SÜLLÔS LENKE Volt egyszer egy tizenhatéves magyar lány, akit 1944 októberében azok közé vitt a szíve, akik nem tudták letenni a fegyvert a bolsevista hordák elôtt. Ennek a fiatal magyar lánynak a szüleivel és öccsével együtt szintén menekülnie kellett az országból a túlerô elôl. Aztán úgy hozta a sors, hogy néhány év múlva a hungarista emigráció egyik legnépszerûbb költônôjeként tûnt fel a magyarság azon köreiben, akiket háborús bûnösöknek bélyegeztek, mert nem voltak hajlandók kapitulálni. Versei hatására a világ négy égtája felé szétszóródott bújdosó magyarok szívükbe zárták a fiatal lányt. Üstökösként érkezett és néhány év múlva üstökösként is tûnt el újra az emigráció nagy süllyesztôjében, hogy évtizedekkel késôbb az élet egy egészen más területén ismét feltûnjön. Az a hír járta róla, hogy nagy karriert futott be új hazájában, Argentinában. Híres asztrológus lett, a csillagok tudósa, akinek több tucat könyve jelent meg és saját tévémûsorral is büszkélkedhetett. Nevét ne keresse senki irodalmi lexikonokban. Nem találja. Egykori versei azonban, amelyek az ÚT és Cél címû emigráns lapban láttak annak idején napvilágot, néhány tisztelôjének köszönhetôen megmenekültek az enyészettôl. De nem csak verseket írt, hanem remek politikai elemzéseket és cikkeket is. Az egykori fiatal magyar lány elôtti tiszteletünk jeléül most egy kis csokrot nyújtunk át az olvasóknak költeményeibôl és cikkeibôl, amelyek hangulatát talán az alábbi hitvallás tükrözi a legjobban: „...Ország-világ legyen bár ellenem, Ne nézzenek rám fentrôl csillagok; Legyen, mit hirdetek, halálos vétek, És rettegés a zsarnokok szívének: Ha e világon bûn magyarnak lenni, Én mindörökre bûnös maradok!” Dobszay Károly
2
UTUNK ÉS CÉLUNK Azt mondtad egyszer: „Hogyha meghalok, Addig vissza ne nézzetek reám, Míg el nem érkeztek a gyôzelemhez S meg nem vívjátok otthagyott csatámat. Én mondom ezt: erôs Vezéretek, Erôs Vezéretek ma; és talán Holnap már por, kit Isten visszakért. Testvéreim, vissza ne nézzetek, Hagyjatok ott és lépjetek keresztül A testemen, ha az útban hever; Halálom se állítsa a csatát: Az én csatámat Nagymagyarországért!” Azt mondtad egyszer: „Az erôs, ha dôl, Elejti terhét mit tartott: Hazáját, S elnyul pihenni; nagyot vétkezik! Mert a Hazáért vívott nagy csatában Halni lehet, de elfáradni nem!” ... S most messzi földön zeng felém a szózat, Tér és idô mindenek felett, Mikor már minden, minden összeomlott, Lelkünk, karunk elerôtlenedett... Úgy zeng rajtam keresztül ez a mondat! Hangod az egy, mi örökül maradt; Most döbbenek rá: akkor mit is mondtál, Milyen fájót, keserûn-igazat. Mert az én fáradt szívem azt dobogja, Bármerre járok, bárhol, szûntelen, Hogy a Hazáért vívott nagy csatában Halni lehet, de elfáradni nem! Hajam lehet majd, mint a hó fehér, És mindig lassúbb szívem dobbanása,
3
Elhalhat lassan a szilajkodó Bosszúra hajtó vérem vad zúgása, Vándorútamon elfogyhat erôm, S a tollat is elejtheti kezem, Akkor is vallom utolsó órámig: Halni lehet, de elfáradni nem! S ha fejem hajtom idegen kövekre, Melyektôl nem test; lelkek véreznek, Én is azt mondom úgy, ahogy Te mondtad: „Testvéreim, vissza ne nézzetek! Egy oszlop dôlt csak el, korhadt kis oszlop, Melyet kirágott a honvágy belül S úgy omlik össze, mert nem bírja már, Csak porát hagyja rátok örökül! Ti megfeszült, hôs szittya oszlopok! Vegyétek át elárvult helyemet, Mert csatasorban bárhol miközöttünk Betöltetlen hely soha nem lehet! Így mondom én is a Te szavaiddal Végsô, utolsó, maradék erômig. Végsô, utolsó, maradék kis földért Az életemet így csatázom végig! Harcolok otthon – vagy számûzetésben – Azért a Földért; Nagymagyarországért! Küzdök harapva, mint erdôknek vadja Ha kell – tenyérnyi hitvány kis Hazámért, Minden rögért, minden csepp hulló vérért... És foganatja nem is lesz talán, De a térképrôl bár törüljenek, Továbbmegyünk ezer kálvárián! Elhordozzuk fajtánkat a szívünkben! Megvédenek hosszú évezredek És fiainkat így bocsájtjuk útnak: „Addig reánk vissza ne nézzetek, Míg meg nem vívjátok a nagy csatát: Örök csatátokat Magyarországért!“ 4
S Te ott fenn, égi szellemszárnyakon Járó nagy Ôrzônk, ûzött Nemzetünk Úristen által kirendelt Vezére: Nagy-nagy örökséget hagytál nekünk: Azt mondtad egyszer: „Testvérek, kitartás!” (Út és Cél, 1950. december)
OKTÓBER 15. Olyan volt, mint a megnyilatkozás, Nehéz álomból boldog ébredés! Levélhullásban tavasz született, Sötét felhôn nyílott meg égi rés. Már felvillantak torkolattüzek Gonosz-lilán, vörös-fenyegetôn, Már hallatszott a közelgô moraj, És bomba vágott be a háztetôn… Jött a parancs: harcolni nem szabad! Jöjjön a horda – és jöjjön a vég! …Könnyünk se volt már, jajszavunk se hangzott, Csak éreztük, hogy szívünk kiég… Vártunk dermedten: jöjjön a halál, Hisz úgyis minden elveszett! Utolsó könnyünk hullott szótlanul A sárbatiprott becsület felett… Emlékezz, Testvér! Akkor jött e nap! Mint sötét éjre a hajnali fény, Úgy ragyogott fel utolszor, csodásan A meggyalázott katonaerény!
5
A kezünk újra fegyvert ragadott! Szívünkbe tûz – új élet költözött! …Valaki akkor az Istenre nézett S végsô, halálos harcra esküdött… Ez ünnep akkor megszenteltetett, Vereségünkben gyôzelem maradt! Ki esküdött rá: Szálasi Ferenc Vérrel szentelte, magyar ég alatt… Ma gyászban ülünk minden ünnepet, Minden emlékünk bús könnyhullatás… Vésd a szívedbe, Testvér, e napot, Olyan volt, mint egy megnyilatkozás! (Út és Cél, 1951. október)
6
SZENT HUNGARIZMUS, ÉGI FÉNYSUGÁR! Ország-világ legyen bár ellenem; Ne nézzenek rám fentrôl csillagok, Én mégis meggyötört és megtiport Hazám imádó gyermeke vagyok. Ne legyen bár térképen sem szegény Országom drága, szent alakja már, Legyen a szíve két ország között Emberi kézzel meghúzott határ; Szívemnek lüktetô szava, s agyam, E lázas, vágyó, bosszús akarat, És szemeimnek halványuló fénye Elkárhozottan is magyar marad! Oh, akik éltek széles e világon, Ti sok-sok nyelvû, boldog emberek, Kiknek még célotok van és hazátok, E hitemért meg ne ítéljetek! Mikben ti éltek, szerettek, daloltok, Folyó, síkság és büszke hegyorom, Otthon, haza – mindez nincsen nekem már; Hazámat a szívemben hordozom... Vagyok a földnek gyarló pora, rögje; Hitem a föld, a drága anyaföld! De mindhiába szenvedek és várok, Életem fája tövestôl kidôlt! Nem hajt virág elhervadt, száraz ágon, Gyümölcsöt sem hoz aszó, bús karó; Az én sorsom a szürke géppé-válás, Egyedüllét és emigráció. Vagyok egy Eszme örök siratója, Mit ma üldöznek és megtiltanak: Meg nem szûnô zaj, el nem haló sírás, Halott völgyben folyton-zúgó patak! 7
Vagyok egy Eszme megszállottja: lelkem A síron túl is gyôzelmére vár; Vad eszmék közt vont szent Középarányos; Fajtám szerelme, égi fénysugár! Melyben ha vétsz, ha megtévedsz, Te, Testvér Halk lépteimmel utánad megyek, Hogy téves úton kezed megragadjam és szent utamra visszavigyelek. ...melyben ha sírsz, országutak szegénye, Harcoktól csonkán, bénán, betegen, Kis hajlékomat Tevéled megosztom, És meggyógyít majd nagy szeretetem... Vasárnaponként, ha templomba viszlek, Magyar Hiszekegy lesz legszebb imám, S korona helyett aranyló kalász – és Magyar mellényke lesz Szûz Márián... ... s ha mégis minket bántani akarnak, Kintrôl, idegen zsarnok hatalom, Hívó turáni vész-karddal kezemben Felharsan zengô csata-riadóm!... A síron túl is gyôzelmére várok! És velem várnak százak, ezerek, Szent révbeérés, vágyott Hungarizmus, Mit látnak, látnak már s megértenek! ...Ország-világ legyen bár ellenem, Ne nézzenek rám fentrôl csillagok; Legyen, mit hirdetek, halálos vétek, És rettegés a zsarnokok szívének: Ha e világon bûn magyarnak lenni, Én mindörökre bûnös maradok! (Út és Cél, 1951. december) 8
ÉVFORDULÓ Nem távol múlt még: hat eleven év; Töröltetett egy nékünk drága név! Oh, a világnak könnyû, kicsi seb; Egy harcossal lett rajta kevesebb... Megharcolt s elment. Ennyi az egész... S mentén jövônk, reményünk könnybe vész! Oh, aki látta, tudja, hogy ki volt! Egy Ország népe Ôhozzá dalolt! Fáradt lelkedben fény ha kiapadt, Megleled újra zászlója alatt! ...Hogy mosolyogjon minden, merre lép, Virágesôt hintett Elé a nép! Mit is hozott Ô? Drága szavakat; Bennük, Testvér megismerted magad! Jövôt hozott; nagy fényt, hogy el ne térj, S a Kárpátoknak szent ormára érj! Hét-jelü zászlót, mely ha elszakad, Lebir örökre rut ördögi had! ...De fenn hazug szív s hamis értelem Bibor-székébôl mondta Neki: „nem” És mégis Ô lett száz sugárt vetô, Vihart állító Nemzetvezetô! A pusztító orkán mikor beért, Törött karddal küzdött az éltedért!
9
Megmentett Téged – s akkor visszament Mártír-sorsának így mondott igent... ...Oh, nem múlt még! Oh, élô fájdalom! Holt magyar álom az a Sírhalom... Ha jô s elmul az új vérzivatar, S marad a Földön maroknyi magyar, S lesz a szívében, mit belévetett Szent magként Isten: hazaszeretet, Élni fog e nap, mint örök jelen, Égô sikoltás magyar szíveken! Testvér, ma én itt, kék felhôkre nézve Virágot ejtek a folyó vízébe; Mondjad velem – hisz vigaszt Te se lelsz: „Hazádért éltél s e napon érte haltál, Sohsem felejtünk, SZÁLASI FERENC!” (Út és Cél, 1952. március)
10
HATALOMÁTVÉTEL Testvér, az évek szürke vonulása Emlékeinknek lassú elmúlása. Csak ritkán akad egy-egy drága ékszer, Mely a szívünkben ott él, sohase vész el. Kis ôrzô-ládád szépen megfaragd, Hogy ki ne hulljon e nap, zöld smaragd, Hazátlan életed legszebbik éke, Október íze, újuló emléke… …Testvér, hogy is volt?... Szólt a rádió, A lég sûrû volt és szorongató. És mint ecset, mely rémet ír sötéttel, Úgy jött füledhez a fegyverletétel! Elárasztott, mint gonosz igézet, Lelkedbe hullott a fekete végzet… Ott benn, igen, ott benn kihunyt a fény, És tudtad, hogy most vége, nincs remény! Hogy oda minden: élet, becsület, Hogy bilincs fogja harcos kezedet!... …És akkor Testvér…Feléd a sötétben Egy induló szólt varázsige-képpen: „Ébredj, magyar!” S világos lett megint: Tudtad, hogy néked most az Isten int, Ô gyújt világot a reménytelennek, Ô fogja karját Szálasi Ferencnek,
11
S a szent zászlóra, melynek napja kel, Az árpádsávot Ô festette fel! Oh, testvér! Akkor sírva térdrehulltál, Hogy Istenednek hála-himnuszt mondjál, S imád helyett az szállt, a szárnyaló Harcbahívó, bûvös induló! …Hazátlan életed legszebbik éke, Testvér! Október gyógyító emléke! E napra nem hint senki szürke port, Melyen az ország szíve összeforrt! Kis emlékládád szépen megfaragd; Vigyázz, hogy ki ne hulljon: zöld smaragd, Ôrizd, hogy megmaradjon drága ékül, S fiadnak adhasd majdan örökségül. (Út és Cél, 1952. október)
12
ÚJÉVI HARANG Új esztendônek megkondult megint; Nehéz harang, bánatból öntetett. Jövendôt, újat, csillogó reményt Nem mond Testvér, hisz nem mondhat Neked. Zengése kér, hogy te légy e sivár Számûzetésben új fônix-madár! Minden bevégzés egyben kezdet is, És minden kezdet egy-egy temetés; Mi annyit kezdünk, s annyit temetünk, Hogy érte könny és bánat mind kevés... Szemed elôtt megtört a búza-szár, De kelj fel Testvér, s légy fônix-madár! Mi harcoltunk, s voltunk kemény pajzs: Mögénk lapult a rettegô tömeg, S az elbukás, a veszteség után Divat lett: minket nem ismerni meg! A csorbult kardnak kályha zugja jár... Ne fájjon Testvér: légy fônix-madár! Mi vesztettünk és fáradt vállvonás Rejtette azt, mit érzünk igazán; Mentünk Nyugatra, ûztük a reményt, Lelkünkkel csüggve távoli Hazán... Távol rab-földért harcok sorja vár, Készülj rá Testvér, légy fônix-madár! Az igazság a legfurcsább virág, Pompás cserépben sohasem virít; De ott nô fel a sovány ugaron, Indája nô és mindent beborít! Pusztítva közte vész, vihar ha jár, Meghal, s megújul, mint fônix-madár!
13
A hangunkat ma ordas farkasok Bôsz ordítása durván nyomja el, Hogy rémülettel higyjük: hasztalan Szavunk, amelyre senki sem felel; Sárral dobálnak – porrá lesz a sár, Így éled ujjá a fônix-madár! Új kezdeten Testvér elôre nézz, De hátra is nézz, mert a feledés Halál, amelybôl nincs megujhodás, Kudarc, amelybôl nincs több felkelés!... Nézd, virradat jön, ég a fénye már: Kelj fel porodból, s légy fônix-madár! (Út és Cél, 1953. január)
14
TIZENHARMADIKÁN... Ma megint minden olyan szomorú, Mint akkor volt, a szörnyû reggelen. A vérzô nap: tizenkettedike Leáldozott, s halottként, hidegen Kiteritve feküdt a szívemen. Az elsô hajnal volt, melyre szemét Valaki többé nem nyitotta fel. Hiába keltegettem: „Én Vezérem, Ébredj, hisz itt a Nap már, újra kel! Ébredj, mert Néked élni, élni kell!” Föléhajolt az árpádsávos zászló, Zizegve mondta: „Nézz rám, itt vagyok! Örök vagyok, mint minden, ami Téged Emlékként ôriz, lelkedbôl ragyog, Kelj fel és nézz: mi selymes, szép vagyok!” Föléhajolt a megtépett ruhájú Könnyázott arcu árva Becsület: „Te keltettél fel, most én keltegetlek; Ha nem nyilik fel biztató szemed, Mi lesz velem itt lenn Tenélküled?” Föléhajolt zokogva az Igazság És megcsókolta sápadt homlokát: „Hû voltál hozzám, s nem voltam erôs, Nem védtelek meg Téged s a Hazát, De várj: egyszer még szólok odaát!” ...Fénylô szellemhad szavára nem ébredt, Csak ott feküdt, mint sápadt, holt szobor. Jöttek sokan és újra keltegették; Árnyak közt volt ez bus halotti tor, S a serlegekben sós könny volt a bor...
15
De jaj, ki az, ki tépett gyászruhában Jön csöndesen – ki az, nagy Istenem? Arca fehér; ruhája diszmagyar, A könnye hull, hull gyöngyként szüntelen, Amint közelg a rémes reggelen... A ravatalra jajdulva borul, Ajka nem hallat szót, ébresztgetôt... ...S a többiek lehajtott fejjel állnak, Meghódolván a legnagyobb elôtt: Hungáriának fájdalma elôtt... ...Azóta az Igazság, Becsület, S a sávos zászló Ônélküle jár, Úgy leng a rudján az a lobogó, Mint hona-vesztett bus vándormadár, Ki vár, és nem jön Az, Kit egyre vár... Azóta árva az a gyászruhás Szabadság-álmu rab Hungária, Azóta hull a könnye, egyre hull, És néma már, hisz nincs mit szólnia, Hisz nem ébred fel leghívebb Fia... S azóta Testvér, így vagyunk mi is; Hiába tudjuk, hogy a mennyeké lett, S onnan vigyáz ránk Szálasi Ferenc, Gyarlók vagyunk; bus rabláncunk az élet, És fáj, hogy alszik Ô és fel nem ébred! (Út és Cél, 1953. március)
16
ÉNEK OKTÓBER IDUSÁN Ôsz ringatja a karcsú, barna fákat, A téli álom szárnyon közeleg; Megint kisért az októberi ének, Eljött a nap – s szívünkbe a meleg. Vörös lombokkal koronázott fákon Sok halnivágyó cirádás levél; Kelet felôl, a rab Magyarországról Az októberi dalt hozza a szél. Beszélj, beszélj te drága illatokkal Ölelkezô szél, szólj – én hallgatom. Te azt hiszed, hogy még nem érti senki...? De sok-sok alvó ébred a dalon! Nekünk kevés szép emlékünk maradt meg, S ez egyik kincsünk, édes énekünk, Keletrôl-jött szél hozza titkos úton; Szentelt október, énekelj nekünk! Mint kobzos lantján hôsi igric-ének, Mint hárfa húrján vággyá lett zene, Te vagy Hazánknak ébresztô varázsa, Vágyott szabadság hôsi éneke! Lendült a kar – lengett, repült a zászló, És megsimított millió szívet, Úgy éreztük: feltámad a szabadság, S az árpádsávval Isten integet! Dalolj október, mondj el újra mindent; Ha tudjuk is, olyan jó hallani! Könnyebb lesz tôle bújdosó szívünk, S fényesek a hôsök halmai! Dalold el százszor a viszálykodónak, A csüggedônek, árvának dalold, Hogy egyek vagyunk abban, ami lesz, S egyek vagyunk abban, ami volt!
17
E dalban ott van szívünk lüktetése, Reményünk, könnyünk, örömünk, szavunk; Minden miért élni volt érdemes, Minden, mit éjjel újra álmodunk: Nemzet, szabadság, Duna-Tisza tája, Magyar szavunk, anyánk és gyermekünk, Felbukkanó kis város, távol-emlék, S a vágy, hogy egyszer hazamehetünk! Szólj szakadatlan, októberi ének, Lelkünkbe vágjon bübájos szavad; Mint régi táltos, bûvöld a szivekbe, Hogy egymás ellen kelnünk nem szabad! Mert a kötésünk vértestvériség És Magyarország a közös kehely, Egymás szívének szent melegén kivül A nagyvilágon nincs számunkra hely... S hogy összeköt egy októberi reggel, Mit elfeledni sírban sem lehet; Elszánt hadat, elôttük sávos zászlót, Szent esküvésre felemelt kezet! Bûvölj, dalolj te októberi ének, Míg élünk, mondd – és egyre újra mondd, Hogy sorsunk egy és széjjeltéphetetlen, Mert egyek vagyunk abban, ami volt! (Út és Cél, 1953. október)
18
KONKOLYT HINTÔ MAGVETÔK Hálátlan dolog felemlegetni az emigrációs magyarság hibáit, különösen most, amikor minden alkotás a legnagyobb áldozatok árán jön létre. Minden tiszteletünk azoké a honfitársainké, akik nem süllyednek el a létfentartás puszta küzdelmeiben, hanem szellemük kincseit a múló anyag fölé helyezve az emigrációnak nyújtják. Képzômûvészet, irodalom, színjátszás, stb., a mostoha körülményekhez képest virágzásnak örvend. Mindez élesen bizonyítja a világgá-ûzött magyar fajta életrevalóságát, megtörhetetlen erejét. Mégis azonban meg kell állnunk egy jelenségnél, hogy meggátoljuk a hamis értékek elszaporodását; ha nem tesszük, úgy könnyen eljöhet az idô, mikor majd összetévesztjük az igazi értékekkel – nem is mi, inkább az utánunk következô nemzedék. Sokszor kezünkbe kerül számûzetésünk folyamán egy-egy kis füzet, folyóirat, verseskötet, stb. Elnézegetjük és szomorúan állapítjuk meg, milyen kár, hogy csak kézirat formájában tudta kiadni írója, harmadrendû papiron és korlátozott oldalszámmal. Sóhajtva belelapozunk, de a tartalma egy-kettôre elfelejteti velünk a külsô formát. A benne szikrázó lélek és értelem, mely átvilágít rajtunk is. Emigrációnk nagyjai szólnak hozzánk ezeken a szerény külsejû füzetkéken keresztül. Nekik nem jut más, mint egy-egy falat nehezen szerzett kenyér, mióta a világ rendje így megfordult; ha szólni akarnak hozzánk, csak a legszûkösebb keretek között tehetik. Igaz, elszoktunk már a formai szépségtôl, de nem is hiányzik. A silány papírt felmagasztalja a lélek. De szívünk mégis elszorul... Mert a posta meghozza – bár meg nem rendeltük – a szép, nyomtatott, remek kiállításu X hetilapot vagy irodalmi /!/ szemlét, melyet propaganda-példányként küldözgetnek egy ideje boldog szerkesztôi. Szándékosan használtam a „boldog” jelzôt, hiszen milyen jó is a szerkesztôségnek, nincs problémája úgy látszik, az anyagiakat illetôen. Küldik a lapot pl. nekem, akirôl nagyon jó tudják, hogy sohasem leszek elôfizetôjük. Ilyen fényûzést nem engedhetek meg magamnak, mert pénzem sincs, no meg... De vágjunk a dolgoknak elébe. Lapozzuk csak fel a fényes, elsôrendû papíron nyomott lapot. Az elsô oldalon ott büszkélkedik a vezércikk. Hangzatos cím, kirajzolt keret... Csak éppen el ne olvassa senki, mert akkor nem bizonyos, hogy tovább lapoz benne. A második oldalon vers, magyaros díszítéssel. Alatta valami új titán neve, jó erôs, nagy betûkkel, hogy el ne felejtsük valamiképpen. De hiába a nemes erôlködés, mert egy
19
óra múlva már úgysem bírjuk eszünkbe idézni sem ôt, sem a verset, csak valami néma undor marad a szánkban emlékül. A verset, melyben bizarr módon keveredik össze az elemista kisérletek hangja valamelyik modern francia költô egy rossz órájának hangulatával. De sebaj, ha a közönség nem érti, annál érdekesebb. Egzisztencializmus, mondják rá áhitattal a lap szerkesztôi s aki ezt nem érti, az nem is lehet mûvelt és európai. Vers, rímtan, ütem sutba vágva, minek az? Ámor és Psziché szépséges Harmónia nevû leánya csak mitológia... Tovább lapozunk. Már sejtjük, mi következik. Politikai eszmefuttatás. Kissé emlékeztet az íze az elôbbi vershez; ez is olyan felhôs keveréke az ostobaságnak és az idegen szellemiségek hangjának. Rendszerint nagyon egyformák ezek az eszmefuttatások, lényegileg ugyanazok mindig. Írójuk tudatja mindekivel, akit illet, hogy egyedül ô tudja a legjobban: mit hogyan kellett volna; kiket kellett volna kiirtani és kiket meghagyni, ki a gazember és ki nem; kortársai pedig egytôl-egyig szánandóan vakok vagy rosszindulatúak, csak ô lát tisztán és látott is mindig; ôreá kellett volna hallgatnia az országnak s akkor nem lennénk itt. Végül pedig mint örök finálé a színpadi díszbe öltöztetett cikkek végén: mindennek az oka és kerékkötôje egyedül a „szélsôjobb” volt, van és marad s amíg el nem söprik a föld színérôl, addig nem lesz béke, szabad Magyarország és szabad – zsákmány. Utóbbi, mondanom se kell, nincs kiírva nyíltan. Súlyos szépséghiba lenne s különben sem illik az ilyen kifejezés az olyan kifinomult tollakra. Aki kultúrember, értse meg. Most már gyorsan továbbhajtunk. Hátha mégis akad valami érték a sok szép oldalon? Igen, novella. Ifjú szerzô, nagy reklám, pornográf irodalom. Novella züllött asszonyokról s a korszellemmel megalkuvó férfiakról s alatta mindjárt ott a méltatás is! Kritika egybekötve a mûvel. Benne van, hogy az ifjú zseni remekmûvét minden bizonnyal kisérni fogja a „kispolgári” felháborodás, természetesen „nyilas” részrôl. Forog velem a világ és gyorsan becsukom a lapot. Ime, a jóindulatunkon és türelmünkön élôsködô fagyöngy! Mi eltûrjük, mert „magyar irodalom”. Mert lázasan, kétségbeesetten szomjazunk a magyar betû után... Dehát magyar betû ez? Magyarrá teszi-e a kalotaszegi írásos, amelyet odapingálnak föléje? Pusztán azért, mert magyar nyelven íródott? Hiszen ez a legveszedelmesebb baktérium, amely ifjúságunk lelkét fenyegeti! A hungarista erkölcsi felfogás, a tisztaság, a gyémánttá szüremlett magyar lélek, a becsület nekik „kispolgári” felháborodás, kicsinyes prüdség. Ôk „mély magyarságot” akarnak hírdetni; mivel? A párizsi apacstanyák és kikötôdokkok szellemisége erre alkalmatlan. De a felelôsség vállukra
20
nehezedik, hogy egykor vádlóként szorítsa torkon ôket! Mert ôk a hamis magvetôk. Konkolyt hintenek az ifjúság lelkébe, megszéditik a szép külsôvel, mert a fiatalság még nem tud ítélni, nem ismerheti fel a szép formában megbúvó silányságot. Mohó érdeklôdéssel kapnak utána, mint amilyen mohón olvasnák „Kárpáthy Zoltán”-t vagy az „Egri csillagok”-at. A jellemszilárdság eme két nagyszerû könyve és hôsei helyett szemérmetlen szláv asszonyok és férfiatlan férfiak lesznek eszményképükké, megingatva formálódó egyéniségüket. A politikai kalandorok lesznek szemükben a hôsök, a hazafiak, mert ôk rendelkeznek pompázatos lapokkal, reklámmal, nagy hanggal és szennyes pénzzel önmaguk kínálására. Értékké válik a selejt, széppé a rút, iránnyá az egzisztencializmus, gátlássá az erkölcs! Ki felelôs ezért? Legszívesebben segítségért kiáltoznék most azokhoz, akiknek módjukban van a segítség. Ki engedte meg és ki gátolhatja meg? Ki állíthatja meg a romboló folyamatot, az elszabadult csatornát? Minden magyar sajtóterméknek, folyóiratnak, könyvnek és szemlének a legádázabb harcot kellene folytatnia a magyar ifjúság lelkéért! Hírdetni kellene a tisztaságot, az erkölcsöt és az Istent. Hírdetni kellene, hogy az erkölcstelenség csupán beteges emberi agyak szüleménye, betegség, melytôl irtózni kell! Még csak kuriózumként sem volna szabad emlegetni magyar lapok hasábjain, sem pedig a magyar könyvekben, hiszen az idegen országokban eleget hallja, látja az ifjúság... Meg kellene minden erôvel ôrizni bennük a tudatot, hogy a magyar nem perverz, nem hitszegô és nem istentelen! Példát kellene mutatni számukra, hogy a világ vándorútján egyetlen tapasztalatot szürhessen le így: „Minden nemzetnél különb az én egyenes és tiszta fajtám!” És ki tudna térni a csillogó nô és csillogó betû elôl... Meg tudná ismerni a gyémántot a silány papíron és a hôsöket a bitófán – és meg tudná vetni a hazaárulókat a dollár piedesztálon! Az ilyen fiatalságot nem kellene félteni a világ országútján, mert mindenütt emelt fejû apostola lenne Hazájának, aki majdan hazatérne építeni, odanyújtani lelke tiszta humuszát az istenáldotta buzának. Mert irtózva és megvetôen fordult el a konkolyt hintô magvetôktôl! (Út és Cél, 1952. augusztus)
21
SÉTA A HUNGARIZMUS KÖRÜL Régi jó magyar közmondás ez: „Kerülgeti, mint macska a forró kását.” A magyar léleknek sajátos és találó megnyilatkozásai vannak ezekben a közmondásokban. Honnan jutott ez eszembe? Bizony, nem macskáról és nem kásáról; valami egészen másról és mégis vérfagyasztóan hasonlóról. Társaságban vagyok és a fülemet megüti egy-két szó: „Igen, igen. Az eljövendô Magyarország csak szocialista és nemzeti lehet!” Vagy: „Többé nincs létjogosultsága sem a kommunizmusnak, sem a kapitalizmusnak; a kettô között csak az egészséges szociális reformok jöhetnek nacionalista alapon.” Felkapom a fejem kiváncsian és reménykedve: ki az, aki ezt mondta? Bizony, X úr, aki meglát és odajön hozzám. Mindjárt üdvözöl is a szokott modorában: „No, még mindig olyan nagy ”nyilas”, még nem józanodott ki?” A macska és a kása megjelennek lelki szemeim elôtt. Valóban, mi ez, ha nem a kása körüli óvatos séta? Hiszen a legképtelenebb nyelvtani kerülôktôl sem riadnak vissza: körülírják, mint valami társaságba nem illô kifejezést. Mintha valóban indiszkréció, jómodor ellen való vétek volna egyenesen kimondani: aminek jönnie kell, az egyedüli kiút, középút a Hungarizmus. Kifejtik, jövôjét jósolják, de ha mi kimondjuk magyarul és félelem nélkül, meghôkölnek és azt mondják: „Még mit nem! Nem lesz többé zölding és nyilas párt! Ez már lejárt régen!” És a lenézô pillantások sem maradnak el. Vizsgáljuk meg ezt a furcsa jelenséget közelebbrôl. Elsôsorban kik ezek az urak? Sokan nincsenek, de hangjuk van. Ôk találták fel a puskaport, spanyolviaszkot és úgy látszik – a nemzetiszocializmust is. Hogy volt Magyarországon egy politikai párt keretében mûködô mozgalom, melynek programmjában, eszméjében már tisztán ragyogott a nemzeti szocializmus s hogy e pártnak hatalmas taglétszáma volt, azt ôk mind nem tudják. Elfelejtették talán? Mert ôk most jönnek rá arra – amit Szálasi Ferenc 1937-ben már meghírdetett. Most fedezték fel – Jalta, Potsdam és a H-bomba után – hogy a kommunizmus és a kapitalizmus között a „nemzeti alapon álló szocialzmus” a középút, az egyetlen mentség. Szép felfedezés, de késô! Mert ez nem találmány, amelynek lejár a szabadalma, hanem a népek lelkében megérett elhatározás. Ôk ezzel nem törôdnek.
22
Az általuk irányított sajtó is szívesen alkalmazza ezeket a körülírásokat: a sétát a Hungarizmus körül. Úgy látszik, olyan egyének ezek, kiknek teljes szellemi kifejlôdésükhöz szükséges volt a honvesztés és emigráció. Vagy nem? Mert ha nem... Akkor még közelebb lépünk hozzájuk és jobban szemügyre vesszük ôket. Hogy is? A lényeg, az irányelv, a tiszta mag megmaradt még nekünk, mindenükbôl kiforgatott hungaristáknak. A lágerek, az exenemy-ség megaláztatása után azt hittük, hogy most már csak egyvalamink maradt, de azt senki el nem veheti tôlünk: a Hungarizmus tiszta eszméjét, mely átsegített minket lágeren, megaláztatáson, lelki kriziseken. Tévedtünk: ezt is el lehet venni! Ha nem vigyázunk, ôk elveszik a magot, az eszmét, megfertôzik rosszillatú jelszavaikkal, hogy azt higgye a világ: az övék volt az mindig. Ôk meg akarják menteni Magyarországot a tôlünk rablott eszmével, de úgy, hogy nekünk még egy ital víz sem jusson a magyar kutakból! „Szocializmus nacionalista alapon”, de nem Hungarizmus, „zsidómentesség”, de nem Hungarizmus, nehogy igazunk legyen; „mártírok tisztelete”, melyben Szálasi Ferenc neve nem szerepel! Egyetlen kincsünket fegyverként akarják ellenünk szegezni, jussunkból kiforgatni s bitorolni egy gondolatot, melyet éppen a megtagadott Szálasi Ferenc hírdetet meg! Ôk szentül jobboldalinak vallják magukat; hiszen ma így kell, és ha eljön az idô, lesz mire hivatkozni. Minket pedig ahol csak lehet, egy vonalban említenek a kommunistákkal, hogy elhitessék a közvéleménnyel: a hungarista ugyanaz, csak a színe más. Csak akkor jönnek halálos zavarba, ha megkérdezzük tôlük: kik harcoltak az ostromlott Budapesten, kik tartották az utolsó percig a frontot, kik emelték fel hangjukat legelôször az emigrációban a bolsevizmus ellen? Olykor hivatkoznak kilengésekre, terrorcselekményekre, melyeknek nem egyszer ôk maguk is részesei voltak s közben ijedten erre gondolnak: „Hová is tettem én a 44-es ideiglenes igazolványomat? El kellene égetni...” De nem égetik el, mert hátha... Hátha mégsem sikerül az eszme-rablás és odahaza egyszer mégis megszólalnak az eszme igazi tulajdonosai? Hogyan lehetnek egy eszmének tulajdonosai? Az eszme mindenkié, gyakorlati alkalmazásának elônyeit mindenki élvezheti. Akik azonban megszenvedtek érte, akik ott voltak a Hírdetôje mellett az elsô perctôl az
23
utolsóig, tulajdonosai, ôrzôi annak az eszmerablókkal szemben! Nem lehet mentegetôzni olyasmivel, hogy a politikai változások folytán lemaradnak a régi formák. Ha egy házból kiverjük jogos tulajdonosát és a házat a magunk ízlésére alakítjuk, még nem lesz a miénk! De ha már mindenáron lakni akarunk benne, úgy el kell ismernünk a gazda jogait is. A Hungarizmus nem kisajátított kiváltság egyesek számára; minden magyaré az, jobb és emberibb életet hivatott biztosítani a Nemzet számára. Ha ez megtetszett egy más eszmevilágú vagy eddig meggyôzôdés-nélküli csoportnak, szívesen fogunk kezet. A felvilágosodottak tábora növekszik ezzel s erôsödik a judaista világ ellen felsorakoztatottak tömege. De akkor tessék kimondani magyar becsülettel, egymás között és a szépirodalmi álarcba bujtatott lapok hasábjain is: Hungarizmus. Nem pedig új, fellengzôs szavakkal ellátva, eredetét elködösíteni. Nem mentség az sem, hogy az agyonkerülgetett Hungarizmus szót nem lehet leírni, mert még nem szalonképes! Mennyivel szalonképesebb a „nemzeti és szocialista” kifejezés? Az „és” szócska nem változtatja meg az értelmét s pontosan ezt jelenti: nemzetiszocialista. Ha a cikkíró így egybe leírja, a szerkesztô idegesen kettéhuzza, közbeiktatván az „és” szócskát. Valami baj van itt, vagy az agyakban, vagy a lelkekben, de lehet, hogy mindkettôben. S most, hogy ilyen közel léptünk emigrációnk eme furcsa tipusához, a kását kerülgetô macskához, lépjünk is vissza tôle. És hátráljunk tôle jó messzire. Ezek az urak döbbenetesen tévednek: mi nem hagyjuk elvenni utolsó, de legdrágább kincsünket. Mert ha el akarnák erôvel venni tôlünk Szálasi Ferenc örökének magvát, akkor elôbb ki kellene irtani a föld szinérôl minden hungaristát. Erre pedig nincs remény. De ha valami csoda folytán mégis megtörténne, akkor sem tudnák felhasználni az elorzott kincset; mert hiányzik lelkükbôl a kincs két megingathatatlan ôre: a bátorság és a becsület. (ÚT és CÉL, 1952. szeptember)
24
AKIK REVIDEÁLTAK... Leggyászosabb élményeim közé tartozik egy találkozás a barátommal, kivel együtt éltük annak idején a harcos hungarista idôket, s együtt ragasztottuk a nyalókákat a boldog pesti falakra. Gyászos élmény volt ez a találkozás, mert mikor a beszéd folyamán ezeket az idôket említettem, barátom hidegen elzárkózott és azt felelte meglepett faggatásaimra: „Ezek az idôk elmúltak. Én különben nem vagyok már veletek. Revideáltam az álláspontomat.” Körülbelül két éve történt ez a találkozás. De, lehet, hogy régebben. Bizottmányos szervezkedésekben, gyanússzínû helyeken és lapokban sokszor láttam azóta a nevét. Szerepelt itt is, ott is, mindig máshol. Szomorú vállvonással vettem mindig tudomásul, merre imbolyog a politikai virágoskertekben. Régi jó barátom volt, sok közös emlék kapcsolt egybe vele, s most mégis valami nagy idegenség vette körül a nevét számomra. Sokat tûnôdtem rajta s több más ilyen társának a sorsán; a revideánsok lélektanán. Mi vitte ôket távol az igazságtól, mi késztette ôket erre a lépésre? Nem tudtam rájönni az igazi okra, s meditálásaim eredménye mindig hamis hang, elfogadhatatlan ok lett. Ô revideált. Mit revideált? Ez az elsô kérdés, ami felmerül. Az igazságot, a hazaszeretetet, becsületet és annak az emlékét, kit éppen olyan rajongva említett valaha, mint én. Szálasi Ferencet, aki neki is sokat jelentett. A revideánsok lélektanával foglalkozni érdemes. Vannak ôk elegen s jó, ha kissé közelebbrôl megismerjük ôket, megtudjuk, hogy a hetyke hang vagy a hûvös elôkelôség mögött mi van. „Ti merevek vagytok, ma ezt így nem lehet. Ma igenis mindenkivel szóba kell állni”, stb. Ezek azok a szavak, melyek leghamarabb fejünkhöz repülnek. S aztán megtudjuk, hogy alapjában véve nem is érünk mi semmit, mivelünk elpocsékolták ifjúságuk drága idejét, mert harcunk szélmalomharc, eredménye nem lehet. Hiszen – igaz – nincs már Nemzetvezetô, aki jutalmazzon vagy büntessen. A Mozgalom a küzdôtérre szorult és nem osztogathat bársonyszéket. Dollárjaink sincsenek, hogy fizessünk kétes szolgálatokért. Mink van tehát? Becsületünk – de azt nem lehet aprópénzre váltani. Múltunk, dicsôségünk – de autót venni azon sem lehet. Folttalan zászlónk van – és igazunk van! Ezen már elgondolkozik a revideáns is. Tudja, hogy az igazság veszedelmes fegyver.
25
Nem is kell sokat forgatni, mégis hatásos. Modernizálni sem kell, mert halad a korral. De pénzt – azt egyelôre nem lehet belôle csinálni! Mit revideáltak tehát ezek az urak? A szellemet – az anyagért. Eladták lelkükbôl a nemesebb részt, az ideálokat, a hitet egy-két dollárért. Nem sokat ért tehát az a hit, a ragaszkodás az ideálokhoz. Talmi volt, mert egykét dollárért vesztegette el a gazdája. Elfelejtette már, hogy amit eladott, önmagának egy része volt. A jobbik része, isteibb része – s most megmaradt az, ami por. Akármit mondjon is a diplomácia szótára, ez a revideálás más nevet érdemel. Ezt magyarul árulásnak hívják. Szörnyûséges ítélet, kegyetlen szó ez: áruló. Minden, ami rút, benne foglaltatik. Jellemtelenség, hitszegés, a Haza arculütése. Lám, a diplomácia milyen szép nevet talált ki ennek is. Ha eláruljuk a Hazát, Istent és önmagunkat, s leülünk Nemzetünk gyilkosaival egy asztalhoz, akkor csupán csak reálpolitikát játszunk, nem is csinálunk semmi rosszat. S ha valaki felelôsségre vonna, nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk: „revideáltam az álláspontomat.” Judás, mikor elárulta az Urat harminc ezüstpénzért, lelkiismeretének mardosása elôl felkötötte magát. Mennyivel több emberség volt benne – kit az emberi történelem legnagyobb vétkesének tartunk – mint azokban, akik nyugodt lelkiismerettel taposnak az elárult eszményeken. Akik megvetik a mártírok vérét, akik mesterük ellen fordultak, mint egykor Judás, de nem kötik fel magukat, hanem orgiákat ülnek az árulásért kapott dollárokból. Nagyot süllyedt a világ – és ez is jó mentség. „Más is megteszi – mi miért ne?” Ezzel vigasztalják magukat. Különben úgy sincs hatalom, mely az árulásért bárkit is perbe fogjon. Manapság csak háborús bûnösségért, hûségért és katonabecsületért szoktak perbefogni embereket. Ha valaki túlságosan szereti a hazáját, akkor „átkos soviniszta” és ez is ok lehet a bebörtönzésre. Sôt, az igazság sokszori hangoztatása is. De árulásért? A kor eme nagy divatjáért, ugyan kit bántanának? Az árulás úgy látszik a hazaszeretetnek egzisztencialista módja. Ehhez is hozzá kell szoknunk. Csak az a baj, hogy nem tudunk hozzászokni.
26
Évezredes fogalmakat fordított meg ez a világháború. A jó és nemes vétekké változott. A gazságot elismerik és jutalmat kap. Még Nobel-díjat is. Satre és Gide irányítják a világ szellemiségét; Churchill fogadja Titót és más hasonló események igazolják, hogy a világ halad – mégpedig nem a legmagasztosabb irányban. Merész gondolat részünkrôl, hogy mi akarjuk megállítani vagy éppen irányát változtatni ennek a rendellenes fejlôdésnek? De hiszen nem vagyunk egyedül. Vannak velünk együtt gondolkodó tömegek, akik nem hajlandók elfogadni a fogalmak megcserélését. Mégis, miért mernek egyesek oly nyugodtan és félelem nélkül árulókká lenni? Biztosan azért, mert nem hírdetünk bosszút, nem fenyegetôzünk, hogy várjatok csak, majd megfizetünk mi még. Nem, mi nem fenyegetôzünk. Csak megkérdezzük, hogy a reviedáns urak egyike-másika emlékszik-e még bizonyos eseményekre? A karszallagos hungaristára, ki vízet vitt nekik az óvóhelyre; az autóra, melyre felkapaszkodtak és nyugatra menekültek; Szálasi Ferencre, kinek hadparancsát örömkönnyek között hallgatták végig; az ausztriai hungarista családra, ki élete kockáztatásával bújtatta el XY revideáló urat az amerikai hatóságok elôl. Mindez a múlté. És árulásuk szégyenét még büszkén lengetik mifelénk: „Igen, valaha tag voltam én is, de most már nem vagyok veletek. Oda megyek, ahol felkel a Nap.” Mostanában azonban odajött hozzám barátom és azt mondta: „Kitartás!” Nem akartam hinni a szemeimnek és füleimnek. „Mi történt veled?” kérdeztem. „Semmi, kérlek” – sietett felelni – „hiszen én mindig veletek éreztem, nem tudod?” És a régi idôkrôl kezdett beszélni nagy lelkesedéssel. Nem, kedves barátom. Hagyjuk a régi idôket és beszélgessünk csak egy kicsit az árulók lélektanáról. Az árulás olyasfajta bûn, mint az erkölcstelenség. Izgat és hív az ismeretlenség ingerével, gazdagság és pénz késztet elhagyni a küzdelmes tisztaságot. Az egyik oldalon a bizottmányos dollárok, hírnév, gazdagság – a másik oldalon pedig mi, a munka és áldozat unalmas alternativája. Az árulás divatos, modern dolog. Elôkelô. Csak a paraszt ragaszkodik görcsösen az eszméjéhez, talpalatti földjéhez. Az árulás valami fensôbbséges, hûvös arisztokrata-kór, melyet megkapni elegáns. Da ha az alany végképp belekerült az árulás szennyébe, meg kell látnia, hogy hová is jutott tulajdonképpen.
27
A dollárok mögött nincs tartalom, s ô mégiscsak hozzászokott a hungarista idôkbôl, hogy belsô tartalom nélkül még színleg sem lehet politizálni. Az árulás szégyenében azután kidomborodik az ellentét: a szerencsétlen alany meglátja, hogy az elárult eszme tisztasága milyen messze esett tôle. Vagy talán jobb ott a másik oldalon? Nem nyilal át a szíveken, melyek fölött valaha a Nyilaskeresztet hordták, nem hasít keresztül a hazug szó, durva támadás? Nem sérti fülüket a KRÓNIKA, a MINDSZENTY NÉPE s más egyéb irományok útszéli, nemzetgyalázó hangja? Nem ég ki a szégyentôl az a szem, mely valaha örömkönnyeket sírt október 15-én? Nem mozdul meg bennük a lélek, nem szorul a kezük ökölbe az említett lapok mártírgyalázása láttán? Én nem hiszem, hogy az árulók lelkében nincs vihar. Ugyanaz a vihar, mely Judás lelkét szorongatta a rémes éjszakán. Ôk is messiást árultak el. Magyar messiást, ki éppen úgy az életét áldozta értük. A harminc ezüstpénz újra kisért a történelemben. Judás is szeretett volna akkor mea-culpázva mindent megnemtörténtté tenni, Krisztus lábához hullani – s talán meg is tette volna, ha Kajafás fôpap ki nem erôszakolja a Názáreti megöletését. Így inkább maga ítélt önmaga fölött. Minden bizonnyal több bocsánatot nyer Judás az Úr elôtt, mint a hideg fölénnyel „revideáló” politikusok! Mi pedig legyünk csak „merevek” továbbra is. Ôrizkedjünk az olyan engedékenységtôl, melynek kedvéért a becsületbôl kell feladni egy darabot. Az árulókra nem átkozódunk, nem fenyegetôzünk. Sajnáljuk ôket ôszinte szívvel, mert a név, melyet viselnek – az „áruló” neve – a történelembe is bevonul. És akkor már mi sem tudunk segíteni rajtuk. Terajtad sem, kedves barátom, ki újból „Kitartás”-sal köszöntél. Kedves barátom, a politika virágoskertjében ti vagytok a napraforgók. Ôszintén, mindent félretéve kell ezentúl dolgozni annak, aki visszatér. Fáradságos munkával kell leszoknia a napraforgó-természetrôl. Mert a Hungarizmus nem játék, melyet egy napon meg lehet unni és otthagyni. A Hungarizmus a Nemzet harca, gerince, sava, támasztó oszlopa. S ha a Hungarizmus szava elhalna egy napon, akkor szabad prédává válna minden magyar érdek, nemzeti kincs, hagyomány, hit és reménység.
28
Egzisztencionalizmussá válna a hazaszeretet és a becsület. Abból pedig árulás és becstelenség lenne. A Hungarizmus a Nemzet vigyázó-ôre, melynek lámpása még idegen utakat is bevilágít. Aki elárulja, önmagát árulja el! Kedves barátom – örülök, hogy visszatértél. Lehetséges, hogy nagyon megbántad a revideálást. Megfizettél érte odaát. Isten hozott akkor és máskor ne tévedj. De lehet, hogy azért jöttél vissza, mert napraforgó vagy. És most minálunk kel a Nap...
(ÚT és CÉL, 1953. július)
AZ EGYEDÜLI ÚT Sok szóbeszédre ad alkalmat manapság a Szovjet legújabb trükkje: a zsidóüldözés. Mikor „megkezdôdött”, azaz elôször futotta keresztül a világot a hír, mindenki így kiáltott fel: „Hátborzongatóan ügyes. Minden idôk legügyesebb propagandafogása”, stb. De mivel minden csoda csak három napig tart, ez is elkopott. Kicsit utánagondoltunk és láttuk, hogy nem is olyan ügyes fogás. Bizonyos ostobasági fokon felül lehet vele elérni még valamit, de ez a fok a mi köreinkben nem található. Csak a vita viharzik még a téma körül – hálás téma, mi tagadás! Jobb tehát, ha mi is beszélünk róla, mert nekünk is vannak megállapításaink vele kapcsolatban; s már csak azért is, nehogy egyes jóhiszemû, de túlbuzgó antiszemiták áldozatául essenek ennek a fogásnak. Szálasi Ferenc az „Út és Cél”-ban nem antiszemitizmust, hanem aszemitizmust hírdetett. Nem zsidógyûlöletet, hanem zsidómentességet, s ô lett volna a legboldogabb, ha Izrael fiai mielôbb behajóztak volna Tel-Aviv felé, csak ne a magyar véren és verejtéken híztak volna kövérre. Azóta azonban
29
nagyot változott a világ. Szálasi Ferenc éppen Izrael bosszújának esett áldozatul. Rajta kívül magyar és más nemzetiségû mártírok százezrei – hovatovább milliói menetelnek az égi utakon. Leányok százezrei gyaláztattak meg és anyák milliói vesztették el gyermekeiket; rombadôlt minden, amiért élni érdemes volt – s ez mind a zsidóság tervszerû munkájának eredményeképpen. Ezekután érthetô és természetes, hogy az aszemitizmus éles antiszemitizmussá vált mindenütt a világon. Elszámították magukat Cion bölcsei, mert kifelejtették azt a – részükre – sajnálatos tényt, hogy a világ népei gondolkoznak is és egyszer tett követheti a gondolatot. A zsidóság alulértékelte az emberiséget – mely a Talmud szerint még az útszéli elhullott állatnál is kevesebbet ér, ha nem Izrael fia, az ellenfelet alulértékelni pedig felér fél veszteséggel – már a játszma elején is. A zsidóság vallása által diktált, elvakult faji gyûlöletében oly tettekre ragadtatta magát, melyeknek következményei – mert a tettek következményeikben méretnek meg – magukban hordják majd elkövetkezô büntetésüket. A zsidóság tettei következményeképpen vált gyûlöletessé a világ elôtt, s nem volnánk ôszinték, ha nem mondanánk meg, hogy mi is összetett kézzel fogjuk nézni, amint a Sors lassan, de kérlelhetetlen biztonsággal ôrlô malmának kövei elvégzik rajtuk végzetes munkájukat. Mert igenis eljön a megtorlás, éspedig nem az „akció-reakció” elítélt elve alapján, hanem az egyszerû, igazságos isteni végzés rendelése képpen. Mivel ezek az érzések kitörölhetetlenül bennünk élnek – mely érzésekért a zsidóság egyedül magára vessen – természetes, hogy mindenféle zsidóüldözés bizonyos elégtételként szolgál részünkre. Távol áll tôlünk a szadizmus, és ez a zsidóság feletti káröröm sem abból ered, mint ahogy Krausz Náthán (Göndör) gondolná soraink olvasásakor. Egészséges igazságérzet ez, semmi más. Ebbôl tehát az következik, hogy a zsidókat üldözô alany automatikusan szimpatikussá válik a szemünkben. Ha azonban ez az alany történetesen halálos ellenségünk, a bolsevizmus, illetve annak valamely képviselôje, akkor egy pillanatra meg kell állnunk és egyszerû számadást kell végeznünk magunkban. Világos, hogy kétszer kettô: négy. Az is világos, hogy az égô gyufa kialszik a vízben; hogy az ellentétes pólusok vonzák s az egynemûek taszítják egymást. Mit akarunk ezekkel az algebrai és fizikai törvényekkel? Csak annyit, hogy a Szovjet nem üldözheti Ciont. Ez olyan természetes, mint... mint ahogy kétszer kettô négy. Ahogy a tûz nem fér össze a vízzel, úgy nem is fér a szovjetpolitikához a zsidóüldözés.
30
Végkövetkeztetés-képpen azonban nem ezt kell levonnunk. A mi tanulságunk az lehet itt csak: ha ellenség üldöz egy másik ellenséget, attól még egyik sem lesz barátunk. Ha a jelenlegi helyzet megkívánja, hogy áldozatul adassék Molochnak – a cél érdekében – egy-két szovjetbeli izraelita, attól még nem érezhetünk szimpátiát a Szovjet iránt. Ezt még akkor sem érezhetnénk, ha egy napon valóban megdôlnének a fent említett törvények és a Szovjet önállósítva magát pánszláv irányban, kivetné a zsidóságot magából. Ez esetben sem volna semmi keresnivalónk szüleink, testvéreink, gyermekeink gyilkosai mellett. Még u. n. reálpolitikából sem. A gyilkosnak el kell nyernie büntetését! A kommunizmus együtt jár a zsidósággal a véres úton és a kezét meg nem moshatja a vértôl – még hû fegyvertársának vérével sem. Az „aranyközéputas” semmittevôk úgyis azt lesik: miben van közös véleményünk, gondolatunk a kommunistákkal. Minden vágyuk ránkcsapni, felfedezni valami hasonlót és meglobogtatni a világ felé: „ime a zöld és a vörös!” Hiszen eddig sem csináltak egyebet, csakhát éppen jogtalanul, ok- és alapnélkül csinálták. Nos, nem! Mi nem fogunk puszta antiszemitizmusból átlendülni a bolsevisták oldalára, de még a „nemzeti kommunizmus” oldalára sem. Ebben a kárörömmel vegyes elégtételben nem fog részesülni az u. n. „józan aranyközép”. De még a felravatalozott Sztálin képét sem fogja hozni lapunk, mint amilyen csodát már láttunk emigrációs lapjaink között. A mi antibolsevista harcunk többek között és elsôsorban két pontban különbözik az övékétôl. Az egyik az, hogy a miénk sokkal régebbi, tehát öntudatosabb, erôsebb; a másik pedig, hogy valódi! Igazi, szívbôl-jövô amilyenért meghalni szokás. Éppen ezért nem alkalmaz kétes fogásokat, nem ölt álarcot; nyíltan beszél. A „nyilas-kommunista” párhuzam egyre nevetségesebb lesz, egyre mesterkéltebb. A párhuzamot legfeljebb, mint két egymással-szembeálló, élet-halálharcot vívó ellenfél: az igazság és a hazugság párhuzamaként lehet emliteni. Meg ne szédítsen ezért senkit a Szovjet zsidóüldözése, a „nemzeti-kommunizmus”, de még az emigrációban észlelhetô „eszme-átmentési” kisérletek sem. A veszedelem ott kezdôdik, mikor felmerül a kérdés az antibolsevista magyar lelkében: „Mit várhatunk az USA-tól?” És talán megkisérti a gondolat: „Ha a Szovjet antiszemita irányba halad, az USA pedig
31
Morgenthauék kezében van, akkor...?” Nem, nem testvér, itt meg kell állni. Török Bálint annak idején az osztrákot is, meg a törököt is elverte Buda alól – amíg bírta. Igaz, az ilyesmi nem mondható reálpolitikának, okos politikának, sôt még politikának sem. A reálpolitikusok ôrültségnek, ostobaságnak hívják, mi pedig becsületnek nevezzük az ilyen magatartást. Török Bálint meghalt a Héttoronyban, török rabságban, de az ilyen Török Bálintok lelki-nagyságára épült Magyarország. Ezek voltak a sziklaszilárd talpkövek, melyek a ledôlt oszlopok után megmaradtak, hogy azokra épülhessen a következô nemzedék élete. A példaadás, erkölcsi erô, megnemalkuvás, rendíthetetlen hit jellemezte ôket. Buda 1945-ös védôi is hasonlók voltak. Ôk sem voltak „reálpolitikusok”, ôk is szerettek volna még élni, szeretni, örülni, boldognak lenni – és mégis az ôsi parancsnak engedelmeskedtek. S ezek a „rossz politikusok” tartották fenn az országot ezer éven keresztül! „Valahová állni csak kell!” – hangzik minderre a válasz. Igen, oda kell állnunk, ahol – ha csak egy fokkal is – több a keresztényi szellem, kevesebb a barbárság, a szemecski és a tetû. Nyugat mellé kell állnunk, ha százszor el is taszított már, ha rá is taposott igazunkra – két Trianon után is. Mert keletrôl – ahonnan egykor jöttünk, s ahová nosztalgiás énekeinkkel mindig visszavágyunk – semmit sem várhatunk. Turán – ez a varázsos, lelket felgyújtó szó már csak bennünk él, mondáinkban, pentalonikus énekeinkben, a székely kopjafákon – s amit mi Turán alatt értünk, az a mi sajátos, sem Kelethez, sem Nyugathoz nem tartozó lelkiségünk: Kelet és Nyugat csodálatos összhangja. Talán a legszebb akkord Európa harsogó zenéjében! Turán, a vágyott ma már a Szovjet karmai alatt átalakult, vagy ha szunnyad még valahol az ôsi rokonság, nem szólalhat meg igazi hangján. A ferde metszésû szemek és lapított koponyák mögött élô lelket elállatiasította Sztalin, a népek „atyja”. Turán síratói, mi Nyugathoz tartozunk. Kulturánkkal, kereszténységünkkel, a Középkor lovagjaira emlékeztetô hôsiességgel ahhoz a Nyugathoz, melynél hálátlanabbat keresve sem lehetne találni a világegyetemben. Kelettôl nem várhatunk mi sem mást, mint amit keleti véreink: az osztjákok, zürjének, votjákok s a mongolok is kaptak. Halált és pusztulást, szennyet és rabszolgaságot. Nyugat – igaz – kifosztott minket; Kelet azonban a lelkünket is elrabolja. Nyugat letiport, de megtûrte jajszavunkat, egyéniségünket; fájdalmainkat néha meg is hallgatta. Kelet elnémítana örökre, egyéniségünket elvenné, gyermekeinket janicsárokká nevelné. Itt nincs és nem lehet dilemma. Hiszen a valóságban: lelkünkben egyikhez sem állunk mint jóbarát. Nyugatnak nagy és súlyos
32
tartozása van velünk szemben, azt elôbb le kellene rónia. Meg kell szabadulnia a zsidó mételytôl és meg kell látnia az igazságot. És azt az igazságot, melyet megcsúfolt és tôlünk megtagadott, azt kell szolgáltania számunkra, akik ezer esztendeje védjük Kelettel szemben. Lehet, hogy ez az ébredése Nyugatnak az utolsó órákban fog megtörténni. De feltétlenül eljön a döntô óra. Ha Cion bölcsei ki is nevetik a bibliai jövendölést, nem hiszem, hogy ki tudnak bújni a történelmi logika alól, melynek itélete kérlelhetetlenül közeledik feléjük, s akkor „levettetik a Sátán”. Mi marad nekünk? Lehet, hogy Nyugat oldalán is nagyon kevés. Az is lehetséges, hogy Nyugat késôn eszmél magára és vereséggel bünhôdik vakságáért. Akkor pedig elveszünk megint. De megmarad mindkét esetben a nemzetfenntartó alap: a becsület. S azon majd újra épül az ország... S ha veszni kell, mi is bukunk. Istenhittel, kultúrával, templomokkal, mûvészetekkel, mindazzal együtt, ami hozzánk tartozott és emberré emelt minket. Nem kell a vörös Kelet; nem kell a meghajlás árán az élet! Ezer év folyamán egyszer sem tettük ezt. Nem kell a bolsevizmus még akkor sem, ha antiszemita! Új világégés elôtt állunk és tudnunk kell, hova tartozunk. Hogy is van?... El ne feledjük valahogyan: „INKÁBB HÔS EGY PILLANATIG, MINT RABSZOLGA EGY ÉLETEN ÁT!” (Út és Cél, 1953. szeptember)
33
