StanislasDeaene: A számérzék

1

Kivételes tehetségek……. Két könyv: Oliver Sacks: Antropológus a Marson / StanislasDeaene: A számérzék

Kivételes tehetségek és fogyatékkal élők - és ami közötte van

Közhelyes igazságként gyakran hangzik el átlagos beszélgetéseinkben is a következő mondat: az őrültet és a zsenit csak egy hajszál választja el egymástól. Ha végigtekintünk az emberiség kultúrtörténetén, számtalan olyan írót, festőt, művészt, tudóst tudnánk említeni, akiknek személyes sorsa is ezt a közhelynek tűnő igazságot igazolja. Gondolhatunk akár a francia költők közül Verlaine-re, Baudelaire-re, Rimbaud, a kölyökzseni, vagy akár a magyarok közül a Karinthy család tagjainak különös sorsára. Oliver Sacks, a neves ideggyógyász Antropológus a Marson illetve Stanislas Deaene A számérzék című könyvében több érdekes esetet említ a tehetség és a fogyatékosság különleges, sajátos keverékéről, e két dimenzió egy-egy emberben jellemző együttéléséről. Oliver Sacks esetleírásaiban kitér arra is, hogy bizonyos különleges emberi jellemzők hátterében, milyen agyi, idegrendszeri változások állnak. Könyvének egyik érdekes fejezete – Egy orvos élete - bemutatja azt a különleges sorsú orvost, akinek Tourette-szindrómája van, s emellett szakmájának kiváló művelője, mert megtanult együtt élni különleges, furcsa rángatózásaival, végtagjainak kontrolálatlan irányíthatatlannak tűnő furcsa kilengéseivel. E betegség klinikai képének leírására először 1885-ben került sor Georges Gilles de la Tourette, francia neorológus jóvoltából, amikor összehasonlította a saját betegei körében tapasztalt tüneteket az ókori Aretaiosz, kétezer évvel korábbi anekdotikus leírásaival. Erre a betegségre is jellemző a kettősség élménye abban az értelemben, hogy egyrészt a betegség korlátokat állít az egyén elé, másrészt azonban állandóan ott áll a személyiség hátterében egy énidegen, folyamatos cselekvésre kényszerítő erő. S e kettő folyamatos harca jellemzi az egyén életét. Ahogy Sacks fogalmaz: „ A betegség és a személyiség, az „énidegen tényező” és az „én” viszonya igen bonyolult lehet a Touretteszidróma esetében.” (Sacks, 99. oldal) Ezt a betegséget az 1920-as évektől a 60-as évekig inkább pszichiátriai betegségnek tartották, amelyet pszichoanalízissel és pszichoterápiával kezeltek. Majd egy hirtelen fordulattal kémiai betegségnek kiáltották ki, amely arra vezethető vissza, hogy a dopamin nevű neurotranszmitter aránya nem megfelelő az agyban. De ezek mind túlzottan leegyszerűsítő magyarázatnak bizonyultak. Sacks szerint a betegség értelmezéséhez nem elegendő sem a kizárólag biológiai, sem a kizárólag pszichológiai és társadalmi-erkölcsi megközelítés, emellett szükséges még a beteg belső, egzisztenciális nézőpontjának vizsgálata is. Hiszen azt gondolhatjuk, hogy ezek a különleges rángatózások sokféle szakma művelését eleve

2


lehetetlenné teszik, de a valóságban az élet számos területén tevékenykednek Touretteszindrómások. Ez a betegség körülbelül ezer emberből egyet érint. A könyv eme fejezetében bemutatott Carl Benett például egy különleges pontosságot igénylő szakma művelője: sebész. Sacks személyes megismerkedésük után meghívást kapott tőle, miután kételkedett abban, hogy miként képes túlmozgásos tüneteivel egy ilyen, nagy pontosságot igénylő hivatás művelésére, hogy nézze meg őt munka közben otthon, Kanada Branford nevű városának kórházában. Látogatásának, személyes megfigyelésének részleteit rögzíti leírásában. Amúgy is jellemző Sacks-ra, hogy esetleírásai nagyon szuggesztívek és személyesek. Maga sok időt, energiát áldoz arra, hogy egy-egy különleges beteget a saját környezetében, mindennapi, megszokott élettevékenysége közepette figyeljen meg. Ez egyik titka annak, könyve mindenki számára lebilincselő és érdekes olvasmány lehet. Érdekesek ama megjegyzései, hogy minden Tourette-szindrómás betegnek megvan a maga sajátos

„mozgás-koreográfiája”,

szertartásosan,

mindig

ugyanúgy

visszaköszönő

mozdulatsora, amelyben személyes élettörténetének meghatározó, korábbi eseményei térnek vissza, mintegy lerövidített önéletrajzként. Bennett maga, aki kiváló elemzője, örökkön nyugtalan, mindenre magyarázatot kereső, átlag feletti intelligenciájánál fogva saját betegségének is, betegségét a „gátolatlanság betegségének” nevezi. Hisz mindannyiunk agyán átfutnak olyan kósza gondolatok, amelyek nem illőek, vagy éppen szokatlanul hatnának egy adott élethelyzetben, ha kiviteleznénk azokat, ezért rögtön gátlás alá is kerülnek. Ez a „gátló erő” azonban nem működik a Touretteszindrómásoknál. De aztán az írásból az is kiderül, hogy ez a kérdés sem ilyen egyszerű, hiszen Bennett munka közben tudattalanul mégis gátolja kapálózó mozdulatait, s képes egy több órán át tartó műtétet csak a feladatra koncentrálva, hihetetlenül precízen végrehajtani. („Amikor operálok, akkor az idő legnagyobb részében eszembe se jut, hogy Touretteszindrómám van.” (Sacks 118. oldal)). Még a verbális gátlás is megfigyelhető volt nála, amikor egy betege, akinek hatalmas méretű, barnás bőrlebenyeit kezelte, megjelent a rendelőjében, s miközben vizsgálta, elharapta az adott pillanatban sértő, a száján máskor, az életében gyakran visszatérő „förtelmes” szó befejezését. Amikor Bennett dolgozik, teljesen eggyé válik a munkájával, felölti a sebészköpenyt, azonosul a sebészszereppel, és igazán önmaga lehet, kiléphet betegségének „börtönéből”, az én azonossá válhat önmagával. A jelenség hátterében még ma is kevéssé ismert magasabb szintű idegrendszeri folyamatok állnak. „Ezek az átalakulások, a bonyolult neurális engramok közötti váltások jellegzetesen az „emlékezés” illetve „felejtés” élményével járnak – így

3


például műtét közben Bennett egyszerűen elfelejti, hogy Tourette-szindrómája van, de azonnal eszébe jut, ha megzavarják. S az emlékezés pillanatában rögtön beteggé is válik, ezen a szinten ugyanis nem különül el egymástól emlék, tudás, késztetés és viselkedés, hanem mindez összemosódik és együtt változik.” (Sacks, 121. oldal) Bennett még repülőgépet is vezet, s megbízható pilótának tartják pilótatársai. Élete, sorsa azt példázza, hogy aki megtanul együtt élni fogyatékosságaival, az teljes emberként kiteljesítheti önmagát, személyiségét. Persze Bennett esetében a Touretteszindróma tüneteihez átlagon felüli intellektus is társult. Ugyanez az átlagon felüli képesség jellemzi egy-egy területen az autistákat is. A csodagyerekek című fejezetben közülük egyet mutat be részletesen a szerző, Stephen Wiltshire

Londonban

élő

autista

művészt,

aki

1974-ben

született,

csecsemőkori

mozgásfejlődése elmaradt kortársaiétól, két-három éves korában nem akart társaival játszani, nem vett fel szemkontaktust sem szüleivel, sem másokkal, a hangokra sem reagált, és édesapja tragikus halála állapotát tovább súlyosbította. Három éves korában nem beszélt, s ekkor diagnosztizálták nála az infantilis autizmust. Négy éves korában került iskolába, s bár úgy tűnt nincs tudatában környezetének, s gyakran az iskolában is csak céltalanul kóborolt, kezdtek megmutatkozni vizuális érdeklődésének és rajztehetségének első jelei. Figyelmesen szemlélte a fény és árnyék különleges játékait, s hosszan elidőzött egy számára valamiért fontos rajznál, képnél. Rajzolni, firkálni kezdett, e tevékenység alkalmanként sokáig lekötötte, rajzain elmélyült figyelemmel dolgozott, míg más tevékenységre nem volt hajlandó. Az autistáknál nagyon gyakori ez a típusú fixáció. E korai időszakban a nagyméretű épületek nyűgözték le, hétévesen szenvedélyesen érdekelték a földrengések, a természeti csapások. Ha ilyesmiket látott vagy rajzolt, mindig különleges módon izgatott lett. A rajzfogásokat, perspektívákat saját magától dolgozta ki, veleszületett érzéke volt a felfedezésükhöz. Egyegy épület részleteit emlékezetében egy rövid pillantás után hibátlanul rögzítette, majd teljes hűséggel rajzolta le. Emellett nagyon jó zenei memóriája is volt, pontosan reprodukált dallamokat, nyolc éves korára képes volt nagyon komplex, összetett vizuális, akusztikus és verbális mintázatokat felfogni, megtartani és utánozni, anélkül, hogy figyelembe vette volna azok kontextusát, jelentését. Ez általános jellemzője az ún. „savant memóriának”: alaposan megőrzi a részleteket. De ezekből a részletekből nem képes általánosítani, s nem épít fel az élmények között ok-okozati, történeti, időrendi összefüggést.

4


Stephen beszélni is a rajzolással összefüggésben kezdett, megtanult papírt kérni, és kimondani azon jellegzetes londoni épületeknek a nevét, amelyeket ismert, és memóriájában első ránézésre minden apró részletében megőrzött. A későbbi években Stephen pártfogói segítségével sokat utazott különböző országokban (Amerika, Olaszország, Hollandia, Oroszország), rajzaival könyvei jelentek meg. Sacks new yorki házában is vendégül látta őt, s személyesen elkísérte oroszországi útjára is. Sacks több módon megvizsgálta Stephen-t, maga is küzdött a fiúra jellemző kettősséggel, hisz egyik oldalon nagyon tehetségesnek tűnt, a másik oldalról pedig szélsőségesen fogyatékosnak látszott. Rá is jellemző volt, ami más autistákra is, a szélsőséges hangulatingadozás, a fiziológiai törékenység, néha eluralkodott rajta a teljes közöny és apátia. Különleges emlékezete úgy működött, mint egy óriási raktár vagy archívum, amelyben együtt élt a sok információ, de nem kötötte össze őket asszociációk sora, de mégis pillanatok alatt előkereshető volt belőle random keresésessel egy-egy régen látott kép, úgy, mint egy számítógép memóriájából: átereszti magán a benyomásokat, de azok nem változtatják meg, énjét, személyiségét nem táplálják az élmények. De a „savant”-ok arra nyújtanak bizonyítékot, hogy különféle intelligenciák léteznek, létezhetnek, amelyek teljesen függetlenek lehetnek egymástól. A különböző vizsgálatok bebizonyították, hogy létezik több, egymástól elkülönülő, autonóm, kognitív képesség vagy intelligencia, amelyek mindegyike saját szabályokkal rendelkezik, és csak izoláltságukban és nagyon magas színvonalukban különböznek a hétköznapi képességektől. Általában fejlődésükben is eltérnek az átlagostól, egy-egy fejlődési szakaszt átugranak, bizonyos képességeikben koraérettek. Stephen képességei, rajztehetsége életkorához képest hétéves korában kiemelkedően egyedinek tűnt, de tizenkilenc éves korára már nem fejlődött tovább, bár személyiségének alakulása mutatott némi fejlődést. Gardner véleménye szerint az autisták elméje a következőképpen működhet: „Tételezzük fel, hogy az emberi elme számos, finoman hangolt komputációs szerkezetet tartalmaz….és mi nagy mértékben különbözünk egymástól abban a tekintetben, hogy mely szerkezeteknek van elsőbbségük a működésben.” (Sacks 246. oldal) A „savant” képességek a normálisnál autonómabb módon működnek, nem kötik le teljesen a személy figyelmét, a tevékenység végzése közben mással is képes foglalkozni. (S ezek a különleges képességek, amilyen váratlanul jelentkeztek, olyan váratlanul ki is hunyhatnak egyik pillanatról a másikra, ahogy ezt több egyéni élet-és sorstörténet is bizonyítja) Stephen fejlődése tehát kezdettől fogva

5


különleges és egyedi volt, s amikor magas színvonalú zenei képességei is megmutatkoztak, egy-egy zenemű előadásakor, mintha autizmusa is eltűnt volna. A világot teljesen egyedi módon, sajátosan tükrözi vissza, konstruálja meg, de hiányzik belőle a szimbolikus és absztrakt reprezentáció képessége. S ez adja művészetének egyediségét is: a világ közvetlen, kategorizálatlan képét közvetíti. Az ő élete is azt példázza, hogy a zseni, a tehetséges és különleges kategóriák nagyon közel állhatnak egymáshoz. Már Leo Kanner és Hans Asperger is hangsúlyozták az autizmusról szóló első leírásukban, hogy ennek a jelenségnek számtalan színe, jellemzője létezik. Majd Beate Hermelin,Neil O’Connor és londoni munkatársai a 70-es években kezdtek az autizmus mögött meghúzódó mentális struktúra szisztematikus vizsgálatával foglalkozni. Az ő munkájuk nyomán bontakozott ki az a kép, hogy az autistáknál egy károsodási triász jelenti a központi problémát: a szociális interakció, a verbális és nonverbális kommunikáció, valamint a játék és a képzeleti tevékenység károsodása. Az autizmus az agy és az elme radikálisan eltérő fejlődését produkálja, s létünk legmélyebb kérdését érinti. S végleges megértéséhez még további technikai fejlődésre és kutatómunkára van szükség. Az autizmus skálája széles, a szélsőséges infantilizmustól a különleges képességű, zsenihez közeli tehetségig terjed, ez utóbbiak megkülünböztetésére egyre inkább az Asperger-szindrómás elnevezés szolgál. Az utóbbi csoport ismert képviselője Temple Grandin, akinek önéletrajzi írása – Kiemelkedés: autistának bélyegezve – sok mindent elmond erről a betegségről, sajátos állapotról. Úgy tanulmányoz bennünket, embereket, mintha egy antropológus lenne a Marson, hisz a legnehezebb számára megérteni érzelmi megnyilvánulásainkat és hétköznapi kommunikációinknak szavaink, mozdulataink mögé rejtett másodlagos üzenetét: „ ….Képes megérteni az egyszerű, határozott, univerzális érzelmeket, de teljesen értetlenül áll a bonyolult érzelmek és emberi játszmák előtt.” ( Sacks: 281. oldal) A tudomány feladata, hogy akár az autizmus, akár egyéb különleges állapotok és betegségek hátterében álló idegrendszeri folyamatokat tovább kutassa.

6


StanislasDeaene: A számérzék

Recommend Documents