SOKOLDALÚ VIRTUÁLIS MŐVÉSZETI FOLYÓIRAT BUDAPEST, I

IRODALMI

EPRESKERT 5. SOKOLDALÚ VIRTUÁLIS MŐVÉSZETI FOLYÓIRAT

BUDAPEST, 2011. I. évfolyam 2. SZÁM

Alapítva: 2011. január 1. Tulajdonos: Bárdos László, Fetykó Judit MINDEN JOG FENNTARTVA A megjelentetett írásokat, képeket az alkotók mindennemő ellenszolgáltatás nélkül bocsátják a folyóirat rendelkezésére.

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám

IRODALMI

EPRESKERT 5. SOKOLDALÚ VIRTUÁLIS MŐVÉSZETI FOLYÓIRAT BUDAPEST, 2011. II. SZÁM

SZERKESZTİSÉG CÍME: 1144 Budapest, Csertı park 2. IV/43 Tel: 06 30 448 99 06

FİSZERKESZTİ: FETYKÓ JUDIT

LEKTOR-KORREKTOR: BÁRDOS LÁSZLÓ PhD

TECHNIKAI MUNKATÁRS: NAGY ZOLTÁN SÁROSI JÓZSEF

Alapítva: 2011. január 1. Tulajdonos: Bárdos László, Fetykó Judit MINDEN JOG FENNTARTVA

A megjelentetett írásokat, képeket az alkotók mindennemő ellenszolgáltatás nélkül bocsátják a folyóirat rendelkezésére

2


Ajánlott lapok Ambroozia www.ambroozia.hu Barátok Verslista http://portal.verslista.hu Börzsönyi Helikon http://www.retsag.net/helikon/lap.htm CanadaHun http://canadahun.com/ FullExra http://www.fullextra.hu/ GRAMOFON http://www.gramofon.hu/ HETEDHÉTHATÁR http://hetedhethatar.hu/ Irodalmi Rádió http://irodalmiradio.hu/ Kaláka http://www.kalaka.com/ Magyar Elektronikus Könyvtár http://mek.oszk.hu/ Mercator Stúdió http://www.akonyv.hu/ Országos Széchényi Könyvtár http://www.oszk.hu/ Szívtárs http://www.szivtars.hu/ Versmondó http://www.versmondo.hu/afolyoiratrol Kamarás Klára honlapja http://sidaversei.homestead.com/ Kenyeres Zoltán honlapja http://sites.google.com/site/kenyereszoltan/ Kotaszek Hedvig honlapja www.kotaszekhedvig.5mp.eu

Péter Erika honlapja http://petererika.mindenkilapja.hu/

3


TARTALOMJEGYZÉK BALOGH ÖRSE........................................................................................................................................10 BARANYI FERENC ...................................................................................................................................5 BÁRDOS LÁSZLÓ ...................................................................................................................................70 CZÉGÉNY NAGY ERZSÉBET PENDZSI ............................................................................................35 DARVAS JUDIT........................................................................................................................................71 FETYKÓ JUDIT .......................................................................................................................................30 FÖLDESDY GABRIELLA.......................................................................................................................58 GÁL TAMÁS .............................................................................................................................................64 GYÖRGYPÁL KATALIN........................................................................................................................69 HORVÁTH-HOITSY EDIT .....................................................................................................................40 JENEY ANDRÁS.......................................................................................................................................67 KAMARÁS KLÁRA .................................................................................................................................24 KARAFFA GYULA ..................................................................................................................................68 KASKÖTİ ISTVÁN .................................................................................................................................21 KEGLOVICH MILÁN .............................................................................................................................25 KÖRMENDI JUDIT .................................................................................................................................33 LÁNG EL PÉTER .....................................................................................................................................36 LİRINCZI L. ANNA................................................................................................................................44 MÁNDY GÁBOR ......................................................................................................................................31 MARIKNÉ FANCSIKI MARGARÉTA .................................................................................................41 MESTER GYÖRGYI ................................................................................................................................47 MILLEI ILONA ........................................................................................................................................20 NAGY BANDÓ ANDRÁS ........................................................................................................................26 NYERGES GÁBOR ..................................................................................................................................51 ÓDOR GYÖRGY ......................................................................................................................................57 PÁVEL COLTON ISTVÁN .....................................................................................................................11 PAYER IMRE..............................................................................................................................................7 PÉTER ERIKA..........................................................................................................................................61 PROSSZER GABRIELLA JÚLIA ..........................................................................................................66 REGÉNYI ILDIKÓ...................................................................................................................................62 RÓNAY GYÖRGY....................................................................................................................................27 RÓNAY LÁSZLÓ .....................................................................................................................................28 SÁRKÖZI LÁSZLÓ..................................................................................................................................50 SITKU RÓBERT .......................................................................................................................................60 SZÉKELY LINDA.....................................................................................................................................32 TAMÁS PÉTER.........................................................................................................................................53 UMHAUSER FERENC.............................................................................................................................46 V. HEGEDŐS ZSUZSA ............................................................................................................................65 VASADI PÉTER..........................................................................................................................................6 VERASZTÓ ANTAL ..................................................................................................................................8 VIHAR BÉLA ............................................................................................................................................16 VIHAR JUDIT ...........................................................................................................................................12

4


BARANYI FERENC Dunáról fúj a szél Nem kérheted az óceáni széltıl hogy kun parasztok homlokát legyezze itt a Dunáról fúj a szél. Vizérıl siet a hős az izzadt emberekre. Lehetsz világfi könnyed-franciásan, vagy angolmód közömbös is lehetsz itt, csak tedd a dolgod s itt tegyed. A vállon marék hazánk világnyi súlya fekszik. Itt szabja napjaink parányi tettét - hol hittel, hol meg erıvel az észben a milliókra osztott hısiesség, még akkor is, ha régen észrevétlen. A világ ránktekintve arra számít, hogy vállalunk gondjából egy hazányit.

Vers a költészetrıl Mi - egynéhány divatjamúlt csodabogár - hiszünk is abban, ami viseltessé fakult s szakadozó szavak alatt van, és tesszük, amivel barát mellét döngetve sose tüntet: sok kifényesült jelszavát lehúzzuk meztelen hitünknek, s habár nem a ruha teszi az eszmét sem, mi tiszta kelmét adunk testére, hogy - ha kivonul az útra - meg ne vessék, az utak népe mennydörög s tőzre vetné a meztelent, de ha kedve szerint öltözött: érte akár a tőzbe menne, maga miatt kell ıt magát kijátszani az öltözettel, hogy elvegyüljön a világ az igévé lett tiszta testtel.

5


VASADI PÉTER Végidı Az üstök utcán kirakva gızölögnek. A tőz alattuk láthatatlan, de már lobog. Álló autósorok között egy ló rohan. Szeme kidülledt. Nyeregtelen. Majd megpendül a láthatár, ha átugorja. A Földbıl kiállnak bikaszarvak. Mind több túr fölfelé. Egy megtermett hiúz, véres a marja, tépett, óvatosan országról országra lép. Gyilkos darázshad zúg és ellepi az állófogadást. Nyaka körül csapkod a világtanács és menekül. Mikor a híre jön, hogy az Északi-sark megindult dél felé, betongyőrőt emelnek az Egyenlítın. Valaki elkiáltja: Titanic a világ! Futnának alagútba, de pénz bugyog belıle, mint sár a kloakából. S az áradás levelenként suhog, s csörög vödörszám. Képernyıkön hatalmak foszladoznak. A népeket azonnal elfelejtik. Nem mernek leliftezni a gazdagok a bunkerokba, s piszkos szatyra mellett iszik, füstöl s göcög a hajléktalan. Európára torlódik fönt a Tigris, s alul a Csizmaszár hozzátapad. Középen mind magasabbra nınek a hegyek, és visszaomlanak. A bikák gödrükbıl kivackolódva rázzák magukról a rühöt és a földet, s özönlenek a városok felé. A városok meg mint a tészta megnyúlnak, átszakadnak. Túl közel jött a Nap. Se le, se föl. Se el, se vissza. Marad kinek-kinek a talpnyoma. Ha állni tud. Legföljebb térdre eshetik. De sárban arcra bukni már nem lehet. A pásztorok nem tágítanak Betlehembıl.

Vasadi Péter: A zendülés vízszaga, Budapest, 2002, Széphalom Könyvmőhely 6


PAYER IMRE Színváltó Állandó, színváltó szerkezet. Alatta a híd tartóvázának ívei. A korareggelien telt fényben – pompás tehéncsorda-hátak – hatalmasan húzódnak a folyónak felette fölfelé. Koradélutánra összetöpörödnek. A benzingızös tumultusban a vas pórusa piszkos-olajos verejtékcseppet izzad. İ, a kalóznak kényszerült lovag, még mindig a buszmegállóban álldogál. Figyel. Várakozik. Ha szétvetett lábakkal, feszes derékkal feltekint a reggeli égre, az éjszakait is látja. Ha éjjel fúrja fölfelé a látást, megpillantja a hajnalit.

Hajnalvirág betonban Átellenben, irodaépületnél a járófelület betonkockái közt pár miliméternyi résben hajnalra kinyílt egy piros virág A május a levegıben benne volt ugyan, de nem érkezett még. Ingatlanirodába, szépségszalonba jöttek– mentek a cipık, alacsony és magas sarokkal, néhány nap, és sehol se volt a virág, mintha sosem lett volna. Ekkor tárultak ki a zöld spaletták. Vörös-telt pipacsok nyúltak a dús levegıbe. A háztömb fölött telt nap ragyogott – megérkezve. Hajnalpiros virág. Nincs sehol –

7


VERASZTÓ ANTAL Erdık, erdei történetek Milyen furcsa, csábító, sodró, csodálatos erı feszül e szóban: erdı! Szeretem az erdıket. Járni meg azért szeretek bennük, amiért a régi emberek, hogy érezzem a belılük áradó ısiség hangulatát, a meg-meglibbenı illatokat és a csendet. Errıl meg az jut eszembe, hogy kellemetlen csend is tud lenni az ember körül, de az erdık csendje az nem ilyen, az más. Elıfordult olyan is, hogy eltévedtem az erdıben, de elıbb-utóbb mindig rám talált egy tisztás, ahol volt napfény is, árnyék is, meg a már emlegetett sajátos erdei csend, melyet csak a falevelek neszezése szakított meg néha. A bokrok meg eleven fedezéket nyújtottak a titokzatosságnak, ezért a helyzet néha inkább félelmetesnek kezdett tőnni, mint békességesnek. Ha meg távoli erdıkre gondolok, akkor a Kárpátok, a Podóliai hátság idézıdik fel bennem, ahol fehér inges nyírfák seregének látványa fogadott. Meg egy sunyi kis erdei Léda, kacér és ringó járású, akivel legszívesebben a kora esti homállyal együtt behúzódtam volna a fák közé. —Jaj, menjünk innét - mondta. A haját simogatva nyugtatgattam a sötétben. —Ne félj, míg engem látsz. —De hát nem látlak - mondta nyöszörgıs hangon, miközben kora ıszi szelek zörgették a lehullott száraz faleveleket. Mivel a hold is kezdett el-eltünedezni a fák koronái mögött, a félreesı ösvényen már csak magányos árnyak társaságában sétálhattam volna. Lelkem lassan betelt a nap eseményeivel. Már csak gyerekkorom utáni nosztalgiából is szeretek erdıben lenni. Csodás gyermekkorom volt, tele babonás emberekkel. Meséktıl, csodáktól, kísértetektıl hemzsegı világban éltem. Öregszüléim - fıleg nagyanyám - téli estéken szinte halálra rémisztett a síron túli történeteivel. Egy idı után már kezdtem ıt magát is gyanakvó szemmel méregetni, mivel olyan divatjamúlt ruhákat hordott. Így aztán akarva-akaratlan én is felvettem azt a fonalat, amelyik a lélek mélyén ijedten meghúzódik. Az erdıt, bárhol is legyen az, ha éppen benne járok, Istennel való tusakodásom kertjének is nevezhetném. Ahogy az augusztusi nap megaranyozza a fák levelét, azt nem lehet néhány avas szóval leírni. Mindig reméltem, hogy legalább egyszer erdei manókkal találkozhatom a rengeteg mélyén, de évek során mindössze két kisgyerekkel hozott össze jó sorsom, akik kézen fogva jöttek velem szemben. Tisztára, mint a mesében, a fiú nagyobbacska volt, a lánykának még elcsöppent az orra, és persze erdei szamóca volt a kosarukban. Néhanapján két meghatározható érzés is hatalmába kerít, egyik, amikor az a furcsa érzésem támad, mintha már több életet is leéltem volna. A másik írás közben jön elı, úgy érzem, mindvégig egyetlen könyvet írok, de már magam sem tudom melyik az a könyv. Az is megtörtént velem, hogy miután az erdıszélen délelıtti szalonnasütéssel elvetettem a reggeli és az ebéd gondját is, nem volt kedvem a nagy fényességbıl – ami körülvett –, visszatalálni a városba, ahol a házak csak ablakokkal vannak megvilágosítva.

8


VERASZTÓ ANTAL

Nyárutó Harmatszınyegen hősöl az este a lehullott falevelek felett csöndet csüngetı gallyat kísértenek valami furcsa alkonyat készülıdik a virágok sem lázadoznak lehajtott fejüket szemerke esı mossa messze tájakra gondolok ahol az IDİ zugában a százesztendıs jövendımondó kıvé vált árnyéka térdepel.

İszi füstjelek Virágok-virágok arcul csapott vágyak csönd muzsikára táncol a szél az ıszi avaron virágokon-virágokon csomóban áll a füst az égı gallyakon virágokon-virágokon késpenge feszül a toron virágtorkon-virágtorkon

9


BALOGH ÖRSE

Orfő

Szobor

Frissen nyírt fő illatával simogat a szellı lassan kivirul a szılı terhüktıl roskadoznak az almafák. A hamvas-kék szilvák királya csendben ül a füles kosárba alkonyi nyugalom kúszik a hegyre a szélhárfától: dúdolni kezd a fenyıerdı.

Kıbezárt mozdulattal áll a park közepén fáradtan körülballagja a Nyár zizegve hulló falevelet győjtöget köré az İsz a kései rózsák illatukat ajándékozzák a hőséges szobornak.

İszi séta Rongyos ködköpenyben érkezik a hajnal hullanak a falevelek nyirkos avarban lépkedek a nyárra emlékezek

Egyszál öröm Bozótos alakját félgömbre nyírták sok-sok apró virága addig ragyogott a Napra míg át nem ölelte a sápadt İszi hajnal a rozsdálló levelek alatt valahogy mégis megmaradt egy pici sárga gombvirág. Kinek köszönjem egy szál örömem?

Múló idı Magányomban, mindegy hol vagyok, papírra vetem gondolatom. Ha kunyhóm gally, gyökerekkel puhára bélelem. Ha szívemre száll az İsz, beljebb húzom ajtó záró zsinegét. Ha az Idı múlását hallgatom, az örök mindenséget vallatom.

10


PÁVEL COLTON ISTVÁN

Halottak napján

Október végén

Hővös az éj, feléled a szél, meglibben a győrött függöny nyitott ablakom elıtt. Kisszobámat betölti a friss levegı, amely védın körbeölel, míg véreres kezével nyúl felém a múlt, újra eszembe jutsz!

negyvenes éveimet taposom régen de a láng már legbelül úgy elcsendesül ártó nagy melegének most csak a zord emléke mi éget majd feledékeny elmém végül már nem is ismeri fel nem a láz vár és csak a szárnyaim fáradt izmai jelzik a múltban bírtam az éjben az égben a víg madarakkal a versenyt állni igaz hogy vinne a szív ma magasba a percek intenek arra feledjem mert aki fekszik a búban

İ(s)z mint fiatal buta ız suta kit fura ébredezı érzés őz hajt tova óh hova már a szem el nem is érhet nem csoda úgy iramodsz oda hol a kevély lehetıség vár hiszen árthat a sors de a rossz soha meg nem igézhet

egy párnán rágódva a tegnapok elfeledendı ízein már a kaszásnak a csörgı lépteit érzi még a pokol vértıl maszatos csúf rémei nézik és kérdik mire vársz te hamis jöjj mert elegendı

furcsa a helyzet az ember a vesztes a harcban eleshet gyakran a legszebb perced is éget a földön akarhatod másképpen mégis csak ha magadba emelkedsz fel fel amíg csonkának tőnik a börtön alakja

még az erıd hogy a földrıl feltörj jöjj ide várunk itt közösen fogjuk mi az új szereped kijelölni tudod nem is árthat a nemlét mert nem lesz kire lıni majd a haragjának hamis átkát hıs ki nem állunk

múlik a félelem érdes mérge a bırödön érzed hogy nem is fájón teljesedik be a végtelen álom megküzdhetsz a sötét vad erıkkel rögtönözéssel élve a béred az életed éke ha végre belátod

zúgták lent neked ártani vágyó árnyak az úton úgy hogy tudtad a zajban a lelkedet égetik egyre tétova csend az a legszebb perceidet élteti benned jéghideg önmagad árnyát látod társtalanul most

már hol a bántó nappalok ártó gondolatokkal az elménket menekülni tanítják rossz hely az ott nem eléggé fontos a béke ne tévedj mert valahol van a nem létnek kijelölt pici kezdete hol jön a hirtelen élmény

mondd azt már nem is érdemes élnem nézd hamar elmúlt hő az a nagy tőz hős ma az érzelem képzeleted már őz ide hozzánk hogy fáj életed észreveszed tán úgy vonz téged a csend ami itt lesz és ha ma elfutsz

nos pont most lépsz rajta te át kegyesen kecsesen nincs visszafelé út döbbensz meg hisz ténylegesen érzed hogy a sárgás barna levél amely oly mereven ring még az idén az avarba le hull és vértelen elvész

rémek elég legyen ártó gondolatokkal az énem mérgezitek ti amíg magam is rút fényeitekben látom a helyzetemet rágós csúf tényeitek nem pontos tükrei múltnak a sorsnak ott van az élet

mint a remény mit az élı hordoz zord kebelében éledezı szép múltba tekintı képek igent regélı hangjai nélkül szétomló keveréke múltnak a holnap az emlékek felidézgetik egyre-

még ereimben lüktet a vér ami néha az arcom vonja be pírral még a halál kertjében is élet ébred ahogy lehet és ez a zord természet igénye nos nem a képzelet őz velem ártani kész a haragvó

-másra az érzést szép szeme fényét azt amiért mégis szabad érdemes ártó szándékkal teli korban ızikeként menekülni remélve a hajnali békét míg teheted de az ıszi avarban elfedi gyorsan

elmét gondolatokkal felkavaró ravaszul bántón kitalált tréfát de valóban igaz megesett egy özvegy jött talpig feketében nagy szeretettel és kegyelettel telve jelezve hogy oly makacsul fáj

lépted az élted a múltad a sors míg nem marad úgysem más nemes érzı lelkedbıl csak egy elsuhanó árny hóna alatt viszi bőneidet majd megszabadulsz e sok kínnal teli léttıl végzeted ez buta jószág

még a halál de a jól átlátszó topja feszült és vonzó udvarok szép bimbók kivirulva jelezték gyıztes az élet súgja a lelkem furcsa egy emlék mit felidéz ma az elmém rám várj újra derős lét

11


VIHAR JUDIT

Nan to iu tori ka shiranedo ume no eda I do not know What bird it was, -But the spray of plum-bossom! (R.H.Blyth) Milyen madár volt? Nem tudom, de a szilva ágán ott a nyoma.

A vérzı torkú költı Egyszerő és ıszinte hangon, közvetlenül szól hozzánk Siki ebben a haikuban, mintha az olvasóval meghitten, négyszemközt beszélgetne. A hétköznapok nyelvét használja, s emeli irodalmi rangra. „Nan to iu – I do not know – nem tudom” naponta többször is kiejtjük ezt a kifejezést, melyet egy szilvafaággal hoz kapcsolatba a költı. Száz esztendeje halt meg Siki, s ma mégis éppen olyan jól érthetı, mint száz évvel ezelıtt. Tankái és haikui frissen ragyognak, nem porosodtak be a több mint száz év alatt. Maszaoka Siki akkor robbant be az irodalomba, amikor a Meidzsi-restauráció idején a költık és írók legtöbbje az európai és amerikai líra korlátlan utánzásával volt elfoglalva. Költészeti módszere a saszei volt, ami azt jelenti: „életkép”. Ezt a közvetlen beszélt nyelvet használva bátran ki merte mondani, hogy a japán költészet ısi gyökereihez kell visszanyúlni, abból kell meríteni és saját korának igényeihez igazítva kell megszólalni rajta. S mondta ezt akkor, amikor a 31 szótagos tankát már rég elfeledték, s a 17 szótagos haiku is formáiba merevedett, és a sok-sok szabály miatt életidegenné vált. Siki tevékenysége forradalmat indított el nemcsak a japán költészetben, de a világlírában is: munkásságával újjáélesztette e halódó klasszikus japán mőfajokat. De ki is volt valójában Maszaoka Siki, akinek valódi neve Maszaoka Cunenori volt? Az 1867-ben Macujama városában született költı korán megtapasztalta a szegénységet. Apja ügyvéd volt a macujamai feudális nagybirtokon, s negyven éves korában halt meg, amikor Siki még csak hat esztendıs. Rá, édesanyjára és két testvérére rászakad a szegénység. Nyolc évesen határozza el, hogy irodalmár lesz. S mindössze tizenkét éves, s már kínai nyelven ír klasszikus verseket. Macujama, régi nevén Ijo, Sikoku szigetén fekszik, mely különös vidék. Burjánzó növények borítják, s a hegyekben az erdık mélyén szabadon élnek vadak, madarak, előzött remeték. Természetes szépségében pompázik a táj, olyan fák nınek azon a vidéken, amilyenekkel máshol nem találkozhatunk. Ezen a varázslatos helyen játszódik Óe Kenzaburó Nobel-díjas regénye, az 1967-ben megjelent Futtball-lázadás: „Mintha egy mély szakadék alja futna a fejünk felett, húzódik a téli égbolt keskeny csíkja, a sötét falként összepréselt, örökzöldekkel sőrőn benıtt erdei út fölött. A délutáni ég lassan folyik el a magasban, színe megváltozik, egyre sápadtabb áradatként ereszkedik alá. Esteledik, mint kagylót a kagylóhéj, az óriási erdıt betakarja az ég. Rettenetes érzés fog el, mintha élve lenne eltemetve az ember. Bár erdıben nevelkedtem, mégis mindannyiszor, ha az erdın keresztül jövök vissza a falumba, nem tudok elszakadni ettıl a nyomasztó állapottól. Ez a lélegzetelállító állapot régen eltőnt ısöktıl öröklıdik most már nemzedékrıl nemzedékre.” De nemcsak Óe ír errıl a különös vidékrıl. Nacume Szószeki híres regénye, az 1906-ban megjelent „A kölyök” is itt játszódik, hiszen az író, Maszaoka Siki közeli barátja, Szószeki itt tanított a középiskolában s az ott tanító tanárokról mintázta regénye alakjait. Mind a két regényt 12

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám alkalmam volt magyarra fordítani, s e munkám során úgy éreztem, hogy ez a vidék a szabad és szárnyaló gondolatok szülıhelye. Régóta élnek irodalmi nagyságok Macujamában, s nem véletlenül nevezik a „haiku városának”. Siki tizenhat éves, amikor felmegy a fıvárosba, Tokióba, hogy az ország legjobb egyetemén tanulhassa az irodalmat. 1890-ben fel is veszik, de egy évvel korábban, huszonhárom évesen hirtelen vért köp. Tuberkulózist állapít meg az orvosa. Azon az éjszakán a következı haikut írja: Lám, mintha egy kis kakukk repülne épp most nyíló virágra. A kis kakukk – japánul hototogiszu egyrészt az a madár, amelyiknek dalolás közben vérzik a torka, de ugyanez a szó, egy kicsit más dallammal tuberkulózist is jelent. Ennek a szónak az írásképét sikinek is ejthetjük. Ettıl kezdve nevezi magát a költı Sikinek. Tudja, hogy fiatalon kell meghalnia, s a kór, mint egy motor hajtja egész élete során, hogy minél többet, eredményesebbet alkosson. Köztudott, hogy a tuberkulózis olyan betegség, melynek során a beteg fokozottabban érzékennyé, szenvedélyesebbé válik, ki akarja használni azt a kevés idıt, ami hátravan, élete gyertyáját mind a két végén égeti. Ez a megállapítás Sikire is érvényes. Rövid élete – mintegy harminchat év alatt – 18 ezer haikut ír. Többi költeményével, számos tanulmányával együtt összes mőveit huszonkét vaskos kötetben adták ki. Szinte minden költıi mőfajjal próbálkozik sikerrel. Rendkívül ügyesen rajzol. Az országot járja, s útjairól útinaplókban számol be. Emellett irodalomszervezıi tevékenysége is óriási. Még egyetemista, s már a Nippon címő népszerő újság költészeti rovatát vezeti. 1895-ben a kínai-japán háború idején mint tudósító Kínába utazik, de hamarosan haza kell térnie, mert egészségi állapota rosszabbra fordul. 1897-ben Kjokudo Janagira megindítja a Hototogiszu ’Kakukk’ címő folyóiratot, melyben a Siki és tanítványai által szervezett Haiku Társaság haikui jelennek meg. Siki a korabeli haiku sablonjait és sztereotípiáit elveti, élete céljának azonban azt tekinti, hogy megújítsa a hagyományos japán költıi mőfajokat. Egészen a kezdetekig kell visszanyúlni, vallja Siki. Nem a Heiankor (794-1186) költıi antológiájának a Régi és új dalok győjteményének, a Kokinvakasúnak kimővelt japán verseit kell példának tekinteni, az igazi forrás a Nara-kor (710-794) győjteménye, a Tízezer falevél, a Manjósú. Siki mondja ki elıször, hogy a tanka és a haiku egy tırıl fakad. Tevékenységének köszönhetı, hogy 1900 óta ma is a haiku szót használjuk. Siki egymás után írja a haikuról szóló tanulmányait, melyek közül talán a legkiemelkedıbb a Basó zacudan – Beszélgetések Basóról. A mővet a klasszikus költıóriás halálának 200. évfordulójára írta. Ebben elismerve a hatalmas tehetséget, megkérdıjelezte azt, hogy a nagy klasszikus költı költészetét kritikátlanul, a tekintélyelv alapján kelljen elfogadni. Basó hatalmas lírája mintegy ötöd részét tekinti igazi értéknek. Ez a tanulmány meghozta számára azt a lehetıséget, hogy egyre többen elfogadják, érzik, hogy szükség van a haiku megreformálására. Ha összehasonlítjuk Basó híres haikuját azzal a haikuval, amelyet Siki ennek utánérzéseként írt meg, rögtön megértjük, mirıl is van szó: Basó: Nacukusza ja Cuvamonodomo ga Jume no ato Óh nyári pázsit! Be sok vitéz alussza Öledben álmát! (Franyó Zoltán) Siki: Nasi szaku ja ikusza no ato no kuzure ie 13


Körtefavirág virít a csatamezın meg egy romos ház.

Míg a négy híres haiku-költı közül az elsı, Basó a csatában elesett hısök dicsıségét zengi, az utolsó klasszikus haiku-költı, Siki arról szól, hogy a háború korántsem dicsıség, hanem rettenetes pusztulást idéz elı, mely után romok maradnak. Siki e szavai ma is aktuálisak számunkra. Hol van már a régi korok patetikussága! Siki szerint az objektív hangnem sokkal fontosabb, s ez felel meg jobban a 20., és valószínőleg a 21. századnak. Basó helyett a másik két nagy haiku-költıt, a mindennapok költıjét, Buszont és az assisi Szent Ferenchez hasonlító Isszát tekinti mintaképnek. Siki haikuiban megjelennek a modern világ képei, a modern élet lexikája. Például a következı haikuban egy pöfögı vonat halad el a szemünk elıtt: Kisha sugite kemuri uzumaku wakaba kana. Robog a vonat füst szalagja gomolyog zsenge levélen. Míg Basó haikuiból azt olvashatjuk ki, hogy a világmindenség örök, Sikinél az állandó változásról, mozgásról hallhatunk. Errıl tanúskodik Siki következı haikuja: In the evening breeze, The white roses All move. Hasonlítsuk össze ezt a haikut az eredeti japánnal és német, magyar és orosz nyelvő fordításaival. Juukaze ja sirobara no hana mina ugoku. Ó esti szellı! A sok fehér rózsaszál mind-mind hajladoz. Im Abendwinde Die weissen Rosenblüten Erbebten alle. Сумрачный ветер бушует, качаются белые розы. A haikuban mindig az utolsó sor a meglepı csattanó, ebben a haikuban is. Látjuk magunk elıtt a konkrét képet: esti szellı fújja a fehér rózsaszálakat, s utána a következtetés: mina ugoku, melynek pontos megfeleltetése: all move az angolban, s ez van a németben és a magyarban is. Ez a gondolat már az ókori görögöknél is felmerült: panta rei, minden mozog. Az orosz fordításban a fordító felcseréli a második sort 14

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám a harmadikkal, ezáltal a fehér rózsák lesz a haiku végsı kicsengése, így az eredeti haiku értelme elvész. Tehát a haiku fordításakor a sorok nem mindig cserélhetık fel. S végül még egy haiku Siki tollából, amelyet az eredetivel együtt szintén öt nyelven mutatunk be. Nemcsak a mozgás, hanem az ellentétek szembeállítása is jellemzı Siki haikuira, hiszen az ellentétek még jobban kiemelik a mindennapi élet dolgainak tulajdonságait:

A single red berry Has fallen On the frost in the garden.

Akaki mi hitocu koborenu simo no niva.

ELLENTÉT Mi fönség. A kert fehér fagyalján piros gyümölcs ég. Wie doch voll Unschuld Das kleine Gras den Tau trägt Im Rot der Frühe! – Смотри, красная смородина упала на белый иней! A fehér és a piros szín, a hideg és a meleg érzékelésének ellentétén alapszik a haiku. A magyar fordító, a 20. századi impresszionista költı, Kosztolányi furcsa módon még címet is ad a haikunak: Ellentét. Míg az angol, a magyar és az orosz fordító követi az eredeti ellentétet, a német fordító az elsı két sorban téli kertet fest, s csak a harmadik sorban jelenik meg a piros színő gyümölcs. Siki, a vérzı torkú költı haikui termékeny talajra hullottak. Költészetet megújító tevékenységének köszönhetı például az is, hogy a millenium évében, 2000. augusztusában Szuszumu Takigucsi irányításával a World Haiku Festival résztvevıi ebben a modern szellemben London legszebb parkjaiban kicserélhették egymással haikuikat. Oxfordban pedig egy ódon angliai kastélyban ez a nemzetközi társaság a haiku jövıjérıl, a 21. századi haikuról vitatkozott. 2010-ben pedig Pécsett, az Európai Unió egyik kulturális fıvárosában, Magyarországon elıször volt World Haiku Festival, amelyen a világ minden tájáról, tizenöt országból megjelentek haiku költık, s szebbnél szebb haikukban énekelték meg Magyarországot.

15


VIHAR BÉLA Nagy idık, gyerekszemmel Kezdetben úgy véltem, hogy a háború csupán a felnıttek afféle érdekes katonásdija, hiszen utánoztuk mi gyerekek is, botpuskával, papírcsákósan, a mámoros délutánokon. Így követtem sokadmagammal az állomás felé menetelı katonákat, akik az aranyló trombita és cintányér zengése közepette indultak a harctérre, hogy megbüntessék ellenségeinket. (De miért hangzott németül a vezényszó?) A hazafias kötelességrıl magyarázott nekünk Fejér tanító úr, ezt hirdette a kályhánk fölött virító papírfalvédı, rajta ısz királyunk, I. Ferenc József és szövetséges uralkodó társai, a hetykebajszú Vilmos, német császár, a merengı tekintető Mehemet török szultán és a tarka dolmányos Ferdinánd bolgár cár arcképével. Ami elsı ízben elgondolkoztatott, hogy miért oly szomorú Berec bácsi és a fuvaros Steinerék legényfia? Csak nem a besorozás miatt? Hát ık nem tudják – okoskodtam – , hogy a magyar a világ legjobb katonája, és dicsıség közibük tartozni, hát még a piros nadrágos, daliás huszárok közé. Vagy Berec bácsi, Steiner Rudi nem szereti a hazáját, királyát? Nem, sehogysem értettem ezt. Játék a háború? Hamarosan egyre több család gyászolt a mi utcánkban is, a postás mind többször kézbesített olyan leveleket, amelyeknek átvételét az asszonyok sikoltó jajszava, ırjöngı rohama követte. A háború árnya elérte otthonunkat is: egy napon a sziklaerısnek vélt apám dılt az ablakpárkányra, s vonításhoz hasonló görcsös férfisírás tört fel torkából. Éjfél körül elragadta a vonat, s nemsokára a csehországi Königgrätzbıl érkeztek tıle tábori levelezılapok. Miért nem a király megy a frontra, s miért az én apám és a szomszéd Oláh Feriék apja? – latolgattam magamban. Most már a háború fogalma bennem is átalakult, és összekapcsolódott az aggodalommal, anyám könnyeivel, a gondokkal, a sorban állással: lisztért, sóért, cukorért. Győlöltük a hatalom legfıbb helyi képviselıjét, a hadisegélyt kezelı durva fıjegyzıt, nem kevésbé a jegyre élelmet osztó, gıgös Sz.-éket. A háború második évében már kukoricakenyeret ettünk. Ruházat? B.-éktıl kaptunk ajándékba, én is, meg az öcsém is, néhány ruhadarabot. Emlékszem a meleg harisnyára, ami horpadt hasamig ért, s a kötött téli sapkára, ahogy zsákocskaként fityegett fejemen. Szégyelltem? Nem volt más! Mikor lesz vége az emberirtásnak? Talán soha, soha? Ez a kérdés foglalkoztatott mindenkit, hol szenvedélyesen, hol csüggedten. Ha a szél megzörgette az ablakot, már-már azt hittük: apuka kopogtat, apuka jött haza… Egy ideig két „önkéntes úr” bérelte a „tiszta” szobánkat. Tılük tanultam el az akkor divatos slágereket, amelyek szerint „túl az óperencián boldogok leszünk”, azt is, hogy „kerek a káposzta csipkés a levele”. Egy napon Balassagyarmatra vezényelték ıket, s nemsokára megtudtuk, hogy e mindig jókedvő „katonabácsik” valahol Volhyniában, az elsı szuronyroham során odavesztek. Talán mégsem mi nyerjük meg a háborút? – döbbentem meg, amikor a ház elıtti padkán, az ott kuporgó öregek nyíltan megmondották, hogy elveszítjük, bizony. Ekkor már oly nagy volt az ínség, hogy a kakastollas csendırök házról házra járva megdézsmálták – elrekvirálták – az „élelmiszertöbbletet”. Persze, csak ott, ahol sikerült megtalálniuk. Szécsénybe is több orosz hadifogoly került, akiket a földbirtokosok, bérlık és a módosabb parasztok mezıgazdasági munkára igényeltek. Eleinte úgy vélekedtem, hogy ezeket – lévén ellenségeink – megvetéssel kell sújtani. Ám csodálkozva állapítottam meg, hogy éppen olyan emberi ábrázatuk van, mint nekünk, nem falják fel a gyerekeket, s egyik-másik – szemében gyöngéd szomorúsággal – megsimogatja hajamat. S még inkább zavarba ejtett, hogy az utcánkban tréfálkoztak is velük, mint akárki mással. Végül anyám elmagyarázta, hogy az orosz katonák éppen olyan szerencsétlen emberek, mint a magyar katonák, s azok is, ezek is az uraik parancsára kénytelenek egymást gyilkolni. A háború harmadik vagy negyedik esztendejében történt, hogy az egyik vasárnap délután ismeretlen és mélységesen szomorú zengéső dal közelített házunk felé: egy csoport hadifogoly énekelt népe nyelvén, de a dallam a közös emberi bánatból szövıdött, ami bárhol a földön, szavak nélkül is érthetı. Amikor jóval késıbb, kamaszkoromban Dosztojevszkij mőveit olvastam, gyakran e rögarcú rabok arca tekintett felém ismerısként. Ezek a szemérmesen kéregetı emberek a maguk faragta dobozokat, szipkákat árusították, nem pénzért, hanem kenyérért. Hozzánk is halkan beköszöntöttek néhányan, s a borongó ég alatt, tört 16

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám magyarsággal elmondták óhajukat. Aligha hiszem, hogy vettünk tılük valamit, arra azonban emlékszem, anyám leszelt egy nagy karéjt, s odaadta nekik. (Sejtette-e, hogy körülbelül egy negyedszázad múltán az ı fia is hasonlóképpen kapja majd vissza ezt egy ukrajnai öregasszonytól?) A hadifogoly orosz katonák távozó alakját már régen elnyelte a homály, ám énekük csengésének varázsa sokáig ott lebegett a lombok fölött. * Az 1918-as ıszirózsás forradalom kezdetérıl csupán annyit ırzött meg emlékezetem, hogy hatalmas népgyőlés volt a városháza elıtti téren, s ha nem tévedek, az evangélikus tanító szónokolt katonai egyenruhában. Azután elénekeltük a Kossuth nótát és a Himnuszt, s azzal vágtattam haza, hogy most már örökre jó lesz minden. Pár hét múlva Sz.-ék boltját feltörte a tömeg. Gyarmatról katonaság érkezett a rendbontások megfékezésére, s megalakult a nemzetırség. Ami a fosztogatást illeti, abban én is részt vettem, két pár cipıfőzıt zsákmányoltam. Az új fordulat eredménye volt, hogy mindenki szabadon bejárhatott a kastély udvarára és a gesztenyefa-erdıs várkert titokzatos sőrőjébe. A bizakodás, a megújulás reménye sugarazta be Szécsényt; a Petıfi versekbıl megismert 1848tüzes ízeit éreztem számban. S aztán mintha semmisem változott volna, legalábbis a mi utcánkban nem. A Tanácsköztársaság kikiáltásának elsı számottevı emléke annyi, hogy Vámos tanító egy reggel beállított hozzánk, gomblyukában vörös kokárda virított, az apró emberke megölelte apámat, engem pedig fölemelt a magasba. Miért ez az örvendezés? Most a jónál még jobb következik – intéztem el magamban. Akkor már a polgári iskola elsı osztályába jártam. Az osztályfınök kihirdette, hogy megszőnnek az osztályzatok, nincs hittan, az énektanár pedig megtanított bennünket az Internacionáléra és a Marseillesre. Hogy mit értettünk belıle? Senki nem mondta nekünk, hogy mi az: „proletár, nemzetköziség, tıke” stb. Engem valamelyest apám világosított fel tartalmukról. Egyébként a pedagógusok többsége feltőnıen készséges híve volt az új rendszernek, nem egy közülük késıbb súlyos meghurcoltatásban részesült miatta. Persze akadt olyan is, aki az ellenforradalom uralomra jutását követı tanévben habzó szájjal szidalmazta a „bitang kommunizmust”, megfeledkezvén arról, hogy mi, a tanítványai, még jól emlékszünk – hiszen alig két-három hónap múlt el azóta –, hogy merıben másként nyilatkozott meg. Nem így Z., a polgári iskola igazgatója. İ szinte leplezetlenül kigúnyolta elıttünk a politikai fordulatot. (Nem véletlen, hogy 1919 ıszén ı lett e helyi „ébredık” egyik legádázabb vezetıje.) Milyen volt a vörös Szécsény? Fél évszázad távolából úgy bukkan fel elıttem, mint egy dús rózsabokor, lángoló szirmokkal. Soha annyi népgyőlést! Látni vélem a pesti agitátorok heves karmozdulatait, a buzogányként fölemelkedı öklöket, a falakról kiáltó színes plakátokat. Én is ott álltam – pipaszárlábú fiúcska – a feketéllı tömegben, éltetve a szónok harsány kijelentését, hogy rövidesen az egész világon gyızedelmeskedik a forradalom, nem lesz többé szegény, nem lesz többé háború, éljen, éljen… A földosztáskor – holott apám kistisztviselı volt –, mi is kaptunk egy parcellányit a Gyarmat felé vezetı út mentén. A homokos talajba krumplit vetettünk, kukoricát ültettünk. E munkálatokban nekem is részt kellett vennem, mint ahogy a létfenntartás egyéb teendıiben szintén szükség volt a gyermekkézre. Így jártam rendszeresen Petıre tejért, a cirpelı mezıkön, a pöstyényi vashídon keresztül, egyedül. Ez volt a rettegés útja: visszatérni a sötétben. A távoli fát reám váró gyilkosnak látta a feldúlt képzelet. Palóclidércek lapultak az árokban, – ág rezzent? – nem, ık közelegtek. A riadalom csak akkor oldódott fel, amikor a putri után hirtelen felbukkantak aranyló csillagokként Szécsény lámpái, az emberközelség üdvözletével. Aztán bejöttek a csehek! (Vagy még elıbb?) Mit akarnak tılünk, miért? – tőnıdött el az a mezítlábas fiú, amikor elsı ízben megpillantotta ıket a vasúti sínek mentén. Az iskolai falitérképrıl ismert országhatár a Kárpátoktól hirtelen lecsúszott ide, az Ipoly mentére. Amott túl, az már idegen ország? Idegen? Egyszerre csak frontterületté váltunk. Idınként, mint egy óriási vásáron, ezer katona, ágyuk, sátrak, szekerek tömege lepte el a fıutcát és a környékét. Az egyik éjszakáról a másikra, hol a vörösöké voltunk, hol a cseheké. Mi gyerekek, a kilövött patronhüvelyeket győjtöttük a kattogó gépfegyverek mögött, s onnan néztem végig a Káprás hegy lejtıjén lezajló ütközetet: az utcánkban csengett, ropogott a 17

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám fegyverdörej visszhangja, aprónak látszó katonák futottak a csúcs felé, aztán vissza, megint elıre, ki földre zuhant, ott maradt, ki felugrott a zöld pázsitról, ágyú okádta a füstöt, lovasok vágtattak, kürtök feleseltek. Emlékszem a gyızelmekre, a végeláthatatlan menetre Gyarmat felé, Fülek felé… A járdáról sóvárogva néztem a karabélyos legényeket, paripáikat, zászlaik tőzseregét. S láttam ugyanezt a hadat, amikor felsıbb parancsra visszavonul, immár porosan, letörten. Mi történt? Az általános hangulat egyre rosszabbodott. A rimóci, hugyagi, lóci kofák elmaradtak a szécsényi piacról, most már a vásárlók keresték fel ıket. A falu a hivatalos állami pénzt, az úgynevezett fehér pénzt nem fogadta el fizetési eszközül; csak „kék pénz” vagy ruha, cérna, tő ellenében nyíltak meg a rejtett vermek, ólak. S még így sem értettem meg igazán, hogy az elégedetlenkedık – köztük nagyon szegény emberek is – miért nem szeretik a vörös uralmat? Nem tudtam megmagyarázni azt sem, hogy a piros-fehér-zöld szín, amelynek tiszteletében nevelkedtem, miért minısül ellenforradalminak? Ez megzavart nemcsak engem, hanem sok felnıttet is. Ma már sejtem, hogy a nemzetiségek elszakadási törekvését vélték ily módon csökkenteni. Most pedig Anna nénit idézem, a Budapestrıl iskolánkba került hosszú copfos ifjú tanárnıt, aki a magyar nyelvet és irodalmat oktatta. Tıle hallottam elıször Ady nevét, amikor a Fölszállott a páva címő költeményét mutatta be nekünk, 10 éves nebulóknak, rajongó áhítattal. A verset nemigen értettük meg, de annál inkább csodáltuk szenvedélyes igyekvését, a barna szemébıl kisugárzó tisztaságot, szeretetet. Még vasárnapjait is nekünk szentelte, mesedélelıttök, kirándulások szervezésével. Távollétében egy napon Z. igazgató azzal lépett az osztályba, hogy mondjuk meg: igaz-e az, hogy Anna néni a szabad szerelmet hirdette nekünk. Mi az a „szabad szerelem”? – törtem fejemet. Vajon beszélt-e errıl Anna néni? – Bátran elmondhatjátok, ne féljetek – fordította nyájasra hangját a katedra közepén álló igazgató. S akkor az osztály jeles tanulója felnyújtotta ujját és suttogva megismételte a vádat: hallotta, s ha kell, meg is esküszik rá. Tétova tiltakozó moraj, mozgás támadt a padokban. – Köszönöm, te igazi magyar fiú vagy – ugrott le a dobogóról az iskola vezetıje, s máris kivágtatott a tanterembıl. Többé nem láttuk a törékeny, kedves Anna nénit. Hová került? Mi lett vele? Miféle végzet jutott osztályrészéül a további évtizedekben? Börtön, emigráció, vértanúság, vagy megalkuvás itthon, másutt? E sorokat írva tekintetét keresem, hogy az idı ködén át köszönthessem ıt. A május elsejei ünnepség cigányzenés ébresztıvel kezdıdött. A község valahány iskolája a lóvásártérre vonult ki, ahol bográcsokban fızték a gulyást fehérkötényes asszonyok. Volt versenyfutás, kötélhúzás, bakugrás, lepényevés. A teljesítményeket díjjal jutalmazták, azaz egy-egy szerzetes szentképet adott a gyızteseknek. A mérce aligha lehetett szigorú, mert még nekem is jutott egy páduai szent Antalka a vörös május elsején. Nyilván a 133 napos magyar kommün utolsó napjaiban jártunk, G.-né megkérte anyámat: engedje meg, hogy a varsányi barackszüretükön segédkezzem nekik, s cserébe egy kosár gyümölcsöt hozhatok haza. Kora reggel kocogott ki velünk a szekér, a szomszédos faluba. Alaposan beesteledett, amidın megtelt a kocsi a holdarcú sárga barackokkal. Ahogy visszafelé tartottunk, a fáradság, a zsongító főillat, a szikrázó szentjánosbogarak tánca elálmosított. Arra ébredtem, hogy a békésen baktató lovak valamitıl megriadtak, és felnyihogva, tébolyultan rázzák szerszámaikat. A kocsis leugrott, hogy megnyugtassa a reszketı két állatot. Ekkor egy ismeretlen egyenruhájú rohamsisakos katona bukkant fel az árokból. Arca fekete volt, mintha vasból öntötték volna. A következı pillanatban öles léptekkel átszelte az úttestet és máris eltőnt. Alig száz méternyire egy tarisznyás paraszt odakiáltotta hozzánk: itt vannak a románok, Rimócnál. Siessenek… Ahogy beértünk Szécsénybe, arra figyeltünk fel: egy embercsoport valaminı falragaszt olvas. Micsoda plakát az? – szólt le a bakról az egyik járókelıhöz G. néni. Vége a Tanácsköztársaságnak… ellenforradalom… – válaszolt ez, és arca máris belezuhant a sötétbe. Anyám a kapuban várt: De jó, hogy megjöttél – szorított magához. Én meg kötényébe fúrtam fejemet, mintha éreztem volna, hogy most valami rettenetes következik, ránehezül további életemre, nagyon, nagyon sokáig.

Szigliget, 1969 február

18


VIHAR BÉLA

A fejsze Midın a Vas, hogy megjelent a földön, Megremegtek az erdıben a Fák. Felzokogtak, mert érezték a vesztük: A fejsze élét, mely törzsükre vág.

Ne féljetek! – így szólt a Vas hozzájuk – Ne féljetek, én sohsem árthatok, Míg nem szegıdik hozzám Fejszenyélnek, ki áruló lesz, – hőtlen társatok.

19


MILLEI ILONA Szomorúság Dal

Kék holdfényszálból vággyal szıtt szerelmünkre nem vigyáztál, összetört.

Mint az ısi, szép zenében érted szól a dal, nem értem, erımbıl most nem futja másra, felidézni néhány szavadat, elmélázni, emlékezni a vágyra, elhinni, hogy így jobb, igazabb, s egyszerően tudomásul venni: rabigába szerelem se hajthat bolond bikákat, szabad madarat.

Duna Estét rajzol a fa, búcsúzik az alkony, bukfencet vet a fény, megbújik a parton. Locsog a Duna is, messzirıl jött, fáradt, karján ringatja a sírdogáló tájat. Hátán cipeli vad századok terhét, békés nappalokat, csendes naplementét, szomorú estéket, szerelmek bánatát, elárult békéket, háborúk sikolyát. Kerüli az álom, pihenni szeretne, csak a jelre vár, az egyetlen egyre, mely messzirıl világít, túl ezer határon: hogy béke lesz örökre e békétlen tájon.

Napfogyatkozás Szétmarja lelkünket a sok, sőrő harag, Fénytelen lett a Hold, fekete a Nap, Jeges szél szaggatja a száraz ágakat. Jókedvünk elszökött, csak fájdalom maradt. Ha föntrıl nézed, látod a várost, mint zihál. Rongyokban a nyomor, a sarkon koldus áll, Ünnepe szakadt már tavasznak és nyárnak, Forrása kiapadt emléknek, varázsnak.

A bohóc Gúnyos pojáca-arc, mi a tükörbıl visszanéz,. nehéz teher ez, nagyon nehéz. Igazat szólni rest, dönteni képtelen, kiégett, fáradt, fakó és reménytelen. Gúnyos pojáca-arc, mi a tükörbıl visszanéz, nehéz teher ez, nagyon nehéz. Szemében hideg értelem ragyog, szavai hamisak, nem vigasztalók. Gúnyos pojáca-arc, mi a tükörbıl visszanéz, nehéz teher ez, nagyon nehéz. És a tükör egyszerre megreped, két bohócarcra egy harmadik mered, gúnyos pojáca-arc, mi a tükörbıl visszanéz, nehéz teher ez, nagyon nehéz. S tükörcserepek hullnak a komédiásra, szavait elnyeli feltörı zokogása, millió darabban gúnyos pojáca-arca könnye szétkenıdik millió másik arcra, s a százmilliónyi tükörcserépbıl visszanéz. Nehéz teher ez, nagyon nehéz!

Lelkünket átjárja a fehér iszonyat, Fészket formál a hó rettentı fagyoknak. Megszökik az öröm fiaink lelkébıl, Fejük bortól nehéz, szívük győlölettıl. Romos ház udvarán patkányok surrannak. Könnyőléptő lányok méhe meddı marad. Nem érik a jövı. S ha mégis kérdezel Minden szép szavadra káromlás felel. Ne súlytalan vágyat kínálj hát e népnek! Többrıl szóljon versed, ha felzeng az ének, Mert milliók nevében szólsz, ha szót emelsz! Költı! Nem magadért, te érettük felelsz!

20


KASKÖTİ ISTVÁN Öreg Joe-történetek …amiben, Kowalszki szomszéd visszatér a túlvilágról Az öreg, már egy jó félórája ácsorog a nappali ablaka elıtt üres kávéscsuporral a kezében. Idınként kikukucskál a lehúzott redıny két ujjnyi nyílásán, a faliórára néz, és rosszallóan csóválja a fejét. Már hat óra is elmúlt és semmi jele, hogy a szomszéd ébren lenne. Vagy a computerén számolgatja a tızsdei veszteségét, vagy már megütötte a guta – latolgatja a lehetıségeket, hogy esetleg alszik, az eszébe se jutna. Wilson is nyugdíjas, kora hajnalban ébred, akárcsak ı maga, hamar kialussza a semmittevés fáradalmait. Türelmetlenségének egyszerő oka van, egy rendkívüli hír, a különben unalmas szomszédság életében. El kell mondani valakinek, mert belebetegszik, ha benne reked az izgalmas újság. Dan Wilson jó alany, imádja a zaftos pletykákat. Hat óra tíz perckor, végre lassan emelkedik a szomszéd garázs ajtaja, Dan kilép a reggeli napsütésbe, körülnéz a csendes utcán, mint minden reggel, elıször jobbra, aztán balra, még véletlenül sem vétené el a sorrendet. Aztán, hogy mindent rendben talált, kiteszi a két kerti széket az árnyékos oldalra és veszi a kávésbögrét a falipolcról, leül a baloldali székre és vár. Az öreg Joe, feltölti a csuprát friss kávéval, és komótosan átsétál az úton. – regg. – Jó regg… Ilyen gazdaságosan üdvözlik egymást, minek vesztegetni idıt, meg energiát. Aztán, hogy a formalitásokon túljutottak, szinkronban, kortyolnak egyet a kávéból. – Szép napunk lesz… – így Dan Wilson. – Itt az ideje. – Rajtunk a sor… – Ja! – Most máshol esik… – Valahol mindig esik, valahol mindig szép idı van… – Ez a világ rendje. Hol itt, hol ott. Ilyen meg hasonló bölcsességekkel bizonyítják egymásnak a szellemi frissességüket. – Éreztem én napok óta, hogy változni fog az idı… a bal vállam nem hagy aludni. – Engem a macska piszkált már három óta – panaszolja az öreg – útba' vagyok, az egész ágy kéne neki. – Kenegettem, de nem használt… végül is négy után felkeltem. – Azt kenegetheti, kár a pénzért… szenteltvizet próbált már? – Az öreg azt viccnek szánta, de csak ı maga kuncogott rajta. Ezzel a szokásos egészségügyi diskurzuson is túl jutottak Joe, húz egy pofára valót a kávéból, leteszi a bögrét a földre maga mellé. Mert ugye egy hatásos elıadáshoz kell mind a két szabad kéz. Drámai szünet. Majd: – Willie Kowalszkyt hazahozták! Wilson hitetlenkedve fordul az öreghez. – Maga viccel. – Úgy éljek én. – Hát nem arról volt szó, hogy bármelyik nap beadja a kulcsot? – Ja! Kómában két hónapja. – Biztos maga ebben? Ki mondta? – Hogy–hogy ki mondta? Maga Kowalszky. Az este, éppen vacsoráztunk, szól a telefon. Na mondom, ezt is elküldöm ahol fő se nı, akármit árul… De nem. A Willie. Majd leestem a székrıl, úgy hangzott, mint aki a másvilágról hív. Mondja, hogy itthon van, és semmi sincs a háznál és igen éhes, mennék-e neki vásárolni. 21

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám – Hát mi van a prédikátorral? Nem az a legjobb barátja? – Oh, már régen nem. Tavaly ıszön, mikor hazahozta az elvonóból, megeskette, hogy soha többet nem fog inni. Willie nagyon be volt tojva, oszt égreföldre-bibliára esküdözött, hogy látni se akarja többé a piát. Ebbe' megegyeztek. Mikor aztán, még az ünnepek elıtt, – prédikátor Paul rajtakapta, hogy félholtra leitta magát, – valószínőleg csukott szemmel, – emlékeztette, hogy megesküdött a bibliára! Willie meg mondta, hogy hová tegye a bibliáját s erre Paul kijelentette, hogy többé nem kívánja megváltani se testét, se lelkét és megtagadva jó keresztényi elveit, elküldte Williet a pokolba. Így aztán rám esett a választása, hogy az éhhaláltól megmentsem. – Na, nem irigylem a dicsıségért. – Nem ügy, biz'isten, még szórakoztat is. Vacsora után átmentem hozzá a listáért – vittem a maradékot. Ott ült a szerencsétlen a nappaliban a szófán ahová a mentık lerakták. Megdöbbentett, ahogyan kinéz. Negyven kiló, csont és bır, színe, mint a viasz. Maga már a rozzant Williet ismerte, tizenöt évvel ezelıtt még igen jól tartotta magát. Azt mondták rá, hogy jóképő. – Persze lista nincs, mert írni se tud, úgy reszket a keze. Mondom neki, hogy örülök, hogy látom – ami túlzás volt, mert mi öröm van látni, hogy valaki direkte tönkreteszi magát. Kowalszky, ha hiszi, vagy nem még csak hetven éves. Korán ment nyugdíjba… privát nyugdíjalapból egy valag pénzt húz minden hónapban. Plusz, minden feleség – három volt – vagyont hagyott hátra. – Háromszor nısült? – Ja, És mind a három jól szituált özvegyasszony volt, legalább tíz évvel idısebb nála. – És gombamérgezésbe haltak meg… – vihogott Dan Wilson. – Tudja Joe… – óvatosan körülnézett s miután meggyızıdött, hogy ajtó, ablak csukva van, egy fokkal halkabban folytatta. – Lehetséges, hogy mi rosszul csináltuk ezt az egész házasosdit? Egy asszony egy egész életre? Ha jól meggondolja, mi mindent mulasztott az ember? – Háromszor végigszenvedni az új rigolyákat? Elment a maga jódolga? Egyszer is elég volt megtanulni, mikor kell igent, és mikor kell nemet mondani. – Lehet, hogy igaza van. – Nekem mindig igazam van, ne felejtse, én vagyok az öregebb. – Okay, okay. – Ez a hülye Kowalszky élhetne, mint egy kiskirály, ha nem itta volna el az eszét. Borász volt egy nagy szılészetben. Mesélte, egy ritka józan pillanatában, hogy a baj ott kezdıdött, mikor kóstolgatás közben, ahelyett, hogy kiköpte volna a bort, mint ahogy azt a profi kóstolók csinálják, ı lenyelte. Aztán kóstolgatott, kóstolgatott túlórában. Csak az elmúlt tizenöt évben, mióta én ideköltöztem, négyszer, vagy ötször hoztam haza az elvonóból. Minden alkalommal azzal fenyegette meg az orvos, hogy ha nem hagyja abba, legközelebb egyenesen a boncterembe viteti. – Willie Kowalszky ígérgetett… aztán mintha mi sem történt volna… iszogatott. Az ijedtség sose tartott tovább, pár hónapnál, elıször csak úgy dugiban piált, de azt az állapotot nem volt könnyő sokáig titokban tartani, és olyankor elviselhetetlenné vált. Vannak jópofa részegek… – állítólag – én még nem találkoztam velük és vannak agresszív, goromba részegek. Egyszer, az még mielıtt maguk ideköltöztek volna, van annak már vagy négy esztendeje, még élt Margaret a harmadik feleség, Willie egy ilyen goromba, meggondolatlan pillanatában kezet emelt az asszonyra. Az aztán úgy elverte, hogy hetekig kék meg zöld volt a képe. Mindenkinek azt mondta, hogy leesett a lépcsın, de kövér Susie tanúja volt az esetnek és persze egybıl elterjedt a híre a szomszédságban. – Attól kezdve, Willie félt a feleségétıl, ha rájött a nagy ivós periódus, napokra eltőnt. Margaret meghalt három éve és Willie bánatában, több ízben az elvonóig itta le magát. – Maga aztán jól bevásárolt, istápolhatja… – kiitta Wilson a maradék kávéját és kész volt bemenni, hogy újra töltse. – Hohó, várjon… még nem fejeztem be. Kowalszky látta a fényt! – Milyen fényt? – Hát a nagy világosságot, amit állítólag a paciensek látnak, mikor átlépnek egyik dimenzióból a másik dimenzióba. – Sose hallottam róla. – Biztosan nem figyelt oda, ismert tény, mindenki mondja, aki már egyszer a halál küszöbén volt. 22

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám – Ne hülyéskedjen… Hárfa zene is van, meg angyali kórus? – kuncogott Dan Wilson. – Csak gúnyolódjon… majd meglátja. Willie meséli, hogy a kómában mindent hallott, még azt is, hogy az orvosok vitatkoztak, hogy kihúzzák-e a konnektort. Mondja, hogy már nem is bánta volna, mert igen fáradt volt, meg unta a kómát. Egyszer aztán elfogta valami nagy könnyedség és belibegett a nagy fényességbe. Gondolta, na végre itt a megváltás… Joe hatásszünetet tartott, ivott egy kortyot a hideg kávéjából és visszafojtott lélegzettel kibökte. – És akkor… ott állt az asszony. – Milyen asszony? – Hát, Margaret a harmadik feleség. Erre Willie úgy berezelt, hogy egybıl magához tért. Vége lett a kómának, rájött a pisilhetnék, mert, hogy a veséje is beindult. – Maga ezt mind elhiszi? – Miért ne hinném? Ott ült a bizonyíték a szemem elıtt. Doktor Shapíró szerint egy csoda – mondta Willie. Wilson egy kis kétkedı vigyorral nyugtázta a történetet és felemelkedett a székbıl, hogy a kávéhiányt pótolja. Az öreg rászólt. – Maradjon már nyugton, utálom, ha valaki mindig felugrál, míg az ember beszél. Még nem fejeztem be. Most jön a java. – Okay, ne izgassa magát. – Miután elraktam a cuccot a hőtıbe – folytatta Joe – néztem, ahogy Willie elvánszorgott a mosdóba, olyan négylábú járókája van, készen voltam, hogy megyek. Kiszólt, hogy szeretne egy szívességet kérni. Gondoltam, még azt kivárom, bár igen mehetnékem volt. Bekucorgott a takarója alá és mondja, hogy írnék–e neki egy e–mailt, majd ı diktálja. Mert, hogy remeg a keze, meg nem tud a széken ülni. No, azon ne múljon, gondoltam és kinyitottam a computerét. Volt vagy kétszáz e-mail, ha nem több, nem mondtam, attól féltem, hogy majd felolvastatja velem. Mondja, hogy a címlistán keressem meg a nevet, és kezdi diktálni, hogy „Drága Nicolettám”… Az öreg elıhúzott a zsebébıl egy összehajtogatott ív papírt. – Sutyiba' elküldtem a saját címemre is, azt a ziccert nem hagyhattam ki, szerintem ez történelmi jelentıségő. – Azt tudja, hogy ez levéltitok megsértése. – vigyorgott Dan. – Milyen titok, nekem diktálta. Ne szakítson félbe, had olvassam. „Drága Nicolettám! Bocsánatot kell, kérjek a hosszú hallgatásért, de egy tragikusan komoly szív infarktus megakadályozott, hogy idıben válaszoljak kedves levelére. Csak pár napja hoztak haza, a Mayo klinikán, a világhírő Brennan professzor operált, hármas bypass mőtétre volt szükség. Szerencsére túl vagyok rajta, de idıbe kerül, míg visszanyerem teljes erımet és jó kedélyemet. Néhány nap múlva, ha az orvosaim is beleegyeznek, repülök a bahamai otthonomba, hogy kellemesebb körülmények között pihenjem ki a megpróbáltatásaimat. Idıben jelentkezem, hogy oly hiányolt levelezésünket folytassam. Addig is, szeretettel üdvözli hőséges hódolója: William” – Ezt maga találta ki… ilyen nincs. – így Wilson. – Úgy éljek… – esküdözött az öreg. – De várjon csak, ez még nem minden. Miután rákattintottam, hogy elmenjen a levél, Willie megállított, hogy ne zárjam le a computert. Mondja, hogy a listán van még másik öt név és cím, hogy ha kicserélném a nevet és elküldeném ugyanazt a szöveget azokra a címekre is. Így ment aztán a legendás William tragikus szív infarktusának a híre, a Drága Ágnesem, a Drága Joannám, Drága Sylviám, meg nem is emlékszem még milyen más „Drágáimnak”. Dan Wilson, hitetlenkedve csóválta a fejét és végre felállt, hogy friss kávéval enyhítse látható bosszúságát. Még visszaszólt az ajtóból. – És ezek után, még maga akar engem tanítani, hogy hogyan kell öregnek lenni?

23


Rémülten nézett rám. Nem engedett be. Csak az ajtóban adhattam át az üzenetet. – Ottó bácsi megjött. – Hol van? – Nálunk. – Ide nem jöhet. Nem biztonságos… *** Ottó bácsi nálunk aludt a hátsó szobában. Elhúzták a nagy szekrényt és mögötte egy szalmazsákon ágyaztak meg neki, mert felesleges ágy nem volt a lakásban. Pista ágyát, szekrényét beszállították a gettóba, ahova végül nem költözött be, hanem bevonult egy munkatáborba, de az ágy és a tükrös szekrény ott maradt. (Micsoda naivitás! Ha valakit keresnének, el lehet rejteni egy szekrény mögött?)

KAMARÁS KLÁRA Búcsú, remény nélkül Anyámat megcsókolta. Engem is. Fején kalap, kabátján sárga csillag, és mintha kis bırönd lett volna nála. Azt hittük visszajön… Aztán lehervadt minden hit, remény. Anyám ajkán kihőlt a kacagás. Én nem értettem, milyen isten az, aki ilyen sorsokban leli kedvét…

Ottó bácsi megjött…

3 napig tartott a szabadság. – Ne menj vissza! – kérlelte Pistát anyám. – Muszáj. Lehet, hogy Ottó beárulna… azt mondják besúgó…

1944 lehetett már, mikor Pista utoljára hazajött. Szürke volt és sovány. Mögötte egy még szürkébb, még soványabb, idısebb férfi igyekezett befelé. Anyám suttogva kérdezte: – Ki ez? A válasznak csak a végét hallottam: – ...rám akaszkodott. Mindenhol a nyomomban volt, nem tudtam lerázni. ... – Azt mondta, hogy a rokonaihoz jön. Szólni kell nekik. Meg kellene tılük kérdezni, mikor mehet oda… ... – Kislányom, neked kell elmenni, értesíteni ıket. Egy gyerek nem tőnik fel senkinek. ... – Nincs messze. Rákóczi út… házszám… név. – ezekre már nem emlékszem. ... – Lemész a Rákóczi út sarkáig. Balra fordulsz. Megtalálod. Csak ennyit kell mondani: Ottó bácsi megjött. *** Becsengettem. Ismerıs arc nézett rám a résnyire nyitott ajtóból. Fiatal lány, akit látásból már ismertem. Pár osztállyal felettem járt a gimnáziumban.

Pista elment. Többé nem láttam. Ottó bácsi ki tudja hova lett… Eltőnt, mint Pista ágya és a tükrös szekrény… és egyáltalán… ki volt Ottó bácsi?

Anyám köténye Emlékek között foszló kelme… de szép is volt anyám szerelme! Soha nem járt ı feketében, pedig fagy fészkelt bús szívében. Köténye tele volt virággal, százszorszéppel és tulipánnal. Fekete éjben virágillat, viharfelhık közt is volt csillag, mert bánatát szívébe zárta, ne lássa senki, milyen árva. Jól emlékszem, hitt benne végig, hogy fel fog szállni, fel az égig, s két füstös felhı fenn az égen összefonódik újra szépen.

24


KEGLOVICH MILÁN İszi álom A szürke égen felhık araszoltak Lángban állt minden fa és bokor Szemeid égkék gyöngyök voltak S szavaid megannyi színes csokor

A távolban jövınket látni véltem Ki boldog, azt ıszi bú nem zavar Egyszerre léptünk, kéz a kézben S lábunk alatt felsírt a száraz avar

Ujjaid kezeim köré fonva lassan Ajkaid arcomra forrasztod Édesem Álom, melyet ez évszaktól kaptam Érzés, melyet nem ismer senki sem És mi csak mentünk, az İsz szólított A távolból is hallom édes hangodat A szerelem, mely szívemben szorított Azóta édesíti nap mint nap álmomat

25


NAGY BANDÓ ANDRÁS Válogatás a Kicsi versek kicsinyeknek c. legújabb kötetbıl

Nádsíp

Nádiveréb

Rezzen a tó vize, meg a nádas, nádasi sípokat te csinálgass!

Röppenek, csapkodok, hol a nádas? Hol van a fészkem, melegágyas?

Nádasi sípodat fújogassad, nádiverébhadat csalogassad!

Télen az emberek le-levágják, nádból a fészkem lekaszálják.

Borzas a nád feje, le-lehajlik, dallal a tó tele, idehallik.

Nyáron a nádas ki-kizöldell, lesz, aki vélem odafészkel.

Rozsdafarkú

Weöres vers

Rozsdafarkú madaracska bokor alatt kotorász, felröppen, ha jön a macska, ablakodból odalátsz.

Tó vize, tó vize táncol, jó ez a dallam a fülnek, békahadak dagonyáznak, szúnyogok elmenekülnek.

Rozsdafarkú madaracska főszálakat szedeget, fönn a fészek, lenn a macska, elrejti az ereszet.

Tó vize, tó vize csillog, fürdik a hold aranyozva, csillagok ezrei kérdik: lesz-e, ki majd hazahozza?

Rozsdafarkú madaracska tanítgatja gyermekét, látod, kicsim, ott a macska, farka hosszú, szeme kék.

Tó vize, tó vize nyugszik, Bóbita ott ül az éjben, álma Weöres Sanyi bácsi, bíboros ıszi levélen

Rozsdafarkú madaracska megbújik a fák mögött, rozsdafarkú édesanyja nem hiába csittögött.

26


RÓNAY GYÖRGY A megfáradt Odysseus Amit nem láttam a világból, nem érdekel már. Mit láttam is, lassan elfelejtem. Sziklán ülök, hálómat bogozom, hallgatom a hullámok mormolását. Vagy nézem udvarom zugából dárdavetı ifjak vetélkedését. Hogy kétannyira dobtam valaha? Mindegy. – Leég a láng, füsttel, korommal hamvadnak a fáklyák. Gyerünk aludni, Penelopé. Hanem azért az ablakot hagyd nyitva éjszakára. Bármelyik pillanatban szólhat a tengerrıl a hívás.

1970. szeptember

Rónay György: Szérő. Összegyőjtött versek, Bp., 1981, Szépirodalmi Könyvkiadó, 420. old

27


RÓNAY LÁSZLÓ Thurzó Gábor a Nagycsarnokban Kicsit töprengett, melyik garbóját vegye föl, végül a piros mellett döntött. Ez illik egy népszerő filmeshez és tévéfilmek forgatókönyv írójához. Kezében a pórázzal, lábánál az okvetetlenkedı, Csibi névre hallgató kutyával még egyszer megszemlélte a vásárolni valók listáját, majd a Nagycsarnok felé vették az irányt. Pontosabban csak ı, mert Csibike folyvást a Duna felé indult volna, hisz ott várták barátai és barátnıi. Ebbıl némi nézetletérés is támadt kettejük között, végül Thurzó erıteljes rántással gyızedelmeskedett, s a legrövidebb úton, a Váci utcán át ügettek céljuk felé. Szerette a Váci utcát, mint ahogy hő fia volt az egész Belvárosnak is, amelyrıl egyik legszebb könyvét, a Belváros és vidékét írta. Valahányszor átment az aluljárón, büszkén szemlélte a hatalmas posztereket, melyek könyve illusztrációi nyomán készültek. A piarista rendháznál bukkant ki ilyenkor a föld alól. Vasárnaponként édesanyja pékségébıl – ahol Móricz Zsigmond is vásárolt – friss péksüteményeket és kalácsokat kocsikáztattak a kegyes atyáknak. Most azonban ellenkezı irányba sietett, s elégedetten fogadta az üzleteik elıtt napozó árusok köszöntését, akik félig-meddig sajátjuknak tekintették a piros garbós mővész urat. A csarnoknál Csibikét az egyik oszlophoz kötötte. A hő kutya nem volt megelégedve ezzel a fordulattal, tiltakozását nyüszítéssel jelezte, de nem hatotta meg kıszívő gazdáját, aki sietısen belépett a csarnokba. Idefelé elcsodálkozott, úgy emlékezett, hogy a Váci utcának ezen a részén a 7-es busz járt, most azonban békésen haladtak a sétálók az utca közepén. Hirtelenjében úgy tapasztalta, üzletek is megszőntek, az a bolt is átalakult, ahová a keresztfiát futtatta almaborért. A Havas utcából azonban most is bizonytalan járású urak dülöngéltek elı, itt változatlan volt a világ. Elıször a petrezselyem. Két csomag kell. Miért nem elég egy? Nem szerette a fölösleges pénzkidobást, mondhatnánk bizonyos vonatkozásban fösvények látszott. Hosszan válogatott, majd kiemelt egy dús köteget. „Felér kettıvel.” – Ötven – mondta az asszony a pult mögül. – Adja harmincért! – Tulajdonképpen azért is járt ide, hogy alkudozhasson. – Mit gondol, annyira jól megy, hogy a maga szép szeméért elvesztek egy húszast? Az írót nem hatotta meg, hogy szemét szépnek nevezték. Különben is szemüveget viselt. – Akkora veszteség az a húsz fillér? – Fillér? Hol él maga? Forint, lelkem, forint! – Miért? Mennyibe kerül csomagja? – Ötven forint! Ötvenfílléres már nincs is! Thurzó elszédült. Ötven forintért adni egy csomag petrezselymet… Rablás! De a másik pult ártáblácskájára tekintve tudomásul kellett vennie, ott is öven forint van kiírva. – Egy karalábé is kellene. – Százas darabja. „Hová kerültem, te jó ég!” Répa is kellene, sárga is, fehér is. „Milyen lehet a húsleves répa nélkül?” A húslevest igazán úgy szerette, ha marhahúsból fızik. Összefutott a nyál szájában. Látni vélte az arányló leves tetején úszkáló zsírkarikákat. A súlyos anyagi vereség 28

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám után az egyik hentesnél parkolt le. Kíváncsian nézegette a pörköltnek felvágott húskockákat. – Borjú apróhús. Mennyit kér? – Az író megzavarodott. Borjúhús? Ilyesmit gyerekkorában hallott utoljára. – Inkább marhát. Lábszárat, ha van. – Hogyne volna! – Fél kilót. Az elég egy húsleveshez, nem? – Attól függ, hány embernek készül. – Ketten vagyunk anyával. De ı, szegény, már csak annyi húst eszik, mint egy madárka. –Akkor elég a fél kiló. – Megint olyan árat kellett hallania, amelytıl kis híján elájult. – Szerbusz, Gábor – kezet érzett a vállán. Megfordult. Remenyik Zsigmond állt mögötte az elmaradhatatlan cekkerével; ı is a csarnok közelében lakott. – Látom, jól hozott a darabod. – Mibıl gondolod? – Na hallod! Marhahúst veszel. – Thurzó szégyenkezve hallgatott. Mint a csínytevésen rajta kapott haszontalan gyerek. Szalámit akart vásárolni vacsorára, de írótársa vigyázó tekintetétıl megszeppenve inkább a párizsit (maradi módon parizernek nevezte) választotta. – Sertés? Marha? Pulyka? Borjú? – Ennyiféle? – Remenyik Zsigmond fülébe súgta: „Sertést vegyél! Az a legolcsóbb!” Vásárolt tehát húsz dekát, de nem nevezte volna olcsónak. – Van szép húsos szalonnája? – Az eladó felmutatott egy darabot. - Ezerhatszáz kilója - mondta. „Inkább nem eszem szalonnát.” – Te miért jöttél? – Remenyik lapos cekkerére tekintett. – Ide járok kenyérért. – Még mindig három hatvan? – akarta kérdezni, de jobbnak látta hallgatni. – Tíz deka túrós pogácsát is veszek. Nagyon finomra sütik. Vert had. így vonult ki a két író. Csibike farkcsóválva üdvözölte gazdáját. – Elfelejtettem a csirkeszárnyat! – kiáltott Thurzó kutyájára pillantva. –Levest fızetsz belıle? – Dehogy! Csibike kedvence. – Kutyának csirkeszárny? Mondom, hogy taroltál a darabbal. „Majd adok neki a parizerböl!” – Thurzó újfent szégyenkezett. Ballagtak a Váci utcán. A domonkosok templománál ott állt egy koldusasszony, akinek minden vasárnap annyi alamizsnát adott, hogy elég legyen egy hétre. Most számolni kezdett, de hiába. – Te mennyi nyugdíjat kapsz? – kérdezte Remenyik Zsigmondot. – Százezret. Meg az Alaptól valamit. – Kijöttök belıle? – Nehezen. Thurzó igyekezett láthatatlanná válni, így osont el a koldusasszony mellett.

Rónay László: Elárvult panoptikum, Budapest, 2010, Hungarovox Kiadó 144—S147. old.

29


FETYKÓ JUDIT A város arcai (2005.09.17. Budapest, a Blaha Lujza térnél)

Nézem csipkefüggönyös belvárosi kávéház ablakain át, hogy veri, mossa le bıviző zápor a város minden mocskát. Meglassul a forgalom, megáll az idı egy röpke pillanatra, a kibúvó nap pasztell fénye, a víz surrogása ezt sugallja. Lenn, árkádok alatt emberek fekszenek a járdán a Blahánál, nincs itt iszonyúbb az ember-szag, s az emberi ürülék szagánál. A lépcsı aljánál fiatal férfi hever, fél lába meztelen, a másikon friss gipsz, még alig koszos, feje a bőzös köveken… … felette szociális munkás gyızködi, hiába, — hisz jogába’ áll feküdni, ahol akar, — morogva fordul másik oldalára… Hol nagy a fény, ott nagy az árnyék; —s ha cseppnyi igyekezetet látnék … … s valami azt súgja: minek igyekezzen? — : „munkába? minek járnék?” — kérdi, s szenvtelen arccal hagyja magát a földön, hagyja az egészet; eleven, sebes lábát lassan, biztosan kikezdi az enyészet. Megállt az idı egy pillanatra… s visszazuhantak oda ezrével hol nem élhet, nem válhat ilyen — mivé is? — emberként az ember. Esı, kávéház illatába belevág az igénytelen nyomor —; hisz az, ki kalyibát épít, s egész nap papír, vagy vas után kotor, az igyekszik túlélni, megélni nincstelenek hosszú sorában; máshol, mások, szegényes, javított ruhákban elıttük kosárban kérges kezükbıl árulják, mi kis kertjükben munkával megterem, s annyi mindenrıl tudják: azt nem vehetem, azt meg soha nem teszem… S mint ahogy nem szerethette az édes kávét, tortát Édes Anna, már nem költhetnek egyre többen másra, mint alapvetı javakra, kezük kérges, kabátjuk kopott, szájuk összeszorított rés-vonal; jólöltözött nı csomó spenótra alkuszik, s tovább megy trolival. Dübörög a város, se nappal, se éjjel nincs csendje, nincs nyugalma, kavarog, bajra kél; szirénázó kocsi rohan emberi jajra. Tükrös kávéház illatába belepáráll külváros, maláta; emberi fény-árnyék kontrasztjától magamat lassan távolítva, visszazökkenek az átlagos, még élhetı, saját életsíkra. Hajnal. Szól a vekker, indulni kell ma is, munkába, ismét, újra. Felhördül, s már dübörög az ébredı nagyváros; kávéház, nyomor; szegény, gazdag; munka, pénz, csillogás—, s a reggel tömege elsodor.

30


MÁNDY GÁBOR Szeretı nı dala

Tartózkodási engedély

Amikor megjössz, kifényesedik a szoba. A nézésedtıl lehull rólam a ruha. Mellem kerekedik, kedvem kerekedik, kinyílik testem kapuja. Az arcom lángol, égek a vágytól, oda vagyok érted, oda!

Be-beenged a szerelem, de még nem kaptam letelepedési engedélyt. Itt tartózkodásom mindig gyorsan végetért. Pedig nem mindegy, kedvesem karjában milyen minıségben tartózkodom. Azt hiszem, a jövıben magától a szerelemtıl tartózkodom.

Strigula

Amikor elmész, elsötétül a szoba, kényszerzubbony rajtam a ruha. Csak az emlékek mécsese pislákol. Félek, hogy nem jössz már soha. Hiányzol, s megırülök a hiánytól!

Fáradt voltam, befogadtál. Olyan különös fénye volt a Holdnak! Megetettél, megitattál, az éjszaka virágai kinyíltak. Egymás karjában újra és újra átéltük a csodás jelent. Azt hittem, ez az életemben már új fejezetet jelent. De aztán gonoszul elillant a mámoros kedvő éjszaka, s nem maradt más, mint két idegen – s eggyel több strigula.

Délután és este A délután: egy szép séta a parkban. Megmondtam, amit régóta akartam.

Pókfonál És lángra kapott a száraz avar. Azt mondtad: menjünk! Azt mondtad: hamar!

A pókfonál erısebb a póknál, ellenáll minden nagy erınek. A szerelem ugyanígy fog engem, még a pókfonálnál is erısebb. Alattam szakadék, bele is hullanék, de nem szakíthat el mellıled. Állom a vihart. Mosolyod megtart. Erıt merítek belıled.

Jó helyen vagyunk most mind a ketten, te a karomban, s én forró öledben. De éjszakára nem maradhatok. Talán majd máskor. Hogy mikor? Titok. Visszaöltözöm. Hazamegyek. Nyert csata után is - vert sereg.

31


Meglepetésemre a közönség hangos sikításba kezdett. Ez vajon tényleg nekem szól? Már nem is tudom miért, de elkezdetem beszélni hozzájuk: – Tudjátok, már nagyon régóta ezt akartam. Akárhányszor beszéltem a vágyaimról, másoktól csak szánalmat, lenézést vagy csúfolódást kaptam, amiért szeretem a japánokat. De már nem érdekel. Nem érdekel a sok pofon, fájdalom és lebecsülés, amit kaptam. Nem érdekel, mert… – pár pillanatra elcsuklott a hangom, s a rajongók ismét sikítozni kezdtek – Nem érdekel, mert teljesült az álmom! Csak magatokra számíthattok, ha el akarjátok érni, amire vágytok. Ez után a mondat után az arcomat eltakarva lesiettem a színpadról, s amit takarásba értem, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Hallottam, ahogy még beszélnek valamit, úgy, hogy a közönség is értse. Hallottam, ahogy a rajongók szinte egy emberként kiabálják: „Köszönöm”. Hallottam, ahogy még valaki a mikrofonba kiáltja: „Szeretünk titeket”. Ezeket hallva még jobban meghatódtam, s a könnyeim egyre csak folytak. Hirtelen egy kéz nehezedett a hátamra, majd még több, ahogy bejöttek és megveregették a hátam vagy a vállam. Yuji még át is ölelt, s éreztem, hogy mennyire szeretem ıket. Az összes együttes a családommá vált, még ha otthon egyedül is voltam, tudtam, hogy rájuk számíthatok. Úgy éreztem, szükségük van rám, s nagyon szerettem tolmács lenni. Végre tényleg azt éreztem, hogy elértem a célom, és… Valóra vált az álmom.

SZÉKELY LINDA Álmodozó (Dreaming)

Mindig is büszke voltam rá, hogy én már tizenhét évesen ki tudtam találni, mivel szeretnék majd foglalkozni, ha felnövök. – Tolmács – válaszoltam mindig boldogan az emberek kérdésére. Ám amikor megkérdezték, hol, úgy érzetem, az önbizalmam máris odaveszett. Volt egy ország, melyet nagyon tiszteltem és szerettem. Azonban mindenki reakciója hitetlenkedés vagy szánalom volt. Ezért is csak suttogva, s szomorúan válaszoltam: – Japánban…

*

A színfalak mögött álltam idegesen, egy mikrofont szorongatva. A színpadon koncertezı együttes énekese hirtelen intett, s én már rohantam is ki, a mikrofonnal babrálva. Amikor Takeru mellé értem, ı biztatóan rám mosolygott, majd mikor a közönség elcsendesedett beszélni kezdett. Az én feladatom a fordítás volt. Minden egyes szavát tökéletesen érthetıen és gyorsan kellett fordítanom a rajongóknak, hogy megértsék. Elıször kicsit nehezen ment, így Takeru többször is megállt, hogy bevárjon a beszéddel, majd mikor végre belejöttem, át tudtam adni az érzelmeket is, melyeket a szavakba vitt. Nagyon jó érzés volt, hogy meg tudom ezt tenni, és lassan a hangulatom is oldódni kezdett. Fontosnak éreztem magam, s ez mindennél jobb volt. Ahogy a beszélgetések a végükhöz közeledtek, Takeru odalépett hozzám, és félig átkarolt. – İ itt a tolmácsunk. Nélküle nem nagyon lehetnénk itt – mondta, s éreztem, hogy teljesen elvörösödök, de azért lefordítottam. 32


KÖRMENDI JUDIT

A negyven rabló

Megáll a Föld

Éveim, véreim, hát elhagytok engem? Éveim, vérem, hát mi rosszat tettem? Születtem, éltem… Elvettem? Adtam? Mondd, Isten, a delet túlhaladtam? Boldoggá kit tettem, mikor megszülettem? Anyámat, apámat, az ı vérét, egy kis vidéki ház népét? Ki örült igazán, hogy felserdültem? Milyen volt tanítani engem? Ugye nem romboltam, ha építhettem? Mondd, mikor lettem érett? Mikor a gyermekkorom semmivé lett? Amikor tudtam, miért tanultam? Mikor embert teremtettem, s nem tudtam? Ki mondja meg, mikor lettem felnıtt? Mikor imára borultam egy csecsemı elıtt? Voltam egyáltalán szerelmes? Vagy csak feláldozóan kegyelmes…? Mikor szeret az ember igazán? Ha nem tud élni nélküle? Vagy tudni kell, készülök-e? És tudnál, ha ı azt akarná?

Aranyfényő pesti alkonyat, Csókíző szerelem-est, Kékfelhıs álmos pirkadat, mikor illatodból felkelek. Lásd e hatalmas csodát, Benne élünk örökkön Áldott legyen a szívjóság, hol csókjaid nyomát ırzöm. Aranyfényő pesti éjszaka eggyé válunk benne, szerelmem – engedlek, légy szabad, mikor illatodból felkeltem. Lásd e százszor szép csodát kettesben e megállt Földrıl nézzük titkunk otthonát, hol jóságod nyomát ırzöm…

…Ha mindent meguntam, mit tegyek? Unalmas leszek, ha én engedek? Ha szakadékba megyek, ki kiált megálljt? Ha csalok, hazudok, az kinek fáj? Csodál-e engem valaki, ahogy én csodálom naponta? Szolgál-e megbocsátó szeretettel a megbocsátó bizalomra? Gondol-e rám, miközben tanít, hogy átadjon szeretetébıl valamit? Ír-e verset sötét éjjel? Szeret-e oly teljességgel…?

Heléna éneke Örök rózsáid lángja melenget enyhíti hősét az örök tengereknek hol enyém lehet örök bocsánatod s percmilliókban élettelin ragyogsz. Roppant homokórában az Idı szitál s betemet a porrá tört sötétség – Arcod fényakkordot komponál általad enyém minden gyöngédség.

Mi lesz, ha minden jó elillan belılem? Semmivé válik, amiért küzdöttem? Hová rejtsem szégyentıl lángoló arcom, Ha veszíteni érzem békeharcom? Honnan az erı, amivel újrakezdem? Hogyan kell egésszé tenni a dolgokat? Mondd, amikor kellenél, hol vagy Isten? Vajon szétosztottam minden kincsem?

Kettınké volt az ısrobbanás – most mégis egyedül gyászolok – segíts ırizni túlméretezett titkát – örökké ébren vár örök asszonyod –

A nı: csupa kérdés. A válasz: a férfi. Aki a lét összes titkát érti.

33


KÖRMENDI JUDIT Gúnyolódva Gúnyolódva lesnek rám a tárgyak míg járkálok fel s alá dobogó szívvel alig várva hogy megcsörrenjen a telefon – nem hív ma sem úgysem fog hívni – mondják kárálva – lám nem kellesz nekik! mégis várok hogy megcsörrenje ott a kis asztalkán rettegem ıt a varázslatost rettegem győlölve e rekedt csöndet nyitva csukva ócska könyvet fülelve ahogy az órák kegyetlen járják gúnyos táncukat na mi van öreglány talán most várj várok bizony epekedve szégyenkezve törve zúzva ócska holnapot mely hiába jön nem hoz el téged s csak lesem hetente a telefont szerelmesen tudatlanul primitív reménységben hogy egyszer csak megszólaljon a te hangodon és széttörje szégyenletes páncélos bánatom és mindent elfelejtsek karodba hullva és mindent elfelejtsek mi bántott valaha – de ez az átkozott csak süket s néma marad gúnyosan tépkedi illúzióimat s hosszú órák reszketése múlva fáradtan hullok le a porba a Föld megmaradt és tovább kering s jövı héten minden kezdıdik megint…

34


CZÉGÉNY NAGY ERZSÉBET PENDZSI Terhes már a földnek méhe Sikoltsatok csak rozsdás falevelek! Zöldellı lombokból nektek mi marad? Sárba taposott álmotok nyüszít, Ellopták tıletek a nyarat. Dércsípte magányos reggelen, Bömbölve húrjába csap a szél, Vacogó ablak pislákol riadtan, Száraz faág dühöngı táncra kél. Bömbölj csak szél, tombold ki magad! Lejár a te idıd is, ne félj! Terhes már a földnek méhe, S új tavaszt szül majd a tél.

Köd Leszállt az ég a városra. A szőkölı éjszaka sápatag lámpafényben ül vacogva. Reccsenı ágak karmai merednek a magasba, felkavarják a tejszerő masszát. Nyúlnak a fények, magukba zárják a sötétséget. Összefonódott árnyak vigyora oson a házak között. Álmos ablakok szemhéján roskatag szél zörög. Vak csönd emészti az utcát

Töredék Hideg szél borítja rám kabátját, didergı szövetei visszakívánják a nyarat. Emlékedbıl már csak arcod maradt, s utolsó csókod megbújt ruhám ráncaiban.

35

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám 2001 óta járom a megvilágosodás útját. Lényem középpontja azóta is folyamatosan úgy irányít, hogy olyan helyzetekbe kerülök, olyan emberekkel, néha igazi tanítómesterekkel, olyan könyvekkel, ismeretekkel kerülök kapcsolatba, amely a lelki kiteljesedés felé terel.

LÁNG EL PÉTER Részlet a Mi hatan és a többiek… c. naplóregénybıl 2007-05-30

Fantasztikus út, tapasztalat és lehetıség ez az ember számára!!! Olyan megnyugvással, harmóniával és biztonsággal ajándékoz meg nap mint nap, vagy inkább percrıl-percre, amely felbecsülhetetlen és felülmúlhatatlan! Épp ezért igyekszem mindenkivel megosztani e tapasztalatokat és ismereteket, de legfıként családtagjaim és gyermekeim számára igyekszem a mindennapokban igazoltnak láttatni ezt a tételt. İk látják és megtapasztalják. A legkisebb, Alex is.

A hétvégén Pünkösd volt, a Szentlélek eljövetelének ünnepe. A római katolikusok szerint a Szentlélek Isten személyének harmadik lényege. Kérdés, a világ százmilliós katolikus híve közül mennyien értik, hogy ez az isteni személyiség mit jelent és mire való? Jómagam úgy gondolom, İ az a bizonyos „isteni szikra”, mely minden teremtett lény – a növényektıl az állatokon át az emberig – lényege. (Jé: lény – lényeg! Minden bizonnyal összefüggés van tartalmi szubsztanciájuk tekintetében.) És ez a legfontosabb létkérdés: az agyunk, észbéli képességeink, akaratunk irányítanak-e bennünket, vagy ez a parányi, materiálisan nem mérhetı, meg nem határozható „isteni szikra”? Az anyagelvőség hirdetıi és vallói állítják, hogy az elıbbi. Van hozzá néhány kérdésem és szavam. Az orvostudomány, az agykutatók egybehangzóan állítják, hogy agyi kapacitásunknak mindössze 5-10 %-át vagyunk képesek akaratlagos irányításunk alatt tartani. Több mint évtizede teszem fel magamnak a kérdést: no és mi van a 90-95 %kal?

Alex ösztönös sportember. 4-5 éves korától tudatosan is igyekszik minden mozgásformát kipróbálni földön, vízen és levegıben. (Ez utóbbi három szó Norbi egyik fitnessvideójának címe, melynek gyakorlatait eddig a családtagok közül egyedül Alex próbálgatta következetesen.) Ha más lehetısége nem volt a tornára, kiment az udvarra és futott 4-5 kört a ház körül és a kertben. Mindenféle iskolai elfoglaltságba beszáll, ami a sporttal, mozgással kapcsolatos, legyen az szertorna vagy tánc. Kifejezetten szenved, ha elmarad a tanrendbe iktatott vagy valamely szabadidıs tesi órája. Nos, Alex és az „isteni szikra” együttmőködésére íme,a példa. Már május elején nyaggatott az úszásért a Balatonban. Lementünk, de a víz bizony még jó hővös volt, ráadásul a túl mély volt a lépcsıknél. Így elmentünk a strand játszótéri részére a kosárlabda palánkhoz. 8 éves kora magasságához természetesen túl fent van a kosár, de ı nem egy feladós típus. Rengeteget dobálta a labdát, hol alacsonyan, hol mellé, végül kezdett meglenni a magasság és az irányzék is, de mégsem ment be a labda a kosárba. Leállítottam, s pár mondatban elmagyaráztam neki, hogy a kosár bedobása nem a kezén, a labdán és a palánkon múlik, hanem a lénye legbensejében dıl el. Készüljön rá a dobásra:

200l-ben kerültem kapcsolatba ún. véletlen folytán a Reikivel. A japán eredető összetett szó annyit jelent: „isteni energia”. Attól kezdve számtalan tapasztalati tény gyızött meg arról, hogy l. ez az energia létezik és bárki képes megtanulni a használatát, s vele segítségére lenni a rászorulónak, miközben önmaga is részesül belıle, 2. (és ez a fontosabb) ha teljességgel rábízom magam eme „isteni szikra” irányítására vagy az Intuíció – az elsı gondolat, az isteni útmutatás alapján – cselekszem, minden tökéletesen történik. Ezt úgy értem: akkor az következik, aminek meg kell velem történni, legyen az jó vagy rossz. Majd alkalmasint hozok példákat. 36

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám vegye fel a kisterpeszes alapállást, húnyja be a szemét, képzelje el a labda ívét, a magasságot, az energiát, ami felrepíti, s azt, hogy a labda bemegy a kosárba. Így történt. Persze, a labda nem a legelsı koncentrálásos próbálkozásra, s nem is a másodikra ment be, de bement, s nem is egyszer. Gyermekem azóta csakis így dob kosárra, s egyre eredményesebben. Ebben is és más gyakorlatokban is egyre inkább sajátjává válik, hogy Istenre bízza magát, s egyre gyakrabban élvezi ennek boldogságos eredményeit.

csattanás, némi füst, az összes elektromos áram "elszállt" - vagyis rövidzárlat! Azóta nem mőködik az a komputer. A szakember szerint, ha szerencsénk van, csak a tápegység ment el. Miután jelen idı szerint is épp számlagyőjtögetı és - átütemezı idıszakunkat éljük, azaz épp csak a vegetálásra "fussa", a javítás várat magára szebb idıkre. Úgy döntöttem, hogy az eset kapcsán nem tartok "hegyi beszédet", hiszen mint tudjuk: "már százszor, ezerszer megmondtam." Mellesleg: a hegyi beszéd úgy szokott zajlani, hogy az esethez kapcsolódó specifikus ismereteket - jelen esetben, komputertechnika, hardver-szoftver, egyszerő fizikai törvényszerőségek, stb. stb. - egy csokorba szedem, s hosszú, ám logikus - vagy annak hitt - mondatokban, idınként mondatcirádákban részletezem és összegzem. Nem szokott nagy sikere lenni a hallgatóságban, s - józanul megfontolva - tán a haszna is megkérdıjelezhetı. Nos, akkor vissza az egészen különleges napunkhoz! Kettıs ünnepünk van: 1. SajtosQukac ma végre leérett, 2. 20., azaz - Huszadik - házassági évfordulónk van!

Alex ma ment az elsı egész napos iskolai kirándulásra a Keszthelyi öböl területére. Rendkívüli örömmel, nagy tudatossággal és szervezıkészséggel gondolta át részleteiben, mit is kell vinnie, hogyan öltözzön, stb. Anya mondta is tegnap délután, hogy ez az Alex aztán igazán tudja, hogy mit akar! Hát igen, azt gondolom, felköthetjük a gatyánkat vele kapcsolatos szülıi tennivalóink és gondjaink tekintetében, mire felnı! De ez minket már nem renget meg: a másik hárommal már nagy gyakorlatra tettünk s teszünk szert. A fenti gondolatok vezetnek oda: mennyire szomorú, hogy a szingliségre esküvık és a magányosok nem ismerkednek meg a gyermeknevelés semmivel össze nem hasonlítható boldogságával!

SajtosQukac „érése” hosszú-hosszú és némi fájdalommal járó folyamat eredménye. Még - úgy tőnik - évszázadokkal ezelıtt az írásbelivel kezdıdött. SQ „természetesen” nem tudott semmit. Hosszú heteken át tartott a küzdelem köztünk, hogy aszongya: · Az idén biztos jó kicsesznek velünk, mert a tavalyi írásbeli túl könnyő volt. · Figyelj, Szívem, az EU-s kompetenciavizsgálatok szerint nem állunk olyan jól a rangsorban, hogy különösebben nehezíthetnék az érettségi feladatokat. Meg egyébként is, minden tantárgyat már 8-12 éve tanulsz, az utóbbi két év eredményei kifejezetten jók, egész tanévben az érettségi tételek illetve a matek feladatsorok szerint készültetek az érettségire, stb. Különben is, Te matekból és magyarból is nagyon jó vagy, németet meg már 12 éve tanulsz! · De, nem érted meg, hogy tök hülye vagyok! A múltkor sem tudtam hozzáfogni sem a matek feladatokhoz!

2007. 06. 20 Ma egészen különleges nap volt - de elıbb a több hetes kihagyásról. A könyvírós számítógépünk azóta használhatatlan. Úgy történt, hogy játék közben mutatkoztak bizonyos rendellenességek, mire Griff elkezdte keresni a hiba okát, s - mint nagy felfedezı - ki is próbált néhányat az elhárítás lehetıségeibıl. Ezek egyike az a kis villogó fénnyel, - azt hiszem led-nek nevezik - jelölt kapcsoló volt, melyek felett a 110 illetve a 220 V felirat volt. Nos, Griff lenyomta azt a kapcsolót, amely felett épp nem villogott a lámpa. Próbaszerencse alapon! Bejött a tippje: nagy 37

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám este ismét visszavonatozik, hogy a szerdai szóbeli napjára idıben megjelenhessen. Elhatározásom tekintve a feszült körülményeket – csendes fogadtatásra lelt, de rám hallgattak. A hétfıi hazautazása már a dühöngı kánikulára, s ráadásul a déli órákra - 10.30 és l4.30 között - esett. Amikor az állomástól hazáig 3 km-es kerékpározáson túl hazaértek, nagyon megesett rajta a szívem. Az arca szinte lángolt a hıségtıl, izzadt. Próbáltuk rábeszélni Anyával, hogy tusoljon le, de szinte meg se hallotta. Kicsit kifújta magát és ment tanulni. S ez így ment kedden is egész nap. Csak tanult, tanult. Próbáltam rábeszélni, hogy – mivel délután háromnegyed 6-kor indult vissza a vonata, legalább már akkor ne vigyen magával tankönyveket, de ı csak tanult. Szerdára virradó éjszaka úgy két órától több mint egy órát azzal töltöttem, hogy Isten, az arkangyalok és minden szentek segítségéért imádkoztam, hogy megnyugodjon, hogy higgyen magában, s így a legjobb teljesítményt nyújthassa. Reggel aztán bátyját és öccsét is azzal ébresztettem, hogy segítsenek, küldjenek energiát nıvérüknek. Meg is tették lelkesen. Aztán jött a várakozás. Anyának nagy-nagy stresszel, szinte vele szenvedett! A testvérek önfeledten játszottak hármasban. Én meg nyugodt voltam, de nagyon várakozó. Ismerem SajtosQukac képességeit, tehetségét, mőveltségét, sokoldalúságát. S ami legalább ily fontos: szerénységét, szeretet-teljességét, megnyerı modorát. Ez a gyermek 9 éves korában azzal fordult hozzám, hogy nem tudja megírni a fogalmazás-feladatot. Éppen balettóráról mentünk hazafelé trolival. · Mi az a fránya feladat, amit te állítólag nem tudsz megírni? · A tanítónéni azt mondta, írjunk fogalmazást arról, milyen a világ egy hangya szemével. · Figyelj, Csillagom! Neked olyan fantáziád van, hogy ez a feladat meg se kottyan! Képzeld csak el, mit láthat maga körül egy pici hangyácska a lakásunkban! Elıször is hatalmas távolságokat kell bejárnia. Ami nekünk egy lépés, azon a távon neki ezret is meg kell tennie a parányi lábaival. Hát még, ha odaér az asztal lábához: egy óriási,

· Persze, mert bedumáltad magadnak, hogy nem megy. Aztán leültünk, sikerült kis higgadtságot rád erıltetnem, kicsit felsrófolnom az önbizalmadat, és megoldottad mindet. · Jó, de az könnyő volt, olyanokat már sokat gyakoroltunk az órákon is, ... bla-bla-bla... Aztán, a közepesre sikeredett történelem írásbeli kivételével, minden írásbeli dolgozata jó lett. És jöttek az érettségi szünet hosszú-hosszú hetei! Az elsı hét az Ütemterv készítésével telt el hasznosan. Sokat dicsértük, mily körültekintı és alapos elıkészületeket végez! Még a fuvolán is volt ideje gyakorolni nagy elismerésünkre. Aztán sok-sok idıt fordított nagy szerelmével,Vakonddal való telefonos, internetes kommunikációra, sıt - a megterhelı munkából kikapcsolódásként - közös, végtelen Honfoglaló-játékokra is. Olyannyira, hogy ez a maratoni elıkészülıdés már belelógott az Ütemtervbe foglalt hetek egyikébe-másikába is. Aztán az utolsó 2 hét vad hajrája, különösen a legutolsóé, amikor már mi is alig bírtuk a szenvedését, a rengeteg „nemtudoksemmit”, a szuper-, sıt hiperérzékenységet! Közben valóban sokat és kitartóan készült mind a négy szóbeli tantárgyból. Mi meg hagytuk minden nap kialudnia magát - néha fél 11-ig - , a kedvenc kajáit készítettük reggelire-ebédrevacsorára, mindig volt itthon édesség: fagyi, csoki. Próbáltuk kimozdítani, hogy menjünk le fürödni - néha megtette. Aztán eljött a vasárnap esti visszautazás, hétfın reggel fél nyolckor kellett az egész osztálynak megjelennie a vizsgabizottság eligazításán. Az elızetes hírek arról szóltak, hogy nagyon rendes érettségi elnököt kaptak. Ez már megnyugtató volt. Anya elmondta, hogy ı meg élete legádázabb - nem pont így fogalmazott - vizsgaelnökét fogta ki annak idején. Látva SajtosQuki kétségbeesését, s mérlegelve, hogy nem a megszokott kollégiumi szobában és az enyhén szólva „nemszimpatikus” osztálytársakkal lesz elhelyezve, úgy döntöttem, hogy a hétfıi tájékoztató után utazzon haza, s majd kedd 38

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám útjelzıként. A "szíves út" egy szép virágsziromba torkollott, amely ugyanezekbıl a szívecskékbıl állt össze. E fölött, a gázcsıre rögzítettek egy hosszú kartoncsíkot, amelyen nagybetőkkel és a betőkben apró, festett szívecskékkel ez a felirat ékeskedett:

megkerülhetetlen barna akadály állja el az útját, aminek a tetejét nem is látja! Így próbáld meg a helyzetébe képzelni magad! Fogalmazása természetesen 5-ös lett, s onnantól nem kellett többé segítséget kérnie tılünk, ha fogalmazás volt a feladat. Inkább az következett be néhányszor, hogy irodalom tanára kétségbe vonta, az alkotás nem Anyáé vagy Apáé-e. Tényleg soha nem kellett neki segíteni. Fogalmazás-készségét olyan szintre fejlesztette, hogy középiskola 4. osztályában az egyik mővészettörténeti feladatot párbeszédes esszé formájában kellett megoldaniuk. Valami ókori görög mőtárgyakról szólt a lecke. Kis nyüglıdés elızte meg, hogy hozzáfogjon, de aztán kb. 15 perc alatt megírta. Anyával együtt el voltunk ájulva a produktumtól! Ez hagyján, de a mővtöri tanára is le volt nyőgözve. Ma délelıtt aztán valóban nagy izgalomban vártuk, hogy mikor végez a szóbeli érettségivel, s milyen eredménnyel. Kétségünk nem volt, hogy ki fogja vágni a rezet! Én négyszer vagy ötször hívtam a konzi portását, aki már elıkészítette, hogy mihelyt kiteszi a lábát a terembıl, azonnal értesíthessen bennünket, hogy telefonálhatunk neki. Anya 20 percenként majd egyre gyakrabban próbálta hívogatni, de még mindig ki volt kapcsolva, aztán 12 elıtt valamivel egyszer csak kicsengett és bejelentkezett. Én csak egy mondatot válthattam vele, mert Anya szinte kikapta a kezembıl a mobilt. Németbıl, magyar irodalomból és mővészettörténetbıl dicséretet kapott, történelembıl meg négy pontja hiányzott ahhoz, hogy a gyenge írásbelit feledtethesse. Így aztán a történelem 3, a matek 4, a magyar 4, a német és a mővészettörténet pedig 5-ös lett! Megérett a lányunk! Hajnali 3 körül az elıszobán áthaladva érdekes, világos foltokat láttam a szınyegen. Valami szép ívet alkottak. Abban maradtam magammal, hogy biztosan a redınyön át beszőrıdı holdfény játéka. Aztán reggel kiderült a turpisság! Két nagyfiunk meg kishúguk - akik ugye épp nem érettségiztek - papírból apró szívecskéket vágtak ki vagy 50-et, mindegyik közepébe egy 20-ast írtak piros filctollal, s végig rakták vele a két szobából a konyhába vezetı utat mintegy

APA + ANYA 20! A konyhaajtóhoz támasztva Zerberus rajza kettınk ifjúkori ábrázolásával és egy köszöntı felirattal, s mellette Griff frissen született verse, amelyben a Teremtéssel és ÁdámÉvával hozza össze házassági évfordulónkat. Alex, a maga 8 éves önállóságával mindkettınknek egy-egy saját kezőleg rajzolt és festett virágot és egy közös, gyönyörő, bordó szívecskét - ugyancsak sajátkező alkotását - ajándékozott. Meghatottan öleltük magunkhoz mindannyiukat - és egymást. Ebben a 20 (!) évben tán mi sem hittünk igazán! Hát még a környezetünk!!! Én már 46. évemben jártam, Anya közel 20 évvel fiatalabb! S az alapok, a kezdetek, a körülmények mind-mind kétségeket ébreszthettek másokban, s bennünk is! És lám itt van, s ki tudja, nem bízhatunk-e ezek után a következı 20-ban vagy akár többen?! A legfontosabb volt, hogy amikor frigyünkrıl még csak ábrándoztunk, s ennek esélyét mások zérónak tekintették, már akkor közölte Anya, hogy három gyermeket akar. Én boldogan helyeseltem. Aztán megküzdöttünk a kezdet nehézségeivel, megszületett a három tervezett gyermek, majd - Isten ajándékaként jött még a negyedik! Istenem, bizony számomra okozott némi fejtörést, hiszen már 58. évemben voltam, Anya meg elmúlt 38, amikor megérkezett Alex, a legkisebb. Meg kellett születnie, s hozzánk kellett megszületnie, mert ide kívánkozott. Hogyan telt a 20 év, lesz még errıl szó! Sıt, ez az egész könyv lényegében errıl szól: hogyan telik egy átlagos család átlagos élete, mibıl lesz a cserebogár, mibıl rakódik össze az emberi boldogság.

39


HORVÁTH-HOITSY EDIT

Játékok Gyermekkor: pöttyös, pörge szoknya; titkok-remények tarka bokra; lázas is: bárány- s rózsahimlı: kékségben foltos skarlát-felhı. Lugas a kertben; kapu zöld árnya; vén meggyfa lengı lombja-virága, orzott ribizli, csent cseresznye, — füttyös a nyárnak kópé-kedve… Játék az élet — élet-játék: gyönyörőséges földi ajándék. Iskolatáska, sok lila irka, falon a kréta-irka-firka; éji neszekkel hímzett csendek, édes nyugalmak, kis ijedelmek, szirom-kavalkád, hótánc, szeszélyes: jönnek az évek —, tőnnek az évek… Gyermekkor: csapzott-tépett szoknya; háborús kormos-karmos bokra; Háború — esztelen felnıtt-játék, — hullik a mérgezett „égi ajándék” —, kert helyén kráter —, füstöl a bomba (gyilkos a spórád, pöfeteg gomba!), nedves a rejtek —, falban a férgek valami undok nótát zenélnek; ágyúszünetben hirtelen-álmok: szétesett, éles, sebzı szilánkok. Véren vett béke. Tátog a bendınk. Kétes a múltunk, mánk, a jövendınk. Sámli a székünk, térdünk az asztal; gallytőzön korpa fı, cseppnyi melasszal, játszod, hogy húst eszel, véres-kövérest, kalácsot, cukrozott mákos rétest. Játék az élet: élet-játék, Nyomorúságos földi ajándék. Gyermekkor vége: fakó finálé, intermezzo a fiatalságé; mi jön utána: buta bohózat, szomorújáték? … majd vén korodnak fél-felvonása: epés szatíra, kis monodráma, keserő líra, mondod magadnak: mindez csak játék, kihagy a ritmus? — mégis ajándék, hogy van még, még van szívverésed: szabálytalan bár, mégis — élet! Szemeden hályog — réteges fátyol. Rajta keresztül látsz a világból valami színest —, játszik a szélben. Fodrok egy kurta szoknya-szegélyen…

Rész szerént való Nem vigasztalás, csak igazság, egyszerő és kegyetlen irgalom; mind, ki halandó, egyedül megyen, ha halni kénytelen. Egyedül — bárha seregestül. Feloldhatatlan végmagány. Nehéz felfogni ésszel a Törvényt: egyenlı nem leszen részeknek összessége az Egésszel…

A vén Szapphó Nézd: a hajnal már csodafénnyel ékít Parti sétányt: domb füve tarka bársony; Nimfa szökken fel — sima teste fénylik Reggeli frissen. Hol vagy, Éden, hol? Tovatőnt a jókedv, Sírba fonnyad, ím a szőzi szépség, És a víg mámor, mit az élet ingyen Szórt kosarából! Én a sziklás szirt tetején merengek: Várva-várok rád, kicsi, bővös Ámor, Hozzad el Sappho ifiúi kedvét: Újra szeretni…

Réz-fényt kapott… Réz-fényt kapott a rezgı-nyárfa hamva: Perzselt levél hull színtelen hajamra. Alattam törek halma. Fekszem —, rézfillér szememen, kopott a veret rajta: „Ez már a sorvadás hatalma!” Az ég is — idegen, harmata hidegen hull a töretlen útra, érzem már, apró jeleken, szorongva — újra-újra: közel a tél — a végleges —, távol a Szerelem 40


MARIKNÉ FANCSIKI MARGARÉTA múzeumvezetı

Aranygombos Telkibánya

Azt hiszem, nem túlzok, amikor csak úgy lazán kijelentem, hogy a Zemplénihegység egyik legszebb községe Telkibánya. Az ország északkeleti részén, Kassától mintegy 40 km-re délkeletre fekszik. Egykor bányaváros volt, a hagyomány szerint az itt kitermelt arany révén szerzett gazdagsága miatt szolgált rá az „ARANYGOMBOS TELKIBÁNYA” jelzıre is. A múlt század elején még látható volt az ARANYGOMBOS TELKIBÁNYA helységnévtábla a község elıtt. A gazdag történelmi hagyományokkal rendelkezı község nemcsak természeti értékeiben egyedülálló, amely által messze földrıl vonzza a látogatókat, de az idegenforgalom, pihenés, üdülés, kirándulás, szórakozás még mindig a legújabb aranya Telkibányának.

41

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám Ha valaki járt már Telkibányán, akkor tapasztalhatta, hogy jó pár panziója, ifjúsági táborai, szállodája, melegkonyhás éttermei, és számtalan házi vendéglátó szolgálata van. Nagyon sok új és régi visszajáró vendég látogatja évrıl-évre kis községünket és viszi, remélhetıleg jó hírnevőnket. Ebben a csodálatos környezetben található Telkibánya gyöngyszeme az „Abaúji Múzeum”. Múzeumunk, elızı nevén a telkibányai Ipartörténeti Győjtemény a rudabányai Érc és Ásványbányászati Múzeum kezdeményezésére nyitotta meg a kapuit 1970-ben, abban az épületben, amelyben 1825-ben Bretzenheim Ferdinánd herceg az érckutatásnál megtalált kaolin felhasználására porcelángyárat létesített. Közel 82 évig mőködött a gyár, amely az elsı magyarországi porcelánkészítı manufaktúra, késıbb kizárólag keménycserép elıállításával foglalkozott. Az 1930-as évek elején, a faluban élı református lelkész Kádár család vette meg a romos épületet és a felsı szintet lebontva lakóházzá alakította át.1970-ben az épület alagsorát, 1980-ban pedig az egész épületet és teljes vagyonát a család utolsó tagja, Kádár Sarolta a múzeum céljaira adományozta. A család alapozta meg a múzeumot a faluban összegyőjtött telkibányai kerámiákkal, népi szıttesekkel és régi, a háztartásban és mezıgazdaságban használt tárgyakkal. A jelenlegi kiállításunk „Kincsek föld alatt, kincsek föld felett- Abaúj természeti és kulturális értékei címmel látogatható, amely hat teremben mutatja be Telkibánya nemesércbányászatának történetét, Tokaj-hegyalja ásványbányászatát, Abaúj élıvilágát, a híres telkibányai porcelánt, egy kisebb néprajzi győjteményt és az adományozó Kádár család emlékszobáját. A recepciót övezı elıtérben gazdagon illusztrált tablók alapján Abaúj vázlatos történetével, az Abaúji Múzeummal ismerkedhet meg a látogató. A Tokajtól az országhatárig húzódó Tokaji-hegység ásványgazdagsága miatt a győjtık egyik kedvenc beszerzési helye. Kiállításunk méltóan reprezentálja ezt a gazdagságot. Kalcedonok, opálok, a hidrotermás ércesedés gazdag változatai, az andezitek kristályosodott ásványai, különféle kvarcváltozatok természetes formában és csiszolatokban tekinthetıek meg kiállításunkon. Ugyanakkor az ásványok keletkezésével és elterjedésével is megismerkedhet az ez iránt érdeklıdı látogató. Abaúj-Zemplén élıvilágát három gyönyörő diorámában mutatjuk be. A látványos preparátumok között találunk vaddisznót, borzot, foltos szalamandrát, zöldvarangyot, kék meztelen csigát, folyami rákot, sebes pisztrángot, sárga hasú unkát, keresztes viperát, rézsiklót, zöldgyíkot, fürgegyíkot, hamvas hüllıt, erdei békát, császármadarat, jégmadarat és hollót. Vadtrófeák, vaddisznóagyarak utalnak arra, hogy a vadászok körében is igen népszerő a Tokaji-hegység. Végül egy vitrinben a régebben használt erdészeti szerszámokat mutatjuk be, hiszen a hegyvidéken élık elsıdleges megélhetési forrása valaha a fakitermelés volt. Kerámia kiállításunk is méltó ahhoz a jelentıs szerephez, amelyet Telkibánya a magyar ipartörténetben betöltött. Kézzel festett tányérok sokasága, egyedi díszítéső díszkulacsok, komaszilkék, korsók, kancsók idézik fel a kis község magas ipari kultúrájának az emlékét.

42

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám A Felvidék bányászatáról szóló kiállítási blokkban természetszerően a telkibányai nemesércbányászat története van a legrészletesebben kifejtve, hiszen településünk is egyike volt az 1487-ben szövetkezett hét felsı-magyarországi bányavárosnak. Nemcsak a bányászat és ércelıkészítés történetével, a technológia fejlıdésével ismerkedhet meg azonban a látogató, hanem egy szemléletes diorámán is tanulmányozható a középkori-nemesércbányászat szinte minden mozzanata. Látványos részét jelentik a kiállításnak a bányászati témájú türelemüvegek, az úgynevezett bányászpalackok. A bányászati terembıl nyílik a Kádár család emlékszobája, amelynek tagjai lelkészként, pedagógusként hosszú éveken át győjtötték Telkibánya és környékének emlékeit. A Kádár családnak, mint falusi értelmiségieknek a tárgyi kultúrája sajátosan eltér a Telkibányán és a falvakban jellemzı tárgyi világtól. Jól érzékelteti ezt a család emlékszobája az utolsó kiállító teremben. Ha valaki csak egy nagyot szeretne sétálni, akkor azt a múzeumkertben megteheti és megcsodálhatja Közép –Európa egyetlen malomkıparkját, amely a Telkibányán használt közép-és Újkori ércırlı kövek valamennyi típusát bemutatja. A múzeumkert különös látványossága az életfa és bányász szoborcsoport, amely Nemes Sándor fafaragómővész munkája. A hajdani kerámiagyár égetı kemencéjének alapzatán épült meg hazánk legszebb fekvéső szabadtéri színpada a domboldalba bevágva csodálatos háttérrel és panorámával. Ha pedig csak egy jó kávéra, kapucsínóra vágyik a kedves vendég, akkor azt a múzeumunk kávézójában a gyönyörő késı gótikus, boltíves termében illetve teraszán megteheti. Szeretettel hívjuk, várjuk minden kedves vendégünket, leendı múzeum látogatónkat, jöjjenek el és gyızıdjenek meg személyesen az elmondottakról, döntsék el hogy valóban egyik legszebb községe-e Telkibánya a Zemplénihegységnek.

Elérhetıségünk: 3896 Telkibánya, Múzeum út 15 Tel.:06-46-420-287 Nyitva tartás: Nyáron: minden nap 9-17-ig. Télen: Vasárnap-hétfı kivételével 10-16-ig

43


LİRINCZI L. ANNA

A harang mesél Valami megfoghatatlan hajnal virradt azon a napon. Egyet kondult a harang, mintha tudatni akarta volna, hogy minden álommal töltött pillanatért kár. A fény halványan szőrıdött be a redıny résein, és a férfi tudata lassan ébredni kezdett, kitisztult. Vízcsobogást hallott, érzékei felerısítettek egy édes illatot, ujjai hegyén bizsergés járt táncot, testét heves vágy forrósította fel - beleborzongott. Pár nap boldogság... Ennyi volt, ennyi jutott, ennyivel kell beérni! Nehezen viselte, hogy mindig várnia kell. Talán a lopott boldogság átka ez? Vagy ki tudja, lehet Isten büntetése? Mire megtalálod azt, akirıl egész életedben álmodtál, addigra csak pillanatok juthatnak belıle? Az asszony gyönyörtıl megvonagló testének látványa úszott képzeletében, a szerelemtıl megremegı hangot is hallotta. A víz csak csobogott, és ı emlékezett. Emlékezett a sós izzadtság ízére, a csókok perzselı hevére, a haját borzoló kezek gyöngéd érintésére, és a gyönyör megsemmisítı erejére. Kényszerítette magát arra, hogy örökre bevéssen minden átélt percet a tudat legmélyebb szintjére. Szerette. Nehéz volt megmozdulni, kinézni a távolba, és lépni... Tovább.

Álmodj Belépve úgy érzed, ma múltba látsz talán: a nap romokba törte néma fényeit. Ha sorsod színes így is, nincs ború - habár süvöltı szél járja át bástyák bérceit Titok, mi rejtve van: zord ódon vár halott, aprócska szív dobog - bevésve itt Egy álom ez, mely régen kıbe zárt talány: idézi hıs-szerelmes ifjú terveit Jel ez! Tán’ idıtlen végbe láncolt a lét Mesélt egy ódon lant… Egyszer zenélt a nyár, s idınk bár véges itt, jó lenne hinni még, beteljesült találkozás ad új reményt. Világunk végtelen, csak álmaidra vár, aludj, és álmodj a mába még több erényt.

Végtelen szerelem Ma éjjel elıször öleltél, s én vágytam suttogásod; hallgattam sóhajod neszét, bırömbe martad billogod, csókod zúzmarát lehelt, forró ajkaim remegtek, ölembe jeges rémület költözött. Ma hajnalban elillant az ısz is, csak döccenve lépett tovább szemfedél borult izzó vágyaimra szerelmed a végtelenbe zárt. Ne csak lépj - zúgták a harangok ha tudod, hogy futnod kellene, utam buktatói belılem születtek, mára már mind "útszéli kereszt". Ne fuss – nevettél kacéran, - hisz épp röpülni tanítalak, boldog és szabad lehetsz velem! Csak velem! Kedves! Hunyd le szép szemed - örökre. Ma éjjel átértékelted létem, - s az idı lassítva ketyegett.

Késıbb, egymás kezét fogva álltak a nagy kereszt elıtt, kezükben egy-egy gyertya égett. Letették, és gondolataikba mélyedtek. A csöndben megkondult a harang, megremegtette a szívüket. Reméltek... Az emberek fejüket lehajtva lépdeltek a lassan guruló kocsi után. A levegıben friss virágillat terjengett, abból a fajtából, amelytıl csomó lesz a gyomrunk táján. A férfi felnézett, látta a kupolát, és hallotta a zúgó harangot, ahogy egy lelket sirat... - vagy felemel? Ki tudja... Talán... Aztán csend lett... Végtelen... Nem maradt más, csak a lehulló föld dübörgése. 44


LİRINCZI L. ANNA Néma szívzörej Száz bető hangzik, kavarog fülemben, szavakká érlelve apró dallamot, értelmet keresve minden ütemben, hogy kifejezze azt, aki én vagyok. Önmagam kutatva befelé nézek, szeretnék fogódzót lelni valahol. Elvesztem az úton - és nem kerestek… Legbelül a szivárvány sem ragyog. Két tudat hasít elmémbıl szilánkokat, elmúlt idı mezsgyéjén kódorgok, súlyos gondolat rág belılem részeket; - álommá szenderülı pillanatvarázsok. Elmondanám, - még el is énekelném -, ha lenne hit, mely indulni késztetne tovább, tán életet nyerhetne a megbúvó lét is, ha ezernyi kétségem nem lenne bilincs! Szavak, hangok simítják érzékeim… Távolról megérint, lágyan szól, dobbanó szívemben szeretném érezni, de gyáva lelkem - már nem válaszol.

Az alábbi linken ez a vers (is) meghallgatható: http://www.fullextra.hu/modules.php?name=KedvencVers&file=song&c_id=1613

45


UMHAUSER FERENC

Évek Az évek, mint fölkopaszodó, göcsörtös fák; ritkább a lomb, lanyhább a vágy. Fölsóhajtanak a meghőlt kövek, s a télgyötörte fák: Új tavasz! Új tavasz, régi vágy, valahogy mégis, mégis más

Újra e dallam

[A költészet]

Újra e dallam! Dúdolom halkan Halkan, hogy hangodat halljam… Fogynak bántó napok, gyors napok, elfutnak mint tolvajok. Fiatalságunk s erınk, álmaink hová lettek? Álmatlanok az éjjelek, bánt a csend és bánt a hang. Némán s üvöltve, halkan, hogy hangodat halljam. Újra e dallam, mint ırület kereng köröttem. A csend kiált s én hallgatok, hallgatok…

A költészet perifériáján a hétköznapok sarát dagasztom. Vannak vágyaim s lenne dolgom, ma élem föl a holnapot (s csodálkozom, hogy tegnappá olvadt

[A vágy] A vágy még mindig éget, ha bırödhöz érek szikrázva sikolt gerincemen.

[Este az udvaron] Este az udvaron állok, szívom a bőzrudacskát, tücsök ciripel a száraz fő között. Fenézek a csillagos égre, belém nyilall: az idıtlenséget adtuk föl e parányi létért!

♪♫♪

Performens A múlt a semmibe hullt, a jelen fölemészt, a jövı távolba vész. Megölöm magam lassan, apránként, ahogy múlnak a napok, lassan sorvadok.

Csak Nem kötnek szabályok, stílus, nem kell mások levetett ruhája, általam elnyőtt göncökben a saját utamat járom

♫ 46

A hétköznap Szürke csuhában észrevétlen, lopva jött. Gondokkal rakottan a vállamra ült. ha már ott volt, agyamba nyúlt. Egyenként tépte ki a színes álmokat. „Nem gyızhetsz le!” ráztam meg magam. „Ez itt pohár, benne bor, Lila ködöt hörpintek belıle” „Ez itt toll, kék-tiszta álmokba mártom!” „S itt a szívem… a szívem… s oly ismerısek, oly ismerısek e dalok” Látod, ez sem tiéd, hasztalan délibáb! Olyan vagy, mint a többi vagy rosszabb is talán. Mit csináltál végig, meddig tartott a lendület, mi maradt álmaidból? A napok elfolynak ujjaid közül s engem vádolsz, hogy álmaid hóhéra vagyok?

♪♫♪


A második év is eltelt már. Amikor az éjszaka a hold ezüstfátylát borította a csendesen lélegzı tájra, a lány a városból is hazaszökött, hogy a kitőzött napon, az adott idıben, ott álljon a dombtetın, és várja a csatatérrıl visszatérı kedvesét. A fiú azonban nem jött el. Híre ment, hogy a hazai csapatokat külföldre viszik, idegen országban fognak állomásozni, mert a harcokat kiterjesztették a külhoni földre is. Már három év telt el. A lány ekkor épp egy bárónál cselédeskedett a fıvárosban. Jól szolgált, csendes, ügyes, szorgalmas volt, hát egyre feljebb került a házi alkalmazottak rangsorában. Amikor ismét elérkezett a remélt találkozás napja, a lány kimenıt kért, és hazautazott a falujába. A hegytetın azonban hiába várt, a fiú nem érkezett meg. A lány azt gondolta, talán már nem is él, hiszen ha élne, eljött volna érte. Az éjszaka ezüstfátyla csak arra volt jó, hogy a könnyeit felitassa, arra alkalmatlan volt, hogy a szívébıl is kitörölje a bánatot. És rohantak az évek, feltartóztathatatlanul. Ahogy múlt az idı, múlott az ifjúság is, hiszen a fiatalság és a szépség nem tart örökké… A háborút harmincéves háborúként jegyezték fel a történelem lapjaira. Azonban még széljegyzetként sem került oda, mennyi kínszenvedést és fájdalmat okoztak az elhúzódó harcok. A harmincegyedik évben, azon az ominózus napon, az éjszaka holdsugárból szıtt ezüstfátylát ismét a földre bocsátotta, hogy nyugalmat, enyhülést és megbékélést hozzon a világnak. A falusi dombocska ritkás fákkal körülvett valamikori tisztását elburjánzott növények borították. Szinte ki sem lehetett venni, hol vezetett valaha a gyalogút. A sőrő aljnövényzetet tiporva, ellentétes irányból, lehetetlent nem ismerı elszántsággal két ember igyekezett a tisztás felé. A férfi, miközben rendületlenül átgázolt minden kidılt fán, buktató, göcsörtös indán, elvadult bozóton, sőrőn nézegetett maga köré, mintha nem is az utat, inkább az emlékeit keresné a holdfényben. A nı leszegett fejjel haladt, mint aki ugyan céllal jött, de annak teljesülésében maga bízna a legkevésbé. Csupán abból az irányból látszott tisztán kivehetıen egy keskeny csapás, amerrıl ı érkezett.

MESTER GYÖRGYI Örökkön örökké Az éjszaka holdsugárból szıtt ezüstfátyolba burkolta, a dombtetı ritkásan nıtt fáinak takarásában andalgó fiatal párt. A férfi átkarolta a nıt, és halkan a fülébe súgta: bármi áron visszajövök hozzád. Akármeddig tart is a háború, egy év vagy kettı múlva, meglásd visszatérek, csak ugyanezen a napon, itt várj rám. Visszajövök és magammal viszlek, mert én csak veled tudom elképzelni az életemet. A nı szintén fogadalmat tett, ígérte, hogy megvárja, mert ı sem tudna a férfi nélkül élni. A fiatalembert pár napja sorozták be katonának, már aznap este is szöknie kellett a táborból, hogy elbúcsúzhassanak. Azt rebesgették, gyors lesz a háború lefolyása, hiszen olyan könnyő dönteni, az igazság a mi oldalunkon áll – mondták a tábornokok. Mindkét, szemben álló fél tábornokai. A lány hazament, másnap integetni se tudott az elvonuló, frissen toborzottakból álló seregnek, mivel már korán reggel kis motyójával a hóna alatt, szolgálni küldték a szomszéd faluba. A csaták rendre ismétlıdtek, a katonák pedig hullottak, mint aratáskor kasza alól a gabona. A lány ezalatt szolgált. Elıbb csak a szomszéd faluban, ami nem is jelentett igazi megpróbáltatást. Eltelt az elsı év. A háború nem fejezıdött be. Talán a tábornokok nehezen kártyázták ki, melyikük igaza a nagyobb?! És mivel ezt feltétlenül el kellett dönteni, ezért a háború folytatódott. Az elsı év múltával, az év azonos napján, amikor elköszöntek egymástól, a lány hazajött a szomszéd faluból, mert emlékeiben elevennél is elevenebben élt az ifjú képe. Amikor az éjszaka holdsugárból ismét ezüstfátyolt szıtt, a lány egyedül állt a dombtetın, és hosszasan figyelt a távolba. Kémlelte a messzeséget, hogy jön-e a fiú, de az nem jött el. A lány a városba került, és az elkövetkezı idıben ott szolgált, új gazda keze alatt. A háború dübörgött tovább. Folytak a harcok, és egyre csak fogyott, csak apadt, az a jó, piros katonavér. 47

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám csak tavasszal tőnt fel a szomszédos nádas szélén. Most, jobban belegondolva, egészen különlegesnek mondható, mert szívesebben tartózkodik a parton, mint a vízben. Lehet, egy kicsit különc, na de ha a többi elvárásnak megfelel, semmi sem állhatja útját a nyári lakodalomnak. Talán, mert annyira akarta, a vágya váratlanul testet öltött. Közvetlenül mellette, egy ringatózó hínárcsomón, megjelent képzelgései tárgya, a formás békalány. Ezt nem hagyhatta ki. Egyedül voltak, csak ık ketten. Érezte, ha most nem kezdeményez, talán örökre lemondhat a boldogságról. Nekirugaszkodott, és hogy meg ne ijessze, elıször csak a hínárcsomó közelébe ugrott. Szép ugrás volt, bárkinek dicséretére vált volna. Íves, hosszan elnyúló, igazán páratlan mutatvány. Amikor így hallótávolságba kerültek, torkát megköszörülte, és a szavakat finoman formálva, tisztelettel megszólította a kis csinoskát. Megengedi, hogy közelebb ugorjak? Szeretnék megismerkedni Önnel. Mivel válasz nem jött, a hallgatást beleegyezésnek vette. Amikor már egymás közelében ringatóztak, hozzáfogott az udvarláshoz. Úri modora biztos tudatában, a következıképpen folytatta. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: kezét csókolom, Bereki vagyok, a szomszéd nádasból. Szavait a tett, a beígért csók követte….majd hatalmas loccsanás. Minden elhomályosult elıtte, majdnem vízbe fúlt, pedig nem is volt rossz úszó. Mire újra kitisztult a kép, egyedül találta magát a hínárcsomón. Odébb pár méterrel, a térdig érı vízben, nagydarab asszonyság talpalt ki a tópartra, és orra alatt halkan szitkozódva, sőrőn emlegetett valami Grimm nevő fickót…

A két ember egyszerre ért a domb tetejére, a gazzal, dudvával benıtt egykori tisztásra. A nı nem tudott megszólalni, azt hitte, csupán a csalóka holdfény játszadozik vele, olyan kísérteties képet vetítve elé, amilyent valójában látni akart. A férfi földbe gyökerezett lábakkal állt, ı sem hitt a szemének. Lassan, mint akikrıl feloldják a varázslatot, kézzel tapogatózva indultak egymás felé, azt hívén, csak káprázat, hogy ık itt vannak, mind a ketten, valós életnagyságban. Hát eljöttél – kérdezte végül, vagy inkább sóhajtotta a férfi. Honnan tudtad, hogy pont ebben az évben, ezen az estén, itt leszek?! A nı csak ennyit felelt: harmincegy éve taposom ezt az ösvényt…

Mi a csoda?! Jól érezte magát. A kellemes melegben lágyan ringatózott a víz felszínén a kerek levél, amelyen elnyúlva pihent. Körülötte, az enyhe szellıben, egy ütemre, szelíden hajladoztak a karcsú nádszálak, és a vízben visszatükrözıdött a ragyogó napsugár. A gyomra is tele volt. Mi kell egyéb egy egyszerő, hétköznapi békának? Talán csak a szerelem hiányzott az életébıl, de úgy gondolta, hamarosan eljön annak is az ideje. Tudta, a békanász elıtt majd dalra kell fakadnia, amibe persze, érzelmi alapon, tólakó társai is besegítenek. Elıtte azonban még pihenni akart, a hátralévı idıt erıgyőjtésre szánta. Elmélázott, miközben zöld kobakjában körvonalazódni kezdett, milyen partner is lenne a legkívánatosabb a számára. Egy szolid, csendes párt képzelt el magának. nem hangoskodót, Nem veszekedıset, belenyugvó, nagy tőrıképességőt. Aki a kelleténél nem ugrál többet, és fıként magasabbra, mint ı, továbbá, aki fölöslegesen soha nem kuruttyol bele a férfiak dolgába. És persze, a külsı sem mindegy. A szemnek kellemes, pasztell-zöld színőt szeretett volna, bámész, nagy, kerek szemekkel, szív alakú fejecskével. Milyen kedves és fıként csinos lenne ilyen külsıvel egy békalány. Az esti kórusban ki szokták beszélni az ismerıs lányokat. Nemrégiben szóba került egy, a közeli nádasból való békahölgy, bár ı inkább még tinédzser, hiszen

Édes élet A nap még melegen sütött, lassan azonban végéhez közeledett a nyár. Peregtek a sárga levelek az öreg cseresznyefáról, augusztusi szelek bújócskáztak a szárazon zizegı lombok között. Idáig nem nélkülöztek, valami mindig érett a kertben. Kezdıdött az eperrel, folytatódott a ribizlivel és az egressel, azt követte a málna, a sárga és ıszibarack, de mostanra már leérett a szılı és a szilva is. Víz állt ugyan egy vödörben a 48

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám családfı, szárnyainál fogva ujjai közé csippentve, kiemelte a kancsóból. Letette egy szalvétára, az asztal sarkára. Sorban érkeztek a többiek, mindenki elfoglalta a helyét. Utolsónak a kisiskolás kamasz fészkelıdött fel a székére. Meglátta a terítéke mellett éppen magához térı, félig alélt rovart, mely szárnyait tisztogatva készült visszatérni az életbe. Fúj, egy döglıdı légy! – kiáltotta, és nyomban agyonnyomta a pohara aljával.

kerti csap mellett, azonban a darazsak és a legyek nem szomjasak voltak, inkább valami édességre vágytak. Valami mennyei ízre, zamatra, melybe bele lehetett harapni, bele lehetett olvadni, elmerülni, feloldódni az édes mindenségben… Elızı nap még egyedül ebédelt az öregasszony a konyhában. Ide látszott az ablakon át. Reggeltıl azonban gyerekek zsibongása töltötte be a házat. A nagy, valaha fehér, mára szürkére kopott asztalt kivonszolták a főre, a déli étkezéshez készült a család. Öt terítéket raktak a nagypöttyös, papíranyagú abroszra, melyet a sarkoknál jól odaerısítettek, nehogy lefújja játékos kedvében a szél. Az asztal közepére kancsó került, benne illatozó, teltsárga, édes nedő. A hiányzó gyümölcslé! A kedvenc, a nehezen nélkülözött! A legyek és a darazsak azonnal körülzsongták. Egy közülük, a legbátrabb légy, a kancsó szélére telepedett. Már maga az illat orrba vágta, majdnem beleszédült a fenséges aromafelhıbe. Körbe-körbe mászkált az üveg szélén, lábait egymáshoz dörzsölgetve tanácstalanul toporgott, mit is tegyen. A poharak üresen álltak, az asztalnál még nem ült senki, az ebédre várók szanaszéjjel ténferegtek a kertben, várva az étkezéshez hívó szót. Ha csak valahol elcsöppent volna egy csepp is az isteni nedőbıl…, de a terítı makulátlan volt, sehol egy folt. Mit tegyen? Még sohasem csinált ilyesmit. Belerepülni egy kancsóba, alászállni, lecsapni, akár a sas… Na, ez kicsit túlzás. Hogy jön ı egy sashoz? Azonban az érzékszervei mást mondtak. Meg volt mámorosodva, érezte, nem bírja sokáig. Átjárta a kábulat, szinte szédült... Talán nem is alászállt, beleszédült a kancsóba, a gyönyörök mélységes kútjába. Elıször csak azt érezte, szája valami nedvesbe merül, majd lassan kezdett belészivárogni a tömény édes íz. Elárasztotta a melegség, bensıjét valami csodálatos érzés töltötte el. Boldog volt. Nem gondolt a társaira, se magára, az egész világ megsemmisült körülötte. Igen, a sok nélkülözés teljesen elvette az eszét. Aztán furcsa érzése lett. Valami belécsimpaszkodott, húzta lefelé. Minél gyorsabban, erıteljesebben rezegtette a szárnyait, annál rohamosabban süllyedt. Ráébredt a valóságra, el fog merülni, a cukros, sőrő lé lehúzza, megfojtja. Nincs kiút. Isten veled drága napfény, sose látlak többé! Elsötétedett elıtte minden…ekkor hirtelen valaki felkiáltott: Na, a legyek már elıkóstolták az italunkat! Azzal a 49


SÁRKÖZI LÁSZLÓ

Vigília . ..s a kora reggel kocsmában leli ıket; folyékony kenyér lesz a segély, aztán kommersz pálinka követi,

Varjú szonett ...havas esı varjat ver az égen, magánya enyém; lustán repül célja felé s nem ırli pokol se éden.

a menü – kannásbor, zúg a zenegép. Kávét nyelnek mőanyagpohárból, de hasztalan, tántorog, nem táncol lábuk, mit régen kikezdett a fekély.

Szállnék én is – akár kettétört tégla lehetnék ennyi erıvel: hazám vakság és feszülı nyomor kazán; olcsó máz alatt éled a szín: cékla.

Arcuk viaszában szemük résnyire győrıdik, nyelvük rongy, szatyruk zörög; cuccolnak, majd kint egy bokor mögött kinyúlnak. A sort haverjuk végzi be,

Mivel fejemet nem a földbe dugom, megértem azt, mit nem tudtam rögtön; a tégla célja: rendszer; fal s börtön, bár lelkem gyarló – nem ilyennek tudom.

ı már bele nyugalmára rálelt: a fejüktıl alig egy lépésnyire guggol s nyögve fekteti a kábelt...

Mindig fázom s a fagyoktól félek, varjúmód mégis a hidegben körzök míg szárnyam szegi múlás, vagy élet...

Budapest, 2003. március 4.

Budapest – Pécs, 2001. január 31.

Újévi szonett Faludy Györgynek Gondolataim szanaszét szaladtak; épkézláb mondat elı nem került és megértem mért fázom legbelül, bár a zord fogak odakint harapnak.

Késı ıszi dal A költészet újraérintése – tíz év után

Ablakodhoz mentem s néztem a Dunát, mely házad lábánál imádkozik nap mint nap és szinte kínálkozik, hogy hátán vigyen az ó év után.

Szürke fák alatt bolygom hallgatag, latyak utamon. Kuporgó bokrok közt porhó szitál fojtón, hidegen s messzi idegen sötét vizeken megdermed a tér. Tőnj el, múlt! Látnom tépett levelek részegült táncát elég! ne bántson! Ölelj öröklét, hullj s múlj szenvedély! Budapest, 1998

Nem hajózhatsz el! biztosan élveznéd aggodalmadat és ahogy nézlek; Kharon ladikját tán meg is lékelnéd: féljen ı Tıled! Mindenek okán s fıképp: megszerettelek és kérlek, mint barátot; maradj velem soká. Budapest, Szent István Krt. 2 1998. december 31. – 1999. január

50

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám el többé vagy ha mégis nagyon hát hozzánk ne gyere hanem légy velünk ha már lenned kell

NYERGES GÁBOR Peren kívüli egyezés A megmaradt közös neszek bıl azért én is elteszek párat üdvözlöm apádat a kutya maradjon nálad a könyveket viszem.

(megj.: Gyıri Mőhely, 2011. augusztus)

Számvetésforgó

Amúgy most könnyebb mint hiszem a szétbarmolt és cincált szobák falán lehúzzuk a cipzárt és a vállamra kapom az össz felem csak az a kár hogy nem jössz velem.

akit lesmárolt a korom ne csodálkozzon ha sötét lesz és hát valóban kissé sötétlesz túlzás lenne azt írni hogy mint egy marék korom?

(megj.: Gyıri Mőhely, 2011. augusztus)

ahova mi születtünk abból már mindent fölettünk igen, tényleg így képzel egy verssort a rímkényszer

Szalmaszálak

kik vagyunk mi mondanám ha lenne e könyv oldalán helye a retorikának de (figyelem, csattanó) nincs.

"nálunk erıszakkal nem mész semmire" (kismadár a krokodilnak, ismeretlen csehszlovák rajzfilm)

hozzánk ne bújj ezentúl minket már nem hat meg könnyeket köténybe lelket másvalakibe nem illik dörgölni

ezért kell szeretni ötkor hajnalban hidegben (öngól) addig se vagyunk történelem vagy politika én felbérelem

hozzánk ne szipogni gyere ha nagy ritkán velünk röpülni gyere itt boldog légy inkább hogy itt boldogulhatsz

a múltat hogy íródjon át mer untat és leszólítom a magányt egy körre ha jól csinálja kettıre na, legyen elég már ennyi szenvedély nézd csak meg jól a szám már más személy és csupa csupa csupa korom

hozzánk ne írj verseket mi nem sírunk rajtuk nem fekszünk le veled cserébe ki sem elemezzük azontúl kínos is

(megj.: Napút, 2009. október)

hozzánk ne erıre kapni érkezz mindenféle rettegés elıl mutogatva hogy épp hol fáj tudjuk unjuk

hozzánk ne gyere 51


NYERGES GÁBOR A. Másik Pasas kései

Csak úgy megjegyezném, hogy szurkolok A. Másik Pasasnak, persze, hivatalból azért nyilván magamnak még úgyahogy, de szívbıl már neki, hiszen ı van a nıvel, akivel nekem nos, hogy kéne, vagy akár hogy lehetne, hazugság lenne, maradjunk annyiban, hogy felmerült. És tényleg szurkolok A. Másik Pasasnak, akinek nyíltabb a tekintete és nagyobb a szíve és (remélhetıleg) nem ír verseket, különösképpen nem rólam, hogy szurkol az Egyik Pasasnak stb. És remélem, nem cseszi el, nem iszik vagy szed nyugtatókat marékszám, vagy hívogatja egész nap, vagy hurcolássza ideoda, mint a véres kardot, bizonyságául, hogy lásd, akadt, ki érti, vagy könyörög neki a telefonban mikor becsönget hozzájuk a halál, legyen akár csak vaklárma is, de fıképp nem mondja neki túl gyakran, túl ıszintén, túl elesetten és túl végleges hangsúllyal, hogy szeretlek. És én szurkolok A. Másik Pasasnak, valahányszor megfogja a kezét, szurkolok és szinte magam hajtom a nyelvét csók közben, szurkolok, mintha a tulajdon farka lennék, tartom a gyertyát, mikor levetkızteti, szurkolok A. Másik Pasasnak, de nemcsak ımiatta teszem.

(megj.: Palócföld, 2011. április)

52

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám – Na, ilyen szöveggel ne akard azt mondani nekem, hogy olyan kegyetlen ez a másnap. – Pedig még messze nem az igazi – mondja, ahogy némi hamut söpröget ki a hajából. Aztán felkászálódik, és kimegy. Öccse odanyúl az egyik üveghez, de a mozdulat félúton megáll. Amíg tanakodik, hogy arrébb tolja-e, újból feltőnik az idısebb testvér. Citromot tesz a szájába. Teljes erejébıl szívni kezdi, a homloka szinte behorpad, arcát ellepik a ráncok, szeme pedig vékony réssé szőkül. Végül sarokba köpi a gyümölcs héját. – Mi van a rajzzal? – kérdezi, közben egy citromdarabkát próbál kiszedni a fogai közül. – Milyen intenzitással csinálod? – A szokásossal. Tanítok, tudod. – Nem arra gondoltam. Azon felül mi van a rajzzal? – Ó, úgy. Hát, nem sok. Volt egy jó lehetıség, de nem is… – Na. Mesélj. – Valami programozóguru akarta megörökíttetni magát. Kész csoda, hogy velem,ugyanis volt pénze. Ami azt illeti, elég csinos összegeket volt hajlandó kifizetni, csak tetsszen neki a kép. – Jól hangzik. – Annyira nem. Az a fej, azzal nem tudtam mit kezdeni. Nem jutott róla eszembe más, csak hogy annyit ült a monitor elıtt, hogy már átvette a formáját az arca. – Kocka volt. – Nagyon. – És nem díjazta volna, ha kockafejőként rajzolod meg, kicsit pikasszósan. – Nem hiszem. – És? – fordítja ki a tenyerét. – Mi lett belıle? Azért valahogy csak megkopasztottad. – Á, ebbıl sem lett semmi. – Soha nem lesz kiállításod – csóválja a fejét. – Ha nem adod el a képeket, és a mecénásokkal sem vagy hajlandó szóba állni, merthogy neked nem kell segítség, hiába vagy jó, el fogsz kallódni. – Azért én elboldogulok. Van ezernyi másik tehetség, aki meg nem. Most akkor kapkodjam el az orruk elıl az ösztöndíjakat? – Mondom, így az lesz a legnagyobb elismerésed, hogy a lemezeink szövegkönyvében elsıként szerepel a neved a „köszönjük” rovatban, az utolsó oldalon. – Ha már a lemezeidnél tartunk, engedd meg, hogy én aggódjam érted. Tudomásom szerint

TAMÁS PÉTER A középsı fiú Kétszer fordul a kulcs a zárban, és kinyílik az ajtó. Középmagas férfi lép be, körbenéz a szobában. Az asztalon összegyőrt cigis-doboz, ormótlan mécsestartó csikkekkel tele (rögtönzött hamutál lehetett), egy száradt, majdnem érintetlen sonkás szendvics, feles-pohár, néhány korty kóla, mellette bor, aztán sörösüveg, sör– és bornyitó, megint egy feles-pohár, végül két félig üres (félig teli?) színes üveg mögött egy féloldalasan eldılt, alvó férfi. Ahogy megtörik a képe a zöldes felületen, meg sem lehet mondani, milyen magas, vagy hogy milyen színő a haja. A látogató figyeli egy darabig a csendéletet, aztán keres magának egy széket. Az alvónak háttal ül le. Jegyzetfüzetet húz elı az aktatáskájából, és rajzolni kezd. Keze alól kiszöknek az elsı görbe vonalak, aztán egy arc áll össze a papíron. Háta mögül morgás hallatszik. Az alvó férfi nekidörzsöli az asztalnak, majd lassan, kábán fölemeli a fejét. Hunyorít, meglátja a készülı portréját, mire visszadıl az üvegek mögé. Még a szemét is becsukja. A rajzon a férfi körül feltőnnek az üvegek, az asztal, a szoba. A látogató keze ekkor megáll, szignózza mővét, majd kitépi a füzetbıl, és a következıt írja a hátuljára: „Rég nem látott bátyámnak, aki nem is érti, miért ıt szeretem legjobban megrajzolni.” Átnyújtja a másnapossággal küzdınek. Az elveszi, és szabad kezével – kutyaharapást szırével – magába dönt egy kis maradék alkoholt. Aztán a papírt nézegetve: – Hát te mióta fektetsz ekkora hangsúlyt a környezetre? – Azért egy jó ideje. – Régen azt mondtad volna, hogy esetlegessé teszi a figuráidat, ha kidolgozod a hátteret. – De épp attól élnek. Attól hitelesek. Már rájöttem, hogy nem mindegy, hol vannak azok az alakok. Az idısebb testvér meredten nézi a portrét. – Amikor rajzoltál, egészen úgy éreztem, mintha mögöttem lenne az ablak – megborzong –, az árnyékom meg átbukna a vállad fölött. És a papírra vetülne. 53

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám ugyanis nem én szoktam izzadtan és alkoholt kipárologva ébredni, mert csak nem jön meg az ihlet a következı dalhoz. – Na mi az, büdös vagyok? – Ugyan. Nem gyızi meg a válasz, megszagolja a pulóverét. Fintorog. – Az is aggaszt, hogy nem mozdulsz ki. Mikor is voltál legutoljára emberek között? A sörösüvegek visszaváltása nem számít. – Figyelj, nem tudom, hogy lesz, nem is érdekel. Fáradt vagyok. Megírtam egy lemezt. Benne volt a szívem. – Meg a tököd. – Igen, szerintem is tökös lett. – Csillogó szemmel: – A legjobb, amit írtam, a legjobb. – Itt egy hétmérföldes karlendítés. – Aztán jött a turné, és megszoktam a dalokat. Az elsı húsz koncert után meg is próbáltam átformálni ıket. Ugyanazt énekelni, más hangsúllyal. De mire hazaértünk, már ez is untatott. Most meg úgy érzem, elénekeltem mindenem. Nincs mirıl dalt írni, még a régi témáim sem tartogatnak tovább semmit. – Mindegyik lemezed után ezt mondod. – Keresem én a túllépést. – Körözni kezd a kezével. – Valami nagyszabásút, valami szokatlant; amivel széttéphetem a rajongókat. Valami… – a portréra téved a tekintete. – Ó, a búsba, tényleg ijesztı ez a rajzod. – Nem vagy vele kibékülve. – Sokkol. Nyugtalanít. Mondom, hogy olyan érzésem támad tıle, mintha az árnyékom vetülne a képre. – Ne már! Pedig – tudod mit? – részegen, a piásüvegek mögé ájultan vagy rajta. Ez aztán a metál! A zenész fölnevet. – Ezt most egészen úgy mondtad, mint Steve! – Igen, mint Steve, amikor engem utánoz. – Igen. Hú, kezd bonyolult lenni. – Megint a portréra néz. Félmosoly. – Neki van igaza. Metál. – Elréved. Addig tökéletes csönd. Aztán keserédes hangon: – Steve, Steve. Mi van vele? – Ó, drága jó öcsénket nem kell félteni. Ugyanúgy szédülnek utána a nık, ugya... – Tényleg! Mi lett a régi barátnıjével, aki neked is tetszett? Hogy is hívták, valami… – Nem lett belıle semmi. – Miért? – Mégiscsak az Öcsié volt. – És? – Úgy nem.

– Nem – biggyeszti le az ajkát. – És megy még a bizniszelése? – Hajjajj. Mostanában a farsangra készülıdik. İ szervezi a jelmezes felvonulást a városban. – Ez honnan jött neki? – Inkább érdeklıdı, mint meglepett hang. – Fogalmam sincs. Hallod, Andrew, szerintem ı sem tudja. Egyik nap azzal állított be, hogy szervez egy jelmezes felvonulást. Ennyi. – Tipikus Steve. – Fel nem foghatom, hogy csinálja. – Szerintem az egész a szörnyezéssel kezdıdött. – Mivel? – A szörnyezéssel. Neked nem mesélt róla? Azzal lendült bele a csajozásba. – Tárgyilagos hangon: – Azt csinálta, hogy kegyetlenül leitta magát, vagy ahogy ı mondta, kissé lejjebb itta a tőréshatárát, aztán flörtölni kezdett a hely legocsmányabb nıstényeivel. Lehetett bármilyen randa, csak ne érdekelje, hogy Steve olyan kis gyámoltalan tejfeles képő, meg hogy mellette nem lehet magas sarkút hordani, túl mélynövéső. – Kezdem kapiskálni, miért nem említette nekem soha ezt a… szörnyezést. – Ne vágj ilyen fejet, nem ragadt le a szörnyeknél. – Andrew, a legidısebb testvér az asztalnak dıl, és úgy folytatja. – Valahogy elkezdte vonzani a bomba nıket is. Az olyanokat, akikhez egyébként hozzá se mert volna szólni. Másnap arra sem emlékezett, hol töltötte az éjszakát. Kimegy kezet mosni, és meglátja, hogy egy telefonszám van írva a kézfejére, meg egy nıi név. – Ezért nem válaszolt soha, amikor azt kérdezte, hol ismerkedett meg a barátnıivel! – Ezért. És az üzleti kapcsolatait is így szerezte. Elhívta a partnereit egy szolid bárba; szép lassan lekérték a fél itallapot, másnap meg elıvarázsolt egy szerzıdést, amire még ı se emlékezett; de az ügyvédek nem tudták érvényteleníteni. Lehet, hogy a farsanggal is ez volt. – Gondolod, hogy ennyire sokra menne ezzel a szörnyezéssel, vagy mi ez, módosított szörnyezéssel? Andrew a testvére vállára teszi a kezét. – Figyeld meg, hogy egyszer még az angol királyi család is meg fogja hívni teázni, és ott magáévá issza a hercegnı kezét. Meg se lepıdnék. – Szép. De ha már itt tartunk, képzeld, pont vele fogok találkozni. – İfelségével? 54

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám – Az öcsénkkel. Fél óra múlva. Nincs kedved jönni? Megnézhetnéd, leszörnyezte-e már a csillagokat az égrıl. – Ne haragudj – veti magát a díványra Andrew –, nem igazán. – Mindjárt gondoltam, de azért gyere csak. Jót fog tenni, hogy emberek közé jössz. Szabadulj ki a sörösüvegeid közül. – Emberek? – a hangsúly az utolsó szótagon. – Hát elméletileg ott lesz még pár ismerıse. De mondom, gyere. – Nem is tudom. Nincs hozzá túl sok kedvem. – Mintha még jobban belesüppedne a díványba. – Meg Steve-vel mindig kétesélyes találkozni. Olyan furcsa tud lenni. – Felnéz rád. – Menj már – csattan fel –, mire néz fel rajtam? – A lemezeidre. A zenédre. Tényleg sajátos módon fejezi ki, de hát tudod, milyen. Attól még hatalmas vagy a szemében. – Nem is tudom – babrál egy sörnyitóval. A középsı fiú aztán mégsem egyedül áll a járdán. Ott van mellette Andrew, egyik keze zsebre vágva, toporog. Az úttest másik oldalán pedig épp most tőnik fel az öccsük, háta mögött seregnyi emberrel. Már a zebra közepérıl átkiabál: – Andrew, hát téged is látni? El se hiszem, mi történt? – Semmi – vonja meg a vállát –, csak gondoltam, eljövök, de mi ez a rahedli ember? – Jelmezt vásárolnak. – Na és? – Hát segítek nekik. Összegyőjtöttem néhány embert, akik nem tudták, hol vegyék meg. És mutatok nekik egy boltot, az elég jó. – Néhány embert – függeszti a tekintetét az idegenekre. Még mindig nem ért át mindegyikük az úttesten. – Jó, hát ık meg szóltak az ismerıseiknek. – Ilyenekkel töltöd az idıd? – Én szervezem a farsangi felvonulást. – Tudom. – Igen? Na, és azt akarom, profin nézzen ki. Elég sok mindent leszerveztem, ne pont a ruhák legyenek ilyen összetákolt ócska vacakok. – A leendı vásárlók körbeveszik ıket. – De mondom, most a boltba mennénk. Gyertek velünk, lezavarjuk hamar, aztán beülünk valahova. Kárpótlásul, hogy várnotok kell rám, vendégeim vagytok egy kör rövidre. – Ne tukmáld már belé az italt.

– Hagyd már – fordul a középsı fiú felé –, majd pont azon az egy röviden fog múlni. Igaz, Andrew? – Nincs válasz. Steve elmagyarázza, merre kell menni, és elindulnak. Már látszik a bolt, amikor észrevesz egy papírlapot Andrew kezében. – Te meg mit szorongatsz? – kitépi a kezébıl. A portré az. Steve felkukkant bátyjára, vissza a papírra, aztán elvigyorodik. – Metál. Ez aztán metál. – Neked volt igazad – néz össze a középsı fiúval. Mielıtt Steve megkérdezhetné, miben, benyúl közéjük egy kéz. Remeg. – Elnézést, bocsánat. Szép napot, jó egészséget kívánok az uraknak. Bocsássák meg, hogy rabolom az idejüket; hajléktalan vagyok… – Látjuk – dörmögi maga elé Andrew. – …nincs hol meghúzódjak, fázom. Éhes vagyok. Meg tudnának segíteni? Ha csak egyetlen centtel, annyinak is örülnék. – Nem tudunk, sajnáljuk – hadarja Andrew. A hajléktalan csak áll elıttük remegı kézzel. – Kérem, segítsenek rajtam. Nincs mit en – A középsı fiú, mielıtt Andrew rárivallna a hajléktalanra, kiveszi az apróját a pénztárcájából. – Itt van, menjen Isten hírével. – Köszönöm, uram. Az ég áldja meg jó egészséggel, sikerrel – hajlong, majd továbbcsoszog. Az emberek megpróbálnak félrehúzódni elıle. – Mi a rákért adtál neki pénzt – méltatlankodik Andrew. – Akartad még hallgatni a kiselıadását? Legközelebb szólj. – Mióta kell ahhoz apró, hogy lerázz egy csövest? Úgy elküldtem volna, talán még a munkához is megjön a kedve. – Ezeknek van kedvük a munkához. Csak lehetıségük nincs. – Nehogy azt hidd – csóválja a fejét Steve. – Ez különben is csak hobbicsöves volt. – Mi volt? – Hobbicsöves. Akinek van lakása, meg minden, dolgozhatna is, csak nem főlik hozzá a foga, úgyhogy belép a koldusmaffiába. Lead nekik bizonyos százalékot, cserébe kap lakást, megfü – – Ez hülyeség. – Dehogy hülyeség. Hagyja, hogy megnıjön a szakálla meg a körme – persze csak annyira, hogy ne legyen igazán visszataszító –, és máris úgy néz ki, mintha évek óta az utcán élne. 55

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám – Még ha így is lenne, honnan tudod, hogy ez most épp koldusmaffiás volt? – Onnan, hogy nem volt büdös. Az ilyeneknek van lakásuk, megfürdenek. – Elvigyorodik. – No meg onnan, hogy hasonlított Andrew-ra. – Rohadtul hasonlított – hıbörög a legidısebb testvér. – Ne szórakozz, még a saját fivéred is alkoholista utcazenészként rajzolt meg – lobogtatja meg Steve a portrét. – Utcazenész a seggem. Az ott – mutat a képre – nem utcazenész, hanem metál. Megnézném, mikor tud egy csöves úgy énekelni, mint én. – Na, akkor mutass valamit. Kis gyızködés után prezentál valamit. – Nem rossz, nem rossz – húzza a száját Steve –, de azért emiatt még nem kell elbújnia az utcazenészeknek. Meddig tartott, míg kiszenvedtél egy ilyet? – Impró volt. – Hát ahhoz képest egész tőrhetı. – Morfondírozik. – Talán ha egy kicsit mélyebben… Megpróbálja úgy is. – És ha lenne a végén egy hajlítás? Ezt is kipróbálja. Közben megérkeznek a bolthoz. – Uraim – szól a tömeghez Steve –, itt lennénk. Mindjárt én is bemegyek, ha bármi kérdésük lenne, forduljanak nyugodtan a stylistomhoz – teszi a középsı fiú vállára a kezét. Majd annak arcát látván, suttogva: - Segíts nekik kiválasztani a jelmezeket, kérlek. Neked fekszik az ilyesmi, és megyek én is nemsokára. A középsı fiú ruhákkal teli polcok között találja magát. Körülötte árad, zsong a tömeg. Egyszer csak elé vetıdik egy nı. Ne haragudjon, maga szerint melyik a jobb, mutat a karján lógó két jelmezre. A középsı fiú megkéri, hogy vegye fel ıket, aztán dönt. Erre pedig, mintha felbátorodnának a nı példáján, újabb és újabb vásárlók szivárognak felé. – Na, látom, jól csinálod – tőnik föl egyszer Steve. – Szépen megy a dolog. – Steve, meddig csináljam még? És mire jó ez az egész? – Most már nemsokára átveszem, csak Andrew énekel. Te, minél jobban csesztetem, ez annál jobban énekel. Csak állni kell felette, és ócsárolni. Várj csak, arról a polcról is vetess velük valamit. Még a végén a nyakamon marad. – Nyakadon marad?

– Ja – megköszörüli a torkát –, igen, enyém a bolt, és az egy elég drága szállítmány volt. – Azért csıdítettél ide – – Nyugi van, ne kiabálj. Figyelj, csak légyszi beszélj rá néhány ürgét, hogy azok közül is vigyenek. Rád hallgatnak – mondja, felbont egy varázslójelmezt, és a sapkát tréfás-cinkos arckifejezéssel testvére fejébe nyomja. – Megtennéd nekem, hogy még folytatod egy darabig? – Meg, de – – Figyelj, mindjárt jövök, átveszem, csak még csesztetnem kéne egy kicsit Andrew-t. Megírja belıle a legnagyobb slágerét, óriásit fog vele kaszálni, majd meglátod – és kimegy. A középsı fiú kezében jelmezek, kiegészítık peregnek. Mutogat, csomagokat vesz le a polcokról, az ajtón pedig rendırök, ördögök, lovagok, hercegnık mennek ki. Folyamatosan apadnak a polcokon a ruhák, végül az utolsó vásárló is távozik. A kasszás papírpénzkötegeket számolgat. Odalép hozzá. – Bocsi, nem tudod, hol van Andrew meg Steve? – Ja igen. Amíg annak a kövérnek kerestél nagyobb méretet, a fınök megkért, adjam át, hogy a Négylevelő lóherében vannak. Menj utánuk. – Elmentek? – Tudod, hogy kell oda menni? – Fogalmam sincs… Mindegy, majd felhívom ıket. Biztos odatalálok. Szórakozottan leveszi a varázslósapkát, aztán mégsem teszi vissza a csomagolásába. Hosszan mered rá, forgatja a kezében, végül bólint. Fejébe nyomja a papírsapkát, és úgy lép ki az utcára. – Kérem – megint a remegı kéz – segítsen rajtam. Hajléktalan vagyok, nincs hol meghúzódjak, fázom. Éhes vagyok. Kérem, segítsen...

56

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám kártya, kugli, persze tévé még sehol a rádióból népies zene szólt hallgattam, bámultam, én, a kisgyerek míg a tömésház fala meg nem repedt

ÓDOR GYÖRGY Tőnıdı Ma újra aludni lenne jó. Mesevilág és halotti csend. Elúszni távolba egy hajón álmokba ringató tengeren.

Humanoid Már régóta nem vitatkozik. Elrakja a kivasalt ruháit és elalszik a fotelben. Hiába várják bárhol, senkinek nem létezik, az újságot még egy ideig hordják, de megtelik a láda, a telefon percekig csörög, hallgatja, ahogy elhallgat. Mint akit tarkón lıttek és arccal a sárban.

Csak pislákolni, mint a kanóc. Anyám puha ölébe venne. Mondaná, nehéz vagy, mint a só, s én hozzábújnék, tente-tente. Ma újra aludni lenne jó. Tejrıl álmodni éjjelente. Arra ébredni, esik a hó, ahogy a dunnát rám emelte.

Feledni kell

Idıtlen ölelés

Érezni, de elfeledni. Örülni annak, ami jön. Csak az álljon egy kis cetlin, épp erre jártam, köszönöm.

Néhány szóba szorít egy hurok. Az ökölbe zárt férfimagány, amit kimondani nem tudok, csörömpölne tıle a pohár. Az eltörölt ésszerőséget nagyon-nagyon fájó temetni. Ami történik, az a méreg bennem, s ölelésem a szebbik egy idıtálló társaságban. Lyukas a Nap. Hulló parázs van.

Úgy lenni csak, ahogyan nem. Halkan, érinthetetlenül. Árnyékban, miként a babszem pereg, majd a földbe kerül. Átölelni a hideget. Titkolni, ahogyan fáj, mivel azt felmelegíted. S talán nem hiába voltál.

Vendégszeretet Arra gondolok, mire felébredek, szó nélkül minden és mindenki elhagy. Üres lesz az otthon, az ajtók helyett tátott száj, függönytelen huzat leng majd.

emléknyílás három szilvafa, alatta kutyaház kilógott a feje, szırös kis barát a konyhából ütemek, a varrógép kattogása, lúdtoll, a fehér jólét mibıl kövér dunna, jó meleg öröm hátul budi, újságpapír a szögön alattam hintaló, billentett világ eresz alatt kicsi szürke hárpiák zománcos vödör, tíz liternyi patak a sütı illata, édes buktaszag szombat, hol este mindent kisepertek vasárnap-padon ülı öregeknek

Nem tehetnék mást, nyomban elutaznék, hol várna egy zajokkal teli lakás. Más furcsa emberek, másik szabad nép, csak nem volna benne e felfordulás. Mert magamat nézve másokat látok a polctalan, tükörtelen falakon, ha elegem is van a társaságból, kik nincsenek ma velem, befogadom.

57

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám piactér elıtt kötnek ki, ez a Duna-part és a Bogdáni út között terül el. Szép számmal jártak a városban, egy részük turista, más részük helyi lakos, aki szatyorral ment bevásárolni. A járókelık közt megpillantottam valamikori kolléganımet, Sín Editet, akivel mindig is jó barátságban voltam. İ is észrevett, a híres embert is látta mellettem, arcizma sem rándult, köszöntünk egymásnak, „jópofizás” nem volt. Még öt perce sem voltunk Szentendrén, amikor valaki ráköszönt a Malom kiállító terem elıtt illusztris barátomra: „Szervusz, Tamás”. Ha már így esett, Tamás kénytelen volt bemutatni bennünket egymásnak, a neveken kívül semmi titulus nem hangzott el, a helyzet egyértelmő volt. A felbukkanó ismerıst Práger Lászlónak hívták, egy régi ismeretség szálai kezdtek kibomlani ott az utcán fülem hallatára, amibıl nem sokat értettem, mert a szóba kerülı eseményekrıl, személyekrıl semmit se tudtam. Tíz perce folyhatott a diskurzus, amikor Práger László átnyújtott egy különlenyomatot, saját mővét, természetesen, amely a „Beszélgetések az Európai Iskoláról” címet viselte. A tanulmány egy elızı évi folyóiratban jelent meg. Ezzel le is zárult a találkozás, elköszöntünk egymástól, az úr elvágtatott megkeresni a kocsiját, mi a Kmetty kiállításra siettünk, a tanulmányt pedig azonnal én kaptam meg ajándékba, mert híres kísérım kinyitni se volt hajlandó az irományt, utálattal tolta el magától. A Kmettyn se jártunk jobban, néhány kép megtekintése után hirtelen ott állt elıttünk Czigány Lóránt teljes életnagyságban, fújtatva, sípolva levegıvétel közben, terjedelmes hasát és végtagjait nehezen cipelve döbbenten nézett bennünket, vagyis hát engem, mert én lógtam ki a megszokott képbıl. Kilétem itt sem derült ki, csak a nevem hangzott el, lehettem akár „munkatárs”, „ebédelı partner”, „útitárs”, „szomszéd”, vagy „unokahúg”, de egyik se voltam, s az, hogy mi voltam, egyértelmő volt. A két férfi itt is beszélgetett régi közös emlékekrıl, nyilván Czigány Lóránt angliai mőködésérıl esett szó – nem figyeltem –, no meg a Kmetty képekrıl, aztán sikerült elbúcsúznunk.

FÖLDESDY GABRIELLA Kellemetlen találkozások Késı nyár lehetett, vagy szép, száraz ısz, még jártak a Dunán a kiránduló hajók. Az utazás napjára már hónapok óta spóroltam, vártam, hogy megvalósuljon, és hónapokat kellett várnom rá. Híres, mindenki által ismert közéleti személyiséggel akartam Szentendrére kirándulni hajóval. Barátom (az egyszerőség kedvéért nevezzük Tamásnak), már nem volt ekkor az érdeklıdés középpontjában, sem funkcióban, sem státusban, de még így is annyi elfoglaltsága, meghívása, szereplése volt, hogy ritkán ért rá. Még rosszabb volt, hogy tıle már másfél évtizede különélı felesége és fia nem tudhatott meg semmit egy-egy soros barátnırıl. Vagyis inkább, a család tudta, hogy mindig van valaki a láthatáron, de nyilvánosság elıtt megjelenni nem lehet nıvel, még kevésbé utazni külföldre, vidékre. Ezt a Szentendrét kiharcoltam valamikor, s vártam, hogy beteljesüljön. A Vigadó elıtti hajóállomásról indultunk, kevesen voltak – hétköznap lévén -, nem figyelt bennünket senki, Tamás egyfolytában mesélt a vízrıl látható épületek majd mindegyikérıl, mintha személyes ismerısei lennének. Kedvence az Ybl Miklós féle Várbazár és a hozzá tartozó kioszk volt, már akkor aggódott sorsáért, féltette, hogy még mielıtt hozzányúlnak, szétmállik. Az egyik szomszéd asztalunknál külföldiek kurjongattak a látványt szemlélve. Mindenesetre angolul beszéltek, affektált szavaik, idétlen viselkedésük rendkívül ellenszenves volt. Megjegyzést tettem rájuk, amiben szerepelt, hogy az „angolok” itt mellettünk. A válasz megsemmisítı volt: „Ezek soha, amerikai mind”. A fıvárost elhagyva egyre kevesebb lett az épület, néha feltőnt egy-két kisebb ház, épületmaradvány, fák, gyér ligetek, hidak alatt mentünk át, az Óbudai sziget, Lupa, és nemsokára Szentendre épületei körvonalazódtak elıttünk. A hajók a régi 58

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám furcsán megvicceltek bennünket. A visszafelé úton semleges dolgokról volt szó, nem emlékszem már rá, hogy mirıl, de egyszer csak valamelyik ártatlan megjegyzésemre válaszként teljesen váratlanul és indokolatlanul azt hallom: „nem válok”. A gonosz megjegyzés elevenembe hatol. Én ezt egyszer se kértem többszörösen foglalt, híres és hírhedt barátomtól, megelégedtem a vonzó személyiségével, azzal a kevéssel, amit ebbıl nyújtani akart nekem. Azért az ember így is megkapja. A magáét, azt a keveset, ami jut neki. Mindez már emlék. Azóta sok év telt el. Már nem járunk Szentendrére, se az Operába, pedig azt nagyon szerettük, egymás lakására se. Néha telefonon beszélünk, egyszer-kétszer emlegetjük a szentendrei kirándulást, amikor „két Czigánnyal találkoztunk”.

Az Aranysárkány vendéglıben meglepetésünkre ezúttal senki sem volt, nemhogy ismerıs lett volna. Mintha miattunk kiürítették volna az éttermet. A pincéren kívül még a tulajdonos Máhr Attilával találkoztunk, de arra csak én emlékeztem, hogy mi már találkoztunk vagy húsz évvel ezelıtt, amikor én Szentendrén laktam, de erre ı semmiképpen sem emlékezhetett. Valami hivatalos ügyben járt nálunk. Az ebéd fenséges volt, a hozzávaló bor még jobb. Ebéd közben mindkettınkben felmerült az a kézenfekvı magyarázat, hogy az éttermet Kosztolányi kisregényérıl nevezte el tulajdonosa. Mert talán annyira tetszett neki a regény, vagy a belıle készült film Ranódy László rendezésében… Miért ne? Ebéd után Izbég felé baktattunk, elsétáltunk a városi könyvtár elıtt, ahol dolgoztam valamikor, aztán busszal fölmentünk a lakótelephez, ahol laktam a 80-as években, amikor a gyerekeim születtek. Megtaláltuk a házat, a lakásbejáratot a lépcsıházban, csak a környezet változott meg. A fák megnıttek, a kopár környezetet parkosították, még több ház épült. Visszafelé már gyalog jöttünk, utolsó helyszínként a templomdombot választottuk. A szők lépcsı tetejére érve két férfit láttunk, velünk szembe jöttek. Egyikük Czigány György volt, akkor még a tv fımunkatársa, költı, zenei riporter, egyetemista éveimben a „Ki nyer ma?” játékokon többször is játszottam a mősorában. A fiatalabb férfi egyik közeli rokona lehetett. Négyünk közül hárman ismertük egymást, a negyedik személy mintha ott se lett volna. Ez lehetett volna a „Ki mit gondol” játék egyik jelenete. A találkozásnál mindenki fura arcot vágott, mindenki köszönt a másiknak, de más nem történt. Nem volt szükség magyarázkodásra, a dolog önmagáért beszélt. Már csak a hazautazás volt hátra. A hajó majdnem üresen siklott lefelé a Dunán, lábunkat feltettük az ülésre, csobogott a víz, amikor a hullám a hajó oldalához ütıdött, ez igen kellemes hang, jó hallgatni. Fıként amikor úgyse érdemes beszélgetni a történtekrıl, mert az események oly kurtán59


SITKU RÓBERT Átjáró

Prológus

Bennem vagy. Mindenem átjárod. Ha el sem hiszlek is – és látod magammal harcolok veled és barátunk aztán a feledés.

arra vágysz hogy elveszítsem az eszem de az emel fel ha uralom magam tenni lépni késztetsz mert kizökkentettelek pedig nem vársz semmit csak elfogadsz ilyennek szeretkezni vágysz velem de azt akarod hogy használjalak mert bízol bennem hogy tisztellek akkor is szeretve használunk és használva szeretünk azt akarod hogy megismerjelek és arra vágysz hogy ne kutassalak nyitott karokkal és nyitott combokkal akarsz rejtély lenni ami nem kutatható csak megélhetı életet akarsz adni míg én folyton teremtek felnézel rám ezért pedig te magad vagy az élet amit én papírra karcolok meg akarod adni nekem magad hogy ne változtassalak meg és folyton változol a kedvemért

Nem tudlak,csak sejtem mindened, mert nekem adtad a hírneved, mit bennem kiáltottak széjjel a sok alvó között egy éjjel. Bennem vagy. İrizni akarlak. Akarod? Csendemmel takarlak. S ha vágyért kiált a takaró, hajtsuk fel együtt – mert az a jó.

Én tudom... Én tudom,hogy valójában minden ember szabad, s ezt akkor sem vesztheted el, ha megadod magad. De tudom, hogy felelısség sajdítja a vállunk, hogy játékszerek leszünk vagy magunkra találunk. Én tudom,hogy félelmetes valakit szeretni tiszta szívvel, igazán – mert talán ı nevet ki. De tudom,hogy minden mosoly ajándék,egyedi, ha vele együtt képes vagy magadon nevetni.

60


PÉTER ERIKA Pécsi abszurd Égszínkék selyemben koppant két cipı s a Király-utca kövén megjelent a Nı. Kalapja szirmait bámulta a nép – Nevetséges szegény! – İ azt hitte: szép! Gyönyörőnek láttam. A szél belekarolt, az utca színpadán a Nagy Díva volt. Uszálya fodrait kergette két futár; két sárguló levél, vagy sárga lepkepár…

Lépcsıházi hallomás Távolodik a csend, túl hangosan rohantunk a falnak; a mennyezeten mosógép kopogás, hi-fi zenebona, nyikorgó ágy dala, kinn berregés, kuka-jaj, Lucifer-hang harsog, e lépcsıházból elszökött a csend, a panel fecseg, s a gondolat bénán hallgat idebent.

61


REGÉNYI ILDIKÓ A nagy „Köszönöm” Cseresznyefa

Rezegni kezdett a mobil mellette az asztalon. Gyorsan felkapta, hogy a kis Rontombontom fel ne ébredjen, épp elaludt ebéd után, ı mag a széthajigált játékokat rakta vissza a kosárba. – Kisanna? Vár a nagy Köszönöm Cseresznyefa benneteket - halotta az éterbıl Anyóka hangját. – Meddig tud várni a nagy Köszönöm? – Legfeljebb 3 napig, utána már nem lehet minıségileg szedni! - Jövünk, Nagyannya, szervezem, igyekszünk! Miközben csomagolni kezdett több napra, nemcsak Apró Annára, a Rontombontomra, kellett számítania, és nemcsak kedvenc játékait, de Cincit, a korábban Cirmos névre hallgató vörös cicát is útra kellett készíteni. Nagyannya, vagyis Anyóka, 200 kilométerre lakott, gyermekkorának mesebeli birodalmában, az Öregházban és a Csudakertben. İk, Azannya, vagyis az Anyu, és II. Zoltán, vagyis az Apu, Pest melletti családi házban éltek, hatan. Szüleinek sikeresen mőködött az ügyvédi irodája a fıvárosban, III. Zoltán, az öccse a Magyar Kézilabda Válogatottban kapus, ı most éppen 30 évesen, IV. Anna mellett, otthon. Könyvtárosi diplomájának nem sok hasznát látta eddig… IV. Zoltán, a párja, épp vidéki riportkörúton… Hogy is volt ez? Így alakult. Mikor édesanyját megkérdezte, hogy miért lett ı is Anna, ezt a furcsa választ kapta: - Meséltesd el magadnak Anyókával, úgyis Te maradsz a legkedvesebb unokája! A kedvencség stimmelt! Mióta emlékezni tudott, minden nyarát Anyókával, hivatalos nevén Nagyné Horváth Annával töltötte, és Apóka, Nagy Zoltán, az I. Zoltán is, kellıen elkényeztette. Kislány korában, mikor a „Csudakertet” kitalálták Nagyannyával, meg is kérdezte az Annák és Zoltánok sorozatának történetét. - Tudod, Kisanna, mikor édesanyád született, úgy éreztem, hogy akkor adom neki a legtöbbet magamból, ha nevemet is továbbadom neki. - Szóval a saját nevedet adod tovább, akkor szereted legjobban, de mi van, ha fiú lesz? - Akkor meg Apóka nevét kapta volna, mert ıt is nagyon szeretem! Kislányként bele is nyugodott a válaszba, „nem ért rá” hosszan gondolkodni, mert mindig együtt tevékenykedtek a „Csudakertben” A nagy Köszönöm Cseresznyefának is ı adta a nevét annak idején. Róla Anyóka mesélte, hogy csimota-csemete korában ültették nemcsak İt, hanem az illatos, „árpaérı” körtefát, és az óriás gyümölcsöket növelı szilvafákat, meg a barackfákat is… szóval az egész Csudakertet. Mikor tanította ıt szépen, válogatva szedni a cseresznyét, szárral együtt, nem tépve, csupálva, marokkal, akkor mondta: - Nézd, hogy roskadozik a gyümölcsök súlyától! Lógnak mélyen, mélyen bólogatnak az ágai. Ha szépen, sorjában szeded, felemelkednek az ágak, mintha megkönnyebbülve felsóhajtanának. - Megköszöni a fa, hogy megszabadítjuk a cipeléstıl! Akkor İ, a nagy Köszönöm Cseresznyefa! Azóta senki nem hívja másként… Most is, mint minden évben, Anyóka rögtön telefonál, ha itt az idı, megkezdeni a Csudakert ajándékainak a begyőjtését, vagyis a termés igényesen szép szedését, amit immár 80 éves kora körül egyedül nem is gyızné, Apóka meg „nıi munkának” tartja az 62

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám ilyesmit… Cserében Anyóka az egész nagycsaládot ellátja utánozhatatlanul finom befıttekkel, dzsemekkel. A nagy Köszönöm-fa az elsı adakozó. A szárral szedett ropogós friss pirosból befıtt készül, a feketére érettekbıl meggyel összefızve kiváló reggelizı dzsemecske, apró üvegekbe töltve, hogy szépen lehessen tálalni. Aztán a meggyet kell szárral szedni, abból a Zoltánok kedvence, a rumos meggybefıtt lesz… Az „árpaérı” körtécskék alig 6-7 centis kis holmik, ıket is szárral kell szedni, mert darabonként, szárcsonkkal együtt hámozza, kénezi, takargatja, babusgatja Anyóka mindaddig, míg a varázslatos körtebefıtt vissza nem ragyog rá az üvegekbıl. Kivételesen itt Apóka is jeleskedik a betakarításban, mert ha a „lányok”: Anyóka, a Zannya és ı, befejezték a válogatott szedést, Apóka „istentelenül” megrázza a fát, és a lepotyogott gyümölcsöt minden nap, újra meg újra egy nagy dézsába győjti. A karácsonyfa alá aztán a Zoltánok olyan illatos körtepálinkát kapnak évente újra meg újra, amelynek a világon nincs pártja! Közben csomagolta a gyerekruhát, cipıcskéket, elıszedte a cica utazókosarát, gyermekülést, magának több napra többféle elfoglaltsághoz megfelelı holmit pakolt, IV. Zoltánnak váltás ingeket és rövidnadrágot… Már írta is a cédulát: - Drágám! A vacsit a kis jénai tálban csak melegítened kell! Elmentünk Anyókához, kezdıdik a nagy nyári betakarítás… tudod, ez több napos program, gyere utánunk, viszek neked is cuccot! Zannyát felhívtam, mindenki tud mindent, alkonyatkor indulunk! Cinci osont elı, hajlítgatva tekergette a farkát, ásított. Kisanna tudta, hogy érkezik Rontombontom is, mert délután mindig együtt aludtak, a macsek úgy helyezkedett, hogy a farka mindig a kislány keze ügyében legyen, azt cirógatta, húzogatta, megtörtént, hogy meg is harapta… Cinci olyankor keservesen felnyávogott, de soha meg nem karmolta, meg sem harapta a dundi kis kezet, legfeljebb eloldalgott. Ahogy a gyerek beszélni kezdett, elsı szavainak egyike ez a hívónév lett: cinci-cinci, és a vörösbundás mindig elı is kerül valahonnan ilyenkor. Boldogan ugrált a szétdobált játékok között, hanyatt feküdt, mellsı lábával pofozgatta némelyiket, lökdöste, Apróanna meg villámgyorsan utána négykézlábalt… órákig elvoltak így.. az alatt a mosógépet be lehetett rakni, az ebédre oda-oda lehetett sandítani, hogy nem ég-e oda, nem fı-e szét…ezek voltak a mindennapok. Kisanna tulajdonképpen boldog volt… Eszébe jutott az Anyókával közösen kitalált nevek sorában egy újabb. Rontombontomot az édesapja, IV. Zoltán hívta így, Apróannának ı nevezte, most indulás lıtt jutott eszébe, hogy Anyókának ı legyen a Dédókája! A nap éppen a hegy mögé készülıdött, mikor hármasban útnak indultak, Jucilkával, a JCL rendszámos Opel Corsával. Csak azt a rejtélyt nem ikerült eddig megfejtenie, hogy a család férfitagjai miért éppen Zoltánok mindannyian?

63


GÁL TAMÁS Muskátli

Megyünk

Ültünk ittunk mond el bánatod. Ültünk ittunk szájunkból bugyogott a szenvedés. Ültünk ittunk szívtuk a halált.

Évtizedek múltak Mentünk? Útjaink egymástól messze voltak. Mindegyiken gödrök csapdák sziklatömbök szitkozódás utálás átok Mentünk? Túlneveltek, vagy nem neveltek minket? Talpra kellett volna állni Gyötrıdésekbıl kilábalni nem a mocsarat dagonyázni Menni!

Kinn az utcán szenvedık is jártak. A boldogtalanoknak millió hópehely beszélt. Nyugodt fehérség kísérte ıket a hideg magányig. Tétova félénk lábuk nyomát szemérmes lepelbe vonta a hó.

A fényt megkeresni, menni! Menni a lélektársat megkeresni

Akarom

Megmásztunk sok gátat, de önmagunk, vagy mások árkot ástak Hidat kellett építeni! Fájdalmakat leigázni! Az úton nem ténferegni

Megtalálni a nısikolyt, egy boldognevetı egy halálfélı bujaperc örömbugyborékoló szeretıt féltı nısikolyt. Megtalálni egy szívig hatoló szürkeállomány-hasító öntudatlan percet, a létet a nemlétet virágommal együtt az ember gyönyörét, a csillagok bánatát az ég hó-porát.

Menni!

Szemedbe néztem Szemedbe néztem. Kígyóháton siklott el bennem a messzeségbe öröknek hitt magányom.

Kapu Mit romboljak? Mit döntsek le magamban? Melyik kerítés az? Nem kerítés kapu! Nincs aláaknázva nincs fotocella, de csak résnyire van nyitva. Ott csak a szellı oson. A gondolat a szó nem fér ki. Ott kimenni valakit behívni nem lehet!

64


V. HEGEDŐS ZSUZSA Tánc – tánc – tánc Az ısz éneke Jöjj, gyémánt-fehéren tündöklı, ezerarcú tél, színes szınyeget terítek a lábad elé! Vivaldi muzsikával palotámba várlak, vállamat beteríti könnyő, csipkefátylad. Az északi széllel ropjuk a násztáncot, ily csodás esküvıt még senki sem látott. Rıt-avarból neked - puha ágyat vetek, s a viruló tavasz elé - veled együtt megyek.

Ha… Ha egyszer úgy köszönne rám az este, hogy előzné szívembıl a rakoncátlan kis koboldot, gyémánt-hitembe belesápadnának az éji csillagok! Ha szilaj hullámaival a tenger- miattam tépné le az árbocot;örvénylı habjaiba temetkezve - feledni tudnék könnyet, bánatot. Önkívületig járnánk a táncot, míg elernyednek a pattanásig feszülı erek. Ölébe simulva elcsitulnék:- átadva neki szívemet, lelkemet.

Táncolj velem Mint Heléna bálján, úgy röpültél velem;szívünkbe mély árkot szántott az érzelem. Óceánja tajtékozó, vad hullámmá vált, s diadallal gyızte le az értelem szavát.

Áttáncolsz Vágylovak patkódobogása-messzire hallszik az éjszakába. Mint áttetszı fénysugár, áttáncolsz az életemen, s én levetkezett büszkeségem a karjaidba vetem.

65


PROSSZER GABRIELLA JÚLIA Nekem nem lehet… Még a nyár

….és most itt vagyok, hol lenni nem akartam, váratlan vihar sodort-e homokos partra

Még a nyár nyújtózik kéjesen nedves lepedınkön,

….és kucorgok a szélhordta buckák ölén, egy csenevész akác védın hajol fölém

még ajkam kóborol napfény-íző lebarnult testeden,

….én kéklı hegyet : Bakonyt, Vértest idézek –, nekem véremben áramlik a smaragdzöld igézet!

még „vágykatonák„ rohamozzák érzékeink fennkölt ormait

…én hegylakó vagyok, erdei ember, dajkám a zúgó, illatos fenyves ….nekem nem lehet otthonom e nyírségi táj, mert a hegyek hiányát megszokni – késı lenne már –

s gyıznek rendre még……..

s hogy benne – otthon vagyok mégis….? – azt egyedül szelíd, bolond szívem érzi,

Mert…

mikor magányos éjben, minden múlttól távol, az egyetlen , igaz társat hazavárom….

Mert arra születtem, hogy gyızzek a megalkuvás tövise nem tört a bıröm alá bár veszítettem már…

Haiku Nincs csak szenvedés: rügy zúzmarás ágon… Tüzes nyárra jeges tél.

s mentem egyenes derékkal, mégis mezítláb a törött cserepeken végig – ahol a szívem volt egyszer – amikor még hittem, hogy gyızni születtem.

Anyám és az este Hírtelen lett este megint, nyirkos sötét ereszkedett a tájra… Széllel, faggyal a tél most készül uralkodásra. Hétrét görnyedt Anyám az esti félhomályból szótlan néz „odaátra” s gondolatban meleg pulóvert terít régen holt Apámra.

İszi kép Megvadult kanca hátán zúdul alá az ısz a hegyrıl nyomában süvöltı szél rohan s a kifosztott mezık felett, csupaszra vetkıztetett erdık vacognak.

66


JENEY ANDRÁS Rímkeresıben Ars poetica Ars poetica (sarcastica) II. Nem keresem, a vers mit akarhat üzenni; Hallgatom csak a ritmust, hogy ver benne a szív – Vajon van-e neki? Csillan-e napfény törtarany szavakon, És dallama nárdusolaj-e fülembe?

Álmomban a fülembe Beatles-szám dudorászta, hogy: dö-dö-dö-dömm, dö-dömm, dömm-dö-dömm. Úgy suhogott, mint lézerkard a Kodály-módszerrel, basszgitár meg a dob: do-re-mi-ffá, fá-mí, ffá, fá-mí; ti-ti-ti-tá, ti-tá, tá, ti-tá … És ha megunta, kezdte elölrıl.

Szólamait szinezi-e kíséret, És mi a hangszerelés: Fınévre csak a fınév, és az igére mindig ige? Rím-e a ragrím?… Zönge a tompa? S mondd, hol az alt, ha mekeg csak fennen az e?

Bosszantott, mi lehet. Én verset írni szeretnék, ámde a mí-re rímként nem passzol, ami tá; ugye tá-ti-ti kellene rá?

Rejti-e szókép, mind, ami lélek, Vagy csak úgy, egyenest, kiabálja feléd; S rezdül-e húr a szívedbe’, Bárha nem érted is azt, amiért?

Kár, hogy a Beatles nem rímet szerzett, csak a dallamot írta, s verte a ritmust; Lennont kérdezném – de halott.

És van-e lelke annak a képnek; Nem csak üres metafóra? – Lázálmok viziós viziója, S nincs, amit állít, és nem sírnak benne miértek.

Mégis meg kell tudnom, hát fiú lettem; annak szült az anyám, csak lebeszéltek róla, tán egy srác, aki lány, és aki toplessben ment végig a tengerparton, hol a macsók a lézerkardot nadrágjukba’ viselték.

Fészekben, levelek közt megbúvó Lel rád csak, s észrevételenül; Ám ha te is keresed, megnémul, fut, menekül – És ott marad csupaszon a közhely-mond’nivaló. Mert balga a költı is, aki véli: gondolata milyen új. Százmilliószor írták már azt mind le elıtte – Hogy lehetne akár egy verssor is csak övé?

Bámultam magam is, de azért láttam más érdekeset – sokat is –, mi felajzott, merthogy néhány nap bele tellett, míg a szoborra akadtam, és Babits bronz bajsza mögött megleltem a választ:

Mégis… Több a hogyan, az akárhány százmilliónál – Gén kell hozzá, ez biz’ igaz, a szívnek [szemsugarából –, S megszólalhat úgy ugyanaz, ahogyan soha még.

tudd, nem a rím teszi verssé, mind, amit írsz – értelme se legyen –, csak a dallam s fıleg a ritmus.

És már – látod? – nem ugyanaz. Most már a tiéd. Nem akarok hát verssel semmit üzenni. Szívdobogásom írom csak bele én, Ritmusa majd maga mondja el: ahogyan; S te megérzed, szárnyal-e szó tefeléd.

Hát, ennyit üzent a költım … bár, kellene mégis mond’nivaló is, hozzá pár metafóra – súgja fülembe a beatlesi nóta –, és csak azért is rímbe beöltöm,

Informatikai algoritmusok Könyvajánló Varga Ibolyának

dö-dö-dö-dömm, dö-dömm, dömm-dö-dömm.

Algó ritmusa táncol, hív informatikája; Képlete – nézd! – csupa rím, ihletet adna Neked. Gráfok fái között lelsz búvó versibolyára, S vargabetővel irod ágon a sorsleveled.

67

Irodalmi EPRESKERT 5. sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2011 I. évfolyam 2. szám arra Istent várod töretlenül néha megengeded hogy ráüljön a félelmed vagy a dühöd de van eset amikor épphogy te terpeszkedsz el rajta általában ilyenkor mesét vagy verset szavalsz családtagjaidnak (unják már de nem merik kimondani) ha van valaki idegen körülötted elıfordul hogy meg is tapsolják mőveidet elhitetve veled hogy jogod van abba a székbe néha beleülni „közben összetapadnak az évek akár a trágyában a szénaszál elviselhetetlen büdösre érnek akár a dögletes halál” s ha kézbe veszel egy villát vagy egy ásót amivel feltöröd életed rétegeit nem találsz mást csak a földet a széklábak alatt vár rád

KARAFFA GYULA Fúvott üveg, olaj, szarvasgomba Piacon jártam. Egy Lökött Gombász a meséskönyvemért négy, diónyi szarvasgombát adott. (Ez tényleg lökött, gondoltam, de hálásan gondolok rá. Aki a gombát és a könyvet szereti, rossz ember nem lehet.) Lábszaga van – mondta a lányom, aki még nem látott ilyet, aztán a szarvasgombás-tejszínes tésztát úgy falta, mint a háborút járt hazatévelyedett. – Akkor most mi drága ételt eszünk? – Nagyon – mondtam – A legdrágábbat, hiszen ízlik. Egy került a szószba, egyet nyersen szeleteltem a tésztára. Kettıt fájó szívvel ugyan, de szétdaraboltam, és fúvott üvegbe tettem, rá olajat. Három napja érik. Már az olajnak is lábszaga van. Mesés.

Halottak napja hideg volt ma temetıi csönd vázában vacogó virágszirmok alatt szagtalanra oszlott csontok a sírok elıtt állók egykori szeretteinek emléke kiviszik magukkal a temetıbe az otthoni meleg gızét hogy kibírják a hantnál gyertyákkal melengetik lelkeiket miközben dúl köztük a dominanciaharc kinek nagyobb szebb drágább

Kedélyes látogatás miután bemutattad egyenként a családod tagjait talán mert kevesletted a hat fıt hozzákezdtél a szomszédok bemutatásához is Marika bácsival és Zoli nénivel (oppardon Zolika bácsival és Mari nénivel) folytattad a sort kedves volt részedrıl persze ez csak arra szolgált hogy eltereld a figyelmet a szobádban álló székekrıl három szék van az életedben az egyiken ül a feleséged a gyerekekkel meg az a kevés rokon akik még melléjük férnek (elférnek ha kicsit szorongnak is) a másikon ülnek a barátaid (manapság általában lakatlan marad ez a szék) a harmadik mindig is üresen állt (emberemlékezet óta)

én idén nem tudtam kimenni három helyen lyukas a kipufogóm alulmaradtam a harcban anyám most szégyelljem magam kecsketrágyát villáztam rátok emlékezve jövıre jó termésünk lesz meglásd

68


GYÖRGYPÁL KATALIN A tények makacs dolgok A fáradtság és az alkotásvágy birkóznak egymással bennem napról napra… Valamikor egy pszichológus(nı) megrótt: piedesztálra emelem az „alkotást”… no meg a mővészetet, mondanám most. Azt hiszem, ez a gondolat, az akkori csalódás még egyszer-egyszer kitört belılem, papírra került – de bizony még maradt bennem belıle. Mert hiszen csalódás volt számomra az a megjegyzés, nagy csalódás – azt gondoltam, egy „értelmiségi” ember számára természetes dolog, hogy az alkotás az élet, a lét alapja, bármely formában nézzük, tekintjük magát az alkotást – és akkor kiderült, hogy „a” pszichológus számára az alkotás valami felesleges, érthetetlen, értéktelen, vagy talán tıle idegen dolog. Feltéve, hogy jól értettem én ıt akkor. Megjegyzése, „megrovása” önmagában azért is volt furcsa, mert hiszen létezik mővészetterápia, és nem is eredménytelen. Számomra pedig akkoriban igen fontos volt, hogy valaki, egy élı ember elismerje, felismerje, hogy tehetséges vagyok általában, mert én magam nem hittem el. Furcsa egy pszichológus, minden esetre – azt hittem akkor, ı tehetségtelen saját szakmájában; aztán kiderült, hogy meglehetısen sikeres lett, meglehetısen jó nevő… miközben akkoriban meglehetısen távol állt attól, hogy bármit is igazán felfogjon a problémáimból. Ettıl persze még sikeresen gyógyíthat betegeket, vagy azt gondolhatja, hogy sikeresen gyógyít, vagy azt gondolhatják róla, hogy sikeresen… stb. Az igazság meg ki tudja, hol van, és mit rejt magában ténylegesen… Tulajdonképpen sok órát eltöltöttünk vele, elég sokat ahhoz, hogy mondjon is valamit. Azt a keveset sem szabad lebecsülni, amennyit mondott, és az is lehet, hogy nem is mondhatott volna többet. Mindennek megvan a maga ideje, a maga lefutása, a maga idıigénye… No meg más ember volt, mint én hittem és láttam, egyszerően másmilyen volt – és ezt nehezen vettem tudomásul. Most a sikeres nevőek között láttam az ı nevét. Baj? Nem baj? – Tény. Egyszerő tény – és úgy is kellene elfogadni, tudomásul venni… Hisz mindenki változik. Azóta nem is láttam, nem is beszéltem vele. Tulajdonképpen nem is ismerem. És a siker is viszonylagos. (Megjelent: Gy. K.: Az új csodája. Lírai vallomások. URÁNUSZ K., Bp., 1997)

69


BÁRDOS LÁSZLÓ Verlaine katekizmust kér és kap a monsi börtönben Ó Uram! Új Uram! Vágyam beteljesítve! Alig nyújtom kezem, már belesimul, íme, a katekizmusod! Taposta mostanig a talpam gyilkosan, s most íme, itt lakik, cellámban otthonos, mert a jó lelkipásztor, megérintve üde hitvágyam szándokától, átadta kedvesen, hátha célt tett követ. De Uram! Új Uram! Hiszen ez nyolc kötet! Ez a Gaume püspök úr nincs híján a szavaknak, nem úgy, mint én, midın verssoraim fakadnak, pedig spontán vagyok, miként majd hírlelik. Most az elsı lapot olvasom estelig, majd csak a kérdezést, majd a megannyi választ, úgy hiszem, ez a könyv bemerít és kiáraszt, magába töm s kivet, fölragad és leejt, s irigylem, amiért egyetlen rést se rejt. Hézagtalan. Csak épp… mily túlszabott a méret! Megrándult térdre hoz sínt, pólyát, gipszet, éket, szikét — de hát minek? Uram, kend be sebét, s ha a szisztéma most még túlontúl elég: ne vedd új bőnömül. — Mindig csak belekaptam mindenbe, s azután a képzeletnek adtam, egészítse ki ı, és minden mő, szabály, rendszer és életelv állt, mint a kártyavár, hipp-hopp… s úgy is maradt, nem omlott össze menten… Propertiusnak egy sorát sosem felejtem, de még egy óra is sok volt könyve elıtt. Elvarázsolt a rend, de bicskám beletört utóbb a dátumok, sorszámok tömegébe… A tagolás, Uram! Szolgád megannyi érve, fejezete, hite, oldalszáma, szava, olvasatlan enyém, míg itt az éjszaka.

70


DARVAS JUDIT: Választóvonal fotó

71

SOKOLDALÚ VIRTUÁLIS MŐVÉSZETI FOLYÓIRAT BUDAPEST, I

Recommend Documents