Sokkdoktrína. A katasztrófakapitalizmus felemelkedése

Sokkdoktrína A katasztrófakapitalizmus felemelkedése

Klein.indd 1

5/8/2013 12:57:05 PM

JelenLét

Megjelent kötetek: Kopátsy Sándor: Új közgazdaságtan. A minőség társadalma Francis Fukuyama: A politikai rend eredete. Az ember előtti időktől a francia forradalomig Weissmahr Béla: Az emberi lét értelme. Metafizikai értekezések

Klein.indd 2

5/8/2013 12:57:06 PM

Naomi Klein

Sokkdoktrína A katasztrófakapitalizmus felemelkedése

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

Klein.indd 3

5/8/2013 12:57:06 PM

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Shock Doctrine. The Rise of Disaster Capitalism. London, Penguin Books, 2008.

Fordította: Gilicze Bálint

ISBN 978 963 05 9374 8 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 21–35. www.akademiaikiado.hu

Első magyar nyelvű kiadás: 2013 © Klein Lewis Production Ltd., 2007 Hungarian translation © Gilicze Bálint, 2013 A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó Zrt. igazgatója Szerkesztette: Szamák Ágnes Felelős szerkesztő: Vajda Lőrinc Termékmenedzser: Egri Róbert Nyomdai előkészítés: Candid Kft. A borító Czakó Zsolt munkája A nyomdai munkálatokat az Akadémiai Nyomda Kft. végezte Felelős vezető: Répászky Gábor Martonvásár, 2013 Megjelent 42,75 (A/5) ív terjedelemben ISSN 2062-8560

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.

Printed in Hungary

Klein.indd 4

5/8/2013 12:57:06 PM

Avinak, ismét

Klein.indd 5

5/8/2013 12:57:06 PM

Minden változás – témaváltás.

César Aira, argentin író: Cumpleaños, 2001

Klein.indd 6

5/8/2013 12:57:06 PM

Tartalom

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .9 BEVEZETÉS: Ami üres, az szép – Világunk leradírozásának és újjáépítésének három évtizede . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 I. RÉSZ – Sokkoló doktorok Első fejezet – Kísérletek a kínzókamrában . . . . . . . . . . . . . . . . 47 Második fejezet – A másik sokkdoktor . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82 II. RÉSZ – Az első próba Harmadik fejezet – Államok sokkhatás alatt. . . . . . . . . . . . . . . 117 Negyedik fejezet – Tiszta lappal. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151 Ötödik fejezet – Jó sokk – rossz sokk . . . . . . . . . . . . . . . . . . 177 III. RÉSZ – Túlélni a demokráciát Hatodik fejezet – A megmentő háború . . . . . . . . . . . . . . . . . 197 Hetedik fejezet – Egy új sokkdoktor felemelkedése . . . . . . . . . . . 213 Nyolcadik fejezet – A krízis munkába áll . . . . . . . . . . . . . . . . 231 IV. RÉSZ – Az elveszett átmenet Kilencedik fejezet – Történelmi lehetőségek. . . . . . Tizedik fejezet – Fogságban született demokrácia . . . Tizenegyedik fejezet – Egy ifjú demokrácia örömtüze . Tizenkettedik fejezet – A kapitalista ösztönlény . . . . Tizenharmadik fejezet – Pusztítson a tűz . . . . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

. . . . .

253 286 319 361 385

V. RÉSZ – Sokkoló idők Tizennegyedik fejezet – Sokkterápia az Egyesült Államokban . . . . . . 415 Tizenötödik fejezet – Egy korporatista állam . . . . . . . . . . . . . . 452

Klein.indd 7

5/8/2013 12:57:06 PM

VI. RÉSZ – Irak, a kör bezárul Tizenhatodik fejezet – Eltörölni Irakot . . . . . . . . . . . . . . . . . 477 Tizenhetedik fejezet – Az ideológia visszaüt. . . . . . . . . . . . . . . 499 Tizennyolcadik fejezet – A kör bezárul . . . . . . . . . . . . . . . . . 528 VII. RÉSZ – A mozgó zöld zóna Tizenkilencedik fejezet – Tisztára mosott partok . . . . . . . . . . . . 565 Huszadik fejezet – Katasztrófaapartheid. . . . . . . . . . . . . . . . . 594 Huszonegyedik fejezet – A béke immár nem ösztönző . . . . . . . . . 620 BEFEJEZÉS: A sokkhatás lecseng . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 649

Klein.indd 8

5/8/2013 12:57:06 PM

Köszönetnyilvánítás

Úgy hiszem, létezik valamiféle szabály az irodalomban arra nézve, hogy ne ajánljunk két könyvet egyazon személynek. Pokolba az efféle szabályokkal! E projekt megvalósulása ugyanis a férjem, Avi Lewis nélkül fizikai, szellemi és érzelmi lehetetlenség lett volna. Avi valódi társam minden téren: szerkesztőm, útitársam (legyen szó Srí Lankáról, Dél-Afrikáról vagy New Orleansról), életem jobbá tevője. Nem vitás, e könyv közös munkánk eredménye. A feladat minden bizonnyal maga alá gyűrt volna, ha nem segít kutatási asszisztensem, Debra Levy, aki életét három éven át ennek a könyvnek szentelte, csak annyi pihenőt tartva, hogy világra hozza gyermekét. Lenyűgöző kutatási képességei tetten érhetők minden egyes oldalon. Rengeteg új és izgalmas adat került napvilágra a munkája nyomán, nagyszerűen kezelte és rendszerezte a legrakoncátlanabb forrásokat is, és lelkiismeretesen ellenőrizte a kéziratban szereplő adatok pontosságát. Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy egy ilyen elkötelezett és tehetséges kolléga segített a munka minden fázisában. Debra szerettei, Kyle Yamada és Ari Yamada-Levy osztoznak az én nagyrabecsülésemben is. Abban, hogy e könyv végső alakot ölthetett, felbecsülhetetlen szerepet kapott két szerkesztőm – Louise Dennys a Knopf Canadától és Frances Coady a Metropolitan Bookstól – rendkívül gyümölcsöző együttműködése. Louise és Frances, akik egyúttal közeli barátaim és mentoraim, segítettek abban, hogy figyelmem új területekre is elvetődjön e munka kapcsán. Súlyos kérdéseik megválaszolásához pedig

9

Klein.indd 9

5/8/2013 12:57:06 PM

nagyvonalúan rendelkezésemre bocsátották a szükséges több hónapnyi időt. Louise a No Logo óta hűséges szerkesztőm és eltökélt védelmezőm, azon képessége pedig, ahogy egyszerre képes megnyugtatni és fellelkesíteni, mindmáig elbűvöl. Mikor leadtam az átírt és igencsak kibővített kéziratot, Frances volt az, aki átstrukturálta és döbbenetes elhivatottsággal csiszolgatta a munka minden fázisában. A puszta tény, hogy a világban még van hely két ilyen intellektuális óriás számára, visszaadja a könyvszakma jövőjébe vetett hitem. A kézirat további épülésére szolgáltak azok a rendkívüli éleslátásról tanúskodó visszajelzések, melyek a Penguin U. K. munkatársától, Helen Confordtól érkeztek, akivel a kezdetektől szoros együttműködésben dolgoztunk. Hálával tartozom Allison Reidnek, aki határtalan szenvedélyével és a szöveg végtelenül figyelmes ápolásával több volt, mint olvasószerkesztő. Ragyogó ügynököm, Amanda Urban már akkor is hitt ebben a könyvben, amikor még úgy gondoltam, hogy csak Irakról szól majd. Belém vetett bizalma és hűsége egyre csak növekedett minden lekésett határidővel, minden átírt és kibővített kézirattal. Nem szabad megfeledkeznem fantasztikus csapatáról sem, melynek tagjai Margaret Halton, Kate Jones, Elizabeth Iveson, Karolina Sutton és Liz Farrell. Az ICM Books hölgykoszorújában semmi sem tűnik lehetetlennek. Szintén hálával tartozom Nicole Winstanley és Bruce Westwood munkájáért, mely megalapozta e vállalkozást. Jackie Joiner, a Klein Lewis Productions irodavezetője két éven át állhatatosan védelmezett a külvilág ostroma ellen. Amikor pedig elkészült az első kézirat, ő volt az, aki, mint egy karmester, mindent mozgásba hozott körülöttem. Sokoldalú adminisztrációs kreativitását nem is részletezem, hogy ne keltsek felesleges irigységet. Az ICM csapata világszerte megtalálta a legmegfelelőbb kiadókat e könyv számára, így jómagam összeállíthattam egy nemzetközi kutatói és adatellenőrző csapatot, mely nélkül Debra és én képtelenek lettünk volna egy ilyen volumenű projekt keresztülvitelére. A csapat tagjai a kirakós játék egy-egy darabkájával foglalkoztak, melyek saját szakterületüket érintették. Kedves barátom, Andréa Schmidt, aki Irakban mellém szegődött, állandó szellemi társam volt, és amellett, hogy igen akkurátusan rendezett, vastag iratkötegeket gyűjtött a legborzasztóbb témákban, taní-

10

Klein.indd 10

5/8/2013 12:57:06 PM

tott és segített abban, hogy még mélyebbre hatoljak e szörnyűségek mocsarában. A kínzásokról szóló részek megszületésében különösen nagy szerepet kaptak véget nem érő beszélgetéseink. Mindemellett átolvasta a kéziratot a munka különböző fázisaiban, és visszajelzései fontos szerepet játszottak a végeredmény alakulásában. A 2003–2005-ös időszakban, amikor szinte kizárólag Irak gazdasági átalakulására összpontosítottam, a kutatásban legfontosabb segítségem Aaron Maté volt, aki elbűvölt nagyszerű intellektusával és újságírói képességeivel. Aaron munkája félreismerhetetlenül jelen van az Irakról, valamint az izraeli–palesztin helyzetről szóló fejezetekben. Fernando Rouaux és Shana Yael Shubs ígéretes tehetségű LatinAmerika-kutatók segítettek feltárni jó néhány, nagyrészt ismeretlen közgazdasági forrásmunkát a válság és a neoliberalizmus kapcsolatáról. Ez az anyag tette nyilvánvalóvá számomra a sokkdoktrína központi szerepét a nemzetközi pénzügyi intézmények legfelsőbb köreiben. Fernando számos háttérinterjút készített Buenos Airesben, Shana pedig dokumentumok és cikkek tucatjait fordította le spanyolról angolra. Ők ellenőrizték lelkiismeretesen az Argentínát érintő fejezetek adatait. Dél-Afrika témakörében a csodálatos Amanda Alexander vezette a kutatást, aki rengeteg információt gyűjtött be és ellenőrzött, továbbá lejegyezte a hatalmas segítséget nyújtó Audrey Sassonnal készült interjúk hangfelvételeit. És ha ez nem lenne elég, Amanda komoly kutatást végzett Kína sokkterápiás időszakával kapcsolatban is. A csapat munkáját különböző pontokon számos további kutató segítette, így Bruno Anili, Emily Lodish (különösképpen Oroszországgal kapcsolatban), Hannah Holleman (az ázsiai pénzügyi válság kapcsán), Wes Enzinna (igen hálás vagyok az utolsó pillanatban összehozott bolíviai interjúkért), Emma Ruby-Sachs, Grace Wu és Nepomuceno Malaluan. Debra Levy, aki maga is könyvtáros, szeretne köszönetet mondani saját szakmai háttértámogatóinak, így az Oregoni Egyetem, a Corvallis-Benton County Public Library és a Eugene Public Library türelmes és találékony könyvtárosgárdáinak. Terepen végzett munkámat is számos kutató, tolmács, összekötő és barát segítette. Mindegyiküket képtelenség lenne felsorolni, de azért belevágok. Irakban: Salam Onibi, Linda Albermani, Khalid al-Ansary,

11

Klein.indd 11

5/8/2013 12:57:06 PM

az egyik legtehetségesebb bagdadi újságíró, no és persze barátom és útitársam, Andrew Stern. Dél-Afrikában: Patrick Bond, Heinrich Bohmke, Richard Pithouse, Raj Patel és természetesen a ragyogó és megállíthatatlan Ashwin Desai. Köszönettel tartozom Ben Cashdannek és csapatának, hogy egyebek mellett megosztották velem Nelson Mandelával és Desmond Tutu érsekkel készült interjúikat. New Orleansban: Jordan Flaherty, Jacquie Soohen, valamint Buddy és Annie Spell. Srí Lankán: Kumari és Dileepa Witharana spirituális és szellemi útmutatást nyújtottak nekem és Avinak, nem beszélve tolmácsként betöltött nélkülözhetetlen szerepükről. Sarath Fernando, Kath Noble és a MONLAR csapata volt Srí Lanka-i kalandozásaink kiindulópontja – eredetileg miattuk érkeztünk az országba. Miután hazatértem Kanadába, Stuart Laidlaw több órányi interjú átiratát készítette el, Loganathan Sellathurai és Anusha Kathiravelu pedig a tamil és szingaléz szövegek átírásáról és fordításáról gondoskodtak. Az Oroszországról szóló fejezetnél Borisz Kagarlickij volt nagy segítségemre. Przemyslaw Wielgosz, Marcin Starnawski és Tadeusz Kowalik nem kevés időt szántak arra, hogy megismertessenek a lengyelországi átmenettel. Marcela Oliviera összekötött a bolíviai sokkterápia-ellenes aktivistákkal. A szökőár utáni újjáépítés témakörében Thaiföldön az Asian Coalition for Housing Rights munkatársa, Tom Kerr volt segítségemre. E könyv fogantatása arra az évre tehető, melyet Argentínában töltöttem, ahol újdonsült baráti társaságom tagjai megismertettek a chicagói iskola véres örökségével, gyakorta saját és családjaik szívfacsaró történetein keresztül. E türelmes oktatók egyebek mellett a következők voltak: Marta Dillon, Claudia Acuña, Sergio Ciancaglini, Nora Strejilevich, Silvia Delfino, Ezequiel Adamovsky, Sebastian Hacher, Cecilia Sainz, Julian A. Massaldi-Fuchs, Esteban Magnani, Susana Guichal és Tomás Bril Mascarenhas. Bizton állíthatom, hogy történeteik nyomán egész máshogy látom a világot. A kínzás jelenségének elemzését interjúk tucatjai segítették, melyeket a börtönbeli visszaélések áldozataival, valamint olyanokkal készítettem, akik a túlélők segítésének szentelték életüket. Külön szeretném kifejezni köszönetemet a Canadian Centre for the Victims of Torture alapítóinak, Federico Allodinak és Miralinda Friere-nek, továbbá Shokoufeh Sakhinak, Carmen Sillatónak és Juan Mirandának.

12

Klein.indd 12

5/8/2013 12:57:06 PM

Számos közeli barátom maga is író, aki a könyvben érintett különböző témákban tevékenykedik, így sokan közülük átolvasták a kézirat változatait, és órákon át beszélgettünk meglátásaikról. Kyo Maclear számos könyvet és cikket juttatott el hozzám, a kézirat első változatához fűzött megjegyzései pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy átlássam a gyarmati rendszer felépítését. Seumas Milne, aki valódi globális vitafórummá változtatta a Guardian véleményrovatát, segített megérteni a Thatcher-éra viszonyait és más politikai kérdéseket. Michael Hardt visszaküldött a startmezőre, és jól viselte egyre fokozódó keynesiánus elkötelezettségem. Betsy Reed, aki szerkesztőm volt a The Nationnél, segített megfogalmazni a könyvben kifejtett tézisemet, és ő szerkesztette számos más cikkem mellett az első katasztrófakapitalizmusról szóló írásomat. A korai fejezeteket a félelmet nem ismerő Jeremy Scahill olvasta át, és pánik helyett inkább a háború (és a mindennapi élet) privatizációjának kutatása felé irányított. Katharine Viner a fényt jelentette az alagút végén, és ő gondoskodott arról, hogy a Guardian e könyv ugródeszkája lehessen. És ami a legfontosabb, e nagyszerű barátaim, akik egyúttal munkatársaim is, sosem szűntek meg segíteni és inspirálni az írás magányos éveiben. Jómagam nem vagyok közgazdász, azonban testvérem, Seth Klein, a nélkülözhetetlen British Columbia Canadian Centre for Policy Alternatives igazgatója hatalmas segítséget nyújtott e téren. Türelmesen viselte, hogy a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban hívtam fel azonnali pénzügyi gyorstalpalókat kérve. Gondosan áttanulmányozta a kéziratomat, majd pedig legjobb tudása szerint próbált erőt adni és védelmezni. A York Egyetem latin-amerikai ügyekkel foglalkozó ragyogó közgazdásza, Ricardo Grinspun (idézve a szövegben) átolvasta a kéziratot, és igen fontos megjegyzéseket tett a maga szakterületén. Hasonlóan nagy segítséget nyújtott a Simon Fraser Egyetem Centre for Global Political Economy nevű intézményének igazgatója, Stephen McBride is. Megtisztel, hogy zsúfolt munkarendjükben időt szakítottak egy további tanítványra, ha pedig a szövegben esetleg maradtak hibák, azért kizárólag engem terhel a felelősség. Szüleim, Bonnie és Michael Klein nagyszerű visszajelzéseket adtak az anyagról, és gondomat viselték, amikor a munka az ő vidékükre vitt. Mindketten szenvedélyesen védelmezték a piacon túli közszférát, Michael az egészségügyben, Bonnie pedig a művészetek terén. Anyó-

13

Klein.indd 13

5/8/2013 12:57:06 PM

som, Michele Landsberg, akinél kívánni sem lehet jobbat, átolvasta a kéziratot, és sosem szűnt meg biztatni. Apósom, Stephen Lewis ragaszkodott hozzá, hogy a világszerte pusztító AIDS-járványt a szabadpiaci fundamentalizmus közegében vizsgáljam. E gondolat sokat segített abban, hogy megírjam ezt a könyvet. A könyvkiadás számos további kiemelkedő személyisége is e projekt mögé állt, így Brad Martin a kanadai Random House-tól, John Sterling és Sara Bershtel New York-i Metropolitantől, Stefan McGrath, valamint kreatív és intelligens csapata a Penguin U. K. kötelékéből, Peter Sillem az S. Fischer Verlagtól, Carlo Brioschi a Rizzolitól, Erik Visser a De Geustól, Claudia Casanova a Paidóstól, Jan-Erik Petterson az Ordfronttól, Ingeri Engelstad az Oktobertől, Roman Kozirjev a Dobraja Knyigától, Marie Catherine Vacher az Actes Sudtől, továbbá Lise Bergerin és kollégái a Leméactól. Mindannyian adósai vagyunk a Knopf Canada vezető szerkesztőjének, Adrienne Phillipsnek, aki nemcsak összefogta kis csapatunkat, de Margaret Halton és Jackie Joiner hathatós segítségével véghezvitte a lehetetlent, és egyszerre jelentette meg a könyvet hét nyelven. Köszönet illeti Scott Richardsont a letisztult és életteli könyvtervért, Doris Cowant a lelkiismeretes korrigálásért és Beate Schwirtlichet a profi tipográfiáért. Mark A. Fowler ügyvédünk mindent megtett, hogy megvédjen a rágalmazási perektől, valóságos öröm volt vele vitatkozni. Köszönöm továbbá Sharon Klein, Tara Kennedy, Maggie Richards, Preena Gadher, Rosie Glaisher, valamint mindazon fordítók munkáját, akik lehetővé tették, hogy világszerte sokak kezébe eljusson ez a könyv. A projektben részt vevő kutatók mellett számos aktivista és író segítette munkámat. A Bangkokban működő Focus on the Global South csapata volt az első, mely az „újjáépítést” mint az újgyarmatosítás modern kori határvidékét, a válságok régóta folytatódó kihasználásának eddig ismeretlen módját azonosította. Különösképpen hálás vagyok Shalmali Guttal és Walden Bello pontos helyzetelemzéseiért. A New Orleanban megjelenő katasztrófakapitalizmus leleplezésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Chris Kromm és az Institute for Southern Studies csapata, továbbá sokat segített az ügynek Bill Quigley emberi jogi ügyvéd írói és aktivista munkássága. A korábban a Fifty Years Is Enough nevű szervezet kötelékében dolgozó Soren Ambrose kimeríthetetlen információforrásom volt a nemzetközi pénzügyi intézmé-

14

Klein.indd 14

5/8/2013 12:57:07 PM

nyek terén. Korunk foglyokkal szembeni visszaéléseinek kutatásában jelentős segítséget nyújtott Michael Ratner és a Center for Constitutional Rights bátor csapata, John Sifton a Human Rights Watchtól, Jameel Jaffer az American Civil Liberties Uniontól, továbbá sokat merítettem az Amnesty International jelentéseiből. A szövegben idézett, titkosítás alól feloldott dokumentumok jelentős részét a National Security Archive nagyszerű munkatársai hozták napvilágra. Fontos forrást jelentettek a PBS 2002-es dokumentumfilm-trilógiája, a Commanding Heights: The Battle for the World Economy interjúi. A szövegben szereplő idézetek többsége nem jelent meg a filmben, azonban a készítők egy páratlan döntéssel a nyers átiratokat elérhetővé tették az interneten. Szintén hálás vagyok Amy Goodmannek és a Democracy Now! egész csapatának. Úttörő interjúik nemcsak megunhatatlan napi információforrást jelentettek (www.democracynow.org), de igen nagy segítséget adtak a kutatásban is. Oknyomozó újságírók és írók százainak munkáira támaszkodtam, amint arról a szövegben és a jegyzetekben számos helyen megemlékezem. A www.naomiklein.org címen kiterjedt bibliográfia érhető el, hivatkozásokkal az eredeti forrásmunkákra. Létezik azonban néhány mű, melyekre oly gyakran és oly nagy mértékben támaszkodtam, hogy fontosságukat, úgy érzem, nem nyomatékosítja elegendően említésük a jegyzetekben, illetve a bibliográfiában. A következőket mindenképpen ki kell emelnem: Stephen F. Cohen: Failed Crusade; Alfred McCoy: A Question of Torture; Anthony Shadid: Night Draws Near; Rajiv Chandrasekaran: Imperial Life in the Emerald City; Marguerite Feitlowitz: A Lexicon of Terror; Michael McCaughan: True Crimes: Rodolfo Walsh; Lawrence Weschler: A Miracle, a Universe; Greg Grandin: Empire’s Workshop; T. Christian Miller: Blood Money; Antonia Juhasz: Bush Agenda; Juan Gabriel Valdés: Pinochet’s Economists; Peter Reddaway–Dmitri Glinski: The Tragedy of Russia’s Reforms; William Mervin Gumede: Thabo Mbeki and the Battle for the Soul of the ANC; Joseph E. Stiglitz: Globalization and Its Discontents; Judith Butler: Precarious Life; John Perkins: Confessions of an Economic Hitman; Peter Kornbluh: The Pinochet File; John Pilger: The New Rulers of the World. Hálás vagyok emellett azoknak a dokumentumfilmeseknek, akiknek munkája segített megérteni azon eseményeket, melyeknél személyesen nem lehet-

15

Klein.indd 15

5/8/2013 12:57:07 PM

tem jelen. Külön megemlítendő köztük Patricio Guzmán, illetve The Battle of Chile című, igen fontos trilógiája. A neoliberalizmus számos elméleti kutatója és krónikása oly mértékben alakította gondolkodásomat a témában, hogy egyszerű bibliográfiai említésüket nem érzem elégségesnek. Közéjük tartozik David Harvey (különösképpen A Brief History of Neoliberalism című munkája révén), valamint John Berger, Mike Davis és Arundhati Roy, akiknek gyakorlatilag minden írása megkerülhetetlennek bizonyult. Ahogy újra és újra elolvasom Eduardo Galeano könyvét, egyre inkább úgy érzem, már mindent elmondott helyettem. Remélem, megbocsát nekem, hogy e könyvvel munkáját kiegészítettem pár margóra írt megjegyzéssel, mindössze mondanivalója hangsúlyozása gyanánt. Külön szeretnék tisztelegni öt, igen eltérő személyiségű, azonban egyformán elkötelezett és szenvedélyes példaképem előtt, akik e könyv írásának ideje alatt távoztak az élők sorából. Susan Sontag, John Kenneth Galbraith, Molly Ivins, Jane Jacobs és Kurt Vonnegut fájdalmas űrt hagytak maguk után. Munkám során segítségemre voltak: Misha Klein, Nancy Friedland, Anthony Arnove, John Montesano, Esther Kaplan, John Cusack, Kashaelle Gagnon, Stefan Christoff, Kamil Mahdi, Pratap Chatterjee, Sara Angel, Manuel Rozenthal, John Jordan, Justin Podur, Jonah Gindin, Ewa Jasiewicz, Maude Barlow, Justin Alexander, Jeremy Pikser, Ric Young, Arthur Manuel, Joe Nigrini, David Wall, John Greyson, David Meslin, Carly Stasko, Brendan Martin, Bill Fletcher, David Martinez, Joseph Huff-Hannon, Ofelia Whiteley, Barr Gilmore és türelmes kollégáim a New York Times Syndicate-nél, Gloria Anderson és Mike Oricchio. Iraki kiküldetésemet, melynek nyomán e könyv megszületett, a Harper’s magazinnak és Roger Hodge-nak köszönhetem, mikor pedig visszatértem, Sharon Oddie Brown és Andreas Schroeder biztosították számomra az írói nyugalom szigetét. Ezúttal is kifejezném hálámat Katrina vanden Heuvelnek, Peter Rothbergnek és Hamilton Fishnek, hogy otthonossá tették számomra a The Nation szerkesztőségét. Ismeretes egy afrikai mondás, mely szerint egy gyermek felneveléséhez egy egész falura van szükség. Nos, számomra úgy tűnik, e könyv elkészültéhez egyenesen egy globális összeesküvés kellett. Szerencsésnek érzem magam, hogy munkám során az emberség ilyen kiterjedt hálózata vett körül.

16

Klein.indd 16

5/8/2013 12:57:07 PM

BEVEZETÉS

Ami üres, az szép Világunk leradírozásának és újjáépítésének három évtizede A föld azonban romlott volt Isten színe előtt, s a föld tele volt erőszakkal. Isten látta a földet: romlott volt, mert minden lény a rossz útjára tért. Isten így szólt Noéhoz: „Elhatároztam, hogy elpusztítok minden lényt a földön, mivel a föld az emberek miatt megtelt gonoszsággal.” Teremtés könyve 6:11 A Shock and Awe [sokk és rémület] olyan műveletekre épül, melyek az emberek, bizonyos társadalmi csoportok, illetve az állam vezetése számára felfoghatatlanul hatalmas félelmeket, veszélyt és pusztítást hoznak. A természet tornádók, hurrikánok, földrengések, árvizek, megállíthatatlan tűzvészek, éhínség és járványok útján kiválthatja ezeket az érzéseket. Shock and Awe: Achieving Rapid Dominance, az Egyesült Államok katonai doktrínája az iraki háborúban1

Jamar Perryvel 2005. szeptember 5-én, a louisianai Baton Rouge hatalmas Vöröskereszt-menedékhelyén hozott össze a sors. Fiatal, vigyorgó szcientológusok osztották az ebédet, ő pedig a sorban állt az adagjára várva. Én épp azelőtt buktam le, mikor médiakíséret nélkül próbáltam beszédbe elegyedni az evakuált lakosokkal, így hát most mindent elkövettem azért, hogy elvegyüljek a tömegben – ami fehér bőrű kanadaiként komoly kihívás volt a fekete déliek között. Perry mellett tolakodtam be a sorba, és arra kértem, tegyen úgy, mintha régi barátok volnánk – belement a játékba. Perry New Orleansban született, és ott is nőtt fel, most pedig már egy hete volt, hogy elhagyta az elárasztott várost. Úgy tizenhétnek nézett ki, de elárulta, hogy valójában huszonhárom éves. Családjával együtt egy örökkévalóságig várt a buszra, mely az evakuációt volt hi1

Bud Edney: Appendix A: Thoughts on Rapid Dominance. In Harlan K. Ullman–James P. Wade: Shock and Awe: Achieving Rapid Dominance. Washington, DC: NDU Press Book, 1996, 110.

17

Klein.indd 17

5/8/2013 12:57:07 PM

vatott biztosítani, de mivel az csak nem akart megérkezni, gyalog indult el a kegyetlenül tűző napsütésben. Végül eljutott ide, a nyüzsgő kongresszusi központba, ahol békeidőben leginkább gyógyszeripari kiállítások és a „Fővárosi mészárlás: A végső ketrecharc” fantázianevű sportesemény zajlanak. Most azonban a hatalmas csarnokot vagy kétezer tábori ágy és dühös, kimerült emberek tömegei töltötték meg, akiket a Nemzeti Gárda Irakból épp csak visszatért, meglehetősen feszült katonái terelgettek. Aznap terjedt el a hír, hogy a város ismert republikánus kongreszszusi képviselője, Richard Baker a következőket mondta egy lobbista csoportnak: „Végre felszámoltuk a közlakhatási problémákat New Orleansban. Saját magunk ugyan nem tudtuk megcsinálni, de Isten cselekedett helyettünk.”2 Joseph Canizaro, New Orleans egyik leggazdagabb fejlesztője hasonlóképpen nyilatkozott: „Azt hiszem, most tiszta lappal indulhatunk. És ez a tiszta lap rengeteg nagyszerű lehetőséget tartogat.”3 A Louisianai Állami Törvényhozás épülete azon a héten megtelt a cégek lobbistáival, akik megpróbáltak maguk is részesedni a „nagyszerű lehetőségekből”: alacsonyabb adókat, kevesebb szabályozást, olcsóbb munkaerőt és „kisebb, biztonságosabb várost” akartak – ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a közösségi lakótelepek lebontását tervezték, és magántulajdonú társasházakat szerettek volna emelni helyettük. Az „újrakezdés” és a „tiszta lap” igéző álomképe szinte elfeledtette, hogy pár mérfölddel odébb egy város fuldoklik a mérgező iszapban, szivárgó kemikáliákban, és emberi maradványok úsznak a romok között. A menedékhelyen azonban Jamar képtelen volt másra gondolni. „Nem tudtam úgy tekinteni erre a katasztrófára, mint ami megtisztítja a várost. Csak azt láttam, hogy rengetegen haltak meg, teljesen értelmetlenül.” Halkan beszélt, azonban egy idősebb férfi, aki kicsit előrébb állt a sorban, meghallotta, és hozzánk fordult: „Mi a csuda ütött ezekbe

2

John Harwood: Washington Wire: A Special Weekly Report from The Wall Street Journal’s Capital Bureau. Wall Street Journal, 2005. szeptember 9. 3 Gary Rivlin: A Mogul Who Would Rebuild New Orleans. New York Times, 2005. szeptember 29.

18

Klein.indd 18

5/8/2013 12:57:07 PM

itt Baton Rouge-ban? Hát nem látják, hogy ez nem lehetőség, hanem istenverte tragédia? Talán nem látnak a szemüktől?” Egy kétgyermekes anya közbeszólt: „Nem, egyáltalán nem vakok, csak elvetemültek. A látásukkal semmi baj…” *** A New Orleans-i árvízben új lehetőséget látók közé tartozott Milton Friedman, a korlátlan kapitalizmus atyamestere, akinek a világ a modern, hipermobilis globális gazdaság szabálykönyvét köszönheti. Jóllehet „Miltie bácsi” – ahogy követői nevezték – már a kilencvenharmadik évét taposta, és egészsége is megroggyant, talált magában elég erőt ahhoz, hogy közzétegyen egy publicisztikát a Wall Street Journalben, három hónappal azután, hogy a gátak megadták magukat a víz nyomásának. „New Orleans legtöbb iskolaépülete romokban hever”, állapította meg, „nemkülönben azon gyermekek otthonai, akik a padjaikat koptatták. Tragédia. Azonban egyúttal lehetőség is az oktatási rendszer radikális átalakítására.”4 Friedman radikális elgondolása abban állt, hogy a New Orleans újjáépítésére és fejlesztésére szánt dollármilliárdok egy részét a város meglevő közoktatási rendszerének újjáépítése és fejlesztése helyett állami kezességgel ellátott kuponok formájában osztaná ki a lakosság körében, és ezeket különféle magánintézményekben – melyek közül sok profitorientáltan működik – válthatják majd be. Friedman kihangsúlyozta, hogy ezt nem átmeneti intézkedésként látná jónak, hanem egy „permanens reform” részeként.5 A jobboldali agytrösztök azonnal ráharaptak a lehetőségre, és valósággal megszállták a vihar után romokban heverő várost. George W. Bush kormányzata több tízmillió dollárral támogatta elgondolásaikat, melyek nyomán úgynevezett „charter schoolokat” hoztak létre, vagyis olyan, közpénzből működő iskolákat, melyeket magáncégek üzemeltettek sajátos szabályok mentén. A charter schoolok megjelenése mélyen megosztotta Amerikát, és ez a megosztottság sehol nem volt nagyobb, mint New Orleansban, ahol számos afroamerikai szülő úgy tekintett rájuk, mint valamiféle visszalépésre az emberi jogi mozgal4 5

The Promise of Vouchers. Wall Street Journal, 2005. december 5. Uo.

19

Klein.indd 19

5/8/2013 12:57:07 PM

mak eredményeitől, melyek szavatolták az oktatás azonos színvonalát minden gyermek számára. Milton Friedman azonban úgy gondolta, hogy az állami iskolák rendszere valósággal árasztja magából a szocializmus penetráns bűzét. Nézetei szerint az állam funkciója mindössze abban állt, hogy „megvédje szabadságunkat a külső ellenségtől és saját polgártársainktól: megtartsa a törvényt, kikényszerítse a szerződések érvényét és elősegítse a piaci versenyt”.6 Vagyis az állam feladata, hogy fenntartsa a katonaságot és a rendőrséget – minden más, így az ingyenes közoktatás biztosítása is indokolatlan beavatkozás a piaci folyamatokba. Miközben a gátakat csigalassúsággal hozták helyre, és az elektromos hálózat is meglehetősen vontatottan épült fel újra, New Orleans iskolarendszerének kiárusítása katonás rendben és fékevesztett ütemben zajlott le. Mindössze tizenkilenc hónap leforgása alatt – miközben a szegények jelentős része továbbra sem lelt új otthonra – az iskolarendszert szinte teljes mértékben eluralták a magáncégek által működtetett charter schoolok. A Katrina hurrikán megérkezte előtt az iskolákat felügyelő állami bizottság 123 intézményt ellenőrzött – mostanra ez a szám négyre esett vissza. A vihar előtt 7 charter school működött a városban, most pedig már 31 volt belőlük.7 A New Orleans-i tanárok korábban egy igen erős szakszervezetbe tömörültek – most azonban a szakszervezeti szerződést megsemmisítették, és mind a négyezer-hétszáz tagot szélnek eresztették.8 Néhány fiatalabb tanárt újra alkalmaztak alacsonyabb fizetéssel, a többség azonban ebből is kimaradt. A New York Times szerint New Orleans ekkorra „a charter schoolok széles körű használatának első számú kísérleti terepévé lépett elő”, miközben az egyik friedmani alapokon álló agytröszt, az American Enterprise Institute lelkesen üdvözölte, hogy „amire a louisianai iskolareformerek évek alatt képtelenek voltak […], azt a Katrina egyet6 Milton Friedman: Capitalism and Freedom. 1962, repr. Chicago: University of Chicago Press, 1982, 2. 7 Interjú Joe DeRose-zal. United Teachers of New Orleans, 2006. szeptember 18.; Michael Kunzelman: Post-Katrina, Educators, Students Embrace Charter Schools. Associated Press, 2007. április 17. 8 Steve Ritea: N.O. Teachers Union Loses Its Force in Storm’s Wake. TimesPicayune (New Orleans), 2006. március 6.

20

Klein.indd 20

5/8/2013 12:57:07 PM

len nap alatt elvégezte”.9 A közoktatásban dolgozó tanárok viszont – látva, ahogy az árvízkárosultaknak szánt pénzekből felszámolják a közszolgáltatást, és utat nyitnak a magáncégeknek – Friedman tervét „oktatásügyi földrablásnak” titulálták.10 A katasztrófák utáni összehangolt támadásokat a közszféra ellen, melyek mögött az a gondolat áll, hogy a pusztítás izgalmas piaci lehetőségeket tartogat, jómagam „katasztrófakapitalizmusnak” neveztem el. Friedman New Orleansról szóló publicisztikája a közgazdász utolsó nyilvános szereplésének bizonyult, ugyanis kevesebb mint egy évvel a cikk megjelenése után, 2006. november 16-án, kilencvennégy éves korában meghalt. Egy közepes méretű amerikai város közoktatási rendszerének privatizálása szerény elfoglaltságnak tűnhet egy olyan férfiú számára, akit az utóbbi fél évszázad legbefolyásosabb közgazdászaként tartanak számon, és akinek követői között nem egy amerikai elnököt, brit miniszterelnököt, orosz oligarchát, lengyel pénzügyminisztert, harmadik világbeli diktátort, kínai kommunista pártfőtitkárt és IMF-vezért találhatunk, nem beszélve az amerikai jegybank, a FED utóbbi három igazgatójáról. Ugyanakkor az az eltökéltség, mellyel megpróbálta kihasználni a New Orleans-i tragédiát a fundamentalista kapitalizmus térnyerése érdekében, tökéletes búcsúzó gesztus e határtalanul energikus, alig 160 centiméter magas embertől, aki élete derekán úgy jellemezte magát, mint „egy régi vágású tiszteletes, aki megtartja a vasárnapi prédikációt”.11 Friedman és hívei több mint három évtizeden át csiszolgatták ezt a stratégiát, melynek lényege: türelmesen kivárni egy jelentős krízist, nyomban kiárusítani az állami tulajdon egyes részeit magánszereplőknek, míg a polgárok még nem tértek magukhoz a sokkból, majd gyorsan bebetonozni a „reformokat”. Friedman egyik legnagyobb hatású értekezésében tökéletesen leírta a kortárs kapitalizmus taktikai csodafegyverét, melyre nagysze9

Susan Saulny: U.S. Gives Charter Schools a Big Push in New Orleans. New York Times, 2006. június 13.; Veronique de Rugy–Kathryn G. Newmark: Hope after Katrina? Education Next, 2006. október 1., www.aei.org. 10 Educational Land Grab. Rethinking Schools, 2006. ősz. 11 Milton Friedman: Inflation: Causes and Consequences. New York: Asia Publishing House, 1963, 1.

21

Klein.indd 21

5/8/2013 12:57:07 PM

rűen illik a sokkdoktrína kifejezés. Felismerése szerint „csak egy krízis – legyen valós vagy vélt – képes valódi változást hozni. Ha pedig a krízis bekövetkezik, a szereplők cselekedeteiket az épp kéznél levő elgondolásokra alapozzák. Hitem szerint éppen itt rejlik az alapvető szerepünk: alternatívákat találni a már létező eljárások mellé, életben és elérhető közelségben tartani őket, míg a politikailag lehetetlenből politikailag elkerülhetetlen válik.”12 Sokan konzerveket és vizet halmoznak fel a katasztrófákra készülve – Friedman követői ugyanakkor szabadpiaci ideákat gyűjtenek. Ha pedig beüt a baj, a Chicagói Egyetem professzora szerint nincs idő a tétovázásra, és addig kell gyors és visszafordíthatatlan lépéseket tenni, míg a krízistől sújtott társadalom vissza nem hullik „a status quo zsarnoki uralma alá”. Becslése szerint „egy új adminisztrációnak úgy hat–kilenc hónap áll rendelkezésére a jelentősebb változtatások bevezetésére; ha nem ragadja meg a lehetőséget a lényeges döntések meghozatalára ebben az időszakban, a későbbiekben már nem nyílik erre alkalma”.13 Eszerint Friedman legmaradandóbb stratégiai hagyatéka valójában Machiavelli tanácsának parafrázisa, mely szerint a „sérelmeket […] egyszerre kell megtenni”. Friedman először a hetvenes évek közepén – amikor a chilei diktátor, Augusto Pinochet tábornok tanácsadója volt – kapott lehetőséget annak kipróbálására, miként használhatja ki egy kiterjedt sokk vagy válság hatásait. Ez idő tájt Chilét nemcsak Pinochet erőszakos hatalomátvétele rázta meg, de az ország a hiperinflációtól is szenvedett. Friedman azt javasolta megbízójának, hogy gyors ütemben alakítsa át a gazdaságot – adócsökkentésekkel, a szabadpiac bevezetésével, privatizált szolgáltatókkal, a szociális kiadások megnyirbálásával és deregulációval. A chileiek hamarosan azzal szembesültek, hogy az eddigi állami iskolák helyébe magánintézmények léptek, melyek utalványokkal voltak igénybe vehetők. Minden idők legnagyobb szabású kapitalista átalakítása zajlott itt le, mely a „chicagói iskola” forradalmaként vonult be a köztudatba, ugyanis Pinochet közgazdászai Friedmannál tanultak a Chicagói Egyetemen. Friedman megjósolta, hogy a gazda12

Friedman: Capitalism and Freedom, ix. Milton Friedman–Rose Friedman: Tyranny of the Status Quo. San Diego: Harcourt Brace Jovanovich, 1984, 3. 13

22

Klein.indd 22

5/8/2013 12:57:07 PM

sági változások sebessége, váratlansága és kiterjedése olyan pszichikai reakciókat indítanak el az emberekben, melyek „elősegítik az igazodást”14 a változásokhoz. Ő volt az, aki nevet is adott ennek a fájdalmas taktikának: ez volt a gazdasági „sokkterápia”. Az azóta eltelt évtizedekben, ha egy kormány kiterjedt szabadpiaci átalakításokat kívánt végrehajtani, mindig ott volt a „sokkterápia” kézenfekvő eszköze. Pinochet saját hatáskörben is elősegítette az „igazodást” az új rendszerhez – ez a terápia azonban nem a gazdaságban, hanem a kínzókamrákban zajlott, ahol a kapitalista átalakulás legszívósabb kerékkötői a saját testükön érezhették meg a változás erejét. Latin-Amerika számos polgára közvetlen kapcsolatot vélt felfedezni a milliókat szegénységbe taszító gazdasági sokkterápia és a földrészen végigsöprő kínzási hullám között, mely több százezer embert nyomorított meg, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy egy másfajta társadalomban hittek. Eduardo Galeano, uruguayi író nem véletlenül kérdezte: „Hogyan máshogy is tartható fenn ez az egyenlőtlenség, mint elektromos áramütések révén?”15 Pontosan harminc évvel azután, hogy Chile bőségesen részesült a sokk mindhárom fent bemutatott típusából, a módszer újra felbukkant Irakban, méghozzá a korábbinál jóval erőszakosabb formában. Először ott volt maga a háború, mely a Shock and Awe (sokk és rémület) doktrína megalkotóinak szándékai szerint képes volt „irányítani az ellenség akaratát, észlelését és megértését, szó szerint alkalmatlanná téve arra, hogy cselekedjen vagy reagáljon”.16 Ezt követte egy radikális gazdasági sokkterápia, melyet az Egyesült Államok főmegbízottja, L. Paul Bremer vezényelt le azon melegében – tömeges privatizációval, a piaci szabadság bevezetésével, 15 százalékos egykulcsos adóval és drámaian lecsökkentett államapparátussal. Irak ideiglenes kereskedelmi minisztere, Ali Abdul-Amir Allawi akkoriban úgy nyilatkozott, hogy országának polgárai „már belefáradtak abba, hogy állandóan kísérleteznek rajtuk. Elegendő megrázkódtatás érte már a rendszert, 14 Milton Friedman–Rose D. Friedman: Two Lucky People: Memoirs. Chicago: University of Chicago Press, 1998, 592. 15 Eduardo Galeano: Days and Nights of Love and War. Trans. Judith Brister. New York: Monthly Review Press, 1983, 130. 16 Ullman–Wade: Shock and Awe, xxviii.

23

Klein.indd 23

5/8/2013 12:57:07 PM

így semmi szükségünk nincs erre gazdasági sokkterápiára.”17 Ha az irakiak ellenálltak, egyszerűen összefogdosták őket, majd a börtönökben testüket és lelküket vetették alá sokkterápiának – a lehető legkevésbé átvitt értelemben. Úgy négy éve, az iraki megszállás korai időszakában kezdtem kutatni, miként is épül a szabadpiac mechanizmusa a sokkhatásokra. Miután Bagdadból tudósítottam az Egyesült Államok hamvába holt kísérleteiről, melyek során a „sokk és rémület” csapásait követően a sokkterápiát próbálták alkalmazni, Srí Lankára utaztam, hogy hónapokkal a 2004-es pusztító szökőár után ugyanazon módszer egy másik megjelenésével találkozzak: a külföldi befektetők és a nemzetközi hitelezők összefogtak, hogy a pánik légkörét kihasználva átjátsszák az ország gyönyörű partszakaszait olyan vállalkozók kezére, akik hatalmas turistakomplexumokat terveztek felépíteni, lehetetlenné téve, hogy halászok ezrei újjáépíthessék falvaikat a tengerparton. A Srí Lanka-i kormányzat közleménye szerint „a sors kegyetlen fintoraként a természet hatalmas lehetőséget adott Srí Lanka kezébe, így e szörnyű tragédia nyomán világszínvonalú turisztikai célpontok születhetnek”.18 Amikor a Katrina hurrikán elérte New Orleanst, és a republikánusok, valamint a hozzájuk kötődő agytrösztök és területfejlesztők „tiszta lapokról” kezdtek beszélni, már világos volt, hogy ezúttal ez a módszer szolgálja a cégek érdekeinek előmozdítását: a kollektív trauma pillanatait radikális társadalmi és gazdasági átalakítások szolgálatába lehet állítani. Legtöbben, akik túlélnek egy pusztító katasztrófát, a legkevésbé sem akarnak tiszta lappal újraindulni: lehetőségeik szerint megpróbálják menteni a menthetőt, és újra megerősíteni kapcsolatukat a hellyel, melyhez múltjuk köti őket. „A város újjáépítésekor úgy érzem, saját magamat is újjáépítem”, mondta Cassandra Andrews, New Orleans erősen megrongálódott Lower Ninth Ward negyedének lakója a romok eltakarítása közben.19 Azonban a katasztrófakapitalistáknak nem 17

Thomas Crampton: Iraq Official Warns on Fast Economic Shift. International Herald Tribune (Párizs), 2003. október 14. 18 Alison Rice: Post-Tsunami Tourism and Reconstruction: A Second Disaster? London: Tourism Concern, 2005. október, www.tourismconcern.org.uk. 19 Nicholas Powers: The Ground below Zero. Indypendent, 2006. augusztus 31., www.indypendent.org.

24

Klein.indd 24

5/8/2013 12:57:07 PM

áll érdekükben javítgatni a valaha volt értékeket. Akár Irakot, akár Srí Lankát vagy New Orleanst tekintjük, a félrevezető nevű „rekonstrukció” minden esetben azzal indult, hogy a befektetők bevégezték azt, amit a katasztrófa elkezdett: eltöröltek mindent, ami csak megmaradt a közszférából és a helyi közösségekből, majd gyors ütemben egyfajta „Új Jeruzsálemet” építettek fel helyettük – mielőtt a háború vagy a természeti csapás áldozatai magukhoz térhettek, és követelhették volna azt, ami egykor az övék volt. Mike Battles fogalmazza meg mindezt a legkegyetlenebb pontossággal: „Számunkra a félelem és a káosz ígéretes lehetőséget jelentett.”20 A harmincnégy éves volt CIA-ügynök arról beszélt, miként segítette Custer Battles nevű sehol sem jegyzett kis cégét az iraki megszállás utáni káosz abban, hogy mintegy százmillió dollár értékű szerződést kössön a szövetségi kormánnyal.21 Szavai a modern kapitalizmus jelmondataként is megállják a helyüket – a félelem és a zűrzavar az előrelépés legjelentősebb katalizátorai. Amikor kutatni kezdtem a pusztító katasztrófák és az elképesztő profit kapcsolatát, úgy gondoltam, napjainkban alapvető változás tapasztalható abban, ahogy a piacok „felszabadítási hulláma” végigvonul a világon. Jómagam is részese voltam annak a mozgalomnak, mely útját próbálta állni a cégek mindent elsöprő hatalmi törekvéseinek, és mely először 1999-ben, a seattle-i világgazdasági konferencián tette le meglehetősen harsány névjegyét. Ilyetén elkötelezettségem révén nem voltak számomra ismeretlenek a WTO-csúcstalálkozókon kikényszerített „üzletbarát” intézkedések, vagy éppen az IMF-hitelekhez kapcsolódó feltételek. A három, védjegynek is beillő követelmény – a privatizáció, a kormányzati dereguláció és a szociális kiadások jelentős visszafogása – sosem volt népszerű a polgárok körében, azonban amikor a megegyezéseket aláírták, legalább tetten érhető volt a tárgyaló felek kölcsönös akarata, és az úgynevezett szakértők is egyetértettek a megoldásban. Most azonban a korábbi ideológiai programot a lehető legerőszakosabb módon nyomják le a nép torkán: egy inváziót követő 20

Neil King Jr.–Yochi J. Dreazen: Amid Chaos in Iraq, Tiny Security Firm Found Opportunity. Wall Street Journal, 2004. augusztus 13. 21 Eric Eckholm: U.S. Contractor Found Guilty of $3 Million Fraud in Iraq. New York Times, 2006. március 10.

25

Klein.indd 25

5/8/2013 12:57:07 PM

idegen katonai megszállás alatt, illetve közvetlenül valamilyen természeti kataklizma után. Úgy fest, szeptember 11-e után Washingtonnak már kérdeznie sem kell, hogy adott ország vevő-e a „szabadpiac és demokrácia” amerikai változatára – azonnal megvalósíthatja a „sokk és rémület” katonai doktrínája révén. Ahogy azonban egyre mélyebbre és mélyebbre ástam e piaci modell világméretű terjedésének történetében, rájöttem, hogy a krízisek és katasztrófák kihasználása voltaképpen a kezdetektől alapvető eszköze volt Milton Friedman iskolájának – a kapitalizmus e fundamentalista változatának mindig is katasztrófákra volt szüksége az előrelépéshez. Való igaz, hogy a változásokat „előmozdító” krízisek mértéke egyre rémületesebb, azonban az Irakban vagy a New Orleansban történtek egyáltalán nem szeptember 11-e utáni fejlemények – ezek a merész kísérletek sokkal inkább egy folyamat eredményei, melynek támogatói harminc éven át szigorúan ragaszkodtak a sokkdoktrína elveihez. Ha e doktrína felől közelítjük meg a dolgokat, az utóbbi harmincöt év eseményei egészen más fénytörésben látszanak. A korszak leghírhedtebb emberijog-sértéseiről, melyeket mindeddig antidemokratikus rezsimek szadista tetteiként tartottunk számon, kiderül, hogy végrehajtóik voltaképpen szándékosan terrorizálták a lakosságot, illetve kihasználták a helyzetet annak érdekében, hogy radikális szabadpiaci „reformokat” vezessenek be. A hetvenes évek Argentínájában például harmincezer ember – többségükben baloldali aktivisták – „eltüntetése” létfontosságú volt a junta számára ahhoz, hogy bevezesse a chicagói iskola módszereit, de a terror fontos szerepet játszott a szomszédos Chile hasonlóan radikális gazdasági átalakításában is. Kínában, 1989ben a Tienanmen téri vérengzés és az ezt követő, tízezreket érintő letartóztatási hullám adott szabad kezet a Kommunista Pártnak, hogy az ország nagy részét gyorsan fejlődő exportzónává alakítsa, melyben a munkások félnek hangot adni jogköveteléseiknek. 1993-ban Borisz Jelcin tankokat küldött az orosz parlament épületének ostromlására, és börtönbe zárta az ellenzék vezetőit, így nyitva szabad utat a rablóprivatizációnak, melynek eredményeképp kiemelkedtek Oroszország hírhedt oligarchái. Hasonló szerepet töltött be az 1982-es falklandi háború Margaret Thatcher politikájában, Nagy-Britanniában: a háborús helyzetből

26

Klein.indd 26

5/8/2013 12:57:07 PM

adódó zűrzavar és a felerősödő nacionalista hangok lehetővé tették számára, hogy hihetetlen erővel törje le a szénbányászok sztrájkját, és véghezvigye a nyugati világ első privatizációs ámokfutását. Belgrád 1999-es NATO-bombázása megteremtette a hátteret a volt Jugoszlávia gyors ütemű privatizációi számára – ezt a célt pedig már a háború előtt kitűzték. Semmiképp sem állítom, hogy e fegyveres konfliktusok mögött kizárólag gazdasági indítékok álltak, azonban az minden esetben elmondható, hogy egy hatalmas, kollektív megrázkódtatást arra használtak ki a piaci erők, hogy alapot teremtsenek a gazdasági sokkterápiának. A traumatikus események, melyek az ellenállás „felpuhítását” szolgálták, nem mindig voltak különösebben erőszakos jellegűek. Latin-Amerikában és Afrikában a nyolcvanas években a hitelválság állította – egy korábbi IMF-vezető megfogalmazásában – „privatizálsz vagy véged” típusú választás elé az egyes országokat.22 A hiperinfláció és az adósság terhe alatt nyögve a kormányzatok nem tudtak nemet mondani a hitelekkel együtt érkező követelésekre, és végül elfogadták a „sokkterápiát” annak reményében, hogy így elkerülhetik a még mélyebb válságot. Ázsiában az 1997–98-as válság – mely szinte olyan hatású volt, mint a harmincas évek nagy gazdasági világválsága – szelídítette meg a „tigriseket”, melyek így végül megnyitották piacaikat. Az eredményt a New York Times „a világ legnagyobb végkiárusításaként” aposztrofálta.23 A fentiek közt számos demokratikus országot találunk, azonban a radikális szabadpiaci átalakulás korántsem demokratikus módon ment végbe bennük. Épp ellenkezőleg: Friedman meglátása szerint a mindent eluraló káosz atmoszférája megadja a kellő ürügyet arra, hogy a kormányzat semmibe vegye a szavazók kifejezett véleményét, és gazdasági „technokraták” kezére játssza át az országot. Ismerünk persze olyan eseteket is, amikor a szabadpiaci elveket demokratikus úton fogadtatták el – voltak keményvonalas politikusok, akik tudtak választást nyerni, elég csak Ronald Reagant említenünk, 22 Davison L. Budhoo: Enough Is Enough: Dear Mr. Camdessus . . . Open Letter of Resignation to the Managing Director of the International Monetary Fund. New York: New Horizons Press, 1990, 102. 23 Michael Lewis: The World’s Biggest Going-Out-of-Business Sale. The New York Times Magazine, 1998. május 31.

27

Klein.indd 27

5/8/2013 12:57:07 PM

de a francia elnök, Nicolas Sarkozy is idesorolható. Ezekben az esetekben azonban a szabadpiac élharcosai komoly közösségi nyomással találták szemben magukat, és minden esetben finomítani és módosítani kellett elképzeléseiken, elfogadva, hogy be kell érniük bizonyos részeredményekkel a teljes átalakítás helyett. Végeredményben ki kell mondanunk, hogy Friedman gazdasági modellje demokratikus körülmények között csak részben valósítható meg, teljes kibontakoztatásához autoriter rendszerre van szükség. Ahhoz, hogy a gazdasági sokkterápiát korlátozások nélkül alkalmazzák – mint Chilében a hetvenes években, Kínában a nyolcvanas évek végén, Oroszországban a kilencvenes években, továbbá az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-e után – szükség volt valamilyen jelentős kollektív traumára, mely időlegesen, vagy véglegesen képes volt elérni a demokratikus gyakorlat felfüggesztését. Ez az ideológiai keresztes hadjárat a dél-amerikai autoriter rendszerekből indult világhódító útjára, és legnagyobb meghódított területein – Oroszországban és Kínában – a mai napig a lehető legkényelmesebben, és persze a legnagyobb hasznot hozva megfér az országot vasmarokkal irányító vezetéssel.

A sokkterápia hazatér Friedman chicagói iskolája a hetvenes évek óta turnézik a világban, azonban egészen a legutóbbi időkig nem sikerült megvalósítania ideológiáját a maga teljességében abban az országban, ahonnan a gondolat elindult. Szó se róla, Reagan sokat tett az ügy érdekében, azonban az Egyesült Államok megtartotta a jóléti rendszert, a társadalombiztosítást, valamint a közoktatást, és a szülők – Friedman szavaival – képtelenek voltak lemondani „egy szocialista rendszerhez való irracionális kötődésükről”.24 Amikor 1995-ben a republikánusok átvették a Kongresszus irányítását, a sokkterápia-szerű gazdasági forradalomért kiáltó neokonzervatívok között ott volt a Kanadából áttelepült David Frum is, aki később George W. Bush beszédírójaként szerzett nagyobb ismertséget. Frum így vázolta fel programjukat: „Szerintem a következőképpen 24 Bob Sipchen: Are Public Schools Worth the Effort? Los Angeles Times, 2006. július 3.

28

Klein.indd 28

5/8/2013 12:57:07 PM

kellene cselekednünk. Ahelyett, hogy apránként hajtanánk végre megszorításokat – egy kicsit visszavágva itt, egy kicsit ott –, azt mondom, egy szép nyári napon szüntessünk meg háromszáz programot, melyek egyenként egymilliárd dolláros vagy kisebb költségvetéssel bírnak. Talán az összeg nem okoz eget rengető változást, de egy biztos: így nyilvánvalóvá tesszük az irányt. És e változtatások azonnal végrehajthatók.”25 Frumnak akkor nem sikerült megvalósítania a hazai sokkterápiát, főként, mert nem adódott semmilyen komolyabb krízis, mely előkészíthette volna a terepet. Azonban a 2001-es év mindent megváltoztatott. A szeptember 11-ei támadás idején a Fehér Házban valósággal nyüzsögtek Friedman tanítványai, köztük volt a közgazdász közeli barátja, Donald Rumsfeld is. A Bush-csapat hihetetlen gyorsasággal rárepült a kollektív döbbenet nyújtotta lehetőségre – szó sincs azonban arról a néhányak által felvetett eshetőségről, hogy maga az adminisztráció szülte volna a támadás ördögi tervét. A valóság egyszerűen annyi, hogy a kormányzat számos kulcspozícióján a latin-amerikai és kelet-európai katasztrófakapitalizmus kísérletein edződött veteránok ültek, és mindannyian egy olyan irányzathoz tartoztak, mely úgy imádkozik a krízisért, mint az aszály sújtotta gazdák az esőért, vagy miképpen a világvégét váró keresztény cionisták imádkoznak az elragadtatásért. Amikor a régóta várt katasztrófa végre bekövetkezik, azonnal tudják, hogy eljött az ő idejük. Friedman és követői három évtizeden keresztül módszeresen kihasználták a más országokat hevesen megrázó eseményeket – a 9/11 (a szeptember 11-ei támadás közkeletű amerikai rövidítése – a ford.) ottani megfelelőit. Az első közülük Pinochet puccsa volt Chilében, mely éppen 1973. szeptember 11-én következett be. Huszonnyolc évvel később mindössze annyi történt, hogy az ideológia, mely az amerikai egyetemeken látta meg a napvilágot, majd pedig bevette magát a washingtoni intézmények falai közé, végre esélyt kapott a hazatérésre. A Bush-adminisztráció azonnal belekapaszkodott a támadások nyomában megjelenő félelembe, és nemcsak hogy elindította a „terrorellenes háborút”, de rögtön azt is biztosította, hogy a vállalkozás pro25 Paul Tough–David Frum–William Kristol et al.: A Revolution or Business as Usual? A Harper’s Forum. Harper’s, 1995. március.

29

Klein.indd 29

5/8/2013 12:57:07 PM

fitábilis legyen – egy virágzó új iparág, mely új életet lehel a betegeskedő amerikai gazdaságba. E „katasztrófakapitalizmus-komplexum” csápjai sokkal messzebbre nyúlnak a háborús–ipari összeesküvésnél, melynek veszélyeire Dwight Eisenhower figyelmeztetett elnöki ciklusa végén: immár egy globális háborúról beszélhetünk, melyet minden szinten magáncégek folytatnak, ezek tevékenységét pedig közpénzből finanszírozzák. E cégek határozatlan ideig élvezik az Egyesült Államok védelmét és támogatását – míg minden „gonosztól” meg nem szabadítják a világot az ország határain kívül. Ez a komplexum pár rövidke év alatt kiterjesztette befolyását a terrorizmus elleni harc után a nemzetközi békefenntartásra, a városi rendfenntartásra, valamint az egyre gyakrabban bekövetkező természeti katasztrófák elleni védekezésre. A komplexum magját alkotó cégek végső célja az, hogy megvalósítsák a profitorientált kormányzat modelljét, mely különleges körülmények között hihetetlen gyorsasággal megtalálja az utat a mindennapi élethez szükséges állami funkciókhoz – vagyis az állam privatizálása az ideál. A katasztrófakapitalizmus komplexumának mozgásba hozására a Bush-adminisztráció kiszervezte az állam számos igen érzékeny és alapvető funkcióját – a katonák egészségügyi ellátásától a foglyok kihallgatásán át a polgári információgyűjtésig és „adatbányászatig”. A kormányzat szerepe e véget nem érő háborúban nem egyszerűen a bedolgozó cégeket irányító adminisztrátoré volt: inkább hasonlított egy gazdag nagyvállalkozóhoz, aki egyrészről biztosította az alaptőkét a komplexum létrehozásához, másrészről pedig a legjelentősebb megrendelőként igénybe vette annak szolgáltatásait. Az átalakulás nagyságrendjének szemléltetésére elég mindössze három statisztikai adatot felvillantanunk. 2003-ban az amerikai kormányzat 3512 szerződést kötött különféle cégekkel biztonsági feladatok ellátására, míg a 2006 augusztusában véget érő 22 hónapos időszakban a Belbiztonsági Minisztérium több mint 115 000 ilyen szerződést kötött.26 A globális „belbiztonsági ipar” – mely 2001 előtt gazdaságilag teljességgel jelentéktelen volt – mára egy 200 milliárd dolláros 26

Rachel Monahan–Elena Herrero Beaumont: Big Time Security. Forbes, 2006. augusztus 3.; Gary Stoller: Homeland Security Generates Multibillion Dollar Business. USA Today, 2006. szeptember 10.

30

Klein.indd 30

5/8/2013 12:57:07 PM

szektorrá nőtte ki magát.27 2006-ban az Egyesült Államok kormánya háztartásonként 545 dollárt költött erre a célra.28 És mindez csak a terrorizmus elleni küzdelem hátországa: az igazi pénz az idegen földön vívott háborúkban van. Az Egyesült Államok hadseregének fenntartása ma a világ egyik leggyorsabban növekvő szolgáltatási szektora29 – még úgy is, ha eltekintünk a szerződéses fegyvergyártóktól, akik az iraki háborúnak köszönhetően hihetetlen nyereséget vághattak zsebre. „A világ eddig még nem látott háborút, mely két olyan ország között tört volna ki, ahol egyaránt működik McDonald’s étterem”, jelentette ki büszkén Thomas Friedman, a New York Times publicistája 1996 decemberében.30 Nos, az élet két év múlva nemcsak hogy rácáfolt állítására, de az Egyesült Államok hadserege a profitorientált hadviselés modelljének megfelelően a Burger Kinggel és a Pizza Huttal karöltve vonul a háborúba, hiszen e cégek leányvállalati biztosítják a katonák étkezését a bázisokon Iraktól a Guantánamói-öböl „minivárosáig”. Mindezek után itt van még a humanitárius segélyezés és az újjáépítés. E tevékenységek Irakban debütált profitorientált megvalósítása hamar globális paradigmává lépett elő, és immár nem számít, hogy az eredeti pusztítást egy megelőző csapás okozta, mint Libanon 2006-os izraeli megtámadása, vagy éppen egy hurrikán. Az erőforrások szűkössége és a klímaváltozás nyomán egyre fokozódó ütemben bekövetkező katasztrófák ismeretében a vészhelyzetek kezelése túlságosan is ígéretes, növekvő piac ahhoz, hogy meghagyják a nonprofit társaságoknak – miért az UNICEF építse újjá az iskolákat, amikor ugyanezt megteheti a Bechtel, Amerika egyik legnagyobb mérnöki és építőipari cége? Miért helyeznénk el a Mississippi vidékéről kitelepített lakókat államilag üresen álló szociális lakásokban, amikor a Carnival Cruise

27

Evan Ratliff: Fear, Inc. Wired, 2005. december. Veronique de Rugy: Facts and Figures about Homeland Security Spending. American Enterprise Institute, 2006. december 14., www.aei.org. 29 Bryan Bender: Economists Say Cost of War Could Top $2 Trillion. Boston Globe, 2006. január 8. 30 Thomas L. Friedman: Big Mac I. New York Times, 1996. december 8. 28

31

Klein.indd 31

5/8/2013 12:57:08 PM

hajóin is elszállásolhatók?31 Miért küldenénk ENSZ-békefenntartókat Dárfúrba, amikor a biztonsági cégek, mint a Blackwater mindig nyitottak új ügyfelek kiszolgálására? A szeptember 11-e utáni nagy változás itt érzékelhető: korábban a háborúk és a katasztrófák a gazdaság egy szűk szektora számára nyújtottak lehetőségeket – vadászgépek gyártóinak, vagy olyan építőipari cégeknek, melyek képesek újjáépíteni a lebombázott hidakat. Azonban a háború elsődleges gazdasági szerepe az volt, hogy korábban elzárt piacokat nyisson meg, és a konfliktust követő békeidőben fellendülést generáljon. Mostanra azonban a háborúkat és a vészhelyzetek elhárítását olyannyira privatizálták, hogy önmagukban is hatalmas piacot jelentenek: nem is kell kivárni a háború végét a fellendüléshez – a médium maga az üzenet. E posztmodern megközelítés hatalmas előnye, hogy a hiba lehetősége lényegében kizárt. Mi sem példázza ezt jobban, mint egy piaci elemző véleménye, aki a Halliburton nevű energetikai cég kiugró negyedéves eredményét látva úgy nyilatkozott, hogy „Irak jobb, mint amire számítottunk”.32 Különös ízt ad ennek a kijelentésnek, ha tudjuk, hogy 2006 októberében, a háború legvéresebb hónapjában hangzott el, amikor 3709 iraki civil áldozatot regisztráltak.33 Mindez cseppet sem csökkentette a részvényesek lelkesedését a háború iránt, mely csak ennek a cégnek húszmilliárd dolláros árbevételt hozott.34 A fegyverkereskedelem, a magánhadseregek, a profitorientált újjáépítés és a belbiztonsági iparág felemelkedése, valamint a Bush-adminisztráció szeptember 11-ét követő sajátos sokkterápiája együttesen egy teljesen új gazdasági rendszert hívtak életre. Születésének ideje a Bush-korszakra tehető, azonban ma már kormányzatoktól függetlenül létezik, és mindaddig megtartja bebetonozott pozícióit, míg képesek nem leszünk az alapjául szolgáló, a magáncégek hatalmát 31

A Katrina hurrikán pusztítása nyomán hajléktalanná vált lakók ideiglenes elhelyezésére az amerikai kormány három hajót bérelt hat hónapra a Carnival Cruise Lines flottájából – a ford. 32 Steve Quinn: Halliburton’s 3Q Earnings Hit $611M. Associated Press, 2006. október 22. 33 Steven R. Hurst: October Deadliest Month Ever in Iraq. Associated Press, 2006. november 22. 34 James Glanz–Floyd Norris: Report Says Iraq Contractor Is Hiding Data from U.S. New York Times, 2006. október 28.

32

Klein.indd 32

5/8/2013 12:57:08 PM

mindenek fölé helyező ideológiát azonosítani, elkülöníteni és hathatósan megkérdőjelezni. A komplexumot amerikai cégek uralják, azonban lényegét tekintve globális, hiszen jelentősen hozzájárulnak a mindenütt jelen levő biztonsági kameráikról ismert brit cégek, izraeliek, akik csúcstechnológiás falak és kerítések építésében jeleskednek, vagy éppen a kanadai faipar képviselői, akik készházakat bocsátanak a hadakozók rendelkezésére a helyben előállítottak árának két-háromszorosáért. „Nem hiszem, hogy a katasztrófák utáni újjáépítésben korábban valaki is felismerte volna az ingatlankereskedelem eme új irányát”, mondta Ken Baker, egy kanadai faipari cég vezetője. „Hosszú távon ez a stratégia szerteágazó lehetőségeket tartogat.”35 A katasztrófakapitalizmus komplexuma méreteiben a kilencvenes évek „fejlődő piacaihoz” és az információtechnológiai fellendüléshez fogható. Sőt, a bennfentesek azt állítják, hogy az üzlet még a dotkom-korszakbelinél is jobban megy, és „a biztonsági buborék” magába szívta a korábban kipukkadt egyéb gazdasági buborékok után maradt romokat is. Ha mindehhez hozzávesszük a biztosítási szektor kiemelkedő profitját (a számítások szerint ez csak az USA-ban elérte a 60 milliárd dolláros rekordértéket a 2006-os évben), valamint az olajiparban realizált őrületes hasznot (mely minden krízissel csak emelkedik), könnyen elképzelhető, hogy a katasztrófakapitalizmus mentette meg a világot attól a jelentős válságtól, mely szeptember 11-e előestéjén már a küszöbön állt.36 Amikor megpróbáljuk összegezni a háborúk és a katasztrófák radikális magánosításához vezető ideológiai keresztes hadjárat történetét, újra és újra belefutunk egy komoly akadályba: ez az ideológia ugyanis egy valódi alakváltó – állandóan új neveken tűnik fel, és máshova köti saját identitását. Friedman „liberálisként” határozta meg önmagát, azonban egyesült államokbeli követői, akik a liberalizmus fogalmát a magas adókkal és a hippikkel azonosították, inkább „konzervatívnak”, „klasszikus közgazdásznak” vagy „szabadpiacban hívőnek” ne35

Wency Leung: Success Through Disaster: B.C.-Made Wood Houses Hold Great Potential for Disaster Relief. Vancouver Sun, 2006. május 15. 36 Joseph B. Treaster: Earnings for Insurers Are Soaring. New York Times, 2006. október 14.

33

Klein.indd 33

5/8/2013 12:57:08 PM

vezték magukat, később pedig a „reaganómia” (a Reagan által követett gazdaságpolitikai irányzat – a ford.) vagy a „laissez faire” politika követőiként léptek fel. A világ nagy részén ortodoxiájukat „neoliberalizmusként” ismerik, de elterjedt a „szabad kereskedelem”, vagy a még egyszerűbb „globalizáció” kifejezés is. Az a szellemi áramlat, melyet a Friedmanhoz közel álló agytrösztök – a Heritage Foundation, a Cato Institute és az American Enterprise Institute – vittek előre, csak a kilencvenes évek közepétől kezdte magát „neokonzervatívnak”nevezni. Ekkorra beérett az ideológia, mely az amerikai hadigépezet teljes potenciálját a magáncégek érdekei mögé kívánta állítani. Jóllehet minden megjelenési forma osztozik a három alapelvben – a közszféra kiiktatása, teljes szabadság biztosítása a magáncégek számára és a szociális kiadások minimálisra csökkentése –, a fenti elnevezések egyike sem fedi pontosan az eszme lényegét. Friedman úgy határozta meg elgondolását, mint ami szeretné megszabadítani a piacot az állam befolyásától, azonban a valóságban, amikor e meglehetősen purista víziót a gyakorlatba ültették át, valami minduntalan félrecsúszott. Akármelyik országban alkalmazták is a chicagói iskola elveit az elmúlt harminc évben, a végeredmény minden esetben egy, a hatalmat vasmarokkal gyakorló szövetség volt, melyet néhány óriásvállalat és a leggazdagabb politikusok osztálya kötött egymással – a két csoport között pedig elmosódó és egyre változó határ húzódott. A legbelső körök milliárdos magántőkéseit Oroszországban „oligarcháknak” hívják, Kínában ők a „kis hercegek”, Chilében a „piranhák”, az Egyesült Államokban, a Bush–Cheney kampányban pedig ők voltak a „pionírok” (akik legalább 100 000 dollárral támogatták az elnöki kampányt – a ford.). Ahelyett tehát, hogy megszabadították volna a piacot az állam hatalmától, a politikai és a gazdasági elit inkább összeolvadt, és bizonyos „szívességek” ellenében a cégek rátehették a kezüket az eddig köztulajdonban levő erőforrásokra, Oroszország olajmezőitől a kínai kollektívák földtulajdonain át az iraki, pályáztatás nélküli újjáépítési szerződésekig. A „nagy kormányzat” és a „nagy üzlet” közti határok eltörlésének rendszere nem igazán liberális, sem konzervatív vagy kapitalista – legjobban a korporatista, vagyis vállalatközpontú elnevezés illik rá (pontosabban gazdasági korporatista, de a szövegben megmaradunk ennél az egyszerűbb alaknál – a ford.). Legfontosabb jellemzője ugyanis az,

34

Klein.indd 34

5/8/2013 12:57:08 PM

hogy ahol megvalósítják, a közvagyon hatalmas részei kerülnek magánkézbe, és ezt a folyamatot gyakorta a hitelállomány felduzzadása is követi, az elképesztően gazdagok és a nyomorgók közti szakadék egyre nő, az agresszív nacionalizmus pedig utat nyit a biztonsági kiadások határtalan emelkedésének. Azok számára, akik bejutottak az így kialakuló hihetetlenül gazdag elit köreibe, nincs nagyobb haszonnal kecsegtető módszer a társadalom szervezésére. Mivel azonban a népesség túlnyomó része kívül reked ezeken a körökön, és számukra az új rendszer semmi jóval nem szolgál, a korporatista államberendezkedés hajlik arra, hogy igen alaposan megfigyelje polgárait (a kormányzat és a nagy cégek itt is szívességeket és szerződéseket váltanak), tömegesen börtönözze be az ellenállókat, egyre szűkítse a szabadságjogok körét, és gyakran – ha nem is minden esetben – éljen a kínzás eszközével.

A kínzás mint metafora A kínzás Chilétől Kínán át Irakig a kezdetektől néma kísérőként követte a globális szabadpiaci keresztes hadjáratot. Azonban a kínzás nem egyszerűen egy eszköz, mellyel a hatalom rákényszerítheti a lázongókat a gyűlölt intézkedések elfogadására – ez esetben tökéletes metaforája a sokkdoktrína mögött meghúzódó logikának. A kínzás – avagy a CIA szóhasználatával „kényszerítő kihallgatás” – speciális módszerek összessége, melyekkel a foglyokat olyan zavart és sokkos állapotba hozhatják, melyben akaratuk ellenére vallathatók. A vezérelveket két CIA-szabályzatban foglalták össze, melyek titkosítását a kilencvenes évek végén oldották fel. Itt leírják, hogy az „ellenállást tanúsító források” megtörésének módszere abban áll, hogy a foglyokat durva behatásokkal megfosztják környezetük érzékelésének és értelmezésének képességétől.37 Először az érzékeket vetik ingermegvonás alá (fejre húzott csuklyával, füldugóval, bilinccsel, teljes elszigeteléssel), majd pedig mindent eluraló stimuláns ingerekkel

37

Central Intelligence Agency: Kubark Counterintelligence Interrogation, 1963. július, 1., 101. A titkosítás alól feloldott teljes kézikönyv elérhető a www.gwu. edu/~nsarchiv címen.

35

Klein.indd 35

5/8/2013 12:57:08 PM

bombázzák a testet (stroboszkopikus fényhatással, harsogó zenével, veréssel, elektrosokkal). E „felpuhító” kezelés célja az, hogy egyfajta vihart keltsenek az agyban: a foglyok eljutnak a regresszió és a félelem egy olyan fokára, ahol már képtelenek racionálisan gondolkodni, és saját érdekeiket védelmezni. Ebben a sokkos állapotban a fogvatartottak többsége mindent megad, amit csak kihallgatója kíván – információt, beismerő vallomást, vagy éppen korábbi nézeteinek visszavonását. Az egyik CIA-kézikönyv különösen tömör és pontos magyarázatot ad: „Létezik egy – akár igen rövid – időtartam, melynek során felfüggesztődnek az életműködések – egyfajta lélektani sokk vagy bénulás áll be. Eme állapot kiváltó oka valamilyen traumatikus vagy szubtraumatikus esemény, mely szétrombolja az alany addig ismert világát, valamint saját magáról alkotott képét ebben a világban. A tapasztalt kihallgatók felismerik, amikor beáll ez az állapot, és tudják, hogy alanyuk ilyenkor a normálisnál sokkal nyitottabb a rábeszélésre és messze hajlamosabb az együttműködésre, mint akár csak közvetlenül a sokkhatás előtt volt.”38 A sokkdoktrína pontról pontra követi ezt a folyamatot, és megkísérli jóval nagyobb méretekben alkalmazni azt, amit a kínzással egyetlen alanyon végrehajtanak. A jelenség talán legnyilvánvalóbban szeptember 11-e után érvényesült, amikor milliók számára felhasadt „a számukra ismert világ” szövete, és egy mérhetetlenül zűrzavaros, regresszív időszak vette kezdetét, melyet a Bush-adminisztráció igen nagy szakértelemmel kihasznált. Pillanatok alatt a „nulladik évben” találtuk magunkat, ahol bármi, amit eddig érvényes tudásnak tartottunk a világról, „9/11 előtti gondolkodásként” egyszerűen mellőzhető volt. Az amerikaiak eredetileg sem jeleskedtek történelmük ismeretében, most azonban valóban „tiszta lappal” vághattak neki az új világnak, melyre – ahogy Mao mondta annak idején népének – „a legújabb és legcsodálatosabb szavakat írhatják”.39 Szakértők egész hada bukkant elő az ismeretlenség homályából, készen arra, hogy ők írják ezeket az új és csodálatos szavakat a poszttraumatikus tudat friss lapjaira: 38

Uo. 66. Mao Tse-Tung: Introducing a Cooperative. Peking Review 1 (1958. június 10.): 6. 39

36

Klein.indd 36

5/8/2013 12:57:08 PM

„civilizációk konfliktusa”, „a gonosz tengelye”, „iszlamofasizmus” és „belbiztonság” – hogy csak néhányat említsünk közülük. Miközben a közbeszéd a gyilkos kulturális összecsapás körülményeit boncolgatta, a Bush-kormányzat képes volt megvalósítani egy nagyra törő tervet, melyről szeptember 11-e előtt legfeljebb csak álmodozhatott: privatizálta a külhoni háborúkat, otthon pedig kiépített egy magántőkén alapuló belbiztonsági iparágat. Így működik tehát a sokkdoktrína: az eredeti katasztrófa – legyen az államcsíny, terrortámadás, piaci összeomlás, háború, szökőár vagy hurrikán – a teljes népességet egyfajta kollektív sokk állapotába taszítja. A záporozó bombák, a terror újabb és újabb megnyilvánulásai, vagy éppen az otthonainkat fenyegető orkánerejű szél egész társadalmak ellenállását képes felpuhítani valahogy úgy, ahogy a harsogó zene és az ütlegelések teszik meg hatásukat a foglyok esetében. Ahogy a rettegésben tartott fogoly kiadja társai nevét, és visszavonja nézeteit, úgy a sokk állapotába kerülő társadalmak is gyakran feladnak bizonyos értékeket, melyeket egyébként kérlelhetetlenül védelmeznének. Jamar Perry és kitelepített társai így fel kellett adják önkormányzati lakásaikat és a városi közoktatást. Srí Lankán, a szökőár pusztítása után a halászoknak át kellett engedniük értékes tengerparti területeiket a szállodaépítő cégeknek. Az irakiaknak, ha minden a tervek szerint megy, a sokk és rémület nyomán fel kellett volna adniuk az olajtartalékaik feletti ellenőrzést, állami cégeiket és függetlenségüket, átengedve országukat az amerikai katonai támaszpontoknak és a zöld zónáknak.

A nagy hazugság A Milton Friedmant méltató kimerítő gyászbeszédekben kevés szó esett arról, milyen nagy szerepet játszottak a válságok és a sokk az elhunyt közgazdász világnézetének előretörésében. Halála inkább újabb alkalmat adott arra, hogy méltatói ismét a szájunkba rágják annak hivatalos történetét, miként vált a nevéhez köthető radikális kapitalizmus a világ legtávolabbi sarkaiban is kormányzati ortodoxiává. Mindez azonban nem egyéb, mint a történelem tündérmesévé szelídített változata, melyben a valóságról lehántják mindazt az erőszakot és kényszert, ami e gazdasági keresztes hadjárat lényegi velejárója.

37

Klein.indd 37

5/8/2013 12:57:08 PM

Így született meg az elmúlt három évtized legsikeresebb állami szintű marketingátverése, melyet a következőkben vázolunk fel. A történet szerint Friedman az elméletek csataterén vívott békés küzdelmet mindazokkal, akik úgy vélték, hogy az államnak kötelessége beavatkoznia a piac működésébe, tompítandó az ott zajló folyamatok élét. Úgy vélte, hogy a történelem kereke akkor siklott ki, amikor a politikusok elkezdtek hallgatni a New Deal és a modern jóléti állam szellemi atyja, John Maynard Keynes tanácsaira.40 Az 1929es piaci összeomlás mindent elsöprő egyetértést szült a tekintetben, hogy a laissez faire gazdaságpolitika kudarcot vallott, és a kormányzatoknak be kell avatkozniuk a piaci folyamatokba a vagyon újrafelosztása és a cégek megregulázása érdekében. A piaci szabadság eme száműzetése idején, amikor a kommunizmus igába hajtotta a Keletet, a Nyugat a jóléti állam mámorában élt, a posztkoloniális Délen pedig megvetette a lábát a gazdasági nacionalizmus, Friedman és mentora, Friedrich Hayek türelmesen óvta a tiszta kapitalizmus pislákoló lángocskáját, melyet nem érintett a keynesi gazdaságpolitikusok egyetlen próbálkozása sem, akik a vagyon újraelosztása révén egy igazságosabb társadalom megteremtésén munkálkodtak. „Véleményem szerint a legnagyobb hiba azt hinni”, írta Friedman egy levelében Pinochetnek 1975-ben, „hogy lehet jót tenni mások pénzén”.41 Kevesen figyeltek oda rá – a legtöbben amellett voltak, hogy a kormányzat képes jót tenni, és ezt meg is kell próbálnia. Friedmant a Time egy 1969-es cikkében lekicsinylően „bosszantó figurának vagy kártevőnek” bélyegezték, és az idő tájt csak egy igen szűk kör látta meg benne a prófétát.42 Végül, miután évtizedeket volt kénytelen eltölteni ebben a szellemi vadonban, eljöttek a nyolcvanas évek, melyek Margaret Thatcher (aki Friedmant „intellektuális szabadságharcosnak” nevezte) és Ronald Reagan (akit egyik elnöki kampánykörútján Friedman szellemi alapvetése, a Kapitalizmus és szabadság egy példányával a kezében

40 41 42

Friedman–Friedman: Two Lucky People, 594. Uo. The Rising Risk of Recession. Time, 1969. december 19.

38

Klein.indd 38

5/8/2013 12:57:08 PM

láttak) korszakát hozták.43 Végre felbukkantak hát azok a politikai vezetők, akik elegendően bátornak bizonyultak ahhoz, hogy a korlátlan szabadpiac ideálját gyakorlatban is megvalósítsák. A hivatalos történet szerint, miután Reagan és Thatcher békés és demokratikus körülmények között felszabadították piacaikat, az elkövetkező szabadság és jólét olyannyira nyilvánvaló vonzerővel bírt, hogy amikor a diktatúrák sorra elbuktak, a tömegek a Big Mac mellé a reaganómia gazdaságpolitikáját is követelték maguknak. Amikor végül a Szovjetunió is összeomlott, a „gonosz birodalmának” lakói alig várták, hogy csatlakozzanak a friedmani forradalomhoz – hasonlóan tettek a kommunistából kapitalistává vedlett kínaiak is. Mindez azt jelentette, hogy immár semmi nem állt egy valódi, globális szabadpiac útjában, melyben a felszabadított vállalatok nemcsak saját országukban munkálkodhatnak korlátozás nélkül, de gond nélkül átléphetik a határokat, mindenütt a jólét áldásait szórva. Megszületett egy hallgatólagos kettős megállapodás arról, hogy miként kell a társadalmakat működtetni – eszerint Friedman szabályainak megfelelően kell megválasztani a politikai vezetőket, és egyúttal ezek mentén működtetni a gazdaságot. Francis Fukuyama megfogalmazásában ez volt „a történelem vége” – „az emberiség ideológiai fejlődésének végpontja”.44 Amikor Friedman meghalt, a Fortune magazin azt írta róla, hogy „vele érkezett a történelem áradata”, az Egyesült Államok Kongresszusa elfogadott egy határozatot, mely szerint Friedman „egyike volt a szabadság legjelentősebb védelmezőinek a világban, nemcsak gazdasági, de minden egyéb értelemben is”, Kalifornia kormányzója, Arnold Schwarzenegger pedig 2007. január 29-ét Milton Friedman Nappá nyilvánította, és számos kis- és nagyváros is követte a példáját. A Wall Street Journal szalagcímében „Szabadságemberként” aposztrofálták, ami mindennél jobban összefoglalja e narratíva lényegét.45 43 George Jones: Thatcher Praises Friedman, Her Freedom Fighter. Daily Telegraph (London), 2006. november 17.; Friedman–Friedman: Two Lucky People, 388–389. 44 Francis Fukuyama: The End of History? The National Interest, 1989. nyár. 45 Justin Fox: The Curious Capitalist. Fortune, 2006. november 16.; House of Representatives, 109th Congress, 2nd Session, H. Res. 1089: Honoring the Life of Milton Friedman, 2006. december 6.; Jon Ortiz: State to Honor Friedman. Sacramento Bee, 2007. január 24.; Thomas Sowell: Freedom Man. Wall Street Journal, 2006. november 18.

39

Klein.indd 39

5/8/2013 12:57:08 PM

E könyv pellengérre állítja a hivatalos történet központi és leginkább felmagasztalt állítását, miszerint a deregulált kapitalizmus a szabadságban született, és a korlátok nélküli szabadpiac kéz a kézben jár a demokráciával. Ezzel szemben láthatjuk majd, hogy e fundamentalista kapitalizmus világrajövetelénél a kényszerítés legdurvább formái voltak jelen, melyeket egyaránt alkalmaztak a társadalmon mint közösségen és emberi testek megszámlálhatatlan sokaságán. Korunk szabadpiacának története – melyet leginkább a korporatizmus felemelkedéseként írhatunk le – valójában sokkról sokkra halad. A tétek magasra kúsztak. A korporatisták szövetsége immár a végső határokat ostromolja: az arab világ zárt olajpiacait és a nyugati gazdaságok olyan szektorait, melyeket már régóta óvnak a haszonelvű befektetőktől – mint a katasztrófavédelem vagy a hadseregek fejlesztése. Mivel még nyomokban sem látszik a közmegegyezés keresésének igénye eme alapvető szolgáltatások privatizálásában, a célok eléréséhez egyre fokozódó erőszakhullám és egyre hatalmasabb katasztrófák szükségeltetnek. Ugyanakkor, mivel a sokk és a válság szerepét ilyen tökéllyel eliminálták a szabadpiac felemelkedésének hivatalos történetéből, az Irakban és New Orleansban alkalmazott szélsőséges megoldásokat a legtöbben a Bush-adminisztráció különös hozzá nem értése és haveri alapon folytatott politikája számlájára írják. Eközben a helyzet valójában az, hogy a Bush-kormányzat tettei mindössze egy ötven éve folyó, a piac teljes felszabadítását célzó kampány hihetetlenül erőszakos és igen kreatív végkifejletét jelentették. Amikor eszméket teszünk felelőssé a híveik által elkövetett bűnökért, igencsak körültekintően kell eljárnunk. Túlontúl könnyű egy nekünk nem tetsző ideológiára azt mondanunk, hogy nemcsak téves, de zsarnoki, fasiszta és népek kiirtására született. Ugyanakkor igaz az is, hogy bizonyos gondolatok veszélyt jelentenek a társadalomra, és ezt fontos nyilvánvalóvá tennünk. Ezek olyan zárt, fundamentalista doktrínák, melyek képtelenek együtt élni egyéb hitrendszerekkel – követőik irtóznak a sokszínűségtől, és szabad kezet akarnak kapni tökéletes rendszerük megvalósításához. Ahhoz, hogy víziójuk valósággá váljon, előbb le kell rombolni a világot a jelenlegi formájában. Az ilyen elgondolások, melyek az árvizek és tűzvészek biblikus ősképeiből táplálkoznak, elkerülhetetlenül az erőszakhoz vezetnek. Veszé-

40

Klein.indd 40

5/8/2013 12:57:08 PM

lyesek hát mindazon ideológiák, melyek e lehetetlen, csak valamiféle kataklizma révén elérhető „tiszta lapra” áhítoznak. Jobbára a szélsőségesen vallásos, illetve a rasszista alapú eszmerendszerek lépnek fel népek és kultúrák eltörlésének igényével, hogy megvalósítsák „tiszta” világképüket. Azonban a Szovjetunió összeomlása után a közvélemény hirtelen ráébredt, micsoda szörnyű bűnöket követtek el a kommunizmus nevében. A szovjet adattárak megnyíltak, és a kutatók összeszámolhatták, hány embert küldött halálba a rendszer mesterségesen keltett éhínség, munkatáborok vagy éppen merényletek révén. Az új fejlemények nyomán fellángolt a vita arról, hogy az atrocitások mekkora része eredhetett magából az ideológiából, és mennyi írható az eredeti eszme olyan torzulásainak számlájára, melyek Sztálin, Ceauşescu, Mao vagy Pol Pot kommunista rendszerét jellemezték. „[…] a valóságos kommunizmus hozta működésbe a módszeres elnyomást, úgyannyira, hogy tébolyult pillanataiban kormányzati módszerré emelte a rémuralmat”, írja Stéphane Courtois, a nagy vitákat kiváltó A kommunizmus fekete könyve társszerzője, „azért vajon ártatlan-e az ideológia?”46 Természetesen nem. Persze – egyesek elhamarkodott megállapításai ellenére – mindebből nem következik, hogy a kommunizmus önmagában egy népirtásra buzdító ideológia lenne, azonban azt sem tagadhatjuk, hogy a kommunista ideológia egy doktriner, autoriter és a pluralizmussal szemben ellenséges változata volt az, amely egyenesen vezetett Sztálin tisztogatásaihoz és Mao átnevelő táboraihoz. Az autoriter kommunizmus eszméjét mindörökre megmérgezték ezek a való világbeli megnyilvánulások, és ez jól is van így. De mit mondhatunk mindennek fényében napjaink keresztes hadjáratáról, mely a piacok felszabadításáért folyik? A vállalkozásbarát kormányzatok helyzetbe hozásáért és hatalmon tartásáért végrehajtott államcsínyeket, háborúkat és mészárlásokat sosem kezelték kapitalista bűnökként, inkább diktátorok túlkapásaiként, vagy éppen a hidegháború, illetve napjainkban a terror elleni küzdelem durvább fellángolásaiként aposztrofálják őket. Amikor a korporatista gazdasági modell legszívósabb ellenzőit szisztematikusan eltávolítják – le46 Stéphane Courtois et al.: A kommunizmus fekete könyve: Bűntény, terror, megtorlás. Budapest: Nagyvilág Kiadó, 2000, 5.

41

Klein.indd 41

5/8/2013 12:57:08 PM

gyen szó a hetvenes évek Argentínájáról vagy napjaink Irakjáról –, ezt minden esetben a kommunizmus vagy a terrorizmus ellen viselt piszkos háború részeként értelmezik, sosem a tiszta kapitalizmus előretöréséért folytatott harcként. Nem állítom, hogy a piaci rendszerek minden formája magában hordozza az erőszak igényét. Kétségkívül lehetséges olyan piacgazdaságot is kiépíteni, melynek léte nem követel meg ilyen brutalitást és ideológiai tisztaságot. A fogyasztási javak szabadpiaca békésen együtt élhet az ingyenes közegészségüggyel, a közoktatási rendszerrel, továbbá egyáltalán nem zavarja, ha a gazdaság komoly szektorai – mint például egy nemzeti olajtársaság – állami kezekben maradnak. Hasonlóképpen megkövetelhető a cégektől, hogy tisztességes béreket fizessenek dolgozóiknak, valamint tiszteletben tartsák utóbbiak jogát szakszervezetek alakítására, a kormányzatok pedig bátran megadóztathatják a vagyonosokat, hogy némiképp tompítsák a kirívó egyenlőtlenségeket, melyek oly jellemzőek a korporatista államokban. Van más út is, mint a piaci fundamentalizmus. Keynes a nagy gazdasági világválságot követően éppen egy ilyen kevert, szabályozott gazdaságpolitikára tett javaslatot, ami komoly társadalompolitikai forradalmat hozott – ennek volt köszönhető Amerikában a New Deal, és a hozzá hasonló átalakulások más országokban. Pontosan ez volt a kompromisszumok, fékek és ellensúlyok ama rendszere, melyet Friedman ellenforradalma országról országra szisztematikusan felszámolni készült. E fénytörésben tekintve a chicagói iskola kapitalizmusértelmezése és a veszélyes ideológiák között már felfedezhetünk egy erős kapcsot: mindegyikük valamiféle elérhetetlen tisztaságra vágyik, egy tiszta lapra, melyre egy újratervezett modelltársadalom körvonalait rajzolhatják fel. Éppen a teremtés eme isteni hatalma utáni vágyakozás az, ami a szabadpiaci ideológusokat olyannyira vonzza a válságokhoz és a katasztrófákhoz. Az apokalipszis nélküli valóság egyszerűen nem képes befogadni ambícióikat. Friedman ellenforradalmát harmincöt éven keresztül az a fajta szabadság és megannyi kínálkozó lehetőség mozgatta, melyek csak kataklizmatikus változásokban jelennek meg, egyszerűen elsöpörve az útból az embert, makacs szokásaival és szűnni nem akaró követeléseivel egyetemben – a történelem olyan pillanataiban, ahol a demokrácia fenntartása gyakorlatilag lehetetlenségnek tűnik.

42

Klein.indd 42

5/8/2013 12:57:08 PM

A sokkdoktrína híveinek meggyőződése, hogy csak jelentős törések – legyen szó árvízről, háborúról vagy terrortámadásról – képesek létrehozni azt a hatalmas, üres vásznat, amire úgy vágyakoznak. Az átalakítás mesterei ezekben a képlékeny időszakokban – amikor a társadalom tagjai lelkileg és fizikailag egyaránt elvesztik lábuk alól a talajt – látnak igazán munkához, hogy átalakítsák ismert világunkat.

43

Klein.indd 43

5/8/2013 12:57:08 PM

TIZENHATODIK FEJEZET

Eltörölni Irakot A közel-keleti modell keresése Az introvertált skizofrén vagy búskomor beteg egy fallal körbevett városhoz hasonlítható, mely bezárta kapuit, és megtagadja az érintkezést a külvilággal. […] Lyukat ütünk a falon, és a világgal való kapcsolat újra létrejön. Sajnálatos módon azonban nem vagyunk képesek szabályozni az ostrom által okozott pusztítást. Andrew M. Wyllie, brit pszichiáter az elektrosokk-terápiáról, 19401 A szeptember 11-e utáni világban úgy gondoltam, hogy az erőszak körültekintő alkalmazása terápiás hatással bírhat. Richard Cohen, a Washington Post kolumnistája arról, hogy miért támogatta az iraki megszállást2

2004 márciusa volt. Még három órája sem tartózkodtam Bagdadban, és a dolgok máris meglehetősen rosszul alakultak. Először is, a kocsink nem jelent meg a repülőtérnél, így fotós kollégámmal, Andrew Sternnel stoppolnunk kellett az út mentén, melyet baljóslatúan „a világ legveszélyesebb útszakaszának” neveztek. Amikor végül megérkeztünk szállodánkba a nyüzsgő Karada negyedben, Michael Birmingham ír békeaktivista fogadott, aki már az invázót megelőzően Bagdadba költözött. Megkérdeztem, hogy be tudna-e mutatni néhány irakinak, akiknek fenntartásaik vannak gazdaságuk privatizálásával szemben. „Senki sem törődik itt a privatizációval”, válaszolta Michael. „Egyvalami számít: a túlélés.” Ezután indulatoktól sem mentes vitába bonyolódtunk arról, hogy mennyire etikus egy háborús zónában politikai célokat kitűzni. Michael nem azt mondta, hogy az irakiak támogatnák a privatizációs terveket – mindössze arról beszélt, hogy a legtöbbjüknek ennél sokkal 1

Andrew M. Wyllie: Convulsion Therapy of the Psychoses. Journal of Mental Science 86 (1940. március): 248. 2 Richard Cohen: The Lingo of Vietnam. Washington Post, 2006. november 21.

477

Klein.indd 477

5/8/2013 12:57:26 PM

húsbavágóbb problémákkal kell szembesülniük. Őket inkább a mecsetjeikben olykor felrobbanó bombák aggasztották, vagy éppen az, hogy megtalálják unokatestvérüket, akinek az amerikaiak által működtetett Abu Ghraib börtönben veszett nyoma. Az járt a fejükben, hogyan szerezzenek ivó- és fürdővizet másnapra, nem pedig az, hogy vajon egy külföldi cég a következő évben privatizálja-e majd vízellátó rendszerüket, hogy ezentúl csak tőle vásárolhassanak. A kívülálló feladata tehát Michael szerint az volt, hogy megpróbálja dokumentálni a háború és a megszállás valóságát, nem pedig az, hogy eldöntse, milyen prioritásokat kövessenek az irakiak. Próbáltam legjobb képességeim szerint védekezni, rámutatva arra, hogy az ország kiárusítása a Bechtel és az ExxonMobil számára nem igazán tartozott az általam vágyott jövőképek közé – jóllehet a folyamat, melyet a Fehér Ház főmegbízottja, L. Paul Bremer III irányított, akkor még gyerekcipőben járt. Hónapokon át tudósítottam azokról az olykor szürreális körülmények között megtartott találkozókról, melyek során hotelek báltermeiben árusították ki Irak nemzeti vagyonát. Ahol a testpáncél-ügynökök leszaggatott végtagokról szóló rémtörténetekkel borzasztották el az üzletembereket, miközben az Egyesült Államok kereskedelmi hivatalnokai biztosítottak mindenkit arról, hogy a dolog korántsem olyan vészes, ahogy a tévéképernyőkön látható. „Akkor érdemes befektetni, amikor a föld még nem szívta be a vért”, közölte velem teljes komolysággal egy küldött a Washingtonban megtartott Irak Újjáépítése 2 nevet viselő konferencián. Nos, őszintén szólva nem is meglepő, hogy nehéz volt Bagdadban olyanokra akadni, akiket érdekeltek volna a gazdasági témák. Az invázió kitervelői ugyanis a sokkdoktrína elkötelezett hívei voltak. Pontosan tudták, hogy amíg az irakiakat ellepik a napi túlélés feladatai, az országot lopva kiárusíthatják, és az eredményt végül kész tényként közölhetik. Az újságírók és aktivisták pedig, úgy tűnt, minden erejüket a látványos fizikai támadásukra kellett összpontosítsák, így jobbára tudomást sem vettek arról, hogy azok a szereplők, akik a legtöbbet nyertek a helyzeten, meg sem jelentek a harcmezőn. Márpedig Irak igen jelentős nyereséggel kecsegtetett. Nemcsak arról volt szó, hogy itt terül el a világ harmadik legnagyobb biztos olajmezője, de a térség egyúttal egyike volt az ellenállás utolsó bástyáinak Friedman korlátozásoktól mentes kapitalizmusának globális piacával szemben.

478

Klein.indd 478

5/8/2013 12:57:26 PM

Miután meghódította Latin-Amerikát, Afrikát, Kelet-Európát és Ázsiát, az arab világ jelentette a végső határvidéket. Miközben Michael és én folytattuk a vitát, Andrew kiment az erkélyre, hogy elszívjon egy cigarettát. Ahogy kinyitotta az üvegajtót, egyszerre valami mintha kiszívta volna a levegőt a szobából. Kint feltűnt egy lávaszerű, mélyvörösen izzó, fekete foltokkal tarkított tűzgömb. Felkaptuk a cipőnket, és lerohantunk a lépcsőn öt emeletet. Az előcsarnokot beterítették az üvegszilánkok. Egy saroknyira a Mount Lebanon Hotel romokban állt egy szomszédos házzal egyetemben – egy ötszáz kilós bomba pusztította el. Ez volt a legkomolyabb ilyen támadás a háború vége óta. Andrew fényképezőgépével a romok felé rohant, és én is követtem, bár a józan eszem tiltakozott ellene. Mindössze három Bagdadban töltött óra után megszegtem az egyetlen, saját magam számára kitűzött szabályt: nem futok bombák után. Amikor visszatértünk a szállodába, a független tudósítók és a civil szervezetek aktivistái arakot iszogattak, és próbálták lecsillapítani az adrenalin hatását. Vigyorogva üdvözöltek: „Isten hozta Bagdadban!” Rápillantottam Michaelre, és mindketten csendben nyugtáztuk, hogy ő győzött a vitában. Az utolsó szót maga a háború adta: „A bombák, nem pedig az újságírók határozzák itt meg a menetrendet.” És valóban. A bombák nemcsak az oxigént szívják be tűzörvényükbe, hanem mindent maguknak követelnek: a figyelmünket, az együttérzésünket, a felháborodásunkat. Aznap éjjel eszembe jutott Claudia Acuña, a rendkívüli újságíró, akivel két éve Buenos Airesben találkoztam, és akitől megkaptam Rodolfo Walsh „Nyílt levél egy írótól a katonai juntához” című írásának egy példányát. Ő figyelmeztetett arra, hogy a szélsőséges erőszak képes megakadályozni, hogy lássuk az általa kiszolgált érdekeket. Bizonyos értelemben ez történt a háborúellenes mozgalommal is. A háború okaira adott magyarázataink ritkán mutattak túl olyan egyszavas válaszokon, mint az olaj, Izrael vagy a Halliburton. Legtöbbünk azért állt ki a háborúval szemben, mert az egy magát királynak képzelő elnök ostoba akciója volt, amit brit cimborája támogatott, hogy a történelem nyertes oldalára kerüljön. Az a gondolat nem sokakat fogott meg, miszerint a háború megindítása racionális politikai döntés volt, és az invázió kitervelői azért engedték szabadjára az erőszak tombolását, mert békés úton képtelenek voltak megnyitni a Közel-Kelet zárt

479

Klein.indd 479

5/8/2013 12:57:26 PM

gazdaságait, és a terror mértéke éppen arányos volt azzal a nyereséggel, ami itt kockán forgott. Az iraki inváziót a tömegpusztító fegyverek miatti félelemmel tudták eladni a közvéleménynek, mivel, ahogy Paul Wolfowitz kifejtette, ez „volt az egyetlen olyan kérdés, melyben mindenki egyetértett” – vagyis megtalálták a kifogások közös nevezőjét.3 A háború intellektuálisabb támogatói egy kifinomultabb okot kanyarítottak az akció mögé, mely a „modellelmélet” néven vált ismertté. A teóriát előtérbe helyező megmondóemberek, akik közül sokakat a neokonzervatívok táborához sorolnak, rámutattak, hogy a terrorizmus számos ponton kötődik az arab és muszlim világhoz. A szeptember 11-ei gépeltérítők Szaúd-Arábiából, Egyiptomból, az Egyesült Arab Emírségekből és Libanonból érkeztek; Irán támogatta a Hezbollahot; Szíria otthont adott a Hamász vezetőségének; Irak pénzt küldött palesztin öngyilkos merénylők családjainak. A háború eme szószólóinak – akik összemosták az Egyesült Államok és az Izrael elleni támadásokat, mintha csak ugyanarról a dologról lenne szó – mindez elegendő volt ahhoz, hogy az egész régiót a terrorizmus melegágyának bélyegezzék. De vajon mi jellemzi a világ ezen részét, mely terrorizmust szül? – tették fel a kérdést. Mivel ideológiailag túlzottan elvakultak voltak ahhoz, hogy az Egyesült Államok és Izrael politikájában keressék az okokat, nem is beszélve a provokációkról, valahol egész máshol találták meg a magyarázatot: a régió szabadpiaci demokrácia terén mutatott hiányosságaiban.4 3 Deputy Secretary Wolfowitz Interview with Sam Tannenhaus, Vanity Fair, hírátirat, 2003. május 9., www.defenselink.mil. 4 A szabadpiaci átalakulás hulláma több okból is elkerülte ezt a régiót. A leggazdagabb országok – Kuvait, Szaúd-Arábia és az Emirátusok –, melyeket valósággal ellepett az olajból származó pénz, képesek voltak elkerülni az adósságcsapdát és így az IMF kényszerű partnerségét (Szaúd-Arábia gazdaságának például 84 százaléka állami kézben volt). Iraknak komoly adósságai voltak, melyeket az Iránnal folytatott háború során halmozott fel, azonban épp a globalizáció időszakának kezdetén ért véget az első öbölháború, és Irakot karanténba zárták a gazdasági szankciók: nemhogy „szabad keresedelem” nem volt, de gyakorlatilag a legális kereskedelem minden formája szünetelt. 2007 Index of Economic Freedom, Washington, DC: Heritage Foundation and The Wall Street Journal, 2007, 326., www.heritage.org.

480

Klein.indd 480

5/8/2013 12:57:27 PM

Miután a teljes arab világot nem lehetett egyszerre meghódítani, szükség volt egy országra, mely katalizátorként szolgálhat. A terv az volt, hogy Amerika megtámadja ezt az országot, és amint az elmélet legfontosabb médiapropagátora, Thomas Friedman előrevetítette, „egy eltérő modellt” készítenek belőle „az arab–muszlim világ szívében”, mely később az egész régióban elindíthatja a demokratikus/ neoliberális átalakulás hullámait. Joshua Muravchik, az American Enterprise Institute elemzője egy, „az iszlám világon átsöprő szökőárról” beszélt, „Teheránban és Bagdadban”, míg az őskonzervatív Michael Leeden, a Bush-adminisztráció tanácsadója egy, „a világ átformálásáért folyó háborút” látott a horizonton.5 Ezen elmélet belső logikája azt sugallta, hogy a terrorellenes küzdelem, a kapitalizmus frontvonalának előretolása és a szabad választások egy csomagban érkeznek. A Közel-Keletet „megtisztítják a terroristáktól”, és egy hatalmas szabad kereskedelmi zóna jön létre, végül pedig az egészet utólagos választásokkal bebetonozzák – három az egyben. George W. Bush később ezt a menetrendet egyetlen rövid jelszóba tömörítette, mely így szólt: „szabadságot vinni egy meggyö5 Thomas L. Friedman: The Long Bomb. New York Times, 2003. március 2.; Joshua Muravchik: Democracy’s Quiet Victory. New York Times, 2002. augusztus 19.; Robert Dreyfuss: Just the Beginning. American Prospect, 2003. április 1. A valóságtól meglehetősen elrugaszkodottnak tűnhet az az elgondolás, hogy ha egy ország nem hajlandó csatlakozni a washingtoni konszenzushoz, az már elegendő lehet a lerohanásához, noha ilyesmire is akadt már példa. Amikor a NATO 1999-ben bombázta Belgrádot, a hivatalos indoklás Slobodan Milošević emberijog-sértéseiről szólt, melyek megdöbbentették a világot. Azonban évekkel a koszovói háború után, egy kevéssé ismert nyilatkozatában Scott Talbott, a Clintonkormány külügyminiszter-helyettese és az amerikai tárgyalóküldöttség vezetője egy jóval kevésbé idealista magyarázatot adott a történtekre. „Miközben a régió nemzetei arra törekedtek, hogy megreformálják gazdaságaikat, csillapítsák az etnikai feszültségeket és szélesítsék a civil társadalmat, Belgrád, úgy tűnik, abban lelte örömét, hogy szembemenjen ezekkel a trendekkel. Nem meglepő hát, hogy a NATO és Jugoszlávia hamar összeütközésbe került. A NATO beavatkozását leginkább Jugoszlávia szélesebb körű politikai és gazdasági trendekkel szembeni ellenállása váltotta ki – nem pedig a koszovói albánok helyzete.” E megdöbbentő magyarázat egy 2005-ben megjelent, Collision Course: NATO, Russia, and Kosovo című könyvben látott napvilágot, melyet Talbott korábbi kommunikációs igazgatója, John Norris írt. John Norris: Collision Course: NATO, Russia, and Kosovo. Westport, CT: Praeger, 2005, xxii–xxiii.

481

Klein.indd 481

5/8/2013 12:57:27 PM

tört térségbe” – amit sokan a demokrácia melletti megható kiállásként értelmeztek.6 Azonban mint mindig, most is egy másfajta szabadságról volt szó. Az elmélet középpontjában az a szabadság állt, amiben Chile részesült a hetvenes, Oroszország pedig a kilencvenes években: a nyugati multinacionális cégek szabadsága, hogy lerabolják az országok frissen privatizált javait. Mindezt az elnök nyilvánvalóvá is tette mindössze nyolc nappal azután, hogy bejelentette a nagyobb iraki hadműveletek befejezését. Ígéretet tett „egy amerikai–közel-keleti szabad kereskedelmi terület kialakítására egy évtizeden belül”.7 A projekt élére Dick Cheney szovjet sokkterápiás kalandban megedződött Liz nevű lánya került. Amikor szeptember 11-e után először felmerült az elgondolás, hogy Amerika megszállhatna egy arab országot, és mintaállammá alakíthatná a térségben, számos lehetséges jelölt felmerült – így szóba került Irak, Szíria, Egyiptom, valamint Michael Ledeen kedvence, Irán. Mindazonáltal, Irak mellett számos igen fajsúlyos érv szólt. Ott voltak hatalmas olajmezői, és Szaúd-Arábia érezhető elhidegülésével jó központi helyet kínált az amerikai katonai bázisoknak a térségben. Ráadásul Szaddámot, aki vegyi fegyvereket fordított saját népe ellen, könnyedén közutálat tárgyává tehették. És volt itt még egy tényező, melyről gyakorta elfelejtkeztek: Irak már ismerős volt az amerikaiak számára. Az 1991-es öbölháború volt az Egyesült Államok utolsó kiterjedt szárazföldi offenzívája, melyben több százezer katona vett részt. Az azóta eltelt tizenkét évben pedig a Pentagon számos műhelymunka, kiképzés és kifinomult harci játék alapjául használta az ott tapasztaltakat. Az utólagos elméletek közé tartozott az a cikk is, mely megragadta Donald Rumsfeld fantáziáját, és mely a Shock and Awe: Achieving Rapid Dominance címet viselte. Az írás, mely 1996-ban az amerikai Nemzetvédelmi Egyetem független stratégáinak tollából született, általános katonai doktrínaként határozta meg magát, azonban jobbára az öbölháború újrajátszását tűzte ki célul. Vezető szerzője, a haditen6

George W. Bush, President Discusses Education, Entrepreneurship & Home Ownership at Indiana Black Expo, Indianapolis, Indiana, 2005. július 14. 7 Edwin Chen–Maura Reynolds: Bush Seeks U.S.–Mideast Trade Zone to Bring Peace, Prosperity to Region. Los Angeles Times, 2003. május 10.

482

Klein.indd 482

5/8/2013 12:57:27 PM

gerészet nyugalmazott parancsnoka, Harlan Ullman kifejtette, hogy a projekt akkor indult útjára, amikor az 1991-es invázió légicsapásának vezetőjét, Chuck Horner tábornokot megkérdezték arról, mi aggasztotta leginkább, amikor Szaddám Huszeinnel harcolt. Válaszában úgy fogalmazott, hogy nem tudta, hova „döfje a tűt”, hogy az iraki hadsereg összeomoljon. „A Shock and Awe”, írja Ullman (neki köszönhetjük ezt a kifejezést) „e kérdés megválaszolására született meg: Ha újra lefolytathatnánk a Sivatagi Vihar hadműveletet, hogyan győzhetnénk fele annyi, vagy még rövidebb idő alatt és sokkal kisebb létszámú katonai erővel? […] A siker titka, hogy megtaláljuk, milyen pontokon döfjük be Horner tűit – a pontokat, melyeket megcélozva az ellenség azonnal összeomlik.”8 A szerzők osztották azt a meggyőződést, hogy jelenleg sokkal jobb helyzetben lennének a „behatolási pontok” megtalálásában, köszönhetően az új műholdas technológiáknak, valamint a precíziós fegyverkezésben tapasztalható áttöréseknek, melyek segítenek a „tűket” soha nem látott pontossággal az ellenfél testébe döfni. Iraknak azonban volt még egy előnye. Míg az Egyesült Államok hadvezetése arról fantáziált, hogy újra lejátssza a Sivatagi Vihart egy olyan technológiai ugrás után, mely egy kommentátor megfogalmazásában „az Atari és a Playstation közti különbséghez” volt mérhető, Irak katonai ereje folyamatosan hanyatlott, hiszen egyrészről megtépázták a szankciók, no és ott volt az ENSZ fegyverzetellenőrzési programja, mely gyakorlatilag mindent ízekre szedett.9 Mindez azt jelentette, hogy Iránnal vagy Szíriával összevetve Irakban mutatkozott a legnagyobb esély egy nyertes háborúra. Thomas Friedman nem titkolta, mire is gondolt, amikor Irakot a modell szerepére javasolta. „Nem nemzetépítést végzünk Irakban. Amit teszünk, az nemzetteremtés”, írta. Mintha egy, a nulláról felépített hatalmas, olajban gazdag arab nemzet létrehozásának gondolata természetes, sőt „nemes” gondolat lenne a huszonegyedik században.10 Friedman azok népes társaságához tartozik, akik korábban 8

Harlan Ullman: ‘Shock and Awe’ Misunderstood. USA Today, 2003. ápri-

lis 8. 9

Peter Johnson: Media’s War Footing Looks Solid. USA Today, 2003. február 17. 10 Thomas L. Friedman: What Were They Thinking? New York Times, 2005. október 7.

483

Klein.indd 483

5/8/2013 12:57:27 PM

támogatták a háborút, azóta azonban arra hivatkoznak, hogy nem láthatták előre a megszállást követő szörnyű vérontást. Nos, nehéz elképzelni, hogyan lehettek ilyen vakok. Irak ugyanis nem egy üres terület volt a térképen, hanem egy ősidőktől létező kultúra, büszke antiimperialista kiállással, erős arab nacionalista érzésekkel, mélyen hívő polgárokkal és olyan felnőtt populációval, melynek nagy része kapott katonai kiképzést. Ha a „nemzetteremtés” valóban megtörténik Irakban, vajon mi lesz a sorsa annak a népnek, mely már eleve ott volt? A ki nem mondott feltételezés a kezdetektől az volt, hogy ennek a népnek el kell tűnnie, helyet adva a grandiózus kísérletnek. Ez pedig egy olyan elgondolás, melyet a legmélyéig áthat a gyarmatosítók arroganciája. Harminc évvel korábban, amikor a chicagói iskola ellenforradalma először lépett ki a tankönyvek lapjairól a való világba, szintén nemzetek eltörlésére és újak létrehozására törekedett. Chilét 1973-ban egy lázongó kontinens elé akarták példaként állítani, ami évekig sikerült is. Ugyanerre tettek kísérletet 2003-ban Irakban. A chicagói iskola elveit a hetvenes években gyakorlatba helyező brutális rezsimek pontosan megértették, hogy ha helyet akarnak csinálni idealizált új nemzeteiknek Chilében, Argentínában, Uruguayban vagy Brazíliában, egész embercsoportokat kell kultúrájukkal egyetemben „gyökerestül kihúzni a földből”. A politikai tisztogatásokon átesett országokban kollektív igyekezet mutatkozott arra, hogy feldolgozzák történelmük e véres időszakát. Igazságtételi bizottságok születtek, jelöletlen sírokat tártak fel, és megkezdődött a háborús bűnösök felelősségre vonása. Azonban a latin-amerikai junták nem egyedül cselekedtek. Washington – amint az a dokumentumokból feketén-fehéren kiderül – az államcsínyek előtt és után is hathatós támogatást nyújtott számukra. Így például, 1976-ban, az argentin puccs évében, amikor fiatal aktivisták ezreit hurcolták el otthonukból, a junta Washington teljes pénzügyi támogatását tudhatta maga mögött. („Ha van valami, amit meg kell tenni, gyorsan tegyék meg”, mondta Kissinger.)11 Ebben az évben az elnököt Gerald Fordnak hívták, kabinetfőnöke nem más volt, mint Dick 11 United States Department of State, Memoranda of Conversation, 1976. június 10., titkosítás alól feloldva, www.gwu.edu/~nsarchiv.

484

Klein.indd 484

5/8/2013 12:57:27 PM

Cheney, a védelmi miniszteri pozíciót Donald Rumsfeld töltötte be, és Kissinger titkára egy ambiciózus fiatalember, bizonyos Paul Bremer volt. E politikai szereplőknek semmiféle igazságtételi folyamatban nem kellett részt venniük a junták támogatása miatt – hosszú és sikeres karriert futhattak be. Olyannyira hosszút, hogy még három évtizeddel később is jelen voltak, hogy megvalósítsanak egy, a korábbiakhoz döbbenetesen hasonló, jóllehet számottevően erőszakosabb kísérletet Irakban. 2005-ös beiktatási beszédében George W. Bush a hidegháború és a terrorellenes küzdelem közti évekről így nyilatkozott: „a nyugalom évei, a szabadság évei – és azután elkövetkezett a tűz napja”.12 Az iraki invázió világosan jelezte a kérlelhetetlen visszatérést a szabadpiaci keresztes hadjárat korai módszereihez. Eljött a mindent elsöprő sokk ideje, mely elhárít minden akadályt a mintaszerű korporatista államok kiépítése elől, hogy azok immár külső zavaró tényezőktől mentesen működhessenek. Ewen Cameron, a CIA támogatását élvező pszichiáter, aki betegeit gyermeki állapotba taszítva „mintátlanításukra” törekedett, úgy vélte, hogy ha egy kicsiny sokk jó szolgálatot tesz céljai elérésében, akkor a nagyobb sokk még többet használ. Így hát mindent bevetett az agy bombázására, amit csak képzelete képes volt befogadni – elektromos áramot, hallucinogéneket, szenzoros ingermegvonást és ingertúlterhelést egyaránt. Röviden szólva bármit, ami képes kipucolni mindazt, amihez az agy csökönyösen ragaszkodik, hogy a kapott csodás üres lapra új gondolatokat, új mintákat írhasson. Nos, Irak inváziós és megszállási stratégiája is így működött, mindössze a méretek voltak hatalmasabbak. A háború kitervelői áttekintették a sokkhatások globális fegyvertárát, és végül úgy határoztak, hogy mindent bevetnek: villámháborúszerű bombázásokat részletesen kidolgozott pszichológiai hadviseléssel együtt, majd ezt követően került sor a világon valaha megvalósított legdurvább politikai és gazdasági sokkterápiás programra, melyet – ahol csak ellenállásba ütközött – „levetett kesztyűvel” végrehajtott bántalmazás kényszerített ki. Az iraki háború elemzése nyomán sokan arra a következtetésre jutnak, hogy az invázió „siker” volt, a megszállás azonban kudarcba ful12

George W. Bush, 2005-ös beiktatási beszéd, 2005. január 20.

485

Klein.indd 485

5/8/2013 12:57:27 PM

ladt. E megközelítés azonban figyelmen kívül hagyja azt az apróságot, hogy az invázió és a megszállás egyetlen, átfogó stratégia részei voltak. A kezdeti bombázás volt hivatott tisztára törölni azt a lapot, melyre a mintaország majd felvázolható lesz.

A háború mint tömeges kínzás Úgy fest, hogy a 2003-as iraki invázió stratégái arra a kérdésre, hogy „hova döfjék a tűket”, egyszerűen azt a választ adták: mindenhova. Az 1991-es öbölháborúban nagyjából háromszáz Tomahawk cirkálórakétát lőttek ki öt hét leforgása alatt. 2003-ban egyetlen nap alatt több mint háromszáznyolcvanat. A „jelentős összecsapások” időszakában, március 20. és május 2. között az amerikai haderő harmincezer bombát dobott le Irakra, továbbá húszezer precíziós irányítású cirkálórakétát vetett be – ez az összes addig gyártott példány 67 százalékát tette ki.13 „Úgy félek”, mondta Yasmine Musa, egy bagdadi háromgyerekes anya a bombázások alatt. „Egyetlen perc sem telik el, hogy ne hallanám és érezném, hogy valahol ledobtak egy bombát. Nem hiszem, hogy egész Irak akár egyetlen métere is biztonságos.”14 Vagyis a sokk és rémület doktrína tette a dolgát, a kollektív büntetést tiltó törvényekkel nyíltan dacolva nemcsak az ellenség katonai erejét célozva, de szerzői büszke állítása szerint „a társadalom egészét”, hiszen a félelem tömeges megjelenése a stratégia kulcsfontosságú eleme. A sokk és rémület doktrína további különös jellemzője az a rendkívüli tudatosság, mely a háborút híradókon keresztül megjelenő látványosságnak tekinti. Az „előadás” egyszerre többféle közönségnek szól: az ellenségnek, az amerikaiaknak otthon, valamint mindenki másnak, akinek esetleg a bajkeverés járna a fejében. „Amikor a támadásokról készült videókat világszerte sugározzák a CNN-en, a koalíciós támogatásra gyakorolt pozitív és az ellenséges fenyegetés13

Norman Friedman: Desert Victory: The War for Kuwait. Annapolis, MD: Naval Institute Press, 1991, 185.; Michael R. Gordon–Bernard E. Trainor: Cobra II: The Inside Story of the Invasion and Occupation of Iraq. New York: Pantheon Books, 2006, 551. 14 Anthony Shadid: Night Draws Near: Iraq’s People in the Shadow of America’s War. New York: Henry Holt, 2005, lenyomat, 95. Idézve a szerző engedélyével.

486

Klein.indd 486

5/8/2013 12:57:27 PM

re gyakorolt negatív hatás döntő jelentőségű lehet”, írja a doktrína kézikönyve.15 Az invázió kezdettől fogva Washington világnak szánt üzenete volt, melyet a tűzgolyók, fülsiketítő robbanások és városokat megrázó földrengések formájában közölt. The One Percent Doctrine című könyvében Ron Suskind kifejti, hogy Rumsfeld és Cheney számára „az iraki invázió elsődleges ösztönzője” az a vágy volt, hogy „készítsenek egy demonstrációs modellt mindazok számára, akik veszik a bátorságot arra, hogy pusztító fegyvereket szerezzenek be, vagy bármi módon gúny tárgyává tegyék az Egyesült Államok tekintélyét”. Mindez háborús stratégiának kevés volt, inkább nevezhetjük „globális behaviorista kísérletnek”.16 A hadviselés részben mindig színielőadás is volt, és a tömegkommunikáció egy formája, azonban ahogy Rumsfeld áthozta a technikai és médiatudást az üzleti világból, a félelem marketingje az Egyesült Államok katonai doktrínájának központi tényezőjévé vált. A hidegháború alatt az elrettentési stratégia alapját képezte egy nukleáris támadástól való félelem, ugyanakkor az alapgondolat az volt, hogy az atomrakéták maradjanak csak a silóikban. Most azonban más stratégia érvényesült. Rumsfeld háborújában az atombomba kivételével mindent felhasználtak, hogy egy olyan színielőadást prezentáljanak, mely erővel ostromolja az érzékeket, játszik az érzelmekkel, és tartós hatású üzeneteket közvetít, ügyesen kiválasztva a célpontokat szimbolikus értékük és képernyőképességük alapján. Ilyen értelemben Rumsfeld „átalakítási” projektjének háborús elmélete sokkal kevesebb közös pontot tartalmazott az őt állandóan visszafogó tábornokok „erő az erő ellen” típusú harctéri stratégiáival. Sokkal inkább volt hasonlatos a terroristák módszereihez, akik ellen Rumsfeld tartós küzdelmet hirdetett. A terroristák nem közvetlen konfrontáció útján próbálnak győzni, inkább a közösség hangulatára akarnak csapást mérni olyan látványos, jól közvetíthető jelenetekkel, melyek egyszerre világítanak 15 Az első CNN-csata az 1991-es öbölháború volt, azonban mivel a huszonnégy órás folyamatos tudósítás akkoriban még új elgondolásnak számított, a hadsereg nem építette be teljes mértékben háborús terveibe. 16 Harlan K. Ullman–James P. Wade: Shock and Awe: Achieving Rapid Dominance. Washington, DC: NDU Press Book, 1996, 55.; Ron Suskind: The One Percent Doctrine: Deep Inside America’s Pursuit of Its Enemies Since 9/11. New York: Simon & Schuster, 2006, 123., 214.

487

Klein.indd 487

5/8/2013 12:57:27 PM

rá ellenségük sebezhetőségére és saját kegyetlenségük mértékére. Ez az elgondolás húzódott meg a szeptember 11-ei támadások mögött, és ez képezte az iraki invázió alapját is. A „sokk és rémület” doktrínát gyakorta jellemzik olyan stratégiaként, mely egyszerűen a lehengerlő tűzerőre épül, azonban kiötlői ennél sokkal többre tartották: szerintük ez egy kifinomult pszichológiai terv, mely „egyenesen az ellenség ellenálló közakaratára” irányul. Az eszközök pedig, melyekkel a kívánt hatás elérhető, már ismertek az Egyesült Államok katonai komplexumának egy másik területéről: szenzoros ingermegvonás és ingertúlterhelés, melyeket arra terveztek, hogy zavart és regressziót okozzanak. A doktrína leírása a CIA kihallgatási kézikönyveire emlékeztet: „Durván fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a Rapid Dominance [a doktrína] magához ragadja a környezet ellenőrzését, és megbénítja, vagy túlterheli az ellenség érzékelését és képességét az események értelmezésére.” A cél „teljességgel tehetetlenné tenni az ellenséget”. Mindehhez olyan stratégiák alkalmazhatók, mint „az érzékek és a bemenet valós idejű manipulálása […] szó szerint »be- és kikapcsolva« a »fényt«, mely lehetővé tenné a potenciális agresszor számára, hogy lássa vagy felfogja azokat a körülményeket és eseményeket, melyek hatással vannak [katonai] erejére és, végső soron a társadalmára”, illetve „megfelelő területeken megfosztani az ellenséget a kommunikáció és a megfigyelés képességétől”.17 Irakot hónapokon át alávetették e tömeges kínzási kísérletnek, és a folyamat már jóval azelőtt megkezdődött, hogy az első bombák becsapódtak volna.

A felkorbácsolt félelem Miután a kanadai állampolgárságú Maher Arart amerikai ügynökök 2002-ben letartóztatták a JFK repülőtéren, majd különleges kiadatási eljárással Szíriába szállították, vallatói egy jól bevált kínzási technikát alkalmaztak vele szemben. „Egy székre ültettek, és az egyikük kérdezgetni kezdett. […] Ha nem válaszoltam elég gyorsan, egy fém székre mutatott a sarokban, és azt kérdezte: »Azt akarod, hogy ezt használjam?« […] Eluralkodott rajtam a rémület, nem akartam, hogy 17

Ullman–Wade: Shock and Awe, xxv., 17., 23., 29.

488

Klein.indd 488

5/8/2013 12:57:27 PM

megkínozzanak. Bármit elmondtam volna, csak hogy elkerüljem a kínzást.”18 Az Ararral szemben alkalmazott módszer „az eszközök bemutatása”, vagy „a félelem felkorbácsolása” néven ismeretes. A kínzók pontosan tudják, hogy egyik legfélelmetesebb fegyverük a fogoly saját képzelőereje. Gyakran a félelmetes eszközök megmutatása hatékonyabb, mint konkrét használatuk. Ahogy közeledett az iraki invázió, az amerikai média a Pentagon mellé állt az iraki félelem felkorbácsolásában. A CBS News két hónappal a háború megindítása előtt így kezdte tudósítását: „»A-napnak« nevezik – a betű a légicsapásokra [airstrikes – a ford.] utal, melyek olyan pusztító erőt képviselnek majd, hogy Szaddám katonái elvesztik képességüket vagy hajlandóságukat a harcra.” A nézők megismerhették a sokk és rémület doktrína egyik szerzőjét, Harlan Ullmant, aki kifejtette, hogy „azonnali hatást érünk el, miképpen a nukleáris fegyverek Hirosimánál, nem napok vagy hetek, hanem percek leforgása alatt”. A műsorvezető, Dan Rather végül így fejezte be az adást: „Biztosítjuk önöket, hogy e tudósítás nem tartalmazott olyan információt, mely a Védelmi Minisztérium szerint segíthetné az iraki hadsereget.”19 A helyzet az, hogy akár tovább is mehetett volna: e tudósítás, akárcsak számos társa ebben az időszakban, kifejezetten a Védelmi Minisztérium stratégiájának részét képezte – mely a félelem felkorbácsolására irányult. Azok az irakiak, akik illegális műholdvevőik vagy külföldi rokonaik hívásai nyomán értesültek e tudósításokról, hónapokon át rettegtek a „sokk és rémület” várható hatásaitól. Már maga a kifejezés is hatékony pszichológiai fegyverré vált. Vajon rosszabb lesz a helyzet, mint 1991-ben? Ha az amerikaiak valóban úgy gondolják, hogy Szaddám rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel, vajon indítanak-e nukleáris támadást? Az egyik válasz már hetekkel az invázió előtt megszületett. A Pentagon meghívta a washingtoni katonai sajtó képviselőit a floridai Eglin Légibázisra, hogy tanúi legyenek a MOAB nevezető fegyver tesztjének. A betűszó a Massive Ordnance Air Blast (nagy töltetű légi be18

Maher Arar: ‘I Am Not a Terrorist – I Am Not a Member of Al-Qaida’. Vancouver Sun, 2003. november 5. 19 Iraq Faces Massive U.S. Missile Barrage. CBS News, 2003. január 24.

489

Klein.indd 489

5/8/2013 12:57:27 PM

vetésű robbanóeszköz) rövidítéséből származik, azonban katonai körökben sokkal inkább a „Mother of All Bombs” (minden bombák anyja) feloldás terjedt el. A tíztonnás monstrum a valaha készített legnagyobb nem nukleáris robbanóeszköz, mely – a CNN tudósítója, Jamie McIntyre szavaival – képes „tízezer láb magas gombafelhőt [létrehozni], mely mindenben emlékeztet a nukleáris fegyvereknél tapasztaltakra”.20 Tudósításában McIntyre elmondta, hogy még ha be sem vetik, a bomba puszta léte „is lélektani pofont jelenthet” – ami egyben annak hallgatólagos beismerése is volt, hogy ő maga milyen szerepet játszik e „pofon” kiosztásában. A vallatószobákban meggyötört foglyokhoz hasonlóan most az iraki népnek is megmutatták a kínzóeszközöket. „A cél az, hogy olyan világossá és nyilvánvalóvá tegyük a koalíció képességeit, hogy az jelentősen csökkentse az iraki katonaság harci hajlandóságát”, magyarázta Rumsfeld ugyanezzel a programmal kapcsolatban.21 Amikor a háború elkezdődött, Bagdad lakosai tömeges méretekben voltak kénytelenek elszenvedni a szenzoros ingermegvonást. Az érzékek „táplálékait” ugyanis sorra egymás után kiiktatták a városban: először a hallás került sorra. 2003. március 28. éjszakáján, ahogy az amerikai csapatok közelebb nyomultak Bagdadhoz, a légierő lebombázta és lángba borította a Kommunikációs Minisztériumot, továbbá bunkerromboló bombákkal elpusztított négy telefonközpontot, telefonok millióinak összeköttetését vágva el. A telefonközpontok – összesen tizenkettő volt belőlük – kiiktatása tovább folytatódott, mígnem április másodikára alig volt használható telefonkészülék Bagdadban.22 Ugyanezen támadás20

U.S. Tests Massive Bomb. CNN: Wolf Blitzer Reports, 2003. március 11. Uo. 22 Rajiv Chandrasekaran–Peter Baker: Allies Struggle for Supply Lines. Washington Post, 2003. március 30.; Jon Lee Anderson: The Fall of Baghdad. New York: Penguin Press, 2004, 199.; Gordon–Trainor: Cobra II, 465. A bagdadi telefonhálózat kiiktatásának hivatalos indoka az volt, hogy így megnehezítsék Szaddám kommunikációját elit alakulataival. Azonban a háború után az Egyesült Államok kihallgatótisztjei számos „interjút” készítettek fontos iraki foglyokkal, és rájöttek, hogy Szaddám meg volt győződve arról, hogy a kémek a telefonhálózat 21

490

Klein.indd 490

5/8/2013 12:57:27 PM

ban találatot kaptak a rádió- és televízióátjátszó-állomások is, így az otthonaikba bevackolódott bagdadi családok még apró hírfoszlányokat sem csíphettek el arra vonatkozóan, hogy mi zajlik körülöttük. Sok iraki úgy emlékszik vissza, hogy lélektani értelemben a telefonhálózat megtépázása volt számukra leginkább megterhelő. Miközben folyamatosan hallották és érezték a bombák becsapódását, nem hívhatták fel pár háztömbbel odébb lakó szeretteiket, hogy megtudakolják, életben vannak-e, és nem nyugtathatták meg rémült külföldi rokonaikat – nos, ez kínzás volt a javából. A Bagdadban dolgozó újságírókat valósággal megrohanták az elkeseredett helyi lakosok, és könyörögve kérték, hogy pár percig használhassák műholdas telefonjaikat, vagy csak cédulákra írt számokat nyomtak a tudósítók kezébe, kérlelve őket, hogy hívják fel rokonukat Londonban vagy Baltimore-ban. „Mondja el neki, hogy minden rendben van. Mondja meg, hogy az apja és az anyja jól van. Mondja el, hogy üdvözlöm. Mondja neki, hogy ne aggódjon.”23 Ekkorra Bagdad legtöbb gyógyszertárából elfogytak az altatók és az antidepresszánsok, és az egész városban nem lehetett találni egyetlen levél Valiumot sem. A hallás után a látás következett. „Nem volt hallható robbanás, nem volt kivehető változás a kora esti bombázásokban, azonban hirtelen, egy pillanat alatt ötmillió embert nyelt el a szörnyű, végtelen éjszaka”, írta a The Guardian április 4-én. A sötétséget csak „az elhaladó autók fényszórói törték meg”.24 A bagdadi lakosok otthonukban rekedtek, így nem voltak képesek kapcsolatba lépni egymással, hallani egymást vagy látni a külvilágot. Miképpen a CIA valamely fekete létesítményébe szállított foglyokat, most egy egész várost bilincseltek meg és egy egész város fejére húztak csuklyát. Ezután pedig csupaszra vetkőztették. révén próbálják megfigyelni, így az utóbbi tizenhárom évben mindössze két alkalommal használt telefont. Megbízható hírforrások értesüléseire azonban szokás szerint nem volt szükség – elegendő pénz állt készenlétben a Bechtel számára, hogy teljesen új rendszert építsen ki. Charles Duelfer: Comprehensive Report of the Special Advisor to the DCI on Iraq’s WMD, vol. 1, 2004. szeptember 30., 11., www.cia.gov. 23 Shadid: Night Draws Near, 71. 24 Suzanne Goldenberg: War in the Gulf: In an Instant We Were Plunged into Endless Night. Guardian (London), 2003. április 4.

491

Klein.indd 491

5/8/2013 12:57:27 PM

A lélek kapaszkodói A gyötrő kihallgatások során a foglyok megtörésének első lépése abban áll, hogy megfosztják őket saját ruháiktól, és minden olyan tárgyuktól, amely valamiképpen módot adhat számukra személyiségük megtartására. Ezek az úgynevezett komforttárgyak, melyek különleges értékkel bírnak a fogoly számára, mint a Korán vagy egy féltve őrzött fénykép, és melyeket a kínzók gyakran nyíltan meggyaláznak. Az üzenet pedig világos: „Te egy senki vagy. Az vagy, akinek mi akarunk látni” – ez pedig a dehumanizáció esszenciája. Az irakiak kollektíve megszenvedték ezt a bánásmódot, amikor végig kellett nézniük, hogy legfontosabb intézményeiket meggyalázzák, történelmük emlékeit pedig teherautókra pakolják, hogy sose lássák őket többé viszont. A bombázás komoly sebeket ejtett Irak testén, azonban a megszálló csapatok által tétlenül végignézett fosztogatás volt az, ami igazán az ország szívéig hatolt. „A fosztogatók százai, akik ősi kerámiákat zúztak szét, kiürítették a vitrineket, valamint aranyat és más régiségeket zsákmányoltak az Iraki Nemzeti Múzeumból, nem kisebb értéket dúltak fel, mint az első emberi társadalom emlékeit”, írta a Los Angeles Times. „[…] A múzeum 170 000 felbecsülhetetlen értékű tárgyának 80 százaléka eltűnt.”25 A nemzeti könyvtár, mely minden Irakban publikált könyvből és doktori értekezésből tárolt egy példányt, nem volt több megfeketedett romhalmaznál. A Vallásügyi Minisztériumból, mely szintén kiégett a harcokban, ezeréves illuminált Korán-kötetek tűntek el. „Nemzeti örökségünk elveszett”, jelentette ki egy bagdadi középiskolai tanár.26 Egy helyi kereskedő pedig így beszélt a múzeumról: „Ez volt Irak lelke. Ha a múzeum nem tudja visszaszerezni az elrabolt kincseket, úgy érzem, mintha saját lelkem egy részét lopták volna el.” McGuire Gibson, a Chicagói Egyetem régésze szerint mindez „sokban emlékeztet a lobotómiára. Eltávolították egy teljes kultúra mély emlékeit, egy kultúráét, mely több ezer éven keresztül fennmaradt.”27 25

Restoring a Treasured Past. Los Angeles Times, 2003. április 17. Charles J. Hanley: Looters Ransack Iraq’s National Library. Associated Press, 2003. április 15. 27 Michael D. Lemonick: Lost to the Ages. Time, 2003. április 28.; Louise Witt: The End of Civilization. Salon, 2003. április 17., www.salon.com. 26

492

Klein.indd 492

5/8/2013 12:57:27 PM

A műtárgyak egy része megkerült, jobbára a fosztogatások közepette mentőakciókat szervező papoknak köszönhetően. Azonban számos iraki polgár úgy érezte és ma is úgy érzi, hogy ez a történelmi lobotómia szándékos volt – része annak a washingtoni tervnek, mely egy erős, múltjához kötődő nemzet gyökereinek kitépésére irányult, hogy ezután megvalósíthasson egy elképzelt modellt. „Bagdad az arab kultúra anyja”, mondta a hetvenéves Ahmed Abdullah a Washington Postnak, „és ők a mi kultúránkat akarják kiirtani.”28 Amint azt a háború kiötlői nem késlekedtek leszögezni, a fosztogatás az irakiak műve volt, nem az idegen csapatoké. És való igaz, Rumsfeld nem úgy tervezte, hogy kifosztják Irakot – azonban ennek megelőzésére sem igazán tett semmit, és akkor sem lépett, amikor valóban megkezdődtek a fosztogatások. Ezeket a hibákat pedig nem lehet egyszerűen a felületességnek betudni. Az 1991-es öbölháború során tizenhárom iraki múzeumot támadtak meg fosztogatók, így hát lehetett sejteni, hogy a szegénység, a régi rendszer iránt érzett harag és az általános káosz számos irakiban felkelti a vágyat, hogy hasonlóképpen cselekedjen (különösképpen annak ismeretében, hogy Szaddám hónapokkal korábban kiürítette a börtönöket). Vezető archeológusok jó előre figyelmeztették a Pentagont, hogy mielőtt bármilyen támadásba belekezdenének, ki kellene alakítaniuk egy biztos stratégiát a múzeumok és könyvtárak védelmére, és a szervezet egy március 26-ai, a koalíciós parancsnokságnak címzett feljegyzésében felsorolt „fontossági sorrendben 16 bagdadi létesítményt, melyek védelme alapvető fontosságú”. A lista második pontja a múzeum volt. Máshonnan is érkeztek figyelmeztetések Rumsfeldhez, hogy küldjön egy nemzetközi rendőri kontingenst a csapatok mellett a közrend fenntartására – ezt a javaslatot is lesöpörték az asztalról.29 Mindazonáltal, még a rendőri erők nélkül is elegendő amerikai katona volt ahhoz Bagdadban, hogy néhányukat kirendeljék a legfontosabb kulturális intézmények őrzésére, azonban még ezt sem tették 28

Thomas E. Ricks–Anthony Shadid: A Tale of Two Baghdads. Washington Post, 2003. június 2. 29 Frank Rich: And Now: ‘Operation Iraqi Looting’. New York Times, 2003. április 27.

493

Klein.indd 493

5/8/2013 12:57:27 PM

meg. Rengeteg beszámoló említi, hogy az amerikai katonák páncélozott járműveik mellett ejtőzve nyugodtan szemlélték, ahogy elhúztak mellettük a rablott kincsekkel megrakott teherautók. Mindez jól tükrözte azt a „megtörténik az ilyesmi” hozzáállást, ami közvetlenül Rumsfeldtől eredeztethető. Voltak egységek, melyek önállósították magukat, és megpróbáltak gátat vetni a fosztogatásnak, máskor azonban a katonák is beszálltak az őrületbe. A bagdadi nemzetközi repülőteret például katonák dúlták fel, akik a Time beszámolója szerint összetörték a bútorzatot, majd pedig a kifutópályán álló kereskedelmi gépeknek mentek neki: „amerikai katonák, akik kényelmes ülésekre és szuvenírekre vadásztak, kitépték a gépek alkatrészeit, felvágták az ülések kárpitját, megrongálták a pilótafülkék berendezéseit és egytől egyig bezúzták a szélvédőket”. A végeredmény pedig: 100 millió dollárra becsült kár Irak nemzeti légitársaságának tulajdonában. Nem mellesleg e vállalat az elsők között került árverésre a korai és igen vitatott részleges privatizáció során.30 A fosztogatás megakadályozására tett hivatalos intézkedések súlyos elégtelenségére azóta némiképp rávilágított a megszállás két fontos szereplője, Peter McPherson, Paul Bremer rangidős gazdasági tanácsadója és John Agresto, a megszálló erők felsőoktatási rekonstrukciós műveleteinek igazgatója. McPherson elárulta, hogy amikor látta, amint az irakiak széthordják az állami tulajdont – autókat, buszokat, a minisztériumok berendezéseit –, ez nem igazán zavarta. Az ő munkája ugyanis Irak magas rangú gazdasági sokkterapeutájaként az volt, hogy radikálisan leépítse az államot, és privatizálja annak eszközeit, ami azt jelentette, hogy a fosztogatók csak lökést adnak ennek a folyamatnak. „Úgy gondoltam, hogy semmi gond nincs azzal a fajta privatizációval, mely nagyjából természetes módon zajlik, amikor valaki birtokba vesz egy állami járművet, vagy elköt egy teherautót, mely korábban az államé volt”, mondta. McPherson a Reagan-adminisztráció veteránjaként és a chicagói iskola gazdaság-

30

Donald H. Rumsfeld, DoD News Briefing – Secretary Rumsfeld and Gen. Myers, 2003. április 11., www.defenselink.mil; Simon Robinson: Grounding Planes the Wrong Way. Time, 2003. július 14.

494

Klein.indd 494

5/8/2013 12:57:27 PM

tanának szilárd elkötelezettjeként a fosztogatást a közszféra „zsugorodásaként” értékelte.31 Kollégája, John Agresto szeme előtt szintén reményteli lehetőségek sejlettek fel, amikor a tévében Bagdad kifosztását nézte. Saját feladatára – melyet „soha meg nem ismétlődő kalandnak” tekintett – az iraki felsőoktatás alapokról induló felépítéseként tekintett. Ebből a nézőpontból az egyetemek és az oktatási minisztérium kifosztása, saját szavaival élve „lehetőség [volt] a tiszta kezdetekre”, egy esély, hogy az iraki iskolák hozzájussanak „a legkiválóbb modern felszereléshez”. Ha a cél – miként abban láthatóan oly sokan hittek – egy „nemzet megteremtése” volt, minden, ami a régi országból megmaradt, csak akadályt jelentett. Agresto korábban az új-mexikói St. John’s College elnöke volt, mely a Great Books-tananyagra építi oktatását.32 Kifejtette, hogy jóllehet eredetileg semmit sem tudott Irakról, szándékosan tartózkodott attól, hogy megbízatása megkezdése előtt utánaolvasson a témának. Ennek oka, mint mondta, az volt, hogy „olyan nyitott elmével” érkezzen meg, „amilyennel csak lehetséges”.33 Iraki kollégáihoz hasonlóan tehát Agresto is tiszta lappal indult. Pedig ha elolvas pár könyvet a témában, talán kétszer is meggondolta volna, hogy szükség van-e mindent eltörölni és a nulláról újrakezdeni az egészet. Így például azt is megtudhatta volna, hogy a szankciókat megelőzően Iraknak volt a legjobb oktatási rendszere a térségben, és ez az ország büszkélkedhetett az írni-olvasni tudók legnagyobb arányával az arab világban – 1985-ben ez az érték 89 százalék volt. Ezzel szemben Agresto államában, Új-Mexikóban a népes31 Rajiv Chandrasekaran: Imperial Life in the Emerald City: Inside Iraq’s Green Zone. New York: Alfred A. Knopf, 2006, 119–120. Nos, ezzel a kis csavarral talán megérthetjük, miért is bánhatott oly nagyvonalúan a Halliburton az adófizetők pénzével, a Pentagon pedig mi okból nézte ezt el neki. Lehetséges, hogy a Védelmi Minisztérium a hiányzó milliókat nem lopásként, hanem zsugorodásként értékelte egy olyan törekvés részeként, melynek célja az állam visszaszorítása és az üzleti szféra megerősítése. 32 A tananyag alapjául szolgáló Great Books of the Western World című hatvankötetes sorozat nyugati, köztük jelentős részben angolszász szerzők művein keresztül átfogó, ugyanakkor kritikusai szerint meglehetősen egyoldalú és kulturálisan bezárkózó képet kínál a világ, valamint az emberi civilizáció és kultúra különféle aspektusairól – a ford. 33 Uo. 165–166.

495

Klein.indd 495

5/8/2013 12:57:27 PM

ség 46 százaléka funkcionális analfabéta, 20 százalékuk pedig képtelen elvégezni „azokat az alapvető matematikai műveleteket, melyekre ahhoz volna szükség, hogy kiszámítsa egy számla végösszegét”.34 Mégis, Agresto olyannyira meg volt győződve az amerikai rendszerek felsőbbrendűségéről, hogy úgy tűnt, képtelen elfogadni annak eshetőségét, hogy az irakiak esetleg átmentenék és védelmeznék saját kultúrájuk maradékait, és annak elpusztítása fájdalmas lehet számukra. Ez az újgyarmatosítói vakság végigköveti a terrorellenes háború egész folyamatát. A Guantánamói-öbölben működő amerikai börtönben létezik egy szoba, melyet csak „szerelemkunyhónak” neveznek. A foglyokat akkor helyezik el itt, ha fogvatartóik úgy döntenek, hogy mégsem ellenséges harcosok, és hamarosan szabadon is engedik őket. A szerelemkunyhóban a foglyok hollywoodi filmeket nézhetnek, és valósággal elárasztják őket amerikai gyorséttermi ételekkel. Aszif Ikbal, a „tiptoni hármak” néven ismert brit fogvatartottak egyike többször is ellátogathatott ebbe a szobába, mielőtt két barátjával együtt végül hazaengedték. „DVD-ket nézhettünk, McDonald’s és Pizza Hut kajákat ehettünk, és lényegében lazíthattunk. Ezen a területen nem voltunk megbilincselve. […] Fogalmunk sem volt arról, miért viselkednek így velünk. A hét többi részét ismét a ketreceinkben kellett töltenünk, ahogy megszoktuk. […] Egy alkalommal Lesley [egy FBI-tiszt] Pringlest, fagyit és csokit hozott. Ez volt ott az utolsó vasárnapunk, mielőtt visszatértünk volna Angliába.” Barátja, Rhuhel Ahmed arra jutott, hogy azért részesültek ilyen különleges bánásmódban, mert fogvatartóik „tudták, hogy szórakoztak velünk, és kínoztak két és fél éven keresztül. Most pedig azt remélték, hogy elfelejtjük mindezt”.35 34

World Bank, World Development Report 1990, Oxford: World Bank, 1990, 178–179.; New Mexico Coalition for Literacy, New Mexico Literacy Profile, 2005–2006 Programs, www.nmcl.org. Miután Agresto szánalmas kudarcot vallott Irak felsőoktatási rendszerének újjáépítésében, és dolgavégezetlenül kellett elhagynia az országot, felülbírálta korábbi, a fosztogatással kapcsolatos lelkesedését, és úgy vallott magáról, mint „egy neokonzervatív, akit kifosztott a valóság”. Erről és hasonló érdekfeszítő részletekről olvashatunk Rajiv Chandrasekaran Zöld Zónáról szóló, ragyogóan megírt könyvében, az Imperial Life in the Emerald Cityben. Chandrasekaran: Imperial Life in the Emerald City, 5. 35 Shafiq Rasul–Asif Iqbal–Rhuhel Ahmed: Composite Statement: Detention in Afghanistan and Guantanamo Bay. New York: Center for Constitutional Rights, 2004. július 26., 96., 99., www.ccr-ny.org.

496

Klein.indd 496

5/8/2013 12:57:27 PM

Ahmedet és Ikbalt az Északi Szövetség fogta el, mikor Afganisztánba látogattak egy esküvőre. Durván összeverték őket, azonosítatlan drogokat adtak be nekik, órákon át stresszpozíciókba kényszerítették, nem hagyták aludni, erőszakkal megborotválták őket, és huszonkilenc hónapon át megtagadtak tőlük mindenféle jogi eljárást.36 És mégis úgy gondolták, hogy mindezt „elfelejtik” a Pringles mindent elhalványító csáberejének hatására. Nos, ennyi volt a terv. Nehéz elhinni, de Washington iraki tervei is nagyjából ennyiben merültek ki: sokkoljunk és terrorizáljunk egy országot, szándékosan pusztítsuk el infrastruktúráját, nézzük tétlenül, ahogy történelmi és kulturális értékei fosztogatók martalékává válnak, azután pedig az egészet tegyük jóvá olcsó háztartási készülékek végeláthatatlan áradatával és importált gyorskajával. Irakban e kulturális pusztítás és helyettesítés egyáltalán nem elméleti síkon zajlott – hetek alatt nagyon is valóságosan kibontakozott. Paul Bremer, akit Bush a megszálló hatóság élére nevezett ki Irakban, elismerte, hogy amikor először megérkezett Bagdadba, a fosztogatás javában zajlott, és a rendet távolról sem állították helyre. „Bagdad szó szerint lángokban állt, ahogy a reptérről a központ felé vezettem. […] Nem volt forgalom az utcákon; sehol nem működött az áramellátás; semmi olajtermelés; semmilyen gazdasági tevékenység; nem volt egyetlen szolgálatban álló rendőr sem.” És mégis, e súlyos válságra adott válasza egyszerűen abban állt, hogy azonnal megnyitotta a határokat a korlátlan import előtt: nem voltak vámok, járulékok, adók, és nem voltak ellenőrzések. Két héttel megérkezése után Bremer büszkén kijelentette, hogy az ország „nyitva áll az üzlet előtt”.37 Irak, mely korábban a világ egyik legelszigeteltebb országa volt, hiszen a legalapvetőbb kereskedelemtől is elzárták az ENSZ-szankciók, most egy pillanat alatt a földgolyó legnyitottabb piacává vált. Az elrabolt műkincsekkel megrakott teherautók még sorra robogtak vevőikhez Jordánia, Szíria és Irán felé, amikor a szemközti sávban már feltűntek a kínai tévékészülékekkel, hollywoodi DVD-kkel és 36

Uo. 9., 10., 21., 26., 72. John F. Burns: Looking Beyond His Critics, Bremer Sees Reason for Both Hope and Caution. New York Times, 2004. június 29.; Steve Kirby: Bremer Says Iraq Open for Business. Agence France-Presse, 2003. május 25. 37

497

Klein.indd 497

5/8/2013 12:57:27 PM

jordániai műholdvevőkkel felpakolt kamionkonvojok, melyek azután Bagdad Karada negyedének utcáin rakták le terhüket. Épp hogy csak felégettek és darabokra szedtek egy kultúrát, máris érkezett helyette másik, előre csomagoltan, felhasználásra készen. A New Bridge Strategies – melyet az a Joe Allbaugh alapított, aki Bush alatt korábban a FEMA élén állt – egyike volt azoknak a vállalatoknak, melyek ugrásra készen várták, hogy megnyíljon az út e határvidéki kapitalista kísérlet előtt. A cég nyíltan vállalta, hogy magas szintű politikai kapcsolatai révén segít az amerikai multinacionális vállalatoknak megszerezni egy-egy szeletet az iraki tortából. „Megszerezni a Procter & Gamble termékeinek értékesítési jogát maga volna az aranybánya”, nyilatkozta lelkesen a cég egyik partnere. „Egy jól ellátott 7-Eleven 30 iraki üzletet üthet ki; egy Wal-Mart pedig legyűrheti az egész országot.”38 Miképpen Guantánamo rabjait a szerelemkunyhóban, Irak népét is a Pringles csábításával és a tömegkultúra jótéteményeivel próbálták levenni a lábukról. Legalábbis valahogy így hangozhattak a Bush-adminisztráció háború utáni tervei.

38 Thomas B. Edsall–Juliet Eilperin: Lobbyists Set Sights on Money-Making Opportunities in Iraq. Washington Post, 2003. október 2.

498

Klein.indd 498

5/8/2013 12:57:27 PM