Sportjogtörténet Szerkesztette: Dr. Szabó Béla
Szerző: Dr. Szabó Béla
Lektorálta: Prof. Dr. Stipta István
Felelős Kiadó: Campus Kiadó, Debrecen
Kézirat lezárva: 2015. november 20.
ISBN 978-963-9822-58-0
A tananyag elkészítését a ''3.misszió'' Sport és tudomány a társadalomért Kelet-Magyarországon TÁMOP-4.1.2.E-15/1/Konv-2015-0001 számú projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS ............................................................................................................................ 5 1. ELMÉLETI ALAPKÉRDÉSEK – A SPORT ÉS A SPORTJOG FOGALMA ............. 7 1.1. A sport fogalma meghatározhatatlan? ............................................................................. 7 1.2. A jogászok, jogforrások sportfogalma............................................................................. 8 1.3. A sporttudomány sportfogalma ..................................................................................... 10 1.4. Történeti sportfogalom .................................................................................................. 14 1.4.1. Mióta létezik sport?................................................................................................. 14 1.4.2. Egy sporttörténeti sportfogalom.............................................................................. 17 1.5. A sportjog fogalma ........................................................................................................ 23 Ajánlott irodalom .................................................................................................................. 28 Felhasznált irodalom............................................................................................................. 28 2. A GÖRÖG AGONISZTIKÁVAL KAPCSOLATOS ÁLLAMI ÉS NEM ÁLLAMI SZABÁLYOK – AZ ÓKORI OLÜMPIAI JÁTÉKOK SZABÁLYAI .............................. 31 2.1. A hellén agonisztika ...................................................................................................... 31 2.2. Jogi vonatkozások.......................................................................................................... 37 2.2.1. Az olümpiai béke .................................................................................................... 37 2.2.2. Közbiztonság........................................................................................................... 39 2.2.3. Verseny- és játékszabályok ..................................................................................... 40 2.3. Versenybírák .................................................................................................................. 42 2.3.1. A „hellénbírák” ....................................................................................................... 42 2.3.2. Az Olümpiai Tanács................................................................................................ 53 2.3.3. A verseny segédszemélyzete ................................................................................... 55 2.4. Hivatásos atléták – állami sporttámogatás ..................................................................... 55 Forrás .................................................................................................................................... 59 Ajánlott irodalom .................................................................................................................. 62 Felhasznált irodalom............................................................................................................. 62 3. A HELLÉN-RÓMAI KORSZAK VERSENYSPORTJÁNAK JOGI VILÁGA .......... 65 3.1. Két korszak .................................................................................................................... 65 3.1.1. A hellenisztikus kor ................................................................................................ 65 3.1.2. A római kor ............................................................................................................. 67 3.2. Néhány jogi vonatkozás................................................................................................. 70 3.2.1. Finanszírozási kérdések .......................................................................................... 70 3.2.1.1. Versenyköltségek ............................................................................................. 71 3.2.1.2. A sportolók támogatása .................................................................................... 73 3.3. Atléta-egyesületek ......................................................................................................... 76 3.4. Az olümpiai hagyományok ............................................................................................ 79
2
3.4.1. Játék- és versenyszabályok ..................................................................................... 81 Forrás .................................................................................................................................... 84 Ajánlott irodalom .................................................................................................................. 86 Felhasznált irodalom............................................................................................................. 86 4. SPORT ÉS JOG AZ ÓKORI RÓMÁBAN ...................................................................... 89 4.1. Sport az ókori Rómában ................................................................................................ 89 4.2. A cirkuszi fogathajtás története ..................................................................................... 92 4.2.1. A korai idők ............................................................................................................ 92 4.2.2. Az állam szerepe ..................................................................................................... 93 4.3. A római fogatversenyek legfontosabb sajátossága – a factiók ...................................... 97 4.4. A fogatversenyek világa .............................................................................................. 103 4.5. Jogi vonatkozások........................................................................................................ 105 4.5.1. A közjog körébe sorolható kérdések ..................................................................... 106 4.5.1.1. A játékok finanszírozása ................................................................................ 106 4.5.1.2. Közbiztonsági rendszabályok ......................................................................... 107 4.5.1.3. Kriminalizált babonaság ................................................................................. 109 4.5.2. Magánjogi problémák ........................................................................................... 110 4.5.2.1. A versenyzők világa ....................................................................................... 110 4.5.2.2. „Big business” – a factiók ügyletei ................................................................ 112 4.5.2.2.1. A factiók szervezete................................................................................. 112 4.5.2.2.2. Tipikus és atipikus szerződések ............................................................... 113 4.5.2.3. „Small business” – fogadások ........................................................................ 115 4.5.3. Játékszabályok ...................................................................................................... 116 Forrás .................................................................................................................................. 119 Ajánlott irodalom ................................................................................................................ 122 Felhasznált irodalom........................................................................................................... 123 5. A KÖZÉPKOR ÉS KORAÚJKOR SPORTTAL KAPCSOLATOS SZABÁLYOZÁSA ............................................................................................................... 126 5.1. „Sport” a középkorban................................................................................................. 126 5.2. A lovagi tornák ............................................................................................................ 128 2.1. Történeti keretek ...................................................................................................... 128 5.2.2. A lovagi küzdelmek különböző formái................................................................. 133 5.2.3. Az állami (és egyházi) jog beavatkozása .............................................................. 136 5.2.3.1. Tilalmak ......................................................................................................... 136 5.2.3.2. Angol állami ellenőrzés .................................................................................. 138 5.2.4. A tornák verseny- és játékszabályai és azok fejlődése ......................................... 141 5.2.4.1. Versenyszabályok........................................................................................... 142 5.2.4.1.1. A tornák rendezése .................................................................................. 142
3
5.2.4.1.2. Részvételi feltételek ................................................................................. 144 5.2.4.2. Német torna-társaságok .................................................................................. 146 5.2.4.3. Játékszabályok ................................................................................................ 149 5.2.4.4. Értékelési rendszerek ...................................................................................... 151 5.2.5. „Lézengő ritterek” ................................................................................................. 155 5.3. Városi versenyek ......................................................................................................... 156 5.3.1. A nem szívesen látott küzdelmek.......................................................................... 157 5.3.2. Egyéb városi csapatküzdelmek ............................................................................. 159 5.4. A városi lövészversenyek ............................................................................................ 160 5.4.1. A versenyek szervezése - versenyszabályok ......................................................... 163 4.1.1. A versenybírák .................................................................................................. 165 5.4.1.2. Játékszabályok ................................................................................................ 165 5.5. Sport a korai újkorban ................................................................................................. 168 5.5.1. Jogi vonatkozások ................................................................................................. 175 5.1.1. Tiltó rendelkezések ........................................................................................... 175 5.5.1.2. Uralkodói támogatás....................................................................................... 176 5.6. A firenzei calcio .......................................................................................................... 177 5.6.1. A játékszabályok ................................................................................................... 178 Forrás .................................................................................................................................. 181 Ajánlott irodalom ................................................................................................................ 187 Felhasznált irodalom........................................................................................................... 187 6. ÖSSZEFOGLALÁS ÉS ELŐRETEKINTÉS – A MODERN SPORT JELLEMZŐI ÉS A „SPORTJOG”............................................................................................................. 190 6.1. A sport világi jellege.................................................................................................... 191 6.2. Esélyegyenlőség .......................................................................................................... 193 6.3. Specializáció ................................................................................................................ 196 6.4. Racionalizálás .............................................................................................................. 198 6.5. Bürokratizálódás .......................................................................................................... 200 6.6. A teljesítmények számszerűsítése ............................................................................... 202 6.7. A rekordok hajszolása ................................................................................................. 203 Felhasznált irodalom........................................................................................................... 205
4
BEVEZETÉS „A jelen meg nem értése a múlt nem ismeréséből származik” (Marc Bloch)*
Ez a tankönyv egy kísérlet. Kísérlet egyrészt abban a vonatkozásban, hogy egy olyan fiatal jogterület szabályozás-történetét kívánja feldolgozni, amelynek szakértői az elmúlt 25 évben világszerte áttekinthetetlenül nagyszámú tanulmányban és szakkönyvben dolgozták fel szakterületük aktuális problémáit, közöttük azonban csak néhány olyan akadt, aki a sportjog története néhány vonatkozásának is teret adott. Egyetlen – meglehetős kritikával kezelendő – munka kivételével még nem született a sportjog történetével foglalkozó átfogó és zárt összefoglalás. A jelentősen nagyobb múltra visszatekintő hatalmas sporttörténeti irodalom pedig csak viszonylag kis figyelmet szentelt az elmúlt korok sportja akár jogi problémaként is megragadható jelenségeinek és vonatkozásainak. Hiányzik tehát a téma alapos tudományos feldolgozása, amely biztos alapját képezhetné egy a sportjoggal mélyebben foglalkozni kívánó hallgatóknak szóló – szükségszerűen rövid és vonatkozó tudásunk lényegét feltáró – tananyagnak. Ezen okokból kellett ezen kísérlet során visszanyúlnunk olyan tudományos és irodalmi feldolgozásokra, illetve forrásokra, amelyek elégséges információt adhattak a modern sport jogi problémái történeti előzményeinek egy bizonyos mélységű megismeréséhez. A korai idők tekintetében a források csekély száma, a – leendő második kötetben feldolgozandó – modern idők vonatkozásában pedig a hatalmas adatmennyiségből való válogatás kényszere jelentős mértékben töredezettnek mutathatja az előadottakat, és a táplálhatja azt az érzést, hogy a vázolt kép nem teljes. Ezen enyhítendő választottuk a „jogforrások” típusai felőli közelítést egy a szokványos felfogástól talán elütő jogfelfogásból kiindulva.
*
BLOCH, Marc, A történész mestersége, Budapest, 1996, 38. (ford. Babarczy Eszter és Kosáry Domokos)
5
Természetesen az alább feldolgozott, a forrásokból kiolvasható jogi vonatkozások nem érinthetnek minden olyan kérdést, amelyek a modern sportjog elfogadott tematikáját adják, de a különböző történeti korszakokban kimutathatók bizonyos párhuzamok a régi és újabb szabályok és megoldások között. S természetesen lehetnek olyan sporttal kapcsolatos jogi vonatkozások is, melyek csak az adott korszakra voltak jellemzők, s már sem tartalmi sem formai vonatkozásban nem mutathatók ki párhuzamok a mával, mégis bizonyos alapját adhatják a jelenről és a jövőről való gondolkodásunknak.
6
1. ELMÉLETI ALAPKÉRDÉSEK – A SPORT ÉS A SPORTJOG FOGALMA Annak érdekében, hogy ne váljanak parttalanná történeti fejtegetéseink, elengedhetetlennek látszik a sport fogalmának meghatározása, hiszen az, hogy mit tekintünk sportnak, sporttevékenységnek természetesen meghatározza vizsgálatunk kereteit is. 1.1. A SPORT FOGALMA MEGHATÁROZHATATLAN? A sport egyértelműen korunk társadalmának egyik meghatározó (tömeg)jelenségévé vált. A sport nemcsak megmozgatja az embereket, hanem foglalkoztatja, és ugyanakkor lelkesíti is. Emberek milliói sportolnak különböző indíttatásból, versenyszerűen vagy szabadidejükben. A nagy sportesemények (az Olimpiai Játékok, a labdarúgó világbajnokság) manapság emberek milliárdjait – esetenként akár a Föld lakosságának több mint felét – tartják izgalomban elsősorban a médián keresztül. A sport vitathatatlan jelentőséget nyert a modern kor emberének életében. Éppen ezért meglepő, hogy olyan diszciplínák, mint a sporttudomány és a sportszociológia számtalan meghatározási kísérlet ellenére mindmáig adósai maradtak a sport jelenségének pontos, általános elfogadottságnak örvendő definíciójával. A pontos fogalom meghatározást az nehezíti meg, hogy a sport szó egy szerte a világon használt és a köznyelvi használatba felszívódott fogalommá vált. Egy felmérés során a megkérdezettek közel 2600 tevékenységet jelelöltek meg arra a kérdésre, hogy mit is lehet sport alatt értenünk. Egyesek szerint a sportot éppen az ezzel a közismert szóval jelzett tevékenység sokrétűsége miatt nehéz definiálni. Azt lehet mondani, hogy mindenkinek sajátos elképzelése van arról, mit is ért a sport jelensége alatt. Éppen ezért nagyon sokan eleve feladják a sport definiálásának lehetőségét, mivel „a 20. század kezdete óta a sport egy köznyelvi, világszerte használt fogalommá vált. Éppen ezért precíz vagy megközelítőleg egyértelmű fogalmi lehatárolása nem lehet sikeres vállalkozás.” (Peter Röthig, Robert Prohl) Ezen álláspont
7
képviselői a tudományosan elfogadható fogalom-meghatározás feladásával, azzal, hogy sokan a szó köznapi értelmének adnak teret, parttalanná tesznek, és bizonytalan alapokra helyeznek mindenféle – akár történeti, akár a jelenre vonatkozó – tudományos megközelítést, megnehezítik a sporttudományi kutatásokat. Mások – hasonló eredményre jutva – ún. „nyitott” fogalomnak tekintik a sportot, amelynek a
végső
meghatározása
–
azon
tevékenységek
sokszínűsége
miatt,
amelyeket
sporttevékenységnek tekintünk ma, és tekintettek elődeink a múltban – tulajdonképpen nem lehetséges. Ezen felfogás szerint a sport mindenkori fogalma meghatározó elemeinek megfelelően rugalmasnak kell lenniük, hogy az adott kor – és itt különösen gondolnunk kell a modern kor újabb és újabb sportjellegű tevékenységi formáira – valóságával, elvárásaival és fejlődésével maga a fogalom is lépést tudjon tartani. Feldolgozandó témánk szempontjából azonban nagyon fontos, hogy egy olyan biztos fogalmi alapról indulhassunk ki, amely lehetővé teszi a történeti vizsgálódásokat egy olyan jelenséggel kapcsolatban, melyet – a szigorúbb értelmezés szerint – csak a XVIII. század óta illetnek – ha egyáltalán – ilyen elnevezéssel. A mai értelemben vett sporttevékenység történelmi előzményeinek feltárása szükségessé teszi, hogy a ma is létező sokféle sportra vonatkozó meghatározás közül olyat vegyünk kiindulási pontul, ami megfelelően tág ahhoz, hogy a múlt hasonló jelenségeinek megértését lehetővé tegye. Vállalnunk kell persze azt a kockázatot is, hogy a fogalom nem mindig lesz tartható a jogtörténeti búvárkodás során. 1.2. A JOGÁSZOK, JOGFORRÁSOK SPORTFOGALMA Mivel jelen munka célja, hogy a jövő szakembereinek szolgáljon bizonyos alapismeretekkel a sport normativitásának történetéből, s az egyes vizsgálandó korszakokban sportnak tekinthető tevékenységek „jogi” vonatkozásaival kívánunk foglalkozni, megfontolható a sport egy olyan fogalmának kiindulási pontként való elfogadása, amely a jogforrások és a joggyakorlat sport-képe felől közelít. A sport világának eljogiasodása időszakában – mely az utóbbi hozzávetőleg ötven évet jellemzi az európai sporttörténetben – célszerű lehet tehát jogi jellegű dokumentumok fogalomhasználatát kiindulási alapul venni. 8
Ebből a szempontból talán a legkiforrottabbnak, ha nem is a legelfogadottabbnak tekinthetjük az Európa Tanács által kifejlesztett, és a Fehér Könyv a sportról című dokumentumban megfogalmazott értelmezést. E szerint sport „a fizikai aktivitás minden formája, amely alkalmi vagy rendszeres gyakorlás által a fizikai állóképesség és mentális jóllét kifejezését vagy fejlesztését, szociális kapcsolatok létrehozását vagy versenyeredmények elérését célozza minden szinten.” Ezen meghatározási kísérletet nagy előrelépésnek tekinthetjük, hiszen ha az egyes nemzetek vonatkozó jogszabályain végigtekintünk, megállapíthatjuk, hogy azok általában anélkül használják a sport fogalmát, hogy definiálnák azt. A törvényhozók valószínűleg abból indulnak ki, hogy lehetséges egy közmegállapodás a sport fogalmában és a joggyakorlat, a jogszolgáltatás és a jogtudomány képes a sport jelenségének elhatárolására a szabadidőtől, a játéktól, a sporthoz hasonló-, a sport közeli-, és adott esetben bizonyos pszeudo-sporttevékenységektől. A sport fogalmának a nyitottsága azzal – mint láttuk – is összefüggésben áll, hogy maga a sporttudomány sem tud egy olyan lezárt, általánosan elismert sportfogalmat prezentálni, amely valamennyi elhatárolási kérdést meg képes válaszolni. Mindazonáltal az európai joggyakorlat (az állami bíróságok és a sportszövetségek gyakorlata), felhasználva a sporttudományi kutatások eredményeit – elsősorban a sport fogalmának alábbi konstitutív elemeit részesíti előnyben: o testi, illetve motorikus aktivitás, o szabályokhoz kötöttség, o teljesítmény-orientáltság, illetve versenyre törekvés, o szervezettség, o játékszerűség, o etikai elvárások (fairness, esélyegyenlőség, az ellenfél tisztelete). Ezekre a komponensekre kísérel meg támaszkodni az adott államok jogszolgáltatása is. Ugyanakkor megállapítható, hogy ezen támpontok ellenére alapvetően mindig az adott törvényi összefüggésből kell következtetni a sport fogalmára.
9
A törvényhozó (sőt sok esetben a jogalkalmazó) ilyen tekintetben bizonyos definíciós hatalommal rendelkezik, és olyan tevékenységeket is a sporttevékenységek közé utalhat, melyek a fenti kritériumoknak nem felelnek meg (pl. a sakk). A sport jelenségének jogi megragadása tekintetében nem feltétlenül más a helyzet olyan államokban sem, melyek speciális sporttörvényeket hoztak létre az utóbbi évtizedekben (pl. Franciaország, Olaszország), bár ezek törvényhozói természetesen kényszerűen szembesültek a sport/sporttevékenység meghatározásának nehézségével. Példaként álljon itt a két utóbbi magyar sportörvénynek a sporttevékenység lényegét körülíró, közel hasonló fogalommeghatározása: o a régi sporttörvény 88. § 23. pontja szerint a sporttevékenység „a meghatározott szabályok szerint, a szabadidő eltöltéseként vagy hivatásszerűen végzett testedzés, illetve szellemi gyakorlat, amely a fizikai, illetve szellemi erőnlét fejlesztését és megtartását szolgálja.” o a hatályos sporttörvény 1.§ (2) bekezdése szerint: „Sporttevékenységnek minősül a meghatározott szabályok szerint, a szabadidő eltöltéseként kötetlenül vagy szervezett formában, illetve versenyszerűen végzett testedzés vagy szellemi sportágban kifejtett tevékenység, amely a fizikai erőnlét és a szellemi teljesítőképesség megtartását, fejlesztését szolgálja.” 1.3. A SPORTTUDOMÁNY SPORTFOGALMA Mindmáig nem létezik egy olyan általánosan elismert fogalma a sportnak, amely valamennyi határterületét is magába foglalhatná. A sporttudomány természetesen számtalan kísérletet tett a fogalom tartalmi kidolgozására és ennek során fogalmi elemek és kritériumok nagy számát listázták fel. Amennyiben beszélhetünk a sporttudomány által kidolgozott sportfogalomról, akkor abban az alábbi fogalmat meghatározó (konstitutív) elemek vagy szinte kivétel nélkül megjelennek, vagy ezek közül legalább egyet a sport lényegi elemeként határoznak meg, annak ellenére, hogy magának a sportnak a lényegi tartalmáról igencsak megoszlanak a vélemények: 10
o testi mozgás, motorikus aktivitás, ahol a mozgásfolyamatok során az erő, a gyorsaság, a kitartás, az ügyesség és a koordináció játszik kiemelkedően fontos szerepet; o versenyre törekvés vagy olyan testi teljesítmény elérésének a megcélzása, amely túllép a mindennapok testi mozgásának mértékén; o szabályok betartása és szervezeti keretek léte; A szabályok első nekifutásra alapulhatnak az adott sportot űzők megállapodásán (sportág célja, magatartási elvárások, környezeti feltételek). Amennyiben azonban egy bizonyos állandóságot akarnak kölcsönözni a szabályoknak, akkor a verseny- vagy játékszabályokat egy bizonyos szervezet által kell standardizálniuk, amely szervezetek a közösségek különböző szintjén jelentkezhetnek. o célhoz nem kötöttség. A munka világától (ahol szintén megjelenik a testi tevékenység és bizonyos szabályok betartásának a kényszere) a sportot a célhoz nem kötöttsége, illetve nem produktív jellege különbözteti meg. A sportot általában önmaga öröméért űzik az emberek, és szabály szerint ezért nem produktív jellegű. Attól függően, hogy fenti elemek közül melyiket használják fel és kombinálják egymással a definíciós
törekvések,
kizárásra
kerülhetnek
egyes
tevékenységek.
Vagyis
ezen
alapkritériumok az egyes sportjellegű tevékenységek különböző megjelenési formái esetében különböző súllyal rendelkezhetnek, és kivételek is előfordulhatnak. o Ha a mozgást tekintjük meghatározó elemnek, akkor a szellemi sportok és a motorsport is – elnevezésük ellenére – kiesik a sport fogalma alól. A sakk pl. nem tekintendő sportnak, mégis szinte mindenütt sportszövetsége van; o A szabadidő- és tömegsport szintén kivételként kezelendő, hiszen ott a teljesítmény másodlagos és a szabályoknak is csekélyebb a jelentősége; o A célhoz nem kötöttség, az öncélúság tekintetében pedig fontos kiemelni, hogy az előrehaladott professzionalizáció és elüzletiesedés miatt egyre nehezebb határt vonni a sporttevékenység és a foglalkozás között, hiszen a profisportnál egyértelműen megjelenik egy „produktív szempont.”
11
Ezek a példák is mutatják, hogy a tiszta lehatárolás nem mindig lehetséges, egyes részterületeken a határok sokszor flexibilisek. Kétségtelen, hogy a XX. században mindazon tevékenységek, melyeket köznapi értelemben a sport jelenségkörébe vonunk, túlterjednek a fenti fogalmi elemek által meghatározott területen. A sporttevékenység spektruma – a tömegsporttól a mozgáskorlátozottak sportjáig és a szabadidő-sportig – oly mértékben kiszélesedett, hogy a teljesítményre törekvéssel és a szabályok betartásával kapcsolatos kritériumok nem feltétlenül teljesülnek a sportként értett tevékenységek egészére vonatkozóan. A fennebb említett szabadidő- és tömegsport, olymértékben társadalmi jelentőségűvé vált, hogy szükségszerűen olyan fogalommeghatározások is megjelentek a sporttudományban (és mint láttuk az idézett európai és magyar jogszabályi meghatározásokban), melyek ezt a tágabb felfogást tükrözik vissza. Legyen elég pusztán két hazai sporttudós definíció-kísérletére utalni, melyeknél a sportot a testedzés magasabb kategóriája alá rendelik: „Meghatározott szabályok szerint, időtöltésként vagy versenyszerűen folytatott testedzés.” (Nádori László) „Mindazon szervezett és/vagy szervezetlen, csoportos vagy egyéni testedzési tevékenységek gyűjtőfogalma, amelyekben az ember biológiai mozgásigényét, szükségletét, társadalmi körülmények között kielégíti.” (Frenkl Róbert) Ezekben a fogalmakban, illetve a korábban említett jogi dokumentumok definícióiban is bizonyos komplex megközelítés érhető tetten, hiszen ezek a fogalmak arra törekszenek, hogy a modern sport mind több megjelenési formáját átfogják. A sporttudományi
irodalom
természetesen
a sport
egyes
megjelenési
formáinak
meghatározása és az egyes területek elhatárolására tett kísérletek vonatkozásában is áttekinthetetlenül gazdag. A sport modern megjelenési formái között az egyik alapvető különbségtétel a szabadidős sport és az élsport közötti megkülönböztetés. Az első gyűjtőfogalomba olyan aktivitások tartoznak, melyek sportnak minősülnek, de nem hivatásos formában űzik őket (alternatív sport, egészségsport, szabadidősport szűkebb értelemben és a tömegsport). A tömegsport a sport azon formáit fogja át, amelyeket bár
12
sokszor egyesületi-, illetve szövetségi keretek között űznek, és amelyeknél bizonyos teljesítményszemlélet is kimutatható, de a teljesítmény mögött, amelyre a tömegsport keretében törekednek a sportolók, elsősorban személyes célok (élmény, kikapcsolódás, egészség és teljesítőképesség megtartása) húzódnak meg. Alapelvszerűen az élsport (szinonimák lehetnek: teljesítmény-, hivatásos-, profisport) is szövetségi és egyesületei keretek között valósul meg, de itt a nemzeti és nemzetközi összevetésben is kimagasló csúcsteljesítmény jelenik meg elsődleges célként. Ezen célok eléréséhez azonban manapság szinte valamennyi sportágban magas szintű professzionális munkára van szükség, s ezért a professzionalizáció szintje a legfontosabb megkülönböztető jegy, amely a tömegsporthoz képest mássá teszi az élsportot. Míg a tömegsport körébe tartozó tevékenységek amatőrként is folytathatók, az élsport főszabályként csak a hivatásos sportolók terrénuma lehet. Az élsport minden résztvevője számára professzionális tevékenység, és ezáltal erős gazdasági összefüggések lépnek előtérbe. Mivel a modern korban a sportszervezetek – bár mind a tömeg-, mind az élsport érdekében tevékenykednek –, eszközeik és törekvéseik nagy részét az élsportra koncentrálják, az élsport és a sportszervezetek erős szimbiózisban léteznek egymással.
Félő, hogy a sport valamennyi modern megjelenési formáját felölelni kívánó definíció elfogadása jelen történeti vizsgálódásainkat meglehetősen parttalanná és az elvárható mértéken túl is esetlegessé tenné, ezért egy olyan fogalom alapul vétele látszik célszerűnek, amely adekvát a rendelkezésre álló forrásokkal, és amely – mint látható lesz – érdeklődésünket elsősorban a versenysport és élsport irányába tereli. Ezt az irányultságot egyrészt az indokolja, hogy a versenysport és azon belül az élsport, mint a sport egy speciális megjelenési formája, nem feltétlenül volt a múltban annyira nyitott a határterületi jelenségek irányában és ma sem az a jövőbeli fejlődés tekintetében, mint a sport általános jelensége. Másrészt mind a múltban, mind a jelenben inkább a verseny- és élsport kapcsán léptek és lépnek fel tipikusan azok a joginak nevezhető problémák, amelyek a résztvevők érdekeit a
13
leginkább érinthetik, s amelyek megoldására a sportot körülvevő normavilágot a leginkább segítségül hívták a múltban, és hívhatják ma is. 1.4. TÖRTÉNETI SPORTFOGALOM Az eddigiekben a sport modern fogalma volt a vizsgálat tárgya, a továbbiakban az a kérdés, mikortól beszélhetünk egyáltalán sportról, alkalmazhatók-e az eddig felvázolt fogalmi kritériumok a sportra, mint történeti jelenségre. Lehetséges-e egy többé-kevésbé zárt történeti sportfogalom megalkotása. 1.4.1. MIÓTA LÉTEZIK SPORT? A. Az utóbbi évtizedekben kialakult új tudományág, a sporttudományok egyes képviselői körében elterjedt azon állítás, hogy a XIX. századot megelőzően sem a valóságban, sem fogalmilag nem létezett még a „sport.” Ezen felfogás szerint, kétszáz évvel ezelőtt még nem létezett olyan tevékenység, amely a mai közfelfogás szerint sportnak lenne minősíthető. Ami addig létezett, nem volt más, mint legfeljebb valamiféle vallási rituálék keretében zajló, szertartás-játéknak nevezhető tevékenység. Ezen elmélet alapján tesznek többen különbséget a modern sport és régebbi mozgáskultúrák között. Egyes történészek szerint a sport mibenlétét olyan, csak a XIX. században megjelenő médiumok és intézmények szerint kell meghatározni, mint a klub és a nemzeti bajnokság. A futball példáján érzékeltetve, a labdarúgás azóta lett sportnak tekinthető, amióta az angol Football Association által meghatározott szabályok kialakultak, és ezen unifikált szabályok alapján a csapatok olyan szabályos versenyeken mérték össze tudásukat, melyeket írásba foglalt statútumok szerint működő klubok szerveztek. Ha ezeket az elvárásokat komolyan vesszük, valóban abból kellene kiindulnunk, hogy azelőtt valóban nem is létezhetett sport. Hiszen az egyesületek a polgári társadalmak tipikus intézményei voltak, s a megfelelően gyors közlekedési lehetőségek (vasút) nélkül pedig lehetetlen volt nagyobb országokban nemzeti bajnokságok lebonyolítása. Ha azonban ilyen szigorúan vesszük ezeket az előfeltételeket, mit kezdhetünk azzal a történeti forrásokban megjelenő a sok-sok információval, amelyek olyan emberekről adnak hírt, akik 14
már a XIX. századot megelőzően is futballoztak, még ha természetesen nem is egyesületekbe szervezve, és nem unifikált szabályok szerint, vagy más olyan tevékenységgel töltötték szabadidejüket vagy keresték kenyerüket, amely külső formájában megfelel jó néhány ma is ismert sportág mozgásvilágának? A történészek korábban sokat vitatkoztak arról, hogy egyáltalán létezhettek-e előző korokban olyan dolgok, jelenségek, amelyekre az adott korban nem létezett szó. Vitathatatlan ugyanis, hogy a sport mai nyelvhasználat szerinti fogalma, sem az ókorban sem a középkorban vagy a korai újkorban nem volt ismert. Nagyon sok fogalom a megismerés későbbi állásának megfelelően viszonylag új keletű, ezért régebbi szövegekben nem találhatunk róluk említést. De természetesen bizonyos jelenségek (társadalom, politika, egészségügy) már azelőtt is léteztek, hogy elkezdtek beszélni róluk. Ugyanez mondható el a sportról is. Az angol sport szónak etimológiailag több gyökere is volt: a középangol disportból és az ófrancia desportból, illetve a se desporter (szórakozni) igéből vezethető le. A desporter szó a franciában a XIII. században bukkant fel „szórakoztatva lenni” jelentéssel, majd a következő évszázadban került át és terjedt el Angliában. Az újkorban kezdtek el számos fizikai erőfeszítéssel járó tevékenység kapcsán sporterekről beszélni, s ebből rövidült le, majd vált általános kifejezésként használatossá a mai értelemnek megfelelő sport szó. Még ha az ókorban, a középkorban vagy a korai újkorban a sport mai nyelvhasználat szerinti fogalma ismeretlen volt is, a kifejezést, mivel nem áll rendelkezésünkre alkalmasabb fogalom, ezen korokra is kénytelenek vagyunk alkalmazni. B. Annál inkább helyes ez utóbbi engedmény, mivel a történészek egy másik csoportja az előzőekkel ellentétben azt az álláspontot képviseli, hogy a „sport antropológiai szempontból állandó tényezője az életnek, és a mindenkori kultúrában jellegzetes, a változó természeti, politikai, társadalmi és történeti körülmények által meghatározott formát öltött.” (Wolfgang Decker) Vagyis abból indulnak ki, hogy a sport, mint társadalmi és kulturális jelenség, a társadalmi fejlődés egy bizonyos magasabb szintjén jelent meg, s a társadalom különböző formái a sport sajátos formáit hozták létre. Olyan tevékenységek léteztek tehát a különböző történeti korszakokban, melyeket a mai közhasználatú értelmezés szerint sporttevékenységként
15
azonosíthatunk, annak ellenére, hogy e tevékenységeket olyan emberek művelték, akik még nem ismerhették a mi sportfogalmunkat. Az utóbbi évtizedek intenzív antropológiai kutatásai kimutatták a sportnak a hagyományos társadalmakban betöltött szerepével kapcsolatban, hogy más civilizációk testi erőt és ügyességet kívánó versenyei esetében is sportról van szó. A történeti antropológiai kutatások már korábban utaltak arra, hogy lényegében minden civilizáció ugyanazokat a sportágakat műveli, mint a régi Európa civilizációi: a futást, az ugrást, a dobást, a mászást, a botvívást, a birkózást, a lövést, az úszást, az evezést, a vadászatot, a tornát, azonkívül csapatjátékokat, labdarúgást, kézilabdát és gyeplabdát. Minden kockázat nélkül megállapítható, hogy az emberi történelemben nem létezett olyan közösség, ahol a sportnak tekinthető tevékenység ismeretlen lett volna. A sport tehát az ember olyan egyetemes viselkedésmódjának tekinthető, amely a természeti népeknél ugyanúgy jelen volt, mint a korai magas-kultúrákban és a görög-római világban. Egy neves német sporttörténész (Ingomar Weiler) szerint a sport „a játék utáni vágy által ösztönzött spontán motorikus aktivitás, amely mérhető teljesítményre és szabályozott versenyre törekszik.” S ahol teljesítményeket hasonlítanak össze, ott általában megjelenik valami játékos elem is. Egy jelentős holland művelődéstörténész (Johan Huizinga) a játékot az emberi civilizáció egyik gyökerének nevezte, mivel a játszó ember (homo ludens) magasabb kulturális teljesítmények létrehozására volt képes felszabadítani az erőit, s ez jelentősen eltávolította őt az állatvilágtól. Huizinga szerint „[a] játék szabad cselekvés vagy foglalkozás, amely bizonyos önkéntesen, előre meghatározott időben és térben, szabadon választott, de föltétlen kötelező szabályok szerint folyik le; célja önmagában van, bizonyos feszültség és öröm érzése, továbbá a »közönséges élet«-től való »különbözőség« tudata kíséri.” Szerinte a játék fő ismérvei tehát a mindennapokon kívüliség, a térben és időben való behatároltság, a megismételhetőség, a kötőerő és a szabályok által való irányítottság. Huizinga tézise szerint a játék „a kultúra agonista alapja”, vagyis a játék versenyszerű tevékenységgé válva sportként manifesztálódik. A teljesítmények játékos összehasonlítása a legtávolabbi emberi ősök korában is létezett. A játék és a sport (más tevékenységek mellett) ugyanakkor a társadalmi élet olyan részét képezik, amelyben az egyén szabadon, de felelősséggel tevékenykedik. A
16
sport idővel egyre inkább eltávolodott a tiszta játék-szférától és a történelem folyamán, valamint a modern világban is a „játékos” és a „komoly” szférája között mozgott és mozog. Ugyanakkor nem vitatható, hogy az 1800 körüli időszakban kezdődött folyamatok okán a sport, mint társadalmi és kulturális jelenség jelentős változáson ment át. Vannak történészek, akik szerint az iparosodás olyan tényező volt, amely a társadalmat oly mértékben megváltoztatta, hogy a testgyakorlás „ünnepből szakmai tevékenységgé”, modern értelemben vett sporttá fejlődött. 1.4.2. EGY SPORTTÖRTÉNETI SPORTFOGALOM Az előzőekben kifejtettek okán következő feladatunk egy olyan sport-definíció felvázolása lehet, amely közelítőn alkalmas arra, hogy normatörténeti vizsgálódásaink legfontosabb sarokpontjait megadja. A keresett fogalomnak a történeti dimenziókat is szem előtt tartva minél egyértelműbben körül kell írnia a sport, mint kulturális tevékenységi terület azon speciális jellemzőit, amelyek más (kulturális) tevékenyégi terültektől megkülönböztetik. Az alábbi fogalom, amelyet a német sporttörténész Claus Tiedemann fejlesztett ki, alkalmas lehet arra, hogy a modern kornál korábbi időkre is alkalmazzák, annak ellenére, o hogy egyrészt bizonyos tevékenységek, amelyeket a modern kor előtti időszakkal foglalkozó sporttörténészek sokszor vizsgálatuk tárgyává tesznek, nem vonhatók ezen viszonylag szűk fogalom körébe; o hogy másrészt egy sor olyan tevékenység, amelyet a közfelfogás sportnak tekint (pl. egészségsport) a Tiedemann által javasolt sporttörténeti nyelvhasználatban nem tekinthetők sportnak. Tiedemann ezáltal egy egyértelműen szűkített fogalmat alkot meg, s minden olyan tevékenységi formát, amelyet ő kizár a sport fogalmából, a „mozgáskultúra” magasabb rendű fogalma alá javasolja rendelni: Tiedemann meghatározása szerint „a mozgáskultúra nem más, mint az a tevékenységi terület, melyen az emberek saját természetükkel és a környezettel kapcsolatba lépnek és ennek során tudatosan különösen testi képességeiket és készségeiket fejlesztik, mutatják ki és mutatják be, hogy ezáltal számukra fontos egyéni vagy közös hasznot és élvezetet szerezzenek.”
17
Tiedemann alábbi fogalma bár eredetileg a jelen viszonyait figyelembe véve született, általános és világos megfogalmazása alapján mindannak a lényegét megragadja, amit (természetesen mai szemmel nézve) a régmúlt időkre vonatkoztatva is „sportnak” lehet nevezni. Ezzel részben elkerülhető az anakronizmus vádja, vagyis az a gyakran megjelenő kritika, hogy a sporttörténészek egy olyan modern jelenséget vizsgálnak a múltban, amely akkor nem is létezhetett. A meghatározás szerint „a sport egy olyan kulturális tevékenységi terület, melyben az emberek önként, tényleges vagy adott esetben csak elképzelt kapcsolatba kerülnek egymással, azzal a tudatos szándékkal, hogy képességeiket és készségeiket különösen a mozgásművészet területén fejlesszék és ezen képességeiket és készségeiket más emberekéivel maguk választotta vagy átvett szabályok szerint összemérjék, anélkül, hogy ezáltal másokat vagy önmagukat károsítani akarnák.” Tiedemann az általa kiemelt fogalmi elemeket egytől egyig elengedhetetlennek tartja, és úgy véli, hogy azok csak együtt adhatják a sport jelenségének kielégítő meghatározását. A fogalmi elemek a következők: a. Kulturális tevékenységi terület – A sport (ami maga is természetesen egy gyűjtőfogalom) a tevékenységek átfogó jelenségcsoportjába sorolható, mégpedig a kulturális tevékenységek közé. Ami azt jelenti, hogy a sport történetileg az emberi- és társadalmi fejlődés egy magasabb szintjén jelent csak meg. b. Önkéntes – A sporttevékenység önkéntes űzésének kritériuma kizárja, hogy a kényszer hatása alatti – bár a sport többi kritériumának megfelelő tevékenységet – az itt használt értelemben valóban sportnak tekinthessük. Ennek megfelelően nem tekinthető sportolónak a római arénák gladiatorainak jelentős része. Kiesik a fogalom hatóköréből továbbá az iskolai sport, vagy a katonai kiképzés alatti sportolás is, mivel ezek bizonyos kötelezettségen alapulnak. Ebben az összefüggésben még inkább érdekes a hivatásos sporttevékenység megítélése, hiszen a profizmus jórészt megfosztja az önkéntes jellegétől a sporttevékenységet, szinte kényszerrendszerként működik, amelyből nem egyszerűen és nem könnyen lehet kiszállni.
18
Ezen megfontolás alapján lehet bizonyos (korlátozott) igazság abban, hogy párhuzamot vonnak a modern sportolók és az ókori gladiatorok között. c. Emberek közötti kapcsolat – A sporttevékenység emberek közötti kapcsolatot feltételez, mégpedig összehasonlító-összemérő, kompetitív jellegű kapcsolatot. Ez a kapcsolat lehet egyrészt közvetett, mivel átléphet az időbeli és helybeli korlátokon, midőn a csúcsok hajszolása és megdöntése során korábban és máshol elért eredményekkel vetik össze egy adott sportoló teljesítményét. Közvetett kapcsolatot jelent emellett az edzésmunka is, midőn egy későbbi versenyre készül fel a sportoló. A sportolók közötti kapcsolat másrészt lehet közvetlen is, midőn a versenyen vagy mérkőzésen időben és térben egymás közelében vannak, és teljesítményük direkt összemérhető. Sok, a köznyelvben sportnak tekintett tevékenység esetében hiányzik ez a kapcsolati elem, illetve a teljesítmény összevetés, -összemérés eleme (ilyen pl. a rehabilitációs- vagy fitnessedzés). Természetesen a határok nem merevek, sok tevékenységet, amely eredetileg más jellegű volt, sporttá lehet tenni. A futás, amelyet élvezetből vagy egészségünk megőrzése érdekében űzünk, nem sport, de ha egy versenyre készülve futóedzést végzünk, az már sportnak tekintendő. d. Szándékolt (tudatos) tevékenység – A sportolók meghatározott szándékkal kerülnek kapcsolatba egymással. A sportkapcsolat tekintetében ez nem jelent mást, mint a sportolónak azt a szándékát, hogy szabályokhoz kötötten (legalább) egy másik emberrel összehasonlítsa teljesítményét a mozgáskultúra terén. A meghatározott szándéknak valamennyi résztvevőnél fenn kell forognia, megállapodásokat kell kötniük, és szabályokban kell megegyezniük. Hogy milyen cselekedetekre, következményekre terjed ki a sportolók tudatos versenyzésre irányuló szándéka, hol húzódik e között és a tudat alatt felvállalt kockázatok (saját és idegen sérülésveszély) közötti határ, az történetileg tekintve mindig relatív. Az ókori pankrator megbecsült sportoló volt, manapság viszont sok vitát válthatna ki tevékenységének sporttá minősítése.
19
e. Képességek és jártasság bevetése – A sportolók képességeiket és jártasságukat használják ki tevékenységük során. Az első bizonyos általános lehetőségeket foglal magában (tehetség, testi felépítés, testsúly, -magasság, nem), míg a második a speciálisabb, edzés által megszerezhető, illetve fejleszthető tulajdonságokat jelölhet. f. Mozgás-centrikusság – A sporttevékenység középpontjában a mozgásnak kell állnia. A mozgásművészet szóhasználat – Tiedemannál – azt hangsúlyozza, hogy a mozgás itt különbözik a mindennapi mozgástól és bizonyos tudást is feltételez. Az a pont, hogy hol válik a mozgás jellegéből, mennyiségéből és jelentőségéből kifolyólag alkalmassá arra, hogy sportnak tekintsék, sok esetben nyitott marad. Tiedemann szerint a sakk, a bridge nem tekinthető sportnak. Határesetet képez szerinte a motorsport is, mivel az eredmény itt jórészt az eszköz tulajdonságaitól függ. Hasonló a helyzet a díjugratás és díjlovaglás esetében. A sportnál a testi, a begyakorolt mozgás a lényeges, amelyet előre megállapított és leszabályozott elvárások keretében fejtenek ki. Tiedemann azonban engedményt tesz azzal, hogy a mozgásművészet területét a „különösen” kitétellel jelöli meg a sport meghatározó, nélkülözhetetlen elemeként. Szerinte pl. a lövészet sportnak tekinthető, mivel lényege a mozgás megfelelő kontrollálása. g. Önfejlesztés – A sport fogalmi elemei közé tartozik, hogy a sportolók fejlesszék képességeiket és készségeiket, vagyis cselekvési lehetőségeiket. Ennek eredménye nemcsak egyénenként változhat, hanem kulturálisan és társadalmilag is különböző lehet. h. A teljesítmények összevetése – A sport fogalmához hozzátartozik a teljesítmények összevetése is, hiszen a sportolók cselekvési lehetőségeiket elsősorban azért fejlesztik, hogy másokkal összemérjék képességeiket, tudásukat, hogy megállapítsák, ki a jobb, illetve a legjobb az adott sportágban. Ez általában egy közvetlen szabályozott összevetés (verseny) keretében történik, meghatározott helyen, adott időben, közönség és játékvezető előtt, vagy azok nélkül. Az ilyen jellegű összehasonlítások, összevetések formái adják a sporttörténet tapasztalati sokszínűségét, gazdagságát. Annak megállapítása, hogy milyen motívumok vezérlik a sportolókat, vagy a mögöttük álló társadalmi csoportokat, milyen jelentősége van az
20
összehasonlításnak az ő számukra, nagyon érdekes történeti és aktuális kísérőjelenségek feltárását eredményezheti. Tiedemann fogalma szükségszerű elemének tekinti a sportoló személyes cselekvését, és ezért nem tekinti sportolóknak azokat, akik más embereket ösztönöznek a megmérettetéseken való részvételre. Így nem tekinthetők sportolóknak azok az angol „gentlemen,” akik a korai kapitalizmus idején patronáltjaikat küldték a versenypályára (futó-, lovas-, vagy vitorlásversenyeken, stb.), és fogadtak az eredményre. Ugyanakkor ebben az összefüggésben zavaró lehet, hogy művelődéstörténetileg éppen ebből a delegáló tevékenységből („sportsmanship”) ered maga az (angol) sport szó is. Más embert magam helyett cselekedtetni, még ma is meg-megjelenik a „sportban”, midőn pl. nagy vitorlásjachtok tulajdonosait nyilvánítják egy-egy regatta győztesének akkor is, ha maguk nem is voltak a fedélzeten. i. Szabályok léte – A teljesítmények és képességek önkéntes összehasonlításához elengedhetetlen, hogy a résztvevők vagy maguk alkossanak szabályokat, állapodjanak meg bennük, vagy bevált szabályokat vegyenek át, amelyek alapján kiderülhet, hogy ki a győztes, ki a jobb. Ilyen szabályok nélkül a sport könnyen parttalan és veszélyes civakodássá, illetve kibékíthetetlen ellenségeskedéssé válhat. Vannak szerzők, akik az életre menő párviadalra, küzdelemre vezetik vissza a sport eredetét, amit aztán a szabályokban való megállapodás „megszelídített”, „ártalmatlanná tett.” A szabályok tűnhetnek a kívülállók számára rendkívül furcsának és nehezen érthetőnek is, de amennyiben a résztvevők számára megismerhetők és általuk elfogadott szabályokról van szó, akkor egy sajátos tevékenységi területet – sportágat – írnak körül, amelynek keretében a szabályoknak megfelelően lehet küzdeni a győzelemért, a sikerért. Tiedemann a szabályokhoz kötöttséggel összefüggésben megemlítendőnek tartja a „fairness” fogalmát, melyet általában túlzott mértékben kötnek össze bizonyos erkölcsi elvárásokkal, s ezáltal művelődéstörténetileg sokszor rossz helyre helyezik el. Tiedemann szerint a „fairness” – nem csupán kultúrtörténeti okokból – nem jelenthet mást, mint a szabályoknak való megfelelést és az ebből eredő kiszámíthatóságot, megbízhatóságot, amely révén a résztvevők biztonságban érezhetik magukat tevékenységük során, midőn a győzelemért küzdenek.
21
j. Károsítási szándék hiánya – A sportnak minősítendő tevékenységnek mindenkoron az adott korban az adott közösség, társadalom által elfogadott erkölcsi alapértékek talaján kell állnia. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb elvárás, hogy a sporttevékenység közben senki ne akarjon szándékosan, vagy súlyos gondatlan magatartásával hátrányt okozni a másiknak, károsítani őt. Persze ez az élet valamennyi területén elvárás. Ezen elvárás értelmében a sport területén is érvényesülniük kell az általános erkölcsi normáknak. Ezek mellett kiegészítő szerepük van az egyes sportágakra jellemző, külön megállapított „szabályoknak.” A szabályoknak megfelelés egy szükséges, de nem elégséges meghatározó eleme a sportnak. A szabályok egyedül nem biztosíthatják a társadalom által elfogadott erkölcsi elvárások, standardok teljesülését. Bizonyos sportág-specifikus szabályok, melyek az adott sportág lényegéből, illetve tradícióiból táplálkoznak, problémásak lehetnek erkölcsi szempontból. Különösen így lehet ez a küzdősportok esetében. (Az ökölvívást Tiedemann az etikus magatartás határmezsgyéjén mozgónak látja, mivel a boksz ma elfogadott lényegéhez tartozik, hogy a felek a szabályok által meghatározott keretek között ugyan, de harcképtelenné tegyék, és ezáltal esetleg az egészséget károsító következményeknek tegyék ki önmagukat és ellenfelüket. A halálos kimenetelű küzdelmek miatt Tiedemann a bokszot jelenlegi formájában nem sorolja a fogalmának megfelelő sportok közé.) Hasonló megközelítés alkalmazandó a római gladiator-küzdelmekkel kapcsolatban, mivel azok –Tiedemann szerint – a kezdetektől jelentősen átlépték az önmaguk és az ellenfelük károsítására vonatkozó tilalom erkölcsi határát, még abban az esetben is, ha az ellenfél önként bocsátkozott harcba. A gladiator-küzdelmek ezért egy szoros értelemben sporttörténeti feldolgozásban nem kaphatnak helyet. (Még a mozgáskultúra körébe sem tartja besorolhatónak a gladiatorok összecsapásait.) A mai ún. rizikósportágak tekintetében is sok esetben elérik és túl is lépik a résztvevők az önkárosítás határát.
22
Természetesen a sportként való besorolhatóságról ezen fogalmi elem kapcsán is lehet és kell is vitatkozni, hiszen minden tudós máshol akarja a határokat meghúzni, ugyanakkor fontos, hogy a vita során mindenki felfedje besorolásának okait és motívumait. 1.5. A SPORTJOG FOGALMA Mint fentebb láthattuk, a sport fogalmának meghatározása során a szabályozottságot valamennyi definíciós kísérlet központi kritériumnak tekinti. A sportszabályok figyelembe vétele és azoknak való megfelelés szorosan hozzátartozik a sport lényegéhez. Korábban említettük, hogy a játék és a sport szoros kapcsolatban álló kulturális jelenségek. Mindaz, ami igaz a játék és a rend (a rendezettség) kapcsolatára, igaz a sportra is. Huizinga felfogása szerint nincs játék szabály nélkül. A játék legfőbb ismertetőjegyének a szabadságot tekinti, de a másodiknak már a rendet. „[A játék] rendet teremt, sőt maga a Rend […] A játék feltétlen rendet követel meg. A tőle való legcsekélyebb eltérés elrontja a játékot, megfosztja jellegzetességétől, értéktelenné teszi… Minden játéknak megvan a maga szabálya […] A játék szabályai feltétlenül kötelezőek, és semmiféle kétséget nem tűrnek. Paul Valéry fejezte ezt ki egyszer e nagyhorderejű gondolattal: »Egy játék szabályaival szemben nem állhat fenn semmiféle szkepticizmus. Alapfeltétele, amelytől függ, világosan körülhatárolt. Mihelyt túllépik a játékszabályt, összedől a játékvilág és vége a játéknak […]«.” A sporttevékenységet, különösen a teljesítmények összevetésére irányuló versenysportot a normák különböző szintjei vették körül a múltban, és veszik körül manapság is. A sportot szabályozó normák egyik szintjét a mindenkori állami jog képezi. Ez magába foglalja mindazokat az állami normákat, melyek a sportra vagy annak egyes részterületeire vonatkoznak. A tradicionálisnak nevezhető felfogás szerint a jogi normákat úgy határozhatjuk meg, hogy a jog magába foglalja mindazokat a társadalmi normákat, amelyeket az állami bíróságok jogi normaként ismernek el, és döntéseik alapjául vesznek. Ha ezt a formális meghatározást vennénk alapul, akkor történeti vizsgálódásaink során pusztán azon normákat kellene feltárnunk, amelyeket a mindenkori állam (vagy annak megfeleltethető hatalommal bíró szervezet, pl. a katolikus egyház) felhatalmazott szervei alkottak, és amelyeket állami bíróságok kényszerítettek ki. 23
Ez a megközelítés azonban nem felelne meg annak a képnek, amelyet a modern jogtudomány a „sportjog” fogalma kapcsán kialakított magának. Ugyanis a sportjog fogalmát ma kettős értelemben használják a jogászok. 1. Egyrészt sportjognak tekintendő azon állami jogszabályok köre, amelyek a sportra vonatkoznak (ún. lex extra sportiva, vagy sportjog tágabb értelemben). Gyakorlatilag valamennyi jogrendszerben a jog valamennyi részterületén fellehetők manapság olyan jogszabályok, amelyek a sport jelenségeire, a sporttevékenységekkel kapcsolatban alkalmazhatók. Ez az állami sportjog – az uralkodó felfogás szerint – (még) nem képez önálló jogterületet vagy jogágat, mint amilyen a magánjog, hanem tipikusan az állami jogszabályok egy keresztmetszetanyagát jelenti (magyarul a keresztülfekvő joganyag megfogalmazás használatos), melyet a közös szabályozási tárgy, a sport fűz egybe. 2. Másrészt sportjognak nevezhető a sport önmaga által alkotott joga (lex sportiva vagy szorosabb értelemben vett sportjog). Ez a modern korban a sportszervezetek (egyesületek és szövetségek) alapszabályaiban és szabályzataiban jelenik meg, amelyek a tagokra, és más a szövetség hatalma alá rendelt személyekre jogokat és kötelezettségeket telepítenek, ezáltal a sporttevékenységet meghatározott normák közé szorítják. Amennyiben ez egyáltalán releváns lehet, az állami jog felől közelítve ezek a szabályok a magánjog területére esnek. A sport mindig is megszervezte a saját világát, szabályokat alkotott és finomította azokat, valamint érvényt is szerzett ezen normáknak. Ilyen módon egy magánjellegű „lex sportiva” alakult ki, amelyet a sportszövetségek hoztak létre, és amely szabályok ma – minden sportág esetében, világszerte egységesen – elsősorban jogügyleti elismerés révén, vagy a tagsági jogokból és kötelezettségekből eredően vonatkoznak a résztvevőkre. A mai felfogás szerint az egyesületeknek és a szövetségeknek autonómiájuk révén jogukban áll belső ügyeik önálló szabályozása. Ebbe beletartozik egyrészt a saját szabályok megalkotásának joga elsősorban szabályzatok által, másrészt az a jog is, hogy ezeket a szabályokat az egyedi esetekben saját hatáskörükben alkalmazzák és kikényszerítsék.
24
A sport saját maga alkotta normái rendszerében – melyek számtalan szabályt és szabályzatot ölelnek fel helyi, országos és nemzetközi szinten, – a szabályoknak két alaptípusát különíthetjük el. a. A jobb elnevezés hiányában általában sportszabályok név alatt összefoglalt normák kettős funkciót töltenek be: aa. A játékszabályok (másként a szűkebb értelemben vett játékszabályok) feladata elsősorban az, hogy az adott sportágat megkülönböztessék más sportágaktól, midőn absztrakt-általános (technikai) előírásokat tartalmaznak pl. a játéktérrel, a játék céljával, a játék tartamával, a játékosok számával, a sporteszközökkel és a sportolók öltözetével valamint mozgásuk mindenkori szabályaival kapcsolatban. Mindenekelőtt az adott sportág ilyen fajta tipizálása és az ezáltal elért egységesítése teszi lehetővé, hogy a sportolók versenyeken mérhessék össze tudásukat. A múltban e szabályok megalkotása mentén jöttek létre a nemzeti, majd az európai és nemzetközi szövetségek azért, hogy a területenként változó játékszabályokat egységesítsék. A játékszabályok egyúttal a versengők közötti esélyegyenlőség megőrzését is biztosítják. Ilyen szabályoknak tekinthetők az ökölvívók vagy súlyemelők súlycsoportokba való beosztása,
bizonyos
alsó
korhatár
meghatározása,
a
teljesítményfokozó
szerek
alkalmazásának tilalma, az elfogadott sporteszközök és anyagok behatárolása, illetve bizonyos mozgástechnikák alkalmazásának tilalma is. A játékszabályoknak elsősorban belső hatásuk van, hiszen a sportolókat ezek a szabályok csak a sporttevékenység során, a „játéktéren” kötik, csak ebben a vonatkozásban sújthatja őket a szabály megszegése miatti szankció. Korunkban a sportra vonatkozó normák rendszerében a játékszabályok azok, amelyek miatt alig fordul és fordulhat bárki is állami bírósághoz. Ez is azt mutatja, hogy a játékszabályok elfogadásával, illetve alkalmazásával kapcsolatban a sportszervezetek és testületek szinte teljes önállóságot élveznek. ab. A versenyszabályok (másként a tágabb értelemben vett játékszabályok) közé tartozik valamennyi, az adott sportág versenyeinek lebonyolításával, szervezésével, rendezésével kapcsolatos szabály, illetve szabályzat. Ide tartoznak pl. a sportolók felszerelésére, a játékosok életkorára, az infrastrukturális követelményekre vonatkozó szabályok, de a bajnokságok
25
lebonyolításának rendje vagy a nézők elhelyezésének szabályai is ehhez a típushoz sorolandók. A versenyszabályok csak közvetetten érintik a spottevékenységet. Hatásuk a „játéktéren kívül” érvényesül, és ezek a szabályok már nem tipizálják az adott sportágat, nem speciálisan ahhoz kötődnek. Ilyen szabályoknak tekintendők – az előzőeken túl különösen pl. az egyesületek és sportolók nevezési és kizárási szabályai, a sportolók átigazolására vonatkozó normák stb. A versenyszabályok rendszerbe foglalják a sporttevékenységet. Általuk válik az adott sportág rendszeres és bárki által gyakorolható társadalmi aktivitássá. A versenyek rendszere révén hagyományok teremtődnek, és – nem utolsó sorban – jövedelmező üzleti lehetőségek nyílnak. A sportszabályok ezen területén jelentős lehet az állami (illetve a közösségi) jog behatása, az állami bíróságok beavatkozása, ami sokszor érzékenyen érinti a sportszervezetek autonómiájának alapelvét. b. A sport önmaga alkotta szabályainak másik nagy csoportját a szövetségi szabályzatok teszik ki. A megint csak jobb elnevezés hiányában sportszövetségi jognak nevezhető normaréteg a versenyen és játékon kívül érvényesülő azon magatartási szabályokat tartalmazza, melyek a sport autonóm közösségi létét szabályozzák, vagyis a sportszervezetek vagy testületek működését meghatározó szabályok tartoznak ide, s pl. a tagdíjfizetésről, a szervezeti felépítésről, a szavazati arányokról vagy az ügyrendekről rendelkeznek, s nem mutatnak semmiféle sport-tipikus jelleget. Ezen szabályzatokat – mint általában az egyesületi szabályokat és intézkedéseket – a bíróságok minden további nélkül felülvizsgálhatják, itt tehát feltétlenül érvényesülhet az állami (illetve a közösségi) jog. A fentieket összegezve kijelenthető, hogy ma sportjog alatt értendő az a teljes szabályrendszer – a sportszabályoktól az állami törvényekig és szupranacionális jogig –, amely a sport területén jogi problémákat és konfliktusokat rendez. Ezen önszabályozáson alapuló, de az állami beavatkozás jogi eszközeinek többé-kevésbé kitett normarendszer sajátosságaként megemlítendő még annak a kezdetektől megjelenő nemzetközi jellege, valamint az, hogy szabályai szükségszerűen nemcsak a közvetlen
26
sporttevékenységgel érintettekre vonatkoznak, hanem jelentős közvetlen vagy közvetett hatással lehetnek harmadikokkal kialakult konfliktushelyzetek megoldására is. A sport világa csak önmaga alkotott kontrollrendszerének kudarca esetén lép érintkezésbe az állami joggal, de mivel a sport egy komplex társadalmi jelenség, adott esetben az állami jogszabályok különböző jogágakba sorolt szabályait kell alkalmazni az konfliktushelyzet feloldásához. A sportjog anyaga jogágakon keresztülfekvő joganyag.
Történeti vizsgálódásaink számára mindez azt jelenti, hogy az időben visszanyúlva nemcsak a korabeli – alapul vett sport-fogalmunk szerint annak minősíthető – sporttevékenységeket érintő, szűk értelemben vett állami jogszabályok vizsgálatát helyezhetjük előtérbe, hanem éppolyan legitimitása van a korabeli játék- és versenyszabályok vizsgálatának, esetleg a sportolói közösségek szervezeti szabályai felvillantásának is. A tudás és képességek összemérése, a versenyek lebonyolítása során a múltban is számos olyan konfliktushelyzet léphetett fel, melyet valamely szabály alapján kellett eldönteni, lett légyen az az állami szerv által kikényszerített norma, vagy a verseny szervezői által szankcionált szabály.
Természetesen a régmúlt korszakok sportéletével és annak jogi szabályozásával kapcsolatban nem várhatjuk el, hogy mindazok a konfliktusok, amelyek megoldása a mai sportjog feladata, a maguk komplexitásában és valamennyi vonatkozásban tetten érhetők legyenek a múltban is. A rendelkezésünkre álló, régi idők sportéletéről tudósító források esetlegessége miatt szükségszerűen csak egyes problémakörök lépnek elénk a múltból. Ezért az egyes korszakokban csak kiragadottnak látszó szabályokkal és intézményekkel foglalkozhatunk, de általában
mégis
olyan
kérdésekkel,
melyekhez
hasonlók
a
modern
korban
is
felmerültek/felmerülnek. Hiszen vannak olyan sportvonatkozású kérdéskörök, amelyek valamennyi korszakban bizonyos szabályozás után kiáltottak: a sportolók jogállása, az amatőr és hivatásos sportolók közötti különbségtétel, a versenyek tisztaságának megőrzése, a verseny közben fellépő sérülésekkel kapcsolatos felelősségi kérdések, a versenyek és játékok finanszírozásának jogi vonatkozásai, a sportolói szerveződések jogi jellege, stb.
27
Bizonyosan vannak tehát olyan kérdéskörök, szabályozási tartalmak, amelyek az anakronizmus hibájába esés nélkül is több történeti korszakon keresztül vizsgálhatók. A modern korban a sporttevékenység természetesen hatványozottan vetett fel olyan új problémákat, melyek a korábbi évszázadok alatt a dolog természetéből adódóan nem merülhettek fel, s ezekre hiábavaló bármiféle reflexiót keresni a múlt forrásaiban. A régebbi időszakok szabályainak, megoldásainak felvázolása magától értetődően csak töredékes lehet. Bár valószínűleg a régi korok sportszabályozása is jóval sokrétűbb és bonyolultabb volt, mint amit ma ismerünk, de csak arról adhatunk számot, amiről a források informálnak bennünket. Az ókorból és a középkorból nem maradtak ránk a különböző sportnak tekinthető tevékenységeket szabályozó törvénykönyvek, bírói döntvénytárak. De a kortársak beszámolói különböző irodalmi művekben, továbbá feliratok és okiratok, kéziratos, majd nyomtatott tan- és szabálykönyvek, sajtó-jelentések és mindenféle írásos beszámolók mindenképpen bizonyos lehetőséget kínálnak arra, hogy képet kaphassunk az elmúlt korok sportéletének szabályairól. AJÁNLOTT IRODALOM SÁRKÖZY Tamás, Sportjog (A 2000-es sporttörvény magyarázata), Budapest, 20102, 17-43. (A sportjog fogalma) FELHASZNÁLT IRODALOM BEHRINGER, Wolfgang, A sport kultúrtörténete, Budapest, 2014. BOHN, Clarissa, Regel und Recht: Wechselwirkungen zwischen Verbandsrecht und staatlichem Recht und deren strukturelle Besonderheiten, Baden-Baden, 2008. BUCK-HEEB, Petra, DIECKMANN, Andreas, Selbstregulierung im Privatrecht, Tübingen, 2010. DEPPING, André, Von Olympia bis zur lex sportiva – Gedanken zur Geschichte des Sportrechts, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte: Germanistische Abteilung 127 (2010), 324-337.
28
FRENKL Róbert, Életmód, egészség, sport = Tanulmányok a testnevelés- és sporttudományok köréből, Budapest, 1978, Handbuch Sportrecht, hrsg. NOLTE, Martin, HORST, Johannes, Schorndorf, 2009. Handbuch Freizeitsport, hrsg. DIECKERT, Jürgen, WOPP, Christian, Schorndorf, 20037. KAUERHOF, Rico, Der Begriff des Sportrechts in einer selbstentfremdeten Sportwelt = Doping und Gewaltpravention: Dokumentation des Leipziger Sportrechtstages 2007, hrsg. KAUERHOF, Rico, NAGEL, Sven, ZEBISCH, Mirko, 2008, Leipzig, 17-34. KETTELER, Gerd, Sport als Rechtsbegriff, Sport und Recht (1997), 73-77. LAMMERT, Katharina, Korruption im Sport – zugleich ein Beitrag zur rechtlichen Verantwortungsteilung zwischen Sport und Staat, Köln, 2014. MÄTZLER, Andreas, Die internationalen Organisationsstrukturen im Spitzensport und die Regelwerke der Sportverbände, Dissertation, Wien, 2009. MAYR, Peter G., DRUML, Matija, Sportrecht – eine aufstrebende Rechtsdisziplin, Juristische Ausbildung & Praxisvorbereitung (2012-2013/03) 132-136. NÁDORI László, Edzés, versenyzés címszavakban, Budapest- Pécs. 2005, NEMES András, A „sportjog” művelésének távlatai hazai és nemzetközi kitekintésben, Kalokagathia (1997/1-2), 95-103. NOLTE, Martin, Sport und Recht: Ein Lehrbuch zum internationalen, europäischen und deutschen Sportrecht, Schorndorf, 2004. Praxishandbuch Sportrecht, hrsg. FRITZWEILER, Jochen, PFISTER, Bernhard, SUMMERER, Thomas, ALVERMANN, Jörg, REINHART, Michael, München, 20143. RÓKA Géza, A sport autonómiája Európában: Sportszektor és közösségi jog, Iustum Aequum Salutare 7 (2011/1), 123-131. RÖSSNER, Dieter, ADOLPHSEN, Jens, Einführung. Der Sport im Recht = Sportrecht in der Praxis, hrsg. ADOLPHSEN, Jens, NOLTE, Martin, LEHNER, Michael, GERLINGER, Michael, Stuttgart, 2012, 1-8. SCHNEIDER, Markus H., Sport und Recht: Sponsoring von Hochleistungssportlern unter rechtshistorischen und verfassungsrechtlichen Gesichtspunkten, Frankfurt am Main, 1998. Sportwissenschaftliches Lexikon, hrsg. RÖTHIG, Peter, PROHL, Robert, Schorndorf, 20037.
29
Stone, JULIUS, LEHRBUCH
DER
RECHTSSOZIOLOGIE, 1: RECHT
UND
GESELLSCHAFTSFORMEN,
FREIBURG, 1976, TIEDEMANN,
Claus,
„Sport“
-
Vorschlag
einer
Definition,
1-15.
http://www.sportwissenschaft.uni-hamburg.de/tiedemann/documents/ sportdefinition.html (2015.07.25) TIEDEMANN, Claus, Sport (und Bewegungskultur) für Historiker: Ein Versuch, die zentralen Begriffe
zu
präzisieren,
http://www.sportwissenschaft.uni-
hamburg.de/tiedemann/documents/VortragCrotone 2004 Deutsch.pdf (2015.07.25) ULF, Christoph, Die Frage nach dem Ursprung des Sports, oder: weshalb und wie menschliches Verhalten anfängt, Sport zu sein, Nikephoros 4 (1991), 13-30. VIEWEG, Klaus, A sportjog bűvöletében - a német jog szemszögéből, ford. Szabó Péter, http:// www.irut.jura.unierlangen.de/Versionen/20080505/Forschung/Veroeffentlichungen/OnlineVersion FaszinationSportrecht/FaszinationSportrechtUngarisch.pdf (2015.07.25) WACKE, Andreas, Unfälle bei Sport und Spiel nach römischem und Geltendem Recht, Stadion 3 (1977), 4-43. Was ist Sportrecht? Schriftfassung der Antrittsvorlesung zur Professur an der Universität Kiel vom 14. April 2010, hrsg. NOLTE, Martin, HILPERT, Horst, Kiel, 2010.
30
2. A GÖRÖG AGONISZTIKÁVAL KAPCSOLATOS ÁLLAMI ÉS NEM ÁLLAMI
SZABÁLYOK
–
AZ
ÓKORI
OLÜMPIAI
JÁTÉKOK
SZABÁLYAI 2.1. A HELLÉN AGONISZTIKA Az
ókor
sportja
természetesen
korántsem
azonos
a
hellén-görög
agonisztikával
(versenyrendszerrel) és gimnasztikával (edzésrendszerrel), de mivel a hellén sport jelenségeiben mi, a modern kor emberei sok tekintetben magunkra ismerhetünk, az ókori mozgáskultúra különböző korszakokban és földrajzi területeken megnyilvánuló különböző jelenségei és folyamatai közül elsősorban a görög sport világa került a sporttörténészek érdeklődésének középpontjába. Az ókori versenysport és a modern élsport sok közös vonást mutat, így egyes jelenségek, amelyek a mai sporttal kapcsolatban jelentkeznek, meglehetősen pontos előképekkel rendelkeznek az ókori görögök világában, és ezek a jelenségek a történeti távlatok szűrőjén keresztül érdekes tapasztalatot adhatnak akár a sportjogtörténet kapcsán is. Mind az ókori hellén, mind a modern társadalomban jelentős mértékben előtérbe kerültek a teljesítmény (areté) és konkurencia (agón) fogalmai. Ezen a téren tehát a két világ és azok sportja is több tekintetben igencsak közel állnak egymáshoz. A sport vitathatatlanul az ókori görög kultúra lényeges összetevője volt. Túlzás nélkül állítható, hogy az emberiség történetének egyik korszakában sem töltött be a sport a kultúrában olyan lényeges szerepet, mint a görögökében. (Még akkor is így van ez, ha talán túlzónak tekinthetjük azt a XIX. századi felfogást, amely kifejezetten a görög kultúra hajtóerejének tekinti az „agonális elvet”, a versenyszellemet.) A görögöknek rendkívül sok fogalmuk volt a „sport” szó mai jelentéstartalmával összefüggésben, és egy sajátos terminológiát használtak, melynek középpontjában különösen két fogalom állt. 1. Ha versenysportról beszéltek, akkor az agón szót használták, amely eredetileg férfiak gyűlését jelentette. Ahol azonban férfiak összegyűltek, ott a sport is állandóan jelen volt. (Ez
31
persze nemcsak a görögöknél volt így, hanem a világ más népeinél is természetes jelenség.) A görögöknél azonban a sport, a kultusz és a nyilvánosság szoros kapcsolata – történeti mércével mérve – egy időben érhető tetten, és a források révén kiválóan dokumentált. Az agón szó eredetileg tehát a szabad férfiak gyűlését jelentette, mely megbeszélésekhez (ami gyakran egy istenség védelme alatt állt) vásárok és sportversenyek is kapcsolódtak. Ezek a versenyek aztán egyre jelentősebbekké váltak, és Homérosz után az agón fogalom (felváltva az athlosz kifejezést, amely eredetileg erőfeszítést és teljesítményt vagy cselekedetet jelentett) már csak sportversenyt, illetve sportünnepélyt jelentett, melyeket helyi vagy regionális szinten általában évente megrendeztek. Egyes helyeken azonban a régiók feletti sportünnepek hagyománya is kialakult, s ezek különböző istenségek védelme alatt álló pánhellén eseményekké váltak. Az ókori görögség csaknem 2000 éves történetében sok formája kialakult az egymással való megmérkőzésnek. Az agón a hellén nemzeti karakter jelentős összetevője volt, ami a politikai, kulturális, vallási és sportélet valamennyi területét befolyásolta. Minden agónban közös cél az, hogy embertársunknak valamely különleges teljesítmény révén fölébe kerekedjünk. Az ókori hellén népet éppen ezért sokan agonális társadalomnak tekintik. A sportbéli agónok mellett tehát léteztek agónok a zenében, költészetben, táncban és akár az ékesszólás területén is. 2. A másik központi fogalom a gimnasztika, amit mai fogalmaink szerint „edzés” jelentéstartalommal azonosíthatunk, bár eredetileg a fogalom a sportoktatók „művészetét”, munkáját, vagyis az atléták (sportolók) különböző edzők (gimnaszta, paidotriboi, aleiptoi) általi támogatását és azok tudását jelentette. A sporttörténeti irodalomban meglehetősen éles különbséget tesznek tehát agonisztika és gimnasztika között.
Eredetileg kitűzött célunk szerint a következőkben az agonisztikával és annak szabálykörnyezetével foglalkozunk. Természetesen a görög sportélettel kapcsolatos források alapján, melyek csaknem 2000 évet fognak át, nagyon óvatosan kell bánni az általánosításokkal, hiszen az esetenként feltett kérdésekre adott válaszoknál mindig figyelembe kell venni az időbeli fejlődést és a földrajzi sajátosságokat.
32
A jelen keretek között előadottak ezért minden vonatkozásban csak nagyon töredezett, egyszerűsített képet adhatnak a történeti valóság gazdagságához képest. Mint ahogy minden görög polisznak saját időszámítása volt, sajátos mértékegységekben mért, és saját törvényeket hozott, melyek adott esetben jelentősen különböztek a szomszédos közösségekétől, a versenyek szabályai, a sportlétesítmények, vagy akár a futóversenyek távolságai is jelentősen eltérhettek egymástól. Ami a Kr. e. VI. század sportjában még érvényes volt, azt lehet, hogy a (következő fejezetben tárgyalandó) hellenisztikus korban már jelentősen meghaladták, és ami az archaikus Athénban elfogadott volt, arról a kisázsiai Ephesosban, a római császárság korában teljesen másként vélekedtek. Ugyanakkor természetesen sok hasonlóság is megfigyelhető a hellén agonisztika világában. Kiemelkedően fontos sajátossága a hellén agonisztikának, hogy a versenyeknek sokáig kultikus, rituális jelentősége volt. A görög történelem ún. archaikus korszakában létrejövő poliszok lakóit – az általunk rekonstruálható történelmi időkben – szorosan összekötötte a többisten-hitük. Felfogásuk szerint az olümposzi isteneknek lépten-nyomon kedvükben kellett járni, szinte minden lehetséges alkalommal áldozatot kellett bemutatni nekik, emberi tulajdonságaikból eredő haragjuk kiengesztelése, jóindulatuk megnyerése céljából. Ezen világnézetből fakadóan a hellének szinte minden cselekedetét áthatotta az istenfélelem, illetve az a gondolat, hogy bármely cselekedetük az istenek közvetlen reakcióit vonhatja maga után. A sokrétű és gyakori vallási szertartások között nagyon fontos helyet töltöttek be szinte kezdetektől (lásd Homérosz Iliászát) a sportversenyek, agónok. A görög világ különböző helyein kialakultak olyan kultusz-helyek, amelyek az adott isten kultuszát szolgáló egyéb rituálék mellett agonisztikus vetélkedők színhelyéül is szolgáltak. Valószínűleg nem az első, de később az egyik legfontosabb és nagy történelmet befutó ilyen kultuszhely volt a peloponésszoszi félszigeten elhelyezkedő Olümpia szent ligete is, ahol a Kr. e. I. évezred első negyedében előbb alkalmilag, majd rendszeresen sportversennyel (futóverseny) emlékeztek meg Zeusz istenről. Bár létezik általánosan elfogadott álláspont a játékok alapítási évéről és az utolsó játékok dátumáról (Kr. e. 776 és Kr. u. 393), de ezek valószínűleg nem felelnek meg a történeti valóságnak.
33
A közismert alapítási dátummal kapcsolatban csak azt fogadhatjuk el, hogy közelítőleg valamikor a VIII. században váltak rendszeressé a játékok, de vannak a játékok kezdetét sokkal korábbra (Kr. e. 1660 körülre) datáló elméletek is. Bizonyosra vehetjük azonban, hogy az olümpiai játékokat több, mint egy évezreden keresztül (a tradicionális felfogás szerint 293 alkalommal) megrendezték. A játékok – s egyúttal a hellén agonisztika történetét is – négy korszakra oszthatjuk: az archaikus (körülbelül Kr. e. 500-ig), a klasszikus (hozzávetőleg Kr. e. 500-tól 338-ig), a hellenisztikus (Kr. e. 338-tól 146-ig) és a görög-római (Kr. e. 146-tól Kr. u. IV. századig) korszakra. Természetesen ezen hosszú időtartam alatt az ünnepi program és a versenyszámok száma jelentős változásokon ment keresztül. Változtak a szabályok is, és változott a sportünnep kultikus-vallási jelentősége is. Az idők folyamán az olümpiai játékok (s valószínűleg a hasonló isten-kultuszhoz kötött események) mind keresztül mentek a fokozatos, vagy gyors profanizálódás (kultikus-vallási jellegtől való eltávolodás) folyamatán, de ez a tényező többkevesebb mértékben az ókor végéig szerepet játszott a Mediterraneum sportéletében. A kultikus agonisztikus küzdelmekről a legtöbb híradással és (irodalmi és feliratos) forrással Olümpiával kapcsolatban rendelkezünk, ezért az alábbiakban ezek jogtörténetinek tekinthető vonatkozásait vesszük majd elő. A négyévenként megrendezett játékok – melyek néhány napra, a meglehetősen kényelmetlen utazási lehetőségek ellenére is a látogatók áradatának tették ki az olümpiai ligetet – programja fokozatosan bővült különböző agonisztikus (nem mai értelemben vett atlétikai) és hippikus (lovas) versenyekkel. Az uralkodó felfogás szerint a VIII. században az eredeti stadionfutás után további futószámok kerültek a programba (kettős stadionfutás, hosszútávfutás). E század végén bonyolítottak először pentathlon versenyt, majd megjelent a birkózás és az ökölvívás is. A lovasversenyek a Kr. e. VI. századtól kerültek be a programba (négyesfogatok versenye, lovaglás). Ekkoriban vették fel a programba a pankrationt. A Kr. e. VI-V. század fordulója táján nyílt meg a lehetőség az ifjak számára, hogy stadionfutásban, birkózásban és ökölvívásban összemérjék erejüket.
34
A következő évszázadok során további diszciplínák jelentek meg, így a fegyveres futás, kettes öszvérfogatok versenye, kancák meglovaglása, kettesfogatok versenye, trombitások és kikiáltók
versenye,
négyes
csikófogatok
versenye,
kettes
csikófogatok
versenye,
csikólovaglás, ifjak pankrationja. A teljes program Kr. e. 200 körülre alakult ki. Az Olümpiában megrendezett szent játékok mellé a hellén történelem klasszikus korszakában további olyan játékok társultak, amelyek az egész görögség számára kultikus és agonisztikus jelentőséggel kezdtek bírni. Ezen eseményeket nevezik összefoglalóan pánhellén (összgörög) játékoknak, melyek az olümpiai játékok mintájára a Kr. e. VI. században keletkeztek: Delphoiban (püthói játékok – Kr. e. 582 óta), Korinthoszban (iszthmoszi játékok – Kr. e. 582570 óta) és Nemeában (Kr. e. 573 óta). A püthói játékokat négyévenként, a másik kettőt kétévenként rendezték meg, s a gyakorlat oda jutott, hogy minden esztendőre jutott egy találkozó, és ezek időben nem keresztezték egymást. A négy pánhellén ünnep egyfajta ciklust, görögül periodoszt („körforgást”) alkotott. Az olümpiai évben az atléták az iszthmoszi játékokon is részt vehettek. A következő évben a nemeain, aztán mind a püthóin, mind az iszthmoszin megküzdhettek egymással, végül a negyedik évben ismét a nemeain találkozhattak. Ezen játékokon csak jelképes díjakért, illetve a dicsőségért folytak a küzdelmek.
védnök
koszorú/ág
hely
olümpiai
Olümpia
Zeusz
olajfa
négyévente
(?) 776
püthói
Delphoi
Apolló
babér
négyévente
582
isztmoszi
Korinthosz
Poszeidón
zeller
kétévente
582
nemeai
Nemea
Apolló
petrezselyem kétévente
573
35
gyakoriság
alapítás éve
ünnep
(Kr. e.)
A pánhellén játékok a következő módon estek egybe: év
tavasz
1.
Isztmosz
nyár Olümpia
2. 3.
Nemea Isztmosz
Pütho
4. 5.
Nemea Isztmosz
Olümpia
6. 7.
Nemea Isztmosz
Pütho
Ezen szent ünnepek és sportrendezvények lehetővé tették, hogy a görögök minden évben találkozhassanak. Noha a versenyzők a többi versenyeket is tömegesen látogatták, azok jelentőségükben mégsem értek fel az olümpiai ünnepségekkel, pedig sok esetben gazdagabb programmal kecsegtették a látogatókat. A pánhellén játékok közül hármat helyi rendezőség szervezett és irányított, a püthói játékokat azonban egy több város küldötteiből alakított tanács szervezte azon városokból, melyek a delphoi Apollón-jósda fölött felügyeletet gyakoroltak. Nem véletlen, hogy utóbbi rendezésével akadt a legtöbb probléma a századok során. Fontos leszögeznünk, hogy a pánhellén játékok jelentős találkozópontjai voltak a görögségnek és a Mediterraneum lakóinak. Az atlétikai- és lovasversenyekért való lelkesedés mellett vallási és gazdasági motívumok is közrejátszottak a játékok felkeresésében. A Kr. e. IV. század közepéig az olümpiai (és a többi pánhellén) játékok egy városállamokból álló (a Kr. e. 750 és 550 között lezajlott nagy görög gyarmatosítás révén megnőtt) nagy területen szétszóródott, de viszonylag zárt görög világ eseményei voltak. Olümpia – Delphoi-hoz hasonlóan – „a” nagy kommunikációs központja volt a görögségnek, egy olyan ókori „média-központtá” vált, ahol politikusok és kereskedők szerződéseket kötöttek. Sok esetben politikai események színhelye volt, pl. jogszabályok kihirdetésére is sor került ilyen alkalmakkor.
36
A makedónok hegemóniájának, majd a római hódításnak köszönhetően kiszélesedhetett volna a versenyzők etnikai összetétele, de az agonisztikus és művészi versenyek résztvevői később is szinte kizárólag csak a földrajzi határaiban megnövekedett görögség köréből kerültek ki. 2.2. JOGI VONATKOZÁSOK Az agonisztikus, illetve hippikus versenyekhez köthető, a jogtörténeti vizsgálódások számára is hasznosítható ismereteink – a forráshelyzetből kifolyólag – elsősorban az olümpiai játékokhoz kapcsolhatók. Ezért elsősorban ezen játékok szervezésére, szervezetére és lebonyolítására vonatkozó szabályok szolgálhatnak például a tágabb értelemben vett „sportjogi” szabályok – teljességre törő – ismertetése során. Ebben a vonatkozásban már elöljáróban megállapítható, hogy az állam által alkotott jogi normák, valamint a játék- és versenyszabályok éles elválasztása az hellén sportélet vonatkozásában csak nehézséggel valósítható meg. Mint azt Olümpia példája is mutatja, az államnak (jelen esetben az éliszi királyságnak, majd oligarchikus berendezkedésű polisznak) az agonisztikus versenyekre vonatkoztatható szabályalkotó tevékenysége kiterjedt az ünnepek békés megrendezését szolgáló biztonsági rendszabályok,
a
verseny
közmegelégedésre
szolgáló
lebonyolítását
biztosító
versenyszabályok, valamint az egyes „sportágak” játékszabályainak meghatározására is. Az állami befolyás az utóbbi normaréteg tekintetében volt a legvisszafogottabb, de – mint látjuk majd – ezeknek a szabályoknak is az állam által legitimált szervek szereztek érvényt. Ugyanazon
szervek,
melyeket
a
versenyek
lebonyolítására,
mintegy
időleges
versenybíróságként hoztak létre, ugyanakkor állami jogi normák érvényesítésére is felhatalmazást kaptak. A jog és a sport kapcsolata tehát váratlanul szorosnak ítélhető meg az olümpiai és más pánhellén játékok színes világában. 2.2.1. AZ OLÜMPIAI BÉKE Az egyik legjellegzetesebb ilyen jellegű („nemzetközi” vonatkozásokkal is bíró) behatásként az olümpiai játékok (és más pánhellén játékok) ideje alatt érvényesülő fegyverszünet, illetve istenbéke (ekekheiria – „a kéz visszatartása”) jelensége ragadható meg. 37
Az ókori történészek előadása szerint, amikor Iphitos, Élisz királya a Kr. e. VIII. században, a városától mintegy 60 kilométerre található Olümpiában a játékokat életre hívta, mindenek előtt azért tette ezt, hogy a korábban a Pelopponészoszra jellemző háborús konfliktusoknak véget vessen. Állítólag az alábbi szövegű megállapodást kötötte Lükurgosz, spártai és Kleoszthenész, piszai királlyal: „Olümpia szent hely, aki oda fegyveres erővel belép, azt istentelennek nyilvánítják, de éppúgy istentelen az is, aki tehetsége szerint az ilyent nem torolja meg.” A tradíció szerint később valamennyi városállam elfogadta ezt a megállapodást. A fegyverszünetet a játékok kezdete előtt a spondophoroi-nak („az italáldozat hordozói”) nevezett követek hirdették ki, akik ebből a célból az egész görög világot beutazták. A játékok meghirdetése céljából a követek Olümpiából olyan alkalmas időben indultak útnak, hogy elvileg minden környező, majd valamennyi hellén település időben megtudja, mikorra kell atlétáit a közös felkészülés céljából Élisz tartományba küldenie. A követek az adott városba érkezve italáldozatot mutattak be Zeusz tiszteletére, és a rendezők nevében meghívták a polgárokat Olümpiába, a szent ünnepre. A felkeresett közösség tagjai ettől a naptól kezdve kötelesek voltak betartani az istenbéke szabályait. Ez ekekheiria azt jelentette, hogy o az ünnepi játékok résztvevői – mint Zeusz zarándokai – személyükben (ratione personae) védve voltak azon államok területén, amelyeken átutaztak, mivel ezeknek békés áthaladást kellett biztosítaniuk nekik, még akkor is, ha éppen hadban álltak az utazók szülővárosával; o a zarándokok Élisz tartomány határát nem léphették át fegyveresen; o a meghívott városok kötelezték magukat, hogy az Olümpiába vezető utakat és az azokon közlekedőket nem háborgatják sem menet, sem jövet; o tilos volt a fegyverszünet alatt halálos ítéleteket végrehajtani; o a fegyverszünet alatt valamennyi olümpiai résztvevő védve volt a magánjogi keresetek ellen is. Az ekekheiria megszegőivel szemben pénzbüntetést szabtak ki, vagy kizárták őket a versenyekről.
38
Sokan egy korlátozott személyi körre vonatkozó, területileg és időben is behatárolt hatókörű „nemzetközi konvenciót” látnak
az istenbéke intézményében,
amely valószínűleg
szokásjogilag érvényesült a hellén közösségek jogtudatában. Az uralkodó álláspont szerint három hónapig (szent hónap – hieromenia) tartott a fegyverszünet és ténylegesen inkább csak Élisz állam területére érvényes békéről volt szó, ahová az ünnepek között sem lehetett fegyveresen bemenni, és ezért a várost még falak sem védték. Az egyébként már folyó háborúkat nem kellett megszakítani, a küzdő felek azonban nem hághatták át az előzőekben felsorolt korlátokat. Korlátozott hatóköre ellenére az ekekheiria a történelemben ismert leghosszabb ideig érvényben lévő „békeszerződésnek” tekinthető, és nagy jelentőséget tulajdonítanak neki a nemzetközi jog fejlődésében is. 2.2.2. KÖZBIZTONSÁG Az olümpiai játékokkal kapcsolatos, az éliszi állam által meghatározott szabályok jelentős részét mai felfogásunk szerint elsősorban a versenyszabályok közé sorolhatnánk, mert azok a versenyek lebonyolításához kapcsolódnak, melyeket ma tipikusan a sportszervezetek határoznak meg. Olümpia esetében a verseny szabályszerű és az isteneknek tetsző lebonyolítását biztosító szabályok állami jogszabályként születtek meg. Ezekről részletesen alább, a normákat alkalmazó bírói testület hatáskörének tárgyalása során szólunk. Ezen túl elsősorban olyan szabályok jöhettek számításba, amelyek sajátosan az ünnepek öt napja alatt a rend és a közbiztonság fenntartását szolgálták. Ilyenből azonban nagyon keveset ismerünk ma már. Legjellemzőbb idevonatkozó példaként az az éliszi rendtatás említhető, amelyet a Kr. e. III. századból ismerünk, és a versenyeket megelőző időszak nagy nézőrohamára tekintettel a látogatók elhelyezésével foglalkozott, és egyúttal – tekintettel a látogatók tömeges rohamára – az adott időszakban megtiltotta a város utcáin a járművekkel való közlekedést.
39
2.2.3. VERSENY- ÉS JÁTÉKSZABÁLYOK Nincs egységes álláspont a történészek között, hogy a versenyen való részvétel feltételei, a versenyszámok sorrendje és az egyes versenyszámok (játék)szabályai hogyan kerültek megállapításra. Eleinte valószínűleg a versenyek gyakorlatában kialakult szokások voltak ebből a szempontból mérvadók. A verseny-diszciplínák és versenyzők számának növekedésével azonban idővel igény támadhatott a fontosabb normák és szabályok fixálására, részben írásba foglalására. Ebben valószínűleg jelentős szerepet játszottak az éliszi oligarchia tagjai. Valószínűleg már egészen korán voltak közöttük a szabályok reprodukálhatóságáért és esetleges továbbfejlesztéséért felelős tisztségviselők. A történészek között vitatott, hogy itt egy testületről, vagy egy tisztviselőről volt-e szó. Elnevezésükben is eltérnek a vélemények (nomophülakész, nomographoi). Mindenesetre ez a szerv az éliszi kormánynak volt alárendelve, s fő feladta valószínűleg a versenybírák kioktatása volt. Emellett feltételezhetjük, hogy – a kormány tudtával és közreműködésével – ők bővíthették a versenyszámok körét, újabb versenyszabályokat és elveket fogalmazhattak meg kötelező erővel. Egy olyan döntés pl., hogy Kr. e. 680-ban bevezessék a kocsiversenyeket, vagy hogy Kr. e. 628-ban a játékok kiegészüljenek a fiúk pentathlonjával, s aztán rögtön az első alkalom után ki is töröljék ezt a számot a programból, csak az éliszi vezetők döntésén alapulhatott. Az vitatott, de valószínű, hogy ezen és az ilyen jellegű döntésekben „szakértő” törvénytudók segítették őket. Egyes álláspontok szerint a verseny- és játékszabályok jelentős része nem, vagy sokáig nem volt írásba foglalva. Mások azt írják, hogy a „törvény őrei” százados munkájának eredménye egy – valószínűleg írásban is rögzített – szabályzatgyűjtemény volt, mely alapján lebonyolíthatták a versenyeket. Megint mások egyenesen abból indulnak ki, hogy a versenyés játékszabályokat már az I. században bronz- és kőtáblákba vésve Hellász-szerte terjesztették, és az egyes vidékeken uralkodó nyelvjárás szerint szövegezték meg. Utóbbi álláspont ellen szólhat, hogy az irodalmi források ilyen egységes szabálygyűjteményt nem említenek, bár néhány olyan felirat bronztáblán tényleg ránk maradt, mely szabályokat tartalmaz. Mellette pedig az szól, hogy arról sem írnak a források, hogy a különböző
40
versenyszínhelyeken jelentősen eltérő szabályok szerint bonyolították volna le a versenyeket, bár a futó- és lovas-számokban teljesítendő távolságokban lehetett természetesen eltérés. Vannak kifejezetten olyan álláspontok is, mely szerint a periodoszba tartozó négy nagy játékon, Olümpia, Delphoi, Nemea és Korinthosz versenyein azonos szabályok szerint zajlottak a küzdelmek. A forráshelyzetből adódóan csak néhány olyan játékszabály megemlítésére van jelenleg lehetőségünk, melyek a leginkább vitára okot adó és legveszélyesebb nehézatlétikai sportágakkal kapcsolatban maradtak fenn a különböző forrásokban. Fontos jellegzetessége volt a küzdősportoknak, hogy a birkózásban, az ökölvívásban és a pankrationban nem voltak súlycsoportok. A mérkőzések nem voltak időhöz kötve, így egy birkózó mérkőzés addig tartott, amíg az egyik fél háromszor földre nem vitte a másikat. Az ökölvívó és pankration összecsapás pedig akkor ért véget, ha az egyik versenyző harcképtelenné vált, vagy feladta a küzdelmet. A küzdők azonban pihenőidőt kérhettek a bíróktól. A mérkőzések helye sem volt annyira behatárolva, mint az a modern sportban megszokott. A szabályok betartása esetén az sem eshetett kifogás alá (és több ilyen eset maradt fenn az irodalomban), ha a küzdő felek közül az egyik nehézatléta az életét vesztette a küzdőtéren. A birkózás szabályait pl. a legenda és a hagyomány szerint egy szicíliai birkózó írta össze valamikor a Kr. e. VIII. században. A ma ismert szabályok legfontosabb jellegzetessége az, hogy csak tiltó rendelkezéseket tartalmazott, vagyis arra helyezte hangsúlyt, hogy mit nem szabad csinálni a mérkőzés alatt. Így tilos volt ütni, a nemi szerveket támadni, a szemet veszélyeztetni, harapni és karmolni, s a küzdők nem hagyhatták el a kijelölt küzdőteret. Egy bronzlapon fennmaradt szövegtöredék így szól a birkózás kapcsán: „A birkózó nem törheti el ellenfele ujjait. Ha így tesz, a versenybíró azonnal üssön rá botjával, mindenhova üthet, kivéve a fejre. A vétkes csak a büntetés kifizetése után folytathatja a versenyt [...]” Azt itt tárgyalt esetben valószínűleg arról volt szó, hogy a birkózó figyelmetlensége, gondatlansága okozta a balesetet, és akkor amenyiben kifizette a pénzbírságot és megígérte, hogy a későbbiekben a szabályok betartására törekszik, tovább versenyezhetett. Ha viszont szándékosan törte el ellenfele ujjait, akkor kizárták a versenyből.
41
A birkózók küzdőtere egyébként négyzet vagy téglalap alakú volt, de pontos vagy szokásos méreteiről nem maradt fenn adat. Ha a mérkőzők valamelyike kiesett a kijelölt térségből, a küzdelem megszakadt, és a bíró elrendelte, hogy a mérkőzést a kiesés előtti utolsó helyzetből folytassák. Különböztettek az „egyenes testtartású” és a „guruló” birkózás között, előbbi homokkal felszórt sekély gödörben folyt, míg utóbbit vízzel locsolt és árokkal körülvett puha talajon rendezték. Az írásos források és a képi ábrázolások a birkózás több, mint negyven fogását örökítették meg. A pankration küzdelmek során szinte minden megengedett volt, még az ujjak összetörése is, de pl. az ellenfél szemének kinyomása már itt sem fért bele a tisztességes küzdelem elveibe. Ha a bíró ilyen veszélyes fogást tapasztalt, rögtön közbeléphetett és vesszőcsapásokkal figyelmeztethette a szabálytalankodót. A nehézatlétika versenyszámait selejtező-rendszerben bonyolították le. A versenyzők sorshúzással kijelölt párokban léptek porondra. Páratlan számú induló esetén a fennmaradt versenyző „várakozó” (ephedrosz) lett, s elképzelhető volt, hogy a második fordulóban sem sorsoltak neki ellenfelet. Extrém esetben akár az is előfordulhatott, hogy egy ilyen ephedrosz harc nélkül került be a döntőbe. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben fáradt ellenfelével szemben előnyben volt. De a méltányos görögök ezt azzal ellensúlyozták, hogy az ilyen szerencsés versenyző győzelmét alacsonyabban értékelték, bár formálisan egyenértékű volt győzelme a többi győztesével. Ugyanilyen „folt” esett annak győzelmén is, aki „homok érintése nélküli” szerezte meg a végső győzelmet. Ez akkor fordult elő, ha ellenfele valamilyen okból nem állt ki ellene. 2.3. VERSENYBÍRÁK 2.3.1. A „HELLÉNBÍRÁK” Az olümpiai játékok lényegüket tekintve vallásos ünnepségek voltak, ezért az állam közvetlenül szervezte és irányította őket. Ez a szabály változatlanul megvalósult, míg a játékokat megrendezték. Az olümpiai játékok megrendezésének joga az éliszieket, illetve az éliszi kormányt illette, melyet a hagyományok szerint helyi riválisokkal szemben kiküzdöttek
42
maguknak. Kr. e. 570-től Olümpia igazgatása és a játékok rendezésének joga tartósan az élisziek kezében maradt. Amíg Élisz királyság volt, addig az olümpiákat a király rendezte és irányította. Midőn a monarchiát (ma már nem tudható mikor) felváltotta az oligarchia (a gazdag birtokos réteg uralma), a feladat az állam irányításával együtt átszállt a kormányra, amely a játék idejére különleges tisztségviselőket jelölt ki az éliszi nemesség köréből az olümpiára szóló kizárólagos megbízatással. Egy feltehetően népszavazás formájában (szűk választói lista alapján) lebonyolított előzetes választási eljárás után, a végső kiválasztást sorshúzás útján ejtették meg. A hagyomány szerint Kr. e. 584-ben, a 49. játékokon tűnt fel először Olümpiában a király helyett két különleges, bíborköntösbe öltözött tisztségviselő, akiket később hellanodikoknak (hellanodikai – „hellénbírák”) neveztek. Utóbb (Kr. e. 400) a hellanodikok száma kilencre nőtt, majd (Kr. e. 368) tizenkettőre, Kr. e. 364-ben, az árkádiaiakkal vívott háború után pedig nyolcra csökkent. Kr. e. 348-ban, a 108. olümpián a számuk tíz volt – így Élisz mindegyik körzetéből (phylé) egy került ki – s ez mindvégig így is maradt. A hellanodikok tisztsége eredetileg egész életre szólt, és apáról fiúra öröklődött. Egy Kr. e. 480-ban végrehajtott reform működésüket azonban – valószínűleg – egyetlen olümpia idejére korlátozta, és megszabta, hogy a hellanodikokat választani kell. Éppen ezért szükségessé vált az oktatásuk is, melynek folyamán minden versenyszám elbírálására felkészültek, jóllehet a gyakorlatban hárman a könnyűatlétikai versenyeken bíráskodtak, hárman a lovasversenyeken, hárman pedig a birkózóversenyeken. (A későbbi tizedik versenybíró, a „testület" legidősebb tagja, aki az athlothetész címet viselte, a képviselőjük volt, nem a felettesük.) A hellanodik tisztségére minden éliszi polgár pályázhatott, de pályázat nélkül is bárkit hellanodikká választhattak, és polgártársa jelölésére bárki javaslatot tehetett. Az ellentmondásos források alapján valószínű, hogy a jelöltek egy tágabb körét az éliszi népgyűlés választotta meg, a ezen jelöltek közül aztán sorshúzással kerültek be a testületbe a leendő bírák. Kijelölésük után tíz hónapon át egy saját épületben, az Élisz piacán épült Hellanodikeon-ban éltek, hogy ez alatt az idő alatt a legapróbb részletekig megtanulják teendőiket, az ún. nomophylakész-[ek]től, a „törvényőr[ök]”-től. Az nem ismert, hogy az ily módon jelölt
43
tisztséget testületileg többen, vagy csak egy tisztviselő töltötte-e be Éliszben, ugyanakkor az állam jogban jártas képviselőjének szerepe jelzi az állami jog és a sport közötti korai kapcsolatot. Mindenesetre a szabályokra való oktatás hosszú időtartama azt hangsúlyozza, hogy a hellanodikoknak tökéletesen kellett ismerniük a „törvényt,” helyesen kellett értelmezniük a szabályokat, hogy azok szellemében hozhassák meg döntéseiket. A kiválasztott hellénbírák hivatali hatalma széles körű és majdnem abszolút volt, s olümpiai sportversenyeken túlterjedően politikai jelentőségű döntések hozatalára is jogosultak voltak. A sportesemények tekintetében kifejtett hatáskörük egyesítette a modern olimpiai bizottság, a versenybírák és a játékvezetők szerepét, azon túl pedig – ideiglenesen – mintegy közösségek feletti döntésekre feljogosított testületként tevékenykedtek. A hellénbírák kötelezettségei tehát meglehetősen széles körűek voltak, nemcsak a versenyszámok lebonyolítása során hozott döntéseket foglalták magukba, hanem bizonyos politikai, erkölcsi és akár pszichológiai jellegű kérdésekben való állásfoglalás kötelezettségét is. A legfontosabb döntési kompetenciák, valamint az ehhez kapcsolódó szabályok – néhány korabeli példával megvilágítva – az alábbiak szerint rendszerezhetők: a. A hellénbírák igazi munkája egy hónappal a játékok megnyitása előtt kezdődött meg. Ez volt az az időpont, amikorra minden részt venni szándékozónak Éliszben kellett lennie. A megjelenési határidő betartatása, illetve az esetleges késések igazolása a bírák feladata volt. Egy híres esetben Kr. u. 93-ban, a 218. olümpia előtti edzésre későn érkezett egy alexandriai ökölvívó, és mentségéül azt hozta fel, hogy viharos szelek tartották fel hajóját. A hellanodikok elfogadták a mentséget, de tovább nyomoztak az ügyben, s végül megtudták, hogy az ökölvívó azért késett, mert valahol egy másik versenyen vett részt, nagy pénzjutalom reményében. A bírák kizárták a versenyből és pénzbüntetéssel is sújtották. b. A bírák egyik legfontosabb feladata a részvételi jogosultság megállapítása volt, csak ezután fogadhatták el a jelentkezést. A hellanodikoknak a jelentkezéskor minden egyes potenciális versenyző esetén tudakozódás által, vagy az egyhónapos „edzőtábor” alatti tapasztalatok alapján vizsgálniuk kellett a következő kritériumokat: ba. A versenyző személyi jogi állapotát érintő kizáró feltételekként:
44
o
A versenyző tagja-e valamelyik görög törzsnek (phyle)? Ugyanis ez volt a feltétele általában annak, hogy valaki egy adott közösség teljes jogú tagja lehessen.
o
Hol van az atléta hazája, melyik poliszban él? A versenyzők általában szülővárosuk képviseletében indultak, de kivételek is akadtak. Így pl. ha valakit száműztek, vagy ha valaki – engedve a csábításnak – más városhoz „igazolt át”. Ez utóbbi esetek jelentős vitákat váltottak ki forrásaink szerint. A korabeli közfelfogás szerint a játékokon való részvétel nem a versenyző magánügye volt, hiszen mint minden közérdekű ügyben, ebben is politikai szempontok figyelembevételével döntöttek az egyes poliszok, és adott esetben a versenyző kiadásait közpénzből fedezték. A versenyző részint a maga nevében, részint polisza képviseletében lépett fel az olümpiai játékokon.
o
Melyik nemzetséghez (genosz) tartozik a versenyző? Születése szerint, melyik családhoz tartozik? Nem fogadták-e örökbe?
o
Van-e polgári státusza, vagyis jogszerű házasságból származó szabad ember-e, vagy házasságon kívül született? Vannak olyan forrásértelmezések is, amelyek szerint a gyakorlat nem követelte meg, hogy a versenyző szabad szülőktől származzon, s az sem képezett akadályt, ha a múltban esetleg maga a versenyző is rabszolga volt (pl. hadifogolyként rabszolga lett, s később kiváltották). Viszont elengedhetetlen feltételnek minősült, hogy a versenyző valamelyik város polgára legyen. (E város nevét, s a versenyző nevét feltüntették a nevezők névjegyzékében, és a rajtkor, valamint a győzelem kihirdetésekor közölték a közönséggel.) o Hogy hívják a versenyző apját (pater)? (Az apának ideális esetben jelen kellett lennie az olümpiai eskü letételénél.)
A versenyzőnek tehát valamelyik város szabad görög polgárának kellett lennie. A nem görögöket, vagyis barbárokat, a rabszolgákat, valamint a nőket nem engedték versenyezni. (A polgárjoggal nem rendelkezők és a nők távoltartása a versenyekről Olümpiában következetesen érvényesült, más pánhellén játékok esetében azonban már nem feltétlenül.)
45
bb. A versenyző erkölcseire vonatkozó kizáró feltételként: o Nem követett-e el a jelentkező főbenjáró vagy egyéb súlyos vétséget (vallássértést, az istenbéke megsértését, vagy vérbűnt), nem áll-e átok alatt? o Erkölcsös életet folytat-e a jelentkező? (Különösen azt vizsgálták, hogy az atléta kicsapongó életet él-e, nagyivó és ínyenc-e, bátor vagy gyáva-e?) bc. A versenyző edzettségi állapotára vonatkozó kizáró feltételként: o Az atléta teljesítette-e a kötelező tízhónapos felkészülést, és helyt állt-e az éliszi egyhónapos edzőtáborban rendezett versenyeken? bd. A versenyző államára vonatkozó kizáró feltételként: o A versenyző személyétől függetlenül vizsgálták, hogy közössége, ahonnan érkezett, nem sértette-e meg a játékok idejére érvényes istenbékét. (Az ilyen államok polgárai nem vehettek részt a játékokon.) A hellanodikok kötelessége és joga volt ellenőrizni, megfeleltek-e a jelentkezők ezen feltételeknek. Munkájukhoz minden eszközt felhasználhattak, amelyet a törvény nem tiltott. Jórészt persze meg kellett elégedniük a versenyzőktől kapott adatokkal, esetleg a városvezetők kísérőlevelével. A legfontosabb eszközük azonban az adatok igaz voltára letett eskü volt, amely ha hamisnak bizonyult, szigorú vallási büntetéseket vont maga után. A hellénbírák esetleges kizárásra vonatkozó döntése – mint minden más esetben is – megfellebbezhetetlen volt. c. Az Éliszben töltött gyakorló hónapnak a versenyzők végső felkészítése mellett az volt inkább a feladata, hogy a jelentkezők versenyképességéről a hellanodikok ítéletet alkossanak. A bírák tehát először is azt vizsgálták, hogy a jelölt alkalmas-e az adott sportágban való helytállásra. Az általuk előírt edzőtábori napirend nagyon szigorú volt, s kihágások esetén a vétkest akár haza is küldhették. Az játékok előtti edzőtábor kötelezettsége csak az atlétikai versenyek résztvevőire vonatkozott. A lovas számokban ugyanis a ló vagy a fogat tulajdonosa versenyzett, s a tulajdonosnak nem kellett feltétlenül jelen lennie a játékokon.
46
A felkészülési időszakban a hellanodikok próbamérkőzéseket is szerveztek, melyek egyik következménye az lehetett, hogy az atléták – különösen a birkózásban, ökölvívásban és a pankrationban – még mielőtt a játékok elkezdődtek volna, visszavonták nevezésüket, ha tapasztalataik alapján nem lett volna esélyük az erősebb ellenfelekkel szemben. Olümpiában a visszalépés csak ekkor volt lehetséges. (Más versenyeken még a játékok megkezdése után is sor kerülhetett erre.) Ezentúl azonban a bírák is értékelték a sportolók edzéseredményeit, és arra törekedtek, hogy csak a legjobbak viszonylag szűk köre számára tegyék lehetővé az olümpiai játékokon való részvételt. A 30 napos közös edzés az olümpiai, és azon versenyek sajátos jellegzetessége volt, melyeket annak mintájára szerveztek. Erre tekintettel a jelentkezők számára már az kitüntetés volt, hogy az összegyűltek közé kerülhettek. Ennek jelentőségét növelte, hogy az edzőtábor kiválasztott résztvevői jelentős közérdeklődésre tarthattak számot. A teljesítmények és az erkölcsök felülvizsgálata mellett a bíráknak az egy hónap alatt másodsorban arról is dönteniük kellett, hogy a jelöltek közül kik számítanak az ifjak (paidesz) és kik a férfiak (androsz) korosztályába tartozóknak. A korosztályba sorolással kapcsolatos döntéseiket főleg a 18-20 év körüli versenyzők testi fejlettsége, fizikai állapota alapján hozták. (Az egyes korkategóriák életkorhoz kötéséről csak későbbi adatok maradtak fenn.) A hellénbírák természetesen nem nagyon ellenőrizhették azokat az életkori adatokat, amelyeket a messziről jött versenyzők közöltek velük. Ehelyett meg kellett bízniuk szemükben és józan ítéletükben, hogy elkerüljék a kirívó tévedéseket. Természetesen itt is adódtak kétséges esetek. Volt eset, mikor egy láthatóan a korhatár alatti birkózó az ifjak birkózó küzdelmén kívánt részt venni, azonban a bírák testi felépítése és ereje alapján a felnőttek közé sorolták be. A döntés végül nem szült nagy vitát, mivel az ifjú a felnőttek között is győzni tudott. Hasonló eset történt egy Kr. e. VI. századi ökölvívóval is, aki az ifjak küzdelmére nevezett, a bírák azonban kizárták, és azon nyomban áthelyezték a férfiak versenyébe, amelyet aztán meg is nyert.
47
Arra is volt eset, hogy egy olyan versenyző, akit Olümpiában csak a fiatalok között engedtek versenyezni, a következő, másik helyen rendezett versenyen maga mögé utasította a friss felnőtt olümpiai bajnokot. Mivel a korosztályba sorolásnak sokszor döntő jelentősége volt, nem csoda azon előírás léte, hogy a versenybíráknak meg kellett esküdniük, hogy a korosztályba sorolással kapcsolatban semmiféle ajándékban nem részesültek. A korosztályokba sorolás a lovasversenyben résztvevő állatok tekintetében analóg módon történt, mivel különbség volt ló- és csikóversenyek között. d. A hellanodikok feleltek a játékszabályok betartásáért az egyes versenyszámok során, de hatáskörük ugyanúgy kiterjedt a versenyszabályok érvényesítésére is. Az egyes játék- és versenyszabályok egységes értelmezése terén nagy jelentősége lehetett az Éliszben eltöltött egy hónapnak, midőn a felkészülés során a hellanodikok segítséget nyújtottak a versenyzőknek a szabályok elsajátításában, és megvilágíthatták a szabályok értelmezése kapcsán esetlegesen felmerülhető kérdéseket. A
küzdelmek
során
változatos
szankció-készlet
állt
rendelkezésükre.
Kisebb
szabályszegéseket (pl. hibás rajt) korbács- vagy botütésekkel torolták meg. Súlyosabb cselekményeket (különösen a küzdelmek manipulálását) a játékokról való kizárással és szigorú pénzbüntetésekkel szankcionálták. da. A botütés lehetősége akkor merült fel, ha a versenyzők megszegték az edzés szabályait, illetve az adott sportág játékszabályait, vagy nem voltak sportszerűek. A megszégyenítő jellegű korbácsolást súlyosabb esetekben alkalmazták, a versenyszabályok megszegése esetén. Kr. e. 420-ban (a 90. olümpián) egy spártai fogattulajdonos hamisan adta meg az illetőségi helyét. Mivel Spártát akkor az istenbéke megsértése miatt kizárták a játékokból, az adott tekintélyes spártai thébai polgárként jelentkezett be a négyes fogatok versenyére. A kocsija nyert, de a csalást leleplezték. A díjátadáson felismerték, és a hellanodikok csalás vétsége miatt megkorbácsolásra ítélték. A győztesek jegyzékébe a neve helyére a „thébai nép” került bejegyzésre.
48
db. Gyakori büntetésként szabtak ki a hellanodikok pénzbírságot, midőn a résztvevők a versenyszabályokat sértették meg. Mivel az elkövetők ilyenkor magát Zeuszt, a játékok isteni védnökét bántották meg, a büntetéspénzt az istenség kiengesztelésére, szobrok (fogadalmi szobrok – zanész) felállítására fordították az élisziek. Forrásaink elsősorban vesztegetési ügyekkel kapcsolatos, a hellénbírák által kiszabott pénzbüntetésekről szólnak. (Vö. forrás) Az első ilyen hír Kr. e. 388-ból (98. játékok) maradt fenn, mikor egy ökölvívó ajándékaival rávette három ellenfelét arra, hogy engedjék át neki a győzelmet. A csalás kitudódott, és a vesztegetés aktív és passzív alanyait olyan súlyos pénzbírságra ítélték, hogy – a források szerint – a pénzből egyenesen hat szobrot emeltethettek. Egy hasonló eset „nemzetközi” bonyodalmakat okozott két emberöltővel később. Kr. e. 332ben egy athéni öttusázó valamennyi versenyzőtársát pénzzel fizette le. Az ügy nyilvánosságra kerülése után a vétkesekre a hellénbírák súlyos pénzbüntetést róttak ki. Athén azonban nem nyugodott bele a döntésbe és egyik híres szónokát küldte az élisziekhez, hogy érveljen a kiszabott pénzbüntetés ellen. Az Olümpiai Bulé nem változtatta meg a döntést, erre a város maga fizetett, de csak azután, hogy a delphoi jósda útján Apollón azt az üzenetet küldte, hogy Athén nem kap tőle több jóslatot, amíg ki nem fizeti a büntetést. Mivel ez súlyos fenyegetés volt, Athén kénytelen volt kifizetni a bírságot. A vesztegetésekkel kapcsolatban megjegyzendő azonban az az érdekes és furcsa gyakorlat, hogy a sportesemény után megállapított vesztegetés már nem fosztotta meg a győztest címétől és koszorújától, bármily súlyos büntetéssel sújtották is egyébként. Ez éppenséggel szemben állt az engesztelő szobrok egyikén található felirat lényegével: „Olümpiában lábaidnak sebessége és testednek erőssége segít a győzelemhez, nem pedig a pénz.” dc. A fentebb említett, még a versenyek megkezdése előtt alkalmazott esetek mellett, a kizárás valószínűleg az utolsó szankció volt. Például akkor, ha egy vétkes nem akarta vagy nem tudta kifizetni a pénzbüntetését, de voltak önálló alkalmazási esetei is. Utóbbi esetre lehet példa, amikor a szabályszegés halálhoz vagy súlyos sérüléshez vezetett. A görög atléták egyébként ki voltak véve az általános törvények hatálya alól, amennyiben egy másik sportolót a küzdelmek során ugyan megsebesítettek vagy megöltek, de tartották magukat a
49
versenyszabályokhoz. Csupán az ellenfél szándékos megölését büntették, s ebben az esetben kizárták a versenyzőt a játékokról. Sokszor az akkori ökölvívás és a pankration korabeli (játék)szabályainak akkurátus betartása sem volt elegendő a halálos sérülés elkerüléséhez, annyi durva fogást engedett meg a korabeli gyakorlat. Az ökölvívásban pl. tiltott volt az ellenfélnek szándékosan halálos sérülést okozni. Kr. e. 496-ban (a 71. olümpián) a döntő mérkőzésen az egyik versenyző agyonütötte ellenfelét. A versenybírák úgy ítélték meg, hogy a halálos szerencsétlenség a győztes tudatosan szabálytalan versenyzése miatt következett be, és ezért megfosztották őt az első helyezéstől. Hasonló esetek előfordultak az olümpiai játékok későbbi történetében is. Bár voltak kivételek, a forrásokból kitűnőleg a versenyszabály sérelme esetében inkább a kizárás és pénzbüntetés került előtérbe a hellanodikok gyakorlatában, míg a testi fenyítést inkább a játékszabályok megsértése esetén alkalmazták. e. A hellanodikok azonban nem csak tételes, mai értelemben vett játék-, vagy versenyszabályok megsértése esetén szabhattak ki szankciót, általában pénzbírságot. Feladatuk volt a játékok tekintélyének megóvása is. Így a versenyzőre rábizonyosodó gyávaságot, de akár a vélt sportszerűtlen magatartást is büntethették. Egy kései eset szerint egy pankration-versenyző Kr. u. 25 körül a viadal kezdete előtt elhagyta a porondot, ezért gyávaságáért pénzbírságra ítélték. A források szerint ez volt az egyetlen alkalom az olümpiák történetében, amikor a bírák kénytelenek voltak ilyen alapon büntetést kiróni. Annak szankcionálására is találunk példát, ha valakiről azt állapították meg a bírák, hogy „pusztán azért vesz részt egy versenyen, hogy felbosszantsa ellenfelét.” Az ókor egyik leghíresebb nehézatlétája Kr. e. 480-ban benevezett mind az ökölvívásra, mind a pankrationra. Az első számot meg is nyerte, de valószínűleg annyira kimerült, hogy lemondott a pankrationban való szereplésről. Erre a bírák számottevő pénzbüntetéssel sújtották, amelynek egyik felét Zeusznak kellett kifizetnie, a másik felét pedig a „megsértett”, az ökölvívásban általa egyébként legyőzött ellenfél részére kellett megfizetnie. Ez utóbbi részdöntést azzal indokolták, hogy a versenyző csak azzal a szándékkal nevezett be két versenyre, hogy felbosszantsa a másik bajnokot. (A valóságban persze az is meghúzódhatott a
50
háttérben, hogy a pankration túlságosan megerőltető lett volna még egy nagy bajnok számára is egy fárasztó ökölvívó-mérkőzés után. Ezt a feltételezést igazolja, hogy később a két szám sorrendjét felcserélték.) f. Játékszabályok érvényesítése keretében az egyik legfontosabb feladat volt a győztesek személyének megállapítása, ami természetesen szintén a hellénbírák feladatát képezte. Ezt – kérdéseses esetekben – szótöbbséggel állapították meg. Ismertek olyan esetek, amikor a döntés nem találkozott a közmeggyőződéssel. Egy nevezetes esetben a verseny befutója valószínűleg annyira szoros volt, hogy a bírák döntése megoszlott. Két bíró egy „hazai pályán” versenyző éliszi futót, egy viszont egy máshonnan származó versenyzőt látott győztesnek. A vitatott döntés ellen a második helyre utalt fél az Olümpiai Tanácshoz (Bulé) fordult, és a két ellene ítélő bírót megvesztegetéssel vádolta. Egy legendás esetben furcsa eredményt hirdettek ki a bírák. Történt Kr. e. 564-ben (54. olümpia), hogy a pankration döntőjében a kétszeres korábbi győztes szorult helyzetbe került, s csak a feladás maradt élete megkímélésének egyetlen módja. A versenyző edzője a legenda szerint azonban odakiáltotta neki: „Mily szép szemfödél Olümpiában nem feladni a harcot.” Erre az atléta utolsó erejével kitörte ellenfele lábujját, majd kilehelte lelkét, ugyanakkor ellenfele a sérülése miatt feladta a küzdelmet. A bírák erre a halott versenyzőnek ítélték győzelmet. Mivel az ellenfél nem követett el szabálytalanságot, természetesen nem büntették meg a halálos fojtás miatt. A győztesek megállapításának feladatával kapcsolatos – ma már nehezen rekonstruálható – jellegzetes szabálycsoport az öttusa (diszkoszvetés, távolugrás, gerelyhajítás, stadionfutás, birkózás) küzdelmeihez kapcsolódott. A ma elfogadottabb álláspont szerint a versenyek sorában először a három „ügyességi” számot bonyolították le, amelyeknek egyébként nem voltak önálló versenyei. Mivel a (valószínű) szabályok szerint az nyerte az ötpróbát, aki három versenyszámban diadalmaskodni tudott az ötből, ha akadt olyan atléta, aki ezt az első három versenyt megnyerte, akkor őt ki is hirdették győztesnek. Ha senki sem tudta megnyerni ezen versenyszámok mindegyikét, akkor a stadionfutás következet. Ha ezután sem szerzett senki
51
három győzelmet, akkor az elsőséget a birkózás döntötte el. A verseny során azok a sportolók, akik a részküzdelmekben elveszítették esélyüket a végső győzelemre, már nem is folytathatták a küzdelmet. Így előfordulhatott, hogy a birkózás előtt esetleg csak ketten álltak két-két győzelemmel, és az ő birkózásuk eredménye döntött a bajnoki cím sorsáról. A játék- és versenyszabályok alkalmazása során természetesen történhettek hibák, elkerülhetetlen volt bizonyos szubjektív elemek megjelenése. Voltak megosztott és hibás döntések is, elhangzottak a bírákkal szemben részrehajlásuk miatt emelt vádak is. (Bár ezekből feltűnően kevés maradt az utókorra, különösen az archaikus és klasszikus korból.) A részrehajlás gyanúja különösen akkor merülhetett fel, ha éliszi atléta javára döntöttek a bírák, akik maguk is Élisz polgárai voltak. Azt, hogy ez a probléma az ókorban is fejtörést okozott, az a (minden valószínűség szerint kitalált) legenda is alátámasztja, mely szerint valamikor régen, a játékok első idejében éliszi küldöttség ment Egyiptomba, hogy az ottani bölcseket megkérdezze versenyszabályaik tisztasága felől. Állítólag azt a feleletet kapták, hogy az játékok tisztaságának megőrzése csak akkor lesz lehetséges, ha az élisziek átadják az ügyintézést másoknak, vagy polgáraik távol maradnak a sporteseményektől. Van arra adatunk, hogy amikor Kr. e. 364-ben az egyik bíró maga (mint fogattulajdonos) két lovas számban is győzött, azt a szabályt hozták, hogy az, aki bírónak lett kijelölve többé nem vehet részt a versenyeken. g. A hellénbírák formális feladata volt, hogy ők adták át a győzteseknek a győzelmet jelképező pálmaágat, s tőlük kapták a győzelmi fejszalagot, a koszorút, valamint ők vezették a győztesek jegyzékét is. h A bírák egyik fontos, bár nem a versenypályán történtekkel kapcsolatos döntési jogköre volt, hogy megtorolhatták az istenbéke elleni vétségeket. A hellénbírák pl. Kr. e. 420-ban (90. játékok) kizárták a spártaiakat, mert ezek az istenbéke kihirdetése után megtámadtak egy szomszédos erődítményt, illetve egy másik, korábban az élisziek uralma alatt álló közösségbe fegyveres katonákat küldtek. Élisz vezetői tiltakoztak a meghirdetett istenbéke megsértése miatt, míg a spártaiak azt állították, hogy hozzájuk még nem érkeztek meg a béke hírnökei, tehát számukra az ekekheiria még nem volt kötelező, amikor támadtak. A vitában a felek egyike sem tudta a maga igazáról meggyőzni a másikat. A
52
hellanodikok igen jelentős pénzbírsággal sújtották Spártát, s mivel azok azt nem akarták megfizetni, megtörtént a kizárás. h. A szoros értelemben vett versenyeken kívül bizonyos közbiztonsággal kapcsolatos feladataik is voltak. Így pl. pénzbírsággal sújthatták és kizárták az kultuszeseményekből azokat, akik a játékokra érkező idegeneket bántalmazták vagy kirabolták. Emellett elvileg ők felügyeltek arra, hogy a játékok alatt a nézőtéren (Démétér papnőjének kivételével) ne jelenjenek meg (férjezett) nők. A tilalmat megszegő nőknek az éliszi törvény szerint halálbüntetés járt volna, de nincs arról információ, hogy ezen törvény alapján valóban elítéltek volna valakit. Az egyetlen ismert eset kapcsán, midőn egy anya (edzőnek álcázva magát) megtekintette fia győztes küzdelmét, az élisziek olyan törvényt hoztak, hogy a versenyeken nemcsak – mint tradicionálisan – a versenyzők, hanem az edzők is kötelesek meztelenül megjelenni. (Ellentmondásosnak
tűnik,
hogy
ugyanakkor
nők
–
mint
fogattulajdonosok
–
„versenyezhettek” Olümpiában is, sőt a nőknek – bár nem a négyévenkénti ünnepségek alatt – külön versenyeket is rendeztek [Héraia]) A nézőkre vonatozó egyéb korlátozó intézkedést – a fegyverek magától értetődő kizárásától eltekintve – nem ismerünk. Más játékoknál (Delphoi) előfordult pl. a bor stadionba való bevitelének tilalma, azonban Olümpiából nem ismerünk hasonló korlátozásokat. Az utóbbi két pontban említett vonatkozás azt igazolja, hogy a hellanodikok tevékenysége nem csak a „sportszabályok” betartatására korlátozott, hanem felhatalmazásuk alapján, olyan esetekben is ítélkezhettek, melyek elsősorban állami bíróságok elé tartoztak volna. Az is nyilvánvaló, hogy a szorosabb értelemben vett játékszabályok mellett a többi normát az éliszi állam által kibocsátott jogszabálynak kell tekintenünk, melyeket az állami felhatalmazással rendelkező versenybíróság alkalmazott. 2.3.2. AZ OLÜMPIAI TANÁCS Az olümpiai játékok lebonyolításához kapcsolódó szervezet csúcsán a rejtélyek övezte Olümpiai Tanács (Olümpiké Bulé) helyezkedett el. A források nagyon kevés alkalommal
53
említik, és az említések nem teszik lehetővé összetételének és feladatkörének pontos meghatározását. Egyes vélemények szerint a Bulé azonos az éliszi „kormánnyal”, amely a játékok idején Olümpiában tartózkodott, és egy külön ilyen célú épületben ülésezett. Más – talán elfogadottabb – álláspont szerint, ez egy bár élisziekből álló, de az éliszi állami szervtől elkülönülő testület volt, melynek összetételéről, a bekerülés feltételeiről, illetve arról, hogy hosszabb távra, vagy csak egy ünnepre létrehozott tanács volt-e, hiányzik minden adat. A források szerint a tanács tagjai döntöttek tiszteleti szobrok felállításáról, ők ellenőrizték a szobrok méretét (atlétáról nem volt szabad életnagyságnál nagyobb méretű szobrot készíttetni) és döntöttek a felállítás helyéről. Valószínűleg ez a tanács választotta négy évre az Olümpia szent ligetében végzendő vallási kultuszok lebonyolítását végző személyzetet is. Valószínű, hogy a versenyzők a hellanodikok döntése ellen ehhez a tanácshoz „fellebbezhettek”. Az is elfogadott, hogy a Bulénak nem volt joga megváltoztatni a hivatalosan kihirdetett eredményt, legfeljebb kötelességük megsértése vagy elkövetet hibájuk miatt megbüntethette a hellénbírákat. Az ismert forrásokban fennmaradt egy-két ilyen döntés, melyek közül mindössze egyetlen esetben fordult elő a versenybírák elmarasztalása: Kr. e. 396-ban (96. olümpia) a tanács pénzbüntetést rótt ki a bírákra azért, mert a stadionfutásban többségi döntéssel hirdetettek ki végeredményt. A tanács ugyan megerősítette az eredetileg nyertesnek nyilvánított versenyző győzelmét, de – (valószínűleg) a nem egységes döntés miatt – megbüntette a hellanodikokat. Azon felfogás mellett is van azonban érv, amely egy általánosabb állami szervet lát az Olümpiai Tanácsban, hiszen vannak nyomai, hogy a szerv bíróságként is működött a versenyek közötti időben. Irodalmi utalások mellett ezt igazolják pl. az ásatások során az Olümpiában feltárt ún. Buleuterionnak nevezet épület területén megtalált cserépszavazatok. Helyesebbnek tűnik azonban az az álláspont, hogy a Tanács önállóan – Élisz városának szervei mellett – tevékenykedett.
54
2.3.3. A VERSENY SEGÉDSZEMÉLYZETE A hellanodikok
versenyek
alatti
tevékenységét
különböző
feladatokkal
megbízott
segédszemélyzet segítette. Ezek között megemlítendők a „rend őrei” (alütai), akik a közbiztonságra ügyeltek és ők szereztek érvényt a kirótt büntetéseknek. Mivel Olümpia területére senki sem léphetett fegyverrel, a testületet „ostor-” (masztigophoroi) vagy „bothordozóknak” (rhabduchoi) is nevezték, akik rendfenntartó szerepük mellett az esetleges testi fenyítés végrehajtói is voltak, mind a versenypályán, mind azon kívül. Mivel egy szabad görögnek bottal vagy ostorral való megfenyítését a legnagyobb gyalázatnak tartották, és ezt Olümpia területén kívül a törvény meg sem engedte, ezen tisztviselők közül adott esetben sorshúzással választották ki azt, akinek eszközölnie kellett a hellanodikok által kiszabott fenyítést. Ezen testület élén – egyes források szerint – egy vezető rendőr (alütarch) ált. A hellénbírák rendelkezésére álltak továbbá az ún. „segédbírák”", akik az előkészületi időben és a játékok alatt segédkeztek nekik, valamint „írnokok” is. Ez utóbbiak vezették – a hellénbírák felelőssége mellett – a versenyzők és győztesek lajstromát. A közbiztonsági testület parancsnokait és a segédbírákat maguk a hellanodikok nevezték ki, s maguk is fizették őket. A sport- és egyéb létesítmények megfelelő állapotban tartása, valamint a feltételek biztosítása a játékok „gondnokainak” a feladata volt. A források szerint a játékok idején orvosokból és felcserekből álló személyzet is rendelkezésre kellett álljon, de az nem ismert, hogy ezek alá voltak-e rendelve a hellanodikoknak, Összességében megállapítható, hogy az élisziek meglehetősen egyszerű szervezetet hoztak létre az olümpiai játékok sporteseményeinek lebonyolítására, de mint a források azt tanúsítják, ez az apparátus igencsak megfelelő volt. 2.4. HIVATÁSOS ATLÉTÁK – ÁLLAMI SPORTTÁMOGATÁS A „szent játékok”-nak nevezett pánhellén ünnepek agónjain győztes sportolók ott helyben csak jelképes díjazásban részesültek. Elsősorban a maguk és városuk számára örök időkre
55
szerzett dicsőség volt az a jutalom, ami miatt ezek a játékok olyan népszerűek voltak. Ugyanakkor a „szent játékok” győztesei nagyon jól tudták, hogy a győzelem közmegbecsülést és anyagi hasznot is hoz számukra, hiszen poliszaik számára nem volt közömbös a polgáraik által szerzett dicsőség, s a legrégibb időktől kezdve pénzzel is megjutalmazták az olümpiai és más pánhellén játékokon győztes atlétákat. Az leghíresebb olyan jellegű helyi jogszabályt, amely kilátásba helyezett bizonyos jutalmat egy olümpiai győztesnek, a történészek Szolón, Athén híres törvényhozó és alkotmányozó arkhónja nevéhez kötik. A Kr. e. VII. és VI. század fordulója táján keletkezett törvény ugyanis úgy rendelkezett, hogy a város szülöttje, aki győzni tud az olümpiai játékokon, 500 drachma pénzjutalomban részesüljön. Ez az összeg egyenlő volt egy akkori nagybirtok évi hozamával és 100 ökröt vagy 500 juhot lehetett érte vásárolni. (A törvény célja meglehetősen rejtélyes, hiszen ebben az időben az Olümpiába eljutó athéni atléták kivétel nélkül a gazdag arisztokrácia tagjai közül kerültek ki. Így Szolón ebben a korban még nem gondolhatott arra, hogy az alacsony sorból származó athéni tehetségeket ösztönözzön a bajnoki cím elnyerésére. Olyan athéni olümpiai győztest, aki nem tartozott a legmagasabb társadalmi réteghez, csak jó kétszáz év múlva jegyeztek fel először.) Azt azonban, hogy a hellén városok hangsúlyt fektettek az olümpiai győzelemre, más példák is igazolják. Egy felirat szerint a Kr. e. VI. században a dél-itáliai görög város, Szübarisz az athéni jutalom hozzávetőleg kétszeresével kínálta meg esetleges olümpiai bajnokát.) A görög városok tehát már meglepően korai időponttól kezdődően elkezdték a szent játékok jelképes díjait valóságosakkal pótolni. A készpénz-jutalom és egyéb előnyök (ingyenes ellátás majd évjáradék, adómentesség, s egyéb kedvezmények) mellett kiadós bevonulási ünnepélyeket rendeztek a győztes tiszteletére. De nem csak ez tette vonzóvá az atléták számára a sportolást. A VI. század végétől a periodoszba tartozó sportünnepek mellett egyre több városban kezdtek olyan játékok szervezésébe, amelyekre már nemcsak a kivívható dicsőség, hanem a megszerezhető jutalmak is csábították a versenyzőket. A szaporodó játékokon megszerezhető díjak általában magasak és nagyon is kézzelfoghatóak voltak, míg a pusztán jelképes díjak, mint pl. az olümpiai koszorú, egyre inkább kivételessé váltak.
56
Az egyik leginkább ismert díjrendszert Athénban dolgozták ki. Itt az évenként rendezett helyi versenyjátékon, a Pánathénaián győzelmet arató versenyzők olívaolajjal telitöltött díszes kerámiavázákat („Pánathénaia-amforák”) kaptak, melyek körülbelül fél méter magasak voltak, és egyik oldalukat Athéné istennő képe, a másikat az illető versenyszámból vett jelenet díszítette. Ismert, hogy pl. a stadionfutás győztese ötven ilyen amforát kapott, míg a pankration győztese negyvenet, a többi versenyszám győztesei pedig harmincat. A győztesek a vázát és a benne levő olajat szabadon eladhatták, és az ellenértékből jelentős vagyonra tettek szert, hiszen pl. a Kr. e. V. században egy ilyen olajjal teli váza értéke nagyjából egy háromnégy rabszolgával dolgozó kézműves egyheti keresetének felelt meg. Ez azt jelenti, hogy egy győztes öttusázó vagy birkózó jó fél évig megélhetett a győzelméért kapott díjból, míg egy versenyfutó akár egy évig is. A Kr. e. VI. századra tehető az agonisztikus és hippikus versenyek számának szaporodása, a sportélet fellendülése. Ezen fellendülés hatására olyan sportolók jelentek meg a versenyeken, akik – másként, mint a többiek – idejük jelentős részét edzésekkel és versenyzéssel töltötték. Ahhoz, hogy ezek az atléták a legfontosabb versenyeken részt vehessenek, a rendezők megkívánták a nevezési és megjelenési határidők pontos betartását (mint azt fentebb láttuk), illetve egy olyan edzettségi szintet is elvártak, amelyet csak állandó felkészüléssel lehetett elérni. Ez pedig valószínűleg már a Kr. e. VI. századtól csak akkor volt teljesíthető, ha az atléta egész élete a testedzésnek volt alárendelve. Ebben a vonatkozásban ezeknél az „élsportolóknál” tehát joggal beszélhetünk a professzionalizmus és specializáció egy bizonyos fokáról. Az európai (és talán a világ-) történelem első hivatásos atlétái jórészt jól képzett és edzett arisztokraták voltak. Eleinte ők játszották az agonisztikában a vezető szerepet, melyet azért vállalhattak, mert családjuknak megvolt a módja rá, hogy melléjük a legjobb edzőket és nevelőket fogadja fel, hogy minden tekintetben biztosítsa felkészülésüket, és támogassa őket anyagilag egészen addig, amíg vissza nem vonultak a versenyzéstől. Aki tehát ebben az időben hosszútávon versenysportra adta a fejét, annak eleve rendelkeznie kellett bizonyos kezdőtőkével, és általában nem volt ráutalva arra, hogy megélhetését a pénzdíjakból fedezze.
57
A Kr. e. VI-V. századig a sporttevékenység tehát szinte kizárólag a nemesség privilégiuma volt. Csak ők rendelkeztek olyan anyagi lehetőségekkel, hogy egy ilyen szabadidős tevékenységnek szentelhessék idejüket. A sportolás tehát sokáig státuszszimbólumnak volt tekinthető, ami a felső réteget elválasztotta a népesség többi részétől. A sport ugyanakkor az eliten belül is rangot adott, a képességek vértelen összevetése révén kiderült, hogy ki a jobb, és ez által kinek lehet nagyobb tekintélye. Már a Kr. e. VI. század végétől beszélhetünk a sportolás, illetve a versenyzés demokratizálódásáról, vagyis a szélesebb néprétegek előtt megnyíló versenyzési lehetőségekről. Ez a folyamat a pénzgazdálkodás jelentőssé válásával kezdődött, és eredményeként új elitek és demokratikus intézmények jöttek létre. A Kr. e. V. századtól kezdődően a hellén városok egyre nagyobb erőfeszítéseket tettek tekintélyük neves sportolók általi növelése érdekében, egyre több közpénzt áldoztak a honfitársaik felkészülésére. Ekkortól a poliszok a versenyekre való felkészülést a nyilvános gümnaszionok és közösségi palaisztrák alapításával is biztosították, s szintén ekkortól figyelhető meg, hogy szegény, vagy a középosztályhoz tartozó ifjak előtt fokozatosan megnyíltak a sportversenyek. Ha valaki tehetségesnek mutatkozott valamilyen sportágban, annak egyre gyakrabban szülővárosa biztosította az atléta-léthez a szükséges pénzt, mely neki vagy családjának nem állt rendelkezésére. Először Kr. e. 300 tájáról rendelkezünk olyan információval, hogy egy város egy reményteljes tehetségnek egyfajta ösztöndíjat biztosított abból a célból, hogy lehetővé tegye a részvételét bizonyos versenyeken, és ezáltal szülővárosa hírnevét is növelje. Ha egy atléta reménytelinek bizonyult, és a hosszú edzési időszakban eredményeket ért el, szülővárosa tovább támogathatta őt. Ez főleg oly módon történt, hogy a közösség a máshol lebonyolított játékokról győztesen hazatérő versenyzőinek jelképes díjait készpénzzel pótolta ki, esetleg hozzájárult az atléta költségeihez, aki aztán jelentős pénzdíjas versenyeken indulva szerezte meg a megélhetéséhez szükséges anyagi javakat. Persze ez csak a legkiválóbbaknak sikerülhetett tartósan. A görög történelem és az olümpiák története klasszikus időszakának végére tehát megjelentek az állami sporttámogatás első jelei a hellén városokban. Ugyanakkor ezen folyamat mellett
58
kibontakozott az atléták hivatásossá válásának és (eleinte helyi hatókörű) egyesületi jellegű szervezetekbe való szerveződésének tendenciája is.
A pénzdíjas versenyek szaporodása idején (ami elsősorban a következő korszakban gyorsult fel) Olümpia továbbra is ragaszkodhatott az ősi szabályokhoz, hogy soha nem ad anyagi jutalmat. Más szent játékok, amelyek vonzereje kisebb volt, alkalmilag engedményt kellett, hogy tegyenek a hivatásos atlétáknak, különösen akkor, amikor a pénzdíjas versenyek jelentős konkurenciává váltak számukra. FORRÁS Pauszaniasz a büntetéspénzekből készült szobrokról Pauszaniasz, Helladosz periégészisz 5. 21. 2-18.
2. Ha a Métróontól a stadionhoz vezető úton indulunk el, balra a Kronion hegy lábánál egy kőemelvényt láthatunk, amelyre lépcsők vezetnek fel. Az emelvényen bronzból öntött Zeuszszobrok állnak, amelyeket azon pénzbírságokból készítettek, amelyeket a versenyzőknek kell fizetniük, ha nem tartják be a játékszabályokat. Ezeket a szobrokat az élisziek Zanesz névvel jelölik. 3. Az első hatot a kilencvennyolcadik Olümpiasz idején [Kr. e. 388] állították fel. Az történt ugyanis, hogy a thesszaliai Eupólosz megvesztegette az ökölvívóverseny résztvevőit, az arkadiai Agétórt, a küzikoszi Prütaniszt, és velük együtt a halikarnasszoszi Phormiónt, aki az előző olümpiász alkalmával aratott győzelmet. Azt mondják, a versenyzők ekkor sértették meg első ízben a verseny szabályait, és az élisziek először Eupóloszt büntették meg, valamint azokat, akik tőle ajándékokat fogadtak el. A szobrok közül kettő a sziküóni Kleón alkotása, de hogy a másik négyet ki készítette, arról semmit sem tudunk. 4. A szobrok talapzatán, a harmadik és a negyedik kivételével, epigrammák olvashatók. Az első azt akarja kifejezni, hogy Olümpiában nem pénzzel, hanem gyors lábakkal és testi erővel lehet győzelmet aratni. A második azt fogalmazza meg, hogy a szobrot az élisziek istenfélelemből állították az isten tiszteletére, és azért, hogy a szabálytalankodó versenyzők 59
számára elrettentő példaként szolgáljon. Az ötödik és hatodik szobron olvasható feliratok közül az első lényegében az élisziek dicséretét zengi azért, hogy megbüntették az ökölvívókat, a másik pedig azt mondja, hogy ezek a szobrok szolgáljanak tanulságul valamennyi görög számára, és az olümpiai győzelmet senki se vásárolja meg pénzért. 5. Azt mondják, Eupólosz után az athéni Kallimakhosz pentathlon-versenyző igyekezett ellenfeleit pénzzel lekenyerezni, s hogy ez az eset a száztizenkettedik Olümpiasz alkalmával történt [Kr. e. 332]. Midőn az élisziek Kallipposzra és küzdőtársaira pénzbüntetést róttak ki, az athéniak elküldték hozzájuk Hüpereidészt, hogy bírja rá őket a büntetés elengedésére. Mikor az élisziek az ő kedvéért sem lettek engedékenyebbek, az athéniak olyan megvetően viselkedtek velük szemben, hogy nem fizették meg a bírságot, és távolmaradtak az Olümpiai Játékoktól mindaddig, amíg Delphoiban az isten nem közölte velük, hogy semmiféle jóslatot nem ad nekik, amíg az éliszieknek a bírságot meg nem fizetik. 6. Így hát végül fizettek, és Zeusznak szobrokat emeltek, szám szerint hatot. Ezeken is epigrammák olvashatók, amelyek költői alkotásként cseppet sem különbek, mint azok, amelyek Eupólosz megbüntetése alkalmával születtek. E feliratok tartalma lényegében a következő. Az első hírül adja, hogy a szobrokat akkor ajánlották fel fogadalmi ajándékként, amikor az isteni jóslat helybenhagyta az éliszieknek a pentathlon-versenyzők ellen hozott határozatát. A második és harmadik szobor felirata az éliszieket dicséri a pentathlon-versenyzők megbüntetése miatt. 7. A negyedik azt akarja kifejezni, hogy az Olümpián rátermettséggel, és nem pénzzel kell versenyezni, az ötödik azt mondja el, hogy miért is állították fel ezeket a szobrokat, a hatodik felirat pedig az athéniaknak Delphoiban adott jóslatra emlékeztet. 8. Az említettek után még két szobor következik, amelyeket a birkózókra kirótt bírságokból készítettek, de a szabálytalankodók nevét elfelejtették megemlíteni az idegenvezetők, vagy az is lehet, hogy én feledkeztem meg róluk. Ezeken a szobrokon is vannak feliratok. Az első azt közli, hogy a rhodosziak egyik birkózójuk vétke miatt fizettek bírságot az olümposzi Zeusznak. A másikon az olvasható, hogy a szobrot a megvesztegetett birkózók bírságaiból készíttették. 9. E versenyzőkkel kapcsolatban az éliszi idegenvezetők még a következőt mesélték. A százhetvennyolcadik Olümpiasz idejében [Kr. e. 68] Eudélosz pénzt fogadott el
60
Philosztratosztól, ez a Philosztratosz pedig rhodoszi volt. Én azonban úgy találtam, hogy az ő közlésük eltér az éliszieknek az olümpiai győzteseket nyilvántartó feljegyzéseitől. Ezekben az iratokban ugyanis az áll, hogy a százhetvennyolcadik Olümpiasz idején az alexandriai Sztratón győzött a pankrationban és a birkózásban, méghozzá ugyanazon a napon. A Nílus kanóposzi torkolatán általálható Alexandriát Alexandrosz, Philipposz fia alapította, de már korábban is állt ott egy Rhakótisz nevű egyiptomi település. […] 12. Később az élisziek másokat is pénzbüntetéssel sújtottak, köztük egy Alexandriából való ökölvívót a kétszáztizennyolcadik Olümpiasz idején [Kr. u. 92]. Apollóniosz volt a neve, a második neve pedig Rhantész, Alexandriaban ugyanis megszokott dolog, hogy az embereknek két nevük van. Ő volt tehát az első egyiptomi ember, akit az élisziek valamilyen szabálytalanságért megbüntettek. 13. Nem azért büntették meg, mintha pénzt adott vagy fogadott volna el, hanem azért, mert megszegte a versenyek előírásait, mégpedig a következő módon. Nem jelent meg a kitűzött időpontban, ezért a szabályok értelmében az élisziek nem tehettek mást, ki kellett zárják a versenyből. Azzal védekezett, hogy a Küklasz-szigeteknél heves ellenszél tartotta vissza, de a szintén alexandriai Hérakleidész bebizonyította, hogy hazudik, és hogy Apollóniosz azért késett, mert pénzdíjazásos versenyeken vett részt Ióniában. 14. Így azután Apollónioszt, s mindazokat a versenyzőket, akik elkésve jelentek meg a versenyen, kizárták a küzdelemből, Hérakleidésznek pedig verseny nélkül odaítélték a koszorút. Ekkor Apollóniosz szíjakat tekert a kezére, mintha csak a versenyre készülődött volna, Hérakleidészre támadt, és bántalmazta őt, pedig már a fején volt a koszorú. Erre Hérakleidész a versenybírákhoz menekült, Apollóniosznak pedig számolnia kellett meggondolatlan tettének káros következményeivel. 15. Áll itt még két egészen újonnan készült szobor. A kétszázhuszonhatodik Olümpiasz idején [Kr. u. 124] ugyanis az élisziek felfedezték, hogy a győzelemért küzdő ökölvívók egy bizonyos összeg fejében lepaktáltak egymással. Ezért azután megbüntették őket, és a bírságból elkészített Zeusz-szobrok egyike a stadion bejáratától jobbra, a másik pedig a bejárattói balra áll. Ezen ökölvívók közül az egyiknek Didasz volt a neve, a másiknak pedig, aki a pénzt
61
felajánlotta, Szarapammón. Mindketten ugyanarról a helyről érkeztek, a legújabban megszervezett egyiptomi kerületből, Arszinoitiszből. 16. Már az is meglepő, hogy akad ember, aki annyira megveti Olümpia istenét, hogy a versenyen ajándékot merészel adni vagy kapni, még megdöbbentőbb azonban, ha ilyesmire egy éliszi férfi vetemedik. Mégis azt beszélik, hogy az éliszi Damonikosz így cselekedett a százkilencvenkettedik Olümpiasz idejében [Kr. e. 12]. Akkoriban a következők indultak a birkózásban a koszorúért: Polüktör; Damonikosz fia és Szószandrosz, Szószandrosz fia Szmürnából. Damonikosz mérhetetlenül vágyott rá, hogy az ő fia legyen a győztes, és ezért megvesztegette Szoszandrosz apját. 17. Amikor ez kitudódott, a versenybírák pénzbüntetéssel sújtották őket. Haragjuk azonban nem a fiúk, hanem az atyák ellen lángolt fel, mert ezek követték el a jogtalanságot. Ebből a bírságból is szobrokat emeltek. Az egyik az éliszi gümnaszion mellett áll, a másik pedig az Altiszban, az úgynevezett Színes csarnok előtt, amelyet azért neveznek így, mert falát régebben festmények díszítették. Mások Visszhang-csarnoknak nevezik, mert kiáltásunkat hétszeresen vagy még többszörösen visszhangozza. 18. A kétszázegyedik Olümpiasz idejében [Kr. u. 24] akadt egy Szarapión nevű alexandriai pankration-versenyző, aki annyira megijedt ellenfelétől, hogy egy nappal a verseny megkezdődése előtt futva elmenekült. Állítólag ő volt az egyetlen nemcsak az egyiptomi, hanem az összes versenyző közül, akit gyávasága miatt büntettek meg. (ford. Muraközy Gyula) PAUSZANIASZ, Görögország leírása I., Budapest, 2008, 343-346. AJÁNLOTT IRODALOM KERTÉSZ István, A „tisztességes játék” Olümpiában, História 25 (2003/1), 3-5. FELHASZNÁLT IRODALOM BARTELS, Jens, Zwischen Adelsprivileg und Massenphänomen: Sport und griechische Gesellschaft = Sportschau. Antike Athleten in Aktion, Eine Ausstellung im Akademischen
62
Kunstmuseum - Antikensammlung der Universität Bonn, 17. Juni - 31. Oktober 2004, hrsg. BARTELS, Jens, BOHNE, Anke, POHL, Annette, RIEGER, Barbara, Bonn, 2004, 7-17. BEHRINGER, Wolfgang, A sport kultúrtörténete, Budapest, 2014. CROWTHER, Nigel B., Athletika: Studies on the Olümpic Games and Greek Athletics (Nikephoros Beihefte 11), Hildesheim, 2004. DEPPING, André, Von Olympia bis zur lex sportiva – Gedanken zur Geschichte des Sportrechts, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte: Germanistische Abteilung 127 (2010), 324-337. DECKER, Wolfgang, Sport in der griechischen Antike: Vom minoischen Wettkampf bis zu den Olympischen Spielen, Hildesheim, 20122. D[ECKER], W[olfgang], Sportfeste = Der Neue Pauly: Enzyklopedie der Antike, Band 11 Sam-Tal, hrsg. CANCIK, Hubert, SCHNEIDER, Helmuth, Stuttgart, Weimar, 2003, 847-855. D[ECKER], W[olfgang], Olympia – Agone = Der Neue Pauly: Enzyklopedie der Antike, Band 8 Mer-Op, hrsg. CANCIK, Hubert, SCHNEIDER, Helmuth, Stuttgart, Weimar, 2000, 11831184. EBERT, Joachim, SEIVERT, Peter, Eine archaische Bronzurkunde aus Olympia = XI. Bericht über die Ausgrabungen in Olympia, hrsg. Alfred MALLWITZ, Klaus HERRMANN, Jürgen SCHILBACH, Aliki MOUSTAKA, Joachim EBERT, Peter SIEWERT, Erika RINGEL, Hans TAEUBER, Leonhard SCHUMACHER, Berlin, New York, 1999, 391-412. FINLEY, M. I., PLEKET, H. W., Az olimpiai játékok első ezer éve, Budapest, 1980 HAAG, Helmut, Der Agon in der darstellenden Kunst des klassischen Griechenland: Untersuchungen zu Bewegungsformen im Pentatlon, Dissertation, Gießen, 2008. HILPERT, Horst, Die Geschichte des Sportrechts, Stuttgart, 2011. KERTÉSZ István, Botrányok Olümpiában, Kalokagathia: A Magyar Testnevelési Egyetem közleményei 32 (1994/ 1), 39-52. KERTÉSZ István, Az ókori olümpiai játékok története, Budapest, 1996. KERTÉSZ István, A görög sport világa, Budapest, 2001. KERTÉSZ István, Újabb megfontolások a 120. ókori olümpiai játékokról, Magyar Sporttudományi Szemle 11 (2010/1), 13-19.
63
LÄMMER, L. M., Der sogenannte Olümpische Friede in der griechischen Antike, Stadion 8-9 (1982/3), 47-83. LEE, H. M., The Program and Schedule of the Ancient Olümpic Games (Nikephoros Beihefte 6), Hildesheim, 2001. MEZŐ Ferenc, Az olympiai játékok története (Az Országos Testnevelési Tanács könyvtára 40), Budapest, 1929. MÜLLER, Stefan, Das Volk der Athleten: Untersuchungen zur Ideologie und Kritik des Sport sin der griechisch-römischen Antike, Trier, 1995. Quellen zum antiken Sport: griechisch/lateinisch und deutsch, hrsg. MAURITSCH, Peter, PETERMANDL, Werner, WEILER, Ingomar, PLEKET, Harry Willy, Darmstadt, 2012. SINN, Ulrich, Das antike Olympia: Götter, Spiel und Kunst, München, 2004. WEEBER, Karl-Wilhelm, Die unheiligen Spiele: das antike Olympia zwischen Legende und Wirklichkeit, Düsseldorf, 2000. WEILER, Ingomar, Von der Gegenwart der Antike: Olympische Spiele gestern und heute = Olympische Spiele – noch zeitgemäß? Werte, Ziele, Wirklichkeit in multididziplinärer Betrachtung, hrsg. EMRICH, Eike, BÜCH, Martin-Peter, PITSCH, Werner, Saarbrücken, 2013, 56-95. WEILER, Ingomar, Einige Bemerkungen zu Solons Olympionikengesetz = Festschrift für Robert Muth zum Geburtstag am 1. január 1981 dargebracht von Freunden und Kollegen, hrsg. HÄNDEL, Paul, MEID, Wolfgang , Innsbruck, 1983. WEILER, Ingomar, Regel und Regelbruch bei den antiken Olympischen Spielen = The Olympic Games Throught the Ages: Greek Antiquity and its Impact on Modern Sport. Proceedings of the 13th International HISPA Congresss, Olympia/Greece, May 22-28, 1989. ed. RENSON, Roland, LÄMMER, Manfred, RIORDAN, James, CHASSIOTIS, Dimitrios, Athens, 1991, 55-64. ZAMAROVSKY, Vojtech, Élő Olimpia, Pozsony, 1984.
64
3. A HELLÉN-RÓMAI KORSZAK VERSENYSPORTJÁNAK JOGI VILÁGA 3.1. KÉT KORSZAK Korábban már említettük, hogy az olümpiai játékokat több mint egy, a pánhellén játékokat pedig közel háromnegyed évezreden keresztül megrendezték. Természetesen ezen hosszú időtartam alatt a politikai-, társadalmi és gazdasági körülmények változása miatt a sportrendezvények ünnepi programja és a versenyszámok száma is jelentős változásokon ment keresztül. Bizonyos fokig módosultak a játék- és versenyszabályok is, s jelentősen átalakultak a játékok rendezésének szervezeti és financiális keretei. A sportünnepek megőrizték
ugyan
kultikus-vallási
jellegüket,
de
a
verseny-küzdelmek
fokozatos
profanizálódásának tendenciája is jól kimutatható a Kr. e. IV. század végétől a Kr. u. V-VI. századig tartó új sporttörténeti korszakban. A Nagy Sándor hódításától a Római Birodalom végnapjaiig terjedő időszakban természetesen nem csak a hellén agonisztika tekinthető az általunk alkalmazott sport fogalmába vonható tevékenységek közé, hiszen a feltörekvő Róma kultúrája is kifejlesztette a maga sportversenyeit. A következőkben előbb azt vizsgáljuk, hogy a hellenizmus (Kr. e. 336-30), valamint a római uralom korszakában (a Kr. u. V-VI. század fordulójáig) hogyan változott a tradicionális hellén atlétika jogi környezete. Tulajdonképpen két korszakot egységként kezelve vesszük sorra azokat az irodalmi és más forrásokat, amelyek a versenyek jogi környezetét és szabályvilágát tárják az utókor elé. 3.1.1. A HELLENISZTIKUS KOR A sporttörténeti irodalomban sokáig uralkodó volt az az álláspont, amely szerint a görög agonisztika napja a hellenisztikus-római korban leáldozott. Ezt a felfogást ma már teljesen elhibázottnak tekinthetjük. A források azt mutatják, hogy a klasszikus kor után is, különösen a keleti Mediterraneumban, virágzott az agonisztika.
65
A Kr. e. III. század elejétől létrejövő hellenisztikus birodalmakban, amelyek területükben és népességszámuk tekintetében többszörösen felülmúlták a tulajdonképpeni Hellászt, a görög telepesek beáramlásával párhuzamosan gümnaszionok és stadionok épültek. Ezen sporttevékenységet szolgáló intézmények kapui nyitva álltak mindenki előtt, aki magáévá tette a görög életmódot. A görögség tradicionális lelkesedése a sportversenyek iránt az új kulturális centrumokban is megmaradt. A diodokhoszok (Nagy Sándor utódai) közül különösen az egyiptomi Ptolemaidák és a szíriai Szeleukidák jártak élen az új versenyhelyszínek kialakításában. Sorra alapítottak pánhellén jellegű versenyjátékokat, s a gazdag hellenizálódott városok követték ezt a példát. Alig néhány emberöltő elteltével (a Kr. e. III-II. század fordulóján) már több mint húsz ilyen összgörög játék létezett, a regionális és helyi jelentőségű versenyek száma pedig már a százat is meghaladta. Az új alapítású versenyek közül több hamarosan nagy népszerűségre és hírnévre tett szert. Ilyenek voltak az Alexandriában megrendezett Ptolemaiák, a Szardészban zajló Eumeniák, vagy éppen a Pergamonban megszervezett Niképhoriák. Természetesen az újonnan meghódított és hellenizált területekről az atléták a régi görögországi játékokra is elutaztak, a legjobbak legjobbjai pedig négyévenként Olümpiában próbáltak szerencsét. Bizonyos tehát, hogy egészen a hellenisztikus kor végéig nem mutatkozott hanyatlás sem a görög atlétikában, sem Olümpiában. Ugyanakkor az újabb alapítású keleti hellén játékok bizonyos jellegváltozáson mentek keresztül a hagyományos Hellász-béli versenyekhez képest. Az új versenyjátékokról rendelkezésre álló adataink azt tükrözik, hogy ezeken az ünnepeken már elsősorban a látványosság került előtérbe és az eredeti görög egyszerűség bizonyos mértékig elsikkadt. Az atléták iránti fokozott kereslet következménye az lett, hogy az atléták utánpótlását már nem az általános műveltséget is adó gümnaszionok, hanem a gyorsított kiképzés nyújtó palaisztrák és más különleges atlétaképző intézetek biztosították. A stadionokban egyre inkább az olyan atléták kerültek túlsúlyba, akik elsősorban pénzért vagy csakis a pénzért küzdöttek. Mint láttuk, a görög versenyjátékokon korábban is léteztek díjak és jutalmak, de az archaikus és klasszikus korban ezek inkább csak másodrendű jelentőségűek voltak, és különösen a
66
„szent játékokon” a sportdicsőség volt az elsődleges. A hellenizmus korában az anyagi oldal viszont egyre inkább előtérbe lépett, különösen a nehézatlétikai számokban. A küzdelmek szinte évről-évre egyre durvábbakká váltak, ami persze együtt járt a megváltozott érdeklődésű nézőközönség érdeklődésének növekedésével. Az küzdősportokban a dicsőség helyét fokozatosan az üzlet foglalta el. Ez a szemléletváltás elsősorban az egyiptomi, illetve szíriai hellén versenyeken jelentkezett, míg Hellászban kevésbé vált általánossá. Olümpiában pedig szinte mindvégig ki tudták zárni az ilyen jellegű szemléletet, ami adott korszakokban bizonyos hullámvölgyeket idézett elő a játékok történetében, különösen a római uralom kialakulása után. 3.1.2. A RÓMAI KOR A kiteljesedő római hódítás (Kr. u. 146) után, a köztársaság utolsó másfél évszázadában a római elit nem mutatott különösebb érdeklődést a hellén agonisztikus rendezvények, különösen a könnyűatlétikai versenyek iránt, mert azokat elpuhult férfiak tevékenységének tekintették. A rómaiak nem művelték versenyszerűen az atlétikát, sokkal inkább saját hagyományos játékaik iránt lelkesedtek. A hódítás után nem törődtek a gümnaszionokkal és a stadionokkal. Hagyták, hogy a görögök a maguk módján éljenek, és sokáig nem szóltak bele a játékok megrendezésébe sem. Az egyetlen köztársaságkori konfliktus, amit feljegyeztek, Cornelius Sulla nevéhez fűződik, aki Kr. e. 82 és 79 között a köztársasági Róma dictatora volt. Valamilyen megfontolásból Kr. e. 80-ban Rómába telepítette át az olümpiai játékokat, és Olümpiában egyedül az ifjak stadionfutását engedte megrendezni. Ez volt az egyetlen olümpiai játék, amit nem eredeti helyén rendeztek meg. A római egyeduralkodók felfogása azonban teljesen más volt a görögség kedvenc sportversenyeivel kapcsolatosan. Elsősorban politikai okokból több princeps szívén viselte az agonisztikus rendezvények sorsát. Jelentős uralkodók ismerték fel, hogy az ilyen rendezvények nagymértékben hozzájárulhatnak tekintélyük növeléséhez a hellenizált lakosság szemében, s általuk nagy népszerűségre tehetnek szert a görög világban.
67
Maga Augustus, az első császár Kr. u. 2-ben pánhellén jellegű játékot alapított Nikopoliszban, a Kr. e. 31-ben kivívott actiumi győzelme emlékére (Actia). Utóda, Tiberius Kr. e. 4-ben, még mielőtt császár lett volna, négyes fogatot küldött az olümpiai játékokra, majd – már császárként – Kr. u. 17-ben (199. játékok) szintén részt vett fogatával a rendezvényen. Kr. u. 86-ban Domitianus császár létrehozta Róma városában a négyévenként tartott capitoliumi játékokat (Capitolia). Nero nagyon sok (állítólag 1808) agonisztikus és művészi versenyen vett részt, bármilyen botrányos volt is jó pár fellépése. Olümpiai fellépése (Kr. e. 67) miatt még a naptáron is erőszakot kellett tenni, mivel abban az évben, mikor Hellászba látogatott, éppen nem lett volna esedékes játékok rendezése. A későbbi császárok között is volt, aki jóindulattal tekintett a sportrendezvényekre. Különösen a görögbarátságáról híres Hadrianus és Antoninus Pius támogatták nagylelkűen (akár financiálisan is) a versenyeket. Hadrianus még új birodalmi játékot is alapított Athénban. Az ő hatására renováltatta egy korabeli politikus mecénás, Herodes Atticus Kr. u. 140 és 144 között az ősi Panathénaia-stadiont, illetve tett alapítványt abból a célból, hogy Olümpia látogatói számára elegendő ivóvíz legyen biztosítható egy három kilométer hosszú vízvezeték által. A tudatos császári politikát, hogy a görög játékokat Itáliában is elterjesszék, Antoninus Pius koronázta meg azzal, hogy Kr. u. 138-ban a Nápolyi-öbölben fekvő Puteoliban létesített játékokat elődje, Hadrianus tiszteletére. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a római császárság virágkorában a Birodalom minden jelentősebb görög-lakta vidékén új meg új játékok alapultak, sok régóta fennállót pedig átszerveztek. Ezen törekvések hatására a Kr. u. II-III. században mintegy 300-500 olyan centrum létezett, ahol periódikusan visszatérő időközönként helyi versenyeket rendeztek, s így tulajdonképpen joggal beszélhetünk egy valódi, az egész Mediteraneumot felölelő, korabeli „agonisztikus piacról.” Az akkori civilizált világban mindenhol ismert atlétikai sportágak legfontosabb versenye továbbra is a négy pánhellén „szent” verseny (agones hieroi) volt, amely a korábban kialakult ciklus szerint ismétlődött (periodosz). A római korban ehhez járult további három rendezvény, melyet besoroltak a periodoszba: ezek voltak a nikopoliszi Actia, az argoszi Heriai és a római Capitolia.
68
Ezekhez még olyan agónok járultak, melyeket a császárok különleges kiváltságképpen iszolümpiai („az olümpiaival egyenrangú”), iszopüthiai („a püthiaival egyenlő"”), illetve iszonemeai („az iszthmoszival egyenlő”) címmel ruháztak fel. Például legalább 36 helyen rendeztek
iszolümpiai
versenyeket,
köztük
Nápolyban,
Ephezoszban,
Athénban,
Hierapolisban, Szmirnában és Antiochiában. Ez utóbbi versenyek programja azonos (iszosz), vagy nagyon hasonló volt a mintául vett játékokéval, de azok színvonalát és tekintélyét csak kivételesen érték el. Ezen a tényen sem a császári leiratok, sem a rendezők pénze nem segített, a görögországi régi szent játékok, elsősorban Olümpia versenyjátéka hírével nem vetekedhettek. Annak ellenére, hogy – mint láttuk – a játékok egyike-másika része lett Itáliában, sőt magában Róma városában is a tömegszórakoztatásnak, a (sport)kulturális „szakadék” a birodalom nyugati, latin fele, és a keleti, görög fele között mindvégig fennmaradt, hiszen hiába nem pánhellén-, hanem „világjátékok” elnevezés alatt futottak a császárkorban a legfontosabb versenyek, az ezeken résztvevő versenyzők szinte kizárólag a birodalom görög feléből toborzódtak. Ez természetesen még inkább igaz a hellén provinciákban virágzó számos játékra, beleértve az olümpiai játékokat is. A görög városok, amelyek elvesztették régi politikai autonómiájukat, továbbra is öntudatosan ragaszkodtak identitásukhoz. A Kr. u. III. században egy olümpiai győztes ugyanúgy azonosította magát a városával, mint elődei tették ezer esztendővel előtte, és a város is azonosította magát a kebléből származó híres atlétával, különösen, ha az Olümpiában szerzett koszorút. A fentebb előadottak beszédesen tanúsítják a sportversenyek hallatlan népszerűségét és elterjedtségét a hellenizált, majd romanizált közösségek világában. Nem meglepő az, hogy ha valamely jelenségnek ilyen jelentős hatása van a lakosságra, akkor az a mindenkori államhatalom (legyen az birodalmi, regionális vagy helyi szintű) érdeklődését is kiváltja, és megpróbálja azt a rendelkezésére álló gazdasági és jogi eszközökkel politikai és társadalmi törekvései szolgálatába állítani. A császári politikának a késő császárkorban (még a keresztény császárok alatt) is érdekében állt az atlétikai küzdelmek hagyományának a megőrzése. Nemhogy aktív agón-ellenes politikát nem lehet kimutatni a császárok törekvéseiből, hanem éppen azt kell
69
megállapítanunk, hogy az uralkodók számos kísérletet tettek a játékok financiális alapjainak megőrzésére és további biztosítására. Az atléta- és lovasversenyek elsorvadását sokkal inkább olyan strukturális társadalmi és gazdasági problémák és változások idézték elő, amelyek a késő ókori városokban játszódtak le. Elsősorban a pénzügyi eszközök növekvő hiánya, a pénz elszívása a birodalmi fővárosok részéről, valamint a tehetős és gazdasági erővel rendelkező lakosság elvándorlása voltak azok a tényezők, melyek a korábban virágzó agonisztikát válságba, majd végeredményben romlásba döntötték, s melyeken a császárok jóindulatú intézkedései sem tudtak változtatni. 3.2. NÉHÁNY JOGI VONATKOZÁS 3.2.1. FINANSZÍROZÁSI KÉRDÉSEK Mint arra korábban már rámutattunk, a hellenisztikus kortól kezdve a sportrendezvényeknek, legyenek azok bármilyen kultikus-vallási keretbe foglalva, rendkívül nagy szerepük volt mind a hellenisztikus területi államok, mind a szűk keretekben továbbra is saját politikát folytató poliszok társadalompolitikájában. Az utódállamokban (Egyiptomban, Szíriában) a Kr. e. IV. század végétől a görög felső réteg a sport eszközét, a gimnasztika és az agonisztika eszközét használta fel önmeghatározása és a helyi lakosságtól való elhatárolódása eszközeként. Ebben a korban a „gümnaszionból jövő” egyet jelentett a göröggel és az elithez tartozóval, s bár egy atléta ebben a korban már nem feltétlenül tartozott az elithez, görögsége mégis megkérdőjelezhetetlen volt, mivel – mint láttuk – az atlétikai agónok résztvevői szinte kivétel nélkül a görögséghez tartoztak. A gümnaszionok és palaisztrák fenntartási, a város saját versenyeinek rendezési költségei, valamint a város hírnevét növelő atlétáknak nyújtandó támogatások – különösen a római hódítás után – mind-mind a közösségek pénztárait terhelték. Esetleg csak a diodokhoszok által alapított és rendezett játékok költségei terhelték a római hódításig a központi államkincstárat. A helyi és más vezetők törekvése, hogy politikai tőkét kovácsoljanak maguk számára a sport révén, akkoriban is nagy terhet jelentett a mindenkori államnak.
70
Eltekintve a helyi nevelési és sportcélú közösségi intézmények (személyzettel együtt) fenntartási költségeitől, melyek nem lehettek elhanyagolhatók, a sportra fordított összegek jelentős részét az esetleges helyben rendezett helyi vagy regionális sportrendezvények költségei, illetve a helyi sportolóknak nyújtott támogatások tették ki. Az ezekkel kapcsolatos szabályok és gyakorlatok közül néhány rekonstruálható a korabeli irodalmi és feliratos források alapján. 3.2.1.1. Versenyköltségek Mint korábban láttuk, a görögök már a klasszikus korban természetesnek tartották, hogy az atléta – a „szent” versenyek kivételével – pénzben kifejezhető díjat kapott győzelméért, vagy egyes versenyeken helyezéséért. A kitűzött díjakat természetesen a versenyek rendezőinek kellett biztosítaniuk, vagy saját kincstárukból, vagy támogatásokból, vagy esetleges bevételekből. A győzteseknek nyújtott díjazás tekintetében a hellenisztikus kortól kezdődően különbséget tettek a régi, általában továbbra is inkább kultikus jelentőséggel bíró úgynevezett „szent-” vagy „koszorús” (agones stephanitoi) játékok, valamint az „díjazott játékok” (agones thematikoi) között. (Az első csoportba tartozók kivétel nélkül ingyenesen látogathatók voltak, míg utóbbiaknál szokás volt a belépti díj szedése a nézőktől.) A második csoportba tartozó versenyjátékok főképpen a hellenisztikus Egyiptomban és Ázsiában terjedtek el, és különösen a császárkor idején virágoztak. Ezek elsősorban lokális jelentőségű események voltak, s azt a célt szolgálták, hogy egy-egy helyi istent vagy héroszt tiszteljenek meg velük, vagy pedig évenként megrendezett ünnepségekkel emlékezzenek meg egy elhunyt jótevőről. A nem túl nagy múltra visszatekintő játékoknál a rendezők arra törekedtek, hogy a rajthoz álló atléták nevének fényével emelkedjenek ki a többi játék közül, illetve ellentételezzék a régi dicsőséges játékok vonzerejét. A híres (lehetőleg olümpiai győztes) versenyzők helyszínre csábításának két eszköze volt: a magas pénzjutalmak kitűzése, illetve rajtpénzek fizetése. a. Tudomásunk van róla, hogy egy idő után a „pénzdíjas” versenyeket aszerint kategorizálták, hogy mennyi volt az a legmagasabb összeg, amit egy győztesnek kifizettek (agones talantiaioi).
71
A kisázsiai Aphrodisziaszban a Kr. u. II. században pl. ötszáz drachmát fizettek a pentathlon győztesének, a futóverseny győztese 1250 drachmát kapott, míg a legnézőcsalogatóbb pankration győztese 3 ezer drachmát tehetett zsebre. Épp ezért ezt a játékot a „háromezer drachmás” játékok közé sorolták. A gazdagabb városok „hatezer drachmás", sőt egyesek „tizenkétezer drachmás” játékokat is megengedhettek maguknak. (Egy római katona évi fizetése ebben az időben 225 és 300 drachma között mozgott. b. Talán csak a császárkorban vált egyes versenyeken szokássá (legalább is csak ebből a korból maradt fenn erről információ), hogy a versenyek rendezői, abból a célból, hogy egyegy sztárt városukba csalogassanak, rajtpénzt fizettek nekik, amely egyúttal az útiköltségüket is fedezte. A legszélsőségesebb erre vonatkozó példa szerint Kis-Ázsia egy nem azonosítható városa valamikor a Kr. u. I-II. század fordulója táján hihetetlen módon 30 ezer drachmát fizetett egy olümpiai bajnoknak, hogy vegyen részt a helyi játékokon. c. Bár nem a hírességeket célozták meg vele, a versenyek rendezői sok esetben napidíjat biztosítottak a jelentkező szerényebb sorú és a feltételeknek megfelelő versenyzők számára. A később még említendő Sebasta agón-nal kapcsolatos felirat szerint: „A versenyek kezdete előtt harminc nappal napidíjat (obsonion) kell adni az atlétáknak, mégpedig úgy, hogy minden résztvevő napi egy drachmát kapjon a versenyek előtti harmincadik naptól kezdve, a verseny kezdete előtti tizenötödik naptól az ifjak (paidesz) és a szakálltalanok (ageneioi) két és fél, a férfiak (andresz) három drachmát kapjanak naponta.” Ezeket az összegeket úgy számították ki, hogy azzal az edzőtábor költségei fedezhetők voltak. Ez elsősorban a szegényebb sorú versenyzőknek jött jól. Az, hogy két ütemben fizették az atlétákat, abból fakadhat, hogy az alkalmatlannak nyilvánuló pályázókat valószínűleg 15 nap után kizárták a versenyzők közül. Ezen versenyköltségek rendszerint a rendező közösség kincstárát terhelték, de már a Kr. e. III. századból vannak információk arról, hogy magánszemélyek alapítványokon keresztül járultak hozzá egyes helyi agónok költségeihez. Az ilyen alapítványok természetesen jelentős mértékben tehermentesíthették a közkincstárakat. Az ilyen jellegű alapítványok nyomait egészen a Kr. u. IV. századig ki lehet mutatni a Mediterraneum keleti felében.
72
3.2.1.2. A sportolók támogatása Mint arról korábban már szó esett, már az archaikus, illetve klasszikus korban a poliszok becsvágya és büszkesége, a polgárok identitás- és sikerélmény-keresése oda vezetett, hogy a közösségek akár erejükön felül is atlétáik támogatására törekedtek. Az állami sporttámogatás ezen korai formája több irányban jelentkezhetett. A kevésbé vagyonos rétegekből származó tehetségek esetében egyrészt hozzájárulhattak az edzések, illetve az utazási és külföldi tartózkodási költségek fedezéséhez. Másrészt (mint azt már Szolón törvénye mutatta) különböző jutalmazási rendszereket dolgoztak ki, amely arra ösztönözte honfitársaikat, hogy győzelemre törjenek a pánhellén játékokon, különösen Olümpiában. Az egyszeri pénzjutalmak mellett a hellén városokban a leggyakoribb az az ősi hagyományban gyökerező jog volt, hogy az olümpiai bajnok étkezésének terhét a közösség viselje. A római korban némelyik város annyiszor ismerte el életre szólóan ezt a jogukat, ahány győzelmet szereztek Olümpiában. Sok város az olyan versenyjátékokon aratott győzelemért is elismerte az étkezés jogát, amelyeket hivatalosan az iszolümpiainak fogadtak el. Mivel a többszörös ingyen ebéd elfogyasztásának nem volt realitása, ezért ezekben az esetekben előfordult, o hogy utóbbi győzelmeik révén szerzett megvendégelési jog pénzbeli ellenértékét tőkésítették, vagyis egy összegben, készpénzben előre kifizettették; o más gyakorlat szerint ezen jogukat átruházhatták más személyre, mégpedig akár ellenérték fejében, akár ingyenesen, mint bármilyen más kötelmi követelést. o megint más közösségek joga az ilyen jogot eleve meghatározott időre, esetleg egész életre szóló járadékként fogta fel, amelyet havonta folyósítottak és a városi elszámolásokban „fejadag” címszó alatt emlegették. A meghatározott időszakra szóló járadékok is vagyontárgyként szerepeltek, átruházhatók és örökíthetők voltak. A korai hellenisztikus korszaktól a városi költségvetések rendszeresen tartalmaztak olyan összegeket, amelyeket „a szent játékok győztesei” számára kellett folyósítani. A Kr. u. III. századból van adatunk egy olyan ökölvívóról, aki két életjáradékra tartott igényt. Mindegyik havi 180 drachmát tett ki.
73
Az ilyen kiadások adott esetben nagyon megterhelhették a nagyvonalú városok költségvetését. A császárság korában a központi igazgatás meglehetős aggodalommal szemlélte a közösségi kasszák ilyen jellegű túlterheltségét. Már a császárkor elejéről van adatunk, hogy az uralkodók elégedetlenségüket fejezték ki az ilyen összegű kiadások miatt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ebben az ügyben meglehetősen tehetetlenek voltak. Ezt igazolja az az ismert és elrettentő adat, hogy a történelme során egyetlen olümpiai bajnokot felmutatni tudó egyiptomi Hermopolisz városa a Kr. u. III. század végén atléták járadékaként egyetlen év alatt 50 ezer drachmát fizetett ki a kincstárából. A császárok – abból a célból, hogy úrrá legyenek a helyzeten, vagyis elfogadható keretek közé szorítsák a költségeket, és ezáltal megóvják a közösségeket a sok közkiadás miatt egyébként is fenyegető eladósodástól –, sok esetben a saját kezükbe vették az atléták jutalmaival kapcsolatos döntéseket. Egy ilyen egyedi jogvitára vonatkozó döntés rekonstruálható egy levélváltásból, amelyre Traianus császár és büthiniai helytartója, a meglehetősen aggályoskodó ifjabb Plinius között került sor Kr. u. 100 táján. A helytartó széke előtt ugyanis felmerült az a kérdés, hogy vajon mikor lép hatályba az atléta által szerzett jog, mikortól élvezheti annak előnyeit: már az olümpiai győzelem napján, vagy csak a győztesnek a szülővárosába való „triumfális” megérkezése napján. Ha az adott bajnok messze lakott Olümpiától, akkor nem volt mindegy, hogy már a hazaút is beleszámít-e a kedvezmény idejébe. Traianus végül úgy döntött, hogy ez a jog ugyan a győzelem napján keletkezik, de csupán a hazatérés napján lép hatályba. (Döntésében a spórolási szándék mellett kétségtelenül az a megfontolás is vezette, hogy az út tartamát sem meghatározni, sem ellenőrizni nem lehetett.) Ebben a jogvitában egy másik kérdés is felmerült: meg kell-e visszamenőlegesen növelni a járadék összegét, ha utóbb a versenyt, amely miatt a járadékot élvezi az atléta, úgynevezett „triumfális” játékká nyilvánítják. Traianus válasza itt is negatív volt. Arra hivatkozott, hogy mivel a városi vezetők nem kérhetik vissza a járadék egy részét abban az esetben, ha egy játékot visszaminősítenek, így egy felminősítés esetén az atlétáknak el kell fogadniuk a változásokat úgy, ahogy azok a versenyek körforgásában alakulnak. (Vö. forrás 1.)
74
Anélkül, hogy további részletekbe bocsátkoznánk, nyilvánvaló, hogy a császári közigazgatás egyre nagyobb beleszólást követelt magának a játékok financiális vonatkozásainak ellenőrzésébe, ugyanakkor magukba a játékok versenyszabályaiba nem avatkozott be. Előbbi törekvés alapja az volt, hogy a császárokat lépten-nyomon meghökkentették a versenyjátékokkal kapcsolatos, a közösségeket terhelő növekvő költségek. Bár a pénz a városi közpénztárakból jött, és nem a császári kincstárból, de az uralkodó és kincsára nem nézhette jó szemmel, hogy a rossz gazdálkodás, helyi hiúság és tékozlás tönkretegye a városokat. A városok ügyeinek szorosabb központi felügyelete egyébként is fokozódó tendencia volt a császárkorban. Hamarosan elvvé vált, hogy ha egy helyi rendezvény császári pártfogásra és (akár anyagi) támogatásra tartott igényt, akkor el kellett fogadnia a szigorúbb császári ellenőrzést. (Vö. forrás 2.) Ezt a megközelítést tükrözi egy Kr. u. III. századi történetíró véleménye, melyet ugyan Maecenas, Augustus császár barátjának szájába adott, de nyilvánvalóan saját korának problémájára vonatkoztatott: „Nem volna szabad a városoknak anyagi forrásaikat sok és különféle játékokra fordítaniuk, mert így kimerülnek a hiábavaló erőlködésben, és összemarakodnak a dicsőség ésszerűtlen óhajában. Természetesen legyenek ünnepségeik és látványosságaik [...] de ne olyan mértéktelenül, hogy elherdálják mind a közpénzeket, mind a magánvagyont [...] meg hogy élethossziglan tartó »napidíjjal« jutalmaznak kivétel nélkül mindenkit, aki valamely játékban győzedelmeskedik [...] A kitűzött díjak legyenek elegendőek, az olümpiai, a püthói játékok vagy az itt Rómában tartott játékok győztes díjainak kivételével. Csak ezek kapjanak életjáradékot, akkor a városok nem fognak oktalanul kimerülni, sem pedig olyasvalaki nem fog majd edzésbe, akinek nincs esélye a győzelemre.” A prudens császári pénzügypolitika érdekében tehát egyértelmű állami beavatkozást tapasztalhatunk, ha nem is az agónok szervezésébe és belső világába, de az atlétákat is érintő kérdésekbe. Látszólag a központi igazgatás, az uralkodó a fiskális szempontok érvényesítése okán nem riadt vissza a görög világban nagy népszerűségnek örvendő atléták érdekeivel is szembemenni. Talán az ilyen és más jellegű hátrányos rendelkezések megakadályozása, illetve elhárítása volt a legfontosabb feladata azoknak a szervezeteknek, melyekbe más „szakmai” szervezetek
75
mintájára – korábbi kezdeményezéseket továbbfejlesztve – a császárkorban az atléták tömörültek. 3.3. ATLÉTA-EGYESÜLETEK Mint arról már szó volt, legkésőbb a korai hellenisztikus korban a hivatásos atléták megszokott gyakorlatává vált, hogy egyik versenyről a másikra utaztak. A klasszikus kor végéig az atléták nemzetségük, illetve szülővárosuk képviseletében versenyeztek, ezek pedig támogatták őket. Helyi szinten azonban már a Kr. e. IV. században jöttek létre atléta-egyesületek, bizonyos közös érdekek képviseletére. Különösen a hellenisztikus korszaktól kezdődően lett jellemző a görög világban, hogy az egyazon mesterséget vagy hivatást űző emberek közösségekbe szerveződtek. Ezen szövetkezésekre
általában
latin
elnevezést
használnak.
A
római
jogban
sajátos
jelentéstartalommal bíró collegia megjelölést alkalmazzák a történészek ezekre a társadalmi, jótékony és vallásos társulatokra, melyeknek inkább kevesebb, mint több gazdasági funkciója volt. (De az irodalomban elterjedt a céhek vagy szakszervezetek elnevezés is.) Minden városnak megvoltak a maga collegiumai, ezek azonban nem egyesültek nagyobb területi szövetségben. Kivételt éppen a színészek és az atléták kezdtek alkotni, mert tevékenységük túlmutatott a regionális határokon. Érdekes módon először a sok helyen a sport-agónok mellett megrendezett zenei és színházi versenyek állandóan úton lévő, hivatásossá váló résztvevői hozták létre Kr. e. 300 táján a dionüszoszi művészek szövetségét. Az atléták között nem akadunk hasonló szövetség nyomára Kr. e. 50 előtt. A régi társadalmi és politikai struktúrák felszámolása azonban a hivatásos atléták köreiben is régiókon túllépő szervezetek létrehozásához vezetett. Valószínűleg – mint jeleztük – a nagyobb sportcentrumokban élő tekintélyes atléták már régóta helyi társaságokba tömörültek, később esetleg megelégedtek azzal is, hogy belépjenek a dionüszoszi művészek szövetségébe. A Kr. e. I. században aztán megszervezték a maguk társaságát.
76
A források azt valószínűsítik, hogy eredetileg két, a regionális határokon túlnyúló szervezetük volt: az egyik minden atléta előtt nyitva állt, aki hivatásszerűen utazott, míg a másik szervezet csak azokat fogadta be, akik a „szent játékok” valamelyikén már győzelmet arattak. Jóval később aztán, valamikor Kr. u. 150 táján, a két szervezet állandó jelleggel összeolvadt, és székhelyét valamelyik pontosan nem ismert keleti városból áttette Rómába, abból a célból, hogy a császári udvarhoz gyors és könnyű bejutása legyen. Ugyanis a helyi, de még inkább az egyetemes egyesületeknek a császárkorban sikerült egyre több privilégiumot kiharcolniuk, és ezt a gyakorlatot továbbra is élvezni akarták. A jobb ellenőrizhetőség miatt a császári adminisztráció is támogatta az egyesülést és a Rómába költözést. A hivatás szerinti szervezeteknek rendszerint volt egy pártfogó istenségük. Az atléták védője Héraklész volt. A szövetség időnként változó nevében általában megtalálható a megfogalmazás: „Héraklésszal szövetségben lévők” vagy „Héraklészt tisztelő vándoratléták szövetsége.” Az önmegjelölésben gyakran olyan császárok neveit is szerepeltették, akiktől jutalmakat, privilégiumokat várhattak. Megfigyelhető volt, hogy az atléták jelentős népszerűsítői lettek a mindenkori császár kultuszának. Ilyen előnyök lehettek: a szövetség tagjainak mentesítése városi adók fizetése alól, kedvezmények a katonai szolgálatban vagy mentesítés a kötelező beszállásolás alól. Gyakran az egyesület, illetve tagjai felügyelhették az egyes játékokat a császárok megbízásából. Az uralkodók ugyanis – mint láttuk elsősorban pénzügyi okokból – egyre inkább rajta tartották a szemüket mind az újabb „szent”, mind a „díjazott” játékokon. (Az olümpiai játékok, illetve más régi, megszentelt játékok általában elkerülték ezt a sorsot.) Az atléta-egyesületeknek szerepe volt a helyi versenyek szabályszerű és biztonságos lebonyolításában és a rend fenntartásában. Ugyanakkor valószínűleg ily módon a verseny- és játékszabályok egységességét is biztosíthatták. Az egyesületi tagság birodalom-szerte nyitva állt minden minősített atléta előtt, bármely társadalmi rétegből vagy területről származott is. Mivel ifjúkorukban, mint gyakorló atléták nyilván beléptek a szövetségekbe, tagok voltak a hivatásos edzők is. A szövetség működését minden valószínűség szerint egy – ma már nem ismert – statútum szabályozta, melyben sok részletkérdés mellett elsősorban a tagság előfeltételei, a vezetés
77
felépítés és hatásköre, valamint a pénzügyek igazgatásának kérdései lehettek szabályozva. A szervezetbe való felvétel szigorú feltételekhez volt kötve. Nemcsak sportbeli eredményeket kívántak meg, hanem a jelölt egyénisége és jelleme is jelentős szerepet játszott. Vagyis a hivatásos atletizálás továbbra is egy elitista – bár már nem származása alapján kiválasztódó – csoportosulás számára volt fenntartva. Ugyanis a császárkorban a tagok között már olyanok is voltak, akik alacsony sorból származtak, például sem írni sem olvasni nem tudtak, de sikerült valamilyen módon felhajtaniuk azt a kezdőtőkét, amely az élsportolói karrier megkezdéséhez szükséges volt. Az egyesületi tagság egy bizonyos tagdíj befizetéséhez volt kötve, ugyanakkor bizonyos financiális előnyökkel járhatott, igaz, hogy pl. nyugdíjat csak olyan atléták kaphattak, akik jelentős, a regionális határokon túl megrendezett versenyeken arattak győzelmeket. Az egyesületi tagsággal járó privilégiumokról a tagoknak az egyesület okiratot állított ki. A ránk maradt dokumentumok alapján megállapítható, hogy az egyesületi tagság, illetve a sportsikerek – a római császárok korában – még a (nem sportjellegű) hivatalok és más tisztségek megszerzése tekintetében is nagymértékben előnyt jelentettek. A társaság tisztségviselőit a tagok köréből választották (ma már nem tudható, milyen módon). Az elnök, a titkár, a pénztáros mellett a kultikus feladatok ellátására papokat is kineveztek, akik közül egyesek állandó szolgálatot teljesítettek a szövetség székhelyén Rómában, mások pedig valamelyik játékon, ideiglenesen láttak el szakrális feladatokat. Ez utóbbi tisztség olyan nagy megtiszteltetés volt, hogy a jelöltek hajlandók voltak fizetni is az időleges megtiszteltetés elnyeréséért. A szövetség (az egybeolvadás előtt a két szövetség) tevékenységének jelentékeny része rutin feladatok ellátása volt: o áldozat-bemutatások és más ünnepségek, illetve temetések szervezése; o a tagok ügyes-bajos dolgainak, pl. az utazások intézése, a díjak elosztása; o a versenynaptár egyeztetése, hogy tagjaikat ne tegye tönkre az egymásba ütköző sok verseny; o az egyes tagokat megillető megtiszteltetések, s járandóságok figyelemmel kísérése, akár városok, akár hivatali testületek, akár maga a szövetség tartozott velük;
78
o az edzéslehetőségek biztosítása, az edzők és segédszemélyzet fizetésének biztosítása. Az ilyen szervezetbe tömörült atléták olümpiai megjelenésére a Kr. u. I. századból vannak feliratos bizonyítékok. Egyes épületek ekkortól az ilyen egyesülések számára lettek fenntartva reprezentatív bázisként és edzőteremként. Azonban az egyesületi tagok – a régi szokásoknak megfelelően – továbbra is a többi sportolóval együtt laktak. Ezek a közösségek sokáig fennállottak, egy a Kr. u. IV. századból származó bronztábla pl. 20 kiemelkedő egyesületi sportoló nevét örökítette meg Olümpiában. Az atléta egyesület talán legfontosabb funkciója az volt, hogy minél szorosabb kapcsolatot tartson fenn az uralkodóval és annak környezetével. A császári jóakarat révén a tagok könnyen juthattak tiszteletbeli állásokhoz, kaphattak nem csak financiális támogatást további játékok számára, járhattak ki engedélyeket az egyre növekvő díjak és életjáradékok kifizetésére. A szervezet császárhűsége évszázadokon át megkérdőjelezhetetlen volt, mint azt számos utókorra maradt felirat is igazolja. A központi hatalom valamikor a Kr. u. III. században azonban elveszítette érdeklődését az egyesület iránt. A Birodalom politikai válsága nem maradt hatás nélkül az atléták szerveződésére sem, amely valószínűleg a IV. században szüntette be tevékenységét. 3.4. AZ OLÜMPIAI HAGYOMÁNYOK Bár mint láttuk, a hellenizmus időszakában és a római császárkorban a sport-agón-ok száma megsokszorozódott, a több száz helyi jelentőségű és húsznál több „világjáték” mellett Olümpia mindvégig megtartotta hírnevét és tekintélyét. A Kr. u. első századokban 50-60 millió lakost számláló Mediterraneum „agonisztikus piacán” az olümpiai játékok elsőbbsége vitathatatlan volt és maradt. Ezt azon a módon is igazolni lehet, ha számba vesszük melyik ókori sportverseny győzteseinek neve maradt fenn legnagyobb arányban. Az olümpiai győztesek száma (ha a játékok szokásos kezdő és végdátumát elfogadjuk, 4200 körül lehetett. Ezek közül mintegy 1200, vagyis a bajnokok egy negyede név szerint ismert. Az egyéb játékok általunk ismert győzteseinek száma csak mintegy 300-400. Egyébként ismert 60 periodonikai neve is, akik valamennyi – a periodosz-ba tartozó – pánhellén játékon győzni tudtak. 79
Olümpia annak ellenére maradt meg további századokon át legfontosabb versenynek, hogy ott nem lehetett semmiféle pénzbeli díjazásra számítani. Az eredeti pánhellén játékok közül is leginkább az olümpiai ünnepek őrizték meg egyszerűségüket és kultikus varázsukat. Élisz mindig is a szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező közösségek közé tartozott, így már csak szegénysége miatt sem következhetett be itt az atlétikai küzdelmek üzletté válása. A rendezők nem törekedtek a küzdelmek látványosabbá tételére, s a versenyzőket sem a nagy jutalmak késztették kiemelkedő teljesítményre. Valószínű, hogy a játékok ezáltal bizonyos értelemben veszítettek fényükből, és a válságok sem kerülték el. Ilyen válságos időszaknak tekinthetjük a Kr. e. II. századot. Ebben az időben minden valószínűség szerint nem rendeztek lovas versenyeket, mivel a Kr. e. 212-es (142.) játékoktól egészen az Kr. e. I. századig nincs adatunk a győztesekről. A versenyeket azonban, ha a korábbinál adott esetben szerényebb programmal is, de folyamatosan megrendezték, háborúk és természeti csapások ellenére. A római betörés után közvetlenül, Kr. e. 144-ben is versenyeztek a szent ligetben. Bár Sulla egy ízben elvitte innen a játékokat, de a római császárkorban ismét régi fényében tündököltek a versenyek. Bár ez a régi fény továbbra is nagyon szerény volt. Tartós szálláshelyeket és kisebb vendéglőket csak a római korban kezdtek el építeni. Egészségügyi berendezésekről alig vannak adatok. A folyamatos vízellátást is csak Herodes Atticus alapítványa révén sikerült biztosítani a látogatóknak a Kr. u. II. században, midőn egy három kilométer hosszú vízvezetéket építettek. Egészen a III. századig zavartalannak tekinthető a négyévenkénti találkozók megrendezése, bár valószínűnek tartható, hogy a versenyszámok között a könnyűatlétikai diszciplínák valamennyire háttérbe szorultak a keményebb – és a korabeli nézői igényeket jobban kielégítő – küzdősportágak mögött. A lovasversenyekkel kapcsolatos információk a Kr. u. III. századtól ismét eltűnnek, valószínűleg eltörölték őket, vagy költségességük, illetve hajdani reprezentációs funkciójuk megszűnte miatt önmaguktól múltak ki. Valószínű, hogy a Kr. u. III. század közepétől Olümpia – a korábbi dicső időkhöz hasonlítva – csak vegetált, de még ekkor sem állítható, hogy pusztán regionális vagy provinciális játékká vált volna, hiszen még a Kr. u. III-IV. században is a Földközi-tenger egész medencéjéből
80
érkeztek versenyzők Olümpiába. Az utolsó név szerint ismert győztesek athéniak voltak (Kr. u. 385-ből). Az általánosan ismert felfogás szerint, I. Theodosius egy Kr. u. 393-ban kelt rendeletében megtiltotta a pogány kultuszokat, és ez magával hozta az atlétikai- és lovasversenyek betiltását, és ezzel az olümpiai játékok végét is. Az utóbbi időben egyre többen vitatják ezt a felfogást. A különböző forrásértelmezések fényében fennáll a lehetősége annak, hogy az eddig elfogadott dátum után is rendeztek játékokat. Azt, hogy óvatosan kell bánni az ismert adattal, az is bizonyítja, hogy a szíriai Antiochia iszolümpiai játékait csak Kr. u. 520-ban tiltották be. Az ókori olümpiai játékok csaknem története egész folyamán a sport-agón-ok mintaképe volt. A császárkorban egyetlen esetet sem jegyeztek fel, amikor valamelyik császár felügyelőt, megbízottat vagy pénzügyi ellenőrt nevezett volna ki Olümpiába. Pénzügyi mentőakciókra sem volt sohasem szükség. Ezt a kortársak is annak tulajdonították, hogy az az egyszerű szervezet, amelyet korábban megismertünk, hosszú távon képes volt változatlan szigorral fenntartani a rendezvényt, és becsületesen alkalmazni a szabályokat. Olümpia mindvégig megtartotta elsőségét, anélkül, hogy valaha is készpénzjutalmakat ajánlott volna fel. Túlélt minden olyan kísérletet, amelyek kétségbe akarták vonni tekintélyét. Olümpia ügyeibe még maguk a császárok sem kívántak beleszólni. 3.4.1. JÁTÉK- ÉS VERSENYSZABÁLYOK Az eredetileg az olümpiai küzdelmek számára kialakított vagy ott kialakult játékszabályok és bevált versenyszabályok példaadók voltak nemcsak az első periodoszba tartozó pánhellén játékok vonatkozásában, hanem valószínűleg valamennyi később alapított atlétikai küzdelem, különösen az iszolümpiai versenyek számára. Ezt igazolja egy olyan szövegtöredék, amelyet ugyan Olümpiában találtak meg, de a nápolyi Sebasta elnevezésű iszolümpiai agón kapcsán őrzött meg bizonyos szabályokat a Kr. u. II. századból, különösen a harmincnapos felkészülési idővel kapcsolatban. „Az atlétáknak, akik résztvevőként be akarnak jelentkezni az Italika-ra [Sebasta], legalább 30 nappal az ünnepség kezdete előtt jelentkezniük kell Nápolyban, és a jelentkezésnél kötelesek
81
az agonothétészeknek [ottani versenybírák] atyai nevüket (patrinomikon), szülővárosukat, a kívánt versenyszámot és az életkori kategóriát megjelölni. És az atléták kötelesek edzésre jelentkezni s a regisztráció során mindegyikük köteles megadni hivatalos nevét, vagy az atyai név megjelölésével vagy más törvényes módon. Ha ezt nem tenné meg valaki, akkor az agonothétészek […] drachma büntetéssel sújtják; és ha ezt nem fizeti ki, akkor ostorral kell illetni. Ha valaki a jelentkezésre kijelölt idő után érkezik meg, az köteles késésének okát az agonothétészeknél jelezni. Kimentő okként betegség, vagy rabló(kalóz)támadás és hajótörés jöhet szóba. Minden idegennek vagy nápolyinak joga van őt [nem valós kimentési ok felhívása miatt] a versenybíróság előtt felelősségre vonni. Ha rábizonyosodik, akkor a versenybírák zárják ki őt a versenyből.” Ezek a szabályok jórészt visszaigazolást kapnak azokból az irodalmi forrásokból, amelyek az olümpiai játékokkal kapcsolatos (jog)eseteket tárgyalnak. Így pl. az a – már említett eset – midőn a jelentkezési határidőt – egy jól fizető „díjazott” verseny miatt – lekéső ökölvívó Kr. u. 93-ban az időjárási viszonyokkal, tulajdonképpen vis maiorral kívánta igazolni késésének okát, de rajta vesztett. Olyan időkben, amikor egy olümpiai bajnok egy kisebb versenyen való elindulásával jelentős összegeket kereshetett, természetesen továbbra is történhettek kísérletek vesztegetésre és más csalásokra. Egy szónok a K. u. IV. században a probléma meglétére utalhatott híresé vált mondatával: „Rút dolog, ha az atléta pénzért átengedi a koszorút az olümpián.” Bár lehet, hogy a szónok itt általában az atlétikai agón-okra gondolt.
Bár Olümpia volt a nagy példakép és minta, arról is van tudomásunk, hogy bizonyos szabályokban egyes játékok eltértek az olümpiai szabályoktól. Így pl. az olümpiai szabályokkal ellentétben sok játékban engedélyezték, hogy a versenyzők visszalépjenek a küzdelemtől akkor is, amikor a versenyek már elkezdődtek, sőt akkor is, ha az illető szám néhány fordulója már lezajlott. Volt, hogy egyik birkózó Kisázsiában azzal dicsekedett, hogy ellenfelei tüstént visszaléptek, mihelyt megpillantották levetkőzve. Kr. u. 200 körül egy olümpiai pankration-bajnok arról emlékezett meg, hogy egyes ellenfelei már a kezdéskor, mások meg a sorsolás megejtése után, az első vagy második fordulóban
82
visszaléptek. Egy sikeres pentathlon-versenyző, aki a periodosz többi játékában háromszor győzött, de Olümpiában nem nyert, büszkén vallotta, hogy az athéni pánhellén játékokban ő egyedül vett részt az ünnepélyes nyitó felvonuláson, mivel versenytársai eltűntek, mihelyt meglátták őt az indulni szándékozók között. Olümpiában azonban mindezek a trükkök tiltottak voltak attól a pillanattól, hogy véget ért az edzőtábor.
Talán az ókori agonisztikáról az utóbbi két fejezetben adott korántsem teljes képből is kiviláglik, hogy nagyon sok, az ókori „sportéletben” ismert jelenségnek megvannak a párhuzamai a modern sportban is. Ilyenek pl. az eredményes sportolók állami támogatása, a sportolók szerveződési törekvései, a sportolás élethivatássá válása, stb. Ez talán arra a következtetésre is alapot adhat, hogy nem teljesen elutasítandó az az álláspont, mely szerint vannak bizonyos állandó antropológiai viselkedési minták, amelyek különböző korszakokban hasonlóképpen jelentkeznek. Maga
az
emberek
kompetitív,
versengő
viselkedésre
való
hajlama,
az
ember
alapbeállítódásának tekinthető (homo competitivus). A görög világban ez az alapbeállítódás talán különösen jellemzőnek mutatkozott. Az olümpiai,- és a pánhellén játékok, valamint a számtalan később kialakult agón-ok megfelelő kereteket biztosítottak ezen törekvések kiéléséhez. Ha az egyes kor és kultúra-specifikus tulajdonságokat összevetjük bizonyos általános antropológiai mintákkal és életformákkal, akkor az ókori és modern olümpiai játékok között számos párhuzam vonható. Bizonyos jelenségek párhuzamos feltűnése természetesen nem feledtetheti, hogy a pánhellén sportünnepnek bizony voltak egyedi sajátosságai: a Zeusz-kultuszhoz való kapcsolódás, az ekekheiria, a nem görögök, rabszolgák és nők kizárása, valamint a tény, hogy csak a győztesek részesültek a dicsőségben, és hogy a játékokat mindig ugyanazon a helyen rendezték meg, jelentős eltérést jelentenek a modern Olimpiai Játékok világához képest. Hiszen az alapító atyák (Coubertin és társai) pacifista és kozmopolita eszméi sok tekintetben új hátteret adtak a modern játékoknak: a hosszú ideig fenntartott profizmus-ellenesség, a
83
különböző társadalmi rétegek integrációjára törekvés, a nők befogadása a sportolók közösségébe és érmek biztosítása az első három helyezettnek, mind-mind idegen jelenségek lettek volna a görög világban. Ráadásul a XIX. század óta az Olimpiai Játékokat változó helyeken rendezik. De úgy is közelíthetünk a kérdéshez, hogy megállapítjuk: a hasonlóságok talán jelentősebbek. A játékok periodikussága, a nyitó- és záróünnepségek jelentősége, az atléták és a versenybírák eskütétele, a győztesek (és helyezettek) megtisztelése, a sportünnep mediális és egyetemes funkciói – mind ilyen közös jellegzetességek. S van néhány olyan kardinális jelenségkör, amelyekben a sporttörténészek a legfontosabb párhuzamokat látják, s amelyek további közös antropológiai és (talán sport-immanens) jellegzetességekre, valamint állandó viselkedésformákra utalhatnak. A legfontosabb ilyen jelenségek, amelyek nemcsak az ókorban és a jelenben, hanem az európai sporttörténet különböző korszakaiban visszatérően jelentkeznek, s melyek sok esetben jogi szabályozást igényelnek, a következők: o a politikai érdekek megjelenése a sport támogatása mögött; o a sportesemények jelentős gazdasági kihatásának következményei; o a nézői viselkedésminták; o erőszak és brutalitás megjelenése a sportban; o korrupció a sportban; o az értelmiség sportellenessége és sportkritikája. FORRÁS 1. Plinius helytartó és az atléták privilégiumai Plinius Secundus 10, 118. [Plinius helytartó levele Traianus császárnak] Uram, az athleták úgy gondolják, hogy a jutalom, amelyet az iselasticus versenyekre megállapítottál, tüstént attól a naptól fogva megilleti őket, amelyen elnyerték a koszorút. Nem az számít ugyanis, hogy mikor vonultak be szülővárosukba, hanem az, hogy mikor győztek a
84
versenyen, aminek alapján jogot nyertek a bevonulásra. Én viszont azt mondom: “bevonulás címén”, s ezért nagyon kétlem, hogy nem inkább azt az időt kell-e érteni, amikor είσήλασαν.1 Ugyancsak ellátást kívánnak olyan versenyekért is, amelyeket te iselasticusszá nyilvánítottál, győzelmüket azonban ezt megelőzően aratták. Azt mondják ugyanis, hogy amiként nem kapják meg azt olyan versenyekért, amelyek győzelmüket követően vesztették el iselasticus jellegüket, úgy méltányos, hogy olyanokért, amelyek azt azóta nyerték el, megkapják. Ez is alaposan gondolkodásra késztet, nehogy valakit visszamenőleg számításba vegyenek, s megkapja azt, ami akkor, mikor győzött, nem illette meg. Kérlek tehát, igazíts el kételyemben, azaz méltasd jótéteményedet saját értelmezésedre.
Plinius Secundus 10, 119. [Traianus császár levele Plinius helytartónak] A bevonulási időszakot, szerintem, attól kell számítani, amikor valaki szülővárosában valóban είσήλασεν.2 Azokért a versenyekért, amelyeket én iselasticusoknak minősítettem, ha korábban nem voltak azok, visszamenőleg nem jár ellátás. Arra sem lehet hivatkozni az athleták kívánsága szerint, hogy azokért a versenyekért, amelyeket azután, hogy győzelmüket elérték, nem minősítettem iselasticusoknak, már nem kaptak jutalmat; mert a versenyek feltételeinek megváltoztatásával éppúgy azt sem kérik vissza tőlük, amit korábban megkaptak. (ford. Maróti Egon) ifjabb PLINIUS, Levelek, Budapest, 1981, 128-129.
2. Plinius egy helyi játék megszüntetéséről
Plinius Secundus 4, 22. Kedves Rufusom! Részt vettem egy tanácskozáson, melyet legkegyesebb császárunk egy jogi eset eldöntésére hívott össze. Viennában ugyanis, egy bizonyos személy végrendeletéhez híven, testedző játékokat rendeztek. Ezt Trebonius Rufinus – egyébként kiváló férfiú és
1
bevonultak.
2
bevonult.
85
barátom –, aki akkor ott duumvir volt, megszüntette és eltörölte. Erre bevádolták, hogy hivatalos felhatalmazás nélkül járt el. Védekezését ő maga adta elő, ügyesen és ékesszólással. Beszéde értékét emelte, hogy – bár saját ügyéről volt szó – derék polgárhoz és jó emberhez méltó önuralommal és méltósággal beszélt. Mikor szavazásra került a sor, Iunius Mauricus, akinél szilárdabb és egyenesebb jellemet nem ismerek, kijelentette: „Nem szabad újra engedélyezni Viennában a játékokat!” S hozzátette: „Azt szeretném, ha Rómában is betiltanák!” […] Kissé messze kalandoztam, de nem egészen akaratom ellenére. Olyan határozatot hoztunk, hogy Viennában a játékokat meg kell szüntetni, mert megrontják az ottani erkölcsöket, akárcsak a mi játékaink az egész világét. Mert a viennabeliek bűnei csak őközöttük virulnak, a mieink meg messze elterjednek. S az államban, akár a testben, azok a betegségek a legsúlyosabbak, amelyek a fejből indulnak ki. Minden jót! (ford. Muraközy Gyula) ifjabb PLINIUS, Levelek, Budapest, 1981, 128-129. AJÁNLOTT IRODALOM MARÓTI Egon, Görög versenyek római háttérrel, Belvedere meridionale 9 (1997/5-6), 66-67. = Professoribus salutem (Találkozás neves történészekkel), Szeged, 2001, 9-14. = „Feci quod potui” - „Tettem amit tudtam”: A nyolcvanéves Maróti Egon tiszteletére, szerk. HOFFMANN Zsuzsanna, Szeged, 2007, 295-297. = http://www.romaikor.hu/romai_elet/ a_romaiak_szorakozasi_szokasai/sport/cikk/gorog_versenyek_romai_hatterrel
=
http://
digit.bibl.u-szeged.hu/00000/00030/00023/belvedere_1997_003 _006.pdf FELHASZNÁLT IRODALOM ANEZIRI, Sophia, Stiftungen für sportliche und musische Agone = Sport und Recht in der Antike: Beiträge zum 2. Wiener Kolloquium zur Antiken Rechtsgeschichte 27.28.10.2011, hrsg. HARTER-UIBOPUU, Kaja, KRUSE, Thomas, Wien, 2014, 147-165.
86
CROWTHER, Nigel B., The Sebastan Games in Naples (IvOl). 56), Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 79 (1989), 100-102. DECKER, Wolfgang, Sport in der griechischen Antike: Vom minoischen Wettkampf bis zu den Olympischen Spielen, Hildesheim, 20122. Der gymnische Agon in der Spätantike, hrsg. GUTSFELD, Andreas, LEHMANN, Stephan, Gutenberg, 2013. FARGNOLI, Iole, Sulla ’caduta senza rumore’ delle Olimpiadi classiche, Revue internationale des droit’s de l’antiquité 50 (2003), 119-154. FINLEY, M. I., PLEKET, H. W., Az olimpiai játékok első ezer éve, Budapest, 1980. FRISCH, Peter, Zehn agonistische Papyri, Opladen, 1986, 98-127. GEDEON Magdolna, Az antik Róma sportjoga, Miskolc, 2005. GUTSFELD, Andreas, Staat und gymnischer Agon in der Spätantike (391-565) = Der gymnische Agon in der Spätantike, hrsg. GUTSFELD, Andreas, LEHMANN, Stephan, Gutenberg, 2013, 151-176. JAKAB Éva, Geld und Sport: Rezeption griechischer Topoi in der römischen Jurisprudenz? Revue Internationale des Droits de l‘Antiquité 59 (2012), 93-125. KERTÉSZ István, A görög sport világa, Budapest, 2001. LANGENFELD, Hans, Der Hellenismus ald Epoche der Sportgeschichte = Antike Kultur und Geschichte, Bd. 13., hrsg. BRODERSEN, Kai, Berlin, 2009, 177-199. LUKAS, Gerhard, Der Sport in alten Rom, Berlin, 1982. MEZŐ Ferenc, Az olympiai játékok története (Az Országos Testnevelési Tanács könyvtára 40), Budapest, 1929. MARÓTI, Egon, Zur Regelung der Sportwettkämpfe der Sebasta in Neapel, Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae 38 (1998), 211-213. PLEKET, H.W., Games, Prizes, Athletes and Ideology: Some Aspects of the History of Sport int he Greco-Roman World, Stadion 1 (1975), 49-89. PLEKET, H.W., Some Aspects of the History of the Athletic Guilds, Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 10 (1973), 197-227.
87
Quellen zum antiken Sport: griechisch/lateinisch und deutsch, MAURITSCH, Peter, PETERMANDL, Werner, WEILER, Ingomar, PLEKET, Harry Willy, 2012. REMIJSEN, Sofie, The Imperial Policy on Athletic Game sin Late Antiquity = Sport und Recht in der Antike: Beiträge zum 2. Wiener Kolloquium zur Antiken Rechtsgeschichte 27.28.10.2011, hrsg. HARTER-UIBOPUU, Kaja, KRUSE, Thomas, Wien, 2014, 329-347. SINN, Ulrich, Das antike Olympia: Götter, Spiel und Kunst, München, 2004. WEILER, Ingomar, Der ’Niedergang’ und das Ende der antiken Olympischen Spiele in der Forschung = Grazer Beiträge. Zeitschrift für die klassische Altertumswissenschaft 12/13 (1985/86), 235-263. WEILER, Ingomar, Von der Gegenwart der Antike: Olympische Spiele gestern und heute = Olympische Spiele – noch zeitgemäß? Werte, Ziele, Wirklichkeit in multididziplinärer Betrachtung, (hrsg.) EMRICH, Eike, BÜCH, Martin-Peter, PITSCH, Werner, Saarbrücken, 2013, 56-95. WEISS, Peter, Textkritisches zur Athleten-Relatio des Plinius (ep.10,118), Zeitschrift für Papyroligie und Epigraphik 48 (1982), 125-132. YOUNG, David C., The Olympic Myth of Greek Amateur Athletics, Chicago, 1984. ZAMAROVSKY, Vojtech, Élő Olimpia, Pozsony, 1984.
88
4. SPORT ÉS JOG AZ ÓKORI RÓMÁBAN 4.1. SPORT AZ ÓKORI RÓMÁBAN Az ókori római kultúrában (a Kr. e. VIII. századtól a Kr. u. V. századig terjedő időszakban) – igaz erős etruszk, majd később görög hatásnak kitéve – a sport sajátos profillal rendelkezett. Annak ellenére, hogy a konzervatív római körök azt a benyomást kívánták mindig is – de különösen a köztársaság idején – kelteni, hogy a sport a rómaiak számára csak katonai jelentőséggel bírt, amit az is jelzett, hogy a Mars-mező képezte ezen tevékenységek központját, a tények mást mutatnak. A császárkor hatalmas nyilvános thermáiban és a magánfürdőkben nagyon intenzív és komoly szabadidős sporttevékenységet űztek a férfiak és nők. A fürdők élvezete mellett több labdajáték is nagyon népszerű volt. A kezdetektől ismertek voltak bizonyos kedvtelésből gyakorolt könnyűatlétikai sporttevékenységek is, mint pl. a gerelyvetés, amelyet már az egész korai időből származó XII. táblás törvény is említett. (Kitűzött céljainknak megfelelően ezen tevékenységekről most nem szólunk részletesebben.) A szabadidő mozgással való eltöltése mellett ugyanakkor nagy szerepet kaptak a rómaiak mindennapjaiban a különböző sportversenyek is, melyekre az alábbiakban fókuszálunk. Ha a kedvtelésből űzött sportok helyszínének elsősorban a római kultúra egyik jellegzetességét képező fürdőket tekintjük is, amelyek a Római Birodalom egész területén elterjedtek, mindenképpen meg kell emlékeznünk további két olyan monumentális építménytípusról is, amelyek szintén megtalálhatók voltak mindenütt, a római kultúra által elért területeken. Ezek a létesítmények azonban már kifejezetten a fizikai teljesítmények összemérésének helyszínéül szolgáltak, s talán még kifejezettebben jelzik a római sportkultúra fontosságát. Ezek az épületek nem voltak mások, mint a hatalmas cirkuszok, amelyekből 74 építményt még ma is könnyen azonosítani lehet a szélesebb értelemben vett Mediterraneumban, és amelyek elsősorban a kocsiversenyek helyszínei voltak, illetve az amphiteatrumok, amelyek a – sportjellegükben megkérdőjelezhető – gladiator-küzdelmeknek adtak otthont.
89
A rómaiaknál a sportküzdelmek általában mindig egy nagyobb ünnep, látványosság (spectaculum) keretében zajlottak le, mely ünnepi rendezvények kezdetben kultikus és vallási jelentőséggel bírtak, a későbbiekben (különösen a császárkor második felében, a Kr. u. III. századtól) azonban egyre inkább szekularizálódtak. A római látványosságok a játékok fénykorában lényegében három fajta rendezvénytípust foglaltak magukban: a ludi circenses-t (cirkuszi játékok), a ludi scaenicit (színházi előadások) és a munera gladiatoriát (gladiator-küzdelmek). Ezek közül általában a cirkuszi játékokat és a gladiator-küzdelmeket szokták olyan eseményeknek elfogadni, ahol sportversenyek, illetve -küzdelmek zajlottak. Ez a megközelítés azonban részünkről bizonyos pontosítást igényel. Ugyanis míg a ludi circenses keretében (többek között) kocsiversenyeket és atlétikai versenyeket rendeztek meg, olyan versenyeket tehát, amelyek lényegükben a görög világ gümnasztikus és hippikus agónjainak feleltethetők meg, s így ezeket a rendezvényeket minden további nélkül (is) sportrendezvényeknek tekinthetjük, addig a gladiatorküzdelmek megítélése már nem ennyire egyértelmű. A szakirodalomban ugyanis megoszlanak a vélemények a gladiator-játékok sportként való elfogadása tekintetében, és a többség inkább tartózkodó e vonatkozásban. Az egyik vélemény szerint: „A gladiator, aki azzal a céllal lép porondra, hogy ellenfelét megölje vagy harcképtelenné tegye, és önmagát bármilyen lehetséges módon megvédje, nem sportol, hanem háborút visel a közönség szórakoztatására. A tény, hogy a gladiatorok (akik többségükben rabszolgák vagy elítélt bűnözők voltak, vagy ha önkéntesek is, akkor pedig egy szigorú eskü nyomása alatt tevékenykedtek) a rendezők rendelkezéseit kényszer hatása alatt teljesítették, egy további erős érv az arénában történtek célhoz kötöttsége mellett, amelyek a sport szabad normáival nem egyeztethetők össze” (Poliakoff). Egy másik mérvadó megközelítés szerint „a gladiatorok látvány-küzdelmei […] és az agonisztika semmi esetre sem vonhatók együtt a sport gyűjtőfogalma alá” (Pleket). Mindenekelőtt az a tény tartja vissza történészeket attól, hogy a munerát a modern sport fogalmával mérhetőnek tekintsék, hogy a gladiatorok harca az egyik fél halálával végződhetett.
90
Más sporttörténészek viszont abból indulnak ki, hogy a munera (a gladiator-küzdelmek) a római kultúra olyan sajátosságát jelentik, amelyet a saját korukban sportos diszciplínának tekintettek, még akkor is, ha ezt manapság már nehéz megérteni. Ezen felfogás alapja az a megközelítés, hogy „a sport maga is történelmi fejlődésen megy keresztül, így lehetséges, hogy a fogalom – egy adott sportkultúrára alkalmazva – olyan tipikus elemeket is magába zárhat, amelyek a sport modern megjelenési formáiban hiányoznak, vagy fordítva” (Decker). Az első fejezetben elemzett és elfogadott sporttörténeti sport fogalom fényében itt és most a gladiator-küzdelmeket nem tekintjük a sport körébe sorolható jelenségnek, és ezért az azzal kapcsolatos római szabályokat nem tárgyaljuk. Felhívjuk azonban a figyelmet arra, hogy a gladiator-játékok nagyüzeme sok olyan jelenséget felmutatott, amelyhez hasonlóak a modern, elüzletiesedett sport világában bizonyos párhuzamra lelhetnek. Ezekből a hasonló jelenségekből ad ízelítőt az ajánlott olvasmányként megjelölt írás. Az általunk vizsgálandó jelenségek körét azonban nemcsak a gladiator-küzdelmek jogi vonatkozásai kizárásával szűkítjük, hanem azon, bizonyosan a sport körébe sorolható versenyekről sem lesz ebben a fejezetben szó, melyeket a görög agonisztika és atlétika jogi vonatkozásait felvázolva az előző fejezetben már elemeztünk. Kétségtelen tény, hogy a Kr. e. II. századtól a görög atlétika megjelent Rómában. Annak ellenére, hogy az írástudó felsőrétegek körében – különösen az ilyen nyilvános versenyeken való aktív részvételt – ellenszenvvel fogadták, a rákövetkező századokban az Imperium Romanum nyugati felében is jól bizonyíthatóan jelen voltak a görög típusú atlétikai versenyek. A certamina Graeca római elismerésével kapcsolatos viták (egyébként) az egyik legfontosabb részét képezik a kulturális vívmányok római befogadásával és a római világ hellenizációjával kapcsolatos ellentétes álláspontoknak, melyek a köztársaság korában a római elit különböző csoportjai között kialakultak. Az egyik csoport kritikusan állt szemben a görög agonisztika átvételével, és abban a római ifjúság elpuhulását látta, mivel az ifjakat alkalmatlanná tette a katonai szolgálatra. Emellett haszontalan időtöltésnek tekintették, és megütköztek a sportolók meztelenségén, és a pederasztia valamint a római mos maiorumtól való eltávolodás veszélyét
91
látták benne. (Vö. forrás 1.) A philhellén arisztokraták viszont (talán csak az atléták meztelenségétől eltekintve) semmilyen kivetni valót nem találtak a görög sportversenyek elfogadásában és támogatásában. A viták ellenére néhány Keleten szolgáló katonai parancsnok, majd egyes császárok révén Rómában is megjelentek azok az ünnepi rendezvények, amelyeken görög atléták versenyeztek egymással. Az első görög atlétikai versenyt Kr. e. 186-ban rendezték, s ezután ha nem is azonnal, de hosszú lefutású fejlődés eredményeként, az agónes gümnikoi, a görög atlétikai versenyek is beépültek a római spectacula sorába, sőt – mint azt az előző fejezetben láttuk – egyes külön e célból alapított versenyek, mint a nikopoliszi Actia és a római Capitolia, felvételt nyertek a periodoszba tartozó játékok közé is. A görögbarát császárok ezen túl is határozottan elősegítették a görög agonisztika fokozatos befogadását a Birodalom szinte valamennyi tartományában. (A római Piazza Navona, amely a Domitianus által épített stadion alakját mindmáig megőrizte, maga is a görög agonisztika római jelenlétét tanúsítja.) A görög agónok és a munera gladiatoria kizárása után jelen fejezetben egy olyan „sportágra” koncentrálhatunk, amely a római világban „a” nagy sporteseményt jelentette, nevezetesen a cirkuszi fogathajtó-versenyekre. Ezen versenyek jelenőségét semmi sem húzhatja jobban alá, mint a mindenki által ismert szállóige: „kenyeret és cirkuszt!” Természetesen a különböző kocsiversenyek mellett más sportágak is jól bizonyíthatóan jelen voltak a rómaiak ünnepnapjain. Ilyenek voltak a futóversenyek, birkózó- vagy ökölvívó mérkőzések, de a fogatok cirkuszi összecsapásának tömeghatásával semelyik más sporttevékenység nem vetekedhetett. Az alábbiakban tehát előbb a „legrómaibb” és legnépszerűbb sportág, a kocsiversenyek történetével, majd annak jogi vonatkozásaival foglalkozunk. 4.2. A CIRKUSZI FOGATHAJTÁS TÖRTÉNETE 4.2.1. A KORAI IDŐK A rómaiak a köztársaság korában, de főleg a császárok alatt oly népszerűvé váló kocsiversenyek eredetét a legősibb időkre vezették vissza, és azt tartották, hogy már a
92
legendás Romulus korában (talán a Kr. e. VIII. században) olyan évenként ismétlődő versenyeket rendeztek, amelyeken a lovak és öszvérek játszották a főszerepet. Az viszont, hogy a lovasversenyek a cirkuszba kerültek és a cirkuszi rendezvények egyik fontos alkotó elemévé váltak, valószínűleg az etruszkok kulturális hatásának volt köszönhető. A fogatversenyek Rómában ismert több technikai megoldását az etruszkok is alkalmazták, bizonyíthatóan már a Kr. e. VI. században. Nem zárható ki, hogy a római cirkusz kialakulásában a görög hatás is szerepet játszott, de a nagyobb hatást mindenképpen az etruszk szokások fejtették ki a rómaiak ilyen jellegű tevékenységére. A rómaiak maguk is Tarquinius Priscusnak, az első legendás etruszk származású királyuknak (Kr. e. VI. század) tulajdonították a Circus Maximus helyének kijelölését és az első lelátók megépíttetését. A rómaiak bizonyos kocsiversenyekkel kapcsolatos technikai megoldások mellett bizonyos vallási elképzeléseket is átvettek az etruszkoktól. Vitatott a szakértők között, hogy a legkorábbi idők kocsiversenyeit az alvilági istenek tiszteletére felajánlott áldozatnak, vagy a mezei munkák különböző, istenek által védett szakaszaihoz kapcsolódva a termékenység biztosításával összefüggő mágikus hiedelmek megtestesülésének kell-e tekintenünk. A mágikus, vallási és rituális vonatkozás azonban – mint az ókor „sport-eseményeinek” jelentős része kapcsán – vitathatatlan. A cirkuszi kocsiversenyek tehát eleinte vallásos színezetű ünnepi szórakozást jelentettek, amelynek az infrastrukturális feltételei nagyon egyszerűek lehettek, de ennek ellenére a rendszeressé váló állami játékok állandó alkotóelemévé váltak. 4.2.2. AZ ÁLLAM SZEREPE A rómaiak az istenek tetszését kereső, valamint a nép szórakoztatását szolgáló, általában mindenki számára ingyenesen látogatható játékokat a legrégebbi időktől kezdődően tervszerűen rendezték meg. Mindig a hivatalos naptár által rögzített időpontban, az év meghatározott szakában szervezték meg az istenek tiszteletére rendezett különböző típusú játékokat (ludi), melyek keretében a sportversenyekre és –küzdelmekre, mindenekelőtt a lovasversenyekre sor kerülhetett.
93
Az ünnepi játékok megszervezése, melyek programjában tehát a sportversenyek is jelentős szerepet kaptak, az állam feladata volt. Vagyis a köztársaság korában meghatározott hivatalnokok kötelessége lett a játékok megrendezése. Idővel ezen „rendes” játékok mellett sor került rendkívüli játékokra is, melyeket alkalmilag, általában magánkezdeményezésre szerveztek. De ezek elburjánzását már a köztársaság korában korlátozták, a császárkorban pedig egyre inkább háttérbe szorították azokat. Az állam már a királykorban nagy szakrális jelentőséget tulajdonított a játékoknak, melyek között a cirkuszi rendezvények már ekkor fontos szerepet kaptak. A király környezetébe tartozó bizalmi emberek mellett ebben az időszakban valószínűleg egy papi testület tagjai, a pontifexek kaptak szerepet az ünnepi alkalmakkor szokásossá váló kocsiversenyek megrendezésében (Consualia, Equirria, Equus October). Ekkor jöttek létre a később minden állami rendezésű római játék mintájául szolgáló, és századakon keresztül évente megrendezett ludi magni, vagy ludi Romani, melyeken szintén a lovas játékok játszották a vezető szerepet, de etruszk mintára már bizonyos atlétikai küzdelmek (kezdetben ökölvívás, majd birkózás és futóversenyek) is helyet kaptak. A ludi Romani a köztársaság korában – mind vallási, mind sportbéli jelentőségét tekintve – mindvégig Róma városának legfontosabb ünnepe volt, melyet a korai köztársaság korában az állam vezető magistratusai, a consulok rendeztek meg, majd ezt a feladatot jórészt az aedilis curulisra bízták. Ez a tisztviselő más, a közösség érdekében létrehozott játékok (ludi publici) rendezésében is közreműködött. Az aedilis plebis – a plebsnek nevezett társadalmi réteg tisztviselője – fontos feladata volt a szintén évenként megrendezendő ludi Plebeii lebonyolításának biztosítása, de ezek a hivatalnokok gondoskodtak más játékok rendezéséről is. Voltak olyan játékok (pl. ludi Apollinares) is, melyek megrendezését a praetorokra testálták a törvények és más jogszabályok. Mindezekre tekintettel kijelenthetjük, hogy a köztársaság korában az állami játékok (ludi publici) jelentős részét kitevő cirkuszi játékok (ludi circenses) szervezésével, azok előfeltételeinek – így a kocsiversenyekhez szükségesek – biztosításával leginkább a két aedilis volt megterhelve.
94
A császárkorban a vallási eredetű ünnepekhez kötődő cirkuszi játékok egyre inkább elveszítették szakrális jellegüket, ugyanakkor számuk jelentősen gyarapodott, igaz, az egyes játékok nem voltak olyan hosszú életűek, mint a köztársaság korában. Ez abból is adódott, hogy a circus lovasversenyeit sokszor az éppen uralkodó császár személyes ünnepeihez kötötték, tehát az uralkodó- és dinasztia-váltások nagyban befolyásolták a „versenynaptárat.” A versenyek – mint már a köztársaság korában is – egyre inkább politikai célokat kezdtek szolgálni: míg korábban a tisztségre pályázók a minél pompásabb és látványosabb versenyek rendezésével
politikai
előrehaladásuk
érdekében
kívánták
elkápráztatni
potenciális
választóikat, a császárok népszerűségük növelése, vagy hatalmuk konszolidálása érdekében preferálták a cirkuszi sportrendezvényeket. A principatus elejétől kezdődően a játékok megszervezésének ügye és baja a praetorok terhes kötelességévé vált, és ez így maradt egészen a késő császárság idejéig. Ismerünk olyan kései rendeleteket, melyekből az tűnik ki, hogy ezen – a köztársaság korában állami főhatalommal, imperiummal felruházott, tehát igencsak tekintélyes – tisztségviselő szinte egyetlen, de annál terhesebb feladata a császárkorban éppen a cirkuszi játékok megszervezése lett. Mint említettük, a rendes játékok mellett ugyanakkor a császár engedélyével és emberei szervezésében rendkívüli versenyek is szolgálhatták Róma és a provinciák lakosainak szórakozását. Ilyen rendezvények szervezése kizárólag a császárnak volt fenntartva, amit ő bizalmi emberei vagy megbízottai (procuratores) révén bonyolított le, általában az állami rabszolgák szolgálatainak igénybevételével. A közösségi játékok mellett egyesületek vagy tehetős (a jogszabályok szerint szenátori rangú) magánszemélyek magánversenyeket is rendezhettek ünnepi alkalmaik emlékezetessé tétele okán (ludi privati), s ezek programjában a költséges kocsiversenyek is helyet kaphattak. A császárkorban Róma városában öt cirkusz-épület létezett, melyeket külön a kocsiversenyek számára terveztek és építettek a megelőző századok alatt. Magukat a versenypályákat kiegészítették olyan létesítmények, amelyek a lovak elhelyezését és gyakorlatoztatását, a kiszolgáló személyzet munkafeltételeit biztosították.
95
A császárkorra a kocsiversenyek vallási vonatkozásai teljesen eltűntek, de a cirkuszépületeken az eredeti valláshoz kötöttség rajta hagyta a nyomait, hiszen a kocsiversenyeket általában valamely istenség tiszteletére rendezett játékok keretében bonyolították le, és a cirkusz-épületekhez (amelyek egy kisebb várost képezhettek a Városban) sokféle, vallásos hagyományt felidéző épület is kapcsolódott egészen a kései időkig. A ludi publici hatalmas társadalmi jelentőségét jelzi, hogy Augustus korában (Kr. e. I. század eleje) egy naptári évben 77 olyan nap volt, amikor nyilvános játékokat rendeztek. A Kr. u. IV. századra ezen napok száma 177-re emelkedetett. Az ünnepek alkalmával elsősorban színházi előadásokat tartottak (ludi scaenici), amelyeken azonban a színházak kis befogadóképessége miatt csak Róma lakosságának töredéke tudott részt venni. Ezzel szemben, mivel csak önmagában a Circus Maximus befogadóképessége 150 ezer ember volt, a lovasversenyek valódi tömegrendezvények voltak. Igaz, lovasversenyeket Augustus idejében csak 17 napon rendeztek Rómában. De a versenynapok száma 300 ével később 66-ra emelkedett. Tekintve, hogy a rómaiak számára a fogatversenyek jelentették a legkeresettebb szórakozást, az igények és a lehetőségek nagyon távol álltak egymástól. Sokszor még a tekintélyesebb polgároknak is gondot okozott, hogy biztosítsák helyüket a circusban. Bármilyen politikai, társadalmi és gazdasági megrázkódtatás is érte a Birodalmat a késő császárkorban, a lovasversenyek népszerűsége töretlen maradt mind Rómában, mind a provinciákban. Az Imperium nyugati felében a császárság bukását hét évtizeddel élték túl a fogatversenyek, ami azt mutatja, hogy az új germán hatalom képviselői is felismerték a versenyek jelentőségét. Az utolsó kocsiversenyt Kr. u. 549-ben rendezték a Circus Maximusban. Keleten, a Bizánci Birodalomban egészen az érett középkorig fennmaradtak a kocsiversenyek, és megőrizték közkedveltségüket, népszerűségük pedig vetekedett a korai császárkorban tapasztalhatóval.
96
4.3. A RÓMAI FOGATVERSENYEK LEGFONTOSABB SAJÁTOSSÁGA – A FACTIÓK A görög és a római lovasversenyek között jelentős különbségek voltak. A római lovas versenyszámok között nem voltak puszta lovagló küzdelmek. Ami a római cirkuszokban lovaglás címén megjelent, az inkább a lovas akrobatikához közelített, amelynek során a lovas gyakran egyik lóról a másikra ugrott át. A lovas küzdelmek közül – mint említettük – a rómaiak a kocsiversenyeket preferálták. A császárkorban a négyes fogatok (quadriga) versenye számított a legnagyobb látványosságnak (maxima spectacula.) A kettes fogatok (bigae) ebben az időben elsősorban a kezdő hajtóknak voltak fenntartva, és a hármas fogatok (trigae) versenyei is kisebb tekintélynek örvendtek, ami a nyerhető díjakban is megmutatkozott. Ritka volt az, amikor nagyobb számú lovat fogtak be egy-egy fogat elé, s ez is inkább csak a Kr. u. II. századtól vált gyakoribbá. De kivételek természetesen voltak, és különleges alkalmakkor korábban is meghaladhatta a lovak száma a szokásos négyet. A legfontosabb különbség a görög hippikus agónok és a római kocsiversenyek között azonban abban állt, hogy a római fogatversenyek mögött nem álltak gazdag magán lótulajdonosok, akik saját lovaikat és fogataikat küldték versenybe, hanem sajátos jellegzetességként az ún. factiones voltak azok, amelyek a fogatokat a versenyekre kiállították, és ilyen módon uralták a fogatversenyek világát. Kezdetben a factióknak nevezett szerveződések inkább a szurkolók egyesületeinek voltak tekinthetők, gazdasági szerepvállalásuk a versenyek lebonyolításában csak fokozatosan alakult ki. A factiók tevékenységének sokrétűségét és funkciójuk változását jól érzékeltetik azok a megjelölések, amelyekkel a szakirodalomban illetik ezeket a szerveződéseket: egyesületek, klubok, szurkolótáborok, verseny-társaságok, verseny-istállók, cirkusz-pártok. A factiók korai története a múlt homályába vész, azt nem lehet tudni, hogy kezdetben hány ilyen „klub” létezett, de az bizonyos, hogy a Kr. e. I. században már sokan igen erős szenvedéllyel kötődtek az egy-egy színnel azonosított egyesületekhez.
97
A legrégebben létező fehérekhez (albati) és vörösökhöz (russati) valószínűleg a császárság idején társultak a kékek (veneti) és a zöldek (prasini). Utóbb ez a két szín lett a két hangadó tábor. Domitianus császár idejében (Kr. u. 81-96) megkíséreltek újabb két factiót – a bíbor (purpurei) és az arany (aureati) színeket képviselőt – meghonosítani, de ez nem lett tartós. A kései császárkorban a négy factio kettőre redukálódott: a vörösök a kékekhez, a fehérek a zöldekhez csatlakoztak. Megjegyzendő, hogy a provinciákban a különböző színek szövetkezés más variációkban is megtörténhetett, mint a Birodalom fővárosában. A factióknak – a színeken túl – meg volt a saját jelképviláguk, voltak saját isteneik, saját évszakuk is. Nagyon sok irodalmi leírásból ismert az a semmihez sem hasonlítható szenvedély, amellyel a rómaiak – gazdagok és szegények – egy-egy színért lelkesedtek. Általában nem is a versenyeken nyújtott „sportteljesítmény” számított, hanem az adott szín győzelme, minden áron. A szurkolók nem a lovakra fogadtak, hanem az istállóra. A szurkolók tulajdonképpen bármennyire is tisztelték a hajtók személyét, nem az ő személyükhöz kötődtek, hanem a színhez, melynek képviseletében azok győztek. Ez egyértelműen napvilágra került, ha az adott hajtó esetleg istállót cserélt. Ilyenkor a korábban istenített sztár, egyszerű megvetett ellenséggé vált. (Vö. forrás 2.) Ez a szenvedély az egyes színek iránt eleinte csak a fogatversenyekre korlátozódott. Később azonban az élet más területein is megjelent, és ellenfelekké tette az embereket, informális rokon- vagy ellenszenv épülhetett a szurkolók hovatartozására. Sok esetben sorsokat határozhatott meg, hogy valaki melyik factióhoz tartozott. A császárkor kezdetén az arisztokrácia tagjai inkább a kékekért lelkesedtek, míg az alsóbb néprétegek a zöldekkel rokonszenveztek, de a korai császárkor factióit inkább politikailag semleges szerveződéseknek kell tekintenünk. A versenyek végeredményben elfojtották a politikai érdeklődést és más – politikailag semleges – irányba terelték a tömegek érdeklődését. A közönség közösségi kötődés iránti igényeinek kielégítését szolgáló tevékenységük mellett a factiók– különösen a császárkor elejétől fogva – elsősorban gazdasági vállalkozások voltak,
98
amelyekre a játékok rendezőinek, a tisztviselőknek – különösen a Kr. u. I. századtól kezdve – szükségszerűen támaszkodniuk kellett. A látványosságokat természetesen – csekély kivételtől eltekintve – nem a nyereség szerzése céljából rendezték a tisztviselők. A köztársaság korában – mint láttuk – az aedilisek feladata lett, hogy állami pénzekből és saját vagyonuk felhasználásával előteremtsék a játékok rendezéséhez szükséges személyeket és felszerelést. A második pun háború után (Kr. e. II. század eleje) óta a magistratusok olyan magánszemélyektől kezdték el bérelni a versenyzőket, lovakat és eszközöket, akik ezt a szolgáltatást üzletszerűen kezdték felvállalni. Ebben az időben még a szenátori rangú személyeknek is meg volt a joguk, hogy ilyen vállalkozásba kezdjenek. Ezt az könnyítette meg, hogy a játékokhoz való kapcsolódás miatt a feladatnak bizonyos kultikus jelentőséget is tulajdonítottak. A köztársaság végén az ilyen egyéni szolgáltatók egyre kevésbé tudták kielégíteni a Rómában jelentkező igényeket. A játékok rendezői számára ugyanis nagy kockázatot jelentett, ha egy viszonylag szűk eszközkészlettel rendelkező „egyéni vállalkozó” nem tudta teljesíteni vállalt kötelezettségeit. Ezen kockázatok csökkentésére, a versenyek eszközigényének biztonságos biztosítása érdekében jöttek létre – valószínűleg lassú fejlődés során – a versenyistállók, s ezek az állandósuló vállalkozások képesek lettek rendszeresen és problémamentesen a játékok rendezőinek (editores) felkínálni mindazt, amire a versenyek lebonyolításához szükségük volt. A viszonylag tőkeerős, nagyobb ménesekkel, számos rabszolga vagy szabad státuszú fogathajtóval és mindezek fenntartására megfelelő személyzettel rendelkező vállalkozások csökkentették tehát azt a kockázatot, amely magánszemélyek esetében fennállhatott, ha tőlük valamilyen előre nem látható ok miatt nem lehet időben kibérelni a hajtókat, vagy a lovakat. Az első factiók léte a Kr. e. I. században már bizonyított, de a versenyszervezés factiókra támaszkodó rendszere egyre finomodott az idők folyamán. Az bizonyos, hogy a lovasversenyek feltételeinek biztosítása a római világ egyik legnagyobb nyereséggel kecsegtető üzlete volt, talán nem is nagyon volt más hozzáfogható. Ugyan hatalmas beruházásokat igényelt, de a befektetésekkel arányos, sőt azt jelentős mértékben meghaladó haszonnal járt.
99
A factiók nyújtották tehát a játékokat rendező tisztviselőknek a versenyhez szükséges valamennyi felszerelést és kelléket: lovakat, hajtót és kocsit, mindenkor szerződésben rögzített feltételekkel. Sajátos jelenség, hogy míg a gladiator-viadalok tekintetében a Kr. u. I. századtól kezdődően az állam maga is egyre nagyobb szerepet vállalt a játékok gladiator- (és az állatviadalok esetében vadállat-) utánpótlásának biztosításában, tehát lépéseket tett az „önellátás” felé, addig a kocsiversenyek tekintetében sokáig kollektív vállalkozókra hagyta minden szükséges hozzávaló biztosítását. Ezt talán magyarázza, hogy már a köztársaság korában megfigyelhető volt a két rendezvénytípus anyagi feltételei biztosításának eltérő fejlődése. Míg egy gladiator-csapat fenntartását akár egy politikai pályára törő gazdagabb római is biztosíthatta magának, addig a lovasversenyek saját eszközökkel való megrendezése szinte kizárt volt a felvonultatott fogatok értéke és fenntartási költségeinek nagysága miatt. Nem igazán világos, hogy az állam a császárkorban miért nem követte ugyanazt a módszert, mint a munera, a gladiator-viadalok esetében. Ha a római köztársaság gazdálkodási hagyományait szem előtt tartjuk, ahol az állami feladatok „kiszervezése” volt a főszabály, ez nem meglepő. Azonban a császárkor elején nagyon sok életterületen az állam „államosította” a feladatokat és az azok ellátásához szükséges eszközöket. A lovasversenyekhez szükséges feltételek biztosítása mindenesetre a factiók magánjog által szabályozott feladata volt a császárkor első századaiban is. Ezen tevékenység jövedelmét az állam persze igencsak megcsapolhatta. A factiók gazdálkodásának már ekkoriban megfigyelhető szigorú állami ellenőrzése is azt valószínűsíti, hogy az államnak ez a megoldás jobban megérte. A factiók a császár engedélye nélkül nem fogadhattak el ajándékot, se lovat, se rabszolgát a híveik közé tartozó tisztviselőktől. Mint említettük, a factiók rendkívül lukratív vállalkozások lehettek a császárkorban. Ezt azok a régészeti emlékek is valószínűsítik, melyek telephelyeik feltárása kapcsán napfényre kerültek. A „szórakoztatóipar” más szegmenseivel is gazdasági kapcsolatban álló factiók tulajdonképpen monopolhelyzetben voltak: a versenyrendezés terhét viselő ügyfélnek el
100
kellett fogadnia a factiók által diktált árakat, vagy vállalnia kellett a megszégyenülés kockázatát. Egy legendás történet szerint Kr. u. 54-ben a játékok rendezésével megterhelt praetor visszautasította a factiók által támasztott követeléseket. Állítólag szorult helyzetében a lovakat kutyákkal pótolta, amit váratlanul jól fogadott a közönség. De ez valószínűleg csak egyszer sikerülhetett. Az eset kapcsán egyes factiók engedtek áraikból, mások viszont nem. A végén a császár hozott kompromisszumos döntést. Volt arra is példa, hogy egy rendező azért nem vette igénybe a factiók szolgálatait, mert különleges versenyt akart, különleges lovakkal és hajtókkal. Az ötlet rosszul sült el, és végül kénytelen volt a római factiók kínálatával megelégedni. A magánjogi alapokon álló versenyistállók kora azonban valamikor a Kr. u. III-IV. század során lejárt. A császári kincstár által biztosított támogatások egyre jelentősebbé válásával az állami ellenőrzés is szükségszerűen növekedett, s ekkortól az figyelhető meg, hogy a factiók egyre inkább állami kézbe csúsztak át. Ez persze összhangban állt az élet szinte minden területén megfigyelhető centralizációs törekvésekkel. Ezen folyamat sodrában a factiók szerepet kaptak a „szórakoztatóipar” más ágaiban is. Ekkortól a versenyistállóknak a gladiator-játékokban és a színházi előadásokban is feladataik lettek. Ebben az időben az eddigi magánvállalkozóként tevékenykedő igazgatók (domini factionis) helyébe állami alkalmazott szakemberek (factionarii) léptek, s a játékmesterek és az edzők is állami foglalkoztatottak lettek. A factiók államosítása azzal is járt, hogy az egész Birodalom területére kiterjesztették csápjaikat. A principatus alatt csak néhány nagyobb észak-afrikai (Karthago), hispániai (Tarragona) és galliai (Lyon, Vienne) városban voltak filiáléi a versenyistállóknak, ott, ahol a lélekszám megfelelő volt, és olyan hivatalnokréteg tevékenykedett, amelynek tagjai fedezni tudták a versenyek költségeit. Keleten ezzel szemben, ahol az Imperium legnagyobb városai voltak, a római jellegű fogatversenyek és factiók csak azután jelentek meg, hogy az említett államosítási folyamat lezajlott. Persze a keleti tartományokban kevésbé meglepő a factiók léte, különösen, ha a késő császárkori Konstantinápoly cirkusz-üzemére gondolunk, amelyről számtalan forrás megemlékezik. Másrészt azonban elgondolkodtató a factiók tevékenysége
101
Keleten, mivel arrafelé nagy hagyományai voltak a görög hippikus agónoknak, amelyek megfelelő szükségleteit általában magánistállók biztosították. Talán ez volt az oka, hogy a keleti nagyvárosokban csak viszonylag későn tűntek fel a versenyistállók: Alexandriában a IV. század elején, Konstantinápolyban e század végén, Antiochiában az V. század közepén, míg más kisebb városokban az V-VI. század folyamán jelentek meg a factiók. Akár Keleten, akár Nyugaton a factiók csak a gyakori cirkuszi játékoknak örvendő nagyobb városokban tudtak állandósulni, ott építették ki a zavartalan ügymenetet hosszabb távon biztosító infrastruktúrájukat. Máshol az volt megfigyelhető, hogy a társaságok igény szerint viszonylag könnyen változtattak székhelyet, hogy egy-egy konjunktúra idején könnyebben elérhetővé tegyék szolgáltatásaikat. A kisebb helyeken, ahol ritkábban gondolták azt a helyi vezetők, hogy tekintélyüket versenyek rendezésével növelik, gyakran fordultak a factiók helyett magántenyésztőkhöz és istállótulajdonosokhoz. A kései császárkori Konstantinápolyban, a Birodalom keleti felének fővárosában a factiones jellege egy pontosan meg nem határozható időpontban átalakult. Itt a korábbi versenyistállók valóságos politikai pártokká alakultak, amelyek hol támogatták az uralkodó hatalmát, hol annak ellenzékét képezték. A factiones akár polgárőrséggé is átalakulhattak, így külső fenyegetés esetén a zöldek feladata a kikötők, míg a kékeké egy városrész védelme volt. Politikai válság idején jelentős tömegeket, akár fegyveres tömegeket tudtak mozgósítani. Ezek a pártok a nép szervezeteit, az ún. démoszokat képviselték, s igazából már semmiben nem hasonlítottak a korábbi factiókhoz (bár az elnevezés és a színek ugyanazok maradtak). Ekkorra a cirkusz jellege is megváltozott, már nemcsak versenypálya volt, hanem inkább fórum, ahol politikai érdekek ütközhettek meg egymással, függetlenedve a lovasversenyek futamaitól. A politikai életben bizonyos változó szerepet betöltő bizánci factiók léte egészen az első évezred végéig kimutatható a forrásokban. Azt mondhatjuk tehát, hogy – a Birodalom nyugati felének felbomlása után – Keleten a korábbi cirkuszi játékokhoz kötődő sportegyesületek elemeiből építkezve, azok kifejezési eszközeit és szervezetét felhasználva, olyan szervezetek jöttek létre, amelyek fokozatosan
102
telítődtek politikai tartalommal. Ezt az tette lehetővé, hogy a császárkorban a cirkuszi játékok a közélet szerves részévé váltak. 4.4. A FOGATVERSENYEK VILÁGA Számtalan korabeli forrás utal arra, hogy a legeredményesebb fogathajtókat sztárként ünnepelte a lelkes közönség, szobrokat emeltek nekik, és nem utolsó sorban mivel nagy pénzdíjak forogtak kockán, a cirkuszi factiók is jelentős érdeklődést mutattak irántuk. A győzelemhez a tapasztalat és ügyesség mellett elengedhetetlenül szükségesek voltak a megfelelő fogatok. Ez magyarázza azt a kitüntető, már-már komikusnak ható figyelmet, amelyet a korabeli szurkolók akár egyes lovaknak is szenteltek. A versenynap a kötelezően megrendezendő pompa elnevezésű ünnepélyes felvonulással kezdődött, amelyben egyrészt a hadvezéri diadalmenetek, másrészt az ősi áldozati szokások elemei vegyültek. Ezt a menetet a játékok rendezője (editor) vezette a győztes hadvezérek pózában tetszelegve. Mivel a játékok rendezése rendkívüli anyagi kockázatokkal járt az editor számára, hiszen lehet, hogy a factiók olyan előnytelen szerződést kényszerítettek rá, amely teljes csődöt vont maga után, talán ez volt az egész rendezvény egyetlen momentuma, amely pozitív hozadékot jelenthetett neki. Pusztán annyi dicsősége maradt, hogy a pompa alkalmával – amely a város utcáin vonult végig –, bíbortógában, a győztes hadvezér pózában feszíthetett a menet élén. A menetben a versenyben résztvevő kocsik is ott voltak, papok és tisztviselők által követve, külön kocsikon vagy saroglyákon szállított istenszobrok körében. Természetesen nem hiányozhattak a zenészek és a táncosok sem. Ez a szertartásos vonulás nagyon sok hagyományos és – ma úgy mondanánk babonás – elemet megőrzött századokon át a régi hagyományokból. Bizonyos kultikus szokások megszegése vagy kedvezőtlen előjel felmerülése esetén a játékokat újra kellett kezdeni, ha egyáltalán volt mersze a rendezőnek ezen szabályoknak érvényt szerezni, hiszen a nézők alig várták a versenyek kezdetét. Egy-egy versenynap eleinte 10-12 futamból állt, de számukat a császárkorban (talán Nero alatt) 24-re emelték. (Vö. forrás 3.) Mivel egy-egy futam az előkészületekkel együtt
103
hozzávetőleg fél órát vett igénybe, a versenynapok kora reggel kezdődtek, és késő délutánig tartottak. Egy-egy futamban (missus) legalább négy, de általában több (a versenyistállók számával felszorzott) fogat állt rajthoz. A hajtók mindegyike a négy cirkuszi párt valamelyikének a képviseletében vágott neki a futamnak. Gyakori lehetett a 12 fogatot felvonultató verseny, ahol versenyistállónként három fogat is rajthoz állhatott. A legizgalmasabbnak azokat a versenyeket tekintették, amelyeken csak az egyes istállók legnevesebb hajtói csaptak össze egymással. A nevesebb sztár-hajtók gyakran csak ilyen ki-ki versenyeken voltak hajlandók fellépni a császárság korában. Ilyen alkalmakkor a fogatok elé fogott lovak száma is nőhetett. Vannak tudósítások hat és hétlovas fogatokról is. Nem ritkán különös ízt adhattak a versenyeknek olyan szabályok, amelyek szerint pl. csak versenyen addig nem indult lovakat lehetett a fogatok elé fogni, vagy midőn a fogatok nem a szokásos rajthelyről indultak, hanem azon kívülről, és a hajtóknak előbb oda kellett futniuk fogataikhoz (pedibus ad quadrigam). Valószínűleg vallási okok miatt különös jelentőséget kaptak azok a futamok, amelyeket közvetlenül az ünnepélyes bevonulás után tartottak (a pompa). Egy-egy futam a sorshúzással kezdődött, mikor is egy sajátosan erre a célra kiképzett, golyókat alkalmazó készülék révén dőlt el az, hogy ki melyik rajthelyre (carcer) került. A rajthely ráccsal volt leválasztva a pályától, és ezt a rajt pillanatába vagy segítők távolították el, vagy egy katapultszerű berendezés segítségével nyitották ki. A rajtot szokásosan a játékok mindenkori elnöke jelezte egy fehér kendő (mappa) leejtésével, s ez után adtak jelet a rajtkapuk kinyitására. A verseny első szakaszában a gyakorlott hajtók elsősorban a jó pozíció elfoglalására törekedtek, illetve arra, hogy anélkül akadályozzák ellenfeleiket a kedvezőbb pályára kerülésben, hogy azok őket ugyanabban meggátolhassák. A legelőnyösebb volt természetesen a pálya közepén futó elválasztó fal (spina) mellett futni, hiszen ebben az esetben kisebb volt a fordulás kerülete. Természetesen állandóak voltak a helycserék, s ez adta a verseny izgalmát. A futamokon megteendő körök száma változó lehetett, de általában 14 hosszt, vagyis 7 kört
104
kellett megtenniük a fogatoknak. A forduló sikere nemcsak a hajtó ügyességétől, hanem a vezér- (a baloldali első) ló tudásától is függött. Ezért voltak ezek a legértékesebbek. Az utolsó körökben a taktikázást és cseles manővereket általában felváltotta egy erőszakos hozzáállás: már nemcsak az ellenfél akadályozása fért bele a küzdelembe, hanem az is, hogy – különböző technikákkal – felborítsák a másik fogatot. A hajtók és a lovak számára ez volt a legveszélyesebb momentuma a versenyeknek: a lovak felbukás közben súlyos sérüléseket szenvedhettek, a hajtó – ha nem vágta el idejében a testét a kocsihoz kötő kötelet – a kocsi alá kerülhetett, vagy elvonszolhatták saját lovai. A győztes fogat hajtója ott a helyszínen általában pálmaágat vagy koszorút kapott a játékok elnökétől, a materiális díjakat (pénz, vagy ajándéktárgy) pedig később kapta meg. 4.5. JOGI VONATKOZÁSOK Míg a görög agonisztikával kapcsolatos normák vonatkozásában azt tapasztaltuk, hogy az állam jelentős szerepet játszott a verseny- és játékszabályok meghatározásában és érvényesítésében, s ezeken túl viszonylag kevés olyan állami jogszabály volt, amely a sport világát érintette, addig a római korban a sporttevékenységgel kapcsolatos ismert szabályok nagy részét nem a verseny- vagy játékszabályok tették ki, hanem mindazok a normák, amelyeket a sporttevékenységek tág körében a sportban és sportból élők közötti viták rendezésére az állam képviselői szabályként, rendező elvként kialakítottak. A kerekedő (jog)vitákra vonatkozó szabályok nem előzetesen kerültek megállapításra, hanem a római jogéletben szokásos gyakorlat szerint az életben felmerült problémákra kerestek – végső esetben – jogi megoldást, vagyis – a keresetjogi gondolkodásnak megfelelően – az állam képviselőjének közreműködésével lelték meg azt a rendező elvet, szabályt, amely az adott vita rendezését jelenthette. Ez a római jog valamennyi fejlődési korszakára igaz, legyen szó a római jogtudomány klasszikus korában (Kr. u. I-II. század) adott jogtudósi szakvéleményekben megjelenő elvekről, vagy a késő császárkor (III-VI. század) uralkodói rendeleteinek rendező elveiről. A tekintélyes jogtudósok és a császári adminisztráció jogászai egyaránt – az esetek többségében – aktuális (jog)vitákra kerestek elvszerű, az adott kor jogi felfogásának megfelelő, koherens megoldásokat olyan kérdésekben is, amelyek a korabeli 105
sport világát érintették. A császári rendeletek kései kodifikációja sem változtatott jelentősen ezen a megközelítésen.
Az alábbiakban a fogathajtó versenyekkel kapcsolatos jogszabályok és normák teljes körét nem tekinthetjük át teljes spektrumukban. A fentebb elmondottaknak megfelelően a számos állami jogi norma közül néhány, a közjog és a magánjog körébe tartozó problémakört elevenítünk föl, majd azokat a versenyeken alkalmazott szabályokat vesszük számba, amelyek a forrásokból – viszonylag szerény mennyiségben – kiszűrhetők. 4.5.1. A KÖZJOG KÖRÉBE SOROLHATÓ KÉRDÉSEK 4.5.1.1. A játékok finanszírozása A királykor szerény állami játékai – bennük a lovasversenyek – még nem jelenthettek nagy megterhelést a közösség számára, de ezek finanszírozásával kapcsolatban nincsenek információink. A köztársaság korában az állami játékok költségeinek egy részét az államkincstár fedezte (lucar), melynek összegét a senatus hagyta esetenként jóvá, és a quaestornak nevezett pénzügyi tisztviselők ellenőrizték a pénz felhasználását. A rendező magistratusnak természetesen elszámolási kötelezettsége volt ezen állami támogatás tekintetében. A költségek elszabadulása miatt a Kr. e. II. században felső összeghatárt állapítottak meg több senatus consultumban. A nép szórakoztatásának kötelezettsége ekkoriban még nem haladta meg az ésszerűség határait. A kincstári kiutalások mellett az aedilisek alkalmanként az általuk beszedett bírságpénzeket is felhasználhatták a játékok költségeinek fedezésére. A költségek egy (általában jelentősen nagyobb) hányadát a játékok rendezésével megbízott hivatalnoknak kellett állnia, ami tulajdonképpen annak az ára volt, hogy aedilisként politikai pályára lépett. Ezt tulajdonképpen olyan „beugrónak” tekinthetjük, amellyel a kezdő politikus megalapozhatta későbbi tekintélyét választói előtt, de amelyet adott esetben praetorként újra be kellett áldoznia, hisz ezen tisztségéből kifolyólag is terhelhették hasonló költségek. Érdekes módon a principatus korában (Kr. u. I-II. század) is a senatus hatáskörébe tartozott a játékokra fordítható állami források nagyságának meghatározása, s mivel a költségek nőttek, 106
az állami ráfordítás is magasabb lett. De ez cseppet sem segített a rendezés terhét viselő praetorokon, akik – annak ellenére, hogy hozzájárulásuk mértékét megpróbálták maximálni, pl. Kr. e. 17-ben a lucar háromszorosában – az állami rész többszörösét voltak kénytelenek előteremteni. Egyetlen határ volt, melyet különösen a dominatus korában vettek szigorúan: a praetor által rendezett játékok nem halványíthatták el a császár által rendezett rendkívüli játékok fényét, mely utóbbiak költségei természetesen az uralkodói kincstárból (fiscus) kerültek folyósításra. A késő császárkorban jogszabályi úton már azt kellett biztosítani, hogy a játékokra rendelkezésre álljon a szükséges összeg: a játék rendezésére kötelezett editor nemigen húzhatta ki magát a tehertétel alól, esetleg csak azzal, ha búza beszolgáltatásával ellentételezte a kötelezettség alóli kibúvását. Felmentést csak azok kaphattak, akik már teljesen elszegényedtek amiatt, hogy több játékot is rendeztek korábban. A gazdasági válság ekkoriban úgy is érzékeltette hatását, hogy ekkor kezdték el szintén rendeletileg szabályozni a versenyek során kiosztható (pénzbeli vagy természetbeni) díjak mértékét, ami egyben a költségek mérséklését is jelentette. 4.5.1.2. Közbiztonsági rendszabályok A cirkuszi játékokkal kapcsolatos, a ius publicum körébe tartozó másik – de igen változatos eszközrendszerű – szabálycsoport a rendezvények biztonságát kívánta garantálni. Már a korai császárkor jogászait foglalkoztatták azok a biztonsági kérdések, amelyek a versenyekkel, illetve azok nézőivel kapcsolatban felmerülhettek. Rómában, ahol a Circus Maximus mintegy 150 ezer ember (a lakosság mintegy hatoda) befogadására volt alkalmas, a cirkuszi
ünnepségek
bizony
meglehetős
kihívást
jelentettek
a
rend
fenntartása
vonatkozásában. Az ünnepek alatti rend (disciplina spectaculorum) felett a praefectus urbi volt köteles őrködni. A saját őrségébe (cohortes urbanae) tartozó őrjáratokkal (milites stationarii) neki kellett gondot viselnie a versenyhelyekre és a kiüresedett városra. A cirkuszokban a legfontosabb feladat az volt, hogy a közönség rendben bejusson a létesítménybe, ki-ki rendben megtalálja ülőhelyét és fegyelmezetten kövesse az eseményeket. A renitenseket a praefectus kitilthatta a létesítményekből (interdicere spectaculis).
107
Ezen igazgatási jogosítványok mellett bizonyos magánjogi eszközök is a rendfenntartók rendelkezésére álltak a közönség fegyelmezésére: a versenyek helyszínén, nagy nyilvánosság előtt elkövetett sértések és fizikai bántalmazások az alapesetekhez képest súlyosabb szankciókkal járó büntetőkeresetekkel (iniuria atrox) voltak szankcionálva. A császárkor első felére vonatkozó források nem szólnak nagyobb tömegmegmozdulásokról, így abból indulhatunk ki, hogy az említett rendészeti eszközök elegendőek voltak a nagyobb baj megelőzésére, annak ellenére, hogy valóban nagy tömegek mozgásáról és jelenlétéről volt szó a Circus Maximusban, illetve a Rómában található más versenypályákon. Pompejiből van hír arról, hogy Kr. u. 59-ben véres összecsapások alakultak ki, amire a senatus tíz évre terjedő rendezvény-tilalommal válaszolt. (Ezt Nero valószínűleg a 62-ben lezajlott nagy földrengés után már feloldotta.) A pompeji eset talán azt valószínűsítheti, hogy a Rómán kívüli sportrendezvények biztosítása hagyhatott bizonyos kívánnivalót maga után. A közrend fenntartása érdekében magánszemélyek csak engedéllyel építhettek ki versenypályákat, s ezen szabály betartását a mindenkori helytartó ellenőrizte. Az ilyen rendezvények rendbontóival szemben itt is a rendezvényekről való kitiltást, illetve bizonyos testi fenyítést (botozást) alkalmazhatták. Az eljárás során a szankciók – egyes jogtudósok iratai alapján – meglehetősen rugalmasak lehettek: a cselekedet súlya mellett az elkövető társadalmi állása is közrejátszhatott a büntetés megállapításánál, amely megrovás, botozás és kitiltás lehetett. Súlyosabb esetekben – a kitiltás semmibevétele, illetve visszaesés esetén – száműzetés, vagy akár halálbüntetés is kiszabható volt. A közönség bekiabálásai és skandálásai nemcsak a tapasztalatlan fiatalokat tüzelhették fel, hanem adott esetben a vezető réteghez tartozókat is nyomás alá helyezhették. A circus a császárkorban bizonyos értelemben a népgyűléseket kezdte helyettesíteni, és teret kínált az uralkodóval szembeni kérések és kívánságok megjelenítésére. Politikai követelések mellett spontán kérések is megfogalmazódhattak ilyen formában, pl. egy eredményesen küzdő vagy versenyző rabszolga felszabadítását is kikényszeríthette a közönség. S ilyen kéréseknek a császár sem állhatott adott alkalmakkor ellen.
108
Hadrianus, mikor a tömeg egy kocsihajtó felszabadítását követelte tőle, nagy nyugalommal kifejtette, hogy egy más tulajdonában álló rabszolgát ő sem fel nem szabadíthat, sem a gazdáját nem kényszerítheti erre. Egyszerű játékrendezők sokszor kerültek ilyen esetben kellemetlen helyzetbe. Az ilyen követeléseknek a nézők részéről csak úgy tudtak eleget tenni, ha (általában nagyon magas áron) előbb megvásárolták a tulajdonosától a fogathajtót, s aztán felszabadították. Túl nagy mozgásterük nem lehetett ilyenkor, ha nem akartak népszerűtlenné válni a nép előtt. Az ilyen esetek megelőzése érdekében adott ki Marcus Aurelius egy szenátusi határozatot, amelyben megtiltotta magánszemélyeknek, hogy a nép kívánságára (ex adclamatione populi) felszabadítsanak rabszolgákat, és érvénytelenek nyilvánította ezen aktusokat. A császár viszont fenntartotta magának az ilyen felszabadítás lehetőségét. A nézőtéren mindenkinek megvolt a maga társadalmi rangjának az ülésrend szerint megfelelő helye. Ha valaki egy másik személyt akadályozott abban, hogy az őt megillető helyre jusson a circus-ban, az a másik becsületébe gázolt, és ellene személysértési keresetet, egy magánbűncselekmény miatti keresetet (actio iniuriarum) lehette indítani. A cirkuszi játékokat – időről-időre – még rabszolgák is megtekinthették, de az ő esetükben a gyakori cirkuszlátogatás negatív megítélés alá esett. Ha egy rabszolga túl sok alkalommal látogatta a versenyeket, azt az értékét negatív irányban befolyásoló tényezőként értékelték. Ha a tulajdonos egy ilyen sportfanatikus rabszolgát adott el, akkor azt a rabszolga jellemhibájának tekintették, és ezért – kifejezett felvállalás esetén – felelt az eladó. Ha egy egyébként szorgalmas rabszolga a cirkuszjátékokért rajongók közé keveredve maga is drukkerré vált, akkor egy sajátos magánbűncselekmény, „a rabszolga megrontása” alapján az értékcsökkenés kétszereséért felelt az, akire rá lehetett bizonyítani, hogy szándékosan szoktatta rá a rabszolgát a sportrendezvények látogatására. 4.5.1.3. Kriminalizált babonaság Számos forrás igazolja, hogy a fogathajtók a foglalkozásukkal járó állandó életveszély, valamint a sikeres pályafutásukban a szerencse és a véletlen által betöltött nagy szerep miatt rendkívül babonásak voltak. A körükben harapózott el talán már a kezdetektől az a szokás,
109
hogy átoktáblácskákra (tabellae defixionum) írták fel ellenfeleik és azok lovai nevét, mely írásoknak szerencsétlenséget kellett hozniuk a megjelöltekre. Ugyanakkor természetesen az ilyen átkok ellen védekezni is kellett különböző amulettekkel és szerencse-szimbólumokkal. Ennek a világlátásnak volt egy bizonyos jogi vonatkozása is, ugyanis már a keresztény császárok korában, Kr. u. 389-ben született egy rendelkezés, amely alapján az ilyen átkokat alkalmazókat – kifejezetten megemlítve a fogathajtókat – halálbüntetéssel kellett sújtani. 4.5.2. MAGÁNJOGI PROBLÉMÁK 4.5.2.1. A versenyzők világa A fogathajtók általában rabszolgák, vagy pályafutásuk során önmagukat megváltó felszabadítottak voltak. Ha a fogathajtó pályafutását rabszolgaként kezdte, akkor természetesen minden versenynyereménye a tulajdonosát illette meg, akár magánszemély, akár egy testület volt a dominusa. A fáradtságos munkával kiképzett, és ezért nagyon értékes, eredményes hajtó sajátos helyzetbe kerülhetett, hiszen a nyeremények miatt fontos lett urának az, hogy érdekeltté tegye rabszolgáját. Ezért szokás volt a rabszolga hajtót részeltetni a nyereményekből, s így a rabszolga lassan összegyűjthetett akár egy olyan összeget is, amellyel szabadságát megválthatta (redemptio servi operis suis nummis). A tulajdonos hálából, a magas azonnali bevétel reményében, vagy a későbbi felszabadított patronáltja (libertus) által fizetett járadék reményében bele is mehetett egy ilyen felszabadításba. (A felszabadított nyereményeiből közvetlenül nem részesedhetett a volt tulajdonos.) Mint említettük, különleges, de a császárkorban viszonylag gyakori eset lehetett, hogy a népszerű fogathajtó rabszolga felszabadítását a közönség követelte egy-egy zajosabb siker után. Ez a játék rendezőjének jelentős anyagi érvágást jelentett, hiszen neki kellett kárpótolnia a tulajdonos magánszemélyt, vagy factiót. Ezért egy idő után olyan rendelkezések születtek, amelyek szerint az ilyen módon felszabadított hajtók jogilag rabszolgák maradtak, kivéve, ha tulajdonosuk is hozzájárult a felszabadításhoz.
110
Forrásaink szerint azonban a kocsihajtók között viszonylag nagy számban voltak szabad státuszúak is. (Nagyobb számban, mint az a gladiatorok között előfordult.) Ezek a szabad emberek,
csakúgy,
mint
a
rabszolgák
nem
szenvedtek
el
foglalkozásuk
miatt
becsületcsökkenést (szemben az auctoratusnak nevezett, gladiatorrá vált szabad emberekkel és színészekkel). (Vö. forrás 4.) Az bizonyos, hogy a szabad státuszú fogathajtók legeredményesebb képviselői a közönség nagy kedvenceivé, valóságos sztárokká válhattak, és jelentős vagyont gyűjthettek össze. Tudunk fiatalon meghalt, felszabadított fogathajtóról a Kr. u. II. századból, aki 40 legnagyobb győzelmével több, mint egymillió sestertiust keresett. (A korban a szenátori rang eléréséhez éppen egymillió sestertius létét kellett a népszámlálás során felmutatni.) Összesen egyébként 739 győzelmet aratott, ebből 719-et valószínűleg négyes fogatok, 20-at pedig több lóból álló fogatok hajtójaként. Ismertek azonban olyan versenyzők is, akik még ennél is jóval nagyobb keresményre tettek szert pályafutásuk alatt. Így az egyik leggyakrabban megidézett fogathajtó, a Kr. u. II. század elején élt Diocles, hozzávetőleg 24 éves pályafutása alatt 4257 alkalommal rajtolt négyes fogattal és ebből 1462 alkalommal első, 861 alkalommal második, 576 alkalommal harmadik helyezést ért el. 1064 alkalommal olyan versenyen győzött, amelyen factióját egyedül képviselte. Nyereményei 15 és 60 ezer sestertius között mozogtak, és állítólag pályafutása alatt több mint 35 millió sestertiust keresett. Nem sokat tudunk arról, hogy a hajtók milyen arányban tarthatták meg azokat a nyereményeket, melyekért életveszélyes versenyeken küzdöttek meg. Nem tudjuk pl., hogy egy-egy factio szabad státuszú sztár-versenyzője milyen módon részesedett az esetleges nyereményekből, vagyis arról, hogy milyen pénzügyi kapcsolatok álltak fenn a factio és versenyző között. (A rabszolga státuszú hajtó természetesen urának, vagy a tulajdonos factiónak szerezte a nyereményt.) Mivel a – főleg a Kr. u. I-II. századra vonatkozó – forrásokban gyakran olvasunk nagyon gazdaggá lett fogathajtókról, elképzelhető – bár nem túl valószínű – egyik megoldásként, hogy a hajtó a díjak jelentős részét megtarthatta.
111
Másik lehetőség az lehetett, hogy a hajtó – állandó keresetén felül – bizonyos százalékban részesedett a nyereményekből. Ez sokkal élet-közelibb megoldás, különösen arra tekintettel, hogy vannak jogi szövegeink, amelyek szerint a factiók és a kívülálló lótulajdonosok is osztoztak a nyereségen. Valószínűleg voltak bizonyos kulcsok a nyeremények felosztására, amelyek figyelembe vették a hajtó sikerességét, a lovak és a fogat minőségét és más szempontokat. A factióknak az állt érdekében, hogy a szolgálatukban álló sikeres fogathajtók minél több alkalommal versenyezzenek, s különösen olyan futamokon vegyenek részt, ahol magas prémiumokat lehetett nyerni. A hajtók személyéhez kapcsolódó kérdés az is, midőn a forrásokban „átigazolási” esetekkel találkozunk. Az eredményes versenyzőkre ugyanis a másik versenyistálló is szemet vethetett, s megtartásuk adott esetben jelentős áldozatokat követelt eredeti „egyesületüktől.” Elsősorban a feltörekvő, fiatal versenyzőknél volt megfigyelhető az, hogy váltottak. Az is nyilvánvaló, hogy a fogathajtók sikerességük alapján legalább két, de lehet, hogy több osztályba voltak sorolhatók, amit tovább színezett az, hogy a provinciákban jóval alacsonyabb presztízsű versenyeket rendeztek (jóval alacsonyabb díjakért), s így ott inkább az alacsonyabban rangsorolt, vagy feltörekvő hajtók köthették be magukat a fogatokba. 4.5.2.2. „Big business” – a factiók ügyletei 4.5.2.2.1. A factiók szervezete Mint az korábban már említésre került, a korai császárkorban minden factio élén igazgató (dominus factionis) állt, aki általában a lovagrendből került ki. Jelentős számú szabad és rabszolga státuszú segítő (familia quadrigaria) felett rendelkeztek: az edzők, a hajtók és állatorvosok mellett minden olyan mesterség képviselőjére szükségük volt, amely a fogatok karbantartásához és felkészítéséhez kellett. Természetesen az adminisztratív feladatok sem voltak elhanyagolhatók, nem is beszélve a lovak utánpótlásának biztosításáról, amiben elsősorban a factiók vidéki ménesei kaphattak fontos szerepet. A factiók működéséhez meglehetősen nagy adminisztratív apparátust kellett fenntartani, hiszen a lovak adásvételével kapcsolatos szerződések megkötése, a hajtók és a személyzet
112
tagjainak szerződtetése, a versenyprogramok nyilvántartása egy nagyon rendezett levéltár fenntartását igényelhette. A hajtók és fogatok eredményeinek nyilvántartására a testület külön actát vezetett. Ugyanakkor a könyvelési feladatok ellátása is jelentő szaktudást és személyzetet igényelt, nem is szólva a jogügyletek megkötésében szerepet kapó alkalmazottakról, esetleg szerződtetett jogászokról. 4.5.2.2.2. Tipikus és atipikus szerződések A jogi források betekintést engednek a lóverseny-üzem „gazdasági” jogi vonatkozásaiba is. Mind a kártérítési jog, mind a szerződési jog, mind pedig a több tulajdonos társas viszonya vonatkozásában kifinomult megoldásokkal találkozunk a klasszikus kori jogászok irataiban. Mivel a négyes fogatokkal való eredményes versenyzéshez rendkívül sok edzésre volt szükség, és az összeszokott lovak rendkívül értékes egységet képeztek, nem csoda, hogy a jogi normák egy része a lovak sérülése, vagy pusztulása miatt megtérítendő károk mértékével foglalkozott. A jogtudósok legfontosabb célja ezzel összefüggésben az volt, hogy azt a teljes kárt megtéríttessék, amely a többivel összeszokott ló kiesésével érte a quadriga tulajdonosát vagy tulajdonosait. A fogatok jogi egységként való kezelését mutatja az a szabály, mely szerint, ha a négyes fogatként megvásárolt lovak közül az egyikkel szemben valamilyen szavatossági igény jelentkezett, akkor lehetőség volt az egész szerződés felmondására. Az üzletben központi szerepet kaptak a factiók, amelyek tulajdonképpen vállalkozások voltak. Sajnos a factiók belső jogviszonyairól a jogi források sem árulnak el semmit, mivel a felmerülő – és a forrásokban ránk hagyományozott – jogviták tekintetében nem volt annak relevanciája, hogy a lovak, vagy rabszolgák adásvétele esetén a vevők egy magánszemély, vagy egy factio számlájára kötötték-e az ügyletet. Ugyanakkor a vonatkozó jogesetek mutatják, hogy az azonnal bevethető négyes fogatoknak jelentős kialakult piacuk volt, és voltak olyan vevők is, akik hosszabb időtávban gondolkodva kötöttek adásvételi szerződéseket olyan lovakra, amelyekből később kívántak versenyképes fogatokat összeállítani. A felvevők mindkét esetben a factiók lehettek. A korabeli jogtudók számára az egyik legizgalmasabb jogi kérdés az volt, hogy hogyan kell megosztani a fogatversenyeken elért nyereményeket.
113
a. Alapesetben, ha egy fogathajtó-versenyen a fogat helyezést ért el, azt a díjat, amely a helyezéssel járt, a római jog – bár vannak ellentétes vélemények is – az állatok hozamának, gyümölcsének tekintette, amely a tulajdonost illette meg, akár akkor is, ha a hajtó szabad státuszú alkalmazott volt. Utóbbi esetleg bizonyos – megállapodás szerinti – jutalékra tarthatott igényt. Rabszolga hajtó esetén a részesedés nem merült fel, bár ösztönzésként ő is kaphatott bizonyos juttatást (peculium). b. Bonyolultabbá vált a helyzet, midőn a factiók vették kezükbe a versenyek sorsát. Ekkortól a fogatok és a hajtók magánszemély tulajdonosai a versenyistállókra voltak utalva, jórészt csak azokon keresztül kerülhettek be egy-egy verseny mezőnyébe. Persze a factiók számára kezdetektől az volt a leggyümölcsözőbb, ha saját lovakat és hajtókat tudtak a megrendelők (editores) rendelkezésére bocsátani, de a nagy költségek és az anyagi kockázat miatt kisegítő megoldásként sokszor idegen tulajdonban álló hajtókra, valamint fogatokra is szükségük lehetett, sőt volt, amikor hajtókat és fogatokat „csomagban” béreltek ki. A factio, amely jelentős infrastruktúráját a versenyeken nyerhető díjakból tartotta fenn, természetesen az ilyen külső szolgáltatások esetén sem akart lemondani a díjakról. A gyakorlatban valószínűleg különböző szerződési- és üzleti modellek létezhettek, amelyekkel a mindkét félnek megfelelő materiális célok elérhetők voltak. A ma fellelhető forrásokban megjelenő jogi konstrukciók valószínűleg csak a gyakorlatban kialakult lehetőségek egy töredékét jelenítik meg, tehát a megoldások teljes gazdagságát már nem ismerhetjük meg. Néhány megoldás ízelítőül: o Amennyiben egy idegen hajtó (agitator) – mindegy, hogy szabad vagy rabszolga – a factio lovaival indult egy versenyen, a nyeremény – mint a fogat gyümölcse – természetesen a factiót illette, de a hajtó vagy tulajdonosa részesülhetett a nyereményből. o Ha az idegen hajtó saját (idegen) fogatával nyert valamit, akkor a factióval kötelezően megkötött szerződés típus-szabályaiból eredően illette meg a factiót a nyeremény, hiszen az ilyen, bérlethez hasonló ügyleteknél (quasi locatio conductio), amelyek
114
tárgyát mintegy a lovak képezték – ugyanúgy, mint a rendes haszonbérlet esetén – a gyümölcs a bérlőt, vagyis a factiót illette. Ugyanakkor általában a megállapodásban a lovat vagy hajtót rendelkezésre bocsátó tulajdonos nyereményekből való részesedését is kikötötték, hogy a másik oldalnak is megérje az üzlet. Mivel ilyenkor a „bérleti díj” bizonytalan volt, nem beszélhetünk a bérlet alapesetéről, hanem egy gazdaságilag egyenrangú quasi locatioról. Az mindenesetre bizonyosnak tekinthető, hogy a nyereményekből a hajtó, illetve (ha rabszolga volt a hajtó) a tulajdonosa is részesült. Ebben az összefüggésben nem volt annak jelentősége, hogy a hajtó szabad volt-e vagy rabszolga. Mindenesetre, ha rabszolga lett volna, a győzelmével csak nőtt volna a forgalmi értéke. 4.5.2.3. „Small business” – fogadások A fogatversenyek – és más sport-jellegű rendezvények – kapcsán gyakran fogadásokat is kötöttek a rómaiak. A modern jogokkal ellentétben a római jog szerint a legális fogadásokat peresíteni lehetett, hiszen mindkét fél formális ígéretben (stipulatio) fogadta tétjének kifizetését. A fogadás úgy jött létre, hogy az egyik fél provocatio útján fogadásra szólította fel partnerét. A téteket, amelyek általában pénzben vagy mindennapi használati tárgy képében lettek megajánlva – azért, hogy a nyeremény megkapását biztosítsák –, gyakran harmadik személyre bízták a felek, akinek azt a nyertes fél részére ki kellett szolgáltatnia. Ha ez a harmadik ezen kötelességének nem tett eleget, akkor természetesen perelni lehetett. Amennyiben tiltott fogadást kötöttek, akkor a nyertes nem bírt jogalappal nyereménye követelésére, és a tulajdonos visszakövetelhette tétjét a bizalmi személynek választott harmadiktól. Mindenképpen fontos kijelentenünk, hogy a klasszikus kor római jogászai felfogása szerint azok a fogadások, amelyek olyan versenyre történtek, ahol a nyeremény nem a puszta szerencsétől, hanem a versenyzők ügyességétől (virtutis causa) függött, egyértelműen megengedettek voltak.
115
A legfontosabb forráshely ilyen versenyekként a dobó-, futó- és ugróversenyeket, a birkózást és az ökölvívást sorolta fel. A fogathajtó verseny ilyen jellege vitatott volt az irodalomban. Ténylegesen természetesen megtörténtek a fogadások, de jogi értékelésük vitatott volt. Mindenesetre az bizonyos, hogy a fogadások nem szervezett keretek között, hanem magánszemélyek között spontán, sokszor két futam között történtek. (Vö. forrás 5.) 4.5.3. JÁTÉKSZABÁLYOK A kevés számú (játék)szabály közül, amelyek a versenyek kapcsán az utókorra maradtak, megemlíthetjük az alábbiakat: a. A futam előtt nagy jelentősége volt a sorsolásnak, hiszen nem volt mindegy, hogy melyik fogat melyik starthelyről indult, illetve az egyes istállókhoz tartozó fogatok hogyan álltak fel. Taktikailag teljesen másként kellett versenyezni, ha a saját istállóhoz tartozó fogatok pl. egymás mellől indultak, akkor az élversenyzőt segítő szekundáns fogat segíthetett a sztár fogatának fedezésében, illetve szabad utat is biztosíthatott neki. Viszont, ha éppen egy ellenfél szekundánsa mellé sorsolták valamelyik szín élversenyzőjét, akkor fennállt annak a veszélye, hogy ellenfele akadályozni fogja. Azért, hogy a manipulációkat megakadályozzák, egy sajátos sorsolási eljárást alakítottak ki, amelynél fontos volt a nyilvánosság biztosítása, ezért a circus egy jól látható helyén ejtették meg. A játékot vezető tisztviselő felügyeltével minden versenyistállóhoz rendeltek egy golyót, amelyet aztán egy urnába helyeztek, és sorban húztak ki, vagy engedtek abból kigurulni. A kihúzott színhez tartozó (tetszőleges sorban előlépő) versenyző szabadon választotta meg rajthelyét, ami előnyösnek tűnhetett az elsők között választó versenyzőknek, de a lehetséges variációk nagy száma miatt előfordulhatott, hogy ez utóbb hátrányba fordult át. Mindenesetre a rajthely-kombinációkra sokszínű taktikai megoldásokkal kellett reagálniuk az istállóknak, és sokminden már a sorsolásnál eldőlhetett. b. A futamok általában hét körből álltak. (A cirkuszok pályahossza természetesen különböző volt, de a futamok alatt mindenhol közel öt kilométert tehettek meg a versenyzők a hét kör alatt.) Két cirkuszi alkalmazott számolta a köröket, és tudatta a közönséggel a hátralévő körök
116
számát azzal, hogy egy-egy tojás-formájú követ elvettek az elválasztó fal egy bizonyos helyén álló számláló berendezésről. Valószínű, hogy az utolsó kör kezdetét trombitaszó is jelezte. c. A futam indulása után a fogatoknak egy bizonyos fehér vonalig saját pályájukon kellett maradniuk, s csak miután ezt a vonalat elhagyták, vághattak be a kedvezőbb belső pályákra. Ezen előrelátó intézkedés nélkül valószínűleg már közvetlenül a rajt után számos összeütközés történt volna, ami jelentős mértékben csökkenthette volna a nézők érdeklődését. Ezen szabályt azonban valószínűleg nagyon nehéz lehetett betartani, amit az mutat, hogy számos olyan esetről tudunk, midőn a közönség a verseny kezdetei szakaszában történt szabálytalanságok miatt követelte a futam megismétlését. d. A szabályok betartására bírák (iudices) felügyeltek, akik a pálya néhány különböző pontján tartózkodtak. A célvonal felett elhelyezett tribunalon pedig több bíró is figyelte a befutót. Ha valamelyik hajtó szabálytalanságot követett el, akkor trombitaszóval visszarendelhették, hogy ismételje meg a rajtot (remittere). Sajnos forrásaink nem szólnak részletesen a lehetséges szabályszegésekről. e. Valószínű, hogy ha a fogatok áthaladtak az említett fehér vonalon, akkor már nem nagyon voltak olyan előírások, amelyek a hajtók cselekvési szabadságát korlátozták volna. A versenyzők minden további nélkül akadályozhatták egymást, le- vagy falhoz szoríthatták a másikat. Az egy versenyistállóhoz tartozó fogatok szabadon együttműködhettek, hogy különböző taktikai eszközökkel élversenyzőjüket juttassák minél kedvezőbb pozícióba. A válaszfal melletti vágta és a szűk fordulók rendkívüli veszélyeket rejtettek magukban, s a források valóban sok bukásról (naufragium = „hajótörés”) számolnak be sérülésekkel, esetenként halálos végkimenetellel. A könnyű és fordulékony kocsik nem sok védelmet nyújtottak a versenyzőknek, könnyen törtek, ha falnak vagy egymásnak ütköztek. Az ütközések veszélye megnőtt, ha nagyszámú fogat állt rajthoz egy-egy futamban. Különösen fontos volt a lovak erejének a helyes beosztása. Gyakori volt pl. az a taktikai megoldás, hogy az istállók alacsonyabban rangsorolt hajtói előretörtek, hogy az ellenfél versenyzőit már a futam elején nagyobb erőkifejtésre késztessék, és lovaikat kifárasszák.
117
Viszonylag ritkák voltak a „rajt-cél győzelmek”, általában a verseny egy későbbi szakaszában vagy a legvégén ragadta magához a kezdeményezést valamelyik élversenyző. f. A ránk maradt képi ábrázolások alapján bizonyos az, hogy nem a hajtók voltak az egyedüli aktorok a versenypályán, hanem a factiók alkalmazásában álló segédszemélyzet is jelentős szerepet kapott a futamok lebonyolításában: Ilyenek voltak, pl. akik az indulásnál a korabeli rajtberendezést működtették. Sokkal érdekesebb szerepet kaptak azok a lovasok, akik – a képek szerint – pálcával a kezükben lovagoltak a fogatok mellett, és a kettes- és négyes fogatok versenyében azt a szerepet kapták, hogy segítsék a versenyistállóik hajtóit a versenytáv célszerű leküzdésében. Ezek a lovasok (hortatores) szóval és tettel buzdíthatták a hajtót, s segíthettek a helyes taktika – részhajrák, nyugodtabb szakaszok – megtalálásában. Különösen azért volt szükség rájuk, mert a fogatok kavarta nagy porfelhőben könnyebben átláthatták a verseny állását, a győzelemhez szükséges lépéseket. Mindegyik lovas egy-egy fogatot segített. A lovasok mellett gyalogos személyek is tartózkodtak a versenypályán, akik a balesetek esetén azonnal beavatkoztak a lovak megfékezése érdekében. Megemlítendők továbbá a sparsores, akik az elválasztó falon található medencéből korsókkal a lovak fejét locsolták, hogy az izzadtság és por ne akadályozza őket a látásban. g. A versenyt a fogat akkor fejezte be, ha a meghatározott távot lefutva a hajtójával együtt áthaladt a célvonalon. Ezt mai fejjel természetesnek tekintjük, de egy legendás eset szerint, amely Claudius alatt, a Kr. u. I században játszódott le, a hajtó már a rajthelyen kiesett a fogatból, és a lovak nélküle versenyezve mindvégig megtartották az előnyüket, majd és elsőként érték el a célvonalat. A források azonban nem jelentik ki, hogy a fogat megnyerte volna a versenyt, s ebből arra következtetünk, hogy a szabályok szerint csak olyan fogat nyerhetett, akinek hajtója is célba ért. h. Szokás szerint csak a futamok első három helyezettjét díjazták. A futam végeztével a verseny rendezője vagy a segítője a pályára sietett, és pálmaágat vagy koronát, vagy ritkábban már a pénzdíjat tartalmazó erszényt adott át a helyezetteknek. Közben trombitaszó tette még ünnepélyesebbé az aktust, és hívta fel a közönség figyelmét az eseményre.
118
Ezután következett a győztes tiszteletköre, amely alatt a győzelmet jelképező pálmaágat tartotta a kezében. A Kr. u. IV. századtól a győztes általában még egy fémkoronát is kapott győzelme jeléül. i. Általában nagyobbra értékelték az olyan futamokon aratott győzelmet, mikor az adott factio csak egyetlen fogatot – értelemszerűen a legjobb versenyzőjével a kocsin – küldött versenybe. Ilyenkor a hajtó nem számíthatott szekundánsai segítségére, ezért becsülték nagyra az ilyen győzelmeket. A közönség azonban talán jobban élvezte a nagyobb számú fogatokkal bonyolított futamokat.
Érdekes lehet még, hogy a ludi publici alkalmával, melyek keretében a fogathajtó versenyek zajlottak, az ősi idők óta bizonyos atlétikai számok is az ünnepség részét képezték. (Ez az atlétika nem azonos azzal, amit a rómaiak a kései köztársaság korától a görögöktől vettek át – mint azt az előző fejezetben láthattuk.) Általában a fogatok versenye után léptek porondra az ökölvívók, a birkózók és a futók, akiknek összecsapásairól és versenyeiről azonban nem maradt fenn túl sok adat. FORRÁS 1. Tacitus a görög atlétikáról Tacitus, Annales, 14, 20. Nero [negyedik] és Cornelius Cossus consulsága alatt a görög versenyhez hasonló, ötévenként ismétlődő játékot alapítottak Rómában, melyet sokféle szóbeszéd kísért, mint általában minden újdonságot. Mert voltak, akik felhozták: Cnaeus Pompeiust is megrótták az idősebbek, amiért maradandó színházi épületnek vetette meg az alapját, hiszen azelőtt hevenyészett padsorokat és ideiglenes színpadot ácsolva szoktak volt játékokat rendezni; vagy ha még régebbi időkbe megyünk vissza, állva kellett a népnek néznie, mert ha leülhet, egész napokat töltene a színházban folytonos tétlenségben. A látványosságok régi szokása mindenesetre maradjon meg, valahányszor a praetorok ilyeneket rendeznek, de egyetlen római polgárnak se kelljen fellépnie. Így azonban a lassanként kihaló hazai szokásokat végképp kiforgatja a behozott szabadosság, hogy ami csak rontó és rontható, látni lehessen a 119
városban, s az ifjúság elzülljön a külföldi kedvtelésektől, a tornacsarnokok és a tunyálkodás és az ocsmány szerelmeskedés felkarolásától – a princeps és a senatus kezdeményezésére, akik nemcsak szabad utat engedtek a bűnöknek, hanem még erőszakot is alkalmaznak, hogy Róma előkelőit szónoki és költői művészet örve alatt a színpad bemocskolja. Most már csak az hiányzik, hogy testüket is lemeztelenítsék és ökölvívószíjakat tekerjenek a kezükre, s katonáskodás és fegyveres szolgálat helyett ilyen harcokon jártassák az eszüket. (ford. Borzsák István) Tacitus összes művei, Budapest, 1980.
2. Ifjabb Plinius a szurkolókról Plinius Secundus 9, 6. Kedves Calvisiusom! Mostanában minden időmet írótáblák és könyvek között, a legédesebb nyugalomban töltöttem. Kérdezed, hogy és mint volt erre lehetőségem a Városban? Éppen folytak a circusi játékok, s az effajta látványosság cseppet sem köt le. Nincs benne semmi új, semmi változatos, semmi, amit ne lenne elég egyszer végignézni. Annál megdöbbentőbb számomra, hogy emberek ezrei újra meg újra oly gyerekes kíváncsisággal bámulják a vágtató lovakat meg a kocsiban álló hajtókat. És ha legalább a lovak gyorsasága vagy a hajtók ügyessége vonzaná őket, még volna a dolognak valami értelme; de hát a ruháknak szól a biztatás, ruhákért rajonganak, s ha futtatás alatt, a verseny kellős közepén ezt a színt oda, azt emide helyeznék át, a rokonszenv és a biztatás is átpártolna, cserbenhagynák tüstént kedvenc hajtóikat, kedvenc lovaikat, bár eddig messziről rájuk ismertek, folyton az ő nevüket harsogták!
Ekkora közkedveltségben, ekkora tekintélyben áll egy silány tunica – hagyján, hogy a tunicánál is silányabb csőcselék, de néhány komoly ember előtt is! És valahányszor eszembe jut, micsoda olthatatlan szomjúsággal ülnek végig egy ilyen lapos, szellemtelen és egyhangú szórakozást, némi gyönyörűséget érzek, hogy ehhez a „gyönyörűséghez” nekem nincs érzékem.
120
Így hát pár napon át – legnagyobb örömömre! – az irodalommal tölthetem üres óráimat, melyeket mások a lehető legüresebb szórakozásokra fecsérelnek. Minden jót! (ford. Szepessy Tibor) ifjabb PLINIUS, Levelek, Budapest, 1981, 280.
3. Cassius Dio a játékrendezők nehézségeiről Cassius Dio, 60, 27, 1-2. Ennek az évnek a végén Valerius Asiaticus, másodízben és Marcus Silanus lettek a consulok [Kr. u. 46.]. Utóbbi kitöltötte hivatali idejét, amire megválasztották; Asiaticus ellenben, akit egy évre választottak meg, hogy feladatait ellássa – ahogy az másoknál is történt –, nem maradt a hivatali idő végéig, hanem önként feladta tisztségét. Ezt néhányan mások is megtették, de csak szegénységük miatt; ugyanis a cirkuszi játékok költségei jelentős mértékben megnőttek, mivel szabály szerint naponta 24 [fogat]versenyt rendeztek. (ford. Sz.B.) Quellen zum antiken Sport: griechisch/lateinisch und deutsch, MAURITSCH, Peter, PETERMANDL, Werner, WEILER, Ingomar, PLEKET, Harry Willy, 2012, 196-197.
4. Tertullianus a versenyzők megítéléséről Tertullianus, De spectaculis 22, 2-4. Hiszen ők maguk a látványosságok rendezőit és lebonyolítóit, a négyes fogatosokat, az ökölvívókat, a színpadi hősöket, a kocsihajtókat – akiknek a férfiak a lelküket, a nők még a testüket is odaadják, értük megengedik azt, amit megrónak – ugyanakkor, amikor felmagasztalják, lealázzák és megrövidítik őket, sőt nyilvánosan kárhoztatják, megbélyegzik, megfosztják a polgárjogtól, kirekesztik a tanácsból, letiltják a szónoki emelvényről, kizárják a szenátusból, a lovagok közül, s az egyéb tisztségekből, még bizonyos kitüntetésektől is megfosztják őket.
121
Micsoda lehetetlenség! Szeretik azokat, akiket megaláznak, megvetik azokat, akiket megtapsolnak, magasztalják a művészetet, a művészt kicsúfolják! Milyen ítélet ez, hogy azzal vádolják, amivel érdemeket szerzett? (ford. Vanyó László) Tertullianus művei, Budapest, 1986, 289-290.
5. Ammius Mercellinus a fogadókról Ammianus Marcellinus, 28, 4, 28-33. Most pedig térjünk rá a tétlenkedő, henye köznépre […] Ezek egész életüket borivással, kockavetéssel töltik lebujokba, mulatóhelyekre, színielőadásokra járnak. Nekik a Circus Maximus jelenti a templomot, az otthont, a népgyűlést, az vágyaiknak netovábbja. Csapatostul lehet őket látni a piacokon, keresztutakon, utcákon és más gyülekezőhelyeken, amint vitatkoznak egymással, miközben a többiek vagy az egyiknek, vagy a másiknak fogják pártját. Közülük azok, akik már életük végéhez közelednek, s korukra való tekintettel tekintélynek örvendenek, ősz hajukra és ráncaikra hivatkozva esküdöznek, hogy a birodalom romba dől, ha legközelebbi kocsiversenyen nem az a versenyző tör előre a sorompó mögül, akire ő fogadott, s utána – mintha megbabonázták volna – nagy ívben kerüli meg a jelzőkarót. Hol ennyire lezüllöttek az erkölcsök, ott nem lehet csodálni, hogy a lóversenyek várva várt napján már virradatkor hanyatt-homlok törtetnek az emberek, úgyhogy még a versenyre igyekvő kocsikat is elhagyják. Legtöbben, az esélyeket különbözőképpen latolgatva, álmatlanul töltik az egész éjszakát. (ford. Szepesy Gyula) MARCELLINUS, Ammianus, Róma története, Budapest, 1993, 499. AJÁNLOTT IRODALOM GEDEON Magdolna, Korunk gladiátorai, Kontroll (2004/1), 22-28. = http://www.oji.uszeged.hu/kontroll/pdf/kontroll2.pdf
122
FELHASZNÁLT IRODALOM AIGNER, Heribert, Zur gesellschaftlichen Stellung von Henker,
Gladiatoren und
Berufsathleten = Soziale Randgruppen und Außenseiter im Altertum: Referate vom Symposion „Soziale Randgruppen und antike Sozialpolitik” in Graz (21. bis 23. September 1987), hrsg. WEILER, Ingo, Graz, 1988, 201-220. BERNSTEIN, Frank, Ludi publici: Untersuchungen zur Entstehung und Entwicklung der öffentlichen Spiele im republikanischen Rom, Stuttgart, 1998. D[ecker], W[olfgang], Sport = Der Neue Pauly: Enzyklopedie der Antike, Band 11 Sam-Tal, (hrsg.) CANCIK, Hubert, SCHNEIDER, Helmuth, Stuttgart, Weimar, 2001, 838-846. ENGEMANN, Josef, Senat und Spiele in der Spätantike = Der gymnische Agon in der Spätantike, hrsg. GUTSFELD, Andreas, LEHMANN, Stephan, Gutenberg, 2013, 31-45. FRANCIOSI, Eugenia, Athletae, agitatores, venatores: aspetti del fenomeno sportivo nella legislazione postclassica e giustinianea, Torino, 2012. FORTUIN, Rigobert W., Der Sport im augusteischen Rom: philologische und sporthistorische Untersuchungen, (mit einer Sammlung, Übersetzung und Kommentierung der antiken Zeugnisse zum Sport in Rom), Stuttgart, 1996. FÖLDI András, Széljegyzetek egy könyv margójára, Budapesti Könyvszemle - BUKSZ (2007), 224-228. FRANCIOSI, Eugenia, Athletae, agitatores, venatores: aspetti del fenomeno sportivo nella legislazione posclassica e giustinianea, Torino, 2012. GAMAUF, Richard, Pro virtute certamen: Zur Bedeutung des Sports und von Wettkämpfen im klassischen römischen Recht = Sport und Recht in der Antike: Beiträge zum 2. Wiener Kolloquium zur Antiken Rechtsgeschichte 27.-28.10.2011, hrsg. Kaja HARTER-UIBOPUU, Thomas KRUSE, Wien, 2014, 275-307. GEDEON Magdolna, Az aedilisek és a cirkuszi játékok = „Dum spiro doceo”: Ünnepi tanulmányok Huszti Vilmos 85, születésnapjára, szerk. SÁRY Pál, SZABÓ Béla, Miskolc, 2000, 99-107.
123
GEDEON Magdolna, A nézőkre vonatkozó rendelkezések az antik Róma cirkuszaiban és amfiteátrumaiban, Publicationes Universitatis Miskolciensos, Sectio Juridica et Politica, 19 (2001), 101-115. GEDEON Magdolna, Az atléták helyzet a római jogban, Collectio Iuridica Univesrsitatis Debreceniensis 2 (2002) 7-23. GEDEON Magdolna, A cirkuszi játékok rendezésével kapcsolatos közjogi szabályoka köztársaságkori Rómában, Studia Iurisprudentiae Doctorandorum Miskolciensium 3 (2003), 113-130. GEDEON Magdolna, Az antik Róma sportjoga, Miskolc, 2005. HILPERT, Horst, Die Geschichte des Sportrechts, Stuttgart, 2011. HORSMANN, Gerhard, Die Wagenlenker der römischen Kaiserzeit, Stuttgart, 1998. HORSMANN, Gerhard, Bescholtenheit der Berufssportler im römischen Recht: Zur Bedeutung von ’artem ludicram facere’ und ’in scaenam prodire’ in den juritischen Quellen, Nikephoros 7 (1994), 207-227. HUMPHREY, J. H., Roman Circuses: Arenas for Chariot Racing, Berkeley, Los Angeles, 1986. JUNKELMANN, Marcus, Die Reiter Roms. Teil I. Reise, Jagd, Triumph und Circusrennen, Mainz am Rhein, 1990. KYLE, Donald G., Sport and Spectacle in the Ancient World, Malden, Oxford, Carlton, 2007. LUKAS, Gerhard, Der Sport in alten Rom, Berlin, 1982. PETERMANDL, Werner, Noch einmal zum ’Zuschauerkrawall’ von Pompeji = Antike Lebenswelten. Konstanz – Wandel – Wirkungsmacht. Festschrift für Ingomar Weiler zum 70. Geburtstag, hrsg. MAURITSCH, Peter, PETERMANDL, Werner, ROLLINGER, Robert, ULF, Christoph (Philippika. Marburger altertumskundliche Abhandlungen 25.), Wiesbaden, 2008, 179-190. Quellen zum antiken Sport: griechisch/lateinisch und deutsch, MAURITSCH, Peter, PETERMANDL, Werner, WEILER, Ingomar, PLEKET, Harry Willy, 2012. THUILLIER, Jean-Paul, Sport im antiken Rom, Darmstadt, 1999. WACKE, Andreas, Unfälle bei Sport und Spiel nach römischem und Geltendem Recht = Stadion 3 (1977), 4-43.
124
WALLNER, Christian, Soldatenkaiser und Sport, Frankfurt am Mian, 1997.
125
5. A KÖZÉPKOR ÉS KORAÚJKOR SPORTTAL KAPCSOLATOS SZABÁLYOZÁSA 5.1. „SPORT” A KÖZÉPKORBAN A középkori emberek életében a munka, az ünnep és a játék meghatározott sorrendben váltották egymást, anélkül, hogy különösebben elkülönültek volna egymástól. A játék és a „sport,” a mindennapi élet szokásos részei voltak, nem feltételezték a szabadidő meglétét, ugyanakkor elszakadást jelentettek a mindennapi munkától. Ahogy az élet valamennyi területén, a mozgásművészet körébe sorolható, és több-kevesebb joggal „sportnak” tekinthető tevékenységek vonatkozásában is alapvető tényező volt a társadalom rendi megosztottsága: főszabály szerint a nemesek a nemesekkel, a polgárok a polgárokkal, a parasztok sorstársaikkal mérték össze alkalomadtán erejüket és képességeiket. A testi aktivitás társadalmi- és foglalkozási rendek szerinti elkülönülése (annak ellenére, hogy a nemesség tagjai szívesen vettek részt más társadalmi osztályok sportos rendezvényein) még akkor sem szűnt meg, midőn a XV-XVI. században a társadalmi változások a „sport” területén is új jelenségeket indukáltak. A testgyakorlás és a versenyszerű megmérettetések – bármely társadalmi rend tagjairól is lett légyen szó – találkozási lehetőséget jelentettek az emberek számára, kifejezhették az emberek lakóhelyhez, társadalmi réteghez vagy rendhez tartozását. Ugyanakkor megjeleníthettek uralkodói reprezentációt, fegyvergyakorlatot, szerepet kaphattak bizonyos konfliktusok jogi megoldásában is (perdöntő párbaj), az unaloműzést is szolgálhatták és kielégíthették a verseny utáni szükségleteket is. Beleivódtak a mindennapokba, de egyúttal lehetőséget kínáltak az azokon való felülemelkedésre is. Fontos hangsúlyozni, hogy a középkor folyamán jelentkeztek olyan tendenciák, amelyek a játékok, versenyek (általában a testgyakorlás) „elsportosítása” felé mutattak. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a „sporttevékenységek” lassan elváltak a mindennapi élet történéseitől, civilizáltabbak lettek, vagyis az erőszak egyre inkább visszaszorításra került, és a megmérettetéseket egyre inkább szabályok közé szorították. Megfigyelhető egy fokozatosan
126
megjelenő, kezdeti racionalizálása a versenyeknek, valamint az, hogy a teljesítmények mérése is egyre inkább előtérbe került. Ezek a momentumok a modern sport kialakulása felé mutató tendenciákként értékelhetők, és megjelentek szinte valamennyi olyan vonatkozásban, amelyekről az alábbiakban szó lesz. A sokrétű, a középkor különböző szakaszaiban ismert „sportos” tevékenységi formák közül – az eddigiekhez hasonlóan az alábbiakban is – elsősorban a kompetitív rendezvényekre, megmérettetésekre koncentrálunk, melyek túlléptek a mozgás-centrikus fizikai teljesítmények összevetésének esetleges, spontán alkalmain.
A korai középkorban kevés olyan tevékenységről van adat, amely a sport fogalmának megfelelne. Az élet jórészt a létért folytatott küzdelem volt, így kevés tér maradt a sportnak. Ha esetleg valahol sportoltak, az könnyen csapott át erőszakba és tettlegességbe. Mivel a mindenkori uralkodók nem nagyon tűrhették, hogy alattvalóik összekülönbözzenek a különböző játékok során, fenyegessék a közbiztonságot és közrendet, a történészek általánosan abból indultak ki eddig, hogy jogi szempontból a középkor mindenekelőtt a sportolási tilalmak korszaka volt. Mint azonban alább látni fogjuk, nem ez volt az egyetlen kapcsolat a „sport” és a világi jogalkotók között. Persze az Egyház – mint a középkor fontos joghatósága – valóban inkább tilalmakkal jelentkezett, hisz a lovagokat szívesebben látta volna a Szentföldön a muzulmánokkal hadakozni, mint egymással küzdve a lovagi tornák helyszínén. Ugyanakkor voltak annak is nyomai – s ezek a folyamatok az idő múltával felerősödtek –, hogy a világi hatóságok a tiltáson kívül akár jogi eszközökkel is kísérletet tettek a sport iránti érdeklődés politikai hasznosítására, egyúttal a sporttevékenységek racionalizálására, akár bürokratizálására is. Bár az erre utaló nyomok már az érett középkorban is megfigyelhetők voltak, a középkor alkonyán a „sport” és „sportnak nem tekinthető” tevékenységek közötti határ élesebbé vált. A testnevelés, a mozgásjátékok és a „sport” olyan életterületekké kezdtek válni, amelyek saját szabályokkal rendelkeznek: az erőszak visszaszorítása, az egyes mozgásformák esztétikai jellegének előtérbe kerülése, a teljesítmények számszerűsített mérése és az esélyegyenlőség
127
megteremtésére tett első kísérletek, mind–mind a modern sportok kifejlődésének irányába mutattak. 5.2. A LOVAGI TORNÁK Ahogy a római gladiator-játékok vonatkozásában is, abban a kérdésben is két táborra szakadnak a sport- és művelődéstörténészek, hogy mennyire vonhatók a sport fogalma alá azok a feudális Európában mindenütt megtalálható küzdelmek, melyeket összefoglaló névvel lovagi tornáknak neveznek. A kérdés szakértőinek többsége minden további nélkül a középkor „vezető sportágának” tekinti ezeket a harci játékokat, mások azonban azon megfontolásból, hogy a tornák – legalábbis történetük egyes szakaszában sokszor, később esetlegesen – halálos balesetekkel jártak, úgy gondolják, ezek a küzdelmek nem tartozhatnak a mai értelemben vett sport fogalma alá. Amennyiben a sporttörténeti irodalmat mérlegre tesszük, azt láthatjuk, hogy a lovagi tornákat a szakemberek jóval nagyobb aránya tekinti a „sport” körébe vonhatónak, mint a gladiator-küzdelmeket. Azok az alábbiakban részletesen tárgyalandó tendenciák, amelyek a lovagi tornák késő középkori „elsportosítását” tükrözik, inkább afelé hajlítanak bennünket, hogy ezen küzdelmeket – legalábbis történetük kései szakaszában – jó szívvel az általunk alapul vett sport fogalmába tartozónak tekinthetjük. De mit is értenek a sporttörténészek lovagi tornák alatt? A legátfogóbb fogalom szerint a lovagi torna (tournoi, Turnier) „olyan nemesi vagy patríciusi lovas harci játék, melyet meghatározott szabályok szerint vívnak meg csapatokba szervezve vagy párviadalként éles vagy tompa fegyverekkel, s amelyhez hozzátartozik a formális meghívás vagy kihívás,” és amelyet kivételesen gyalogosan is meg lehet vívni” (Thomas). 2.1. TÖRTÉNETI KERETEK A késő Meroving- és a korai Karoling korban (VIII. század) Nyugat-Európában a társadalmi szerkezet jelentős változása volt megfigyelhető, ami a kibontakozó hűbéri állam szorosan rendekbe szervezett hierarchiájának kialakulását jelentette. Ekkoriban volt megfigyelhető a hadviselés módjának megváltozása is, melynek lényege az volt, hogy a nehéz páncélba 128
öltözött katonák mindent elsöprő lovassági rohama előreszegezett kopjával került előtérbe. Ezt a harcmodort viszont csak jól edzett, állandóan gyakorlatozó, és ennek érdekében minden más kötelezettség alól mentesített elitréteg tudta sikerrel alkalmazni. Ezért indult meg a lovas katonák hűbéri rendszerbe való beépítésének folyamata, az ellátásukat biztosító birtokadomány révén. Az éles helyzetekben való sikeres helytállás érdekében azonban a lovasoknak állandóan gyakorolniuk kellett fegyvereik használatát és az egységes harci fellépés fogásait. Ahhoz, hogy a lovasok nagyobb formációkba szervezve is hatékonyak legyenek, nagyon fontossá vált már a korai időkben (IX-X. század) a taktikai mozzanatok (exercitii gratia) begyakorlása. Ezen igénynek tettek eleget már a középkor korai szakaszában – egyes krónikák szerint már 842-ben, Kopasz Károly idején – bizonyos hadi játékok (ludi equestres), amelyeken egész hadseregek, nagy csapattestekben operáló csapatok készülhettek fel a lovas hadviselésre. Egyes híradások több ezer lovas együttes gyakorlásáról szólnak a IX. században is. Utóbb, a XI. században egy új hadi taktika alakult ki, amely zárt, lándzsákkal felszerelkezett, korlátozott létszámú lovascsapatok önálló koordinált mozgására épült. Az ezen harcmodor során alkalmazott nemesi páncélos lovasok viszonylag széles rétege, amelybe valamennyi nemesi rend tagjai beletartoztak, alkotta a középkori lovagságot. A lovagság nem csak hadi-, hanem sajátos kulturális szerepe miatt is jelentős szerepet töltött be a középkori NyugatEurópa történetében. A lovagsággal együtt a XI. század közepén a lovas küzdelmek egy új formája jelent meg, mely lovas harci játékokat lovagi torna elnevezéssel (tournoi, torneamentum, hastiludium) kezdték illetni. Az új „találmány” egy emberöltő alatt nagy népszerűségre tett szert Észak-Franciaországban és a XII. századtól Európa nyugati felén (sokszor az egyes államok érintkező határterületein), sőt a keresztes hadjáratok közvetítése révén máshol is szokásossá váltak ezek a tornák. Létrejöhettek a résztvevők improvizációja révén, eseti jelleggel vagy szervezett alapon. Az első hírek az új típusú lovagi harci játékokról tehát a XI. század második feléből maradtak fenn Franciaországból. Valószínűleg itt alakultak ki ezek az új harci játékok, és innen terjedtek el a szomszédos fejedelemségekbe. A Chronicon Turonense szerint egy Gottfried de Preully nevű lovag (1066) találta ki a tornákat azzal, hogy a korábbi lovas játékokat szinte
129
újjá alkotta. A lovagi torna az ő kezdeményezése nyomán indult hódító útjára. Angliában az első tornára 1141-ben került sor, míg a német területre szintén a XII. század közepén juthatott el (bár sokan – Freisingi Otto krónikájára hivatkozva – úgy tartják, hogy az első német tornát már 1127-ben Würzburg kapui előtt megrendezték, tyrocinium elnevezéssel.) Az bizonyos, hogy a német területeken eleinte, a XII. század végéig, a tornák rendezése elsősorban a nemesség, a lovagok magánkezdeményezésén alapult, a század végén azonban a fejedelmek is felkarolták a viadalokat. Ugyanúgy, mint máshol is, az uralkodók ekkoriban még fontos katonai jelentőséget tulajdonítottak a tornáknak, s azokat elsősorban a páncélos lovagok egy csapattestben való fellépése begyakorlását szolgáló rendezvényeknek tekinteték. A XII. század végén a német birodalmi gyűlések alkalmával (Mainz, 1184, 1188) rendezett tornákat ugyanakkor már a nagyfokú ritualizáltság jellemezte. Kötelező volt a (játék)szabályok előzetes rögzítése, a formális meghívás, a szabványos küzdőtér kialakítása és döntőbírók alkalmazása, a győztes döntőbíróság általi kikiáltása, a bajnok megünneplése és a díj egy tekintélyes hölgy általi átadása. A tornák első évszázadában a harci játék és a (politikai vagy más okokból vívott) komoly küzdelem között sokszor nagyon keskeny volt a határvonal, ami sok sebesüléshez és halálesethez vezetett. Ennek megelőzése érdekében – mint alább részletesebben is látjuk majd – 1130 után mind az egyházi, mind a világi jog kísérletet tett a tornák betiltására. A tornák elterjedésében nemcsak az uralkodók által felismert közvetlen katonai haszon játszott szerepet, hanem mindenképpen jelentős indikátora volt a tornák elszaporodásának a lovagok hírnév utáni vágya is, amelyet kielégíthetett a részvétel és a kitűzött díjak esetleges elnyerése. A tornasiker kiemelte sorstársai közül a lovagot, és az annál inkább bizonyította bátorságát, valamint rátermettségét, minél több veszélyt rejtett magában a viadal. Ennek megfelelően – az egy idő után a tornákon megjelenő szegény és kiegészítő jövedelemre vágyó lovagok mellett – elsősorban a fiatal, még nem házas lovagok voltak azok, akik – akár egyegy jelentősebb, szintén tornabarát főúr kíséretének tagjaiként – a XII-XIII. században tornáról tornára jártak. A csoportos küzdelmek során az adott hűbérúr lovagjai saját csapatban küzdöttek meg más csapatokkal. De ismertek olyan lovagcsoportok is, akik társaságként
130
léptek fel a tornákon vagy a magánháborúkban, és közösen biztosították megélhetésüket életük egy bizonyos szakaszában. Különösen a virágzó középkorban volt fontos, hogy a tornák lovagi résztvevői kötelezzék magukat, hogy megőrzik az ún. torna-békét, vagyis a torna idejére felfüggesztik egymás között a – szinte állandóan fennálló – bosszúhadjáratokat. A tornák fénykorának a XII-XIII. századot tekinthetjük. A XII. század ’70-80-as éveiben pl. Észak-Franciaország területén átlagosan kéthetente került sor egy-egy lovagi tornára. A XIII. századtól kezdődően a tornák egyre inkább társadalmi eseményekké, udvari ünnepekké, a lovagi-udvari nemesség önkifejezésének eszközévé kezdtek válni. Ugyanakkor ekkortól kezdve jobb lett a tornák szervezése, a tornákat már nem szabad mezőkön, hanem erre a célra előkészített küzdőtereken rendezhették meg. Ezáltal a korábban az eseményeket csak távolról követő közönség közelebb kerülhetett az eseményekhez. Mint alább látjuk majd, ebben a korban alakultak ki mind a csoportos-, mind a páros küzdelmek kapcsán az egyre szigorúbb szabályzatok, amelyek betartása felett tapasztalt lovagok és a heroldok őrködtek. Valamivel később azonban a tornák rendezése meglehetősen költséges vállalkozássá vált. A költségek miatt a XIII-XIV. századtól csak gazdag főurak és uralkodók engedhették meg maguknak a tornák rendezését, s ezek az alkalmak jól szolgálták a rendezők tekintélyének és hírének növelését, tehetősségének és nagyvonalúságának propagálását. A tornák rendezésével az uralkodók és a gazdag főnemesek tulajdonképpen egyfajta részesedést nyújtottak a nemesség lovagi rétegének a vagyonukból. Mivel a nagyobb eseményeken megjelenő lovagok, szolgáik és a lovak elhelyezése a legtöbb vár vagy kastély befogadóképességét meghaladta, a XIV. századtól kezdve a nagy tornák jórészt a városokba költöztek, bár továbbra is rendeztek küzdelmeket nyílt mezőkön is. Forrásaink szerint a városokban rendezett tornák sok esetben olyan kereskedők, pénzemberek, valamint más személyek gyülekező helyévé váltak, akik nyereséget reméltek a lovagok összejövetelei kapcsán. Kereskedők biztosították az élelmezést és az élvezeti cikkeket, kereskedtek lovakkal és lovagi felszerelési tárgyakkal, pénzt kölcsönöztek a megszorult
131
lovagoknak, vagy váltságdíjat közvetítettek. Ugyanakkor természetesen egyes tornák jelentős kulturális eseményt is jelentettek, ahol művészek is találkozhattak és hasznosíthatták tudásukat. Fontos ugyanakkor megjegyeznünk, hogy az érett középkorban a lovagi tornák korántsem voltak csak tisztán lovagi-udvari és csak tisztán nemesi rendezvények. Már a XII. századi Angliából vannak híreink arról, hogy a londoni polgárok a városon kívül lovasjátékokat rendeztek a harci cselekményeket leképezve (simulacra belli). A XIII. századtól hasonlóképp Európa más nagyobb városaiban is hozzátartozott a polgárság ünnepeihez a lovas- és fegyverforgatási tudás harci játékokban való összemérése. Vagyis kialakult a tornák egy városi, patríciusok által űzött változata is. Ez világosan kifejezi a késő középkori városi vezető rétegek azon törekvéseit, hogy minél inkább hasonuljanak a nemesi arisztokrácia életformáihoz. Sőt a lovagi tornákon kialakult formaságokat még a városi iparos legények is utánozták pl. botvívó küzdelmeik során. A XIV. századig a tornákon használt fegyverek nem különböztek a harctereken használtaktól, tehát a tornákat a háborúra való felkészülés eszméje legitimálta. Ezen század végétől – a hűbéri társadalom felgyorsuló hanyatlásával együtt – Európa-szerte bomlásnak indult a lovagság intézménye is. A XV. században a puskapor és a lőfegyverek feltalálásával, a gyalogos (zsoldos)hadseregek uralkodóvá válásával a páncélos hadviselés és a lovagság eszméje felett eljárt az idő. A hagyományok erejét mutatja azonban, hogy a lovagi tornák nem tűntek el, hanem jelleget váltva még inkább „sport jelleget” öltöttek. A lovagi játékok ezen, a XV. századtól bekövetkező „elsportosodásának” a következő jelei voltak: o a korábbiaknál is részletesebb írásbeli szabályok alakultak ki, és – bár változatos formában – megjelent ezen szabályok betartásának bizonyos felügyelő személyzet és tornabíróság általi biztosítása; o viszonylag hatékony biztonsági intézkedések bevezetése (sérülés, vagy lóról való lezuhanás esetén a küzdelem felfüggesztése); o speciális tornafelszerelések kifejlesztése, melyeket a harci cselekmények során már nem lehetett volna használni;
132
o az egyéni küzdelmek jelentőségének megnövekedése. Ugyanakkor a rendezvények egyre inkább teátrálisakká váltak, és bizonyos formáikban kifejezetten a látványosság vált elsődleges követelménnyé, ahol már nem a résztvevők harci technikája és rátermettsége, hanem ruházatuk és fegyverzetük állt az érdeklődés középpontjában. A „sportértékkel” rendelkező és lovagi „cirkusz-jellegű” rendezvények a XVI. században egymás mellett léteztek, gyakran ugyanazon udvari ünnepség programjában.
Történeti összegzésként elmondható, hogy a lovagi tornák fejlődése a harci játékok felől az udvari ünnepségek felé mutatott. Míg a XI-XIII. századok közötti virágzásuk mögött a tényleges háborús igények és a lovagok sajátos életmódja, valamint társadalmi és kulturális beágyazottsága húzódott meg, az ezt követő két évszázadban (XIV-XV. század) megfigyelhető volt, hogy a lovagi tornák a különböző alkalmakból rendezett ünnepségek elengedhetetlen szórakoztató elemévé váltak és (egy a mi sportfogalmunkhoz közelítő) „sporttá” szelídültek (ami azonban esetleges veszélyességét persze nem csökkentette). A XVI. században pedig már egyre inkább a tornák látvány- és szórakoztató funkciói domborodtak ki, s a korábbi kemény küzdelmek helyébe olyan versenyváltozatok léptek, amelyeknek már nem sok közük volt a veszélyes harci sporthoz. A lovagi tornákból leszármazó ezen játékoknál az ügyesség került előtérbe a nyers erő helyett, és sokszor már nem is egymás ellen küzdöttek a felek, hanem bábukon, képeken kellett elérni a találatokat, vagy egy zsineggel két oszlop közé kifeszített gyűrűt kellett eltalálniuk a lovagok játékos utódainak. 5.2.2. A LOVAGI KÜZDELMEK KÜLÖNBÖZŐ FORMÁI A történészek három fő formáját különböztetik meg a lovagi tornának, mely formák a középkor derekán kristályosodtak ki (fenntartva, hogy az életben nagyon sok változata volt elképzelhető a megmérettetéseknek a felek megállapodása vagy a tornát meghirdetők szándéka szerint). A három fő alaptípus a következő volt:
133
•
a csataszerű tömeges- vagy csoportos küzdelem (mele, turnei, Turnier);
•
a gyakorlási célú csoportos gyakorlat (bohordicum, quintaine, Buhurt);
•
a páros küzdelem (joust, Tjost, Gestech).
Utóbbi két vonatkozásban a tornák beépültek a középkor udvari-lovagi ünnepségeinek rendjébe. A háborús előkészületeket szolgáló pragmatikus funkció mellé egy szórakoztató vonatkozás lépett. A küzdelmek említet első két típusa a korai manőverező jellegű harci gyakorlatokból alakult ki. a. Az elsőként említett mele vagy turnoi teljes harci felszerelésben a valódi harchoz nagyon közel álló küzdelem, szabad területen zajló lovascsata volt, amely általában azonos számú csapatok között folyt. (Franciaországban ezt nem mindig tartották be.) Ezeknél a küzdelmeknél az ellenfelek először lándzsával támadták egymást, majd hosszan küzdöttek kardjaikkal előbb lovon, majd gyalogosan. Akkor is így zajlott a küzdelem, ha 30, vagy ha 100 lovag vett részt a viadalban. Ezeket a viadalokat rendszerint a városok előtt elterülő térségen rendezték. A zárt lovas alakzatok taktikáját egy parancsnok határozta meg. A csapatmozgások elülte utáni emberember küzdelem lényege az volt, hogy a lovag minél több ellenfelét vesse ki a nyeregből, tegye harcképtelenné vagy ejtse foglyul. Aki a lándzsás összecsapás után küzdőképtelenné vált, azt fegyvernökei kivihették a küzdőtérről, de lova, fegyverzete vagy ő maga legyőzője zsákmánya, illetve foglya lett. Ha azonban a nyeregből kivetett lovag még nem vált harcképtelenné, ellenfele is leszállt lováról és gyalogos harccal folytatták a viadalt. Aki ebben a csoportos küzdelemben egyik ellenfelét legyőzte, újabbat keresett. Általában – kisebbnagyobb megszakításokkal – sötétedésig folyt a viadal, de vannak hírek több napon át folyó csatákról is. A megállapodástól vagy meghirdetéstől függően az a csapat nyert, amelyiknek több tagja maradt állva, vagy amelyik elfogta az ellenfél vezérét, vagy kiszorította ellenfelét a küzdőtérről. Eleinte a csoportos küzdelemben résztvevő lovagok előre meghatározott rend nélkül rohantak egymásnak, később azután pontosan felosztották, ki kivel vív meg, és ezzel a „Turnier” tulajdonképpen tömeges páros küzdelemmé alakult át. (Vö. forrás 1.)
134
b. A Buhurt inkább fegyveres játéknak volt tekinthető, amelynél nem volt szó az ellenfél foglyul ejtéséről vagy lovának, fegyverzetének zsákmányként való megszerzéséről. Háborúhoz hasonló előkészületek nélkül, tisztán a gyakorlás céljából, vagy bizonyos értelemben üdvözlő parádé okán végezték az ilyen gyakorlatokat, amelyek egy ütközet képét nyújtották, hisz a harcosok itt is lándzsával, tompa karddal és fabuzogánnyal harcoltak, de a következmények jóval szelídebbek voltak. A buhurt páncél nélkül is megrendezhető volt. c. A Tjost páros küzdelem volt, amikor két lovas lándzsákkal csapott össze. Magyarul kopjatörésnek nevezzük. A nem veszélytelen összeütközés következményeinek csökkentése érdekében a XIII. századtól a tornalándzsa nyelét félig befűrészelték, vagy üregesen képezték ki, és a lándzsák hegyét egy háromágú fémkoronával helyettesítették, hogy a szúrt sebek kockázatát csökkentsék. A lándzsa általában az összecsapáskor eltört, de a gyakorlottabb lovagok arra is képesek voltak, hogy ellenfelüket ilyen eszközzel is kivessék, kiemeljék a nyeregből. Az egyes összecsapás-típusok egymáshoz való történeti viszonyával kapcsolatban az állapítható meg, hogy a XIII. századig a lovagok általában valamennyi formában megmérették magukat egy-egy torna alkalmával. A franciáknál azonban már a XII. század végétől megfigyelhető, hogy a párharcok specialistái gyakran távol maradnak a csoportos küzdelmektől, s a XIII. század közepétől egyébként is kezdett elválni egymástól a csoportos Turnier, és páros küzdelem, a Tjost. Ekkortól kezdték a páros küzdelmeket, ahol az egyéni képességek jobban középpontba állíthatók, valamivel magasabbra értékelni, s ekkoriban kezdett el kialakulni az ilyen jellegű összecsapások sajátos – a csoportos küzdelmek csataterétől elkülönülő – küzdőtere is. A
csoportos
küzdelemtől
a
párharcok
felé
való
elmozdulás
egyrészt
bizonyos
specializálódásnak, másrészt az egyszerűsítési törekvéseknek és annak a jele volt, hogy egyre nagyobb igény mutatkozott a küzdelmek regulák közé szorítására. Ekkoriban kezdték szabályozni előbb egyedi megállapodásokban, majd a (verseny)kiírásokban, hogy hány lándzsatörésre kerülhet sor az egyes párok között (3-6 lándzsa). Az ilyen törekvések – mint azt említettük és még részletesen tárgyaljuk – a páros küzdelem „sport” jellegének kidomborítását jelentették, ami a XIV. század végétől jelentkezett.
135
A páros küzdelmek esetében azonban a XIV-XV. századtól – a felek közötti megállapodásoknak megfelelően – egyre gyakoribbá váltak az éles lándzsákkal vívott küzdelmek is, amelyek a résztvevők különös bátorságát voltak hivatottak bizonyítani. Németül az ilyen küzdelmeket nevezték „Rennen”-nek. Az „elsportosított” páros küzdelem és az éles fegyverekkel vívott harc egymás mellett élése mutatja a középkor végének kettősségét, egyrészt a harcos lovagi hagyományok melletti konzervatív kitartást, másrészt pedig az innovatív modernizációt. 5.2.3. AZ ÁLLAMI (ÉS EGYHÁZI) JOG BEAVATKOZÁSA Mint már említettük, a sport és a jog kapcsolatával és történetével foglalkozók a középkor forrásaiban szinte kizárólag a különböző „sporttevékenységekkel” kapcsolatos tilalmakat emelik ki. Az állami és egyházi felsőség ezen negatív viszonyulását különösen igaznak tekintik a lovagi tornákra, mivel tilalmazó rendelkezések valóban nagy számban születtek mind a katolikus egyház, mind a különböző uralkodók és fejedelmek részéről az érett középkorban. Mint azonban látni fogjuk, az állami jogszabályok nemcsak tiltó célzattal foglalkoztak a lovagi tornákkal, hanem szabályozták is őket, s ezen – elsősorban az angol uralkodók gyakorlatában megjelenő – normák segítségével megkísérelték egyrészt politikai célok, másrészt a közbiztonság megerősítése érdekében bizonyos kontroll alá helyezni a lovagi küzdelmeket. 5.2.3.1. Tilalmak Számos irodalmi forrás és korabeli történeti munka igazolja, hogy a XI-XII. századi lovagi tornák rendkívül kemények és eseménydúsak voltak, melyek során a lovagok valamennyi harci képességüket kifejezésre juttathatták. Ezt mutatják a gyakori halálos sérülések, melyek különösen a XII. század folyamán viszonylag gyakran megestek a tornákon. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy az Egyház tilalmak sorával lépett fel a tornákkal szemben. Az Egyház a XII. század óta törekedett a lovagi tornákat büntetőjogi tilalmak révén visszaszorítani. Az Egyház a lelki békét veszélyeztető, a testi erőt és képességeket a
136
büszkeség tárgyának tekintő rossz szokásként fogta fel a tornákat. Szinte kizárólag az egyetemes vagy más zsinatok alkalmával születő pápai rendelkezések voltak ezek, melyek azzal fenyegették a tornák során elesetteket, hogy megtagadják tőlük az egyházi, a megszentelt földbe való temetés lehetőségét. Az első ilyen jellegű intézkedéseket a II. Ince pápa alatt 1130-ban és 1148-ban tartott clermonti, illetve reimsi regionális zsinatok mondták ki. A clermonti rendelkezés megtiltotta „ama utálatos vásárok megtartását, amelyeken a lovagok szokásuk szerint összegyűlnek, hogy összemérjék erejüket és merészségüket, ami nem ritkán emberek halálához és a lelkek nagymértékű veszélyeztetéséhez vezet.” Az Egyház inkább a keresztes háborúk felé kívánta terelni a lovagok harci kedvét. A II. lateráni zsinat (1139) az egész keresztény világra kiterjesztette a tilalmat, s a III. zsinat (1179) megismételte ezt, bűncselekménynek minősítve a tornákon való fellépést. Német területen a magdeburgi érsek üldözte először a „pestifer ludus torneamentorum”-ot 1175-ben, aki a lovagi játékok valamennyi résztvevőjét Szászországban egyházi átokkal sújtotta, és a fejedelmeket megeskette a szent ereklyék felett, hogy lovagjaikat nem engedik e rendezvényekre. Indokolásul az emberéletben esett károk és más, a tornákhoz kapcsolódó káros jelenségek szolgáltak. A tulajdonképpeni oka a tilalomnak azonban az volt, hogy a lovagokat inkább a keresztes-hadjáratokon látták volna szívesebben. Ez nyilvánvalóvá válik III. Ince egyik bullájából, melyet 1215-ben adott ki (Ad liberandam Terram Sanctam). Ez 15. szakaszában a tornák tilalmát mondta ki – bár mindössze három évre – abból a célból, hogy a keresztes hadjáratok elől elhárítsa az akadályokat. A XIII. században és XIV. század legelején az egyházi jogalkotás odáig jutott, hogy a tornák rendezését is általánosan, kiátkozással és interdiktummal sújtotta, mivel ezen rendezvények akadályozhatták a keresztes hadjáratokat. A tilalmak általában meghatározott időtartamra, vagy behatárolt földrajzi területekre, államokra vonatkoztak, és idővel visszavonásra is kerültek, hosszabb távú jogi hatásuk nem volt az egyházjog keretein belül sem. 1260-ban a bordeaux-i területi zsinat pl. két év időtartamra tiltotta be a tornákat, külön szankció megjelölése nélkül. 1312-ben Kelemen pápa a vienne-i zsinaton Franciaország,
137
Anglia, Németország és néhány más ország területén tiltotta meg a pápai kiátkozás terhe mellett a tornák rendezését. Ugyanakkor az egyházfők céljuk elérése érdekében hatni kívántak a világi uralkodókra is: ismerünk olyan pápai levelet, amely három éves időtartamra (1274-76 között) arra szólította fel Habsburg Rudolfot, hogy akadályozza meg a lovagi tornák megrendezését. Az egyházi tilalmak, a kiátkozás veszélye azonban nem tartották vissza a lovagokat a tornákon való fellépéstől. Hiszen a lovagi tornák jelentős társadalmi eseménynek számítottak, s a nemességre és a lovagságra továbbra is nagy vonzerőt gyakoroltak a harci játékok, hiszen a torna lehetőséget kínált a lovag számára, hogy megmutassa tudását a lovak és fegyverek kezelésében, valamint bizonyítsa bátorságát és önuralmát is. A tilalmak eredménytelenségét a világi fejedelmek által kibocsátott tilalmak nagy száma is mutatja. A francia királyi tilalmak (1250 és 1296 között több ilyen született, majd még 1304-, 1311-, 1312-ben is) meddőnek bizonyultak. II. Edward angol király (1307-1327) maga – állítólag – negyven ízben bocsátott ki tiltó rendelkezést, igaz ezen tiltásoknak már inkább belpolitikai okai voltak. Végül a kánonjogi tilalmat, a büntetéssel való fenyegetést 1316-ban IV. Fülöp, francia király (1285-1314) korábbi követelésének megfelelően XXII. János pápa uralma alatt (1316-1334) oldották fel, mivel a szankciók miatt egyre több lovag kényszerítve látta magát arra, hogy letegye a cingulum militarét, és ezáltal kiestek a keresztes hadjáratok potenciális résztvevői közül. Európa egyes országaiban az egyházi tilalom megszűnése után is meg-megjelentek időszakos tiltások a világi jog szabályai szerint, s ezek csak a tornák XVI. századi elhalása után veszítették el jelentőségüket. 5.2.3.2. Angol állami ellenőrzés Az állami jog befolyásának egy másik típusát jelenítette meg a lovagi tornákkal kapcsolatban két angol uralkodó, I. Richárd (1189-1199) és I. Edward (1272-1307) azon törekvése, hogy ne az Egyház által sugallt tilalmak, hanem a tornák szabályozása révén érvényesítse akaratát.
138
Az európai történelemben más országokban nincs ezekkel párhuzamba állítható állami szabályozás. I. Richárd (aki maga is több tornán vett részt életében) 1194-ben a canterbury érseknek címzett utasításában arról informálta az érseket, hogy országában öt helyen engedi meg lovagi tornák rendezését. Közölte, hogy három grófot jelölt ki, akik felelősek lettek a rendelkezések betartásáért. A rendelet „nevezési díjakat” állapított meg mindazok számára, akik egy-egy tornán részt kívántak venni: egy gróf 20 márkát, egy báró 10-et, egy földbirtokos nemes 4-et, míg egy földnélküli lovag 2 márkát volt köteles fizetni. Az érseket arra kérte, hogy nevezzen meg két hivatalnokot és két lovagot, akik felelősek lesznek ezen díjak beszedéséért, és kiveszik a torna résztvevőitől a kötelező esküt. Ezen esküvel a tornára jelentkező kötelezte magát, hogy sem a tornára utaztában, sem a visszaúton nem vesz el sem élelmet sem más dolgot fizetés nélkül, betartja a király (különösen a király erdeinek és vásárainak) békéjét, és jövet és menet tartózkodik azok ellen fegyveresen fellépni, akikkel magánháborúban áll. Aki megtöri a békét, azt észre téréséig be kell csukni. Továbbá kimondta a rendelkezés, hogy külföldiek nem vehetnek részt a tornákon. Richárd ezen támogató hozzáállása a tornákkal szemben abból a tapasztalatból fakadt, hogy szerinte
a franciák jóval harcra készebbek, mint az ő angol nemesei, és ez a tornák
gyakorlatára vezethető vissza. Emellett a béke és nyugalom biztosítása, valamint a királyi erdők védelme vezette a rendelkezés kibocsátásában. Ugyanakkor a kinevezett grófok egy olyan ellenőrző bíróság személyi magját képezték, akik nem csak a tornák felügyeletében, de a fegyveres nemesi csoportok mozgásának ellenőrzésében is szerepet kaptak. Mind e mögött azon a politikai szándék húzódott meg, hogy a király ellenőrizni akarta a nemesi összejöveteleket. I. Edwardnak, aki királlyá koronázása előtt szintén tornákat látogatott, teljesen más célja volt az általa kiadott, a lovagi tornákat érintő rendelkezésével. Míg Richárd rendelkezésének úgy tűnik az volt a célja és eredménye, hogy – legalábbis elvileg – a tornák megrendezését királyi engedélyhez kösse, addig Edward elsősorban abban volt érdekelt, hogy fenntartsa a rendet azon lovagok között, akik egy-egy tornán megjelennek. Edward rendelete (Statuta Armorum) minden valószínűség szerint 1292-ben született, és a tornák lebonyolításával kapcsolatos
139
(tulajdonképpeni verseny- és játék) szabályokat tartalmazott. A legfontosabb szabályok a következők voltak: o Bármilyen rangú is legyen, egyetlen résztvevő sem vihet magával háromnál több segítő lovagot és apródot a küzdelembe, s az apródok egyikének mindig magánál kell hordania ura címerpajzsát, hogy az felismerhető legyen. o A segítők és apródok nem hordhatnak magukkal sem éles kardot, sem kést, sem bunkót, hanem csak „tornakardot.” o A segítő lovagnak nincs megengedve, hogy harc közben egy lovagot levessen a lováról. o A nézők közül senki sem hordhat magánál fegyvert, és nem viselhet páncélzatot. o Az istállószolgák és lakájok sem hordhatnak maguknál semmilyen fegyvert vagy köveket, és a heroldok sem rejthetnek kabátjuk alá semmiféle fegyvert. o Amennyiben a rendezvényhez bankett is járul, azon csak a tornán résztvevő lovagok jelenhetnek meg, egy-egy szolga kíséretében. A szabályok betartására egy bizottságnak kellett felügyelnie. A király célja elsősorban annak megakadályozása volt, hogy a csoportos lovas küzdelmekbe illetéktelen személyek is beavatkozhassanak, illetve a nézők közötti viszálykodás lépjen fel. Mindkét angol törvényben közös az ellenőrzés királyi kézbe vételének és mindenekelőtt a béke megőrzésének a szándéka. E királyok egyszerűen meg akarták akadályozni, hogy a fegyveres nemesség részérdekei érvényesítése érdekében a tornák ürügye alatt a királyi jogokat megsértse, illetve lehetőséget kapjon az uralkodó elleni szervezkedésre. Mint az angol történelem későbbi eseményei megmutatták, az uralkodóknak volt is mitől tartaniuk. Az, hogy egyes későbbi királyok, III. Henrik (1216-1272) és a már említett II. Edward (1307-1327), gyakran kényszerültek – általában természetesen eredménytelenül – betiltani a lovagi tornákat, mutatja, hogy ezek az alkalmak a nemesség nem csupán sport-, hanem politizálási szenvedélyeit is kielégíthették, és a tornák valóban veszélyt jelenthettek az ország békéjére és az ország kormányzására.
140
Ugyanakkor I. Richárd és I. Edward ellenőrző politikája és az, hogy maguk vállalták korukban a lovagi tornák többségének a védnökségét, sokkal eredményesebb hozzáállásnak tekinthető, mint utódaik összes tiltó rendelkezése. 5.2.4. A TORNÁK VERSENY- ÉS JÁTÉKSZABÁLYAI ÉS AZOK FEJLŐDÉSE Mint már többször hangsúlyoztuk, a középkori lovagi tornák a lovasok harci gyakorlataiból (exeritium militaris) nőttek ki. Ennek megfelelően kezdetben a tornákkal kapcsolatos szabályok meglehetősen egyszerűek voltak, s csak arra irányultak, hogy a résztvevők egyben- és életben maradását, valamint az értékes lovak sértetlenségét valamiképpen biztosítsák. Idővel változott a tornák jellege, és egy ünnepi harci játék képét öltötte magára, amelyben azonban a játék és az életveszély továbbra is kéz a kézben jártak. Így a kezdetben a résztvevők megállapodásain, majd a rendezők által meghirdetett egyszerű normákon alapuló küzdelmek szabályrendszere is szükségszerűen egyre bonyolultabbá vált, és magába kezdte foglalni mindazokat a rendelkezéseket, melyeket mai szemmel verseny- és játékszabályoknak tekinthetünk. Az egyre bonyolultabbá váló, szájról-szájra, heroldról-heroldra hagyományozott, vagy esetlegesen írásba foglalt szabályzatok egyrészt a torna megszervezésére, a résztvevők exkluzivitásának biztosítására, valamint a tornák lovagi eszmerendszerének megóvására vonatkozó (verseny)szabályokat foglaltak magukban. Másrészt a korrekt fegyverzettel és harci fogásokkal, a megfelelő szünetek biztosításával, a nem megfelelő harci technikák leminősítésével és tilalmával, később a találatok értékelésével, valamint a győztesek győzelmi prémiumaival és a veszteseket sújtó anyagi következményekkel kapcsolatos (játék)szabályokat listázták fel. A XV. században aztán már az írásba foglalt és az érdeklődők között kéziratban, majd nyomtatásban terjesztett rendtartások kísérelték meg a legfontosabb rendelkezéseket összefoglalni.
141
Ezek közül az egyik legismertebb, az a würzburgi Turnierordnung, amely egy 1479-ben ott rendezett torna kapcsán tartalmaz 20 szakasznyi rendelkezést, melyek a tornához bocsátás feltételeit, a megkívánt felszerelés – különösen a kardok – részletes leírását tartalmazták. De a szabályok rekonstruáláshoz felhasználhatók akár a korabeli lovagregények, valamint a (német) tornatársaságok szabályzatai és a késő-középkorban felvirágzó torna-irodalom termékei is. 5.2.4.1. Versenyszabályok Az idők folyamán a viadalra kész lovagok spontán és szűk körű találkozóiból – amilyenek a XI. századi tornák eleinte lehettek – társadalmi eseménnyé fejlődtek a lovagi játékok. Ezért nagyon fontosnak tekinthető az a fejlődés, amelyen a tornák megszervezésével kapcsolatos szokások és írott szabályok keresztülmentek a középkor századai során. 5.2.4.1.1. A tornák rendezése A tornák rendezésének egyik legfontosabb momentuma volt az alkalom meghirdetése a potenciális résztvevők között. A XII. században, amikor a tornák nagyon gyakoriak voltak (és a világi és egyházi hatalmak rossz szemmel nézték a játékokat) általában kisebb körben hirdették meg a viadalt az adott környék tornákért lelkesedő lovagsága körében, igaz ebben az időben ezek a nemesek – mint egy-egy nagyobb hűbérúr kíséretébe tartozó lovagok – keresték is ezeket az alkalmakat. Ekkoriban az volt Európa-szerte a jellemző, hogy egy-egy uralkodó vagy nagyúr saját „torna-csapatot” tartott fenn, így viszonylag egyszerű volt a következő alkalomra odacsábítani a harcolni vágyókat. Ekkoriban olyan gyakoriak voltak egyes vidékeken a tornák, hogy az egyik végeztével már siethettek is a másik hűbérúr által rendezett újabb viadalra a harcosok. A XIII. században egyes tornabarát ifjú uralkodók – lovagcsapatuk kíséretében – szabályos torna-túrákat tehettek pl. Franciaországban (1260-ban a későbbi I. Edward angol király több lovát és felszerelését is elveszítette egy ilyen túra alkalmával.) Azt mondhatjuk, hogy a helyi nemesek egyes vidékeken feltörő lelkesedése tornák egész sorát hívta életre, akár hosszabb időtávra is. 142
A XIII-XIV. században egy-egy befolyásos hűbérúr érdeklődése, illetve bizonyos spontán nekibuzdulás a lovagok részéről elegendő volt ahhoz, hogy tornák sorozata kerülhessen megrendezésre. S ez szinte valamennyi vezető európai fejedelemségben megfigyelhető volt Kelettől Nyugatig, Déltől Északig. Egy német krónika szerint „a lovagurak és szolgáik az egész országban tornák sokaságát tartották.” A tornák sorozatának fenntartását szolgálta a XIV. században feljegyzett azon német szokás, hogy az adott torna legjobbjának választott lovag a „dank” elnevezésű díj mellé abban a megtiszteltetésben is részesült, hogy adott határidőn belül újabb viadalt rendezhetett. Más lett a helyzet a késő középkor folyamán, midőn a tornák Európa-szerte jóval ritkábbak lettek, s ez a tornák meghirdetésének módját is megváltoztatta. Ekkoriban már heroldokat küldtek ki, akik sorba járták a potenciális résztvevők kastélyait, azért hogy a fejedelmi viadalok időpontját, helyét és szabályait meghirdessék. Ebben az időben már a viadalok ceremoniális jellege domborodott ki, a rendezés jóval költségesebbé vált, és már csak egy uralkodó, egy magasabb rangú báró vagy zászlósúr engedhette meg magának egy-egy viadal megrendezését. Magának a meghívásnak is meg volt a maga ceremóniája. Általában a legrangosabb meghívni szándékozott lovagot hívták ki először. A kihívó nevében fellépő udvaronc (főherold) előadta a tornával kapcsolatos tudnivalókat. A ceremóniához szokás szerint az is hozzátartozott, hogy a meghívott lovag lehetőséget kapott arra, hogy egy elé tárt névsorból megjelölje azokat a személyeket, akiket tornabíróként el tudott fogadni. Ha a célzott fontos lovag a meg-, illetve kihívást elfogadta, akkor ki lehetett kiáltani a tornát, mely kikiáltás tartalmazta a legfontosabb szabályokat, az idő és a hely megjelölését. Az alkalmazható fegyverzet és felszerelés is kikiáltásra került. A korban szokásos fejedelmi, illetve főúri tornák helyigénye miatt a rendezvény helye általában egy-egy nagyobb város lett. A város lakossága számára a torna-viadal jelentős bevételi forrást jelenthetett. Több német városban maradtak fenn pl. olyan szabályzatok, melyek egy viadal idejére szabályozták a szállásdíjakat. A késő középkorban egy-egy nagyobb tornamentum jelentős tömegeket vonzott. A résztvevők, szolgáik, a szükséges lovak, valamint a viadalra kíváncsi nemesi közönség nagy
143
logisztikai kihívást jelenthetett a mindenkori rendezőnek és városnak. Azon viadalok esetében, ahol a Tjost, a páros küzdelem állt előtérben, általában jóval korlátozottabb volt a küzdeni szándékozók száma (pl. az Ibériai-félszigeten), de egyes német városokban meghirdetett páros-viadalon (Stechen) akár több száz lovag is szerencsét próbált. 5.2.4.1.2. Részvételi feltételek A kezdeti időkben csak kevés olyan előírásról tudósítanak a források, ahol részvételi feltételek lettek volna megszabva a küzdeni vágyók számára: mindenki, aki megfelelő felszereléssel rendelkezett, az küzdhetett. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a viadalokon a lovagok és fegyvernökeik is küzdőtérre léphettek. A részvételi feltételek azonban az idő múltával formalizálódtak. Előbb a főküzdelmektől elkülönülő viadalokat rendeztek a fiatalabb lovagoknak, illetve a fegyvernököknek, majd kialakult az a szemlélet, hogy kifejezetten csak lovagok vehetnek részt a viadalokon. De ez az elv azért nem volt mindenütt elfogadott, hiszen Európa több vidékéről ismertek olyan tornák, amelyeket városok rendeztek saját polgáraik számára (Németalföld, Baltiállamok), sőt egyes dél-német városokban előfordult, hogy polgár hívott ki párviadalra lovagot. Itáliára pedig egyenesen azt mondatjuk, hogy ott a torna-küzdelmek kifejezetten polgári sportnak minősültek. Igazából csak Angliában, Francia- és Spanyolországban figyelhető meg a szoros összefonódás a nemesi lovagság és tornák között. Ezekben az országokban az egyes viadalok patrónusai egy idő után kizárólag csak nagyobb főurak és uralkodók lehettek, s így a résztvevők is csak a lovagrendből kerülhettek ki. A nem nemesek kizárására vonatkozó legszigorúbb szokások azonban a német lovagság köreiben alakultak ki, éppen azért, mert a német városok polgársága élénk érdeklődést mutatott a viadalok iránt. A XIV. századtól kezdődően nyilvánvaló tendenciaként jelentkezett a német kis- és középnemesség soraiban, hogy a tornákon való indulás lehetőségét a lovagi származású családok tagjaira korlátozzák. Ez a törekvés egybe esett ezen lovagi-nemesi réteg azon szándékaival, hogy új politikai erőként fogalmazzák meg magukat a birodalom közéletében. Németföldön alakulnak ki azok az exkluzív szabályok, amelyek valóban alapos vizsgálat alá vették a tornákon indulni szándékozók „pedigréjét” és előéletét. Ezen szabályok
144
– melyeknek francia előképei voltak – a XIV. század végén kezdtek megszilárdulni, és fejlődésük csúcspontját az 1480-as években érték el. Ennek legfontosabb bizonyítéka az az 1479-ből származó szabályzat, melyet az akkor rendezett würzburgi torna alkalmával fogalmaztak meg. Az ebben az időben éppen visszaszorulóban lévő lovagi „sport” újjáélesztésének szándékával megfogalmazott regulák 20 szakaszból állnak, s ezek közül 14 szakaszban csupán azt sorolják fel, hogy milyen okokból kell kizárni a tornáról az esetleges jelentkezőket: a hamis esküt tevők, a rágalmazók, a csalók, a gyávák, a házasságtörők, az egyházat gyalázók és útonállók mellett kizárással sújtották azokat is, akik ötven évre visszamenőleg nem tudtak olyan felmenőt felmutatni, aki tornán vett részt, vagy azokat, akik kereskedelmi ügyletekkel szennyezték be a kezüket, vagy uzsorásként tettek szert haszonra. A nemesi exkluzivitást fejezte ki az alábbi szabály is: „Aki városban lakik, adót fizet és szolgáltatásokra kötelezett, vagy valamely hivatali állást tölt be, vagy olyan tevékenységet űz, amilyennel a rendes megtelepedett városiak foglalkoznak, tornákra nem bocsátható.” Egy másik német szabályzatban a vétkek két csoportban kerültek lajstromozásra: különböztettek kisebb vétkek – amelyért a lovag csak botbüntetést kapott, mielőtt kizárták volna – és súlyosabb vétkek között, mely utóbbi büntetése az volt, hogy a lovagot a torna tartamára saját nyergében a küzdőteret körülvevő palánk egy pontjára ültették fel, mintegy pellengérre állítva őt, miután megverték és elvették a lovát. Az első csoportba a házasságtörés, a rangon aluli házasság, a házasságon kívül születés, illetve a kereskedelmi ügyletekkel való foglalkozás tartoztak. Mint látható ezek nem is annyira bűncselekmények, mint inkább társadalmi „vétségek” voltak. A második csoportba pedig valóban a közbűncselekmények tartoztak. A példálózóan felsorolt társadalmi vétségeket azért kezelték viszonylag szigorúan, és szankcionálták tulajdonképpen a nemesekhez nem illő büntetésekkel, mert az egész lovagi életforma megsértésének tekintették, ha valaki az említett vétek valamelyikével a háta mögött lovagi tornára jelentkezni merészelt. Ha valakire súlyos bűncselekmény, mint gyilkosság vagy súlyosabb nemi bűncselekmény, esetleg eretnekség bizonyult rá, azt a lovagot életre szólóan kizárhatták a tornákról.
145
Sajátos formalizált eljárása volt egyébként annak, hogy hogyan lehetett ezeket a vétségeket szóba hozni. A tornákon a tényleges viadal napját megelőzően tartották az ún. sisak- és pajzsvizsgát, ahol a vétket egy formális eljárásban egy vádlóként fellépő lovag hozta szóba. (Ez Franciaországban kialakult szokás volt.) A vádlott követelhette, hogy az ügyet egy esküdtbírói grémium elé vigyék, ahol sor kerülhetett a „vád” bizonyításra. Ha valaki alaptalanul vádolta meg lovagtársát, az az elkövetkező tornákon büntetéssel számolhatott. A rendi státusszal kapcsolatos vita esetén a bizonyítási eljárást megkönnyítették azok a tornakönyvek, melyeket minden tornán a heroldok vezettek igen akkurátusan. Aki egy korábbi tornakönyvben – családfájával együtt – szerepelt, annak lovagi voltát igazoltnak tekintették. Kétség esetén két tanú is felléphetett igazolóként. A tornákon résztvevő lovagok tehát egy rendi becsületbíróság feladatát is ellátták, amely a saját köreikbe tartozók ügyeiben ítélkezhetett. Az ilyen eljárások és döntések első nyomai a XIII. század végéről származnak. Az itt alkalmazott előbb íratlan, majd írott szabályok, regulariumok tulajdonképpeni célja az volt, hogy a születési nemesség egységét és különállását megőrizzék a gazdaságilag egyre inkább föléjük növő városi polgári- és kereskedőréteggel szemben. Elsődlegesen a nemesifjak és a polgári származású nők közötti „vegyes házasságokból” származó utódokat kívánták kizárni saját rendjükből. 5.2.4.2. Német torna-társaságok A „nem odavalók” kizárására irányuló törekvéseket és a lovagság, mint osztály újjáélesztésének vágyát legegyértelműbben azok a németföldi torna-társaságok jelezték, amelyek arra törekedtek, hogy egy zárt lovagi „céhet” teremtsenek újjá, bizonyos politikai célok elérése érdekében. A lovagok testületekbe szerveződése a középkor jelentős részében nem volt jellemző, bár néhány királyi lovagrend már korábban is jelentős érdeklődést mutatott a tornák iránt. A lovagi tornák rendezése érdekében szövetkezők egyedi szerveződésének nyomaival a XIV. században Angliában találkozhatunk, ahol egy lovagi társaság királyi elismerést kapva lehetőséggel bírt akkor is tornákat rendezni, ha éppen általános tornatilalom volt érvényben, vagy háborús viszonyok uralkodtak.
146
A lovagi tornatársaságok igazán a Német-Római Szent Birodalom területén váltak fontossá. Ezek a lovagi testületek egy meglehetősen kézenfekvő nehézségre adott reakcióként kezelhetők. Volt már szó róla, hogy a késő középkorban a nagyobb tornák megrendezéséhez szükséges anyagi források elsősorban az uralkodóknak és esetleg a nagyobb városoknak állhattak rendelkezésre. A XIII. századtól fogva a szegényebb lovagok számára egyre nehezebb volt – egy-egy nagyobb fejedelmi pártfogó támogatása hiányában – az e tornákon való megjelenés. Ahhoz, hogy ezen szegényebb lovagok számára is lehetővé váljon az, hogy megméressék magukat egy-egy lovagi tornán, a XIV. század elejétől a lovagok szövetségre léptek egymással azért, hogy bizonyos fokig együtt tudják képviselni közös érdekeiket, és maguk rendezhessenek tornákat. Azzal, hogy saját tornákat rendeztek, egyúttal az uralkodóktól való függetlenségüket is hangsúlyozták. A XIV. században már volt nyoma egy felső-bajorországi szövetségnek, amely elsősorban politikai célokat fogalmazott meg, és éves találkozóit lovagi tornák rendezésére is kihasználta. Ennek a szövetségnek szigorú szabályzata volt, ami pl. büntette az éves gyűlésről való távolmaradást. Erre a gyűlésre a feleségeket, lánytestvéreket és lánygyermekeket is magukkal kellett vinniük a tagoknak, hogy „a társaságot megtiszteljék ezzel.” Egy négy lovagból álló tanács vezette a szervezetet, amelynek még külön kápolnája is volt. Minden lovag kötelessége volt egy csataló tartása. A szabályzat több szakasza a tagok toborzásáról és kizárásáról szólt. A XV. század elejéről több hasonló jellegű társaság létéről tudunk a német területek különböző vidékeiről. Ezen testületek elsődleges célja az volt, hogy közösen tornákat szervezzenek, illetve kölcsönösen segítséget nyújtsanak egymásnak. A
német
torna-társaságok
fénykora
az
1470-es
években
kezdődött.
A
korábbi
kezdeményezések megújításaként egy tucatnál is több lovagi torna-társaság jött létre, amelyek röviddel később a torna-viadalok egyfajta fedőszervezeteként létrehozták a „négy tartomány” (Rajna-vidék, Frankföld, Sváb- és Bajorország) szövetségét. A szövetség tagjai és elöljárói elsősorban az alsóbb nemesi rétegekből kerültek ki. 1485-ben Heilbronnban hirdették ki a „négy tartomány” torna-társaság szabályzatát, amelyet egy – a különböző helyi szövetségekből választott – négyfős bizottmány készített. A
147
szabályzat 43 szakaszból áll, és elsősorban a tornák résztvevőinek jogállásával és erkölcseivel foglalkozik, és kevésbé a küzdelmek szabályaival. Legfontosabb rendelkezéseként a szabályzat kimondja, „hogy mindenki, aki szabad akaratából egy városban, … vagy kereskedelemből él”, ki van zárva a lovagi tornákból. Ezen túl egy terjedelmes lista készült arról, milyen cselekmények vezethetnek oda, hogy egy lovagot „palánkra ültetéssel” büntessenek, miután elvették lovát és jól elagyabugyálták. Mint azt korábban láttuk, a vétkek egy része valóban bűncselekménynek minősíthető (gyilkosság, útonállás, nemi erőszak, tűzvész okozása), mások azonban a lovagi erkölcs sérelmét valósították meg (pl. bosszúhadjárat – Fehde – kezdése szabályos figyelmeztetés nélkül). A büntetést azonban csak akkor lehetett alkalmazni, ha a sisak- és pajzs-szemle alkalmával a gyanúsított lovag tudomásra hozták. Az ezzel kapcsolatos alaptalan rágalmazást súlyosan büntették. A kisebb vétkeket (rangon aluli házasság, kereskedelmi tevékenység) a lovag lovának elvételével büntették. A szabályzatban fontos szerepet kap a tornát kísérő társasági eseményeken a családtagok által viselhető ruházat leírása is, tehát bizonyos luxus elleni rendelkezések is megtalálhatók benne. Csak a legvégén érinti néhány szakasz a tornák tulajdonképpeni rendezésének kérdéseit, és ekkor is elsősorban a torna szabályos meghirdetésének, a kíséret létszámának és a szabad utazásnak a kérdései kerülnek előtérbe. Az egyik legutolsó rendelkezés azt írja elő, hogy a négy tartomány területén évente csak egy tornát lehet rendezni, hogy ezáltal a rendezvényt megfelelően meg lehessen hirdetni, és jelentőségének megfelelő módon lehessen megrendezni. A szabályzatból egyértelműen az olvasható ki, hogy a rendezvény ünnepi oldala sokkal fontosabb volt, mint maga a torna, mint „sportesemény.” Azonban a birodalmi lovagok ezen társaságai hosszabb távon nem tudták fenntartani magukat az uralkodói akarattal szemben, és a XV. század végére megszűntek.
148
5.2.4.3. Játékszabályok A régi katonai gyakorlatokat a XI. században felváltó új típusú tornák egyik legfontosabb sajátossága az volt, hogy már a kezdetektől bizonyos sajátos szabályokkal egyre szigorodó keretek közé szorították a harci versenyzést. Éppen ezek a szabályok voltak tehát azok, amelyek az új típusú tornák lényegét képezték és formáját adták. A szabályok leglényegesebb rendelkezései a lovagok harc közbeni magatartására vonatkoztak. A normák persze nem egy csapásra alakultak ki, hanem egy folyamatos fejlődés figyelhető meg az egyszerű elvektől az egyre komplexebbekké váló rendelkezések felé. A XII. században még alig léteztek korlátozó rendelkezések. A háborútól egy torna-küzdelem pusztán abban különbözött, hogy itt nem lehetett cél az ellenfél megölése. Az ellen lóról való letaszajtása és a fogságba ejtése természetesen megengedett volt, de ugyanakkor arra is törekedni kellett, hogy lehetőleg ne okozzanak maradandó sérülést egymásnak a résztvevők. Már a tornák fejlődésnek korai szakaszában szokássá vált egy pihenőhely kijelölése, ahová a lovag visszavonulhatott, hogy ő és lova kipihenhesse magát, és hogy felszerelését ismét rendbe hozhassa. A XII. század végétől figyelhető meg a küzdőtér területének behatárolása is. A torna során foglyul ejtett lovag köteles volt lovát zálogként hátrahagyni, és később váltságdíjat fizetni legyőzőjének. Ha a fizetést megígérte, nem lehetett fogságban tartani. Ezt a szabályt azonban nem mindig tartották be. Komplikált szabályok alakultak ki a korai időkben azzal kapcsolatban, hogy a lovagok mikor és hogyan vethetik be gyalogos fegyvernökeiket. A XIII. századtól olyan megállapodások születtek a lovagi tornák résztvevői között, hogy különleges alkalmakkor csak tompa fegyvereket használnak, s később ez vált általánossá. Szokássá vált az is, hogy a küzdő felek megesküdtek, hogy a mindenkori torna szabályait be fogják tartani. A XIV. század szabályairól viszonylag kevés forrás áll rendelkezésünkre, bár tudomásunk van róla, hogy egy 1399-es bolognai torna alkalmával már tornabírák működtek közre, akik bizonyos rendszer szerint találatokat számláltak.
149
Ezen szabályzat szerint a három bíró feladata volt annak megállapítása, hogy ki lett a torna győztese. Egy jegyző is jelen kellett legyen, aki a bírák közlései nyomán az ütéseket és találatokat írásban rögzítette. Más források is azt valószínűsítik, hogy ekkoriban már a francia rendezvényeken is közreműködtek bírák (diseurs), akik elsősorban a csoportos küzdelem (mele, Turnier) végeredményének megállapításában kaptak szerepet. De az ő feladatuk volt, hogy a torna kezdete előtt kihirdessék a szabályokat és a megsértésükért elrendelhető büntetéseket, ellenőrizzék, hogy a fegyverzet megfelel-e az előírásoknak, nincs-e valamilyen rejtett eszköz valakinél, egyenlő hosszúak-e a kopják. A bírák általában a küzdőtéren elhelyezett emelvényen foglaltak helyet, és innen irányították a küzdelmet. A korabeli szabályok részletesen foglalkoztak pl. a Tjost során a lovakat ért sérülések problémájával, az okozott kár megtérítésének kérdésével és egyéb részletkérdésekkel is. A küzdelem előtt, a szabályok betartására tett eskü szinte már elengedhetetlennek tekintendő ebben a korban. A csoportos küzdelmekkel kapcsolatos szabályok szintén nagyon részletesek. Szabályozásra kerülnek pl. bizonyos diszciplináris kérdések: a késedelmes megjelenés; a küzdelem továbbfolytatása az összecsapás formális befejezés után; a lovak zálogba vételének lehetősége. Ez utóbbi kérdés nagyon fontos volt, hiszen egy jó csataló sokkal többet érhetett, mint adott esetben az a díj, amelyet a győztesek kaptak a rendezvény végén, bár természetesen a dicsőség volt a legfontosabb. Persze a források gyakran nagyon értékes díjakról is beszámolnak. A torna szabályok jelentős fejlődését jelentette, midőn biztonsági berendezésként bevezették a páros küzdelmek játékterén a középen húzódó palánkot. Ennek első nyomai 1420 körül Itáliából ismertek, de valószínűleg az Ibériai-félszigeten alkalmazták először. Francia területen az 1430-as években, míg Németországban csak a XV. században utolsó évtizedeiben jelent meg („welsche Gesteck über die Planke”). A palánknak az volt a legfontosabb funkciója, hogy megakadályozza, hogy az egymással szembelovagló lovagok kölcsönösen eltörjék egymás lábát, midőn elvágtatnak egymás mellett. Ugyanakkor
150
bizonyos szabálytalanságokat is megelőztek vele, pl. az elválasztó fal megakadályozta az ellenfél lova elleni szúrások egy részét. A XV. században a nagy mezei tornák (pas d’armes) és a német torna-társaságok megjelenése a szabályok jelentős fejlődését idézte elő. A többször említett würzburgi torna-szabályzat foglalkozik a részvételi feltételekkel, a használandó pallos méreteivel és tulajdonságaival. Kimondja, hogy más – elrejtett – fegyverek használata tilos, s a pallosé is csak a küzdelem első részében megengedett. (Más vidékeken a kardharc a torna második részét képezte.) A korabeli német szokások szerint a küzdelem második részében a küzdő felek harci bunkókkal estek egymásnak (Kolbenturnier), s ennek során csak egyetlen bunkót használhattak a lovasok. A szabályzat foglalkozik még a gyalogos segítők és fegyvernökök bevetésének a szabályaival. Egy „Waffenmeister”-nek nevezett hivatalos személynek arra kellett figyelnie, hogy a viaskodó lovag öt órát tölthetett a küzdőtéren (a korlátok között), és ez alatt szolgája csak lovának tartásában segítheti.” A XV. század végétől vannak már nyomai annak is, hogy a végeredmények megállapítására találatszámlálást alkalmaztak. 5.2.4.4. Értékelési rendszerek A tornák első évszázadaiban – egészen a későközépkorig – a teljesítmények mérésének és az eredmények megállapításának, valamiféle rangsor kialakításának nem volt túlságosan nagy jelentősége, hiszen a tornák lényege elsősorban bizonyos értékek, erények és képességek megjelenítése volt. Az fontos volt persze, hogy ki volt az adott tornán – bizonyos „összbenyomás” alapján – a legjobb, de a teljesítményének számszerűsítésére sokáig nem volt igény. Kezdetben a nézők határozták meg azt, hogy a csoportos küzdelemből melyik lovag került ki győztesként, vagy esetleg a jelenlévő főnemesek választották ki azt, aki a legnagyobb benyomást tette rájuk képességeivel, győzelmeivel, lovagiasságával, illetve személyiségével. Később a Turnier, a csoportos lovasharc során az alábbi módszer szerint jártak el: A lándzsákkal és életlen kardokkal fellépő lovagok harcának menetét heroldok figyelték. Mindkét csoporthoz több heroldot rendeltek. A harc végeztével minden heroldnak meg kellett
151
neveznie az ellenfél csapatából azt a lovagot, aki szerinte a legjobban harcolt. A neveket egy listára írták fel, amelyet aztán azon nemes hölgyek egy kiválasztott csoportjának adták át, akik a nézők soraiból követték az eseményeket. Ezek a hölgyek hozták meg a végleges döntést, midőn mindkét lovagi csapatból megjelölték a győztest. Ez a módszer nyilvánvalóvá teszi, hogy a tornák nem csak „sport”-események voltak, amelyeken a pillanatnyi teljesítmény dönthetett, hanem a lovagok személyiségjegyei is szerepet játszhattak a győztes kiválasztásában. Csak az a lovag győzhetett, aki egyrészt fegyverével eredményes volt, de akit ugyanakkor a döntőbíróként fellépő hölgyek ezen túl is értékeltek. A győzelmet végeredményben maga a lovag érdemelte ki, és nem pusztán az általa mutatott teljesítmény. Az, hogy a heroldok véleménye mérvadó volt a potenciális győztesek listájának összeállításánál, azonban mégiscsak azt sugallja, hogy bizonyos értékelési rendszernek már léteznie kellett, s nem csak az „összbenyomás” döntött a legjobbak kiválasztásánál. A csoportos harcok kapcsán nem maradt ránk ilyen értékelési rendszer. A páros viadalok tekintetében azonban a XV. századtól kezdve olyan tendenciák bontakoztak ki (s ennek különösen Angliában vannak nyomai), amelyek szerint bizonyos számszerűsített adatoknak is szerepe lett a lovagok közötti rangsor megállapításában az adott lovagi tornán. A különböző szóba jöhető írásos források közül ebben az összefüggésben a legfontosabbnak azokat a találatszámláló skicceket (scorecheques) tekintik, amelyek nagy számban maradtak fenn az angliai levéltárakban a XV-XVI. századból. Ezek az eredmény-nyilvántartások kivétel nélkül olyan páros-küzdelmekkel (Tjost) kapcsolatban készültek, amelyeknél elválasztó palánk volt a küzdő felek között. A találati nyilvántartásokat a bírák és a heroldok vezették, és ezek segítettek megállapítani, hogy – eleinte a tornán résztvevő lovagok közötti eseti megállapodásban rögzítet szabályok, majd később már létező írott szabályok alapján – ki lett az adott lovagi torna győztese. (Ezek a vázlatok jól rekonstruálhatóvá teszik a ma történészei számára is egyegy torna lefolyását.) Ezen pontszámítási rendszer– amelynek nagy jelentősége lett a XVI. század elején VIII. Henrik, a „sportoló király” környezetében – kialakítása előtt a csak az ellenfél nyeregből való
152
kivetése, vagy az ellenfél lándzsájának eltörése voltak azok a tények, melyeket a győztes megállapításához figyelembe vettek. A
pontrendszer
jelentős
mértékben
hozzájárulhatott
az
objektív
eredmény
megállapításához, bár a győztes megnevezése továbbra is a király, vagy a jelenlévő hölgyek feladata volt. Ezen szubjektív momentumok továbbélése ellenére is a számszerűsített értékelési elemek megjelenését a lovagi tornák – különösen az ekkor már „fő versenyszámnak”
számító
páros
küzdelmek
–
sportjellegűvé
válásaként,
„elsportosodásaként” értelmezhetjük. Azt, hogy ez az értékelés valóban helytálló, ékesen bizonyítja az a szabályzat, amelyet a XV. századi Angliából ismerünk. Ezt a szabályrendszert az uralkodó parancsára, Lord John Tiptoft, a Constable of England, vagyis Anglia legfőbb rendőrfőnöke vetette papírra 1466-ban „Ordinances For Justes of Peace Royal” címmel. Az 1562-ig érvényben lévő szabályzat nemcsak tartalma miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert szerzője utazásai révén rendkívül
sok
tapasztalatot
és
ismeretet
szerzett
Európa-szerte a lovagi
tornák
vonatkozásában. Az általa leírt módszerek és szabályok valószínűleg tehát nemcsak angliai vonatkozásban érdekesek, hanem egy összeurópai megközelítésről is képet adhatnak. A. Tiptoft szabályzata különösen a páros (Tjost)-viadalokon résztvevő lovagok teljesítményét kísérelte meg mérni és számszerűsíteni. A szabályzat szerint a teljesítményt eltört lándzsák és segédtalálatok formájában mérték. Eltört lándzsát az alábbi esetekben írtak jóvá a „versenyző” számára: o egy lándzsát ért, ha valaki az ellenfél nyerge és a sisak alja közötti területen törte el lándzsáját; o két lándzsát ért, ha valaki a lándzsáját az ellenfele sisakján törte el; o három lándzsát írtak jóvá, ha valaki ellenfelét a lándzsával kitaszította a nyeregből, vagy oly módon fosztotta meg fegyverétől, hogy az nem tudta folytatni a küzdelmet, illetve ha az ellenfél lándzsáját annak koronáján találta el. o Csak egy (segéd)találatot írtak jóvá annak, aki lándzsáját az ellenfél lándzsakoronája alatt egy lábbal törte el. Negatív lándzsát jelentett, vagyis levonással jártak a következő történések:
153
o egy lándzsát vontak le attól, aki lándzsáját az ellenfél nyergén törte el; o két lándzsát vettek el attól, aki az elválasztó palánkot egyszer találta el; o hármat attól, aki a palánkot kétszer ütötte meg. Kizárták a potenciális győztesek közül azt, o aki eltalálta az ellenfél lovát; o aki az ellenfél hátát találta el, vagy akkor találta el a másikat, midőn annak nem volt lándzsa a kezében; o aki elvesztvén a lándzsáját továbbra is rálovagolt ellenfelére; o aki a középpalánkot háromszor találta el; o aki kétszer elveszítette a sisakját, anélkül, hogy erre a lova miatt került volna sor. Végső győztes csak az lehetett, o aki ellenfelét lándzsája találata révén kivetette a nyeregből, vagy a lovat és a lovagot egyaránt földre kényszerítette; o aki két lándzsát tört el úgy, hogy azzal ellenfele lándzsájának csúcsát találta el; o aki háromszor eltalálta lándzsája hegyével ellenfelei sisakrostélyát; o aki a legtöbb lándzsát törte a viadal alatt. Ezen csoporton belül az első pontba foglalt tett volt a legértékesebb, az utána következők pedig csökkenő értékűek. B. A csoportos küzdelmeknél jóval egyszerűbb találati rendszert dolgozott ki Tiptoft, mely szerint az ellenfél testét vagy sisakját karddal eltaláló, vagy kesztyűjét leütő lovag kapott pontot. Ugyanakkor itt is kiemelésre kerültek azok a cselekedetek, melyek a harcos kizárásához vezethettek: ütés a derék alatt, vagy egy, a középpalánk alatt kivitelezett lándzsadöfés; olyan megoldás alkalmazása, amely rögzíti a lándzsát a kézben; a kard elejtése; a harc közben a középpalánkra való támaszkodás; a kard bemutatásának elmulasztása a küzdelem előtt. A Tudor-korból fennmaradt néhány találatokat nyilvántartó vázlat, illetve párharcjegyzőkönyv. Ezekből az tűnik ki, hogy a XV. században kidolgozott találat-számlálási metódus a későbbiekben egyszerűbbé vált, mindenekelőtt pl. azáltal, hogy a páros küzdelmek
154
során csak az eltört lándzsákat számolták, míg a csoportos harcnál a testre mért kardcsapások kerültek előtérbe. Az, hogy Tiptoft szabályzata mintegy hivatalos szabályzatnak volt minősíthető, azt igazolja, hogy az államhatalom, az állami jog, a játékszabályok meghatározásában is döntő szerepet játszhatott a késő középkorban. Természetesen ez csak egy példa, de ki tudja milyen lovagi tornával kapcsolatos okiratok rejlenek még Nyugat-Európa levéltárainak mélyén. 5.2.5. „LÉZENGŐ RITTEREK” A lovagi tornákkal kapcsolatos utolsó jelenségként azt kell megemlítenünk, hogy – mint azt már az előzőekben vizsgált „sporttörténeti” korszakokban is megfigyelhettük – a középkori lovagok között is voltak olyan „sportolók”, akik nemcsak rátermettségük bizonyítása, vetélkedési hajlamuk kielégítése, vagy a dicsőség és hírnév megszerzése okán vállalták magukra a tornák nem kis kockázatát, hanem az életfenntartásukhoz szükséges javak egy részét is a tornákon „keresték meg.” A professzionalizálódás bizonyos jelei tehát még a középkori társadalmi és gazdasági viszonyok között is felfedezhetők. A XII. században még a dicsőség és a hírnév megszerzése volt a lovagi küzdelmek elsődleges célja. A kialakuló szokások azonban hamarosan más irányba is elvihették a vitézséggel és bátorsággal megáldott, de adott esetben a hűbéri juttatásokból nem részesült lovagokat, akik esetleg nem élvezhették az elsőszülöttséggel járó előnyöket. Már a XII. századból vannak olyan híreink, hogy sok fiatal lovag tornáról tornára vándorolt, s többen közülük képességeiket financiális nyereséggel tudták kamatoztatni, hiszen a zsákmányolt lovak és fegyverzet értékesítése után kapott vételár, valamint a foglyul ejtett lovagok után fizetett váltságdíjak jelentős bevételt jelenthettek. Egyes kevésbé gazdag, de jól képzett és harcedzett lovagok tehát jelentős zsákmányra tehettek szert egyik tornahelyszínről a másikra vándorolva. Ismerünk olyan történelmi személyeket, akik szinte hivatásszerűen űzték ezt a „sportot” és körbe utazták a tornahelyszíneket, hogy váltságdíjakat zsebeljenek be, vagy lovakat zsákmányoljanak, illetve a kitűzött díjakat is megszerezzék.
155
Ez a lehetőség egyrészt azt eredményezte, hogy a küzdelmek egyre keményebbekké és durvábbakká váltak, másrészt azonban a tornáról tornára való vándorlás hozzájárult a tornaküzdelmek szabályainak elterjedéséhez és gyors egységesüléséhez is. Ugyanakkor a XIII. századtól a felszereléssel kapcsolatos elvárások egységesülése, a speciálisan képzett, vagyont érő lovak beszerzése miatt a lovagok költségei is nagymértékben megnövekedtek. A magas költségeket a tornákon nyerhető díjak, zsákmányul megszerezhető lovak és felszerelések az esetek többségében nem fedezték, bár ekkoriban voltak olyan nagy tudású és szerencsés lovagok, akik bizonyos anyagi haszonra tehettek szert tudásuk révén. 1240-ben Ulrich von Lichtenstein azzal dicsekedett, hogy itáliai lovagi útja során négy hét alatt 271 ellenféllel vívott párviadalt, és 307 lándzsát tört el. 1500-ban az augsburgi tartományi gyűlésen egy másik von Lichtenstein lovag pénzért, 100 gulden fejében állt ki párviadalra egy polgár ellen. Midőn a késő középkorban a tornák száma csökkent, a hivatásos torna-hősök helyzete is nehezebbé vált. Ekkortól a szegényebb sorsú szerencselovagok számára nem is a tornák kapcsán lefölözhető haszon volt kecsegtető, hanem az, hogy a viadalok alkalmával egy-egy nagyúr szolgálatába ajánlhatták magukat, akiktől hűbért vagy valamilyen tisztséget reméltek, vagy egyszerűen olyan kapcsolatokra tehettek szert, amelyek a későbbiekben hasznosak lehettek számukra, vagy tehetős feleséget találhattak maguknak. Ez a fejlődés is mutatja egyébiránt, hogy a tornák a késő középkorban nemcsak egy exkluzív harci
sport
űzésének
lehetőségét
biztosították,
hanem
a
tornahelyek
egyúttal
kommunikációs központként, házassági piacként a nemesség felső rétegének társasági találkozó helyének funkcióját is betöltötték. 5.3. VÁROSI VERSENYEK Természetesen az érett középkorban megerősödő városok lakosságának mindennapjaihoz is hozzátartoztak bizonyos „sportos” tevékenységek. Mint láttuk, egyes nagyobb városok patríciusai Európa-szerte élénk érdeklődést mutattak a lovagi tornák iránt is, de megvoltak a maguk erőpróbái is, amelyek elsősorban a gyakori ünnepnapokon kínáltak lehetőséget inasoknak, iparosoknak, kereskedőknek, patríciusoknak tudásuk összevetésére. A futó-, 156
kődobó- és távolugró-versenyek, vívó-összecsapások és lovasversenyek, valamint a különböző „csapatsportok”, az érett középkor óta jelentős helyet foglaltak el a városok életében. Az ezen tevékenységekkel kapcsolatban kialakult szabályok elsősorban a város viszonylag zárt, biztonságos világát védték a versenyekkel szükségszerűen együtt járó összezördülések nyugalmat veszélyeztető következményeitől. Számtalan tiltó rendelkezés, eseti vagy általános hatályú statútum és törvény ismert a városok felett hatalmat gyakorló uralkodók, feudális hatalmasságok, illetve az önkormányzó közösségek megfelelő vezető szervei részéről. Ugyanakkor a városok „sportéletével” kapcsolatos jogszabályok sem kizárólag tiltó normákból álltak. Gyakoriak voltak azok a normák is, amelyek a városok közössége számára hasznos „sportos” tevékenységek támogatását, a rendezvények racionális keretek közé szorítását célozták. 5.3.1. A NEM SZÍVESEN LÁTOTT KÜZDELMEK A középkori városok, valamint a felettük esetlegesen hatalmat gyakorló uralkodók számára elsősorban azok a küzdelmek jelentettek problémát, amelyekben nagyobb csoportok „sportos” rivalizálása jelent meg. Ezek fenyegethették leginkább a köznyugalmat, hevíthették fel leginkább a békésnek vágyott mindennapokat. A legtöbb tiltó rendelkezés kétségkívül a labdajátékok, különösen a labdarúgás korai formáival kapcsolatban maradt az utókorra. Az érett középkorban Európa-szerte virágoztak a különböző labdajátékok. A számos – általában ünnepi szabadidő eltöltéséhez kapcsolódó labdajátékok terén megkülönböztethetők az ügyességi labdajátékok és az agonális labdás küzdelmek. Az első csoportba tartoznak a labdát ütve, vagy dobva használó játékok, a kuglizás és a tenisz különböző középkori formái. Az agonális játékok közé tartoztak (a XIII. századtól) a különböző labdás ütőjátékok, valamint a labdás csapat- és küzdőjátékok, mint amilyen a francia soule és a labdarúgás különböző formái.
157
Angliában és Flandriában már a XI-XII. századból vannak írásos nyomai a labdarúgás különböző változatai űzésének. A mérkőzések általában falvak vagy városrészek fiatal férfilakosai között zajlottak reggeltől estig. Sem a résztvevők számát nem határozta meg, sem a testi erő alkalmazását nem tiltotta semmiféle szabály. Az emberölés természetesen nem fért bele még ezen tág keretekbe sem. Nem létezett általában körülhatárolt pálya sem, cél gyanánt a városkapuk szolgálhattak, s a pálya is aszerint változott (akár több kilométeres is lehetett), hogy városrészek-, vagy városok közötti mérkőzésről volt-e szó. A labda mérete is változatos volt. Anglia egyes vidékein – mint arról egy XII. századi krónikában olvashatunk – húshagyó kedden „[pl.] a déli étkezés után a város egész ifjúsága kiment a rétekre és a híres labdarúgó játékot játszotta [...]” A húshagyó keddi labdajáték hagyománnyá vált az angol ifjúság körében, voltak városok, ahol gyakran ötszázas csapatok játszottak egymás ellen. Ebben az időben szinte nem léteztek játékszabályok. A város vagy falu egyik terének közepén feldobott labdával kezdődött a játék. A labdát kézzel és lábbal egyaránt lehetett továbbítani és a célul megjelölt kapuba kellett bejuttatni. Sok esetben a mérkőzések nem is a falu vagy város közelében fekvő mezőkön folytak már, hanem benn, a piactéren csaptak össze általában területi, vagy hivatásrendek szerint verbuválódó csapatok. A játék városokba kerülése természetesen jelentős közbiztonsági kockázatot jelentett, és egyébként a résztvevők számára is veszélyes volt. Ezért nagyon gyakoriak voltak a tiltó rendelkezések. A két legnevezetesebb ilyen jellegű tiltás 1314-ből származik. II. Edward a londoni kereskedők kérésére tett kísérletet a botrányos játék megfékezésére: „Mivelhogy igen nagy zaj van a városban, amelyet a nagy labdák süvítése okoz, amiből egyébként is igen sok helytelenség és rossz származik, amit Isten tilt, mi, a király magunk részéről megtiltjuk, börtönbüntetés terhe mellett, hogy a jövőben ilyen játékot a városban játsszanak.” A királyi rendelkezés valószínűleg annak okán születhetett, hogy a londoni polgármester hasonló tartalmú rendelkezése hatástalan maradt: „Tekintettel arra, hogy őfelsége, a király, ellenségei ellen hadjáratra indult Skóciába, és kifejezett kérése volt a béke megtartása országunkban [...] továbbá tekintettel arra, hogy a városban nagy izgalmat okoznak bizonyos üzelmek,
158
amelyet nyilvános tereken nagy futball-labdákkal űznek, és ebből sok baj származhat, a király nevében megparancsoljuk, hogy a jövőben a város falán belül, börtönbüntetés terhe mellett, tilos ilyen játékot játszani!” 1349-ben III. Edward tiltotta be a labdarúgást, majd a tilalmat 1463-ban minden haszontalan szórakozásra (így a kézilabdától a hokiig és kakasviadalig) kiterjesztették. 1314 és 1667 között nem kevesebb, mint 30 ismert királyi és helyi rendelkezés tiltotta a labdarúgást. A skót parlament 1424-ben külön Football Act-ben mondta ki a tilalmat, és annak megszegőit érzékeny pénzbüntetéssel fenyegette. Azonban az uralkodói, világi és egyházi hatósági tilalmak – éppen gyakoriságuk mutatja ezt – nem sok hatással voltak az alattvalókra, hívekre vagy a polgártársakra. A labdajátékok (köztük a labda rúgásának különböző formái) egész Európában közkedveltek voltak mind a késő középkorban, mind a korai újkorban. Még az egyházi – előbb a katolikus, majd a protestáns egyházak különböző irányzatai által kimondott átkok és tilalmak sem tudtak határt szabni a játékszenvedélynek és az egyéni- vagy csapat-mérkőzéseknek. Hiába fenyegettek a királyi rendeletek börtönbüntetéssel, az Egyház pedig kiközösítéssel, a városok különböző rangú lakosai és a falvak népe, majd a korai újkor első évtizedeitől a nemesség tagjai (igaz utóbbiak inkább az egyéni labdajátékokban) tovább hódoltak a különböző méretű és alakú labdák nyújtotta izgalmaknak és versenyeknek. 5.3.2. EGYÉB VÁROSI CSAPATKÜZDELMEK De nem csak a labdajátékok okoztak sok fejtörést a hatóságoknak. Itália egyes városaiban az alsóbb néprétegek körében a középkorban igen népszerűek voltak az ún. kőcsaták, melyek során két csapat tagjai kölcsönösen kövekkel dobálták egymást abból a célból, hogy mint a valódi háborúban, tereket vagy egy bizonyos teret foglaljanak el. Sisakban, páncélban vagy kitömött ruhában vettek részt a küzdelmekben, hogy a sérülésektől óvják magukat. A csata előre kitűzött időpontban, reggel kezdődött, és általában estig tartott. Voltak városok, ahol a kőcsaták egész télen át tartottak. Természetesen ezek a harci játékok rendkívül veszélyesek voltak, s a városi hatóságok mindent elkövettek ezek betiltására.
159
Sienában már 1253-ban tiltó rendelkezéseket adtak ki ezügyben, Perugiában 1372-ben sikertelenül akarták elejét venni ennek a népszerű játéknak. Voltak egyéb harci játékok is, mint a botvívás és ökölharc, mely tömegrendezvények nagyban hasonlítottak a kőcsatákra. Számos itáliai város történetében találkozunk ilyen jellegű eseményekkel. Pisában 1168-ban a befagyott Arno folyón tartottak harci játékot. Sienában 1291-ben minden harci játékot, még a hógolyózást is betiltották, nem sok sikerrel természetesen. 1324-ben Sienában az ökölcsaták szinte polgárháborús helyzetet teremtettek, egy csata alkalmával (csak) négyen maradtak holtan a „csatatéren.” A középkor végére annyiban sikerült a harci játékok civilizálása, hogy megvívásukra bizonyos helyszíneket jelöltek ki, Itáliában főleg hidakat (hídcsaták). Sokszor városrészek csapatai csaptak össze egymással, botokkal, bunkókkal és pajzsokkal felszerelkezve vagy puszta ököllel (Velence, Pisa stb.) A nézők a szomszédos házak ablakaiból, az utcákról és más alkalmas helyekről követték az eseményeket és buzdították kerületük fiait. Ezen küzdelmek kapcsán látható, hogy ha a tilalmakkal nem lehetett célt érni, az állami hatalom képviselőinek nem volt más lehetősége, mint az adott tevékenységek számára szabályozott keretek megtalálása, melynek egyik lehetséges formája az adott küzdelem „elsportosítása” volt. 5.4. A VÁROSI LÖVÉSZVERSENYEK A városi polgárság sportjellegű kompetitív rendezvényeinek egyik Európa-szerte, de főleg a tágabb értelemben vett német nyelvterületen elterjedt formái voltak a lövészversenyek. A polgári lövészhagyományok olyan rokon diszciplínákkal együtt, mint a vívás és a birkózás, előbb a polgárság lovas torna küzdelmei mellett fejlődtek, majd lassan kiszorították azokat. Közép- és Nyugat-Európában, különösen a német ajkú városok körében a XV. és XVI. század számított a versenylövészetek és a lövészünnepek fénykorának, de ez nem jelenti azt, hogy a sok oldalról fenyegetett városok már korábban ne ismerték volna fel polgáraik fegyverképességének fontosságát. Fontos persze megjegyezni, hogy az íjászat Angliában is 160
rendkívül népszerű volt. Amennyire rossz szemmel nézték az angol uralkodók és a városi hatóságok a labdarúgást, annyira támogatták az íjászatot. 1252-ben kimondták, hogy minden 15-60 év közötti férfinak kötelező az íjászat rendszeres gyakorlása, melyet a számos lőtér létesítése tett lehetővé. Az első híradások lövészversenyekről és lövészünnepekről a Kontinensen a XIII. század végéről származnak. Ekkoriban már nagyon sok városban léteztek lövészegyesületek, mely szervezetek létrehozása és elterjedése felé a döntő lépést a számszeríjak megjelenése jelentette a XII. század elején. A számszeríj rövidesen nagy népszerűségre tett szert a városokban, mivel nagyon alkalmasnak mutatkozott a városok polgárőrségeinek felfegyverzésére. Mivel ezen lőfegyverek hatékony használatához viszonylag sok gyakorlásra volt szükség, a városok védképessége biztosításának egyik fontos eszköze volt a gyakorlás szervezett keretek közötti megoldása, és innen már csak egy természetes lépés volt a tudás és képességek összehasonlítását célzó versenyek megjelenése. Vagyis az önvédelem gyakorlati célja mellett hamarosan kidomborodott a lövészet „sportos” jellege is. A XIII. század közepén megjelenő lövészegyletekben egyes történészek nemcsak az aktuális védelmi feladatok megoldására sebtében létrehozott szervezeteket látnak, hanem hosszabb múltra visszatekintő – vallási-kultikus feladatokat már századok óta végző – testvérületek új funkcióval való felruházását látják bennük. Az bizonyos, hogy a lövészegyesületek nagy számban történő alapítása a német és svájci városokban – ahol ezek a legjellemzőbbek voltak (bár utóbb Németalföldön és a Baltikumban is megjelentek a testületek) – egybeesett a városok politikai életének XIV. századi átalakulásával. Ebben az időszakban a városokban a céhek egyre nagyobb szerepet kaptak a városok igazgatásában, s a védelmi feladatok megszervezése a céhek kezébe került. Ekkoriban figyelhető meg, hogy nagyon sok városban külön lőtereket kezdtek el kijelölni. (Ez a folyamat egybeesik a patríciusok lovagi tornákról való kiszorulásával.) A városok vezetői rendkívül jó szemmel nézték a céhek által felügyelt lövészegyesületek tevékenységét, és mind anyagilag (pl. díjak alapításával), mind jogilag támogatni kezdték a rendszeres versenylövészeteket.
161
A német városokban a lövészegyletek jelentős privilégiumokat kaptak, tagjaik többletjogokat (pl. illetékmentes halászati és vadászati lehetőséget) élveztek. A városok többségében a polgárrá válás feltétele volt az, hogy a jelölt lőfegyverrel rendelkezzék. A testületek belső szabályzatai igen szigorúak voltak, s leginkább a város politikai szervezetétől való szervezeti függetlenségük megőrzésére koncentráltak. A heidelbergi lövészegyesület alapszabálya pl. kimondta, hogy „a lövészek, a városi tisztektől független, saját társaságot alkotnak.” Eleinte a városi lövészegyesületek – a városvezetés támogatásától kísérve – csak az egyesület tagjai és szűk körű meghívottak számára rendeztek rendszeres versenyt. Ezeket nevezték a német városokban „királylövészeteknek” (Königschießen). Valamikor a XIV. század második felében (1367 után) kialakult azonban a versenyek egy másik formája is, az ún. szabadlövészet (Freischießen), amelyen bárki, akár polgár, akár paraszt vagy nemes, akár helybéli vagy idegen – aki egy bizonyos nevezési díjat megfizetett – részt vehetett. A kapuk kinyitásának legfontosabb okát abban láthatjuk, hogy a korabeli nyugtalan időkben, mikor a városok egymással, illetve feudális nagyurakkal álltak szinte állandó magánháborúban, a városok vezetése rendkívül fontosnak tartotta, hogy más városok polgáraival baráti kapcsolatokat ápolhassanak. Ezen baráti, társadalmi kapcsolatok ápolásának talán legfontosabb későközépkori eszközei a lövészversenyek lettek, ahol idegenek is részt vehettek. Ekkorra a lovagi tornák fórum jellege a lovagok exkluzivitásra törő (a nem lovagokat a küzdelmekből kizáró) jellege miatt egyre inkább háttérbe szorult, és a rendszeresen megtartott lövészversenyek átvették ezt a kommunikációs fórum szerepet. Ez annál is inkább realitás lett, mivel az egyes nagyobb városok által rendezett egy-két hétig is tartó szabadlövészetek a XIV. századtól kezdődően a régiók határain átnyúló, sokszor nemzetközi események voltak, amelyeken adott esetben több száz lövész állt lőállásba, s az érdeklődő közönség létszáma is egyre csak növekedett. Egyes számítások szerint a késő középkorban 250 olyan város ismert, ahol nyílt lövészversenyeket rendeztek, s a városok között akár ötszáz kilométer távolság is lehetett. A XV. század első felében alakult zürichi lövész-társaság pl. már 1472-ben puskalövészünnepet tartott, ahová a luzerni lövészbarátokat hívták meg. 1504-ben a zürichi városvezetés
162
kezdeményezésére és megbízásából a lövészegylet megrendezte a város szokásos lőterén a legelső nemzetközi számszeríj- és puskalövészetet. 614 nyomtatott meghívólevelet küldtek szét Svájc, Németalföld, a Rajna-vidék és Dél-Németország városaiba, sőt még Rómába is. 451 lövész tett eleget a meghívásnak, egyikük Rómából utazott el Zürichbe. 5.4.1. A VERSENYEK SZERVEZÉSE - VERSENYSZABÁLYOK Az alábbiakban számba vett szabályok a forráshelyzetből adódóan szükségszerűen átvezetnek a XVI. században is alkalmazott elvekhez, vagyis jórészt olyan normákat veszünk számba, melyek ugyan a középkorban kezdtek kibontakozni, de a korai újkor első századaiban többékevésbé jelentős fejlődésen mentek át. Az esetleges szabály-változások szinte kivétel nélkül a lövészversenyek „elsportosításának” irányába mutatnak.
Az adott esetben több száz versenyző részvételével zajló versenyek megszervezése igencsak átgondolt tervezést és előre lefektetett szabályokat igényelt. A XIV. század vége óta (a lovagi tornák mintájára) szokássá vált, hogy a lövészversenyeket a rendező városok speciális kiírások (meghívólevelek - Schützenbriefe) révén hirdették meg, amely kiírások tartalmazták a versenyek programját, a felajánlott díjakat, a verseny fontosabb feltételeit és szabályait, valamint az ünnepség kísérőprogramját, amelyek általában bizonyos népi sportok (atletisztikus) versenyeiből álltak. A versenyek hivatalos oklevélnek minősülő meghívólevelei, melyeket kézírásos, majd idővel nyomtatott formában nyilvános hirdetményekként köröztettek nagy földrajzi területen, az alábbi elengedhetetlen információkat tartalmazták: a meghívó szervezet (általában az adott város lövészegylete és a város lövészmestere); a verseny rendezési ideje; a kitűzött díjak és a díjak megosztása; a cél távolsága (általában helyi mértékegységben megadva, de a levél végén a mértékegység lerajzolva vagy spárgagombolyagként mellékelve), a cél jellege (madár vagy céltábla) és nagysága (a méret szintén mellékelve); a verseny napi időtartama; a leadható lövések száma; a nyílvesszők megengedett méretei és ereje; a szabályszegésekre kiróható szankciók; a versenybírák. A meghívólevelek gyakran tartalmaztak arra való utalást, hogy a rendező város biztosítja a részt venni szándékozók biztonságát a verseny ideje alatt. (Ismert
163
olyan meghívó, amelyben ez a biztosíték a verseny idején túl három-három napra terjedt ki a verseny előtt és után.) Már a meghívólevelekben utalások történhettek bizonyos játékszabályokra: általában tilos volt, hogy a lövész bármiféle támasztékot használjon, és hogy az ezzel kapcsolatos csalásokat megelőzzék, gyakran előírták azt, hogy csak rövid ujjú zekében lehet a lőállásba állni. A lövések számának meghatározása (a XVI. században sok helyen akár 40 ismétlés is előfordult, ami jelentős állóképességet feltételezett) szintén nagyon fontos volt a verseny szabályos lebonyolítása tekintetében. A meghívólevelek szokásos záradéka volt a lövészek közötti esélyegyenlőséget biztosító kijelentés: „A lövészek igazságának az előnyök nélküli lövészet felel meg.” A részvételi feltételek viszonylag egyszerűek voltak. Mindenki, aki a nevezési díjat befizette, szabadon részt vehetett a lövészeten. Általában azonban ki voltak zárva a „bűnözők”, azon városok polgárai, amelyekkel a rendező város ellenséges viszonyt ápolt, illetve azok, akik egyébként is ki voltak valamilyen okból tiltva a városból. Mégis a XV. század közepétől – a puskaporos lőfegyverek megjelenésétől – megfigyelhető bizonyos teljesítménybeli és társadalmi differenciálás a résztvevők között. Ettől az időtől gyakran jelenik meg a versenyek programjában második versenyfajtaként a puskalövészet (Büchsenschießen). Ennek bizonyos kihatása lett a versenyzők társadalmi összetételére, ugyanis míg a számszeríjlövészet megmarad a városi elit versenyének, a puskalövészetben (miután ezek a fegyverek a XV. század végével olcsóbbakká váltak) a városi középosztály tagjai kerülnek túlsúlyba egészen addig, amíg a puskák végleg ki nem szorították a számszeríjakat a lövészversenyekről. A kísérő programba tartozó versenyeken való részvétel teljesen nyílt volt, valamennyi társadalmi réteg tagjai kipróbálhatták magukat ezekben a „sportágakban” (futás, ugrás, kőhajítás). A meghívólevelek – a XV. század közepétől – gyakran felhívták a figyelmet arra, hogy ezeken a versenyeken is elvárják a tisztességes játékot, vagyis feltételezhetjük, hogy bizonyos szabályok már ezekhez a – sokszor a közönség szórakoztatását szolgáló –
164
küzdelmekhez is kapcsolódtak. (A programot általában különféle, az adott korban szokásos szerencsejátékok egészítették ki.) 4.1.1. A versenybírák A lövészversenyek lefolyását általában egy hét vagy kilenctagú választott bírói testület felügyelte. A pártatlanság megőrzése érdekében a bírák többségét – különösen a nemzetközi versenyek alkalmával – kívülről jött (az összes érintett delegáció soraiból választott) lövésztagok tették ki. A testület helyi tagjai kivétel nélkül az adott város honoratior-rétegéből, vagyis a vezetői közül kerültek ki, tekintélyes polgárok voltak, köztük a város lövészmesterei. Ezen testületnek alá voltak rendelve olyan felesketett segédtisztviselők, akik az egyes lövések eredményeit megállapították (Zeiger) és regisztrálták (Schreiber). Utóbbi személyeket a rendező város tanácsa választotta meg saját soraiból. A német lőtereken a versenyek alkalmával a Pritschenmeisternek nevezett tisztviselő játszotta a legfontosabb szerepet, aki egyszerre volt kommentátor, bíró és eredményjelző-kikiáltó. Csattogó végű botjával fenyítette meg a szabályszegő lövészeket és a zavarkodó nézőket. Feladata volt ugyanakkor a szünetekben vicceivel szórakoztatni a nézőket. A nagyobb és gazdagabb városokban – a Pritschenmeister feladataként – szokás volt a lövészünnepről krónika készítése és annak publikálása. 5.4.1.2. Játékszabályok A XV. századtól a korábban szokásos madárlövést felváltotta a céltáblák használata. Ez utóbbi változás – a céltáblák koncentrikus körökre való osztásával – lehetővé tette, hogy a versenyzők eredményei jobban szóródjanak, és valódi sorrend alakulhasson ki közöttük. A későbbiekben rendeztek olyan versenyeket is, ahol mozgó célpontokra, céltáblára kellett leadni a lövéseket. Mint
említettük,
kisebb-nagyobb
részletességgel
meghirdették a legfontosabb (játék)szabályokat.
165
általában
már
a
meghívólevelek
Fontos volt az, hogy a lövészetet mindig a dél körüli órákban, 4-6 óra időtartamban rendezték. Az egyik legjelentősebb szabály a lőtávolságra vonatkozott, amelyet mindig lépésben adtak meg. A távolságot általában úgy mérték ki, hogy felkérték a legtávolabbról érkező versenyzőt, valamint egy hazai lövészt, hogy tegyék meg a megadott lépésszámot a lőtéren. Ha a megtett távolságok különböztek, akkor a két távolság átlagában állították fel a céltáblákat. De az is lehetséges volt, hogy a meghívólevél pontosan megadta a versenyen alkalmazott lépés méretét. Ez segített az otthoni edzéseken a lőtávolság belövésében. A leadandó lövések száma a kiírástól függően változó lehetett, általában 35 és 50 lövés között ingadozott. Nagyon fontos előírások vonatkoztak a használható nyílvesszőkre. Vastagságuk, hosszuk egységes kellett legyen. Ezt a „Zieler” ellenőrizte, aki minden egyes vesszőre ráírta az adott lövész nevét. Aki ezen utóbbi szabály ellen vétett, vagyis „íratlan” nyílveszővel lőtt, annak elvették a vesszeit és átadták azokat a többi lövésznek. Fontos előírás volt, hogy a lövészeknek egyenesen kellett állniuk, karjuk nem érinthette a felsőtestüket és nem használhattak semmiféle támasztékot. Ezen szabály megszegőit is a „lövészet joga és szokása” alapján általában nyílvesszeinek elkobzásával sújtották. A XV. század végétől van nyoma annak, hogy a lövészek eredményeit verseny közben nyilvántartották. Ekkoriban jelent meg a koncentrikus körökkel rendelkező céltábla is, amely lehetővé tette a lövések pontosságának értékelést. A fontosabb lövészversenyeken az eredmények számszerűsítésére való törekvés viszonylag magas fokát érték tehát el már a koraújkor hajnalán. Ez a törekvés később fokozatosan legyűrűzött a kisebb versenyekre is. A verseny végeredményét természetesen a bírák állapították meg a feljegyzett, jól számszerűsíthető eredmények alapján. A verseny összetett legjobbjának járó fődíj mellett, sok versenyen díjazták a legpontosabb lövést, és díjat kaphatott a versenyre a legtávolabbról érkező lövész is. Sőt a leggyengébb lövész is gyakran részesült vigaszdíjban, általában egy disznó formájában. Egyébként városonként változóan a legkülönbözőbb díjak kerülhettek kiosztásra: sok esetben nemesfém
166
láncok, kupák és más értéktárgyak, értékes szövetek gazdagították a győztest, a lövészkirályt. Különösen a német vásárvárosok tűntek ki díjaik értékével: a forrásokban említett hátasló, vagy vágómarha igencsak jelentős értéket képviselt az adott korban. Voltak magas pénzjutalmak is. Néhány város az általuk rendezett lövészversenyek díjaként külön aranyérmet veretett. Itt említendő meg, hogy az ókori agónokhoz és a lovagi tornákhoz hasonlóan, a késő középkori lövészünnepélyek versenyei kapcsán is megfigyelhető egy bizonyos fokú professzionalizálódás a résztvevők egy köre tekintetében: egyik-másik lövész kifejezetten specialistává képezte ki magát, és egyik lövészversenyről a másikra járva gyűjtötte be a díjakat. Ebben a fejlődésben talán egy koronként visszatérő, valószínűleg antropológiai meghatározottságú tendenciát érhetünk tetten, amely természetesen a sporttörténet későbbi korszakaiban is megjelent.
Az előzőekben röviden ismertetett verseny- és játékszabályok vonatkozásában mindenképpen fontos megjegyezni, hogy míg az érett középkorban elsősorban az egyes versenyek kapcsán alkalmanként kibocsátott meghívólevelek képezték azt a jogforrást, amely a résztvevőket tájékoztatta a verseny feltételeiről és legfontosabb szabályairól, addig a koraújkorban az volt a jellemző, hogy a városok a versenyek normáit – akár a helyi lövészegyesületek tagjainak hirdetett háziversenyről vagy gyakorló lövészetről, akár nyílt versenyekről volt szó – már rendeleti formában, formális jogforrásként fixálták le. Ezzel kapcsolatban érdemes utalni a magyarországi németajkú lakossággal rendelkező felvidéki és nyugat-magyarországi városok gyakorlatára, ahol helyhatósági statútumok formájában szabályozták mind a lövészegyletek működését, mind a céllövőversenyek lebonyolítását. Természetesen ezen rendelkezések céljai között a közrend fenntartására irányuló törekvések is szerepet játszottak, s ezért többször „Policey-ordnung”-ként határozták meg ezeket a rendtartásokat. Erre példaként hozhatjuk az 1537-ben Körmöcbányán hozott rendeletet („Polizey und Ordnung Aller und Jeder Herrn Püxen Schützen” = Rendőri szabályzat valamennyi puskalövész számára). A valamivel később készült (és többször megújított) soproni szabályzat inkább a versenyekre koncentrál, leírva a verseny során
167
felmerülhető valamennyi problémát. (Vö. forrás 2.) Vannak nyomok arról is, hogy a lövészegyesületek működését és a rendezett versenyek kérdéseit maguk a lövészegyletek szabályozták. Magyarországon pl. az első ilyen jellegű szabályzatként 1583-ban a szepesváraljai lövészegylet rendszabályai kerültek kihirdetésre. Lényeges, hogy mindkét korszakban a városok „állami”, közhatósági jogforrásokba foglalták a lövészegyesületekkel és a lövészversenyekkel kapcsolatos normáikat, melyeket részben a hatóságok, részben a hatóságok által felhatalmazott szervek kényszerítettek ki.
A középkori városi lövészünnepek mindenképpen hozzájárultak ahhoz, hogy az európai városok közös kultúráját összeforrasszák, ápolják a városok közötti kapcsolatokat, valamint elejét vegyék a feszültségeknek, illetve csökkentsék azokat. A sportrendezvények erősítették a városi polgárok összetartozását, közösségtudatát, s hozzájárultak a városi identitás megteremtéséhez is. 5.5. SPORT A KORAI ÚJKORBAN A sporttörténészek korábbi nemzedékei a korai újkort, vagyis „a könyvnyomtatás feltalálása és a vasútépítés közötti időszakot” (XVI-XVIII. század) nem tekintették önálló korszaknak a sporttörténetben. A testnevelés fejlődését nyomon követve elismerték ugyan, hogy a reneszánsz és a humanizmus hatására újfajta felfogás alakult ki a testről és a test mozgásairól, másrészt a gazdasági és társadalmi fejlődés következtében pedig azt, hogy megváltoztak az élet keretei, más lett pl. a munka és a szabadidő viszonya, ami a testkultúra előtt is bizonyos új távlatokat nyitott, de a sport tekintetében abból indultak ki, hogy a középkorban virágzó sport a korai újkorban hanyatló korszakát élte, s ebben a korban a versengés nem játszott különösebb szerepet. Ezen szemlélettel szemben, amely tehát a korai újkort a sport abszolút mélypontjaként kezelte, az újabb megközelítés szerint éppen ez a korszak volt az, amelyben a középkor végén megindult folyamatok folytatásaként mind a katonai gyakorlatok, mind pedig a népszerű játékok – akár a fogalom ma használt, modern értelemében is – sporttá váltak. Sokak szerint
168
a szabadidőt és a hozzá kapcsolódó újfajta szabadidős tevékenységeket nem a XIX. században, hanem a korai újkorban „találták fel.” A sportok kialakulása, mint a modernitás egyik alapvető részfolyamata már a korai újkorban megkezdődött. Ez a folyamat azon alapvető hosszú lefutású történések közé tartozik – együtt többek között a szekularizációval, a mindennapi élet jogi eszközökkel való racionálizálásával, a természettudományos modernizációval és a kezdődő globalizációval –, amelyek a modern Európa létrejöttének konstitutív, nélkülözhetetlen elemei lettek. A sporttá válás, a sportok kialakulásának folyamata a korai újkorban egyértelműen közös elemeket mutat valamennyi fent említett folyamattal. A sportnak tekinthető tevékenységek kapcsán a korai újkorban már sok olyan jelenség kialakult és készen állt, amelyet a modern sport XIX. századi feltalálása során már nem kellett továbbfejleszteni, hanem csak megfelelően át kellett formálni. A modern sport legfontosabb jellemzői közül a többség (racionalizálás, számszerűsítés, bürokratizálás, a mozgáskultúra elvilágiasodása) már a XVI-XVIII. században kimutatható. Az alábbiakban kísérletet teszünk néhány olyan fontosabb – a korai újkorban tetten érhető – jelenség számbavételére, amelyek egyrészt a korábbi korszakokban is körülvették a sport világát, másrészt – a korszakra jellemző – új tényezőként alapját képezhették a modern sport kialakulási folyamatának. a. A korai újkori sport intézményes fenntartói a fejedelmi udvarok, a városi kormányzatok, valamint az egyetemek és a – korszak sajátos nevelési intézményeként – a lovagi akadémiák voltak. Ezek mellett a sportolás verseny- és infrastrukturális kereteinek megteremtésében továbbra is fontos szerepe volt a városi egyleteknek és szakmai szövetségeknek (pl. a lövészegyleteknek és a vívóegyesületeknek), amelyek szervezeti létüket a középkorra vezették vissza. A humanista nevelési programok sport iránti lelkesedését átvevő reneszánsz és barokk uralkodók és fejedelmek – akár politikai és népjóléti okokból is – jelentős mértékben támogatták a sportbeli innovációkat és a sport infrastruktúrájának fejlesztését. Hasonlóképpen a városok is – még a középkori hozzáállásukat is felülmúlva – hozzájárultak a sport intézményesülésének alapját képező sportlétesítmények kialakításához.
169
Míg – mint láttuk – a középkorban a versenyeket a falvak és városok alkalmas helyein rendezték meg, addig a XVII. századtól új szabadidős terek kerültek Európa-szerte kialakításra: a városi kerteket, valamint az uralkodói és főűri paloták kertjeit a séták mellett játékokra is használni kezdték, különböző versenyjátékokat és magán-mérkőzéseket bonyolítottak le bennük. Ezek mellett a városkapukon kívül lőterek létesültek, a kastélyok kertjeiben teniszpályákat építettek. Végül mind magán-, mind közterületeken labdaházakat is építettek. A pályák építtetői tehát uralkodók, városok, testületek és magánszemélyek is voltak. b. A korábbi sporttörténetben alig ismert jelenségként a sportolás feltételeinek megteremtésében olyan magánszemélyek is megjelentek, akik anyagi haszonra kívántak szert tenni ezen tevékenységükkel. Már ebben a korban sokan felismerték, hogy a sport iránti lelkesedésből pénzt lehet keresni. A korai újkor sajátos jelenségeként a sport körül megjelent sok-sok olyan vállalkozószolgáltató, akik vívóiskolák elhelyezésére alkalmas helyiségeket, labdaházakat, majd idővel a közönségvonzó küzdősport-összecsapások számára arénákat béreltek, vagy egyenesen építettek, és akik ezeket képzések, edzések, illetve mérkőzések céljából rendelkezésére bocsátották. A XVI. században a főleg a labdajátékok iránt megnyilvánuló jelentős érdeklődés pl. igencsak hozzájárult a sportcsarnokok, labdaházak elszaporodásához Európa-szerte. A sportszerető fejedelmek, iskolák, valamint közösségek ilyen jellegű beruházásai mellett megjelent a kifejezett kommerciális indíttatás is. Mivel az egyetemeknek és lovagi akadémiáknak – a kor nevelési eszményeinek megfelelően – sportcsarnokokra volt szükségük ahhoz, hogy a nemesi és gazdag polgári ifjúság szemében vonzóvá tegyék magukat, egyre többször olyan üzletemberek vállalkoztak ilyenek építésére, akik a labdaházakkal és a sportoktatással pénzt akartak keresni. Az infrastrukturális feltételeket biztosító magánzók mellett sajátos vállalkozási típust jelenítettek
meg
azok,
akik
sportbéli
tudásuk
továbbadásával
teremtették
elő
megélhetésüket. Az eleinte utazó lovas- és vívóedzők először a fejedelmi és főúri udvarokban jelentek meg, de egy idő után a gyakorlás és a tanítás a városi polgárok verseny-felkészülésének is
170
elengedhetetlen része lett. Közép-Európa városaiban a XV. század második felében jelentek meg a vívómesterek, akik bárkinek vívóórákat adtak, megfelelő díjazás ellenében. Később, a XVI. században a többi, korban népszerű labdajáték vagy küzdősport szakértői járták Európa udvarait és városait, és edzőként vagy torna-partnerként kínálták fel szolgálataikat. Edzésidőpontokat lehetett tőlük kérni, esetleg meg lehetett mérkőzni velük. A XVI. századtól aztán mind a fejedelmek mellett, mind a városokban állandósított, illetve letelepedett sportvállalkozók tevékenykedtek Európa-szerte. Az oktatási intézmények is felismerték a sport-szakemberek fontosságát, a XVII. század vezető lovagi akadémiái, majd a XVIII. század egyetemei sportolási lehetőségeik hirdetésével is igyekeztek a hallgatókat magukhoz édesgetni. Egyértelmű, hogy ebben a tekintetben nyugodtan beszélhetünk kommercializálódásról, vagyis
a
sporthoz
kapcsolódó
tevékenységek
elüzletiesedéséről.
Másrészt
a
sportvállalkozók professzionálissá válásáról is. Ezek a vállalkozók, sőt vállalkozók nemzedékei – általában bérlőként – professzionálisan igazgatták és üzemeltették a sportpályákat és labdaházakat. Sok esetben ez a tevékenységük kiegészült az oktatói vagy edzői feladatokkal, amelyet a fejedelmi udvarok alkalmazottaiként, vagy akadémiai vívás-, tánc- vagy labdamesterekként, esetleg városi lövészmestereként végeztek. c. Sajátos, a korai újkorhoz köthető jelenség, hogy az egyes játékok és „sportágak” szabályai nagymértékben egységesültek. Ugyanis a könyvnyomtatással az egyes sportágak játékszabályai Európa-szerte közismertekké válhattak. Számos sportággal kapcsolatban jelentek meg a XVI. században tankönyvek több nemzeti nyelven, illetve latinul is. Ez a folyamat az egyes sportágak gyors elterjedésén túl a szabályok egységesülését is szolgálta, s a következő két évszázadban ez a tendencia még inkább kibontakozott: sorra jelentek meg az újabb és újabb sportágak és az azokhoz kapcsolódó szabálykönyvek. Persze egy sor sporthoz (birkózás, vívás) már a XV. században léteztek szabálykönyvek, de a szabályok ismeretének és maguknak a sportágaknak a könyvnyomtatás révén történő gyors elterjedése, a koraújkor fejleménye: a nyomtatott sportkézikönyvek jelentősen hozzájárultak az egyes sportágak szabványosodásához és az európai sportkultúra kialakulásához. (A
171
teniszben mindenütt ekkortól számítják pl. úgy a pontokat, mint ahogy az ma is szokásos. Ez a Franciaországban 1579 után megjelent jeu de pomme, „ököl-labda” szabálykönyveknek köszönhető.) Ezek a kézi- és szabálykönyvek fektették le a modern sport alapjait, más tényezők (egyetemek, nemesi akadémiák, a vándordiákok peregrinációja és a nemes ifjak Grand Tourja Itáliába, Franciaországba és Angliába, a közös európai udvari kultúra) pedig lehetővé tették, hogy a sportágak Európa-szerte elterjedjenek. d. Hasonlóan a korábbi korokhoz és folytatva a középkor végén megindult folyamatokat, a játékok és viadalok sporttá válása, „elsportosodása” a versenyek kulcsfigurájává tette a bírói feladatokat ellátó személyeket. A különböző hivatalos versenyek vagy komolyan vett csapatmérkőzések békés lefolyását biztosítandó, nagyon fontos volt a tekintéllyel rendelkező döntőbíró vagy bírák személye, ezért őket – mint pl. a lovagi tornák vagy lövészversenyek kapcsán láttuk – már a rendezvény meghirdetésekor megnevezték. Csak esetleg a különféle népünnepélyek emlékeként maradt fenn itt-ott változatlanul az a gyakorlat, hogy a pályán maguk a sportolók döntötték el a vitás helyzeteket. Mivel ennek következtében nemritkán alakultak ki viták és veszekedések, még az angol labdarúgással kapcsolatban is megjelent az az igény, hogy ezen mérkőzéseken is vezessék be a bíró intézményét. Az, hogy a versenyeken és a mérkőzéseken ennyire előtérbe került a döntőbíró személye, még a sportpályák szerkezetére és az ezzel kapcsolatos építészeti megoldásokra is hatással volt, hiszen elvárás lett, hogy a bírák a verseny vagy mérkőzés döntő pillanataiban a lehető legjobban lássák, mi történik a pályán. Ezért a bírók különálló és funkciójuk ellátásához alkalmas elhelyezést kaptak. e. A versenyek – csakúgy, mint a középkorban – a korai újkorban is általában vallási ünnepekhez, vagy politikai aktusokhoz, esetleg a mindenkori uralkodó életének kiemelkedő eseményeihez kapcsolódtak, de előfordult az is, hogy minden ilyen alkalomtól függetlenül rendeztek versenyeket. Gyakran az adott régió határain túlról, illetve külföldről is hívtak meg versenyzőket egy adott időpontra. Egy nagylátogatottságú, sok nézőt vonzó rendezvény egyrészt növelte a rendező város presztízsét, másrészt pedig jelentős bevételt is jelenthetett.
172
A XV. és a XVIII. század között a német birodalmi városok lövészünnepein, illetve az eleinte kísérőprogramként megrendezett, majd a lövészversennyel egyre inkább egyenrangúvá váló komoly atlétikai versenyeken gyakran több száz, sőt több ezer versenyző indult, s tett kísérletet a kilátásba helyezett díjak elnyerésére. f. A díjak mindig is hozzátartoztak a sportversenyekhez. Láttunk már korábban példát arra, hogy a versenyeken elnyerhető díjak, illetve a járulékos előnyök adott esetben esetleg megélhetést is biztosítottak a versenyzők egy rétegének. Bizonyos határig hivatásos sportolóként éltek életük egy szakaszán. Ez a jelenség a korai újkor végén, a XVIII. században elsősorban Angliában kezdett új dimenziókat nyerni. Több sportág vonatkozásában vannak adataink, hogy az 1700-as évektől professzionális sportolókat alkalmaztak Angliában. Előfordulhatott, pl. a népszerű krikett kapcsán, hogy egy-egy főúr tartott fenn egy saját csapatot. A XVIII. század elejéig a krikettet két falu csapatai játszották egymás ellen, akárcsak a labdarúgást. A XVII. századtól a játék népszerűségét az is fokozta, hogy DélAngliában fogadni kezdtek a mérkőzések eredményeire, és ekkortól vannak híradások arról, hogy a mérkőzések is pénzdíjasokká váltak. Így a XVIII. század elején arisztokraták és gazdag kereskedők saját krikett-csapatokat kezdtek el fenntartani, mely csapatok utóbb egyegy grófság képviseletében is pályára léphettek. Ekkoriban még a walesi herceg is saját krikett-csapatot állított ki, és bevezette azt a szokást, hogy a játékosok gázsiján felül a győzelemért pénzdíjakat és kupákat is osztott embereinek. A profizmus egyik angliai jellegzetességének tekinthető a XVIII. század első felétől rendkívül népszerűvé váló díjbokszolás. A korabeli nagyvárosok külön rendezvényszínházakat építettek ezen látványosságok számára, amelyek kereskedelmi alapon működtek. A küzdő felek pénzdíjakban részesültek, illetve bokszvállalkozók „istállójában” kaptak alkalmazást. A sajtóban is nagy nyilvánosságot kapott sportbalesetek hatására 1753-ban betiltották a díjbokszolást, ami miatt a sportág néhány évre illegalitásba kényszerült. g. A profizmus – a korábbi korokban ily mértékben nem tapasztalt – nagy jelentőségűvé válása a korai újkorban elsősorban a sportjelenségeket már régóta – kultur-antropológiai konstansként – kísérő jelenségre, a fogadásra vezethető vissza.
173
A korai újkorban a sporteseményekhez kötődő fogadások jellegzetes hazájának – reflexszerűen – Angliát tekintik a történészek, és a híres angol fogadási szenvedély „kóróssá” válását egészen a XVI. századig, I. Erzsébet koráig vezetik vissza. Az angol társadalom valamennyi rétege – ha éppen nem voltak betiltva a sportesemények és a sportolás – szívesen fogadott akár magán-, akár nyilvános sporteseményekre. De ez korántsem csak az angolok kiváltsága volt. Fennmaradtak híradások Nyugat-Európa szinte minden vidékéről legendás fejedelemi teniszmérkőzésekről, lovas- vagy evezős futamokról, illetve ember-futtatásokról, ahol sokszor vagyonok cseréltek gazdát. Mindenképpen hangsúlyozandó, hogy a fogadások – esetleges negatív társadalmi vonatkozásaik ellenére – rendkívül jót tettek a sportágak fejlődésének, a sportesemények nyilvánosságának. A nagy fogadási kedv több új sportág kialakulását segítette elő, ugyanis a fogadás természetéből, a döntések igazságossága iránti igényből következik, hogy új sportágak tekintetében egységesültek és terjedtek el szabálygyűjtemények, amelyek a versenyzőkre és természetesen a fogadókra is kötelezők lettek. Az ökölvívás első szabálykönyvét pl. 1743-ban készítette el egy londoni bokszmester. A golf mindenütt – és mindmáig – elismert szabályait az 1754-ben alapított st. andrews-i Royal and Ancient Golf Club tagjai alkották meg. h. Részben a fogadások tették szükségessé, hogy tovább fejlődjenek a versenyszámok eredményeinek számszerűsítése felé tett korábbi lépések. Már csak ezért sem fogadhatók el azok a korábban hangoztatott történészi nézetek, hogy a versenyzők teljesítményét nem számolták és nem mérték. Éppenséggel az olyan jellegű fogadások eldöntése érdekében, melyeknél a teljesítmény pontos mérésének nagy jelentősége volt, egyre pontosabb technikai megoldásokat kezdtek alkalmazni, és ennek nyomán alakulhatott ki lassan a – modern sport egyik legfontosabb jellegzetességének tekintett – rekordokban való gondolkodás is. Sporteseményen először 1731-ben használtak órákat az idő mérésére. Ekkortól számítható a rekordok hajszolásának korszaka. i. S végül szintén elsősorban a fogadás-üzlet járult hozzá ahhoz Angliában és kisebb mértékben a Kontinensen is, hogy a korábban eseti jellegű híradások a nagyobb
174
sporteseményekről rendszeressé váltak, és hogy a sporteseményeket és sporteredményeket a korabeli sajtó is kitüntető figyelemben részesítette.
Az elmondottak talán igazolják, hogy a korai újkor valóban nem tekinthető eseménytelennek és jelentőség nélkülinek a versenysportok történetében. 5.5.1. JOGI VONATKOZÁSOK Azt mindenképpen meg kell állapítanunk, hogy jelenlegi ismereteink szerint a korábbi korszakokhoz képest a közhatalom gyakorlói valamivel kisebb részt vállaltak ebben a korban az egyes sportrendezvények verseny- és játékszabályainak alakításában. Ez azonban – mint azt alább a firenzei calcio példája is mutatja – nem jelentett abszolút elzárkózást az ilyen jellegű beavatkozásoktól. A korai újkorban az állami jog – követve a régi hagyományokat – egyrészt a tiltás, másrészt a támogatás két véglete között kapott szerepet. 5.1.1. Tiltó rendelkezések Egy korábbi uralkodó tudományos felfogás szerint – mint láttuk – a világi és egyházi jog sporttal kapcsolatos szerepe a középkor évszázadaiban kimerült abban, hogy különböző okokból, így pl. a közrend, az erkölcsök és a vallási ünnepek védelme érdekében általában, vagy egyes időszakok tekintetében tilalmazza a játékokat és a versenyeket. A korai újkorban is gyakoriak voltak a tiltó rendelkezések. Egyes német fejedelmek időlegesen még a lövészversenyeket is betiltották féltvén politikai hatalmukat a testületek és ezáltal a városok katonai hatalmától. Mindazonáltal a német uralkodóknak – különösen a harmincéves háború alatt és után – kisebb gondjuk is nagyobb volt a sportversenyekkel szembeni fellépésnél. Természetesen a közrend fenntartása érdekében a közhatalom gyakorlói helyi szinten gyakran kényszerülhettek ilyen eszközökhöz nyúlni. Vallási okokból gyakran tilalmakat mondtak ki az egyházi és világi hatóságok is. 1538-ban parlamenti határozat tiltotta meg a franciaországi templomokban és kolostorokban a
175
labdajátékot, mint pogány erkölcstelenséget. Angliában a puritánok a XVII. század több szakaszában tiltásokkal léptek fel a különböző labdajátékok, a krikett és a labdarúgás (1610-es évek), valamint a lóverseny és a fogadások (cromwelli köztársaság 1642-1660) ellen. De számtalan példa lenne még felsorolható. 5.5.1.2. Uralkodói támogatás Amellett, hogy a korai újkor európai uralkodói közül jó néhányan szenvedélyesen sportoltak és versenyeztek (a számos erről is híres német fejedelem mellett VIII. Henrik angol király említhető meg példaképpen), többször politikájuk részévé tették a sport ügyének támogatását. Angliában a sport kitüntetett szerepet kapott több uralkodó alatt is. I. Erzsébet királynő, aki maga is aktív sportoló volt 1585-ben (még) meg tudott akadályozni egy puritánoktól származó sportellenes törvényjavaslatot, amely meg akarta tiltani a „sports” minden formáját vasárnaponként. A királynő ezen kérdésben abból indult ki, hogy az embereknek jogában áll, hogy maguk döntsék el, mivel töltik szabadidejüket. Utódai, az első két Stuart király, I. Jakab (1603-1625) és I. Károly (1625-1649) szintén védelmükbe vették a sportot a puritánokkal szemben, és egyes sportágakat támogattak is. Ezzel egyrészt jelezték alattvalóik felé megnyilvánuló megbecsülésüket, másrészt ez egyúttal növelte népszerűségüket és valószínűleg bevételeiket is. I. Jakab 1603-ban megengedte, hogy nyilvános sportrendezvényekre is fogadni lehessen. 1610-ben elrendelte, hogy Morton, chesteri püspök Book of Sports című könyvét, amely bizonyos sportágak gyakorlását vasárnap is megengedte, a szószékekről olvassák fel. Ugyanakkor persze volt eset, mikor visszavonulót kellett fújnia a puritánok sportellenességével szemben. (Ebben az időszakban az a felfogás uralkodott Angliában, hogy csak egy sportos király vagy királynő lehetett alkalmas az uralkodásra. S így volt ez a koraújkorban Európa más államaiban is.) Egy adott sportág sajátos támogatásának példáját mutatja az a szoros kapcsolat, amely a korai újkorban több nemzedéken keresztül a firenzei Medici család és az általuk „nemzeti sporttá” tett sajátos firenzei labdarúgás között kialakult.
176
Mivel a középkorban keletkezett, de a XVI. században végleges formáját és szabályait elnyerő calcio fiorentino története tekinthető az egyik legfeltártabbnak valamennyi korai újkori európai sportág közül, álljanak itt az alábbiak valamennyi más sportág képviseletében. 5.6. A FIRENZEI CALCIO A labdajátékok nagyon népszerűek voltak az itáliai reneszánsz korában. Az egyik leggyakoribb időtöltésnek minősültek különböző változataikban. Talán mind közül a leghíresebbé a calcio fiorentino lett. A firenzeiek mindig is bolondultak a város utcáin játszott calcio-ért, amelyet valószínűleg már a XIV. században űztek a város kerületeiből toborzott csapatok, de ennek írásos nyomai csak a 1600-as évekből maradtak ránk. A korai időkben a csapatok az egyes városrészek lakóiból, valószínűleg patríciusi és iparos családok ifjú tagjaiból álltak össze. A mérkőzéseket általában télen, a karnevál idején rendezték Firenze erre alkalmas terein, a nagyobb hidegek esetében akár az Arno folyó jegén is. A játék a köztársasági időkben (1530 előtt) tehát az alsóbb városi néprétegek tagja számára is nyitva volt. Már ekkoriban is kitűntek azonban a játék iránti lelkesedésükkel a Medici család tagjai, akik fiatalabb korukban játékosként, később a rendezvények szponzoraként támogatták a calcio-t. A XVI. század elején a firenzeiek önazonosságuk egyik legjelentősebb vonásaként tekintettek a játékra. Ezt bizonyítja az a legendás történet, mely szerint 1530 telén az éppen harmadszor elűzött Medici család visszatérése érdekében, a családból származó pápa (VII. Kelemen) szövetségeseként a várost ostromló V. Károly császár csapatainak ágyútüzében csak azért is calcio-mérkőzéssel ünnepelték a farsangot. A császári csapatok segítségével visszatérő Alessandro Medici (1510-1537) ugyan megásta a firenzei köztársaság sírját, de családja tradícióinak megfelelően, jelentősen hozzájárult a calcio további fejődéséhez. A játékot aztán I. Cosimo de Medici (1519-1574) emelte a nemzeti sport rangjára. Az ő korától játszották a Piazza Santa Croce-n és a Santa Maria Novella templom előtti téren a nagy mérkőzéseket. Szinte minden jelentősebb ünnepet ekkortól calcio-mérkőzéssel
177
ünnepeltek meg. A Mediciek nagyvonalú támogatásban részesítették a játékot, ugyanakkor meg is szelídítették, s dinasztiájuk politikai céljainak szolgálatába állították azt. A calcio-mérkőzések a toszkán barokk legjelentősebb ünnep-kísérő eseményeivé váltak az uralkodó család férfi tagjainak századokon átívelő szenvedélyes labdaőrülete miatt. A Mediciek valamennyi ünnepi esemény középpontjává tették a játékot, karnevál idején akár egymást követő napokon is rendeztek mérkőzéseket. Bár a Mediciek a játékot elvették az alsóbb néposztályoktól és a nemesség sportjává tették, a labdarúgás mégis népszerű maradt egészen az 1670-es évekig. Sokszor olyan nagy nézősereget vonzottak a mérkőzések, hogy a rend fenntartása is nehézségekbe ütközött. Így pl. 1607-ben szigorú jogszabályt kellett hozni a rend fenntartása és a mérkőzések lebonyolíthatóságának biztosítása érdekében. Állami ünnepek és a nagyhercegi család ünnepi eseményei (különösen házasságkötések) kínáltak leginkább alkalmat a játék ünnepi formájának megrendezésére. Azonban a Habsburgok nagyhercegi trónra kerülésével, a firenzeiek minden hazafias törekvése és feltámasztási kísérlete ellenére a mérkőzések egyre ritkábbak lettek, sőt a mérkőzések egy idő után átkerültek a toszkán kikötővárosba, Livornóba. Az utolsó calcio-összecsapásra 1780-ban került sor, a Habsburgok akkor altatták el végleg az államilag támogatott futball hagyományát. 5.6.1. A JÁTÉKSZABÁLYOK A calcio koraújkori társadalmi beágyazottsága és sajátos szabályai miatt sem tekinthető a modern labdarúgás előképének, hanem azt egy független, a rugby elemeit is magába foglaló csapatsportként kell kezelnünk. A XVI. században megfogalmazottak szerint a játék célja az, hogy a labdát a pálya rövidebb végein végigfutó, külön megjelölt vonalon átjuttassák. „A calcio egy olyan nyilvános játék, melyben fiatalemberek két gyalogos és fegyvertelen csapata kellemesen és a dicsőség kedvéért abban versenyez, hogy melyikük tud egy felfújt labdát a szemben lévő célvonalon átjuttatni.” A Mediciek korában, valószínűleg a XVI. században rögzítették a játék szabályait. 1580ban egy I. Francesco de Medicinek (1541-1587) ajánlott külön könyv jelent meg, amelyben a
178
játék szabályait, taktikai és stratégiai kérdéseit és a hozzá kapcsolódó ceremóniákat írták le részletesen. A legfontosabb jellegzetességeket az alábbiakban foglalhatjuk össze: A labda mérete a mai futball labda és a kézilabda méretei közé volt tehető, a pálya valamivel kisebb volt, mint a mai futball-pályák. A labdát ugyan lehetett kézben vinni és kézzel ütni, de a játék a nevét a játékszer lábbal való terelgetéséről nyerte el. A labda dobása nyitott tenyérrel tilos volt, és egyébként ügyetlenségnek tartották. Tehát ököllel lehetett ütni a labdát, de nyitott tenyérrel nem lehetett továbbítani. Szabály szerint a XVI. században 27 játékost számlált mindkét csapat, amelyek tagjai meghatározott módon kellett felálljanak a játéktéren. A középvonal közelében háromszor öt játékos, az úgynevezett futók (corridori) vagy előretoltak (antiguardia) helyezkedtek el. Mögöttük öt jó felépítésű, erős romboló (sconciatori) törekedett arra, hogy az ellenfél csatárait megállítsák, a röpülő labdákat elkapják és saját csapat támadásait hátulról segítsék. A két utolsó sorban felálló játékosoknak kettős feladata volt. A modern szélsőknek megfelelő négy futó vagy elülső labdadobók (datori innanzi) feladata az volt, hogy a tumultusból kiszabadított labdát a csatárok felé, előre továbbítsák. A saját alapvonal előtt posztoló három védő vagy hátsó labdadobó (datori addietro) végezte a tűzoltó munkát utolsó védővonalként az ellenfél támadását megfékezendő. Ez utóbbiakat tekintették a leggyorsabb és legbátrabb játékosoknak. Ez a felállás a XVI. század végére alakult ki, és másfélszáz éven keresztül meg is maradt. A játékidő egy órát tett ki. A calcio amellett, hogy a firenzei nemes ifjak kedvenc időtöltése volt, jelentős szerepet kapott a város ünnepségein is. Ezen ceremoniális szerepnek megfelelően két variánsa alakult ki, amelyek nem a játék lényegében és szabályaiban, hanem a mérkőzést kísérő ceremóniák és a körítés tekintetében különböztek egymástól. a. A gála-calcio (calcio in livrea) mérkőzéseken a játékosok különösen díszes öltözéket viseltek és ezek az összecsapások általában valamilyen állami vagy fejedelmi ünnep részét képezték, és ezért a közönség körében a város felső rétegének képviselői és vezetői, valamint fontos vendégek is jelen voltak, kiemelt helyekről tekinthették meg a játékot.
179
b. Az egyszerű calcio-mérkőzések (calcio diviso) esetében egyszerű fakorlátok választották el a játéktértől a közönséget. Igaz, ezen mérkőzéseket is megfelelő ünnepi rituálé kísérte. Ezen elmaradhatatlan formaságok közé tartozott a játékosok kiválasztása, midőn két különösen megbecsült játékost választottak ki vezetőnek, és ők felváltva választották ki játékostársaikat a trombiták szavára összegyűlt, játékra kész ifjú nemesek közül. A XVII. században feljegyezték, hogy a mérkőzések megrendezésben jelentős szerepet kapott egy több évre megválasztott felügyelő (provveditore), aki feljegyezte a kiválasztott játékosok nevét. Az egyszerűbb játékforma kapcsán a felügyelő a nem kiválasztott játékosok közül jelölt ki magának általában négy helyettest. Ezután a csapatok elhagyták a játékra kijelölt közteret, és a kezdésre megállapított időpontban ünnepélyes felvonulás keretében, dobosok és trombitások kíséretében menetelve tértek vissza. Mint említettük, az ünnepi mérkőzések a külsőségekben tértek el a mindennapi játéktól. Igaz ezen ünnepi alkalmakkor nem esetlegesen álltak össze a csapatok, hanem a vezető családok játékra kész tagjai maguk választották ki barátaik és követőik közül a csapatok tagjait. A játékosok drága öltözékekben léptek pályára. XVII. századtól szokás volt, hogy a gálamérkőzések kapcsán mindkét csapat számára a nagyherceg egy csapatvezetőt jelölt ki (maestri del campo), akik nem játszottak ugyan, de a csapat érdekeit képviselhették a játékvezetőkkel szemben. Esetenként további segítők is tevékenykedhettek a csapatok körül (maestri di calcio). Az ilyen ünnepi mérkőzések jóval nagyobb csinnadrattával jártak, mint az egyszerű összecsapások, az erre szolgáló időt is megnövelték, mivel az egy órás játékidőt, ugyanennyi ideig tartó ceremónia előzte meg. Ünnepi alkalmakkor a játékot zeneszó kísérte. A játék rendes lebonyolítása felett egyébként a pálya mellett magas tribünön helyet foglaló hat korábbi játékosból álló játékvezetői testület őrködött, amely a felmerülő vitás kérdésekben döntött. A mérkőzés előtti utolsó ceremoniális esemény a játék megkezdéshez kapcsolódott, ugyanis hármas kürtjelre indult a játék. Az első jelzésre minden illetéktelennek el kellett hagynia a pályát, a másodikra elfoglalták helyeiket a játékosok, míg a harmadikra a semleges, mindkét
180
csapat színeit magán viselő labdaőr a pályát szegélyező márványfalhoz vágta a labdát és az onnan visszapattanva került játékba. Ha az egyik csapat „gólt” szerzett, a csapatok helyet cseréltek, aminek szintén megvolt a maga rituáléja: a találatot elérő vezető csapat zászlótartója magasra emelve vitte zászlaját a másik oldalra, s a vesztes csapat zászlótartója pedig lefelé szegezett zászlóval hajtotta végre a helycserét. Az 1580-ban kiadott szabálykönyvet 1673-ban paragrafusokra osztva újra kiadták, majd 1733-ban megújították, sőt 1739-ben még egyfajta tankönyv is készült az edzők számára.
A firenzei calcio jól példázza a korai újkor legtöbb sportjának sokszínűségét: a viszonylag aprólékos szabályozottságot, valamint a független játékvezetők szerepét, amelyek az összecsapások és küzdelmek „elsportosulásának” legbiztosabb jelei. Ugyanakkor megjelennek azok az ünnepi és ceremoniális vonások, amelyek a sport és a rituális cselekvések régmúlt időkre visszanyúló összefüggésére utalnak. FORRÁS 1. Saba Malaspina, Rerum Sicularum historia 6, 10. „A király [Anjou Károly ‒ 1277 körül] a királyság különböző helyein, elsősorban Nápolyban a San Pietro ad Aram kolostornál tornákat (astiludia) vagy tjostokat (lustras) rendezett. Ahogyan az a franciaországi tornákon (in torneamentis) szokásos: a katonák váltakozva társaságokba szövetkeztek, hogy ezekből lépjenek majd elő a párviadalokra. Két csoport jött létre, a Gallok és a Latinok. […] A király parancsot ad, hogy az olaszok seregéből csak egy jelenjék meg a küzdőtéren, sisakkal a fején, s egy a franciák közül, hasonlóan felszerelve. Tehát két ellenfél egyszerre tör előre a küzdőtér (stadium) két végéről. Törvény írja elő, hogy lándzsájuk egyenlő hosszú legyen, hegyén hármas osztású vasheggyel, mivel azt akarták, hogy a viadalokon a katonák rossz szándék nélkül cselekedjenek. Közhírré tették és törvényként fogadták el: aki a másik lovát lándzsájával megsérti, köteles a lóban eset kárt a vételár erejéig megfizetni. Ha tehát azok ketten felkészültek a harcra, és nagy gonddal jól elhelyezkedtek paripájukon, akkor a trombiták harsogása, a tömeg harsány kiáltozása közben 181
megeresztett kantárszárral elindulnak, és lándzsával egymásnak rohannak. Gyakran előfordul, hogy lándzsájuk kölcsönösen eltalálja a másik sisakját, s megsebzik egymást arcukon, mivel a sisak lehullik. Ritka, hogy valaki sértetlenül kerül ki a viadalokból, gyakoribb eset, hogy mindenki megsebesül. Előfordul, hogy a lovak szügye összeütközik, a lovasok a földre zuhannak, a lovak az összeütközés heve következtében megsérülnek és tönkremennek. Ritka az az eset, hogy bár a ló magasra felágaskodik, ám a lovag nem esik ki a nyeregből, hanem erősen, szilárdan a lovon tartva magát, a magasba emelkedik. Az is előfordul, hogy míg az egyiket nem találta el a lándzsa, a másik, ellenfele erős lökésétől megrendülve, lábbal felfelé, fejjel lefelé, csúfosan a földre zuhan. Ekkor mindenesetre a győztes elragadja a lezuhant lovát, s aztán a fegyverzetét is követeli tőle. Ezekkel a harci játékokkal, amelyek többnyire veszedelmesek és halálosak, a király katonáit a fegyverekkel való gyakorlásra és a harci tapasztalatok megszerzésére kényszeríti.” (Kulcsár Zsuzsanna nyomán ford. Szabó Béla) Die Chronik des Saba Malaspina, hrsg. KOLLER, Walter, NITSCHKE, August (Monumenta Germaniae Historica, Scriptores 25.), Hannover, 1999, 258-259.
2. A céllövészet rendje (Sopron, 1577) A céllövészet rendje, melyet a polgármester úr, a városbíró és a tanács, számos nyomós ok alapján néhány polgárunk kérelmére és szorgalmas kérésükre szabályba foglalt még az ezerötszáznegyvenkettedik évben, és amit most ez újra megerősít az ezerötszáz hetvenhetedik esztendőben azoknak, akik szívesen hódoltak a puskás lovagi lövészversenynek. Először, minden egyes lövész jöjjön tizenkét órára a lőtérre, és legyen saját fegyvere, ok nélkül senki más puskájával ne lőjön (mint ezt a következőkben részletesen meghatározzuk). Tilos a veszélyokozás és előnyszerzés minden formája is. Másodszor, minden lövész kizárólag szabad karral lőjön, a puskát se a könyökéhez, se oldalt a csípőjéhez ne szorítsa. A céllövő, miközben lövését leadja, a vállával se érintse fegyverét. Harmadszor, ha a céltáblára lőnek, minden puskás lövész fizesse le a foglalót, mert csak így érvényes a lövése. Ha valaki az első lövést leadta, de két lövésére akarja a pénzt lerakni,
182
ezt is megteheti. Ha úgy esne, hogy pénzét a lövéshez előre lefizeti, és az első lövése talált, akkor mindhárom lövész leadhatja lövését, de ő addig jöjjön a helyére, míg a harmadik lövést leadják. Ha nem tér vissza, pénzét a lövő elvesztette. Ez a pénz kerüljön a ládába. Ha valaki a lövését nem jelenti be, mielőtt a másik kiérkezik és lőne, úgy számítson ez téves lövésnek, ha pedig nem jelenti be a téves lövését, és a másik tüzel a fegyverével, büntetésből fizessen be két garast a ládába, és minden lövész maradjon állva a lővonalnál, amíg be nem írják a nevét. Negyedszer, így egy lövésznek sincsen joga, hogy pénzt tegyen le a másik helyett, tizenkét pfennig büntetés mellett, kivéve a tűzmestert. Ötödször, így minden lövész a leadott lövés után oltsa el, vagy tapossa el az izzó taplót, és égő állapotban ne vigye be a lőállásba, ha mégis: ezért egy krajcár büntetés jár. Hatodszor, a nadráganyaggal, amit a városi tanács urai a maguk jó szántából ajánlanak fel, a következő módon kell eljárni; az a nadráganyag ugyanis nem jár egyetlen lövésznek sem, ha nem polgár, vagy nincs felruházva polgári szabadságokkal, még akkor sem, ha lövése beletalál a céltáblába, s így ő lenne a nyertes. Nadráganyag tehát csak azoknak jár, akik polgárok, vagy akik polgári jogokkal rendelkeznek. Ha ők győznek, ők minden további nélkül megkaphatják a nadráganyagot is. Ennek fejében engedelmeskedniük kell a tiszteletreméltó tanácsnak, mindenütt, ahová a város közössége rendeli őket. Egy polgár, illetve aki polgárjoggal rendelkezik, csak egy nadrágra való anyagot kaphat nyereményként. És ha már korábban nyert volna, most az következzék, akinek lövése nem volt rosszabb az övénél. Az a polgár, akinek a lövése a legjobban sikerült, illetve az a lövész, aki nem polgár ugyan, de a lövés árát már lefizette s a nadrág anyagát már korábban elnyerte, adja oda nyereményét a következő győztesnek. Az olyan napon, amikor lövészet folyik ugyan, de senki sem nyerte el a nadráganyagot, az összegyűlt pénzből vásároljanak egy díjat ajándékba (történjék mindez az illendőség szerint). Ilyenképpen a lövészek közül, akár polgár legyen, akár nem, ha a foglalóját lefizette, senkit ne zárjanak ki a nyertesek sorából.
183
Hetedszer, legyen tilos minden nemtelen előnyszerzés, egy lövész se lőjön két golyóval, se feltollazott vagy élesre reszelt golyóval, hanem csak kerek és gömbölyű golyóval lőjön. (Aki ezt megszegné,) Akit ilyen előnyszerzésben érnének, attól vegyék el lőfegyverét. Az illető tegyen a ládába egy fél magyar aranyat feltétel nélkül. A lőállást még nem kell elhagynia, ha azonban a harmadik alkalommal is elkövetné a vétket, s ez bebizonyosodik és büntessék meg, és tiltsák ki a lőállásból. Nyolcadszor, egyetlen céllövő se tüzeljen többször a céltáblára azon a napon, amikor a díjat, és a jutalmat osztják. Jól jegyezzék ezt meg! Aki ezt megszegné, annak fegyverét vegyék el, s azt csak a már az említett módon válthassa vissza. Egyetlen lövész se próbálkozzon meg azzal, hogy szombaton a várfalra lőjön, sem más ünnep estéjén, így az esti istentisztelet után vasárnapig. Ünnepnapon meg kell tartóztatnia magát az embernek, s ha mégis kimegy a lőtérre, akkor se kezdjen próbalövéshez, mert tizenkét pfennig lesz a büntetése. Kilencedszer, ha egy lövészeten megtörténne, hogy valakinek az utolsó lövésnél felrobbanna a fegyvere, az illető még lőhessen más puskájával, de csak a tűzmester engedélyével. Ha az öreg céllövők lőnek célba, egyetlen fiatal lövész se lőjön velük együtt. Amikor azonban nadráganyagért versengenek, vagy más céhek lövészete folyik, joga van az ifjú lövésznek, hogy velük együtt lőjön. Tizedszer, egyetlen egy lövész vagy tűzmester se szóljon rágalmazó hamis szóval vagy kivetni való beszéddel; se a lövés helyén, a lőállásban, se a céltábla előtt ne kiabáljon, semmilyen módon közbe ne szóljon, mert az haragot vagy ellenérzést kelthet. Aki ezt áthágja, az fizessen büntetésből hat pfenniget a perselybe. Aki pedig a hat pfenniget nem adja meg, az nem jogosult a lövésre, akár lövése következne, akár nem. Tizenegyedszer, ha kivetni való pimaszság, szabálysértés vagy rendbontás keletkezne a lövés helyén, a lőállásban vagy a céltábla előtt, bármi is legyen ez a dolog, ilyen esetben a tűzmester jusson egyességre a többi lövésztárssal, és válasszák ki a legjobb megoldást. Ha azonban a civakodók közt ez nem vezetne eredményre, és egyesség nem születne meg, úgy a cselekményt és a személyt illetőleg a tiszteletreméltó tanács a városbíró úr előtt teremtsen
184
törvényes egyességet, szabjon ki büntetést a civakodókkal szemben, és szerezzen is érvényt annak. Tizenkettedszer, egyetlen lövész sem vihet tüzet a lövő állásba. A tűzmester engedélye nélkül nem szaladhat ki a céltáblákhoz, ha mégis, fizessen egy krajcár büntetéspénzt. Ha azt kívánja, hogy maga nézhesse meg a lövését, mert nem akar hinni a tábla ellenőrének, sem a tűzmesternek, kaphat erre engedélyt egy krajcár lefizetése után. Ha valaki kételkedik abban, hogy talált-e, és meg akarja nézetni, az fizessen be egy garast. Ha önmaga akarja megtekinteni más kirendelt lövészekkel együtt, köteles adni két garast a ládába. Tizenharmadszor, minden lövész maga felel puskája megtöltéséért, azért, hogy fegyverét az előírások szerint tökéletesen töltse meg puskaporral és golyóval. Ha azonban csak puskaporral és tehát golyó nélkül tüzel, az is lövésnek számít, mintha már golyóra töltött volna. Hasonló megítélés alá esik, ha csak golyóra töltött, puskapor nélkül. Ilyenképpen fegyverét háromszor töltheti meg. Ha valaki úgy menne lőállásba, hogy nem töltött se lőport, se golyót, lövési jogát elvesztette. Tizennegyedszer, egyetlen egy vitatható lövés se legyen érvényes. Az sem, ha a golyó nem üti át a céltáblát, vagy ha egy puska csütörtököt mond, vagy ha a lövész kilép a lővonalról. Az is szabálytalanságnak számít, ha más helyett áll a lővonalra. Ha háromszor hibáz, vagy a lövésnél a puskája meghibásodik, akkor is elveszett a lövése. Tizenötödször, a tűzmester és a táblaellenőr senkinek nem engedélyezheti, hogy kifusson. Aki ki akarna futni, azt szólítsák fel, hogy álljon meg. Ha valaki lövészet közben akár a céltáblákhoz, akár a várfalhoz kiszaladna – legyen lövész, vagy csak néző – az minden elnézés és vitatkozás nélkül fizessen tizenkét pfennig büntetéspénzt a perselybe. Ha valaki nem oda tartozó, és főként, ha tisztában van tettével, amiatt rákiáltással felszólítást is kapott, hasonlóképpen köteles tizenkét pfenniget a perselybe befizetni. Ha valaki vonakodna ezt megtenni, azt a tűzmester és a lövésztársak zálogvétellel büntessék. A zálogot adják át a városbíró úrnak, aki majd büntetést ró ki a vétkesre. Tizenhatodszor, állíthat egy tűzmester másvalakit is maga helyett, polgárt és lövészt is, az azonban úgy járjon el, mint fentebb már leíratott.
185
Mindez csak hízóökrökre vonatkozik, és ne legyen érvényes a szarvasmarhákra. Egy lövész (előtt) egy másik helyett nem állhat ki. Vagyis minden lövész csak a saját nevében lőhet. Tizenhetedszer, ha véget ér a lövészet, mindenki egymás után távozzék, ha azonban valaki maradni szeretne, otthagyhatja puskáját a lőállásban, és ajánlja fel, hogy távozzon más helyette. Ha mégis távozásra került a sor, az kapja a jutalmat, aki a legjobban lőtt. De a nadráganyagnál a szabályt tartsák be (úgy, ahogy fent olvasható). Kivéve leginkább a másik jogosult, aki azután következik. Mindenki a nadrág anyagát tizenkét pfenniggel, illetve minden font cint három pfenniggel váltson meg. Tizennyolcadszor, ha lefizették a lövés árát, az ajándékot abból vásárolják meg, még pedig annyiért, amennyire a pénzből futja. Körülbelül tíz pfennigért, vagy tizenkettőért vásároljanak. Minden lövésztől, öregtől éppúgy, mint fiataltól elvárható, hogy a céltáblák karban tartására tegyenek be tartalékpénzt a ládába. Tizenkilencedszer és végül, a tűzmesterek minden évben, Szent Márton napja táján a többi lövész legénnyel tegyenek számadást az egyik lövészettől a másikig terjedő időszak minden kiadásról. A lövészek rendezzenek zászlólövészetet, az előkelőbb céhek, nevezetesen az Urak Céhe, a Károsultak Céhe, a Szentháromság Céhe, a Mi Asszonyunk Megtisztulása Céhe, A Nyomorultak Céhe, a Lövészek Céhe, a Halászok Céhe és a Kalmárok Céhe számára. A fent leírt rendeletnek a tiszteletreméltó tanács érvényt kíván szerezni, és akik nem eszerint viselkednének, vagy a tűzmesternek nem lennének hajlandók engedelmeskedni, azok nevét be kell jelenteni a felsőbbségnek; a vétkesek lássák be hibáikat illendő módon, mindenekelőtt tartsák be ezt a rendeletet anélkül, hogy a szabályok számát kénye-kedvükre gyérítenék, vagy szaporítanák.
Mindent
jól
meggondolva
és
szabályozva,
a
bennfoglaltak
igaz
bizonyságaképpen mindez elrendeltetett és a város kisebb [pecsétjével] megerősítve kiállíttatott [az ezerötszázhetvenhetedik évben.] Bármelyik lövész, legyen ifjú vagy idős, mikor a tűzmester fejére helyezi a koszorút, vagy azt hazaküldi számára, tizennégy napon belül, vagy legkésőbb három héten belül lövészetét tartsa
186
meg. Ha pedig ezt nem tenné, fizessen két tallért büntetésül, helyezze azt a ládába, és ezután lövészetét hamarosan tartsa meg.” (ford. Kovács József László) A céltáblákat szőlő díszítse! Szőlő- és lövészünnepek Magyarországon a 16-19. században – Trauben sollen Scheiben zieren! Traubenfeste und Freyschiessen vom 16. bis 19. Jahrhundert in Ungarn, szerk. KOVÁCS József László, Budapest, 2009, 55-57. AJÁNLOTT IRODALOM RÁZSÓ Gyula, A lovagi torna: Ulrich von Liechtenstein leírása - 1224, História (1980/5). = http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/80-05/ch14.html FELHASZNÁLT IRODALOM BARBER, Richard, BARKER, Juliet, Die Geschichte des Turniers, Düsseldorf, Zürich, 2001. BEHRINGER, Wolfgang, A sport kultúrtörténete, Budapest, 2014. BREDEKAMP, Horst, Florentiner Fußball: die Renaissance der Spiele: Calcio als Fest der Medici, Frankfurt am main, New York, Paris, 1993. Das Ritterliche Turnierim Mittelater, hrsg. FLECKENSTEIN, Josef, Göttingen, 1985. CRIPPS-DAY, Francis H.,The History of the Tournament in England and in France, London, 1918. ENDREI Walter, ZOLNAY László, Társasjáték és szórakozás a régi Európában, Budapest, 1986. FLECKENSTEIN, Josef, Das Turnier als höfisches Fest im hochmittelalterlichen Deutschland = Das ritterliche Turnier im Mittelater: Beiträge zu einer vergleichenden Formen- und Verhaltensgeschichte des Rittertums, hrsg. FLECKENSTEIN, Josef, Göttingen, 1985, 229255. FÖLDES Éva, A sport történetéből, Budapest, 1959. FÖLDES Éva, KUN László, KUTASSI László, A magyar testnevelés és sport története, szerk. KUN László, Budapest, 19893.
187
GAMBER, Ortwin, Ritterspiel und Turnierrüstung im Spätmittelalter = Das ritterliche Turnier im Mittelater: Beiträge zu einervergleichenden Formen- und Verhaltensgeschichte des Rittertums, hrsg. FLECKENSTEIN, Josef, Göttingen, 1985, 513-531. GILLMESTER, Heiner, Die mittelalterlichen Ballspiele: eine Chronologie ihrer Entwicklung, Stadion 10 (1984), 77-94. Handbuch Sportgeschichte, KRÜGER, Michael, LANGENFELD, Hans (hrsg.), Schorndorf, 2010. HILPERT, Horst, Die Geschichte des Sportrechts, Stuttgart, 2011. KRÜGER, Sabine, Das kirchliche Turnierverbot im Mittelalter= Das ritterliche Turnier im Mittelater: Beiträge zu einer vergleichenden Formen- und Verhaltensgeschichte des Rittertums, hrsg. FLECKENSTEIN, Josef, Göttingen, 1985, 401-422. KUN László, Egyetemes testnevelés- és sporttörténet, Budapest, 2009. KUSUDO, Kazuhiko, Ein Beitrag zur Geschichte des „Freischießens” in der ersten Hälfte des 15. Jahrhunderts, Sozial- und Zeitgeschichte des Sport 10 (1996/3), 34-49. MERZBACHER, Friedrich, Das kirchliche Turnier- und Stierkampfverbot = Im Dienste des Rechts in Kirche und Staat. Festschrift für Fr. Arnold, (hrsg.) PLÖCHL, W.H., GAMPE, L., Wien, 1963, 261-268. MEYER, Werner, Turniergesellschaften: Bemerkungen zur sozialgeschichtlichen Bedeutung der Turniere im Spätmittelalter= Das ritterliche Turnier im Mittelater: Beiträge zu einer vergleichenden Formen- und Verhaltensgeschichte des Rittertums, hrsg. FLECKENSTEIN, Josef, Göttingen, 1985, 500-512. MICHAELIS, Hans-Thorald, Schützengesellschaften und Schützengilden: Die gegenwärtige Sicht der deutschen und europäischen Schützengeschichte, Sozial- und Zeitgeschichte des Sports 2 (1988/2), 87-93. RÖSENER, Werner, Rittertum und Krieg im Stauferreich = Staat und Krieg: vom Mittelalter bis zur Moderne, hrsg. RÖSENER,Werner, Göttingen, 2000, 37-63. RÜHL, Joachim K., German Tournament Regulations of the 15th Century, Journal of Sport History 17 (1990/2), 163-182.
188
RÜHL, Joachim K., Zur Leistungsqualifizierung im spätmittelaterlichen Turnier = Sport in der Rehabilitation: Ansätze und Anwendungsfelder, hrsg. APPELL, Hans-Jachim, Sankt Augustin, 1988, 97-111. RÜHL, Joachim K., Puritanismus und Sport: Zum klassischen und biblischen Erbe = Die Anfänge des modernen Sport sin der Renaissance, (hrsg.) Krüger, Arnd, McClelland, London 1984, 111-131. RÜHL, Joachim K., Hochzeitsfeiern – Turniere – Tod: neue Ergebnisse der Turnierforschung = Menschen im Sport: Geschichtliche, ethische, pädagogische, gesellschaftliche und gesundheitliche Aspekte. Festschrift zur Emeritierung von Univ-Prof. Dr. Heinz-Egon Rösch, hrsg. YALDAI, Sharkadun, STEMPER, Theodor, WASTL, Peter, Köln, 1997, 52-66. RÜHL, Joachim K., Wesen und Bedeutung von Kampfansagen und Trefferzählskizzen für die Geschichte des spätmittelaterlichen Turniers = Sport zwischen Eigenständigkeit und Fremdbestimmung: Pädagogische und historische Beiträge aus der Sportwissenschaft: Festschrift für Hajo Bernett, hrsg. SPITZER, Giselher, SCHMIDT, Dieter, Bonn, 1986, 86112. SCHAUFELBERGER,
Walter,
Der
Wettkampfin
der
alten
Eidgenossenschaft:
Zur
Kulturgeschichte des Sports vom 13. bis ins 18. Jahrhunderts, Bern, 1972. SCHNITZLER, Thomas, Wenn die Glock’ schlagt zwölf: Sportschießen im späten Mittelalter, Nikephoros 18 (2005), 191-205. ZOTZ, Thomas, Adel, Bürgertum und Turnier im deutschen Städten vom 13. bis 15. Jahrhundert = Das ritterliche Turnier im Mittelater: Beiträge zu einer vergleichenden Formen- und Verhaltensgeschichte des Rittertums, hrsg. Josef FLECKENSTEIN, Göttingen, 1986, 450-499.
189
6. ÖSSZEFOGLALÁS ÉS ELŐRETEKINTÉS – A MODERN SPORT JELLEMZŐI ÉS A „SPORTJOG” Az eddigiek összegzéseként és mintegy átvezetésként sportjogtörténeti kísérletünk második része felé, arra teszünk kísérletet, hogy a „modern sport” XVIII. században megindult kialakulási folyamatának előzményeit néhány olyan szempont szerint vizsgáljuk, amelyeket a mai sporttörténészek – ha nem is kivétel nélkül – elfogadnak a modern sport legfontosabb jellemzőinek áttekintése során. Ezen szempontrendszer szerinti összehasonlítás egyrészt segít az általunk tárgyalt korszakok „sportjellegű tevékenységeinek” értékelésében, másrészt lehetővé teszi azon sarokpontok kimutatását, amelyekben a modern sport „eljogiasításának” folyamata a legintenzívebben jelentkezett már a XIX. század folyamán és különösen a XX. század második felében. A vizsgálandó jellemzők nem minden esetben állnak szoros kapcsolatban az általunk „joginak” tekintett szabályozási kérdésekkel, de – mint látható lesz –, az egyes tényezők kapcsolódási pontjai miatt szinte valamennyi szempont esetében találunk párhuzamokat az előző fejezetekben általunk tárgyalt kérdéskörökkel.
Allen Guttmann, amerikai történész 1978-ban megjelent, A rituálétól a rekordig: a modern sport lényege című, jelentős hatású művében a modern sport hét olyan jellegzetességét dolgozta ki, mely jellemzők egyedül a modern sportéletben jelennek meg együtt. Ezek a jellegzetességek természetesen hatással vannak egymásra, át-átszövik egymást, ugyanakkor megjelenésük a modern kor előtti sport világában is vizsgálható. Guttmann megállapítása szerint az általa alapul vett sajátosságok közül a sporttörténet korábbi korszakaiban egy vagy több tényező hiánya mindig megfigyelhető volt, és éppen ez a tény adja a modern sport egyediségét, illetve megkülönböztethetőségét a korábbi korok „sportjellegű-”, vagy sporttevékenységeitől. Valószínűleg ezen egy vagy több tényező hiánya indíthatta a sporttörténészek jelentős részét arra, hogy – mint ahogy azt ez első fejezetben jeleztük – csak a modern korra, a XIX. század második felétől ismerjék el egyáltalán a sport, mint olyan létét. Guttmann azonban a korábbi korszakokban (az ősidőkben, illetve a primitív népeknél, az
190
ókori görög és római kultúrában, a középkorban) is elfogadja a sport létét, amelyet egy saját maga által kialakított rendszerben elhelyezve, olyan szabályozott keretek között folyó kompetitív játéknak tekint, melyben a testi mozgás a meghatározó. A Guttman kategóriáit elfogadó, utána jövő sporttörténészek a kikülönített jellemzőket aztán arra használták fel, hogy a modern kort megelőző történelmi korszakok versenyjellegű tevékenységeinek sport jellegét ezekkel mérjék, illetve az egyes jellegzetességek megjelenését – mint korábban már láttuk is – egy adott történelmi korszakban az adott tevékenység „elsportosodása” jeleként értékeljék. Guttmann a modern sport alábbi jellegzetességeit tartja mérvadónak: o a sporttevékenység világi, szekularizált jellege; o az esélyegyenlőség biztosítása; o a szereplők specializálódása; o a sporttevékenység racionális keretek közé szorítása; o a sporttevékenység bürokratizáltsága; o az eredmények számszerűsítésére való törekvés; o a rekordok utáni hajsza.3 A hét sajátosság részletes történeti vizsgálata előtt Guttmann azt is szükségesnek tartja leszögezni, hogy bár a modern sport ezen jellegzetességei elsősorban az élsportra, a versenysportra jellemzők, és ott talán erősebben is jelentkeznek, ugyanakkor azonban a modern sport világát minden teljesítményszinten és összességében is jellemzik. 6.1. A SPORT VILÁGI JELLEGE Valamennyi sporttörténész elfogadja, hogy a korábbi korszakokra oly jellemző kapcsolat a kultikus, vallási szertartások és a sportjellegű tevékenységek között megszűnt a modern korban. A modern sportot az emberek ma már önmagáért, vagy ha nem így, akkor egyértelműen világi célok megvalósítása érdekében űzik, amely indítékok természetesen rendkívül változatosak lehetnek. 3
Guttmann, 25-26.
191
Számos példa mutatja a testgyakorlás és a sport történetében, hogy a testi megerőltetésnek már a kezdetektől bizonyos utilitarista célja volt: a világ különböző tájain a primitív kultúrák kiválasztott egyedei a közösség érdekében, vallási kultuszok és ceremóniák keretében végeztek bizonyos testi gyakorlatokat, általában futottak, gyakran versenyelemekkel fűszerezve. Ezen tevékenységek egyik legfontosabb vonatkozása a termékenységkultuszokhoz köthető. Az általában szigorúan ritualizált tevékenységek során természetesen a kultikus ceremónia sokkal fontosabb szerepet játszott, mint az esetleges győzelem. Mindenesetre az bizton állítható tehát, hogy a versenyjellegű vagy az ilyen jelleget nélkülöző testgyakorlásokat sok esetben kifejezett (kultikus) céllal, és nem kedvtelésből végezték a régi kultúrákban. Ha a kedvtelésből végzett testgyakorlás nem is zárható ki a korai időkben sem, az bizonyos, hogy a primitív emberek „sportja” sokkal inkább kötődött a valláshoz, mint a későbbi időkben, legyen szó rituális futásokról vagy labdajátékokról. Ezen kultikus vonatkozásaiban a görög sport sokkal közelebb állt a primitív népek „sportkultúrájához”, mint a modern idők sportjához. A korábbiakban kifejtettek alapján egyértelmű, hogy a pánhellén játékok szent ünnepek voltak, a görögök vallási életének alapvető fontosságú részét képezték: aki ezeken a versenyeken részt vett, az tulajdonképpen az istenek szolgálatában tette ezt, és a győzelemért is az istenek jutalmazták. Ezek a játékok mindvégig megőrizték kultikus, vallási jellegüket, hiszen mind megrendezésük időpontja, mind a helye szentnek minősült a hellének szemében, s a hivatalos ceremóniák túlnyomó része is az istenek kultuszát szolgálta. Ez persze nem zárja ki, hogy a görögök sporttevékenysége az idő múltával ne ölthetett volna fel bizonyos vallástól független, szekuralizált jelleget, bár ez bizonyosan nem jelentette azt az elvilágiasodást, amely a modern sportra jellemző. Ezen – bizonyos értelemben – a kultikustól elszakadó jellegét mutatja a görög sportnak a poliszok sporttámogatási politikája, ami egyrészt az infrastrukturális feltételek fejlesztésében, másrészt a sportolók támogatása különböző módszereiben jelentkezett. A rómaiaknál, ahol – mint láttuk – pl. a lovasversenyek erős kultikus eredettel bírtak, és a későbbiekben is jelentős vallási vonatkozásokat mutattak, a sporttevékenységek világivá válásának tendenciája tovább folytatódott. A római sport ebben a tekintetben közelebb áll a
192
modern sporthoz, mint a görög, már csak azért is, mert a római ludi különösen a császárkorban egyre inkább elveszítették vallási vonatkozásaikat, illetve a római uralom alatti területeken alapított, hellén mintájú atlétikai versenyeket sem elsősorban kultikus célokból alapították és támogatták a központi vagy helyi hatalom képviselői. A középkorban a katolikus egyház, valamint a korai újkorban az egyházak – mind a katolikus klérus, mind a protestáns felekezetek – teljes természetességgel fogadták el a sport és a vallás közötti éles határvonalat. Sőt éppen a sport világi mivolta volt az, ami bántotta az egyházakat. A középkorban a „testi” háttérbe szorításának céljából, valamint az egyházi ünnepek védelme okán az Egyház jelentős mértékben szemben állt a testgyakorlás szinte valamennyi formájával. A XVI. századtól ez tulajdonképpen mit sem változott, és egészen a modern korig a katolikus és protestáns egyházak tiltóan rossz szemmel nézték a hívek sporttevékenységét. A modern korban azonban a teológusok megpróbálnak közös érintkezési pontokat találni a keresztény doktrína és a sport között. Ugyanakkor fontos, hogy a szekularizált modern sportban is megjelennek vallási elemek, sőt ma már inkább arról beszélnek a sportszociológusok, hogy sok tekintetben a sport kezdi betölteni egy világi jellegű vallás funkcióját a modern ember életében. Bizonyos formális vallási megnyilvánulások (öltözői imák, pályára lépés előtti keresztvetések stb.) pedig azt jelzik, hogy a vallás válik bizonyos értelemben a sport részévé, az eredmény elérésének eszközévé. 6.2. ESÉLYEGYENLŐSÉG A modern sport egyik fontos jellegzetessége az esélyegyenlőség, amely két vonatkozásban jelentkezik: egyrészt a versenyeken való részvétel lehetőségének egyenlőségében, másrészt a küzdelem alatt megvalósuló egyenlőségben. Utóbbi elvárás a modern kor felé közeledve időben korábban beteljesedett, mint az előbbi, amely igazából csak a XX. század utolsó harmadában valósult meg – csekély jelentőségű regionális sajátosságoktól eltekintve – szinte teljes egészében. A modern sport egyértelműen előfeltételezi az esélyek egyenlőségét. Ezzel szemben a primitív népeknél sokszor egy-egy kaszthoz vagy rokoni csoporthoz való tartozás volt a sporttevékenységben való részvétel feltétele, az egyén alkalmassága, 193
teljesítménye másodlagos volt. Ugyanígy másodlagos volt ugyanakkor az eredmény is, hiszen azt az istenek előre meghatározták, és ezért felesleges volt a versenyjellegű tevékenység feltételeinek mesterséges kiegyenlítése. A görögöknél a teljesítmény-elv sokkal erőteljesebben kibontakozott, mint a korábbi kultúrákban, az esélyegyenlőség azonban nem valósulhatott meg teljességében: a nők kizárása az olümpiai és egyéb szent játékokról senkiben sem keltett megütközést. A nők esetleg külön rendezvényeken szerepelhettek. Ugyanígy a rabszolgák és a „barbárok” sem versenyezhettek a görögökkel. A versenyek során azonban már különböző szabályok előírásával igencsak egyértelműen ügyeltek az esélyegyenlőség biztosítására, mint azt a hellanodikok tevékenységének több vonatkozása is igazolta. Az atlétákkal szembeni szankciók társadalmi megkülönböztetés nélkül voltak alkalmazhatók. A verseny- és játékszabályok jelentős része éppen az esélyek egyenlőségének biztosítását szolgálta: a korosztályokba sorolás szabályai is ezt igazolják, bár – mint láttuk – a súlycsoportokat még nem ismerték. A birkózás során az ellenfelek kölcsönösen homokkal szórhatták be az ellenfél olajjal bekent testét, hogy a csúszós testrészek ne jelentsenek előnyt egyik félnek sem. A küzdelem feltételeinek egyenlőségét a rómaiak sem értékelték kevesebbre, mint a görögök sem az atlétikai-, sem a fogatversenyek során. (A gladiator-küzdelmeknél azonban már maga a különböző fegyverzet sem biztosíthatott egyenlő feltételeket.) Sőt ez a kiegyenlítő törekvés, ami a már versenyzőknek kívánt hasonló feltételeket biztosítani számos – akár jogi – szabályon keresztül, tulajdonképpen sem a középkorban, sem a korai újkorban nem csökkent. Hiszen mind a lovagi tornákon (itt azért vannak ellenvélemények is), mind a lövészversenyeken pedánsan ügyeltek a mindenkori versenybírák a feltételek azonosságára, s a XVIII. és XIX. században kialakuló modern sportágak szabályai még jelentős mértékben tovább is fejlesztették az egyenlőség elvét, ami az elv versenyeken való érvényesülését illeti. Azonban a versenyeken való részvétel előfeltételeit meghatározó versenyszabályok tekintetében a modern korban is csak hosszú fejlődés után érték el a teljes egyenlőséget. Gondoljunk itt arra a hosszú vajúdásra, ami az amatőrök és profik megkülönböztetése, vagyis
194
az amatőr-szabály hosszú uralma miatt sokáig (egészen a múlt század ’80-as éveiig) megosztotta a sport világát. S az ilyen kizáró, exkluzív hozzáállásnak természetesen voltak történelmi előzményei. A görögöknek a nőket részben, az idegeneket és a rabszolgákat pedig teljesen kirekesztő hozzáállásáról már szóltunk. A középkorban – mint láttuk – a lovagi tornákon való részvétel csak lovagoknak volt megengedve, más társadalmi rétegek – jórészt – ki voltak zárva a részvételből. De más sportágak (pl. tenisz) tekintetében is megjelent a felfogás, hogy azokat pl. csak nemesek űzhetik. Sőt egyes játékok esetében (pl. teke) még a korai újkorban is megjelentek ilyen kizáró jellegű rendelkezések. A társadalmi állás, mint részvételi előfeltétel tehát sokáig – sok esetben a XIX. század végéig (vagyis jóval a modern sportágak megjelenése utáni időkig) – tartotta magát az európai sporttörténetben. Az ún. amatőr-szabály uralomra jutásában is elsősorban azt a törekvést kell látnunk, amely a felsőbb rétegek tagjai számára akarta fenntartani a sportolás lehetőségét. A XIX. századi Angliában szabályok és szabályzatok nagy számban kísérelték meg a munkások és hivatásos sportolók kizárását az egyes sportversenyekről és mérkőzésekről. És ez végeredményben hosszabb-rövidebb időre egyes sportágak szétválását eredményehette egy amatőr és egy profi szövetségre és ez utóbbiak által rendezett versenyekre. Az amatőrök tulajdonképpen az uralkodó osztály, míg a profik az alsóbb néposztályok tagjait jelentették, s közöttük sokáig éles választóvonal húzódott. A középkorból eredő exkluzivitási törekvések csak nagyon lassan tűntek el a modern sportágak világából is. Ugyanakkor az amatőr-szabály, vagyis az az elvárás, hogy a sportoló pusztán kedvtelésből űzze sportágát, és azért semmiféle ellenszolgáltatást ne fogadjon el, vagy ne ezen tevékenységre alapozza létfenntartását, teljes mértékben alkalmatlannak is bizonyult az élsportban az esélyegyenlőség biztosítására. Hiszen az esélyegyenlőség elérése kapcsán nem arról van szó, ki kap pénzt és ki nem a sportban mutatott teljesítményéért, hanem arról, hogy kinek mennyi lehetősége van maximális időt fordítani a versenyekre való felkészülésre. A részvételi feltételek tekintetében az esélyegyenlőség megvalósulásának másik akadálya volt sokáig a sportolóknak a faji megkülönböztetés alapján történő kizárása. A modern korban, a XIX. és XX. században ez legélesebben talán az Egyesült Államok sportéletében
195
jelentkezett, de Európában is voltak „hagyományai.” A világban sok helyen akadályozta a sport fejlődését a rasszizmus, a sportolók faji alapon való kizárása a versenyekből. Ilyen volt a nemzetiszocialista Németország és az annak farvizén evickélő országok magatartása a zsidó sportolókkal szemben, amiben az 1936-os olimpia csak rövid szünetet jelentett. A zsidó versenyzőkkel szembeni diszkrimináció azonban jóval 1933 előtt is létezett mind Közép-, mind Kelet-Európában. A harmadik anakronizmus, amitől a modern sport világa szintén csak fokozatosan tudott megszabadulni, az a nők esélyegyenlőségének, versenyeken való részvételének elfogadása volt. A nőket különböző indokokkal nem engedték versenyezni: Németországban 1913-ban rendezték az első tornaversenyt nőknek, s a modern Olimpiai Játékokon is 1912-ben vettek részt először nők, de ezután is csak lassan nyíltak meg számukra az egyes sportágak küzdelmei. A teljes esélyegyenlőség küszöbére csak a XX. század második felében érkezett el a nők versenysportja. A modern sportban lejátszódó folyamatok, melyek az esélyegyenlőség formális biztosítását célozták, azonban nem érhették el teljes mértékben céljukat, megközelítőleg sem jelenthették a teljesítmények, az elért eredmények nivellálását. Paradox módon ugyanis hiába váltak minél egyenlőbbé a részvételi feltételek ezek természetesen nem tudták egymáshoz közelíteni a sportbeli teljesítményeket. Minél egyenlőbbek lettek ugyanis a részvételi lehetőségek, annál egyenlőtlenebbé váltak a sportbeli teljesítmények, aminek következtében mindig egyre nagyobb lett a távolság egy szabadidős sportoló és egy világbajnok teljesítménye között. Az eredmények egyenlőtlensége szintén a modern sport jellegzetességének tekintendő. Mindenesetre az esélyegyenlőség két dimenziójának biztosításában a verseny- és játékszabályoknak – legyenek azok állami jogszabályokba, vagy önszabályozó normákba foglalva – valamennyi korszakban meghatározó szerepük volt. 6.3. SPECIALIZÁCIÓ Mint azt korábban láttuk, már a görögöknél megjelent a sportolók specilizációjának legalapvetőbb formája, a hivatásos sportoló. Ez nem pusztán azt jelentette, hogy a versenyző bizonyos anyagi nyereségre tehetett szert eredményei révén, hanem azt, hogy idejének és 196
energiájának jelentős részét a sporttevékenységnek szentelhette. Paradox módon éppen a pentathlon „feltalálása” bizonyítja, hogy a specializáció az V. század vége előtt oly mértékben jellemzője lett a hellén sportolóknak, hogy a korábban szinte magától értetődő sportolói általános teljesítőképesség további tekintélyének megőrzése érdekében szükségesnek látszott egy ilyen kombinált, különböző diszciplínákból álló versenyszám bevezetése. A görögök nagymértékben hozzájárultak a hivatásos sport kifejlődéséhez, hiszen egy idő után az atlétikai versenyeken egyértelműen a hivatásos sportolók kerültek előnybe az ügyes és tehetséges, de a sportot csak mellékesen űző versenyzőkkel szemben. A rómaiaknál – a moralisták és filozófusok rosszalló kritikája ellenére – a profi sportolók minden tekintetben uralták a versenyeket. A versenyzők mellett azonban – részben már a görögöknél is, a rómaiaknál pedig fokozott mértékben – a „kiszolgáló személyzet”, az edzők, az orvosok, a technikai személyzet is profinak volt tekinthető. A középkorban a rendi kötöttségektől eltekintve egyes sportágakban talán kevésbé volt jellemző a specializáció, de annyira nem is hiányzott, mint azt egyes tudósok feltételezik. Hiszen a páros küzdelmekben eredményes, tornáról tornára járó lovagot, vagy a lövészversenyeket látogató céllövészt nyugodtan tekinthetjük specialistának. A szakosodás hiánya valóban a középkori labdarúgás esetén mutatható ki leginkább, ahol – a játék népi tömegrendezvény jellege miatt – nemhogy a játékosok nem éltek a sportból, hanem még a játék közbeni szerepük sem volt oly mértékben meghatározva, mint azt pl. a kora újkori firenzei calcio esetében megismertük. A középkor ebben a tekintetben tehát valóban kettős arcot mutat. A korai újkorban a versenyszerű küzdelmekben résztvevők esetében a XVIII. századig viszonylag kevesebb információnk van olyanokról, akik élethivatásszerűen élhettek volna sportolói teljesítményükből. Az említett évszázadban azonban – főleg Angliában – megjelentek
olyan
nemesek
által
„kitartott”
sportolók,
illetve
a
különböző
versenyrendezőkkel szerződésében álló hivatásosok, akik mindennapjaik jelentős részét a sporttevékenységnek
rendelhették
alá.
A
létjogosultságát a versenyzők között.
197
szakosodás
tehát
ismét
visszanyerte
Ami viszont a szélesedő „sportpiacból” élő, nem sportoló specialistákat (edzők, vívómesterek, sportlétesítményeket fenntartó vállalkozók és ezek kombinációi) illeti, azok megjelenése és egyre markánsabb jelenléte egyértelműen sajátosságát adta a kora újkori sport világának. Ezen az alapon bontakozhatott ki utóbb – mindkét vonatkozásban – a szakosodás, mint a modern sport egyik meghatározó jellegzetessége. A modern sportélet fenntartása jelentős infrastrukturális előfeltételeket és jelentős munkatámogatást igényelt, amit megfelelően felkészült, szakmájukat profi szinten űző személyek (testnevelők, edzők, létesítmény fenntartók, menedzserek, játékos-ügynökök stb.) biztosíthattak. Emellett a sportolók is egyre inkább szakosodtak és professzionális versenyzőkké váltak, ami nem jelentett mást, mint hogy az egyén egész életét (vagy legalábbis annak első szakaszát) a sportnak áldozta. Az amatőrök és a profik közötti megkülönböztetést tehát nem az adta már ekkor sem (mint azt anakronisztikus hozzáállásukkal a modern olimpiai mozgalom atyjai és vezetői több, mint nyolc évtizeden keresztül hirdették), hogy ki kap pénzt és ki nem a versenyek vagy mérkőzések után. A pénz persze fontos volt, hiszen időt jelentett, időt a felkészülésre, az utazásokra, a versenyekre, a pihenésre. A helyes megközelítés szerint inkább a szakosodást kellett volna/kellene alapul venni a sportolók közötti különbségtételnél. A specializáció a teljesítmény-elv elfogadásának az eredménye volt. A sportolót a sikeres szakosodás egy időre megszabadíthatta attól a szükségszerűségtől, hogy sporton kívüli tevékenységgel biztosítsa létfenntartását. Az, hogy ezt a mentesülést a gazdag család, egy gazdag támogató, egy ösztöndíj, állami támogatás, katonai hivatásrendbe való besorolás vagy egy magánjogi szerződés révén járó havi illetmény biztosította-e, a lényeget tekintve teljesen mindegy volt, és ma is az. De az sem tagadható, hogy a szakosodásnak voltak és vannak jogi vonatkozásai. 6.4. RACIONALIZÁLÁS Korábban egyértelművé tettük, hogy a sporttal együtt jár a szabályozottság, mivel a testmozgást igénylő versenyek a szabályozott játékok körébe tartoznak, amelyek maguktól
198
értetődően racionálisak is egyben. A szabályok a cél eléréséhez szükséges eszközként jelennek meg. Fontos, hogy a modern sport világában új (játék)szabályokat lehet kitalálni, és a régieket ezen újakkal felváltani, s azokat szükség szerint változtatni. A modern sport szabályai kultúrafüggő mesterséges alkotások, és nem szakrális rendelkezések, mint amilyenek a sporttörténet egyes korábbi szakaszaiban voltak. Ez lényegesen megkülönbözteti a modern sport racionális normavilágát az ősi és primitív népek testmozgást körülvevő szabályaitól. Hiszen már a legősibb időkben tabuk és rituális szabályok vették körül a testmozgás bizonyos formáit, de ezek nem az „ember” által alkotott szabályok voltak, hanem hagyományos és szent normák, melyek eredetét a résztvevők nem ismerték, és nem is ismerhették. Az ésszerűsítés felé tett bizonyos kezdeti lépéseket már megfigyelhetünk a görög sport világában is. Az esélyegyenlőség megteremtése érdekében a görög gümnasztikus és hippikus versenyek szabályai rendezték az adott agón versenyfeltételeit, de a hellének korántsem törekedtek arra, hogy valamennyi versenyükre vonatkozó, standardizált szabályokat alakítsanak ki. A sportpályák, a stadion hossza, a sporteszközök mérete színhelyről színhelyre különböző lehetett. A görögöket (csakúgy, mint a rómaiakat) – annak ellenére, hogy minden tekintetben olyan kulturális színvonalon álltak, hogy ezt a standardizálást megvalósíthatták volna – a kérdés igazából hidegen hagyta. Az adott verseny számított, s nem a teljesítmények időben és térben való összehasonlíthatósága. A görögök más vonatkozásban törekedtek a sport racionalizálására: ők voltak az elsők, akik a sporttevékenységet többé-kevésbé tudományos eszközökkel vizsgálták, és célszerű, konzekvens és rendszeres edzésmódszereket dolgoztak ki, vagyis tudományt teremtettek a sportból, együtt a sportorvoslással és a sportpszichológiával. A sportbeli csúcsteljesítmények elérését szolgáló tudás felhalmozása mindenképpen a racionalizálás egyik részelemének tekinthető, még ha az nem szabályozáson, normák alkotásán keresztül valósult is meg. A későbbi korszakokban elsősorban a játék- és versenyszabályok keretében lelhetünk olyan vonásokat, melyek a küzdelmek racionalizálása felé mutatnak. Különösen azon szabályokat tekinthetjük
ilyeneknek,
amelyek
a
teljesítmények
közötti
esélyegyenlőséget, a sportolók egészségének védelmét szolgálták.
199
differenciálást,
az
Sok olyan premodern tevékenységet ismerünk (pl. a vadászat, ami eredetileg munka volt), melynek racionalizálása révén egy modern sportág születhetett meg, mint amilyen pl. a céllövészet. Az állatok felváltása céltáblával, a madarak felváltása madárszobrokkal szintén a racionalizálás jele, hiszen ezek alkalmazásával egyenlővé tették a feltételeket a teljesítményüket összemérni kívánó lövészek számára. Ugyanakkor a sport „eltudományosításának” görög bölcsőből származó tradíciója sem szakadt meg sem a középkorban, sem a korai újkorban, mint azt legalábbis a vívás művészetét vagy a lovagi tornák harcmódjait bemutató középkori kódexek, vagy a könyvnyomtatás feltalálása után viszonylag nagy számban készült és terjesztett, különböző sportágakat (különösen labdajátékokat) bemutató, azok szabályait magyarázó könyvek is mutatják. A modern sport kritikusai közül sokan azt állítják, hogy utóbbi vonatkozásban a sport racionalizálása az eredményorientált szemlélet miatt túlságosan messzire ment, s a tudomány túlzott bevonása az edzésmódszerek és a versenytechnikák fejlesztésébe már a XX. század második felében megfosztotta a sportot spontán, játékos jellegétől. Mások ugyanezen vonásokat látják elveszni a sport XX. század utolsó harmadában kibontakozó „eljogiasítása” miatt. 6.5. BÜROKRATIZÁLÓDÁS Az előző ponthoz kapcsolódóan kérdezhetjük, hogy kinek a feladata a modern sportban a szabályok közzététele, és kinek a feladata a sporttal kapcsolatos tudományos kutatás igazgatása? A válasz egyszerű: a modern sport elképzelhetetlen bürokrácia, bürokratikus szervezet nélkül. Bizonyos felelős szervezetekre természetesen a korábbi korszakokban is szükség volt a sportversenyek lebonyolításához. A régi időkben ezek általában szoros kapcsolatban voltak a közhatalommal, míg a modern sport bürokráciájában a pozíciók a teljesítmény szerint kerültek kiosztásra, és a tisztviselők hatásköre a szükséges minimumra korlátozódott. A primitív közösségekben általában hiányzott a bürokrácia, így magától értetődően a sportbürokrácia is. A görögöknél azonban már megfigyelhető egy kibontakozó szervezeti szemlélet, amidőn a sporttevékenységek irányítására és a versenybírói tiszt betöltésére olyan 200
személyeket jelöltek, akik egyszerre voltak világi és vallási feladatokkal felruházva. A szervezettség másik vonatkozása tekintetében a görög atléták szervezetei, melyek a római korban az egész Imperiumra kiterjedő kompetenciával rendelkeztek, szintén világi és vallási jelleggel bírtak, míg a lovasversenyekhez kapcsolódó és gazdasági érdekeket is felmutató factiók tevékenységében már egyértelműen a szekuláris jelleg dominált. De mindkét szervezet nélkülözhetetlen volt a római császárkorban az adott versenyek lebonyolításához. Különösen az atléta szervezetek mutatnak sok hasonlóságot a modern sportszervezetekkel. Néhány vonatkozásban párhuzamba állíthatók ezen sajátos szerveződési formákkal a német lovagi torna-társaságok is, bár ezek – mint láttuk – a lovagi rend exkluzivitásának megőrzése érdekében
tevékenykedtek,
de
bizonyos
bürokratizáltság mindenképpen
jellemzőjük volt. Tartósabb, elsősorban világi alapokon szerveződtek, de adott esetben bizonyos kultikus feladatokat is elláttak a nyugat-európai városok lövészegyletei, melyek szintén nagy szerepet kaptak a ciklikusan visszatérő versenyek megrendezésében, a szabályok tudatosításában és a versenyzők felkészítésében. Ezen premodern előképek csak aláhúzzák a modern sportszervezetek jelentőségét, amelyek szükségszerűen a XIX. század második felétől (néhány esetben már korábban is) döntő szerepet játszottak a legtöbb modern sportág végleges formájának kialakításában esetleg „kitalálásában.” A sport önszerveződésének modern formái előbb helyi, majd nemzeti alapon szerveződtek meg Angliában, mely ország elől járt a sportélet bürokratizálásában is. Az angol nemzeti szervezetek a magánjog hatálya alatt álló szövetkezések voltak, melyeknek döntő hatása volt az egyes modernizálódó sportágak (pl. krikett, labdarúgás, rugby stb.) szabályainak standardizálásában. A Kontinensen a XX. században inkább az állami sportbürokráciák kiépülése volt jellemző, ami a szövetségek támogatása szempontjából előnyt jelentett, de az állami ellenőrzés és – az esetleges megszüntetésig terjedő – állami befolyás révén jelentős kiszolgáltatottságot is eredményezhetett. A bürokratizálódás útján a következő lépest a XIX. százád végén a nemzetközi sportszövetségek megjelenése, majd a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulás jelentette. A globalizálódó modern sport világeseményeinek (a helyi versenyektől a világbajnokságig felfutó rendszerben történő) megszervezése természetesen a szervezetek különböző
201
szintjeinek együttműködését igényelte és igényli. Emellett ezen szerveződések legfontosabb feladata nem volt és lehet más, mint a kialakított szabályok általános, világszerte való érvényesülésének biztosítása. Ehhez járul még (az erre alkalmas sportágak esetében) a rekordok elismerésének és nyilvántartásának a feladata is. Az idők folyamán a szerény szervezeti és materiális lehetőségek között alapított országos és nemzetközi sportszövetségek nem ritkán hatalmas adminisztrációt felvonultató, gazdasági és politikai hatalommal is rendelkező szervezetekké nőtték ki magukat. A „nagy ugrás” ebben a tekintetben szintén a XX. század második felére esett. S ekkor merült fel először komoly problémaként, hogy az állam – bizonyos közérdekek védelmében – mennyire avatkozhat be jogi eszközökkel, bíróságai útján a sport autonóm világába. Magától értetődik, hogy ezen folyamatok jogi vonatkozásainak nyomon követése sem lehet érdektelen a későbbiekben. 6.6. A TELJESÍTMÉNYEK SZÁMSZERŰSÍTÉSE A modern ember sporttal kapcsolatos viszonyának egyik legfontosabb jellegzetessége az arra való törekvés, hogy minden sporteseményt számszerűsítsen, és minden teljesítményt valamilyen alkalmas módon mérjen. A stopperóra 1730-as feltalálása után az eredmények mérése és nyilvántartása, statisztikai feldolgozása lassan szinte szenvedélyévé vált azoknak, akik érdeklődtek a sportesemények iránt. Kezdetben valószínűleg a fogadásokhoz kapcsolódó esélylatolgatásokat szolgálta az eredmények pedáns nyomon követése, melyből aztán az adott kor médiumai is mindig kivették a részüket. A régebbi korok sportjának a számszerűsítés nem volt ennyire jellemzője. Természetesen a labdajátékoknál valamilyen módon nyilvántartották az eredményeket, hogy a győztes megállapítható legyen, de sem a görög, sem a római sport világának aktorai nem voltak megszállottjai a számoknak. A pillanatnyi összehasonlítás érdekében mérték a dobó- vagy ugró-teljesítményeket, de azok számszerű nyilvántartásával egyáltalán nem törődtek. A teljesítmények időtől és helytől független abszolút összehasonlíthatósága nem jelentett értéket a számukra, s ezért a teljesítmény számszerűsítése teljesen elsikkadt. Ráadásul a görög
202
agónokon csak az első helyezés számított, a vesztesek sorrendjének nyilvántartásával nem bajlódtak. A római kocsiversenyek során bizonyos értelemben túlléptek ezen a vonatkozáson, mert ott jelentőséget tulajdonítottak a befutás sorrendjének. Mint azt a korábban említett Diocles példája mutatja, egy sportoló „életrajzában” fontos adatot jelentettek az általa elért helyezések. A rómaiak – igaz görög előzményekre támaszkodva – egy másik vonatkozásban is jelentőséget tulajdonítottak az elért eredmények számszerűsítésének: különös rangot jelentett, ha egy sportoló többször nyert ugyanazon a versenyhelyszínen, vagy a periodosz mind a hét versenyét megnyerve periodonikaiként tüntethette fel magát. De ezek a tények csak az első lépést jelentették egy hosszú úton a modern sport számőrülete felé. A győztes kiderítésének eszközeként – mint láttuk – egy idő után mind a középkor végén (a lovagi tornák találat-számlálási módszerei és a céltáblák körökre osztása révén), mind a korai újkorban (a korábbi módszerek tökéletesítése, illetve a méréstechnikai fejlesztések kihasználása révén) jelentőséget tulajdonítottak az eredmények mérhetőségének. A modern sport világának eredmény-orientáltsága azonban ezen törekvéseket is messze meghaladta: az idő, a távolság, a találatok és gólok természetesnek tekinthető mérése mellett olyan sportágakban is kialakították az összehasonlítás szabályait, ahol a fizikai mérhetőség már egyáltalán nem lehetséges: a torna, a műkorcsolya és más hasonló sportágak tekintetében a felállított bírói testületek nem mindig feltétlenül objektív értékítéletét pontokban kifejezve alakították ki a teljesítmények összemérhetőségét. Természetesen az ilyen módszereket és a versenyt eldöntő teljesítmények számszerűsítésének elveit mindig az adott sportág verseny- és játékszabályaiban kell rögzíteni, ezért a modern sport ezen vonatkozása sem nélkülözheti a „jogi” szempontú megközelítést. 6.7. A REKORDOK HAJSZOLÁSA Az eredmények számszerűsítésén alapul a rekordok számontartásának gondolata. A görögöktől idegen volt az eredmények mérése, s még fogalmuk sem volt a mai értelemben vett rekordokra. (A rekord szó – általunk most használt értelmében – először 1883-ban jelent meg.) A sportteljesítmények számszerűsítésének mániájából eredő rekord-gondolat a modern 203
kor jelensége. A helytől és időtől függetlenül összemérhető eredmények megállapításának technikai feltételei a modern kor előtt egyébként sem álltak igazából rendelkezésre. A rekord fogalma egy sajátos absztrakciót tesz lehetővé: összemérhetővé teszi a versenyt akár élő és elhunyt személyek között is. A rekord egy szám a rekordok nyilvántartásában, de ugyanakkor benne él a nézők és versenyzők tudatában is. Csúcsteljesítményekre ösztönöz, de egyben lelki akadályt is jelenthet annak, aki az adott rekord megdöntésére készül. A rekord technikára épülő civilizációnk egyik szimbóluma. A rekordok hajszolása mögött a modern sportban az a gondolat húzódott meg, hogy az életben és a társadalomban, s így az emberi teljesítmények tekintetében a haladás megállíthatatlan, minden kiváló teljesítmény még kiválóbbal fölülmúlható. De nyilvánvaló az, hogy egy adott, technikai eszközökkel számszerűsíthető diszciplína esetében egyszer valaki eléri az emberi teljesítőképesség határait. Kérdés, hogy ha ez bekövetkezik, mi lesz a rekordok bűvkörében élő nézők reakciója? Visszatérhet-e az a görög sportból ismert hozzáállás, hogy a nézők megelégszenek az egyszerű versenyeken – ott és akkor – összemért teljesítmények izgalmával? Úgy tűnhet, hogy a modern sport felsorolt jellegzetességei közül talán ez utolsó az, ami talán legkevésbé érintkezik a jog világával. De ha belegondolunk abba, hogy az elmúlt évszázadban – a megengedetteken túl – mi mindent meg nem tettek egyes sportolók azért, hogy egyszer valamilyen rekord-lista az ő nevükkel kezdődjék, ez a semlegesség már nem is annyira nyilvánvaló.
Az eddig leírtakból is kiviláglik, hogy a modern sport felsorolt jellegzetességei nem találomra lettek kiválasztva, és nem véletlenül állnak egymás mellett Guttmann tanulmányában, hanem egyértelműen kapcsolódnak egymáshoz, áthatják egymást, egyik előfeltételezi a másikat. A rekordok hajszolása a számszerűsítésen alapszik, ami viszont a racionalizálástól függ. Rekord közeli, megfelelő eredményt csak szakosodott, speciális edzésmunkát végző sportolók érhetnek el. A specializáció és a racionalizáció elképzelhetetlen bürokratikus szervezetek nélkül, amelyek megrendezik a különböző szintű versenyeket,
standardizálják a
sporteszközöket és a verseny- és játékszabályokat, nyilvántartják a csúcseredményeket. S a
204
teljesítmények összemérhetőségéhez mindenképpen szükséges az esélyegyenlőség biztosítása. A számszerűsített eredményre való törekvést pedig azon szekularizált társadalom egyik sajátosságának tekinthetjük, amelyik már nem a Mindenhatóba vetett transzcendentális hitet helyezi a középpontba.
Mintegy összefoglalásául a most leírtaknak és az ezt megelőző fejezeteknek, egy táblázatban tekintjük át a modern sport említett jellegzetességeinek megjelenését a primitív népeknél és az általunk korábban vizsgált korszakokban. primitív
görög
római
középkor
koraújko
modern
sport
sport
sport
i sport
ri sport
sport
nincs/van
nincs/van
van
van
inkább világi jelleg
nem jellemző
inkább jellemző
inkább
esélyegyenlőség
nincs
nincs/van
nincs/van
nincs/van
specializáció
nincs
van
van
nincs/van
nincs/van
van
racionalizáció
nincs
van
van
nincs/van
van
van
inkább
inkább
nem
nem
jellemző
jellemző
bürokratizáltság
nincs
nincs/van
van
jellemző
van
van
számszerűsítés
nincs
nincs
nincs/van
nincs/van
nincs/van
van
rekordhajsza
nincs
nincs
nincs
nincs
nincs
van
FELHASZNÁLT IRODALOM BEHRINGER, Wolfgang, A sport kultúrtörténete, Budapest, 2014. DEPPING, André, Von Olympia bis zur lex sportiva – Gedanken zur Geschichte des Sportrechts, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte: Germanistische Abteilung 127 (2010), 324-337.
205
DIEM, Carl, Weltgeschichte des Sports I-II., Frankfurt am Main, 19713. EICHBERG, Henning, „Auf Zoll und Quintlein”: Sport und Quantifizierungsprozeß in der frühen Neuzeit, Archiv für Kulturgeschichte 56 (1974), 141-176. EICHBERG, Henning, Leistung, Spannung, Geschwindigkeit, Stuttgart, 1978. FINLEY, M. I., PLEKET, H. W., Az olimpiai játékok első ezer éve, Budapest, 1980. GUTTMANN, Allen, Vom Ritual zum Rekord: Das Wesen des modernen Sports, Schorndorf, 1979. KLOEREN, Maria, Sport und Rekord: Kultursoziologische Untersuchungen zum England des sechzehnten bis achtzehnten Jahrhunderts, Münster, 1985.
206
