Síron túli emlékeim *

• Yair Lapid • SÍRON TÚLI EMLÉKEIM

Yair Lapid

Síron túli emlékeim* Tomi (Joszef) Lapid története ELSÔ FEJEZET

Ezt a könyvet halálom után írom. Az emberek többsége nem ír semmit miután meghalt, de én nem tartozom a többséghez.Vagy talán mégis. Életrajzom annyira tele ellentmondásokkal, hogy néha úgy tûnik – és nem csak nekem –, hogy bennem lakozik mindenki, akivel életem során találkoztam. Gyermekként Joszefnek neveztek Nagyapám emlékére, akit nem ismertem, és Tominak egy szerb herceg emlékére, aki egy elfelejtett fejedelmi dinasztia sarja volt. Mindkét nevemet megôriztem egy életen át. Izrael leghírhedtebb ateistája voltam, az ortodoxok legelszántabb ellenfele, ugyanakkor magamban kép-

viseltem – remélem híven – az egész zsidó sorsot. Gyûlöltek, de egyben hihetetlenül népszerû is voltam. Egy mûvelt és udvarias európai entellektüel, meg egy vörös képû néptribun, mesébe illô dührohamokkal megáldva. Egy konzervatív soviniszta, aki képes észre venni csinos hölgyek kecses alakját, de hû férje is egy híres feminista írónônek. És én alapítottam az elsô nôi folyóiratot az országban. Kultúrsznob, aki szerette Rembrandtot, Mozartot és Brechtet, valamint népszónok, aki egysoros szlogenekkel képes volt tömegeket felizgatni. Baloldali, aki az ország kettéosztását támogatta és jobboldali nacionalista, akire Menachem Begin rábízta az ország egyetlen TV állomásának az igazgatását. Árvaként szálltam le a hajóról egy ócska nadrággal az ülepemen, és jómódú polgárként Európa legjobb éttermeiben pecsételtem össze a nyakkendôimet. Szülôvárosom állomásán SS tiszteket szórakoztattam, fagyott lóhúst csempésztem a gettó pincéjébe, tizenhét évesen egy ismeretlen ország katonájaként szolgáltam olyan tisztek parancsnoksága alatt, akiknek a nyelvét nem értettem. Ugyanennek az országnak a szolgálatában meghívtak a Fehér Házba, a Downing street 10-be, az Elysée Palotába, a Tiltott Városba Pekingbe és Rastaparti Behagwanra Új-Delhibe. Ebédeltem Barack Obamával, kávéztam Arafattal, koccintottam Nicolas Sarkozyvel, követtem Churchill koporsóját, Ben Gurionnal utazgattam a harmadik világban, de édesanyám mégis meg volt róla gyôzôdve, hogy nem vittem sokra. Olyan ártatlan szenvedéllyel éltem, hogy úgy csak az élhet, aki véletlenül menekül meg a majdnem biztos halálból. Hosszú lábú leányok rázták elôttem formás ülepüket a párizsi Lidótól a Las Vegas-i Mirage-ig. Louis Armstrong játszott a tiszteletemre, Ella Fitzgerald és Rita énekeltek *

Tomi Lapid

• 51 •

Részlet a könyvbôl, amelyet a Múlt és Jövô Kiadó elôreláthatóan a jövô évben megjelentet.


nekem. A tökrészeg Jack Nicholsonnal együtt osztottam ki a német Oscar-díjat, Danny Kaye vôfély volt az esküvômön, Jack Masonnak segítettem feltenni a gázmaszkot egy rakétatámadáskor Tel Aviv-ban. Voltam autószerelô, ügyvéd, újságíró, üzletember és politikus, majd újból újságíró. Humoreszkgyûjteményeimet publikálták, írtam sikeres útikönyveket turistáknak, eszszégyûjteményeim bestsellerek voltak ugyanúgy, mint saját szerzeményû szakácskönyvem. Vígjátékaimat a nemzeti színház adta elô nem kis sikerrel, de abban mindenki egyetértett (engem beleértve), hogy feleségem jobban ír, mint én. Menachem Begin csalódott bennem, Ariel Saronnal bonyolult apa-fiú kapcsolatom volt, Ehud Barakot hangosan letoltam, Benjamin Netanjahu mai napig állítja, hogy nélkülem nem bírta volna véghezvinni azt a gazdasági forradalmat, amelyik megmentette az országot, Ehud Olmert – két legjobb barátom egyike – halálos ágyam mellett ült, nézett és zokogott. És ettem. Ettem végnélkül. Ettem magyar szalámikat, frissen sült francia baguetteket, érett holland sajtokat, humuszt gôzölgô fullal Abu Gosh-ban, sûrû húsos ragukat az Egyesült Államok északi vidékein, tejszínhabos cukrászsüteményeket Bécsben, olyan vastag sültkolbászokat, mint az azokat sütögetô Gretchen karjai Berlinben, szushit Japánban, chicken tikát Bombay-ben. Egyszer Burmában pocsék bort ittam, majd megtudtam, már késve, hogy érlelésekor, az íz feljavításáért majom embriókat raktak a boros edényekbe. Mindent megettem, többet mint mások, de mindig éhes maradtam. Mindezzel együtt mégis meg kell magyaráznom ezt a különös ügyet – de nem a legkülönösebbet velem kapcsolatban –, ami lehetôvé teszi, hogy valaki a halála után megírhassa önéletrajzát. Carlo Goldoni, a 18. századi olasz színmûíró, akit a Két úr szolgája címû darabja tett ismertté egyszer azt írta: „Akinek a személyisége fiaiba vésôdik, csak félig halott.” Yair fiamon keresztül írok, hangom ráerôszakolja magát az ô hangjára, amint az többször elôfordult, amikor még éltem. Vajon becstelen ez az eljárás? Valószínûleg az. És ez nem az elsô eset, de ô továbbra is ugyanúgy szeret, minden fenntartás nélkül, ahogy gyerekek szeretik szüleiket és hajlandóak elfogadni azt a képet, amit azok kialakítanak számukra. Tudtán kívül, születése napjától kezdve, erre készítettem fel Yairt. Ismételten elmeséltem neki életem történetét. Mint minden jó mesemondó

(és melyik magyar zsidó nem az?) történeteimet anekdotákkal fûszereztem, nevetséges figurákat, jókat és rosszakat, örök nyerteseket és örök veszteseket fûztem beléjük, leírtam tájakat, ízeket és szagokat, szellemes és csípôs megjegyzéseket tettem az emberi természetrôl és annak gyengéirôl. És Yair mindig odafigyelt. Komoly, szomorú gyerek volt, szinte egyáltalán nem voltak barátai, és én voltam az, aki ezt az ûrt betöltötte pezsgô vidámsággal, anélkül, hogy megkérdeztem volna magamtól, én okoztam-e benne ezt az ûrt. Egy kép jut eszembe: a 60-as évek végén, miután viszszatértünk Londonból új lemezgyûjteménnyel, kicsiny jád-elijahui dolgozószobámban ülve hallgatom Mozart Varázsfuvoláját, miközben fehér kövérkés ujjaimmal (ezt a testrészemet mindig utáltam) vezénylem a nyúzott hi-fi tornyot. Csak jó pár perc múlva veszem észre, hogy ô is ott van. Ül a földön és engem utánoz. Kicsiny gyermekujjaival vezényel egy sose hallott zenemûvet. Attól tartottam, akkor és még sokáig azután, hogy az utánzás sajátjává válik és mint sok más sikeres ember gyermekei, az apja élményeinek Sancho Panzájává lesz ahelyett, hogy kifejlesztené saját egyéniségét. Természetesen tévedtem, de javamra legyen mondva, örültem a tévedésemnek. A Halál egy sûrített pillanat. Csak az igazán fontos dolgokat vetíti eléd: szülôi léted, családod, szerelmeid. Amikor ezekre visszapillantok, nem bánok semmit. A megbánás nem a körülményektôl függ, hanem az arra való képesség személyes adottság, és bevallom, hogy belôlem hiányzik. Miként gyermekeimnek ismételtem többször: The proof of the cooking is in the pudding. Ha a puding nem sikerült, semmilyen beszéd nem segít azt megjavítani. Ha jó, akkor brávo a chefnek. Három sikerült gyermekem volt, maradt két sikerült gyermekem. Úgy látszik, valami jól mûködhetett a konyhámban. Nem szenvedek túlzott szerénységtôl, de be kell ismernem, hogy nem fektettem volna ennyit ebbe a könyvbe, ha a temetésem nem lett volna akkora hatással rám. Nem vitás, hogy fergeteges sikernek számított. A miniszterelnök sírt a hantom felett, többszázan tolongtak az átjárókban, a sajtó teljes létszámban jelen volt, és természtesen sikerült még egy utolsó botrányt okoznom azzal, hogy elôször az ország történelmében világi szertartással temettek el valakit egy ortodox temetôben. A vallásos sajtó ünnepelt, amikor tudomására jutott, hogy Kirját Sáulban fognak eltemetni. Hiszen ezek azok a percek, amikor a vallás betolakszik életünkbe – az elején és a végén, amikor

• 52 •


nincs lehetôségünk tiltakozni. Képzelhetik, mekkora csalódást okozott nekik, amikor a Káddis ima helyett Frank Sinatra My Way címû dala csendült fel. Az igazság az, hogy a terv majdnem meghiúsult, mivelhogy mielôtt leengedtek a síromba, megjelent holttestem felett a Hábádnik Gloibermann Rabbi, egyike azoknak az Isten kicsiny elôljáróinak, akiket annyira gyûlöltem egész életemben, és elkezdett érthetetlen szövegeket mormolni, miközben persze gondja volt arra, hogy pont a TV kamerák elé helyezkedjen. Yair nem túl gyöngéden rátette karját és felszólította, hogy tûnjön el. Lehet, hogy nem illett volna ennyire élvezni a helyzetet akkori állapotomban, de sose tudtam lemondani egy jó vitáról vagy egy jó ebédrôl, és most már késô lett volna elkezdeni. A temetés után, kifelé menet, Sula Ellusnak (Aliza Olmert) a fülébe súgta: „Annyira szégyellem magam.” Aliza megkérdezte, miért. „Mindig tudtam, hogy fontos ember volt – válaszolta Sula –, de valójában csak most fogom fel, hogy mennyire.” Ne haragudj magadra Sulinka, én sem fogtam fel. Többször ajánlották, írjam meg ezt az önéletrajzom, de én gyanakodtam, hogy az emberek csak a saját életrajzukat szerették volna megíratni velem, én volnék erre a megfelelô eszköz. Maradt a számítógépemben néhány próbálkozás életem meséjének megírására, de sohasem jutottam néhány oldalon túl. Hisz sohasem voltam képes pontosan különválasztani a lényegest a lényegtelentôl. Bármivel foglalkoztam, mindig az tûnt nekem a legfontosabbnak az adott pillanatban. A honlapon, amelyiken gyors sakkot (blitz) szoktam játszani világszerte szétszórt ellenfeleimmel 31,713 játszma volt feljegyezve. Minden egyes játszma, amikor benne voltam, élet-halál kérdésének tûnt. Tehát nem is csoda talán, hogy képtelen voltam túl komolyan venni az életet vagy a halált. Ezt írtam Báránynak, egy gettóbeli barátomnak hetvenedik születésnapjára: „Ami minket illet, sokkal nehezebb volt megérnünk a tizenötödik születésnapunkat, mint a hetvenediket.” Csak a halálom után jutottam arra a felimerésre, hogy én voltam az utolsó. Abból a felismerésbôl, hogy valaki utolsó a fajtájából nem származik semmilyen tanulság. Esetemben ez csak annak bizonyítéka, hogy az istentagadás és a töltött káposzta kombinációja biztosíték a hosszú életre. Utolsónak lenni nem elôjog, hanem feladat. Én voltam az utolsó a vészkorszak túlélôi közül, aki a Kneszetben ült és tagja volt a kormánynak. Távozásom után többé nem ül a szarvasbôr széken olyan valaki,

aki személyesen emlékezhetne az emberi történelem legborzalmasabb eseményére. Én voltam az utolsó, aki még emlékezett a háború elôtti Európára, a kristály csillárokra, a hosszú szatén ruhákba öltözött nôkre, akik kecsesen támaszkodtak elegáns férfiak vállára. Az utolsó voltam az ország vezetôi közül, aki még látta Churchillt szónokolni a parlamentben, látta a Vasfüggöny leereszkedését majd lerombolását; aki egy rozoga hajón érkezett Izraelbe, hallgatta rövidhullámon az ENSZ szavazását Izrael állam alapításáról, majd katonaként szolgált 48-ban és személyesen jelen volt, amikor az Isten meghalt. Jóbarátom, az irodalmi Nobel-díjas Eli Wiesel mondta egyszer: „A visszaemlékezés a fôfoglalkozásom.” Nekem, tôle eltérôen, a visszaemlékezés mindig csak hobby volt. Túlságosan el voltam foglalva és túlságosan ki voltam éhezve az életre ahhoz, hogy jelenemet a múltamra áldoztam volna. Csak most sikerült megértenem, némi meglepetéssel kevert büszkeséggel, hogy pont azokban a dolgokban voltam az utolsó, amikben valamikor az elsô voltam. MÁSODIK FEJEZET

A legtöbb ember nem emlékszik pontosan arra a percre, amikor gyermekbôl felnôtté válik. Én emlékszem. Tizenkét éves koromban váltam felnôtté, egy éjszaka alatt, 1944. március 18-19. között. Derült éjszaka volt, az ég tele csillagokkal. Apámmal mentünk az üres utcán, miközben fennhangon ismételtem: „sum, es, est..” gyakorolva latin házifeladatomat. „Szép éjszaka” – mondtam csakhogy a latintól meneküljek. „Igen.” „Vajon a Mama már megérkezett Budapestre?” Odautazott, mivel nôvérét, Edit nénit, megoperálták. „Igen, már Nagymamáéknál van, biztos most mutatja nekik a fényképedet” – mosolygott Apám. „Alhatok a te ágyadban?” „Igen.” Hajnali hat órakor még gyerek voltam. A nagy ágyban aludtam Apám mellett, ketten egy takaró alatt. Megtermett, kövér ember volt Apám, még nálam is kövérebb, és nyugodt, meleg szuszogásai józan metronómként mûködtek a megkergült világban – ezt gyerekésszel már én is felfogtam. Nem ez volt az elsô találkozásom a háborúval. Három évvel ezelôtt, amikor kilenc éves és néhány hónapos voltam tüze már megperzselt.

• 53 •


1941. április 5-én történt, amikor a magyarok bevonultak Jugoszláviába. Anyám akkor is látogatóban volt Pesten, a szüleinél (évenként háromszor utazott oda), és én Apámmal meg három bôrönddel Belgrádba, a fôvárosba utaztunk, hogy ott élô rokonainknál rejtôzzünk el. Ugyanazon az éjszakán bombázták Belgrádot. A rotterdami bombázás óta ez volt a legnagyobb német támadás, és a házba, amelyikben tartózkodtunk egy gyújtóbomba csapódott be. Lélekszakadva menekültünk. Emlékszem, hogy a ház beleremegett a robbanásba, de még élesebben emlékszem az utcára, ahol a házak körös-körül lángokban álltak mint óriás égô gyufásskatulyák. Rémült emberek rohangáltak az utcákon, és apám azt kiáltotta : „Menjünk a Duna felé.” Kövek és égô deszkák zuhantak alá az égô házakból, és én cikkcakkban kezdtem futni. Apám rám kiáltott, hogy ez úgyse segít, mert nem látni honnan potyognak a kövek meg a deszkák, de én csak futottam tovább, ô meg csak ment. A csodálatos, tiszteletre méltó Dr. Lampel, aki még ilyen körülmények között is méltóságteljes és kimért, bôröndjével a kezében. Futás közben zajt hallottam és visszafordultam. Egy égô telefonpózna zuhant le mellettem. Én futottam cikkben és ô cakkban zuhant le. Izraelben született barátaimnak szoktam mondogatni, hogy fogalmuk sincs arról, mi a háború, és ôk ilyenkor mindig megsértôdnek. Hogyhogy fogalmuk sincs? A Yom Kippur-i háború mi volt? És az Öbölháború? És az elsô libanoni háború ? Na meg a második? Némi fölényességgel magyarázom nekik, hogy a háború – az igazi háború – nem így néz ki. Egy igazi háború nem csak távoli vidékeken játszódik. Egy igazi háborúban akár kétezerötszáz izraeli is meghalhat egy nap alatt és több ezer sebesült érkezhet (vagy nem érkezhet) a kórházakba naponta. Egy igazi háborúban a hajóinkat a haifai kikötôben süllyesztik el, a hadügyminisztérium Tel Aviv-i székhelye eltûnik mintha sose létezett volna, a többi minisztérium épületei Jeruzsálemben leégnek, Náhárija romokban áll, Natanja fele eltûnik a föld színérôl és Dimonának még hírmondója sem marad. Így kezdôdik egy igazi háború: az ország legtöbb részén áramszünet. Az országutakat kiégett gépkocsik torlaszolják el, a vonatok megbénulva, a kikötôk aláaknázva, az ország hermetikusan el van zárva. A légi haderô bázisai megsemmisítve, a hadsereg még hôsiesen harcol, habár minden elôzetes haditerv meghiúsult, a hátország kitart annak ellenére, hogy a háború elsô hetében tizenötezer halálos áldozatunk és száze-

zer sebesültünk volt. TV nincs, de a rádió még sugároz és véradományokat kér. Elnémulnak és rám néznek, én elnémulok és rájuk nézek. És nem mondok el nekik még valamit a valóságról, amit Belgrád égô utcáin értettem meg, ahol egy öltönybe öltözött úriember lépkedett eltökélten, hogy méltóságát megôrizze a körülötte szaladgáló gyermek elôtt: egy igazi háborúban, aki megmenekül, nem megkönnyebbülést érez, hanem bûntudatot. Egész életemben magamban hordtam ezt a bûntudatot. Miért Apám és nem én? Miért pont én voltam a hét túlélô egyike a velem egy osztályban tanuló huszonnégy gyerek közül? Remélem nem hangzik túl furcsán, de kétszer olyan bûnösnek éreztem magam éppen azért, mert jó gyerek voltam, aki tisztelte a tekintélyt és mindenkinek a kedvében akart járni. De hát mindenki a halálomat akarta. A tanárok, a szomszédok, a kormány, az ország – mindenki, aki a hatalmat képviselte. Mind azt mondták, hogy sorsom a halál, de én élni akartam. A háború az oka, hogy megszûntem jó gyerek lenni, és soha többé nem lettem az újból. A cikket választottam és nem a cakkot. Azóta, az évek során, tanúja voltam miként változott át a vészkorszak irodalmi eseménnyé (vagy még rosszabb, filmmé). „Miért nem szöktetek el?” kérdezték tôlem újból és újból még a hozzám legközelállóbbak is. Úgy képzelték el a holokausztot, mint egy folyamatot, amelyben az emberek lassan húnynak ki, fokozatosan elvesztik, elôbb munkahelyüket, azután vagyonukat, majd a húst a testükrôl, és legvégül vonatok szállítják ôket a várható halál felé. Csakhogy a magunk féle zsidó embereknek a holokauszt maga a Vezúv volt, amely egy új Pompeira zúdult rá. Úgy árasztott el a láva bennünket, hogy közben a leghétköznapibb dolgokat mûveltük: íróasztal mellett, szerelmeskedés közben, szülôk a gyermekeikkel sétáltak a parkban, a reggeli kávé mellett átfutották az újságok fôcímeit, föl sem fogva, hogy pont róluk van szó. Vagy alvás közben. Pont reggel hat órakor hallottam meg a Nagymamát. „Ja bitte, bitte”, szólt valakihez németül, és kinyílt a hálószoba ajtaja. „Béla”, szólt Apámhoz, „egy német katona áll az ajtóban aki látni akar”. A katona nem várt. Belépett mögötte a hálószobába, kezében szuronyos puska, szürkészöld egyenruhában, gallérja szélén SS betûkkel, udvariasan. „Dr. Lampel? – kérdezte, miközben egy listát böngészett – Öltözzön fel kérem.” A paplan alá bújtam, és csak egy kis résen lestem ki, mi-

• 54 •


közben sírni kezdtem. Apám felkelt és felöltözött. „A hátizsákot” szólt Nagymamának, aki kiment, majd egy hátizsákkal tért vissza. Nem kellett csomagolni, a háború kezdete óta mindegyikünknek külön becsomagolt, útrakész hátizsákja volt. Nagymama tett pár lépést a szuronyos szôke irányába, és amikor a közelébe ért, megkapaszkodott az ágy támlájában majd lassan, öregesen, térdre ereszkedett. A német hallgatott, némileg zavarban, mereven bámulta a torreádor képét a falon. Nagymama átölelte a térdét, fényes csizmáihoz tapadva. Felemelte fejét, keresve kékszínû pillantását. „Uram – mondta –, ne felejtse, hogy magának is van anyja, aki várja odahaza.” Majd hozzátette, „Isten áldja meg”. A német arca eltorzult egy pillanatra, majd Apám felé intett. Eljött az idô. Apám lehajolt és felemelte a takarót. Átölelt, és amit mondott, attól egybôl felnôtté váltam: „Fiacskám, vagy látni foglak még az életben, vagy sem.” Még egyszer láttam ôt, öt évvel késôbb, de akkor már nem élt. Az úgy történt, hogy elsô hétvégi kimenôm volt a hadseregtôl. Száádja unokatestvérem (az apja, Dr. Waltmann, lelkes cionista lévén, így nevezte el, nem tudva, hogy ez egy jemenita név, és így lett belôle az egyetlen szôke, kék szemû Száádja Izraelben) elvitt, hogy megmutassa nekem Tel Aviv-ot, a nagy várost. Lelkem mélyéig csalódtam. Még a romos Novi Sad-on is, amit magam mögött hagytam, még ott is elegánsabb a fôtér, mint a Mugrábi, sôt a fôutca is impozánsabb volt, mint az Allenby. Amikor kiértünk a tengerpartra, Száádja rámutatott a Käte Dan szállodára, büszkén mondva , hogy ez Tel Aviv legnagyobb szállodája. Kezdtem megérteni hova érkeztem. Útban hazafelé, éjszaka, egy terasz mellett haladtunk el, ahol fiatalok tangót táncoltak. Hirtelen szíven ütött a felismerés, ami csak egy új bevándorlót érhet, hogy néhány héttel ezelôtt én is ilyen fiatalember voltam, gimnazista, aki túlélte a háborút és teraszokon táncolt, lányoknak udvarolt és osztálytársaival saját nyelvükön beszélgetett, kedvenc slágereit dúdolta, megszokott finomságokat evett, barátaival ugyanazokon a poénokon nevetett, azokon a tájakon, ahol felnôtt és hirtelen idegen jövevény lett belôlem. Nincs otthonom, süketnéma vagyok, és semmi esélyem, hogy valaha is elérjek valamit. Mikor fognak engem meghívni tangózni? Szombat este Száádja elvitt moziba. Elôször életemben láttam olyan angol feliratot, ami nem a kép alatt, hanem az oldalán van, kézzel írva. A szünetben egy fiatalember lépett hozzánk, aki meg-

hallotta, hogy szerbül beszélünk. Egy nagy rajzblokkot tartott a kezében. „Nevem Lipkovics – mutatkozott be –, festô vagyok.” „Nevem Lampel” – mondtam. Hirtelen valamiféle felismerés szikrája jelent meg a szemében. „Rokona vagy talán Dr. Lampel Bélának?” – kérdezte. „A fia vagyok” – válaszoltam. „Együtt voltunk Auschwitzban” – mondta és megkezdôdött a film második része. Amikor vége lett, leültünk egy padra a Dizengoff téren. Lipkovics kinyitotta rajztömbjét, zsebébôl egy vastag ceruzát vett elô és azt mondta: „Lerajzolom neked Apádat.” Ültem mellette, elsô Tel Aviv-i estémen, és visszafojtott lélegzettel követtem határozott vonalait a fehér papíron. Amikor befejezte megkérdezett, „Hasonlít?”. „Az arcvonások igen – válaszoltam –, csakhogy ô kövér volt.” Lipkovics arca elkomorult, becsukta a rajztömböt. „Amikor én megismertem – mondta –, már sovány volt.” Nem tudom Apámat elképzelni soványan. Nem is akarom. Inkább ragaszkodom saját emlékeimhez, ahogy megmaradtak. HARMADIK FEJEZET

Dolgozószobám falán ott lóg egy több mint nyolcvan éves fénykép vastag fakeretben, a Lampel család. Sula feleségem úgy határozott, hogy annak ott a helye, egy letûnt, soha vissza nem térô világra emlékeztet. Na meg egy soha vissza nem térô férjre is. A képen látható Nagyapám, Joszef Lampel, aki a születésemet megelôzô évben hunyt el és akinek a nevét kaptam, Nagyanyám, Hermina, Apám és két öccse, Pali és Laci. Fogalmam sincs, hogyan maradt meg ez a kép. 1928-ban készült a Vajda Fotóban, szülôvárosomban, Novi Sad-on. A kép egy 17. századbeli holland festményre emlékeztet, mindenki méltóságos pózba merevedve, szigorú sorrendben: nagyszüleim kikeményítve és állig begombolkozva ülnek egy kisasztal mellett, amelyen egy óra hatot mutat. Apám és nagyapám rendes nyakkendôt viselnek, a két nagybátyám csokornyakkendôt. Egyikük sem mosolyog. Én az úgynevezett „régi világban” nôttem fel. Az a világ lassan haladt, lusta, jóllakott tempóban, méltóságteljesen és nehézkesen. Márvány-

• 55 •


paloták és kôhidak világa, hosszú délutáni pihenések és még hosszabb vacsorák, réztölcséres gramofonok és színezüst mandzsettagombok, hegyesfülû lovak és pöfögô gôzmozdonyok, melyek késve érkeztek, mert hiszen egy kis késés nem jelentett gondot. Néhány évvel késôbb a palotákat lerombolták és a hidak beomlottak. Hermina nagymama Auschwitzban pusztult el, családunk tíz másik tagjával együtt. Apám Mauthausenben végezte, nem egész két héttel a szabadulás elôtt. Mosolygós szomszédaink elôbb feljelentettek minket, majd durván betörtek otthonunkba, és elrabolták a gramofont és a mandzsettagombokat. A vonatok kisiklottak, a vagonok az oldalukon feküdtek mint valami ôrült óriás építôkockái. A lovakat megettük. Nappal hallgattuk visító nyerítésüket miután az orosz ágyúzásban megsérültek, majd éjszakánként kilopóztunk a gettópincébôl, rögtönzött késekkel felszerelve, hogy fagyott húsukból lakmározhassunk. Nem tartozom azok közé, akik emlékeznek álmaikra, de a lovak fájdalmas nyerítése még hosszú évekig kisértette éjszakáimat. Néha irigyen figyelem Yairt és Merávot. Irigyen és aggódva. Ôk azt hiszik, tévesen persze, hogy a világ, amelyben élnek, megingathatatlan. A karrierjük, szép gyermekeik, a tárgyak, melyek körülveszik ôket – otthonuk, kocsijuk, bankszámlájuk – mind azt az illuziót keltik bennük, hogy ami volt, az lesz, és nincs az az ember a világon, aki ezt egy kézvonással elveheti tôlük. Én viszont tudom, mennyire törékeny a valóság. Az a világ, amelyben én nôttem fel, sokkal szilárdabbnak és tartósabbnak tûnt, mint az ô modern, lázas világuk. Az a világ lassan, nyugodtan haladt többszáz évig, majd – egy nap alatt – széttört a jég, és mindazok, akik rajta táncoltak, elmerültek a sötét vizekben. Talán a legjobb az elején kezdeni. Novi Sad városa a Duna mentén helyezkedik el, nyolcvan kilométerre Belgrádtól északra és kétszázhúsz kilométerre Budapesttôl délre. Történelmének legnagyobb részében végvárosnak számított, amely az Osztrák-Magyar Monarchia délkeleti sarkán ôrködött. Az elsô zsidó, egy Káldai nevezetû illetô, valamikor a 17. században telepedett le. Száz év elteltével, 1749-ben négyezer hatszázhúsz lakost jegyeztek be Novi Sad-ban, közülük száz zsidó. Száz év múlva, 1843-ban, ezeregyszáz huszonöt zsidó szerepel a Novi Sad-i feljegyzésekben, közöttük egynéhány orvos, na meg a „kövér zsidó Pepi”, „Az Arany Lányok” nevezetû kupleráj teljhatalmú Mádámja. A feljegy-

zések szerint, 1836-ban pénzbírságra ítélték, mivel a katonák nemibajt kaptak egyik nála tett látogatásuk alkalmával. A II. világháború elôtt nyolcvanezer lakója volt Novi Sad-nak, közülük négyezer háromszázötven zsidó. Közülük hárman mi voltunk: ApámBéla, Anyám-Katalin és én. Szüleim tökéletes párnak látszottak. Apámat mindenki „okos Bélá”-nak hívta és Anyámat „a szép Kató”-nak. Apám újságíró és ügyvéd volt, sötét szemû és kreol bôrû, míg Anyám budapesti, fôvárosi szôke szépség, aki mindig emlékeztetett rá, hogy egy kicsit vidékiesnek tart mindanynyiunkat. Úgy találkoztak össze, hogy Anyám rokonlátogatóba jött Koródiékhoz, a legdivatosabb ruhákkal megpakolt bôrönddel kezében. Elég hamar unatkozni kezdett, ami nem csoda, mert mi mást lehetett kezdeni egy olyan házban, ahol a házigazda kedvenc idôtöltése a tojásfestés? Ezért hát meggyôzte vendéglátói két fiatal leányát, Verát és Mirát, hogy kísérjék el a hitközség táncestélyeire. Ott ismerkedett meg Apámmal és egymásba szerettek. Apám aránylag elég idôs volt, és mivel, hogy két öccse már megnôsült, szülei nem kis erôfeszítést tettek annak érdekében, hogy összehozzák Apámat a hitsorsosok valamelyik hajadon leányával. Ô azonban mindegyiket kikosarazta mindaddig, amíg Ô megérkezett: szenvedélyes, könnyelmû, kacér és kétségtelenül túl szép. A kisvárosiak természetüknél fogva gyanakvóak, és mindenki megdöbbent. Anyám családja aránylag szerény anyagi körülmények között élt, és természetesen az a hír terjedt el (a hoppon maradt lányuk miatt csalódott anyák terjesztették legbuzgóbban), hogy csak Apám pénze érdekelte. 1930. július 5-én Apám Dalmáciába utazott, a Grand Imperial szállóba, üdülni. Nevéhez híven a szálloda egy komor, impozáns épület volt, csipkés korintiai oszlopokkal díszített homlokzattal az Adriai-tenger egyik varázslatosan gyönyörû partján (a nyolcvanas években lebontották és helyette egy csúnya modern szállodát építettek, azonos néven). Onnan küldte Apám a következô levelet édesapjának – csodásan apró, rendezett kézírással megírva, mely viharos lelkiállapotát volt hivatva palástolni: Harminckét éves vagyok, és nagyon vágyok már a házasélet révébe jutni. Egyedüllétem lassan felôrli idegeimet – nem találom helyemet –, nem bírom tovább. Néha megbántódtam attól, hogy nem vettétek észre nyugtalanságomat, idegrohamaimat, amelyek mind gyakrabban fordultak elô, de most már tudod az okát. Mindezt

• 56 •


a mély lelki egyedüllét érzése okozta… egész életemben csak nézôje voltam mások boldogságának, és mind jobban elkeseredtem. Most, amikor végre megérett bennem az elhatározás, hogy Katót nôül vegyem (hogyha hajlandó lesz hozzám jönni), életemben elôször érzem, mit jelent boldognak lenni. Apám, ezt akartam elmondani, és csak azt fûzhetem hozzá, amit Luther mondott: „Itt állok és nem tehetek mást.” Csókollak Anyával együtt, Béla Az évek folyamán újra és újra elolvastam ezt a levelet, magamban próbálva összeegyeztetni azt a nyugodt, kimért embert, akit én ismertem, ezekkel a melodrámával telített szavakkal. Talán ez a sorsunk, hogy sohase ismerjük meg igazán saját szüleinket, de ebben az esetben az a gyanúm, hogy ez egy egyszeri drámai kitörés volt egy csodálatosan rendezett és nyugodt élet folyamán. Amennyire én megítélhettem, szüleim szoros kapcsolatának ereje abban rejlett, hogy ez a kapcsolat minkettôjük érdekeinek tökéletesen megfelelt. Apám azt a kényelmes életet nyújtotta Anyámnak, amire vágyott, miközben cserébe megkapta a város legszebb virágszálát, hogy gomblyukába tûzhesse. Vajon ez szerelem? Ki a megmondhatója, mi a szerelem? A villánknak három tágas emelete volt, és homlokzata a Vonat utcára nézett. A hátsó kertben rózsák és körtefák. Az alagsorban volt Apám ügyvédi irodája, és mellette a személyzet szobái helyezkedtek el. A felsô emeleten volt a szüleim hálószobája, az én szobám, a nevelônôé és a vendégszoba – mely többnyire üresen állt. A földszinten volt egy tágas nappali, külön ebédlô és az úgynevezett „úriszoba”, amely súlyos eleganciával volt bebútorozva, íróasztallal, gazdagon megrakott könyvespolcokkal és egy öblös fotellal, amelyikben Apám szokott szundikálni. És persze ott volt a nagy konyha, ahol kövér, magyar szakácsnônk uralkodott és gáztûzhelyen fôzött, mivelhogy a Novi Sad-i gázmûvek ekkor már az egész városra kiterjesztették a gázhálózatot. (Amikor Izraelbe érkeztem és megtudtam, hogy itt a gázt palackokban osztják, akkor értettem meg, hogy egy elég visszamaradott országba jutottam.) A konyhából egy kis, kézimeghajtású étellift vezetett fel a tetôteraszra, arra az esetre, ha fent étkeztünk. Manapság, úgy hiszem, csak nagyon gazdag emberek élnek így, de annakidején ez teljesen

megszokott életmódja volt a jómódú középosztálynak – melynek tagjai az egész társadalom alapköveinek tartották magukat, nem minden ok nélkül. Ez az urak és szolgák kellemes miliôje volt, és különösképpen senki sem törte a fejét társadalmi helyzete miatt. A szakácsnô és a cseléd, akik nálunk laktak, magyarok voltak. A kertész, aki hetente egyszer bejárt, szerb volt. Lizi, a nevelônôm, német volt, pontosabban sváb. Életem utolsó napjáig nehezemre esett cipôt pucolni, nem csak komoly túlsúlyom miatt, hanem mert gyerekkorom óta belém nevelték, hogy ez a személyzet feladata. A jómódú középosztály tagjai társadalmi pozíciójának legfôbb jellegzetessége nem otthonuk méretei vagy a személyzet száma volt, hanem a kimért élettempó. Apám reggel nyolckor kelt, kiolvasta az újságot és nyugodtan reggelizett addig, amíg Anyám az ágyából figyelmeztette, egy kis csengô segítségével, hogy tízre a bíróságon kell lennie. Kilenckor lefáradt az alagsori irodájába, ahol már várta a két ügyvédbojtár iratokkal felszerelve. Fontosságának tudatában helyet foglalt íróasztalánál, és két titkárnôjének egyike kávét szolgált fel neki Rosenthal csészében. Onnan gyalog sétált el a törvényszékre. Amikor végzett, beült a szomszédos kávéházba, bekapott valami könnyût, átnézte a bambuszkeretre feszített folyóiratokat, majd hazakocsikázott. Ebéd után beült az úriszobában lévô foteljébe és aludt egy negyed órácskát. Ezután újból lement az irodába, néhány ügyféllel tárgyalt, átnézett pár okmányt, leveleket diktált és hat óra körül felment a lakásba. Meghallgatta a rádiót, olvasott, vagy Anyával vacsorameghívásra mentek, ami után bridzsparti következett. Egyszer egy héten Suboticába utazott vonattal, körülbelül száz kilométerre. Ott két napig idôzött, mivelhogy ô volt egy ott megjelenô magyar napilap, A Nappal, hétvégi mellékletének szerkesztôje. Hetente egy estét cikkírásnak szentelt. Elôbb kézzel megírta, majd legépelte Remington írógépén. Amint szokásos a hasonszôrû zsidóknál, mérsékelt liberális szemléletû volt. Például, születésem napján, 1931. december 27-én írt cikkében védelmezte Mahatma Gandhit és a brit imperializmus ellen folytatott harcát. Életének metronómja hihetetlenül lassú tempóban ketyegett. Telefonon legfeljebb kétszer-háromszor beszélt egy nap, és a híreket csak este tízkor hallgatta meg a rádión. Volt rá ideje, hogy meghallgassa mondandóimat és, hogy különbözô dolgokat elmagyarázzon nekem. Mint egyetlen gyerek nem voltak vetélytársaim.

• 57 •


Vasárnaponként a Vojvodina csapat futballmeccseire vitt. Mai napig érzem nagy, meleg keze érintését, amint gyerek kezemet fogja miközben belépünk a stadionba. Néha azon tûnôdök, mi mindenre futotta abból az idôbôl, amely Apám rendelkezésére állt. Hogyan volt képes ilyen lassú életet folytatni televízió és számítógép nélkül, mobiltelefon és fôleg autó nélkül? Talán éppen azért, mert mindezek az eszközök, amelyeknek az idômegtakarítás a céljuk, nem rabolták el az idejét ? Apám életének tempója valódi forgószél volt az Anyáméhoz képest. Minden reggel Lizi, a nevelônôm ébresztett fel, megmosdatott, elkészítette a reggelimet, felöltöztetett, majd betuszkolt a hálószobába, ahol Anyám még aludt. Nem ölelhettem meg, mert arca ránctalanító krémekkel volt összekenve, úgyhogy csak távolról vett szemügyre, csókot lehelt felém, majd utamra küldött az óvodába vagy az iskolába. Anyám csak azután kelt fel, hogy Apám elment az irodába. Rövid körutat tett a lakásban, ellenôrizte, hogy a személyzet kitakarított-e, szidolozott-, fényesített-e már, és ezzel véget is ért napi teendôje. A délelôtt hátramaradó részében barátnôkkel beszélgetett telefonon, bevásárolni ment vagy barátnôjével beült egy kávéra a Dornstätter cukrászdába a belvárosban. Az ebédet a cseléd szolgálta fel, fehér kötényben, a súlyos mahagóni asztalnál az ebédlôben. Evés közben könyökömet oldalamhoz kellett szorítanom, Isten ments az asztalra könyökölni. Ha ne adj’Isten elfelejtkeztem magamról, felkérték nevelônômet, hozzon két könyvet az asztalhoz, és nekem szorosan a hónom alatt kellett ôket tartanom evés közben, vigyázva, nehogy valamelyik leessen. Ebéd után Anyám teljesen ki volt merülve. Vagy két órát kellett aludjon ahhoz, hogy frissen keljen a délutáni bridzspartihoz, amelyet vagy nálunk vagy egyik barátnôjénél tartottak. Ha Apámmal esti meghívásuk volt, rendszerint délután otthon maradt és olvasott a kertben vagy a tetôteraszon. És ez volt az az idô is, amit nekem szánt. Elég hamar rájött, hogy nincsen semmilyen mûvészi hajlamom, se hangszerhez, se énekhez, valamint a festészethez sincs tehetségem, és ez eléggé elszomorította, mivelhogy tiszta szívbôl hitte és meg volt gyôzôdve, hogy a szépség az élet legfelsôrendûbb hivatása. Kárpótlásul tehetségtelenségemért vett nekem egy kártyajátékot, Quartettet, ami abból állt, hogy négyesével kellett összerakni a lapokat egy bizonyos festômûvész mûvei szerint. Így tanultam meg, hétévesen, hogy létezik egy spanyol festômûvész,

akit Esteban Murillónak hívnak, akinek festményei „A virágárus lány”, „A kis koldus”, „A kockajáték”, na és kedvencem: a „Gyümölcsevô gyerekek” – az egyik sárgadinnyét eszik, a másik szôlôt olymódon, hogy a fürtöt magasan a feje fölé tartja és onnan ereszti a szájába, úgy mint Greta Garbo tette a Krisztina királynôben. Egyáltalán nem véletlen, hogy kedvenc festményem táplálkozó gyerekekrôl szól. Sok év elteltével, amikor már hírem ment mint telhetetlen nagyevô, úgy próbáltam megmagyarázni, hogy így kárpótlom magam a gettóbeli nélkülözésért. Lehet, hogy ez elhallgattatta a pletykákat, de nem volt ebben egy szemernyi igaz sem. Mindig sokat ettem, amióta csak az eszemet tudom. De nem csak én, hanem mindenki, aki körülvett. Manapság tele vannak az újságok fôzôrovatokkal és éttermek bírálataival, de mindez semmi ahhoz a monumentális szerephez képest, amit a mértéktelen evészet betöltött életünkben. Gyermekkorom emlékeinek oroszlánrésze ételekkel függ össze, különbözô fogások megtárgyalása, titkos receptek átadása, élénk viták, hogy kinek van jobb szakácsnôje. Megrakott éléskamrák látványa, ahol Pick és Herz szalámik lengedeznek számtalan rúd kolbász szomszédságában, mögöttük színes dunsztos üvegek sorakoznak télire: szilvalekvár, eperlekvár, sárgabaracklekvár, cseresznyekompót, körtekompót, barackkompót, ecetes uborka, kovászos uborka – üvegek glédája, lekötve és csábítóan várják, míg eljön az idejük. Anyám minden reggel belátogatott a konyhába, hogy a szakácsnôvel megbeszélje az aznapi ebédet és vacsorát. A megbeszélés alapos és részletes volt, a fogások az évszakok szerint váltakoztak. A kalóriatartalom nem játszott szerepet akkortájt, de néhanapján Anyám fogyókúrára fogta Apámat. Ilyenkor, a bírósági szereplése után, átlopakodott Svobodához és bevágott egy kis adag csirkemájpaprikást. Amikor korán végeztem az iskolában, olyankor magával vitt engem is, és rendelt nekem egy pár tormás virslit azzal a feltétellel, hogy nem mesélem el Anyának. Minden nyáron, a törvényszéki szünet alatt, Apám Karlsbadba utazott, leadott tíz kilót, amit hazatérte után rövid idô alatt visszahízott. Két nagybátyám – társak voltak ketten egy tükörgyárban – és Apám, aki a legidôsebb testvér volt, gyakran vadászni jártak. Néha engem is magukkal vittek. Vasárnaponként hajnali ötkor keltünk és kiutaztunk Kaç környékére tíz-húsz kilométer távolságba, ahol gazdag vadászterületek találhatóak. (Kaç lakóinak büszkesége

• 58 •


volt, hogy ott született 1875-ben Mileva Mariç, egy szerb katonatiszt leánya. Mileva tehetséges volt és szülei elküldték Svájcba matematikát tanulni. Ott összetalálkozott egy zsidó egyetemistával, aki nála négy évvel volt fiatalabb, egymásba szerettek és összeházasodtak. Neve Albert Einstein volt.) Laci, a legifjabb Lampel testvér volt a legkomolyabb vadász. Villájában, a vadászszobában a falon ôzagancsok lógtak, és a heverô egy medvének a bôrével volt leterítve, amelyet a Kárpátokban ejtett el. Laci bátyámnak volt egy értékes vadászkutyája, egy fajtatiszta pointer, akit Lordnak hívtak. Amint ez egy valódi arisztokratához illik, fejét magasra emelve tartotta és farka is az égnek meredt. Egyszer, egy vadászatra szánt reggel, Laci bátyám beteg lett. Hosszas rábeszéléssel sikerült rávenni, hogy Apám és Pali bátyám magukkal vihessék Lordot. Kivonultunk a mezôre. Lord rábukkant egy fácánrajra és szétriasztotta ôket. Apám és Pali bátyám tüzeltek, de a madaraknak még a tolla sem sérült meg. Tovább meneteltünk Lord nyomában, aki jobbrabalra szimatolt, majd újból rávetette magát a bozótban rejtôzködô szárnyasokra. A madarak újból felrepültek, és a két vadász újból mellélôtt. Lord lesújtó pillantást vetett ránk, majd visszafordult és hazament. Most nem csak azt az életrajzomat írom meg, amelyiket átéltem hanem azt is, amelyikbôl kimaradtam. Apám azt szerette volna, hogy olyan legyek mint ô, és én is olyan szerettem volna lenni. Bizonyos értelemben ez sikerült is nekem. Nincs abban semmi véletlen, hogy jogász és újságíró lett belôlem. Csakhogy ez egy másik országban történt velem, más emberként. Elôfordul, hogy megkérdem magamtól, mi történt volna, hogyha egy évet – 1944. márciustól 1945. júniusig – ki lehetne törölni a történelembôl, azt az évet, amikor a magyarországi és jugoszláviai zsidók pusztulása játszódott le. Ott laknék ma a mellettük levô villában vagy talán ugyanabban a villában, folytatva Apám jólmenô irodáját, feleségem a szépséges Rózsi, délutánonként ott bóbiskolnék az úriszobában, a falon lógó arcképével szemben, és esténként cikket írnék a Magyar Hírlapnak, egy nosztalgikus hangvételû cikket Mahatma Gandhiról. NEGYEDIK FEJEZET

„Ha nem hiszel Istenben”, kiáltotta felém valamelyik „Politika” mûsor alatt egy ultra-vallásos fontoskodó, „akkor ki által vagy te zsidó?”

„Hitler által” – kiáltottam vissza. Szokatlan csend támadt hirtelen a stúdióban. Gyerekkoromban a Jóisten nem foglalkoztatott különösképpen, és a holokauszt óta egyáltalán nem hiszek Istenben (kár, hogy életem során nem tudtam azt, amit most, mert ez csodákat tett volna poltikai karrieremnek), de mindez nem azt jelenti, hogy nem vagyok zsidó. A szó legmélyebb értelmében az vagyok. A zsidóság jelenti a családomat, a civilizációmat, a kultúrámat és a történelmemet. Nevetségesnek tartom bizonyos személyek próbálkozásait, akik inkvizíciószerû kutatások révén próbálják eldönteni, hogy elsôvagy másodrendû zsidónak számítok-e. Van valami komikus abban a meggyôzôdésben, hogy logikusnak tekintik, az istenhit tesz valakit zsidóvá. Hiszen maga a hit nem logikus. A szó önmagában bizonyítja: hinni nem észszerû. Pont ezen az alapon és nem csekélyebb mértékben, tiszta szívbôl hiszek zsidóságomban. Ahogy Shylock, Shakespeare „Velencei kalmár”-jának monológját némileg átírva, mondja, zsidó vagyok, mert vannak kezeim, érzéseim, szemeim, füleim, tudok szeretni és szerelmes lenni, ha megcsiklandoznak zsidóként nevetek, ha megszúrnak zsidóként vérzek, és ha megmérgeznek, zsidóként halok meg. A néphitben két változatban terjedt hitetlenségem híre, bár egyik sem pontos. Az egyik, hogy mint az európai zsidók többsége, valamikor hívô ember voltam, de a gettóban elvesztettem a hitemet. A másik, hogy kiskoromtól fogva teljesen hitetlennek nevelkedtem, otthon minden télen disznót öltünk (ami igaz) és, hogy sohase hallottam imaszót (ami nem igaz). Gyanítom, hogy az elsô hír terjesztôje jóbarátom, Iszrael Lau rabbi. Mindketten a legismertebb holokauszt-túlélôknek számítottunk az országban, és sokat vitatkoztunk egymással. Ô sohasem adta fel próbálkozásait, hogy „visszatérítsen” a hithez, miközben én meg nem fáradtam bele annak megmagyarázásába, hogy nincs mihez „visszatérjek”. Halálom után írt az újságban egy cikket, amelyben leírta utolsó találkozásunkat, amikor haldokolva feküdtem kórházi ágyamon és „ami a vallást és a vallásosokat illeti, úgy tûnt, hogy Tomi bizonyos változáson ment át” írta. Amint orvosaim és családom tagjai is bizonyíthatják, ez az együgyû kijelentés teljesen alaptalan, és ha még élnék, ezért még számolnék vele. A második álhír életem egyik legkínosabb esetébôl ered. Ez két héttel az országba érkezésem után történt. Gyermek-katona voltam, tizenhétévesen a hajóról egyenesen a kiképzésre küldtek.

• 59 •


Számomra ezek nagyon zavaros napok voltak, éjszakánként nem bírtam elaludni, és miként Karinthy Frigyes, a nagy magyar humorista írta, azt álmodtam, hogy „két macska vagyok, akik egymásközt marakodnak”. Egyik nap, hajnalban ébredve, kiléptem a sátorból, hogy folyó ügyeimet intézzem, amikor is a tábor szélén egy kémet pillantottam meg. Homlokán négyszögletes rádióleadó, karjára antennahuzal csavarva, halkan és gyorsan az ellenségnek leadandó információt mormolta. Rögtön a parancsnokhoz rohantam és ellihegtem, hogy egy ellenséges ügynököt kerítettem kézre. A parancsnok hasát fogta a röhögéstôl. „Azt akarod mondani, hogy még sohase láttál valakit tefillinnel imádkozni?” – kérdezte. Nem, nem láttam. De ez még nem jelenti azt, hogy semmit sem tudtunk a zsidóságról. Vallásunknak fontos szerepe volt életünkben, mégha olyan elkényelmesedett formában is, mint minden más annak idején. A Novi Sad-i zsidóság a neológ felekezethez tartozott – mai fogalmakban értelmezve, valahol a konzervatív és reform zsidóság között. Gyönyörû, nagy templomunk volt, egyik legszebbike Közép-Európa zsinagógáinak, óriási orgonával, ami alatt énekkar sorakozott. A áhítatoskodó nôk és a férfiak külön ültek, a férfiak mind kalapban és tálesszal a vállukon. Ismertük a héber betûket és az imakönyvbôl olvastunk fel, de egy szót sem értettünk abból, amit olvastunk. A rabbi szerbül prédikált, ami a hivatalos nyelv volt, de a padközökben, átjárókban, na meg a nôi karzaton magyarul folyt az élénk pletykálkodás. Tulajdonképpen mindnyájan három nyelvet beszéltünk folyékonyan: a szerbet, a magyart és a németet, amely a környékünkön nemzetközi nyelvnek számított. Háromszor egy évben jártunk templomba: Rosh Hashanakor, Jom Kippurkor és Peszahkor. Ha tevékenységünk csak ebben nyilvánult volna meg, azt lehetne mondani, hogy gyengén kapcsolódtunk a zsidóságunkhoz, de nem ez volt minden. Templomunk a város egyik fôutcáján állt, tágas udvarral körülvéve. Az udvar másik végében emelkedett a hitközség háromemeletes épülete, amelyben többek között egy elôadóterem, egy menza, amelyben a környékbeli Novi Sad-ban tanuló diákok étkeztek, és egy arhívum volt található. Az archívumban ôrizték a város zsidóságának történetével kapcsolatos okmányokat. Itt akadt rá Yair fiam családunk közös kriptájának dokumentumaira; térdig érô hóban gázolva, tiszteletét is tette a kriptánál.

A templom mögött állt a Makkabi sportegyesület épülete, nagy tornateremmel, a legkülönbözôbb tornaszerekkel felszerelve, én is oda jártam tornázni hetente kétszer. Ugyanebben az épületben volt a Makkabi különbözô sportágainak a fôhadiszállása: futball, kézilabda és még „hézna” is, egy bizonyos fajta nôi kézilabda, ami azóta eltûnt a sport világából. Volt külön sakkszoba, ahova leginkább kártyázni jártak. A felsô emeleten voltak az ifjúsági szervezetek helyiségei: a Somér Hácáirtól a Béjtárig (én a Cserkészekhez tartoztam). Volt egy tágas színházterem, amelyben többnyire hangversenyeket tartottak. Ila nagynéném, Laci bácsi felesége zongoramûvész volt, és mindahányszor itt fellépett, az egész család kivonult meghallgatni. És a lényeget még nem is említettem: a zsidó iskola épülete, ahova majdnem négy évig jártam (Jugoszláviában az elemi iskola négy éves volt). A hitközség fizette a tanítókat, akik sokkal magasabb színvonalúak voltak, mint a többi elemi iskolában, és a tantermek is jobban voltak felszerelve, a legkorszerûbb taneszközökkel. Emiatt a keresztény elôkelôség is ide járatta a gyerekeit. A hittanórákon megtanultuk a héber betûket, és a mai napig el tudom hibátlanul mondani a „Sömá Jiszráel” kezdetû imát, mégha furcsa kiejtéssel is. Tanultuk szerbül a Biblia történeteit és tanultunk zsidó történelmet. Mindez egy erôs zsidó atmoszférát teremtett körénk, habár vallásos megnyilvánulások nélkül. Otthonunkban volt egy nyolcágú Hanuka gyertyatartó, Nagyanyáméknál a Keren Kayemet (Földmegváltó Alapítvány) perselye és a falon Abel Pan „A Pásztor” címû festménye lógott. Nagyanyám a WIZO nôegylet elnöke volt, Apám ifjúkorában a Cionista szakszervezet titkára, majd késôbb a B‘nai B‘rith elnöke, és Pali nagybátyám a háború után a hitközség elnöke lett. Mindehhez nem volt szükség táleszre vagy tefillinre vagy péntek esti gyertyagyújtásra. A legvallásosabb dolog, ami velem elôfordult, a körülmetélésen kívül, az, hogy Nagyanyám bátyja, Sándor bácsi, megforgatott a fejem felett egy élô „gepóre csirkét” Jom Kippur elôtt. Szememben ez nevetségesnek és nem túl meggyôzônek tûnt. Két zsidó szokás, amit otthon megtartottunk a hanukai gyertyagyújtás és a Széder este volt. Apámnak volt egy bôrkötésû Hággádája (Széder esti imakönyv), amelyiknek hátsó fehér lapjaira, 1931-tôl kezdve, felírta a Széder estén résztvevôk névsorát. Apám Hágáddája, nem úgy mint ô, túlélte a holokausztot. Miután a zsidókat elhurcolták szü-

• 60 •


lôvárosomból, a szomszédok kirabolták otthonaikat: bútorokat, evôeszközöket, képeket, ruhákat, mindent elvittek. A keveset, ami megmaradt a hatóságok beraktározták a nagytemplomba. Amikor a gettókból és a koncentrációs táborokból visszatértünk, elküldtek minket a templomba, hogy keressük meg a holmiainkat. Még emlékszem a jelenetre: tízegynéhány sovány, sápadt zsidó turkál a széttörött bútorok között, az ócska rongyok és a repedezett edények halmazában, melyek megmaradtak, miután a rablók elvittek mindent, ami értékesnek tûnt. Sok könyv is volt ott. A könyvek között találta meg Pali bátyám, csodával határos módon, a családi Hágáddát. Három évre rá két fontos szót jegyzett bele: „Kivándoroltunk Izraelbe.” ÖTÖDIK FEJEZET

És mindezen belül – én. Egész életemben kitûnô emlékezettel voltam megáldva (vagy megátkozva?). Emlékeztem ízekre, szagokra, könyvekre, amiket olvastam, emberekre, akikkel találkoztam és párbeszédekre, melyeket folytattam. Unokám, Joáv, aki fáradhatatlan Trivia rajongó volt éppúgy, mint én, még a Google feltalálása után is csak hozzám telefonált, hogy megtudakolja, hol ünnepelték elôször május 1-jét (Chicagóban egy tüntetés alkalmával), vagy hogy milyen szerzetesek viselnek barna köpenyt (a franciskánusok). Válaszolok neki, ô megköszöni és leteszi a kagylót, mielôtt még megkérdezhetném, mi a csudának van szüksége egy ôrmesternek az izraeli hadsereg szolgálatában ilyen apróságokra. A memóriám csak önmagammal kapcsolatban botladozik. Emlékszem, hogy Laci bácsi szigorú volt és Ila néni törékeny, de hogy én milyen gyerek voltam? Egyik kedvenc íróm, Philip Roth írta valahol: „A múltból nem a tényekre emlékszünk, hanem arra ahogyan elképzeltük a tényeket.” Legkorábbi gyerekkori emlékem egyben a legelsô traumám is. Körülbelül öt éves lehettem, amikor egy nap Apám egy kisbárányt kapott fizetségül egy paraszttól valamilyen szerzôdés fejében. Apám nekem ajándékozta, hogy a kertben játszhassak vele. Elneveztem Mikinek. Tejjel itattam, salátalevelekkel etettem, futkároztam vele és együtt játszottunk. Ez volt pár héten át, Miki növekedett, és mind jobban ragaszkodtunk egymáshoz. Egy szép napon eltûnt. Kerestem mindenütt, sírtam – de Miki csak nem került elô. Va-

csora közben, pont a fôfogásnál tartottunk, amikor keservesen elpanaszoltam, hogy Miki eltûnt. Szüleim összenéztek és hirtelen megértettem, hogy épp Mikit esszük. Felugrottam az asztaltól, kirohantam a vécére és kihánytam a lelkemet. Évekkel késôbb, Ariel Saron farmján ízletes báránypecsenyét fogyasztottunk, miközben a rettenthetetlen hadvezér bevallotta, hogy a húst a hentestôl rendelte, mivelhogy nem vitte rá a szíve, hogy saját juhállományából vágasson le egyet. Lehetséges, hogy ez egyáltalán nem rendhagyó eset egy falvakkal körülvett mezôvárosban, de arra mutat, hogy szüleim próbáltak védelmezni és megóvni az élet kegyetlenségeitôl. Kezet nem emeltek rám soha, szabad volt beszélnem az asztal mellett, amennyit csak akartam – ez annakidején elfogadhatatlannak számított a szigorú illemszabályok szerint – és, amennyire visszaemlékszem, bármit kértem, mindig megkaptam. Elkényeztetett egyke voltam, és a mai napig meggyôzôdésem, hogy a kényeztetés (amennyiben nem a szeretetet helyettesíti), nem okoz a gyereknek semmilyen kárt. Amikor keményen kellett viselkednem – amire már egész fiatalon rákényszerültem – nem kis mértékû túlélési képességrôl tettem tanúságot. Létem központja – legalábbis lelkileg – Apám volt. Voltak barátaim is, de egy olyan türelmes Apa, aki mindig ráér, amikor szükséged van rá, bizony ritka szerzeménynek számított annakidején. Tudott szigorú lenni, ha úgy adódott, de mindig volt rám ideje, együtt jártunk meccsre, átnézte velem a leckét, együtt olvastunk újságot és elmagyarázta, hol van Bosznia-Hercegovina, vagy hogy kik voltak a fáraók. Éjszakánként belopakodtunk a konyhába, ahol körözöttet készített magának, miközben hadonászva, magyarázta nekem Elek Ilona, a magyar-zsidó aranyérmes olimpiai bajnok hôsies gyôzelmét a berlini olimpián, a csalódott Hitler bajusza alatt (mellesleg, Elek, legyôzte a döntôben a németzsidó nôi vívóbajnokot, Helen Mayert, aki egyike volt a két német-zsidónak, akik részt vehettek ezen az olimpián). Már négy éves koromban tudtam olvasni, és állandóan olvastam. Elolvastam a Pinokkiót, a Münchausen bárót, a Max és Móricot, a Micimackót, De Amicis-tôl a Szívet, Coopertôl Az utolsó Mohikánt. Mai napig nem tudom elfelejteni mennyit sírtam, amikor Nemecsek meghalt A Pál utcai fiúkban. Kedvenc könyvem a Winettou volt, és persze akkor még nem gyanítottam, hogy szerzôje, Karl May egy börtönviselt szélhámos volt, és

• 61 •


soha életében nem járt a vadnyugaton, amit oly tökéletesen leírt. Évekkel késôbb, amikor politikus lettem, ha egy vitát le akartam zárni, az asztalra csaptam, és így szóltam: „Megmondtam.” Mindenki meghökkent ettôl a határozottságtól, és senki sem gyanította, hogy egyszerûen Winettou-t idéztem, gyerekkorom hôsét. Amikor kiolvastam az összes gyerekkönyvet, ami a kezembe került, Apám megengedte, hogy kutathassak az ô könyvtárában, ahol ráakadtam Edgar Wallace detektívregényeinek teljes sorozatára, mind egyforma kék kötésben, amikben eleinte J. G. Ryder, az agyafúrt detektív volt a fôhôs, majd a kemény Elk ôrmester váltotta fel. Teljesen belebolondultam. Manapság Wallace feledésbe merült, pedig egy rendkívül tehetséges és termékeny író volt, aki százhetvenöt regényt és huszonnégy színdarabot írt, miközben talált rá idôt, hogy több száz cikket is publikáljon különféle újságokban. Egy bizonyos idôszakban ô írta az Angliában eladásra kerülô könyvek egynegyedét. Úgy látszik, kifizetôdô volt ez az erôfeszítés, mert amint elkezdtem iskolába járni, rájöttem, hogy nekem könnyebben megy a tanulás, mint a többi gyereknek. Szerencsére nem irigykedtek rám emiatt. Talán elfogadták, hogy az „okos Bélá”-nak nem lehet buta fia. Az osztály egyik vezére lettem annak ellenére, hogy nem voltam kitûnô sportoló. Középtermetû gyerek voltam, zsidó gyerekként jó növésûnek számítottam, de a szerb gyerekekre mindig alulról fölfelé néztem (a szerb-horvát nép egyike a legmagasabbnak a világon, és nem csoda, hogy egy aránylag ilyen kis területrôl, annyi híres kosárlabdázó került ki). Úgy tûnt nekem annakidején, hogy teljesen normális gyerekkorom van, mint minden velem egykorúnak. Csak évekkel késôbb értettem meg, mennyire ránk ütötte bélyegét az a tény, hogy két egymással harcban álló kultúra közé ékelôdve nôttünk fel. A Novi Sad-i magyarok nem voltak hajlandóak megtanulni szerbül, a szerbek pedig visszautasították a magyart. Csak mi – a zsidók – beszéltük egyforma természetességgel mindkét nyelvet. A tornatanárunk magyar volt, a humanisztika tanáraink szerbek, az igazgató meg zsi-

dó. Otthon magyarul beszéltünk, de az ifjúsági mozgalmat, amelyikhez tartoztam, Szokol (A Sas), Péter herceg, a szerb trónörökös alapította, és minden összejövetelkor elénekeltük a nemzeti himnuszt, a „Bozse Pravda”-t, az „Igaz Isten”-t. Sohasem állhattam a híres nyelvészt, Noam Chomskyt, aki véleményem szerint a zsidógyûlölô zsidó példája, de kénytelen vagyok elismerni az „univerzális nyelvrôl” szerkesztett elméletét, miszerint a nyelv és a tudat kölcsönösen befolyásolják egymást. Ahogyan telt az idô, mind élesebben megnyilvánult bennem ez a kettôség. Már második elemiben a tanítóm azt írta a fogalmazásom alá: „Döntsd el.” Rátekintve a teleírt lapokra, észrevettem, hogy teljesen öntudatlanul a jobb oldalt cirill betûkkel, míg a bal oldalt latin betûkkel írtam. Hat vagy hét éves lehettem, amikor a mindennapi aktualitás már befurakodott az életembe. Olvastam az újságokat, hallgattam a rádiót, részt vettem a nyugtalankodó asztali beszélgetésekben. A háború felhôi kezdtek gyülekezni Európa felett. 1937 decemberében a hatodik születésnapom alkalmából egy vers jelent meg Apám lapjában, amit a tiszteletemre írt. A vers címe „Kisfiam” és ezek voltak az utolsó sorai: Figyelj fiam – sose tartsd oda melled ütlegeknek! Könnyeknek vagy mosolynak értelme nincs Ha ellenséggel szállsz szembe – Kezed ökölbe, fogad összeszorítva Csapást csapásért mérj vissza, bátran, keményen, Sose tartsd oda melled az ütlegeknek! Politikai karrierem alatt, mindvégig távoltartottam magam minden idétlen megtiszteltetéstôl, amiért a legtöbb politikus úgy odavan, kivéve egyetlen egy alkalmat: 2003-ban Izrael miniszterelnök-helyettese voltam és ellátogattam Novi Sad-ba. Életemben elôször megköveteltem – és meg is kaptam – a teljes katonai kíséretet, hivatalos limuzint és két motorbiciklis, egyenruhás rendôrt, akik elôttünk haladtak villogó lámpákkal és üvöltô szirénákkal. Azt akartam, hogy mindenki tudja: nem tartottam oda a mellem az ütlegelôknek.

• 62 •

HÉBER BÔL F OR DÍ TOTTA: P OP P ER MI RI AM

Síron túli emlékeim *

Recommend Documents