Kasza Péter
„ÖSSZEILLIK E KÉT PARÁZNA SZÉPEN” Néhány észrevétel egy Szapolyai János ellen írt gúnyvers kapcsán
Kretschmayr Henrik a Történelmi Tár 1903-as évfolyamában két hosszabb közleményben publikált Szapolyai János korára vonatkozó forrásokat.1 Az elsőben Cornelius Schepper császári követ 1533-as isztambuli tárgyalásairól írt naplójának fennmaradt töredékeit tartalmazta, a másodikban a balsorsú dalmát humanista, Tranquillus Andronicus Grittiről írt latin nyelvű életrajzát adta közre.2 E források jelentősége elvitathatatlan, az alábbiakban azonban nem róluk lesz szó. Kretschmayr ugyanis a második közlemény végére még két dokumentumot illesztett „Függelék” címszó alatt: egy Szapolyai János elleni gúnyverset, illetve Szapolyainak egy 1529. augusztus 8-án kelt, Pest város tanácsához írt levelét. Kretschmayr semmiféle kommentárt nem fűz ez utóbbi két szöveghez, csupán közzéteszi őket, megadva a lelőhelyet, amely mindkét esetben a bécsi császári és királyi belügyminisztérium levéltára. A továbbiakban magam is mellőzném a különösebb információkat nem tartalmazó Szapolyai-levelet, és helyette inkább a sokkal több meglepetést tartogató gúnyversre koncentrálnék. A költemény szerzője mindjárt a vers legelején éles hangú kifakadással indít a feletti dühében, hogy Magyarország híres királysága és a legderekabb király jogara egy gazember (latro) kezére került.3 Majd elképedésének ad hangot, ha ezt Ferdinánd eltűri, hiszen császárok leszármazottja ő, és valóságos második Hercules, akinek tiszte az, hogy megzabolázzon vad szörnyeket.4 A vad szörny ez esetben természetesen az expressis verbis meg nem nevezett Szapolyai, akinek szörny mivoltát a továbbiakban sorjázott „rémtettek” vannak hivatva bizonyítani. Az istentelen árulóként (nefandus proditor) megbélyegzett Szapolyai csak azért élt a szászok kies városában, amely görnyedve viselte a súlyos igát, hogy telhe-
1
2
3
4
KRETSCHMAYR Henrik, Adalékok Szapolyai János király történetéhez, Történelmi Tár, 1903, 34– 66; 198–229. Kretschmayr szövegközlését felhasználva a Gritti-életrajzot Kulcsár Péter fordította magyarra. Vö. KULCSÁR Péter, Krónikáink magyarul III., Budapest, 2008, 53–77. Quis hoc queat videre, quis pati scelus, / Nisi et scelestus omniumque pessimus? / Quot altus ore sol tuetur aureo / Latronem habere regna Paeonum inclyta / Et involasse sceptra regis optumi? An ille Ferdinandus hoc feret scelus? / Non esset ille Cesaris sacri genus, / Non esset ille fortis alter Hercules, / Domare monstra qui soleret impia.
169
tetlen és mohó gazdaként vagyont zsaroljon ki tőlük.5 De ezzel nem elégedett meg, hanem gonosz ármányok és mindenféle ördögi mesterkedések révén nagy ravaszul arra törekedett, hogy a saját fejére tehesse a koronát.6 Az első bűnlajstromot újabb kérdés zárja, mely ezúttal Istentől, sőt az egész világtól kéri számon, hogy tűrhetik ezt.7 Ezután újabb bűnlajstrom következik. Nemcsak Szapolyait éri ekkor vád. A vers szerint nem volt különb apja és nagyapja sem, elvetemült az egész család, mely régtől fogva garázdálkodik Magyarországon és külföldön egyaránt.8 Apja tolvajlásai jól ismertek mindenki előtt, azt pedig az aranyat adó Duna is jól tudja, hogy a fiú rablást követett el, amikor magához vette a királyi jelvényeket.9 És Ferdinánd mégis tűri ezt? Nem – jön a válasz –, hiszen császárok sarja ő, egy másik Hercules, aki megzabolázza a rémisztő szörnyeket. A költemény kérdésekkel kezdődött és kérdésekkel is végződik: miért támogatja hát bárki ezt férfiatlan, tehetetlen figurát, aki csak arra képes, hogy az árulók élére álljon.10 Az utolsó két sor pedig nyíltan Szapolyaihoz fordul, és azt a vádat vágja a fejéhez, hogy apja és ő veszejtették el mesterkedéseikkel az országot és a királyt.11 Eddig a vers. Kretschmayr a lelőhely megadásán kívül csupán annyit közöl, hogy a költemény keletkezése 1527-re datálható. Mivel nem volt módom kézbe venni az ominózus nyomtatványt, nem tudom, vajon szerepel-e rajta kiadási év, vagy Kretschmayr csupán következteti az 1527-es esztendőt, akárhogy van is azonban, a datálással belső érvek alapján mindenképp egyetérthetünk. A szöveg szemlátomást egy olyan történelmi pillanatot rögzít, amikor a gúny tárgyává tett Szapolyai már elnyerte (a vers szerzőjének szemszögéből inkább: elragadta) a magyar koronát, de ezért még semmilyen retorzió nem érte őt a Habsburg Hercules részéről. Ez a szituáció a legvalószínűbben 1526 novembere és 1527 júliusa közé datálja a költeményt, mivel Szapolyait 1526. november 11-én koronázták meg Székesfehérvárott, Ferdinánd csapatai viszont csak 1527. július 8-án indítottak támadást Magyarország ellen. Ha formai szempontból vizsgáljuk a verset, azt állapíthatjuk meg, hogy negyvenkét, tisztán jambikus sorból áll. Ez bizonyos értelemben természetesnek tekinthető, hiszen gúnyversről van szó, márpedig a jambikus sorokban íródott 5
6
7
8
9
10
11
Eo ne nomine o nefande proditor / In illa amena Saxonum colonia / Jugum subacta que nimis tulit grave / Fuisti: ut inde nempe pretor impotens / Per has avarus ut paraveras opes. Malas per artes et malis vafer dolis, / Modis nefandis, improbe ambires tuum / Corona regia impium ut tegat caput? Et hocce iustus an deus ferat nefas? / Et hocce totus orbis an ferat scelus? / Non esset hic et ille iustus et bonus. Quid est, an haec nefanda latronum domus / Origo cuius atque nobile est genus / Avus paterque ab ultimo usque sanguine / Et hic et ille et iste cerdo sordidus, / Parum an patravit et domi et foris mali? Paterna furta nobis scimus omnibus / Et innotescet usque et usque et undique. / Ut ille praedo regias vehens opes, / Rapinam agebat, hanc scit Ister aurifer Quid hunc favetis improbi, aut quid hic potest? / Quid iste cerdo? semivir quid impotens. / Nisi ante cunctis ire proditoribus / Quos altus ore sol tuetur aureo? Hac arte quippe, regna regis et caput / Paterque et ipse perdidistis impie.
170
vers már az ókorban is külön műfajt takart, a csipkelődéstől a maró gúnyig terjedő tartományt átfogó iamboszt. Mégis figyelemre méltó, hogy az ismeretlen költő épp ezt a versformát választja, mert az ókori tradíció ellenére ez a sorfajta a kor költői gyakorlatában nem volt túlságosan elterjedt. Jellemző, hogy például az Ábel–Hegedűs-féle Analecta nova, noha számos korabeli verset közöl, a legkülönfélébb versmértékben írottakat, a vizsgálatunk tárgyát képező gúnyvershez hasonlóan tiszta jambikus költemény egy sincs köztük. Az a tény tehát, hogy a vers formája és tartalma tökéletes összhangban áll egymással, mindenképpen sokat elmond az ismeretlen költőről is, aki nem lehetett műveletlen ember, a költészettanban mindenesetre járatosnak kellett lennie. Ha a verset tartalmi szempontból vizsgáljuk, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy szerzője Szapolyai szidalmazásakor és kigúnyolásakor lényegében olyan toposzokat használ föl, melyek az adott korban mindenképp közkeletűek voltak. Így, noha Szapolyai neve az egész versben egyetlenegyszer sem hangzik el, a szöveg utalásai, sanda célzásai olyan egyértelműek, hogy felfejtésükhöz és megértésükhöz nem kellett különösebben tájékozottnak lenni a nagypolitika és a korabeli hatalmasságok világában. Hiszen mit is állít a vers Szapolyairól? Mint fentebb láttuk, gazembernek (latro) nevezi, akinek egyik legfőbb bűne, hogy elorozta a magyar koronát, épp ezért nemcsak gazember, hanem közönséges rabló (praedo) is. A vers szerzője szerint az egykori vajda áruló is (proditor), ami nyílvánvaló célzás arra, hogy a törökkel összejátszva szerezte meg a trónt. Mint láttuk, ezt a vers utolsó sorai is megerősítik, ahol Szapolyai és egyben érdekes módon apja bűnéül róják föl, hogy elveszejtette az országot és a királyt. Tehát latro, praedo, proditor, aki ráadásul évek óta szövögeti terveit a koronát megszerzendő, vagyis a versszerző tisztában van a Jagellók és Szapolyai közt régóta zajló (trón)küzdelemmel is. Szapolyait ugyanakkor gyávának is tartja, akiről még a Duna is tudja, hogy már megfutamodott egyszer, és amúgy is csak félember, félig férfi (semivir), az árulók vezére.12 Egy sor olyan állítás hangzik el itt, ami szinte mind visszaköszön a kor német nyelvű röplapirodalmában, amelynek Szapolyai kedvelt céltáblája volt, és korántsem csak Mohács óta vagy Mohács miatt. Már 1522-ből, négy évvel Mohács előttről ismerünk egy Das Turckenpeuchlin című kiadványt, mely szintén anonim szerző műve. Ennek írója felléptet egy törököt, aki két keresztény beszélgetőpartnerét akarja arról meggyőzni, a legjobban akkor járna az európai kereszténység, ha megadná magát a szultánnak, és adót fizetne neki. Ez a szöveg Szapolyait már magától értetődő természetességgel a török szövetségesének ke-
12
Szapolyait erőtlen, asszonyos hangja miatt Magyarországon is sokan „Katalin vajda” névvel illették, ami természetesen nem volt túl hízelgő rá nézve.
171
zeli.13 Ezek a hangok az egész Európát rémületbe ejtő mohácsi vereség, II. Lajos tragikus halála, és főleg a német területeken rendkívül népszerű feleségének, Máriának kényszerű menekülése nyomán természetszerűleg felerősödtek. Egy 1526-os keletkezésű népének (Volkslied) úgy tudja, hogy János vajdát már Lajos és Mária házasságának puszta ténye is annyira feldühítette (a népének ugyan nem mondja, hogy ennek oka a törvényes örökösöktől való félelem lett volna, mely meghiúsíthatta volna Szapolyai aspirációit a trónra; de ez már a műfaj jellegéből fakadó sajátosság, ti. hogy az események személyes jellegét domborítja ki, és nem a politikai okokat vizsgálja), hogy rögtön levelet írt a szultánnak, és felajánlotta, hogy ha a magyar trónra segíti őt, akkor egész életére adófizetője lesz.14 Látjuk tehát, hogy Szapolyai árulása, cimborálása a törökkel, ácsingózása a trónra, a fiatal és szimpatikus királyi pár elleni gyűlölete jól ismert elemek az 1520-as évek közvéleménye számára. Végezetül még egy példát szeretnék hozni, mely különösen jellemző Szapolyai megítélésnek alakulására. Egy szintén 1526 őszén megjelent újságlapról van szó. Eszerint a török a csata előtt értesíti Lajos királyt, hogy övéi elárulták és eladták, ezért ne vállalja a csatát, hanem maradjon békén, és a szultán másnap mindenről fel fogja világosítani. De a magyar huszárok nem hagyják elhalasztani a csatát, és közlik, hogy ha a király ezt megpróbálja, levágják őt is meg a németeket is. A csata persze elvész. Lajos menekülés közben a nehéz páncél miatt belefullad a patakba. Így találja meg Ceterus (nyilván Czetriczről van szó), aki meg is mutatja a holttestet Ferdinánd osztrák hercegnek és cseh királynak (!). Ferdinánd Bécsben pompás gyászszertartást rendez Lajosnak (!), és megkapja a kardot a csehektől megválasztásának jeleként. A török végül elvonul. Erre János vajda ragadja magához a koronát és azt mondja, aki meg akarja szerezni, vegye el erővel. Továbbá azt is követeli, hogy adják hozzá Máriát feleségül, ha nem, elveszi erőszakkal. Ferdinánd azonban biztonságban Bécsbe viteti Máriát, és aztán megy el Csehországba megkoronáztatni magát. 15 13
14
15
Man wollte sogar wissen, dass der Grossherr [ti. a szultán] und sein Bundesgenosse (!) Janosch Weida [Szapolyai] insgeheim bezahlte Brandstifter in die umliegenden christlichen Länder aussandte, um das Volk durch Verwirrung und Entsezten zu lahmen und zum Widrestande unfähig zu machen. Vö. Richard EBERMANN, Die Türckenfurcht. Ein Beitrag zur Geschichte der öffentlichen Meinung in Deutschland während der Reformationszeit, Halle, 1904, 18–19. im ward kürzlich verheirat/ ein freulein, was hochgeborn/ von keiserlichem stammen/ das thet den Ungern zorn. /…/ Einer heißt der Janus weida (!)/ der was dem künig gram/dem Türken thet er schreiben/ solt im hülf und beistand thun /den künig zu vertreiben / in helfen unter die tron, / darnach wolt er im geben / bei allem seinem leben / den tribut wol aus dem land. Vö. R. von LILIENCRON, Die historische Volkslieder der Deutschen, 1865–1869,. Band III, 562–563. Szövegét lásd: KERTBENY Károly, Magyarországra vonatkozó régi német nyomtatványok, Budapest, 1880, Nr. 257; HUBAY Ilona, Röplapok, újságok, röpiratok az OSZK-ban 1480–1718, Budapest, 1948, Nr. 70. Az újságot minden bizonnyal Habsburg-területen nyomtatták, legkorábban 1526. november közepe után. Ferdinándot „legkegyelmesebb Urunk”-nak titulálja, és többször említi cseh királlyá választását is (1526. október 23.), de arról is tud, hogy Szent Márton-napja (november 11.) előtt indult Prágába a koronázásra, tehát az újság aligha jelenhetett meg korábban.
172
Szapolyait tehát az újságlap egyértelműen trónbitorlónak állítja be, ráadásul olyan embernek, aki még lovagiatlanul is viselkedik, amennyiben kész erővel elragadni Mária királynét, ha az nem fogadja el ízléstelen házassági ajánlatát.16 A példákat még hosszan sorolhatnánk, de úgy vélem, ez is elegendő annak illusztrálására, hogy a szóban forgó gúnyvers vádjai és rágalmai mennyire elterjedtek voltak Szapolyai János személyével kapcsolatban. Ami a verset mégis kiemeli a kor számtalan röplapja, propagandairata és népéneke közül, az először is az, hogy a zömmel német nyelvű irományokkal szemben ez latinul íródott, tehát mindenképpen egy másik réteghez (is) szólt, mint a fentebb említett Newe Zeytungok, noha épp a fenti példák alapján azt is leszögezhetjük, hogy a nyelvi eltérésen túl lényeges regiszterbeli különbség nincs közöttük. Első pillantásra tehát úgy tűnik, nincs másról szó, mint hogy a német nyelvű „sajtóban” már meggyökeresedett nézeteket, a latin nyelv segítségével szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé akarták tenni, mintegy újabb frontot nyitva ezzel a Szapolyai elleni propagandaháborúban. Egészen más megvilágításba kerül azonban mind a vers, mind pedig szerzője, ha figyelembe vesszük, hogy nem egyszerű gúnyvers fekszik előttünk, hanem a zabolátlan római költőfejedelem, Caius Valerius Catullus egyik gyilkos invektívájának nyilvánvaló átirata. A két vers közti számos egyezés pedig kétségtelenné teszi, hogy egészen pontosan Catullus 29., Mamurra ellen írt carmenjéről van szó. A Mamurra néven emlegetett férfiról viszonylag keveset tudunk. Előbb Pompeiusnál szolgált a pontusi háborúk idején, majd Caesar szolgálatába lépett, és az ő seregében volt hadmérnök a gall háborúk alatt. Újabb feltevések szerint nem kizárt, hogy neve mögött a kitűnő építészeti szakíró, Vitruvius rejtőzik. Fényűző és tékozló életmódja, amit a hadjáratokban összerabolt vagyon tett lehetővé, egész Rómában közismert volt. Pontosan nem tudjuk, mivel érdemelte ki Mamurra Catullus ellenszenvét, tény viszont, hogy több versben is támadja őt, és gúnyolódásának céltáblájává teszi.17 Neve azonban csak két versben, a 29. és az 57. carmenben hangzik el, és mindkettőnek közös vonása, hogy bennük Catullus nemcsak Mamurrát támadja, hanem annak pártfogóját, Caesart is. Az 57. carmen lényegében egyenlőségjelet tesz Caesar és Mamurra közé, mindkettőt romlott és fajtalan figurának állítva be, amit a vers azonos kezdő és záró sora külön hangsúlyoz, vagyis hogy: „összeillik e két parázna szépen”.18 Alapvető eltérés ugyanakkor a két Catullus-költemény közt azok versformája. Míg a szintén vitriolos
16
17 18
A német nyelvű újságlapoknak, illetve a Mohácsot megörökítő német (továbbá cseh és horvát) népénekeknek igen kiterjedt irodalma van. A II. Lajos halála körül kialakult legendában, valamint a Habsburg-propagandában játszott szerepükről újabban vö. FARKAS Gábor Farkas, II. Lajos rejtélyes halála I–II, Magyar Könyvszemle, 2000, 443–464., és 2001, 33–66. Vö. 41., 43., 57., 94., 105., 114., 115. carmenek. DEVECSERI Gábor fordítása. Az eredetiben: Puchre convenit improbis cinaedis.
173
hangvételű c 57. hendecasyllabusban íródik, addig a c 29. versmértéke a támadó hangnemet formailag is aláhúzó jambikus trimeter.19 Ha összevetjük az ismeretlen 16. századi költő művét Catullus versével, nyilvánvalóvá válik, milyen ügyesen használja föl az eredetit, megtartva a Catullus-vers alapvető szerkezetét, de ahol a téma, illetve céljai igénylik, némileg természetesen átformálja, kibővíti azt.20 Anonim költőnk szinte szó szerint veszi át Catullus versének felháborodott kezdősorát: Quis hoc potest videre, quis potest pati. Nála: Quis hoc queat videre, quis pati scelus. A második sort (nisi impudicus et vorax et aleo), talán mert túlságosan szabadszájú, kissé általánosabban fogalmazza meg (Nisi et scelestus omniumque pessimus). Vagyis nála nem parázna, falánk (a latinban igen kétértelmű szó, mert szexuális értelme is lehet) hazárdjátékos képes csak elviselni a később leírtakat, az illetőnek egyszerűen minden ember közt a legelvetemültebbnek kell lennie. Catullusnál a felvezető kérdés után következik a felháborodás okának megnevezése, hogy tudniillik Mamurra szerzi meg egész Gallia és Britannia kincseit. Ez kései utánzójánál is így van: itt Szapolyai trónbitorlása a kiváltó ok, vagyis hogy gazember kezébe került Magyarország jogara. Az eltérő téma szövegszerű egyezést ezúttal nem tesz lehetővé, így költőnk itt pusztán szerkezetileg követi Catullust, amennyiben a felütést jelentő kérdés után adja meg felháborodásának okát. A római költő versének ötödik sora az, ami kérdésként fogalmaz meg támadást Caesar ellen (Cinaede Romule, haec videbis et feres?). Költőnk a kérdést megtartja (An ille Ferdinandus hoc feret scelus?), de jellegében és funkciójában teljesen megváltoztatja. Catullus „parázna Romulusnak” nevezi Caesart, és számon kéri rajta, ha látja, hogy tűrheti el Mamurra tetteit. Költőnk esetében a Ferdinándhoz intézett kérdésnek természetesen semmiféle támadó jellege nincs, sokkal inkább csodálkozik azon, hogy tűrheti ezt a Habsburg-uralkodó, hiszen, és ez az első jelentős bővítés Catullushoz képest, helyzete (Caesarok sarja, és valóságos Hercules) arra predesztinálnák, hogy tegyen ez ellen. A Caesarra tett utalás tehát mintegy ugródeszkául szolgál, hogy egy császári sarjat szólítson meg, de nem támadó éllel, hanem inkább buzdító jelleggel, mintegy rádöbbentve őt valódi küldetésére. Mert Ferdinánddal szemben Caesar tűri Mamurra gyalázatos tetteit, ezért Catullus rásüti mindazt a bélyeget, amit versének második sorában az ilyen ember számára kilátásba helyezett (Es impudicus et vorax et aleo). Majd gúnyosan fordul az imperatorhoz, hogy azért ment-e el egészen Britanniáig, hogy most minden Mamurrát gazdagítsa (Eone nomine, imperator unice/fuisti in ultima occidentis insula/ ut ista vestra diffututa mentula/ducenties comesset et trecenties). Vagyis 19
20
Vö. Hans Peter Syndikus megállapítását, aki éppen a formai jegyek alapján tekinti nyersebb invektívának a 29. carment az 57-hez képest. Hans Peter SYNDIKUS, Catull. Eine Interpretation I, Darmstadt, 1984, 278. Az összevetést az olvasó számára is megkönnyítendő a tanulmány végén mindkét vers teljes terjedelemben olvasható.
174
Catullusnál világossá válik, hogy Mamurra a versnek inkább csak apropója, de miatta ugyanannyi támadás éri Caesart is, tehát legalább kettős invektíváról van szó. A 16. századi szerző megtartja ezt az elemet is, de a támadás éle végig csupán Szapolyai ellen irányul. Catullust imitálja a feltette kérdés: Eone nomine, o nefande proditor, ahol még a vocativus is megmarad, csupán az egyetlen imperator (imperator unice) helyett, a gyalázatos áruló (nefande proditor) a megszólított. A továbbiakban a szerkezeti hasonlóság a szembetűnő, hiszen Caesar is azért ment Britanniába, hogy Mamurra harácsolhasson, Szapolyai pedig szintén azért (eo nomine) állt a Szepesség élén, hogy vagyont gyűjtsön. Itt tehát jól látszik, hogyan terelődik Catullus kettős invektívája egyetlen mederbe, melynek funkciója, hogy eláztassa Szapolyait. Mivel politikai gúnyiratról van szó, ismeretlen szerzőnk, mint fentebb láttuk, hosszan sorolja Szapolyai bűneit, emiatt költeményének ez a része jóval részletezőbb, mint a neóterikus kisköltészet elvein nevelkedett Catullusé. Az ókori előd által megszabott keretek közé a 25. sorban tér vissza költőnk a Szapolyaiak gaztetteire vonatkozó kérdéssel: Parum an patravit et domi et foris mali. Ami megint egyértelmű imitációja a Catullus-vers Parum expatravit an parum ellautus est sorának. Ugyanakkor az eltérés is szembeötlő, de egyben talán magyarázható is. Az expatrare (eltékozol, elherdál) ige kizárólag Catullusnál fordul elő, és nála is csak ezen az egyetlen helyen. Igekötő nélküli formája, a patrare (elvégez, elkövet) viszont gyakori. Elképzelhető, hogy az expatrare jelentése nem volt teljesen világos a szerző számára, vagy még valószínűbb, hogy inkább attól tartott, olvasóit zavarja meg vele, ezért a könnyebben értelmezhető patrare alakkal helyettesítette. Ezzel némileg meg is változtatta a sor értelmét, mely így már nem tékozlásról, hanem bűnök elkövetéséről szól. De a szerkezeti utánzás továbbra is megfigyelhető. Catullus sorra veszi a Mamurra által eltékozolt vagyonokat: apai örökség, pontusi majd hispániai javak, mely utóbbiról még az aranyat hordozó Tagus is tudomással bír (quam scit amnis aurifer Tagus). Ismeretlen követője a catullusi felsorolásnak megfelelően a Szapolyai család bűnei közt előbb apja tolvajlásait emeli ki, majd a fiú mindent felülmúló gaztettét, hogy a királyi jelvényeket ragadta magához, amivel még az aranyat hordozó Duna is tisztában van (hanc scit Ister aurifer). Bővítésnek tekinthető, hogy célzás történik Szapolyai egyik vereségére, vélhetőleg az 1515-ös zsarnói kudarcra. Majd elhangzik újból a kérdés, hogy tűrheti ezt Ferdinánd, ami megfelel Catullus verse kilencedik sorának, ahol a Caesarnak már egyszer feltett kérdést ismétli meg a római költő. Ott a válasz az volt, hogy mivel Caesar eltűri mindezt, maga is hitvány alak. Itt viszont Ferdinánd esetében a válasz nemleges, vagyis bizonyosak lehetünk benne, hogy a Habsburg Hercules nem fogja sokáig tűrni Szapolyai garázdálkodását. A két költemény utolsó sorai végül megint erősen egybecsengenek. Catullus versének Quid hunc malum fovetis? aut quid hic potest sorának szinte szó szerinti átvétele a Quid hunc fovetis improbi, aut quid hic potest sor, azzal a különbséggel, hogy a máig vitatott értelmű és kapcsolású malum szó kimarad, így egy világosabb jelentésű verssort kapunk, ahol a kérdés a Szapolyait támogató gazfic-
175
kókhoz szól. Az eddigiek fényében végezetül az sem tekinthető meglepőnek, hogy költőnk valami módon igyekezett rájátszani Catullus versének utolsó sorára is (socer generque perdidistis omnia), ahol a catullusi invektíva tesz egy oldalvágást Pompeius felé is, aki Caesar vejeként (gener) szintén nem ártatlan abban, hogy Mamurra kedvéért elpusztították az egész világot. Szapolyai esetében a socer generque szókapcsolat nem állná meg a helyét, hiszen a célszemély nőtlen, tehát vő nem lehet, és gyermeke sincs, így apóssá sem válhatott még, viszont ha már korábban az apját belekeverték a zavaros ügyekbe, akkor ez lehetőséget ad egy Paterque et ipse kifejezés használatára, akik ez esetben szintén jelentős pusztítást vittek végbe (perdidistis – még a többes szám második személy is megmarad!), de ezúttal konkrétan tudjuk, hogy amit elveszejtettek, az nem kisebb dolog, mint az ország és a király. A fentebb leírtakból jól látszik, hogyan alakítja át saját céljaira Catullus Mamurrából kiinduló, de valójában Caesart tollhegyre tűző, kétszólamú invektíváját az ismeretlen, 16. századi költő. A támadást kizárólag Szapolyai ellen irányítja, de annyit azért megtart a catullusi többirányúságból, hogy Szapolyai mellett célba veszi felmenőit is. De ki lehet a szerző? Minden bizonnyal iskolázott ember lehetett, klasszikus, humanista műveltséggel felvértezve, hiszen jól ismerte Catullus költészetét. Catullus 1527-ben még a viszonylag frissen felfedezett antikok közé tartozott, hiszen az editio princeps csak 1472-ben jelent meg, majd ezt a kiadást még négy másik követte.21 Szerzőnknek mindenképpen valamelyik Catullus-kiadásból kellett tájékozódnia, mert a 29. carmen nem tartozott azon Catullus-versek közé, amelyet sokszor idéztek, újraírtak vagy felhasználtak volna.22 Találgatásokba viszont az eddigi adatok alapján nem érdemes belebocsátkozni. Akadt elég jó tollú humanista a bécsi udvar vonzáskörzetében, aki megírhatott egy ilyen költeményt. Gondolhatnánk Cuspinianusra, Conrad Celtis halála óta a bécsi humanista kör vezéralakjára, a bécsi egyetem poétika- és retorikatanárára. Az ő esetében a névtelenséget is magyarázná, hogy komoly ember létére talán nem akarta, hogy nevét holmi catullusi nugaeval hozzák összefüggésbe. Vagy ott van Ferdinánd elkötelezett udvari történetírója, Caspar Ursinus Velius, szintén számos kiváló latin költemény szerzője. Újabb adatok, szempontok felbukkanásáig azonban a szerzőség kérdésében homályban tapogatózunk. Annyi bizonyos, hogy a vizsgált költemény esetében vitathatatlanul Szapolyai-ellenes propagandaversről beszélhetünk, amely azonban nyilvánvalóan tudós közönségnek (is) szólt. A korábban említett latin nyelvűség is már ebbe az irányba mutatott, de az egyértelmű Catullus-allúzió feltételezi, hogy a szerző, bárki volt is, abból indult ki, hogy a humanista műveltséggel rendelkező olvasó az el21 22
Calpurniusé 1481-ben, Partheniusé 1485-ben, Palladiusé 1496-ban és Guarinóé 1521-ben. Ezzel szemben például a 4. carmen (Phaselus ille) igen jelentős parodisztikus utóéletet mondhat magáénak, de a csókverseket is sokan és sokszor utánozták. – Catullus és verseinek utóéletéről bővebben: Julia Haig GAISSER, Catullus and his renaissance readers, Oxford, 1993.
176
sődleges jelentésen túl érteni és élvezni fogja az áthallásokat is. Ezek pedig lehetővé tették számára, hogy Szapolyait, az általános gyalázkodásokat és vádakat felhasználva, szublimáltabb szinten is lejárassa olvasói előtt, akiktől bízvást elvárhatta, hogy felismerjék: nemcsak Caesarra és Mamurrára, de Mamurrára és Szapolyaira is igaz, hogy „összeillik e két parázna szépen”. In Joannem Zepusiensem qui se Hungarie regem nominat
Catullus c. 29.
Quis hoc queat videre, quis pati scelus, Nisi et scelestus omniumque pessimus? Quot altus ore sol tuetur aureo Latronem habere regna Paeonum inc Et involasse sceptra regis optumi? An ille Ferdinandus hoc feret scelus? Non esset ille Cesaris sacri genus, Non esset ille fortis alter Hercules, Domare monstra qui soleret impia. Eo ne nomine o nefande proditor In illa amena Saxonum colonia Jugum subacta que nimis tulit grave Fuisti: ut inde nempe pretor impotens Per has avarus ut paraveras opes. Malas per artes et malis vafer dolis, Modis nefandis, improbe ambires tuum Corona regia impium ut tegat caput? Et hocce iustus an deus ferat nefas? Et hocce totus orbis an ferat scelus? Non esset hic et ille iustus et bonus. Quid est, an haec nefanda latronum domus Origo cuius atque nobile est genus Avus paterque ab ultimo usque sanguine Et hic et ille et iste cerdo sordidus, Parum an patravit et domi et foris mali? Paterna furta nobis scimus omnibus Et innotescet usque et usque et undique. Ut ille praedo regias vehens opes, Rapinam agebat, hanc scit Ister aurifer, Quo fuisse qui latronem in aequore Fugam dedisse perque liquidas vias Fatetur, altis ingemens doloribusEt hocce Ferdinandus an feret scelus? Sed extat ille Cesaris genus sacri, Sed est ertique fortis alter Hercules, Domare monstra quippe novit horrida.
Quis hoc potest videre, quis potest pati, nisi impudicus et vorax et aleo, Mamurra habere quod comata Gallia habebat ante et ultima Britannia? Cinaede Romule, haec videbis et feres? Et ille nunc superbus et superfluens perambulabit omnium cubilia, ut albulus columbus aut Adoneus? Cinaede Romule, haec videbis et feres? Es impudicus et vorax et aleo. Eone nomine, imperator unice, fuisti in ultima occidentis insula, ut ista vestra diffututa mentula ducenties comesset et trecenties? Quid est alid sinistra liberalitas? Parum expatravit an parum ellautus est? Paterna prima lancinata sunt bona, secunda praeda Pontica, inde tertia Hibera, quam scit amnis aurifer Tagus; nunc Galliae timetur et Britanniae. Quid hunc malum fovetis? aut quid hic potest nisi uncta devorare patrimonia? Eone nomine, urbis o potissimei, socer generque, perdidistis omnia?
177
Quid hunc favetis improbi, aut quid hic potest? Quid iste cerdo? semivir quid impotens. Nisi ante cunctis ire proditoribus Quos altus ore sol tuetur aureo? Hac arte quippe, regna regis et caput Paterque et ipse perdidistis impie.
178
