, mert folyton őt akartam bámulni, és nem figyeltem rá, hogy mit csinálok. Így történt, hogy elestem és kificamítottam a bokámat. Steve azonnal kijelentette, hogy hátrasegít az öltözőbe, így aztán együtt bicegtünk le a pályáról. Karját a derekam köré fonta, rátámaszkodtam, a tréningruha vékony anyagán keresztül éreztem a testét, a csípőjét, ahogy együtt mozdul az én csípőmmel, és megrohant az összes ábránd, amelyet éjszakánként róla szőttem, s ettől újra megbotlottam. – Szívesen viszem, ha nem tud járni – mondta, és már fel is kapott a karjába. – Nem vagyok túl nehéz? – kérdeztem kacéran, de tudtam, hogy nem vagyok neki nehéz. Steve olyan erős! Elnevette magát. – Egy ilyen kislánynak nincs is súlya… Nem bírtam tovább. Meg kell tudnom… – Csakugyan azt gondolja rólam, Steve… Hogy kislány vagyok? – Ezt kell gondolnom magáról – mondta egy kis szünet után. – De igazából nem vagyok kislány – erősködtem. Szorosan a melléhez simultam, és neki csak le kellett pillantania, máris láthatta, hogy a mellbimbóm majd kiböki a trikómat. Éreztem, hogy kalapál a szíve. – Nem – mondta végül. – Tudom, hogy nem kislány. Odavitt az öltözőben álló díványhoz. Amikor le akart tenni, megfeszítettem a nyaka köré font karomat, és lehúztam magamhoz a fejét. Tudtam: most kell kierőszakolnom, hogy történjen valami. Talán nem lesz több lehetőségem… már pedig én olyan lány vagyok, bárki megmondhatja –, aki azt vallja: nem szabad az alkalmat elszalasztani. Tessék-lássék megpróbált ellenállni, és megfeszítette a nyakizmait, úgyhogy a szája megállt a szám közelében, de nem ért hozzá. – Chryse – nyögte-, ne csináld ezt! – Nem vagyok Chryse – jelentettem ki. – Arany vagyok. És nem akarod igazán, hogy ne csináljam. Alighanem igazam volt, mert hirtelen lehajtotta a fejét és megcsókolt. Abban a pillanatban mindenféle fantasztikus érzés áramlott végig rajtam, egyszerre fáztam és melegem volt. Ilyen jó bizsergést még életemben nem éreztem. Azt szerettem volna, ha örökké tart. Steve remegő karral tett le a díványra, és leült mellém a sarokra. Különös dolog történt vele. Éreztem, hogy vadul megrándul, mint akit áramütés ért, megfeszült a karja körülöttem, és hirtelen minden megváltozott. A szája lecsapott a számra, éreztem, hogy a nyelve utat keres a két ajkam között. Beengedtem, és abban a pillanatban a nyelve mélyen belém nyomult, aztán visszahúzódott, majd előrenyomult, újra meg újra. Ahányszor belém nyomult, mindannyiszor reszketés fogott el, amely keresztülhaladt az egész testemen és a lábaim között – mintha
csak közvetlen összeköttetés volna – valóságos vulkánkitörést okozott. Kibírhatatlan izgalomba jöttem, nyögdécseltem a gyönyörtől. Steve felhúzta az atlétatrikót a derekamon, és simogatni kezdte a mellemet. Majd belehaltam! A világ megszűnt létezni, csak Steve volt meg én. Így még nem csókolt férfi, és hiába voltam annyira tapasztalatlan, őrült vágy támadt bennem, hegy kedvére legyek, és hogy ő meg az én kedvemre legyen. Egyesek azt állítják – s magam is szívesen gondolom –, hogy ez a sikereim titka. Mert nekem semmi nem ad olyan jóleső nyugalmat, mint az a tudat, hogy az ember felejthetetlen perceket szerez egy férfinak, hogy valami olyasmit ad neki, amit senki mástól nem kaphat meg. Fogalmam sem volt róla, hogy Steve mit szeret, de biztosra vettem, hogy némi kutatással felderítem, úgyhogy végigfuttattam rajta az ujjaimat, hiszen úgyis erre vágytam. A tréningruha alatt ki tudtam tapintani az alakját, a hosszúdad, csontos hátát, a kemény combját, melyben csak úgy feszültek az izmok. Aztán előrekanyarodtam, és rátaláltam a nadrágja hatalmas kidudorodására. Az érintésétől bizsergés támadt a combom között, és sietve kibogoztam a nadrágján a madzagot. Egyenesen a tenyerembe pattant, én meg gyorsan összezártam az ujjaimat, boldogan figyeltem, hogyan lüktet a forró, merev hímvesszője, és büszke voltam, hogy ez az én művem. Becsúsztatta a kezét a tornanadrágomba, s ujjaival fészkelődni kezdett a lábam között. Ahogy hozzám ért, a gyönyörtől heves lüktetés rázkódtatott meg, amely gyorsan erősödött, s végül már nem tudtam visszatartani a reszketésemet, forgott körülöttem a világ, és nem értettem: hogyan is érhettem meg tizenöt évem és tizenegy hónapon vénségét ennek a káprázatos gyönyörűségnek a felfedezése nélkül. Úgy tűnt, hogy „azok” mostanáig titkolóztak előttem, én azonban mindenre rájöttem, és ez szédületes volt! Steve is reszketett, aztán hirtelen nedvességet éreztem a tenyeremben, és elernyedt. Szerettem volna megmondani neki, hogy mennyire örülök, milyen boldog vagyok, de nem szóltam, mert iszonyúan feldúltnak látszott. Gyorsan hátat fordított, és megpróbálta összeszedni magát. Amikor visszafordult felém, nem nézett a szemembe. – Megérdemelném, hogy kirúgjanak – sóhajtotta. – Tisztára elment az eszem. Chryse… – Arany – ragaszkodtam az új nevemhez. – Igen, Arany. Az is vagy… színtiszta arany. Te vagy a legédesebb, a legvonzóbb lány, akivel életemben találkoztam…, de még beszélni sincs jogom róla. Gyerek vagy még. – Tizenhat éves vagyok – tiltakoztam. Elmosolyodott, olyan mosollyal, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről, és elállta lélegzetem. – Csak négy hét múlva leszel. Utánanéztem. Tudtam, mit jelent a tizenhat év, és nem volt nehéz kitalálni, hogy miért nézett utána. Ő is úgy érez, ahogy én! Táncolni tudtam volna J boldogságtól De Steve elhátrált tőlem. – Mostantól kezdve megtartjuk a három lépés távolságot – jelentette ki.
Felugrottam a díványról, és odarohantam hozzá, ő azonban megmarkolta a csuklómat, és nem engedett magához közel. – Nem – mondta határozottan. – Ne gyere a közelembe, Arany. Erősnek kellene lennem, de sajnos nem vagyok az. – Azzal kirohant és otthagyott. Nyomorultnak és szerencsétlennek éreztem magam, és hirtelen beleállt a fájás a bokámba. De hamarosan megvigasztalódtam. Szépen megmagyaráztam magamnak, hogy Steve valójában úgy értette: addig kell kerülnünk egymást, amíg be nem töltöm a tizenhatot. Csak a születésnapomnak éltem. Éjjel-nappal arról képzelegtem, hogy Steve és én hogyan leszünk majd együtt, és mit fogunk csinálni egymással. Megpróbáltam kiszínezni, amint meztelenül fekszem mellette, érzem, hogy végighúzza rajtam a kezét, mindenütt megérint, belém hatol. Egyre lázasabban égett a testem, a végén már úgy éreztem, felrobbanok. Az iskolában soha nem jött többet a közelembe, de óra alatt gyakran észrevettem, hogy rajtam felejti a tekintetét. Forró pillantása világosan elárulta, hogy ő is ugyanarra gondol, amire én, és ő is ugyanúgy gyötrődik. Gyötrelmünk azonban gyönyörűséges volt, s mámoros beteljesedés várt ránk. Biztosan tudtam, hogy Steve csodás szerető lesz. Eljött végre a születésnapom, tele voltam mohó várakozással. A reggeli gyülekezőn nem láttam. Késik, gondoltam. Nincs miért izgulni. A földrajzóra kezdetén azonban az ajtóra szegeztem a tekintetemet, s a szívem olyan hevesen vert, hogy szinte fájt. Legnagyobb rémületemre Steve helyett az igazgatónő, Hadway kisasszony lépett a terembe. – A mai földrajzórát én fogom megtartani – jelentette ki éles hangon. Sírni tudtam volna, de összeszedtem magam és megkérdeztem, hogy Lanson tanár úr beteg-e. Az igazgatónő, száraz, ötvenes nő, aki valószínűleg soha életében nem érezte azt, amit most én, metsző pillantást vetett rám. – Lanson tanár úr kilépett – jelentette ki. – A kutatócsoportja felkészült az útra, és ma reggel elindultak. Üres tekintettel bámultam magam elé. Steve elment búcsú nélkül. Szóval szándékosan került. Hülyét csináltam magamból. Sohasem szeretett. A szívem összetört, és legszívesebben belehaltam volna a bánatba. De még aznap cetlit találtam a holmim közt az öltözőszekrényemben. Drága Arany, sajnálom, hogy így kell elmennem, de nem mertem szólni neked. Olyan édes, drága vagy, hogy biztosan nem tudtam volna ellenállni neked, pedig muszáj. Hiába lettél tizenhat éves (és hiába érzed magad vénségesen vénnek), valójában gyöngéd virágszál vagy még, s nincs jogom hozzá, hogy letépjelek. Felejts el, nőj fel, és fedezd föl magadnak a világot. A férfiak kezüket-lábukat fogják törni érted, s kedvedre válogathatsz majd köztük. Remélem, olyant találsz, aki méltó lesz hozzád. Steve Egy másodpercig eszeveszett boldogságot éreztem. Mégiscsak szeret! Aztán ráeszméltem, hogy elment, és talán soha többet nem látom, soha
nem jön el az a beteljesülés, amelyet – tudtam – csak ő adhat meg nekem. Aznap éjjel addig sírtam a csalódott kétségbeeséstől, amíg el nem aludtam. A vizsgáimon alvajáróként mentem át, nem tudtam, de nem is törődtem vele, hogy hogyan sikerültek. Amikor végre túl voltam rajtuk, jelentkeztem arra a kirándulásra, amelyet az iskolám szervezett Londonba, mert ott legalább nem emlékeztet majd minden Steve-re. De azonnal meg is bántam. Iskolai matrózruhában és Hadway kisasszony kíséretében voltunk, aki lyukat beszélt a hasunkba a tervünkben szereplő múzeumokról és képcsarnokokról. Épp a Természettudományi Múzeumban bámészkodtunk, amikor sikerült lemaradnom. Kiosontam az épületből, aztán uccu neki, rohanni kezdtem. Elcsíptem egy buszt, amely valahová London szívébe vitt. Még sosem jártam Londonban, és noha rettentő boldogtalan voltam, azt azért mégis felfogtam, hogy milyen csodás, izgalmas ez a város. A Temze partján szálltam le, és megindultam a folyó mentén. Annyira elfoglaltak a gondolataim, hogy kis híján beleütköztem egy fiatalemberbe, aki hátrafelé lépkedett, s közben egy fényképezőgép keresőjébe nézett. Egy lányt fényképezett, aki a korlátnak támaszkodott, mögötte háttér gyanánt a folyóval, káprázatosan ki volt készítve, és olyan gyönyörű ruha volt rajta, amilyet életemben se láttam. Megálltam, csak bámultam, és elöntött a mohó vágy, hogy bárcsak nekem is lenne pénzem ilyen szerelésre. A fiatalembernek nem állt be a szája: „Jól van, édesem… szuper… na még egyet…” Engem csak akkor veti észre, amikor megállt, hogy filmet cseréljen. Összevonta a szemöldökét. – Na, tűnés, kislány – mondta –, menjen szépen és bámuljon valami mást. – Hirtelen elakadt a hangja, és tekintetében érdeklődés csillant fel. – Kicsoda maga? – kérdezte. – Chry… Arany vagyok – javítottam ki magam gyorsan. – Arany – látszott rajta, hogy megforgatja a szót a szájában, ízlelgeti. Aztán elmosolyodott. – Egész csinos! Az én nevem Clive Ronnell. – Puhatolózóan lobogtatta meg a nevét, mint aki azt reméli, felismerem, de azért nem nagyon bízik benne. Én persze soha életemben nem hallottam róla. – Maga híres fényképész? – kérdeztem. Vállat vont. – Olyan nagyon híres még nem vagyok. – Meddig kell még itt szobroznom? – szólalt meg egyszer csak panaszosan a lány a korlátnál. – Jaj, Jane! Bocs! Elmehetsz már. – Nem viszel haza? – méltatlankodott. – Édesem, errefelé nyüzsögnek a taxik. Nélkülem is elboldogulsz. Na szia – azzal hátat fordított a lánynak. A lány egy kicsit még morgott, aztán eltűnt, én pedig kettesben maradtam Clive-val. Láttam, hogy tetőtől talpig végigmér, így aztán én is végigmértem. Karcsú volt, mint a jegenye, a haja kékesfekete, s borotválatlan arca csak azért nem keltett elhanyagolt benyomást, mert annyi báj volt a gyűröttségében.
– Menjünk el a műtermembe és beszélgessünk – mondta Clive. Alig hittem a szememnek, amikor a kocsijához kísért: fantasztikus sportkocsi volt, nem az a dohos családi bárka, mint apué. Egy igazi profi fényképész műtermébe tartok! – gondoltam, amelyről hamarosan kiderült, hogy egy előkelő kis utcában fekszik. Kívülről ugyan parányinak látszott, belül azonban hatalmas volt. A műterem az egész földszintet elfoglalta, a mennyezetről lámpák lógtak, és mindenféle masinák hevertek szanaszét. Különösen az a szerkentyű bűvölt el, amely két négyméteres, egymástól három méter távolságra lévő állványból állt, s köztük hét keresztléc feszült, mindegyiken egy-egy színes papírtekerccsel. – Ennek az a rendeltetése, hogy különböző háttereket adjon – magyarázta Clive, és az egyik tekercset legörgette egészen a földig: égszínkék volt. Egy pillanatra odaállított eléje és végigmért. – Egész csinos – morogta –, de talán próbáljunk valami mást. – Feltekerte a kék papírt, és leengedett egy pirosat, egy sárgát, egy zöldet, és minden alkalommal gondosan tanulmányozott. Végül a zöld mellett döntött, elételepített egy magas székre, aztán csattogtatni kezdte a gépét. Felrakatta az egyensapkámat, majd levette, aztán arra kért, hogy húzzam előre a hajamat, amely hátra volt tűzve. Megráztam magam, mire a hajam belehullt az arcomba, s Clive közben őrülten csattogtatott. – Mondd, Arany, hány éves vagy? – kérdezte, változatlanul a keresőbe bámulva. – Tizenhat. – Csakugyan? Nem ejtesz át? – Három hete voltam tizenhat. – Ez a matrózruha elég megtévesztő. – Abbahagyta a csattogtatást és odalépett. – Állj fel. Felálltam a székről, ő meg a derekamra tette a kezét. – Eszméletlen alakod van – mondta, és kezét mozgatni kezdte a derekamon, lejjebb csúsztatta a csípőmre, majd fel a mellemhez. – Már amennyire megtudom ítélni ebben a hacukában. Nem tudtam válaszolni. Az érintésétől elakadt a lélegzetem, és megdöbbenten bámultam. Mostanáig azt hittem, ilyen érzést csak Steve tud kelteni bennem, erre tessék, jön egy idegen, elhúzza az ujját az érzékeny mellem közelében, és az egész testem bizseregni kezd a gyönyörtől. – Mit… mit mondtál? – nyögtem ki nagy sokára. – Azt mondtam, hogy szeretném látni, milyen vagy e nélkül a matrózruha nélkül… csak a fénykép kedvéért. Ne izgulj, csak a fényt meg az árnyékot figyelem rajtad. Na, ugorj be gyorsan az öltözőbe! Beszéd közben az ajtó felé tolt, mert a beleegyezésemet szemmel láthatóan természetesnek vette. Bevitt az öltözőbe, és magamra hagyott. Kombinéra vetkőztem, aztán megálltam. Gondolataim hosszan elkalandoztak, és arra értem vissza a műterembe, hogy Clive épp belép az ajtón. – Kiugrottam ezekért a cuccokért – mondta, és odadobott egy kis csomagot. – Menj, vedd föl. A csomagban egy parányi csipkés selyembugyi volt, csöppnyi melltartó, harisnyakötő, harisnya. Mindegyik darab gyönyörűségesen, bűnösen
fekete volt. Egyszeriben elvesztettem a gátlásaimat. Pontosan tudtam, milyen remekül fogok festeni ebben a szerelésben, és nem győztem elég gyorsan magamra kapkodni. Az öltözőben találtam arcfestéket, sebtében kikészítettem hát magam, hogy idősebbnek és dögösebbnek látszódjam. Az eredménytől felujjongtam, de amikor Clive meglátott, csóválni kezdte a fejét. – Szedd le magadról ezt a vackot – parancsolta. – Úgy kellesz, ahogy az előbb voltál. – De én nem akarok gyereknek látszani – tiltakoztam. – Azt csinálod, amit mondok – ordította Clive. Meglepő gyorsasággal tudott elbűvölő fiúból undok főnökké változni. Bejött utánam az öltözőbe, ott téblábolt körülöttem, és mindenbe belekötött. – Csak alaposan… ott kihagytál egy darabot… nézd meg még egyszer, hogy a nyakadról egészen leszedted-e – Rosszabb volt, mintáz iskolában. Mérgemben még megbotránkozni is elfelejtettem, hogy félig meztelenül ülök ott. – Na jó – elégedett meg végül. – Most már csak a hajadat kell rendbehozni A hajamat az arcomba fésültem, mert attól olyan jó dögös lett a külsőm. Nem fogják elhinni, mit mondott: azt, hogy húzzam hátra az egészet és fonjam copfba. Én persze nem engedelmeskedtem, mire nekilátott és befonta. – Tizennégynek ha látszom! – siránkoztam, amikor elkészült a művel. – Az a jó! – kiáltotta hajthatatlanul. – Na most tedd fel a fejedre az egyensapkádat Nem tűrt ellentmondást, így hát feltettem a sapkát. Bekapcsolta a magnót, és a műtermet vad rockzene töltötte meg. Óriási volt, nem hagyott nyugton, mozognom kellett. Clive legördítette a sárga papírt, úgy, hogy a padlót is beborítsa, aztán megparancsolta, hogy feküdjek rá. Amikor azonban elmentem mellette, hirtelen elkapott és magához húzott. Mielőtt föleszméltem volna, hogy mit akar, erőszakosan megcsókolt, szétkényszerítette az ajkamat, benyomta a számba a nyelvét. Ugyanezt csinálta Steve is, csak másképp. Clive nyelve keményebb volt, rámenősebb, erőszakosan támadó. Megszerezte, amire vágyott, s az én érzéseimmel vajmi keveset törődött. Mindazonáltal elsüllyedt az egész világ, csak a nyers fizikai izgalom létezett: egy férfi mélyen behatolt a számba. Az ujjaival már a combomat súrolta legfölül, aztán rátalált a selyembugyira és becsusszant. Amikor megéreztem, hogy könnyedén cirógatni kezd a lábam között, fölnyögtem, és a zene ritmusára újra meg újfa nekidörgölőztem, még többet akartam, többet… többet… De amikor úgy éreztem, hogy szétrepedek az izgalomtól – ahogyan Steve-vel is történt – N, hirtelen megállt, elhúzta a kezét, én meg csak álltam, remegve, kielégületlenül. – Folytasd – könyörögtem. – Még nem vagy kész! Clive elvigyorodott. – Dehogynem! Olyan állapotba hoztalak, amilyenben kellesz. – Azzal a vállamnál fogva megpördített, amíg szembe nem kerültem a tükörrel, és
megmutatta a képmásomat. Azonnal észrevettem a különbséget. Az ajkam meg volt duzzadva, az arcom lángolt az izgalomtól. – Most lefekszel a földre, és azt teszed, amit mondok – parancsolta Clive, és hangja ellentmondást nem tűrően zengett. Az az érzéki erő, amely az imént még csak úgy sugárzott belőle, egyszerűen elpárolgott. Szédült voltam, semmit nem tudtam csinálni, csak engedelmeskedni. Hasra feküdtem, aztán hanyatt, és az égnek emeltem a fél lábamat, közben Clive a keresőre tapadva táncolt körülöttem és üvöltözött: – Szuper, édesem… ez az… na még egyet… fordulj hasra… vissza… pompás…! Aztán fel kellett ülnöm, és más szögbe kellett igazítanom a sapkámat, miközben Clive ide-oda csúszkált körülöttem, s hol távolabb, hol közelebb csattogtatott. Átdübörgött rajtam a zene, és hamarosan előre megéreztem, hogy mit kell csinálnom. Clive meg én szemmel láthatóan pompásan összeillettünk. Jól éreztem magam. Chryse Hawkins iskoláslány eltűnt, s helyette megjelent Arany: az a nő, akinek – de hisz mindig is tudtam – lennem kellett. Aztán mindennek vége lett. Clive kikapcsolta a zenét, és így szólt: – Rendben van, kislány, öltözhetsz – azzal átment a kis irodahelyiségbe, s közben kivette a filmet a gépből. Én meg csak ültem a földön és bámultam utána. Fölvettem a matrózruhámat, és én is bementem az irodába. Clive elkérte a címemet, én megadtam neki, de látszott rajta, hogy másutt jár az esze. – Na most menj szépen – jelentette ki. – Várok valakit. Majd megkereslek, jó? Örülök, hogy megismerkedtünk. Szervusz… menj már. És kint találtam magam az utcán. Sietnem kellett. A csoportom mostanra már biztosan végzett a múzeummal, és a Nemzeti Galériában járhat. Sikerült megtalálnom azt a buszt, amely odavitt, és éppen akkor érkeztem, amikor kifelé tartottak az épületből. Észrevétlenül elvegyültem a többiek közt, és alig néhány perc múlva Hadway kisasszony meglátott. – Ó, Chryse, úgy rémlik, jó ideje nem láttalak. Hol voltál? – Bocsánatot kérek – válaszoltam illedelmesen. – Valahogy elkeveredtem. Néhány hétig apu és anyu másra se gondolt, csak azon rágódott, hogy vajon jól sikerültek-e a vizsgáim. Apu a városházán dolgozott, a számviteli osztályon, anyu félállásban egy könyvtárban. Eltökélték, hogy legalább az egyik gyereküknek ragyogó karriert kell csinálnia. Az egész család tudta, hogy ez a gyerek nem Ricky, a bátyám lesz. A nálam öt évvel idősebb Ricky olyan fazon volt, amelyet „lazának” szoktak mondani, magyarán annyi esze volt, mint egy birkának. Az egyik iskolából azért rúgták ki, mert egyáltalán nem tanult, a másikból azért, mert elcsábított lányokat. Ő ugyan mindig azt mondogatta, hogy a lányok csábították el őt, de nem hiszem, hogy oroszlánként harcolt volna az erényeiért. Ricky különben rendes srác volt. Gyakran megnevettetett, és igazán jól kijöttünk egymással, csak azzal voltam már torkig, hogy a szüleim összes
ambíciója egyedül rám zúdult, mert Ricky annyira reménytelen volt. Mondogatta is: – A nyomodba se léphetek, Chryse. Hát igen, kettőnk közül tebenned van spiritusz. – Ilyenkor általában belerúgtam, hiszen nélküle is elég bajom volt anyuval és apuval, meg aztán nagyon utáltam, ha Chryse-nek szólítanak. Meséltem már, hogy a vizsgáimat gépiesen tettem le, nem igaz? Nos, a tudatalattim alighanem sokkal többet tudott, mint én, mert minden tárgyat glóriával átalléptem. Az eredménnyel együtt levél is érkezett Hadway kisasszonytól, amely a káprázatos jövőmről szólt. Anyu majd elszállt a boldogságtól, és Ricky is nagyon ujjongott, hogy elterelje a figyelmet a legújabb disznóságáról. Csak apu nem szólt semmit. Épp azon tűnődtem, hogy miért olyan csendes, amikor anyu valami olyasmit mondott, hogy „professzor lesz a kislányomból”; na, erre aztán apu felüvöltött: – Professzor ám a nénikéd? Ezt nézd meg! Azzal magasba emelte azt a bulvárlapot, amelynek a harmadik oldalát olvasta. Ott álltam falatnyi melltartóban és bugyiban, copfba font hajjal, a fejemen egyensapkával. A kép alá ez volt írva: „Ennek a lánynak nemcsak a neve – a szíve is ARANY.” – Ez nem igaz! – esett le Ricky álla, miközben a képet bámulta. – Chryse! Tényleg te vagy ez a finom baba? Apu belefojtotta a szót, aztán rám förmedt, és egy perc múlva állt a bál. Mindenki üvöltött, de azt igazán nem akarom részletezni, hogy ki mit mondott. Az egész iszonyúan közönséges volt, márpedig én sosem kedveltem a közönséges viselkedést. A civakodás kellős közepén megszólalt a telefon. Apu vette fel, és a következő percben már Hadway kisasszonnyal beszélt. Mármint Hadway kisasszony beszélt apuval. Rikoltozását, ha némileg tompítottan is, a szoba legtávolabbi sarkából is hallani lehetett, így aztán nem volt nehéz kiszámítani, hogy ő is látta a harmadik oldalt. Azt hiszem, igazán az borította ki, hogy egyensapka volt a fejemen. Sorsukra hagytam őket, belemerültem a kép tanulmányozásába, és ahogy néztem, éreztem, hogy elönt az izgalom. Nem olyan izgalom, amilyet Steve okozott, inkább annak a felismerése, hogy micsoda képességek rejlenek bennem. Azon a képen egy vadidegen, új lány állt, akit Aranynak hívnak, a szeme ágyba hívogató. És ez a lány én vagyok. Apu lerakta a telefont, és levegőt sem vett, úgy folytatta a szöveget. Túlesett azon a lemezen, hogy „még hogy az én gyerekem…”, és éppen ott tartott, hogy „felfogod te egyáltalán, hogy a kollégáim a városházán mind tudják, hogy te az én lányom vagy?”, amikor megszólalt a csengő. Kimentem ajtót nyitni, a lépcső tetején Clive állt. – Na, te aztán jól behúztál a csőbe – sziszegtem, és egy kézmozdulattal behívtam a konyhába. – Arany! Csak nem akarod beadni, hogy nem tetszel magadnak! – Az nem tetszik, hogy nem szóltál – mondtam sértődötten. – Jó, jó! Eztán mindig szólok. – Eztán? – Igen, eztán. Káprázatos jövő áll előtted… ha te is akarod.
– Naná, hogy akarom – vágtam a szavába. – Mit kell csinálnom? – Gyere velem Londonba. – Megragadta a kezemet. – Arany! Együtt mászkálhatnánk mindenhova. Nem válaszolhattam, mert kitódultak a szüleim az előszobába. Amikor megmondtam nekik, hogy Clive kicsoda, apu feléje lendült, de elhibázta a mozdulatot, mert Clive ügyesen félreugrott. – Na, azért ne nyakazzon le – mosolygott ártatlanul apura. – Én vagyok az az ember, aki sztárt csinál a lányából. – Maga egy mocskos kis… majd megmondom, micsoda – üvöltötte apu, és megint nekilendült, Clive újra elugrott és megfogta a kezem. – Na, menjünk, mert harmadszorra még szerencséje talál lenni az öregednek – mondta. – Nem mész sehová – fordult felém apu. – Londonba megyek, apu. Fotómodell leszek. – Visszamész szépen az iskolába, és leteszed az érettségit. – Apu, ha nem volnék úrinő, megmondanám, hogy mit csinálj az érettségivel. Meg Hadway kisasszony is. Csináljátok együtt, remélem, jól fogtok szórakozni! Én mindenesetre elmegyek Londonba… – Előbb reggelizz – szólt közbe anyu. – Visszamegy az iskolába, és kész – hajtogatta apu. – Kötve hiszem, hogy ezek után visszavennék – mondta anyu józanul. – Írj majd, ha már berendezkedtél. – Persze, írok – ígértem. – Ha elmész – mondta apám vészterhesen –, ide soha többé nem teheted be a lábad. Akaratom ellenére felkacagtam. Apu úgy festett, mint egy erénycsősz a múlt századból. – Jó – vontam vállat. – Nem teszem be. A városházán pedig megmondhatod, hogy kitetted a szűrömet. Búcsúcsókot nyomtam anyu arcára, Rickyre rákacsintottam, aztán Clive mögött kisétáltam az autójához. Szertartásosan besegített, aztán elzúgtunk. Így ért véget Chryse-életem, s kezdődtek el az Arany-idők.
2 Clive szörnyeteg volt: cinikus, számító, hidegvérű szörnyeteg, aki bármit megtett a fotóért, amelyet éppen akart. Mindazonáltal sátáni báj is volt benne, így aztán mindig megúszta a disznóságait. Minderre azonban csak később jöttem rá. Miközben London felé tartottunk, úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, amikor kiderült, hogy az ő lábára passzol az üvegcipő. Ebédidő táján érkeztünk meg, Clive elvitt egy kis olasz vendéglőbe, ahol az ablaknál kért asztalt. – Hogy jobban lássalak – mosolygott. Egy darabig figyelmesen vizsgálgatott, aztán így szólt:
– Arany! Pompásan illik hozzád a neved. Tiszta arany vagy: arany a hajad, arany a kedélyed – ellágyult a hangja –, akármibe fogadnék, hogy mindenütt arany vagy – Nem értem – mondtam, noha megvolt a sanda gyanúm. – Majd megérted – és ígéretesen rám mosolygott. Volt valami a mosolyában, ami gyönyörűséges várakozással töltöttel. Na persze, Clive-ot sose tudnám úgy szeretni, ahogy Steve-et szerettem, de azért nagyon csinosnak találtam. Mint elmesélte, huszonhat éves és walesi. Talán ennek köszönheti – gondoltam –, hogy ilyen vonzó. A bőre sápadt volt, látszott, sok időt tölt a szobában, s ez a sápadtság, a fekete haj meg a sötétkék szem együtt ellenállhatatlan volt. A borotválatlan férfiak általában ápolatlannak látszanak, Clive azonban, gondosan megtervezett borostájával, olyan volt, mint egy szívdöglesztő bandita. – Igazam volt, hogy rád erőltettem az egyensapkát meg a copfot – jelentette ki. – A nebáncsvirág arcod meg a tutajos alakod ellentéte egyenesen lélegzetelállító. Az indulásod nyerő volt, de ha el akarsz jutni a csúcsra, kell valaki, aki tisztességesen a gondodat viseli. – Úgy nézett a szemembe, mint aki hipnotizálni akar. – Ígérd meg, Arany, hogy a kezembe teszed a sorsodat. – Megígérem – válaszoltam kábultan. – Majd aláírunk egy szerződést, s attól kezdve én leszek az ügynököd és a fényképészed. Fenntartás nélkül meg kell bíznod bennem. – Persze hogy megbízom – suttogtam. – Hiszen olyan jó vagy hozzám! Amit bizony csak butaságomban mondhattam, de akkoriban még olyan együgyű voltam. Elmentünk a műterembe, és megmutatta az emeleti lakást, ahol lakott. Csuda jó kis hely volt, a lakkozott parkett csillogott, a fehér falakon bombanőket ábrázoló hatalmas fényképek függtek, őrülten szenvedélyes ajánlásokkal. Amíg Clive meghallgatta az üzenetrögzítőjét, körbemászkáltam, bekukkantottam a helyiségekbe, és egyre nagyobb szemeket meregettem. A hálószobája kicsi volt, a hatalmas franciaágy teljesen kitöltötte, úgy hogy más bútornak nem is maradt hely. Puhatolózásképpen leültem az ágyra, s rugóztam rajta egy kicsit. Aztán fölpillantottam, s megláttam, hogy Clive az ajtófélfának dőlve furcsa mosollyal bámul. – Egy kicsit még légy türelmes – mondta. Éreztem, hogy elvörösödöm. – Én nem azért… én csak arra voltam kíváncsi, hogy hol fogok aludni – vágtam ki magam. – Itt kinn a díványon – azzal kinyújtotta a kezét, hogy kivigyen a nappaliba, de amikor megfogtam, odahúzott magához, és a karját a derekam köré csúsztatta. – Csalódtál, Aranyom? Csalódtam, de volt annyi eszem, hogy ne kössem az orrára. – Nekem aztán édesmindegy – mondtam tőlem telhetően könnyedén, de a hangom egy kicsit megremegett a közelségétől. Fölnevetett. – Helyes. Sose játszd ki a kártyáidat! Ezt a tanácsot elraktároztam a jövőre.
Ahogy ott állt, mosolyogva lenézett rám, aztán a fejem mögé csúsztatta a kezét, lehajolt és megcsókolt. Könnyed, évődő csók volt, felkelteni akarta az érdeklődést, nem kielégíteni. Azzal a csöpp kis tapasztalattal, amelyet Steve kirobbanó szenvedélyéről szereztem, átláttam Clive-on: tökéletesen ura volt önmagának, és az is akart maradni. Lassan a számra tette a száját, könnyedén végigrebbentette az ajkamon a nyelvét, aztán behatolt vele, végigsimította a lágy, nedves húst, mintha minőségellenőrzést tartana. Úgy éreztem, felélénkül az egész szervezetem, s mélyen bennem remegés támadt, amely teljesen átjárt, egész a kisujjam hegyéig. Szerettem volna összhangba kerülni ezzel a remegéssel, ritmusa részévé válni, de Clive túlságosan hamar abbahagyta ezt a csókot. Hátrahúzódott, lenézett rám, én. pedig mint egy tükörben, megláttam magam a sötétkék szemében. Elég furcsán festettem. A szemem párában úszott, a szám egy kicsit nyitva maradt és zihálva lélegeztem. – Jaj, Aranyom! – suttogta – bárcsak most tudnék… – nem találta a szavakat. – Mit tudnál? –mormoltam. – Bárcsak most tudnék képet csinálni rólad… amilyen most vagy – mondta. – Úristen! Micsoda kép lenne! Hirtelen kitisztult a fejem. – Mit beszélsz? Clive durván elnevette magát. – Drágám, mostantól fotómodell vagy. Hozzá kell szoknod, hogy én mindent a fénykép szempontjából nézek Dühös pillantást vetettem rá, nemsokára azonban újra megnevettetett. Hát ilyen volt Clive. Mindig azon fáradozott, hogy az embereket a neki tetsző hangulatba hozza, mert a borús arcok halálra untatták. Azon az éjszakán a díványon aludtam, és Clive a közelembe se jött. Biztosra vettem, hogy a csalódottságtól képtelen leszek aludni, de olyan fárasztó napom volt, hogy szinte azonnal álomba ájultam. Másnap reggel Clive beültetett az autójába, és elvitt négy utcányira, hogy bemutasson két fiúnak, Philnek és Donnynak, akik együtt éltek, mintha házasok volnának. Csinos kis lakásban laktak, amely tele volt gyönyörű díszpárnákkal és puha függönyökkel. Phil megszállottan pedáns háziasszony volt, ölni tudott volna, ha valaki pecsétet ejtett egy párnán. Donny olyan jóképű férfi volt, amilyet életemben sem láttam: elképesztően karcsú, izmos alak, göndör szőke haj, gyönyörű szempár. Iszonyú pazarlás, gondoltam, hogy egy ilyen fiú homokos. Phil még csak nem is hasonlított rá. Noha ő vezette a háztartást, durva, zömök, hentesforma férfi volt. Ha valakin, hát rajta aztán igazán nem látszott, hogy homokos. De a nyájas gorillakülső alatt gyengéd szív dobogott, és a két fiú odaadóan szerette egymást. Igazán édesek voltak. Egyébként szépségszalont vezettek – Révület volt a neve –, és Clive szerint tökéletesen értették, hogyan lehet egy nőt a legjobb oldaláról megmutatni. Amikor megláttak, felragyogott a szemük. – Hű, micsoda baba! – suttogta Phil, és fel-alá jártatta rajtam a tekintetét. – Ide állj, kislány. És ne mozogj!
Donny beletúrt a hajamba, ide-oda húzgálta, tejesen személytelen mozdulatokkal, és közben azt mormolta: – Évek óta nem volt dolgom ilyen pompás anyaggal. – Én nem vagyok anyag – tiltakoztam. – Ember vagyok. Jót nevettünk, aztán Clive valami papírokat húzott elő. – Mielőtt nekiláttok, fiúk, tanúskodjatok itt nekünk egy kicsit, amíg Arany aláírja ezeket a vacakokat – mondta. A szerződés volt, amely örökre a tulajdonává tett, de nem bántam. Sőt, akartam. Amikor Clive elment, Phil es Donny nagyító alá vettek, s Phil azt mondta, hogy csücsörítsem az ajkamat. – Még egyszer – szólt rám szigorúan –, és egy kicsit nyisd ki a szádat. – Úgy tettem. Phil felsóhajtott, annyira tetszett neki. – Most nyald meg az ajkad – mondta –, legyen jó nedves, aztán csücsöríts újra. Úgy tettem, mire Phil gyors pillantást váltott Donnyval, és mind a ketten bólintottak. – A szád egyszerűen tökéletes – jelentette ki Phil. – Nem egy fotómodellt ismerek, aki gyilkolni volna képes egy olyan telt ajakért, amilyen a tied. Az ilyennek, szegénykének, marad az injekció! – Miféle injekció? –kérdeztem. – Az állati fehérje. Attól duzzadtabb lesz az ember ajka, csak az a baj, hogy néhány hónap alatt elmúlik a hatás, és lehet újra kezdeni az egész cirkuszt, százötven fontért. – De miért zavarja őket? – értetlenkedtem. – Mert a duzzadt ajak, kicsikém, érzékibb – mondta Donny. – Ha rád néz valaki és meglátja, hogy milyen buja az ajkad, egyből azt gondolja, hogy az ágyban is ilyen buja vagy. Csakugyan őrjítő csaj vagy! Igazán buknék rád, ha nem állnék úgy a nőkkel… – De úgy állsz – vágott közbe Phil határozottan, és féltékeny pillantást vetett Donnyra. – Hát úgy állok, na jó – adta meg magát Donny, és hunyorított egyet. Phil visszahunyorított rá, elnevették magukat, és helyreállt a béke. – De más előnyös tulajdonságaid is vannak – vette át a szót Phil. – A szemed nagy és távol fekszik egymástól, amitől olyan vagy, mint egy eltévedt kislány az erdőben. Azonkívül a szív alakú arcformád is csinos. Talán a homlokod egy leheletnyivel szélesebb a kelleténél, de majd rendbehozzuk. – Satuba akartátok fogni? – kérdeztem, mert az ember sose veszítse el a humorát. – Azt azért nem. A pirosító és a halványító krémek is megteszik majd, és mindjárt nem látszik olyan szélesnek – mondta szigorúan, mert Phil a szépség dolgában nem ismert tréfát. – Sosem tanultál sminkelést? Úristen, hát mit tanítanak a lányoknak az iskolában? – Történelmet és matematikát – vontam vállat. – Na, azt megnézheted, hogy mire viszed a történelemmel és a matematikával Clive gépe előtt. Szépen figyel, rám és tanulj. Nem fogok sok alapozót használni, mert olyan fiatal és tökéletes a bőröd, hogy nincs szüksége vastag fedőrétegre. – Megpaskolta az arcomat. – Mint a bársony – sóhajtotta. – Addig használd, kislány, amíg megvan, mert huszonöt éves korodra bottal ütheted a nyomát'
– Huszonöt éves koromban még nem leszek öreg – tiltakoztam. – De fiatal sem, legalábbis ebben a szakmában. Feszülten figyeltem, amint új Arany kel életre a keze alatt. A pofacsontomra sötétebb színt rakott, kétoldalt a homlokomra világosat, és csakugyan, mintha megváltozott volna az arcom formája. Elárultam Philnek, hogy mostanáig kék szemfestéket használtam a kék szememhez, mire kétségbeesetten feljajdult, mint akit személyes sértés ért. – Kékhez kéket? Csak azt ne! A pupilla és a szemhéj színének sosem szabad azonosnak lennie. Hozzád talán az ezüst és a bíbor keveréke illenék. Azt hittem, a végén feketének fog látszani a szemem, de tévedtem. Amikor felrakta a szemhéjamra a bíbor árnyékolót, beporozta ezüsttel és kihúzta szürkével, őrülten dögös csaj nézett rám viasza a tükörből. Aztán őszibarackszínű szájrúzst tett a számra, a tetejére ajakfényt, és én megbűvölten bámultam magamat. Megérkezett Clive, szigorúan végigmért, aztán mordult egyet. – Megteszi. Holnap reggel kilencre legyetek nálam, fiúk, és készítsétek fel Aranyt, mert dolgozni fogunk. Éjjel Clive parancsára meztelenül kellett aludnom. – A hálóing nyomot hagyhat a testeden, márpedig holnapra hibátlannak kell lennie. – Fél éjszaka ébren hánykolódtam, és azon rágódtam, hogy képes ez a Clive ott aludni az ajtó mögött, mikor tudja, hogy meztelen vagyok. Mért nem csinál valamit? Másnap a reggelinél, amelyet Clive tálalt fel, bő, selyem férfiköntös volt rajtam, mert továbbra is vigyázni kellett, nehogy makula essen a testemen. Phil és Donny jó korán betoppant, és Donny azonnal munkába fogta a hajamat. Amikor kész lett, csalódottnak ereztem magam. Úgy összekuszálta a hajamat, mintha megtéptek volna. Donny azonnal kiselőadásba fogott: – Ismered azt a fogalmat, hogy „szélfútta”? Persze! Nos, a te hajadat „ágyfúttának” nevezném. Úgy festesz, mint aki épp most kászálódott ki az ágyból egy forró éjszaka után. Minden férfinak a szex fog eszébe jutni rólad – és mi másért van ez a mi munkánk? – Ne rontsd a gyereket – tiltakozott Clive bágyadtan. Rosszalló pillantást vetettem rá, de szemmel láthatóan észre se vett Ekkor Phil kezére kerültem, aki megismételte az arcomon a tegnapi hókuszpókuszt. Miközben dolgozott, folyton kérdezgetett, mert tudni akarta, emlékszem-e a tanítására. Elégedett volt az eredménnyel, én azonban keservesen panaszkodni kezdtem, hogy ezzel az erővel akár az iskolába is visszamehetnék. – Mostantól az Élet iskolájába jársz, kislány – jelentette ki Donny. Clive összevonta a szemöldökét. – Ne papolj a nagybetűs Életről, mert felfordul a gyomrom. Arany, tanulsz te egyáltalán valamit? – Hát persze hogy tanulok – válaszoltam, és nem bírtam megállni, hogy hozzá ne tegyem –, uram és parancsolóm.
– Helyes! És ne felejtsd el, hogy mint urad és parancsolód rendelkezem a testeddel és a lelkeddel. Rendben, haverok – fordult a két fiúhoz –, ha befejeztétek, nekilátunk a dolgunknak. Phil és Donny elmentek, hiszen amúgy is kezdődött a napi munkájuk a Révület szépségszalonban. Clive levitt a műterembe, és legördítette a kék papírt, hogy háttér gyanánt is szolgáljon, és a földet is beborítsa. Aztán odahajított egy fekete bársonnyal borított babzsákot. – Kész vagy? – fordult hozzám. Bólintottam, és a torkomat összeszorította az izgalom. Clive lehúzta rólam a köntöst, mire anyaszült meztelenül maradtam, aztán rámutatott a babzsákra. Ráereszkedtem, Clive bekapcsolta a magnót. Elkezdtük. Egy óra hosszat keményen dolgoztunk. Mindent pontosan megcsináltam, amit Clive mondott, de valahogy a remegés nem jött be. Elfogott az idegesség, ajaj, biztos csalódást keltettem. Majd szétrobbantam a feszültségtől, és amikor Clive igazítani akart a beállított testtartásomon, és keze hozzáért a csupasz húsomhoz, elakadta lélegzetem. Szerelemre éhesen megelevenedett a testem, és amikor ujjai könnyedén súrolták a mellbimbómat, kis híján kiugrottam a bőrömből Clive rám mosolygott, olyan édesen, hogy dörömbölni kezdett a szívem. Jó lett volna tudni, mit fog csinálni. Valósággal égetett a kielégületlenség, és amikor felém nyújtotta a kezét, alig álltam meg, hogy a karjába ne vessem magam. Clive csak a kezemet fogta meg, és a szájához emelte. Az ajkával végigsúrolta a tenyeremet. Az őrületesen izgalmas csiklandozástól remegés futott át rajtam, s még a lábam ujja is belegörbült. – Jó ez neked, Arany? – mormogta Clive a foga között. – Tudod, hogy jó – ziháltam. – Csak akkor tudom, ha megmondod. Azt akarom, hogy minden jó legyen neked, amit csinálok. – Végiglibbentette a nyelvét a tenyeremen, ami olyan jó volt, hogy kis híján felsikoltottam. Erősen figyelte az arcomat, a szemében kíváncsiság és érdeklődés. – Még egyszer? – kérdezte. – Igen… kérlek! A nyelve hegye csigavonalakat rajzolt a bőrömön, szikrákat lobbantott, amelyek égetni kezdték a karomat, mélyen belehatoltak a testembe, majd hatalmas robbanásban törtek ki, megint csak a lábam között. Görcsösen vonaglottam a kéjtől a szívem dübörgésének ritmusára és azt akartam, hogy soha-soha ne legyen vége. Mély lélegzetet vettem, hátravetettem a fejemet, és belefeledkeztem ebbe a tetőtől talpig beborító, csodálatos élménybe. – Most maradj így – kiáltotta Clive izgatottan. – Elengedte a kezemet, és csattogtatni kezdte a fényképezőgépet. Az egész testem égett a heves vágytól, amelyet felszított bennem, és tessék, itt hagyott félbe-szerbe. Éppen csak most kezdtem ismerkedni a vággyal, és a csalódást nem tudtam feldolgozni. (Ami azt illeti, sosem tudtam megbirkózni vele, de ez már egy másik történet.) Mindenesetre őrjöngtem a dühtől, hogy arcátlan közömbösséggel képes felszítani a vágyamat egy rohadt fényképért. Felindultságomban visítani kezdtem, és megtéptem a hajamat, amely
zuhatagként hullott az arcomba. Megráztam a fejemet, hogy lássak is valamit: Clive mámorosan ugrált az orrom előtt és fényképezett. – Pazar, kislány! Oltári! – ordította. – Olyan vagy, mint egy megvadult nőstény oroszlán. Csináld még! Mindent bele! Boldogan beleadtam volna mindent, csakhogy Clive-nak nem a minden, hanem a minden látszata kellett. Igen, Clive-nak a látszat volt a mindene. Végre aztán diadalmasan felüvöltött. – Megvan! Fantasztikus képeket csináltunk! Mehetsz öltözni. És megindult volna kifelé, ha hagyom. Még a babzsákon hevertem, de sikerült elkapnom a kezét. – Nem mehetsz el – suttogtam –, nem hagyhatsz itt csak így. Erősebben megmarkoltam, és lehúztam magam mellé. Clive rám nevetett, és lerakta a fényképezőgépét. – Tudom, hogy mit akarsz, Aranyom – mondta –, de várnod kell, amíg urad és parancsolód azt nem mondja, hogy felkészültél. Addig azonban még rengeteg fénykép fog készülni a szenvedélyben égő szűzlányról. – Te szemét! – dühöngtem. – Azt hiszed, egy rakás agyag vagyok, amit a kedvedre formálhatsz? – Mért, nem az vagy? – ugratott szelíden. – Mostanáig, úgy látszik, tévedésben éltem. – De hisz te is kívánsz – vitatkoztam tovább. – Persze hogy kívánlak – bólogatott teljes szívből –, csak épp van egy csomó dolog, amit jobban kívánok, és amihez te fogsz hozzásegíteni, Aranyom. Elkeseredésemben felhördültem és meg akartam ütni, de kivédte. Ekkor vettem észre, hogy a másik keze becsúszott a combom közé, és az ujjai lustán felfelé mocorognak, kis tüzeket gyújtva az érintésük nyomán. Megragadtam a vállát, s egész testem lüktetett az izgatottságtól, amikor elérte a lábam között azt a villanyozó helyet, amely addigra már síkos volt, annyira kívántam. Clive megmártotta az ujjait a nedvességben, majd ide-oda siklatta őket, fájón édes utat törve. Azt szerettem volna, ha örökké így maradunk. Mintha testem minden érzékelőképessége abban az egyetlen kis pontban sűrűsödött volna össze, amely minden érintésre vadul lüktetni kezdett. – Nem ismertem még lányt, aki ilyen gyorsan képes lett volna felizgulni – mormolta. – Ne kapkodd el, Aranyom. Meglátod, megéri, hogy várj egy kicsit. – Semmi kedvem várni a rohadt képeidre – nyögtem ki keservesen, mert egyre jobban zakatolt bennem a gyönyör. Elmosolyodott. – Kíváncsi vagyok, akkor is rohadtnak mondod-e a képeimet, ha meglátod őket. Lettek volna még érveim, de keze egyre gyorsabban dolgozott. Hirtelen a csúcsra jutottam, és nyögdécselve belekapaszkodtam, miközben a testem vadul vonaglott a keze alatt. Utána, ahogy ernyedten feküdtem és pihegtem, észrevettem, hogy megváltozott a mosolya. Az a gonoszul számító kis fény kihunyt belőle, és csaknem gyengéd volt. Fölemelte a kezét, az ujjai nedvesen csillogtak a testem érintésétől. Aztán sietség nélkül kiöltötte a nyelvét, és megnyalta az ujjait. Úgy tűnt, ízlik neki.
– Nektár – suttogta – aranyosan csillogó nektár! Aztán hosszan, ráérősen megcsókolt, hogy lecsillapítson, és hamarosan újra jól éreztem magam. A képek dolgában igaza volt. Amikor megláttam őket, mindent megbocsátottam neki. Még azt is el kellett ismernem, hogy valóban dögösen festettem, s ágybahívogató mosolyomban egy kismacska ártatlansága és egy nőstény oroszlán bujasága keveredett. Clive azonnal elküldte a képeket annak a bulvárlapnak, amely először közölt, és még aznap délután nyélbe ütötte az üzletet. A hét végére már megint az újságban virítottam. Még valami pénzem is lett, mert Clive-tól fotómodelli fizetést kaptam. Bár jókora százalékot levont ügynöki részesedés gyanánt, így is több pénzhez jutottam, mint amennyit valaha láttam. Tüntetően elvonultam kenceficéket és új ruhákat vásárolni. Nyomban eztán munkát kaptam: egy képeslapban kellett parányi fehérneműt hirdetnem. Minthogy a szerződésünk szerint csakis Clive-val dolgozhattam, az újságnak őt kellett megbíznia a fényképezéssel. Egy darabig vitatkoztak, aztán beletörődtek, mert nem akartak lemondani rólam. Hát ez fantasztikus érzés volt. Ezek a mostani képek színesek voltak, és egészen másnak láttam magamat rajtuk. Clive egy este mutatta meg őket. Vettem magamnak egy csomó új holmit, úgyhogy egy vékony selyemköntös volt rajtam, semmi más. Meg kellett ígérnem Clive-nak, hogy laza ruhákat viselek, és nem vacakolok fehérneművel. Amikor megláttam a képeket, kicsúszott a számon: sose tudtam, hogy ilyen üde pír ragyog a bőrömön, de Clive lehűtött, mondván, hogy az egész a szűrő miatt van, amelyet használt. Magyarázatba fogott a szűrőkről, majd valahogy rátért a nagybetűs Élet egyik alapigazságára (Clive nem riadt vissza, hogy a nagybetűs Életről prédikáljon, ha éppen arra volt szüksége), miszerint minden azon múlik, hogy az ember hogyan nézi a dolgokat. Csak elég eltökéltnek kell lennünk, és bármit úgy látunk, ahogy akarunk. – Még saját magadat is másnak látod, nem igaz? – kérdezte. – De igaz. – Én is másnak látlak. Néhány hét alatt… hipp-hopp, felszívódott az iskoláslány. A derekam köré csúsztatta a kezét és lenézett rám, egyenesen a szemembe. Jobb szerettem volna, ha békén hagy, mert a közelségétől azonnal nedves lett a lábam között. Clive ennyire még sosem tetszett, a sötétkék szeme furcsán lobogott, a bőre sápadt volt, a borostája banditás, de nem akartam az orrára kötni, hogy mit tett velem, mert aztán megint visszautasít nagy elégedetten. Ezúttal azonban minden másképp történt. Clive rászegezte a tekintetét a ruhám mély kivágására. A testem melegétől a vékony selyem rátapadt a mellemre, és tisztán ki lehetett venni, hogy mekkora, milyen, továbbá, hogy a mellbimbóm már megint az égnek mered. Clive gyöngéden azt mondta: „Gyerünk!”, aztán kézen fogott és bevitt a hálószobába. Későre járt, sötét volt, csak egy kis lámpa égett. A kezemet a nadrágjában domborodó keménységre helyezte, és éreztem, hogy az a hatalmas,
lüktető gyönyörűség énrám vár. Nem kértem engedélyt, lehúztam a cipzárt, benyúltam, megfogtam a szerszámát, és élveztem, hogy milyen meleg. Remek érzés volt, ahogy a tenyeremben lüktetett. Clive lenyúlt, megfogta a ruhámat, és egyetlen mozdulattal lerántotta rólam. Aztán én segítettem neki megszabadulni a ruhájától, és beleborzongtam a látványba. Mondhatom, szép nagy műszere volt, tiszteletet parancsolóan az égnek állt. Le sem tudtam venni róla a szememet. Clive lehúzott az ágyra, és amikor észrevette, hogy hová nézek, elnevette magát. – Mi van? Nem láttál még ilyet? – kérdezte. Megráztam a fejemet. Steve-ét tulajdonképpen nem láttam rendesen. Clive egy csöppet sem sietett. Lovaglóülésben fölém telepedett, így aztán díszpáholyból nézhettem vastag péniszének különös szépségét, a sima, kerek fejét és alul a súlyos golyóit. Megcirógattam az ujjam hegyével, és boldog voltam. Aztán mellém feküdt, és csókokkal borította a testemet, gyöngéden a szájába vette a mellemet, amely fájó vágyban égett már attól is, hogy meztelenül vagyok Clive-val, és felkavaró gondolatok járnak az agyamban. Körözni kezdett a nyelvével a mellbimbóm körül, amibe vadul belereszkettem, aztán az ujjai közé fogta a másik mellbimbómat, és megint reszketni kezdtem. Ekkor már egyszerre dolgozott mind a két mellemen, nekem pedig megrándult a csípőm, és fékezhetetlenül ringani kezdett előre-hátra, mert villám cikázott át rajtam, az ágyékomba csapott, s hirtelen vad ritmus kapott el, s újra meg újra belerázkódtam. Amikor vége lett, csalódottan felsóhajtottam: elelveztem, s tudtam, hogy erre az éjszakára ennyi jár nekem. És még csak belé sem hatolt a testembe. – Mit jelentsen ez a sóhaj? – Hát… vége… hogy mára ennyi jutott. – Ki meri azt állítani, hogy vége? – kérdezte évődve, és megsimogatta a lábamat. – Még nem találkoztam lánnyal, aki ilyen könnyen el tudott élvezni. Ez azt jelenti – tette hozzá –, hogy nagyon érzéki vagy. – Csakugyan? – kérdeztem mohón. – Bizony. Továbbá addig tudod csinálni, ameddig akarod, és annyiszor, ahányszor akarod. – Mutasd meg, hogyan kell – könyörögtem De már mutatta is. A keze a combom közt járt, úgy, ahogy már eddig is. Olyan jó volt, hogy szinte fájt. Rájöttem, hogy igaza van: bármelyik pillanatban újra elélvezhetek. Mielőtt azonban megtörtént volna, megállt, aztán előbb egy, majd még egy ujját mélyen belém tolta. Először kicsit furcsa volt, de aztán hirtelen megéreztem a csodát: hogy tele vagyok. Lassan visszahúzta a két ujját, de közben megállt és belülről csiklandozott, amitől azonnal kéjesen vonaglani kezdett a testem, s az eszeveszett tekergőzés közben átsuhant az agyamon hogy alighanem ilyen jó nincs is más az életben. Clive visszahúzta az ujját, és a combom belső oldalának érzékeny bőrét kezdte cirógatni. Elképedésemre, de persze gyönyörűségemre is, éreztem, hogy újra feltolul bennem az izgalom. Végre valahára rám feküdt, behatolt a lábam közé, és hirtelen minden megtörtént.
A szép, hatalmas, erős gyönyörűség lassan belém csúszott, és úgy éreztem: megteremtetett a világ. Ívben feléje görbült a testem, miközben jött befelé, s ösztönösen befogadtam. Minden olyan jó, olyan természetes volt. Ezért születtem. Nem is értettem, hogy tudtam meglenni nélküle ilyen sokáig. Éreztem, hogy hamarosan megint elélveznék, de megpróbáltam visszatartani. Tovább akartam folytatni, érezni akartam, hogy bennem van, mindazonáltal akkora feladatot vállaltam, mintha a partra zúduló hullámokat kellene puszta kézzel visszavernem. Végül lezúdultak a hullámok, én pedig szilánkjaimra törtem, úgyhogy a végén csodálkoztam is egy kicsit, mitől vagyok egészben. Nyöszörögtem a kéjes gyönyörtől, vadul feléje ívelt a testem, és a körmömet a vállába martam. De még nem fejeztük be Clive olyan kemény maradt, mint egy vasdorong, és engem újra megrohant a vágy, mohón követelve mindent, ami járt. Nőstény tigris lett belőlem, félig eszemet vesztettem a felséges étvágyamtól, és egy kicsit sértett Clive önfegyelme. Miért nem tombol ő is olyan vadul és szenvedélyesen, mint én? Őrjöngve akartam, hogy ő is úgy vágyakozzék, ahogyan én, és teljesen ösztönösen csináltam valamit. Testemnek azon a pontján, ahol magamba fogadtam Clive-ot, megfeszítettem az izmaimat, majd elernyesztettem, aztán megint megfeszítettem őket. Éreztem, hogy megrázkódik a megdöbbenéstől, és nyugtalanul felcsillant a szeme. Megint megcsináltam, megint, végül ritmusba lendültem, és Clive hamarosan erre a ritmusra lélegzett. Mélyebben belém hatolt, és minden mozdulatára egyre erősebb lett az ágyékomban az édes-fájó gyönyör. Mind gyorsabban és gyorsabban mozgott, és hirtelen elérkezett a csúcspontra. Ugyanabban a szent pillanatban felsikoltottam a diadalmas, megsemmisítő, velőtrázó, robbanásszerű kéjtől, amely a fejem búbjától a lábam ujjáig megrázott, akár a földrengés. Clive legördült rólam, és a hátára fordult. Olyan kimerült voltam, hogy mozdulni se tudtam. Agyamat és testemet teljesen lefoglalta ez az elképesztő felfedezés, amelyet az imént tettem. Megkezdődött az életem, s kinyilatkoztatásban részesültem: tudtam már, mi végre vagyok a világon. Ráadásul ezt az isteni dolgot mindenki szabadon csinálhatja. Nem értettem, miért nem énekel és táncol az emberiség, miért vesztegeti az idejét pénzhajhászásra, háborúzásra, hiszen helyette ezt is csinálhatná. Clive felém fordította a fejét, és furcsálkodva nézett. – Megesküdtem volna, hogy szűz vagy – mondta végül. – Az voltam. Miért? – Akkor honnan tudod, amit csináltál? Vállat vontam. – Ösztönösen. Elmosolyodott. – Aranyom, ha ezt ösztönösen csináltad, akkor szédítő karrier előtt állsz. Te egy született… – elakadt a hangja. – Azt akarod mondani, hogy született kurva vagyok? – Dehogy! Sokkal több! Kurtizán vagy. Ha kicsit kitanulod a szerelem mesterségét, és szerzel egy kis tapasztalatot, a nyomodba se érnek a többiek. – Felkelt. – Na nézzük, hogy sikerültek a képek
– A képek? – felpattantam az ágyban. – Csak nem akarod azt mondani, te nyomorult, hogy végig fényképezted az egészet? – Dehogynem. – Felmutatott a mennyezetre. – Odafönt vannak a fényképezőgépek. Fotómodelli pályád „buja szűz” szakasza lezárult. Új beállításra van szükségem. Meg akartam pofozni, de elkapott, és abban a pillanatban a hátamon feküdtem, Clive a karjaimban, és máris döngölte magát belém. Kitárulkozva vártam újra meg újra, és fantasztikusan jó volt! Olyan jó volt, hogy a dühömről is megfeledkeztem, sőt még a fejünk fölött kattogó fényképezőgépekről is. Így jöttem rá, hogy Clive önfegyelme akkor a legtökéletesebb, amikor úgy látszik, mintha elvesztené. Szerencsére nem voltam belé szerelmes, különben bántott volna, de odáig sosem jutottam el. Megigézte az érzékeimet, pokoli sokat tanultam tőle, de a szívem érintetlen maradt. A fényképeket még aznap éjjel előhívta. Felvillanyozó volt látni, ahogy vergődöm a szenvedélyben. A következő napokban több reklámképet is csinált rólam, amelyek tökéletesen mások voltak, mint a régiek. Egy pillantás a képen látható nő arcára, és bárki megmondhatta: az a nő csodálatos titkot fedezett fel, amely boldoggá teszi. Ahogy Clive megmondta, szédítő karrier előtt álltam.
3 Hadd mondjam el önöknek, hogy a harmadik oldalon szereplő lányokból tizenkettő egy tucat. Aki nem kerül a címoldalra, annak egy év alatt vége. Én persze nem akartam erre a sorsra jutni. A ragyogó ötlet Phil agyában fogamzott meg. Ugye, emlékeznek rá? Tele voltak vele az újságok, és még parlamenti interpelláció is lett belőle. Ami engem illet, kis szerencsével úsztam meg, hogy ne a londoni Towerban végezzem, de valahogy sikerült, és utána meg fütyültem az egészre. Így történt. Clive egy színházi kellékeket gyártó cégtől szerzett egy ódon faburkolatra emlékeztető furnérlemezt, valamint vagy ötméternyi tölgyfa kerítést, amelyek nagyon különleges fényképeken szolgáltak háttér gyanánt. A fényképezéshez fekete selyemharisnyát, fodros harisnyakötőt, továbbá kölcsönvett nercbundát vettem fel. A kerítést a furnérlemez elé állítottuk, aztán rátelepedtem és elöl széttártam a nercbundát. A lábamat pont úgy hajlítottam be, hogy ne mutassak túl sokat magamból, mert ezeknek a képeknek ízlésesnek és művészinek kellett lenniük. Azért volt mit látni. Clive szerzett két jegyet az alsóház másnapi ülésére, a galériára. A vita a társadalombiztosítási rendszer megváltoztatásáról folyt, s a javaslat a férjes asszonyok munkavállalását kívánta megnehezíteni. Az előadó, Leonard Hawkburn… igen, igen, a híres Leonard Hawkburn volt, akkoriban
államtitkár a társadalombiztosításnál, ami ahhoz képest, hogy harminckét éves volt, igazán nem rossz előmenetel. Leonard szélsőséges hímsovinizmusáról volt közismert. Nem hitt a nemek egyenrangúságában, és ezt ki is mondta, hangosan, gyakran. Szerinte a nőknek otthon a helye, a fakanál mellett, a gyerekszobában. A feministák persze tüzet okádtak rá. s olykor magam is felháborodtam, bár ahányszor megláttam, mindig elbizonytalanodtam. Erős volt, mint a bika, válla nehézkes, nyaka vaskos, keménykötésű teste csupa izom. Az arca meglehetősen durva és fantáziátlan, mindazonáltal a maga nyerseségében elég vonzó Aznap különös gonddal öltözködtem. Elölgombolós puha gyapjúruhát vettem fel, fekete selyemharisnyát, fodros harisnyakötőt, a tetejébe pedig a nercbundát. Clive megkaparintott két helyet a galéria első sorában, s munkához láttam. Kigomboltam a nercbundámat, kihúztam az ujjából a karomat, hogy úgy borítson a prém, akár egy sátor, majd kigomboltam a ruhámat is. A nercbunda több számmal nagyobb volt a méretemnél, úgyhogy a dolog könnyebben ment, mint hangzik. Aztán a bunda alatt hirtelen lecsúsztattam magamon a ruhát, amely leesett a földre, és gyorsan a táskámba dugtam. Elkezdődött a vita. A levegő felforrósodott, végül Leonard Hawkburn emelkedett szólásra, hogy ismertesse remek kis tervét. Gyönyörűen beszélt a mély, férfiasan zengő basszus hangján, csak ne mondott volna akkora hülyeségeket! – Túl messzire mentünk – mondta – a nők azon törekvéseinek támogatásában, hogy otthonukat a második helyre szorítsák. Végre valahára meg kell mondanunk minden nőnek: „Asszonyom, a családjának szüksége van önre. Gondolja meg, mit jelent nőnek lenni, és éljen azokkal a tulajdonságokkal, amelyek kizárólag a nőknek adattak meg…” Eljött a pillanat! A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor felemelkedtem. Kinyitottam a nercbundámat, és rátelepedtem a galéria korlátjára, akárcsak a fényképen. Aztán lélegzet-visszafojtva vártam a hatást. Szegény Leonard Hawkburn egyáltalán nem értette, hogy miért fordult el tőle a hallgatóság figyelme. Csípőre tettem a két kezemet, a nercbunda nyílása szélesre tárult, és a képviselők jól beláthattak. Higgyék el, nem is sütötték le a szemüket. Többen tapsolni kezdtek, én pedig arrafelé fordultam, hogy jobban lássanak. Na, nem tartott sokáig. Két rendőr elrángatott, s utoljára még azt láttam, hogy Leonard úgy bámul utánam, mint akibe a mennykő csapott. A rendőrőrsre vittek, és a közrend megsértésével vádoltak. Hirtelen felbukkant Clive ügyvéd barátja, Gerry, akit jó előre értesítettünk. Az éjszakát a rendőrségi fogdában töltöttem. A nercbundát szerencsére nálam hagyták, mert senki nem merte elvenni. Bár elhihetik, akadt, aki szívesen megtette volna. Reggel Gerry beállított a táskámmal, amelyet Clive küldött. A rendőrbíró előtt már a gyapjúruhában jelentem meg, amely nagyon szűk és sokat sejtető volt. A bíró megköszörülte a torkát. A helyzethez illő komolysággal elmagyaráztam, hogy az államtitkár viselkedése feldühített, és úgy
éreztem, muszáj valami hatásos lépést tennem, hogy kinyilváníthassam az álláspontomat. Gerry bólintott, és igen megfontoltan nézett. – Más szavakkal szólva, maga ily módon fejezte ki politikai tiltakozását? – Igen! – jelentettem ki, és igyekeztem becsületes arcot vágni. – Egyébként is én csak az államtitkár tanácsát követtem. – Ezt meg hogy érti? – kérdezte a bíró félájultan. – Éltem azokkal a tulajdonságokkal, amelyek kizárólag a nőknek adattak meg – magyaráztam angyali mosollyal. Megúsztam pénzbírsággal. Clive vitt haza az autóján, s útközben elmesélte, hogy mi történt, amikor engem elcipeltek. – Ilyet még sosem láttak a képviselők – nevetgélt. – Sokuknak elállt a lélegzete, másoknak kocsányon lógott a szeme, s voltak, akik rohantak haza, hogy kimagyarázzák a dolgot a fiújuknak – és egyáltalán nem a képviselőnőkről beszélek. Aznap délután csak úgy zsongtak a telefonvonalak. Clive elterjesztette a városban, hogy jó kis fényképei vannak arról, „amit a képviselők láttak”. Na persze, azok a fotók, amelyeket előző nap csináltunk. Szemtelenül felsrófolta az árakat, de mindenki ész nélkül fizetett, és másnap én voltam az összes bulvárlap fő szenzációja, képeim alatt olyasfajta szövegek díszelegtek, hogy „…azok a tulajdonságok, amelyek kizárólag a nőknek adattak meg”. Szegény Leonard fuldokolhatott a dühtől a reggeli kávéjánál. Egy Eddie nevű újságírónak interjút adtam a „politikai tiltakozásomról”. Egész csinos történetet kanyarított belőle, és pompásan festettem mellette Éva-kosztümben. Meghívtak a televízióba, és minthogy valamit mondanom kellett, arról csicseregtem, hogy micsoda pojáca ez a Leonard Hawkburn, és mekkora bajt zúdít a becsületes, egyszerű lányok nyakába, akik, mint én, tisztességesen meg akarnak élni. Nagyon érdekes lett a postám. Egy választási párt felkért, hogy legyek a jelöltje a legközelebbi választáson. Halomszám kaptam mocskolódó leveleket a pornóellenes nőszervezettől, az állatvédő liga pedig inkább búsan, mintsem dühösen, megkérdezte: tudom-e, hány nercet öltek meg ahhoz a bundához, amely rajtam volt. Ez egy kicsit elgondolkodtatott, és utánanéztem a kérdés irodalmának. Amikor a végére értem az olvasásnak, egészen kikészültem, gyorsan beléptem a ligába, és megfogadtam, hogy soha többé nem veszek magamra szőrmét, amit a liga szóvivője szétkürtölt az újságoknak, s ebből is egy jó kis történet kerekedett ki. Megint meghívtak a tévébe, hírességek között ültettek kerekasztalhoz. Én, mint híresség! A felhőkben jártam. Akár hiszik, akár nem, egy darabig nagyon megfontoltam minden lépésem. A bíróság ugyan elengedett, de éreztem: még mindig megtörténhet, hogy a Towerban végzem. Azt mondják, hogy a miniszterelnök őrjöngött. Rendszeresen Clive-val háltam, és pokoli jól éreztem magam. Továbbra sem hordtam bugyit, de most már önként és dalolva, mert bármelyik
pillanatban készen akartam állni a szerelemre. Szoros cuccokat sem viseltem. A lábamat rendszeresen gyantáztattam a Révületben, úgyhogy mindig sima volt. Egyszóval éjjel-nappal minden pillanatban Clive rendelkezésére álltam. Életszemléletem, az emberekről alkotott véleményem gyökeresen megváltozott. Ha megismerkedtem egy férfival, azonnal arra gondoltam, hogy milyen lehet meztelenül, mekkora a micsodája és milyen lenne vele. Közismert emberek is másképp néztek rám vissza a televízióból. Na, ez a fickó vajon jól csinálja? Az a nő vajon már ismeri azokat a húzásokat, amelyeket én most tanulok? A frissen megtért hívő buzgalmával áldoztam a szerelemnek. Sosem untam rá. Clive nevetve panaszkodott, hogy halálra fárasztom, de azért ő is jól érezte magát velem. Ha éppen nem dolgoztam, ő viszont a műteremben fényképezett, odafent vártam rá a lakásban, s miközben az asszisztense cserélte a filmet, fellógott hozzám. Minél jobban sürgette az idő, annál jobban élveztük az ilyen lopott alkalmakat. Már úgy rontott be, hogy a nadrágja nyitva, s hadarja: öt percem van. Egymásnak estünk, és minden másodpercet kihasználtunk. Akárhányszor elélveztem, sose volt elég. Amikor Clive elment, ott maradtam fekve, s úgy éreztem, hogy tovább lüktet bennem a keménysége, és mosolyogtam. A fényképeim olyan nőt mutattak, akinek más se jár a fejében, csak a szex, annak él, azért kel, azért fekszik, azért lélegzik, arról álmodik. Clive megkétszerezte az árait, és felemelte a fizetésemet (na nem, nem a kétszeresére). A lapok, amelyek azelőtt szexbabaként emlegettek, ma már szexbombának tituláltak. Nagyon tetszett! Ez az élet, amelyei Clive-val éltem, egyszerűen tökéletes volt – amíg tartott. De hát minden elmúlik egyszer, persze csak azért, hogy átadja a helyét újabb kellemetességeknek. Rávetettem magam a könyvekre, és felfedeztem, hogy mennyi minden mást is lehet csinálni egy szerelmes éjszakán, mint amit mi szoktunk. De amikor ki akartam próbálni Clive-val új ismereteimet, semmi érdeklődést nem mutatott. Az én uram és parancsolómnak is megvoltak a maga korlátai. Szíve szerint egyszerűen és természetesen szerette csinálni ez a jó fiú. Az ismerős változatot kedvelte: ő fölül, én alul, be-ki-be-ki, aztán kész is. Szép volt, jó volt, de többre vágytam. Ha tovább is ott kellett volna nála laknom, alighanem nagyon összevesztünk volna, de Phil és Donny meghívtak a vendégszobájukba. Clive kijelentette, hogy így legalább rajtam tarthatja a szemét, ők meg úgy fognak gondoskodni rólad, mint két anya – mondta még. Igaza lett. Donny csodás bélszínt sütött az érkezésem örömére, Phil virággal díszítette a hálószobámat. Minthogy pénzt csak nevetségesen keveset fogadtak el, belevetettem magam a házimunkába, de nem mondhatom, hogy nagy sikerrel. Phil hálásan megköszönte, de mihelyt elfordultam, körbejárt és leporolta azokat a szögleteket, amelyeket kihagytam. Könnyek közt kért, hogy hagyom rá a házimunkát. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy szomjas vagyok, s elindultam a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. De amikor a lépcső tetejére értem, zajt hallottam odalentről, s ahogy lenézek, látom ám, hogy Phil és Donny meztelenül fekszik a földön egy hatalmas medvebőrön. Sötét volt, csak a
holdsugár szűrődött be az ablakon, úgyhogy először nem tudtam kivenni, mit csinálnak, csak annyit láttam, hogy Phil feje Donny lába között van, Donnyé meg Phil lába között. Aztán Donny fölemelte a fejét, és az ezüst fényben nedvesen megcsillant Phil hatalmas, vérbő dákója. Olyan vastag volt, olyan robusztus, mint az egész teste, hevesen lüktetett – maga volt a tökéletes szépség. Donny feje megint lebukott, és a látnivaló eltűnt a szájában. Szenvedélyesen szopta, és boldogan fel-felmordult közben. Elégedettségének, meglehet, az volt az oka, hogy a másik oldalon Phil munkálkodott hasonlóképpen. Ahányszor Phil szerszáma előbukkant, mindig nedvesen fénylett, Donny remekül szopta. Elbűvölve bámultam, egyre fokozódó izgalmat éreztem, és az a bizonyos hely a lábam között síkos lett. Hű, de szerettem volna egy ilyen rettentő jó dolgot nyalogatni! Játszani vele, körülfogni, kiengedni, újra megszerezni, kínozni, becézni. Helyet cseréltek, úgyhogy most Donny fütykösét láttam, amint ki-be járt Phil szájában. Hosszúdad volt, akárcsak maga Donny, csinos, elegáns, de nem borzongatott meg úgy, mint Phil királyi szerszáma. Sóhajaik és nyögdécseléseik elárulták, hogy milyen jól érzik magukat. Egyre hangosabbak lettek, egyre gyorsabban mozogtak, s végül egyszerre elélveztek. Tudtam, hogy fel kellene szívódnom, mielőtt meglátnak, de olyan izgatott voltam, hogy nem tudtam megmozdulni. Donny a hátán feküdt, karjával eltakarta a szemét, a melle fénylett az izzadságtól, Phil mellette pihegett és nézte. Hirtelen felpillantott és meglátott. Megdermedtem, arra számítottam, hogy dühös lesz, de csak rám kacsintott, így aztán én is visszakacsintottam és elosontam. De amit láttam, az nagyon felkavart. Reszkettem a vágytól, és tudtam, hogy addig úgysem alszom el, amíg meg nem könnyebbülök. Becsúsztattam a kezemet a lábam közé, és addig simogattam magam, míg el nem élveztem. Közben arról képzelegtem, hogy tele van a szám, fal, dúskál, kielégül. Ábránd volt, persze, önámítás, de megfogadtam: addig nem nyugszom, amíg meg nem szerzem ezt a tapasztalatot. Másnap a reggelinél Phil úgy mosolygott rám, ahogy szokott, és egy szót sem szólt. Mintha mi sem történt volna. Egy este a fényképezés után Clive meghívott, hogy maradjak vele vacsorára. Kölcsönkérte Randolph Berrick új filmje, a Vér és tűz kazettáját, és együtt megnéztük. Randy, ahogy az újságok nevezték, szabadságharcost alakított; a hőstetteket férfias durvasággal játszotta, a szerelmi jeleneteket szenvedélyesen adta elő. Őrjítően csinos volt, a hangja, akár az aszúbor. Régebben elolvadtam volna ettől a hangtól, de akkor még ifjú voltam és ártatlan. Ebben az időben már azt vallottam: egy férfi legyen fiatal és erőteljes. Noha Randynek keskeny volt a csípője és izmos a combja, a közeli felvételeken már jól látszottak a szeme körül a szarkalábak. – Hű, de tetszett nekem azelőtt ez a pasas! – sóhajtottam fel. – Vannak nők, akiknek még ma is tetszik – jegyezte meg Clive. – Legalább ötven!
– Még csak a negyvenet tapossa. És micsoda nagy sztár! Meg kéne ismerkedned vele. Ha egy ilyen híres manus kísérgetne, az megadná a végső lökést a karrierednek. Igaza volt, de mostanra kiismertem már Clive-ot, úgyhogy hegyezni kezdtem a fülem. – Min töröd a fejed? – kérdeztem. – A fejem? Hogy érted ezt? – Na, ne fűzd az agyamat, Clive. Mondd meg szépen, mi folyik itt! – Aranyom… én csak annyit szeretnék, ha találkoznál vele és kedves lennél hozzá. – Ugyan miért? – Miért, miért? – ismételgette ártatlanul… túlságosan is ártatlanul. Igen! Miért? Clive felsóhajtott, mint akinek a világ összes gonoszsága nyomja a lelkét. – Nézd, Arany, én már elég sokat tettem érted. Most egy csöpp kis viszonzást kérek. Be akarok kerülni a menők közé. – De hiszen köztük vagy. – Na ne viccelj! Egy igazi menő nem azzal foglalkozik, hogy pitiáner képeket süt el olcsó bulvárlapok harmadik oldalára. Én első osztályú fotós akarok lenni, milliomosok és hírességek fotósa. Valahogy el kell indulnom. Üzenetet kaptam Randytől hogy találkozni akar veled. – És mit kapsz cserébe? – Lefényképezhetem. – Na jó – jelentettem ki – nem bánom, egyszer találkozom vele, de semmi többet nem ígérek. Randy telefonalt és meghívott vacsorára. Igent mondtam, és azonnal törni kezdtem a fejem, hogy mit vegyek fel. Jobb alkalmakra Donny szokott ruhát választani nekem. Az egyik unokatestvérének ruhaboltja volt, ahol árengedménnyel vehettem cuccokat. Ezúttal valami magas nyakút kerestem, ugyanis tartózkodóan akartam föllépni, hogy legyen módom meggondolni magam. Nos, a ruha, amelyet Donny hozott, csakugyan magas nyakú volt, de egyébként maga a szégyentelenség! Az anyaga barackszín selyem, a szabása testhezálló, az elején átlátszó csipkebetét, amely a nyakamnál kezdődött, a két mellem közt folytatódott, és leért egész a derekamig. Hátul ugyanúgy, csak épp a fenekemig. Egyszerűen nem lehetett alávenni mást, csak egy csöppnyi bugyit, de a semminél az is több volt. Előre kidolgoztam, hogy hogyan fogom formásan és udvariasan visszautasítani, ha véletlenül megkérne, hogy feküdjek le vele, de persze nem fog. Egy harmincassal idősebb nálam, csak rájön, hogy a dolog egyszerűen kizárt. Sofőr vezette Rolls Royce-on jött értem, szmokingban volt. A lélegzetem majd elállt, hogy milyen szívdöglesztő. Az ilyen nagy sztárok az életben gyakran kiábrándítók, de Randy bezzeg nem. Ami fenn a vásznon látszott, az megfelelt a valóságnak. Amikor meglátott, elmosolyodott. Nagyot dobbant a szívem. – Örülök, hogy kiöltözött, mert előkelő helyre megyünk vacsorázni.
Kinyitotta a kocsi italszekrényét, sherryt töltött, koccintottunk és így szólt: – Szép esténk lesz, Arany. Ugye megengedi, hogy így szólítsam? – Persze. – Maga meg szólítson Randynek, ahogy a barátaim. Remélem, nem haragszik, hogy randevút kértem magától, noha nem vagyunk bemutatva? Az a helyzet, hogy láttam a televízióban, és elkápráztatott. – Örülök, hogy meghívott – mondtam, és valóban örültem. Egy új francia vendéglőbe vitt, amely a legmenőbb helynek számított. Amikor méltóságteljesen bevonultam a karján, minden fej felénk fordult, és majd szétvetett a büszkeség. Nem vitás, hogy Randolph Berricknél látványosabb ruhadíszt nem viselhetett lány. Attól féltem, hogy rohan velem egy szeparéba, de nem. Olyan asztalt foglaltatott, ahová az egész vendéglőellátott. Kezdtem megnyugodni Randy tökéletes úriember volt, alám tolta a széket, és úgy kezelt, mintha üvegből volnék. Elmosolyodott, mikor látta, hogy meglepődöm. – Ugye borzasztóan régimódinak látszom egy magafajta gyermek szemében? – kérdezte. – Nem vagyok gyermek – mondtam, kicsit sértődötten. Bársonyos hangú nevetése forrón megbizsergette a gerincemet. – Nekem már csak gyermek marad! Látom, nincs szokva az ilyen kis figyelmességekhez, na de ha én vendégül látok egy hölgyet… – egész ellágyult a hangja –, azzal aztán úgy bánok, ahogy egy úrinővel illik. Hogy mást ne mondjak, soha nem káromkodom. Szerintem egy úrinő jelenlétében káromkodni szentségtörés. Tudja, Arany, azokban a régesrégi időkben, amikor a jó modort tanultam, a nőknek még volt méltósága. – Nem volt az olyan régen – vágtam közbe gyorsan – Úgy beszél, mint egy aggastyán. Maga még igazán távol van az öregségtől. – Igazán kedves magától, de mind a ketten tudjuk, hogy mi az igazság. Öreg vagyok én már egy olyan üde, harmatos kislányhoz, mint maga. Nem is kérek mást, csak, hogy egy kicsit sütkérezhessek a fényességében, egy kicsit ücsöröghessek és imádhassam, és ha ezt megkapom, az emlékek megédesítik majd hátralévő napjaimat. Tudom, mire gondolnak most, de hát, a fenébe is, még csak tizenhat éves voltam. Hogy bedőltem-e neki? Hát persze hogy bedőltem! Mint akit hipnotizáltak, úgy hallgattam. – Igen, itt akarok ücsörögni, bámulni akarom magát, arra akarok gondolni, hogy ha sok-sok évvel fiatalabb volnék, hogyan venném le a ruháját, szép lassan… lassan. – Képzelem, hány ruhát vett már le szép lassan – jegyeztem meg, és úgy éreztem, rendkívül nagyvilági vagyok. Randy önelégült kis nevetéssel fölnevetett. – Talán. De ha magára nézek, elfelejtem az összeset. Sokat sejtetően nevettem, de remegett a hangom. – És mit szólnának álmai régi asszonyai, ha tudnák, hogy elfelejtette őket, vagy legalábbis úgy tesz, mintha elfelejtette volna? – Úgy teszek? Fiatal lány létére milyen cinikus! Egyébként okosan teszi. Nem szabad megbízni egyetlen férfiban sem, már persze rajtam kívül.
Egyszóval, ha magára nézek, drága Arany, abban sem vagyok biztos, hogy azok a régi asszonyok egyáltalán léteztek. – De hisz maga nagy szívtipró – ugrattam –, legalábbis azt híresztelik magáról Vállat vont. – A pletykarovatok! Ne is vegyen róluk tudomást. Az igazi szenvedély titokban lobog, nem a nyilvánosság talmi fényében. – Na persze – hagytam rá, és jóformán nem is tudtam, hogy mit mondok. – A szenvedély lényege az idő… a zavartalan, hosszú idő – magyarázta, és mélyen a szemembe nézett. – A vágyat cseppenként, gusztussal kell ízlelgetni. Az igazi szerető nem esik neki a nőnek, mint egy vadállat. Időt ad neki, eleinte csak csókolgatja, nagyon lassan, mindenhol. Mondja, Arany, csókolták már magát… mindenhol? – Soha – mondtam, és csak szerettem volna, ha nem fullad el a hangom. A bőröm bizsergett azoktól a gondolatoktól, amelyeket a fejembe ültetett. – Remélem, hogy akinek majd olyan szerencséje lesz, hogy megteheti, érteni fogja a dolgát. – Azzal megfogta a kezemet, megfordította, és a szájához emelte a tenyeremet. Megperzselt a forró lehelete, ahogyan azt suttogta: – Remélem, becézgeti majd az ajkával, a nyelvével azt az édes mellét… Ennél a szónál közelebb húzta a kezemet, és kis köröcskéket kezdett rajzolni a tenyerembe a nyelve hegyével. Éreztem, hogy a mellem hozzáfeszül a ruhámhoz. Alig kaptam levegőt. Nem untatom önöket a többi részlettel. Azt akarják tudni, hogy megtettem-e vagy sem? Hát persze, hogy megtettem! Attól, amit beszélt, már azt se tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Elmondta részletesen, hogy mit akar velem csinálni, és persze nem engedhettem el, amíg nem csinálta meg. Az autóban az én címemet adta meg a sofőrnek. Szűziesen megfogta a kezemet, de ezt már nem tűrhettem lehúztam magamhoz a fejéi, és bedugtam a nyelvemet a foga közé. Addigra már sokat tanultam Clive-tól, úgyhogy mikor éreztem, hogy lassan közeledik a nyelve az enyémhez, kihívóan hozzá-hozzáértem, tudtam, hogy ez rém izgató. Csakugyan, mire szétváltunk, mind a ketten ziháltunk. Randy bizonytalanul megszólalt: – Arany… jól értem? Minthogy lassúnak bizonyult a felfogása, újra kezelésbe vettem. Ezúttal már tisztességesen válaszolt, és mélyen betolta a nyelvét a szájamba. Megfogtam a kezét és a mellemre tettem. Sajgott a testem a vágytól, hogy benyúljon a ruhám alá, de az a nyomorult rongy olyan volt, akár a páncél. Alaposan megtanultam, hogy máskor okosabban válasszak. Randy kiszabadította magát, és rekedten odaszólt a sofőrnek, hogy mégiscsak őhozzá menjünk. Majd visszafordult, és becsúsztatta a kezét a szoknyám alá. Búsan felsóhajtottam, mert eszembe jutott, hogy mennyire ragaszkodtam ahhoz a nyomorult bugyihoz. Akár erényövet is hordhatnék! Ekkor meghallottam, hogy reccsen az anyag, amint Randy széttépi, s ujjai már a lábam között… kalandoztak. Háromszor elélveztem
az autóúton, és tudtam, hogy ma éjszaka még akárhányszor képes leszek rá. Uhh! Szénaboglyában fogok hancúrozni a nagy szívtipróval. Egészen bezsongtam. Fantasztikus háza volt, persze a legjobb környéken, minden falat tükrök és szexis képek borítottak Nem mintha túl sok részletet jegyeztem volna meg, legalábbis akkor. Alig vártam, hogy levetkőzzünk, és a lényegre térjünk. Az ágyat is csak azért jegyeztem meg, mert öt ember is elfért volna rajta, meg azért, mert az ágynemű sötétkék selyemből volt. Egyszerre zuhantunk rá és téptük le egymásról a ruhát. Szerettem volna látni, milyen meztelenül, de azonnal lekapcsolta a villanyt, és úgy kellett kitapogatnom a sötétben. Jó volt az érintése, jó az illata, de amikor érte nyúltam, lefogta a kezem, mondván, hogy „mindent a maga idejében, előbb más dolgunk van”. Kinyújtotta a kezét, és bekapcsolta az ágy mellett álló magnót. A szobát nyomban zene töltötte be, modern, kiábrándult és mélabús, szenvedélyes és izzó dzsesszzene. Meglehet Randy nem a legnagyobb színész a világon, de a rendezéshez, ahhoz aztán ért! A szájával és a nyelvével kezdte a játékot. Ahogy ígérte, mindenhol csókolt. Gyöngéden úgy igazított, hogy a hasamon feküdjek, aztán megindult odaföntről, és reszkető kis nyelvcsapásokkal csiklandozni kezdte a nyakamat, de úgy, hogy majdnem kiugrottam a bőrömből. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen érzékeny ez a testrészem. Egyre jobb lett, ahogy ¡efelé haladt a gerincemen. Egész testemen végigfutott a gyönyör, és hallottam, hogy elégedetten föl-fölnevet, élvezi, ahogy vonaglom az érintésétől. – Jó? – kérdezte – Jaj… borzalmasan! Így… tovább… Már a derekamnál járt, a csípőmnél, aztán behatolt a fenekembe. Önkéntelen hörgés tört fel a torkomból az érintésétől. Ez nem igaz! Hát ilyesmiről olvastam azokban a könyvekben, ezt akartam kipróbálni Cliveval. Randy igazi művész volt… nyelvművész. Olykor dárdának használta a nyelvét, s döfött vele bitangul, olykor festő ecsetjének, s bizalmasan meghúzta vele a részleteket, olykor karmesteri pálcának, s megmozgatta ritmusra a testemet. Irtó hamar egybehangolódtam vele, hol így, hol úgy tekeregtem elébe, s ú) meg új tájaimat kínáltam fel, mert minden porcikám sajogva várta az édes gyötrelmet, amelyet rám mért. Szerettem volna végre kézbe venni a lényeget, de továbbra is megközelíthetetlenül őrizte. Elképzeltem, hogy milyen nagy lehet, milyen keményen állhat, mint Philé azon az éjszakán, amikor meglestem Donnyval, és elepedtem, hogy a számba vehessem. Randy épp a combom belső oldalát csókolta, és lassan haladt fölfelé… igen, oda, ahol addigra már síkos volt a pálya. Elállt a lélegzetem, felnyögtem, amikor odaért, és pici kis mozdulatokkal elkezdte ki-be húzgálni a nyelve hegyét. Egy perc alatt kétszer elszálltam. – Isteni az ízed – mormolta –, akarlak, még, még… Aztán mélyen belém merítette a nyelvét, tolta, döfte, akár az igazit, csak ez sokkal hajlékonyabb volt. Megdöbbentett nyelvének ereje és gyöngédsége, megsemmisített, boldog őrületbe hajszolt. Sikítani szerettem volna a gyönyörtől, ahányszor elélveztem. Kinyújtottam a
kezem, és végre sikerült megszereznem, amit akartam. Rábuktam a számmal, és felmordultam elégedettségemben. Nem olyan volt, amilyennek képzeltem. Kisebb volt, mint a lelki szemeim előtt lebegő hatalmas szerszám, és közelről sem olyan kemény. Lázas igyekezettel dolgoztam rajta, egy másodpercre sem pihent a szám, és íme: lassan keményebb és valamivel nagyobb is lett. De épp csak belelendültem, s már el is vették a játékomat: Randy gyorsan megfordult, bevágta a lábam közé, és a legáltalánosabb testhelyzetben mozogni kezdett. Összerándultak az izmaim az immár begyakorolt módon, hadd élvezze, gondoltam, hiszen köszönettel tartoztam azért a csodás új élményért, amelyet kaptam tőle. És akkor megtörtént. Néhány másodpercig jó gyorsan mozgott, aztán felnyögött és kész volt. Nem akartam hinni a szememnek. Alig egy percet volt bennem, és annyi. Éreztem, ahogy egyre zsugorodik, aztán kicsusszant. A mai előadás ezzel véget ért. Randy úgy kapkodott levegő után, mint aki kilométereket futott. Felkapcsolta az ágy melletti kislámpát, és a halvány fényben jól láttam, hogy egészen leengedett. Tulajdonképpen nagyon helyes volt, de azt nem mondhatom, hogy nagy gusztusom támadt volna rá. – Na? – kérdezte ravaszkásan. Talán azt várja, hogy tapsolni fogok? Jó, nem nyavalyogtam neki, olyan ostoba azért nem vagyok. Arról kezdtem lelkendezni, amit a nyelvével csinált, mert az csakugyan különleges volt. Legalább tízszer elmondtam, mire kezdett megkönnyebbülni, én pedig tudtam már, hogy ez a helyes taktika. Fél órát is eltartott, amíg megvigasztaltam, de addigra már egész kifáradtam. A Rolls Royce vitt haza. Örültem, hogy Randy nem jött velem, mert muszáj volt gondolkodnom. Amikor kigördült velem az autó, hirtelen lelkiismeret-furdalásom támadt Phil és Donny miatt, akiknek azt ígértem, hogy korán megyek haza. Csak rájöttek, hogy közbejött valami! Biztos már rég alszanak. De nem! Amikor beosontam az ajtón, merev arccal, sértődötten ültek a hallban, mint két vénkisasszony nagynéni. – Hol a fenében voltál? – kiáltották egyszerre. – Majd belehaltunk az izgalomba!
4 Attól fogva Randyvel futottam. Mindenhová elvitt, a filmbemutatókra, színházi premierekre, drága vendéglőkbe Akárhová tettük be d lábunkat, azonnal csattogni kezdtek a fényképezőgépek, és az újságok másról se írtak, csak az idillünkről. Clive csinált egy káprázatos sorozatot Randyvel. Én halálra nevettem magam, mert addigra már tudtam, hogy Randy festeti a haját, de Clive lencséje egész természetesnek mutatta. Randy odavolt a gyönyörtől, és azonnal kijelentette, hogy Az erőszak földjének forgatásán, amely épp
akkor kezdődött el, Clive fogja csinálni a sajtófotókat. Szép lassan híre ment a filmvilágban, hogy Clive legalább öt évet le tud varázsolni bárki életkorából. Ettől kezdve a sztárok egymás kezéből tépték ki a műterem kilincsét. Én is megismerkedtem egy csomó hírességgel. Volt egy nő – a nevét nem mondom meg, mindenesetre nagyon nagy filmsztár –, aki ahányszor meglátott, mindig sürgősen elhurcolta a közelemből az új férjét. Képzelhetik, milyen eszméletlenül jól éreztem magam! A férfiak nem győztek mondogatni, hogy ha szakítanék Randyvel…, amit persze gondosan elraktároztam magamban. Egy este elmentünk a Kitörés című film bemutatójára, melynek zenéjét – micsoda vad rock volt! – Butcher szerezte és játszotta. Butcher-ért őszintén rajongtam, imádtam a brutális külsejét, ördögi megnyilatkozásait, saját szerzeményű dalainak kegyetlen szöveget – már amennyire ki lehetett venni a zene dübörgéséből. Szóval, amint sétáltunk körbe Randyvel és köszöngettünk az embereknek, egyszerre felbukkan Butcher! Pont jobbra állt tőlem, szegekkel kipitykézett bőrruhában, szörnyű láncokkal dekorálva. A fél füléből fűrész himbálózott Önfeledten megbámultam, képtelen voltam levenni róla a szemem. Álmaim hátborzongató rémkirálya mintha egy ócskavastelepről pottyant volna ide. Elnevettem magam, és bár minden igyekezetemmel megpróbáltam visszafojtani vidámságomat, újra meg újra kitört belőlem. Butcher arca elsötétült, azon se csodálkoztam volna, ha kitépi a füléből a fűrészt, és feldarabol vele, de csak megfordult és peckes léptekkel elvonult. Hát igen, Randyvel olykor csodás volt, de azért az élet nem rózsaágy. Eleinte imádtam hallgatni, amikor mesélt. Szavaiból előkelő életuntság és jólértesültség áradt. De elég hamar rájöttem, hogy folyton ismétli önmagát. Állandóan ugyanazokat a szövegeket sütötte el, amelyeket láthatóan szépen kiagyalt, és kívülről betanult. Kezdetben nagyon hatásos volt, de harmadik nekifutásra felfogtam, hogy amit mond, az is csak annyira mély, mint ő maga. Az az igazság, hogy Randy nem volt túl intelligens. Egyetlen témához értett igazán, de ahhoz aztán nagyon: hogyan kell szerződést kötni, pénzt befektetni. Amikor elmeséltem neki, hogy milyen szerződést erőltetett rám Clive, egész megbotránkozott, hogy mennyire igazságtalan… talán mondanom sem kell, hogy Clive javára és az én káromra. – De sose búsulj – tette hozzá. – Kiskorú vagy, úgyhogy a szerződés nem érvényes. – Biztos vagy benne? – kérdeztem eltűnődve. – Egyszerűen fogod magad, kilépsz belőle és kész. Na, ezt nem árt tudni. Attól fogva, ha Randy tőkéről, részvényről, adóról beszélt, csupa fül voltam, és minden szavát megjegyeztem, ha azonban másról, alig bírtam nyitva tartani a szemem. Randy az ágyon kívül szörnyű unalmas tudott lenni. Nem mintha az ágyban olyan tűzrőlpattant lett volna. Káprázatos nyelvtechnikát fejlesztett ki lankadó energiája ellensúlyozására. Igazából mindig csak a legutolsó pillanatban jött belém, de akkor aztán másodpercek alatt kész is lett. Olyan is előfordult, hogy egyáltalán nem
tette be, mégis elvárta, hogy örüljek annak, amit kaptam. Eleinte nem nagyon izgatott, sőt még élveztem is ezt az újfajta módszert, mert Randy valóban zseniális nyelvművész volt. Végül mégsem ért fel egy rendes szeretkezéssel, egy jó nagy szerszámmal, amely tisztességesen betölt. Egyre jobban vágyódtam Clive után, akinek a fantáziája nem volt valami hű de nagy, de akinek egyszer beadott, az nem panaszkodott egy darabig. Egy este aztán nem bírtam tovább. Randy a szokásosnál is pocsékabb formában volt, mert fájt a háta, én pedig szörnyen ácsingóztam. A Rolls Royce, mint rendesen, Phil és Donny házánál rakott le, de alig léptem be, már hívtam is a taxit, és rohantam Clive-hoz. Még nálam volt a lakáskulcsa, így aztán szép csöndben beosontam, és nagyon szorítottam, hogy egyedül találjam. Akkoriban egy menő színésznővel volt együtt, aki esténként játszott, ezért úgy sejtettem, hogy ilyenkor még nem lehet Clive-nál. Clive kinézett az ajtón, miközben a lépcsőn felfelé mentem – Egyedül vagy? – kérdeztem mohón. – Ebben a pillanatban még igen, de egy fél órán belül itt lehet a nő. – Á, nem kell nekem ennyi idő – nyugtattam meg, és már nyúltan is a slicce után. Egy szempillantással felmérte kétségbeejtő helyzetemet, és gyorsan felhúzta a ruhámat. A falnak dőlve álltunk. Hű, de jó volt! Szuper! Szerszámát irdatlan nagynak éreztem, és csak nyomott, nyomott a falnak. Egyszerre lett jó mind a kettőnknek, de utána sem eresztettük el egymást, nem is jött ki belőlem, úgy kapkodtunk levegő után. – Mit csinálsz velem? – kérdezte félőrülten. – Minden másodpercben itt lehet. Negyvenéves, azért kellenek neki a fiatal férfiak, mert tele vannak energiával. – Megmozdult bennem egy csöppet, és én zihálva viszonoztam a mozdulatát. – Akkor légy energikus! – Ezek után? – Fog az menni, Clive. Fantasztikus vagy! – Hogy a fenébe ne? Muszáj annak lennem. Azzal újra elélvezett bennem, abban a pillanatban, amikor én is. Neki roskadtunk a falnak, és reszketve öleltük egymást. Aztán Clive ugrott egyet. – Hallod? Az autója. Megismerem a hangját. Hátul menj ki. Lerohantam a lépcsőn. Clive hirtelen felhúzta a cipzárját, és a bejárati ajtóhoz szaladt. Na, az túlzás, hogy szaladt, inkább támolygott. Miközben kiosontam, magamban bocsánatot kértem a hölgytől. Azt a napot sosem felejtem el, amikor Randy meghívott Az erőszak földje forgatására. Jó sok munkát adtam a fiúknak aznapra. Megegyeztünk benne, hogy nem volna helyes falusi kislánynak öltöznöm, úgyhogy Donny ágyfútta frizurát borzolt nekem, Phil pedig úgy kirittyentett, hogy biztosra vettük, el fognak ájulni. Ő találta ki azt is, hogy szűk fehér nadrágot vegyek fel, amelybe úgy kellett belesegíteni, s annyira feszült rajtam, hogy nem fért alá bugyi,
tenyérnyi se, de sebaj, hiszen melltartót se vettem a világoskék selyemblúzom alá. Randy megjelent a sofőr vezette, hatalmas fekete autójában, amelyet a stúdió reggelente érte küldött, és repesztettünk. Nekem egy kicsit korán volt még, ezért aztán kárpótlásul pezsgőztünk egyet. Az erőszak földje vérbeli kalandfilm volt, amelyben Randy mint az emberiség megmentője helikopterekből ugrált ki, elszabadult kamionokat fékezett meg. A veszélyes mutatványokhoz persze kaszkadőröket alkalmaztak, hiszen a cégnek gondolnia kellett a kockázatra, Randynek a fájós hátára. A történetben három nő szerepelt. Randy mind a háromba szerelmes volt, és mind a hármat otthagyta, majd felszállt kis sportrepülőgépére, és beleveszett az alkonypírba. Aznap, amikor ott jártam, Randy Delia Linetttel – a három nő közül ő volt az érett asszony – forgatott. Majd elszálltam a boldogságtól, hogy láthatom, mert Delia Linett volt a kedvenc filmszínésznőm. Nagy csalódás volt közelről látni. Az életrajzai, amelyeken csámcsogott a közönség, harminchárom évesnek mondták, de a valóságban legalább negyvenöt volt. Szegény operatőrnek minden ravaszságát be kellett dobnia, hogy a szépség illúzióját keltse. A közelképeket például mindig felülről vették föl, mert így el lehetett rejteni azt a szomorú tényt, hogy Delia álla egy kicsit már megereszkedett. Igazán azonban az tette tönkre az arcát, hogy valahányszor nem rajta volt a kamera, elöntötte a rosszkedv, aminek persze én is lehettem oka, mert engem szemmel láthatóan egyáltalán nem kedvelt. Vasvillaszemeket vetett rám, különösen, amikor Sax Kalloway, a rendező odafordult hozzám, és azt mondta: „Te jó isten, hogy maga milyen fiatal! Már lassan el is felejtem, milyen az, ha valaki tényleg fiatal.” Na, akkor Delia legszívesebben megölt volna. Sax negyvenes, hófehér hajú, pokolian vonzó pasi volt. Egész forgatás alatt izgatottan ugrált, és közben le nem vette rólam a szemét. Mostanára már hozzászoktam az ilyesmihez, szinte észre se vettem. Hadd bámuljon, ha ahhoz van kedve. Hirtelen odakiáltott valakinek: – Álljatok rá! Gyorsan! Beállított, összevissza forgatott, és közben azt motyogta: – Isteni! Igen… magát az isten is kamera elé teremtette. Hogy hívják? Különben ne is mondja meg, csak írja le a címével és a telefonszámával együtt. Leírtam, Delia gúnyosan figyelt, és azt sziszegte: – Ne aggódj, drágám, többet nem fogsz hallani felőle. Sax ilyen papirosokkal tapétázza ki a falát. A telefonszámokat meg a sóherebb barátai közt árulja, akiknek jól jön egy-egy olcsó numera. Ugye, édesem? Sax a két keze közé fogta Delia arcát halvány csókot lehelt rá, s közben mélyen a szemébe nézve mormolta – Ha valaki regélhetne az olcsó numerákról, az te vagy, édesem. És most megköszönném, ha arrább dobnád magad. Delia beviharzott a felvevőgép elé. Randy is előjött az öltözőjéből, a sminkes lány jóvoltából bronzbarnán, sportosan, és Sax beállította a
jelenetüket. A háttérben álltam, és sóvárogva figyeltem őket. Tanulni akartam, hisz lehet, hogy nemsokára én is a kamera túlsó felén leszek. Delia a gonosz ember nőjét játszotta, aki titokban szerelmes Randybe. Randyt épp most akarták meggyilkolni, de sikerült meglépnie. Az arcára festett diszkrét zúzódások jelezték, hogy milyen szörnyű veszélyeken ment keresztül. Delia átlátszó hálóingben feszített. Randy átmászott a hálószoba ablakpárkányán, odaosont a nő háta mögé, és megcsókolta a meztelen vállát. A tükörben találkozott a tekintetük, és fellángolt bennük a szenvedély. Tizedikre sikerült csak, mert Delia állandóan elrontotta a szövegét. Akárhányszor kezdték újra, Randyben mindig felizzott a szenvedély, s megfigyeltem, hogy mindig ugyanúgy. Mint amikor kinyitnak egy csapot. Végre Sax felkiáltott: „ennyi”. Delia dühöngve kiviharzott, szegény Randyn pedig látszott, hogy a könyökén is szenvedély izzik kifelé. Ebédszünetet tartottak. Randy behívott a lakókocsijába, oda hozták az ebédünket. Szemmel láthatóan tudott már Sax érdeklődéséről. – Szeretnél a filmhez kerülni? – kérdezte. Vállat vontam. – Vicces lehet – vetettem oda, és eszembe jutott Clive tanítása: nem szabad kimutatni mohóságunkat. – Hát volna itt neked egy kis szerep – mondta könnyedén. – Csak néhány mondat, de kezdetnek nem rossz. – Talán Sax erre gondolt – mondtam eltűnődve. Átölelte a derekamat. – Lehet, Aranyom, de itt nekem kell valamire gondolnom. Különben nincs bolt. – Nem értem. Hát nem Sax a rendező? – Az ám, de a szerepeket én osztom. Pillantásomtól egy jéghegy is olvadásnak indult volna. – Jaj, Randy, úgy szeretném! Csak nem fogod megtagadni ez a picike kérést a te Aranyodtól ? Ugye… Randy? – Apait-anyait beleadtam abba, hogy a nevét elsuttogtam, mert eszébe akartam juttatni boldog ágytornáinkat. És csakugyan, láttam, ahogy elvörösödik a festék alatt, és kis híján kiejti a kávéscsészét a kezéből. – Semmit sem volnék képes megtagadni tőled… Tudod jól – mondta rekedten, azzal benyúlt a blúzomba, és mohón simogatni kezdte a meztelen mellemet. – Istenem – mar zihált –, de szeretném… most azonnal! – Jaj, ne butáskodj, minden másodpercben szólíthatnak – suttogtam. Randy felállt, és bezárta a lakókocsi ajtaját. – Annyi időnk még van, csak sietni kell – mondta. Én már húztam is lefelé a nadrágomat. Az a tudat, hogy sietnünk kell, kifejezetten lelkesített, különösen, amikor megláttam, hogy mekkora hatással van Randyre. Lehúzta a cipzárt a nadrágján, kibukott a dákó, és… hűha! ekkorának még sohasem láttam! Büszkén meredt az égnek, feszesen remegett. Nem győztem kivárni, amíg belém teszi, s ott álltó helyünkben rávetettem magam. Randy a két tenyerébe fogta a fenekemet, magához húzott, én köréje kulcsoltam a lábamat, öleltem, szorongattam, közben egészen belém hatolt, én meg ráhúzódzkodtam.
Ebben a pózban most csináltam először, de megfogadtam, hogy nem utoljára. Halk koppanás az ajtón, valaki lenyomta a kilincset, s megszólalt egy udvarias hang. – Maga következik, művész úr! – Azonnal megyek – szólt ki Randy. A hatás frenetikus volt. Kitört belőlünk a röhögés, s közben mindketten elélveztünk. A testem rázkódott a nevetéstől és az izgalomtól, s a két élmény annyira fölerősítette egymást, hogy majd eszem vesztettem. Aztán kimerülten és boldogan néztünk egymásra. – Szólok Saxnek a szerepről – mondta Randy, miközben húzta fel a cipzárját. Örömömben megpróbáltam újra megcsókolni, de Randy eltolt magától. – Könyörgöm, ne kezdd újra – kérlelt. – Úgyis újra kell csináltatnom a maszkomat. Mielőtt kilépett volna a lakókocsiból, eltűnődött egy pillanatra, és azt mondta: – Ugye, megteszel nekem egy kis szívességet? – Persze – válaszoltam. – Mit? – Hát… ráérsz megtudni, ha eljön az ideje – mondta titokzatosan. Néhány napig nem találkoztunk, mert látástól vakulásig dolgoztam egy hatalmas divatfotó-sorozaton, közben azonban sokat gondolkoztam. Amilyen Randy a lakókocsiban volt, az egyszerűen hihetetlen. De miért? Hát persze. Máskor megpróbálta minél tovább elhúzni a szeretkezést, mert tudta, hogy fantasztikus élményt várok el tőle, közben pedig elfáradt, lelankadt, amitől ideges lett, elkeseredett, s a kör bezárult, pocsék végeredménnyel. De amikor sietni kellett, nem maradt ideje idegeskedni, és az eredmény… uhh! Beleborzongtam a gyönyörbe. Elhatároztam, hogy eztán úgy fogom rendezni, hogy lehetőleg minél több ilyen gyors menet legyen, és mindketten boldogok leszünk. De hát ember tervez, isten végez. Felhívott egy Jordan Adams nevű ember, és azt mondta, a Vasárnapi * * * munkatársa. A lap címe nem fontos, lényeg, hogy szennylap, amely mocskos leleplezésekből tartja fenn magát. – Szeretnék magával egy szenzációs sorozatot csinálni. Én megírom, maga meg csak mesél. – Miről meséljek? – kérdeztem óvatosan. A pasas majd megszakadt a nevetéstől. – Randolph Berrick barátnője tőlem kérdezi, hogy miről meséljen? Oltári! Maga igazán jófej lehet. Zabálni fogják az ártatlan kis szövegét. Na, ide figyeljen! Csinálunk magáról néhány bikavadító képet, aztán egypár napig mesél nekem… összedobunk néhány zaftos sztorit, hogy milyen az ágyban. Már ki is találtam az első folytatás címét… persze nem végleges: „A hősszerelmes az ágyban is hős szerelmes – mondja Randy Berrickről Arany.” Na, tetszik? Aztán majd szép alaposan kitálalja Randy szokásait, hogy mit szeret, mitől pörög be, hányszor tud egy éjszaka, és milyen hosszan, követel-e magától mocskos dolgokat… szóval ilyesmit. És a végén kap egy kalap pénzt. Mondjuk tízezer fontot. Na, mit szól az ajánlatomhoz? Vevő rá?
Miközben beszélt, elöntött a vörös köd. Nem találtam szavakat, hogy félbeszakítsam. Végül sikerült kinyögnöm: – Ilyen gyalázatos ajánlatot még életemben nem kaptam. Hogy eláruljam egy barátomat…, hogy kifecsegjem a magánéletünket egy szennylapnak... – elakadt a hangom dühömben. Mégis, mit gondolnak ezek rólam? – Na jó, értem, maga egy rendes lány, elvei vannak hűséges – folytatta Jordan, mintha mi sem történt volna. – Legyen tizenkétezer. – Maga megőrült! – sikítottam. – Hogy tehetnék ilyesmit Randyvel? Bízik bennem, nem érti? – Tizenötezer. – Menjen a fenébe. Ha húszat adna, se tenném meg. – Na ne! Nem ettem kefét. Tizenötezer az utolsó ár – Az utolsó ár? Micsoda hernyó maga! El kéne taposni. – Nézze, én nem ismerem a maga kisded játékait… – Nem játszom – szakítottam félbe. – Egyszerűen nemet mondok az ajánlatára. Világos? Vagy írassam fel az égre? – Addigra már tomboltam a dühtől. – Világos. Csak azt hittem, hogy maga… hogy maga… – egy kicsit dadogott, aztán lecsapta a kagylót. Felhívtam Randyt, aki éppen forgatott. Hagytam neki üzenetet, de eltelt vagy három óra, mire visszahívott. – Épp most szólt ide Jordan Adams – kezdte, és olyan dühös volt a hangja, hogy alig ismertem rá – Ahá! Szóval keveri a grízt! Randy, ilyen förtelmes alakkal még életemben nem találkoztam. Azt akarta, hogy meséljek az újságjának a magánéletünkről. Tudod, hányan olvassák azt a lapot? Milliók! És amikor nemet mondtam, azt hitte, kéretem magam Hát jól elküldtem a francba. – Te hülye tyúk! – robbant ki Randyból. – Tudom, hogy elküldted. Azért hívott fel, hogy elpanaszolja. Biztos voltam benne, hogy igent fogsz mondani. Nem hittem a fülemnek. – Azt akarod mondani, hogy te tudtál erről az egészről? – Na ne add az ártatlant, te tökkelütött! Hát ennyit arról a férfiról, aki szentségtörésnek tartaná, hogy káromkodjon egy nő előtt. Kibújt a szög a zsákból. – Persze hogy tudtam! – csattant fel. – Én szerveztem meg az egészet! – Megszervezted? Hogy a nemi életünkről beszéljek?! Tisztán hallottam a telefonban, hogy nagyot sóhajt. Aztán beszélni kezdett, lassan, türelmesen, mintha hülye volnék. – Igen, megszerveztem. Negyvennyolc éves vagyok. Mit gondolsz, mit mondanak az emberek, ha egy tizenéves lánnyal látnak lötyögni? Irigyelnek! Azt mondják, ennek a Randolph Berricknek mégiscsak tudnia kell még valamit, ha ragadnak rá az ilyen kis szépségek. Neked az lett volna a dolgod, hogy nagydobra verd, mi az a valami, amit tudok. – Egyre jobban üvöltött, a hangja remegett a dühtől és csalódottságtól. – Az lett volna a dolgod, hogy elmeséld: Randolph Berrick tigris az ágyban. Akkora kérés volt ez? Igazán csekélyke szívesség lett volna cserébe mindazért,
amit tőlem kaptál. Nem beszélve a tizenötezer fontról, amit szépen kidobtál az ablakon – ordította. – Szóval ez volt az a kis szívesség, amelyet kértél tőlem! – kiáltottam. Halálosan megsértődtem. – Mért nem mondtad meg, minek kellett titokzatoskodnod? – Azért, mert azt hittem, van annyi eszed, hogy felfogod, és nem kell betűről betűre mindent a szájadba rágnom. Na persze, tudhattam volna! Tudod, mi a baj veled, Arany? Nyomorult önző kis cafka vagy. Semmi más nem érdekel, csak önmagad. – És én még rendes akartam lenni hozzád! – ordítottam. – Nem hittem volna, hogy egész idő alatt használtál, mintegy fogkefét. – Benőhetne már a fejed lágya. Mind a ketten használtuk egymást. Mért, mit gondolsz, mások hogy csinálják? – Én mindenesetre nem így csinálom – jelentettem ki határozottan. – Na jó, Arany, hagyjuk ezt. Az adósom vagy. – Csakugyan? – Csakugyan. És most fizetni fogsz. Megmondtam Jordannek, hogy azért utasítottad vissza az ajánlatát, mert régimódi kislány lévén azt hitted, megbántasz vele. Most azonban, a beleegyezésemmel, szívesen a rendelkezésére fogsz állni. – Na ne bosszants! – Arany, ha nem állsz kötélnek, az aranyhajadnál fogva vonszollak oda. – Jó, vonszolj. És mit parancsolsz, az igazat tálaljam ki? Mélységes csönd a vonal túlsó végén. – Ha nem mesélsz, nincs filmszerep – nyögte ki végül. – Ide figyeljen, művész úr – gügyögtem bele a telefonba –, végtelen gyönyörűségemre szolgál, hogy elküldhetem a francba a filmszerepével együtt. – Azzal lecsaptam a kagylót. Így lett vége a kapcsolatunknak. Nem vagyok normális, gondoltam. Háromnapi munkáért tizenötezer igazán nem semmi, ráadásul ha Randy egyenesen, rendesen megkér, szívesen megtettem volna neki. De nem szólt, csak használni akart. Nem láttam a dühtől. Mindenesetre máskor vigyáznom kell, hogy ne használhassanak ki. Én igazán nem bánom, ha egy férfi rajtam keresztül akar befutni (mért, én mit csinálok?), csak ne látssza meg magát. Clive ugródeszkának használt Randyhez, és Randy és mocskosul ki akart használni. Ezután észnél kell lennem. Azon kaptam magam, hogy Steve-ről ábrándozom. Milyen becsületesen ellenállt a kísértésnek! Inkább elszökött, csak hogy ne ártson nekem. Most, hogy már kiismertem a férfiak kétszínűségét, még jobban csodáltam. Olykor hajnalig ébren hánykolódtam, és Steve-re gondoltam. Jó lett volna tudni, hogy merre járhat, és hogy eszébe jutok-e egyáltalán. Clive egykedvűen fogadta a szakítást, közben ugyanis szépen elhúzott, és már nem volt szüksége Randyre. Mellesleg Randy úgy járt továbbra is Clive-hoz, mintha mi sem történt volna. Na ja, nem terem minden bokorban olyan fényképész, aki öt évet le tud varázsolni a színészről. A fiúk újra aranyoztak, és elláttak anyai tanácsokkal, hogy hogyan bánjak a férfiakkal, most, amikor kitágítani készülök érdeklődési körömet. Clive bombajó fotósorozattal ünnepelte meg az új énemet, mindenki el
volt ragadtatva tőle. Ebből az alkalomból közöltem vele, hogy vagy ad tisztességes gázsit, vagy keresek magamnak másik fényképészt. – Nehogy már! – vont vállat. – Csak nekem dolgozhatsz. Ha nem hiszed, olvasd csak el a szerződésedet. – Édes Clive – mondtam gyöngéden –, tizenhat éves voltam, amikor azt a szerződést aláírtam, úgyhogy, mint bizonyára jól tudod, érvénytelen. Foghatod, és szépen kitörölheted vele… – Jó, jó, kapsz új szerződést – vágott közbe Clive gyorsan. – Ide vele, jó fiú. Úgyis jól megtollasodtál belőlem. Clive morgott egy kicsit, aztán megegyeztünk. Hogy megmutassam neki: nincs harag, megcsókoltam. Csók csókot követett. Újra jó barátok voltunk.
5 Kezdtek meghívogatni különböző fellépésekre, például egy-egy áruház megnyitására, ami jól fizetett, és mindenféle kedvezményes vásárlást tett lehetővé. Addigra már nagyon szerettem volna valami lakást, és lestem, hogy nem kell-e megnyitni egy bútorszalont, mert jól jött volna néhány csinos bútordarab, de még elkerült a szerencse. Egyszer levelet hozott a postás, s felkértek Market Dyson mezőgazdasági kiállításának megnyitására. Na, ezektől vajon mit kapok? Ingyen malacot? Utánanéztem a lexikonban Market Dysonnak, és megtudtam, hogy kisváros Hampshire megyében, „mezőgazdasági termelése szoros összeköttetésben a szomszédos uradalommal, Dyson Hall-lal (a tizenötödik század óta a Dyson márkik otthona)”. Képet is mellékeltek az ősi sasfészekről: nagyszerű volt. Persze nem értem be egy lexikonnal. Burke nemesi almanachjában is kutattam az – alkalmasint kapzsi és tarka életű – ősök után. Megtudtam, hogy a jelenlegi márki keresztneve Portland Cedrick Arnsworth Harold James Francis… itt feladtam, pedig volt neki még vagy tíz. A kiállítást az uradalomban, Dyson Hall parkjában rendezték. Rájöttem, hogy eljött a nagy lehetőség: megismerkedhetni egy igazi lorddal. Felhívtam a mezőgazdasági szövetkezet titkárát, akitől a meghívás jött, és igent mondtam. Alaposan megizzasztott engem is, meg a fiúkat is, amíg eldöntöttük, hogy mit vegyek föl. A közönségem addigra már ragyogó, elegáns megjelenést várt el tőlem, de mégis… ha az ember egy arisztokratával készül találkozni, nevetséges volna túlságosan kiöltözni. Sokat töprengtünk, végül aztán Donny döntötte el a kérdést, mondván, hogy ha valaki az én pályámon ki akar ugrani, nem engedheti meg magának, hogy lazára vegye a figurát. Érvelése meggyőzött, úgyhogy jöhetett a ragyogás az elegancia. Donny szuper szerelést talált nekem habos rózsaszín selyemből, a dereka feszesre szabott, a szoknyája tizenöt centivel térd fölött végződött.
A kivágást kicsit merésznek tartottam az alkalomhoz képest, amitől Donny jót nevetett. – Nem szoktad rejtegetni az emlőmirigyeidet – jegyezte meg, és teljesen igaza volt. – Na jó, de ez most mezőgazdasági kiállítás – figyelmeztettem rá. – Még összecserélnek egy tehénnel. – Kizárt – nevetett fel újra Donny. – És különben is, addig mutogasd, Aranyom, amíg van. Semmi nem tart örökké. A hampshire-i útra lehajtható tetejű, fehér Rolls Royce-ot béreltem, sofőröstül. Az úton fel volt húzva a tető, hogy ne menjen tönkre a frizurám, de amikor Market Dysonba értünk, megkértem a sofőrt, hogy húzza le. Szerencsére szép nyári nap volt. Amerre csak elhaladtunk, ujjal mutogattak utánam az emberek. A kastély kovácsoltvas kapuját kinyitották már, mire odaértem, és jó sokan gyűltek össze. A sofőrnek lassítania kellett, mert elálltak az utat, és megjelenésemre felmorajlott a tömeg. Tisztán ki tudtam venni, hogy valaki azt mondja: „Ez Arany, fényképről ismerem.” Egy szemfülesnek, akinek sikerült odatolakodnia az autómhoz és benyújtania egy noteszt, autogramot adtam, és közben kecsesen és jóakaratúan mosolyogtam, akár egy filmsztár. A szövetkezet titkára elém jött, és mindjárt bemutatott a bizottsági tagoknak. Köszöngettem, mondtam, amit kell, és közben folyton a márkit kerestem. Senki nem nézett ki márkiszerűen. Aztán felléptem egy emelvényre, és megtartottam az ünnepi beszédet. Elsütöttem néhány viccet, mindenki nevetett, aztán hivatalosan is megnyitottnak nyilvánítottam a kiállítást, amit nagy taps fogadott. Több helyi lapnak is interjút adtam, igyekeztem mindegyiknek valami eredetit mondani, – ami meglehetősen nehéz volt, mert mind ugyanazt kérdezte: nagyon lesújtott-e a szakítás Randolph Berrick-kel? Mi a véleményem az új barátnőjéről? Bűbájosán ecseteltem, hogy a legjobb barátság sem tart örökké, meg efféléket. Mi mást mondhattam volna? Aligha fecseghettem ki, hogy beképzelt, önelégült majom, és hogy még egy szőnyeget se tud tisztességesen lefektetni, nemhogy egy nőt! A helyi televízió felvevőgépei mindenhol a nyomomban voltak, és megörökítettek a legkülönbözőbb állatokkal, így például Bimbóval, „a legszebb tehén'' cím birtokosával. Elképzeltem, micsoda feliratot fognak kiagyalni ehhez a felvételhez! Bimbó féltékeny tekintetéből azt olvastam ki, hogy nemigen akaródzik neki osztozni a dicsőségben. De nem volt kiút, úgyhogy átkaroltam a nyakát, és a fülébe súgtam, hogy ha meg mer rúgni, visszarúgom. Alighanem megértette, mert olyan jó volt, mintegy angyal. Végül kiszúrtam a figurát. Na, az lesz a márki! Hűvösen előkelő arcán olyan kifejezés ült, mintha büdösét szagolna. Odaléptem hozzá, és megszólítottam: – Bocsánat, ön Dyson lord? Úgy festett, mint aki mindjárt elájul. – Greaves vagyok, kisasszony – közölte megvetően. – Tizennégy éve van szerencsém őlordsága inasának lenni. – És akkor hol van Dyson lord? – kérdeztem bosszúsan.
– Őlordsága a városban van, kisasszony – jelentette ki méltóságteljesen Greaves. – Mint rendesen, engedélyezi, hogy uradalmát jótékony célú rendezvényre használják, de nem érzi kötelességének, hogy ő maga is jelen legyen. Ezt jól megkaptam. Micsoda nagy mellénye van ennek az alaknak! Mégis, minek gondolja ez magát? Visszamentem a kiállításra, de most már nem az állatokhoz, hanem a vásárba, ahol ringlispílek keringtek, és bódékban kókuszdiót árultak. A fényképészek felkönyörögtek arra a körhintára, amelyen régimódi lovacskák emelkedtek föl-le, aztán mind alám álltak, és megpróbáltak befényképezni a szoknyám alá, amikor a lovam a levegőben volt. Majd meghaltam, hogy találjak már egy illemhelyet, de a vásárban mindegyik előtt hosszú sor kígyózott. Gondoltam, lesz, ami lesz, de a házban is kell lennie néhánynak. Körbejártam az épületet, hátul találtam egy nyitott ajtót, azon beosontam, és máris egy kis folyosón álltam, amelynek fehérre volt festve a fala, és kockakővel volt kirakva a padlója Elmentem a folyosó végéig, ott egy másik ajtóra bukkantam, amelyet kinyitottam. Hatalmas, két emelet magas csarnokban találtam magam. A falakon lándzsák és dárdák függtek, egy rémisztő méretű páncél, rajta mitológiai állatok, valamint egy felirat: Non omnis moriar. Felnéztem a Dyson ősökre, és rájöttem, hogy a családi jelmondatot olvasom, ami valami olyasmit jelent, hogy „soha egészen meg nem halok”. A terem negyedik falát középkori figurákat, vadászjeleneteket ábrázoló szőnyeg borította. Összeszámoltam hat lovagi páncélt is, egyet-egyet a sarkokban, a fekete és fehér kockás kövezeten, kettőt pedig a széles lépcsőfeljáró első lépcsőfoka mellett. Dyson Hall dísztermébe tévedtem. Lábujjhegyen odatipegtem egy félig nyitott kétszárnyú tölgyfa ajtóhoz, belestem, aztán beosontam rajta. Tulajdonképpen nem volt szándékomban osonni, de ez a hely nagy hatással volt rám. Remek szobára akadtam. Faltól falig, padlótól mennyezetig bőrkötésű könyvek borították. A sarokban kandalló, olyan hatalmas, hogy három ember állva belefért volna, néhány szőnyeg, néhány kopott bőrfotel. Akármilyen hatalmas volt, valahogy mégis barátságosnak látszott. Az egyik égig érő ablak előtt íróasztal állt, mögötte egy fiatalember görnyedt stoppolt ujjú, ócska, barna pulóverben. Átszellemült, sovány arca ugyanolyan barátságosan kopott volt, mint a szoba. Ez csakis a könyvtáros lehet, gondoltam magabiztosan. Egy könyvtáros pont így fest. Megköszörültem a torkomat, a könyvtáros felnézett, és rám mosolygott. Egész csinos volt. Nem szép, de megnyerő. A haját hátrasimítva viselte, az orrán fémkeretes szemüveg, de még így se látszott többnek harmincnál – Megmondaná, merre találom a… – sután kezdtem, zavarba is jöttem. – Megmutatom. – Felállt. Legalább száznyolcvan centi magas volt. Odalépett az egyik oldalsó könyvespolchoz, benyúlt a könyvek közé, elfordított egy gombot, amitől a könyvespolc, akár egy ajtó, kinyílt, és mögötte feltárult egy kis fürdőszoba. – Nagyon köszönöm – rebegtem, és beléptem.
Friss, fehér törülközőket, illatos szappant, gyönyörű kék-fehér csempét találtam, amely jó réginek látszott Rendbe hoztam magam, úgyhogy mire kijöttem, egész jól éreztem magam, csak a lábam sajgott. – Sose gondoltam volna, hogy itt még fürdőszoba is van – mondtam kijövet. – Ne-nem eredeti – dadogta a fiatalember. – Az utolsó előtti Dyson lord építtette. Rengeteg időt töltött itt, és elunta, hogy kilométereket kelljen menetelnie a rendes fürdőszobáig. Mellesleg, így le-legalább elkerülhette a feleségét. A dadogása külön is elbűvölt. Félénk fiú lehet. Feltámadt bennem az anyáskodás. – Nem szerette a feleségét? – kérdeztem, közben letelepedtem a díványra, és magam alá húztam a lábamat. – Nem. Azért vette el, mert sok pénze volt, amiből restauráltatta a kastélyt. – Ez igazán nem volt szép tőle. – Akkoriban még így mentek a dolgok – mondta mentegetődzve. – Ja? El is felejtek bemutatkozni! Arany vagyok – csicseregtem. Felém fordult, kezet ráztunk, s közben úgy állt, hogy pont beláthatott a két mellem közé. Elismerően nézett lefelé, és rám mosolygott. Volt valami a mosolyában, amitől megindult az ismerős lüktetés a combom között. Nem képzeltem volna, hogy az embernek tetszhet egy kopaszodó férfi, de felötlöttek bennem olvasmányélményeim, hogy a kopaszság a nagy férfiasság jele. Persze, mert a hajszálak a férfi hormontól hullanak ki. Ezért marad meg a nők haja. Már mindent értek! Mindazonáltal hirtelen úgy éreztem, az elmélet igazolásához személyes tapasztalatra is szükségem van. – Az én nevem Myles – mondta. – Fényképről ismerem magát. Itt mindenki halálra izgulta magát a látogatásától. – Mindenki, csak az a nyomorult márki nem – motyogtam. – Úgy szerettem volna megismerkedni egy igazi lorddal, erre tessék, fogja magát és elmegy. Myles ajka megrándult. – Egyenesen azért jött, hogy megismerkedjen vele? – Igen. De ő sem tűnik kedvesebbnek az ősénél. Magát meg itt dolgoztatja a könyvtárban, és nem engedi el az ünnepségre. – Á… nem baj. Én úgysem érzem jól magam a tömegben – mondta egyszerűen. – Igazán szép magától, hogy védi, de azért szörnyeteg lehet a főnöke. – Hát igen… ezek a márkik egytől egyig undorító alakok – vallotta be Myles. – Az, amelyik me-megépítette a fürdőszobát, ide hozta zülleni a barátnőit. Ezért is kellett neki az összkomfort. – Először elveszi a pénzéért, aztán kizárja, és nőket cipel ide? – csak úgy szikráztam a felháborodástól. – Igen, ide cipelte őket, ez a helyes kifejezés. Pontosan erre a díványra cipelte őket. Szavaitól életre kelt a dívány. Lelki szemeim előtt csak úgy henteregtek rajta azok az egykori párok… pont ott, ahol most én ülök. Felnéztem, és rájöttem, hogy Myles olvas a gondolataimban.
– Á, nem hiszem – hitetlenkedtem. – Nincs is elég hely. – Hogyne volna! Legalább egy méter széles, úgyhogy két ember jól összepréselődhet rajta. – Na, mutassa. Odajött, és leült a dívány szélére. – Feküdjön le – szólalt meg –, ha ül, nem tudom megmutatni. Lecsúsztam, amíg fekvő helyzetbe nem kerültem, csakhogy a szoknyám nem jött velem, és az egész combom meztelen maradt. Myles laza mozdulattal rátenyerelt a lábamra, majd ahelyett, hogy ujjai felfelé kúsztak volna, megindultak lefelé, s lassan-lassan haladva elidőztek a térdemen, a lábikrámon, a bokámon, s a végén már doromboltam a gyönyörtől, mint a macska. Elég okos volt ahhoz, hogy azt csinálja, amire nem számítottam. – Szegénykém, fájhat a lába egy ilyen nap után ebben a cipőben – mondta részvéttel. – Így… ugye hogy jobb? – Jaj – nyögtem fel kéjesen, és lerúgtam mind a két cipőmet. – Szegény kis Arany. Nagyon elfáradt? – Halálosan – jelentettem ki. Masszírozni kezdte a lábamat, minden mozdulata maga volt az üdvösség. Ügyes kézzel lejjebb csúszott a lábszáramra, csaknem egész a tövéig, aztán visszament. Egyre jobban éreztem a lüktetést ott belül, jaj, csak megérintene már! De nem, csak súrolta, nem is egyszer, aztán újra lecsúszott a keze. Ívben megfeszült a hátam, némán is kérve: jöjjön már. És csakugyan: hirtelen felcsúszott a keze, egész fel, hosszan elmatatott, míg ki nem tapasztalta, hogy nincs rajtam bugyi. Nem feküdt mellém, hanem letérdelt a földre, a dívány mellé, s a kezemet a cipzárjára húzta. Érdekes dolgok történtek odalent, boldoggá tett, amit fölfedeztem. Myles nyuszibőrbe bújt oroszlánnak bizonyult. Kezembe vettem, irdatlan nagy volt, áhítatosan simogatni kezdtem, és égtem a vágytól, hogy végre oda kerüljön, ahová való. – Gondolja, hogy megfelelő lesz? – kérdezte félénken. – Ó, igen – hördültem föl. – Nagyon is jó lesz! Elnyúltam a díványon, s úgy helyezkedtem, hogy a számba vehessem. Hatalmasan kitöltött, forrón lüktetett benne az élet. Az ajkammal, a nyelvemmel, a fogammal simogattam, és – egek! – egyre jobban meredezett. Egy csöppet visszahúzódott, és hirtelen rájöttem, hogy amíg másra figyeltem, szépen kigombolta a ruhámat, így meztelen lett a mellem. Most már csak idebújik mellém, gondoltam, mert nem tudtam még, hogy Myles mindig tele van ötletekkel. Majd leesett az állam, amikor gyöngéden maga felé fordított, széthúzta a két lábamat, hogy úgy térdeltében közé kerüljön, aztán még eligazította a talpamat. Pont a megfelelő magasságban voltunk tehát egymással szemben. A tenyerébe fogta a fenekemet, és addig igazgatott, amíg nem sikerült a legtökéletesebben beállítania. Sikítani tudtam volna az izgalomtól. Ebben a testhelyzetben még sosem csináltam. Ha könyvben látom, alighanem a homlokom ráncolom: „Na nem, ehhez már kígyóembernek kell lenni!” Pedig nagyon kényelmes volt, és pokoli jó. Később, amikor aztán már gondolkodni is tudtam, rájöttem, hogy más szögből hatolt
belém, mint amit megszoktam, ezért más pontokon ingerelt. De miközben csináltam, csak azt éreztem, hogy szédületesen jó. Myles kiszabadította a két kezét, és miközben belém nyomult, gyöngéden simogatta a mellemet. Majd beleőrültem a gyönyörbe, hogy egyszerre két helyen izgat. Igaz, ebben a felállásban kevésbé tudtam irányítani, hogy mi történik, mint máskor, de nem is bántam. Végtére is ez a Myles olyan félénk, kedves fiatalember… Annyi lélekjelenlétem maradt, hogy valami olyasmit motyogjak: „be kéne zárni az ajtót”, aztán mindenről megfeledkeztem, mert Myles csodásan mozgott bennem, s közben az ujjai gyöngéd játékától égnek állt a mellbimbóm. Szenzációs volt, ahogy elélveztem, a fejem búbjáig belereszkettem a gyönyörbe. Megrökönyödésemre a leghalványabb jelét sem mutatta, hogy ő is fáradna már. Micsoda férfi! Hogy képes ilyen sokáig kemény maradni? Csodálkozó tekintetemre elmosolyodott, aztán a két kezét a térdem alá csúsztatta, és addig tolta a lábamat fölfelé, amíg össze nem tudtam kulcsolni a hátán. Akkor újra a tenyerébe vette a fenekemet, egy kicsit fölemelte, és úgy tartott a levegőben. Így könnyebb volt odagörbítenem magam hozzá. Neki is láttam, s gyönyörűséggel szorítottam a két lábam között. Mondhatom, jól mulattunk. A falról lebámuló Dyson ősöknek a szeme se rebbent. Na persze, láttak már ilyet. Végül, ki tudja, hányadszor, elélveztem, és ezúttal Myles is velem tartott, utójára még egy fergetegeset döfve belém, arcán könnyű mosollyal. Jó érzés járta át a szívemet, olyan közel voltunk egymáshoz. Amikor újra levegőhöz jutottunk, óvatosan megpróbáltunk kibontakozni egymásból. Myles segített fölülni, a lábamat letettem a földre, ő azonban ott maradt a combom közt, az ölelésemben, kimerülten, nevetve, boldogan. Nos, ekkor már biztos voltam benne, hogy amit a kopaszodó férfiakról mondanak, az szóról szóra igaz. Ekkor legnagyobb rémületemre Greaves hangját hallottam a folyosóról. – Gyorsan, gyorsan fel kell öltözni – sziszegtem. – Ha a márki megtudja, mi történt, kirúg az állásodból. Myles nem nagyon izgatta magát, és hiába nógattam, hogy csináljon már valamit, csak még szorosabban ölelt. Akkor is egymás karjában voltunk, amikor kinyílt az ajtó, és belépett Greaves. Fapofával nézett. – Greaves! Egy palack pezsgőt! – szólt hátra Myles. – Igenis, mylord – biccentett az inas, és változatlan fapofával visszavonult. Ellöktem magamtól Mylest, és dühösen néztem rá. – Szóval maga a… – mégse tegezhetek egy márkit. – A szemét, nagymellényű márki – ismerte be, és a szeme sarkában mosoly ült. Elnevettem magam, Myles is nevetni kezdett. – Ne haragudj – mentegetőzött –, szólnom kellett volna. De tudod… olyan sok lánnyal találkoztam életemben, akinek csak a címem kellett… ellenállhatatlan volt, hogy valaki könyvtárosnak gondol, miközben az enyém lesz. Meg tudsz bocsátani? – Hát persze – vágtam rá azonnal. Hogy is neheztelhetnék egy olyan férfira, aki éppen az előbb vitt fel zefírfelhők között a mennyekbe? És
különben is, egy igazi lorddal voltam! Na, ehhez mit szólnak? – Mért hívnak Mylesnak, ha Portland vagy? – állítottam helyre a tegeződést. Elfintorodott. – Te például szeretnéd, ha Portlandnek hívnának? Egyébként a rengeteg nevem közt a Myles is szerepel, azt hiszem, a tizedik… mindenesetre a barátaim így szólítanak. – És miért mondta Greaves, hogy elmentél? – Mert ezt az utasítást kapta. A könyökömön jönnek ki a mezőgazdasági kiállítások. Erre ugyan majdnem elmentem, hogy megnézzelek, de nenem hittem volna, hogy érdekellek. – Hogy gondolhattál ilyen butaságot? – mormoltam, és belecsókoltam a nyakába. – A legtöbb ember azt hiszi, jelentéktelen, unalmas alak vagyok… na persze a címemtől eltekintve – vallotta be. – De a legtöbb ember nem ismer úgy, ahogy én – kuncogtam elégedetten. Összeszedtük magunkat némileg illendőbb pózba, mire Greaves visszajött. Ezüsttálcán hozta a legjobb Krug pezsgőt, kitöltött két pohárral, majd ismét visszavonult. Koccintottunk Mylesszal. – Arra, hogy még sok ilyen alkalom legyen – emelte fel poharát. A kocsit meg a sofőrt szélnek eresztettem, és éjszakára Dyson Hallban maradtam. Myles végigvezetett a házon… na nem az egészen, mert annak sose értünk volna a végére, csak a legérdekesebb szobákon. Különösen azoktól a hatalmas ágyaktól voltam oda, amelyeknek mennyezetét négy oszlop tartotta. Alig vártam, hogy kipróbáljuk valamelyiket. – Hamarosan – ígérte. – Az összes hálószobát végig próbáljuk, jó? – És hány hálószobád van? – kérdeztem. – Hát… vagy kétszáz. – Mennyi?! – Nem kell egy éjszaka végezni az összessel – jelentette ki, és megint ott ült a szeme sarkában a nevetés. – Elhúzzuk egy kicsit. Nagy csalódásomra Myles nem valamelyik díszteremben lakott, hanem egy barátságos kis lakosztályban a palota nyugati szárnyán. A hálószobája kicsi volt és rideg, mint egy szerzetesi cella, mindazonáltal a legkevésbé sem rideg dolgokat műveltünk benne. Mind a ketten tudtuk, hogy egészen rendkívüli történt köztünk. Másnap dolgoznom kellett Londonban. Myles vitt be autón, és este értem jött. Abban a vendéglőben vacsoráztunk, ahol Randyvel megismerkedtem. Az első ember, akit megláttam, az én egykori pöffeteg kedvesem volt, kéz a kézben a legújabb barátnőjével. Egy vállrándítással intézte el, amikor észrevett, s Mylest lenézően mérte végig. A lány szeme azonban elkerekedett, és Randy fülébe súgott valamit… nyilván azt, hogy ki az a férfi, akivel bevonultam. Randynek leesett az álla. Bitang jó érzés volt! Myles londoni háza le volt zárva, így aztán egy kölcsönlakásba mentünk, egy barátjához, aki nem tartózkodott Londonban. Dyson Hall nem jöhetett számításba, mert másnap korán reggel dolgoznom kellett.
Így éldegéltünk vagy egy hétig. Egyszer megkérdeztem Mylestól, hogy mit csinál napközben, de csak titokzatosan hunyorított. Egy este aztán megszólalt a vacsoránál. – A barátom hamarosan hazajön. Vissza kell adnunk a lakását. – Jaj, istenem – sóhajtottam föl, és újra arra gondoltam, hogy de jó lenne egy lakás. A londoni árak azonban megfizethetetlenek, így hát az álom álom marad. – Ugye holnap van a születésnapod? – kérdezte. – Igen. A tizenhetedik. Odatolt elém egy borítékot az asztalon. – Isten éltessen. A borítékban lakáskulcs volt, rajta címke: Ferris Mews 35. – A tiéd – mondta Myles. Születésnapi ajándékba lakást vett nekem. Nem tudtam megszólalni, elállt a lélegzetem az ámulattól. – Csöppnyi kis lakás – mentegetőzött –, ugyanis muszáj volt készpénzzel fizetnem, nehogy gyanút fogjon a könyvelőm. – Odamehetünk? – De hát… még üres, és a villany sincs bevezetve. – Menjünk oda! Kérlek! Elnevette magát és bólintott. A lakás csakugyan csöpp volt, két kis szobából, konyhából és fürdőszobából állt, de azonnal beleszerettem, hiszen az enyém, a drága, könnyed, bőkezű Myles ajándéka. Világosságot ugyan nem tudtunk csinálni, de szerencsére az ablakon nem volt függöny, úgyhogy az utcai lámpák fényében megnézhettem új kis otthonomat. Kikönyököltem az ablakon, és lenéztem a néptelen zsákutcára. A szemben lévő házban házibuli volt. Hirtelen felpattant a kapu, és egy jóképű fickó lépett az utcára. – Helló – vigyorodott el, ahogy fölnézett. – Hát te ki vagy? – Arany vagyok – válaszoltam. – Itt lakom. Nekidőlt egy parkoló autónak, és jól megnézett. Kicsit el volt ázva. – Hát akkor szomszédok leszünk. Én is itt lakom. Már éppen válaszolni akartam valamit, amikor Myles hátulról fölhúzta a szoknyámat, és becsúsztatta a kezét a lábam közé. Tudtam, hogy odalentről nem lehet látni, úgyhogy zavartalanul folytattam a csevegést. – Halálbiztos, hogy ismerlek valahonnan – mondta a fiú. – Hát, az bizony meglehet – mondtam. Myles ujjai finoman borzolgattak odalenn. Juj, de síkos volt! Belekapaszkodtam az ablakpárkányba. – Nem te vagy az a csaj, aki meztelenül mutogatta magát a parlamentben? – kérdezte odalent a srác. Elállt a lélegzetem, amikor Myles hatalmas szerszáma becsúszott a combom közé, utat keresgélve az égető bizsergés felé, aztán addig ügyeskedett, amíg belém nem talált. – Mit… mit mondasz? – kiabáltam le. A gyerek megismételte a kérdést. Nagyon össze kellett szednem magam, hogy meghalljam, mert az a hatalmas gyönyörűség ki-be csúszkált bennem, olyan ráérősen, mintha egész éjjel itt ácsoroghatnánk az ablakban. Vajon mi történne, ha mégis
meglátnák? Tulajdonképpen nem érdekelt. Szerettem volna, ha az a kíváncsiskodó lelépne már. – De én vagyok – mondtam engedékenyen. – És a tévében is láttalak… a hírességek közt, nem igaz? – De, persze… – Annyi tévéműsorban felléptem már. Nem mindegy, hogy melyikről beszél? Széttártam egy kicsit a lábamat, hogy Myles jobban elférjen, mire ő megkettőzte erőfeszítéseit. Nagyon-nagyon lassan, de iszonyú erővel és céltudatossággal mozgott. – Ismerkedjünk meg alaposabban, Arany. Egyébként Joseph Crane-nek hívnak. – Örvendek. – Közel jártam az elélvezéshez. Majd szétszakadtam a kínlódástól, hogy vissza tudjam tartani a gyönyör fel-feltörő hullámait. – Gyere át a bulira! – Most nem tudok, Joseph. – Akkor én megyek fel hozzád. – Nem! – sikítottam, miközben Myles egyre keményebben döngetett. Hirtelen visszarántott a szobába, becsapta az ablakot, és néhány tündökletes másodperccel megkoronáztuk munkálkodásunkat. Utána elakadó lélegzettel dőltünk a falnak. – Nem is sejtettem, hogy ilyen humorérzéked van – szólaltam meg. Megcsókolt. – Semmi humorérzék. Láttam, hogy micsoda jóképű szomszédod van, és… tudod… én meglehetősen féltékeny természetű vagyok. Hű, de agyafúrt! Félénk, tétova külseje mögött egy ravasz róka lapult. Be akarta magát biztosítani, hogy ahányszor életemben Joseph-fel beszélek, mindig ő jusson az eszembe. Láttak már ennél elegánsabb féltékenységet?
6 Rajongtam Mylesért. Gyengéd volt, elbűvölő, vidám, nem beszélve róla, hogy sosem lankadt az ereje az ágyban. Hamar rájöttem, hogy ennek ellenére pokolian bizonytalan önmagában, egyszerűen nem hitte, hogy egy nő mást is kereshet benne, mint a rangját. Újra meg újra beleborzongott a boldogságba, hogy amikor első alkalommal hancúroztam vele, a márki könyvtárosának hittem. Tudta, hogy fantasztikus szeretőnek tartom, aminek nagyon örült. Magamban úgy osztályoztam a férfiakat, mint a szállodákat. Myles szemre egycsillagos motelocska volt, de ha az ember megismerte, átsorolta az ötcsillagos luxuskategóriába. Hamarosan megtudtam, hogy mennyibe kerül Londonnak azon a részén még egy olyan csöppnyi lakás is, mint az enyém, és egyszerűen leesett az állam. És készpénzben fizette! Addig nem is gondoltam rá, hogy Myles milyen gazdag lehet. Mindig azt hittem, hogy a modern arisztokráciát koldusbotra juttatta az adórendszer. Ezt a látszatot keltik magukról. Hát szó sincs róla! Ők maguk találták ezt ki, hogy ne kívánjuk el a javaikat. A
Dysonok évszázadokon át herdálták a pénzüket, de még így is maradt Mylesnak annyi, hogy a rangjához méltóan élhessen. És arisztokrata barátaiból ítélve, a többiek sem voltak vele másképp. Viszonyom Mylesszal olyan volt, akár egy valóra vált tündérmese. Bár ő jobb szeretett visszahúzódni a kuckójába, de tudta, hogy mennyire lelkesedem a világáért, ezért aztán mindenhová elcipelt. Azon a nyáron például néhány napra Velencébe ruccantunk. Mindig is szerettem volna gondolázni, de a végén mégsem úgy történt, ahogy elképzeltem. A legtöbb gondola nyitott volt, a mienkre azonban egy kis kamrácskát tettek – felze volt a neve –, amely a csónak oldalára erősített négy fémrúdból, tetőből, valamint fal gyanánt fekete bársonyfüggönyből állt. Ha a függöny szét volt húzva, a gondolában ülőket mindenki láthatta, ha azonban összehúzták, az utasok el voltak zárva a külvilág elől. Bár fényes dél volt, összehúztuk a függönyt, és egyszeriben fekete éjszaka borult ránk. Mintha elsüllyedt volna a világ körülöttünk. Myles megcsókolt, simogatni kezdett, én meg, persze, egy másodperc alatt felizgultam. De az alacsony fapad, amelyen összepréselődtünk, szörnyű kényelmetlen volt. A helyzet megoldhatatlannak látszott. – Így nem lehet – suttogtam félőrülten –, nincs hely. – Dehogy nincs – mormolta, és felém nyújtotta a kezét. Tettem, ahogy mutatta, s egy perc múlva már az ölében tekeregtem, ugyanis szembetérdeltetett magával, és combomat a combja köré emelte. Odakintről kétségbeesett kiáltás hangzott fel: – Signori… vi prego… – A gondolásunk – küszködött Myles a nevetésével. – Mindjárt felborítjuk a csónakját. Közben hatalmasan nyomult a combomnak, kereste az utat befelé. Megfogtam, finoman betettem a helyére, aztán ráereszkedtem. Myles a tenyerét a fenekem alá csúsztatta, és magához vont. A Canale Grande kellős közepén jártunk, hallottuk, hogy nyüzsög a felzén kívül a rohanó város. Motorcsónakok és vízibuszok berregtek el mellettünk, turisták kiáltoztak, vészjóslóan közelről vijjogott egy rendőrcsónak szirénája. Köztünk és a világ között csak egy szál függöny lógott. Ha egy szellő fellibbenti, alkalmasint letartóztatnak. A veszély gondolata rettentően feldobott, egyre hevesebben és sebesebben mozogtam. Myles felnyögött, szorosan átölelt, a csónak vadul megingott, valahonnan elölről üvöltés hallatszott, majd hatalmas csobbanás. Mindenesetre befejeztük, aztán Myles, a karomban pihegve, belenézett a szemembe. – Azt hiszem, elvesztettük a gondolásunkat. Kidugtuk a fejünket, és láttuk, hogy a szegény pasas kapálózik a vízben, és az öklét rázza felénk. A jókedv hulláma csapott át az arra haladó csónakokon. Nyilván mindenki tudta, hogy mit csináltunk. Myles beszedte a csónakba a gondolást, adott neki egy kalap pénzt vigaszdíjnak, aztán rohantunk a Danieli Hotelbe, hogy folytassuk, ahol abbahagytuk. Otthon, Angliában Myles elvitt egy fényes bálba, amelyet a Brainham hercegi pár adott leánya, lady Caroline Harvester Fitzjames tiszteletére. Myles azt mondta, hogy a vendégek fiatalok lesznek, úgyhogy bármit magamra aggathatok, csak ne rázzam nagyon a rongyot. Így aztán szűk
aranyszínű nadrágot húztam, meg egy aranyfonalból horgolt csöppnyi felsőrészt, amelynek a horgolása meglehetősen nagy szemű volt: a vak is láthatta, hogy nincs rajtam melltartó. – Nem baj? – kérdeztem Mylest szorongva, mert mosolyogni kezdett, amikor meglátott. – Nem túlságosan feltűnő? – Édes Arany, hát hogyne volna túlságosan feltűnő? De hiszen ezért imádlak. Isten óvjon azoktól a lányoktól, akik egyáltalán nem feltűnőek. – Mindenki engem fog bámulni? – Remélem. A hercegi pár csakugyan megbámult, amikor Myles karján bevonultam a házukba, de a hercegnő elég hamar visszanyerte a lélekjelenlétét, és udvariasan üdvözölt. A herceg állítólag egyáltalán nem nyert vissza semmit. Lady Caroline jegesen jól nevelt tekintettel nézett le rám. Lenézett, mondom, vagy húsz centivel magasabbról. Szívesen a szeme közé néztem volna, hogy megmutassam: egy csöppet sem félek tőle, de csak a melléig jutottam el… a világ leglaposabb női melléig. Amúgy félelmetesen elegáns volt, lebegő kék selymekben, gyémántokkal kipitykézve, de csak a mellére kellett pillantanom, és újra visszanyertem az önbizalmamat. A Brainham fiú, Lythal gróf, huszonöt körül járt, és nagy nőbolondnak tűnt. Le nem vette a tekintetét rólam, úgyhogy amikor végeztem a házigazdák üdvözlésével, befelé menet alig láthatóan rákacsintottam, mire ő elismerően bár, de valami olyasmit mormolt, hogy „kis pimasz”. Elállt a lélegzetem, amikor megláttam, hogy a bálteremben legalább ötszáz vendég nyüzsög. Ez az estély alighanem többe került, mint apunak egy egész évi fizetése. Nem győztem számolni, hogy hány herceget mutatott be Myles, mindenesetre egy futballcsapatra valót biztosan. Egy idő után aztán elegem lett a hercegekből, ráuntam, hogy sorban pukedlizzek előttük. A lányok általában gyémántokkal kirakott ruhákban parádéztak. Gyémántokkal?… Haha! Strasszokkal. Abból is a vacakabbjával. A fülem hallatára fecsegte el az egyik lány. Én szerencsére gyönyörű tömör arany fülbevaló- és karkötőkészletet kaptam Mylestól ajándékba, úgyhogy nem kellett szégyenkeznem. Rég éreztem magam ilyen jól. A nők legszívesebben megöltek volna, de különösen lady Seraphina Conley, Myles másod-unokatestvére, aki egy percre sem szállt le Mylesról, az én jelenlétemben pedig egyfolytában olyan ismerőseikről csacsogott, akiket én nem ismerhettem, Myles azonban nem ment bele ebbe a játékba, ami igazán szép volt tőle. – Myles, édesem – fordultam hozzá végül –, biztos szeretnél beszélgetni egy kicsit öreg barátaiddal. – Csak egy icipicit nyomtam meg az „öreget”, de hát ezért igazán nem tehetnek nekem szemrehányást. Nem véve tudomást Seraphina gyilkos pillantásáról, táncba mentem Lythal gróffal, aki nyomban megmarkolta a derekamat, és lendületesen pörögni kezdtünk. A vendégek, úgy tetszik, sose láttak még aranynadrágot, mert valóságos kis tömeg gyűlt körénk. Hogy el ne felejtsem, csupa férfi. A zene lassabban lüktetett, Lythal magához húzott. Körülbelül olyan magas volt, mint Myles, vagyis úgy száznyolcvan centi, mégis megpróbált a fülemhez hajolni és ábrándosan belesúgni:
– Ötszáz. – Igen, látom, hogy rengeteg ember jött össze – mondtam. Megpróbáltam kibírni a borzalmas arcszeszét. Legalább ezer fontba kerülhetett. Hányinger! Rám villantotta a mosolyát. – Nagyon jól tudja, mire gondolok. Igen, ez rengeteg pénz, de számításaim szerint megéri a befektetést. – Miről beszél? – Ötszáz font… de a második éjszakára már árkedvezményt kérek. Egy másodperc múlva már fél lábon ugrált, és átkozódva szorongatta sérült bokáját. Hát igen, éles a sarkam. Felbukkant Myles. – Azt mondta, amit gondolok? – vigyorgott. – Aljas féreg! – dühöngtem. – Mit képzel rólam? Myles harsogva nevetett Lythal kudarcán, aztán boldogan végigtáncoltuk az éjszaka hátralévő részét. A felső tízezer lapjában megjelent báli tudósítás engem nevezett a bál szépének. Lady Caroline Harwester Fitzjames állítólag kidobta a lapot az ablakon. Vettem egy hatalmas ágyat, amely teljesen kitöltötte kis lakásom hálószobáját. A ruhásszekrényt és a toalettasztalt át kellett tolni a nappali szobába, amelyet úgyse nagyon használtam, hiszen éjjel éltem… és a hálószobámban. Ahogy visszagondolok rá, abban a lakásban egyetlen tárgy sem volt, amely kifejezte volna a lényemet, a lelkemet. Nem tartottam egy szál kazettát vagy lemezt sem, hogy néha egy kis zenét hallgassak, s az egyetlen olvasnivaló a divatlap volt. Minden gondolatom akörül forgott, hogy hogy fogok festeni a felvevőgép, illetve Myles előtt. Ma már nem tudnék így élni, de akkoriban nem vágytam többre. Tizenhét éves voltam, és a lábam előtt hevert a világ. Amikor el tudtam szabadulni Londonból, rohantunk Dyson Hallba. Myles, ígéretéhez híven, sorra bemutatta az összes hálószobát… persze a maga módján. Csak a királynő hálószobája nevet viselő bálteremszerű képződményt hagytuk ki, ahol 1575-ben Erzsébet királynő egyszer megaludt. Végtére is szegényke szűz volt. Kárpótlásul VIII. Henrik lakosztályába hatszor is visszamentünk. Myles lovagolni tanított. A lovaktól ugyan féltem egy kicsit, de legalább vehettem magamnak lovaglófelszerelést, és mondhatom, istenien néztem ki a feszes nadrágban! A fényképészek is ezt mondták. Egyszer egy bokorban elcsíptünk egy pasast, aki vadul fényképezett. Myles persze kidobta a birtokról, de későn. A másnapi bulvárlapok részletesen kitálalták, hogy mivel töltjük a szabadidőnket, és megkondították a fejünk felett az esküvői harangokat. Kicsit féltem, hogy Myles majd azt hiszi: én szerveztem meg az egész cirkuszt, a karrierem miatt. Szörnyű kellemetlen volt, ugyanis a világ szemében, ártani persze nem ártott nekem, hogy egy márkival töltöm az időm, de nem is használt… legalábbis annyit semmiképpen nem, mint a Randy-féle idill. Myles nevetett az egészen, és valami olyasmit mondott, hogy ezúttal bakot lőttek a nagyokosok.
Veszekedni egyetlenegyszer veszekedtünk, amikor vett nekem egy nercbundát, én meg nem fogadtam el, mert még a fülemben csengtek az állatvédők intelmei. Myles mérges volt, hogy nem tud jobb belátásra téríteni, de a végén megenyhült, és a bundát kicserélte egy kis autóra. Myles elmesélte, hogy Dyson Hallnak saját kísértete van. Egész beleremegtem a boldogságba. Túl szép volt, hogy igaz legyen, persze, amíg nem találkozom vele személyesen. – Nem kell tőle félni – nyugtatott Myles. – Barátságos, idős hölgy, ül az ablaknál és kézimunkázik. Hidd el, senki nem fél tőle. A Jakab-teremben hemperegtünk egy legalább három méter széles ágyban, a jelmezünket tervezgettük Ellesmere herceg egy hónap múlva esedékes londoni jelmezbáljára. Eljátszottam azzal az ötlettel, hogy Évakosztümbe öltözzem, de Myles lebeszélt róla. Egyszer csak felkeltem, mert ki kellett mennem. A fürdőszoba ugyan a folyosón volt, minthogy azonban a személyzet azt az utasítást kapta, hogy tartsa tiszteletben a magányunkat, nem bajlódtam vele, hogy magamra kapjak valamit. Kilépek a fürdőszobából, furcsa érzésem támad, mintha eltévedtem volna. Kinyitok egy ajtót – a Jakab-teremét, gondoltam én –, és megállok a küszöbön. Myles meg a hatalmas ágy kámforrá várt, ellenben az ablaknál ott ül a kis öreg hölgy, és kézimunkázik. Kedvesen mosolygott, csakugyan nem volt félelmetes. – Jöjjön be, kedvesem – mondta. – Sok szépet hallottam magáról. – Igazán nem szoktam így mászkálni – mentegetőztem –, és kényelmetlenül éreztem magam a meztelenségem miatt, de hát egy kísértet, gondoltam, talán mégsem fog megbotránkozni. – Akinek ilyen jó az alakja, az sose mentegetőzzön – mondta lebilincselően. – Nem csodálom, hogy Myles megőrül magáért. Egyébként lady Dyson vagyok. Persze, jutott eszembe, Myles anyja már nem él. Ki más lehetne ez a kísértet, ha nem ő? – Megkérdezhetem, hogy melyik lady Dyson? – kérdeztem félénken. – Az utolsó előtti. Talán látta a képemet a díszteremben. El sem hinné, milyen szép voltam akkor – sóhajtott búsan. – A maga férje volt az a szemétláda, aki fürdőszobát építtetett a könyvtárhoz? – kérdeztem felháborodva. – Bizony – egész elszomorodott. – Nagyon rossz ember volt, isten nyugosztalja. Szívesen folytattam volna a beszélgetést, de fázni kezdtem. – Nem ismerem ki magam ezen a folyosón – mondtam –, segítene, hogy visszataláljak? – Hová? – A Jakab-terembe. Ki kellett mennem, de amikor végeztem a fürdőszobában, valahogy minden más lett. Az idős hölgy elmosolyodott. – Menjen szépen vissza a fürdőszobába, találni fog egy másik ajtót is. Próbálkozzon azzal.
Köszönetet rebegtem és visszaszaladtam. Csakugyan megtaláltam a másik ajtót, s azon kilépve az ismerős folyosóra kerültem, ahonnan a Jakab-terem nyílt. – Találkoztam a kísérteteddel – lihegtem Mylesnak izgatottan. – Rém édes. – Igen? Ő is azt mondta, hogy nagyon helyes vagy. – Neked is megjelent? Ugyanakkor, amikor nekem? Myles elnevette magát. – Jaj, cicám, nem kísértetet láttál, hanem a nagymamámat. A lakosztálya a miénkkel párhuzamos folyosóra nyílik. Teljesen visszavonultan él, nem találkozik senkivel, öreg és beteges. Tőled mindenesetre el volt ragadtatva. – Honnan tudod? Csak nem a… telepátia? – Nem. Egy apró kis találmány, amelyet telefonnak hívnak, és amely fel van szerelve a nagymamám szobájában. Amikor kiviharzottál, felhívott. Azt mondja, furcsa elképzeléseid lehetnek róla. Meg hogy az én hibám, hogy nem hívtam fel a figyelmedet a fürdőszobából nyíló ajtók titkára. – Egek! – kiáltottam sápadtan. – A nagymamád? És meglátott meztelenül! – Ne aggódj, belevaló hölgy volt a maga idejében. A nagymama, lady Dyson meghívott teára. Ezúttal illendőbben voltam felöltözve, mindazonáltal az idős hölgy cinkosan rám hunyorított. Remekül éreztük magunkat, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nagyban mesélem, milyen aktfotós naptárat csinál rólam Clive. – Vicces – bólogatott. – Ha valakinek ilyen gyönyörű teste van, mint magának, kicsikém, nagyon iparkodjon, amíg fiatal. – Ha jól meggondolom, ugyanezt szokta mondogatni Phil és Donny is. Óvott lady Seraphinától is, aki abban a hiszemben él, hogy ő és Myles már a bölcső óta jegyesek, és csak idő kérdése, hogy Myles ráébredjen kötelességeire és frigyre lépjen vele. Lady Dyson szemmel láthatóan utálta lady Seraphinát, és boldog volt, hogy én kötöm le Myles érdeklődését. – Nagyon vigyázzon, kedvesem – intett lady Dyson –, mert az a nő nem hagyja annyiban a dolgot! – Az életben nem fogunk találkozni – jelentettem ki magabiztosan. – A finom társaság nem fog meghívásokkal bombázni. Lady Dyson a fejét rázta. – Téved. Majd meglátja, milyen sok meghívást fog kapni. És nemcsak azért, mert olyan bájos kislány… remek eszközt látnak majd magában, hogy kijátsszák egymás ellen. Azok a lányok, akik meg akarják kaparintani Mylest, fel fognak lélegezni a megkönnyebbüléstől, hogy kiüti az ellenfeleiket. Be kellett látnom, hogy lady Dysonnak igaza volt. Amikor például lady Allenbrook az ascoti lóversenyen zártkörű kis társaságot fogadott páholyában, Mylesszal együtt engem is meghívott, méghozzá név szerint. Ő nem akarta a horgára akasztani Mylest, mert előző évben fogott ki magának egy grófot, viszont ki nem állhatta lady Caroline-t, akit jól leégettem a legutóbbi bálon.
A fogadásra lady Dyson segített ruhát választani, mert ezúttal csakugyan nem akartam túl feltűnő lenni. Egyszerű, fehér selyemruha mellett döntöttünk, a megszokott öltözékeimhez képest kifejezetten hosszú ujjal és magas nyakkal, a fejemre pedig széles karimájú fehér kalapot tettem. Egy kicsit idegesített, hogy azt a látszatot fogom kelteni, mintha ártatlanra akarnám ven a figurát, holott nem állt szándékomban megjátszani magam. Amikor azonban tükörbe néztem, egyszeriben elpárolgott az aggodalmam. Mondhatom, semmi szűzieset nem tudtam felfedezni immár érettebb arcvonásaimon. A hamvas ifjúság, a fanyar érettség és a fehér ruha őrjítő egyvelegbe keveredett. Az ascoti lóversenyre minden tekintetben illedelmesen öltözködtem, hiszen még a királynő is megjelent. Úgy éreztem, szörnyű udvariatlanság volna bugyi nélkül állítani be egy ilyen finom helyre. A végén aztán ott ücsörögtem lady Allanbrook páholyában, pezsgőt szürcsölgettem, és bámultam a királyi családot, amint elfoglalja a díszpáholyt. Seraphina a mellettünk levő páholyból küldözgetett felém gyilkos pillantásokat, és az én ladym elégedett arckifejezéséből azt olvastam ki: nem bánta meg, hogy meghívott. Megállt a kés a levegőben. Remekül éreztem magam. Seraphina egyszer csak behajolt a páholyunkba, és kijelentette, hogy elsétál a díszpáholyhoz, mert egypár barátját üdvözölni akarja. Myleshoz beszélt, de hirtelen sugárzó mosollyal felém fordult, és azt javasolta, hogy menjünk együtt. Az egyszerű rosszindulat dolgozott benne, hiszen pontosan tudta, hogy nekem nincs jogom belépni a királyi páholy körzetébe. Myles ugyan megpróbált fölvétetni a listára, de az már évekre előre telített volt. Akárcsak a bálon, most is kosarat adott Seraphinának, aki fölhúzta az orrát, elviharzott, és újabb rossz pontot írt a nevem mellé. Pokoli jól éreztem magam, lovagoltam egy kört az egyik győztes ló hátán, továbbá meghívást kaptam lady Mendel jótékony célú divatbemutatójára Dortchesterbe. A lady arisztokrata barátnői domborítottak próbakisasszony gyanánt, s megígértem, hogy én is fellépek. Néhány nap múlva tehát egy rakás lady társaságában öltöztemvetkőztem. Ahogy elnéztem őket, nyomban megértettem, hogy miért hívtak meg. Csak azt nem tudtam, hogy vajon ki ellen akar felhasználni ez a lady Mendel. A másnapi lapok aztán tele voltak velem, olyan címekkel, mint például: „Arany-élet a lady birtokán.” Találgatások kezdődtek, hogy milyen magasságokba fog ívelni a karrierem. Lassan én is kíváncsi lettem. Az Ellesmere-bálra a színházi jelmezkölcsönzőből szereztem egy tizennyolcadik századi fehér szaténruhát. Szerettem volna, ha Myles hajlandó valami az enyémhez hasonlót felhúzni, de a leghatározottabban kijelentette, hogy még a kedvemért sem öltözik apródnak, egyáltalán, semminek… hagyják őt békén! Ha nagyon muszáj, legszívesebben valami sátrat akasztana a nyakába, amely legalább elrejti az emberek szeme elől. A ruhához szikrázó fehér paróka járt, amely lokniban hullott a vállamra. Nemigen volt hozzá kedvem, a saját hajamat jobbnak tartottam, de amikor megláttam magam a parókában, nyomban beleszerettem az új
külsőmbe. Mellesleg, a ruhaderék kivágása olyan mélyre sikeredett, hogy mindenemet kirakatba tehettem, amim csak volt. Csodálkozva vettem észre, hogy a szoknyámon elöl is, hátul is rés van. Amikor szóvá tettem a dolgot a jelmezkölcsönzőben kiszolgáló lánynak, elnevette magát, és azt mondta: ez az örömrés. A régi korokban azért jártak ilyen szoknyában a dámák, hogy bármelyik pillanatban szeretőik rendelkezésére állhassanak. Aztán hozzátette: – Ellesmere-ék szentivánéji bálján még hasznát veszi! – Mért, ott is résen lesznek? – hüledeztem. – Hajaj! – vont vállat a lány sokat sejtetően. Myles végül megtalálta a sátrát egy velencei jelmez formájában, amely földig érő fekete köpeny volt, a vállán széles lebernyeggel. A fejére fekete háromszögletű kalapot húzott, amelyről körben fekete anyag lógott le fátyolszerűen, és elrejtette a fejét, csak a szemnek, az orrnak és a szájnak vágtak rajta nyílást. Az arcára még kampós orrú fehér álarcot is tett. Szörnyen melegnek és kényelmetlennek néztem, de Myles elégedett volt vele, s kijelentette, hogy farmert és trikót vesz alája. Szó, mi szó, magas alakja a leomló köpenyben titokzatosan és baljósan festett, és észveszejtően izgató volt. El is határoztam, ki kellene egyszer próbálni úgy, ebben a hacukában. Egy kicsit ugyan megkeserítette az örömömet, hogy kiderült: a jelmez Seraphina ötlete volt. Nem szerettem, amikor ez a némber kedveskedik. Megnyugtatóbb, ha nyíltan undok! Aznap este Myles a nyitott Rolls Royce-szal jött értem, ezúttal persze felhúzott tetővel. Míg az Ellesmere-kastély felé tartottunk, tölcséren töltötte a fejembe a tudnivalókat vendéglátóinkról, noha már eddig is rengeteg pletykát hallottam róluk. A hercegi pár a húszas éveit taposta, és az arisztokrácia új generációjának aranyéletét élte: csak a családi befolyás jóvoltából úszták meg felfüggesztett ítélettel, amikor kábítószer-kereskedelem vádjával bíróság előtt álltak, habzsolták az életet, s vad orgiákon szórták a nehezen megszerzett örökséget. A hercegné előző viszonyaiból származó két gyermekével járult hozzá a fényűző életmódhoz. Mellesleg a két gyerek két apától született. Ellesmere-ék szentivánéji bálja a régi időkben is bohó eseménynek számított, az új hercegi érában pedig egyenesen botrányos hírre tett szert. A sajtó a legjobb erőit vonultatta ki, a fényképészek érkezésünkre őrülten csattogni kezdtek. Kiáltások hangzottak fel innen is, onnan is: „Ki a szerencsés fickó, Arany? Lássuk az arcát! Csak nem a márki?” Nagyvilági mosollyal hallgattam. Azt hittem, kiismertem már a felső tízezer életét, de őszintén be kell vallanom: eltátottam a számat, amikor megláttam a hatalmas báltermet. A padlótól a mennyezetig fehér selyemmel volt kibélelve, s úgy festett, mint valami fényűző sátor belseje. A fehérrel bevont oszlopok közt átláttam a következő – csaknem ugyanakkora – terembe, amelyben a büfét rendezték be. Hatalmas kerek asztalok roskadoztak hihetetlen, egzotikus formájú ételtornyoktól, amelyek – legalábbis a gyanútlan szemlélő szerint – mindenre alkalmasabbnak látszottak, mint fogyasztásra.
Az egész valami gigászi színpadnak látszott, amelyet görög-római stíluselemekből kutyultak össze, nem tudva vagy nem bánva, hogy ez a két stílus azért mégsem egészen ugyanaz. Myles elmondta, hogy a pincéreket és pincérnőket a szórakoztatóiparból keresgélték össze kinézés és különleges képességek alapján, hogy a vendégek otthonosan érezzék magukat. Hogy hogyan? Nos, oldalt felsliccelt, csöppnyi tunikájuk az egész combjukat szabadon hagyta. Csábos tekintetüket követve láttam, hogy a falak mentén kerevetek nyújtóznak, amelyekre ki-ki leheveredhetett evés vagy egész más tevékenység céljából. Édes romlottság járta át a levegőt. Nem bál volt ez, hanem orgia. A vendégek faramuci jelmezekben libegtek, sokan álarcban. Egy csomó lány, mintha összebeszélt volna, római redőket tekert maga köré, amelyekből ki-kibukott a mellük. Hozzájuk képest olyan voltam, akár egy apáca. – A régi szép időkben ilyen öltözékben jártak a hajadonok – mondta Myles. – Milyen praktikus! – mormoltam. A közelünkben éppen egy Napóleon kosztümös úr, két lovag és egy varázsló találta ugyancsak praktikusnak. Kiszúrtam egy papírmasé fejű tigrist, akivel az egyik kereveten eldőlve Mária, a skótok királynője foglalkozott behatóan. – Nézd azt a fickót! – fordultam Myleshoz. – Olyan jó kis fejet rakott magára, hogy senki nem fogja felismerni. – Mért gondolod, hogy férfi? – motyogta Myles az álarca alól – De Myles! nézd… Mária királynő mit csinál az alsónadrágjában! – Vagy a bugyijában – vont vállat Myles rosszmájúan. Ha nem botránkoztam meg Phil és Donny enyelgésén, mit izgatom magam, ha két nő csinálja ugyanazt? Nem, azért ez mégsem ugyanaz… ha az ember a saját nemet látja, az valahogy fenyegetőbb Minden asztalon állt egy ezüsttálka, benne fehér por. Megfigyeltem, hogyan adogatják körbe a vendégek, s mivel tudtam, hogy a fehér por kokain, Mylesnak nem kellett figyelmeztetnie, hogy ne menjek a közelébe. Én az eszemmel keresem a kenyeremet, nem engedhetem meg, hogy bezápuljon. Alighogy megérkeztünk, elhomályosultak a fények, és megkezdődött a diszkó. Eleinte kicsit furcsálltam, hogy diszkót táncoljak a tizennyolcadik századi eleganciámban, de aztán láttam, hogy Nero császár és Kacor király sem zavartatja magát. Mylest egyre titokzatosabbnak és izgalmasabbnak láttam a fekete köpenyében, a baljós fehér álarcában, és elképzelni se tudtam, hogy bírom ki a bál végéig. – Megőrülök érted ebben a szerelésben – súgtam a fülébe. – Én mindig megőrülök érted – súgta vissza. Az én titokzatos lovagomra minden lány szemet vetett, és nagyon igyekeztek, hogy elszedjék tőlem. Amíg másfele járt, táncoltam egyet VIII. Henrikkel, aztán III. Richárddal, igaz, vele kicsit keservesen, mert folyton le akart csúszni a púpja. Szerencsére hamar lekért Lincoln Ábrahám, utána meg Napóleon. Végül, megkönnyebbülésemre, megláttam feketébe burkolt velencei udvarlómat, amint felém tart a tömegen át. Táncolni kezdtünk, lassan hozzám simult, keresgélni kezdte az örömrésemet, s mikor megtalálta,
benyúlt. Szokatlanul hideg volt a keze, de ujjai értően fészkelődtek, úgyhogy egykettőre izgalomba jöttem. Körülnéztem, hogy nem látnak-e, de a többi táncoló is a maga dolgával volt elfoglalva. – Ne itt – suttogta. – Keressünk valami eldugottabb helyet. Céltudatosan odavezetett egy ajtóhoz, amelyen át egy kis szobába jutottunk. Egy asztalon kávéfőzők sorakoztak, kávéscsészék, kiskanalak meg effélék, egy másikon gyümölcsöstálak, de mindezt csak egy pillanatig láttam, mert lovagom lekattintotta a villanyt, és a szobácska sötétbe borult. Széttárta a köpenyét, én meg benyúltam. Gondoltam, levetkőztetem. Erre azonban nem került sor: meztelen volt – Szóval ezért tűntél el! – kuncogtam. Halkan fölnevetett, és lehúzta a kezemet. Állt, mint a zászló. Gyöngéden elkezdtem irányítani az örömrés felé. Ekkor azonban megcsapta az orromat egy enyhe kis illat, amely a legkevésbé sem volt idevaló. Egy borzalmas arcszesz illata, amelyet borotválkozás után használnak… egyesek. Eddig nem vettem észre, olyan enyhe volt, mintha, mondjuk, tegnapról maradt volna, ebből a közelségből azonban már érezni lehetett. Myles ilyet nem használt, tudta, hogy úgysem tűrném. De ismerek valakit, aki ilyet használ. Lord Lythal. Egy pillanat alatt átláttam az egész terven. Seraphina olyan jelmezt talált ki Mylesnak, amely teljesen felismerhetetlenné tette. Nagy okosan kifőzte, hogy a személycserét még én sem fogom észrevenni, csak amikor már késő. Lythal lady Caroline bátyja, és neki magának is van visszafizetnivalója. Seraphina alkalmasint épp most tart erre Mylesszal. – Ne hagyd abba! – sürgetett rekedten a lovagom, és most már nem is értettem, hogy téveszthettem össze a hangját Myleséval. – Dehogy hagyom! Tudod, hogy mindig akarlak – suttogtam vissza. – Gyere ide. Közben egyre hátráltam, és Lythal jött utánam. Na ja, nem sok választási lehetősége volt, minthogy a műszerét fogtam. Szép lassan odaaraszolgattunk a kávésasztalhoz, és a szabad kezemmel hátranyúltam. Szerencsém volt, az az eszköz, amelyre vágytam, pont a kezem ügyében feküdt. Megmarkoltam, és ráérősen benyúltam vele a köpönyeg alá. – Van egy kis meglepetésem, Lythal lord – súgtam. Visszariadt. Rájött, hogy a játszmának vége. Annyi időm még maradt, hogy a cukorfogót a megfelelő helyre illesszem és összecsippentsem. A következő pillanatban rettenetes ordítás reszkettette meg a vaksötétet. – Rohadt kurva! – jajveszékelt. – Rohadt, kétszínű kurva! Felkapcsoltam a villanyt. A kezét a micsodájára szorítva táncolta szobában. Kihasználva, hogy úgysem figyel, egy mozdulattal letéptem a kalapját és az álarcát. Egyetlen hátborzongató pillanatra megijedtem, hogy talán mégis tévedtem, és Myles ugrál előttem, de semmi baj, Lythal volt az, gyilkos tekintettel bosszút lihegve. – Ne strapálja magát, Lythal lord, a mocskolódással – jelentettem ki méltóságteljesen –, mert nekem is volna mondanivalóm.
Lythal rám akarta vetni magát, de elvesztette az egyensúlyát. Ahogy ott tántorgott, egy csöppet… épp csak egy csöppet meglöktem Elterült a szőnyegen, de még akkor sem eresztette el sebesült dákóját. Az ajtó előtt hangok csendültek fel, tudtam, hogy Myles és Seraphina azonnal belép. Egyetlen pillanatom maradt, hogy megkoronázzam a bosszúművet. Felkaptam egy almát, és Lythal fölé hajoltam. – Mondja szépen: ááá! – szóltam rá szigorúan, és Lythal addigra már annyira elvesztette a fejét, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Épp akkor tömtem a szájába az almát, amikor kinyílt az ajtó. – Nem fogsz hinni a szemednek, de sajnos kénytelen leszel – Seraphina hátrafordulva beszélt valakihez, aki mögötte jött. – Én csak a javadat akarom, Myles. Megállt a küszöbön, és földbe gyökerezett a lába Lythal láttán, aki meztelenül feküdt a hátán, a szájában alma, mint egy vaddisznópecsenyének, és a két kezével ijedten takargatta a szemérmét. Seraphina kezében gondosan előkészítve fényképezőgép, amelyet csak meg kell nyomni, és már jön is ki belőle a kész kép. Mielőtt észbe kaphatott volna, kitéptem a kezéből, Lythalre fogtam, és elsütöttem. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Seraphina nem tudta megakadályozni. Későn kezdett a gép után kapkodni, addigra már húztam is ki belőle a kész képet, és gyorsan a ruhámba csúsztattam. – Elmondaná végre valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Myles udvariasan. – Ezer örömmel – mondtam kifelé indulóban. Az ajtóból visszafordultam Lythalhez, aki éppen kászálódott fel a földről. – Ha akadékoskodni akar, Lythal lord, elküldöm ezt a képet az újságoknak. Az összes újságnak. Azzal kézen fogtam Mylest. – Menjünk – mondtam könnyedén –, vége a bálnak. Hazafelé az autóban aztán elmeséltem neki, hogy mi történt, és a képet is megnéztük. Gyönyörűen látszott rajta minden részlet. Szívesen csatoltam volna e könyvhöz, de Lythal attól fogva nem bukkant fel, és én nem olyan lány vagyok, aki megszegi az adott szavát. Mindazonáltal, ha olvassa ezeket a sorokat, Lythal lord: a kép még most is megvan! – Ezért erősködött hát Seraphina, hogy mindenáron beszélni akar velem – tűnődött el Myles. – Arra célozgatott, hogy te valami disznóságot csinálsz a hátam mögött, aztán odahurcolt… hozzátok. Az egészet ő agyalta ki, még a jelmezt is. – Hogy jut eszébe ilyesmi egy nőnek? –füstölögtem. – Attól fél, hogy elveszlek feleségül – nyelt egyet Myles. – Nevetséges! – Ugyan már, Arany! Mért volna nevetséges? – Hát, nem is tudom… mert az, nem?! – mondtam kicsit zavartan. Furcsa érzés fogott el. Volt valami a hangjában, ami azt súgta: szűzföldre léptünk az érzelmek birodalmában. – Ezzel azt akarod mondani, ha feleségül kérnélek… kinevetnél? – Dehogy! Csak... – Szóval? Mit válaszolnál? Átölelt, fejem a vállán pihent. Olyan jó volt, olyan természetes. Arra gondoltam: örökké így kéne maradni.
– Azt hiszem, igent mondanék – suttogtam. – Nem vagy benne biztos? – Kérdezd meg holnap újra – mondtam –, szoknom kell a gondolathoz. Hazavitt, és nem maradt ott éjszakára. A csupa tapintat Myles pontosan tudta, hogy a gondolkodáshoz magányra van szikség. Ébren feküdtem az ágyban, a plafont bámultam, és úgy éreztem, nincs mit töprengeni. Myles és én istenien összeillünk. Biztos voltam benne, hogy boldoggá tudom tenni. Mire megvirradt, elhatároztam, hogy igent mondok. Vasárnap volt. Fogtam az újság vasárnapi mellékletét, és letelepedtem vele a kávémhoz. Hirtelen elállt a szívverésem, mert rábukkantam egy cikkre „egy kitűnő régészről, aki a mesés Keleten dolgozik egy ásatáson”. S a mellékelt fényképről Steve nézett rám. Színes kép volt, tisztán látszott rajta, hogy milyen gyönyörűen lebarnult. Új erő sugárzott az arcán, beleremegett a szívem. Idestova két év telt el, amióta nem láttam, de hirtelen rájöttem, hogy mi sem változott, számomra csak egyetlen férfi létezik: ő. Meglehet, ostobaság elszalasztani egy ilyen esélyt (lady Arany, a márkiné!) azért a férfiért, akivel talán soha életemben nem találkozom többet, mégis így kellett történnie. Megmondtam Mylesnak, hogy nem megyek hozzá feleségül. Szomorú volt, de nem csodálkozott. – Gondoltam. Nincs nekem olyan szerencsém – mondta Azért néhány hónapig még együtt maradtunk, noha mind a ketten tudtuk, hogy kapcsolatunk a végét járja. Miközben Myles ágyában feküdtem, állandóan Steve arcát láttam magam előtt. Myles nyilván megsejtette, hogy valami nem stimmel, mert nagyon érzékeny volt. Gyertyafényes vacsoránál mondtunk egymásnak búcsút, Dyson Hallban. Aztán a régi szép idők emlékére egy utolsót szeretkeztünk a könyvtárban, azon a keskeny díványon, amelyen egymásra találtunk. Talán az összes közül ez volt a legjobb. Myles, akár egy tigris… vadul szeretett, valósággal őrületbe hajszolta magát is, engem is. Álmomban sem képzeltem volna, hogy ilyen jó is lehet. És mégis… mégis… Steve arca nem hagyott nyugodni. Hiszen ott van valahol. Valahol a nagyvilágban. Biztosan tudtam, hogy egyszer megtalálom. Csak hinni kell benne. Erősen.
7 Elválásunkkor Myles azt mondta: – Arany, a lakással kapcsolatban… – most kéri vissza, gondoltam, de így folytatta –, szóval szeretnem, ha eladnád, és másikat vennél. Rossz nekem arra gondolni, hogy mással osztod majd meg. Megígértem, és azonnal piacra is dobtam, én sem akartam más férfit látni ott. Minthogy a lakás tehermentes volt, a pénzt, amelyet kaptam érte, beraktam a bankba, amíg találok valamit, ami tetszik. Találtam is, isteni helyen, a Sloane Street környékén, egy ugrásra a Harrods áruháztól, ahol ekkor már rendszeresen vásároltam. A kölcsönnel volt egy kis baj: akármilyen jól kerestem, a bank vonakodott megadni. Amikor azonban áthajoltam a pulton, a férfi, aki az ügyet intézte, nagyot nyelt, és kijelentette, hogy biztos lehet valamit csinálni. Egy hónap múlva már költözködtem az új otthonomba, amely az ingatlanügynökség szerint két hálószobából és egy hatalmas szalonból állt, valójában azonban egy hálószobából, egy lyukból, meg egy távolról sem hatalmas, de kellemes méretű nappaliból. De addigra már kiismertem a londoni árakat, és tudtam, hogy pokoli szerencsém van. Annyira belehabarodtam a lakásba, hogy gyorsan vettem új szőnyegeket, meg bútort, és szinte az utolsó fillérig kiköltekeztem. Szerencsére elhalmoztak munkával. Aznap, amikor az utolsó bútordarab is a helyén állt, felköszöntöttem magam pezsgővel, és arra gondoltam, milyen furcsa, hogy egyedül vagyok. Lehettem volna lady Dyson… aztán pillantásom Steve fényképére esett, amelyet kivágtam az újságból és bekereteztem, és rájöttem, hogy mégsem lehetek lady Dyson. Épp kitöltöttem magamnak a második pohárral, amikor megszólalt a csengő. Ajtót nyitottam, hát ott áll a bátyám, Ricky! Egymás karjába omlottunk. Boldog voltam, hogy láthatom, és egész elfeledkeztem róla, hogy milyen tökéletlen tud lenni. Huszonkét éves volt, és borzasztó jóképű. – Nahát, Chryse, ez tényleg nagyon nyerő – jelentette ki, amikor végigvehettem az új lakásomon. – Egész jól kifizetődik a bűn. Talán nekem is bűnbe kéne esnem. – Ahhoz kellenek bizonyos adottságok – mondtam, és töltöttem neki is pezsgőt. – Mi szél hozott Londonba? – Meguntam, hogy apu egész nap azon nyavalyog, hogy cafka lett a lánya. – Micsoda álszent! – kiáltottam fel. – Akkor bezzeg nem nyavalyog, amikor zsebre kell tenni a pénzt, amit küldök. Ki fizeti a gázszámlát? Ki fizette az új kabátot anyunak? – Te…, de nem apunak küldöd a pénzt, hanem anyunak – állapította meg Ricky.
– Hát persze – vágtam rá. – Különben egy fillért se látna belőle. Nem vagyok bolond. – Hát, aki ilyen lakást tud venni, az csakugyan nem bolond – helyeselt Ricky, és újból körülnézett. – Apu is meg én is úgy gondoltuk, nem árt, ha Londonba jövök, és az idősebb testvér jogán egy kicsit a körmödre nézek. Meg aztán… apu szeretne kérni tőled néhány kilót. Mostanában eléggé le van égve. – Adok, adok, csak hagyjon békén! – sóhajtottam. – Én meg itt maradnék, hogy vigyázzak rád – vetette oda Ricky könnyedén. – Egy darabig maradhatsz, de abban a pillanatban, hogy bármi gondot okozol, röpülsz – jelentettem ki eltökélten. Ricky rám bámult. – Rosszul leszek! Chryse, te csakugyan megváltoztál. Nem ismerek rád! – Nem baj. És szíveskedj megjegyezni, hogy a nevem Arany. – Azzal kimentem, Ricky meg csak bámult. Bizony, a maga módján ez a pillanat fordulópont volt az életemben. Rákényszerítettem valakit, aki születésem óta ismer, hogy tudomásul vegye a rendes nevemet. Ricky nem is mert többet Chryse-nek szólítani. A bátyám életében először járt Londonban, és fejest ugrott a város gyönyöreibe. Hiába volt idősebb nálam, én több élettapasztalatra tettem már szert, és nem győztem pesztrálni, nehogy bajba kerüljön. Így aztán nem sok időm maradt a szerelmi életre, de sebaj, Rickyé épp elég színdús volt. Nemegyszer arra értem haza, hogy nyögnek-sóhajtoznak a hálószobájában. Hagytam, hadd csinálják, szűziesen kivonultam a konyhába, és főztem magamnak egy csésze kakaót. Még ilyet! Nem mintha Ricky csak magával törődött volna. Aznap például, amikor elolvastam az újságban Myles és Seraphina eljegyzésének hírét, eléggé le voltam törve. Ricky észrevette, és elhívott egy rockkoncertre. Boldogan beleegyeztem. Aztán persze kiderült, hogy jegyet, azt nem szerzett. Arra számított, hogy bedobom a bájaimat, és úgyis bejutunk. Szerencsére ismertem valahonnan a színházi titkárt, így aztán csakugyan besétáltunk. Amúgy Butcher és barátai muzsikáltak. Butchernak már a lemezei is elviselhetetlenek voltak, hát még élőben! Tömör falként vett körül az üvöltés, a szöveget úgy olvastam le a szájáról. Valahogy így hangzott: Gyilkos a nő… gyilkos a férfi… öljünk, raboljunk ketten… rohadt a világ… nyomjuk a belét, szívjuk a vérét… ki… ki… ki… gyilkos a nő… és megint elölről. Nemigen láttam magam körül egyetlen normális arcot sem, mindenki áhítatosan lezárta a szemét. Kénytelen voltam feltételezni, hogy talán mégsem olyan ökörség ez az egész, mint hangzik. Butcher a megszokott szögekben és láncokban pompázott, s a villódzó zöld vörös fényben csakugyan sátánian festett, különösen, amikor vicsorgott. A szünetben odajött hozzám a titkár: Butcher meglátott a hallgatóságban, s hív, hogy menjek hátra a színfalak mögé. Rickyt ugyan nem említette, de az én bátyámat nem lehetett lerázni. Butchert az öltözőjében találtuk. A fekete bőrnadrágban volt, de a dzsekijét levette, és a mellkasa izzadságtól fénylett a megerőltető órák
után. Hosszú fekete fürtjei művésziesen hullottak az arcába, összeszűkült szemmel nézett rám. – Miért nevetett ki? – kérdezte. – Én kinevettem? – Egész megzavarodtam. – Amikor először találkoztunk. A Kitörés bemutatóján. Mi volt olyan vicces? – Még most is emlékszik rá? – kérdeztem elképedve. – Hisz legalább egy éve történt! – Na ja, de engem nemigen szokás kinevetni – jegyezte meg nem is annyira támadóan, mint inkább zavartan. – Hát… úgy éreztem, kicsit túllőtt a célon – mondtam – a láncokkal meg a fűrésszel. Vagy lánc, vagy fűrész! De azért ne haragudjon, igazán nem akartam megbántani. Váratlanul elnevette magát. – Össze is balhéztunk a menedzseremmel a láncok és a fűrész miatt. Az ő ötlete volt, hogy mind a kettőt magamra akasszam. Majd megmondom neki, hegy maga velem ért egyet. Tetszett, ahogy nevet. Szép fogai voltak. Valahogy azt vártam, hogy vámpírfogak meredeznek a szájából. – Nem akar jobb helyre ülni a második rész alatt? – kérdezte Butcher. – Jöjjön velem. Kézen fogott, és kivitt az öltözőjéből. Amikor keresztülfurakodtunk a zsúfolt folyosón, elhaladtunk valaki mellett, aki a falnak döntve gyömöszölt egy feketével vastagon körülrajzolt szemű, rózsaszín hajú lányt a Pokoli cicák nevű vokáltrióból, amely a műsor első részében szerepelt. – Állítsd magad takarékra, Baba – mondta Butcher könnyedén. Csak ekkor vettem észre, hogy Ricky szorongana a lányt, aki különben valami gyanús cigarettát szívott, és szemmel láthatóan halálra unta magát. A partnerei is pont úgy festettek, mint ő, csak az egyiknek zöld, a másiknak kék haj virított a fején. Egykedvűen ácsorogtak a párocska mellett, és várták, amíg rájuk kerül a sor. Jobboldalt kerültük meg a színpadot, amely három lépcsőfok magasságban emelkedett, vagyis épp olyan magas volt, hegy kényelmesen rá lehetett ülni. – Innen jobban lehet látni – mondta Butcher, és már el is tűnt. Bevonult az együttes, élükön Butcher, teljes szerelésben, és a hallgatóság soraiban helyet foglaló lányok azonnal sikítozni kezdtek. Butcher vicsorított egyet, mire a lányok sikítása velőtrázóvá fokozódott. Majd rázendítettek, és kiderült, hogy tűrhetetlen hangzavar közepében ücsörgök. A fejem fölött reszkettek az erősítők, és bömbölésük egyenesen keresztüldübörgött rajtam. A fokozhatatlan lárma alatt fülsiketítő dobolás tombolt. Lehunytam a szemem, és hirtelen úgy éreztem: eggyé válok a zajjal. Rájöttem, hogy a hatást nem csak az erősítők okozzák. Közel ültem a doboshoz, s játékának féktelen ritmusa löketekben át meg áthatolt a testemen. Éreztem, hogy himbálózik a fenekem alatt az emelvény deszkája, s a lüktetés reszkettet, ringat, birizgál, sajogva, gyötörve izgat
Hihetetlen volt! Szinte akaratlanul ringatózni kezdtem a hangáradat ritmusára. A dal (ha ugyan egyáltalán dalnak lehetett nevezni) véget ért. Kinyitottam a szemem, és azon kaptam magam, hogy a dobosra bámulok, ő meg vissza. Elmosolyodott, nyilván megértette, hogy milyen állapotba kerültem. A dobost névről ismertem – Jaknek hívták –, mert csaknem olyan híres volt, mint maga Butcher. Engesztelhetetlen vetélytársak, sőt ellenségek voltak, gyűlöletük a közönség előtt sem maradhatott titokban. Butcher átkozva fenyegette dalaiban Jaket, Jak úgy pergette a dobverőjét, hogy mindenki láthassa legszívesebben Butcher koponyáját verné szét. A hallgatóság őrjöngött. Jak meglehetősen durva, érzéki arcú, vastag ajkú férfi volt. Játék közben furcsa mozdulattal beszívta az ajkát, mintha csúfondárosan vigyorogna. Rám kacsintott, és aztán vadul nekiesett a doboknak, amitől még jobban himbálózni kezdett alattam az emelvény, s közben figyelte a hatást. Ziháltam, reszkettem, a két karomat a testem köré kulcsoltam, és úgy ringatóztam-tekeregtem az édes gyötrelemtől. Lázban égtem. Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el, amióta legutóbb jóllakott a testem. Férfit kívántam, olyat, mint ez. Butcherra szegeztem a tekintetem. A bőrnadrág feszült a testén, s ahogy ide-oda forgolódott, jól látszott, milyen formás a feneke. A fénypászmák megcsillantak ingerlő görbületein, amelyeket, jaj, de szerettem volna megsimogatni. Jak észrevette, hogy Butchert bámulom, mire még vadabb erővel kezdte verni a dobokat, hogy visszaszerezzen magának. Butcher hirtelen megfordult, és meglátta, mi történik köztünk. Fogvicsorgatva odasikított valamit Jaknek, aki erre még bőszebb dobolással válaszolt. Butcher felugrott a levegőbe, s valósággal visszazuhant a színpadra. A zuhanásba beleremegtem, s izgalmam nőttön nőtt. A két fiú bőgött, bömbölt, a terem falai fülsiketítő lármával visszhangozták gyűlöletüket. Féltem, hogy bármelyik pillanatban megölhetik egymást. Mind a kettőjüket kívántam. Kívántam a lármát, meleg izzadságuk pézsmaillatát, kívántam, hogy belém hatoljanak, kívántam, hogy testük a testemre hágjon. Kívántam, hogy ez az ádáz, hús-vér gyönyörűség örökké tartson. És kívántam, hogy minél hamarább befejeződjön, lelépjünk, és a testem végre megkapja, amit mohón követel. Úgy éreztem, sosem lesz vége az előadásnak. Teljesen kikészültem. Lassan, tétován álltam fel, meg akartam keresni Rickyt, de sehol nem találtam. Bekukkantottam Butcher öltözőjébe, és legnagyobb meglepetésemre épp egy hatalmas pohár tejet ivott. Elnevette magát az arckifejezésem láttán. – Jöjjön be. A tükörben megláttam, hogy milyen szörnyen nézek ki. Kinyitottam a táskámat, hogy egy kicsit rendbehozzam magam, és egy cetlit találtam benne. Ricky írta.
Hazavittem Babát, Cicát és Lucát. A te ágyadat használjuk, mert az enyém kicsi négyünknek. A kulcsodat is elvettem, úgyhogy nem fogsz zavarni bennünket. Remélem, nem haragszol. – A nyomorult! – dühöngtem, és odanyújtottam a cetlit Butchernak. Elolvasta. – Szívesen feldarabolnám a fiút, de sajnos nincs nálam a fűrészem – mentegetődzött. – Jaj, de jó vicc! – mondtam metszően. – Akinek ilyen bátyja van, az vigyázzon jobban a táskájára – jelentette ki olyan előkelően, mint egy hercegi sarj. – Vigyáztam. Itt hagytam magánál, de ez a szemétláda, míg én a színpadon ücsörögtem, beosont és elemelte a kulcsomat. – És maga nem vette észre? Rámeredtem. – Hogy vettem volna észre? Csak azt bámultam, ami a színpadon történik – mondtam jelentőségteljesen. Melegen a szemembe nézett. – Ha nincs hol aludnia, eljöhet hozzám. – Köszönöm – mondtam –, elfogadom. Egy mellékajtón surrantunk ki. Butcher rajongói közben a főbejáratnál üvöltöztek. Gondoltam, Butcher azt is szeretné elkerülni, hogy Jakbe botoljunk. Azt képzeltem, hogy Butchernak az autója is olyan polgárpukkasztó lesz, mint ő maga, de vadonatúj Rolls Royce-a mellett Randyé csak pirulhatott volna. Beültünk a hátsó ülésre, s a sofőr rögtön indított. Butcher kinyitotta az italszekrényt, amelyben tejesüvegek sorakoztak. – Van egy kis sherry, ha inkább azt akar – nevette el magát, válaszul az elképedt arckifejezésemre. – Egy ilyen végigüvöltözött éjszaka után kell valami toroköblítő. Töltött sherryt, bekapcsolta a magnót, és lágy muzsika árasztotta el az autót. Fájón édes dallamot játszott egy zongora meg egy zenekar. Valahonnan ismertem ezt a zenét. – Megvan! – mondtam végül. – Az Elvira Madigan zenéje! Butcher összevonta a szemöldökét. Ezúttal nem vicsorgott vadul, mint a színpadon, de rosszallása valahogy mégis komolyabbnak látszott. – Ez nem az Elvira Madigan zenéje – jelentette ki szigorúan. – Dehogynem! Tegnap este láttam a televízióban. Egy katonatiszt meg egy kötéltáncosnő szerelméről szól, akik életük legtökéletesebb napja után öngyilkosok lesznek. Ez a zene szólt a szerelmi jelenetek alatt. – Az lehet, de ez akkor sem az Elvira Madigan zenéje – mondta Butcher hajthatatlanul. – Ez Mozart 21-es Köchel-jegyzékszámot viselő C-dúr zongoraversenye. Attól, hogy egy filmes kiszúrta ezt az isteni muzsikát az Elvira Madigan című film háttérzenéjének, ez még nem az Elvira Madigan zenéje. – Na jó, ha ragaszkodik hozzá – hátráltam meg –, de azért ne fűrészeljen ketté. Elnevette magát. – Hagyjon már békén! Épp eleget hadonászok azzal a nyomorult fűrésszel a színpadon. Egyáltalán nem akartam leharapni a fejét, de egy
dologra nagyon érzékeny vagyok. Nem bírom, ha alábecsülik az igazi zenét. – Igazi zenét? – hitetlenkedtem. Megőrült? – Gondolom, a ma esti szemetet nem akarja zenének nevezni! – Akkor maga nem azért csinálja, mert „kifejezi a szenvedélyes anarchiát, eltépi az elállatiasodott társadalom köldökzsinórját”? – kérdeztem gúnyosan, egy meglehetősen nagyképű rocklapra utalva. – Azért csinálom, mert ebből élek – mondta Butcher egyszerűen. Néhány perc múlva megérkeztünk az előkelő Belgravia negyedbe. Butcher lakását faltól falig szőnyeg borította, csak a hálószobája volt egyszerű, fapadlóval, dísztelen ággyal és egy hatalmas zongorával. – A fának jobb az akusztikája – magyarázta. Bekapcsolt egy lemezjátszót, és felcsendült ugyanaz a zene. – Ez a mostani szerelmem – mondta –, úgyhogy mindenütt ezt hallgatom. Kezdtem úgy érezni magam, mint akit becsaptak. Beleestem egy sátáni, sötét, igéző rocksztárba, erre tessék, a szemem láttára tűnik el. Butcher lehúzta a bőrdzsekijét. Nagyon magas volt, a teste karcsú és izmos. Mohón néztem a szűk bőrnadrágot, szinte viszketett a kezem, hogy letéphessem róla. A nadrág eleje hatalmasan és sokat sejtetően kidomborodott. Életemben nem láttam ekkorát. Kívántam, méghozzá most azonnal. Forró és síkos lett a lábam köze arra a gondolatra, hogy mi lehet a nadrágban. Nehezen lélegeztem. Butcher közelebb lépett, és a keze felfedező útra indult a testemen. Ő is zihált. Meleg, tiszta izzadságszaga volt, boldogban feldübörgött tőle a vérem. Megfogtam a dudort a nadrágján, és tele lett a markom vele. Nem bírtam tovább várni. Lehúztam a cipzárját, és bedugtam a kezem. Mohón kerestem a hatalmas szerszámot, amire annyira vágytam. Aztán megdermedtem. – Hát ez meg mi a fene? – kérdeztem felháborodottan, és kihúztam valamit. A tenyeremben egy fél zokni feküdt. Butcherből kitört a nevetés. – Előadás előtt ki szoktuk tömni a nadrágunkat. Kell valamit nyújtani a rajongóinknak a pénzükért! – Nahát, ez nagyon vicces – mondtam megsemmisítő gúnnyal. – Örülök, hogy ilyen jól szórakozik. – Megfeledkeztem róla. Igazán nem magát akartam ugratni. Becsszóra! – Mondhat, amit akar – csattantam fel dühösen. – Ugyan már! Nem volt szándékos. Ne haragudjon. Én azonban elvesztettem az önuralmamat. Úgy éreztem, hülyét csináltam magamból, és alig vártam, hogy eltűnhessek innen. Kaptam és táskám és rohantam kifelé. – Egy pillanat! – kiáltott Butcher, és karon ragadott. – Bocsánatot kértem. – Nem érdekel a bocsánatkérése – jelentettem ki. – És nem érdekel maga sem, meg a Mozartja sem! Butcher hihetetlenül gyors mozdulattal a derekam köré fonta a fél karját, fölemelt a földről, és erősen magához szorított.
– Hogy rólam mit mond, az nem érdekel. De ebben a házban senki nem káromolhatja Mozartot! – Tegyen le – sikítottam. – Csak ha bocsánatot kér. – Azt várhatja! – fuldokoltam a dühtől. Ahogy a karjában tartott, felcsúszott a ruhám a csípőmre. A szabad kezével mögém nyúlt, s éreztem, hogy finom, hosszú ujját végighúzza belül a fenekemen. Dühösen küszködtem, de képtelen voltam megállítani. – Na, lesz bocsánatkérés? – makacskodott. Belerúgtam, de a mozdulatom utat nyitott az ujjainak, s ő előrébb araszolgatott. Legnagyobb megbotránkozásomra borzongatni kezdett a gyönyör Összeért a testünk, mélyen a szemébe néztem, és megpróbáltam kifejezni a tekintetemmel, hogy minősíthetetlennek tartom a viselkedését. Ő azonban csak mozgatta az ujjait és azon kaptam magam, hogy a két karommal belé kapaszkodom, és halkan felnyögök. Újból bele akartam rúgni, helyette azonban önkéntelenül köréje kulcsoltam a lábamat. Kicsit lejjebb igazgatott, elhúzta az ujjait, és valami kerek, nedves dolog nyomult belém. Olyan könnyen becsusszant, mint aki hazatalált. Szorosan rákulcsolódtam a lábammal, és erősen magamhoz húztam, hogy minél mélyebben belém hatolhasson. Ebben a helyzetben egyensúlyozott el velem az ágyig, aztán letett rá, és csak jött egyre beljebb, s közben a gyönyöröm diadalmasan szökellt fel. Az utolsó pillanatban felhördült: – Kérj bocsánatot! Felsóhajtottam: – Bocsáss meg, Mozart! Még egyet mozdult, s úgy elélveztem, hogy a csillagokat láttam. Aztán ő is, és mindennek vége lett. Ott feküdtünk az ágyon, és kicsit zavartan néztük egymást. – Remélem, az igazi nem okozott csalódást – mosolyodott el szerényen. – Fantasztikus volt… amikor végre hozzájutottam – mondtam. Megpróbáltam hűvösen beszélni, de még mindig reszketett a hangom a gyönyörtől… attól, amit csinált velem. – Őszintén szólva – folytattam – nem értem ezt a cirkuszt Mozarttal. Butcher vállat vont. – Nekem Mozart az istenem. Észrevettem, hogy a beszéde is megváltozott. A tisztátalan motyogás, a durva hanglejtés eltűnt belőle, és finoman, pallérozottan fejezte ki magát. – Csaló vagy – mondtam. – Igen, csaló vagyok. – Kezdte lehúzni a ruhámat. – Vidéki úri családban születtem. Apám nyugalmazott ezredes. – Tréfálsz? – kérdeztem, és lesegítettem a bőrnadrágját. – Nem vicc. – Feltámaszkodott fél könyökre, komolyan beszélt. – Zongoristának készültem, a zeneakadémiára jártam, meg effélék. Apám egy fillért sem adott, mondván, hogy a zongoristák mind homokosok. Sohasem volt elég pénzem. Egy barátommal bohóckodni kezdtünk ifjúsági bájzlikban… ő gitáron játszott, én elektromos orgonán. Olykor, ha berekedt, én énekeltem helyette. Hát, így fedeztek fel. A lemezcég rágta a
fülemet: „Csak egyetlen lemezt!” Belementem, és ezzel vége lett zongoristapályámnak. Azóta üvöltözöm és sikoltozom, mert ez kell az embereknek. A könyökömön jön ki a rock, de nem lehet kiszabadulni a taposómalomból. Néha már azzal is beérném, ha átmehetnék valami más popműfajba… mondjuk, ha elénekelhetnék egy érzelmes dalt. – Na de Butchertól nem azt várják az emberek – mondtam. – Tudom… de torkig vagyok Butcherral! – És most mit szól az apád? – kíváncsiskodtam. Butcher fölnevetett. – Amióta én vagyok a sátán, halálosan büszke rám. Azóta igazi férfinak tart. Anyám eleinte meg-megbotránkozott, de sürgősen abbahagyta, amikor rájött, hogy akármennyit veszít a bridzsen, kifizetem. Azóta semmit nem kérdez. A bátyám nem győzi kifejezni megvetését, mert ő, szegényke, bankár, és borzasztóan féltékeny a keresetemre. – És mért nem mész vissza a zeneakadémiára? – kérdeztem. – Mindig akartam, és soha nem tettem. Rabja vagyok a saját életemnek. Két évre előre tele van a naptáram. Mellesleg, ki venne ma már komolyan? Pedig jó zongorista voltam. Igazán jó. S ahogy kimondta, megnyomott egy gombot a CD lemezjátszóján. Újra forogni kezdett a lemez, amely addigra már rég lejárt. Fölkelt, a zongorához ült, s a lemezről szóló zene kíséretével játszani kezdte a zongoraversenyt, olyan hangerővel, hogy túlszárnyalja a zongorát. Épp egy gyors tétel volt soron, kis, fodrozódó dallamocskákkal. Butcher olyan könnyedén érintette a billentyűket, olyan bűvész módra pergette az ujjait, hogy még én is ki merem jelenteni: ragyogóan csinálta. Fölkeltem, a háta mögé álltam, kezemet a vállára tettem. Befejeződött a gyors tétel, és elkezdődött az Elvira Madigan zenéje (bocsánat, Mozart). Szíven ragadott a szomorúsága. Nem is tudtam, hogy a zene ennyi fájdalmat képes kifejezni… igaz, ez a fájdalom tulajdonképpen Butcher fájdalma volt. Hosszú, érzékeny ujjai gyöngéden simogatták a billentyűket, és a beteljesületlen vágyakozás sajgó érzését csalták elő. Kicsordult a könnyem. Átkaroltam a nyakát, és gyöngéden megcsókoltam, szerettem volna megvigasztalni. Tovább zongorázott, de éreztem, hogy villanyáram fut át a testén, és tudtam, hogy minden porcikájával arra figyel, amit csinálok vele. Sovány, inas volt a háta, kitapintottam a gerincoszlopán a csigolyákat. Megindultam lefelé, gyors kis nyelvmozdulatokkal csiklandoztam a gerincét… sokan nagyon érzékenyek rá, én magam is. Alighanem ő is az volt, mert megrándult a keze a billentyűkön, és attól fogva egyre fokozódó erővel játszott. A zene felgyorsult, feszült figyelemmel játszotta a fodrozódó kis dallamokat, miközben az én mozdulataimra is éberen ügyelt. Közben leértem, és előrecsúsztattam a kezemet, tétován keresgélve, míg meg nem találtam, amit akartam. Tüzes volt, vágyakozva meredt az égnek, de Butcher közben tovább játszott. És ekkor ragyogó ötletem támadt. A zongoraszék elég messze állt a billentyűzettől, elfértem hát. Leguggoltam, görnyedten elébe kuporodtam, és a fejemet a lába közé hajtottam, rá arra a keményen dagadozó, meredező csodára. Elkerekítettem a számat, bevettem, és rángó-tekergő ajakmozdulatokkal
ingereltem. Butcher egész testében vadul megreszketett, önuralma a végsőkig feszült, de nem hagyta abba a játékot, csak keményebben csapkodta a billentyűket. A combja belső felére hajtottam a fejemet, és minden idegszálammal arra figyeltem, amit csinálok. Az elviselhetetlenségig felizgatott férfiágyék meleg, erős illata áthatotta a levegőt, és felkorbácsolja az én szenvedélyemet is. De most nem magammal akartam foglalkozni. Azt akartam, hogy neki legyen jó. Addig-addig játszottam vele, míg végül nagyot sóhajtott, és elengedte magát. Visszafeküdtünk az ágyra, egymás mellé, s később, amikor újra belém hatolt, olyan gyöngéd volt, annyira nem hasonlított láncos-fűrészes énjéhez, hogy tudtam: megérintettem a lelke legmélyét. Utána a mellére fektettem a fejem, hallgattam a szívverését, és közben azon gondolkoztam: mennyi gyöngédséget találtam egy olyan emberben, akitől igazán nem vártam volna. – Köszönöm – suttogta lágyan. – Annyira kellett már valaki, aki így szeret. – Igazad volt – mormoltam elégedetten. – A zenétől még jobb lett. – Legközelebb kipróbáljuk a Jupiter-szimfóniát. Az se semmi. Hirtelen feszülten figyelni kezdtem. Zajt hallottan lentről, valaki bejött a házba. – Ne félj – mondta Butcher. – Egy barátom… mostanában itt lakik nálam. Kiment a lépcső tetejére, én meg magam köré tekertem egy törülközőt, és utána lopakodtam, hogy megnézzem a barátját. De majdnem elejtettem a törülközőmet a látványtól. Jak volt. – Ismerkedj meg Arannyal – mutatott rám Butcher. – Már ismerem – mondta Jak, és olyan pillantást vetett rám, mint az előadás alatt. – Azt hittem, gyűlölitek egymást. – Ja? Az csak a közönségnek szól – vont vállat Jak. – Magánemberként általában egyforma az ízlésünk. A szempillantása és a hanghordozása nem hagyott kétséget felőle, hogy mire gondol. Hirtelen a vágyam, amelyről pedig azt hittem, Butcher segítségével csillapult, újra kigyúlt bennem. Üdvözült mosollyal bámultam Jakre, aki visszamosolygott rám. – Most kéne meghallgatni azt a Jupiter-szimfóniát – súgtam. – Legyetek a vendégeim – intett Butcher az ágya felé. Odalépett a lemezjátszóhoz, bekapcsolta a zenét, én meg a falnak dőltem, és hagytam, hogy a törülközőm a földre hulljon. A testem még izzott az iménti beteljesüléstől, most mégis újra bizseregni kezdtem a kíváncsiságtól, hogy milyen lehet Jak, miben különbözhet Butchertől. Alacsonyabb volt, tagbaszakadt, vastag nyakú, széles vállú és mellkasú, combján pedig csak úgy táncoltak az izmok. Amikor eszembe jutott, hogy micsoda erő lehet ezekben az izmokban, úgy kellett visszafognom magam. Jak lassan odalépett hozzám, a szeme gyöngéden becézgette a bőrömet, és felállította a mellbimbómat, anélkül hogy egy ujjal is hozzáért
volna. Lehúzta magáról az inget, a mellét sűrű, göndör szőrzet borította. Fölül gubancos volt, lefelé egyre ritkább lett, amíg el nem tűnt a farmere övében. Az alatt az öv alatt csábítóan domborodott a nadrág, de most már óvatos voltam. – Mielőtt folytatnánk – böktem rá az ujjammal – tudni szeretném, hogy mi van ott. Jak hirtelen megbénult. – Mi volna? – mondta zavartan. – Ami másnak. Mért, talán rakétának kéne? – Csak tudni akarom, hogy nem zoknit találok-e majd ott – jelentettem ki határozottan. Megértette, elvigyorodott. – Én nem vacakolok zoknikkal – mondta, aztán fölemelte a hangját, hogy Butcher is meghallja. – Nem mindenkinek van rá szüksége. – A tiedbe, haver, a tiédbe! – Butcher szívből nevetett. Most kezdett csak érdekelni a dolog. Ha ez a domborulat igazi, kellemes dolgoknak nézek elébe. Próbaképpen megfogtam: rendesen kemény volt. – Mi van, nem hiszel nekem? – kérdezte Jak. – Persze, megértelek. Aki az idejét olyan nullagyulákkal tölti, mint Butcher… – Nem panaszkodott. Nem is volt rá oka – szólt át Butcher a szoba túlsó végéből. – Persze, mert nem tudta még, milyen egy igazi férfi. Most majd meglátja a különbséget. – Beszéd közben Jak a nyakamra tette a kezét, aztán csúsztatni kezdte lefelé, kis lángokat gyújtva, amerre járt. Érdekes, hogy ennek a hatalmas mancsnak milyen hihetetlenül gyöngéd volt az érintése. A mellbimbómat úgy cirógatta, akár egy tollpihe akár egy leheletnyi levélrezdülés, mégis mintha villanyáram futott volna keresztül rajtam. – Jó… jó… még így! – kérleltem. Bevitt a hálószobába, leültetett az ágyra, gyöngéden hátranyomott, félig fekvő helyzetbe. Majd letérdelt a lábam közé, belém temette az arcát, és a nyelve kis, reszkető, csiklandozó mozdulatokkal munkához látott bennem. Isteni volt, puha, lágy. Bár csukva volt a szemem, mégis éreztem, hogy átsuhan fölöttem egy árnyék, s amikor fölpillantottam, látom, hogy Butcher ott ül az ágyon, a fejemnél. Egy szót se szólt, csak fölém hajolt, és csókolni kezdte a mellemet. Felnyögtem a kétfelől jövő izgalom gyönyörűségétől. Még sosem voltam két fiúval, noha már régóta készültem rá. Nekem szolgáltak a szájukkal, a nyelvükkel, a kezükkel, az én gyönyörömön munkálkodtak. Élveztem a hatalmamat Jak felhúzta a lábamat, kezét a fenekem alá csúsztatta, felemelt az agyról, és egy pillanatra hátrarántotta a fejét. S amit aztán éreztem, jaj… a nyelve besiklott a fenekem közepébe, aztán befúródott. Így még soha senki nem hatolt belém, de Jak nyelve olyan ügyes szerszám volt, hogy idegenkedésem egy perc alatt elszállt, és remekül éreztem magam. Butcher is megmozdult. Fejét a lábam közé hajtotta, előre, arra a helyre, amelyet Jak szabadon hagyott, aztán szenvedélyesen belém nyomta a nyelvét… ki-be… ott, ahol nemrég másként járt. Most a két
kezem közé fogtam őt, a számba csúsztattam, és miközben a két férfinyelv egyesült erővel dolgozott rajtam, újra meg újra elélveztem. A végén aztán Jak a combomra hajtotta a fejét, és felsóhajtott. – Engem mindenből kihagynak. Elnevettem magam, és gyorsan behúztam a lábam közé. Azt hittem, ha szabályosan hanyatt fekve csinálom, már nem is lesz érdekes az előző vad élmények után, de nem voltam igazságos Jakkel, akiben csak úgy pezsgett az erő. Mindent beleadott, amit igazán hálásan fogadtam. Noha fáradni kezdtem, lendületes jó kedvéből új erőt merítettem. Összegabalyodva aludtunk néhány órát, aztán zuhanyoztunk. A vízsugár alatt Butcher szemben állt velem, Jak mögöttem. Egymás kezéből vették ki a szappant, úgy szappanoztak be, mondhatom, mindenütt. Közben Butcher nyaka köré fontam a karomat, ő pedig hirtelen megint bennem volt. Pár pillanat múlva éreztem, hogy Jak szerszáma lassan a fenekem felé nyomul, aztán vigyázva, óvatosan belém csúszik. Örültem, hogy a nyelvével már kitanított erre az új élvezetre, mert most azonnal szívesen fogadtam. Jak befurakodott a kezével közém és Butcher közé, gyöngéden simogatni Kezdte a mellemet, miközben hátulról lendületesen mozgott. Úgy éreztem, beleőrülök ebbe a sokfelől egyszerre érő izgalomba, s amikor a végén elélveztem, mintha a föld megrendült volna, mintha a világegyetem felrobbant volna. Reszkettem a diadalmas kéjtől. Újra feltámadt a kísérletezőkedvem. Lefeküdtünk az ágyba, Jaket a hátára fordítottam, fölébe másztam és szopogatni kezdtem. Közben Butcher mögém kúszott, és beigazította a nyelvét oda, ahol az imént még Jak járt. Akár úgy is érezhettem volna magam, mint egy szendvicsben, de a két fiú előzékenyen és könnyeden forgolódott. Amikor befejeztük, kitört belőlünk a nevetés. Aztán boldog fáradtságban elaludtunk. Zene hangjára ébredtem. Butcher a zongoránál ült, és halkan pötyögtetett egy dallamot. Amikor meglátott, elmosolyodott. – Eszembe jutott egy daltéma – mondta. – Az lesz a címe, hogy Mi hárman. Szaggatottan, meg-megállva énekelni kezdte az új dal foszlányait. – Hárman… mi mindig hárman… sohasem nélküle… mindig velünk van ő is… sohasem nélküle… mi mindig hárman… A dal egy férfiról szól, aki érzi, hogy a szerelme titokban mindig a régi szerelmére gondol, még az ágyban is. De aki tud a sorok között olvasni, az előtt nem lehetett kétséges, hogy mi ihlette meg Butchert. Az érzelmes, lélekkel teli dal még csak nem is hasonlított Butcher vad rockzenéjére. – Megvan – mondta diadalmasan. – Kiszabadultam a taposómalomból. Neked köszönhetem, Arany. A következő hetekben minden időmet Butcherral és Jakkel töltöttem. Eljártam velük a stúdióba is a Mi hárman felvételeire. Végül aztán búcsút vettünk egymástól, mert indulniuk kellett egy külföldi turnéra. Hat hónapra mentek, és noha imádtuk egymást mi hárman, tudtuk, hogy olyan hosszú időre egyikünk se teszi magát fridzsiderbe. A rajongók tombolva fogadták a Mi hármant. A popzenei lapok nem győzték dicsérni Butcher érett dallamkezelését, valamint a bátorságát, hogy képes volt kitörni abból a skatulyából, amelybe sikerei zárták. A dal
tíz hónapig volt a slágerlista élén, Butcherhez dőlt a pénz. Jak, akinek főszerep jutott az előadásban, ugyancsak jól járt. Hármat találgathatnak, egyedül ki nem kapott egy vasat sem a haszonból. Eltalálták. Kit érdekel?
8 Néhány héttel Butcher és Jak elutazása után szép finoman kidobtam a potyaleső bátyámat. Ezúttal másképp hagyott benne a lekvárban, mint azon a bizonyos koncerten, amiért végül is csak hálás lehettem. De aztán eluntam, hogy a nyakamon élősködik, meg azt se nagyon szerettem, hogy nem juthatok a saját ágyamhoz, mert ő hentereg benne. A kegyelemdöfést az adta meg a mi kis együttélésünknek, hogy Ricky se szó, se beszéd, elvitte az autómat és összetörte. A biztosításom arra az esetre nem szólt, ha más karambolozik a kocsimmal, amely totálkáros lett, nem is volt érdemes hozzányúlni, itt maradtam autó nélkül. Amíg nem tudtam, hogy Rickynek nem esett-e baja, addig persze takarékra állítottam magam, de amikor kiderült, hogy egy haja szála se görbült, és még jó néhány évig nyugodtan ocsmánykodhat, kirúgtam. Egész jól fogadta. Azt hiszem, maga se képzelte, hogy ilyen balekot fog bennem. Megint egyedül maradtam, alaposan megcsappant bankszámlával. Mentőangyalként toppant be az életembe Sax, Randy rendezője, és filmszerepet ajánlott. – Reklámról volna szó – mondta a telefonba. – Miért, maga nem filmrendező? – De, az vagyok… csak ma már senki nem veti meg a reklámfilmet. A dologban az a pláne, hogy egy-egy ilyen filmből egész kis műremeket lehet varázsolni. Ez a mostani film a Mata Hari divatcég cuccait hirdeti. Jól ismertem a céget. Gyönyörű, méregdrága fehérneműt árultak. A szakmában állandó viccelődés tárgya volt, hogy aki tőlük vásárol, az egy szál Mata Hariban fog szaladgálni, mert rámegy a gatyája. – Az új kollekciójuknak kell egy kis hírverést csapni – folytatta Sax. – Kamarban forgatunk. – Arra az arab szultánságra gondol, amely akkora, mint Cornwall, és annyi olajat termel, mint az Öböl menti országok együttvéve? – kérdeztem gyorsan. Sax füttyentett. – Ejha! A legtöbb ember életében nem hallott Kamarról. – Szenvedélyem a földrajz – mondtam fölényesen. Csakugyan az volt, hiszen arrafelé dolgozott Steve. – Akkor talán hallott már Abdul Kamar Hasszamid szultánról is – mondta Sax –, élet-halál ura Kamarban, és egy vacak reklámfilm-forgatócsoport is csak az ő személyes engedélyével léphet be az országba. A Kamar Hiltonban fogunk lakni, a gázsi tízezer font. Nos?
– Mikor indulunk? – kérdeztem izgatottan. – A jövő héten. Szerezzen be magának olyan ruhát, amely karját-lábát takarja, meg egy nagy kalapot, amely elfedi az arcát, és abban jöjjön. Arrafelé talpig lepedőben járatják a nőket. De ami sokkal fontosabb: a bőrének fehérnek kell maradnia. Nehogy nekem napra merészeljen menni a forgatás befejezése előtt! Mindent megígértem. Amikor letettem a telefont, kikerestem a lexikonban Kamart. Akármilyen csepp kis ország is, stratégiailag fontosnak tartják országhatárai, tengerpartja és kikötője miatt. Megtudtam, hogy milyen cikkeket és milyen mennyiségben exportál az ország, továbbá azt, hogy a szultán nyugati szakértők bevonásával az ország gyors modernizálásán fáradozik, de nem áll szándékában felszámolni a hagyományos életmódot sem. A lexikon említést tett az ókori kultúra maradványairól is, amelyeknek feltárása folyamatban van. Becsuktam a szememet, és Steve-re gondoltam – ezt az élvezetet ritkán engedtem meg magamnak. Megint a közelében leszek. Talán… talán. A következő héten Kamarba repültem Sax-szel, a stábbal és egy Janice nevű, fegyőr külsejű nőszeméllyel, aki a Mata Hari alkalmazottja volt. Egyszerűen megőrültem, mikor megmutatta a falatnyi selyemből és csipkéből varrt, dús kézi hímzéssel díszített babaruhát, melyet egyenesen arra a célra terveztek, hogy a férfi lázas sietséggel letépje a nőről. Fogadásunkra a kamari nemzeti gárda tíz szép szál katonáját rendelték ki a repülőtérre. Parancsnokuk, egy tiszt, alaposan végigmérte laza szabású, fehér selyem útiruhámat és fehér malomkerék kalapomat, majd röffent egyet, alighanem a beleegyezése jeléül. Janice, mikor rákerült a sor, épp csak összevonta a szemöldökét, mire a tiszt gyorsan visszahőkölt. Valami borzasztó bonyolult neve volt, amely leginkább még a Williamre emlékeztetett, ezért a háta mögött így hívtam. Amúgy alattomos tekintetű negyvenes volt. Nem szerettem volna sötét utcán találkozni vele. Saxet és engem egy légkondicionált álomautóhoz kísértek, Janice-t és a többieket pedig beterelték egy másik kocsiba. William rámutatott az italszekrényre, és ünnepélyesen kijelentette, hogy tekintsük magunkat „őfelsége vendégeinek”. A katonák, állig géppisztolyba öltözve, mint akik támadást várnak, két dzsipbe ugráltak be. Az egyik előttünk, a másik mögöttünk száguldott keresztül a sivatagon, százhúsz kilométeres sebességgel. A Kamar Hiltonban fekete-arany lakosztályt kaptam. A csupa fényűzés fürdőszobában aranyból voltak a csapok. A hálószobában a hatalmas ágyat fekete selyem ágyneművel vetették meg. Az ágy fölött lógó óriási képen kövér öregember állt túl szűkre szabott egyenruhában valami színes rongy előtt, és tisztelgésre emelte a kezét. A felirat szerint „őfelsége III. Abdul Kamar Hasszamid szultán”. Csalódtam benne, nem ilyennek képzeltem egy szultánt. Este az erkélyemen vacsoráztunk Sax-szel, s bámultuk, amint a naplemente bíborvörösre festi a tengert. Sax szórakoztató vacsorapartner volt, ráadásul vonzó férfi. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha elfogadnám érdekes ajánlatait. De ma nem. Fáradt voltam, és szerettem
volna egyedül megmerülni a selyem ágyneműben. Epedő csókkal adtam zálogát a várható fejleményeknek, aztán elköszöntem tőle. Másnap a tengerpartnak egy olyan darabján láttunk munkához, amelyet katonaság védett a kíváncsi pillantásoktól. A középen felállított kör alakú sátorban vetkőztem s vettem magamra a rózsaszínű selyemkombinét, amelyet Janice adott a kezembe. Amikor kiléptem, William valami parancsfélét ugatott az embereinek, akik azonnal hátraarcot csináltak. Csak William nem. Rá volt írva a megbotránkozás, de a szemét azért nem vette le rólam. Lefeküdtem a fehér homokba egy színes napernyő alá, és ide-oda forgolódtam, ahogy Sax utasított. Aztán fényes cseresznyepiros szatén ingnadrágba bújtam, amely fűzőként szorította le a derekamat és nyomta fel a mellemet. A sátorból ki lépve elállt a szívverésem: Sax hatalmas fehér paripát tartott kantáron. – Hópehelynek hívják – vetette oda könnyedén. – És mit kell vele csinálnom? – kérdeztem halálra váltan. – Mit kéne? Lovagolni rajta egy kört – adta Sax az ártatlant. – Elment az esze! – Azt hittem, Dyson lord megtanította lovagolni. – Hát… épp csak hogy ne essek le. De nincs az a ló, amelyiket én szőrén megülök! – tiltakoztam hevesen. – Dehogyis nincs! Különben is ez szelíd jószág. – Akkor üljön fel rá maga! Sax könyörgőre fogta. – Aranyom, ne butáskodjon! Csak egy pillanatra üljön föl rá, hogy kipróbálja. Ígérem, hogy nem eresztem el. Úgy kell nekem, minek dőltem be ennek a csirkefogónak! Sax felsegített Hópehely hátára, s mikor elhelyezkedtem, rávert a tomporára. A paripa megugrott, vágtába kezdett, én pedig ajkamon halálsikollyal próbáltam kapaszkodni, de nem volt se nyereg, se kengyel. Jobb híján a két térdemmel szorítottam a fenevadat. Már vagy fél kilométert vágtáztunk a tengerparton, amikor valaki elém ugrott. A ló megfordult, és ellenkező irányba kezdett vágtázni. Hirtelen megláttam, hogy a stáb eszeveszetten dolgozik. Ahogy elsuhantam Sax mellett, odakiabált: – Mosolyogjon! Mintha élvezné. Visszaüvöltöttem. – Dögölj meg, rohadék! – és már repültem is tovább. Hirtelen rádöbbentem, hogy valami megváltozott. Az állat háta közvetlenül érintkezett a meztelen combommal, nekinekiütődött szétterpesztett lábaim közének, izmai hol megfeszültek, hol ellazultak, ahogy száguldóban lába a talajt döngette. A gyönyör reszketése lüktetett át a testemen, olyasformán, mint azon az éjszakán, amikor Jak dobolását hallgattam. Hát ezért szeretnek a nők lovagolni! Csakugyan nem rossz érzés a combunkkal irányítani egy nagy, erős állatot, várni a rázkódást, amely minden dübörgő léptére végigszalad rajtunk. Mi az, hogy nem rossz! Egyenesen finom! Elmosolyodtam az élvezettől, és a szemem sarkából láttam, hogy Sax ujjongva fél lábon ugrál.
Aztán valahogy vége lett. Sax az ölében emelt le Hópehelyről, és gyorsan rám borított valami takarót, hogy védjen a naptól. Úgyis eljött az ebédidő, elpezsgőzgettünk hát a sátorban, s közben Sax elmondta, hogy csak akkor folytatjuk, amikor már alábbhagy egy kicsit a hőség. A legnagyobb szám naplementekor jön majd, fekete csipkében. Szunyókálhattam volna egyet, de nem tudtam. Még most is izgatott voltam a délelőttől, és ha Sax csak a kisujját nyújtja, biztosan eredményes lett volna. Ő azonban arra használta a déli pihenőt, hogy körbenyüzsgött, alkalmas terepet keresett. Lázas álmok közt hevertem a sátorban. Úgy éreztem, életem legkülönösebb szerelmi kalandja vár rám. Később aztán beöltöztem az utolsó forgatáshoz: a melltartóm két csöpp fekete selyem háromszögből állt, amelyet keskeny csipkeszalag meg a szentlélek tartott a helyén, a hozzáillő bugyi csinos fügefalevélke volt. – Azt fogják hinni, hogy nincs rajtam semmi – mondtam. Sax bólintott. – Már én is gondoltam rá. Kell valami háttér. Ide nézzen! – Azzal előhúzott egy tarka ruhadarabot. – Ebédidőben az asszisztens a bazárban járt és ezt hozta. Nem tudom, mit jelentenek rajta ezek a krikszkrakszok, de jól mutat. – Én már láttam ilyet valahol – tűnődtem el –, csak nem jut eszembe, hol. Sax vállat vont. – Annyi volt belőle a bazárban, mint a pelyva. Biztos ez a legújabb sáldivat errefelé. Lerakjuk a homokra, ráfekszik, és húzgálja egy kicsit a combján. – Úgy lesz –mondtam. Kimentem az aranyló napfénybe, és elnyújtóztam a homokon. Sax bekapcsolta a magnót, és édes, sóvárgó dallam áradt szét. Csodás volt! Eggyé olvadtam a muzsikával, ernyedten hagytam, hogy a ritmus andalító lüktetése megreszkettesse az egész testemet, s hamarosan úgy duzzadt, úgy feszült bennem a vágy, hogy majd széttépett. A sálat, mintha a szeretőm volna, kéjesen magamhoz öleltem, gyöngéden a bőrömhöz simítottam, hozzádörgöltem az arcomat, és ajkamat a felvevőgépre biggyesztettem. Aztán lassan, lassan, minden pillanatot kiélvezve besiklattam a lábam közé, leheletfinoman birizgálva vele magamat, ahol már amúgy is reszkettem a nap izgalmaitól. Ekkor szabadult el a pokol. Az egyik pillanatban még a zene sejtelmes ritmusára vonaglottam, a másikban olyan üvöltés reszkettette meg a levegőt, amilyent még nem hallottam. A felvevőgépek ezer irányba röpültek, ahogy William keresztülcsörtetett a homokon és rám vetette magát. Megragadta a sálat, a magasba emelte, és egy előttem ismeretlen nyelven rikoltott valamit. Hirtelen eszembe jutott, hol láttam már ezt a ruhadarabot. a szultán mögött lógott a képen. Borzalmas sejtésem támadt. A katonák körénk gyűltek, és durván megragadták Saxet és a stáb többi tagját. – Őrizetbe veszem önöket – jelentette ki William – hazánk szent jelképének meggyalázásáért. – Meglengette a „sálat” Sax felé. – De kérem… hiszen ez egy darab ruha – hebegte Sax zavartan.
– Ez Kamar nemzeti zászlója – üvöltötte William vörös arccal. – Meggyalázásáért halálbüntetés szabható ki. – Aztán a katonákhoz fordult. – Indulás! – Egy pillanat… – kezdtem rá, de mielőtt folytathattam volna, William megragadta a csuklómat, és rákattintott egy pár bilincset. – Ehhez nincs joga! – sikítottam. De William mintha nem is hallotta volna. Felkapta a takarót, amelyet a nap ellen használtam, és körém tekerte. Aztán lecsatolta a derékszíját, és rám erősítette vele a takarót. Csuklóm a mellemhez szorult, így aztán nem tudtam megmozdítani a karomat. Kimondhatatlan rémületemre William a vállára hajított, karjával átkulcsolta a térdemet, és öles léptekkel megindult. Torkom szakadtából ordítottam, de mintha nem is hallották volna. William bedugott egy katonai dzsip hátsó ülésére, kötéllel összekötözte a bokámat, aztán beugrott a vezetőülésre és begyújtotta a motort. Kétségbeesetten küszködtem, de szűk volt a hely, és nem tudtam kiszabadítani a kezem, hogy elérjem az övet. Legalább egy órát mentünk. Azt hiszem, a sivatagon haladtunk keresztül, bár gyorsan besötétedett. – Legalább annyit mondjon meg, hogy hová visz – kérleltem. Igyekeztem elfojtani a hangom remegését. – Őfelsége színe elé, aki ítél a bűnösök felett – mondta hátrafordulva. – Majd megtanulja, hogy mi jár annak, aki Kamar szent nemzeti jelképét megsérti. Nem voltam elbűvölve a gondolattól, hogy oda kell állnom a kövér öregember elé. Úgy festett, mint aki már nagyon rég nem tudja értékelni arzenálom fegyvereit. William olykor beszólt egy rádióba, azt hiszem, valami találkozásfélét szervezett, mert amikor a dzsip megállt es kirámolt belőle, egy csomó férfi várt ránk lovakkal. Idáig tartott az út, előttünk a végtelen homoksivatag terpeszkedett. William lóra pattant, és két férfi feladott neki. Aztán vágtázni kezdtünk a sivatagban, én arccal a földnek, William előtt keresztül vetve a lovon. Végül megálltunk. Homokon kívül nemigen láttam semmit, legfeljebb azt tudtam kivenni, hogy fények világítanak, és amikor hátratekertem a fejem, hatalmas sátrat pillantottam meg, a bejáratnál fegyveres őrökkel. William lekapott a lóról, a karjában tartott parancsokat ugatott, valakit bezavart a sátorba. Körülöttünk csupa férfi állt égő fáklyával, s mintha pálmafákat és tevéket is ki tudtam volna venni. Te jó isten! Melyik századba csöppentem? Hirtelen azt éreztem, hogy William megint a vállára vesz, és bemegy a sátorba. Néhány lépés után megáll, fé1 térdre ereszkedik, a földre hajít, én pedig tehetetlenül gurulok, míg egy pódiumféleség szélénél meg nem állok. Hasamon feküdtem, a hajam eltakarta az arcomat, így csak az emelvény vörös bársonyát láttam, rajta nagy halom selyempárnát és egy meztelen férfi lábat. A láb barna volt, ápolt, finom vonalú, és hosszú, erős lábikrában folytatódott. Megpróbáltam fölemelkedni, hogy többet is láthassak belőle,
ekkor azonban a láb kinyúlt, ránehezedett a fenekemre, és betaposott a földbe, mint egy bogarat. Acélos erő rejtőzött abban a karcsú lábikrában. – Engedjenek szabadon! – üvöltöttem föl. Az emelvényen lévő férfi, akit nem láttam, éles hangon odaszólt Williamnek, aki lehajolt hozzám, és a fülembe súgta: – Tilos a szultánt megszólítani, amíg nem ad rá engedélyt. Fogja be a száját, különben mind a kettőnket kivégeznek. – Nem érdekel az a tetű szultán – ordítottam tovább – Nem teheti ezt velem! Nincs hozzá joga. A dermedt csendből arra következtettem, hogy a szultán ért angolul. Olyan dühös voltam, hogy már félni se tudtam. Megint rugdalózni kezdtem, kétségbeesetten küszködtem, noha tudtam, hogy minden hiába. Valóban csak annyit értem el, hogy a szultáni láb kicsit visszahúzódott, aztán egy elegáns kis pöccintéssel a hátamra fordított. Fölemeltem a tekintetemet, és egy jóképű, bronzbőrű, fiatal férfit láttam magam fölött. Bő fehér köpeny volt rajta, fején a hagyományos arab turbán, amely szintén fehér volt, és aranyszínű szalagok tartották össze. Egy csöppet sem hasonlított ahhoz a kövér öregemberhez, akit a képen láttam. – Maga kicsoda? – dühöngtem. – Talán a nagyvezér, vagy ki az ördög? Átkozódásomat ezúttal még dermedtebb csönd fogadta. Rettenetes volt. Végül megszólalt a férfi: – Abdul Kamar Hasszamid szultán vagyok. – Hazug! – vagdalkoztam tovább. – A szultán kövér öregember, láttam a képét. Hideg mosoly futott át szépen formált ajkán. – Igen! A nagyapámat nagyon szerette a népem. Nem egy helyen még ma is az ő képét teszik ki a falra, és nem az enyémet. Hirtelen felfedeztem, hogy halványan bár, de hasonlít az öregemberhez. Arcára kiült az évszázados királyi méltóság és a zsarnoki hatalom gőgje. Olyan ember kicsit kegyetlen vonásait láttam magam előtt, aki hozzászokott, hogy akaratát tűzön-vízen át könyörtelenül érvényesítse. Nyeltem egyet. Te jó isten, ez nem vicc! És ebben a hosszú, néma pillanatban észrevettem, hogy mások is vannak a sátorban. Négy alak állt oldalvást talpig feketébe burkolva, bebugyolált fejjel, úgyhogy semmi nem látszott belőlük. Visszafordítottam tekintetem a szultánra: figyelmesen nézett. Szemét a mellemre szegezte, amely viharosan hullámzott annyi megpróbáltatás után. Mintha érdeklődés csillant volna meg abban a szempárban. Ha ügyesen sakkozom, talán… talán nem végeztet ki. Egyszer csak felállt, és mozdulatára kinyílt rajta a hosszú fehér köpeny. Kiderült, hogy teljesen meztelen. Csodálatos volt a teste, bronzbarna, karcsú, izmos és egészen sima, csak a lába közt göndörödött szénfekete szőr. Bámultam a göndörödéseket és csodáltam a közülük kibukó pompás szerszámot. Amikor elgondoltam, hogy milyen volna eljátszani vele, ismerős kis mozdulattal megrándult a combom köze. A vérem úgyis zakatolt már a lázas lovaglástól, s most új izgalom támadt bennem. Bárcsak kidobná a többieket!
– Ennek az ügynek személyesen járok a végére – jelentette ki és pattintott az ujjával. William abban a pillanatban meghajolt, és kihátrált a sátorból. Amikor a sátorleplek becsukódtak mögötte, új reményre kapva küszködni kezdtem, hogy feltérdeljek, de a szukán hideg pillantást vetett rám, és visszanyomott a lábával. – Amíg rád nem vetem figyelmem sugarát, vársz – jelentette ki. – Fontos munkálkodásban szakítottál félbe. Tapsolt, mire a sátorfal mellett álló alakok előreléptek, és ledobták a fekete lepedőjüket. Négy fiatal lány állt ott, szépek voltak, bár kicsit kövérek és meztelenek. Üdvözült nevetéssel a szultánhoz futottak, és munkához láttak. Az egyik levette a köpenyét, a másik a turbánját, a többiek gyöngéden hátratolták és lefektették a selyempárnára. A szultán nem kezdeményezett semmit, csak feküdt és hagyta, hogy kiszolgálják. Az egyik lány besiklott a lába közé, szemét révült mosollyal becsukta, és a szájába vette a szultáni holmit. Amikor fáradni kezdett, helyét átvette társnője – a dárda lankadatlanul meredt az égnek. Legszívesebben hangosan feljajdultam volna a láttára. Istenem, add, hogy bennem legyen az a gyönyörűség, ne kelljen itt feküdnöm kielégítetlenül vergődve, míg azok a nők a szultán kedvére tesznek, aki szemmel láthatóan megfeledkezett róla, hogy a világon vagyok. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy tökéletesen hűvösen fogadta a lányok fáradozását. A lélegzete szabályos maradt, és még csak egy kisujjal sem érintette meg a lányokat. Érdeklődésének egyetlen jele felmeredő szerszáma volt. Nyöszörögtem, amikor elképzeltem, milyen emberfeletti önuralma lehet ennek a férfinak, és milyen boldoggá teheti a nőt, akit az ágyába fogad. A szultán hirtelen jelt adott, s a lány, aki éppen dolgozott rajta, visszahúzódott. Alázatosan felsorakoztak előtte, a szultán végignézte őket, végül rábökött az egyikre. A kiválasztott térdre borult, fejével megérintette a földet, majd elfoglalta a helyét a szultán lába között, és szorgalmasan dolgozott a szájával, amíg végül a szultán halkan felsóhajtott, ívben meggörbült a teste, és a lány szájába elélvezett, hosszan, hosszan… úgy éreztem, sosem hagyja abba. Nem akartam hinni a szememnek. Végigmérte a lányokat, szenvtelenül választott közülük, és a kitüntetettnek szabad volt asszisztálni ahhoz, hogy elmenjen. Hinnék-e ezt a vérlázító pimaszságot? A kiválasztott pedig a porba omlott a hálától. Köpni tudtam volna, de csak dühösen rugdalóztam kötelékeimben. Abban a pillanatban, amikor vége lett, az összes lány lesütötte a szemét. Sebtében felöltöztették a szultánt, de vigyáztak, hogy tekintetük még csak véletlenül se essen fedetlen ágyékára. Nyilvánvalóan egyetlen nő sem láthatta a szultánt, amikor kicsi és védtelen. A szultán mozdulatlanul tűrte, hogy feladják rá a hosszú, fehér köpenyt és megkössék a derekán az övet. Aztán pattintott az ujjával, és a nők felszívódtak. Végül méltóztatott lepillantani rám a földre. Mellém térdelt, hogy kioldja a kötelékeimet. Megrántotta a takarót, és addig gurított kifelé, amíg tetőtől talpig szemügyre nem tudott venni. Könnyedén felemelkedett, odalépdelt, ahol feküdtem, megállt a lábamnál, méregetett. Amikor eleget
látott, megpöccintett, én a hasamra gurultam, s így megnézhetett hátulról is. Hátrafordítottam a fejem, megpróbáltam visszanézni rá. – Hajtsd le a fejedet! – parancsolta. – Nem adtam engedélyt, hogy rám emeld a tekinteted. Őrjöngtem a kényúri viselkedésétől, de nem voltam abban a helyzetben, hogy vitatkozzam, így hát lehajtottam a fejem. Megint fél térdre ereszkedett, és végighúzta a kezét a hátamon, a combomon és a fenekemen, majd a hátamra görgetett, késsel elvágta a bokámat összeszorító kötelet és rám szólt: – Kelj fel. Felálltam, mire újra rám szólt: – Emeld fel a karodat, hogy jobban lássalak. – Nem emelem föl – szedtem össze a bátorságomat. – Nincs joga ezt tenni velem, és különben is beszélni akarok a brit konzullal. Hű, de jót nevetett! Szépen zengett a nevetése, csaknem elterelte a gondolataimat a veszélyről, amelyben nyakig ültem. De aztán föltámadt a dühöm. – Jogom van beszélni a brit konzullal – mondtam határozottan. – Brit állampolgár vagyok! Elhalt a szultán nevetése. – Jó lenne, ha megértenéd, hogy én országom teljhatalmú uralkodója vagyok. Kamarban én vagyok a törvény. Neked annyi jogod van, amennyit adok neked. De nem adtam neked jogot. Ennek folytán nincsenek jogaid. Már hogy is lehetnének? Egy bűnözőnek? – Nem vagyok bűnöző. Tévedésből sértettem meg a kamari törvényt. Nem ismertem a nemzeti zászlót. – A törvény nem tudása nem mentesít. Ezt a bölcs mondást az oxfordi egyetemen tanultam, amelyet volt szerencsém látogatni. Aki Kamarba jön, tanulja meg az ország szokásait. Megállapítom, hogy felségsértés bűnét követted el. – De hisz tárgyalásom sem volt – mondtam kétségbeesve. – Ez a tárgyalásod, és kimondom bűnösségedet. Most már csak az a kérdés, hogy mit csináljak veled. – Hátrább lépett, és olyan személytelenül nézett rám, mint egy eladó tehénre. – Azt hallom – mélázott el –, hogy országodban híres szépségnek tartanak. Nos, én ebből semmit nem látok. – Hogyhogy? Miért nem? – kérdeztem sértődötten, és hirtelen még az ijedtségem is elmúlt. – Túl sovány vagy. Nekem egy szép nő legyen gömbölyű. – Mint azok, akik azelőtt itt ügyködtek? – horkantam fel. – Ezek nem jutnának messzire nálunk. – És hol van az a nálatok? – kérdezte ernyedten. – Nagy-Britanniában – mondtam, és kihívóan megnyomtam a „nagyot”. Nem sok sikerem volt vele. – Nagy-Britannia? – eltűnődött. – Nem tudom… azt hiszem, sose hallottam róla. – Szép kis teljhatalmú uralkodó! – mondtam gúnyosan, – Szóval nem hallott arról az országról, amely évi kétmilliárd font értékű kereskedelmet bonyolít le Kamarral?
Ettől megfagyott. Rám nézett a fekete szemével. – Egy nő nem beszél ilyesmiről – mondta kurtán – De hisz épp most beszélek róla! – Képtelenség! Egy nő nem beszél ilyesmiről, így hát nem beszéltél róla. – Őfelsége megsüketült? Vagy valami más baja van? – kiabáltam. – Tavaly Kamar húszmillió barrel olajat adott el az Egyesült Királyságnak, és a kapott dollárért rakétát és búzát vásárolt. Ebben a pillanatban is harminc brit műszaki szakember dolgozik Kamarban egy vízmű építésénél. Egyébként pedig arról beszélek, amiről akarok. Néma csend. A szultán arca, akár egy álarc. Kinyújtotta a kezét, a mellemre helyezte, aztán lecsúsztatta a derekamra és a csípőmre. Nagy nehezen visszafojtottam a gyönyör reszketését, amely ki akart törni rajtam. Ezt az elégtételt azért mégsem adom meg neki! – Sovány és sápadt – tért vissza az előző témára, mint aki egyetlen szavamat sem hallotta. – Épp most készülök kitűntetni leghívebb embereimet, de téged mégsem adhatlak nekik… még sértésnek vennék. – Én venném sértésnek! – csattant fel a hangom. Vállat vont, még csak válaszra sem méltatott. Levette a kezemről a bilincseimet, aztán ledűlt a párnáira, és odahívott a mellette álló asztalhoz. – Bort – mondta kurtán. A színarany boroskancsót rubin és smaragd ékkövek díszítették. A cizellált kupa szintén aranyból volt. Amikor kiöntöttem a bort, megcsapta az orromat az illata, és egy kicsit megszédültem. Halálosan elcsigáztak a nap eseményei. Nem remegett a kezem, ahogy közelítettem felé a borral. Az utolsó pillanatban azonban, amikor odanyújtottam az aranykupát, forogni kezdett velem a világ, és megtántorodtam. Még láttam a fehér köpenye sötétvörös selyemdíszítését, aztán egy utolsó gondolat: „szervusz, világ”. Mikor magamhoz tértem, fejem a szultán mellén nyugodott, és a számnál volt a kupa. Felnéztem rá, csaknem gyöngéd humort láttam az arcában. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna. – Igyál – mondta. – Nem szeretném, ha kimúlnál alultápláltságban, mielőtt eldöntöm, hogy mit csinálok veled. – Mit akar velem csinálni? – suttogtam. – Még gondolkodom rajta. Más vagy, mint azok a nők, akiket eddig ismertem. Kedvelem… sőt, gyűjtöm a ritkaságokat. Még itatott, aztán talpra segített. Kábán álltam, ő pedig fölemelte a takarót és rám tekerte. – Más férfi nem láthat úgy, ahogy én – mondta. Rádiót húzott elő a párnák alól, és érthetetlen nyelven beleszólt. Abban a szempillantásban két őr jelent meg valami furcsa dologgal, ami leginkább a velencei felzére emlékeztetett, csak a függönye aranyszínű selyemből volt. Két hosszú rúdon tartották. A szultán saját kezűleg beletett, és szorosan összehúzta a függönyt. Hallottam, hogy valamit mond azon az idegen nyelven. A következő pillanatban fölemelték a gyaloghintót, és megindultunk kifelé.
9 Néhány perc után éreztem, hogy leteszik a gyaloghintót. A függönyt egy fiatal lány húzta szét, aki lehajolt hozzám, hogy letekerje rólam a takarót. – Nevem Szufia – mondta. – A szolgálód vagyok. – Hol vagyok? – révedeztem. – Őfelsége rabságában, s ez a cellád. Nos, ilyen cellát se láttam még. Selyemmel bélelt sátor volt, amelynek felét selyemfüggönyös hatalmas ágy töltötte ki. Hirtelen megláttam a bejáratot őrző fegyveresek árnyékát: mégse felejthetem el, hogy börtönben vagyok. Előttem egy asztal roskadozott hússal, gyümölccsel és kenyérrel megrakva. Szufia előteremtett egy földig leomló pávakék ruhát, amelyet örömmel vettem magamra. Hidegre fordult a sivatagi éjszaka, s már éppen kezdtem érezni, hogy jó volna valami komolyabb ruhadarab is, mint a Mata Hari-fügefalevél. Szufia egy székhez vezetett, és töltött egy pohár bort. Jó étvággyal ettem, miközben egyre több nő vonult be, fürdőkáddal és vízzel teli nagy bronzkancsókkal. Amikor befejeztem az evést, elvitték az asztalt, és besegítettek a fürdőkádba. Hagytam, hadd sürögjenek körülöttem, nem volt erőm segíteni. Beszappanoztak, ledörgöltek, megtörölgettek, aztán Szufia az ágyba vitt, megvárta, amíg lefekszem, és összehúzta a függönyt. Azt hittem, azonnal elalszom a kimerültségtől, de mihelyt egyedül maradtam, azonnal éber lettem. Végül is közönséges sátorban vagyok, hátha meg lehet szökni innen. Halkan kikeltem az ágyból, körbevizsgáltam a sátorlap alját. Ujjnyira fel tudtam emelni, s lehasaltam, hogy kinézzek. Két pár felettébb katonás formájú csizmát láttam. Kicsit odébbkúszva újra kísérleteztem, de megint csak csizmákat láttam. Harmadszorra aztán rájöttem, hogy nemcsak a bejáratnál állnak katonák, hanem körben az egész sátor körül. A szultán nem bízott semmit a véletlenre. Csapdába estem. Visszafeküdtem az ágyba, és azon gondolkoztam, mi történhetett a többiekkel. Addig rágódtam rajta, míg végül lecsukódott a szemem. Mélyen aludtam, nyugalmamat csak egy álom zavarta meg. Azt álmodtam, hogy Abdul szultán bejött, megállt az ágyam mellett, lenézett meztelen testemre, olyan tekintettel, ahogy férfi még soha. Álmomban megérintett a kezével, mindenhol… és érintése varázsosan lágy volt, sehogy sem fért össze erőszakosságával. Tudta, hogyan kell lángra gyújtani a nőt, bűvöletbe ejteni az ujjaival, addig simogatni a mellbimbóját, amíg égnek nem áll a vágytól, becézgetni a gyönyör titkos helyét, amíg nedvesen nem lüktet érte. Álmomban egyre jobban feszített a vad testi vágy, vártam őt, reszkettem érte. De nem kellettem neki, elment. Fájt, égetett a visszautasítás.
Magasan járt a nap, mire felébredtem, s a tábori zsivaj keresztülhatolt a sátorfalon. Tevék bőgtek, lovak dohogtak, harapdálták zablájukat. Mozdulatlanul feküdtem, egyre az álmom járt az eszemben, figyeltem a testem furcsa feszültségét, aggasztó vágyam feltámadását. Mintha, mintha… de nem, ez lehetetlen. Hiszen megmondta, hogy nem tettem neki. Szufia lépett be, s mint már az este is, földig hajolt Zavartan megkérdeztem: – Muszáj ezt csinálnod? – Őfelsége parancsa törvény – rebegte, – De hiszen azt mondtad, rab vagyok. – Az is vagy. Celládat őrök veszik körül, mindazonáltal a szultán parancsára tisztelettel tartozunk neked. Amíg reggeliztem, nők suhantak be és teletöltötték vízzel a kádat. Megfürdettek, aztán lefektettek és illatos olajat masszíroztak a testembe. Nagyon kellemes volt, de akaratlanul is úgy éreztem magam, mint egy ló, akinek fonják a sörényét a kiállításra. Végül Szufia letörölgette rólam a fölösleges olajat. Lágyan csillogott a bőröm. Majd kivitték az asztalt és a fürdőkádat, s helyükre behozták a gyaloghintót. Kezdtem hozzászokni, hogy a tenyerükön hordanak, úgyhogy szinte megfeledkeztem róla, hogy rab vagyok. Meglepetten kaptam fel hát a fejem, amikor két nő hátrakötötte a kezemet. – Nincs erre semmi szükség! – tiltakoztam. – Úgysem tudnék hova elszokni. – Egy rabnak, aki négyszemközt marad a szultánnal, köteléket kell viselnie – jelentette ki Szufia ünnepélyesen. – Még meggyilkolnád! – Hogy a csudába? Szufia vállat vont. – Őfelsége így parancsolta. Mi csak alázatos szolgái vagyunk. – Hát az lehet, hogy te alázatos vagy – húztam ki magam – de én ugyan nem. Szufia szeme kerekre tágult a borzalomtól. – Ne beszélj így a szultán színe előtt, mert majd rákényszerít, hogy megalázkodj! Rettenetes a haragja. Dühösen vetettem be magam a gyaloghintóba. A nők gondosan összehúzták a függönyt, nehogy véletlenül férfiszem – már persze a szultánén kívül – megpillantson. Fölemeltek és elvittek. Éreztem, hogy már nem a sátorban vagyok, visznek keresztül a táboron, aztán bekerülünk valahova, és hallom a szultán hangját. Kis huppanással letettek a földre. A szavak idegenek voltak, de a hangok hullámzásából annyit kivettem, hogy az egyik őr a gyaloghintó megérkezésére figyelmezteti a szultánt, aki ezt tudomásul veszi. Több más hangot is hallottam, vitatkoztak. Vártam, hogy a szultán elbocsássa a többieket és felém forduljon. Vártam. Vártam. Tudtam, hogy baj lesz, ha észreveszi, hogy kilesek, végül azonban győzött a kíváncsiság, és odatapasztottam szememet a függöny résére.
A nyomorult! Férfiak kórében ült egy asztalnál, valami papírokat vizsgálgatott, és olyan elmélyülten beszélgetett, mint akinek megállt az idő. Majdnem felrobbantam dühömben. Ez a pasas közönséges napirendi pontnak tekint, és akkor vesz elő, amikor neki tetszik. A függöny mögül hallottam, hogy olykor nevetés csattan fel. Ételt szolgáltak fel, a vendégek udvariasan csevegtek, én pedig meztelenül, megkötözve, tehetetlenül tomboltam a dühtől. Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el, mikor hallottam, hogy a vendégek felállnak és kifelé indulnak. Csend lett, majd a szultán elhúzta a gyaloghintó függönyét. Ott állt, lenézett rám, én visszabámultam őrá. Annyira haragudtam, hogy képtelen voltam színlelni – Nem tudta felséged, hogy órák óta itt kuksolok? – támadtam rá. Elmosolyodott, valahogy úgy, mint éjszaka álmomban. Éreztem, hogy lassan síkos leszek a nedvességtől. De küszködtem ellene. – De tudtam – mondta –, olyannyira, hogy kellemes gondolataim kis híján elvonták figyelmemet az államügyekről, amelyeket meg kellett vitatnom tanácsnokaimmal. – Akkor mért hozatott ide, mielőtt végzett volna? – egyre dühösebb lettem Csodálkozva felhúzta a szemöldökét – Természetesen azért, hogy azonnal kéznél légy, ha kellesz. Már elfelejtetted, hogy neked itt nincsenek jogaid? – Annyi sem, mintegy ölebnek? – Annyi sem. Örülök, hogy kezded felfogni a helyzetedet. Így sokkal kellemesebb lesz az érintkezésünk. – Nocsak! Érintkezni fogunk? – kérdeztem epésen. – Talán. Attól függ, tetszel-e vagy sem. – Ha jól értettem, nem tetszem. – Vannak bizonyos… hogy úgy mondjam… lehetőségeid. – Az ujját könnyedén a mellbimbómhoz érintette. Dühöngtem, és szilárdan eltökéltem, hogy nem reagálok. Mindig örültem, hogy olyan gyorsan képes vagyok felizgulni, de most átkoztam ezt a tulajdonságomat, amely ezerszer inkább a rabszolgájává tehet ennek a kényúrnak, mint a csuklóm kötelékei. Csaknem emberfeletti erőfeszítéssel sikerült elfojtanom a testemből feltörő reszketést, Már-már kéjesen szétvált az ajkam pihegő sóhajra, de összeszedtem magam. Merev voltam, mintegy kődarab, és észrevettem, hogy a szultán szeme elsötétül, először értetlenségében, aztán dühében. Ez a férfi nem olyan nőkhöz volt szokva, akik merészelik élettelenül fogadni az érintését. – Nem félsz a szultánnal dacolni? – kérdezte halkan. – Felséged kezét nem foghatom le – mondtam hűvösen –, de nem fogok úgy tenni, mintha jólesne az érintésre. – Jólesik az érintésem – jelentette ki egyszerűen. – Felséged áltatja magát. Megadással tűröm a sorsomat. Ennyi az egész. Lassan elmosolyodott, amitől lucskos lett az ágyékom. – És ez – érintette meg újra a mellbimbómat –, ez sem mond igazat?
Keményen fölmeredt a mellbimbóm. Ez volt a válasz a szultán kérdésére, hiába tagadtam. – Hazudsz – mondta lágyan. – Lángolsz a simogatásomtól. Ne félj, megvan rá az eszközöm, hogy kiszedjem belőled az igazságot Átölelte a derekamat, magához húzott, lenézett az arcomba. Örültem, hogy össze van kötözve a csuklóm, mert ha szabad lett volna, még átölelem, márpedig szilárdan eltökéltem, hogy nem fog olcsó győzelmet aratni fölöttem. Szabad kezével simogatni kezdte a mellemet, lágyan, kis rebbenésekkel mozdult az ujja, amíg csak tüzelni nem kezdett a húsom az édes gyötrelemtől. Szó, mi szó, mestere volt az érzékiségnek… ilyesmivel még nem találkoztam. Művészi könnyedséggel és türelemmel izgatja a nőt, amíg eltökélt szándéka ellenére maga nem kínálkozik fel neki. Kapkodva vettem a levegőt, tudtam, hogy reszkető pihegésem elárulja neki, amit tudni akar, de most már képtelen voltam fegyelmezni magam Lehajtotta a fejét és lecsapott a számra. Határozott és követelőző volt az ajka, nem kérdezte: akarom-e, hogy belém hatoljon. A nyelve már bent volt, s úgy vett tulajdonába, mint jogos birtokát. Éreztem, hogy szétfoszlik az ellenállásom. Ő az uralkodó, a megingathatatlan akaratú férfi, s ez az akarat most mind arra irányul, hogy megadjam magam. Rettentő fegyverei voltak. Varázserejű nyelve reszkető kis mozdulatokkal indult felfedező útjára a szájamban, s az érintse nyomán támadt izgalom lesugárzott a hasamba, ágyékomba, ott felgyülemlett, félőrült vággyá növekedett, hogy érezzem már a szultánt… ott. Ívben nekifeszült a testem, minden idegszálammal azt kívántam, hogy eressze már le a kezét és nyúljon be a lábam közé, de nem! nem csinálta. Megpróbáltam szavak nélkül elmondani a vágyamat. Kihívóan kinyújtottam a nyelvem, mélyen bele a szájába, s másra se gondoltam, csak arra, hogy magamba csalogassam. Hevesen, gyorsan válaszolt, erősen lökte vissza a nyelvét, amire én újabb lökéssel feleltem. Minden egyes mozdulatra erősebb lett a gyönyöröm, immár veszélyes magasságokat ért el. Nyöszörögtem, vágyakoztam fájt, hogy nem kapom meg, ami kell. Hirtelen pusztító reszketés rázkódtatta meg a testem. Görcsösen elélveztem, de mégsem elégültem ki, továbbra is tombolt bennem a vágy. Visszahúzódott és lenézett a vállán pihegő fejemre. Duzzadt ajkam, fátyolos tekintetem mindent bevallott. – Nos? – kérdezte lágyan. – Csakugyan olyan borzasztó az érintésem? – Nem – suttogtam. Önelégült mosoly suhant át kegyetlen, szép száján. – Jó. Akkor most elmondod az igazat! Még így, a vágytól szorongatva is azt gondoltam: „Pimasz fráter!” Legszívesebben kiabáltam volna, hogy mégsem hagyhat így, ebben az állapotban, de aztán győzött a büszkeségem, és inkább elviseltem a hiányát, mint hogy megtudja, mennyire szenvedek tőle. Jó, persze… anélkül is tudta. Már megszokta, hogy minden nő kívánja őt. Bizony jó lett volna letörni a szarvát, de ami a lábam közt lüktetett, az állandóan emlékeztetett rá, hogy rabjává tettek az érzékeim, azt csinál velem, amit
akar. Tudtam, hogy addig nem nyugszom, amíg enyém nem lesz ez a férfi. Elengedett, a lábam reszketett. Odavezetett ahhoz az emelvényhez, ahol az este a párnák közt feküdt. Lehanyatlott, és intett, hogy térdeljek elébe. – Most megbeszélhetjük a büntetésedet – jelentette ki ünnepélyesen. – Súlyos bűnt követtél el, akárcsak társaid, akik szintén börtönben várják sorsukat. – Mindenki? – kérdeztem rémülten. – Természetesen. – A stáb is? – Már hogyne? Azok a gazemberek is ott voltak, és felvették a bűnödet. Na persze a képeket elkoboztuk és megsemmisítettük. – Akkor nincs rá bizonyíték, hogy bűnt követtem el – mondtam. Felvonta a fél szemöldökét. – Nő létedre egészen gyorsan forog az eszed. – Nem jár el igazságosan, ha mindenkit börtönbe vet – folytattam. – A fiúk egyszerűen azt csinálták, amit mondtak nekik. Őket el kell engednie felségednek. Mihelyt kiejtettem a számon, már tudtam, hogy hibát követtem el. Most majd megint kioktat, hogy ki az úr a háznál. De nem. Hátrahanyatlott a párnáin, és gúnyosan végigmért. – Majd megfontolom. Attól függ, mit nyújtasz cserébe. – Ha kioldozza a kezemet, megmutatom, hogy mit tudok nyújtani cserében. Kés csillant a kezében, elvágta a kötelékeimet, és várakozóan nézett rám. Széthúztam a köpenyét, s ahogy reméltem, meztelen volt alatta. A lába közt burjánzó göndör fekete szőr puha ágya volt súlyos golyóinak, erős, hatalmas szerszámának, amely már most is nagy volt attól, ami eddig történt. Megérintettem, kemény volt, minta kő. A kezembe fogtam, elgyönyörködtem a vastagságán, és lelki szemeimmel már láttam, hogy bennem van, hozzám tartozik. Fejemet a lába közé hajtottam, s beszívtam ágyéka titokzatos, fűszeres, forró pézsmaillatát, amelyben izzott a visszafojtott erő. A fejembe szállt, mint valami nehéz bor, és mérgező gondolatokkal, kimondhatatlan vágyakkal töltött meg. Sötét erők száguldottak a véremben, és kiéheztetett állat módjára estem neki a nagy hímvesszőnek. Egy darabig a nyelvem hegyével simogattam, amíg nedves nem lett, aztán bekaptam és játszadozni kezdtem vele. Ajkam könnyen idomult hatalmas gömbölyűségéhez és boldogan évődött vele. Eszembe jutott az éjszaka, amikor négy nő dolgozott rajta. Milyen természetellenes hűvösséggel fogadta szolgálatukat. Magamban megesküdtem, hogy most nem ússza meg ennyivel. Meglehet, méltóságán alulinak tartja, hogy kimutassa érzelmeit, de majd rá fog jönni, hogy olyan nővel, mint én, még életében nem találkozott. Kivettem a számból. A nyelvem kis lepkeszárnyérintésekkel suhant felalá rajta. Éreztem, hogy a szultán egy icipicit megremeg, de azonnal elfojtja, nagy erővel. Újabb rohamra indultam, nyelvem most már a
golyóján röpködött, és ezúttal határozottan sóhajtást hallottam, amelyet nem tudott visszatartani. Magamban elmosolyodtam. Most visszatértem a szerszámához, a nyelvem úgy járt a feje körül, akár a motolla, aztán célba vettem a legtetején az édes hasítékot, s közben megszorítottam gyöngéden a két golyóját, a másik kezemet pedig hátracsúsztattam a lába között a fenekéhez, kitapogattam, és lágyan mozgatni kezdtem benne az ujjamat. Ezúttal kénytelen volt már felhördülni a gyönyörtől. Éreztem, amint durván a hajamba markol, és ujjai a hajszálaimat sodorgatják. – Boszorkány! – tört ki belőle rekedten. Dagadt, duzzadt… forrón lüktetett a szájamban. Kiöblösítettem a torkomat, és egészen mélyen magamba húztam. Ezt a fogást Randytől tanultam, és tudtam, hogy meg lehet vele őrjíteni egy férfit. – Boszorkány, ördög… varázsló! – kiabált A lélegzete felgyorsulásából, izmai hirtelen megfeszüléséből tudtam, hogy egy másodperc múlva elélvez. Ekkor összeszedtem minden bátorságomat, kivettem a számból, és a véget gyöngéden a hüvelykujjam és a mutatóujjam közé szorítottam, így aztán elmaradt, amire várt. – Hogy merészelsz? – kérdezte erőtlen haraggal. Kihívóan pillantottam rá. – Felséged minél nagyobb gyönyörűségén munkálkodom – mondtam. – Tudod-e, hogy a fejeddel játszol? Felmosolyogtam rá, s újra behelyeztem a számba, mélyen leszívtam a torkomig, pillanatok alatt eljuttattam a kielégülés küszöbéig, de akkor megint meghiúsítottam reményeit. Azt hiszem, nyugodtan állíthatom: életében nem találkozott nővel, aki merészelt volna csúfot űzni az akaratából. Az arcára pillantva láttam, hogy egyszerűen meg van döbbenve. Harmadszor is megismételtem, még forróbb izgalomba korbácsolva a szultánt Most azonban gyorsabb volt nálam, hirtelen kicsusszant a számból, a földre döntött és fölém hágott. Térdével durván szétlökte a két lábamat, és közévetette magát, hogy félőrült vágyát nyomban kielégítse. Az én ágyékom is fájva követelte a magáét. Ekkor belém hatolt, kíméletlenül, mégis bizalmasan, mint aki hazatalált édes, meleg kis otthonába, mely viharos élvezettel befogadta. Abban a szent pillanatban, kétszer egymás után elélveztem, miközben teljes erőmből húzódzkodtam rá, s a szultán végre önfeledten belém eresztette magját. Aztán némán feküdtünk. Tudtam, hogy veszélyes dolgot műveltem. Rákényszerítettem, hogy elveszítse az önuralmát, amelyet pedig még a kéj pillanataiban is megpróbált megőrizni, de muszáj volt vállalnom a kockázatot. Végül is az önérzetemről volt szó. Hogy merészeli egy ilyen szultán azt mondani, hogy nem tetszem neki?! Nos, megmutattam neki. Most már csak az a kérdés, hogy merészségemért az életemmel fogok-e fizetni. Fölemelkedett és lenézett rám. Még most is a pompás szőnyegen feküdtem, a hajam szétterült a földön. Halvány kis mosoly játszott a szép szája körül. – Készen állsz meghallani ítéletemet? – Készen állok.
– Halld háta szultán ítéletét. Társaid szabadok, visszamehetnek hazájukba. Téged azonban – a torkomra tette a kezét, aztán lassan lecsúsztatta a mellemre, a hasamra, majd a lábam közé, oda, hol lüktetett még zsarnoki birtoklásának emléke –, téged azonban két karom örökös tömlöcére ítéllek. Felmosolyogtam rá. – Ha ez őfelsége akarata… mi mást tehetnék, mint hogy engedelmeskedem? – Semmit – megint elmosolyodott –, hiszen én vagyok a törvény. Egyébként, ha nem így volna, ha nem szolgáltatna ki kényemre-kedvemre a törvény, akkor kitalálnék valami cselt, hogy itt tartsalak. – Hangja szenvedélytől remegett. – Becsületes férfi vagyok, de nincs az a hazugság, nincs az a csalás, amit méltatlannak tartanék magamhoz, ha csak úgy tudnám megtartani szépségedet az ágyamban és a szívemben. Maradj velem mindig. Légy a csillagom, amely örökre beragyogja az életemet Furcsán csengett a hangja, szinte könyörgött. Holott amit mondott, életem-halálom urának ítélete volt. Kedvem támadt egy kicsit évődni vele. – Mért beszél így felséged? Hiszen, ha jól értettem, úgysincs más választásom. – Nos, ilyen különös egy szultán ítélete. Mint uralkodó teljhatalmú, de mint férfi… hinni akar kedvese őszinte érzelmeiben. Mondd meg nekem, Fényes Mennyországom, te is úgy akarod-e, hogy együtt legyünk, akárcsak én? – Úgy akarom! – emeltem esküre a kezem. Fölemelkedett, engem is talpra állított, aztán kézen fogva egy gazdag mozaik berakású asztalkához vezetett, amelyen smaragddal kirakott széles szájú aranyserleg állt, benne hihetetlen nagyságú és szépségű igazgyöngyök. Figyelmes vizsgálódás után kiválasztotta a legszebbet. – Vedd ígéretem zálogát – jelentette ki ünnepélyesen a szultán, és a kezembe tette a gyöngyöt. – Addig leszünk együtt, amíg kihuny az utolsó csillag – Amíg kihuny az utolsó csillag – visszhangoztam utolsó szavait élvezettel. Karjába vett, visszavitt a selyempárnákra, és gyöngéden, szinte tisztelettel lefektetett. – Meg kell ismernünk egymást, Szép Csillagom. Kezdjük már most! A karjába vont, megcsókolt. Mintha az előző szeretkezésünk óta sok-sok idő telt volna el, vadul felszökött a vágyunk. De amit abból tanultunk, azt jól megjegyeztük. Valamivel jobban ismertük egymást, tudtuk, hogy mindketten képesek vagyunk meglepetést szerezni, és mohón vágytunk még többet tanulni. Nászunk viharos volt, elcsigázó, mindazonáltal végtelenül édes és gyöngéd. Aztán csak feküdtem a karjában, fejem a szívén, és tudtam: régi életem tovaszállt, s az új, amely elkezdődik, ismeretlen, de borzongatóan gyönyörűséges.
10
A szultán kedvenc ágyasa lettem, avagy hivatalos elnevezésemen Szíve Egyetlen Választottja. Tündérországba csöppentem, ahol pazarul áradt a gazdagság, és egzotikus szokások uralkodtak. Abdul – mert azt kívánta, hogy ezen a néven szólítsam – elmagyarázta, hogy rendes otthona nem a sivatagban van, csak kiruccant egy kis kikapcsolódásra, és eljátssza elődei életét. Az olajból származó bevételei jóvoltából persze megengedhetett magának néhány fényűzést, amiről ősei nem is álmodhattak, például a sátrak selyembélését meg a huszadik századi komfortot. Rádiótelefonja révén állandó kapcsolatot tartott a fővárosával és a nemzetközi tőzsdével, ha pedig elunta a sivatagi életet, helikoptere egy szempillantás alatt bárhová elröpíthette. Birtokában volt a varázsszőnyeg modern megfelelője: a felbecsülhetetlen gazdagság. Azon a napon, amelyen megismertük egymást, egész estig feküdtünk álomban-szerelemben. Este aztán megparancsolta a szultán, hogy készüljek fel a vacsorára, amelyet együtt fogunk elkölteni. Visszavitt hát a gyaloghintó a sátramba, s ott vártak a bőröndjeim, amelyeket legutóbb a Hiltonban láttam. Kivettem a piperetáskámat, és megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy szépítőszereim sértetlenül megvannak. A ruha, amelyben Abdul látni óhajtott, már ott feküdt kiterítve a sátramban. Az aranykelméből varrt, földet söprő szoknya csak a csípőmig ért, az ugyancsak arany fölsőrész pedig közvetlenül a mellem alatt fejeződött be, úgyhogy a derekam teljesen meztelen volt. Miközben készülődtem az előttem álló estére, elgondolkodtam rajta, hogy hány csillagot kapna Abdul az osztályozási rendszeremben. Be kellett ismernem, hogy nem illik bele, olyan káprázatos volt. Mondjuk, mintha összegyúrnánk a Hiltont, a Fórumot meg az Átrium Hyattet. Nos, ilyenkor kell elővenni a szívdobogás szerint osztályozást, kettes számú módszeremet, amely sokkal rugalmasabb. A legfantasztikusabb férfinak már a gondolatára is vadul zakatolni kezd a szívem, egy átlagosabb mindössze enyhe szívdobogást kelt. A pontszámok egytől tízig terjedtek. Ezen belül Clive hetest kapott, Randy ötöst (amikor együtt jártunk, jobb volt a helyezése, de később sok mindent megtudtam róla), Myles nyolcast, Butcher és Jak egyformán hetest. Abdul – bár még csak néhány órája ismertem – alighanem csillagos tízes lesz. Elkészülve a szépítkezéssel, magamra vettem a ruhát, amelyet Abdul küldött, Szufia pedig a vállamra terítette köpenyemet, mely ugyancsak aranykelméből készült, és gyémántokkal kirakott tömör aranycsat fogta össze. Teljes pompában ültem be a gyaloghintóba, s minthogy ezúttal nem húzták össze a függönyt, a szép selyempárnákon hátradőlve figyelhettem, hogyan szállítanak ki a sátramból. Odakint már leszállt a sötétség. Magasra tartott fáklyákkal férfiak mutatták az utat a tábor túlsó része felé, ahonnan sípszó és monoton dobpergés hallatszott. Úgy látszik, Abdul nem kettesben kívánt velem vacsorázni. Végül odaértünk az ünnepség színhelyére. Hatalmas embergyűrű vett körül egy csoport táncost, akik iregtek-forogtak, nagyokat ugrottak. Abdul egy emelvényen ült fehér burnuszban, amelyet aranyöv fogott össze.
Amikor megjelent a gyaloghintóm, felállt. Mozdulatára elnémult a zene, megdermedtek a táncosok. Az összegyűltek ránk szegezték tekintetüket, s Abdul lassan előrelépett üdvözlésemre, majd kinyújtotta a kezét és kisegített a gyaloghintóból. – Szebb vagy, mint valaha, Életem Ragyogó Csillaga – mondta. – Jöjj, foglald el helyedet oldalamon. Fölvezetett az emelvényre, és egy üres székre mutatott maga mellett. Amikor leültem, mindenki mélyen meghajolt Egyszerűen nem hittem, hogy mindez velem történik. Libasorban nők közeledtek, kezükben egy-egy fekete dobozzal. Letérdelt lábamhoz az első, és Abdul intésére kinyitotta a dobozt, amelyben fekete bársonyon zafírokkal kirakott súlyos gyémánt nyaklánc feküdt. – A tiéd – mondta Abdul. Elállt a lélegzetem, kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem, Abdul azonban megállított. – Majd később – mondta. – Vagy nem akarod megnézni a többit? – A többit? Széles kézmozdulatot tett a többi nő felé. – Ezek mind neked hoznak ajándékot. Csettintett az ujjával, és az első nő fölemelkedett a földről. Helyét elfoglalta a következő lány, aki ugyancsak ki nyitotta a dobozát: gyémánt fejék és egy pár gyémánt fülbevaló volt benne. Egy másik igazgyöngyökből fűzött gyöngysort kínált felém, aztán rubin, smaragd, arany, ezüst következett. És mind az enyém volt. – Hihetetlen – suttogtam erőtlenül, amikor a nők elvonultak. Abdul elnevette magát, és a háta mögül előhúzott egy újabb dobozt, amelyben aranyból készült, gyémántokkal kirakott összeillő Karkötő és fülbevalópár volt. Kiemelte az ékszert a dobozból, és saját kezűleg tette fel rám. – Most pedig tekintsd meg utolsó ajándékomat – mondta a szultán –, azt a tisztet, aki téged olyan tiszteletlenül hurcolt ide. Pattintott az ujjával, és legnagyobb meglepetésemre bevonult egy osztag egy megkötözött kezű fogollyal: Williammel. A katonák megálltak, és meglökték Williamet, aki egész testében reszketve térdre esett előttem. – Megsértetted kedvenc ágyasomat – jelentette ki hidegen Abdul –, amiért halálbüntetés jár. William hangosan siránkozni kezdett. Bár nem értettem, mit mond, alighanem azt magyarázta, hogy nem érdemel büntetést, hiszen nem tudhatta, hogy én leszek a szultán kedvenc ágyasa. Kínos helyzetbe kerültem, mert igazán nem kívántam William halálát (noha megérdemelte volna a nyomorult), de elég kockázatos lett volna a nyilvánosság előtt szembeszállni a szultán határozatával. Odahajoltam Abdulhoz és a fülébe súgtam: – Semmi haragot nem érzek a szerencsétlen iránt. Végtére is bűnösnek gondolt. – A tévedésre nincs bocsánat – jelentette ki Abdul hajthatatlanul.
– Nem szeretném, ha vérfürdővel kezdődne a szerelmünk – kérleltem tovább. – Ha már olyan bőkezűen megajándékozott felséged, most hadd merészeljek még egy ajándékot kérni. – Azt akarod, hogy életfogytiglani börtönre változtassam az ítéletét? – Azt szeretném, ha szabadon engedné. Abdul arcára ráfagyott a mosoly, aztán eszébe jutott valami. Kihúzta a mellén viselt, gyöngyökkel kirakott, fénylő pengéjű rövid tőrt, és a kezembe adta. – Vágd el a torkát vagy a kötelékeit. Tégy, amit akarsz. Választhatsz. Elvettem a kést, és lementem a térden álló Williamhez. Könyörgő mozdulattal emelte föl a csuklóját, s én egyetlen mozdulattal elvágtam a kötelékét. Közben találkozott a tekintetünk, és visszahőköltem a benne izzó gyűlölettől. Mennyire iszonyodhatott, hogy így meg kellett alázkodnia előttem! Aztán elszállt arcáról a gyűlölet – talán csak képzeltem az egészet –, és máris hadarni kezdte köszönetét. Visszaültem Abdul mellé, becsúsztattam tokjába a tőrét. A szultán ekkor zordul azt mondta: – Súlyos hibát követtél el, amelyet meg fogsz még bánni. Népem nem érti meg a könyörületességet. – De mitől félnék, ha itt van mellettem felséged, és megvéd minden bajtól? – Semmitől, Fényes Csillagom. Igazad van. William még most is hadart, és ellenállt a katonáknak, akik el akarták vinni. Abdul felém fordult: – William szolgálóleánynak kínálja neked a lányát, Mumtazt. – Köszönöm, szívesen elfogadom – mondtam magabiztosan. William újabb hangos hálálkodásban tört ki. Ezúttal azonban Abdul ingerült pillantást vetett rá, mire a katonák elvonszolták, de még akkor is örök hűségéről esküdözött. Abdul tapsolt egyet, mire felcsendült a zene, és előperdültek a táncosok. Édességekkel megrakott tálcákat helyeztek a lábunk elé, Abdul segített választani, olykor egy-egy falatkát maga dugott a számba. Áthatóbbak voltak az ízek, mint amelyeket megszoktam, vagy túl fűszeresek, vagy túl édesek – az édességeket egyébként helyi különlegességgel, valami cukorsziruphoz hasonlóval öntötték le. Láttam, hogy körülöttem az emberek kíváncsian méregetnek, mind azt találgatják, hogy vajon mekkora befolyása lesz a szultánra az idegennek, mindazonáltal ha elmentek előttem, földig hajoltak. Amikor aztán véget ért a mulatság, és bevittek Abdul sátrába, csaknem az egész vendégsereg elkísért, többen táncoltak a gyaloghintóm mellett, hogy még egyszer megbámulhassanak. A nők virágot szórtak az ölembe. Én voltam az est királynője. Mikor kettesben maradtunk, Abdul azonnal a karjába vett, de még meg se mozdulhattunk, amikor megszólalt a telefon. A szultán ingerülten fölemelkedett párnái közül, hangja vészjóslóan mordult. – Remélem, végszükségben van, aki ezt merészeli! Egy percig figyelt aztán kelletlenül annyit mondott:
– Jó, kapcsolják. – Odanyújtotta nekem a kagylót. – A barátaid nem hajlandók elmenni nélküled. Légy szíves, beszélj velük. Nincs kedvem diplomáciai bonyodalmakhoz. A következő pillanatban már Sax-szel beszéltem. – Hogy van, Arany? – kérdezte Sax aggódóan. – Jól vagyok, Sax. Igazán jól vagyok. Miközben beszéltem, Abdul kigombolta a hátamon a ruhámat. Amikor végzett, hátulról benyúlt a laza ruhaszárny alá, és megfogta a mellemet. A hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta a mellbimbómat, és játszani kezdett vele, amitől azonnal megkeményedett. Rájöttem, hogy nekem egyetlen dolog számit a világon: itt akarok maradni Abdullal. – Bántották? – kérdezte Sax. – N-nem, nem. Minden rendben van – hajtogattam, s belereszkettem a kéjbe. – A repülőtéren vagyunk. Csőre töltött fegyverek merednek ránk… Abdul kikapcsolta a szoknyámat, amely lecsúszott a csípőmről, le a lábamon, a földre, és ott maradtam meztelenül. Lehajította magáról is a ruhát, és terpeszállásban fölém állt. Ebből a szögből pompásan láthattam diadalmasan égnek szegezett szerszámát, amely türelmetlenül, csaknem fenyegetően várt rám. Nem tudtam levenni róla a tekintetemet. – Jó… jó… menjenek el a következő géppel – mondtam Sax-nek, de nem is nagyon tudtam, mit beszélek. Abdul letérdelt, a hasamra forgatott, megemelte a csípőmet, és párnát dugott alá. – Vigyázzanak magukra. Ne hősködjenek – hörögtem bele a telefonba. – Nagyon szép magától, Arany, de remélem, ismer annyira, hogy… Könyörgök. Sax, hagyjuk már abba ezt a telefonálgatást! Abdul keze a lábam között simogat, én pedig nedvesen és síkosan várom őt. – …nem képzeli, hogy csak úgy elmegyünk és itt hagyjuk magát… A lábam közé térdel, belém nyomja azt a csodálatos… jaj, de jó... lassan, lassan… – …egy vadidegen országban. Követeltem, hogy beszélhessek a brit konzullal… Lassan… lassan… megint... megint… benyomja, kihúzza… benyomja, kihúzza… Imádom ezt a pózt, mert szokatlan helyeken izgat, és Abdul varázsló. – …de egyszerűen lehetetlen. Ha azonban hazamegyek Angliába… Csak minél gyorsabban, Sax, minél gyorsabban! És mindenki hagyjon békén, Abdullal akarok lenni, az ujjai már a fenekemen járnak, lassan behatolnak, miközben elöl is bennem van, és teljesen, gyönyörűségesen kitölt.., mint ahogy Butcherral és Jakkel voltam, csakhogy ezt most egyetlen férfi csinálja. Nem is kell már más életemben! – …azonnal intézkedem, hogy ez az aljasság… Most a másik kezét előrehúzza, megérint… csiklandoz… mindenhol jó… csodálatos… belehalok, olyan isteni… – …kitudódjon… Az egész ágyékomat elborítja a kéj, lángol a testem. – …és akkora botrányt csapok… Nem bírom tovább… elélvezek… most! …és megint, görcsösen. A tiszta ké; rázuhan a testemre, mint egy vízesés… eláll a lélegzeten
– Sax, kérem, ne csináljon semmit – megpróbáltam lélegzethez jutni. – Nem akarok botrányt. Ne szóljon senkinek. A saját szabad akaratomból maradok itt. – Nem hiszem. – Pedig így van. Szavamra! Abdul mellém térdel, a még most is hatalmasan, közel a számhoz… hívogat… – Arany, csakugyan elhiggyem, hogy itt akar maradni? – Igen, Sax, esküszöm, hogy itt akarok maradni. Semmi mást nem akarok annyira, mint itt maradni. A hegye megérintette az ajkamat. Vadul lecsaptam a kagylót, kinyitottam a számat, bevettem, és minden kezdődött elölről. Megérkezett William lánya, Mumtaz. Első pillanatban ellenszenvesnek találtam. Nagyjából velem egyidős, gonosz tekintetű, gömbölyű lány, volt, érzéki vonásai, alakja arra vallottak, hogy a kelleténél valamivel több időt tölt a cukorszirupos édességek között. Csodálói szemében azonban ez mit sem vont le bájaiból. A kamari férfi a kövér nőt szereti. Engem biztos túl csontosnak tartottak, és nem értették, hogy Abdulnak mi tetszik rajtam. Folytatódott a sivatagi tündérmese. Abdultól hófehér paripát kaptam ajándékba, és gyakran lovagoltunk ki kettesben a végtelen homokbuckák között. Előbb-utóbb mindig akadt egy oázis, amelyet már előkészítettek fogadásunkra: hűvös sátorban pihenhettünk meg, gyümölccsel és kávéval frissíthettük fel magunkat, és boldog magányban áldozhattunk szenvedélyünknek. A lovaglástól kimelegedve és felhevülve, mint két vad tigris estünk egymásnak, s ilyenkor találtuk ki a legvidámabb, legpajzánabb játékokat. Mindig vágytunk egymásra. A nappal és az éjszaka minden pillanatában képesek voltunk elmerülni szerelmünkben. Abdul egyszer elmesélte, hogy tizenkét éves korában ismerte meg az asszonyt, attól fogva mindig hozzáértő nők nyüzsögtek körülötte. Így negyven felé közeledve akkora gyakorlatra és tapasztalatra tett szert, hogy nemigen maradt olyan titka a szerelem művészetének, amelyet ne próbált volna ki. A végtelenségig el tudta nyújtani az orgazmusát, s miközben én százszor is elélveztem, szinte emberfeletti módon visszatartotta a saját gyönyörét. Korábbi kalandozásaimban nem találkoztam férfival, akiben annyi képzelet és vállalkozó kedv lett volna, mint benne, kivéve talán Mylest, de még az ő képességei is elhalványodtak Abdul végtelen találékonysága mellett. Nem szerette egymás után kétszer ugyanúgy csinálni, és új figurák, új élmények végtelen sokaságába vezetett be, olykor előzetes figyelmeztetés nélkül. Egyszer azzal lepett meg, hogy álmomban kitakart, fejét a lábam közé csúsztatta, csókolt-csiklandozott, és a gyönyörre ébredtem. Egy másik reggel, amikor már ébren voltam, gyengéden hátrahajlította a lábamat, hogy az ujjaim a fejem mellett a párnát érték. – Nagyon kevés nő elég hajlékony ehhez – jegyezte meg. – Ne hagyjuk abba? – Jaj, dehogy! – tiltakoztam. – Kíváncsi vagyok, mi fog történni.
– Ez – mondta majd rám feküdt és belém hatolt, miközben kezével kellemesen masszírozta a talpamat. Szenzációs volt, különösen, mert valahogy úgy tudtam ringatni a csípőmet, ahogy eddig még soha, s ő is velem ringatózott, miközben fergetegesen izgatott. Azt képzeltem, hogy egy ilyen büszke férfi soha nem engedné, hogy én legyek fölül, de tévedtem. Annyira magabiztos és fensőbbséges volt, hogy nem zavarta, sőt egyenesen élvezte, amikor lovaglóülésben elhelyezkedtem rajta, és a csípőm mozgásával én irányítottam őt, olykor lehajolva, hogy megsimogathassa a mellemet, olykor kicsit visszahúzódva, amivel édes gyötrelmet mértem rá. De a legjobban azt szerette, ha belső izmaimmal játszottam. Ezt a technikát rövid, de szenvedélyes szerelmi életem során alaposan kitanultam. Amikor mélyen bennem volt, gyöngéden, finoman megszorítottam, úgyhogy felnyögött az elviselhetetlen gyönyörtől, s kért, könyörgött, hogy csináljam újra meg újra. Ezek voltak a diadal pillanatai az életemben: rabszolgámmá tettem, ahogy én is az övé voltam. Amikor a szerelemtől kimerülve a karjaiban feküdtem, fejemet a szívére hajtottam, és hallottam, amint azt suttogja: Amíg kihuny az utolsó csillag… Egy szép nap aztán visszatértünk a fővárosba. Én csak a tengerparti részt ismertem, Abdul palotája pedig a túlsó, szárazföldi oldalon volt. Amikor megpillantottam, azt gondoltam, a világ hét csodájának legszebbikét látom. A hatalmas palota alighanem kilométerekre kiterjedt. Csillogó fehér márványfalai fölött aranykupolák tündököltek. El kellett fednem a kápráztató fény előtt a szememet, ami nagyon tetszett Abdulnak. Belovagoltunk egy hatalmas kapufeljáróba, és ott nyomban elváltunk. Abdul azt mondta: engem a Rózsa lakosztályba visznek, ő meg az államtanácsba megy A lakosztály egyszerűen királyi volt. Öt hatalmas teremből állt. A fürdőszobában a mozaikpadlóba süllyesztették be a kisebb úszómedencének beillő fürdőkádat. Mellette, a hálószobában legalább három méter széles ágy állt, és rózsás brokátdrapéria lengte körül. Külön szobában tartották a ruhákat meg azokat a ládákat, amelyekben Abdultól kapott ajándékaim, például vagyont érő ékszereim voltak. A szalonomban és az ebédlőmben hatalmas banketteket lehetett volna rendezni. Ennek a teremnek a végét függöny zárta le, s ha elhúztam, négyszer kétméteres vetítővászon tűnt fel, a mellette álló hatalmas szekrény pedig tele volt videokazettákkal. Ha más filmre szottyant kedvem, megrendelték, és huszonnégy órán belül ott volt. Kertem is volt, amelyben pihenhettem a fák alatt, sétálhattam az egzotikus növények között, hallgathattam a pávák rikoltozását. Hogy senki ne zavarjon, a kertet magas falakkal vették korul, melyeknek tetején fenyegető szögesdrótok hajlottak kifelé. Üdvözlésemre felsorakoztak hölgyeim a Rózsa lakosztályban, köztük Mumtaz is. Minden igyekezetemmel megpróbáltam felmelegedni iránta, de a feladat meghaladta képességeimet. Mumtaz alattomos lány volt, igyekezett kilesni minden titkomat, s fortélyosan pimasz viselkedését a köteles tisztelet hibátlan mázával vonta be. Nyilván engem okolt az apja
kegyvesztettségéért, akit – bár szabadon bocsátottak – megfosztottak rangjától. Aznap este különös gonddal készítettek fel Abdul jövetelére, balzsammal, nárdusolajjal illatosított vízben fürösztöttek meg. Majd Mumtaz következett, akinek az volt a dolga, hogy szantálfa illatú púderral hintsen be. Hirtelen összerezzentem, mert karcolást éreztem a vállamon, és amikor felpillantottam, megláttam rosszindulatú mosolyát. A karcolás olyan éles volt, hogy köröm hegye nem okozhatta, de a hatalmas púderpamacsban kényelmesen elférhetett akárhány tű. Aznap éjjel, amikor Abdul a karja közt tartott, észrevette a karcolást, és szigorúan megkérdezte, mi történt. Elmondtam neki szorul szóra, mire felpattant, magára kapta a köntösét, és a színe elé rendelte Mumtazt. A lány lesütött szemmel állt, de néha-néha ravaszul a szultán arcába nézett. Abdul zordul megdorgálta gondatlanságáért, de amikor kettesben maradtunk, hiába kértem, megtagadta az elbocsátását. – Azok után, ahogy a szolgálatodba került, kínos volna elbocsátani – mondta elgondolkodva. – De ne félj, gondoskodtam róla, hogy a jövőben jobban ügyeljen. És most, Fényes Csillagom, térjünk rá érdekesebb dolgokra. Nem sok időm maradt Mumtazzal foglalkozni. Noha Abdul olykor célzást tett az államügyekre, úgy festett, a királysága jól működött nélküle is. Vagy egy héttel azután, hogy beköltöztünk, üzent, hogy azonnal legyek kész, mert indulunk. És csakugyan, néhány perc múlva egy helikopter elszállt velünk a repülőtérre, melynek kifutópályáján ott várt a szultáni magángép berregő motorokkal. Este mára Monte Carlo-i kaszinóban játszottunk. Ezúttal Abdul európai ruhát húzott magára, és észveszejtően csinos volt a fekete szmokingban, csokornyakkendővel. Sokat vesztett, de szemlátomást rá se hederített. A játék izgalma érdekelte. Nagy halom pénzt gyömöszölt a markomba, és azt mondta, érezzem jól magam. Egyszerűen megfeledkezett rólam. Ezen az estén megtudtam, hogy van valami, ami el tudja terelni figyelmét a test gyönyöréről: a szerencsejáték. Egyetlenegyszer próbáltam szólni hozzá, akkor is hideg tekintettel nézett keresztül rajtam. Hajnalig maradtunk. Az úton a hotel felé Abdul egyetlen szót sem szólt. Kétmillió fontot dobott ki, úgy látszott, mintha nem volna magánál, noha tudtam, hogy ez az összeg egyszerűen semmit sem jelent neki. Amikor a lakosztályunkba értünk, levetette magát az ágyra, mozdulatlanul feküdt, és a mennyezetet bámulta. Vetkőztetni kezdtem, kioldoztam a csokornyakkendőjét, kigomboltam az ingfodrok közt megbújó gombjait. Gyöngéden megcsókoltam a barna mellét, de Abdul üres tekintettel nézett rám, mintha nem értené, mit csinálok. Mozdulatlanul feküdt, míg leszedtem róla a többi ruhadarabját is. Olykor meg-megemelkedett, hogy segítsen, egyébként azonban teljesen közömbös maradt, akkor is, amikor én is levetkőztem. A legcsekélyebb izgalom jele se látszott rajta. Én mégis mohó sietséggel munkához fogtam. Teljes erőmből a hasára fordítottam, és masszírozni kezdtem, olyan személytelenül, akár egy gyúró. Határozott mozdulatokkal, körkörös
irányban dolgoztam, amíg azt nem éreztem, hogy lazulni kezd, csak akkor telepedtem rá lovaglóülésben, hogy csípőjén érezhesse combom belső oldalát. Most a nyakát és a vállát vettem kezelésbe, olykor előredőlve, olykor hátrahajolva, hogy minden táján érezze lágy érintésemet. Eddig csukva tartott szemét kinyitotta, és úgy éreztem, kezd visszatérni belé az élet. Lejjebb költöztem, elkezdtem dögönyözni a veséje táján aztán lecsúszott a kezem a combjára, azt gyúrtam-paskoltam, és olykor-olykor véletlenül lecsúszott az ujjam a két combja közé, amely kicsit szét is nyílt. Mostanra már határozottan feltámadt az érdeklődése, lehajoltam hát a combja közé, és reszkető kis nyelvmozdulatokkal csiklandozni kezdtem a bőrét. Hallottam, hogy felnevet, aztán hirtelen a hátára gördült, amitől feltárult valami, amitől boldogan elmosolyodtam. Keményen, büszkén meredt az égnek fáradozásaim gyümölcse. A két kezem közé vettem, csókolni kezdtem, mint szerelmünk első napján, minden művészetemet beleadtam, hogy kis, csiklandozó nyelvmozdulatokkal feltüzeljem, és amikor még keményebbnek éreztem, lovaglóülésben rátelepedtem, könnyedén magamba segítettem, s ő egészen kitöltött. Elégedetten sóhajtottam fel, éreztem, hogy én vagyok az úr, én irányíthatom a szultánt, aki az én kedvem szerint hatol belém mélyebben vagy csusszan egy kicsit kijjebb, és a csípőm mozgásával én szabályozom gyönyöröm hullámzását. Éreztem, hogy közel vagyok a beteljesüléshez, és megpróbáltam visszatartani, ekkor azonban Abdul rájött, hogy mit csinálok, és elborult a homloka. Durván lerántott maga mellé, hirtelen rám fordult, aztán gyorsan, kíméletlen mozgással a csúcsra juttatott, akár tetszett, akár nem. Visszaszerezte fölöttem az uralmat, és ebben a pillanatban megértettem, miért borult el a homloka. Ezen az éjszakán a szultán nem volt egészen önmaga, ezért – szokásával ellentétben – nem tudta elviselni, hogy én legyek nyeregben. Sebaj, gondoltam, annak kell örülnöm, hogy sikerült kimozdítanom jeges közönyéből. Semmi más nem számít, mondtam magamnak. Amikor befejeztük, ránéztem az arcára. Furcsa volt a tekintete, nem értettem. Másnap visszarepültünk Kamarba. Monte Carlóban nem egészen huszonnégy órát töltöttem. Egy este Abdul a szokásosnál valamivel korábban érkezett a Rózsa lakosztályba. Még nem szárítkoztam meg a fürdőm után, de kapkodni kezdtem, amikor meghallottam a hangját. Mielőtt beléptem volna a hálószobámba, a szultán megkérdezte valakitől: – Miért csináltad ezt? Majd Mumtaz hangja csendült fel: – Mert nem nézhetem, hogy Felségedet becsapja az a nő. Dühös elégtételt éreztem. Most legalább újra előkerül a Mumtaz-ügy. Mindig is kapzsin és sóváran bámulta az ékszereimet, és kétszer is rajtakaptam, amint a zafírjaimat próbálgatja. Biztosan azt hitte, jól állnak neki.
Lenyomtam a kilincset. Az ágyamat nyugati képeslapok borították, melyekben különböző méretű ruhadarabokban – vagy nélkülük – voltam látható, és pikáns történetek voltak olvashatók Randyről, Mylesról, Butcherról, meg persze rólam. Mély lélegzetet vettem. Abdul sosem kérdezte, volt-e más férfi is az életemben. Most mit fog szólni? – Nézze meg Felséged Szíve Választottjának múltját – mondta Mumtaz gyilkos gúnnyal. De nem talált célba. Abdul dühösen végigmérte. – Tévedsz, leányom. Szívem Egyetlen Választottja nem létezett, mielőtt az enyém lett volna. Így tehát a múltja sem létezhet. Most pedig takarodj a szemem j elől! Mumtaz halálra rémülten elosont. – Most már aztán igazán küldje el Felséged! – mondtam dühösen. Abdul vállat vont. – Többet nem fog ilyesmi előfordulni. Egyébként is untatnak a női veszekedések. Majd anyámat fogja szolgálni, aki szörnyű zsarnok. Őmellette nem ugrálhat. – Nem akarom itt látni a palotában! – csattant fel a hangom, mert felháborított az értetlensége. – Többet erről nem beszélünk, Mennyországom Csillaga. Kellemesebb dolgokkal is mulathatunk. És egyetlen szót sem volt hajlandó többet az ügyről beszélni. Hamarosan engem is elborított a szenvedély. Mumtaz másnap eltűnt, én pedig lassan megfeledkeztem róla. Abdul odaadása nem lanyhult. Elhalmozott ékszerekkel, már több drágaságom volt, mint amennyit valaha viselni tudnék, de legjobban azt az igazgyöngyöt szerettem, amelyet az első nap adott, és amely többet jelentett, mint az olykor szinte már személytelen drágakőözön. És egy szép nap furcsa dolog történt. Nem is furcsa… a körülményeket figyelembe véve egyenesen megdöbbentő. Álmodni kezdtem Steve-ről, fel-feltört bennem gyengédségének és önzetlenségének emléke, hiszen ő volt az egyetlen, aki nem akarta megzavarni az életemet. Egyszer egy ilyen álomból arra ébredtem, hogy sírok, és Abdul gondterhelten rázogat Megkérdezte, hogy rosszat álmodtam-e, én meg ügyetlenül kimondtam, ami eszembe jutott. – Álmodtam valamiről, ami sok évvel ezelőtt történt. – Hogyan? Ne felejtsd el, Fényes Csillagom, hogy énelőttem nem léteztél! – mondta, és lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, mindenesetre úgy hallottam, mintha figyelmeztetően felemelte volna a hangját. Jó lett volna tudni, nem mondtam-e ki álmomban Steve nevét. Attól fogva nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Elképzeltem, hogyan alakult volna a sorsunk, ha Angliában marad és megvár. Kezdtem szörnyen valószerűtlennek érezni a kamari életemet, úgy élek itt, mint egy melegházi növény, más dolgom sincs, csak hogy minden pillanatban üdén a rendelkezésére álljak Abdulnak és minden ízében hibátlan szerelmünknek Igen, az ágyban még most is finom volt, mindazonáltal ennyiből állt az életem, és kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy nem elégít ki. Telt-múlt az idő, a hetekből hónapok lettek, és egyre jobban éreztem,
hogy valamire mégiscsak használni kéne a fejemet. Mintha kába álomban vergődnék, amelyből, hiába küszködöm, nem tudok felébredni. Unatkozó, álmatag gondolataim még akkor is el-elkalandoztak, amikor Abdul alatt hajladoztam. Nos, amilyen érzékeny volt, hamarosan rájött, hogy kezdem elveszíteni az érdeklődésemet. Talán ez volt az oka, hogy egy éjszaka gyorsabb volt, mint rendesen, aztán ahelyett, hogy elaludt volna a karomban, fölkelt, hűvös udvariassággal jó éjszakát kívánt és elment. Boldogan néztem, ahogy megy kifelé. Legalább nyugodtan álmodhatok Steve-ről.
11 Minden éjjel megpróbáltam valami új fortéllyal elkápráztatni Abdult, hogy szeretkezésünk ne váljon lélektelenné. Meglehet persze, hogy csak saját magamat próbáltam elszórakoztatni. Elbűvölt és felizgatott a szultán, varázsos művészetével a rabszolgájává tett, de szerelmes sose voltam bele. Mindig előttem lebegett Steve képe, és megóvott ettől. Mindig megcsodáltam, ahogy a hastáncosnők drágaköveket forgatnak a köldökükben, és egy este úgy döntöttem, én is megpróbálom. Fogtam a hófehér gyöngyömet, Abdul első ajándékát, és betettem a köldökömbe, de már a legkisebb mozdulatomra kiesett. Végül rájöttem a megoldásra: beragasztottam cukorsziruppal, s így aztán a helyén maradt. Azon az estén ezüstruhába öltöztem, és zafírokkal ékszerezkedtem föl. De a szultán nem jött el a Rózsa lakosztályba, hanem magához rendelt, ami nemigen volt szokása. A gyöngyhöz nem nyúltam. Gondoltam, majd hastánccal szórakoztatom, és azután kivesszük a gyöngyöt. Széles selyemövvel takartam el a köldökömet, hogy ne lepleződjön le túl korán a meglepetés, aztán rohantam. A dolgozószobájában fogadott. Megérkezésemre felnézett a papírjaiból, még el is mosolyodott egy kicsit, de a gondolatai máshol jártak. Aztán mintha megemberelte volna magát, a karjába vont és hosszan megcsókolt. Lázasan viszonoztam a csókot, s parázslani kezdett a szenvedélyem. Kicsit visszahúzódott, mosoly ült az arcán. – Elragadó leány – suttogta különösen –, hiányozni fogsz nekem! – Hiányozni fogok? Miért, talán el kell válnunk egymástól? – kérdeztem. Elengedett. – Sajnos igen. Amerikába kell mennem, egy darabig ott maradok, s mire visszatérek… – vállat vont – addigra oly sok idő eltelik. Alkalmasint mindketten megváltozunk. Vegyünk hát búcsút egymástól most, és csak a szép emlékeket őrizzük meg. – Megsimogatta az arcomat. – Kedveltelek, leányom. Meghasad a szívem, hogy utoljára látlak. Mindazonáltal nem úgy festett, mint akinek meghasad a szíve. Sőt, úgy festett, mint egy olyan férfi, aki új játszótársat talált magának, és gyorsan meg akar szabadulni a régitől. Nem mintha nagyon bántam volna. Izgatott lettem, és felvillanyozott a gondolat, hogy hazamehetek.
– Az én szívem is megszakad – szólaltam meg. – Sosem fogom elfelejteni Felségedet. De őszintén be kell vallanom, jó lesz már visszatérni a hazámba. Fürkésző pillantást vetett rám. – Visszatérni a hazádba? Ezt nem gondolhatod komolyan. – Hogyne gondolnám! Ott lakom. – Kedves leányom, hogy képzeled, hogy visszaengedlek Angliába? Az enyém vagy. – De hisz most mondta Felséged, hogy nem tart már rám igényt. – Az teljesen mindegy. Meghitt közelségbe kerültél velem. Megismerted… – kényelmetlenül elhallgatott – néhány gyengémet. Ismereteid veszélyt jelenthetnek számomra. Különben is, az az asszony, akit egyszer a szultán használt, soha többet nem tartozhat más férfihoz. Az szentségtörés volna. Nem akartam hinni a fülemnek. – Alaposan megváltozott Felséged – mondtam sértődötten. – hisz mindegyre csak azt ígérte: velem marad, amíg kihuny az utolsó csillag. A szultán vállat vont. – Természetes, hogy eleinte ilyesmi elhangzik. Milyen hideg a szeme! Milyen hideg, milyen közömbös. Mért nem vettem eddig észre? Vagy észrevettem? Talán olyasmi derült most ki, amit ösztönösen már rég tudtam, csak nem akartam tudomásul venni? – Remélem, Felséged kigondolta már a szép szavakat új kedvence számára – mondtam metszően. – Része lesz mindabban a megtiszteltetésben, amelyben egykor neked. Már be is költözött a Rózsa lakosztályba, hiszen neked úgyse lesz rá többé szükséged. A tömlöcöd kényelmes lesz, hisz az kijár a régi asszonyoknak, de bele kell nyugodnod, hogy amíg élsz, nem hagyhatod el. – Felséged megőrült… – kezdtem. – Kérlek, ne vesztegesd az időmet a tiltakozásoddal. – Rápillantott az órájára. – Lejárt az idő, amelyet rád szántam. Vigasztaljon az a gondolat, hogy különös kitüntetés gyanánt magam közöltem veled sorsodat. A régebbi asszonyokat általában valamelyik szolgám tájékoztatta. Őreid elszállítanak új lakosztályodba. – Sehova nem szállítanak! – üvöltöttem, és egyetlen lépéssel az ajtónál termettem. – Elmegyek innen! Kinyitottam az ajtót, ahol két hatalmas termetű őr állta utamat. Megpróbáltam kicselezni őket, de megragadtak. – Várjatok! – szólalt meg Abdul. A két őr szorosan tartott, amíg a szultán odalépett hozzám, és kivette a fülemből a zafír fülbevalót. – Neked már nem kell többé ékszer és az új kedvesem szereti a zafírt. Hirtelen belém nyilallt a felismerés. – Mumtaz! – prüszköltem. – Ne vedd szájadra kedvesem nevét – jelentette ki a szultán hűvösen. – Megvetésemmel sújtlak. – Azzal letépte a fejemről a zafír fejéket. – Vigyétek! Nem volt értelme küzdeni ezzel a két óriással, csak azért csináltam, hogy ne adjam meg magam szó nélkül. Kivonszoltak Abdul lakosztályából,
s megindultak velem hosszú, hosszú folyosókon. Ahogy haladtunk, egyre fogyott a pompa, s már tudtam, hogy a palota hátsó fertályába visznek, ahol a szolganép él. És megérkeztünk a tömlöcömbe, amelyet az épület legtávolabbi saroktornyában rendeztek be. Egy nagy szobába löktek be, és rám zárult az ajtó. Nem vesztegettem az időmet dörömböléssel, kiabálással, úgyis hasztalan lett volna. Inkább szemügyre vettem a környezetet. Abdul ugyan azt ígérte, hogy a tömlöcöm kényelmes lesz, de az után a fényűzés után, amelyhez hozzászoktam, nagyon is szerénynek láttam. Királyi lakosztályom dús mozaikpadlózata helyett fekete-fehér kőkockákon kellett lépdelnem, fehérre meszelt falak közt. A helyiséget két boltív három szeletre osztotta, amelyeket függönyök választottak el egymástól, a legtávolabbiban állt az ágy. Na, itt legalább nyugodtan alhatok! A középső részben egyetlen asztal és szék állt, s a földön narancsszínű és kék párnák hevertek szanaszét. Ezeken, s az ágytakaró pirosán kívül semmi szín nem volt sehol. Egy gyöngyfüggönnyel takart ajtó kis balkonra nyílt, ahonnan leláttam az udvaron sürgő-forgó szolgákra, s mögöttük a palota határát jelentő falra. Ha kinyújtottam a nyakam, a fal túlsó oldalán húzódó utat is megpillanthattam. Az az út a szabadságba vezetett. Már csak odáig kellett volna eljutni. Tőrbe csaltak, rabja lettem a szultánnak, aki túláradó hiúságában nem volt képes elengedni a régi asszonyokat, hiszen megismerték „néhány gyengéjét”. Talán itt kell töltenem egész hátralévő életemet. Megborzongtam, jóllehet meleg volt még az esti levegő. Keserves sóhajjal gondoltam Abdul figyelmeztetésére, aki idejekorán megmondta, hogy ne bocsássak meg Williamnek, s eszembe jutotta William szemében izzó gyűlölet is. Nyilván ő főzte ki ellenem a bosszútervet, hogy bedugja a helyemre a lányát. Hát most győztek. Ma este, nem vitás, mulatság lesz, jönnek a nők libasorban, Mumtaz lába elé helyezik ugyanazokat az ékszereket, amelyeket, mint ostobán hittem, Abdul nekem adott. És egészen addig az övéi is maradnak, amíg Abdul új nőre nem veti szeme sugarát, mert akkor Mumtaztól is elveszi őket, és egy kis ideig az új kegyencnő fog fürdeni a boldog érzékcsalódásban. Szinte nem is bántott más, csak az, hogy hogy lehettem ilyen ostoba. Miközben elméláztam, kinyílt az ajtó, és belépett egy magas nő. A szokott módon hajolt meg előttem. Bizonyos tisztelet nyilván a régi asszonyoknak is kijárt, de ez nem jelenti azt, mintha bármi remény volna, pusztán Abdul pimaszságának újabb megnyilvánulása. Akit egyszer kitüntetett, az örökre magán viselte a jelet az asszonyok között. A nő átadta bőröndjeimet, és közölte, hogy vissza kell szolgáltatnom a testemen viselt ruhát. Már épp azon voltam, hogy letépem magamról, és kifejezem reményemet, hogy Mumtaz majd hiába próbálja belepréselni magát, amikor egy hirtelen gondolat eltérített szándékomtól. – Őfelsége akaratát tőrvényként tisztelem – rebegtem alázatosan –, de szeretnék egyedül vetkőzni. Kihessegettem a nőt a hálószobából, és szorosan összehúztam a függönyt. Gyorsan levetkőztem, kikaptam a bőröndből a kezem ügyébe kerülő első ruhadarabot – történetesen azt a fehér úti kosztümöt, amely a megérkezésemkor volt rajtam –, aztán beszólítottam a nőt, és a kezébe
nyomtam az ezüstruhát. A nő mély meghajlással kihátrált, s én eközben némán, mozdulatlanul álltam. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, gyorsan megérintettem az ujjam hegyével a köldökömet. A gyöngy a helyén volt. Ez maradt az egyetlen tulajdonom, és eltökéltem, hogy nem is fogok megválni tőle. Ha valaha kijutok innen, ebből a gyöngyszemből szépen megélek egy ideig. Ha kijutok! Átkutattam a bőröndöket, és balsejtelmeim igazolódtak: minden értéktárgyam, az útlevelem, a pénzem, a néhány kedves ékszerem, amelyeket magammal hoztam, mind eltűnt. Csak a ruhák meg a szépítőszerek maradtak meg. Foglárom visszatért a vacsorával, meglehetősen testes, fiatal nő volt, akinek az arca akár csinos is lehetett volna, ha nem olyan ápolatlan. Amikor meglátta, hogy szépítőszereim közt turkálok, sóvár fény gyúlt a szemében. Abban a pillanatban már tudtam, hogyan fogok kijutni. – Hogy hívnak? – kérdeztem nyájasan. Elmesélte szép sorra, hogy Leának hívják, és apja a szultán főfoglára. – Ezek szerint követed apád mesterségét? – Nem – rázta meg szemérmesen a fejét –, erre a munkára kivételesen jelentkeztem. – Miért? – Mert maga megtaníthat rá, hogyan kell… a férfiakkal bánni. Dőlt belőle a szó. Az apja eljegyezte az Ali nevű fiatal őrrel, egy semmirekellővel, akit azonban Lea szívből szeretett, és végigsírta az éjszakáit, mert Ali más nők után járkált, vele meg nem törődött. – Maga képes volt megszerezni a szultán szerelmét. Könyörgök, mondja el, hogyan – szinte sírt. – Sokra megyek a szultán szerelmével – jegyeztem meg szárazon. Lea csodálkozva nézett rám. – A férfi szerelme nem tart örökké – jelentette ki. – A nőnek be kell érme azzal, amit az elején kap. Én azonban nem kaptam semmit. – Na gyere ide – mondtam neki. – Lea engedelmeskedett, én pedig megszórtam a füle tövét egy kis Chanel kölnivel. – Most várnunk kell, aztán majd meglátjuk – bátorítottam. Később kuncogást és dulakodást hallottam a folyosóról. Kikukucskáltam egy résen, hát látom ám, hogy Lea, nem túl meggyőzően, tolja el magától Alit. Végül a zajok elhaltak, és csönd borult a folyosóra. Másnap reggel Lea ragyogva kért még egy kis kölnit. Újra meghintettem, és izgatottan vártam az alkalmas pillanatra. Nemsokára ő lett az én rabom, és bármit megtett volna egy csepp kencéért, amelyet óvatosságból jól elrejtettem. Egy szép nap aztán megmondtam, hogy mit kívánok tőle. Rettegve rázta meg a fejét, én azonban így szóltam: – Ha megszököm, mindenemet itt hagyom neked, amim csak van. Reszketve habozott, de túl nagy volt a kísértés, úgyhogy végül ráállt. A kezébe nyomtam egy szalagot, amelyet már előbb letéptem az egyik kombinémról, és szemhéjceruzával ráírtam: „Angol nő vagyok, fogva tartanak a szultán palotájában. Értesítsék a brit konzult.” Lea megígérte, hogy másnap, amikor bevásárol az apjának a bazárban, keres valakit, akinek odaadhatja. Aznap éjjel le sem hunytam a szemem. Reménykedtem.
Este azonban sírva lépett be a szobámba. A palotaőrök, akik már korábban gyanakodtak rá, utánamentek a bazárba. Kétségbeesésében bedobta az üzenetemet egy agyagkorsóba, amely egy bolt előtt állt. A követői nem látták meg, mert amikor hazaérkezett a palotába, megmotozták. Bár semmit nem találtak nála, a gyanújuk nem oszlott el, úgyhogy új foglárt jelöltek ki mellém. Tudtuk, hogy soha többet nem találkozunk. Köszönetet mondtam neki, és megajándékoztam a maradék Chanellal meg egy jó tanáccsal: sürgősen vétesse el magát Alival, mielőtt a kölni elfogyna. Aztán lefeküdtem, és most először fogott el a sírás. Egyetlen reményem az lehetett, hogy valaki megveszi a korsót, megtalálja benne az üzenetét, és tudja, hogy mihez kezdjen vele. De ehhez csodára lett volna szükség. Nem akartam beadni a derekamat, de azon az éjszakán kis híján elhagyott a remény. Egy hétig ment minden a maga kerékvágásában, csak annyi változott, hogy az új őröm egyáltalán nem volt olyan készséges, mint Lea. Ő is hallott a szépítőszerekről, és egyszerűen megparancsolta, hogy adjam őket át neki. Engedelmeskedtem, mert tudtam, hogy különben feltúrja a bőröndjeimet. Mellesleg, minek nekem szépítőszer? Vége már az én Arany-életemnek. Nem lesz több férfi, aki szépnek láthatna. Egy éjszaka, amikor ébren feküdtem és belebámultam a sötétbe, mintha leheletnyi nesz ütötte volna meg a fülemet. Felültem az ágyamban, feszülten figyeltem… és megismétlődött. Mint amikor fém karcolódik a kövön. Halkan fölkeltem az ágyból és átosontam a középső szobába. A gyöngyfüggönyön keresztül valami megcsillant: egy háromágú kampó esett rá a balkon korlátjára, és meg is akadt benne. Hevesen megdobbant a szívem. Kíváncsian hajoltam ki a balkonon, és a sötétben egy feszülő kötelet láttam, meg egy felfelé mászó alakot. Csak annyit tudtam kivenni, hogy arab burnusz van rajta. Akárki lehetett, mégis úgy kalapált a szívem, mintha a megmentőm közeledne. Visszasiettem a hálószobába, és magamra kaptam egy köntöst, mert nem volt rajtam semmi. Egy pillanattal később csizmás láb jelent meg a balkon párkányán, aztán a hozzá tartozó férfi is felhúzódzkodott. – Van itt valaki? – suttogta. – Ne ijedjen meg, én is angol vagyok. Azért jöttem, hogy kiszabadítsam. Visszafojtottam egy örömsikolyt, mert nagyon is jól ismertem ezt a hangot. Ismertem, szerettem, és azt hittem, soha többé nem fogom hallani. – Steve – suttogtam félőrülten a boldogságtól. – Honnan ismeri az én… kicsoda maga? – Én vagyok, Steve… Arany… A következő pillanatban már egymás karjában voltunk, szája a szájamon. Három év után! Megállt az idő, üdvözült boldogságban csókoltuk egymást. Túlcsordult a szívemben az öröm. Mindig tudtam, hogy Steve meg én egyszer rátalálunk egymásra, és ez a találkozás életem legsötétebb óráján történt meg. – Arany – suttogta rekedten, és csak csókolt, csókolt. – Arany… Arany…
Aztán szétváltunk, ujját figyelmeztetően a szájához emelte, az ajtóhoz surrant, hallgatózott, majd visszajött, behúzott a hálószobába, és csöndesen összevonta a függönyt. – Hogy kerülsz ide? – kérdeztem kábultan. – Az ásatás, ahol dolgozom, tizenöt kilométernyire van. Egy munkás bement a piacra a heti beszerzésre, és vett egy boroskorsót. Megtaláltuk benne az üzenetedet, és elhatároztuk, hogy érted jövünk. – Mit jelent az, hogy elhatároztuk meg jövünk? – Hárman vagyunk. Hamen barátunk arab, ezért parasztnak öltözött, bejött a palotába, elvegyült a szolgák közt, és sikerült megtudnia, hogy hol tartanak bezárva, aztán megvesztegetett két őrt, hogy fordítsák el a fejüket, amíg fölmászom, meg egy harmadikat, hogy kaput nyisson nekünk. Johnson, az ásatás vezetője adta a pénzt a megvesztegetéshez. Ha kijutunk innen, ő és Hamen várnak ránk. – Akkor siessünk – mondtam könyörgő hangon, mert nagyon szerettem volna már kívül lenni. – Psszt! Várnunk kell. Az őr, aki kinyitja előttünk a kaput, csak két óra múlva lép szolgálatba. Biztonságosabb, ha addig itt húzódunk meg. Megérintettem az arcát. – Nem tudom elhinni, hogy oly sok idő után újra látlak – mondtam. – Olyan ez, akár egy csoda. Megfogta a kezemet és megcsókolta. – A szerelem csoda, kicsim. Csoda, amely egymáshoz vezérelt bennünket, bármilyen valószínűtlen volt is. – Jaj, Steve, bárcsak sose hagytál volna el! – Meghasadt a szívem, drágám, hogy úgy kellett elmennem, de a te érdekedben tettem. És milyen igazam volt! Ide rendszeresen jönnek az angliai lapok, igaz, néhány hét késéssel. Másról se olvasok, csak a fényes sikereidről. – Semmi másra nem vágytam, csak terád. Mindig szerettelek, mindig csak azt kívántam, hogy szeress. – Gyengéden megcsókoltam. – Szeress most! – kértem. – Nem szabad – nyögött fel gyötrődve. – Mért ne volna szabad? Két óránk van. – Azért jöttem ide, hogy kiszabadítsalak. Az ajtónál fogok őrködni. Még nem vagyunk biztonságban. – Tudom, de talán sohase leszünk. Talán rajtakapnak és megölnek. Akkor úgy halok meg, hogy legalább egyetlen éjszakát a karodban tölthettem – érveltem. Felsóhajtott, átölelt, és magához szorított. – Nem tudok ellenállni neked. Csak egyszer voltam erős, most nem megy. – Soha többet nem kell arra használnod az erődet, hogy ellenállj nekem – mondtam. – Nem is engedném. Az enyém vagy. Mindig is az voltál. Én meg a tiéd vagyok. Ó, Steve, hát nem tudtad, hogy ennek egyszer be kell következnie? – Tudtam… tudtam… – hajtogatta, és közben mohón csókolt. Amikor legutóbb a két karjában tartott, még gyerek voltam. Most már nem vagyok gyerek, hanem tapasztalt asszony, aki tudja, mit akar. Steve
ébresztette fel bennem az első ártatlan szenvedélyt – azóta már sok szenvedélyt megéltem, nem is csak ártatlant. Ha pusztán a vágy fűzött volna össze bennünket, mostanra már azt is elfelejtettem volna, hogy Steve egyáltalán a világon van. De ahogy most felnéztem erre a csinos, a nomád élettől kicsit megkeményedett, szeretett arcra, tudtam, miért nem köthettem gazdag házasságot, miért kísértett az emléke az elmúlt hónapokban is, amikor pedig minden szeszélyem azonnal teljesült. Mert ő az a férfi, akit szeretek, akit mindig is szerettem. Egyszerű ez. Követelőzően estünk egymásnak, mint egy fiú meg egy lány, akik először ízlelgetik a test örömeit. És talán így is volt, mert ezen az éjszakán azt éreztem: mi, csakis mi teremtettük a szenvedélyt és adtuk a világnak, áldott csodánk révén. Talán furcsán hangzik, de ami azon az éjszakán történt, a szívünkben történt, mert így van ezzel minden igaz szerelmes, aki először egyesül társával. Meztelenül feküdtünk, a sötétben simogattuk egymás testét, a kezünkkel fedezve fel, ami a szeműnknek nem adatott meg. Az ásatáson Steve egy csomó sérülést szerzett, s én gyöngéden csókolgattam végig a hegeket. A nagy hőségtől és a kemény munkától lesoványodott, kiálltak a bordái, külön-külön kitapintottam minden csigolyát a gerincoszlopán, de erősnek és szívósnak érezte a kezem, ahogy szeretettel végigsiklott rajta. Az ő keze is végigjárta testem minden zugát, és azt suttogta: – Szép vagy. Megjósoltam, hogy ilyen szép leszel, emlékszel? – Mindenre emlékszem, ami téged érint – válaszoltam halkan. Megcsókolta a szememet, a számat, a mellemet. Égtem a vágytól, hogy csókoljon mindenhol, hogy érezzem az ajkát, hogy hatoljon be a nyelve azokra a tájaimra, amelyeket a keze már felfedezett. Gyengéden megérintett a lábam között, ahol már nedves forróság várta, és amikor ebből megtudta, hogy én is akarom az eggyé válásunkat, teste rám borult. Éreztem, hogy utat keres magának a keménysége, aztán könnyedén belém csúszik, kitölt boldog teljességgel, úgy, ahogy a szívem mélyén mindig is reméltem… tudtam. Sírtam a boldogságtól. Úgy éreztem, ezért a pillanatért születtem nőnek. Lassan hatolt egyre beljebb, mint aki egy olyan álom ízeit kóstolgatja, amely már régóta tart, amelynek valóra válását remélte, kívánta, de még most is csak félig hiszi. Ösztönösen megéreztem, milyen lelkiállapotban lehet, mert magam sem voltam másképp. A szívünk még jobban összeforrt, mint a testünk, és tudtam, hogy érzéseim visszatükröződnek Steve-ben. Elképzelhetetlennek tűnt ennyi szépség, és nekünk mégis megadatott. Körülöttünk mindenhol veszély leselkedik. Talán egyikünk sem éli túl ezt az éjszakát, de ez a tudat még forróbbá tette életigenlésünket. Azon a keskeny ágyon, amelyet halálos ellenségeink vettek körül, megtaláltam a férfit, akit szeretek, nekiadtam magam testestül-lelkestül, és úgy éreztem, most kezdődik az igazi életem. Csöndben feküdtünk, egymás szívének zakatolását hallgattuk. Végül Steve megszólalt: – Mennünk kell. Felöltöztünk, kimentünk a balkonra és körülkémleltünk. Sötét volt, de az ezüst csillagfény megmutatta az utat. Még néhány perc, és megyünk a szabadság felé… vagy mindennek vége lesz. Megcsókoltuk egymást, majd
ráerősítette a kampót a balkon korlátjára. Kipróbálta, hogy tart-e, aztán odasúgta: – Le tudsz mászni egyedül? Vagy inkább belém kapaszkodsz? – Lemászom egyedül – mondtam. – Akkor indulok. Ha úgy érzed, nem megy, csússz lejjebb egy kicsit, és a vállamra veszlek. Átvetette magát a korláton, egy kicsit lecsúszott, és halkan azt mondta: – Most. Megfogtam a kötelet, és kilódultam a semmibe. Megpróbáltam nem gondolni rá, hogy milyen messze van a föld Először jól ment, de aztán egyre nehezebb lett. Megfájdult a tenyerem, a csuklóm, nem tudtam rendesen fogni. Felmondta a kezem a szolgálatot, úgy éreztem, lehanyatlik a kötélről, lezuhanok a mélységbe. De nem sokáig. Körém tekeredett egy acél kemény kar, és egy izmos férfitest biztonságába vont, miközben Steve a fülembe súgta: – Ez meredek volt, de most már nem tart soká. Mire észbe kaptam, szilárd talaj volt a lábunk alatt. Szerencsére az udvar elhagyatottnak látszott. A fal tövében futottunk, amíg meg nem láttuk a kaput, amelynek őre, amikor észrevett bennünket, fölemelte a kezét, majd lassan visszahúzta a nehéz reteszt. Mire odaértünk, a kapu nyitva volt. Steve futó köszönetet mondott, és már kint is voltunk. Abban a pillanatban világosodni kezdett. Egy ökrösszekér körvonalait vettem ki az út szélén. A bakon ülő férfi bóbiskolt a gyeplő fölött, de amikor meghallotta lépteinket, azonnal felébredt, hátranyúlt a szekérderékba, és félrehajtott egy pokrócot. Steve besegített, aztán maga is utánam mászott, és magunkra húztuk a pokrócot. A kocsi megindult. A szívem dörömbölt, folyton vártam, hogy felharsan az üldözők kiáltása, de semmi nem történt. A kocsi lassan haladt előre. Steve átölelt, magához húzott, és tudtam, hogy amíg velem van, biztonságban vagyok.
12 Úgy éreztem, egy örökkévalóságig tart az utunk, de végre megálltunk. Egy kis falu határában voltunk. Testes, középkorú férfi segített ki bennünket a szekérderékból, és rámutatott egy Range Roverra, amely a közelben állt. – Gyorsan – mondta. Bemásztunk hátra, én lekuporodtam, a fejemre takarót borítottak. Kilőttünk, és amikor megengedték, hogy kinézzek, kopár tájat láttam a köves út két oldalán. Az első ülésen Hamen ült, akit már ismertem, valamint az a testes ember, aki várt ránk. – Johnson vagyok – mondta hátrafordulva. – Igazán szívesen közelebb jöttem volna a kocsival, de a motoros járműveket kitiltották arról az útról, a szultán nyugalma érdekében.
Elrebegtem neki, hogy mennyire hálás vagyok, amiért pénzt adott a megvesztegetésre, és megkérdeztem, hogy hová visznek. – Az ásatásra – mondta Johnson. – Ott meghúzhatja magát, amíg ki nem találjuk, hogyan juttassuk ki. Az út most hatalmas, homokszínű kőrakások közt vezetett, és amikor bent jártunk a kőerdőben, Johnson egy barlang közelében leállította a motort. Steve kisegített a Range Roverből. – Hoztunk neked ruhát, hogy átöltözhess – mondta. – Itt elég jól el vagyunk rejtve. Beléptünk a kellemesen hűvös barlangba, ahol még egy vízfolyás csörgedező hangját is hallani véltem. – Folyik itt egy kis föld alatti folyócska – magyarázta Steve, és előremutatott. A fejünk fölött a sziklában repedés húzódott, amely természetes kürtőként engedte be a napsugarakat, és a bezuhanó fény vízfolyást világított meg, alatta kis tavacskát. Kedvem támadt megfürdeni a friss, hűvös, tiszta vízben, amelybe nem hintettek cédrusolajat és egyéb fűszeres ajzószereket, amelyek nélkül talán meg sem tudott volna lenni az a világ, amelyet a hátam mögött hagytam. Gyorsan levetkőztem és belemerültem. Egy pillanatra elállta lélegzetem a hideg víztől. Csodálatos volt. Steve is követte példámat. Széttártam felé a karomat, és a megmegcsillanó fényben összeölelkeztünk. Nem törődtünk a fejünk feletti világgal. Keménységét éreztem a combomnak simulni, nem is értettem, hogy lehet olyan hatalmas ebben a hideg vízben. De bennem is felszökött a lázas szenvedély, amelyet az a tudat is táplált, hogy végre szabad vagyok. Lábamat sovány teste köré kulcsoltam, s magamba húztam. Istenem! A férfi, akit szeretek, bennem van! Steve a fenekem alá tette a két kezét, és segített, hogy erősebben tudjak szorítani a lábammal, mélyebben tudjam magamba húzni, amíg el nem jött az a pusztító pillanat, amelyhez mind a ketten egyszerre érkeztünk el. Aztán kiemelt a vízből és letett. – Sietnünk kell – suttogta. – Nem csinálhatjuk ezt a többiekkel. De ma éjjel… – Igen – suttogtam én is –, ma éjjel. Magamra vettem a kopott inget és nadrágot, amelyet hoztak. Minden darab túl nagy volt, és eltakarta az alakomat, de most épp erre volt szükség. A hajamat hátrahúztam, és széles karimájú kalap alá rejtettem. Visszamentünk Johnsonhoz és Hamenhez. Johnson ránézett az órájára. – Na, nem nagyon siettetek – jegyezte meg ironikusan. Éjfél előtt értük el az ásatást. A csillagfényben jól kivettem néhány sátrat és árkot: azokban folyt a munka. Steve megfogta a kezemet, és egy lejtőn át az egyik árokba vezetett. Semmi szükség nem volt rá, hogy a táborban bárki is tudomást szerezzen rólam, ezért elrejtettek abban a sírkamrában, amelyben éppen dolgoztak. A sarokban gumimatrac hevert, mellette valami enni- és innivaló, meg egy lámpa: fényénél megláttam, hogy egy jó nagy helyiségbe kerültem, amelynek homokkő falait freskók borították.
Johnson még egyszer megbizonyosodott felőle, hogy rendben vagyok, aztán magunkra hagyott bennünket. Egymásra néztünk Steve-vel a pislákoló, halvány fényben, és sokáig nem mozdultunk, aztán Steve tétován megérintette az arcomat. – Nem tudom elhinni, hogy ez igaz – mondta nagy sokára. – Én annyira akartalak… tényleg te vagy az? – Tényleg én vagyok és veled vagyok – nyugtattam meg. – És én is akarlak téged. A két kezem közé fogtam az arcát, és olyan gyengéden csókoltam meg, ahogy csak tudtam. Most végre volt időnk, hogy rendesen szeressük egymást, és egyikünk sem akarta elkapkodni. Amikor a tömlöcben voltunk együtt, akkor a veszély borzolta az idegeinket. Amikor a tavacskában találtunk egymásra, ünnep volt egyesülésünk. Ez a mostani több lesz. Megpecsételjük szövetségünket, egyszer és mindenkorra. Hosszú ideig csókolóztunk, bekalandoztuk nyelvünkkel egymás száját. A nyelvem hegyével végigsimítottam szép ajkát, ezt már az iskolában is szerettem volna csinálni. Forróság és homok, tiszta izzadság és mohó férfiasság ízét éreztem. Lassan gombolta az ingem gombjait, tenyerét becézve becsúsztatta a durva anyag mögé, hogy kitapintsa bőröm puhaságát. Hogy ismerős a mozdulat? Hány férfi csinálta ezt már velem? Ha tudni akarják a választ: egy se. Steve volt az első férfi., akinek valóban odaadtam magam. Talán furcsán hangzik, de bizonyos értelemben igaz, amit mondok. Az érintését senki máséhoz nem lehetett hasonlítani, s amikor megcirógatta a mellemet, hevesebb és boldogabb reszketés futott át a testemen, mint valaha… mint amilyent egyáltalán el tudtam képzelni. Vágyakozva elsóhajtottam a nevét. – Tessék, szerelmem – suttogta –, mi baj? – Steve! Kívánlak… szeretlek… Levette az ingemet, aztán gyöngéden a gumimatrachoz vitt, és ott fejezte be a vetkőztetést. Amikor meztelen voltam, ő is ledobálta a ruháját, mellém feküdt, és szinte áhítatosan hajolt fölém. A pislákoló olajlámpa fénye a falfestményekre vetült: szerelem és eggyé forrás volt ezeken a háromezer éves képeken, szenvedély nézett le szenvedélyünkre ezen az éjszakán. Úgy éreztem, a képek és mi összetartozunk, hiszen vannak emberi érzelmek, amelyek sohasem változnak, és a mi szerelmünk része a világ teremtése óta élő örök szerelemnek. Steve karja erős volt, tekintetéből féltő gondoskodás sugárzott, ahogy lenézett rám. Aztán belém hatolt, egy test, egy szív, egy lélek lettünk. Lassan mozgott, leste a mosolyomat, és boldog volt, amikor megkapta. Heves odaadásommal nemcsak vágyamat akartam beteljesíteni, érzékeimet jóllakatni, hanem meg akartam mutatni, hogy teljes szívemmel, önmagáért fogadom el ezt a férfit, olyannak, amilyen. Az ő asszonya vagyok. Azért születtem erre a világra, hogy az övé legyek. Steve nem Abdul volt, akinek cserélgetnie kellett az ágyasait, hogy valahogy eltitkolja az ürességét, aki nem tűrte, hogy a nő az arcába nézzen. Steve számára a két test egyesülése a lelkek találkozását fejezte ki, s az arc mindennél fontosabb volt neki. Nem csak az ágyékával tett a magáévá, hanem a szemével is, s az én szememből kiolvashatta, hogy új
világot tárt fel előttem. Tudtam, hogy együtt fogunk eljutni a csúcspontra, és így is lett. A testi szerelemben is egyek voltunk, mint minden másban. A karjában aludtam el, és a következő napokról álmodtam, amikor együtt lehetünk. De még ezt a csöpp időt is megtagadta tőlünk a sors. Másnap katonák érkeztek a táborba – a kamari őrség tagjai –, és engem kerestek. A barátaim gyorsan elrejtettek a titkos sírkamrába. Szívdobogva figyeltem minden szóra, amit fölöttem beszéltek. Kiderült, hogy a katonák nem tudnak semmi közelebbit, csak azért kérdezősködnek az ásatáson, mert tudják, hogy angolok vezetik. Johnson nagyszerű volt. Ebben a testes, puhány emberben egy oroszlán szíve dobogott. Körbecipelte a katonákat a terepen, és megkérdezte tőlük: tudják-e, hogy ezt az ásatást a szultán személyes érdeklődése kíséri. Hogy kutatni akarnak? Csak tessék! De ha a királyi ősök egyetlen csontocskájának baja esik, személyesen őfelsége előtt felelnek. A csontok semmi szín alatt nem lehettek Abdul közvetlen felmenőié, mert az ő családja még csak hétszáz éve bitorolta a trónt, ez a sír pedig háromezer éves, de Johnson biztosra ment: ezt a kis csúsztatást egyik katona sem fogja kiszúrni. Mindenesetre jól hangzott, és minthogy Abdul mostanra már Amerikában volt, a katonák nem tudták, meddig mehetnek el. Fenyegetően hangoskodtak egy ideig, aztán elmentek, anélkül hogy átkutatták volna az ásatás területét. – Vissza fognak jönni – mondta Johnson, miután magunkra maradtunk. – Még ma este ki kell innen jutnia. Hamennek van egy pompásan megkenhető sógora a kamari légierőnél. Szerettem volna elkerülni ezt a kockázatos megoldást, de nem várhatunk. Bármi megtörténhet… Még az éjjel elvittek a Range Roveren a repülőtérre, amely vagy harminc kilométerre volt. Épp virradt, amikor Hamen kiszállt az autóból, hogy megkeresse a sógorát és teletömje a zsebét Johnson pénzével. Melegen megcsókoltam Johnsont köszönetem jeléül, mire elvörösödött és zavartan motyogta: – Ne, ne, az istenért, Steve még lenyakaz. – De azért biztos jólesett neki. Steve és én egyetlen drága percig egyedül maradtunk. – De jó lenne, ha velem jönnél – sóhajtottam. – Nem mehetek. Ha én most eltűnök, Johnson nyakig lenne a pácban, amikor majd visszajönnek érted. Nem tehetem meg vele. – Persze, igazad van. Csak az a baj, hogy nem tudom, mikor találkozunk megint – mondtam. – Én sem tudom, kicsim. Lehet, hogy csak nagyon sokára. Nem bonthatom fel a szerződésemet, és Johnson alighanem meghosszabbítja… még néhány évre. – Jaj ne! – és zokogva a karjába vetettem magam. Egymást szorosan ölelve álltunk. – Figyelj rám, kicsim – mondta rekedten. – Bármi történik is, te vagy az én szerelmem, és tudom, te is mindig szeretni fogsz. Csak ez számít. Az ember teszi a dolgát. Ha megint találkozunk…, nem törődünk a múlttal. Édes Steve! Megértő, nagylelkű szerelmem! Tudta, hogy hiába szeretem őt, nem tudok férfi nélkül élni. Ilyen vagyok, így kell elfogadni.
És most szinte ünnepélyes ígéretet tesz, hogy soha nem fog haragudni az életmódomért. Felbukkant Hamen, intett, hogy menjünk utána. Steve kézen fogott, futottunk a várakozó helikopterhez, ahol ott találtuk Hamen sógorát, indulásra készen. Steve a karjába zárt, és még egy utolsó csókot váltottunk. Aztán besegítettek a helikopterbe. Odanyomtam az arcomat az ablaküveghez, s a könnyeim áradatán át csak néztem Steve-et, miközben a kora reggeli világosságban fölemelkedtünk. – Hová megyünk? – kérdeztem egy férfitól, aki némán ült mellettem a helikopterben. – Nem messze – mondta –, aztán leeresztjük. – Hová? Rejtelmesen elmosolyodott. – Majd meglátja. – Segítek a kötéllel. A derekamra erősítette a csörlő kötelét, közben kinéztem az ablakon. Szikrázó víztükör fölött jártunk. Mielőtt egyáltalán kinyithattam volna a számat, a férfi felemelte a padlón levő csapóajtót, és tuszkolt kifelé. Semmi nem volt körülöttem, csak levegő és szél, és egyre lejjebb, lejjebb kerültem. Végül az angol királyi had-tengerészet **** nevű hajójának fedélzetén landoltam. A név természetesen államtitok. Sajnos, tilos kitérnem utam további részleteire: ígéretet tettem a külügyminisztériumban, hogy hallgatok. Mindenesetre a tengerészekről szóló mesék egytől egyig igazak: a fiúk angyalok voltak. Végül hazaérkeztem a lakásomba. Csupán öt hónapja húztam ki a lábam, mégis úgy éreztem, mintha ezer év telt volna el. Most bizonyára azt képzelik, hogy az élettapasztalaton kívül semmiben sem gyarapodtam. Nos, tévednek. Amikor hazaérkeztem, első dolgom volt előhúzni a gyöngyömet arról a helyről, ahová az utazás idejére bedugtam. Mint kiderült, a hosszú távollét alatt elfogyott a pénzem. Sax megküldte a tízezer fontos honoráriumot a reklámfilmért Clive-nak, aki bankba tette, és amíg távol voltam, néhány régen esedékes pénz is befutott, de ezekből csak a lakástörlesztésre futotta, az egyéb számlákra már nem. Sürgősen pénzre volt szükségem. Arra gondoltam, el kell adnom a gyöngyöt, de aztán rájöttem, hogy jöhetnek még nehezebb napok is. Végül a Daily Cobblers mentett meg: hatalmas összeget kínált, ha megírom, milyen a szerelmi élet Keleten. A cikk lényegében már meg is volt írva, nekem csak el kellett mesélnem néhány borsos részletet, és már tarthattam is a markom. Egyszer már elutasítottam egy ilyen ajánlatot, de akkor még fiatal voltam és bohó. Igent mondtam, na persze háromszoros áron. Három részben hozták le, ilyen címekkel: A szerelem rabszolgája, A kéjvágy hatalmában. Vágy a homokbuckák között, s persze egy csomó képet is közöltek rólam, egy szál bilincsben. A lap példányszáma egyik napról a másikra félmillióval megugrott. Találkoztam Clive-val, Phillel és Donnyval, megünnepeltük hazatérésemet, és jókat kacagtunk az újság
pajzán történetein. Azt persze nem mondtam el, hogy a valóság tízszer olyan pajzán volt. Ha mindent elmondok az újságnak, becsukhatta volna a boltot. Philt és Donnyt az idegösszeroppanás kerülgette, amikor meglátták a hajamat és a bőrömet, amelyet állítólag kikészített a sivatag. Én ugyan nem vettem észre semmit, de ők állították, hogy úgy festek, mint egy hullajelölt. Addig nyúztak, amíg a kezükre adtam magam, és el kell ismernem: csakugyan feldobtak. Sax meghívott vacsorára, és közben hihetetlen történetet mesélt el. – Azzal a feltétellel engedtek bennünket szabadon, ha az utolsó milliméter filmet is beszolgáltatjuk a szultánnak – mondta. – Beszolgáltattuk. Nem volt más választásunk. Az azonban elkerülte a figyelmüket, hogy a délelőtt forgatott tekercseket már elvitte az egyik slapaj a szállodába. Minthogy letartóztatásunkkor ez a fiú nem volt ott a forgatáson, egyszerűen megfeledkeztek róla. Amikor meghallotta, hogy mi történt, szépen felült az első repülőgépre, zsebében a filmmel. A hazaérkezésem után persze azonnal megnéztem. Félelmetes! Mindenki odavan tőle. Tulajdonképpen azért akartam magával beszélni, mert van egy ajánlatom: csináljuk meg a következőt. – Csak ne kelljen visszamenni Kamarba – mondtam eltökélten. – Párizsban – mondta Sax ínycsiklandóan. – Mehetünk. Elrepültünk Párizsba, és én fekete selyemkombinéban pózoltam az Eiffel-torony tetején. Akár hiszik, akár nem, kis híján megint letartóztattak. Pedig azt hittem, a franciák igazán értenek az ilyesmihez. Na nem! Egy fiatal rendőr kimondottan dühös volt, és előadást tartott a nemzeti műemlék tiszteletéről. Szerencsére nagyon csinos volt, úgyhogy elég hamar szót értettünk, aztán meg… De ez már egy másik történet. Csinos, kedves fiú volt, és megígértem, hogy a menyasszonya, akinek három darab, fejenként száznyolcvan centis bátyja van, nem fogja megtudni. Hazaérkezésem után vállaltam pár fellépést a televízióban – kerekasztal, vetélkedő, reklám –, hiszen olyan sokáig távol voltam, hogy újra fel kellett hívnom magamra a figyelmet. Édes levelet kaptam Mylestól: Örül – írja –, hogy sikerült megszöknöm. Mellékelte tíznapos fia fényképét. A legújabb Portland lord – írja – egész helyes kis kölyök. Derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy fel akar keresni Leonard Hawkburn. Igen, az a Leonard Hawkburn, akinek a parlamenti beszédébe olyan sikeresen beavatkoztam. Időközben a Külügyminisztériumba került. Épp aznap, amikor megjött a levele, olvastam az újságban kamari látogatásáról. Agyba-főbe dicsérte a kamari nőket, akik életüket teljes egészében az otthonuknak és a férjüknek szentelik. „A fiatalkori bűnözés ott ismeretlen fogalom – mondta a televízióban –, mert az anyáknak az a dolguk, hogy neveljék gyermekeiket. Megrendül az a társadalom, amelynek nincsenek szilárd erkölcsi alapjai, mert az anyák nem gyermekeik nevelésével…”
És így tovább. Még megemlítette a saját anyját, akit tökéletesen kielégített az otthona, fia felnevelése, férje kiszolgálása. „Szerette apámat és rábízta magát – mondta. – Nekünk szentelte az életét, védelmet és biztonságot nyújtott, neki köszönhetem, amit elértem.” A feministák válaszul utcai tüntetést rendeztek, táblájukra azt írták: „Vége a középkornak, Hawkburn.” A tévéhíradóban mutatták, ahogy céltudatosan, feje körül a férfierő glóriájával elsétál mellettük, be a Külügyminisztériumba. A legbosszantóbb az volt a dologban, hogy el tudta hitetni: ha minden éjjel egy ilyen férfi szeretne, csakugyan érdemes volna sutba dobni a női önérzetet. Gondosan készültem a másnapi találkozásra, pompás ruhát találtam magamnak. Leonard sötét öltönyben, kezében fekete bőr aktatáskával jelent meg, hivatalosan és illedelmesen feszengett. Hiába kínáltam, nem kért semmit, de végül egy citromos teát mégis elfogadott. Már azt hittem, elszámítottam magam – Most jöttem vissza Kamarból – kezdte – ahol tárgyalásokat folytattam a szultánnal. Állítása szerint maga kijátszotta az ország igazságszolgáltatását, és megszökött a börtönből. A kiadatását követeli. – A nyomorult hernyó! – majd szétrobbantam. – Mondja meg neki, hogy akassza fel magát. – Ez nem olyan egyszerű – mondta Leonard. – Kamarral remek diplomáciai kapcsolataink vannak, amelyeket fenn is akarunk tartani. – Csak nem fognak kiadni egy zászló miatt! – kiáltottam. – Egyenként, ha olvasta a történetemet a Daily Cobblersben, tudhatja, mi történt. Úgy nézett rám, mint akinek torkán akadt a citromlé. – Csak nem képzeli, hogy komoly ember létem-e egy ilyen… szennylapot… én felelősséggel tartozom… – dadogni kezdett. – Azt hittem, azért is felelősséggel tartozik, hogy kiderítse a tényeket, mielőtt idejön fenyegetőzni – mondtam jegesen. – Nem fenyegetem… ez félreértés… lehet, hogy nem elég körültekintően… talán… Tévedtem, nem a citrom ment a torkára. Halálosan zavarban volt a szerencsétlen. – Mi lenne, ha elmesélném magának az egészet? – javasoltam. – Jó… jó, mesélje. – Szóval, kamari utazásom célja egy reklámfilm forgatása volt a Mata Hari cég számára – kezdtem. – Biztos hallott már róla. Leonardba visszatért a férfiasság, elővette legfölényesebb homlokráncolását. – Megfeledkezik hivatali beosztásomról! – Jó – vontam vállat –, akkor elmondom. A Mata Hari luxus fehérneműt árul, nézze csak, ilyet! – Azzal villámsebesen kigomboltam és szétnyitottam a ruhámat, és megmutattam a falatnyi melltartómat és bugyimat. A Mata Harinál vettem, szóról szóra ugyanilyenben voltam akkor is, amikor kitört a balhé. Ösztöneim azt súgták, hogy ebben a bugyiban kell beszélgetnem Leonarddal. Leonard némán ült, bámult. – Csak meg akarom mutatni, hogy pontosan hogyan történt – magyaráztam. – Mint látja, ez a holmi nem sokat takar belőlem.
Leonard nyelt egyet. – Látom. – Nahát! Úgy éreztük, valamit magamra kell terítenem, és ott volt kéznél az a rongy, amit a bazárból hoztak. – Azzal meglengettem egy előre kikészített selyemsálat. – A rendező úgy akarta, hogy zene is szóljon – bekapcsoltam a magnót, amelyen megszólalt az ugyancsak előre kiválasztott lágy, érzéki zene –, és arra kellett mozognom. Közben persze filmeztek. Minden szavamat megfelelő mozdulattal kísértem, s úgy tekergettem a csípőmet, hogy minél közelebb kerüljek hozzá. Úgy nézett rám, mint akit fejbevágtak. – Nem tudom, érthető-e – mondtam ártatlanul. – Érthető – suttogta. – Szóval játszottam a sállal, így ni – hátravetettem a sálat, két kézzel megfogtam a két sarkát, a csípőm mögé tartottam, és kéjesen vonaglani kezdtem előtte. Közben eszembe jutott, hogy nem volna kellemes, ha nálam ütné meg a guta. Kék-zöld volt a boldogtalan. Előrehúztam a sálat a vállamon, és lassan a két mellem közé csúsztattam. Hátat fordítottam Leonardnak úgy, hogy pont az orra előtt riszáltam a fenekemet a zene ütemére. Közben halk nesz ütötte meg a fülemet, mintha valaki fuldokolna. Gyorsan feléje fordultam. – És akkor – suttogtam –, így csináltam... Átvetettem a sálat a két lábam közt, és végigsimítottam vele a testemet… lassan… lassan… Elhallgatott a zene, Leonard romjaiban hevert. – Hát csak ennyi történt – mondtam tágra nyílt szemmel, ártatlanul. – Ez olyan nagy bűn, amiért ki kellene adni? – Ne-nem… nem… ugyan – mondta, és a kezével megpróbálta kitágítani a gallérját. – Elég érthető volt a magyarázatom? – Persze… nagyon is – alig élt. – Akar még mást is tudni? – mint egy cica, úgy doromboltam. – Igen – mondta rekedten, és tépte magán a gombokat. Segítettem neki vetkőzni, mert a nagy sietségben belegabalyodott a ruhájába. Lezuhantunk a szőnyegre, már ott volt rajtam, bennem, két gyors mozdulat és kész. Csak feküdtem, nem hittem a szememnek. Jóformán semmit sem éreztem. Szerszáma olyan csöpp volt, hogy azt se értettem, hogy tudott egyáltalán ennyit is kihozni belőle. Mire észbe kaptam, már vége is volt. Erről a „csődörről” álmodoztam én? Csodaszép teste volt, nagydarab, izmos, széles a válla, a mellkasa, semmi fölösleges zsír, gusztusos kemény hús. Igen ám, de csalás az egész. Felfújt luftballon. Ha megszúrod, kipukkan. – Hát igen… igen-szólalt meg önelégülten – …néha nem tudok uralkodni magamon – és dölyfösen fölnevetett. Most azt kéne mondanom, hogy boszorkányos volt, hogy perzselő szenvedélye megégetett? Épp azon törtem a fejem, hogy mit csináljak,
mikor Leonard hirtelen szánalmasan felnyögött, a díványra rogyott, és a kezébe temette az arcát. – Bocsánatot kérek – suttogta. – Nagyon sajnálom. Szeretnék meghalni. – Ne beszélj butaságot – mondtam abban a hiszemben, hogy megértettem. – Nem kényszerítettél rá semmire. Ha nem lett volna hozzá kedvem, nem csinálom. Nincs semmi baj! – Tudom – nyöszörgött tovább. – Azt csinálsz, amit akarsz… velem is, mással is. Erős vagy. – Megragadta a kezemet. – Te nem félsz a férfiaktól, igaz, Arany? – Hát, csakugyan nem. – Igen, tudom, hogy nem félsz. Az ujjad körül forgatod őket, parancsolsz nekik… Azóta csodállak, amióta először láttalak a parlamentben. – Csodálsz? – A bátorságod csodálom. Ahogy ott ültél anyaszült meztelenül, és nem féltél semmitől. Azt csináltad, amihez kedved volt… mindig is azt csinálod… Dadogott. Maszatosan egymásba folytak a szavai, és közben lázasan szorongatta a kezemet. – Az a márki is… férjhez mehettél volna hozzá, de nem! Te kirúgtad… – Nem egészen úgy történt. – …mert te olyan nagy és erős vagy, hogy nincs szükséged címekre. Én figyelem minden lépésedet… tudom azt is például, hogy elbántál Lythallel. Ez a lényeg, nem érted? Erős vagy! Naná, hogy el akart venni Dyson! Az arisztokráciában megvan rá a hajlam, hogy bálványozza az erőszakos nőket. Ez tette Angliát naggyá. – Hogy volnék én erőszakos? – csattantam fel sértődötten. . – Az vagy, drága Arany! Borzasztóan erőszakos vagy. Ez a csodálatos benned. Ezt imádom olyan eszeveszetten. Ahogy a kamari dolgokat is elintézted. Ki voltál szolgáltatva egy mocskos kis zsarnok kényénekkedvének, és te mégis az orránál fogva vezetted. Tudom én, hogy valójában nem voltál a rabszolgája, csak játszottál vele. Addig bolondítottad, amíg el nem tudtál szökni tőle, mert te olyan erős vagy… mert te mindenre képes vagy… Nem egészen értettem, hogy mit akar, mindazonáltal annyi világosan kiderült, hogy amit a nőkről meg a fakanálról papol, az egyszerűen falmelléki duma. Az igazi Leonard Hawkburn valami egészen mást gondol. És ebben a pillanatban rájöttem, hogyan kell bánni vele. – Nos, csakugyan nem szeretem, ha a férfiak mindenbe beleütik az orrukat – jelentettem ki zordul. Leonard hevesen bólogatott. – Jaj annak, aki mégis megpróbálja! Azt is megbánja, hogy a világra jött. – Szemlátomást felvillanyozta ismeretlen áldozatom bűnhődésének gondolata. – De azt azért még most sem értem, hogy miért szeretnél meghalni. Megint nyomorultan reszketni kezdett. – Mert csalódást okoztam neked. Tudom… ne is próbáld tagadni! – Hát… – De… szóval… – szánalmasan dadogott –, minden jóra fordulhatna, ha… megfelelő körülmények között…
– Megfelelő körülmények között olyan vagy, mint egy oroszlán? – kérdeztem. – Tudok én jobban is, mint az előbb – nyelt egyet. – Bármit meg tudnék csinálni, amit mondasz. – De ahhoz az kell, hogy megmondjam? – kérdeztem vaktában. – Én… én tisztellek téged. Szóval erről van szó. Most már legalább tudom, hogy mire megy ki a játék. – Na idefigyelj! Először is azt mondom, hogy hagyd abba a siránkozást és a jajgatást – jelentettem ki megfellebbezhetetlenül. – De egyszer és mindenkorra. Meg mertem volna esküdni, hogy pusztán a hangnemtől kemény centimétereket nőtt a szerszáma. – Idejössz és butaságokat beszélsz – pirongattam tovább. – Nem szégyelled magad? – De szégyellem – ismerte el alázatosan. – Tudom, hogy tiszteletlenül viselkedtem. Megérdemlem, amit csinálni fogsz... Megalázása arányában nőtt, és kezdett figyelemre méltó méretet ölteni. – Azt fogom csinálni, hogy kihajítlak. Ér soha többet ne merészeld betenni ide a lábadat! – folytattam, mint egy őrmester. – Könyörgök, ne dobj ki – kérlelt. – Megígérem, hogy jó kisfiú leszek. Csak most az egyszer bocsáss még meg! – Hát ez nem olyan egyszerű. Nagyon haragszom. Ez hatott. Vadállati üvöltéssel rálökött a díványra. Mohón széttártam a lábam, hogy befogadjam azt a hatalmas, lüktető keménységet, amely megzabolázhatatlanul meredezett. Éreztem, ahogy belém hatol. Most már olyan volt, amilyennek képzeltem. Erős, eleven, élettől duzzadó. Nem állítom, hogy túlságosan képzeletgazdag szerető lett volna, de ha egyszer belejött, roppant kitartó volt. Erő feszült a karjában, ahogy szorított, acélos volt az ágyéka, ahogy ki-be tolatott. Vastag, súlyos szerszáma kitöltött, kielégített. Amikor befejeztük, boldogan, elnyúzottan hevertünk. Aztán Leonard zavartan feltápászkodott. Láttam rajta, hogy kerüli a tekintetemet. Most, hogy szükségletei kielégültek, alighanem szégyellte, ami kitudódott róla. Én azonban egész megkedveltem, amióta láttam, hogy neki is vannak emberi gyengéi, nem esett hát nehezemre azt mondani: – Tudod, hogy fantasztikus vagy? Szegény Leonard fülig elvörösödött. Már indulóban így szólt: – Lehet, hogy újra jelentkezem. Az ügyed a szultánnal… nos, bonyolult iratokat kell majd kitölteni. – A szemem láttára vedlett vissza a nagymellényű államtitkárrá. – De ne aggódj. Majd elintézem a szultánnal. – Igazán megnyugtat, hogy támogatod az ügyemet – mondtam tisztelettudóan. Leonard néhány nap múlva megjelent a papírokkal, amelyeket alá kellett írnom. Azt mondta, ügyem teljesen tisztázódott, és alkalmasint igazat mondott, mert Abdulról többé nem is hallottam. (Bár Clive elmélete szerint elolvasta a Daily Cobblerst, elvonult a sivatagba, és szép csöndben belehalt a szégyenbe.)
Második látogatásakor már a ruhámból is erőszakosság áradt. Hűvös, elegáns kosztümöt vettem magamra hatalmas válltöméssel, a hajamat szigorúan hátrasimítottam, s a lábamra fekete harisnyát húztam. Erőszakos zsarnoknak akart látni, hát tessék! Kíváncsi voltam a hatásra. Abban a szent pillanatban, amikor megérkezett, tudtam, hogy jól döntöttem. Felcsillant a szeme, de addig nem zökkent ki a hivatalos modorból, amíg nem végeztünk a papírokkal, amelyeket persze postán is elküldhetett volna, de hisz tudtam én, miért jött. Ittunk egy kortyot, aztán megcsókolt. – Olyan… más vagy. – Ha a közönségem meglátna – mondtam halkan –, nem ismerne rám. – Nekem így tetszel. Az anyámra emlékeztetsz. Ő, tudod… tanárnő volt… – Én azt hittem, hogy otthon kuksolt, és azzal foglalkozott, hogy engedelmeskedjen a férjének. – Igen, ezt szoktam mondani, hogy az emberek ne gyanakodjanak… – elakadt a szava. – Tovább! – szóltam rá szigorúan. – Az egész történetet tudni akarom. Nem beszélsz mellé! Mohón bólogatott. – Igen, pont olyan vagy, mint az anyám, ő se tűrt semmi mellébeszélést. Az apám halálosan félt tőle… tulajdonképpen mindannyian halálosan féltünk tőle. Na, szép kis történet! Az anyja vegyes iskolában tanított, szörnyű fegyelmet tartott, legszívesebben a kérdésekre is nádpálcával válaszolt. Leonard is abba az iskolába járt, és az anyja, aki nem akart kivételezni vele, még gyakrabban porolta el, mint a többi gyereket. Nem vagyok benne biztos, hogy tudatában volt-e vagy sem, mindenesetre imádta az anyját, és egyetlen törekvése az volt, hogy kivívja elismerését. Hát ezért nem tudta levenni a tekintetét a fekete harisnyámról. Miközben beszélt, egyre közelebb hadonászott, úgyhogy kénytelen voltam a kezére csapni. – Ne pimaszkodj! – szóltam rá szigorúan. – Jaj! Már megint rossz voltam – mondta, mint egy engedelmes gyerek. – Nagyon mérges leszek, ha rosszul viselkedsz! – figyelmeztettem. Rosszul viselkedett, mérges lettem. Minél mérgesebb lettem, annál rosszabbul viselkedett. Benyúlt a szoknyám alá, felcsúsztatta a kezét a harisnyám végéig, és rájött, hogy harisnyakötő ugyan van rajtam, de bugyi nincs. Akkor aztán nem lehetett megállítani, illetve, hogy őszinte legyek, engem sem. Ezúttal ágyba bújtunk, mert több időnk volt. Mintha egy óránként kétszáz kilométeres sebességgel robogó vonat ment volna rajtam keresztül, és azt ne higgyék, hogy túlzok, mert szeretem, ha egy férfiban erő van. Kevés olyan férfi akadt az életemben, mint Leonard, aki képes volt kimeríteni. Kimentem, hogy hozzak valami innivalót, s amikor visszatértem, a hasán feküdt és rám hunyorított, mint egy összeesküvő. Egy pillanatra megálltam, szemem szomjasan itta hátsó felének látványát. Gusztusos,
izmos, mégis kerek feneke volt. Hirtelen ötlettől vezérelve játékosan rávertem. Mintha megütötte volna a villanyáram. Olyan gyorsan elkapott, hogy a két pohár kirepült a kezemből, és mielőtt észbe kaptam volna, már bennem is volt. Az a kis véletlen mozdulatom vad bosszúvágyat ébresztett benne… persze tudhattam volna. Utána túláradt benne az érzelem, a hála. – Tulajdonképpen ezt szerettem volna kérni tőled – mondta –, csak féltem, hogy kinevetsz. De te szavak nélkül is megértesz mindent Elhallgattattam. Nem akartam, hogy tovább áradozzon arról, hogy én mindenható vagyok, mert nem hiszem, hogy másodszor is megálltam volna komoly arccal, de megjegyeztem magamnak a dolgot.
13 Attól fogva Leonard hetente egyszer meglátogatott, és megkapta tőlem, amit még egyetlen nőtől sem. Nem mintha a többi nőnek lehetőséget adott volna rá. Nem mert megházasodni, s ha nagy ritkán megpróbált udvarolni valakinek, a dolog azonnal zátonyra futott a gátlásain. Képviselőtársai egy ideig homokosnak tartották, aztán elült a hír, mert nem volt rá bizonyíték. Mostanra egyszerűen leírták, mint akit nem érdekel a nemiség. Az igazságot talán csak én tudtam: Leonard Hawkburnben egyenesen túltengett az érzékiség, és a nők érdekelték, csakis a nők… megfelelő körülmények között. Életében először ki merte mondani mélyen eltemetett vágyait. Annyi évi elfojtás után lávaként tört ki belőle a nemiség, és egyszerűen kielégíthetetlen volt. Mint mondta, évek óta nem érezte magát ilyen boldognak. Minthogy megtudtam, hogy testi fenyítésre vágyik, minden találékonyságomat elővettem, hogy csakugyan izgalmas és kielégítő élményt nyújtsak neki. Rengeteg eszközt kipróbáltunk, mert valami olyasmire volt szükség, ami erős és rugalmas, csíp, hatása órákig megmarad, de azért nem okoz igazi sérülést. Véletlenül találtam meg, amit kerestünk: vásárolni voltam, és a kezembe akadt a legnagyobb férfipapucs, amit életemben láttam. Óriás lábára való volt. Leonard vágyainak éppen megfelelt ez a nagyság. A következő alkalommal már használatba vettem, s addig vertem, amíg vörös nem lett az ülepe, mint a rák. Végezetül egy nagyot csaptam rá a tenyeremmel, mire felnyögött a gyönyörtől. Kemény munka volt, de a jutalma kétórányi viharos gyönyör lett, ami után még fáradtabb voltam, de jól éreztem magam. Ettől kezdve a papucs lett a kedvenc eszközünk. Ha fontos parlamenti beszédre vagy nehéz külföldi tárgyalásra készült, előtte eljött hozzám, hogy hangulatba hozzam. Örökké emlékezni fogok a közös piac londoni csúcstalálkozójára. A külügyminiszter utasította Leonardot, hogy
keményen tartsa magát az ülésen, melyen elnökölni fog, így hát már hajnalban eljött hozzám, hogy kellőképp felkészüljön. A déli híradóban látható volt, amint céltudatosan vonul az ülésterembe a többi európai tisztségviselővel, arca maga a férfias elhatározottság. A bemondó Leonard hajthatatlan akaraterejét emlegette, és nekem eszembe jutott a lángvörös feneke, ahogy reggel erélyesen bemelegítettem. Mindenki dicsérte a határozott kiállását. Hawkburnnél nincs mese, mondták, és a miniszterelnöknő beszédében nemzeti kincsként emlegette. Küldött nekem egy üveg pezsgőt, egy csokor vörös rózsát és egy részvényköteget, mely néhány hónap alatt már a kétszeresét érte. Leonard most már rendszeresen kitombolta magát velem, az önbizalma az egekig nőtt, és kiderült, hogy igazán kedves férfi, nagylelkű és figyelmes. Az ő külföldi kapcsolatain keresztül kaptam hírt Steve-ről, aki még most is Kamarban volt. Nem mertem írni neki, mert felnyithatták volna a levelet és bizonyítékul használhatták volna ellene. De Leonard megnyugtatott: úgy fest, hogy minden csendes. Steve, Johnson és Hamen továbbra is az ásatáson dolgozik, senki sem bántja sem őket, sem Hamen sógorát a légierőnél. Még most is Steve-ről álmodtam, de az álmaim megváltoztak. Most már nem zokogtam, hanem boldogok voltak az éjszakáim, megteltek rövid szerelmünk emlékével. Mindig abban a biztos tudatban ébredtem, hogy egy nap újra találkozunk, és semmi nem választ el bennünket többé. Leonard egyre szívélyesebb lett. Amikor rájött, hogy mennyire nyugtalankodom a jövedelmi adóm miatt, azt mondta, hagyjak csak rá mindent. Adóügyeimben mindig is teljes kuszaság uralkodott, mert elkövettem azt a hibát, hogy Clive-re hagyatkoztam, de rá kellett jönnöm, hogy Clive élete maga a bolondokháza. A pénzkereséshez nagyon értett (különösen amióta engem felfedezett), de amikor meg kellett magyarázni, hogy hová lett a pénz, mindjárt bajban volt. A végén én is azt csináltam, amit ő: a szőnyeg alá söpörtem a dolgokat, és vártam, hogy majd minden megoldódik. Nem oldódott meg. Néhány napra rá, hogy beszéltem Leonarddal, jelentkezett egy Freddie nevű férfi – olyan magas beosztású hivatalnok volt az adóhivatalban, hogy el sem árulhatom a vezetéknevét. Végignézte a papírjaimat, és nem győzte csóválni a fejét ennyi rendetlenség láttán. Amikor megnézte az utolsó elszámolásomat még hevesebb fejcsóválásra fakadt. – Igazán ne csodálkozzon, ha az adóhivatal magas adót vet ki magára – magyarázta. – Ha nem vallja be a jövedelmét, csak arra támaszkodhatnak, amit az újságban olvasnak. – Nem kell mindent elhinni, amit az ember az újságban olvas – mondtam komolyan. – Na jó, azért ezt tisztázni lehet – mondta Freddie mosolyogva. – Majd megkeresem a kerületi adóhivatalt, és nem lesz többé gondja. Elég az hozzá, nemcsak hogy felére csökkentették az adómat, hanem még jókora visszatérítést is kaptam az elmúlt két évre. Freddie ezután rövid adótanfolyamot tartott, hogy ne kerüljek máskor bajba. Megjegyzem, más dolgokra is megtanított. Addig például nem is tudtam, hogy gumival milyen vicces.
Olyan hálás voltam Leonardnak, hogy szereztem egy katalógust, amely a legkülönfélébb eszközöket kínálta „ínyenc szeretőknek, akiknek bilincsben-korbáccsal édesebb a beteljesülés”. Egyik-másik tétel rendkívüli találékonyságra vallott. Gyorsan rendeltem egy pár kézibilincset, egy nádpálcát, egy evezőlapátot, és magamnak néhány egészen különös ruhadarabot. Örömet akartam szerezni az én kis Leonardomnak. Megérkezett a csomag, és amikor kibontottam, arra gondoltam, Leonard belehal a gyönyörbe. Hamarosan felhívott, így részletesen beszámolhattam a beszerzésemről. Egyszer csak hallom ám, hogy nehezen veszi a levegőt, úgyhogy gyorsan megkérdeztem: – Leonard, rosszul vagy? – Jaj, dehogy! – Istenem, milyen buta vagyok, hogy akkor zavarlak ilyesmivel, amikor dolgozol. Végül is az ország kormányzása komoly dolog. – A francba az országgal! – hördült fel. – Abba ne hagyd! Folytattam hát a részletezést, Leonard egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. Aztán ajtónyílást hallottam, és egy ijedt, fiatal férfihangot: „…tíz perce elkezdődött. A »nagysága« a körmét rágja…” „Remélem, tövig”, üvöltött Leonard. „Kifelé!” Gyors ajtócsapódás. – Tegyük le, mielőtt tönkreteszem a karrieredet – mondtam, amikor szóhoz jutottam a nevetéstől. – Lehet, hogy már tönkre is tetted. A fene vigye el ezt a rohadt értekezletet, fél éjszaka ott fogok rostokolni. Holnap pedig Coventrybe kell mennem. De estére visszajövök! – Itt fog várni rád minden – mondtam ígéretesen. Másnap Leonard beszédet tartott Coventryben, amelyben kifejtette, hogy „Nagy-Britannia példát mutat a világnak a feddhetetlen, tiszta erkölcs… a rend… a polgárok irányítása… dolgában”. Elgondolkodtam rajta, hogy az életünket irányító nagy emberek közül vajon hány rejteget ilyen sötét titkokat. Délután felhívott Leonard, pocsék rossz kedve volt. – A hülye titkárom elígért a ma esti bankettra ünnepi szónoknak, csak épp elfelejtette beírni a határidőnaplómba. Most derült ki. Úgy lehordtam, hogy egy darabig megemlegeti, de a bankettra mégiscsak el kell mennem. Ami azt jelenti, hogy nem tudok hazamenni estére. – Nem baj, majd találkozunk máskor. – Nem tudok várni, nem érted? – suttogta a telefonba. – Aranyom, egy óra és tíz perc alatt ideér a vonat. – Úgy érted…, azt akarod, hogy menjek el Coventrybe? – Küldenék eléd autót az állomásra. – Megőrültél! Biztos felismer valaki. – Nem ismernek föl… csak öltözz olyan jó szigorúra. Forester kisasszony leszel, a dokumentátorom, fontos papírokat hozol. Ne hagyj cserben, Arany! És hozz magaddal mindent. Nem álltam meg, hogy ne ugrassam. – A fontos papírokat? – Tudod te jól, hogy mit! – lihegte.
Végül beleegyeztem, mert nem tudtam lebeszélni róla. De egy botrány kettétörné a pályáját, ezért mindent elkövettem, hogy ne lehessen rám ismerni. Fölvettem azt a szigorú, tanárnős ruhát, amit úgy szeretett, a fejemre nagy sálat tekertem, és semmi festék. Még így is szörnyű feltűnőnek éreztem magam, és amikor este leszálltam a vonatról Coventryben, azt gondoltam: mindenki engem bámul. Leonard sofőrje várt az állomáson. Zsebkendőt tartottam az arcom elé, és azt motyogtam, hogy meg vagyok fázva. A szálloda előcsarnokában egy fiatalember köszönt rám, azt mondta, ő George Preston, az államtitkár úr titkára, továbbá kifejezte sajnálkozását, hogy még nem ismer. – Persze, persze… még új vagyok – motyogtam bele a zsebkendőbe. – Ó! Engedje meg, hogy biztonsági okokból átvizsgáljam az aktatáskáját. Majdnem szörnyethaltam azon a szent helyen. Lelki szemeim előtt vad képek suhantak el, amint a titkár megtalálja a bilincset és a nádpálcát. Hirtelen mentőötletem támadt. Letettem az aktatáskát az asztalra, kettőnk közé. – Parancsoljon – mondtam. Preston megpróbálta kinyitni, de látta, hogy zárva van. – Kulcs kell hozzá – mondta türelmesen. – Igen – bólintottam olyan ostobán, ahogy csak képes voltam. – Igen. Hallgattunk. – Nos? – kérdezte kicsit türelmetlenül. – Mi az, hogy nos? – Kérem a kulcsot. – A kulcsot? De hisz nekem nincs kulcsom – csodálkoztam. – Azt hittem, magának van. – Nekem? Hogy volna nekem kulcsom? Magának kell legyen kulcsa! – Na ide figyeljen – mondtam harciasan – én tulajdonképpen egy egyszerű kifutó vagyok. Ebben az aktatáskában bizalmas papírok vannak, és az államtitkár úr a zsebében tartja a kulcsokat. Hogyhogy nem adta oda magának? A fiatalember a fogát csikorgatta. – Nem adta ide. A félig nyitott ajtón át beláttam a bankettre, amely javában állt. Épp Leonard beszélt. Édesen rámosolyogtam a titkárra. – Menjen be és kérdezze meg tőle. A fiatalember visszahőkölt. Amilyen alázatos volt velem Leonard, olyan szörnyűséges lehetett a beosztottjaival, és ez a szegény Preston aznap már megkapta a magáét. – Jó – sóhajtott végül. – Adja ide az aktatáskát! – Uram, én ezt a táskát senkinek nem adhatom oda, csak az államtitkár úrnak – mondtam hajthatatlanul, mert eszem ágában sem volt odaadni. Tapsvihar jelezte, hogy befejeződött Leonard beszéde. – Maradjon itt – utasított Preston, és bevonult a terembe. Közelebb surrantam az ajtóhoz és láttam, hogy megszólítja Leonardot, aki éppen akkor ült le. Jól ki tudtam venni Leonard arcán az elborzadást. Valamit
mondott Prestonnak, aki úgy ugrott hátra, mint egy leforrázott macska. Mire kitántorgott, arcom már újra komoly volt. – Valami félreértés – mormolta halálsápadtan. – Semmi baj, elkísérem a szobájába. A szobám Leonardé mellett volt, köztük összekötő ajtóval. Előkelően közöltem Prestonnal, hogy szerezhet nekem gint és tonikot. Rohant intézkedni. Elbocsátottam, aztán munkához láttam. Először fürödtem egy nagyot, aztán mindent kiterítettem az ágyra, és ellenőriztem, hogy nem felejtettem-e ki valamit. Jó, rendben volt. Öltözködni kezdtem. Először felvettem egy fügefalevélnyi fekete selyembugyit, aztán a bőrmellényt, amely összeszorította a derekamat, és felnyomta a mellemet. Lassan, gondosan belebújtam a fekete selyemharisnyába, és becsatoltam a mellénnyel egybeépített fekete harisnyakötő csatját. Nem volt könnyű levegőt venni ebben a szerelésben. Megvizsgáltam magam a tükörben, elmerengtem, vajon ez lesz-e nagyobb hatással Leonardra, vagy inkább a másik változat, amelyiknél a mellbimbómról rojtok függnek le. Végül combközépig érő bőrcsizmát húztam, amelynek olyan magas volt a sarka, hogy alig tudtam benne járni. Szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel álldogáltam, és addig gyakoroltam az ajakbiggyesztést, amíg nem ment tökéletesen, Egyszer csak zajt hallottam a szomszéd szobából. A fülemet az ajtóra tapasztottam, és hallottam, hogy belép Leonard, nyomában Prestonnal, aki mindenáron hasznosítani akarta magát. – Forester kisasszony ebben a szobában van – odalépett az ajtóhoz, de szerencsére még idejében bezártam – Köszönöm, Preston, elmehet – próbálkozott Leonard. – Szívesen segítek, ha sürgős az a munka, amit a nő hozott. – Nézze, Preston, egyetlen dologgal segíthet, ha most eltűnik – morgott Leonard. – Zuhanyozni akarok, ami egyedül jobban megy. Megköszönném, ha felszívódna, és ma este már nem hallanék magáról. Hallottam, amint Preston elmegy, de nem mentem át, mert nem voltam benne biztos, hogy nem jön-e vissza. Alighanem Leonard is ugyanezt gondolta. Hallottam, amint megereszti a zuhanyt, és nem mozdultam, amíg a vizet el nem zárta. Akkor belerúgtam az összekötő ajtóba és feltéptem. Leonard ott állt, derekán törülközővel. Megálltam vele szemben, a nádpálcát vízszintesen magam előtt tartva. – Elkéstél! – csattantam fel. Összerezzent. – Bocsánatot kérek. Meghajlítottam a nádpálcát. – Nem elég bocsánatot kérni. Utálom, ha megvárakoztatnak. Berontottam a szobába, és körbesétáltam, hogy jól megnézhessen. Ragyogott a szeme a boldog várakozástól, de közben ijedten engedelmeskedett. – Többet nem fog előfordulni ígérem. Megvetően felkacagtam. – Hát persze, hogy nem fog előfordulni. Majd én teszek róla, hogy ne fordulhasson elő. Mostanáig túlságosan elnéző voltam veled. – Nagyot csaptam a nádpálcával egy bőrfedelű könyvre, és úgy láttam, valami
megmoccant a törülköző alatt. – De itt az ideje, hogy ellássam a bajod –, folytattam. – Mire végzek, megnyugtathatlak, álmodban sem leszel engedetlen. És beszéltem, beszéltem, mert tudtam, hogy szereti, ha sokáig tart az előjáték és lassan gyűlik fel benne az izgalom, úgyhogy a végén már szinte reszket a verésért. Beszéd közben többször a levegőbe csaptam a nádpálcával, csak úgy suhogott. Nem értettem, hogy lehet ezt élvezni, de láttam Leonardon, hogy egészen odavan. Hát istenem! Az ízlések és a pofonok különbözőek. Szorgalmasan suhogtattam hát, hogy Leonard élvezhesse a szörnyű hangot, és a törülköző még jobban megemelkedett. – Meg fogsz verni? – kérdezte alázatosan. – Talán – és kárörvendő mosoly futott át az ajkamon. – Talán valami mással büntetlek meg. Gyorsan bementem a szobámba, áthoztam az evezőt, és haragosan doboltam ujjaimmal a sima fafelületen. Leonard reszketett a gyönyörtől, ahogy ránézett. Fogtam a nádpálcát, és megpöcköltem vele a törülköző szélét. – Levenni! – kiáltottam. Rémülten ledobta a földre a törülközőt, és feltárult a máris hatalmasan meredező szerszáma. Rámutattam egy karosszékre, Leonard engedelmesen föléje hajolt. Hagytam, hadd álljon, nem siettem el a dolgot, többször is megsuhogtattam a nádpálcát, amit ebben a helyzetben csak hallott, de nem látott, úgyhogy egyre feszültebben várta az ütést, amely csak nem akart bekövetkezni. Pontosan kellett dolgozni, nem volt szabad hagynom, hogy túl gyorsan eljusson az izgalom tetőfokára, de az is fontos volt, hogy a feszültsége sokáig tartson Egyszer teljesen tönkretettem az egész estét, mert amikor kezdett a dolog komolyra fordulni, aggódva megkérdeztem: – Drágám, tényleg akarod, hogy így kínozzalak? Illúziói hírtelen elvesztésétől leeresztett, mint egy luftballon, amelyet kiszúrtak, aztán dolgozhattam, amíg újra belelendült. Leonard igényeinek kielégítése, ne szerénykedjünk, művészet volt. Végül rácsaptam a nádpálcával a fenekére. Nem volt nagy ütés, épp csak csípett. Kivártam, amíg elmúlik a hatás, mielőtt újra megütöttem volna. És miközben nádpálcáztam, fülének kedves hangsúllyal beszéltem tovább. – Azt hitted, nem leszek hozzád ilyen szigorú, mi? Azt hitted, igaz, öcsi? – Nem, dehogy hittem – tiltakozott. Újra ráhúztam a nádpálcával. – Ne feleselj! Zihált, lihegett gyorsan megint kapott kettőt, mielőtt újra lélegzethez jutott volna. Könnyű kis ütések voltak ezek, de már nagyon felizgult, a karosszék támláját markolta, és hosszan, gyönyörrel sóhajtozott. Ritmikusan suhogtattam a nádpálcát, Leonard feneke egyre vörösebb lett, minden ütésre összerándult, de állta, amíg odább nem léptem, hogy jobban lásson. Ekkor rám vetette magát, és megpróbált becipelni az ágyba. Máskor itt legördült a függöny, és a továbbiakban szokásosabb módon áldoztunk gyönyörünknek. Mára azonban különleges élvezetet terveltem
ki neki, így aztán megfeszítettem az izmaimat, ellenálltam és ráüvöltöttem: – Azonnal abbahagyod! Elengedett, de én tovább ordítottam. – Ki engedte meg, hogy felállj? Majd akkor mozdulhatsz el a helyedről, ha szólok. Addig itt maradsz. – Igenis, kérem – már selypegett. – Azt hittem, okulsz az eddigiekből, de már látom, hogy nem bánhatok veled ilyen kesztyűs kézzel. Hát most megkapod a magadét rendesen! Azzal peckesen átmentem a szobámba, kivettem a táskából a bilincset és visszavittem Leonardhoz. – Feküdj hasra! – A hangom, akár az ostorpattogás. Bilinccsel eddig meg nem játszottunk, de tudtam, hogy Leonard régóta ábrándozik róla. Mondani nem mondta, csak homályosan célozgatott rá, de bennem már érzékeny antenna fejlődött ki, amely azt is felfogta, amit szégyellt kimondani. Most olyan gyorsan engedelmeskedett, hogy tudtam, jól számoltam. A szobában szerencsére régimódi rézágy állt, a fejénél és a lábánál masszív rézrudakkal. Ezekhez bilincseltem a kezét és a lábát, de a láncait elég hosszúra hagytam, hogy valamennyire mozoghasson. Aztán felkaptam az evezőlapátot. – Na most! – süvített fenyegetően a hangom. Leonardnak még a feneke is ragyogott a gyönyörűséges várakozástól. De alighogy ütésre emeltem a kezem, mind a ketten megdermedtünk. Kulcs fordult meg az ajtózárban. Eldobtam az evezőlapátot, amely nagyot csattant a földön – Ki az? – üvöltöttem, és egész erőmmel nyomtam az ajtót, nehogy kinyíljon. – A szobalány – csendült fel egy női hang az ajtó túlfeléről. – Sajnálom, most nem lehet bejönni – mondtam határozottan. – Márpedig nekem át kell húznom az ágyat. – Köszönöm, nem kell. – És törülközőt kell raknom a fürdőszobába. Újabb kulcscsörgés. Ez egy elszánt perszóna. Ha elküldöm, nyilván megint visszajön, csörög, nem hagy élni. – Várjon! – üvöltöttem. Megragadtam a kezem ügyébe eső első ruhadarabot, amely történetesen Leonard törülközője volt, és magam kóré tekertem. A mellemtől a harisnyám száráig takart. Aztán kiléptem, és ott álltam az ajtó meg a zordon asszonyság között, akit ott találtam. – Nézze, nekem tényleg be kell vinnem ezeket a dolgokat – erősködött. – Márpedig most nem hozhatja be őket – mondtam. – Ha nagyon akarja, ideadhatja. Furcsán nézett rám, mint aki sosem látott még nőt törülközőben. – Éppen fürödtem – mentegetőztem Nem szólt semmit, bár egy kicsit elidőzött a tekintete a csizmámon és a fekete harisnyámon. Aztán a kezembe nyomta a törülközőtornyot és elviharzott.
Nagyot nyögtem. Hogy lehetek ilyen hülye? Sebaj; legalább megszabadultam tőle Visszafordultam. Az ajtó csukva volt. Félőrülten rázni kezdtem a kilincset, noha értelme sem volt. A nyomorult zár bekattant a hátam mögött, amíg beszélgettem. Kint ragadtam egy szál csizmában, szegény Leonard pedig az ágyhoz bilincselve. Akárhogy nézem is, ebben a helyzetben minden feltétele megvan egy első osztályú botránynak. Kopogtam az ajtón. – Leonard, az ajtó bezáródott – mondtam halkan. – Nem tudok bemenni. Aggódó motyogást hallottam. – Nem tudod elérni a kulcsot, hogy kiszabadítsd magad? – Nem. Arany! Az isten szerelmére! – Ne aggódj, kitalálok valamit – fogalmam sincs, mire alapoztam az ígéretemet – De gyorsan! – őrjöngött. – Megpróbálom. Leonard! Csönd – Ott vagy? – csúszott ki a számon. Félreismerhetetlen jajgatás szűrődött ki az ajtón. – Persze hogy itt vagyok. Hol a bús fenében volnék? Sosem hallottam még így beszélni, igaz, ilyen helyzetben sem voltunk még. – Körülnézek – sziszegtem. Elfojtott káromkodásféle volt az összes válasz. Már nem volt abban az állapotban, hogy bármi értelmeset mondjon. Végigjártattam a tekintetem a folyosón, de egyedül voltam, Megvizsgáltam az én szobám ajtaját is, bár csekély valószínűsége volt, hogy nyitva legyen. Nem is volt. Óvatosan végigmentem a folyosón, szobalányt kerestem. Persze telefonálhattam volna a portának, de túl nagy cirkusz lett volna, és nincs kizárva, hogy Preston még itt ólálkodik valahol. Végül találtam egy nyitott ajtót, ahonnan egy fiatal férfi és egy fiatal nő hangja hallatszott ki. Vitatkoztak, aztán kacarásztak. Óvatosan belestem. A fiú a szállodaszolgák egyenruhájában volt, a lány nyilván szobalány. A fiú épp a szoknyája alá akart nyúlni a lánynak, aki ügyesen kivédte. De igazából nem ezen a jeleneten akadt meg a szemem, hanem egy kulcscsomón, amely a fiú feje fölött lógott a falon. Szerencsére a lány háttal állt nekem. Beálltam az ajtónyílásba, fél karommal megtámasztottam az ajtófélfát, a másikkal elöl a törülközőhöz kaptam, azt a látszatot keltve, hogy mindjárt le fog esni. Fülledt pillantást vetettem a fiúra, ajkamat érzékien feléje csücsörítettem. Szegény gyerek nagyot nyelt, s olyan gyorsan eleresztette a lányt, hogy az csaknem nekiesett a falnak. Körülnézett a kislány, én azonban visszaléptem, úgyhogy nem láthatott. – Mi történt? – kérdezte sértődötten. – Semmi. Na ide figyelj, akkor ma este. Jó? Talán. – Hogyhogy talán? Egy perce még nem tudtál betelni velem.
– Jaj, Mary, hisz épp te mondtad, hogy tisztelettudóbbnak kell lennem – dadogta a fiú. – Mellesleg dolgom is van. Lépjünk le, mielőtt az a vén kakadu jön, és együtt talál minket! Kifelé tuszkolta a lányt a folyosó végéig, és nem hallgatott a tiltakozására. Amikor a lány elment, a fiú visszajött, s bekukkantott a nagy szobanövény, az egyetlen lehetséges rejtekhely mögé. – Segíthetek valamit, kisasszony? – kérdezte, és a hangja remegett. – Kizártam magam a szobámból – mondtam –, de maga az a férfi, aki biztosan segíteni fog rajtam. – Lehetett vagy tizenhat éves, nemigen volt hozzászokva, hogy férfinak nevezzék Elvörösödött. – Persze, kisasszony. Persze, mindjárt. – Visszavitt a fülkéjébe, és fölemelt egy ceruzát. – Szíveskedjék megmondani a nevét és a szobaszámát! Megráztam a fejem. – Nem, nem szeretném megmondani. Tudja, nagyon… jaj, hogy is mondjam… nagyon kellemetlen… – De hát akárkit mégsem engedhetek be! – szívóskodott. – Hátha nemzetközi ékszertolvaj. – Coventryban? – Na ja – sóhajtott. – Itt semmi izgalmas nem történik. – Hátha mégis… – kezdtem célozgatni –, ha például maga kisurranna néhány percre és egyedül hagyna a kulcsokkal. – Míg a fiú habozott, hozzáhajoltam, rászorítottam a szájamat a szájára. A fiú egész testében megreszketett. – Most elmegyek és iszom egy kávét – mondta fátyolos hangon. Amint elment, megragadtam a szobám kulcsát, visszarohantam a folyosón, kinyitottam az ajtót, és mire a fiú visszajött, a kulcs megint ott volt a helyén, a szögön. – Köszönöm, nagyon kedves volt magától – mondtam. – És kérem szépen, ne mondja el senkinek. Legyen ez a mi titkunk. – Hallja, maga most...? – Pszt – mondtam. Az ujjamat a szájára tettem, es rendkívül gyöngéden végigsimítottam az ajkát Aztán a két kezem közé fogtam a fejét, s megcsókoltam úgy, ahogy Mary biztos nem fogja, ha ezer évig él se. Kemény munka volt, siettem. Leonard a nyitott ajtóm mögött borzasztóan kényes helyzetben volt. Amikor a fiút elengedtem, remegett a lába. Visszasegítettem a székébe és eltűntem, hogy egy szót se szólhatott. Sikerült besurrannom a szobámba, mielőtt a fiú annyira összeszedte magát, hogy felálljon és körülnézzen.
14 Szegény Leonardom majd elájult a boldogságtól, amikor újra megjelentem. Egyetlen pillantással felmértem, hogy ez a szörnyű élmény összes korábbi fáradozásom eredményét tönkretette, úgyhogy azonnal megpróbáltam jóvátenni. Végül is az én bűnöm volt, hisz én voltam gondatlan. Na ezt persze nem mondtam meg neki. – Te vagy az oka ennek az egész kellemetlenségnek – förmedtem rá szigorúan. – Még szerencse, hogy tudom: mit kell a bajban csinálni. – Igen, igen, te mindent tudsz – nyöszörögte. – De most már nincs baj, ugye? – Nincs, mert én megoldottam. De veled nagy baj van, öcsi! Most aztán rettenetesen ki fogsz kapni. Azzal náspángolni kezdtem az evezőlapáttal, és Leonard a harmadik csapásra visszahódította az összes elvesztett területet Olyan istentelenül felállt neki, hogy föl kellett emelnie a fenekét az ágyról, mert különben nem fért volna el, amivel pompás céltáblát nyújtott nekem. Éltem is a lehetőséggel, és addig vertem az evezőlapáttal, amíg olyan vörös nem lett, mint a cékla. Annyira felizgattam, hogy már alig bírt magával. – Aranyom – könyörgött –, eressz már el! Gyorsan! Kioldoztam a lábát, de a csuklóját nem. A jó hosszú lánc jóvoltából elég könnyen mozgott a karja, ezért meg tudtam fordítani a hátára. A mozdulattól az égnek pattant a hatalmas, feszes szerszáma. – Így akarsz hagyni? – nyöszörgött, és a láncait rázta. – Igen – mondtam egyszerűen. Lekaptam a bugyimat és melléültem. Féltem, hogy belehal a boldogságba. Én is jól éreztem magam, különösen, ha elképzeltem, hogy ez a hatalmas gyönyörűség… jaj, istenem… kivert a reszketés… mindjárt bennem lesz. Határozott mozdulattal elhelyezkedtem a tetején, aztán szép lassan kezdtem leereszkedni, én is annyira felizgultam, hogy egészen nedves voltam már, és az én Leonardom nem okozott nekem csalódást. Ami igaz, az igaz, abban a szempillantásban elélvezett, ahogy lecsúsztam rá, mégis képes volt folytatni. Aztán, csaknem azonnal, másodszor is elment, ennek ellenére kemény maradt. A csípőm föl-le hullámzott, nagyjából úgy, mint amikor az ember lovagol. Közben, amilyen hajlékony vagyok, fél kézzel hátranyúltam, és gyöngéden nyomogattam a golyóját. Eszeveszett, hosszú nyögés tört fel a torkán. Még hevesebben lovagoltam rajta, megtalálva azt a helyzetet, amelyben a legmélyebben belém hatolhatott, de közben engem is a legerősebben ingerelhet. Éreztem, hogy egész testem megreszket a gyönyörűségtől. Ez a férfi óriása a nemiség művészetének. Mind a ketten négyszer jutottunk a csúcsig, mire befejeztük
Kioldoztam a kezét, aztán összegömbölyödve, elégedetten feküdtünk egymás karjában. Egyszer csak megszólalt Leonard – Arany, légy a feleségem! – Jaj, de édes vagy! – mondtam, és őszintén jólesett az ajánlata. – De nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne. – Eddig ez volt a legjobb ötletem. Veled bármilyen magasságba eljutok. – Láttam, láttam – suttogtam. – Nem úgy értem. Ha segítesz, akár miniszterelnök is lehetnék. Nem akartam megsérteni az érzéseit, úgyhogy nem mutattam: mennyire iszonyodom a gondolattól, hogy csúcstalálkozóról csúcstalálkozóra járkáljak utána, Kofferemben evezőlapátokkal és láncokkal, hogy én is tegyek valamit a nemzetért. Megcsókoltam. – Drága Leonard, én igazán borzasztóan kedvellek, és boldogan igent mondanék, de nem tehetem. De sose fogom elfelejteni, hogy megkérted a kezem. Felsóhajtott. – Sebaj. Azért meg kellett próbálni. Aznap éjjel még egy kellemes meglepetést szerzett. Megkért, hogy maradjak vele reggelig, aludjak az ágyában. Én persze nemet mondtam, mert az ő számára túl kockázatos lett volna, és hajnalban elhagytam a szállodát, mielőtt Preston kiszimatolhatott volna valamit Ezt csak azért említem, mert ilyen volt a viszonyom Leonarddal: baráti és érzéki. Ha talpig államtitkárnak volt öltözve, akkor sem volt zavarban előttem a sok mocskos dolog miatt, amit együtt műveltünk, mert bízott bennem. Akkor is barátok maradtunk, amikor már nem találkoztunk rendszeresen. A kapcsolatunk természetes módon múlt ki: Leonard udvarolni kezdett egy nagyon rendes nőnek, aki évekkel idősebb volt nála, olyan jó anyás típus, én meg a háttérbe húzódtam, hogy ne rontsam az új kapcsolat esélyeit. Leonard azt mondta, ha segítségre van szükségem, mindig fordulhatok hozzá, ami igazán szép volt tőle. Az ő helyében más talán attól tartott volna, hogy zsarolni fogom, de Leonard tulajdonképpen teljesen ártatlan volt. Vagy talán tudta, hogy én soha nem ártanék neki. Amiért mégis úgy érzem, hogy mindezt elmondhatom önöknek… nos, az az utolsó fejezetben fog kiderülni. Leonard jóvoltából új megvilágításban kezdtem látni magamat. Bizonyos szempontból igaza volt. Csakugyan erős nő vagyok, ha nem is az álmai zsarnoki tanárnője, de egy ravasz kis róka, aki meg tudja szerezni magának, amire szüksége van ezen a világon. Megmaradtam a szigorú öltözködésnél. Jó érzés volt, hogy nem vagyok beskatulyázva a cukibaba szerepkörbe. Ez a stílus a lazább eleganciát is lehetővé tette. Turkálni kezdtem a divatházak butikjaiban. Amit a magas nőkre találtak ki, azt nemigen vehettem fel, de ha megmaradok a tiszta, egyszerű vonalaknál, még magasabbnak is látszom, és a finom szabású klasszikus holmik jól állnak nekem. Azt is meg tudtam fogalmazni végre, hogy mi vagyok: könnyű lány. A név igazán nem sértő, hiszen szép eredményeket értem el
könnyűlányságommal, de így húsz felé közeledve elegánsabb szerepkörre kell váltanom. Nem valami üde látvány egy öregedő könnyű lány. Tele voltam munkával, és leszámítva Steve hiányát, nagyon elégedett voltam azon a nyáron. Egy kozmetikai cégnek dolgoztam, a „Siker” nevű új termékcsaládjukat hirdettük. Remek volt! A televíziós reklámfilmjeim tele voltak közelképekkel, de a hangot is én leheltem rájuk: arról beszéltem, hogy sikereim titka a szépség (ami igaz, ha nem is a teljes igazság). Részt vettem néhány vetélkedőn, hírességek között. Tudják, ezek olyan hírességek, akiket a kutya sem lát máshol, csak a hírességeket felvonultató vetélkedőkön. Attól féltem, ha nem vigyázok, még a végen bekerülök az öncélú híresség bűvös körébe, márpedig ennél komolyabb életformára vágytam. Egy szép nap Myles telefonált. A kölcsönös üdvözlés után így szólt: – Aranyom, szívességet szeretnék tőled kérni. Egy barátom szeretne veled találkozni, és megkért, hogy közvetítsem. – Kicsoda. Myles megmondta a nevét, én azonban sajnos nem mondhatom meg önöknek. Megígértem, hogy hallgatok. Annyit mondhatok majd elájultam. Az időpontot harmadnapra tűztük ki Phil és Donny mindent beleadtak, úgyhogy biztos nem néztem ki rosszul. Erre az estére félretettem az új, szigorú stílust, és visszatértem a közönségem körében ismert és szeretett Arany-külsőhöz, mert éreztem, hogy a férfinak, akivel találkozni fogok, erre van szüksége. Virágos selyemből varrt, rövid szoknyás, mélyen kivágott kisestélyit vettem föl, persze melltartó nélkül. Megkaptam a jól bevált ágyfútta frizurát, és megjelenésem tökéletes lett. Meghívóm titkára felhívott telefonon, és tájékoztatott néhány illemszabályról, amelyeket feltétlenül szem előtt kell tartanom, többek között, hogy mindig „uram”nak kell szólítanom. – Mindig? – ámultam, és megelevenedett a képzeletem. – Mindig – jelentette ki a titkár sziklaszilárd hangon. Aznap este fölvett egy fekete autó, még az ablaka is fekete volt, a sofőr és köztem válaszfal. Engem se látott senki, én se láttam, hogy hová visznek. A kanyarodásokból és a zajokból próbáltam valamit kisütni, s amennyire meg tudom mondani, nem kerültem túl messzire. Amikor kiszálltam, elegáns zsákutcában találtam magam, az ott várakozó férfi azonnal kisegített az autóból és bekísért egy őrülten fényűző házba, ahol meghívóm az emeleten várt rám. Megpróbáltam mindent a fejemben tartani, amire a titkár kioktatott, de nem volt könnyű, mert nagyon ideges voltam. Furcsa, de ő is idegesnek látszott. Megkínált egy itallal, megpróbált könnyedén társalogni, de nem nagyon ment. Annyira más világból jöttünk, hogy elég nehéz volt közös témát találni. Láttam, hogy szörnyen ideges, és úgy gondoltam, tudom is, miért. Nyilván azt hitte, elvárom tőle – lévén az, aki –, hogy olyan rámenős és egyben romantikus legyen, mint Rudolph Valentino és Robert Redford együttvéve. Ha nem kellett volna olyan iszonyú hűvösnek és jólneveltnek lennem, megnyugtathattam volna, de hát hogyan is mondhattam volna azt neki, hogy „Nézze, nem dől össze a világ, ha nem lobbantja lángra
még a Temzét is, és megígérem, nem rohanok rögtön a sztorival a bulvárlapokhoz – uram”?! Hát nem? Ehelyett dadogtunk, amíg el nem határozta magát, és meg nem fogta a térdemet. Sajnálatos módon előbb az órájára pillantott. Az ágyban igazán aranyos volt. Nem világszám, de egészen jó. Nem bántam volna, ha egy kicsit tovább tart, de igyekezetéért így is hatost kapott. Távozásom előtt megajándékozott egy ezüst cigarettatárcával. Én ugyan nem dohányzom, de mégse szólhattam, mert az volt az érzésem: ilyen helyzetben mindig ezüst cigarettatárcát ad. Eszembe jutott az a könyv, amelyet nemrég olvastam Rudolf osztrák trónörökösről, aki névvel bevésett cigarettásdobozt adott a barátnőinek. Egyszerre több száz ilyen doboz keringett Bécsben. A nagyúr nem győzte bizonygatni, hogy találkozásunk milyen hihetetlenül csodás volt, és remélte, hogy még sort keríthetünk rá. Én azért nem voltam benne olyan biztos. Vannak egyszeri események az ember életében, amelyeket még az unokáinak is mesélget, de nem feltétlenül szükséges megismételni őket. Mindazonáltal még egyszer elmentem hozzá, de többet nem. Igazán rendes volt, de képzeljék csak el, milyen nehéz beszélgetni egy olyan emberrel, aki állandóan úgy emlegeti saját magát, mint „valakit”, és reszketve fél az anyjától. Ősszel meghívtak, hogy nyissam meg a Knightsbridge-en a Landeráruházat, ama lánc új szemét, amely egy önerejéből fölvergődött és lassan az egész országot áruházaival elárasztó multimilliomos, Sir Pierce Lander tulajdona volt. Az Oxford Street-i Landert már mindenki ismerte, de az igazi nagyágyú ez a knightsbridge-i lesz. Nyílt titok, hogy túl akarja szárnyalni a Harrods-t. Amikor üzleti ügyeim intézője, Clive felhívott, hogy felkértek a megnyitásra, azonnal igent mondtam. – Ajjaj – mondta Clive. – Én meg azt mondtam a reklámfőnöknek, hogy te már nem foglalkozol ilyesmivel. – Nem vagy normális, Clive! Éppen most pofozom ki a lakásomat. Nagyon jól jött volna egy kis engedményes bútor. Jaj, hogy tehetted ezt velem? – Arany – sóhajtott türelmesen –, hányszor mondjam, hogy ne játszd ki a kártyáidat. Ne látszódjék meg rajtad, ha nagyon akarsz valamit. Mellesleg egy órával később újra felhívtak, és több pénzt kínáltak. – Hál' istennek! – Visszautasítottam. Felnyögtem. – Ne félj, jöttek harmadszor is. De akkor már tízezer fontos ajánlattal. – És? –kérdeztem izgatottan. – Elfogadtam a nevedben. – Tízezer fontot? Ennyire kellek nekik? – Valakinek kellesz. Valaki a fejébe vette Aranyom, hogy megszerez téged.
Megköszöntem, letettem a telefont, és elgondolkodtam. Úgy éreztem, sok közös van bennünk ezzel a sir Pierce-szel. Ő is a semmiből kezdte, mint én. Pár napja láttam róla egy műsort a televízióban. Hát, ott elég sok minden kiderült: hogyan kezdett a szegény litván bevándorló fia az apja piaci bódéjában dolgozni, hogyan hajtotta a becsvágy, hogyan szerezte meg az első boltot, az első áruházat, hogyan vette szárnyaira a siker, hogy jött össze legendás gazdagsága. Valaha volt egy lady Lander is, de már elváltak. A nő rengeteg pénzt hozott a házasságba illetve az akkor még kezdő Lander zsebébe, aki olyan ügyesen (értsd tisztességtelenül) forgatta a felesége pénzét, hogy szépen megsokszorozta. Most aztán váltig csámcsogtak a szennylapok az osztozkodásuk gusztustalan részletein. A televíziós műsorban megszólaltatták a tönkretett vetélytársakat is, akik bár óvatosan megválogatták szavaikat Lander „úttörő” lépéseiről, mégis nyilvánvalóan érződött, hogy Lander goromba üzleti módszerekkel dolgozik. A műsorvezető szerint kétes úton nyerte el a lovagi címet, amiként az is kétes, hogy pontosan mennyit szokott befizetni egy bizonyos politikai párt kasszájába. Mindenesetre izgalmasnak látszott. Nem is annyira a vagyona tett kíváncsivá, hanem az a tény, hogy a tíz körmével kaparta ki. Szemlátomást olyan ember volt, aki nyerni szokott, és mostanában már magamat is a nyerők közé számítottam. Úgy éreztem, mintha rokonok volnánk. Mohón vártam a találkozást, és ha jól értettem, ő is találkozni akart velem. Az alkalom még egy szempontból is különlegesnek ígérkezett, itt akartam debütálni új külsőmmel. Vége a szűk szoknyáknak, amelyek kirajzolják a fenekemet, vége a kivágásoknak és a belátásoknak. Aranygombos rakott-szoknyás kis fehér selyemruhát vettem fel, akár hiszik, akár nem, Christian Diortól vásároltam. Úgyse hinnék el, mennyibe került. Szenzációsan állt, még akkor is, ha nem vagyok elég magas. Amikor Phil meglátta, hogy nyakig begombolkoztam, képeket vágott. – Tán eltűntek, vagy mi a baj? – Jaj dehogy! – kaptam ijedten legfőbb vagyontárgyaimhoz, amelyek szerényen duzzadoztak a selyemruhában. Idegesen beletúrt a hajába – Akkor mért nem mutogatod? Aranyom, ne légy hülye! Ez a pasas veled akar találkozni. Ö szervezte meg az egészet. – Akkor bizonyára már megnézte magának – mondtam hűvösen. – Na de nyilván arra az Aranyra fizetett be, akihez hozzászokott. Ettől az újtól nem lesz oda. – Én azonban odavagyok – jelentettem ki. – És ha azt hiszi, hogy kirakom neki mindenemet, téved. Vagy kellek így, ahogy vagyok, vagy felőlem föl is akaszthatja magát. Azt már meg se mertem mondani, hogy harisnyanadrágot húztam, mert akarom, hogy sima és elegáns legyen a lábam. Fölvettem a tömör aranyláncot, meg a fülbevalót, amelyet Mylestól kaptam, és úgy éreztem: külsőm nem hagy kívánnivalót.
A megnyitót délután háromra hirdették meg, de Lander reklámfőnöke felhívott, hogy az autó tizenegyre jön értem. Nem magyarázott, nem kérdezte, hogy nekem is jó-e, közölte és kész. Pontosan tizenegykor a kapu elé gördült a Rolls Royce, és a sofőr besegített. Hátsó része csak üvegből volt, mint a királynőé, hogy ha végigmegy az utcán, mindenki láthassa. A televízióból tudtam, hogy ez Sir Pierce saját kocsija. Hát igen, nem az a szerény ibolya. Össze is verődtek az emberek, ahogy söpörtünk a Knightbridge felé. Remek érzés volt, kísértést éreztem, hogy nyájasan integessek nekik. Az épület hátsó bejáratánál álltunk meg, és mindjárt felkísértek a reklámosztályra. Egy Henry nevű meglehetősen izgatott fiatalember ellihegte, hogy Sir Pierce ugyan itt akart lenni, de egy sürgős tárgyalás miatt kicsit késni fog. Így aztán egy órát malmoztam. Nem a legjobban kezdődik! Már éppen azon voltam, hogy megmondom, süssék meg a tízezer fontjukat, amikor csapódott az ajtó, és beviharzott egy férfi hosszú bőrkabátban. Nem állítom, hogy különös sietségben lett volna… Sir Pierce Lander mindig viharzott. A közepesnél valamivel magasabb, ötvenes, lebarnult, göndör hajú, őszülő halántékú férfi volt. A szeme kékje olyan mély és átható, amilyet még soha nem láttam. Áradt belőle az erő, a lelkesedés és a pénz, de nemcsak a kabarjából ám, ami ért vagy kétezret, nemcsak a Rolex órájából, nemcsak a selyem nyakkendőjéből vagy a zoknijából, nemcsak a csináltatott cipőjéből. Ha meztelenül állt volna ott, akkor is szaglott volna a pénztől. Ahogy belépett, már kiabált is: – Itt van már az a lány? – Hogyhogy már? – kérdeztem dühösen. – Van bőr a képén? Modorom nem igazán illett a Christian Dior-szerelésemhez, de Lander hahotázva nevetett, jó zengő nevetése volt, és érthetetlen módon én is felvidultam. Olyan volt, mint egy nagy, mohó gyerek, és ha nevetett, két kézzel megragadta mind a két kezemet és erősen megrázta. – Szörnyeteg vagyok, ugye? – kérdezte. – Igen – válaszoltam. – De azért megbocsát? – Kénytelen vagyok, különben letöri a kezem. – Arany! Micsoda egy lány maga! Hetek óta csak arra készültem, hogy találkozzak magával. Mindent el tudott hitetni, még ha az ember tudta is, hogy közben az jár a fejében, hogyan tegyen mindenkit tönkre a tőzsdén. Saját magának is elhitte, amit mondott, legalábbis akkor, amikor mondta. – Azért akartam, hogy előbb jöjjön, mert én fogom megmutatni magának az áruházat – mondta. – Henry, hozza utánunk a pezsgőt. Addigra már elengedte a kezemet, de most újra megragadta. Legyen szíves, szólítson Pierce-nek. Nyilván azt képzelte, szívességet tesz, ha elengedi nekem a címét. Nem emlékeztettem rá, hogy Sir Újgazdag egy majdnem-márkinéval áll szemben, de azért alig álltam meg, hogy ne nevessem el magam. Mint a legtöbb alulról jött ember, aki szerzett magának egy vacak kis címet, őrült sznob volt. Mégiscsak más egy igazi arisztokrata, gondoltam. Mylest
például egyáltalán nem érdekelte, minek szólítják az emberek, csak ne Portland-nek. Pierce és én a padlástól a pincéig bebarangoltuk az áruházat, közben pezsgőt iszogattunk kristálypohárból, amelyet Henry állandóan újratöltött a Chateau Petrus-szel. Kincsesbarlang volt ez az áruház, mármint annak, aki meg tudta fizetni. Felvonult az összes divatház készruha-készletével, az ékszerosztály pedig mesésebb volt, mint a mesés Kelet, én csak tudom! – Ezt nézze meg! – mondta Sir Pierce, azzal felemelt egy csodás gyémántórát, és a csuklómra csatolta. – Tetszik? Gyönyörű volt. A számlapja szögletes, a szélén csöpp gyémántokkal, a szíja két aranyszalag, ugyancsak gyémánttal összeerősítve, a csatja nemkülönben gyémánttal kirakva. Fölemeltem a karomat, ide-oda forgattam a csuklómat, gyönyörködtem a kövek szikrázásában, és örültem, hogy kiöltözködtem ehhez az elegáns darabhoz. Őrjítő volt, majd meghaltam érte – Mennyibe kerül? –kérdeztem, de a választól elállt a lélegzetem. – Huszonnyolcezer font – mosolygott az eladó. Valószínűleg leolvasta az arcomról, mit érzek, mert gyorsan hozzátette: – Na persze Sir Pierce ismerőse biztos kap valami kedvezményt… – Nem tudnának annyi kedvezményt adni. – Gyorsan lecsatoltam és visszaadtam. – Hát köszönöm – mondtam vidáman. Pierce egy pillanatra hátramaradt, mondott valamit az eladónak, de aztán gyorsan utolért. Gyermeki büszkeséggel mutogatta az áruházat, szemlátomást élete álmát, elmondta, Párizsban, Rómában és New Yorkban is készül fiókot nyitni. Az ő szemében a világ egy óriási piac volt, tele tarka játékokkal, amelyekkel eljátszogatott. Nagy hatással volt rám a lelkesedése. Úgy képzeltem, ez az ember sosem lehet unalmas, vagy kevésbé elbűvölő. – Még bekaphatunk valamit az ünnepség előtt – jelentette ki végül. Felvitt a magánliftjén a legfelső emeletre, ahol lakást tartott fenn. – Utálom a szállodát – jelentette ki –, minden áruházamban berendeztem magamnak egy kis kuckót. A kis kuckó lélegzetelállító volt. Hatalmas hálószobájában akkora ágy, mint egy pingpongasztal, fürdőszobájában feketemisét lehetett tartani, nappalijából olyan kilátás nyílt, hogy úgy éreztem: London a lábam alatt hever. A bútorzat antik volt, a falon vagyont érő képek, köztük egy Rembrandt, amelyet néhány hónapja loptak el egy holland múzeumból. Mikor észrevette, hogy leesik az állam, elnevette magát – Ne aggódjon, ez csak másolat. Ma sem tudom, hogy igazat mondott-e. Pompás volt a csirkesaláta, melyet az áruház osztályon felüli vendéglőjéből küldtek tel, s épp, amikor befedeztük, megszólalt a telefon. Pierce csak annyit mondott: – Várom. Odalépett a lifthez, amely közvetlenül a nappaliba nyílt, és várt. Kinyílt a liftajtó, Pierce lehajolt, fölemelt egy kis csomagot és a kezembe tette
– Ez a magáé – mondta, és ravasz kis diadal csendült a hangjában. Kinyitottam a dobozt, és a gyémánt karórát találtam benne, amelyet odalent felpróbáltam. – Fogadja szerény ajándékomat megismerkedésünk alkalmából – jelentette ki Pierce. – Hogy fogadhatnék el egy ilyen drága dolgot? – hebegtem, mert tényleg zavarba jöttem. – Nincs más választása – mondta. – Fordítsa meg. Megfordítottam. Az óra hátlapján ott állt a bevésés: „Aranynak Pierce-től.” – Mihelyt láttam, hogy tetszik magának, azonnal szóltam, hogy véssék be. Most már nem küldhetem vissza. Majdnem elsírtam magam, olyan szép volt. Pierce felcsatolta a csuklómra, aztán a karjába szorított, és hevesen megcsókolt. Azonnal felszökött bennem az izgalom, mohón viszonoztam a csókját. Tényleg nem a pénz izgatott, hanem az erő. Ez a férfi elérte, hogy a világ úgy táncol, ahogy ő fütyül. Az óra csak jelképe volt sikeres életének. A nőstény oroszlánok bizonyára azért törik magukat, hogy az oroszlánok királya hágja meg őket. Nos, az emberi világot is hasonló ösztönök vezérlik. Nedvesen lüktetett az ágyékom, hogy hágjon már meg ez a királyi hím. Gyorsan kigombolta elöl a ruhámat, és becsúsztatta a kezét. Nagy keze volt, ügyes és erős – akár az egész teste –, ujjai tapasztaltan becézgették a mellemet, s én vágyakozva nekifeszültem a combjának. Olyan szakszerűséggel szeretkezett, amilyennel elképzelésem szerint egyéb dolgait is csinálta. Céltudatos volt és beosztotta az erejét. Bizonyára előre kiszámította a bőrömet simogató ujjai minden mozdulatának hatását, és be is jött. Meglátott bennem valamit, ami tetszett neki, és rávetette magát a zsákmányra, mint a dzsungel királya. Az is volt. Nem pazarolta az időt. Fölhozott a lakásába, és egyszerűen elvette, ami kellett neki. Mindazonáltal nagyvonalúan csinálta, miként a csuklómon ragyogó gyémántok is bizonyították, és örültem, hogy képes vagyok ugyanolyan nagyvonalúan viselkedni. – Mind a ketten tudtuk, hogy ez meg fog történni, nem igaz? – motyogta, szinte bele a számba. – Persze – nyögdécseltem. Ajka az ajkamon, úgy húzott föl a székből és tolt át a hálószobába. Belezuhantunk az agyba, lázasan vetkőztetni kezdtük egymást, amikor megszólalt a telefon. – A francba – mordult fel Pierce dühösen. Keresztülnyúlt az ágyon, felvette a kagylót, és zordul beleszólt: – Ki a fene az? Ja? Na jó, kapcsolják. – Futó pillantást vetett rám. – Ne haragudj, fontos. Ahá! Akkor nyilvánvalóan én nem vagyok az. Különben is háromnegyed három van. Mire lerakja a kagylót, már mehetünk is a megnyitóra. Sértődötten fölkeltem, és kisétáltam a szobából Áthallatszott ellentmondást nem tűrő hangja, ahogy osztogatja a parancsokat. „Nem érdekel, hogy késik… sebaj, hívja Tokiót…, igen, árajánlatot kérek… tessék ellenőrizni a Bundesbanknál…” Rácsuktam a hálószoba ajtaját.
Negyed négykor jött ki, dörzsölgette a kezét, és elégedettnek látszott. – Elkéstünk – közöltem hűvösen. – Na és? Mit izgat? Majd megvárnak. Ne haragudj. Este folytatjuk. – Este nem érek rá – mondtam dühösen. Elvigyorodott. – Dehogynem érsz rá! Csak most haragszol. Légy szíves, ne légy dühös. Ilyen vagyok. Nem tehetek róla. Na, bocsáss már meg! És este velem vacsorázol. Ne is vitatkozz! – Én? Nem szóltam egy szót sem. – Dehogynem! Épp most szólsz! Rájöttem, hogy nem tudok rá haragudni. Akaratom ellenére nevetni kezdtem, ő is nevetett. És megbocsátottam, mert az illett a nagyvonalúságához. Pierce egyáltalán nem olyan férfi volt, mint a többiek. – Ja? Majdnem elfelejtettem – nyomott a kezembe Pierce egy darab papírt. – A beszéded. Rábámultam a papírra, tele volt adatokkal, számokkal, hogy miben az első, miben a legnagyobb a Lander, meg effélékkel. Összetéptem a papirost, szemétkosarat kerestem. – Mit csinálsz? – üvöltötte Pierce. – Odateszem, ahova való – válaszoltam. – Lehúznám a vécén, ha volna rá időm. Az ilyesmit tartsd meg a részvényeseidnek. – De… – Na idefigyelj! Ha te ilyen beszédre vágysz, egy főkönyvelőt kellett volna felfogadnod. De figyelmeztetlek, hogy akkor a fele tévés sem jött volna el, mert ezeknek én kellek. Nem beszélve róla, hogy én talán egy fokkal jobban is festek. Az áruházad megnyitására Aranyt kérted fel, úgyhogy szépen végig fogod hallgatni az én aranyköpéseimet. Nem hiszem, hogy – legalábbis jó pár éve – merészelt volna így beszélni vele valaki. Egy pillanatig megdöbbenve nézett, miközben beléptünk a liftbe, de nem szólt semmit. A megnyitót az áruház földszintjén tartották. Mikor Pierce karján beviharzottam, felragyogtak a villanófények, zizegni kezdtek a televíziós kamerák, én pedig felöltöttem legprofibb mosolyomat, integettem, kis csókokat hintettem körbe. A közönség tombolt, én örültem. Az egyik tévés a lábára ejtette a mikrofonját, és megpróbálta fölkapni, de közben nem tudta levenni rólam a szemét, úgyhogy fülig belegabalyodott a zsinórokba. A beszédem forró kiállás volt Pierce mellett. Jó kis vicceket sütöttem el emberi és férfiúi nagyságáról, és kifejeztem abbeli reményemet, hogy Pierce Lander áruháza ugyanúgy a lányok öröme lesz, mint Pierce Lander. Ezzel a poénnal be is fejeztem, láttam, hogy Pierce szörnyen élvezi a helyzetet. Adtam néhány interjút, lefényképeztettem magam Pierre-szel, pezsgőztem a nagykutyákkal, akiket Pierce odacsődített. Annyit nyüzsögtem, hogy egész kifáradtam. Kezdett leragadni a szemem. Pierce észrevette, hogy ásítozom, és lopva megrázom a fejem, hogy kitisztuljon egy kicsit. Kutató pillantással rám nézett. – Szeretnék hazamenni és aludni egyet még estig – mondtam neki.
– Ugyan már! Feküdj le odafönt. Nekem úgyis be kell mennem néhány órára az irodámba, nem zavarlak. – Finom! Feljött velem, és bevitt a hálószobába. – Érezd jól magad – bökött a hatalmas ágyra. – És hadd mutassam meg ezt is. Kinyitott egy ajtót, amely mögött, azt hittem, valami tálalóféle lesz. Nem! Szauna volt. – Istenien felfrissíti az embert, ha nagyon kivan – magyarázta. – Itt vannak a kapcsolók, ott a törülközők. Légy a vendégem. Hét körül megjövök. Amikor egyedül maradtam, levetkőztem, és boldogan bebújtam az ágyba. Egy darabig élveztem a hűvös, tiszta ágynemű érintését, aztán lecsukódott a szempillám és elaludtam.
15 Két óra múlva kipihenten ébredtem. Az ágy fejtámlájánál kapcsolótáblát találtam, egy csomó gombbal, az egyiken az állt: „tévé”. Bár tévékészüléket sehol nem láttam, bizonytalanul megérintettem Nyomban surrogást hallottam, és az ágy lábánál megjelent a készülék, alighanem a padlóból bújt elő. Acélrudakon nyugodott, amelyek addig emelkedtek, amíg a készülék el nem érte a megfelelő magasságot, aztán elfordult a megtelelő szögbe, hogy kényelmesen lehessen nézni az ágyból. Megnyomtam a kapcsológombot, elterültem az ágyban és máris a híradóban gyönyörködhettem, pontosabban önmagamban, amint megnyitom az áruházat. Újra tanulmányozni kezdtem a gombokat, s ezúttal a „mennyezet” feliratú keltette fel érdeklődésemet. Csakugyan zavaró volt, hogy a mennyezet egy kissé alacsonyabb a szokásosnál. Megnyomtam a gombot. Kis neszt hallottam a fejem fölött, és a mennyezet a szemem láttára négyfelé vált, s a részek egyszerűen visszahúzódtak, alkalmasint a falba. Feltárult egy mérhetetlen nagy tükör, amely az egész mennyezetet beborította. Ahá, szóval ezért ilyen alacsony a plafon! Ha két ember ebben az ágyban hancúrozik, minden mozdulatát jól láthatja. Nem voltam leselkedő típus, eszembe sem jutott, hogy külön izgalmat jelent, ha látom is, amit csinálok, most azonban határozottan kedvem támadt rá, hogy kipróbáljam. Az egész hálószoba tele volt elmés szerkezetekkel. Volt egy olyan gomb, amelynek megnyomására széthúzódott a fal, és feltárult egy már bekapcsolt kávéfőző. Néhány perc múlva csöpögött is a forró fekete. mellette cukor és tejszín. Egész jól el tudtam volna éldegélni így. Úgy döntöttem, a szauna fogja a legjobban kidörzsölni az álmot a szememből, ki is próbáltam hát, mert készülnöm kellett Pierce fogadására. Várakozásaimnak megfelelően ez is a fényűzés netovábbja volt. A törülközők dús aranyszínűek, szépen illettek a fal fenyőborításához,
és mindegyikre cirkalmas betűkkel ráhímezték: P. L., a monogram fölé pedig kis koronát. Vajon miért? Talán azt hiszi, hogy a lovagi címmel jár? Érdekes lett volna tudni, mit mondana erre Myles. Ő az Oxford Streeti nagyáruházban vásárolta a törülközőt. Ráterítettem az egyik padra egy fürdőlepedőt, ráfordítottam a gombot a legalacsonyabb fokozatra, és lefeküdtem. Amikor kellemesen átmelegedett a helyiség, középső fokozatra kapcsoltam, majd magasra. Néhány perc múlva tetőtől talpig csorgott rólam az izzadság Hamarosan valami más is történt. Soha, még Kamarban sem volt olyan melegem, mint most. Felhevült vérem gyors, de állandó ritmusban dübörgött az ereimben, ami kábító, boldog érzést okozott. Gőzölgő testem minden négyzetcentiméterét különös érzékenység kerítette hatalmába, a lábam között össze-összerándult az izgalom. A hőségben érzékeim csalóka játékba fogtak. Látomásom támadt: lázas agyam felidézte az összes hímtagot, amely életemben bennem járt. Úgy éreztem, mintha minden testnyílásomba benyomultak volna. Egyik vastag volt és súlyos, a másik hosszú és elegáns, volt kicsi, volt nagy, volt egyenes, volt görbe, az egyik többet bírt, a másik kevesebbet, de mind felállt, tettre készen. A levegő megtelt izgató férfiszaggal – a világ legnehezebb, legérzékibb, legingerlőbb szagával. Belélegeztem, és még nagyobb forróság öntött el. A szívemben gyilkos vágy dübörgött: nőstény vagyok, vegyen birtokába a hím. Hirtelen kinyílt az ajtó, és ott állt Pierce. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, de alighanem az történt, hogy hazaért, rájött, hogy hol vagyok, és kedve támadt bejönni hozzám. Meztelen volt, már állt neki, s amikor meglátta, hogy milyen állapotban vagyok, felcsillant a szeme. Belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és úgy nézett rám, mint valami értékes új szerzeményre. Nem bírtam tovább. Hörögve lecsaptam rá, és olyan erősen húztam magamhoz, hogy térdre esett. Egy szempillantás alatt már kulcsoltam is köréje a lábam, és vadul ráhúzódzkodtam Arra sem volt időm, hogy rendesen megnézzem, de persze nem kellett ahhoz megnézni, hogy érezzem: a kellő állapotban van, vastag, hosszú, mélyen belém hatol, boldog játékszerem. Összeszorítottam az izmaimat, hogy jobban érezzem. Pierce felnyögött és belém kapaszkodott. – Ezt csináld még egyszer! – dadogta rekedten. Csináltam és nem bántam meg, válasza igazán élvezetes volt. Fájt az ágyékom a vágytól. Századszor is elélveztem volna, akkor se lett volna elég. Sosem éreztem ilyen kielégíthetetlenséget, mint ekkor. Állati nőstény közösült brutális hímmel, hiszen Pierce, akármilyen drága bőrkabátban feszített, akármilyen finom selyem nyakkendőt kötött magára, brutális lény volt. Életét az üzlet dzsungelének torvényei irányították, amelyek nem különböztek a természet dzsungelének íratlan szabályaitól: ölni vagy halni. Ő mindenesetre az ölést választotta. Mért, talán ez a felfújt, nevetséges cirkusz ma délután nem olyan volt, mint amikor a diadalmas oroszlán körülüvölti barlangját: büszke tulajdonát? Én vagyok a legpompásabb nőstény oroszlán, engem hág meg az oroszlánok királya Ebben a percben életről-halálról szólt a kapcsolatunk. Beletúrtam a göndör hajába. Éhesen csókoltam, párbajra hívtam a nyelvét a nyelvemmel, s ő nem futamodott meg a kihívás elől. Mélyen
benyomta a nyelvét, szinte a torkomig. Révületben lebegtem, letaglózott a gyönyör, Pierce élvezetem eszközévé lett, s öröme boldoggá tett… igazán boldoggá, bár nem erről volt most szó. Párzottam a hímemmel, mert pokolian kellett párzanom. És nagyon jólesett. A csúcsra jutottam, hörögve és levegő után kapkodva, teljes erőmből szorítottam a lábamat a teste köré, amíg minden ízemet át nem járta a gyönyör. – Most engem is – mondta rekedten. – Várj – válaszoltam. Még egyszer el akartam élvezni, mielőtt ő is. Olyan helyzetben voltunk, hogy én szabtam meg, mi történik, ő nem tudta szabadon mozgatni a csípőjét, hiszen leszorítottam a combommal. Kicsit kijjebb csúsztam, hogy visszafogjam őt, majd amikor úgy éreztem, hogy el tudok már élvezni, visszazuppantam rá, így aztán egyszerre éltük át a sikoltozó kéj pillanatát Nem akartam én Pierce fölött uralkodni, csak szegény Leonardra kellett gondolnom, és máris elment volna tőle a kedvem. Csak a tudomására akartam hozni, hogy egyenlőek vagyunk, mert különben egyszerűen keresztülgázolt volna rajtam. Amit nem akartam. Kicsúszott belőlem. – Micsoda nő vagy te? – kérdezte levegő után kapkodva. Elmosolyodtam. – Olyan vagyok, amilyenre vágytál, amikor törted magad, hogy megszerezz. Kitört belőle a nevetés. – Kikészítettél, tudod? – Nem, te nem olyan vagy – nyugtattam meg Hátratámaszkodtam a padon, és megcsiklandoztam a lábam nagyujjával. Azonnal megkeményedett újra. – Igazad van – mondta ragyogó önelégültséggel. – De akkor is, túl nagy falat vagy nekem. – Vannak férfiak, akik képtelenek elviselni, ha egy nő átveszi a kezdeményezést – évődtem, és megint megérintettem a nagylábujjammal. – Én mindent képes vagyok elviselni, amit csinálsz – hördült fel. – Helyes. Mert nagy dolgokra készülök. Letettem a lábam a földre, hátradőltem, és a teste két oldalán kinyújtottam a két lábam. Pierce, még minőig térdelve, előrecsúszott, amíg a csípője a combom közé nem került, aztán két kézzel simogatni kezdte a mellemet. Talán a szaunában tomboló hőség hatására is, abban a pillanatban feltámadt bennem a kedv, óriási hullámban zuhant rám a vágy, s már megint olyan követelőzően kívántam, mintha az a vad, buja párzás nem az imént történt volna. Végighúzta a hüvelykujját a mellbimbómon, s egy perc múlva keményen fölállt. Nyöszörögve kértem, hogy jöjjön már, most azonban rajta volt a parancsolás sora, és hiába könyörögtem nem tette. Nem hagyta magát sürgetni. Begörbített két kezét egymáshoz közelítette, összehúzta a mellemet, és belé temette az arcát, belélegezte az illatomat, s felváltva csókolta a két mellemet. A nyelve éppolyan nagy hatalmú fegyver volt, akár a másik, s értett hozzá, hogyan rontson rá vele
áldozatára, hogyan kínozza. Az egyik mellbimbóm körül körözött a nyelvével, egyre közelebb, közelebb, aztán távolabb, aztán megint közelebb. Levegő után kapkodtam, ívben hátrahajlott a testem, félig eszeveszetten az édes, heves élménytől. Olyan feszültté tett a várakozás, hogy amikor végül lecsapott a nyelve a keményen álló mellbimbómra, teljesen elvesztettem az önuralmamat, tehetetlenül vonaglottam, és csak azt tudtam kinyögni. – Igen… igen... Aztán lebukott a két lábam közé, a fejét a combomon éreztem, belém hatolt a nyelve csiklandozott, visszahúzódott, aztán megint előreszökkent, éles ritmust parancsolva, úgyhogy nem volt más választásom, csak hogy kövessem. Egy másik akarattól rám mért ritmusban ringott a csípőm, akárcsak a testem többi tája, és görcsösen reszkettem. Ömlött rólam a víz a szauna hevétől, patakocskákban folyt le a nyakamon, a két mellem között, a hasamon. Kemencévé lett a világ, lüktető húsom a tűzterévé. Megengedte, hogy újra elélvezzek, aztán kikapcsolta a szaunát, ücsörögtünk, vártuk, hogy lehűljünk, és visszatérjen az erőnk. Egymásra mosolyogtunk, mint két összeesküvő, és Pierce megszólalt: – Remélem, nem vagy fáradt. Mert én még el sem kezdtem. – Ebben bíztam – mondtam. – Akkor kifelé! A szauna a hatalmas fürdőszobába nyílt. Jól körülnéztem, és elismerően füttyentettem egyet. A fürdőszobában két szín volt: fehér és arany. A süppedős szőnyeg fehér, a szanaszét heverő vastag, puha törülközőkön a már ismert aranyhímzés: a monogram és a kis korona. A padlóba süllyesztett fürdőkád lehetett vagy három méter széles. – Márvány – intett a kád felé Pierce alig leplezett büszkeséggel. – Meg kellett erősíteni a padlót, hogy be lehessen süllyeszteni. A csapok tömör aranyból vannak. Érted? Tömör aranyból. Nem aranylemezből. Akárcsak a mosdókagylónál. Jó ötlet, hogy kettő van, ugye? Nem kell vitatkozni. Nem győztem dicsérni, amit sorra megmutatott. Ragyogott az örömtől. Olyan volt, mint egy gyerek, azt akarta, hogy az összes többi gyerek is tudja: neki van a legnagyobb játékautója az utcában. Egész meghatódtam tőle. Két falat szekrények foglaltak el, amelyeknek ajtaját a mennyezetig tükör borította. Még szerencse, hogy jó az alakom, gondoltam, amikor újra meg újra megláttam a tükörképemet, mert különben elmenne az önbizalmam. A fürdőkád közepe fölött, jó magasan, valami arany madárkalitka-féle lógott, de amikor Pierce megérintett a kád mellett egy kapcsolót, hideg vízpermet ömlött le ránk. Ott álltunk a hideg víz alatt, de nem hűtötte le kedvünket, hanem felfrissített és megpihentetett. Jobban megnéztem Pierce meztelen testét: tetszettek robusztus körvonalai, izmainak félelmetes ereje. Megszárítgattuk egymást. Magamra akartam kapni egy fürdőköpenyt, de Pierce megfogta a kezemet. – Várj még – mondja. Bevitt a hálószobába. Sorra megérintette a villanykapcsolókat, ahogy körbejárt, és az egész helyiség sötétbe borult. Az egyik falat teljes terjedelmében kétszárnyú függöny takarta. Pierce megpörkölt egy
kapcsolót, a függöny két szárnya kettévált, feltárult egy gigászi méretű ablak, s a lábunk alatt London. Egymás mellett álltunk meztelenül, lebámultunk a világra, de a világ nem láthatott bennünket. A nagyváros ragyogó fényei, akárha fekete bársonyra szórt ékszerek. Varázsos izgalom támadt a szívemben. London mindig elbűvölt, de annyira talán még soha, mint ezen az éjszakán, amikor szőnyegként feküdt a lábam előtt. – Gyerekkoromban is volt szerencsém a londoni panorámához, de az nem ilyen volt – mondta Pierce. – Hatan éltünk három kis padlásszobában egy mocskos külvárosi házban. Akkor megfogadtam: egy szép nap enyém lesz a város legszebb kilátása, amit pénzen meg lehet szerezni. Itt van, tessék! – Te mindig megszerzed magadnak, amit akarsz, ugye, Pierce? – mormoltam. – Mindig – mondta egyszerűen. – Londont is akartam, téged is akartalak. – Most megvagy, és meg akarom osztani veled a városomat – A te városodat? – kérdeztem évődve. – Ami jó belőle, az az enyém – mondta, és eleresztette a füle mellett az ugratást. – Mindent megvehetek, ami eladó. És olcsóbban, mint mások. Hadd adjam neked mindenből a legjobbat, Arany. A legjobb ruhát, a legjobb ékszert, amit csak akarsz. Igazán megérdemled. A következő pillanatban fém hűvösét éreztem a nyakamon, es Pierce egy csatot kattintott össze a tarkómon. – Arany, gyémánttal kirakva – mondta. – Hozzád ez illik. Aranyat az Aranynak. – Pierce… – Mielőtt tiltakozhattam volna, a nyaklánchoz illő arany karkötőt csatolt a karomra. Még a sötétben is éreztem a csiszolt felületet és a gyémántok csillogását. Tökéletességük lélegzetelállító volt. Megnyomott egy gombot, és a függöny visszagördült az ablak elé. Aztán felkapcsolta a fényt, és fölemelt a magasba. – Találd ki, mi lesz most veled – mondta, és lefektetett az ágyra. A tükrös mennyezet egy arany ékszerekkel telerakott, aranyhajú lány képét mutatta. Igaza van, gondoltam ámulattal. Illett hozzám. De Pierce még nem fejezte be, újabb ékszereket szórt az agyra, és elkezdte rám aggatni őket, ahol csak helyet talált, fülbevalót a fülembe, gyűrűt a kezem és a lábam ujjaira, láncot a bokámra, gyöngysort a derekamra. Elszédültem a tükörképemtől. – Pierce, ez már igazán túlzás – tiltakoztam megzavarodva a bőkezűségétől. Sután fölnevetett. – Nos… az a helyzet, hogy nagykereskedelmi áron vettem, úgyhogy nem is vagyok olyan bőkezű. Kisebbíteni akarta az érdemét, de átláttam rajta. A legtöbb darabot láttam a tárlókban, lenn az áruházban, ismertem a csillagaszati árukat. Nagykereskedelmi áron is több százezret értek, mégis olyan tárgyilagosan takart be velük, hogy nem jutottam szóhoz. Nem tudtam, hogyan kell megfelelni egy ilyen férfinak. Elnevette magát az elképedésemen.
– Ne csinálj belőle nagy ügyet. Élvezzük az életet. Ugye, te is akarod. Arany? Most végre megmutathattam neki a hálámat. Végül is az volt a legfőbb tehetségem, hogy egy férfinak örömet szerezzek. És ha nem tudok valami különlegeset nyújtani ennek a bőkezű embernek, akkor szégyellhetem magam. Buzgón bólintottam, és lehúztam a gyűrűket az ujjaimról, de aztán megállított, és nem hagyta, hogy a többit is levegyem. – Maradj így – parancsolta és rám nevetett. – Az ékszerek mutatják, hogy az enyém vagy. Biztos nagyon közönséges, de azt akarom, hogy így feküdj alattam. Miért is ne? Voltam én már ennél különb kiskirályok ágyasa is! – Na jó, gyere – mondtam. A széttárt lábam között térdelt. A két kezét a fenekem alá csúsztatta, és felemelt úgy, hogy párnát rakhasson alám, aztán előrearaszolt. Belém hatolt, és közben az ujjaival is simogatott. A kétszeres inger alatt fulladoztam a gyönyörtől. Hátrahajtotta a fejét, és megnézett bennünket a mennyezeti tükörben. Kíváncsian néztem fel én is, és ott láttam a lányt, akinek testét elborították az ékszerek, és egy hatalmas pénisz mozog benne. Sosem láttam még magamat szex közben, nagyon tetszett. – Ha hozzászoksz, nagyon jó lesz – nevetett Pierce –, más dimenziót ad az egésznek. – Még hátrább hajolt, hogy lássam a hatalmas szerszámát – Ezt nézd meg, ezt – kiáltotta diadalmasan. Igaza volt. Csakugyan közönséges. De a közönségesség ártalmatlan volt, így csak nevettem, és tele voltam gyöngédséggel, ő pedig nagy, sugárzó mosolyával felelt. Talán már elmondtam, hogy Pierce gondosan beosztotta az erejét. Később elmondta: ha ő öt fontot kiad, azért mindig hat jön be. A szerelemben is neki kellett jól járnia, mindig. Miközben most az egyik kezével elölről simogatott, a másik keze a lábam között nyomult hátra, és megkereste középen a bejáratot. Ezt mindig élveztem, különösen, ha a férfi ügyes volt. Pierce félelmetesen jó szerető volt. Egyenként csúsztatta be az ujjait, már hármat, és a csípőmozgásom ritmusára hajlítgatta a kezét. Aztán gyorsabban kezdett mozogni. Megpróbáltam átfogni, de túl messze volt, nem értem el. Belemarkoltam a hajamba, és tehetetlenül vonaglottam, amikor elérkezett a pillanat. Megláttam magam a gyönyör csúcsán. Pierce alatt, és észrevettem, hogy ő is a tükörképemet nézi. Furcsa gusztus, amikor itt az igazi nő, gondoltam, de hát az ízlések és a pofonok… Miközben még pihegtem, Pierce felkapta a telefont. – Étterem? – szólt bele kurtán. – Küldhetik a vacsorát. Látta a meglepetésemet. – Már korábban megrendeltem. Azért van a vendéglő a földszinten, hogy ha az áruházat már bezárták, nyitva tartson és elkészítse a vacsorámat. – És úgy rendelted meg, hogy meg se kérdeztél? – néztem rá, mert valamennyire már magamhoz tértem. Pelenevetett az arcomba, és rámutatott a testemet elborító ékszerekre.
– Hát persze. Mindent úgy rendeltem meg, hogy nem kérdeztelek meg. Hát, ha így nézzük, ezen nemigen lehetett vitatkozni Aztán, ahogy már az óra, az étel is fölutazott a liften. és mi magunk húztuk ki a zsúrkocsit. Így Pierce-nek senkivel sem kellett találkoznia. Türelmetlen volt, időpocsékolásnak tekintette a beszédet is, ha nem volt haszna belőle. Meztelenül ettünk, különleges, hőkezelt üvegből készült széken ülve. A vacsora remek volt, különösen a vajas spárga, amit soha nem ettem még, de Pierce-nek a kedvence volt, Néztem, ahogy a szájába teszi a spárgaszálakat, lassan beszívja őket, amíg el nem tűnnek, és én is utánacsináltam. Észrevettem, hogy mohó izgalommal nézi, amint az ajkamat kerekítem. Amikor befejeztem, körben megnyaltam a szájam szélét, és eltakarítottam az utolsó csepp vajat is, Pierce olyan elmerülten nézett, hogy megfeledkezett a kezében tartott spárgaszálról. Amikor a kávénál tartottunk, megkérdezte: – Nálad van az útleveled? – Hogy volna nálam? Miért? Elmegyünk valahová? – Holnap New Yorkba repülök. Van kedved velem jönni? – Mi az hogy! – kiáltottam izgatottan. – Jó. A kocsim most hazavisz, összeszeded a cuccodat, és visszajössz. – Nem lenne jobb, ha otthon aludnék? – kérdeztem, és arra gondoltam, hogy fel kell készülnöm, például pakolást kell tennem az arcomra… azt mégse csinálhatom itt! – Marhaság! Korán indulunk, és szeretem, ha indulás előtt minden kéznél van. – Fölemelt egy másik telefont (minden szobában volt egy). – Fred – szólt bele –, tíz perc múlva kérem az autót. Nem hiszem, hogy életemben ilyen gyorsan felöltöztem volna, de pontosan tíz perc múlva Pierce a lifthez kísért, és közölte, hogy Fred odalent vár. Úgy éreztem magam, mint egy karóra vagy egy vacsora. A lift levitt az alagsori garázsba, előtte ott állt Fred. Kinyitotta a Rolls Royce ajtaját. Járó motorral várt. Otthon biztos helyre zártam az ékszereimet, és arra gondoltam, hogy milyen különleges ember ez a Pierce. Aztán gyorsan becsomagoltam, és rohantam vissza az autóhoz. Amikor fölértem a lakásba, Pierce telefonált, üzleti ügyeket tárgyalt. Intettem neki, de még csak észre sem vett. Lefeküdtem, vártam egy darabig, nem jött, elaludtam. Rájöttem, hogy ez is jellemző Pierce-re. Miközben a knightbridge-i áruházon dolgozott, agya másik felével New Yorkra figyelt, és a belső órája két zónában mutatta az időt. Az ötórás különbség isten áldása volt neki, lehetővé tette, hogy a munkanapját meghosszabbítsa. Az üzleti sikerért élt, és néha azt hittem, hogy soha nem pihen. De aztán valami hirtelen bekattant, úgy döntött, hogy eljött a játék ideje, akkor félretolta a munkát. Korához képest rengeteg energia feszült benne, olykor úgy éreztem, hogy én nem bírom az iramot. Szerette az éjszakai lokálokat, sokszor egész éjjel táncoltunk, csak aztán mentünk haza, és másfajta testgyakorlással folytattuk. A bárműsorok néha egész zaftosak voltak, Különösen az Andy-féle mulató rendezkedett be a „szigorúan felnőtteknek” műsorokra, s itt a közönség is szerepet kapott. Pierce
gyakran vitt el, s mindig a színpad közelében rendelt asztalt. Olyan dolgokat láttam, amiket elképzelni se tudtam azelőtt. – Remélem, szorgosan jegyzetelsz – súgta a fülembe ilyenkor. Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát. Körülbelül két hónappal a megismerkedésünk után történt, az egyik New York-i utazásunk előestéjén. Rövid időre beugrottunk Andyhez. Pierce-nek el kellett mennie néhány percre. Miközben az italomat szürcsöltem, észrevettem, hogy a mellettem lévő asztalnál egy idősebb férfi ül egy fiatal lánnyal, akit felismertem a műsorból. A lány a pasas ölében ült és simogatta. De nemcsak ezt csinálta. Fél kézzel a hajában turkált, hogy elvonja a figyelmét, miközben a másik kezével benyúlt a zsebébe, és kiemelte a tárcáját. Gyorsan felugrottam, és megragadtam a lány csuklóját, éppen tetten értem. Az öregember kétségbeesetten nézte a tárcáját. – Máskor vigyázzon jobban – mosolyogtam rá. – Még elvesztheti. – Éppen visszaadtam – mondta a lány dühösen. – Persze, vissza – mondta a férfi. – Lana, a jó kislány. – A tárcát mindenesetre jól eldugta, és az asztaloknál a többi férfi is megvizsgálta a belső zsebét. Ennyiben hagytam a dolgot. Az öreget figyelmeztettem. De Lana hidegen és ellenségesen nézett rám. Pierce visszajött, és néhány perc múlva megkezdődött a műsor. A rabszolgák című számban hárman léptek föl: Lana, egy másik lány, ők egy szál selyem fügefalevélben, továbbá egy izmos szőke fiú fekete bőrzacskóban, amelybe alig fért bele. A lányok keze elöl össze volt kötözve, és a férfi, maga Andy, elővette a korbácsát. A lányok letérdeltek előtte, felemelték könyörgően összekötözött kezüket, és egy testetlen hang bejelentette, hogy a rabszolgák ura most megszabja a feladatukat, melyért cserében megoldja kötelékeiket. A feladat az volt, hogy gyönyörben kell részesíteniük az egyik férfit a vendégek közül. Vagy húsz férfi ugrott föl azonnal, de ők már kiszemelték a zsákmányt, és vonszolták is magukkal Pierce-t, amikor a hang még el se halt. Lana diadalmas pillantást vetett rám, hogy tudjam: magamra vessek. Volt annyi eszem, hogy ne akarjam visszatartani Pierce-t. Attól egyenesen boldogok lettek volna. Ehelyett hátradőltem a székemben, és élvezettel figyeltem. Megkötözött kézzel is sikerült lehúzniuk róla a legtöbb ruhadarabot. Magam hálát adtam Pierce helyett is, hogy nem valami nevetséges alsógatyát hord vagy zoknitartót. Lefektették egy alacsony kerevetre, és nekiláttak a munkának. A másik lány lázas szenvedélyt tettetve, csókolgatni kezdte, Lana lefejtette róla az alsónadrágját, Pierce pedig fölfelé bökött a mutatóujjával, amitől a közönség hangos röhögésben tört ki. Nem hibáztattam, hogy jól érzi magát, de úgy éreztem: fenn kell tartanom az egyensúlyt. Andy fel-alá járkált, és színpadiasan suhogtatta a korbácsát. Amikor legközelebb odaért, kinyújtottam elé a lábam. Érdeklődve nézett rám, s amikor én határozottan, lassan, kihívóan rámosolyogtam, a bőrzacskó fölemelkedett.
– Nem akar beszállni? – kérdezte. Bólintottam és felálltam. Egybeszabott, feszes, arany nadrágkosztüm volt rajtam, természetesen nem rontottam el a vonalát bugyival. A ruhámon jól kirajzolódott a fenekem formája, amelyet kihívóan riszáltam, ahogy előtte a színpadra mentem. Visszanéztem, hogy jön-e. Jött. A hallgatóság tombolt, és Pierce felemelte a fejét, hogy megnézze, mi okozza ezt a nagy ovációt. Amikor meglátott, őrült mozdulatokkal tiltakozott, de nem tudott mit tenni, mert Lana addigra már rajta ült. Szembefordultam Andyvel, akinek a korbácsa körbefogta a derekamat. Megragadtam az egyik végét, és forogni kezdtem, a bőrszíj körém tekeredett, s végül a karjában kötöttem ki, háttal, szorosan neki nyomódva a csaknem meztelen testének. Elengedte a korbács nyelét. A nadrágkosztümöm nagyon mély kivágású volt, és elöl gombolódott. Fél kézzel magához szorított, a másikkal kezdte kigombolni a ruhámat derékig. Hatalmas kezével megragadta a fél mellemet, és izgatni kezdte a mellbimbómat. Végighullámzott rajtam a gyönyör, de fegyelmezett maradtam. Pierce kínlódva nézett bennünket, és csaknem kettészakadt a vágytól, hogy elszakítson onnan, valamint a gyönyörtől, amelyben Lana részesítette. Becsúsztattam a kezemet a hátam mögé, és végigsimítottam Andy lábát. A derekamon matató kéz további gombokat nyitott ki, aztán becsúsztatta az ujjait a nadrágomba, a combom tövéig. Felmosolyogtam rá. Ez elég volt. Pierce nem bírta tovább. Felugrott olyan hevesen, hogy Lana elterült a padlón, mint egy béka. A hallgatóság izgatottan tombolt. Minden elszántságomra szükségem volt, hogy elhúzódjak attól a férfitól, akivel olyan jól éreztem magam, de sikerült. – Na – tiltakozott Andy. – Talán majd egy másik alkalommal – mondtam. Összeszedtük Pierce ruhadarabjait, bevittem a függöny mögé, és segítettem neki öltözködni. Dühödten szitkozódott. – Ugyan, ugyan! Csak játék volt az egész. – Játék? Soha életemben nem láttam, hogy egy nő ilyen ízetlen, erkölcstelen… – Hol a pénztárcád? – kérdeztem. Természetesen eltűnt. Rövid, éles jelenet következett Andyvel, aki megesküdött, hogy figyelmeztette Lanát: álljon le az effélével, mert ez egy tisztességes klub. Lana eltűnt Pierce összes pénzével, de maga a pénztárca előkerült Lana öltözőjéből, és a hitelkártyákat is benne hagyta. Az autóban hazafelé Pierce rám zúdította az összes szemrehányását, amelyek közül a legfőbb az volt, hogy mért nem vigyáztam a ruhájára, akkor megmaradt volna a pénze. – Na ide figyelj – mondtam végül teljesen elkeseredve. – Te bolondot csináltál belőlem, én bolondot csináltam belőled. Kvittek vagyunk. A tanulság: ne vetkőzz le idegen nők előtt. Beleszóltam a mikrofonba: – Fred, kérem, álljon meg! – Amikor megállt, kinyitottam az ajtót, és azt mondtam: – Na szervusz, Pierce, hívj fel, ha jobb hangulatban vagy. – Hova a fenébe mész? – Haza.
– De hiszen holnap velem jössz New Yorkba – Fütyülök New Yorkra. – A Concorde-on megyünk. – Fütyülök a Concorde-ra. – És mi lesz velem? – Fütyülök rád. Bevágtam az ajtót, és taxit kerestem. Majd felrobbantam a dühtől. De másnap reggel csomag érkezett, amelyben arany és gyémánt fülbevaló volt. A hátán véset: „Az első veszekedésünk emlékére”, a másikon meg „És az utolsóra. Pierce.” Mit lehet egy ilyen alakkal tenni? Azonnal elvágtattam a repülőtérre. Tárt karokkal várt.
16 Pierce és én már vagy négy hónapja voltunk együtt, amikor nagy gondom támadt. Közeledett a születésnapja, és nem tudtam kitalálni, hogy mit vegyek neki ajándékba. Az után a rengeteg drága ékszer után, amellyel elhalmozott, nekem is ki kellett tennem magamért. Különben se higgye, hogy csak kapni akarok. De bárhogy nézegettem is, a Pierce számára alkalmas ajándék egyszerűen megfizethetetlen volt. Órák hosszat törtem a fejem, mikor eszembe jutotta pofonegyszerű, kézenfekvő megoldás. A kamari gyöngyöm! Elvittem Edwards úrhoz, egy Hatton Carden-i ékszerészhez, aki húszezer fontot kínált érte, de mert becsületes ember volt, hozzátette, hogy ha nagyon kell, többet is adhat. Megfogadtam a tanácsát, és bevittem a gyöngyöt a bankba, fölbecsültetni. Az eredménnyel visszamentem Edwards úrhoz, aki végül huszonháromezer fontot adott. A pénzen gyémánttal kirakott mandzsettagombot és hozzáillő nyakkendőtűt vettem. Pierce odavolt, amikor meglátta az ajándékot. – Aranyom, hihetetlen vagy! – mondta, azzal megforgatta a csuklóját, és a kövek fölszikráztak. Kis híján elsírta magát – Én nem szoktam ajándékot kapni. Az emberek azt gondolják: én vagyok a gazdag, adjak én, és kész. De te, Arany, te más vagy. És egyáltalán honnan volt annyi… tudom, nem kellene kérdeznem, de… – Eladtam a gyöngyöt, amelyet Kamarból hoztam – mondtam, nem azért, hogy felvágjak vele, hanem hogy tudja: törődöm vele. Tényleg meghatott, hogy ez a magabiztos férfi így tud örülni egy figyelmességnek. – Eladtad a gyöngyödet? – hüledezett. – Azért azt mégse kellett volna! – csodálkozva rázta a fejét. – Nem tudok magamhoz térni! Még egy születésnapi ajándékot tartogattam erre az estére: vacsorát rendeltem az étteremből, persze a kedvenc spárgájával. A szokásos módon küldték föl a liften, de a spárgából – Pierce tudta nélkül – elvettem egy kicsit és eldugtam a hálószobában.
Fel volt dobva, sikerült padlóra fektetnie egy vetélytársát, amitől, tapasztalatból tudtam, szeretkezésünk csakis jó lehet. Ha győzött, tigris volt az ágyban. Ha véletlenül vesztett, nem lelkesedett annyira. Szerencsére azonban általában győzött. Leültünk a lakomához. Pierce belakott a spárgából, s közben mesélt, mesélt. A nap eseményeiről. A sikereiről. – Hát megvan, érted? Megvan! – hajtogatta. – A fejük tetejére állhatnak, akkor is megvan! Enyém a Lorrimers. – Hogyhogy? Én úgy tudtam, nem a tiéd az összes Lorrimer-részvény! – A mai napon az enyém lett a részvények kilencven százaléka, ami azt jelentheti: kényszeríthetem a részvénytulajdonosokat, hogy a maradék tíz százalékot eladják nekem. – Vagyis ha a tiéd a kilencven százalék, akkor a többieknek nincs más választásuk? – Igen. És ma elértem ezt a kilencven százalékot. Pont a negyvenegyedik születésnapomon! A negyvenhetedik volt. Láttam az útlevelében, de persze nem szóltam. Amíg New Yorkkal beszélt, magára hagytam, megfürödtem, megtettem a szükséges előkészületeket. Amikor befejezte a telefont, szóltam neki az ágyból: – Pierce! – Tessék, Aranyom! – Gyere, együnk még egy kis spárgát. – A hálószoba ajtajához jött. – Ettem már. – De nem így! Láttam, hogy felragyog a szeme az örömtől, mert meglátta, hogy egy spárgaszál mutat a mennyezet felé onnan, ahová bedugtam – Igazad van – mondta rekedten. – Így még tényleg nem ettem Levetkőzött, a fejét a lábam közé dugta, és boldogan majszolt. – Még vaj is van – mormolta boldogan, és szépen leette magát a spárga mentén, míg odaért, ahol beerősítettem, az utolsó falatot gondosan kihúzta és elpusztította. Aztán föllefetyelte a maradék vajat, de nem hagyta abba ott. – Hé, már befejezted! – mondtam. Kacsintott. – Nem, épp hogy elkezdtem. A nyelvével csiklandozott, amitől én őrült izgalomba jöttem, aztán rám feküdt, és élveztük egymást, simán, minden mutatvány nélkül. Pierce ezen az éjszakán a legjobb formáját mutatta. Buja volt, erőszakos, követelő, és hihetetlenül hosszú ideig bírta, miközben én újra meg újra elélveztem. Bizonyára fantasztikus sikert aratott az igazgatótanácsban. Lassan kialakult a menetrendünk, ha ez a szó egyáltalán használható egy olyan vulkanikus emberre, mint Pierce. A New York-i áruház tervei gyorsan formát öltöttek, és egyre gyakrabban kellett ott lennie. Amikor csak tudtam, vele mentem, de ha munkám volt, otthon maradtam. Pierce nem látta be, miért kell egyáltalán dolgoznom, én azonban meg akartam tartani a függetlenségemet. Egy este felhívott New Yorkból, mint gyakran, de ezen az estén furcsa állapotban – Itt kéne lenned – hörögte. – Csakugyan szükségem van rád ma, Arany.
– Képzeld azt, hogy szeretkezünk – javasoltam. – Igen, ezt csinálom. De ettől szenvedek. Beszélj hozzám, Arany! Mondd el pontosan, hogy mit csinálnál, ha itt volnál, és nagyon boldoggá akarnál tenni. Összeszedtem minden képzelőerőmet, és részletesen leírtam a legravaszabb trükkjeimet, amiket úgy szeretett. Ő csak hörgött, és levegő után kapkodott. – Igen, igen, folytasd… Igen, nagyon jó, csináld még… – Aztán az ujjaim lassan lefelé csúsznának… – megálltam. Valami oda nem illő zajt hallottam a készülékben. – Pierce, nő van nálad! – Minden rendben, Arany, ne féltékenykedj Csak követi minden utasításodat pontosan az utolsó betűig… Lecsaptam a telefont, de amikor lehiggadtam, hirtelen megláttam a dolog tréfás oldalát. Tulajdonképpen egyáltalán nem voltam féltékeny, főleg mert nem voltam szerelmes Pierce-be. Szerencsére, mert Pierce mindenkit megsebzett, aki szerette. Nagyon jó mulatság volt vele lenni, de a szívem érintetlen maradt. Ezúttal azért maradtam Londonban, mert új hobbim az volt, hogy a színházi világ „mikulás bácsija” legyek. Előadásokba fektettem a pénzem. Pierce azt mondta, ez a legbiztosabb módja a pénzkidobásnak, engem mégis nagyon érdekelt. Néhány ezret belefektettem az Esti álom című darabba, és nem akartam elmulasztani a premiert, ezért nem mentem el New Yorkba. Pierce egy kicsit megsértődött, de én gyémántkeményen ellenálltam Nagyszerűen sikerült. Clive jött velem a színházba, és utána a fogadásra. Végre alkalmam volt felvenni a zafír nyakláncot, amelyet Pierce-től kaptam karácsonyra. Szerettem volna, ha látja, milyen jól áll. Clive hazakísért és célozgatni kezdett, de én megcsókoltam az arcát és elbúcsúztam tőle Fáradt voltam és boldog, hogy végre lefekhetem. Néhány perc múlva már aludtam is. Váratlan zajra ébredtem. Mozdulatlanul feküdtem, minden idegszálam megfeszült, és aztán halkan, de biztosan azt hallottam, hogy a szobában valaki szuszog. Gondolkodás nélkül felültem, és felgyújtottam a lámpát Halálra rémültem, mert az ablak mellett megláttam egy fiatal férfit. Testhez simuló, szűk, fekete ruha volt rajta, amelyen kirajzolódott karcsú alakja, gyönyörű izmos combja. Még a kesztyűje is fekete volt. Ez pedig csak egyvalamit jelenthetett. – Betörő! – félig sikítottam, de mindenképpen nagyon dühös voltam, és megragadtam az ágy mellett a telefont. Szélsebesen ott termett, és kiragadta a kezemből a telefont. – Nem kell elsietni a dolgokat – világosított föl. – Beszélgessünk, elvégre civilizált emberek vagyunk. – Nem óhajtok beszélgetni idegenekkel, akik az éjszaka közepén besurrannak a szobámba, és úgy viselkednek, mintha tolvajok volnának – jelentettem ki. – De én tényleg tolvaj vagyok – mondta hibátlan logikával. – És hogy besurranok? Mit csináljak? Nem kopoghatok az ajtaján, nem kérhetem meg, hogy engedjen be.
– Nem baj, majd a rendőrségen tisztázza – mondtam, és újra kinyújtottam a kezem a telefon után. Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy nincs rajtam semmi. Összekulcsoltam a karomat a mellem előtt, és ránéztem a pasasra. – Nem akar valamit fölvenni? – kérdezte. – De igen! – csattantam fel dühösen. – Hol tartja a hálóingét? – kérdezte, és kinyitotta a szekrényem fiókját. – Sehol. Nem viselek hálóinget. – És ez a csinos kis csipkés valami? – és emelt kifelé valamit a fiókból. – Az kombiné. – Na, az is megteszi. – Odahajította a kombinét és hátat fordított, mint egy úriember. Igen, határozottan finom modora volt, csiszolt stílusban beszélt, egy kicsit hasonlított Mylesra. De úri modora ellenére se vette le a kezét a telefonról, nehogy használni tudjam. Azt hittem, megőrülök. Egészen valószínűtlen helyzetbe kerültem. – Mellesleg Franknek hívnak – mondta, amikor visszafordult. – Sajnálom, hogy meg kellett zavarnom. Nem így képzeltem. – Igazán szép magától – sóhajtottam. – Csak azt a szép kis zafírt szeretném, amit ma este viselt. Ránéztem. – Aztán elmegy? – Úri becsületszavamra. Gondoltam, abban a pillanatban, amikor elmegy, felhívom a rendőrséget, és elmondom az egészet. Talán nyakon csípik. Odaadtam neki a dobozt. Frank kivette belőle a nyakláncot, a fény felé emelte, én meg alaposan szemügyre vettem. Magas, karcsú férfi volt, úgy húsz és harminc között. A feneke feltűnően szépen és izmosan feszült a fekete tolvajruhában. Arca csinos, vidám, szeme sötétkék. Kár, hogy nem nyugodtabb körülmények között ismerkedtem meg vele. Így mégse lehet… Legnagyobb megdöbbenésemre Frank csalódott sóhajjal visszatette a zafírláncot és rácsukta a doboz tetejét. – Mi az, lelkiismeret-furdalása támadt? – kérdeztem. – Nem, nem. De ezt nem érdemes elcipelni. Ugyanis… hamisítvány. Most bizonyára azt hiszik: szépen annyiban hagytam a dolgot, és elküldtem a pasast a pokolba. Nem, nem ez történt. Amilyen ostoba vagyok, vitatkozni kezdtem vele. – Hogy volna hamisítvány? Pierce-től kaptam! – Jobb, ha tőlem tudja meg: Pierce átvágta magát. Az én kezemen már nagyon sok ékszer ment át káprázatosan rosszul eltöltött életem során. Azonnal megmondom, ha valami hamisítvány. – Ne nevettesse ki magát – fölényeskedtem gépiesen. – Maga választotta ezt a zafírt? Személyesen? Ott volt az üzletben? – Nem – vallottam be vonakodva. – Pierce egyszer csak beállított vele. – És azt sem tudja, hol vette? – Hát… tulajdonképpen nem, de… – Egyáltalán vásárolt valaha boltból, eladótól, szemtanú jelenlétében?
– Igen! A gyémánttal ki rakott órámat – mondtam diadalmasan. – Az első találkozásunkkor adta. Maga az eladó mondta nekem, hogy huszonnyolcezer fontot ér. – És maga ott, azon nyomban megkapta7 – Nem, csak néhány óra múlva, mert… Pierce valamit bele akart vésetni. – Vagy mert előre kifőzte az egészet, azt is, hogy a maga szemét kiszúrja egy vacak utánzattal! Rákezdtem: – De hát honnan tudhatta, hogy nekem pont az az óra fog megtetszeni… – elakadt a hangom, mert eszembe jutott, hogy az órára Pierce irányította rá a figyelmemet. Fölültem egy szemfényvesztő bűvészmutatványnak! – Megnézhetem azt az órát? – kérdezte Frank. – Most nincs itt… az órásnál van. Különben nem meséltem volna el – mondtam megbotránkozva –, azért teljesen nekem se ment el az eszem! – Jó, hát akkor becsültesse fel. Sőt, az összes ékszert érdemes lenne felbecsültetnie. Hátha kiderül, hogy tévedek! – De hát ennek semmi értelme! – tiltakoztam. – Pierce-nek a bőre alatt is pénz van. – És mit gondol, hogy került oda? Úgy, hogy vigyáz rá! – felállt. – Mennem kell. Mielőtt kinyithattam volna a számat, eltűnt az ablakon át. Utánanéztem, s láttam: úgy ugrál lefelé, mint egy majom. Másnap elmentem a bankba, kivettem a Pierce-től kapott ékszereimet, és elvittem őket Edwards úrhoz. Lassan fölemelte az első darabot, aztán a másodikat, és engem elfogott a kételkedés. A gyémánt és smaragd karkötőt tartotta a kezében, amelyet a Landernél láttam kirakva harmincháromezer fontért, illetve azt a nagy formájú gyémánt melltűt, amelynek a boltban huszonkilencezer font volt az ára. Én nem is akartam volna, hogy megvegye, de Pierce csak legyintett („Ugyan, Aranyom, mit izgatod magad, néhány rongyért?”). Kétségtelenül nem hoztuk el magunkkal, mert Pierce belevésetett valamit. Néztem az ékszerészt, amint a levegőbe emel egy modern formájú, gyönyörű gyémánt karkötőt. Tizenhatezer fontot kell érnie, megmondta Pierce! Meg az a hatalmas, csillogó gyémántgyűrű! Lehetetlen, hogy ne legyen igazi! Vagy a csiszolt fehérarany melltű, vagy a gyémántokkal kirakott aranylánc! Nem lehet, hogy ez mind hamis! Végül Edwards úr befejezte a vizsgálódást, és felnézett rám. – Ha pénzzé akarja tenni, hölgyem… az egészért kétezer fontot tudok kínálni. – Kétezret? – Égnek állt a hajam. – Nagyon ügyes munkák! – csettintett elismerően. – Tudja, a cirkon első pillantásra valóban gyémántnak látszik. – Mind hamisítvány? – kérdeztem kétségbeesetten. – Minden egyes darab? – Nem, nem. Ez itt például igazi – és kiválasztott egy pók formájú kis melltűt. – Körülbelül ötszáz fontot ér. Szépen vagyunk!
Összekapkodtam a holmit, és félájultan kitámolyogtam a boltból. Pierce-nek csak néhány nap múlva kellett hazajönnie, úgyhogy addig nem önthetünk tiszta vizet a pohárba. Addig nyelem a mérget. Két napra rá hajnalban arra riadtam, hogy halkan megkoccan a hálószobám ablaka. Széthúztam a függönyt, és amikor megláttam Franket, rájöttem, hogy tudat alatt már vártam. – Jöjjön be – mondtam. Magamra kaptam egy selyempongyolát, felkapcsoltam a villanyt. Becsukta maga mögött az ablakot, én meg kihúztam egy fiókot, és az ágyra borítottam a bizsuimat. – A magáé lehet. – Ajjaj! – nyögött fel együttérzően. – Kétezer fontot ér az egész. Rázta a fejét, és turkált az ékszerek között – Ha igaziak volnának, kétmilliót érnének – jelentette ki gyászosan. – Tegnap megnézettem… az órát is. Az is bóvli. Gyémánt helyett cirkon... Az a hazug, zsugori hernyó! – fakadtam ki elkeseredetten! – Ha tudná, mit vettem neki a születésnapjára – El tudom képzelni – bólogatott együttérzően, – Meg mernék rá esküdni, hogy valami szörnyű drága dolgot, mert viszonozni akarta a bőkezűségét. – Volt már maga ilyen helyzetben? – Hajjaj! Szerit-számát se tudom! Ettől olyan nehéz az életem. – Eladtam a kamari gyöngyömet, hogy valami szuper ajándékot vegyek neki. Huszonháromezer fontot kaptam érte, és szinte az egészet ráköltöttem. Frank kis híján elsírta magát – Magának volt egy huszonháromezer fontos gyöngye? – kérdezte összetörten. – Volt! De csak volt! – És elkótyavetyélte, mielőtt megjelentem az életében? – Bizony. Nincs szerencséje velem. Frank felnyögött. – Gyémánttal kirakott mandzsettagombot és nyakkendőtűt vettem neki. De azok igaziak voltak! Most már értem, hogy mért nézett rám olyan furcsán! Nem lelkiismeret-furdalással, csak furcsán. Ó, istenem! Dühkitörésemet Frank fékezte meg, az ujját a szájam elé rakta. – Pszt! Még meghallja valaki! – mondta aggódva. – Na és? Itthon vagyok. Mit érdekel, hogy meghallják? Jogom van itt lenni! – Hát ez igaz. Nem gondoltam rá. Tudja, én elég sokszor járok olyan helyeken, ahol nincs jogom lenni – magyarázta – Nem is a pénz bánt, hanem az, hogy becsapott. Nem szeretem, ha hülyét csinálnak belőlem. – Senki sem szereti – jegyezte meg Frank együttérzően. – Képzelje csak el, a nyakamat kockáztatom, hogy felmásszak magához, és akkor kiderül, hogy a zafírjai… mit mondjak… nem érték meg a fáradozást. A stílusa olyan jópofa volt, hogy akaratlanul is elnevettem magam. – Maga sokkal csinosabb, mint a képein – jegyezte meg –, különösen, ha nevet. A képein sose nevet.
– Megrendelésre dolgozom – vontam vállat. – Általában érzékinek kell lennem, nézze csak! – És elővettem a hivatalos arckifejezésemet, ajakcsücsörítés, félig csukott szemhéj, satöbbi. – Jaj, ne csinálja ezt velem! – sóhajtott. – Egy perc, és jön a nyaktörő sziklamászás… józannak kell maradnom. – Csinálok kávét – mondtam, és megindultam a konyhába. – Kaphatnék egy hideg zuhanyt is esetleg? Iddogáltuk a kávét, és megkérdeztem tőle: – Gyakran éri ilyen balszerencse? Vállat vont. – Hát, megesik. Az én pályám nem egy életbiztosítás… de hát a magáé sem az. – Bizony – és elöntött az önsajnálat. A kölcsönös rokonszenv jegyében iszogattuk a kávénkat. Frank megszólalt: – Ezen a pályán a siker jórészt az ember fizikai állapotán múlik. – Ismerős gondolat. – Aki például fürge, annak mégiscsak könnyebb. Tudja… én tornász voltam, hajszál híján bekerültem az angol válogatottba. Ez olykor elég jól jön. – És sosem vágyott… többre? – Az a baj, hogy nem vagyok valami agytröszt. Etonben se bírtam feltörni évfolyamelsőnek. Az apám bankár, engem is annak szánt, de nem vagyok kibékülve a számokkal. Az ékszerek, az más! Ötven lépésről megkülönböztetem a hamisat az igazitól. Mellesleg miért nem kérdezi meg, hogy minek jöttem? – Nem is tudom… Nem jutott eszembe. – Vidéken voltam dolgozni, Surrey környékén… Egy Astley nevű kedves helyen. – Te jó isten, az Pierce birtoka! A vidéki székhelye, hogy az ő szavával éljek. Csak nem akarja azt mondani, hogy kirámolta? Beleadott apaitanyait, a legmodernebb biztonsági berendezéseket… – Persze. Csillog-villog, de semmit sem ér. Ilyen könnyen még nem jutottam be sehova. – Megcsapja az arany pecsétgyűrűjét is? Meg mernék rá esküdni, hogy az nem hamisítvány! – Ezúttal nem ékszerben utaztam. Volt ott valami sokkal értékesebb. Annyira titkos papírok, hogy félt őket az irodájában tartani. Nézze csak! – Kihúzott az ingzsebéből egy parányi tárgyat. – Az íróasztala tartalma! – De mit kezd maga ezzel? – Én? Semmit. De maga csak talál benne valamit, amivel elkaphatja a grabancát! Tessék – és a kezembe rakta a filmet. – Hogy maga ezt direkt értem?… Frank, borzasztóan kedves magától. Különösen, hogy még lopnivalóm sincs. – Az igazán jó dolgokhoz nem lopás, hanem önkéntes felajánlás révén szoktam hozzájutni – jelentette ki nem csekély önbizalommal. Csakugyan ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, ha már annyit fáradozott miattam. Mellesleg egy ideje már határozottan érdekelt a kidomborodás ott elöl, a szűk ruhájában. Megfogtam a cipzárát, és
kezdtem lefelé húzni a mellén… egyre lejjebb… az égvilágon semmi nem volt alatta. Lefegyverző mosollyal nézett rám. Hirtelen ötlettől vezérelve becsúsztattam a kezemet a ruhájába, hátra, megmarkoltam a fenekét, és magam felé húztam. Egyszer csak felüvöltött a fájdalomtól. – A cipzár – jajgatott. – Maradandó sérüléseket akar okozni? – Jaj, ne haragudjon! – mondtam bűntudattal. – Nézze, én egy teljesen hétköznapi fiú vagyok. Nem lehetne velem a legegyszerűbb módon?! – Ugyan már! – kézen fogtam s az ágyhoz vezettem. Ragaszkodott hozzá, hogy egyedül vetkőzzön. („Ha nem haragszik, így biztosabb!”) Ami aztán kibukott a ruhából… hát, arra érdemes volt várni. Egyébként is Frank sima, izmos, erős teste olyan volt, akár egy párducé. Izgatottan vártam, hogy simogathassam már a hosszú, elegáns combot, a csinos, izmos feneket. Kibújtam a köntösömből, és hasra feküdtem, államat a karomra támasztottam és bámultam. Frank elvigyorodott. – Tetszik, mi? – Igen. És tervezgetem, hogy mit fogok csinálni vele. Mellém ült. – Jó, akkor talán cseréljük ki a nézeteinket. Megfordított, és gyorsan lebukott a lábam közé. Beszívta az illatomat, szemlátomást elégedetten. Aztán megcsókolt, ott. Kinyújtottam a kezem, megfogtam a szerszámát, és a számba vettem. Mintha versenyeztünk volna, dolgozunk, nyelvvel-szájjal, egymás gyönyörűségére. Frank győzött, én élveztem el előbb. Aztán fölnevetett: – Mutatok valamit, amit biztos nem csináltál még. Terpeszben a két vállam fölé guggolt, a combjával tartva meg magát. Éreztem izmai acélos keménységét. Aztán újra bevettem a szájamba, a kezemet pedig felcsúsztattam a lábán, hogy megfogjam a fenekét. És most jött az akrobatamutatvány. Szájamban a műszerével lement hídba, amíg a feje a két lábam közé nem ért, és egyszer csak megint ott éreztem a nyelvét. Elismerően megsimogattam a golyóit. Fogalmam sincs, hogy bírta, mindenesetre így maradt, amíg újra el nem élveztem. Amit csinált, igazi cirkuszi mutatvány volt, csak azt nem értettem, mért mondta, hogy a legközönségesebben akarja csinálni. Ez a kunszt még nekem se volt közönséges. Aztán fölegyenesedett, és azt mondta: – Azért mást is tudok, mint bukfencezni! Csakugyan tud itt. De mennyire! Lehet, hogy Frank nem volt egy agytröszt, de a teste! Maga a csillogó értelem. Okos volt a keze, amely tudta, hogy melyek a legérzékenyebb pontjaim, és meg is adta nekik, ami jár. Okos volt a szája, ügyes az ajka, amely tudta, hogy kell a végtelenségig nyújtani a gyönyört. És okos volt a nyelve is, mert új meg új dolgokat talált ki. De a teste többi része is sziporkázott. Ágyéka eredeti lángelme, erős, kemény, nem értelmetlen szerszám, amely csak tolul előre, hanem… mit is mondjak… lovagi dárda, amely mindig készenlétben áll hölgye szolgálatára. Gyöngéden, lassan, puhatolózva nyomult előre, kitapogatva
útját, időt hagyva a válaszra. És amikor a türelmes araszolás meghozta görcsös vonaglásommal kifejezett jutalmát, olyan sebesen hatolt belém, hogy felkiáltottam gyönyörömben, hozzátapadtam, és csak nyögdécseltem… még… még… Aztán fölkelt, indulni készült. Segítettem neki, és gyöngéden megcsókoltam. Most, hogy így fény derült Pierce kétszínűségére, nagyon rossz lett a hangulatom. Frank borzasztó jót tett nekem, legyezgette az önbizalmamat. Megtelt a szívem hálával iránta. – Várj – mondtam, és visszatartottam egy pillanatra. Odanyújtottam neki a pók alakú melltűt. – Ez az egyetlen igazi. Az ékszerész szerint ötszázat ér. Nem tudom, hogy csakugyan megkapod-e érte, de nem szeretném, ha úgy éreznéd: hiába jöttél. – Biztos, hogy nem kapom meg érte – mondta Frank. – Amíg élek, nem válok meg tőle. És egyáltalán nem jöttem hiába… köszönöm. A karjába zárt, megcsókoltuk egymást. Mindketten tudtuk, hogy akármilyen jó volt, sose találkozunk többet. Utánanéztem, ahogy keresztülvert magát az erkélyem korlátján és eltűnik a sötétben. Clive előhívta a filmet, és amikor megkaptam a fényképeket, gondosan tanulmányozni kezdtem őket. Nem vártam túl sokat a papirosoktól, azt hittem, olyan üzleti nyelven lesznek megfogalmazva, hogy úgysem fogom megérteni. Nagyjából igazam volt. De találtam egy apróságot, ami az egészet más megvilágításba helyezte Kiderült, hogy Pierce felvásárolja egy Hanning nevű cég részvényeit, és az a célja, hogy megszerezze a döntő többséget. Jelenleg nyolcvanöt százaléknál tartott. Tíz százalék egy másik cég tulajdonában volt, amely kereken visszautasította, hogy eladja a részvényeit. A kilencven százalékhoz hiányzó öt százalék egy magát miszter X-nek nevező befektető kezében volt, aki hajlandónak mutatkozott az üzletre, a piaci ár ötszöröséért. Miszter X nyilván ismerte a törvényt. Pierce jóvoltából én is: aki a részvények kilencven százalékával rendelkezik, az kikényszerítheti a maradék tíz százalék eladását. Azt azonban aligha tudta ez a miszter X, hogy mennyire markában tartja Pierce-t. Egy belső feljegyzés szerint ugyanis, „ha nem sikerül teljesen átvenni a Hanningot, a Lander egész jövője bizonytalanná válik”. Nem értettem ugyan minden részletet, de annyi kiderült, hogy Pierce-nek égető szüksége van a Hanningre, és már-már hajlandó megadni a miszter X megszabta árat. Háromszor végigolvastam a papirosokat, nehogy valamit félreértsek. Aztán főztem egy kávét, és leültem gondolkodni. Néhány nagyon kellemes év volt a hátam mögött, mindegyik férfitól, akivel kapcsolatba kerültem, kaptam valamit. Nem feltétlenül anyagi javakat, hanem élettapasztalatot és szélesebb látókört. De ők valamennyien sokkal többet kaptak. Sokan használtak ki a maguk módján. Clive-nak felívelt a karrierje. Randy új életet kezdhetett, mert a nyilvánosság előtt zajló viszonyunk újra hősszerelmes szerepekhez juttatta. Butcher milliós példányszámú lemezt csinált a kapcsolatunkból, Abdul… róla talán jobb nem is beszélni. Pierce-re határtalanul dühös voltam. Ez az ember pusztán azért csapott be, azért élt vissza a hálámmal, hogy nagylelkűnek mutathassa magát,
igazán nem kértem tőle drága ajándékokat. Ő akart elhalmozni a kincsekkel, mert így akart vacak, talmi tisztelethez jutni. Bolondot csinált belőlem, és ezt nem volt szándékomban eltúrni. Eddig csak én adtam – olykor önként, olykor mert kicsalták belőlem –, és most úgy éreztem: itt az ideje, hogy valamit visszavegyek. Soha vissza nem térő esélyem volt. Tudtam ugyanis, kicsoda miszter X.
17 Felhívtam Leonardot a külügyminisztériumban, mondtam, hogy egy kis szívességet szeretnék kérni. – Találkozzunk és beszéljük meg! – csapott le mohón. – Mit szól hozzá a barátnőd? – Már nem a barátnőm – Remek, így könnyebb lesz! – Mit szólnál hozzá, ha úgy találkoznánk, mint régen? – kérdeztem. Olyan izgatott lett, hogy majdnem elejtette a telefonkagylót. – Mehetek ma este? Holnap ugyanis fontos vitám lesz a parlamentben. Pontosan nyolckor érkezett. Hétköznapi ruhában nyitottam ajtót, de amikor bementünk a szobába, azonnal ledobtam magamról, és ott álltam a bőrszerelésben. Szegénykém, már időtlen idők óta nem volt része egy kis kényeztetésben, szinte reszketett a várakozástól. Jól elvertem a nádpálcával, aztán belöktem az ágyba, és megerőszakoltam. Na persze hagyta, rendesen. – Mit tehenek érted, Aranyom? – kérdezte végül, amikor már egymás karjában pihegtünk. – Egy apróságot. Szeretnék Freddie-vel, az adóhivatali barátoddal beszélni, de megígértem neki, hogy sosem fogom közvetlenül hívni. – Hozzalak vele össze? Nagyon szívesen, mi sem egyszerűbb. – Lehet, hogy egyáltalán nem lesz rá szükségem, mindenesetre tudni szeretném, hogy számíthatok-e a segítségére. – Meglesz. – Köszönöm, drágám. – Azzal fogtam az evezőlapátot, és rámosolyogtam. – Hálából. Ott maradt éjszakára, és reggel még egyszer alaposan elláttam a baját. Vidáman dúdolgatva ment el, és a vitában egyszerűen lehengerelte ellenfeleit. Haditervem szerint ezután Randyvel kellett felvennem a kapcsolatot. Az időzítés remekül sikerült, mert épp akkor hagyta el a barátnője egy fiatalabb férfiért, úgyhogy sebezhetőbb volt, mint bármikor. Őrületesen legyezgette a hiúságát az a gondolat, hogy netán visszakéredzkedem hozzá. Mire vége lett az estének, már nem örült annyira. A létező legdivatosabb vendéglőbe vitt el, s alkalmasint értesítette a sajtót, mert egy csomó újságírót láttam. Már a kaviár fölött érzelmes húrokat kezdett pengetni. – Én nem felejtettelek ám el, Aranyom. Gyakran eszembe jut, milyen jó volt veled. Ha így van, akkor azért sok mindent el kellett felejtenie, gondoltam, de közben édesen mosolyogtam, és hagytam, hadd hordjon össze hetethavat
– Sosem találkoztam hozzád hasonló férfival, Randy – mondtam. Ami igaz is volt. Nem viccelek: önelégült mosolyra húzódott a szája. – Azt hiszem, egy lány sosem felejti el az első igazi szerelmét – sóhajtott fel –, az első férfit, aki bevezette a szenvedély tiszta költészetébe. Tudom, tudom, hogy Clive… megelőzött, de – azzal megragadta a kezemet, hangja elfúlt a felindultságtól –, a mi kapcsolatunk mégiscsak más volt. Nem igaz, Aranyom? Nem tudom, mit értett azon, hogy „mi”. Ő csakugyan más volt. Nem ismertem embert, aki annyira adott volna a látszatra, mint ő. De nem szóltam, nehogy elrontsam a hangulatot. Csak néztem ábrándosan, amit ő feneketlen hiúságában egyetértésnek vett. – Tudom, hogy Landerrel jársz – jegyezte meg Randy. – Ne is haragudj, mindig megdöbbent, hogy milyen hólyag. – Nem ő az első hólyag a táncrendemben – jelentettem ki. Tudtam, hogy nyugodtan beszélhetek így, Randy nem veszi magára. – Hát, elég zsúfolt a táncrended, de úgy érzem, nekünk mégis vissza kellene találnunk egymáshoz. – Gondolod, hogy ezért hívtalak? Rám mosolygott a legszívdöglesztőbb mosolyával, a szemében csábító fény ragyogott, ajka fanyar, ironikus, bölcs mosolyra görbült. Amikor a moziban láttam, mindig remegett a lábam. – Hát valamiért csak hívtál, ugye? – Igen. A hangja rekedt lett. – És nyilván nemcsak azért, hogy elcsevegjünk. – Igaz. – Hát akkor? – Elmondom. Akarok tőled valamit. Méghozzá nagyon. Sőt, álmatlan éjszakákon vágytam rá. Megfogta a kezemet, mélyen a szemembe nézett. – Halljuk! – Azt akarom, hogy add el nekem a Hanning-részvényeidet. Elengedte a kezemet, mint a tüzes vasat. – Mit mondtál? – A Hanning-részvényeidet. A te tulajdonodban van a részvények öt százaléka, és nekem szükségem van rá – Nocsak, nocsak! Hát a tőzsdeszakmában utazunk? Úgy látom, hatott a nevelésem. De szó sem lehet róla, kedvesem. Pierce Landers a piaci ár ötszörösét kínálja nekem, de tudom, hogy még többet is kérhetek. – De nem fogsz, picim – mondtam édesen –, nekem adod el, méghozzá piaci áron. – A frászkarikát adom el! Erről ne is ábrándozz, Arany. Magas ez neked. – Újra megragadta a kezemet, és gálánsán az ajkához emelte. – Különben is, ki akar üzletről beszélni, amikor annyi szép dolog van a világon! Elmosolyodtam. Mellette ültem az asztalnál, előrehajoltam, és a fülébe suttogtam. A szájam a fülét súrolta, meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében. – Drágám! – mormoltam.
– Tessék – mondta visszafojtott lélegzettel. Én még mindig ugyanabban a hangnemben beleduruzsoltam a fülébe: – Hát ahhoz mit szólnál, ha az adóhivatal alapos vizsgálatot tartana nálad? Randolph elsápadt. Tudtam, hogy retteg az adóhivataltól. De megpróbált blöffel kibújni. – Engem nem lehet így átejteni. – Nem átejtés Randy! A legmagasabb helyeken is vannak barátaim. Ezúttal csakugyan idegesen nyelt egyet. Viszonyom Leonarddal soha nem lepleződött le, de bizonyos körökben sejtették (a részleteket persze nem), és Randy azokban a körökben forgott. Némi lelki tusa után halványan elmosolyodott. – Ezt nem teheted velem, Arany. Te nem olyan lány vagy. – Hát milyen lány vagyok? – Te egy drága, kedves teremtés vagy, aki a légynek sem ártana. – Ezt úgy érted, hogy könnyű lány vagyok, akinek mása sincs, mint a teste. Engedelmes, mindig kéznél van, és túl ostoba ahhoz, hogy észrevegye, amikor csak használják. Ami azt illeti, bizonyos tekintetben igazad van. Bolond voltam, de most már megjött az eszem, szükségem van a részvényeidre, és ha kell, akkor goromba is tudok lenni. Köhögni kezdett, cigányútra ment a bor. Megveregettem a hátát, miközben ő megpróbált újra lélegzethez jutni, és ugyanakkor szitkokat szórni rám. – A piaci áron – emlékeztettem. – Menj a fenébe! – mondta durván. – Randy, picikém, ha én bárhová is elmegyek, az nem a fene lesz. Egyenesen a legközelebbi telefonfülkéhez megyek, és üzenek egy barátomnak az adóhivatalnál. Fölhördült és a haját tépte. – Úristen, miért engedtem, hogy annyi mindent kiszedj belőlem a pénzügyeimről? – Nem szedtem ki semmit – mondtam sértődötten. – Nem bírtad abbahagyni a mesélést. Órák hosszat hallgattam, hogyan csapod be az adóhivatalt, és hány bankszámlát tartasz különböző neveken Fel akartál vágni előttem, hogy milyen dörzsölt vagy. Úgy ítélted: én olyan bamba vagyok, hogy nem lehetek veszélyes. – Tévedtem, ez világos. Feltételezem, hogy Landertől kaptad az ötletet. – Már megint tévedsz, Randy. Én találtam ki az egészet. – Te? – A könnyű lányoknak is van eszük. És elmúltak azok az idők, amikor a férfiak játékszere voltam. Mostantól kezdve kizárólag a magam érdekét fogom nézni. Nos, megkapom a részvényeket? – Megkapod – vicsorgott –, és remélem, hogy a torkodon akad. – Az ügynököm holnap reggel fel fog hívni. Amikor Leonardtól azokat a részvényeket kaptam, összehozott George Brandttal, a tőzsdeügynökével. Délelőtt már beszéltem George-dzsal, és elmagyarázta, hogy tulajdonképpen nincs szükségem pénzre ehhez az akcióhoz. Hétfőn megvásárolhatom a részvényeket, de a fizetés napja
csak péntek. A közbeeső időben eladhatom az egészet az ötszöröséért, és nincs más dolgom, csak zsebre vágni a hasznot. – Persze, ha nem tudja eladni őket, bajba kerül – figyelmeztetett. – Ne aggódjon – válaszoltam. – Nem tudtam, hogy így is lehet intézni a dolgot. – Rengeteg eszköz van, ha az ember kiismeri magát. Hétfőn megvásároltam Randy részvényeit, piaci áron. Csütörtökön megjött Pierce New Yorkból. Este elmertem hozzá. Ahogy kiléptem a liftből, hallom, hogy ordít a telefonba. Hirtelen elbizonytalanodtam. Ilyen helyzetekben máskor levetkőztem, hogy csak ki kelljen nyúlnia értem, mikor leteszi a telefont. Tekintve azonban, hogy most akarom kikészíteni, talán mégsem kéne így szerveznem az estét. Hogy ne sokat teketóriázzak, az volt a kérdés, hogy helyes-e tekerni valakivel, akinek az ember ki fogja tekerni a nyakat. A végén úgy döntöttem, hogy lesz még egy utolsó alkalom, hadd maradjanak szép emlékei rólam. Úgy éreztem, jó formában vagyok, könnyű a szívem, felvidított a remek „tréfa”, amire készültem. Igen, meg kell ezt ünnepelni. Bementem a hálószobába, gyorsan levetkőztem, félrehúztam az ágytakarót. Megérintettem a kapcsolót, már húzódott is hátra a mennyezet, tárult fel a tükör. Ott feküdtem, és bámultam magam. Idestova huszonegy éves vagyok, még mindig fantasztikus a testem… de meddig? Nyüzsögnek körülöttem a tizenhat évesek, a közönség is rám unhat... Igen, jól döntöttem. Pierce belépett, és azon nyomban ledobálta magáról a ruhát. – Ezt szeretem! Ágy megvetve, benne a nő… Jó kislány vagy, Aranyom! Rávetette magát az ágyra. – Fantasztikus volt az utam. Hazavágtam az egész bandát, úgyhogy most olyan vagyok, mint egy éhes tigris. Hamm! – Szédítő érzés lehet átverni valakit – mondtam elgondolkozva. – Hogy szédítő? Az nem kifejezés! Jobban begerjeszti az embert, mint akármi. De kár, hogy nem voltál ott! Na ne félj, kárpótollak rendesen! Ekkorra már nagy volt és kemény, fogalmam sincs, hogy a meztelen testemtől-e vagy pedig attól a gondolattól, hogy „hazavágta az egész bandát”. Ezen az estén mind a ketten csak saját magunkkal törődtünk. Pierce persze addig is, csak én, gyermeki naivságomban, nem vettem észre. Most azonban én is feljogosítva éreztem rá magam, hogy önző legyek. Mint a kielégülésem eszközét, egyszerűen használtam, ahogy ő is engem. Ellenállhatatlanul mulattatott, hogy tudok valamit, amit ő nem. És ettől valahogy megváltozott a helyzetünk. A végén egy kicsit csodálkozva nézett. A szokásosnál szívósabban érvényesítettem a magam akaratát De jó képet vágott hozzá, s színlelt elégedettséggel sóhajtott fel. – Hű, de hiányzott már! Neked, is Aranyom? – Az az igazság, hogy mohón vártalak – mondtam őszintén. – Van valami újságom a számodra, Pierce. – Ki vele! – Elkezdtem játszani a tőzsdén.
Elmosolyodott. – Azért előbb nekem kellett volna szólnod! És mennyit tudsz már? – Annyit mindenesetre, hogy megvettem a Hanning-részvényeket. Lehervadt a mosolya. – Hogyhogy megvetted? Az egyetlen eladó…, illetve megvehető… Kitől vetted meg? – Randolph Berricktől. Mind az öt százalékot – mondtam hűvösen. Pierce rám meredt, aztán diadalmas üvöltésben tört ki. – Drágaságom! – kiáltotta. – Megszerezted Berricktől a részvényeket? Mind az öt százalékot? Lángelme vagy! Honnan tudtad, hogy szükségem van rájuk? – Talán nem tudtam – mondtam, bosszankodva a feltételezésen. – Talán magamnak vettem meg. Valósággal gurult a nevetéstől. – Ez a hét vicce! – Hirtelen rám nézett, és észrevette fanyar arckifejezésemet. Azonnal abbahagyta a nevetést. – Te, idefigyelj! Eladod nekem, ugye? – Persze hogy eladom. Azért vettem meg. Megkönnyebbülten felsóhajtott – Na jó. Akkor jó. Egy pillanatra megijedtem. – Fogsz te még jobban is megijedni. – Jól van, butuskám. Látom, üzletelni akarsz velem. Persze! Ráajánlok öt százalékot a piaci árra. Ne mondd, hogy nem vagyok bőkezű – Á, nem azt mondom. Azt mondom, hogy nyomorult csaló vagy. – Micsoda? – A piaci ár hatszorosát akarom. Megpróbált nevetni, de alighanem mostanra rájött, hogy nem babra megy a játék. – Ezt nem mondhatod komolyan. – Hogyne mondanám! – Arany! Ez közönséges rablás! – Ugyan már! Az üzleten csak az ékszereim értékét keresem meg… mármint ha igaziak volnának. Leesett az álla, és hirtelen mindent megértett. – Fogalmam sincs, honnan szeded… Alighanem félreértettél valamit. – Aki itt félreértett valamit, az te vagy, Pierce. Na figyelj szépen, és próbálj megérteni. Én a részvények piaci árának a hatszorosát akarom. Minthogy te ezáltal az egész Hanningot megkaparintod, még így is jól jársz. Vagyis meg fogod adni, amit követelek. – Dögöljek meg, ha megadom! Elmehet a búsba a Hanning. – De vele együtt te is… ha az adóhivatal kutatni kezd a könyvelésedben. Ez nem szorult magyarázatra. Pierce jobban ismerte a kapcsolataimat, mint Randy. Egyszer megpróbált rábeszélni, sikertelenül, hogy befolyásoljam Leonardot, intézzen el neki bizonyos kereskedelmi kedvezményeket külföldön. Talán, mert józanabb volt Randynél, sokkal hamarabb beadta a derekát. Mindenesetre tett még egy utolsó kísérletet. – Ötszörös.
– Hatszoros. És ha sokat vitatkozol, mindjárt hétszeres lesz. Gyorsan gondold meg. – Rendben, legyen hatszoros – mondta gyorsan. – Még jó, hogy nem ez a főfoglalkozásod. Te lennél a piac Lucrezia Borgiája. – Az ügynököm holnap reggel felhív. Hogy mennyire túljártam az eszén, az abból is kiderült, hogy olyan puha volt elöl, mint egy mosogatórongy, márpedig ez volt a legbiztosabb jele szíve fájdalmának. Többet nem találkoztunk. Másnap felhívtam George-ot, és péntek délutánra kétmillió font tulajdonosa lettem. Nem nagyon tudtam hozzászokni ehhez a rengeteg pénzhez. Apu azt mondta volna, hogy ez a bűn bére, de a következő pillanatban már kölcsönkért volna. Azért valamivel mégiscsak többre vittem, mintha annak idején egyetemre megyek. Ezen elgondolkodtam. Egyetem? Tulajdonképpen mért ne mennék egyetemre? Még fiatal vagyok, nyugodtan kezdhetek új életet, és első kalandom az üzleti világban kifejezetten meghozta a gusztusomat. Némi keresgélés után találtam egy olyat, amely kereskedelmi diplomát ajánlott. Írtam nekik, behívtak felvételi beszélgetésre. A szigorú szerelésbe öltöztem, de nemcsak erről jutott eszembe Leonard. A reggeli lapok szétkürtölték, hogy váratlanul lemondott, és minden további magyarázat nélkül elhagyta az országot. Én voltam az egyetlen, aki tudtam, hogy mi történt, mert felhívott a repülőtérről, és elmondta, hogy nem tud élni a nélkül a boldogság nélkül, amelyre én tanítottam meg, ezért hátat fordít a politikai karriernek, és a szabadságot választja. Még most is írogat Hawaiiból, ahol letelepedett, és elvett egy nagyon fogékony helyi lányt. Szemlátomást boldog, állandó meghívásom van hozzájuk. Állítólag a feleségében meg bennem sok a közös vonás. A felvételi beszélgetésen eleinte azt hitték, viccelek, de amikor elmeséltem az üzletet, amit lebonyolítottam (bizonyos részletek nélkül), érdeklődni kezdtek. Javaslatomra felhívták George-ot, és amikor letették a telefont, megkérdezték: miért gondolom, hogy van még valami tanulnivalóm. – Hogyhogy miért? Mindent meg akarok tanulni – mondtam határozottan. – Végül is az a kétmillió nem tart örökké. Nyomban fölvettek. Lebegtem a boldogságtól, nem néztem se jobbra, se balra, ezért egyenest nekirohantam egy fiatal férfinak. – Jaj, bocsánat! – mondta, és elkapott, hogy el ne essek. Aztán rám meredt, megdöbbenten, én is rámeredtem, és éreztem, hogy elönti az öröm még mindig hitetlenkedő szívemet. – Steve! Egymás karjába vetettük magunkat, sírtunk, nevettünk, megpróbáltunk egyszerre beszélni és csókolódzni. A folyosón emberek jártak, félrehúzódtunk az útból. Steve megragadta a kezemet: – Gyere! – és öt perc múlva a lakásán voltunk. A karjába vont, hosszan, mélyen megcsókolt, és ezúttal senki nem háborgatott bennünket. Nem volt már mitől félnünk, csak mi ketten voltunk, békében, magányban, és úgy szerettük egymást, ahogy mindig is
akartuk. Lázasan téptük le egymásról a ruhát, és fejest ugrottunk a keskeny ágyba, amelyen csak két olyan ember fért el, aki igazán szereti egymást. Olyan kevésszer lehettünk egymáséi, de az a kevés a legfontosabb volt, ami életemben eddig történt. Pontosan emlékeztem meztelen testének minden hajlatára, ágyékának mély aranyára, erős, gyönyörű, diadalmasan feszülő, óriási szerszámára saját boldogságom lüktetésére. És most újra éreztem a lüktetést, nagyon akartam Steve-et. Nemcsak arra vágytam, hogy eggyé váljunk, hanem arra is, hogy én ő legyek, mintha mi ketten két fele volnánk egy egésznek, és egyikünk sem volna teljes a másik nélkül. Lassan kezdte bejárni testem tájait, megérintve ajkával, mint aki újra birtokába veszi az elveszett és megkerült kincset. Csak tőle kaphattam meg ezt a gyöngédséget, tőle, és senki mástól. Megcsókolta a nyakamat, a mellemet, a mellbimbóm körül kis érzéki köröket rajzolt a nyelvével, amíg el nem érte a célját. A hajába túrtam önfeledt gyönyörben, miközben mindkét mellbimbóm égnek meredt. Ez az a férfi, akit szeretek. Lecsúszott a keze a mellemről a csípőmre, a fenekemre. Nem tudtam tovább várni, magamra húztam, egész lényemmel vágyakozva utána. Ott feküdtem alatta, rákulcsoltam a lábamat, és elakadt a lélegzetem behatolásának szépségétől, a hosszú, mély lökésektől, melyek lángra lobbantottak. Bárcsak örökké így ölelhettem volna. De a teljes boldogságot meg kell olykor-olykor szakítani, hogy aztán egymásra találva újra élvezhessük. Egyszerre jutottunk el a szenvedély csúcsára, majd ott feküdtünk egymás karjában, gyöngéden öleltük egymást, mintha félnénk, hogy megint el kell válnunk. Nem, soha többet nem válunk el! – Szeretlek, Steve – suttogtam. Steve megcsókolt. – Én is szeretlek, Aranyom. Az én számomra az egész világon nincs más nő, csak te. Amikor hazajöttem Angliába, meg akartalak keresni, de állandóan Sir Pierce Landerrel mászkáltál, aki – tudom – dúsgazdag. Én viszont szegény régész vagyok, kétéves kutatói ösztöndíjjal, és utána… ki tudja? – Kétéves? Nahát, ez nagyon vicces! A következő két évben én is erre az egyetemre fogok járni. Elmeséltem, hogy beiratkoztam az egyetemre, mire felragyogott az arca. – Hát akkor igazán gyakran találkozhatunk! – Nekem jobb ötletem van – mondtam. – Összeházasodunk. – Arany! Én nem tudok neked olyan életet nyújtani, amihez hozzászoktál. Hogyan lehetnél boldog egy szegény emberrel? – Bárhol, bármikor boldog lennék veled – mondtam. Talán nem most kell mindent megbeszélni. Lesz még rá időnk, hogy elmondjak mindent. Megtaláltam életem szerelmét, és ez kivert minden más gondolatot a fejemből. – Gyere – hívtam gyengéden. – Túl sokat vesztegettünk már el az életünkből.
Sorozatszerkesztő: M. SZABÓ CSILLA ISBN 963 7914 01 3 VÉNUSZ KÖNYVEK, BUDAPEST Felelős kiadó: a MARS KIADÓ ügyvezető igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a MAECENAS INTERNATIONAL KFT. Kner Nyomda, Békéscsaba, 1990 Felelős vezető: BALOG MIKLÓS vezérigazgató Tipográfia és műszaki szerkesztés: SZAKÁLOS MIHÁLY Terjedelem: 13,04 (A/5) ív
