STELLA, AZ ÚJSZÜLÖTT ÉS KÍVÁNCSI KIS DELFIN TÖRTÉNETE

STELLA, AZ ÚJSZÜLÖTT ÉS KÍVÁNCSI KIS DELFIN TÖRTÉNETE

Kovács Judit +36 30 914 9648 Weboldal: www.szendelha.hu – E-mail: [email protected] www.facebook.com/szendelha.kovacsjudit E-mail: [email protected] 2009

Kovács Judit Stella az újszülött és kíváncsi kisdelfin története mesekönyv gyermekeknek, életkönyv felnőtteknek

1. Születés Egyszer volt, hol nem volt nem is olyan régen, az Óperenciás tengeren innen, a Csendes-óceán nagy kékségében éltek a palackorrú delfinek, nagy bőséggel. A nemzetség sokasodása mindig nagy esemény volt az óceán világában. A palackorrú delfincsalád nagy nemzetsége, boldog várakozással készült a kis delfin születésére. Lassan egy éve annak, hogy a kis delfin Maggie, a delfinmama pocakjában élni kezdett. Riplay, a delfinpapa boldogan tudatta a delfinnemzetség minden tagjával első gyermekük érkezésének hírét. A delfincsaládban az a szokás, hogy két idősebb delfin segíti a delfinmama életét. A várandóság ideje alatt Maggie-re két „nagynéni” vigyázott, az acélszürke palackorrú delfinnemzetségből. Mindig a közelében tartózkodtak, nem tévesztették szem elől egyetlen pillantásra sem. Maggie néha egy kicsit lemaradt, lassabban úszott, de tudta, hogy családja éberen figyeli őt. Mai nap azonban más volt, mint a többi. Maggie testét átjáró érzés egészen szokatlan volt. Bizonyos volt abban: eljött az idő, hogy gyermekének megmutassa a nagy kék óceánt. Ösztöneit követve távolodott a családjától, ide-oda úszott a vízfelszín alatt, miközben a teste vízszintes irányban forogni kezdett. A lassú áramlásokat egyre gyorsabb és gyorsabb forgás követte. Egyszer csak Maggie érezte, hogy a teste megkönnyebbült, megszületett a gyönyörű delfin bébi, aki a következő pillanatban máris édesanyja mellett úszott. Maggie mama boldog tekintettel simogatta végig picinyét. – Itt vagy végre! Mennyi időt vártam édesapáddal együtt erre a pillanatra. Milyen gyönyörű vagy – mondogatta túláradó szeretettel. Végre láthatta gyermekét, aki egy éven át a testében napról napra fejlődött, akinek mozgását érezhette. Ahogy a hullámok körbefogták, és a napfény megvilágította gyönyörű gyermeke fejét, Maggie egy érdekes elváltozást vett észre. A kis delfin Mobil: +36 30 914 9648 Weboldal: www.szendelha.hu - E-mail: [email protected] Oldal 2


légzőnyílása körül ugyanis csillag alakban verődött vissza a napfény. Milyen érdekes – gondolta –, ilyen különleges formát eddig még egyetlen családtagnál sem látott. A szokatlan fényjáték Riplay-nak, a delfinpapának is feltűnt. Nem ért rá azonban ezzel hosszasan foglalkozni, mert a delfin nagynénik és a palackorrú delfincsalád nagy nemzetsége, körbe úszta az új jövevényt és édesanyját. A delfinszertartásra készülődtek, ami abból áll, hogy az egész delfincsalád együtt kíséri fel a víz felszínére az újszülöttet, hogy megtehesse első levegővételét. A szertartás után minden delfin közelebb úszott a picihez, aki az ismeretlen új világ megtapasztalása felett érzett, nagy megilletődöttségében szorosan édesanyja mellett úszott. Az idősebbek is észrevették a légzőnyílás körüli csillag alakú jelet. Tanakodva nézegették, kérdezgették egymást, de egyikük sem látott még ilyet. A kis delfin nem figyelte, hogy miről tanakodtak a család tagjai. Ismerkedett a világgal, a nagy kékséggel, az óceánnal, a saját testével, és iparkodott szorosan édesanyja mellett maradni, vele együtt úszni. Miközben ezernyi feladata volt egy nagyon furcsa, eddig nem tapasztalt érzésre lett figyelmes. A pocakjában egyre erősödő, néha fájdalmas érzés jelezte, hogy valami nincs rendben. Enni kéne gondolta, de hogyan kell azt csinálni? Miközben a kis delfin ezen tanakodott, édesanyja mintha megérezte volna gyermeke gondját, kissé oldalára fordult. Így a kis delfin megtalálta édesanyja emlőjét, és szopni kezdett. A tej íze és melege egy pillanat alatt szétáradt az egész testében. Miközben mohón, jóízűen étkezett, a családtagjai hatalmas ugrándozással, játszadozással ünnepelték meg születését. Minden ugrással és hatalmas csobbanással, egy- egy jókívánságot küldtek az újszülöttnek: 1.

Nőj nagyra kis delfin és szeresd családodat, azokat is, akik tőled távolabbi vizekben élnek! – kívánta az első delfin

2.

Hatalmas családdal népesítsd be a végtelen óceánt! Ne feledd, nem hagyhatod el a delfin nemzetséget és a családodat. Amikor felnősz, bőséggel szaporítsd a nemzetségünket!

3.

Ismerd meg és szeresd a Föld valamennyi élőlényét, azokat is, akik az óceánon kívül élnek! Mobil: +36 30 914 9648 Weboldal: www.szendelha.hu - E-mail: [email protected] Oldal 3


4.

Nem minden élőlény hasonlít ránk. A szárazföldön emberek is élnek. Ismerd meg, szeresd és segítsd őket, mert gyakran hajóznak a vizeinken. Légy segítségükre minden bajukban!

5.

Hangodat a végtelen óceán legtávolabbi cseppjében is lehessen hallani, és ismerje fel a delfinnemzetség valamennyi tagja - kívánta az ötödik delfin.

6.

Hangradaroddal tisztán, pontosan tájékozódj még a legsötétebb vizekben is!

7. 8. 9.

Fedezd fel és ismerd meg a végtelen óceánt és annak valamennyi titkát! Te legyél a leggyorsabb úszó! Kelj versenyre akár az égben repülő madarakkal is! Te ugorj a legmagasabbra, és a legügyesebb halász váljék belőled!

10. Azt kívánom, hogy ismerd meg a Napot, a Holdat, a Csillagokat, a Szelet, a Madarakat, és a vízi állatokat. Valamennyiünknél jobban ismerd meg az égi, és a földi világot. Minden találkozásnál tudd, hogy ki van körülötted, kivel lehetsz barátságos, és kitől kell óvakodni - mondta a tízedik delfin. 11. Ne félj a ragadozó halaktól, - folytatta a tizenegyedik delfin a jókívánságok sorát- Minden helyzetben, tiszteld őket, de Te legyél a gyorsabb és az ügyesebb! 12. Különös csillagjegyed vezéreljen minden pillanatban. Te vagy a legkülönlegesebb kis delfin amióta a nemzetségünk fennáll – hallatszott a legidősebb delfin jókívánsága. A hatalmas, lendületes ugrások, a delfinek hangja jól felpezsdítette az óceán felszínét. A kívánságok sokasága, de különösen az utolsó kívánság ereje még sokáig visszhangzott a vízben, mely ringató lágy hullámként ölelte át a táplálkozó kis delfint és édesanyját.

Mobil: +36 30 914 9648 Weboldal: www.szendelha.hu - E-mail: [email protected] Oldal 4


2. A vagány kis delfin A delfinszülők nagyon büszkék voltak gyermekükre. Óvó szeretettükkel követték minden mozdulatát, szeretettel tanították meg mindarra, amit egy delfinnek fontos tudnia. A szülők boldogan mutatták meg gyermeküket az óceán valamennyi élőlényének. Örömmel tapasztalták, hogy kicsinyük mekkora figyelemmel kíséri minden mozdulatukat, sőt még azzal is próbálkozott, hogy megtanulja az úszó világ valamennyi nemzetségének, és élőlényének nevét. A kis delfin gyors fejlődése láttán a delfinközösség is elámult. Nemcsak szüleitől tanult szívesen, hanem a család többi tagjától is. Vidám fütyülését, kedves hangját gyakran lehetett hallani, ahogy érdeklődött a legkülönfélébb dolgokról. Leggyakrabban a versenyre hívó jele hangzott fel: – Gyorsabban úszok nálad – mondta nagy büszkén a hajóknak. – Hiába vagy olyan nagy és erős, akkor is lehagylak – folytatta, és egy hatalmas vetődéssel bizonyította erejét. A hajók mellett versenyre kelt az égen repülő madarakkal, a különböző halrajokkal, de még a hullámokkal is. Alig telt el pár hónap a születése óta, hosszú tengeri mérföldeket volt képes a családjával együtt megtenni. Élvezettel töltötte el, ahogy a delfincsalád együtt hasította az óceán hullámait. Replay, a delfinpapa igyekezett minden tudást átadni a gyermekének. Közülük a legkedvesebbek a közös ugrások voltak. A legkisebb kiemelkedésektől kezdve, a leghatalmasabb ugrásokon át, még a forgást is megmutatta gyermekének, pedig azt csak a legizmosabb delfinek voltak képesek megtenni. A kis delfin mohón figyelte édesapja miden mozdulatát, és közben arra vágyott, hogy az ő teste is olyan izmos és erős legyen, mint édesapjáé. Türelmetlenül várta a pillanatot, amikor ő is együtt ugorhat a többiekkel. A hatalmas ugrások és csobbanások minden fortélyát leste, és megpróbálta utánozni is azokat. Főleg, akkor, amikor azt gondolta, hogy nem látják. Ugrásai természetesen nem voltak tökéletesek, de boldogságot érzett, ahogy teste visszacsapódott, s ahogy látta a milliónyi



vízcsepp, sugárban szétfröccsenő ívét. Boldogan mesélte szüleinek, ismerőseinek, de még a kevésbé ismerősnek is, hogy milyen hatalmas ugrásokra képes ő. Mi sem természetesebb minden tengeri élőlény szeretettel bíztatta őt. A kis delfin megismerte a nagy kék hullám különböző formáit: a simogató az ölelő, a ringató és a háborgó hullámok, keltette érzést is. Kíváncsian kérdezte szüleitől, mi lehet az a hatalmas állat, aki a farokúszójával ekkora hullámokat képes egyik pillanatról a másikra kelteni. Szülei jót derültek gyermekük kérdésén. Édesapja mesélni kezdett neki a Szélnemzetségről, és megígérte, hogy amikor az idő alkalmassá válik arra, megmutatja őket. A kis delfin nagyon várta a találkozást, minél hamarabb szeretett volna velük megismerkedni és barátságot kötni. A találkozás egy napsütötte délelőtt történt meg, amikor az óceán felületét éppen a Szélnemzettség legfiatalabb tagja a Szellőlány fésülte, fodrozta, csinosította. – Te, csinálod ezt? – kérdezte csodálkozva a kis delfin. – Igen! – válaszolta újabb hullámok lágy fodrozásával, a Szellőlány. – Azt hittem, hogy te az óceán mélyén élsz, és hatalmas farokúszóval korbácsolod fel az óceán felszínét. – Én csak a kisebb hullámokat hozom létre, a különböző irányokból érkező, tengeri áramlatokkal együtt dolgozom. Az óriás hullámokért a bátyáim a felelősek – válaszolta a Szellőlány, és szinte megállás nélkül fodrozta tovább a víz felszínét. A kis delfin nemsokára megismerte a hatalmas Szél úrfikat is. Nagy tiszteletben tartotta erejüket, amivel hatalmas hullámokat korbácsoltak az óceán felszínén, oly annyira, hogy még a mélyben is lehetett érzékelni azokat. A kis delfin a legnagyobb barátságot mégis a Szellőlánnyal kötötte, az ő gyengéd érintését szerette a legjobban. Még arra is képes volt, hogy egy légvételnyi idő alatt, megszárítsa a kis delfin bőrét.



Megtanulta, hogy a Nap fénye terít csillagszőnyeget a víz felszínére. Ez a fény világít be a vízfelszín alá, s így válik sok-sok száz méter mélyen is láthatóvá a mélység, amikor a fény eltűnik, és sötétbe öltözik, az óceánt fény nélküli időnek nevezi a delfinnemzetség. A delfinek ebben az időben is jól tájékozódnak, hiszen nem a szemükkel látnak, hanem a hangradarjuk segítségével, a hanghullámokkal és az általuk keltett visszhangokkal tájékozódnak. Ha azonban nincs fontos elintéznivalójuk, a sötétség ideje alatt nyugovóra térnek. A delfinek ágya a végtelen óceán. Körbe-körbe úsznak közvetlenül a vízfelszín alatt, miközben alszanak, csak levegőt venni jönnek a felszínre. A delfincsalád álmát mindig egy éber delfin vigyázza. Az alvó család zavartalan pihenését egy biztonságosan megszervezett őrszolgálat felügyeli. A kis delfin is édesanyja mellett pihent. Álmában hatalmas delfinnek látta magát, aki bebarangolta a világ óceánjait, és hőstettek sokaságát vitte végbe.



3. A mélység felfedezése (Víz 1) Az óceáni közös barangolások során a delfin szülők sokat meséltek az óceánmeder eltérő mélységeiről. Lelkére kötötték gyermeküknek, hogy csak addig ússzon, amíg a Nap fényét érzékeli. Ámulva hallgatta szülei tanítását, a nagy kékség rétegéről, ahová a legkevesebb fény szűrődött be. Szüleitől tanulta meg, hogy a kevesebb fényt tartalmazó vizeket: félhomályos, vagy sötét víznek hívják. Álmélkodva hallgatta a bálnák meséjét azokról a mély árkokról, amelyek az óceán legmélyén húzódnak, olyan mélyen, hogy oda még a napfény sem hatol be, annyira mélyen helyezkedik el az az árok, hogy a delfinek nem is úszhatnak oda, mert ott teljes a sötétség. Egy nap, amikor sok-sok és vidám fénysugár szűrődött be a vízfelszín alá, a szülők így szóltak gyermekükhöz: – Gyere, készülj! Ma elviszünk egy színes és nagyon szép helyre! A kis delfin kíváncsian kérdezett vissza, de szülei mosolyán kívül más választ nem kapott. Az édesapa családját határozottan, az óceán szárazföldet övező része felé vezette. Közben sok élőlénnyel találkoztak, akiket illendően köszöntöttek. A delfinszülők, a napfényes víz minden élőlényét ismerték, és a nevükön szólították. A kis delfin kíváncsi kérdésére, hogy meddig úsznak, és merre tartanak, édesapja a következőt válaszolta: – Addig, míg a fényt látjuk! – Arra úszunk, merre a fény vezet! – folytatta az édesanyja. Egyszer csak egy csodálatos szín kavalkád bontakozott ki az óceán fenekén. A nap fénye különböző színű, a vízáramlással együtt ringatózó növényekről és



halak testéről verődött vissza. A kis delfin ámulva tekintett a színes növény és állatvilágra. Nézelődésének édesapja szava vetett véget: – Megérkeztünk! Egy korallszigetet szeretnénk neked megmutatni. Amikor az óceáni kalandozásaid alkalmával ilyen vagy hasonló szigethez érsz el, tudnod kell, hogy ennél mélyebbre nem merülhetsz, bármilyen vonzó is az. Ez a mi életterünk legmélyebb és egyben legszínesebb pontja. Gyere, ismerkedj meg az itt élő növényekkel és állatokkal. A kis delfin figyelmesen hallgatta, ahogy a szülei sorra megnevezték a korallsziget legapróbb élőlényeit: az apró virágállatokat, a tollkorallokat, a tengeri csillagokat és a tengeri sünöket, a színpompás tengeri rózsákat, az iszaplakó kagylókat, a tenger fenekén ügyesen gyalogló tarisznyarákokat, a langusztákat és a homárt. Sőt találkozott tengeri férgekkel is. A szülei különösen, a csodálatos színű és formájú, de nagyon veszélyes kúpcsigákra hívták fel a figyelmét, amelyek még az emberek számára is mérgező anyagokat bocsátanak ki. Szüleitől azt is megtanulta, hogy ezeket, a színpompás korallszigeteket apró virágállatok sokasága építi fel, sok-sok év szorgos munkájával. A barlangból és üregből álló képződményben, milliónyi apró állatka bújik meg – tudta meg szüleitől. Minden korallfaj más és más alakú szigetet épít fel. Van, gömbölyded, laposan elterülő telep, de lehetséges a föld felszínén lévő hegyvonulatok miniatűr változata is, amelyek völgyeikkel és bonyolult alagútrendszerükkel a legkülönbözőbb állatoknak és növényeknek nyújtanak színpompás életteret – folytatta a megkezdett gondolatot édesanyja, miközben ide-oda úsztak a korallsziget fölött. Azonban bármilyen alakú is a korallsziget – vette át a szót édesapja –, az bizonyos, hogy nagyon színes és sokféle halraj tanyázik rajta vagy körülötte, ami akkor lesz fontos a számodra, ha már nem édesanyád táplál, hanem halfogással, te magad szerzed meg a mindennapi táplálékot. – Ne feledd, addig szabadon és bátran úszhatsz a vízben, amíg a fényt és a korallszigeteket látod – hívta fel ismét figyelmét az édesanyja. – Még egy nagyon fontos és veszélyes eszközt szeretnénk bemutatni – mondták komolyan a delfinszülők. – Az emberek hálónak hívják azt a Mobil: +36 30 914 9648 Weboldal: www.szendelha.hu - E-mail: [email protected] Oldal 9


lyukacsos eszközt, amelyet különböző nagyságú hajókról nap, mint nap beledobnak a vizeinkbe. Ők ezzel halásznak, így szerzik meg a napi táplálékukat. A háló mindenütt jelen lehet, soha nem tudhatod előre, hol bukkan fel. Hangradarod sem jelzi egyértelműen a hollétét. Ha időben észleled, gyorsan menekülj arról a helyről, különben rövid idő alatt a tested köré tekeredik, ráfonódik az uszonyaidra, és minél jobban próbálod magad kiszabadítani a fogságból, annál jobban gátolja a mozgásodat. A halászhálót nagyon erős anyagból készítették, szinte soha nem szakad el. Sok testvérünk esett már áldozatául. A hálót az emberek egy idő után felhúzzák a hajófedélzetre, vagy vontatják maguk után a part irányába. Ha nem delfineket akartak halászni, hogy különböző városokban lévő delfináriumoknak, állatparkoknak adjanak el, életünk végéig fogságban élve, soha többet nem látva családunkat és a végtelen óceánt, akkor a hajóról visszaengednek bennünket a hullámok közé, de ez nagyon ritka. Kevés háló fogságából visszaengedett, kiszabadult delfintársunkkal, találkoztunk a vándorlásaink során. Nagyon kérünk, óvakodj ettől a veszélyes eszköztől. A fogságba esett delfinek hiába is kérik a segítséget, abban a helyzetben már nem tudunk segíteni, tehetetlenek vagyunk. Ettől kezdve az ember veszi át az irányítást az életünk felett. – Mára ennyi elég is, induljunk haza! – mondták a delfinszülők. Körkörös úszással köszöntek el a korallszigettől és annak valamennyi lakójától. A kis delfin nagyon elgondolkodott mindazon, amit szüleitől hallott.



4. Az üveghajó (Víz 2) A kis delfin édesanyja mellett úszott, a látottakon és a hallottakon gondolkodott, szinte maga előtt látta a színpompás korallsziget és a színesebbnél is színesebb halrajokat, ahogy a napfény és a víz áramlása különös alakban, fényjátékban mutatkozott meg a halak testén. Egyenletes ütemben haladtak. Az édesapa három testhosszal előttük úszott, hogy időben figyelmeztethesse Maggie-t és gyermekét egy-egy váratlan helyzetre. A szülők sem beszélgettek egymással, csak néha hangzott fel az egymás között használatos, jól ismert kapcsolattartást segítő füttyjel, vagy kattogó hang. A közös találkozó ponthoz igyekeztek, ahol a delfincsalád többi tagjával beszélték meg a találkozót, hogy együtt tartsanak hazafelé. Csendes, békés napfénnyel telitett vízben úsztak. Delelőre járt, így a Nap éppen merőleges sugárban világította meg a hullámokat, mélyen behatolva a víz alatti világba. Delfinszülők hanghullámai, ezúttal is, mint minden nap, hasonló információkkal érkeztek vissza. Jelezték, hogy az óceánfenékhez viszonyítottan milyen mélységben és irányban haladtak. Egyenletes ütemben távolodtak a korallszigettől, miközben érzékelték a mellettük úszó különböző halrajok mozgását is. Egyszer csak egy különös, bár ismert hanghullám érkezett a delfinszülőkhöz. Replay azonnal jelezte családjának és őket is kérte, hogy figyeljenek. Természetesen Maggie-nek is ismerős volt a hang, de a kis delfin most hallotta először. – Hajó közelít felénk! – nevezte meg a hang forrását az édesapa. – Hamarosan találkozunk vele, hiszen keresztezi a haladási irányunkat – folytatta Replay. – Maradjunk egymás közelében – kérlelte a kis delfint Maggie.



Egyre erősödő hanghullámok jelezték: hamarosan találkoznak a hajóval. A kis delfin távolról már látta a víz felszínén úszó hatalmas tárgyat, melyen többnyire emberek tartózkodtak. Látta, ahogy szülei és családtagjai is versenyt úszva, nagyokat szökellve követték a hajókat. Ő is gyorsabban úszott, hiszen nagyon szeretett versenyezni. Gondolatban most is erre készült. Szerette volna erről édesapjával is beszélni, de már nem maradt rá ideje, mert nagyon erős áramlatokat kezdtek érzékelni. Az egyre erősödő hullámok közül egyszer csak kibukkant a különös jármű. Lassan, méltóságteljesen, szinte teljesen hangtalanul úszott. A delfinszülők is ámulattal figyelték a különleges vízi járművet, amely abban különbözött az eddigiektől, hogy a hajó alja, amely a vízfelület alatt, a merülési szinten volt, teljesen átlátszó volt. Olyan, mintha üvegből lett volna, s amelyet a napsugarak különös fényjátéka még szebbé tett. A delfinek elbűvölten nézték a hajót, és a benne utazó embereket, akik tengeri kiránduláson vettek részt. Az emberekre mély hatással volt a víz alatti élet látványa, elbűvölten figyelték az óceáni életét. Aki csak tehette szorosan a hajó oldalához húzódott, hogy még közelebb lehessen, még közelebbről láthassa az óceán mélyének szépségét. Szülőket, akik elhozták gyermekeiket is, a kiránduló felnőtteket és az idős embereket egyaránt lenyűgözte a vízi élet színes látványa. Szinte a lélegzetüket is visszatartották, ahogy egy-egy halraj elúszott a hajó mellett, mit sem törődve az őket figyelőkkel. Az emberek alig merték hangos szóval felhívni egymás figyelmét egy-egy látványosságra, nehogy elriasszák vele a halakat, ehelyett inkább ámulattal mutattak a csodálnivaló irányába. Szinte áhítatos csend uralkodott a hajón, amikor egyszer csak az egyik kisgyermek felkiáltott: – Delfin! Anya, Apa, odanézzetek, Delfin!!! – és ugrándozni kezdett. – Három delfin! – tette hozzá izgatottan a másik kisfiú is. Hirtelen megélénkült az utastér, egyszerre mindenki a hang irányába tekintett. – Egy delfincsalád úszik a hajó mellett! – mondták hangosan, szinte egymás szavába vágva a kirándulók.



– Emberek! Látják?! Egy delfincsalád, egy kis delfinnel együtt úszik a hajónk mellett! – tájékoztatták az utasokat a gyermekek szülei. – Micsoda hihetetlen látvány! – hallatszottak az ámulattal teli hangok minden irányból.



5. Az elcsábulás (Víz 3) A hajón uralkodó áhítatos csend izgatott suttogássá alakult át, néhol hangos csodálkozássá. Az embereket mindig boldogsággal töltötte el, ha delfinekkel találkoztak, de egy igazi élő delfincsaládot, kicsi delfinnel nem igazán gyakran lehetett látni. Így érthető az izgalom, amely egy pillanat alatt eluralkodott a hajón. Mindenki az üvegfalhoz igyekezett, hogy minél közelebb legyen a csodálatos delfincsaládhoz. Peti és Dávid – mert így hívták a testvérpárt, akik felfedezték a delfineket – arcukat szorosan az üvegfalhoz nyomták, annyira, hogy az orruk és a szájuk is teljesen ellapult, s mókás fintorrá változtatta az addigi kisfiús vonásaikat. Le nem vették tekintetüket a delfinekről. Izgatottan kérlelték őket, hogy jöjjenek közelebb a hajóhoz, hogy minél jobban megcsodálhassák őket. A delfinpapa mintha csak „meghallotta” volna a kérést, közelebb úszott a hajóhoz, annyira közel, hogy teljesen jól kivehető volt számára az emberek ámulattól és csodálkozástól kikerekedett arca. A Maggie mama és a kis delfin távolabbról kíváncsiskodva, Replay papa egészen közelről vette szemügyre az üvegcsodát, amelyen a napfény éppen úgy játszadozott, mint amikor az óceán fenekén a korallszigeteket, és a különböző halrajok testét világította meg. A hajón utazók szinte egyszerre kiáltottak fel: – Ideúszott hozzánk az egyik! – Nézzétek, az orrával megbökdöste a hajót – tette hozzá nevetve valaki. – Milyen csodálatos állat a delfin – jegyezte meg egy idős ember. – Olyan a szája, mintha mindig mosolyogna – állapította meg valaki az utasok közül. A bámészkodók kezüket maguk élé nyújtva próbálták megérinteni is őket az üvegfalon keresztül. Replay, aki lassan együtt úszott a hajóval, a vízből figyelte az utasokat.



Hangradarja nem jelezett újabb hullámokat, így a hajó közelébe hívta a családját. Most már mindhárman együtt úsztak a különös járművel. A kis delfin felfigyelt a két aprócska kisfiúra, Petire és Dávidra, akik annyira a hajó üvegfalához nyomták arcukat, hogy az orruk és nyitott szájuk elferdült a nagy igyekezetben. A kis delfin egészen közel merészkedett a hajóhoz. Egyik pillanatról a másikra szemtől-szembe kerültek egymással, annyira közel, hogy csak az üvegfelület választotta el őket. A hajón alábbhagyott az izgatott hangzavar, mindenki a legkisebb zajt is próbálta elkerülni, nehogy elijesszék a delfincsaládot, akiknek minden mozdulatát figyelték. – Anya! Nézd! – kiáltott fel Peti. – A kis delfinnek egy csillag alakú mélyedés van a homlokán. Látod???!!! – kérdezte édesanyjától, majd folytatta a beszámolót megfigyeléséről: – Amikor úgy esik a fény, jól kivehető, pontosan a légzőnyílása körül van, a másik két delfinnek nincs olyan. – Igen! Igen! Valóban ott van. Látom én is. Milyen érdekes, még nem találkoztam ennyire közelről delfinekkel, eddig csak fotókon láttam őket, de egyiken sem láttam még ilyen csillag alakú mélyedést. Ez egy különleges jel lehet – válaszolt elragadtatással édesanyja is. A többi utas is halotta a beszélgetést, majd mindenki lázas igyekezettel kezdte keresni a csillag alakú jegyet a kis delfin légzőnyílása körül. – Anya! Adjunk nevet a kis delfinnek! Nevezzük el Stellának a kis delfint! – javasolta azonnal Dávid, a kisebbik fiú. – Ugye a delfineknek is van nevük? – s választ sem várva, elkezdte hangosan ismételni: – Stella! Stella! Stella! Csillag! Csillag! Csillag! Gyere közelebb! – kérlelte az új név tulajdonosát. Így lett Stella a kis delfin neve. A hajó minden utasa is így szólította őt. A kis delfin bár nem hallotta a hajón zajló beszélgetést, az emberi beszéd keltette hanghullámokból azonban tökéletesen érzékelte, hogy róla és a csillag alakú jegyéről van szó. A csillag létezéséről születése óta tudomása volt,



azt azonban nem tudta, hogy pontosan mit jelent. A kisfiú közlése kíváncsivá tette. – Mi az, hogy csillag? Mit jelenthet? – tanakodott magában, miközben megint egészen közel úszott a hajóhoz. Észre sem vette, hogy mennyire eltávolodott édesanyjától, aki ezt jelezte is. Maggie hallotta a kisfiú boldog hangját, amikor Stellának nevezte el gyermekét, neki is tetszett ez a név. El is határozta, hogy megbeszéli férjével, amint lehetséges. Addig, amíg ez lehetséges lesz kérte gyermekét, hogy jöjjön vissza hozzá, mert hamarosan elhagyják a hajót, és folytatják útjukat a találkozóhely felé. Stellát, a kis delfint azonban annyira hatalmába kerítette a kíváncsisága, hogy szinte alig vette tudomásul édesanyja kérését. – Mindjárt, mindjárt megyek – válaszolta egy kis idő elteltével. A kiránduló hajó közben módosította útirányát és visszafordult a part felé, míg a delfinek az óceán közepe felé igyekeztek. A kis delfin szorosan együtt úszott a kiránduló hajóval, szülei pedig az eredetileg elhatározott irányba tartottak. Maggie ismét hívta gyermekét, akinek teste szinte rásimult a hajó üveglapjára, annyira figyelte az embereket, különösen a két kisfiú Peti és Dávid érdekelte, akiktől mindent szeretett volna megtudni a csillagáról. Maggie mama megelégelte a várakozást, ez volt az első alkalom, hogy gyermeke figyelmen kívül hagyta kérését. Még közelebb úszva ismételte meg hívását, és várta gyermeke reagálást. A kis delfin azonban annyira belefeledkezett az üveghajó varázsába, és az utasok beszélgetésének követésébe, hogy egészen megfeledkezett szüleiről és az úti céljukról. Maggie mama várt egy keveset, de amint érzékelte, hogy nem történik semmi, a gyermekéhez sietett, és az orrával határozottan megérintette, majd bökdösni kezdte. Az orra és feje mozgásával tessékelte arrébb gyermekét, jelezve ezzel, hogy itt az idő, folytatni kell útjukat. Erre a látványra a hajóban utazók hangos kacagásban törtek ki. Az egyik édesanya meg is jegyezte: – Lám-lám a delfinmamáknak sem könnyű, ők is fegyelmezik a gyermekeiket. Maggie egy kicsit eltávolodott a hajótól, az útirányuk felé úszott, s arra várt, hogy Stella is kövesse. Ekkor hirtelen



meghallotta párja veszélyt, jelző hangját. Vele egy időben a testében is jelentkezett a veszély nagyon különös és fájdalmas érzete, melyet ritkán tapasztalt meg, de mozgósította az egész lényét. Tudta, hogy nagy baj van. Alig gondolhatta végig mindezt, amikor közvetlenül mellette nagy sistergéssel egy halászháló csapódott a vízbe. A delfinszülők a hálóban rekedtek. Stella, a kis delfin pedig egyedül maradt a hatalmas óceánban. Maggie izgatott úszással, fájdalmas hanggal tudatta gyermekével a veszélyt. Kérlelte, hogy ne jöjjön a háló közelébe, mert nem tud neki segíteni. Menekülésre bíztatta, s azzal, hogy majd ők is megpróbálnak kiszabadulni a háló fogságából. Maggie kérlelte Stellát, hogy maradjon az üveghajó közelében, mert ott bizonyára nem halásszák ki, s amint elmúlt a veszély a delfin találkozóhelyen várják meg egymást. – Kövesd a fényt, mindig azt keresd! Mindig a fény útján járj, drága gyermekem! – jutott el Stellához egyre távolabbról édesanyja óvó hangja, míg azt teljesen elnyelte az óceán. Stella hiába iparkodott már nem tudott szüleihez csatlakozni. Hallotta veszélyt jelző éles hangjukat, ismerte a tanítást, látta szülei vergődését a hálóban. Testében megjelent a veszély nagyon furcsa, eddig soha nem tapasztalt, különös érzése.



6. A kikötőben (Föld 1) Bizony, bizony Stella kíváncsisága, akaratlanul is nehéz helyzetet idézett elő. Nem indultak útjukra időben, sőt, nem hallgatva szülei kérésére sem, tovább időzött az üveghajónál. Stella azt sem tudta, mi történhetett szüleivel. Nagyon bízott édesapjában, aki többször is elmondta: ha időben érzékelik a halászhálót és annak peremét, és ha a halászok nem lesnek a menekülőkre fegyverekkel, nagyon rövid ideig ugyan, de van mód a menekülésre. Hogy mindez sikerült-e szüleinek, azt abban a pillanatban nem tudhatta. Az üveghajón kirándulók tehetetlenül és döbbenten nézték végig a halászháló merülését, a delfincsalád szétszakítását. Valamennyiüket riadalommal töltötte el a látvány. Egészen közelről érzékelték a halászháló rombolását, az ember pusztítását. Teljesen más érzés volt mindezt közelről megtapasztalni, mint a híradásokból értesülni. Az addig békés, harmonikus tengeri kirándulás hangulata, egy pillanat alatt az ellenkezőjére váltott. Mindenki aggodalommal és felháborodással beszélt a látottakról, a delfincsaládról, különösen a kis delfin sorsáról, aki láthatóan a kirándulóhajóval együtt a kikötő felé tartott. Stella nagyon egyedül érezte magát. Testében a félelem mellett egy másik érzés is megjelent, melyet már jól ismert, a pocija egyre erősebben korgott. Tudta, hogy éhes, és ennie kell, máskor ebben az időben már mindez megtörtént. Jelzett édesanyjának, de ezúttal nem szólalt meg az a kedves hang, amely már annyiszor hívta enni és lecsendesítette háborgó pocakját. Stella egyre hangosabban és hangosabban kérlelte édesanyját, de mindhiába, erre sem jött válasz. Közelebb úszott a hajóhoz, hátha az emberek érzékelik a gondját és segítenek. A hajón utazók látták, hogy a kis delfin egyre izgatottabban úszik a hajó mellett ide-oda. Talán szüleit keresi? – gondolták az utasok. Peti és Dávid a



névadó kisgyermekek is megkérdezték, hogy tudnak-e segíteni Stellának? A szülők ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint gyermekeik. A kirándulóhajó – csökkentve a sebességét – a kikötő felé vette az irányát. A kirándulásnak hamarosan vége, az utasok lassan készülődtek a kiszálláshoz. Stella mindebből annyit érzékelt, hogy lassult és más irányba úszott a hajó. Az emberek már nem az óceán szépségével, hanem a kikötéssel foglakoztak, miközben izgatottan tárgyalták a látottakat. Peti és Dávid le sem vették szemüket Stelláról, még mindig az üveghez tapadva nézték őt. – Édesanyám, mi történik a kis delfinnel, ha a hajó megáll, és mi kiszállunk? – kérdezte Peti. – Becsapva érzi majd magát, hogy elhagytuk – aggodalmaskodott szomorúan Dávid. – Mi lesz most vele? – faggatóztak tovább mindketten. Miközben a gyerekek a kérdéseikkel és Stella további sorsával voltak elfoglalva, nem vették észre, hogy a hajó kikötött, a felnőttek pedig a kiszállással foglalkoztak. – Gyertek, gyerekek, megérkeztünk! – hallották meg hírtelen édesanyjuk hangját. – Máris, ilyen gyorsan visszaértünk? – Hadd maradjunk még egy kicsit – kezdték volna a kérlelést, de édesanyjuk tekintete megállította őket. Gyorsan másként határoztak, egymásra pillantva szinte egyszerre mondták: – Édesanya! Szeretnénk elköszönni Stellától, ki tudja, mikor találkozunk vele. – Jól van, de siessetek, már megkezdődött a kiszállás – adta meg az engedélyt édesanyjuk.



Peti és Dávid gyorsan az üveghajó oldalához szorították arcukat, éppen úgy, mint pár órával ezelőtt, amikor még önfeledten gyönyörködtek az óceán szépségében. Nagyon erősen a Stellára gondoltak és kérték, hogy jöjjön közelebb hozzájuk. A kis delfin érezte, hogy megállt a hajó, és azt is látta, hogy a felnőttek egymás után hagyják el a fedélzetet. Ekkor ismét megpillantotta a két kisfiú furcsa fintorát, ahogy az üveghez szorították arcukat. Stella bátrabban közeledett a hajóhoz, orrával éppen ott érintette meg az üveget, ahol a két kisfiú arca volt a túlsó oldalon. A gyerekek nem mertek megszólalni, csak kézszorítással jelezték egymásnak, hogy te is azt látod, amit én? – Stella! Vigyázz magadra. Mi megérkeztünk a kikötőbe és kiszállunk – szólalt meg elsőként Peti, az idősebb kisfiú. – Mi a szüleinkkel haza megyünk, de te elszakadtál édesanyádtól, édesapádtól és delfin családodtól – folytatta a fiatalabb gyermek, Dávid. – Anya nekünk mindig azt mondta, ha valamit nem tudunk, kérdezzük meg a csillagokat, és figyeljük a választ – mondták mindketten egyszerre. – Gyerekek! Gyertek, mennünk kell! – hallatszott édesanyjuk sürgető hangja. – Stella! Kicsi delfincsillag! Csillag van a homlokodon, ha valamit nem tudsz, kérdezd mindig a csillagokat, vagy kérj tőlük segítséget – kiállották távozóban, és búcsút intve szomorúan léptek a partra mindketten. Stella mozdulatlanul figyelte a gyermekektől érkező hanghullámokat. Testében egyre nagyobb és nagyobb szomorúságot érzett, majd amikor a gyerekek a csillagot említették, hirtelen megint boldogság töltötte el. – Ha! Haaaaaaaaaaaaaa! A csillagról beszélnek! – ámult el Stella, és jobban figyelt, (biztosan megtudom mi az – gondolta magában), de csak annyit érkezett hozzá a gyermekek gondolataiból, „ha valami nehéz, vagy nem megy, akkor kérdezd meg a csillagoktól!”



– De hogyan kérdezzem meg, ha nem tudom, hogy mi az? – érdeklődött volna még mindig az üveghez nyomva az orrát, de látta, hogy a gyerekek édesanyjuk kezét szorongatva elhagyják a hajót. Ez volt számára az utolsó kép róluk. Hiába nyomta az orrát a hajóhoz és figyelte a hangokat, egyetlen ismerős rezgést sem érkezett hozzá. Stella még várt egy kis ideig, hátha történik valami, de a hajó határozottan egy helyben állt. Az utasok mind elhagyták, a napfény is fokozatosan halványodott. Egyszerre teljes sötétség borult a hajóra és Stellára is. A kis delfinnek ez volt az első éjszakája szülei és családja nélkül, egy olyan helyen, ahol még életében nem járt – a kikötőben. Hamarosan teljes sötétségbe burkolózott a víz felszíne is, csak a parton kigyulladt fények tükröződtek vissza rajta. Stella itt próbált nyugovóra térni, egyedül, segítség nélkül, korgó pocakkal. Testével szorosan az üveghajó oldalához simult, éppen úgy, ahogy édesanyja testéhez szokott bújni. Keveset aludt ezen az éjszakán, és alig várta a virradatot.



7. Emberközelben (Föld 2) A felkelő Nap sugarai éppen, hogy megérintették a Föld hátát és az óceán felszínét; máris megindult a kikötő szokásos nyüzsgő és hangos élete. Hajójukat a napi utazásra felkészítő halászok hangos köszönéssel, viccelődéssel üdvözölték egymást. A leggyorsabbak, pöfögő hangot adó motorcsónakjaikkal, azonnal neki is láttak munkájuknak. Mindenki a jó fogás reményével indult aznap is a halászatra. A nagyobb óceánjáró szállítóhajókat, amelyek a ki- vagy éppen a berakodásra vártak, hatalmas toronydaruk sokasága szolgálta ki. Ezek az óriásdaruk, úgy emelték fel és helyezték egymásra a több tonnányi áruval megrakott fémkonténereket, mintha építőkockák lettek volna. A konténerek egymáshoz csapódó zaja megszokott hang volt a kikötőben. Egy idő után egybeolvadt a hajók motorjainak, egyéb járműveknek, az árusok, a rakodómunkások, valamint az utasokat figyelmeztető hangosbemondó hangjával. Mindezek együtt képezték a kikötő mindennapi furcsa, mégis összeillő alapzaját. Ezek a hanghullámok jutottak el Stellához, aki számára mindez új, idegen és riasztó volt, az éjszaka viszonylagos nyugalma után, ráadásul egyedül volt és nagyon éhes. Stella úgy határozott, hogy felfedezi a kikötőt, hiszen nappal jobban szemügyre tud venni mindent. Sok-sok különböző méretű és alakú, egymástól kicsi távolságra lévő, a parthoz kötött hajót ringatott az óceán. Stella közel úszott mindegyik hajótesthez, a két kisfiút kereste. Az álló hajók között nagyon sok a kis delfin számára eddig ismeretlen dolog úszott a víz felszínén. A part közelben a víz felszínén, a szél és hullámok által az óceán közepéről kisodort moszatok között, törött üvegek, hálófoszlányok, horgászzsinór-darabok, kis szigetekként lebegtek a vízben. Ezek nagy veszélyt Mobil: +36 30 914 9648 Weboldal: www.szendelha.hu - E-mail: [email protected] Oldal 22


jelentettek a madaraknak, kisebb tengeri állatoknak Stella is óvatosan kerülgette azokat. Itt a óceán vízének illata, összetétele, színe is más, mert a partközeli nagyvárosok csatornahálózatából a szennyvizet tisztítatlanul engedik az óceánba. Stellának mindez új volt, idegen, bűzös és ebből adódóan nagyon riasztó. Két ember az egyik kikötőben ringatózó hajófedélzetet tisztította éppen, amikor Stella légvételre kiemelkedett a vízből. – Odanézz! Egy delfin! – kiáltott fel egyikük, s hívta fel társa figyelmét a szokatlan látványra. – Ugyan már! Mit keresne itt egy delfin? Delfin a kikötőben? Ki halott már ilyet? – morgolódott a társa, és tovább súrolta a fedélzetet. – Hidd már el, hogy delfint láttam! – erősítgette igazát az első, kitartóan kémlelve azt a vízfelületet, ahol a delfin felbukkant. Közben Stella mellett beindították az egyik hajó motorját, amelynek hirtelen zajától megijedt, és nagyot ugorva próbált távolabb kerülni a zaj forrásától. – Ott van! Látom! Egy delfin van a kikötőben! – kiáltotta a férfi, most már nagyon határozottan, ellentmondást nem tűrve. – Igen, én is látom! – felelte a társa, és mindketten a korláton áthajolva figyelték a delfin mozgását, aki hol az egyik, hol a másik hajó mellett tűnt fel. Egyre több munkás vette észre, s egyik hajóról a másikra átkiabálva adták tovább a nagy hírt, amely rövid időn belül futótűzként terjedt el az egész kikötőben. Mindenki látni akarta, és mindenkinek volt egy-két kedves szava Stellához. Aki csak tehette motorcsónakba ülve próbált a közelébe kerülni. A kikötőből kiinduló hajók fedélzetéről is kedves, szeretetteljes szavakat kiabáltak feléje az utasok. Stella mindegyik hajóhoz közel úszott, a két kisfiút kereste, akik a csillagról beszéltek neki. Nagyon-nagyon szeretett volna többet megtudni róla, de egyik hajón sem találta őket. Lassan beesteledett. Stella szomorúan tapasztalta, hogy hiába úszott oda minden hajóhoz, mégsem találta meg a gyerekeket. Talán holnap nagyobb



szerencsém lesz, és megtalálom őket – gondolta magában. Segélykérő hangjelet küldött az óceánon át a családjának, figyelte a visszaverődő hanghullámokat, szüleié azonban nem észlelte. Szomorúan, csalódottan, magányosan, éhesen és szüleire gondolva rejtőzött el, s egy hajó oldalánál szenderült álomba.



8. Magányosan (Levegő 1) Háromszor kelt fel és nyugodott le a Nap, amit Stella a kikötőben töltött. Mindennap ugyanazok a hangok, zajok, ébresztették fel, amelyekben egyre jobban kiismerte magát. A különböző hajók, keltette hanghullámokból, már megállapította azok nagyságát, és például azt is, hogy kiránduló- vagy halászhajó közeledik feléje. Ugyanúgy, ahogy az első naptól kezdve tette, közelébe úszott minden hajónak, hátha megint találkozik a két kisfiúval. S talán megint hallhat arról a különleges valamiről, melyet csillagnak hívnak az emberek világában, s amelyre annyira kíváncsi lett, hogy elszakadt a szüleitől. Mindhiába igyekezett, a két kisfiút nem látta, nem hallotta többé. A szavaik azonban mélyen az emlékezetébe vésődtek. Nagyon szomorú volt. Egyre jobban hiányzott családja: édesanyja, édesapja és a delfinközösség többi tagja, a nagy együttjátszások, a hatalmas ugrálások és a közös versengések, ki a gyorsabb, ki győzi le a társát? Egy belső érzés egyre erősebben jelezte, hogy nem kereshet, nem várhat tovább, mennie kell. Megállapította a kikötő élete hangos és nagyon veszélyes, nem kis delfinnek való élettér. A rossz érzést a pocakja is megerősítette, mert amióta szüleitől elszakadt nem evett semmit. Annak ellenére, hogy az emberek, akik motorcsónakban közelébe úsztak és egy fém vödörből halakat dobáltak feléje, amelyek élettelenül pottyantak a közelébe, és azonnal el is merültek az óceán hullámaiban. Stella még nem ismerte a táplálkozásnak ezt a formáját. Bár szülei bíztatták, ha nagyobb lesz halászni fog, mint a többi delfin. Addig, azonban amíg édesanyja tején élt, csak figyelte a többiek halfogását, ő még nem vett abban részt. Ahogy felidéződtek benne az otthoni érzések, szívébe belesajdult az egyedüllét érzése. Szájában pedig megjelent édesanyja tejének



íze, ezen elábrándozott egy kis ideig. Emlékképeiben felidéződött édesanyja evésre invitáló hangja, gondolatban jó nagyokat kortyolt a finom, meleg tejből. Ábrándozásának egy hatalmas, hófehér színű, több szintes óceánjáró hajó kürtjele vetett véget, mely éppen elindult a kikötőből. Hangos és hosszú kürtjelekkel adta hírül, hogy hosszú óceáni útra indul. A fedélzetén tartózkodó utasok integettek a parton maradt hozzátartozóknak. A magasból gyorsan meglátták Stellát, és az utasok szinte egyszerre kiabálták utastársainak, élénk gesztikulációval a parton maradt hozzátartozóiknak is jelezték, hogy delfint látnak. Azt is megállapították, hogy nagyon szerencsés útjuk lesz, mert már a kikötőben delfint látnak. Az emberek világában a delfin látványa hatalmas szerencsét jelent. A minden irányból jövő erős hanghullámok Stellát visszahoztak a jelenbe. Egyre erősebben érezte szülei hiányát, akikről már napok óta semmi hírt nem kapott, hiába küldte szét az óceán minden irányába a segélyhívó hangokat, sehonnan sem érkezett válasz. Ez az érzés erősebb volt, mint a kíváncsisága. Elhatározta, hogy lesz, ami lesz, nem várakozik tovább, elindul hazafelé, és megkeresi a szüleit és a családját: egyszer majd csak megtudom, hogy mi is az a csillag- gondolta.



9. A madarak (Levegő 2) Bach: Air A nagy óceánjáró hajó méltóságteljesen szelte a vizet, a legkisebb megerőltetés nélkül jutott ki a kikötőből a víz felszínén a hatalmas hajótest. A dübörgő motorok, kelltette hullámokkal együtt úszott Stella is. Nagyon bízott abban, hogy helyesen döntött és hamarosan megtalálja mindazt, amit keres. Amikor a víz felszíne fölé ugrott, egyre jobban távolibbnak látta a kikötőt és annak épületeit. A hatalmas daruóriások is egyre messzebbre kerültek: bár katonás rendben sorakozó zsiráfokhoz hasonlító testük, még így is jól látszódott. A kikötő zaja ebbe a távolságba már nem hallatszott el. Hamarosan elérték a kikötő határát jelző, óriási kőtömbökből felépített partvonalat, amely az „anyai kitárt ölelő karhoz” hasonlóan mélyen nyúlt be az óceánba. Ez az „ölelő kar” fogadta magába, majd indította útjára azokat a hajókat, amelyek a kikötőbe érkeztek, illetve a kikötőből indultak. Ennek a partszakasznak az is a feladata volt, hogy a hatalmas óceáni áramlások keltette hullámokat megtörjék. A lecsendesedett hullámok nem tettek kárt a kikötőben várakozó hajókban és a parton álló épületekben. Ezúttal nem kellett vihartól tartani, az óceán egészen nyugodt volt. A hajó hullámverésén kívül más mozgás alig volt. A Nap teljes pompájában ragyogva küldte szét a sugarait, aki csak tehette, élvezte ezt. Stella, ahogy elúszott a partvonal mellett köveken sütkérező fókacsapatot vett észre. Teljesen elnyúlva, lassan, élvezettel fordították testüket egyik oldalról a másikra, hogy minél több napfényt gyűjthessenek magukba. Bőrük színe alig különbözött a kövek színétől. A fókák között egy-egy fehér albatrosz is pihent, míg a többiek hangos vijjogással köröztek fölöttük. Stella illendően köszöntötte őket. A fókaközösség legidősebb tagja, méltóságteljes magasságra emelt fejtartással kérdezte a kis delfintől, hogy mi járatban van Mobil: +36 30 914 9648 Weboldal: www.szendelha.hu - E-mail: [email protected] Oldal 27


így, egymaga? Hol vannak a szülei, faggatózott tovább a fóka, mert Stelláról látszódott, hogy kisgyermekkorban van. A kis delfin lassan elmondta elveszésének történetét: mesélt a szüleiről és a delfincsaládról, az üvegfenekű hajóról, a hajón utazó kisgyerekekről, akiktől megtudta, hogy a légzőnyílása körül található különleges jegyet, csillagnak nevezik a földön élő emberek. Szomorúan mesélt az ijesztő halászhálóról, a szülei kétségbeesett próbálkozásáról, a kikötőben eltöltött napjairól és arról, hogy minden az ő kíváncsisága miatt történt. A fókák és az albatroszok nagy együttérzéssel hallgatták a szomorú történetet. Amikor mondanivalója végéhez ért, megkérdezte: – Mondjátok, nem láttátok a szüleimet, nem tudjátok, hogy mi történt velük? Rövid tanácskozás után a legidősebb fóka így válaszolt: – Nem jártak erre, és nem is halottunk felőlük semmit! Aztán folytatta: – Amikor együtt melegedünk és pihenünk a köveken – mint most is–, akkor beszéljük meg az eseményeket. Így kapunk hírt a különböző óceánokban, tengerekben élő testvéreinkről, és értesülünk a világ legkülönbözőbb eseményeiről is, de ekkor számolunk be a velünk történtekről és küldünk hírt magunkról is, de a te szüleidről nem hallottunk semmit – válaszolta az idős fóka. Ekkor a köveken pihenő albatroszokhoz fordult a kérésével Stella. Ismerte jól a hatalmas óceánokat, átszelő madarakat. Gyakran látta hófehér testüket a végtelen óceán felett átrepülni. Abban bízott, hogy talán ők tudhatnak valamit a családjáról. A megkérdezett madár is hasonlóképpen beszélt, mint az idős fóka. Sajnálattal mondta, hogy nem találkozott Stella szüleivel. Megígérte, hogy minden rokonának elmondja a kis delfin törtnetét és kéri, hogy segítsenek Stella szüleit megtalálni, illetve a kis delfint hazajuttatni. Ezzel az albatrosz be is fejezte a beszélgetést, s egy különleges hangot hallatva elrepült, s vele együtt a többi madár is. A kis delfin a távozó madaraknak és a fókáknak is



megköszönte a segítséget, s tovább folytatta útját. Valójában egészen egyedül maradt, mert óceánjáró hajótól, amellyel együtt indult a kikötőből egyetlen hanghullám sem érkezett. Egyenletes tempóban úszva hagyta el a kikötőhöz tartozó vízterületet. Ahogy kiért a nyílt óceánra, megpróbálta megtalálni a hazafelé vezető irányt. A négy égtáj minden irányába szétküldte a delfinhang navigációs jeleket. Figyelve a visszajövő rezgéseket, de mindhiába, nem érkezett az otthona irányát jelző információ. Ahogy a helyes irányt keresve töprengett magában s éppen levegővételre emelkedett ki az óceánból, a távolban megpillantott egy gyönyörű, hatalmas, fehér madarat, amely méltóságteljesen repült. Hatalmasabb volt minden eddig látott madárnál. Mivel az óceánból nem érkezett számára megfelelő válasz, úgy döntött, hogy arra úszik, amerre a gyönyörű hófehér madár repül, megkérdezi őt is. Ettől a gondolattól szinte megsokszorozódott az ereje, amely éhsége miatt már fogytán volt. Megújult erővel, hatalmas lendülettel és vetődésekkel úszott, így próbálta magára felhívni a gyönyörű hófehér madár figyelmét, azonban az olyan magasan repült, hogy a kisdelfin épphogy követni tudta a röpülésének irányát. Közben több, másfajta madárraj is elrepült fölötte. Mindegyik megkérdezte tőle: – Merre tartasz kis delfin egyedül? Hol van a családod? – szólították meg a magasból. – Hazafelé igyekezem, és keresem a szüleimet, akiktől egy halászháló miatt váltunk el – válaszolta Stella. – Ah! Te vagy az a kis delfin, akiről a madárközösség gyűlésén halottunk – válaszolták, és egészen közel repülve hozzá, folytatták a beszélgetést. – Közösségünk vezetője kérte, hogy segítsük utadat, s ha találkozunk a szüleiddel, mondjuk el merre láttunk téged. Ez idáig sajnos nem találkoztunk velük – folytatták a magasból a beszélgetést –, de ha látjuk őket vagy találkozunk más delfinközösséggel, azonnal elmondjuk nekik is, hol találkoztunk veled.



– Addig is jó utazást kívánunk neked! Tarts ki, bármilyen nehéz is. S ne feledd! Ússz mindig a fény felé! – így köszöntek el Stellától, majd ismét a magasba emelkedve, sebesen szállva folytatták útjukat. – Meg tudnátok mondani, hogy mi az a csillag, és hol találom? – kiabálta utánuk kíváncsian a kérdést, de a madarak válaszát már nem hallotta. – Köszönöm a segítséget! – kiáltotta a távozó madarak után Stella. Örömmel töltötte el a beszélgetés, érezte, hogy vándorútján nincs egyedül. Bár célját még nem érte el, tudta: segítségre számíthat. Hálával idézte fel a madarak vezetőjével folytatott beszélgetését és gondolatban megköszönte, hogy megtartotta ígéretét.



10. A Szellőlány (Levegő 3) A Nap aranysárgán ragyogott, a kék óceán milliónyi vízcseppje fényszőnyegként terült szét a víz felszínén. Stella jó ütemben haladt, egyenletes tempóban vette a levegőt, majd ismét a vízfelszín alá merült. Úszás közben folyamatosan küldte és fogadta a tájékozódó és a szüleit kereső hangradar jeleket, amelyekből megállapította, hogy a már jól ismert halcsapatokkal is találkozott. A családjáról még nem érkezett semmi hír. Stella szívét azonban mégis egy különös érzés töltötte el. Hitt abban, hogy megtalálja a szüleit, csak kitartóan kell keresnie, és nem szabad feladnia. Ezekkel az érzésekkel folytatta vándorútját. A kiemelkedéseknél jól látta a teret, mely körülvette. Látott több madárcsapatot, melyek körkörös repüléssel és vijjogó hangokkal jelezték a bőséges halfogás lehetőségét. Érzéseiben megint felidéződtek szülei szavai. Arra tanították, mindig a madarakat figyelje - majd ha nagy lesz és halakkal fog táplálkozni -, mert ők a magasból jól látják, merre vonulnak nagy rajokban a halak, ezért mindig fölöttük köröznek. Boldogsággal töltődött fel a ragyogó napfényéből szőtt szőnyeg láttán, és jóérzése csak fokozódott, amikor felismerte, hogy a napsugarakból a víz felszínén képződött fényhídon úszik. Gondolataiban hallotta édesanyja utolsó intelmét: „Kövesd a fényt! Mindig a fény útján járj!” Távolról látta a gyönyörű fehér madarat is, amelyet követett. Ujjongó érzéssel ismerte fel: a madár a fény útján vezeti. Bizonyossággal érezte, hogy hazatalál. Nem foglakozott az idővel, nem érzett éhséget. Felnőtt delfinek gyorsaságával szelte az óceán vizét. Nagyon boldog volt, és biztonságban érezte magát. Belső vágya hajtotta, hogy ismét együtt lehessen szüleivel és családjával. S ez megsokszorozta az erejét. A következő légvételnél egy finom fuvallatot érzékelt, mely lágyan simogatta meg a testét. Szülei hívták fel a figyelmét erre a különös érintésre, amelyet már régen nem érzett.



– Óh! Ez a Szellőlány érintése! – ismerte fel nagy boldogan, hatalmas ugrásokkal és forgásokkal köszöntötte őt. A Szellőlány a nagy Szélnemzetség legfiatalabb és legszebb tagja volt, éppen úgy, mint Stella. Szülei sokat meséltek a különböző tengeri és óceáni széljárásokról, azok hullámnagyságairól. A kis delfin a Szélnemzetség valamennyi tagjával megismerkedett, még amikor szüleivel volt. Tisztelte azokat, hiszen több méteres hullámokat voltak képesek egy pillanat alatt létrehozni, amelyek elől az óceán mélyebb vizeibe úsztak a delfinek. Tudta, hogy ebben semmi rossz nincs, mert a Szélnemzetség valamennyi képviselője a saját feladatát teljesítette. A Szellőlánynál azonban Szélnemzet egyetlenegy tagja sem érintette finomabban a kis delfin testét. Nem csoda hát, hogy boldog cipeléssel és hatalmas ugrásokkal köszöntötte őt. – Drága Szellőlány! Jaj, de jó, hogy megtaláltál! Nagyon jó, hogy találkoztunk! Éppen elvesztem, elvesztettem a szüleimet és a családomat is. Nem találkoztál velük véletlenül? Nem láttad, merre járnak? – érdeklődött nagy boldogan. – Sajnálom, de nem találkoztam velük! – válaszolta a Szellőlány. Gyengéd érintéssel a víz felszínén lágy hullámokat keltett, Stella bőrét pedig szinte egyetlen pillanat alatt megszárította. Egy távolabbi földrészen, amelyet az emberek világában Európának neveznek, ott volt dolgom. Én is most tartok hazafelé – folytatta a beszélgetést a Szellőlány. – Milyen jó neked, hogy te tudod, merre kell menned – szólt közbe Stella. – Te is tudod. Figyelj mindig a belső megérzésedre, az pontosan elvezet oda, ahova kívánod. Látom, hogy a fény útján úszol, ez biztosan jó irány! – Oh! Te olyan okos vagy! – tűnődött el a halottakon a kis delfin – Te biztosan nem hagytad volna el a szüleidet, csak mert kíváncsi voltál valamire. – Az nem olyan biztos. Velem is előfordult már, hogy eljöttem otthonról. Amikor valami nagyon érdekel, gyorsan térülök-,fordulok, a földet már gyorsan körbe is forogtam, és már is otthon vagyok.



– Hű, de jó neked Szellőlány – szakította félbe izgatottan a kis delfin. – Akkor kérlek, mondd meg nekem mi az a csillag? – tette fel a gyorsan a kérdést, és nagyon bízott abban, hogy most végre megkapja a választ. – Nem tudom mi az – válaszolta a Szellőlány, majd így folytatta: – Mennem kell, nem időzhetek veled tovább, nagyon sajnálom, de ha találkozom a családoddal, elmondom, hogy beszéltem veled, és hogy keresed őket. – Van még egy javaslatom – folytatta a Szellőlány. – Mi lenne az? – kérdezte kíváncsian a kis delfin. – Kérd a Naptól, a Levegőtől, a Földtől és a Víztől, hogy segítsék a hazafelé vezető utadat. – Jó ötlet, köszönöm, de nem tudom, hogy kell azt tenni. – Nagyon egyszerű – válaszolta a Szellőlány –, egyszerűen megkéred őket! – és búcsúzóul lágy fuvallattal simította körbe Stella testét. – Köszönöm a segítséget Szellőlány! – kiáltott utána Stella.



11. A delfintanács ülése (Tűz 1) A csapdába esett delfinpár sorsáról nem halottunk, amióta a halászháló becsapódott közvetlen a közelükbe nagy robajjal és fröccsenéssel, foglyul ejtve azokat, akik a háló sugarán belül rekedtek. Replay azonnal érzékelte a veszélyt, és menekülést jelző hanggal hívta családját. Akkor nem sejtette, hogy gyermekük eltávolodott tőlük. Míg izgatottan rájuk várakozott egy hatalmas ugrással felmérte, hogy mekkora sugárban dobták ki a hálót. Idős delfinek elbeszéléséből tudta, hogy az egyetlen menekülési lehetőség adódik: mégpedig a kidobást követő pár pillanatban a háló peremének gyors átugrásával, mielőtt a háló még mélyebbre süllyedne, vagy azt szorosabbra húznák a hajó fedélzetéről. Tudta, hogy lassú úszással, nehogy a háló szövedékében fennakadjanak, el kell jutniuk a háló pereméig, majd egy gyors ugrással átlendülhetnek fölötte. Így tanították azok a delfinek, akik megmenekültek a halászhálótól. Ez volt Replay menekülési terve is. Bízott Maggie és gyermeke ügyességében, hiszen többször tapasztalta, milyen gyakran ugrottak nagyokat. Sürgetően hívta és várta a családját, hiszen minden másodperc számított a menekülési terv végrehajtásához. Eközben Maggie szíve majd meg szakadt bánatában, hogy a háló elválasztotta gyermekétől, és egymagára maradt, segítség nélkül. Maggie gyermekével akart maradni, de nem tehette, mert a halászháló közvetlenül mellette merült el az óceánban. Körvonalát a rajta lévő jelzőbóják jól láthatóvá tették. Maggie érezte, hogy nem tud gyermekéhez közeledni, és azzal is tisztában volt, ha nem indulnak azonnal, végleg a háló rabságában maradnak. Vívódásának párja halogatást nem tűrő hangja vetett véget. Tudta, hogy elérkezett a menekülés ideje, mely egyúttal a gyermeküktől való elszakadás fájó pillanata is volt. Replay ekkor halotta meg párja hangját, ahogy gyermeküknek a fény követését tanácsolta, illetve a delfin találkozóhely koordinátáit ismételte.



Ekkor döbbent rá arra, hogy nemcsak a háló jelenti a bajt, hanem történt ennél sokkal nagyobb dolog is: elszakadtak a gyermeküktől. Beleborzongott a gondolatba, szívébe mély fájdalom hasított, de nem várhattak, cselekedniük kellett. A hálóban nagy volt a kavarodás, addigra már minden ott lévő lényben tudatosult, hogy fogságba kerültek. Hatalmas, vergődések között próbáltak a kényszer helyzetből megszabadulni, de mindhiába. A háló örökre fogságba ejtette őket. A delfinpár ebben a kusza és zavarodott helyzetben, mély fájdalommal szívükben, de rendíthetetlen menekülési ösztönnel úsztak a háló pereméhez, majd egyszerre egy hatalmas lendülettel átugrották azt, és ugyanezzel az erővel haladtak egyre távolabb. Megmenekültek! Szabadok voltak! Első gondolatuk volt: megkeresni Stellát. Izgatott, kereső hangjukra gyermeküktől nem érkezett válasz, ugyanakkor egyszerre több halászhajót és hálót jelzett a hangradarjuk, így fájó szívvel, gyorsan menekülniük kellett a gyötredelmes helyszínről. Napokat úsztak csendesen, szinte megállás nélkül. Gyermekük elvesztése nagy fájdalommal, töltöttel el őket. Segélykérő, veszélyt jelző és családazonosító hangjelet bocsátották szerteszét az óceánban. Akikkel az útjuk során találkoztak, mindenkinek elmondták: keresik az elveszett gyermeküket, aki még azt sem tudta, hogy szülei megszabadultak a hálótól. Kérték valamennyi vízben és levegőben élő társukat, ha találkoznak Stellával, aki a homlokán csillag alakú jelet visel, adják át az üzenetet. A fájdalom mellett mélyen élt bennük a remény, hogy hamarosan viszontlátják elveszett gyermeküket. Egy heti folyamatos vándorlás után kimerülten érkeztek meg a delfintanács ülésének színhelyére. Minden évben egy alkalommal, az óceán közepén gyűlt össze a világ tengereiben és óceánjaiban élők delfinek, hatalmas nemzetsége. Maggie és Replay ezen a tanácskozáson kívánták bemutatni a gyermeküket. Itt kérték volna a Vének Tanácsának véleményét a csillag alakú jelről is, amelyről



már minden delfintársuk értesült. Talán éppen emiatt sokkal többen jöttek el a tanácskozásra, mert a saját szemükkel szerették volna látni a különös jelű kis delfint. Sajnos minden másképp történt. Máskor a delfinsokadalom ugrálásától pezsgő vízfelület most békés volt, a delfinek mozgásból alig lehetett érzékelni, hogy mekkora számú közösség gyűlt itt össze. A hatalmas nemzetség csendesen úszkált fel és alá, érzékelhető volt a feszült és izgatott várakozás. Mindenki tudatában volt annak, hogy mekkora a baj. A fáradtságtól és éhségtől kimerült szülőket izgatottan, nagy szeretettel és együttérzéssel fogadták családtagjaik. Az összetartozás ereje érzékelhető volt. Mindenki örült a bravúros megmenekülésüknek, azonban a delfin bébi sorsa miatti aggódás lecsendesítette a máskor oly harsány üdvözléseket. A beszélgetésnek Elfon, a fehér fődelfin hangja vetett véget. Illendően köszöntötte nemzetsége valamennyi tagját: – Kedves Testvéreim! Rokonaim! Valamennyiünknek tudomása van a szomorú eseményről. Mióta hírül vettük Stella eltűnését folyamatosan küldtünk a hangjeleket. Ti, akik most jelen vagytok a világ valamennyi tengerének és óceánjának a vizét képviselitek, tőletek kérdezem: találkozott valaki Stellával? Vagy halotta valaki a segélykérését?A delfinnemzetség tagjai tanakodva néztek egymásra. Senki sem találkozott vele, és hírt sem hallott felőle. – Én hiszem, hogy Stella él, és hazafelé tart – folytatta Elfon. Egyetértő hangok érkeztek a közösségből. A delfinnemzetség többsége így gondolta, azonban voltak néhányan, akik arról beszéltek, hogy Stella még kicsi, és élelem nélkül nem tudható, hogy meddig bír úszni. Elfon türelmesen megvárta, amíg mindenki elmondja a véleményét, majd folytatta: – Mivel Stella még kicsi, a hangradarja fejlődőben, ami a hanghullámainkat a nagy távolság miatt, még nem érzékeli. Az a javaslatom, hogy valamennyien egyszerre küldjünk egy hatalmas hanghullámot, abba az irányba, ahol elszakadtak egymástól. Ez olyan erősségű hang, mely bizonyosan eljut hozzá. A hangradarjának ezt az óriás hanghullámot érzékelnie kell. Bizonyos vagyok abban, hogy ez a hangmennyiség eljut hozzá, és hazasegíti a mi legkisebb, elkóborolt gyermekünket. Mobil: +36 30 914 9648 Weboldal: www.szendelha.hu - E-mail: [email protected] Oldal 36


A delfinnemzetség tagjai egyetértettek vezetőjük javaslatával. Beleegyezően bólogattak, vagy ütögették mellúszójukkal a víz felületét, voltak olyanok is, akik a gondolatot hatalmas lendületű ugrálással helyeselték. A fődelfin Elfon folytatta: – Valamennyien alkossunk nagy kőrt. Egy megbeszélt jelre egyszerre, egy irányba küldjük a hangjelet. Ezáltal erős rezgések kerülnek az óceánba, amelyet még a víz is felerősít. Ismét mindenki helyeselt, füttyentett, volt, aki ugrott is egy nagyot örömében. Amikor elcsendesedtek Elfon jelzésére megkezdték az egymás mellé rendeződést, a kör kialakításához, amelyet a levegőből egy ismeretlen nagy fehér madár is segített. Nem volt könnyű ilyen tekintélyes számú delfinnek egy nagy körbe rendeződni, de végül csak sikerült. Amikor minden delfin elfoglalta a helyét, Elfon megismételte a feladatot. Kérte, hogy mindenki pontosan, egyszerre, egy irányba és a tőle telhető legmagasabb rezonanciájú levegőt fújja ki, amelybe pontosan rögzítik Stella hazafelé vezető útirányának koordinátáit. Így is történt. A megbeszélt jelre hatalmas mennyiségű és nyomású levegőt préselt ki valamennyi delfin, az óceán középpontja felé, mely óriás vízbuborékká alakult. Olyan volt, mint egy óriási „lufi”, mely gyorsan végigszáguldott a bolygó vizeiben, megrengetve, megérintve mindazt, ami útjába került. Elfon füttyjele még kétszer hangzott fel. Két alkalommal képződött óriási hangbuborék, amely még két alkalommal száguldott végig a „Kék bolygó” vizeiben. Valamennyien hittek abban, hogy tervük sikerrel jár, hogy a hazafelé vezető hanghullámok eljutnak Stellához. Ebben a bizakodó várakozásban maradtak valamennyien.



12. A találkozás (Tűz 2) Wangelis Stella eközben csak vándorolt, sok éjjelen és nappalon át, egyedül a végtelen óceán vizében vándorolt… vándorolt… vándorolt…, követve a fényszőnyeget és a gyönyörű fehér madarat. Amikor leszállt az este, alig pihent, keveset aludt, várta a hajnalt, az első napsugarat, mély végigsimogatta a vízfelületet ez volt, a jel, hogy ismételten útra kelhessen. Éhségét legyőzte, erejét megsokszorozta a vágy, hogy hazataláljon. Akivel találkozott a vándorlása során mindenki megszólította és útiránya felől érdeklődött. Stella mindenkinek elmondta, hogy hazafelé tart, és megkérdezte: látták-e a szüleit és tudják-e mi az a csillag, de senki nem tudott válaszolni. Egyik alkalommal egy érdekes hang érkezett hozzá, mely az óceán felszínéről jött. Hangradarja fémszerkezetet jelzett. Úgy döntött, hogy megnézi mi az, és egy hatalmas ugrással a víz felszíne fölé emelkedett. Egy kisebb, torony alakú jelző bója ringatózott a víz felszínén, melynek csúcsán egy harang himbálózott. A bólya nemcsak a hajósoknak mutatott útirányt akár ködben is, hanem békés pihenőül szolgált a fókáknak is, akik az alsó, kör alakú peremen, mely a víz fölött ringatózott, szorosan egymáshoz zsúfolódva pihentek. A bólya körül a vízben több fóka úszkált, vagyis „állt sorba” egy kis pihenőhelyért. A jelző bója csúcsán pedig egy albatrosz pihent. Talán nekem sem árt pihennem egy kicsit, gondolta Stella, és a fókák közelébe úszott. Velük is megbeszélte a történetét, majd próbaképpen ismét szétküldte, a családját kereső hangjeleket. Ekkor valami váratlan dolog történt! Ismerős hang érkezett vissza. Majd kiugrott a szíve a boldogságtól! Hatalmasat ugrott a víz felszínén, majd sebesen mélyre úszott, és ismét kiemelkedett. Stella azonnal megismerte szülei, azaz családja hangjelét, amelyek bizonyos időnként ismételten megérkeztek hozzá. Körbeölelve, simogatva mutatták számára a hazafelé vezető irányt. Stella most már bizonyosan érezte, hogy hazatalált. A hanghullámok pontosan vezették. Nem időzött tovább, sietve elbúcsúzott a pihenő fókacsapattól, akik vele örültek pontosabban osztoztak örömében. A



hang irányába kezdett úszni, hatalmas iramban. trombitálásának visszaverődő hangjai sokáig kísérték őt.

A

fókák

öröm

Kicsi teste szántotta vizet, a levegővétel utáni visszacsapódásoknál óriási hullámok keletkeztek, akkorák, amelyeket a motoros hajók szoktak kelteni. Stella örömtől mámorosan úszott… úszott… úszott… úszott…, a hazafelé vezető hangok biztos rezgésében. Amikor már elég közelinek érzékelte a családját, ő is elküldte a megérkezését, jelző hangját. A delfincsalád bizakodó várakozásban fürkészte az óceán minden rezdülését. A hatalmas hanghullámok szétküldését követően, több rokoncsalád válaszolt a legtávolabbi vizekből, hogy eljutott hozzájuk Stella keresésének híre. A szülők izgatott várakozással figyelték a legapróbb rezdüléseket is. A várakozástól feszült pillanatban Maggie mama szíve nagyot dobbant, hangradarja biztosan jelezte gyermeke jelenlétét. A boldogság egy pillanat alatt átjárta az egész testét. – Megvan! Megvan! Jön hazafelé! Sikerült! – kiáltott fel Maggie, addigra már Replay is érzékelte gyermekét! Az óceán még nem halott olyan boldogságos hangot, mint amit a szülők adtak ki gyermekük megtalálása felett érzett örömükben. A delfinnemzedék valamennyi tagja mámoros boldogságban tört ki, diadalmas győzelmi hangjuk visszhangzott az óceánban. Maggie, Replay és a delfincsalád azonnal Stella elé sietett, mert a hangok alapján már tudható volt, hogy nagyon közel vannak egymáshoz. A magasból figyelő fehér madár azt látta, hogy az óceán két ellentétes irányából, nyíl egyenesen, két sugár tart egymás felé. Az egyik sugár Stella, a kis delfin volt, a másik sugár pedig az eléje siető családja. A következő pillanatban hatalmas felemelkedő vízsugár jelezte Stella és szülei boldog találkozását. Az örömük leírhatatlan volt. Az egymásra találás éppen akkor történt, amikor a Nap az utolsó, legselymesebb színű és érintésű sugarával simította végig az óceán felszínét, mielőtt arra a napra elköszönt volna tőle.



A boldog, elcsigázott és éhes kis delfint édesanyja megetette. Stella hatalmas cuppanásokkal szívta magába a régóta nem ízlelt tejet. Az elválásuk óta egyikük sem evett egyetlen fickándozó halat sem. Ezt követően indultak közösen, a delfintanács ülésének színhelyére, ahol határtalan boldogsággal fogadták őket. Boldog delfinek sorfala között érkeztek meg Elfon elé. Stella illendően köszöntötte a nemzetségét és annak valamennyi elöljáróját, akik megkérték, hogy mondja el vándorlása történetét. Stella szép sorjában a legapróbb részletekig elmesélt mindent semmit nem felejtve ki a kalandozásból. Mikor a történetének a végéhez ért Elfon megkérdezte tőle: – És mondd csak, megtudtad, mi a csillag? – Sajnos nem – válaszolt egy kissé szomorúan Stella, és folytatni akarta a mondandóját, amikor a magasból megszólalt a gyönyörű hófehér madár, aki idáig vezette: – Hadd válaszoljak a kérdésedre. Minden delfin a hang irányába fordult, a madár pedig fölöttük körözve, így folytatta: – A csillag az, ami az égen, akkor kezd el világítani, amikor a Nap már elköszönt és átadta helyét a sötétségnek. Ők azok, amelyek bevilágítják a legkisebb szegletet is, minden irányban és mindenkinek egyformán ragyognak. Így segítik a vándorokat, az útkeresőket, még a hajósoknak is irányt mutatnak. Amikor éjszaka van, és ti megkezditek az alvásotokat, ha felnéztek az égboltra, megláthatjátok őket, láthatjátok ragyogásukat. Sokan azt hiszik, hogy csak az égbolton vannak. Amit azonban nem láthattok, az a következő – folytatta a fehér madár: – Az óceán fölött repülve, amikor a Nap sugarai nem perzselnek, hanem melegítenek, éppen úgy látható az óceán vízfelülete, mint a csillagos ég. A rávetődő napsugarak milliónyi csillagként tündökölnek. A lemenő napidőben, amikor az óceán a sötétebb vízruháját ölti magára, ezüstösen csillannak meg a fénnyel teli vízcseppek. Amikor teljesen lemegy a Nap és a vízre sötétség borul a tiszta égbolt valamennyi csillagát, visszatükrözi a víz felszíne. A távoli hegyvonulatok fölött repülve, a hófödte hegycsúcsokról sok-



sok apró szikrázó csillagként verődik vissza a Nap fénye, s amikor a hó puha takaróként teríti be a földet, ezüstös csillagminta sokasága jelenik meg benne. Azért nem látjátok, mert benne éltek. A csillagok fényének ragyogása a létetek. iránytűje, útmutatója, táplálója mindennek, s amikor a legnagyobb sötétség borul a világra, ők akkor élednek, hogy mint milliónyi lámpás fénye ragyogják be az életet. A fehér madár választ sem várva, hatalmas szárnysuhogással emelkedett fel a végtelen levegőégbe. Budapesti idő: 20.33. Los Angeles-i idő: 11.33.



ÚTRAVALÓ Csillagfénye vezet Téged, hazavivő ösvényen. Soha ne feledd: lelked útján a Fény vezet. Lehet bármi sok, és érdekes, a világ dolga, hogy felfedezd, s miután felfedezted, saját utad megkeresd.

Hinni a jót, a szépet, értékesnek látni az értékeset. Ez mestertudása minden Léleknek. Ne feledd ez üzenet mindenkinek, kinek füle van a jóra, a tiszta szép szóra. Földi csillag bárki lehet, kinek szívében tiszta a szeretet.

Lelkek útja az, hogy lássák, tudják és használják a különböző utakat. Hegyre fel sokféle út vezet, mely minél magasabb egyre kevesebb lelket vezet. S ki egyedül halad útján tova, belül egyre tisztábban szól lelke szava.

Csillagküldött földi térben, fényét erősítve győzi le a sötétet. Néha elhalványul Ő maga, míg rátalál a Fény útjára. S ha helytállsz abban mit magadnak okoztál, Fénylő gyönggyé válsz ÉG-FÖLD Csillaghálóján Ámen

TARTALOM



Első fejezet

A születés

2

Második fejezet

A vagány kis delfin

5

Harmadik fejezet

A mélység felfedezése (Víz 1)

8

Negyedik fejezet

Az üveghajó (Víz 2)

11

Ötödik fejezet.

Az elcsábulás (Víz 3)

14

Hatodik fejezet

A kikötőben (Föld 1)

18

Hetedik fejezet

Emberközelben (Föld 2)

22

Nyolcadik fejezet

Magányosan (Levegő)

25

Kilencedik fejezet

A madarak (Levegő 2) Bach: Air

27

Tízedik fejezet

A Szellőlány (Levegő 3) Vangelis:

31

Tizenegyedik fejezet

A delfincsalád ülése (Tűz 1) Vangelis:

34

Tizenkettedik fejezet

A találkozás (Tűz 2) Vangelis:

38

Útravaló

42



Stella az újszülött és kíváncsi kis delfin története Mesekönyv, mely iránytűje a gyermeki és felnőtt létnek. Átfogóan vezeti a gyermekek lelkét, nagyszülők, szülők képzeletét. Mese a gyermeki énnek, élettörténet és útmutató a felnőtteknek. Stella a kis delfin különleges csillagjegye nagy érdeklődést kelt a delfincsaládban. Sem szülei, sem család tagjai nem láttak még ilyet, de mindenki olyannak szereti őt, amilyen. Megtörténik a tragédia: a boldog gyermekkornak hirtelen vége szakad, a halászháló szétszakítja a családot. Míg Stella kíváncsian az üvegfenekű hajót követte, eltávolodott szüleitől. Hallotta édesanyja hangját, de hiába. Így maradt magára, majd került az óceán partjára, az emberek világába. Egyedül, számára ismeretlen térben kellett megküzdenie az ismeretlenséggel. Nélkülözött, legyengült, egyedül kereste a hazafelé vezető utat, majd nagy elhatározásra jutva, indult neki újra a nagy óceánnak. Nem törődött nehézséggel, viharral, széllel, sötéttel, csak kereste a családját. Vándorlása során sok ismerőse, segítője akadt, de a segítő, együtt érző szavakkal is, egyedül kellett megküzdenie magával, önként vállalt sorsával. A történet végén minden jóra fordul – mint minden valamire való mesében – rátalál szüleire és a delfinnemzetségre. Az utolsó pillanatban megbizonyosodik arról, hogy ki végig segítette láthatóan, de mégis láthatatlanul a hazafelé vezető út irányát mutatva repült felette. A történet a gyermekek számára mese, mely jelen van a felnőttek életében. Hányszor csábultunk el valamilyen csillogást követve? Nem fordulunk vissza, mikor még lehet, nem akarjuk hallani a hangot, mely segítőnk lehet, s a bajtól óvhat meg bennünket. Keressük a határokat, követjük az új trendeket, de a pillanatban nem mérjük fel az abban rejlő veszélyeket. S mikor már nincs visszaút, csak előre menni lehet – ha tetszik, ha nem – vesszük számba a veszteséget, s válhat értékessé mindaz, mitől oly könnyedén távolodtunk el. A nehézségnek, a gyötrelemnek egyszer csak vége szakad, és minden jóra fordul – ami a felnőttek életében is lehetséges. Fontos üzenete minden erőfeszítésnek, hogy megmondjuk önmagunknak, másoknak – mire tanított meg, mivel lettünk gazdagabbak, hol törtünk el, mi vezetett tévútra. Kérdések őszinte megválaszolásával mélyül önismeretünk tárháza, mi minden ember életében hasznos ismeret. A könyv ezen az úton



is vezet, nemcsak olvasással, hanem a természetes fotók, nyújtotta látvánnyal. S aki nem olvasni vagy nézni szeretné a könyvet, a hozzákapcsolt zenei CD meghallgatásával élheti át a történetet. Zenei dallamok, delfinhangok adják át a kis delfin életének, vándorlásának titkát. A CD újszerűsége, hogy többsége zenei effektekből áll össze teljes dallammá. Mindegyik dallam delfinhangokkal meséli el a történetet. Ki elfáradt a könyv olvasásában, elmerülhet a hangok birodalmában. A könyv, a CD külön-külön is melegséggel tölt el, pihenést, felüdülést hoz gyermek és felnőtt életébe. A könyvet csak úgy felütni is érdemes – megválaszolja a fel nem tett kérdéseket. A CD-ről egy-egy dallamot találomra kiválasztani lehet – egyensúlyt, harmóniát teremt. Kívánom, hogy az olvasásban, hallgatásban sok-sok öröm, boldog pillanat legyen. Külön ajánlom a könyvet és a CD-t az autizmussal élők, vagy nehéz sorsú gyermekekfelnőttek figyelmébe! Átmelegedő szíveket, fénylő tekinteteket kaptam cserébe. Köszönettel, hálával és szeretettel: Kovács Judit Mobil: 06 30 914 9648 E-mail: [email protected], [email protected] Weboldal: www.szendelha.hu



CD- és könyv tartalomjegyzéke: 1.

A születés

2.

A vagány kis delfin

3.

A mélység felfedezése (Víz 1)

4.

Az üveghajó (Víz 2)

5.

Az elcsábulás (Víz 3)

6.

A kikötőben (Föld 1)

7.

Emberközelben (Föld 2)

8.

Magányosan (Levegő1)

9.

A madarak (Levegő 2) Bach: Air

10.

A Szellőlány (Levegő 3) Vangelis

11.

A delfincsalád ülése (Tűz 1) Vangelis

12.

A boldog találkozás (Tűz 2) Vangelis


STELLA, AZ ÚJSZÜLÖTT ÉS KÍVÁNCSI KIS DELFIN TÖRTÉNETE

Recommend Documents