SIRIN EBADI AZADEH MOAVENI

SIRIN EBADI és

AZADEH MOAVENI

Mrs. Irán A forradalom és a remény emlékirata

Fordította Lukács Lászlóné

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2009

A fordítás alapjául szolgáló mű: Shirin Ebadi: Iran Awakening A Memoir of Revolution and Hope

Copyright © 2006 by Shirin Ebadi All rights reserved This translation published by arrangement with Random House, an imprint of Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc. Hungarian translation © Lukács Lászlóné, 2009 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009 Nyomtatták Debrecenben. ISBN 978 963 254 257 7

Édesanyám és nővérem, Mina emlékére, akik mindketten e könyv írása közben távoztak el.

A szomorúság számomra a legboldogabb idő, amikor részeg elmém romjaiból egy ragyogó város emelkedik ki. Amikor csendben vagyok és nyugodt, mint az anyaföld, az üvöltésemet az egész univerzum hallja. Mevlana Dzsalaleddin Rumi

Esküszöm a délutánra, hogy az ember kárvallott lesz. Kivéve azokat, akik hisznek, jótetteket cselekszenek, és az igazságot és állhatatosságot kötik egymás lelkére. Szent Korán 103. szúra

ELŐSZÓ 2000 őszén, majdnem egy évtizeddel azután, hogy jogi pályára léptem, és az iráni bíróságon az erőszak áldozatait védtem, elkövetkezett egész karrierem legszívszaggatóbb tíz napja. Általában bántalmazott gyerekek, házasságon belüli erőszak áldozatai és politikai foglyok voltak az ügyfeleim. Rajtuk keresztül nap mint nap szembesültem az emberi kegyetlenséggel. Ez az ügy azonban teljesen más veszélyt rejtett magában. A kormány nem sokkal azelőtt ismerte be bűnrészességét egy előre megfontolt gyilkosságsorozatban, amelyben több tucat értelmiségit öltek meg a kilencvenes évek végén. Egyeseket ügyeik intézése közben fojtottak meg, másokat az otthonukban vertek halálra. Én két áldozat családját képviseltem, és már alig vártam, hogy elolvashassam a bírósági nyomozás aktáit. A bíró mindössze tíz napot adott az áldozatok ügyvédeinek a dokumentumok elolvasására. Az a néhány nap állt rendelkezésünkre csupán, hogy hozzáférjünk a nyomozási anyaghoz, és bizonyítékot találjunk, amelyre felépíthetjük az ügyet. A nyomozás összevisszasága, az állam szerepének eltussolására irányuló kísérletek, valamint a fő gyanúsított börtönbeli öngyilkossága csak még jobban megnehezítette a dolgunkat, hogy kiderítsük, valójában mi is történt a gyilkosságok elrendelésétől a végrehajtásukig. A tét nem is lehetett volna ennél nagyobb. A történelem során most először ismerte el az állam, hogy meggyilkoltatta ellenségeit, és először kerülhetett sor tárgyalásra, ahol felelősségre lehetett vonni az elkövetőket. A kormány maga is elismerte, hogy a titkosszolgálaton belüli lázadó csoport felelős a gyilkosságokért, az ügy azonban eleddig nem került bíróság elé. Amikor végül elérkezett az idő, mindannyian feszült várakozással érkeztünk a bíróság épületéhez. Miután megláttuk az akták embernagyságú oszlopát, rájöttünk, hogy mindannyiunknak egyszerre kell olvasnunk a dokumentumokat, emiatt pedig – egy ember kivételével – nem a megfelelő sorrendben jutunk majd hozzájuk. A többi áldozat családjait képviselő ügyvédek tiszteletből megengedték nekem, hogy én kezdhessem az átnézést a legelején. Szemem sietve futott át az oldalakon, mivel én voltam az első, aki megpillanthatta a sorokat. A nap besütött a piszkos ablaküvegen, sugarai túl gyorsan járták be a termet, miközben mi a kis asztal fölé hajolva olvastunk. A csendet csupán a papírlapok zörgése és a székem falábának időnkénti koppanása zavarta meg. Az iratok jelentőségteljes szakaszai, a vádlottak kihallgatásának átirata szanaszét szórva bújt meg a bürokratikus szövegek között. Az anyag nagyon lehangoló volt. Brutális gyilkosságok leírása, és olyan részek, ahol a gyilkos – hangjában érezhető izgalommal – arról beszél, hogyan döfte a kését valakibe újra és újra, miközben sötét hódolattal Mohamed próféta lányát dicsőítve azt kiáltja, „Ja Zahra”. A szomszédos teremben a vádlottak ügyvédei ültek, és az akták másik részét tanulmányozták. Lehetetlen volt nem érezni a jelenlétüket, a falon is átsugárzott. Azokat védték, akik Isten nevében gyilkoltak. Sokan közülük alacsony rangú tisztviselők voltak a titkosszolgálatnál, akik csak magasabb rangú feletteseik parancsára hajtották végre a gyilkosságokat. Délre elfogyott az erőnk, és az egyik ügyvéd kiszólt a folyosón álló katonának, hogy hozzon nekünk egy kis teát. Amint megérkezett a tálca, újra a papírok fölé görnyedtünk. Kezembe került egy irat, amelyen az előzőeknél részletesebb leírás volt, ezért lelassítottam, hogy jobban odafigyelhessek rá. Egy beszélgetés átiratát láttam, egy kormányzati miniszter és a halálbrigád egy tagja között. Hirtelen megpillantottam azt a mondatot, amely még hosszú évekig kísértett ezután. Azt hittem, nem jól látok. Egy másodpercre behunytam a szemem, de miután újra feltekintettem, a mondat viszszameredt rám a papírról: „A következő meggyilkolandó személy, Sirin Ebadi.” Én. Kiszáradt a torkom. Újra és újra elolvastam, míg végül már összefolytak előttem a betűk. Mellettem ült a másik női ügyvéd, Parasztu Foruhár, akinek a szüleit az elsők között gyilkolták meg. Teheráni házukban az éjszaka közepén kegyetlenül megcsonkították, majd leszúrták őket. Megérintettem a karját, és fejemmel a papír felé böktem. Kendővel bekötött fejével hozzám hajolt, és a lap tetejéről kezdte átfutni a sorokat.

5

– Elolvastad? Elolvastad? – kérdezgettem suttogva. Ezután együtt olvastunk tovább leendő gyilkosomról, ahogy a titkosszolgálat vezetőjéhez ment, és engedélyt kért a megölésemre. A ramadán idején a vezető nem válaszolt a kérésre, csak a böjt letelte után valamikor. Ezek nem böjtölnek, érveltek a zsoldos katonák; ezek az emberek elhagyták Istent. Az a meggyőződésük, hogy az értelmiségiek, mint például én is, már nem hiszünk Istenben. Így igazolják a gyilkosságokat, mintha vallási kötelességük lenne. Azok szemében, akik az iszlámot erőszakosan értelmezik, a mi vérünk feláldozható, kiontását Isten is megengedi. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Újabb adag tea érkezett, még néhány csésze ízetlen ital, de legalább ébren tartott bennünket. Megpróbáltam elterelni a gondolataimat azzal, hogy összerendezem a papírokat az asztalon. A fejem még mindig szédült attól, amit olvastam. Nem ijedtem meg, tényleg nem, és még csak dühös sem voltam. Leginkább arra emlékszem, hogy képtelen voltam felfogni az egészet. Miért gyűlölnek ennyire? – kérdeztem magamtól. – Mit tettem, hogy ilyen parancsot kértek ellenem? Hogy tettem szert olyan ellenségre, aki a ramadán végét sem képes kivárni, hogy kionthassa a véremet? Nem tarthattunk szünetet, hogy ezt megbeszéljük. Nem volt idő megijedni, sem együttérzően azt suttogni: „Milyen szörnyű, hogy te vagy a következő a listán!” Nem áldozhattunk fel egyetlen értékes percet sem az akták elolvasásából. Megittam a teámat, és folytattam az olvasást, bár az ujjaim szinte lebénultak, és alig tudtam lapozni. Kettő körül fejeztük be. Csak ekkor mondtam el a többi ügyvédnek, mit találtam, miközben a bíróság udvarán sétáltunk át. A hír hallatán a fejüket rázták, és azt suttogták: „Alhamdulillah”, hál’ Istennek; nekem sikerült megmenekülnöm a haláltól. Nem úgy, mint az áldozatoknak, akiknek a családját képviseltük. Kiléptem a teheráni forgalom megnyugtató hangzavarába. A széles utcákat ekkorra már ellepték a régi, pöfögő autók. Fogtam egy taxit. Útközben hazafelé kicsit lecsillapított a poros Paykan egyhangú rázkódása. Amikor hazaértem, besiettem a házba, ledobtam magamról a ruháimat, és egy órán keresztül álltam a zuhany alatt. Hagytam, hogy a víz végigcsorogjon a testemen, mintha le tudná mosni az akták szennyét, amely beleivódott az agyamba és befeketítette a körmeimet is. Csak azután beszéltem róla a férjemnek, hogy megvacsoráztunk, és a lányaim lefeküdtek. – Valami nagyon érdekes dolog történt velem ma – kezdtem.

6

1 A TEHERÁNI GYERMEKKOR Engedékeny nagymamám, aki mindig szeretetteljes, mézédes hangon beszélt velünk, gyerekekkel, 1953. augusztus 19-én förmedt ránk először. A lámpással megvilágított nappali egyik árnyékos sarkában játszottunk, amikor szigorú arckifejezéssel felénk fordult, és csendre intett. Azon a nyáron történt, mielőtt megkezdtem volna az általános iskolát. A családunk apám tágas vidéki házában töltötte a nyarat Hamadán egyik külterületén, Középnyugat-Iránban, errefelé nevelkedtek a szüleim. Nagymamámnak szintén volt egy birtoka a közelben, az unokák ott gyűltek össze nyaranta. Bújócskáztunk a gyümölcsösben, és csak napnyugtakor tértünk haza, hogy a felnőttekkel együtt a rádió köré telepedjünk. Jól emlékszem arra az estére. Ragacsos ujjakkal és áfonyafoltos ruhában mentünk haza. A felnőttek komor hangulatban ültek, és ez alkalommal észre sem vették, milyen rendetlenül nézünk ki. Körülvették a rádiót, közelebb hajolva hozzá, mint máskor. Arcuk feszült volt, az előttünk álló datolyával és pisztáciával teli réz tál érintetlen. Az elemes rádióban egy recsegő hang bejelentette, hogy négynapi zavargás után Teheránban államcsínnyel megbuktatták Mohammed Moszadek miniszterelnököt. Nekünk, gyerekeknek, ez nem mondott semmit. Kuncogtunk a felnőttek lesütött szemén és komor ábrázatán, és jobbnak láttuk kiszaladni a fagyos, síri hangulatú szobából. A sah hívei átvették az országos rádió felett a hatalmat, és kijelentették, hogy Moszadek bukásával az iráni nép diadalt aratott. Azon keveseken kívül azonban, akiket felbéreltek az államcsínyre, nem sokan osztották ezt a véleményt. Hívő és nem hívő iráni számára, legyen az munkásosztálybeli vagy gazdag, Moszadek jóval többet jelentett egy népszerű államfőnél. Számukra nagyra becsült, nacionalista hős volt, olyasvalaki, aki méltó mélységes tiszteletükre. Vezető, aki alkalmas arra, hogy a több mint kétezer-ötszáz éves történelmű, nagy társadalmat vezesse. Két évvel korábban, 1951-ben a miniszterelnök államosította Irán olajiparát. Az államosítás előtt nyugati olajkonzorciumok kezében volt az irányítás, amelyek hatalmas mennyiségű olajat termeltek ki az országban, és aztán exportálták. A szerződések Iránnak csupán a profit egy kis részét hagyták meg. Moszadek merész intézkedése felbőszítette a nyugati hatalmakat, mivel számítottak az olajban gazdag KözelKeletre, ugyanakkor kivívta az iráni nép örök csodálatát is, akik a függetlenség megtestesítőjét látták benne. Kicsit hasonlóan, mint ahogy az indiaiak Mahátma Gandhit tisztelték, amiért felszabadította őket a brit birodalom befolyása alól. Miután 1951-ben elsöprő többséggel megválasztották, Moszadek nem csupán nacionalizmusával szerzett magának népszerűséget. Az embereket lenyűgözte svájci neveltetése, leleményessége, valamint az, hogy a sajtószabadság megteremtésére törekedett, és gyakran ágyban fekve intézte a diplomáciai ügyeket. Ravasz, kiemelkedő vezetőt láttak benne, aki nem csupán a céljaikat testesíti meg, hanem bonyolult személyiségüket is. Olyan volt, mint ők: ellentmondásokkal teli. Arisztokrata származású, mégis nagyra törő; világi gondolkodású, aki képes akár befolyásos papokkal is szövetséget kötni. Az 1906-os iráni alkotmány megalkotta a modern alkotmányos királyságot, ám csak jelképes hatalmat adott a monarchia kezébe. 1926 és 1941 között Reza sah uralkodott; a bölcs, teljhatalmú diktátor és országépítő a nép támogatásával vezette az országot. 1941-ben azonban, miután a brit és orosz csapatok elfoglalták Iránt, Reza sahot kényszerítették, hogy fia, Mohammed Reza Pahlavi javára lemondjon a trónról. A fiatal sah uralkodása politikailag viszonylag nyitottnak volt mondható, amelyet a szabadabb sajtó jelzett. A hatalom lassan visszakerült a választott kormány kezébe, a parlament és a kinevezett miniszterek pedig úgy irányították az ország ügyeit, ahogy az alkotmány előírta. Moszadek rövid miniszterelnöksége alatt a sah csupán névleges hatalommal rendelkezett, egészen az 1953-as államcsínyig. Az iráni népet ténylegesen a választott képviselők kormányozták. 1951-ben a miniszterelnök mellett a nem kedvelt harminckét éves sah, egy perzsa-kozák katonatiszttől származó, népszerűtlen dinasztia örököse, tapasztalatlannak és gyengének látszott. Aggódva 7

figyelte Moszadek felemelkedését. Miközben a miniszterelnököt egyre nagyobb tömegek támogatták, saját gyengesége egyre inkább kitűnt. Tudta, hogy népszerűtlen uralkodó, akit csupán tábornokai, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia támogat. A két nyugati nagyhatalmat felbőszítette Moszadek olajipari államosítása, ám 1953-ig vártak a válasszal. Ekkor úgy érezték, megfelelőek a körülmények a megbuktatására. Kermit Roosevelt, Teddy Roosevelt unokája elutazott Teheránba, hogy megnyugtassa az ideges sahot, és megszervezze az államcsínyt. Legalább egymillió dollár állt a rendelkezésére. Teherán déli szegénynegyedeiben lefizette a tömegeket, hogy tiltakozó felvonulást szervezzenek, megvesztegetett lapkiadókat, hogy hamis cikkeket jelentessenek meg, amelyek Moszadek ellen hangolják az embereket. Röpke négy nap múlva a betegeskedő, de még sokak által csodált miniszterelnök egy pincében bujkált, a haszonleső fiatal sah pedig magához ragadta a hatalmat. Találóan így köszönte meg Kermit Rooseveltnek: „A trónomat Istennek, a népemnek, a hadseregnek és önnek köszönhetem.” Mélységesen megalázó pillanat volt ez az irániaknak, akik döbbenten figyelték, hogy az Egyesült Államok úgy avatkozik be a belpolitikájukba, mintha országuk csupán egy játékszer lenne, amelynek vezetőjét az amerikai elnök és a CIA tanácsadói kényük-kedvük szerint nevezik ki vagy távolítják el. A sah katonai tárgyalást rendelt el Moszadeknek. Az újságok címlapon hozták a bukott miniszterelnök fényképeit, ahogy belép a zsúfolásig megtelt tárgyalóterembe. Sovány alakja és sasszerű arcvonásai még szembetűnőbbek voltak, mint valaha. A bíró halálra ítélte, de kijelentette, hogy a sah könyörületességének köszönhetően büntetését lecsökkenti három év börtönre. Az alatt a három év alatt Moszadek egy Teherán központjában álló börtönben sínylődött, azt követően pedig visszatért szülőfalujába, Ahmadábádba, és hátralévő éveit azzal töltötte, hogy elkeseredett, de még mindig hűséges híveinek leveleire válaszolt. Évekkel később néhány ilyen levele már Irán legfőbb ellenzéki vezetőinek irodáit díszítette, a falon bekeretezve. Azokéban, akik egy negyedszázad múlva az 1979es forradalom idején letaszítják a sahot a trónról.

Tizenkét évvel az államcsíny előtt, amely törést okozott mind Irán történelmében, mind az emberek életében, a szüleim megismerkedtek, és a kornak megfelelő szokások szerint összeházasodtak. A hagyományos udvarlási rituáléval, a hasztegarival kezdődött a kapcsolatuk. 1945-ben egy ragyogó tavaszi délután, miközben hűs hegyi szellő fújdogált Hamadán ősi városában, apám megjelent anyám házánál, hogy megkérje a kezét. Távoli rokonok voltak, hónapokkal azelőtt egy másodunokatestvér házában már találkoztak. A család apámat a vendégek számára fenntartott nappaliban fogadta, anyám teát és sirinit szolgált fel, (ez azt jelenti, „édesség”, és ugyanabból a szóból származik, mint a nevem). Titkon apám szép arcát figyelte, miközben a hónapok óta erre az alkalomra gyakorolt, kecses mozdulatokkal kitöltötte a kardamon ízesítésű teát. Apám azonnal beleszeretett. A mai napig nem láttam férfit úgy csodálni egy nőt, ahogy apám rajongott anyámért. Hosszú életük során apám tiszteletteljesen Minu hánumnak hívta, a hölgyet jelölő hivatalos perzsa szót a neve mögé téve, mintha attól félne, hogy a bizalmaskodás csökkenti a tiszteletét. Anyám egyszerűen csak Muhammad-Ali Hánnak nevezte. Mielőtt anyám férjhez ment, arról álmodozott, hogy egyetemre megy és orvos lesz. A hasztegari napján azonban a család kerek perec elvetette a gondolatot, neki még beleszólást sem engedtek a döntésbe. Amikor kamaszodni kezdett, senkinek sem kerülte el a figyelmét, milyen lenyűgöző szépséggé serdült. Ha egy nemzedékkel hamarabb született volna, amikor a nők még nem járhattak egyetemre, ragyogóan szép bőre és karcsú alakja előnyt jelentett volna az egyetlen területen, ahol versenybe szállhatott volna: a férjhez menésben. Egy fiatal lányt azonban, aki az 1920-as években született, amikor a patriarchátus lassan kezdte erejét veszíteni az iráni társadalom felett, és néhány nő bejuthatott az egyetemre, a szépség – a házasságot kivéve minden más téren – csak hátráltathatta. Nem viselt kendőt, mivel a családja nem volt olyan konzervatív, hogy ragaszkodjon a nők hajának eltakarásához. Annak azonban tanúja volt, amikor a magát 1926-ban királlyá koronáztató Reza sah a modernizációs folyamat részeként betiltotta a hidzsáb (az arcot eltakaró kendő) viselését. Nehéz feladat volt egyik napról a másikra egy falvakból és parasztokból álló hatalmas országot vasút8

hálózattal és jogi törvénykönyvvel rendelkező, központosított nemzetté átalakítani. Reza sah tudta, hogy ehhez szüksége lesz a nőkre is, ezért támogatta az emancipációt: elsőként a hagyomány igájának jelképét, a fejet borító kendő viselését törölte el. Nem ő volt az első és nem is az utolsó iráni uralkodó, aki politikai törekvéseit – világi modernizációt, valamint a klérus hatalmának visszaszorítását – a nőkre alapozva kívánta megvalósítani. A körülmények és a korszak összeesküdött anyám ellen, így nem tanulhatott tovább, de legalább olyan férfihoz ment feleségül, aki az adott korban a lehető legkevésbé volt patriarchális. Apám nyugodt természetű lévén mindig fegyelmezetten uralta a haragját, sohasem lehetett felbőszíteni annyira, hogy felemelje a hangját. Amikor feldúlt vagy bosszús volt, hátra tett kézzel járkált fel-alá a házban, vagy pontos mozdulatokkal szivart sodort. Óvatosan kivette a dohányt egy ezüstdobozkából, és a feladatra összpontosítva próbálta lecsillapítani a gondolatait. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor már teljesen lehiggadt. Gazdag családból származott. Apja fölbirtokos volt, a hadseregben ezredesként szolgált a Kádzsár-dinasztia uralkodása végén. Ez a dinasztia előzte meg Reza sah családját a trónon. Nagyapám beleszeretett egy Kádzsár-hercegnőbe, feleségül vette, de az asszony nem tudott neki gyereket szülni. Sokévnyi próbálkozás után végül engedett a fivérei unszolásának, és a felesége beleegyezésével elvette Sáhrbánit. Ezután született meg apám és nagybátyám. Amikor apám hétéves lett, nagyapám meghalt, és Sáhrbáni magára maradt a két gyerekkel. A rokonok sokáig marakodtak az örökségen, s végül a megözvegyült Sáhrbánit megfosztották nagyapám szinte minden tulajdonától és vagyonától. Az asszony felháborodott ezen, és úgy döntött, hogy visszavág. Elutazott Komba, Irán legszentebb városába, ahol az ország legtöbb papneveldéje található. Azt remélte, talál majd olyan papot, aki a segítségére lesz. Így végül sikerült megtartania két fiát, és annyi vagyont, hogy a család alapvető szükségleteit ki tudta elégíteni. Abban az időben a nők még nem voltak tisztában a jogaikkal, csupán ösztönösen érezték, mi a jó és mi a rossz. Eszükbe sem jutott, hogy sérelmeik orvoslására jogi eljárást kezdeményezzenek, inkább a társadalom befolyásos vezetőihez fordultak, akik a nevükben intézkedtek. A vezetők általában papok voltak, akik kis és nagy igazságtalanságok ellen egyaránt harcoltak.

1947. június 21-én születtem. Egy évvel később elhagytuk Hamadánt, és Teheránba költöztünk. Gyerekkori emlékeim fővárosi otthonunk köré csoportosulnak. A Sah utcában laktunk (az iszlám forradalom után új nevet kapott, mint a legtöbb utca). A ház meglehetősen nagy volt. A kétemeletes, szobákkal teli épület valóságos játszótér volt a testvéreimnek és nekem. A hagyományos iráni házak mintájára épült, rózsákkal és liliomokkal teli központi kert köré. Középen volt egy kis tó, melyben ezüstös halak úszkáltak. Nyáron az ágyunkat kivitték az udvarra, és a szabad ég alatt aludtunk. A levegőt betöltötte a virágok bódító illata, az éjszaka csöndjét csak tücsökciripelés zavarta meg. Anyám a személyzet segítségével makulátlanul rendben tartotta a házat. Bármiféle kis rendetlenség zavarta. Apám hamadáni földművesei közül többen kérték, hadd dolgozzanak a teheráni házunkban. Anyám minden szolgának adott feladatot. Az egyik bevásárolt, a másik főzött, a harmadik takarított, a negyedik pedig teát és ételt szolgált fel a vendégeknek. Anyám úgy tűnt, valóban szereti apámat, annak ellenére, hogy a szülei választották ki a számára, és le kellett mondania miatta az egyetemről. A nap végén türelmetlenül várta felcsendülő mély hangját, mely végigzengett az udvaron. Az esküvő után azonban rendkívül nyugtalan természetű lett. Ha öt percet késtünk, ő már az utcán várt, attól rettegve, hogy esetleg elraboltak, vagy elütött minket egy autó. Az idegesség az egészségén is megmutatkozott, gyakran betegeskedett. Az orvosok képtelenek voltak meggyógyítani és megfejteni állandó aggódásának forrását. Nem volt rá semmilyen kézenfekvő ok. Minden tekintetben irigylésre méltóan szerencsés volt. Viszonylag jó társadalmi és anyagi helyzetben élt eszményi, szerető férjével, engedelmes, egészséges gyerekeivel. A legtöbb iráni nőt ez elégedettséggel töltött volna el, én azonban egy napra sem emlékszem, amikor igazán boldognak tűnt volna. Ahogy cseperedtem, anyámat mindig szépen kicsinosítva láttam, némán mosolygott, miközben makulátlan házunk egyik legsötétebb sarkában ült és kötögetett, ám a nyugtalanság még mindig ott 9

tombolt benne. Szervezete egyik betegség után a másikkal tiltakozott ez ellen. Folyamatosan rosszul volt. Ahogy figyelte egyre romló egészségét, mindinkább nőtt a nyugtalansága is. Egy ideig asztmától szenvedett, fel-alá járkált a házban, és arra panaszkodott, hogy majd megfullad. Tizennégy éves voltam, amikor a nővérem férjhez ment, visszaköltözött Hamadánba, így én maradtam legidősebb gyermekként otthon. Anyám rossz egészségi állapota mindent beárnyékolt. Állandóan attól féltem, hogy meghal. Sokszor feküdtem ébren éjszakánként, a szúnyogfüggönyön át a plafont bámulva, és azon tépelődtem, mi lesz a kisebb testvéreimmel, ha anyám meghal. Minden éjjel Istenhez könyörögtem, hogy legalább addig hagyja életben, amíg a testvéreim felnőnek. Fiatal eszemmel azt hittem, ha itt hagy minket, abba kell hagynom az iskolát, hogy átvegyem a munkáját otthon. Abban az évben egyszer felmentem a padlásra, hogy némán fohászkodjak Istenhez. – Kérlek, tartsd életben anyámat, hogy befejezhessem az iskolát! – esedeztem. Hirtelen egy leírhatatlan érzés kerített hatalmába. A hasamból indult és az ujjaim hegyéig terjedt. Úgy éreztem, mintha Isten válaszolt volna nekem. A szomorúságom egy csapásra eltűnt, és valami furcsa boldogság töltötte be a szívemet. Azóta Istenbe vetett hitem megrendíthetetlen. Azelőtt gépiesen mondtam az imákat, mert arra tanítottak, hogy imádkozni kell. Csakúgy, mint arra, hogy lefekvés előtt arcot kell mosni. Ez után a padláson történt pillanat után viszont igaz hittel fordultam Isten felé. Nagyon nehéz leírni, mikor ébred fel egy emberben a hit, mint ahogy a szerelem érzését sem lehet megmagyarázni annak, aki még sosem élte át. A padláson történt esetem egy perzsa verssorra emlékeztet. „Ó, te, megsebzett, a szerelem rád talál, nem lehet megtanulni.” Egész gyermekkorom alatt – mint ahogy minden gyerek, akinek a családja az egyetlen világ, amit ismer – sosem tűnt fel, hogy a mi életünk különleges. Nem érzékeltem kivételesnek, hogy a szüleim minket, lányokat, pontosan úgy kezelnek, mint az öcsémet. Teljesen természetesnek tűnt. Azt gondoltam, minden családban így szokás. Pedig egyáltalán nem ez a helyzet. A legtöbb iráni családban a fiúgyermekekkel kivételesen bánnak. Egy sereg nagynéni és női rokon kényezteti, amitől úgy érezhetik, hogy körülöttük forog a világ. Engedetlenségüket elnézik, vagy meg is dicsérik, és mindig azt főzik, amit szeretnek. Ahogy a gyerekek cseperednek, egy fiú kiváltságainak köre egyre szélesedik – először csak szaladgálhat a szomszédban, később bárkivel barátkozhat –, a lányoké viszont fokozatosan csökken, mert így biztosítják, hogy tisztességes és jól nevelt, vagyis nádzsib maradjon. Az iráni kultúrában természetes, hogy az apa jobban szereti a fiúgyermekeit. A fiú a család jövőjének záloga, az iránta tanúsított szeretet pedig befektetés. A mi házunkban a szüleink figyelme, szeretete és szigora egyenlően oszlott meg közöttünk. Soha nem éreztem, hogy apám máshogy bánna Dzsafarral, csak azért mert ő az egyetlen fiú, vagy hogy Dzsafar különlegesebb lenne, mint én. Az általános iskola befejezéséig mindkettőnknek meg kellett mondania, hová megyünk, mikor jövünk, aztán az ígért időre hazaérkezni. Csak középiskolás koromban mehettem el először moziba vagy buliba a barátaimmal, de ugyanezek a szabályok az öcsémre is vonatkoztak. Apám egyenlő bánásmódja olykor zavarba ejtette a személyzetet. A szolgák a jövendőbeli főnöküket látták az öcsémben, és elvárták tőle, hogy fiatal korától kezdve gyakorolja hatalmát a másik nem fölött. Az ő neveltetésük természetesen azt sugallta nekik, hogy a fiúk különleges szabadságot és függetlenséget érdemelnek, hogy felkészítse őket arra a hatalomra, amelyet majd felnőtt korukban gyakorolnak. Mivel öt évvel idősebb voltam Dzsafarnál, rendszerint én nyertem, ha összeverekedtünk. A szüleim sosem büntettek vagy szidtak meg emiatt, inkább óvatos módon közvetítettek kettőnk között, mintha felnőtteket próbálnának kibékíteni. A személyzet panaszkodott, felháborította őket, hogy a társadalmi rendet így megsértik. – Miért engedi, hogy egy lány megüsse Dzsafar Hánt? – kérdezték apámtól, mire ő elmosolyodott és azt felelte: – Hisz még csak gyerekek, majd elrendezik maguk között. Csak évekkel később jöttem rá, hogy a nemek közti egyenlőség gyakorlását először otthon láttam, szüleim példáján. Csupán amikor felnőttként kerestem a helyemet a világban, akkor jöttem rá, hogy a neveltetésemnek köszönhetően lettem öntudatos és önálló, a hagyományos családokban felnőtt nőkkel ellentétben. Apám magabiztossá tett azzal, hogy támogatta a függetlenségemet egészen gyerekkoromtól kezdve későbbi döntésemig, amikor úgy határoztam, hogy bíró leszek. Tudatosan soha nem éreztem, lassan azonban rájöttem, hogy ez a legértékesebb örökségem a szüleimtől. 10

Amikor visszagondolok a gyerekkoromra, a legtöbb emlékem Hamadánhoz és Teheránhoz kötődik. A padláson átélt vallásos élményemen kívül egyik sem emelkedik ki a többi közül, egyik sem kötődik időhöz, csupán egy. Ez volt az a nap, amikor Moszadeket megbuktatták. Amikor Irán első demokratikusan megválasztott vezetőjét egy a CIA és a bábjai által szervezett államcsínnyel eltávolították a kormányból. Alig emlékszem arra, mi történt előtte, és csak halvány töredékeket őrzök arról, mi következett utána. Abban az időben még nem fogtam fel a nap sorsdöntő jelentőségét, mégis tisztán emlékszem a felnőttek arcára, a nagymamám hangjára és még a rádió faborításának ragyogására is. Több mint negyedszázaddal később, amikor az iszlám forradalom megdöntötte a sah hatalmát, és a radikálisok elfoglalták az amerikai nagykövetséget, láttam csak át, hogyan fejtette ki az államcsíny hosszú távú hatását huszonegyedik századi történelmünkben. Akkor azonban gyerekfejjel, csupán otthon érzékeltem Moszadek bukásának következményeit. Apámat, aki a megdöntött miniszterelnök lelkes támogatója volt, elbocsátották az állásából. A puccs előtt mezőgazdasági miniszterhelyettesi posztot töltött be. Ezt követően évekig csak alacsony beosztásban dolgozott, egyszer sem léptették elő. Lefokozásának hatására az otthonunk végérvényesen politikamentes övezetté vált. Apám eleinte ki sem mozdult hazulról, egész nap a házban járkált, nem csak esténként, mint azelőtt. Egyetlen szóval sem magyarázta el nekünk, gyerekeknek, hogy mi történt, miért van egész nap otthon, miért feszült és szótlan. Ha valami rossz történik, az irániak első reakciója, hogy eltitkolják a gyerekek elől. Ők viszont azonnal megérzik, hogy valami nincs rendben, és még nyugtalanabbak lesznek, mert nem tudják, mi történt. Ezek után elhatároztam, hogy én más leszek, és bármi csapás ér, a gyerekeimmel nyíltan fogok róla beszélni. Az államcsíny meggyőzte az irániakat arról, hogy a politika mocskos, hátsó szobákban kötött alkuk és burkolt érdekek szövevényes játéka, amelyben a hétköznapi ember csupán bábu. Azt a hitet erősítette, hogy nem vagyunk a sorsunk irányítói, s hogy egy esemény kimenetelét meghatározza az eredete. Ettől a naptól fogva apám nem volt hajlandó politikáról beszélni otthon, mert azt akarta, hogy a gyerekeit ne szennyezzék be az érdekek, amelyeket úgysem befolyásolhatunk. Meggyőződéssel vallotta, hogy egy elrontott karrier elég egy családba, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy mindannyian kiváló egyetemre járjunk, és teokrataként szolgáljuk az országot. Ennek eredményeként felnőtté válásom egy másik szempontból is egyedi volt: a politikáról tudomást sem vettem. Kivéve azt az egy estét 1953-ban.

11

2 AZ IGAZSÁG FELFEDEZÉSE Az 1965-ös év, amikor elkezdtem a jogi iskolát, fordulópontot jelentett az életemben. A Teheráni Egyetem egyre jobban belefolyt az egész országra kiterjedő és mind feszültebb politikai helyzetbe, amelyről apám politikamentes övezetének köszönhetően én alig vettem tudomást. Amikor eldöntöttem, hogy jogi iskolában tanulok tovább, álmomban sem gondoltam volna, hogy a diákokat ennyire foglalkoztatni fogja a politika. Ebben az évben kerültem bele először az egyetemi életbe is, mivel Iránban, ha valaki jogi iskolában kezd tanulni, szinte ugyanaz, mintha a jog területén egy hosszas, diploma előtti egyetemi képzésben venne részt. 1965 késő tavaszán, amikor azon gondolkodtam, milyen területen folytassam tovább a tanulmányaimat, fontolóra vettem a politikatudományt is. Néha elképzeltem magam, mint nagykövet, de őszintén szólva tudtam, hogy sokkal több esélyem van a jogi kar nehéz felvételi vizsgáján megfelelni, mivel az közelebb áll azokhoz a tárgyakhoz, amelyekben jó vagyok. Az iráni igazságszolgáltatás rendszerében a bíróktól nem várják el, hogy először gyakorlatot szerezzenek, így ezt figyelembe véve kezdtem meg tanulmányaimat. Az osztályomban többen a jogtudósi, jogi szakértői vagy hozzám hasonlóan, a bírói pályára szerettek volna lépni. Órákat töltöttünk együtt a könyvtárban, és elmélyülten olvasgattuk a büntetőjogi törvényeket, hogy megpróbáljunk jelenleg folyó ügyeket megoldani. Legtöbb osztálytársam azonban legalább ekkora, ha nem nagyobb figyelmet szentelt a minket körülvevő politikának. Egyik nap a magas tandíj miatt tiltakoztak. Követelték, hogy az egyetemi vezetést felelősségre lehessen vonni. Az igazat megvallva, az egyetemen egy összeverődött diákcsoport bármi ellen tiltakozott, ami miatt nem tartóztatták le őket azonnal. Ahogy ott álltam az összegyűlt tüntetők között – a nők miniszoknyában, magas konttyal a fejükön, a férfiak rövid ujjú ingben, komor arccal –, úgy éreztem, hogy valamiféle energia áramlik szét a testemben. A tüntetés mágnesként vonzott. Szinte nem is volt fontos, hogy a diákok éppen mit kántálnak. Legtöbbször a tandíj ellen tiltakoztak, de ha a tea magas ára ellen tüntettek volna, valószínűleg akkor is részt vettem volna rajta. Nagyon tetszett valami a szembenállásban, talán az adrenalin vagy a gondolat szikrája, esetleg az érdekképviselet múlandó érzése – nem tudom. Mindenesetre gyakori résztvevője lettem a demonstrációknak. Mivel az 1960-as évek végét írtuk, szinte minden másnap tüntettünk valamiért. Nem szenvedtünk hiányt a tiltakozásokból. Ezek az akciók nyugtalanították a sah titkosrendőrségét, a SAVAK-ot. Gyakran átfésülték az egyetem területét, ugyanúgy, ahogy az iráni utcákat, valamint az Amerikai Egyesült Államokban és az Európában élő iráni diákok csoportjait is, hogy megtalálják a disszidenseket, akiknek politikai tevékenysége túlmutat a tüntetésekre divatból járókénál. De hát melyik iráni diák ne vett volna részt olykor-olykor egy tüntetésen, függetlenül attól, hogy vallásos vagy világi gondolkodású, értelmiségi vagy arisztokrata, komolyan gondolja vagy éppen csak kíváncsiskodik? Hatalmas rendőrségi apparátus kellett ahhoz, hogy kifürkésszék, vajon ki az, aki valóban megpróbálja aláásni a sah hatalmát, és ki az, aki csak azért csapódott a tömeghez, hogy megnézze, mi az a nagy zűrzavar. A diákok, hogy kijátsszák a SAVAK-ot, inkább a tandíj ellen tüntettek, bár legszívesebben azt kiabálták volna: „Ne pazaroljátok az olajból származó bevételünket amerikai vadászrepülőkre!” vagy „Gyertek vissza St. Moritzból, és foglalkozzatok inkább a városi szegénységgel!”. Azon a napon a barátnőimet kerestem a tömegben. Tekintetem végigsiklott a hajlott fákon, a hatalmas kampusz szép, de egyforma épületein. Ez az egyetem volt az egyik legnevesebb az országban, pedig az olajbevételből sok hasonlót lehetett volna még építeni. Számos barátomhoz hasonlóan, akik a tömegben itt-ott, szétszóródva álltak, én sem sejtettem, hogy ezek a tüntetések egy korszak kezdetét jelentik. Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy egy nap majd megváltoztatják az életünket, lökéshullámszerűen terjednek szét a világon, és a huszadik század utolsó nagy forradalmához vezetnek. Számunkra csak az egyetemi élet hátterét jelentették, egy kis izgalmat a tanítás 12

után, mielőtt átsétáltunk egy kávézóba, hogy megigyunk egy café glace-t, kávéba áztatott vaníliafagyit. Azon a napon kivételesen kihagytuk a kávéházat, mert az egyik barátnőm rozoga, fehér Paykanja ott parkolt az út szélén. Hatan bezsúfolódtunk az autóba, és elindultunk északra, Darband felé, ahol a város északi oldalát szegélyező Elburz-hegy lejtőjén kávéházak és éttermek sokasága található. Azt gondolhatják, hogy komoly dolgokról beszélgettünk, lévén egy tüntetésen vettünk részt előtte. Nem így volt. Osztálytársakról, filmekről csevegtünk, arról, hová megyünk legközelebb kirándulni, szóval csupa olyan dolgokról, amelyekről fiatal egyetemista lányok szoktak. Abban az időben az egyetemen divatnak számított intellektuális témákat érinteni, és a sah hibáit elemezgetni beszélgetés közben. Az igazat megvallva, minket az ilyen kérdések nem nagyon foglalkoztattak. Ahogy észak felé haladtunk, és a szembejövő forgalom elsüvített mellettünk, Teherán lassan átalakult a gyümölcsösökkel körülzárt szerény fővárosból egy szétterülő metropolisszá. Minden második sarkon építkezések állványzata magasodott, a cementtel és deszkákkal megrakott teherautók úgy nyüzsögtek, mint a dolgozó hangyák a bolyban. Forgalmas tereken hatalmas moziplakátok európai filmsztárokat hirdettek, az újságosoknál a kitett magazinokról bikinis, amerikai sztárjelöltek néztek vissza az emberre. Ez a Teherán már nem is hasonlított gyermekkorom városához: több volt a nyomornegyed, több az étterem és a mozi, több a poros ruhában és sáros csizmában dolgára siető vidéki fiatalember. Nagyon kíváncsiak voltunk Darband legendás francia éttermeire, ezért már három napja arra spóroltunk, hogy fejedelmien megebédeljünk. A hely, amit választottunk, az Elburz-hegyről lefelé csörgedező patakra nézett. Ragyogóan tiszta ablakainál az asztalok szépen elrendezve álltak. Egy kifogástalan öltözetű pincér átnyújtotta nekünk az étlapot, mi pedig rémülten néztük a méregdrága árakat. Egy italon kívül semmi mást nem tudtunk volna megfizetni, ezért hogy szabaduljunk a helyzetből, egy olyan egyszerű ételt kértünk, amiről biztosan tudtuk, hogy semmi keresnivalója a sok előkelő fogás között: kebab-kubidehet, marhahússal készített nyársakat. A pincér a fejét rázta, mi pedig „csalódott” arccal felálltunk az asztaltól. Azon a napon megtanultuk, hogy el kell kerülnünk Teherán legelőkelőbb helyeit, a görög éttermeket, ahol tányérokat törnek, vagy a teraszos kávéházakat, ahol csillogó ruhájú párok a Four Topsot hallgatják, és vodka-tonikot szürcsölgetnek. Kirándulásainkat a szerényebb éttermekre korlátoztuk Semiran kerületében, amely Teheránt földrajzilag és képletesen is kettéosztja. Egy-egy ilyen helyen össze tudtuk adni, amink volt, és közösen vehettünk egy adag fagylaltot. Fiúk-lányok együtt jártak szórakozni az ehhez hasonló helyekre. Habár ez a korszak az egyetemen belül és kívül is, sőt az egész városban, a miniszoknya időszaka volt, és az elegánsabb nők az akkori divatbálvány, Twiggy iránti hódolatuk jeléül borotválták a lábukat, a nyugati divat majmolása mégis csupán egyfajta múló irányzat volt Iránban. A Teheráni Egyetem diákjai közép- vagy munkásosztályból származtak, akik a társasági életüket nem a kísérletezés színterének tekintették. Igaz, hogy nem viseltünk kendőt a fejünkön – az a három nő az egyetemen, aki igen, ki is lógott közülünk –, de nem is randiztunk a szó nyugati értelmében. Fiúk és lányok mindig közösen mentünk el kávézni vagy kirándulni, és bár együtt tanultunk a könyvtárban, az órán a lányok továbbra is elöl, a fiúk pedig hátul ültek. A konzervatív papság szemében az egyetem maga volt a korrupció bűnbarlangja, egy mocskos hely, ahol a férfiak és nők a koedukált tanulás ürügye alatt bűnös dolgokat művelnek. A hagyományos otthonokban a családfő apa óhaja szerint távol tartották a lányokat az iskolától, bezárták őket a házba, hogy inkább a vacsorához őröljenek fűszereket. Az ilyen apák számára a miniszoknya korszaka a nyugati kulturális invázió jelképévé vált, és remek ürügyet szolgáltatott az egyetemi továbbtanulás ellen.

Ahogy az 1960-as évek végéhez közeledtünk, az ország politikai helyzete egyre feszültebbé vált. 1964-ben, egy évvel azelőtt, hogy elkezdtem a jogi iskolát, a sah egy alig ismert, szigorú tekintetű papot, Ruholláh Khomeini ajatollahot az iraki Nadzsafba száműzte, mert szenvedélyes prédikációiban a kormányt támadta. Amíg az ajatollah távol volt, nem bukkant fel újabb, a tömegeket össze13

gyűjtő sahellenes ideológia vagy vezető, ez pedig megkönnyítette a sahhal történő szembefordulást. Azoknak ugyanis, akik közvetlenül nem álltak kapcsolatban a bírósági elittel, mind volt valamilyen sérelmük, és a kritikus álláspont még nem jelentett feltétlenül szövetséget az ellentáborral. Akkoriban a sahellenesség nem jelentett egyet Khomeini támogatásával. Gyakran hallottam egy-egy politikai beszélgetés részletét az egyetemen, és úgy tűnt, a diákok többsége egyre inkább sahellenes érzelművé vált, anélkül hogy ez tudatosult volna bennük. Olyan volt, mintha ez egyfajta értelmiségi védjegy lett volna, mint például az, hogy valaki Simone de Beauvoirt olvas. Egy nap az egyik negyedéves joghallgató késve érkezett a terembe. Tetőtől talpig feketében volt. Mindannyian azt gondoltuk, valamelyik rokona halt meg, ezért óvatosan érdeklődtünk. – Moszadeket gyászolom – jelentette ki. Mindenki Hamid Moszadekre, egy népszerű, fiatal költő társunkra gondolt, akivel olykor megittunk egy teát a büfében. – Ilyen fiatalon! Szörnyűség! Rákja volt? – kérdeztük döbbenten, majd szomorúan arról beszéltünk, micsoda igazságtalanság, hogy valaki ilyen fiatalon haljon meg. – Úgy értem, dr. Moszadeket! – vágott közbe a feketébe öltözött fiú. – Ja? Ő már elég öreg volt, nem olyan nagy baj! – feleltük megkönnyebbülve. A fiú ránk meredt, majd sarkon fordult, és egy hétig nem szólt hozzánk. Miután a hír megjelent az újságokban, és láttam apám reakcióját, megbántam, hogy olyan szemtelenül viselkedtem. Miniszterelnökünk, Mohammed Moszadek nem csupán egy megbuktatott államférfi volt, hanem történelmünk egyik legnagyszerűbb vezetője, aki akkor állt Irán élén, amikor évszázadok óta először hódított teret a demokrácia. Megdöntött hatalmának visszhangjait még utolsó éveiben is megérezte az ország, még mielőtt súlyosan megbetegedett, és rákban meghalt volna egy teheráni kórházban. Megbuktatása tartós ellenszenvet váltott ki az irániakban a Nyugattal, de főleg Amerikával szemben, amely idővel egyre jobban elmérgesedett. A miniszterelnök természetes halállal halt meg, mégis mártírként tisztelték, mintha hősi csatában esett volna el. A fiatalok hatalmas gyászát az is tükrözte, hogy a sah egyre gyengülő, ugyanakkor mind diktatórikusabb rezsimjétől fokozatosan elidegenedtek.

1970 márciusában, huszonhárom évesen, bíró lettem. Az iráni jogrendszerben nincs megállapítva minimum életkor erre a posztra. A többi huszonéves osztálytársammal együtt a képzés utolsó két évében én is az Igazságügyi Minisztérium különböző osztályain töltöttem gyakorlatomat. Sokszor, ha a kerületi bíró úgy vélte, megfelelően elsajátítottuk a jogi törvénykönyvet, megengedte nekünk, hogy mi elnököljünk a tárgyalóteremben. A két év szakmai gyakorlat után, diplomázáskor készen álltunk arra, hogy bírók legyünk. Az eskütételen, amelyen az igazságügy-miniszter, magas rangú bírók, valamint a jogi egyetem professzorai is jelen voltak, az évfolyam két legjobb hallgatójának kellett a súlyos Koránt a pódiumra vinnie. Én nagyon alacsony voltam, a másik diák viszont nagyon magas. Miközben a színpadon bicegtünk, a könyv esetlenül ide-oda billegett. – Tartsd lejjebb! – súgtam a társamnak, és közben kétségbeesetten próbáltam megtartani az egyensúlyomat. – Emeld feljebb te! – sziszegte vissza. Végül valahogy sikerült a szent könyvet a helyére cipelnünk, és hangos, kristálytiszta hangon megtartottam a beszédemet. Felolvastam az esküt, amit minden végzős utánam ismételt, majd leléptünk a színpadról, és őszinte hittel reméltük, hogy ettől a naptól kezdve egész életünkön át az igazságot fogjuk szolgálni. Karrierem kezdete olyan időszakra esett, amikor egy népszerűtlen kormány intézményében helyezkedhettem el, nem is sejtve, hogy hamarosan állást kell foglalnom, melyik oldalt támogatom. A legtöbb iránit felháborította a sah túlzott és elnyomó uralma, ez az elégedetlenség azonban nem öltött akkora méretet, hogy észrevehetően megosztotta volna az embereket, vagy hogy a kormányzás ágazataiba, mint például az igazságszolgáltatás, bizalmatlanság formájában beférkőzött volna. Az emberek a SAVAK nevének említésére is reszkettek, a jogrendszerben azonban még őszintén bíztak, és hitték, hogy jogaikat a törvények megvédelmezik. 14

Lassan egyre inkább odafigyeltem a körülöttem zajló politikai beszélgetésekre, és még engem is büszkeséggel töltött el, hogy az emberek érdekeit képviselhetem, amikor reggelente felvettem egy elegáns kosztümöt, és elindultam az Igazságügyi Minisztériumba. A sah rezsimje katonai bíróságokon perelte ellenfeleit, ezeket a koncepciós pereket azonban a nyilvános igazságszolgáltatás elől gondosan eltitkolták. A katonai tárgyalásokon a vádlottakat koholt vádakkal illették, mint a szabotázs, a nemzetbiztonság veszélyeztetése és hasonló tevékenységek, amelyeket egy elnyomó rendszer saját magára veszélyesnek ítélt. Ezzel párhuzamosan működött az az igazságszolgáltatási rendszer, amelyhez a nép tagjai fordulhattak különböző sérelmeikkel, a válástól a csalásig. Ez a rendszer többnyire igazságos és megvesztegethetetlen maradt a szemükben. Általában nem kapcsoltuk be a tévét a minisztériumban, de azon a napon, 1971-ben, muszáj volt néznünk, ahogy a sah tanúságát adta hatalmas öntudatának és korlátolt ítélőképességének. Perszepolisz ősi romjainál nagyszabású ünnepséget szervezett a perzsa birodalom kétezer-ötszáz éves fennállásának tiszteletére. Ez a hely már Krisztus születése előtt is az iráni királyok székhelye volt. A sah a világ minden tájáról hívott uralkodókat és elnököket az eseményre, hogy demonstrálja, milyen jelentős fejlődést mutat Irán a modernizáció területén, és mennyire fontossá vált a világban. Emellett így az egész világ láthatta az ország dicső múltjának emlékeit. A népnek azt kellett volna érzékelnie, milyen magasra emelkedett Irán a világ szemében, ehelyett csak azt látták, hogy a sah háromszázmillió dollárt költ összetákolt selyemsátrakra, márvány fürdőszobákra és a Párizsból iderepült huszonötezer ember megvendégelésére. Nekem az a látvány volt felejthetetlen, ahogy a Királyi Őrség tagjai az Akhaimenida Birodalom ókori egyenruhájában álltak, hosszú, gondosan begöndörített szakállal. Olyan volt, mintha valami varázslat életre keltette volna őket, és leléptek volna az ókori domborművekről, hogy a huszadik századi uralkodó előtt felvonuljanak. Khomeini ajatollah rövid, elítélő nyilatkozatot küldött Nadzsafból, amelyben azokhoz a szegény irániakhoz szólt, akik a papság segítségét kérték a fürdőházak építéséhez, mondván, hogy nincs lehetőségük a fürdésre: „Az iráni királyok bűnei befeketítették a történelem lapjait. … Hol vannak már a szép ígéretek, az elbizakodott kijelentések, hogy a nép jól él, és elégedett?” Ahogy ott ültem a minisztérium hűvös irodájában, és néztem a tévét, furcsa érzésem támadt. A sah által lefestett Irán pontosan olyan volt, mint a Perszepolisznál tartott ünnepség. Lenyűgöző hatású, varázslatos, időszakos. Túl cifra, túlságosan a valóságtól elrugaszkodott, túl múlandó ahhoz, hogy sokáig tartson. A nadzsafi szónoki beszéd nem kötötte le a figyelmemet, és sok iránihoz hasonlóan, én sem tulajdonítottam nagy jelentőséget a sahot bíráló szavaknak. Mivel az irodámban néztem mindezt, nem láttam összefüggést aközött, ami a képernyőn zajlott, azzal, ahol ültem. Tudatosan nem gondoltam bele, hogy a sah olyan országot vezet, ahol én bíró lehetek, mint ahogy az elkövetkezendő forradalom idején azt sem tudtam elképzelni, hogy Khomeini ajatollah olyan országot ígér, ahol nem tölthetem be ezt a posztot.

Bár az állam élén világi kormány állt, én pedig női bíróként ígéretes karrier elé néztem, a patriarchátus még mindig jelen volt az iráni kultúrában. Ennek köszönhetően számos kérő fordított nekem hátat. Szerencsére nem bántam, hogy a hivatásom jelentősen megnehezíti házassági kilátásaimat. A törvénykönyvek és a jogi ügyek jobban érdekeltek, mint az asztalterítés vagy a lakberendezés. A munkám olyan tökéletesen kitöltötte az életemet, hogy nem éreztem azt a fájó űrt, amit csak egy férj tölthet be. Mindazonáltal nem kerülte el a figyelmemet, hogy annak ellenére, hogy jó családból származom, nem vagyok csúnya, és becsületes foglalkozásom is van, nem sokan udvaroltak nekem. A karrierem félelmet keltett az iráni férfiakban. Amikor azt fontolgatták, hogy feleségül vesznek, elképzelték magukat egy házastársi veszekedésben egy bírónővel, és feltételezésem szerint azt gondolták, nem vághatnak csak úgy oda nekem egy „… mert én azt mondtam!”-ot, hogy aztán becsapják maguk mögött az ajtót, és elmenjenek otthonról. Úgy tapasztaltam, hogy ez nemcsak a hagyományos neveltetésű férfiakra vonatkozik, hanem a művelt, feltehetően modern gondolkodásúakra is. Egyszerűen szerettek volna felsőbbrendűek lenni, fontosabbak annál a nőnél, akit feleségül vettek. Egy

15

független asszony, saját véleménnyel és határozott célokkal, nyilván kevésbé hajlandó arra, hogy a nap bármely órájában körülrajongja és kiszolgálja őket. Ezt sajnos újra és újra meg kellett tapasztalnom. Sok udvarlóm nyíltan és félreérthetetlenül a tudomásomra hozta ezt, mintha az a tény, hogy valaki bíró, egyetemesen elfogadott ok lenne a szakításra. Egy barátom buliján egy fiatalember órákon át kerülgetett, amíg végül rábeszélte a házigazdát, hogy mutasson be minket egymásnak. Olyan aranyosan kitartó volt, hogy amikor a házigazda végül odajött hozzám és megkérdezte, hajlandó vagyok-e találkozni vele, igent mondtam. Megbeszéltük, hogy a következő héten, egy másik bulin fogunk randevúzni. A fiú azt állította, hogy teljesen levettem a lábáról, és ha én is viszonzom az érzéseit, kész azonnal feleségül venni. Nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy bíró vagyok. A buli végzetes napján még azelőtt rájött, hogy odaköszönt volna nekem, ezért inkább odament a házigazdához, és közölte, ha tudta volna, hogy mi a foglalkozásom, soha nem akart volna újra találkozni velem.

1975-ben egy hűvös, tavaszi reggelen egy fiatal elektromérnök, bizonyos Dzsavád Tavasszolian lépett a tárgyalótermembe, és úgy tett, mintha egy bonyolult jogi kérdésben kérné ki a véleményemet. Elegáns, törtfehér öltönyt viselt, alatta barna inget, amelynek a gallérját gondosan kihajtotta. Tétován ácsorgott, és ott maradt, hogy beszélgessünk még. A szomszédom, kettőnk közös barátja ragaszkodott hozzá, hogy ismerkedjünk össze. Eleinte nem találtam nagyon vonzónak, de elég kíváncsi voltam ahhoz, hogy elfogadjam a vacsorameghívását. Néhány kellemes találkozás, kávézás és fagyizás után megkérte a kezemet. Ránéztem az asztal másik oldaláról. Egy hosszú pillanatig hallgattam, majd azt feleltem, hogy még nem tudok végleges választ adni. – Van egy ötletem – mondtam. – Töltsünk el még fél évet együtt, hogy jobban megismerjük egymást, aztán ne találkozzunk egy hónapig. Ha letelik a hónap, majd meglátjuk, hogy egymáshoz valóak vagyunk-e. Belegyezett, és pontosan így is tettünk. A szüleim nyitottak voltak, és úgy vélték, egy leendő házastársat jól meg kell ismerni, mielőtt egy életre elkötelezzük magunkat egymás mellett. Megengedték, hogy együtt járjunk szórakozni, és azt csináljuk, amihez kedvünk van. Hetente kétszer-háromszor vacsorázni mentem Dzsaváddal. Próbáltunk közlekedni a csúcsforgalomban, miközben más-más európai éttermet választottunk Teherán különböző pontjain. Vacsora után sokáig ültünk még a vendéglőben, forró teát iszogattunk, hallgattuk az énekeseket, akik azokban az időkben a teheráni vacsoraklubokban énekeltek. Megbeszéltük, mit várunk az élettől, és mi lenne számunkra az ideális jövő. Jól megértettük egymást, olyan volt, mintha nem csupán néhány rövid hónapja, hanem sokkal régebb óta ismerném. Egyik este szokásos vacsoránk végén a pincér mindig elkerülte az asztalunkat, nem jött oda hozzánk, hogy a számlát hozza. Dzsavád türelmesen hátradőlt a széken, én viszont mérges lettem, ezért fogtam a táskámat, és felálltam. – Hova mész? – kérdezte Dzsavád. – Még nem fizettünk. – Így kell elérni, hogy az emberek rád figyeljenek – feleltem, és elindultam az ajtó felé. Dzsavád egy pillanatig habozott, majd utánam indult. A pincér persze az ajtó előtt utolért minket, és sűrű bocsánatkérések közepette átnyújtotta a számlát. Én eközben Dzsavád arcát figyeltem, hogy a merészségem nem hozta-e zavarba. Ő nyugodtan a kulcsait kereste a zsebében, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy fizetés nélkül kisétálunk egy étteremből. Amikor a félév udvarlás letelt, a megállapodás szerint egy hónapig nem találkoztunk. Ez a harminc nap lehetőséget adott nekünk, hogy átgondoljunk mindent. Úgy véltük, nemcsak a szokás és a meghittség vonz minket egymáshoz, hanem az a mélyebb meggyőződés, hogy a közös életünk működhet. Dzsavád egész családja elment a szüleim teheráni házába, és minden a hagyományos módon történt. Hivatalos hasztegari keretében kérte meg a kezem. A családom agd-konun-t rendezett a házban. A legközelebbi barátaink és a család összegyűlt a szofreh agd, a hagyományos iráni esküvői ételekkel megrakott asztal előtt. Teherán főügyésze lett volna az egyik tanúnk, de késett. Ahogy ott ültünk, és vártuk, hogy megérkezzen, anyám idegesen észrevette, hogy az asztalon a Korán túl ki-

16

csi. Ekkor futott be a főügyész, nászajándékával, egy elegáns és méretes Koránnal. Ezt jó jelnek véltem, és letettem a könyvet az asztal közepére. A boldog házasságban élő és a még hajadon nők – az elváltakat a szokás kitiltja egy ilyen eseményről, nehogy keserű sorsuk elrontsa a miénket – csipkefátyolt tartottak a fejünk fölé, és gézbe csomagolt cukrokat helyeztek a redőkbe, hogy a házasságunk édes legyen. Dzsavád harminchárom éves volt ekkor, én huszonnyolc. Egy idilli hetet töltöttünk nászúton Sirázban, majd visszatértünk új teheráni otthonunkba, hogy elkezdjük közös életünket. Dzsavádnak volt egy kétszintes háza a város északi részén, Niavaranban. Ma groteszk, halványsárga bérházak magasodnak ezen a részen, a forgalom pedig itt is ugyanolyan nagy, mint Teherán más részein, akkoriban azonban gyéren lakott terület volt, sok gyümölcsöskerttel, távol a város központjától. Úgy döntöttünk, hogy azt a házat bérbe adjuk, és lakást bérelünk a családomhoz közel, Amirabadban. Amikor beköltöztünk, nem tudtam, hogy a szerény, háromszintes épület földszintjén a Legfelsőbb Bíróság egyik bírája lakik. Ő azonban érdeklődött az új szomszédokról, és miközben épp azt tervezgettem, hogyan rendezzem el a bútorokat, bekopogott hozzánk. Tekintélyt parancsoló, kövér ember volt, hosszú szakállal. Lakásavató ajándékként egy általa írt könyvet hozott, ami arról szólt, hogyan kerüljük el a házastársi vitákat. Az ajtófélfának támaszkodva az ajándék mellé még tanácsot is adott. – Nagyon vigyázzon, hogy ne fészkelje be magát a gyűlölködés a házasságába! – óvott komoly arccal. – Mindig próbálják megoldani a konfliktusokat, mielőtt még veszekedéssé fajulnának, mert akkor egymáson fogják kitölteni a haragjukat! Udvariasan megköszöntem neki. Néhány nap múlva egyik este nyitva volt az ablakunk. Egyszer csak hangos csattanást, aztán egy macska fájdalmas nyávogását hallottam. A kezdeti zajok után felhangzott egy dühös hang, kétségtelenül a bíróé, és gyalázatos sértéseket ordibált, amit a felesége hasonló stílusban viszonzott. Becsuktam az ablakot, de veszekedésük még így is visszhangzott az egész lakásban. Talán le kellene mennem, hogy kölcsönadjam a könyvét – gondoltam gonoszkodva. A beköltözésünket követő negyedik vagy ötödik estén, körülbelül fél tizenegykor hangosan kopogtak az ajtón. Dzsavád kinyitotta, és egy csapat egyetemi osztálytársamat pillantottam meg, kezükben virággal. Eljöttek, hogy megnézzék, még ugyanaz a Sirin vagyok-e, mint régen, vagy új asszonyként viselkedem. Iránban ugyanis, a hagyományos házasságokban a feleségek az esküvő után már nem viselkednek olyan spontán a régi barátaikkal, mint korábban, a férjek pedig saját váruknak tekintik az otthonukat, ahonnan kizárják a külvilágot. Ha oda hazatérnek, mintha egy szentélybe lépnének, ami kizárólag az ő kényelmüket szolgálja. Váratlanul felbukkanó, késő esti látogatók nem léphetik át a küszöböt. Idegesen Dzsavádra pillantottam, hogy mit szól ehhez, ő azonban őszintén örült nekik, és barátságosan beinvitálta őket. Férjem konzervatív családban nőtt fel, de legalább annyira rugalmas és toleráns volt, amennyire általában szigorúak és merevek a hagyományosan nevelkedett férfiak. Kezdettől fogva hagyta, hogy önmagam legyek, és támogatott abban is, hogy a munkám az életem része legyen, ne pedig csak hobbi. Apám után ő volt a második férfi az életemben, aki inkább erősíteni próbálta az önállóságomat ahelyett, hogy korlátozta volna. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem kellett vállalnom a feleség ősrégi társadalmi szerepét a házasságban. Zsúfolt időbeosztásomban is szakítottam időt arra, hogy elmenjek a piacra bevásárolni, és megtöltsem a kosaramat fűszernövényekkel és gyümölcsökkel. A takarítás? Természetesen az is az én feladatom volt, csakúgy, mint a házipénztár kezelése. Tulajdonképpen nem létezett munkamegosztás, mivel minden feladat – a főzéstől a takarításon át a papírmunkáig – rám hárult. Nem emeltem kifogást ellene, ez volt a dolgok rendje. Hamar rájöttem, hogy nem kaphatok meg mindent. Az a tény, hogy Dzsavád támogatja a hivatásomat, hatalmas szó volt. Ha pedig ezért a házimunka rám hárult, ezt a kompromisszumot hajlandó voltam vállalni. Amikor láttam, hogy az egyetemi barátnőim is munkába állnak, majd férjhez mennek, az én választásom és a kompromisszumok, amelyekkel ez járt, még így is jobbnak tűnt. Barátaim legtöbbje dolgozott, ebben én sem tűntem ki közülük. Csupán egy lány volt – akit Rojának fogok nevezni –, aki a házasság kedvéért lemondott a karrierjéről. Szép, gesztenyebarna haja volt és kifinomult ízlése. Röviddel a diplomázásunk után felkeltette egy fiatal, gazdag mérnök figyelmét. A férfi úgy gondolta, hogy egy nőnek csak akkor kell dolgoznia, ha a férje jövedelme nem elegendő ahhoz, hogy 17

kettejüknek kényelmes életszínvonalat biztosítson. Mivel ő meglehetősen jómódú volt, nem látta szükségét, hogy Roja dolgozzon, ezért lebeszélte a bírói állásról. Barátnőm úgy vélte, ha szép óvatosan próbálja meg férjét meggyőzni, idővel talán majd megengedi, hogy munkába álljon. Azt remélte, férje talán rájön, hogy nem a bankszámláját szeretné gazdagítani a munkával, hanem a személyiségét. Azt javasoltam neki, hogy váltsa ki az engedélyt, hogy jogi állást vállalhasson, mert ha a férje egyszer meggondolja magát, ezzel rögtön munkába állhat. Roja ki is váltotta, férje álláspontja azonban nem változott, így barátnőm soha nem kezdte el a karrierjét. Két másik közeli barátnőm, Marjam és Szara olyan férfihoz ment hozzá, akik nem ellenezték feleségük szakmai törekvéseit. Marjam nagyon jó barátom volt. Mindketten szenvedélyesen szerettük a bírói hivatást, és órákig képesek voltunk jogi kérdésekről vitázni. Mindig kikértem a véleményét, amikor újságokba cikket írtam, és hozzám hasonlóan ő is szeretett volna minél többel hozzájárulni az emberek boldogulásához, már amennyit bírói munkakörünk lehetővé tett. Szara különbözött tőlünk, ő inkább tudós beállítottságú volt. Minket a jogi folyamatok dinamizmusa vonzott, őt viszont a jogrendszer bonyolultsága nyűgözte le. Tudásszomja olyan unalmas témákat is lebilincselőnek talált, mint a kereskedelmi jog. Miután lediplomáztunk, kutatóként a jogi karon dolgozott tovább, és beleszeretett egy professzorba. Esküvője után is folytatta a munkát, ezért Roját kivéve, mindannyiunknak bőven volt miről beszélgetnünk, amikor vacsorára összegyűlt a régi táraság.

1977 őszén, egy délelőtt az íróasztalomnál ültem, és amikor felnéztem, az iratok tetején egy szórólapot pillantottam meg. A sahnak volt címezve. Figyelmeztették benne az uralkodót, hogy túllépi az alkotmány által biztosított jogkörét, és felszólították, hogy ne avatkozzon bele a kormány ügyeibe. A megbuktatott és elhunyt Moszadek miniszterelnök szavai álltak a papíron. Felvettem az asztalról a szórólapot, és megnéztem az aláírásokat. Köztük olvastam egy ügyvéd, Dárius Foruhár nevét is. Akkor még nem tudtam, hogy évekkel később sok más, ennél sokkal veszélyesebb iraton fogom látni a nevét. A minisztérium felbolydult. Mindenki a szórólapról beszélt. Nem tudtam biztosan, mit jelent az, hogy egy ilyen irat eljutott a kormányhoz, csak arra emlékszem, mennyire lenyűgözött az aláírók merészsége, hogy egy hatalmon lévő uralkodót az általa megbuktatott miniszterelnök szavaival bírálnak. A hangulat a teheráni utcákon is megváltozott. Az események hamarosan felgyorsultak, és ez a minisztériumban már jóval azelőtt éreztette hatását, hogy az újságok címlapjain harsogták volna világgá. Nem sokkal a szórólap felbukkanása után a sah rezsimje megpróbálta a bíróság hatáskörét csökkenteni. Létrehozott egy úgynevezett „Köztes Tanácsot”. Ez a testület bírói jogkörrel rendelkezett, és a hivatalos igazságszolgáltatási rendszeren kívül hozhatott ítéletet. Néhány bíró levélben tiltakozott a tanács ellen, követelve, hogy minden jogi ügyet törvényes bíróság előtt tárgyaljanak. Ez volt az első alkalom, hogy a bírák közösen léptek fel valamiért, ugyanakkor hangos vitát is kiváltott. Én is aláírtam a tiltakozólevelet, mivel teljesen egyértelműnek tűnt az ügy. Micsoda képtelen ötlet, hogy egy hirtelenjében felállított tanács bírói hatalmat kapjon! Az aláírókat végül azzal fenyegették meg, hogy kitiltják őket a bíróságról, de semmi sem történt, folytattuk tovább a munkát, mint azelőtt. A sah rezsimje sokkal komolyabb dolgok miatt aggódott, mint néhány bíró udvariasan megfogalmazott tiltakozása. 1978-ban Jimmy Carter, az amerikai elnök újévi látogatásra Teheránba érkezett, és beszédében Iránt „a stabilitás szigetének” nevezte. Az esti hírekben hosszú bejátszást közvetítettek arról, amint a sah pezsgővel köszönti Cartert. A többségében muzulmán ország először látta vezetőjét nyilvános tévéadásban alkoholt inni. Nem sokkal ezután egy újságcikk élesen támadta Khomeini ajatollahot. Másnap Kom szent városában a papnövendékek felvonulást szerveztek, és az ajatollah visszatérését követelték. A rendőrség a tömegbe lőtt, és több ember meghalt. Pontosan nem tudom, mikor jött el az a pillanat, amikor felismertem, mi is az, ami körülöttünk folyik. Nem utalt rá semmi jel, hogy a felfordulás nem csupán túlfűtött politikai csatározás, hanem az iszlám zászlaja alatt kibontakozó forradalom. A mollák beavatkozása az iráni politikába nem először történt meg a történelem folyamán; előfordult ebben a században is már, nem csupán az 1970-es évek végén. 1906-ban például támogatást nyújtottak az alkotmányos forradalmat kiváltó 18

mozgalomnak, amely során az uralkodó dinasztiának európai stílusú alkotmányt és egy törvényhozó testületet kellett életre hívnia. Az elmúlt két évszázadban a közterületek a mecsetek és a bazárok köré összpontosultak. Különösen a mecset volt az a hely, ahol az emberek összegyűlhettek, és egy szent épület védettnek mondható falai között hangot adhattak az éppen uralmon lévő királyra vonatkozó sérelmeiknek. Történelmünkben számos példát találunk a mollák beavatkozására, ezért a hétköznapi ember számára, beleértve engem is, sem megdöbbentő, sem baljóslatú nem volt az a hír, hogy Khomeini ajatollah száműzetéséből kirohanást intéz a sah ellen.

1978 nyarára a hangulat nagyon elmérgesedett. Az ellenállás egyre nagyobb lett, és már lehetetlen volt várakozó állásponttal figyelni az országot megosztó ellentéteket. Augusztus elején Ábádánban egy zsúfolásig megtelt mozi porig égett. A lángokban négyszáz ember lelte halálát. A sah a vallási konzervatívokat hibáztatta, Khomeini ajatollah pedig a rezsim titkosrendőrségét, a SAVAK-ot, amely addigra elhíresült a kormány ellenségeivel szemben alkalmazott brutális kegyetlenségéről. A tragikus tűzeset meggyőzte az iráni népet, hogy a sah nem csupán az amerikaiak bábja, aki nem képes az ország érdekeit képviselni, hanem egy veszélyes diktátor, aki hajlandó akár ártatlan életeket is feláldozni, azért hogy hatalmon maradhasson. Két évtizeddel később döbbentem csak rá ennek a pillanatnak a jelentőségére. Arra, hogy egy ilyen szörnyű tett mennyire fel tudja villanyozni az addig ambivalens lakosságot, meggyőzve őket arról, hogy a politikai erők közti zártkörű vitáknak igenis van akkora jelentősége, hogy ne csak az otthonokban legyen jelen, hanem vigyék ki nagyobb színtérre. Egy hónappal később a ramadán böjti időszaka után százezer ember vonult az utcákra. Ez volt az első nagy felvonulás a sah ellen. Én az ellenzékhez vonzódtam, akik Khomeini ajatollahot ismerték el vezérüknek. Nem éreztem ellentmondásnak, hogy egy művelt, szellemi foglalkozású nő, mint én, olyan ellenzéket támogat, akik a valódi sérelmeikért folytatott harcot vallási küzdelemnek álcázzák. A hitnek központi szerepe volt középosztálybeli életünkben, bár mi csendesen, a saját módunkon voltunk vallásosak. Anyám órákon át ült a dzsahnamaz fölé hajolva, és tanította nekem az imákat, apám pedig arra biztatott, hogy egész életemben imádkozzam. Ezek után kivel tudtam volna jobban azonosulni? A mollák vezette ellenzékkel, akik az egyszerű irániak nyelvén szóltak hozzánk, vagy a sah díszes udvarával, akik drága partikon, pezsgőben fürödve amerikai sztárjelöltekkel hetyegtek? Természetesen nem az udvarral. Az ő híveiket többnyire udvaroncok, magas rangú hivatalnokok, valamint a rezsimhez fűződő üzletekből meggazdagodott családok tették ki. Az ország nagyobbik fele inkább az ellenzékkel azonosult, akik között világi nacionalisták, szocialisták és marxisták is voltak. Ezen ellenzéki csoportok közül a molláknak volt a leghangosabb szavuk. A klérus mecsetei az egész országban elterjedtek, és ezekből a központokból tudtak az emberekhez szólni, és szervezkedni. Így nem tűnt fenyegetőnek, hogy a mollák vették át a vezető szerepet. Ahogy teltek a napok, körülöttem mindenkit magával ragadott a szenvedély, és mindannyian azt kerestük, hogyan tudunk mi is részt vállalni. Egyik reggel Khomeini kiadott egy közleményt, amelyben felszólította az embereket, hogy a minisztériumi hivatalokból űzzék el a minisztereket. Nálunk az előcsarnokban összegyűlt néhány bíró és hivatalnok, és én is csatlakoztam hozzájuk. Összeszedtük a bátorságunkat, egymást kissé feltüzeltük, majd közösen berontottunk az igazságügy-miniszter irodájába. Ő éppen nem volt bent, csak az egyik idősebb bíró. Az íróasztal mögött ült. Elképedve nézett fel, és amikor engem meglátott, a döbbenettől elállt a lélegzete. – Maga! Pont maga? Mit keres itt? Nem tudja, hogy azokat támogatja, akik elveszik a munkáját, ha hatalomra kerülnek? – Inkább leszek szabad iráni, mint elnyomott bíró – vágtam vissza merészen és végtelenül önelégülten. Évek múlva, akárhányszor találkoztunk, mindig emlékeztetett erre a végzetes megjegyzésemre. Ez után a reggel után a heves viták általában az én irodámban zajlottak, és mivel női bíró voltam, nagy örömmel fogadták, hogy szimpatizálok a forradalommal. Egyik nap aláírtunk egy, a francia elnökhöz címzett költői levelet, miután az ajatollah Franciaországban folytatta a száműzetését, és 19

Nadzsaf helyett Párizsból harsogta: „A sahnak mennie kell!” Egy másik délután elhatároztuk, hogy a minisztériumban levesszük a sah képét a falról. Persze, még nem mondott le a trónról, és nem is volt biztos, hogy egyszer majd megteszi. Összegyűltünk a fotó előtt. A sah felsőbbrendű, kifejezéstelen tekintettel meredt ránk a falról. Néhány kollégánk közénk és a portré közé állt, és könyörgött, hogy hagyjuk a képet a helyén. A minisztériumi dolgozók később mégis sztrájkot hirdettek, és a bíróság működése egy időre megbénult. Még a sztrájk alatt is annyira rabul ejtett a forradalmi hangulat, hogy mindennap bementem, csak hogy ott legyek, és támogathassam őket.

A kibontakozó forradalom megigézett. Legjobban azonban a köpönyegforgatást találtam lenyűgözőnek, hogy egyes emberek egy éjszaka leforgása alatt képesek voltak elköteleződni a másik fél mellett. Abban az időben mindennap láttam példát arra, milyen megalkuvó az emberi természet, és hogy az ideológiákat úgy váltogatják, mint más a zokniját. Köztudott volt, hogy addig a bírók és a többi minisztériumi dolgozó a sah rezsimjével, és főleg a SAVAK-kal szimpatizált. Most azonban gondosan figyelték a közhangulatot, és amikor világossá vált, hogy a forradalom már visszafordíthatatlan – amikor a felvonulások kétmilliósra duzzadtak és órákon át tartottak –, úgy döntöttek, hogy a forradalmárok oldalára állnak. 1979. január 16-án, egy fagyos téli napon a sah elmenekült Iránból. Kis dobozkában egy maroknyi iráni földet vitt magával. Szökésével a kétezer éves perzsa uralomnak vetett véget. Az emberek az utcára tódultak, és éljeneztek. Sietve felöltöztem, és kocsival átmentem a szüleim házához, hogy felvegyem anyukámat és a nővéremet. Zsebkendőt kötöttünk az ablaktörlő két lapátjára, amelyek úgy hadonásztak, mint egy robot két keze. Csatlakoztunk az eufóriában úszó tömeghez. Úgy éreztük, visszakaptuk a méltóságunkat, bár sokan azt sem érezték, hogy elvesztették. 1979. február 1-én Khomeini ajatollah szigorú arckifejezéssel kiszállt az Air France repülőgépéből, és lassan lesétált a Mehrábád-repülőtér kifutópályájára. Száműzetése, amely a sah uralkodásának kezdete után tizenhat nappal kezdődött, ezzel véget ért. Egész családom és néhány barátunk megbabonázva meredt a televízióra a nappali közepén, és figyeltük az eseményeket. Ez volt az első néhány színes tévéadás egyike, ezért még látványosabbnak tűnt. Az ebédre rendelt cselo-kebab, marhahús nyársak rizzsel, kihűlt, miközben mi a közvetítést figyeltük, és követtük a riportert az imám gépének belsejébe. – Hogy érzi magát most, hogy ilyen hosszú száműzetésből hazatért? – kérdezte az ajatollahot. Közelebb hajoltunk a készülékhez. – Nem érzek semmit – válaszolta Khomeini kifejezéstelen arccal. – Micsoda nevetséges kérdés! – kiáltott fel az egyik barátom. – Ő a forradalom vezére, nem pedig egy filmsztár a vörös szőnyegen! – De mégis, hogy lehet az – vágott közbe a felesége –, hogy valaki tizennégy évet tölt száműzetésben, ilyen körülmények között hazatér, és azt állítja, hogy „nem érez semmit”? A kamera nézőpontot váltott, és az utcát mutatta, amelyet zsúfolásig megtöltött a több millió ünneplő ember. Vadul éljenezték a hetvennyolc éves ajatollah visszatérését. Ekkor a közvetítés hirtelen megszakadt, és a képernyő elsötétült. Apám felkiáltott: – Államcsíny! Egy másodpercig néma csendben ültünk, és elképzeltük, hogy az ajatollahot megölik, az utcákat pedig vér borítja. A hadsereg még hű volt a sahhoz, az előző nap pedig a Királyi Őrség harckocsikat és fegyveres csapatokkal teli teherautókat küldött a teheráni utcákra, ezzel jelezve, hogy nem adják át a hatalmat olyan könnyedén. Tankok kilométeres sora masírozott a város utcáin, földig rombolták a barikádokat, és rálőttek a tüntetőkre, akik az útjukba álltak. Felhívtunk minden forradalmi szimpatizáns barátunkat, de egyik sem vette fel a telefont. Egyre növekvő feszültséggel ültünk otthon, amíg egy unokatestvérem le nem ment az utcára, és vissza nem érkezett a hírrel, hogy még mindenki ünnepel. Khomeini aznap nem beszélt az iszlám államról,

20

sem arról, hogy ezután mi következik, viszont arra kérte Istent, hogy vágja le Irán ellenségeinek a kezét. Az ország sorsa körülbelül egy hónapig kétséges volt. A legtöbb városban katonai szükségkormány alakult, az ajatollah pedig megparancsolta az embereknek, hogy éjszakára térjenek haza, de felszólította őket, hogy este kilenc órakor mindenki menjen fel a háza tetejére, és kiáltsa azt, hogy Allahu akbar, „Isten a legnagyobb”. Ily módon ügyesen kihasználta a tüntető tömeg erejét, hogy szó szerint hangot adjon a dühnek és elégedetlenségnek, de mindezt anélkül, hogy az utcára hívná a népet, ahol le is lőhetik őket. Ez a taktika mindennél jobban példázza, milyen hatékonyan tudta Khomeini – vallási érzelmeikre hatva – felhasználni az embereket a sahellenes kampányában. A férjemmel minden este felmentünk a tetőre, és kötelességtudóan egy fél órán át kiabáltuk, hogy Allahu akbar, amíg be nem rekedtünk. Emlékszem, ahogy végignéztünk a városon, ameddig a szem ellátott, mindenhol emberek ültek az alacsony épületek tetején, fejüket az ég felé fordították, hogy a hangjuk magasabbra szállhasson. A büszke kiáltások lenyűgöző hangja visszhangzott az elcsendesült város felett, és olyan varázslatos volt, hogy még közönyös, cinikus barátaim is meghatódtak tőle. Egyik délelőtt, még az Allahu akbar-kiáltások hónapja alatt, anyám és én összetalálkoztunk egy szomszéddal a bankban. Anyám, aki általában uralkodott magán, és elbűvölően viselkedett mások társaságában, ezúttal valami furcsa, erőltetett hangon arról kezdett panaszkodni, hogy apám és ő már túl idősek ahhoz, hogy felmásszanak a meredek lépcsőkön a tetőre. – Helyette a hálószoba ablakból szoktuk kiabálni, hogy Allahu akbar – mondta. Éreztem, hogy zavarban van amiatt, hogy nem tudnak felmászni a tetőre, és ezért nem csatlakoznak a többi kiáltáshoz. – Maman! – vágtam közbe. – Semmi baj, én helyettetek is mondom. Azokban a napokban, ha este egy házban sötét volt, és nem ült senki a tetőn, az emberek rögtön találgatásokba kezdtek. Ma viszont, amikor a kormány elrendeli, hogy bahman hónap huszonkettedik napján az emberek menjenek fel a tetőre, és az akkori éjszakák emlékére kiáltsák, hogy Allahu akbar, csupán néhány épület tetejéről hallatszik a panaszos kiáltás. Ennek ellenére senki sem csodálkozik, hogy miért. A hadsereg még állta a sarat, és kijárási tilalmat rendelt el délután négy órától. Február 11-én Khomeini ajatollah arra buzdította az embereket, hogy szegjék meg a parancsot, és menjenek az utcára. Aznap én is kimerészkedtem. Figyeltem, ahogy a tömeg megtámadja a rendőrőrsöket, miközben puskalövések ropogása visszhangzik végig az utcákon. Sok katona és rendőrtiszt egyszerűen beszivárgott a tömeg közé, és csatlakozott hozzájuk, ők pedig vadul üdvözölték őket, és szétosztották köztük rejtett fegyvertartalékaikat. Csak néhány tiszt és katona állt ellen. A lövések, amiket hallottunk, az ellenállás utolsó hangjai voltak. Másnap – a perzsa naptár szerint bahman hónap huszonkettedik napján – a katonai parancsnokok kiadtak egy közleményt, miszerint a fegyveres erők nem harcolnak tovább, hanem visszavonulnak a bázisukra. Ez azt jelentette, hogy a katonaság megadta magát. Aznap este a miniszterelnök lemondott hivataláról, majd elmenekült az országból. Az állami televízió és rádió elnémult, nem sokkal később azonban egy recsegő, félénk hang bejelentette, az állami média felett a tömeg átvette az irányítást. Attól a naptól fogva bahman huszonkettedik napján mindig a forradalom győzelmét ünnepeljük. A perzsa nyelvben nem azt mondjuk, hogy a forradalom született, megtörtént vagy végbement. Azt mondjuk, győzedelmeskedett. Azon a napon hatalmas büszkeség töltötte el a szívemet, amin utólag visszatekintve csak nevetek. Úgy éreztem, hogy ezzel a győzedelmes forradalommal együtt én is nyertem. Alig egy hónap kellett csak hozzá, hogy rájöjjek, önként és lelkesen valójában a saját végzetemet segítettem elő. Nő voltam. Ez a forradalmi győzelem pedig a bukásomat kívánta.

21

3 A FORRADALOM KESERŰ ÍZE A „fejkendőfelhívás” volt az első intő jel, hogy ez a forradalom talán felfalja a nővéreit. Így nevezték magukat azok a nők, akik a sah megdöntésére buzdították a népet. Képzeljék el a helyzetet: néhány nappal a forradalom győzelme után vagyunk. Egy Fatollah Baniszadr nevű férfit kineveznek az Igazságügyi Minisztérium ideiglenes vezetőjének. Mi, még mindig büszkeséggel a szívünkben, egy napsütéses délután úgy gondoltuk, bemegyünk az irodájába, és gratulálunk neki a kinevezéséhez. Bevonultunk, szívélyesen üdvözöltük, még virágot is adtunk. Ekkor Baniszadr észrevett engem. Azt vártam, talán megköszöni nekem a támogatásomat, vagy elmondja, milyen sokat jelent neki, hogy női bíró létemre a forradalom mellé álltam. Ehelyett így szólt: – Nem gondolja, hogy szeretett imámunk, Khomeini iránti tiszteletből illő lenne eltakarnia a haját? Megdöbbentem. Itt voltunk az Igazságügyi Minisztériumban, egy győzedelmes forradalom után, amely az elavult monarchiát modern köztársasággal cserélte fel, és az új igazságügy-miniszter a hajamról beszélt. A hajamról! – Sosem viseltem kendőt a fejemen – feleltem. – Képmutatás lenne most elkezdeni. – Akkor ne legyen képmutató, viselje meggyőződésből! – jelentette ki, és azt gondolta, ezzel megoldotta a problémát. – Ne legyen nevetséges! Nem kényszeríthet rá, hogy fejkendőt viseljek, egyébként is, ha nem meggyőződésből teszem, akkor nem veszem fel! – Nem látja, hová fejlődik a helyzet? – De igen, viszont nem akarom olyannak mutatni magam, amilyen nem vagyok – vágtam vissza, és kimentem az irodából. Nem akartam végighallgatni, de még gondolni sem arra, hogy a „helyzet” mit hozhat számunkra. Sokkal intimebb problémák foglalkoztattak akkor. Az előző évben kétszer is elvetéltem, ezért Dzsaváddal azt terveztük, hogy tavasszal New Yorkban felkeresünk egy meddőségi specialistát. Az időpontot hónapokkal korábban megbeszéltük, még mielőtt a társadalmi rend felbomlott volna Iránban, most viszont úgy tűnt, lehetetlen lesz elhagynunk az országot. Egy határozat szerint mindenki mamnu ol-huruj volt, vagyis nem léphette át az országhatárt. Abbász Amir-Entezam miniszterelnök-helyettesnél fellebbeztem, írtam neki egy levelet, amit a főügyész is aláírt. Amir-Entezam – akit nem sokkal ezután letartóztattak, és a mai napig börtönben ül – végül engedélyezte nekünk a külföldi utazást. Így áprilisban elrepültünk az Egyesült Államokba. A teheráni Mehrábád-repülőtér, amely általában zsúfolt az Európába tartó járatok utasaitól, most kihalt volt, mint egy kísértetváros vagy egy katonai bázis. A poggyászunkat aprólékosan átvizsgálták, hátha tele van antik tárgyakkal vagy törvénytelenül szerzett pénzzel, aztán a többi tizenöt utassal együtt beszálltunk a Boeing gépbe. Kényelmesen elnyújtóztunk az üres üléseken, és kinéztem az ablakon. Láttam, ahogy Teherán eltűnik alattunk, és arra gondoltam, milyen város fogad majd bennünket, amikor visszatérünk.

A New York-i specialista nagyon megértő volt, és akkoriban talán őszintébb is azzal kapcsolatban, mire képes a fejlett orvostudomány, ha egy harmincas éveiben járó nő teherbe akar esni. A Long Island-i klinika orvoscsoportjában volt egy iráni nőgyógyász, aki klasszikus perzsa módon fejezve ki magát, egy metaforát mondott a virágzásról: – Egy almafán több száz rügy van, de nem lesz mindegyikből alma. Van-e arra magyarázat, miért szárad el az egyik, és miért lesz a másikból gyümölcs? Az éghajlat és a körülmények ugyanolyanok mindegyik esetében.

22

Elmondta, hogy az orvosok nem tudják megmagyarázni a vetélések okát, és arra biztatott, hogy ne szomorkodjak, hanem folytassuk tovább a próbálkozást. Másnap visszarepültünk Teheránba, és azonnal visszamentem dolgozni. Alig egy hónapot voltunk csak távol, a város máris megváltozott. Átnevezték az utcákat és a hosszú sugárutakat. Korábban Eisenhower, Roosevelt, Erzsébet királynő vagy Peacock Throne nevét viselték, most síita imámok, mártír papok és antiimperialista, harmadik világbeli háborús hősök neveit kapták. Rövid távollétünk ideje alatt az emberek szó szerint a ruhájukon kezdték hordani annak jelét, hogy a forradalom oldalán állnak. Ahogy a taxi Teherán belvárosában elhaladt a kormányépületek előtt, észrevettem, hogy az úttest széléről eltűntek az autók. Helyükön motorbiciklik sorakoztak. Beléptem a bíróság épületébe, és kíváncsian bekukucskáltam az irodákba. A férfiak már nem öltönyt és nyakkendőt viseltek, hanem egyszerű pantallót és gallér nélküli inget, és az is zömében gyűrött volt, sőt némelyik még pecsétes is. A levegőben is érezni lehetett a változást. Az a diszkrét parfümillat, amely azelőtt, főként reggelente belengte a folyosókat, elillant. Összefutottam az egyik kolleganőmmel, és suttogva bevallottam neki, menynyire megdöbbentem a hirtelen átalakuláson, mintha az egész minisztérium egy városi szegénységről szóló színdarab kosztümös főpróbája lenne. Rövid távollétünk alatt a népfelkelés nyilvánvalóan szakított időt arra, hogy odafigyeljen az igazán fontos kérdésekre, mint például a nyakkendő betiltása a kormányhivatalokban. A radikális mollák a francia faux-col, „csokornyakkendő” szó alapján már régóta lenézően fokolinak nevezték az elnyugatiasodott teokratákat. A nyakkendőt a nyugati világ bűnös dolgainak szimbólumának tartották, a parfüm ellenforradalmi tendenciákat jelzett, a szolgálati autó pedig arra utalt, hogy az illetőnek kiváltságai vannak. Ebben az új helyzetben mindenki arra törekedett, hogy szegénynek tűnjön. A piszkos ruha a politikai feddhetetlenség jele volt, azt mutatta, hogy viselője a nincstelenekkel szimpatizál. – Miféle székek ezek? – kiáltott fel megdöbbenve Talegáni ajatollah, a klérus egyik prominens tagja, amikor megérkezett a szenátus épületébe, hogy átírják az alkotmányt, és megpillantotta az elegáns, brokát kárpitozású bútordarabokat. – Már régebben is itt voltak – felelték a segédei védekezően. – Nem most vettük őket vagy ilyesmi. Az ajatollah és a társai napokig a földön ülve dolgoztak, míg végül feladták, és hajlandóak voltak ráülni a korrupt székekre. Az egész helyzet olyan volt, mint egy színházi előadás. Engem viszont lefoglaltak a bíróságot bejáró híresztelések. Olyan felháborító volt, hogy minden egyes alkalommal, amikor a fülembe jutott, nagy levegőt kellett vennem, hogy legyőzzem magamban a kétségbeesést. Az egyik ilyen pletyka szerint az iszlám megtiltja a nőknek, hogy bírók lehessenek. Megpróbáltam nem komolyan venni. Sok idősebb forradalmárt a barátomnak mondhattam, és azzal nyugtattam magam, hogy a kapcsolataim erősek. Amit most mondok, csak azért teszem, hogy érzékeltessem, mit szimbolizált volna az elmozdításom: én voltam a teheráni bíróság legkiválóbb női bírója. Számos, publikált újságcikkem bizonyos fajta védettséget biztosított nekem, és ezen túlmenően, az ország legjobb női bírájaként a forradalmat támogattam. Biztos voltam benne, hogy nem jönnek értem. Ha mégis, az azt jelentené, hogy az igazságszolgáltatásban és talán a kormányban többé nincs helye a nőknek. Hónapokig nem is történt semmi. Időközben terhes lettem. Egy napon a megbízott igazságügyminiszter, Baniszadr, aki a fejkendőről beszélt nekem, behívatott az irodájába, és finoman célzott rá, hogy áthelyeztetne a minisztérium nyomozóirodájába. Rangos állás lett volna, de féltem, hogy az elmozdításom az emberekben azt az érzést kelti, hogy nők ezután nem tölthetnek be bírói posztot, ezért nemet mondtam. Baniszadr figyelmeztetett, ha megalakul a tisztogató bizottság, bírósági hivatalnokká fokozhatnak le. – Akkor sem mondok le önként! – feleltem.

„A magukat »Khomeini imám követőinek« nevező csoport elfoglalta az amerikai nagykövetséget, és túszul ejtette az ott dolgozókat!” – jelentette be a rádió egy este, 1979 novemberében. Öthó-

23

napos terhes voltam. Épp a konyhában álltam a mosogató előtt, és fűszernövényeket mostam a vacsorához. A csoport neve furcsa módon nem jelentett semmit. Akkoriban mindenki Khomeini követője volt, ha pedig mégsem, akkor biztosan nem merte volna azt állítani. Letettem a szűrőt, és azonnal a Konzuli Kapcsolatok Bécsi Egyezménye jutott az eszembe. Micsoda felelőtlen radikálisok lehetnek ezek a fiatalok, gondoltam magamban. Hogy képesek diplomatákat túszul ejteni? Amerika biztosan felháborodik ezen az ellenséges megmozduláson, és megtámadja Iránt. Az országunk viszont nem tudja megvédeni magát ebben a forradalom utáni zűrzavarban. Arra számítottam, hogy Khomeini felszólítja ezeket a gyerekeket (mert valóban gyerekek voltak még, ha valaki nézte az esti híradót, láthatta, alig húszévesek), hogy engedjék el a túszokat. Ha másért nem, akkor azért, hogy megakadályozza az amerikai támadást. Eltelt néhány nap. Khomeini nemhogy nem utasította őket a túszok szabadon bocsátására, hanem még dicsérte is a bátorságukat. Amerika pedig nem támadta meg Iránt, csupán kijelentette, hogy befagyaszt minden iráni számlát az USA-ban. Nagyon meglepődtem, mert ez olyan volt, mintha a pénzt egyenlőnek tartották volna az emberekkel: ha ti fogva tartjátok a diplomatáinkat, mi fogva tartjuk a pénzeteket. Amikor visszagondolok ezekre az időkre, megdöbbenek a saját naivitásomon. Az egész ügy olyan végtelenül egyszerűnek tűnt. A túszejtést tiltja a nemzetközi jog. Törvényellenes, ennél fogva büntetéssel sújtandó. Akkor hogy történhetett meg mégis? Zavarodottságom Amir Abbász Hoveida miniszterelnökre emlékeztetett, aki tizennégy éven keresztül szolgálta a sahot, aztán a forradalom előtti évben a hálátlan uralkodó börtönbe vetette. Túl későn meghozott áldozat volt, amellyel a sah megpróbálta a nép növekvő elégedetlenségét megállítani. A forradalom napján Hoveida börtönőrei elhagyták posztjukat, és arra biztatták, hogy ő is meneküljön. A miniszterelnök azonban meg volt róla győződve, hogy semmi rosszat nem követett el, ezért nem akart közönséges bűnözőként elszökni. Ott maradt a börtönben, és arra várt, hogy egy igazságos tárgyaláson majd bebizonyíthatja ártatlanságát. Hozzám hasonlóan ő is jól ismerte a történelem nagy forradalmait, a francia és a bolsevik felkelés tankönyvekben szereplő történetét, amelyek mind úgy értek véget, hogy a bűnösök fejét karóra tűzve hordozták körbe. A világról alkotott képbe valószínűleg az ő számára sem fért bele, hogy egy elavult rend erőszakos megdöntése dühöt és felfordulást hoz magával. Talán annyira megrázott minket szeretett városunk, Teherán összeomlása, hogy elfelejtettük, a káoszban megszűnnek a szabályok, és elvész az igazság? Pedig minden forradalomban ez történik. Mire számított Hoveida? Tényleg azt hitte, hogy a felfordulás közepette majd megáll az élet, lefújják a milliós létszámú felvonulásokat, csak hogy egy légkondicionált teremben, kizárólag az ő kedvéért, tárgyalást tartsanak? És én? Valóban abban reménykedtem, hogy az amerikai nagykövetség hatalomittas túszejtőinek eszükbe jut a Bécsi Egyezmény, és hirtelen meggondolják magukat? Azt hiszem, egyikőnk sem fogta fel igazán a forradalom lényegét. Milyen ostobák voltunk! Miután Khomeini ajatollah elismerően nyilatkozott a nagykövetség megtámadásáról, és második forradalomnak nevezte azt, nyilvánosan senki sem mert ellentmondani neki. Sok iráni mélyen ellenezte a túszejtést, de a lakásukon kívül nem mertek egy szót sem szólni. Féltek, hogy amerikai ügynöknek tartják, letartóztatják és börtönbe zárják őket. A támadás támogatói nem gondoltak arra, milyen véleménnyel lesz ezután Iránról a világ. Az ajatollah kijelentette, hogy Amerika nem tehet semmit. Ezt a szlogent Teheránban hamarosan mindenütt felfestették a falra. Csalóka büszkeség töltötte el az embereket. Azt gondolták, azzal, hogy elfoglalták az amerikai nagykövetséget, legyőzték Amerikát. Meglehetős bizonyossággal állíthatom, hogy azok, akik a túszdrámában a Bécsi Egyezmény miatt aggódtak, elenyésző kisebbségben voltak. A legtöbben az ajatollah lenyűgöző karizmájának hatása alatt hősöknek tartották a túszejtő diákokat. A nagykövetség elfoglalása hamarosan a forradalom központi eseményévé vált. A diákok kijelentették, hogy titkos hírszerzési dokumentumokkal rendelkeznek, és elkezdtek megnevezni embereket, akik állítólag az amerikai kormánynak kémkedtek. Ez a vád minden egyes megnevezett embernek a halálos ítéletét jelentette. A nép a követség köré gyűlt, megtöltött minden forgalmas utcát a hatalmas épületkomplexus körül, és izgatottan azt kiabálta: „Halál Amerikára!” Ifjú aktivisták járőröztek a nagykövetség területén, amely egy kisebb egyetem méreteivel rendelkezett. Voltak benne

24

teniszpályák, kertek és egy hatalmas előadóterem. A követség mérete már önmagában is az Egyesült Államok kormánya és a sah Iránja közti szoros kapcsolatot tükrözte. Egy délután az egyik barátom felhívott, és megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni a nagykövetségre. – Beengednek? – kérdeztem. – Nem, de nagy a tömeg. Menjünk, nézzük meg! Ekkorra az árusok már ellepték a követség körülötti területet. Párolt répát, sült kukoricát, hideg szódát és más iráni ételeket árusítottak, mintha az egész csak egy óriási piknik lenne. Szülők babakocsit tologattak, kisgyerekek fagyit nyalogattak, az elvakultabbak a sahról készült portrékat vásároltak, és friss dinnyelevet iszogattak. Az esemény, amely ülősztrájkként indult, majd nemzetközi drámai krízissé vált, majálissá alakult át. – Ne haragudj – mondtam a barátomnak –, de nem érdekel a bámészkodás. A televízió minden este ezeknek a diákoknak a sajtóközleményeit mutatta, valamint a mindig mindenütt jelen lévő tömeget. Az ostrom tovább tartott, mint azt bármelyikünk gondolta volna. Öszszesen négyszáznegyvennégy napig. Emlékszem, a fél világ diplomáciai követeket intézett Khomeinihez, és könyörögtek neki, hogy engedje szabadon a túszokat. Még a pápa is küldött valakit. – Őszentsége és az emberiség nevében, kérem, engedje el a diplomatákat! – kérte a követ. Az ajatollahot azonban nem hatották meg a szavak. – Hol volt a pápa akkor, amikor a fiainkat a sah börtönében kínozták? Az iszlám köztársaság leendő politikusainak többsége abból a csoportból került ki, akik a nagykövetséget megtámadták. Az „Imám vonalát követő diákoknak” nevezték magukat. A túszejtők között voltak közismert, a keményvonalas klérus tagjaitól kezdve vezető reformistákig sokan, akik később a kormány különböző hivatalaiban kaptak munkát. Hősi státusuk kissé megkopott az irániak szemében, különösen akkor, amikor az iraki háború véget ért, és az emberek kezdték megérezni, hogy az ostrom milyen negatív hatással van Irán nemzetközi megítélésére. A Szovjetunió összeomlásával a világ egypólusú lett. Az egyeduralkodó szuperhatalommal való szembenállás pedig súlyos terheket rótt az országra. A hosszú távú, amerikai gazdasági szankciók miatt Irán nem számíthatott rá, hogy az amerikai befektetők fenntartják az olajinfrastruktúrát, amelyet pedig kizárólag amerikai cégek hoztak létre. Az ország nem vásárolhatott több Boeing repülőgépet, de még azokat sem tudta karbantartani, amelyekkel már rendelkezett. Talán még a francia légibuszt sem, mivel az is amerikai motorral működött. Irán légi közlekedési eszközei minden évvel egyre rosszabb állapotba kerültek, ezért a kormány orosz gyártmányú Tupoljeveket vásárolt. Ezek viszont riasztóan nagy számban zuhantak le. Még ma is az 1970-es években gyártott Boeing gépeken utazunk, ha az iráni légitársasággal repülünk Európába. Ezek a repülők ma már egy olyan korszak relikviái, amikor az iráni nagykövet a leghíresebb estélyeket Washingtonban rendezte, az amerikai nagykövet pedig Teheránban tartott Bloody Maryvel kísért villásreggelit. A túszdráma évtizedekre összekapcsolta az Egyesült Államok sorsát Iránnal, habár talán ez volt az utolsó alkalom, hogy a két ország nyíltan állt szemben egymással. A forradalmi Irán az 1980-as évek elején Bejrútban kialakult zavargások alatt továbbra is az amerikaiakat vette célba. Radikális harcosait és Forradalmi Gárdáját Libanonba, egy kis mediterrán országba küldte, hogy civil harcokban a síita katonai csoporttal, a Hezbollahhal csapjon össze. 1983 tavaszán egy öngyilkos merénylő robbanóanyagokkal megrakott kisteherautóval behajtott az amerikai nagykövetség bejrúti épületébe, és hatvanhárom embert megölt. Ugyanez év őszén egy másik öngyilkos bombatámadás során Bejrút egyik amerikai katonai laktanyájában kétszáznegyvenegy tengerész vesztette életét. A városi harcokban hatékony fegyverként tudták bevetni a robbanószerekkel teli autót, az iszlám szélsőségesek, akiket állítólag Irán támogatott, végül elkezdtek amerikaiakat rabolni. Köztük a CIA főnökét is, akinek elrablói kapcsolatban álltak a Forradalmi Gárdával. A kiszabadítására küldött diplomaták Teheránba repültek, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek. A felszínen Irán és az Egyesült Államok ellenségek voltak. Irán a közel-keleti főváros távoli harcmezőjén sújtott le újonnan szerzett ellenségére, azonban még a túszdráma iráni oldalán is olyan híresztelések keltek szárnyra, miszerint a két ellenséges fél között titkos megegyezés történt. Jimmy

25

Carter elnök leköszönő kormányának idősebb tagjai azt állították, a túszejtők titokban beleegyeztek, hogy a túszokat csak Reagan elnök beiktatása után bocsátják szabadon. És valóban, alig telt el néhány óra az új elnök eskütétele után, amikor bejelentették, hogy a nagykövetség ostroma véget ért. Az 1980-as évek közepén kialakult Irán-ellenességet csak fokozta az a kiszivárogtatott hír, hogy a túszok elengedéséért cserébe az Egyesült Államok rakétákat adott el Iránnak. A botrány nem használt Reagan államvezetésének, de az irániak is kételkedni kezdtek kormányuk heves Amerikaellenes érzéseiben. Különösen azután, hogy hírét vették egy titkos küldetésnek: 1986-ban Reagan elnök Teheránba küldte nemzetbiztonsági tanácsadóját, Robert McFarlane-t egy mára már elhíresült csokoládétortával és egy Bibliával. A torta kulcsot formázott, a Bibliába pedig az elnök személyesen írt valamit. A kulcs alakú torta legendává vált Iránban, a két ország közötti titkos együttműködést szimbolizálta. A négyszáznegyvennégy napos ostrom súlyos konfliktus volt két a szuverén állam között. Washingtonban közhelyesen úgy értelmezték, mint egy tönkrement házasságot, amelyben az érzelmek mindkét fél részéről ugyanolyan fontossággal bírnak, mint a taktikai számítások. E felfogás szerint érthető, hogy a radikális iszlám érzések fellobbanása szembekerült a világi sah uralkodásával. Iránban azonban a kollektív emlékezet régebbre is visszanyúlik, pontosan 1953-ig, amikor Moszadeket egy amerikai államcsínnyel eltávolították az ország éléről. A túszejtők többsége, valamint sok forradalmi aktivista intellektuális átalakuláson ment keresztül az 1990-es években. Úgy látták, hogy a forradalom eltért a kitűzött irányvonaltól, már nem a szabadságot és a függetlenséget célozza meg, és a népet is elidegenítette a maga nagyfokú korrupciójával és elnyomásával. Ennélfogva az 1990-es évek végén segítettek a rezsim bennfentesei által kezdeményezett reformmozgalom beindításában, amely azt tűzte ki célul, hogy felülvizsgálja az iszlám köztársaság tekintélyelvű politikáját. 2001-ben a nagykövetséget megnyitották a látogatók előtt, és ennek tiszteletére egy hátborzongató kiállítást rendeztek Amerika bűnei a világban címmel. A kiállított tárgyak között szerepelt az Egyesült Államok jelképének tartott „Sam bácsi” ördögszarvakkal ábrázolt képe, valamint a Szabadság-szobor, hasában egy élő galambbal.

Az 1980-as év utolsó napjaiban a kerületi bíróság egyik nagytermében került sor arra az értekezletre, amelyen megfosztottak bírói jogkörömtől. Inkább elbocsátás volt ez, mint értekezlet, mivel a tisztogató bizottság tagjai még hellyel sem kínáltak. Egy nagy faasztal mögött ültek. Közülük kettő bíró volt, akiket jól ismertem, egyikük az előző évig a beosztottamként dolgozott. Hathónapos terhes voltam, de csak azért is álltam, miközben a hátam mögött egy szék támlájára támaszkodtam. Arra gondoltam, vajon lesz-e bennük annyi tisztesség, hogy megengedik, leüljek. Egyikük felvett az asztalról egy papírlapot, és durván elém lökte. – Ha lejár a szabadsága, jelentkezzen a bírósági irodában! – mondta gorombán. A „bírósági iroda” az a hely volt, ahol a bíróságon dolgozó hivatalnokok összegyűltek reggelente. Az, hogy „Jelentkezzen a bírósági irodában!” azt jelentette, attól fogva csupán hivatalnok, aktatologató tisztviselő vagy gépírónő leszek. Senki más nem szólalt meg. Ránéztem a fő tisztogató két oldalán ülő bírákra, akiket ismertem. – Még el sem kezdte a munkát a bírósági irodában, máris szabadságra akar menni! – jegyezte meg gúnyosan a fő tisztogató. Ezen a ponton tisztában voltam vele, hogy szándékosan provokál, ezért végigsimítottam nagy hasamon, és azt feleltem: – A szülési szabadságot engedélyezi a munkajog. Ekkor elképzelhetetlen dolog történt. Úgy kezdtek el a női bírákról beszélni, mintha ott sem lennék. – Teljesen szétszórtak! – mondta az egyik. – Állandóan máshol jár az eszük – motyogta a másik. – Igen, nem ösztönzi őket semmi. Nyilvánvaló, hogy még dolgozni sincs kedvük! – kontrázott a harmadik. 26

Kihúztam magam, védelmezően a hasamra tettem a kezem, és kisétáltam a teremből. Nem voltam biztos benne, hogy a haragtól képes lennék-e megszólalni. Ha visszagondolok erre a jelenetre, vagy megpróbálom elmesélni a történteket, még ma sem emlékszem, hogy jutottam akkor haza. Biztosan gyalog mentem, mert amikor a házunkhoz értem, látszott rajtam, hogy az úton valamikor elestem, bár nem emlékszem rá. Azt sem tudom visszaidézni, hogy mentem át a forgalmas kereszteződéseken, vagy hallottam-e a régi Paykanok pöfögő zihálását. Nem a saját kulcsommal nyitottam ki az ajtót, csak becsengettem, és álltam a tornácon. A nővérem talált rám. Sápadt voltam, és kifejezéstelen arccal néztem magam elé. A nővérem megrémült, amikor észrevette, hogy véres a lábam és elszakadt a nadrágom. Lenéztem. Megláttam a mély keresztirányú sebet a térdemen. A testvérem szorosan magához ölelt, és csak ekkor kezdtem sírni. Az elkövetkező napokban riasztó gyakorisággal történtek elképzelhetetlen dolgok. Ha eddig még így konkrétan nem mondtam volna, valószínűleg sejthetik, hogy makacs vagyok. Nem voltam hajlandó otthon ülni, és hagyni, hogy a minisztériumban azt is elfelejtsék, hogy a világon vagyok. Minden reggel pontosan kilenc órakor megjelentem a bírósági irodában, ahová szégyenteljesen „áthelyeztek”. Már az első napon közöltem azonban, hogy mivel akaratom ellenére fokoztak le, nem vagyok hajlandó dolgozni. Ezzel fogok tiltakozni. Az irodavezető, aki már régebbről ismert, megértette, miért csinálom ezt, és hagyta. Mindennap bementem az irodába, és egész nap csak ültem. Az órák napokba fordultak, a napok hetekbe. Az egyik délután egy csoport jelent meg a minisztériumban, és letelepedtek Baniszadr irodája előtt, akit akkorra már kineveztek főügyésszé. A csoport vezetője egy andzsoman-e Iszlami volt, vagyis a gombamód szaporodó iszlám társaságok egyik tagja, akik feltett szándéka volt, hogy vigyázzák a forradalom tisztaságát. Amikor Baniszadr megérkezett, nem engedték be az irodájába. Hangosan kiabáltak, azt harsogták, hogy nem igazi iszlám forradalmár. Ugyanazt mondták rá, amit ő nekem, amikor arra kért, hogy a Khomeini ajatollah iránti tiszteletből takarjam el a hajam. Baniszadr emelt fővel sétált ki a minisztériumból. Valamivel később, amikor a testvére Irán elnöke lett, megkért, hogy dolgozzam az elnöki hivatalban, mint jogi tanácsadó. Nagyon vonzó ajánlat volt, pláne akkor, amikor a „munkám” abból állt, hogy egész nap a bírósági irodában ültem, és a falat bámultam. Mégis visszautasítottam. Sokszor láttam már, mennyire törékenyek ezek a politikai szövetségek, és milyen szeszélyesen módosítják álláspontjukat a forradalmárok szinte naponta. Hogy lehet, hogy valakit, aki eddig másoknak tanította, milyen az igazi forradalmi szellem, a még nála is radikálisabb forradalmárok kiteszik a hivatalából? Később kiderült, milyen helyesen döntöttem, amikor visszautasítottam az állást. Azt a férfit, aki elfogadta, agyonlőtték, amikor Baniszadr elnököt eltávolították az ország éléről. A bírósági irodában töltött unalmasan egyforma napjaim egyikén, még mielőtt őrületbe kergetett volna az unalom, és feladtam volna sztrájkomat, a kezembe akadt egy érdekes cikk a nem túl fantáziadús nevű, Engelab-e Eszlami, Iszlám Forradalom című újságban. Amikor megláttam a címet, és elolvastam az új iszlám büntető törvénykönyv nyomtatásban megjelent tervezetét, azt hittem, nem jól látok. Hogy lehetséges ez? – gondoltam magamban. Az iszlám törvények alapján megalkotott büntető törvénykönyv a társadalom kormányzásának rendkívül fontos iránymutatója. Alapvetően átalakíthatja a kormányzás alapjait, az állampolgároknak a törvényekkel való kapcsolatát, a társadalom rendezőelveit és a társadalmi szerződést, amelyen az államvezetés alapul. Olyan hihetetlen jelentőséggel rendelkezik, hogy először ismertetni kell az emberekkel, aztán megszavaztatni. Nem jelenhet meg egyszerűen csak egy napilap hasábjain! Félretettem a teáscsészémet, az íróasztalon kiterítettem magam elé az újságot, és újra elolvastam a cikket a legelejétől. A papírról visszanéztek rám a rettenetes törvények, és már akkor tudtam, hogy egész életemben harcolni fogok ellenük: egy nő élete feleannyit ér, mint egy férfié. Például, ha az utcán elgázolnak egy nőt, a családja feleakkora összegű kártérítést kap, mint egy férfié. Egy nő tanúvallomása a bíróságon csupán feleannyira figyelembe vehető, mint egy férfié. A nőnek a férje engedélyét kell kérnie, ha el akar válni. A törvénykönyv megalkotói nyilván a hetedik századi büntetőjogot hívták segítségül. Röviden összefoglalva, ez az új törvénykönyv ezernégyszáz évvel visszaforgatta az időt, egészen az iszlám kezdetéig, amikor a nők házasságtörés miatti halálra kövezése, valamint a tolvaj kezének levágása jogilag elfogadott büntetésnek számított. 27

Forróság öntött el, és hatalmas düh lett úrrá rajtam. Tompa fájdalmat kezdtem érezni a halántékomban, ami egy óra múlva elviselhetetlen lüktetéssé fokozódott. Ez volt az első migrénem, amit sok követett még ezután. Hazamentem, és órákig feküdtem a besötétített szobában. Dzsavád néhány hónapra Európába utazott valami továbbképzésre, ezért legalább olyan dolgokkal nem kellett foglalkoznom, mint a főzés vagy az asztalterítés. Ekkorra már a művelt irániak számára is egyértelművé vált, hogy a forradalom rossz irányba halad. Az a közös érzés, amely korábban mindenkit az utcára hívott, hiányzott a mostani felvonulásokból. Helyette erőszakéhség jellemezte a forradalmárokat, és étvágyuk egyre csak nőtt. Este kilenc óra körül, miután lement a nap, az esti forgalom zaja elnémult, és Teherán elcsendesedett, kimásztam az ágyból, és hideg vizes borogatást tettem a homlokomra. Bevittem egy kis kekszet a nappaliba, bekapcsoltam a tévét, de halkra vettem a hangerőt. Nem tudtam enni, csak a tányér szélén lévő morzsákat csipegettem. A képernyőn feltűnt Khomeini ajatollah szigorú arca. Hangosabbra vettem a készüléket, pedig a zaj szinte elviselhetetlennek tűnt. Az ajatollah jellegzetes monoton hangján, amellyel megdöntötte egy király hatalmát, és új irányba terelte Irán történelmét, kijelentette, hogy aki az új törvénykönyv ellen szegül, az iszlám ellensége, és megbűnhődik. Már az első napokon példát statuáltak. A bírálat az „ellenség” műve volt, azé az egyre növekvő létszámú csoporté, amelybe mindenki beletartozott, akit „iszlámellenesnek” vagy „ellenforradalmárnak” bélyegeztek. Hogy pontosan hol volt a határvonal, nem volt egyértelmű, és mindennap változott. Akik viszont a rossz oldalon találták magukat, gyakran a kivégzőosztaggal néztek szembe. Néhány nap múlva a Teheráni Egyetem jogi professzorai tiltakozólevelet fogalmaztak meg, amelyben azzal érveltek, hogy az új büntető törvénykönyv nem alkalmazható a huszadik században, és nem lenne szabad bevezetni. Hamarosan munka nélkül találták magukat, egészen addig, amíg a súlyos tanárhiány miatt lassanként visszahívták őket az egyetemre tanítani.

Felkészítettem magam arra, hogyan hat majd az új iszlám törvény bevezetése az életemre. Átgondoltam, mi mindenben hoz majd változást: a tárgyalóteremben már nem én elnökölök, a minisztériumban papok töltik majd be a posztokat, és ha jogi tanácsra lesz szükségünk, vallási könyveket veszünk elő. Minden aggodalmam ellenére egy valamit azonban soha nem hittem volna: azt, hogy az új jogrendszer, bármennyire rossz is, a magánéletembe és a házasságomba is beférkőzik. Pedig nem volt értelme tagadni. Amióta elolvastam az újságcikket, másképpen viselkedtem Dzsaváddal. Olyan volt, mintha kifordultam volna önmagamból. A legapróbb megjegyzés vagy a szokásostól eltérő hangszín hallatán ingerült lettem, vagy perzsa kifejezéssel élve, védtem az érdekeimet. Egyszerűen nem tehettem róla. Amikor Dzsavád és én összeházasodtunk, két egyenlő ember kötötte össze az életét. Az új törvények szerint azonban ő ember maradt, míg én vagyontárgy lettem. Bármikor elválhatott tőlem, ha akart; nála maradtak volna leendő gyermekeink; elvehetett volna még három nőt feleségül, és beköltöztethette volna őket az otthonunkba. Ha az eszemmel belegondoltam, tudtam, hogy Dzsavádban nem rejtőzik ilyen szörnyeteg, arra várva, hogy kitörjön, elrabolja meg nem született gyermekeinket, és a házasságunkat pokollá változtassa. Mégis elnyomva éreztem magam. Néhány hétig mogorván, barátságtalanul és védekezően viselkedtem, aztán úgy döntöttem, beszélnünk kell a dologról. – Nézd, ezt nem tudom tovább elviselni! – mondtam neki. – De hát nincsenek problémáink – felelte, és igaza is volt. Ezelőtt a legnagyobb nézeteltérésünk a házimunka miatt volt. – Tudom, de a törvény problémát okoz az életünkben. Régebben egyenlők voltunk, most viszont felettem állsz, és én ezt képtelen vagyok elviselni. Egyszerűen nem tudom elfogadni. – Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte tanácstalanul, és a levegőbe emelte a kezét. Ekkor belém hasított a felismerés. Tudtam, mit tehetne értem! Aláírhatna egy házasság utáni szerződést, amelyben feljogosít engem, hogy elválhassak tőle, ha ezt szeretném, és arra az esetre, ha különköltöznénk, átadja nekem leendő gyermekeink felügyeleti jogát.

28

Másnap reggel körülbelül nyolc órakor felkeltünk, sietve elfogyasztottunk egy kis édes teát és friss kenyeret reggelire, aztán elmentünk a legközelebbi közjegyzőhöz. Szokás szerint én vezettem. Dzsavád nem szeretett a városban vezetni, én viszont semmit nem élveztem jobban, mint ha eligazodhattam a Teheránt átszövő sugárutakon, cikáztam a sávok között, és a kormány mögül kiadhattam magamból az iráni élet miatt érzett hatalmas csalódottságom. – Taxisofőrnek kellett volna menned – mondogatta Dzsavád. Furcsamód azonban rettegek, ha autópályán kell mennem. A fővároson kívül mindig ő vezet. A sebesség megrémít. Ha nyolcvan kilométeres sebességnél gyorsabban megyek, szó szerint szédülök. Amikor még a bírói szakmai gyakorlatomat végeztem az ügyészi hivatalban, egyszer elmentünk a városi hullaházba. Tizenöt holttest feküdt a boncasztalokon boncolásra várva. Egy buszon utaztak, amely túl gyorsan hajtott, ezért kormányozhatatlanná vált, és felborult. Ettől a naptól kezdve a városon kívüli vezetés szóba sem jöhetett nálam. Amikor megérkeztünk a közjegyzői hivatalba, a közjegyző szódásüveg szemüvegén keresztül úgy nézett Dzsavádra, mintha azt vizsgálná, nem ment-e el az esze. – Tudja maga, mit csinál? – kérdezte tőle. Talán azt gondolta, Dzsavád analfabéta, és csalással rávették, hogy írjon alá valami papírt. – Miért teszi? Sosem fogom elfelejteni férjem válaszát. – A döntésem végleges. Meg akarom menteni az életemet. Miközben hazafelé hajtottunk, rápillantottam, és éreztem, ahogy a szívemre nehezedő mázsás súly egyszerűen eltűnik. Olyanok voltunk, mint az elején. Egyenlők. A lelkem egy kis része még mindig neheztelt, de végül is nem hurcolhatok minden iráni férfit a közjegyzőhöz, ugye?

1980. április 21-én, napra pontosan öt évvel azután, hogy a férjemmel megismerkedtem, megszületett a lányom, Negár. A szülés előtt nem sokkal hagytam abba a „munkát” a bírósági irodában. Sosem gondoltam volna, hogy – nem tudok másképp fogalmazni – a lányom jelenti majd a fényt egyre sötétebb életemben. Őszintén szólva, nem nagyon voltam oda a gyerekekért, amíg meg nem született a sajátom. Két hónapig otthon maradtam vele, és figyeltem ezt a rejtélyes, apró, rózsaszín teremtményt, letöröltem a nyálat a szájáról, simogattam pici hátát, hogy büfizzen. Elbűvölt. Nemcsak azért, mert az ő gyermeki világa, a megnyugtató bölcsődalok, a cumisüveg rituális előkészítése haladékot jelentett nekem a visszataszító külvilágtól, a nem szűnő kivégzésektől és tisztogatásoktól. Miután Negár megszületett, nem engedhettük meg magunknak, hogy dadát fogadjunk. Amikor eljött az ideje, hogy visszamenjek dolgozni, reggelente anyámnál hagytam őt, délutánonként pedig elmentem érte. Még nagyobb félelemmel telve tértem vissza a minisztériumba. Úgy tűnt, minden nap újabb igazságtalan és önkényes törvényt hoztak. Tiltakozni senki sem mert, nehogy iszlámellenesnek bélyegezzék. Engem korábbi kollégáim titokban fokoztak le, úgy álcázva a dolgot, mintha „áthelyeztek” volna egy másik részlegbe, hamarosan azonban törvény jelent meg arról, hogy csak férfiak tölthetnek be bírói jogkört, a nőknek adminisztratív munkát kell végezniük. Ebben a kegyetlen, bürokratikus világban ugyanazon a bíróságon, ahol korábban elnököltem, titkári feladatokat végezhettem csupán. Természetesen sok női bíró kollégámmal együtt én sem hallgattam. Mindenhol tiltakoztunk, ahol csak tudtunk. A termekben, forradalmi összeköttetésekkel rendelkező barátainknál, még az új miniszternél is. Én személy szerint felkutattam azokat a forradalmárokat, akikkel a sah idejében közeli kapcsolatban álltam. Az elfogulatlanokat, akik nem másodrangú személyként kezeltek, amikor számítottak a támogatásomra a rezsim elleni kampányukban, amikor szükségük volt rám, hogy aláírjam a tiltakozóleveleiket, vagy hogy megrohamozzuk a szerencsétlen királypárti hivatalnokok irodáit. Akkor még én is mobarez voltam. Egyenlő harcostárs. Emlékeztettem őket minderre, és nem hagytam magam leállítani. – De miért? – kérdezgettem kitartóan. – Csak mondd meg, miért nem lehet egy nő bíró? A forradalom oldalán álltam. Tartozol nekem a válasszal! 29

– Természetesen igazad van. Senki nem vitatkozik veled. Légy türelmes! A te jogaidra is odafigyelünk később – ígérték. – Most viszont sokkal sürgetőbb gondjaink vannak, nem látod? De láttam. És az idő igazolta is a kétségeimet a forradalmárokkal kapcsolatban. Fontossági sorrendjükben a nők jogai mindig az utolsó helyen szerepeltek. Soha nem volt megfelelő az idő, hogy foglalkozzanak vele. Huszonöt évvel később ugyanezt a kérést ugyanazzal az indokkal utasították vissza: a forradalmat meg kell menteni. Uraim, véleményük szerint mégis mikor jön el az idő, hogy végre a nők jogaival is foglalkozzanak? A halál utáni életben? Ekkor azonban az ország veszélyben volt, és ezek a gyenge kifogások valóban jogosnak tűntek. 1980. szeptember 22-én, mintha a sors még nem lett volna elég mostoha velünk, Szaddám Huszein megtámadta Iránt.

30

4 IRÁN HÁBORÚBAN – Nézted a híradót? Hallgattad a híreket? Gyorsan, kapcsold be a tévét! – mondta a barátnőm izgatottan, amikor ajtót nyitottam. Választ sem várva elviharzott mellettem, be a nappaliba. Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Negár minden délutánomat kitöltötte, így már egy ideje nem hallgattam a híreket, amiket amúgy sem hittem el. Barátnőm felvilágosított: délután két órakor iraki harci repülőgépek megtámadták Teherán repülőterét és más egyéb helyeket a fővárosban. Feltettem a teavizet forrni, és visszasiettem a televízió elé. Nem volt kifejezett műsor, csak a hazafias felvonulás baljóslatú, hangos dobpergését lehetett hallani. Időnként egy hang felszólította a nézőket, hogy ne menjenek el a képernyő elől, mert Khomeini ajatollah fog beszédet mondani. Mi is maradtunk a készülék előtt. – Az iráni nép meg fogja védeni a hazáját – jelentette ki az ajatollah. Ebből tudtuk meg, hogy kitört a háború. Megcsörrent a telefon. – Gyertek át hozzánk! Legyünk együtt egy ilyen estén! – javasolta anyám. Bepakoltunk éjszakára, és átmentünk hozzá. Egész éjjel a televízió előtt ültünk, tökmagot ettünk, és annyira izgatottak voltunk, hogy nem tudtunk aludni. Amikor kihajoltam az ablakon, hogy egy kis friss levegőt szívjak, láttam, hogy a legtöbb lakásban szintén ég a villany. Késő estére kiderült, hogy Szaddám Huszein teljes harcerejű támadást indított. Vadászgépeket küldött a teheráni légi bázis, valamint nyolc másik város ellen. Ezt a taktikát az 1967-es arab-izraeli háborúból leste el. Az volt a célja, hogy a légierőt megbénítsa, még mielőtt felszállhatnának az ellenség repülőgépei. Az iráni gépek azonban a föld alatt, egy speciálisan megerősített hangárban voltak elrejtve, így az F-4 Phantomok néhány óra múlva már a bombák által megrongált kifutókon gurultak, felszállásra készen. A levegőből az iraki vadászgépek rakétákat dobtak az iráni légi bázisokra, a földön pedig három fronton hat iraki hadosztály kezdte meg a támadást. Több mint nyolcszáz kilométerre behatoltak az országba. Az északi front a hegyvidékes, északnyugati megye határállomásán, Kaszr-e Sirinen haladt keresztül, a középső front a Zagrosz-hegység lábánál fekvő sivatagos alföldön át vezetett. Az iraki hadsereg azonban a déli frontra összpontosította a haderejét, mivel ott találhatók Irán olajmezői. Szaddám szerette volna saját országához csatolni azokat, hogy fasiszta, baathista rezsimjét támogathassa. Iraki fegyveres hadosztályok keltek át az Arvand folyón, és olyan stratégiailag fontos helyek és katonai bázisok felé igyekeztek, amelyek gyors elfoglalása megakadályozná, hogy az iráni hadsereg erősítést küldjön csapatainak. Az ország állta az iraki támadást, azonban a sah legkiválóbb katonatisztjei, akiket az Egyesült Államoktól vásárolt vadászgépek vezetésére képeztek ki, börtönben ültek. A vidéki hadseregparancsnokok napokig könyörögtek légi erősítésért, mire az elnök úgy döntött, ilyen körülmények között nem fontos, hogy a tisztek mennyire hűségesek még a sahhoz, ezért visszahívta őket szolgálatba. A börtöncellából kiszabadulva beülhettek a pilótafülkébe, és hamarosan le is lassították az iraki előrenyomulást. A háború első heteiben megbénult az élet. A kormányhivatalok és a magáncégek korán bezártak, hogy a dolgozók haza tudjanak sietni fedezékbe. Az éttermek és mozik ki sem nyitottak, sötétedés után pedig kihaltak a főváros utcái. Mivel senki sem tudta, mikor kezdenek bombázni az iraki gépek, az emberek féltek kilépni az utcára. Sokan mindenhová zsebrádiót vittek magukkal, nehogy elmulasszanak egy légiriadót, mialatt kimerészkednek vásárolni. A boltokból hamarosan elfogytak az alapvető árucikkek, mint a cukor, liszt, mosópor, ezért a kormány bevezette a fejadagrendszert. Kilométereken át kígyózott a boltok előtti sor, és sokszor egy egész napba telt, amíg egy kiló lisztet meg tudott venni az ember. Az árak az egekbe szöktek, a feketepiacon pedig megfizethetetlenül 31

drágán adtak mindent. Anyám néha beugrott hozzánk reggelente, hogy megkérdezze, van-e valamire szükségünk a háztartásban. Még mindig dolgoztam, ezért Negár és a munkám mellett nem volt időm órákig sorban állni. Lassanként hozzászoktunk az áruhiányhoz, és már szinte el is felejtettük azt az időt, amikor öt percig tartott, hogy leugorjunk a bagaliba, a sarki boltba, hogy megvegyük, amire éppen szükségünk van. Az éttermek esténként újra ki-kinyitottak, és már nem tűnt illetlen dolognak, hogy egyegy születésnapra partit rendezzünk. Az idősebb házaspárok megint sétáltak délutánonként. Alkalmazkodtunk a háborús körülményekhez, csakúgy, mint a forradalom utáni káoszhoz és felforduláshoz. Milyen elképesztő, ugyanakkor tragikus az ember túlélő ösztöne – gondoltam magamban. A háború elfeledtette az emberekkel a forradalom miatti elégedetlenségüket. A fojtogató elnyomás azonban egyáltalán nem szűnt meg. A reggeli újságok még mindig hosszú listákat jelentettek meg azok neveivel, akiket kivégeztek. Minden áldozat az előző rezsim alkalmazottja és úgynevezett ellenforradalmár volt. Agyonlőtték vagy felakasztották őket. A lapokban néha hátborzongató képek is megjelentek az akasztófáról vagy a holttestekről. Elborzadva gondoltam a titkos tárgyalásokra, amelyeket a kivégzések előtt tartottak. Felháborodásunkat mégsem fejezhettük ki sehol. Még akkor sem mondtuk el véleményünket a vérontásról, amikor magunk között voltunk, egy dovrehen, szokásos összejövetelünkön, ahol hasonló véleményű barátainkkal irodalomról, a hírekről vagy más aktuális témáról beszélgettünk. Próbáltam könnyedebben megközelíteni a dolgot, bár a humorunk az idővel egyre komorabb lett. Egy nap egy ilyen találkozón elővettem az újságot és egy számológépet, és azt mondtam: – Ha Irán lakosságát elosztom az egy hónap alatt kivégzett emberek számával, akkor a jelenlegi körülmények szerint hét év, tíz hónap és huszonhat nap múlva mi következünk. Ilyen gyorsan fogyott a lakosság. Ez a vicc megmaradt közöttünk, és ezután minden összejövetelt azzal kezdtünk, hogy ennyi és ennyi napunk van még hátra. Milyen rémesen hangzik ez így visszatekintve! De mi más lehetőségünk volt? Ha beismertük volna, hogy a forradalmat elárulták, biztosan elveszítjük a háborút. Úgy gondoltuk, támogatnunk kell a kormányt, mivel csak ez az egy van nekünk, emellett egy véreskezű zsarnokkal állunk háborúban. Khomeini ajatollah forradalma nem egyesítette Irán lakosságát, a háború azonban mégis valamiféle egyetértést hozott az emberek között.

Szaddám Huszein, a gyilkos zsarnok, Irán elleni támadásának a Kádiszíja nevet adta. Arra törekedett, hogy újrarajzolja a határvonalat Irak és Irán között, és megszerezze a gazdag déli olajmezőket. Azzal, hogy támadását Kádiszíjának nevezte, a hetedik századbeli Perzsia arab-muszlim meghódítására utalt, és szerette volna, ha a területért és olajért folytatott harcát úgy értelmeznék, mint az arabok és az adzsamok közti modern küzdelmet. Az adzsam arabul azt jelenti, külföldi, elsősorban perzsa. Khomeini ajatollah a maga részéről nyíltan szónokolt arról, hogy síita forradalmát a környező területekre is ki akarja terjeszteni. Forradalmárai szerint az iszlámnak nincsenek határai, és a nacionalizmus a hittel együtt csupán olcsó, anyagias hozzáállás. Termékeny talajt láttak a suta felkelések számára Libanontól Irakig, és remélték, hogy azok majd eltörlik a távozó brit gyarmatosítók által mesterségesen megrajzolt határokat. Az ajatollah a szembenállást „ráerőszakolt háborúnak” nevezte, és a zsarnokság elleni ókori síita harchoz hasonlította, amelyben Szaddám alakját Jaziddal, a síita történelem negatív alakjával azonosította. Jazid a karbalai csatában meggyilkolta a síitizmus szentjét, Hoszein imámot. A két világháborún kívül ez a század látott már hasonlóan véres csatákat. Az irak-iráni háború volt a huszadik században az utolsó olyan konfliktus, ahol két szuverén állam állt egymással szemben, és a fejlett katonai technológia alkalmazása előtt tömegesen küldték fiaikat a harcmezőkre. Szaddámnak megvolt az az előnye, hogy hozzáférhetett a Nyugat katonai tartalékaihoz. Nyugateurópai cégektől vásárolt vegyi fegyvereket, az Egyesült Államoktól pedig fegyverarzenált. Irán viszont a térség legnépesebb nemzeteként sok feláldozható katonával rendelkezett. Iránban a forradalom és a háború szorosan összekapcsolódott. Olyan gyorsan követte egyik a másikat, hogy a forradalom ideológiája és szimbolizmusa a háborúban teljesedett ki. A fiatalokat 32

motiválni kellett, hogy önként jelentkezzenek katonának, ezért megteremtették a vértanúság kultuszát. Dicsőítették az iszlám nevében meghozott emberáldozatot, és azt ígérték, hogy aki életét áldozza az országért, a mennyországba jut. A televízióban mindennap látni lehetett, ahogy fiatal besorozott katonák felszállnak az iraki csatamezőre induló buszokra. Vörös selyemkendőt és a mennyország kulcsát viselték a nyakukban. Sokan még tinédzserek voltak. Egy kisméretű Koránt, valamint Khomeini ajatollah és az első síita imám, Ali képét vitték magukkal. Volt, aki még a halotti leplét is becsomagolta. Az iraki hadsereg aknákat telepített a határvonalhoz, az iráni parancsnokok pedig ezeket a fiatal önkénteseket használták fel arra, hogy felkutassák azokat. Egymás után küldték őket a határhoz, hogy megtisztítsák a terepet az utánuk érkező katonák előtt. A szülőföld védelmezése defa-e mukaddasz, szent védelem lett. A támadásoknak olyan neveket adtak, mint Allahu Akbar vagy Mahdi imám. A bázisokat Karbala vagy Kudsz után nevezték el. A Forradalmi Gárda azt hangoztatta, hogy a Nyugat még szögesdrótot és rohampuskákat sem hajlandó adni nekik. Khomeini ajatollah szerint Isten parancsolta nekik, hogy háborúzzanak. Épp egy fájdalmas forradalmon voltunk túl, de félretettük sérelmeinket és az elárultság érzését. A tévében nap mint nap mutatott képek felébresztették hazafiasságunkat. A szívem szakadt meg azokért a fiatalokért, akiket Szaddám harcmezőire küldtek vacak puskával a kézben, míg az ellenség a Nyugat legkiválóbb fegyvereivel felszerelkezve állt velük szemben. Mindenki úgy gondolta, hogy fiaink hősiesen küzdöttek, csodálatosan védtek minket. Miként lehetne érzékeltetni azt, ahogy a mártíromság fokozatosan beleivódott az életünkbe? Miként mutathatnám be azt a lassú folyamatot, amelynek során mindent – a közszférát, a szertartásokat, az önéletrajzokat, az újságokat és a televíziót – a halál, a gyász és a fájdalom kezdte uralni? Abban az időben azonban nem tűnt túlzottnak vagy riasztónak, hogy a vértanúság és a halál ennyire rányomja a bélyegét mindenre. Továbbra is a minisztériumban dolgoztam, de kineveztek „specialistának” a teheráni ügyészi hivatalhoz tartozó Kiskorúak és Szellemileg Sérültek Gyámhivatalába. Mi rendeltünk ki törvényes gyámot a szellemileg sérültekhez vagy az apa, illetve apai nagyapa nélkül nevelkedő gyerekek mellé. Naponta jöttek hozzám anyák, hogy a gyermekük gyámságáról érdeklődjenek. Az iroda minden reggel tele volt sikítozó, kiabáló gyermekekkel, a délután közepe felé pedig síri csend honolt mindenütt. A szoba, ahol dolgoztam, egy udvarra nézett, ahol a háborúban elesettek számára rendeztek tömeges temetéseket. A rokonaim közül senki nem harcolt a fronton, mégis több tucat fájdalmas temetés tanúja voltam, csupán az irodám fekvése miatt. Az elsőre még ma is tisztán emlékszem. A szertartás kezdetén hangosbemondón keresztül hallottuk a gyászima megható szavait. Az udvarra kihoztak körülbelül húsz, iráni zászlóval leterített koporsót, amelyet körülvettek a rokonok. Az elesett katonák némelyike olyan fiatal volt, hogy még idős nagyszüleik is jelen voltak a temetésen. A hangosbemondóban ezután a gyászindulót játszották, és elindult a gyászmenet. A fal felé fordultam, hogy elrejtsem arcomat, és a titkárnőm ne lássa, milyen könnyes a szemem. Nem akartam, hogy azt gondolja, olyan gyenge vagyok, hogy idegenek temetésén sírok. Ez a szörnyű jelenet szinte mindennapossá vált az elkövetkező időkben. Végül nem bírtam tovább, és bezártam az ablakot, hogy az üveg némileg tompítsa a lentről felhallatszó, elfojtott zokogást. Inkább zárt ablak mögött izzadtam a nyári melegben, és vállaltam, hogy fejkendőmben és iszlám egyenruhámban meggyulladok, minthogy halljam a jajveszékelést.

1982. április 30-án, néhány órával azelőtt, hogy a koromfekete, fülledt éjszakán az égbolt világosodni kezdett volna, körülbelül negyvenezer fiatal katona, mélységes hittel és rozsdás Kalasnyikovval a kezében átkelt az Arvand folyón, és áthaladt az aknamezőn. Az éjszakában az elszenesedett és megcsonkított tetejű pálmafák, valamint a felperzselt föld holdbéli táj jelleget kölcsönzött a környéknek. Az iraki-iráni határ déli részénél az öbölhöz közel fekvő Horramsahr, egy stratégiailag fontos kikötő elfoglalása nagy csapást jelentett az irániaknak. Ez volt az egyetlen nagyváros, ami elesett. Ezen az estén az iráni parancsnokok azt suttogták, Ali ibn Abi Taleb (a Beit ul-Mukaddasz-

33

hadművelet jelszava), katonáikat bevezényelték a teljesen felfegyverzett iraki zászlóaljakba, és megpróbálták visszafoglalni a várost. A hadművelet első és második fázisában több hadtestnyi iráni katona a város külső része köré gyűlt, és légitámadás közepette több kilométernyi részt felszabadított. A harmadik fázisban, amelynek jelszava Mohamed, az Isten hírnöke volt, hidat építettek a folyón. Az utolsó, legfontosabb támadás előtt bekerítették a város körüli főutat. Május 24-én, dicsőségesen bevonultak, és tizenkétezer iraki foglyot ejtettek. A támadás során oly sok vér folyt, hogy Khomeini ajatollah „Huninsahrnak”, a vér városának nevezte a kikötőt. Amikor katonái győztek, azt mondta: „Isten felszabadította Horramsahrt!” Mi is figyelemmel követtük az eseményeket, és örvendeztünk. Horramsahr felszabadult! Végre véget érhet a háború! Amíg a Forradalmi Gárda vissza nem foglalta a várost, mindannyian egyetértettünk abban, hogy Iránnak folytatnia kell a harcot, annak ellenére is, hogy addigra legalább százezer fiatal katona esett el. Horramsahr csatája azonban politikailag és katonailag is fordulópontot jelentett a háborúban. Visszaszereztük a területünket, és Szaddám jobban felszerelt hadserege beláthatta, nincs esélye egy olyan országgal szemben, amely emberáldozatokat is hajlandó hozni a győzelem érdekében. Megkönnyebbülve úgy gondoltuk, hogy a háborúnak hamarosan vége. És valóban, a következő hónapban Szaddám fegyverszünetet ajánlott. Ekkorra azonban a radikálisok még nem szilárdították meg a forradalmat Iránban, ezért Teherán a Mudzsahedin-e Halgh Szervezet (MHSZ) és Khomeini ajatollah kialakulóban lévő rezsimje közötti harc színtere volt. Az MHSZ a hatvanas években jött létre. Kubai és dél-amerikai gerillamozgalmak ihlették. Vezetői úgy látták, Irán hasonló, félfeudális rendszere megérett az osztályharcokra, de attól tartottak, ha kommunista vagy szocialista vonalon vívják a harcot, elveszíthetik az iráni fiatalok mozgósításának lehetőségét. A kor kialakulóban lévő politikai pártjai élesen elhatárolták magukat egymástól elméleti és – az MHSZ szerint – lényegtelen különbségek miatt. Iránban úgy tartották, ha valaki a maoistákkal szimpatizál a leninistákkal szemben, vagy éppen a marxistákkal a trockistákkal szemben, csupán a szellemiséget tartja szem előtt, és a fiatalokat is egy bizonyos sérelem foglalkoztatja ahelyett, hogy a végső célt néznék: a Pahlavi-monarchia hatalmának fegyveres harccal való megdöntését. Az MHSZ szerette volna ezt az elszigetelődést megakadályozni, ezért megalkották az iszlám szocialista, katonai értelmezését. Elsősorban a művelt középosztályt célozták meg, mivel ez a réteg volt annyira kulturált, hogy helyesen értelmezze a vallást, ugyanakkor elkötelezett követője is az iráni hagyományoknak, ezért várhatóan válaszolna egy ilyen felhívásra. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején az MHSZ felhívását jelentősen elősegítette az akkori idők vezető értelmiségiszociológusa, a Sorbonne-on végzett Ali Sariati munkája. Ebben a korban a szociológusok vagy hősök, vagy aktivisták voltak. Sariati, akit milliók szerettek, egyszerre volt mindkettő. Nyugaton kevéssé ismerték, mégis tagadhatatlan a szerepe az iráni fiatalok radikalizálódásának lassú folyamatában. Újrafogalmazta a síitizmus legfontosabb részeit – a mártír harcát az igazságtalanság ellen –, és inkább az ellenállásra fektette a hangsúlyt a vereséggel szemben. Előadásai ráébresztették az irániakat, hogy ne értsenek egyet a sah fejetlen nyugatosításával, a hetedik századbeli síita alakokat pedig, mint Ali imám vagy Mohamed próféta lánya, Fatima, modern hősökké emelte. Sariati, az örök utópista, azt ígérte az iráni népnek, hogy az iszlám minden problémájukat megoldja, ha újra megismerik az „igazi” hagyományokat (a passzivista tradíciók helyett). Az ő szavaival élve, ha „újra önmagukká válnak”, a megoldás magától megmutatkozik. Az iszlám utópia termékeny talajt teremtett az MHSZ felemelkedésére, de nehéz lenne a szervezet társadalmi tevékenységét bemutatni anélkül, hogy Sariatit ne említeném. Az ő nevét hosszú évekig mindenki ismerte, amikor még Khomeini ajatollahról csak kevesen hallottak. Sariati tömegeket ösztönzött arra, hogy a világi baloldalisággal szemben a harcos iszlámot támogassák, így minden felvonuláson az MHSZ zászlója is ott lobogott a többi csoporté mellett. A forradalom történetének nagy része még ma is vitatott, néhányan azonban úgy vélik, hogy az MHSZ jelentősen hozzájárult a győzelméhez. Amikor Khomeini ajatollah 1979-ben hatalomra került, forradalmi kormánya távol tartotta magától a MHSZ-t. 1981-ben a csoport újra fegyveres támadást indított, ezúttal az új vezetés ellen. A Teheránban és az ország több pontján kitört felkeléseket kíméletlenül elfojtották, a kormány pedig 34

felkészült rá, hogy teljesen eltörölje az MHSZ-t a színről. Vezetőit illegalitásba vagy száműzetésbe kényszerítette, és mindenkit letartóztatott, akiről feltételezték, hogy velük szimpatizál. Az évek során a szövetségesek és a szimpatizánsok lassan elpártoltak az MHSZ-től, addig azonban számos merényletet elkövettek, és bombát robbantottak teheráni kormányépületekben. A támadások anarchiaszerű állapotot eredményeztek a fővárosban. A radikálisoknak sikerült rábeszélniük az ajatollahot, hogy tovább kell nyomulniuk, egészen Bagdadig, hogy megbuktassák Szaddámot. Azzal érveltek, ha Iránnak sikerülne meghódítania az ősi Mezopotámia területét, amely a két folyó között húzódik, rendkívül jelentős nagyhatalommá válhatna. Persze ez lehetetlen volt. Irán sosem tudta volna kivitelezni ezt a tervet, azonkívül a világ, vagy legalábbis Szaddám nyugati támogatói, nem engedték volna, hogy ez megtörténjen. Ennek ellenére megpróbáltuk megszerezni Mezopotámiát, és a horramsahri csata, ahelyett hogy a háború végét jelentette volna, az iszlám köztársaság romantikus, háborús szerepének jelképe lett.

Fővárosi otthonunkban a könyvespolc előtt állva oldalra hajtottam a fejem, és a polcon sorakozó könyvek címét olvasgattam. Amikor olyat találtam, amit a politika tiltottnak ítélt, leemeltem, és egy kartondobozba tettem, majd a dobozt lecipeltem a hátsó udvarra. Negár megigézve figyelte az üvegajtó mögül, ahogy az udvar szélén kupacba rakom a könyveket és meggyújtom. Egy halom Marx könyveiből. Egy másik Leninéből. Néha elgondolkoztam, vajon fog-e valaha emlékezni ezekre a furcsa időkre, amikor a felnőttek szájából mindennap elhangzottak az olyan szavak, mint „kivégzés” és „letartóztatás”, vagy arra, hogy az anyja az udvaron guggolva máglyát rak könyvekből. Már egy ideje elkezdtem kivágni az újságokból a fontosabb cikkeket, hogy amikor elég idős lesz ahhoz, hogy megkérdezze, mi történt, el tudjam neki magyarázni. Remélhetőleg az én emlékeim akkorra már megfakulnak. A kis kupacokból vékony füstcsík szállt fel a levegőbe, mintha valami ezoterikus szertartást végeztem volna. Mire az utolsó kötet is hamuvá égett, korom lepte be a kerti bokrokat és a liliomokat, néhány elszenesedett lap pedig úgy szállt a levegőben, mintha papír falevél lenne. A hét elején az újságok több alkalommal adtak hírt arról, hogy sortűz végzett ellenforradalmárnak bélyegzett emberekkel, akikről azt gyanították, hogy baloldali csoportokkal szimpatizálnak. Amióta a sah elhagyta az országot, és Khomeini visszatért, a különböző politikai csoportok felbomlottak, majd újraalakultak, aztán a forradalom iránya miatt harcoltak egymással. Hatalmuk megerősítése érdekében az ajatollah közvetlen környezete vadászni kezdett minden olyan csoport tagjaira vagy szimpatizánsaira, amelyeket félre akart állítani. Mindegyik szervezet saját magazint és könyvet adott ki, amelyben a forradalom általuk értelmezett definícióját írták le. Sok iráni meg is vette ezeket a műveket, és otthonukban kisebb könyvtárat halmoztak fel politikai tartalmú kiadványokból. Amikor elkezdődtek a tisztogatások, az üldözött csoport politikai műveinek birtoklása bűnnek számított, a rezsimmel való szembenállást jelképezte. Azt, akinél ilyen könyvet találtak, évekre bebörtönözték. Sokszor még az illető családját is. Feszült időszak volt ez, amikor senki sem érezte jól magát a bőrében. Dzsavád meghívta hozzánk legfiatalabb testvérét, Fuadot, hogy töltsön nálunk egy kis időt. Fuad kedves, tizenhét éves fiú volt, akit magával ragadott a forradalom idealizmusa. Mint a többi hozzá hasonló ifjú, ő is a Mudzsahedin-e Halgh Szervezet híve volt. Lenyűgözte kitartó törekvésük, hogy szabadságot és függetlenséget vívjanak ki az ország számára, ezért elkezdte a szervezet könyveit árusítani az iskolában. Akkoriban a fiatalok könnyen elkötelezték magukat egy ideológia mellett. A legnagyobb sértés az volt, ha valakire azt mondták: liberális. A liberális azt jelentette, hogy az illető óvatos az eszmék terén. Vagy lusta, és arra sem veszi a fáradságot, hogy higgyen valamiben, vagy gyáva, és nem mer semmi mellett sem kiállni. A rezsim és az MHSZ közötti összeütközések mindennaposakká váltak. A szervezet vezetőségében gyakori volt a felelősségre vonás; végül kiszélesítették tagjaik körét, és így az olyan fiatal szimpatizánsokat is, mint Fuad, maguk közt tudhatták. Az előző héten néhány barátját letartóztatták. A sógorom nagyon félt, hogy talán őt is követik, és ezáltal idős szüleit is bajba sodorja, ezért nálunk töltötte az éjszakákat. Ramadán időszaka volt éppen (perzsául Ramazannak mondják), a böjt szent 35

hónapja. Fuad minden este tizenegy órakor érkezett hozzánk, és a vendégszobában aludt. Az első néhány nap óvatosan felkeltettem napkelte előtt, mert készítettem neki egy kis lavast és datolyát. A böjtölök ezt az ételt a hagyomány szerint hajnalban elfogyaszthatták, hogy kibírják az egész napos éhezést, amíg el nem jött az iftár, a böjt vége. Fuad álmosan pislogott, majd tiltakozóan megrázta a fejét. – Csak néhány falatot egyél! – kértem. – Szükséged lesz az energiára. – Nem! Éhes akarok lenni, mint a szegények – felelte rekedten. Lekapcsoltam a lámpát, a paplannal betakartam vékony vállát, és hagytam, hogy visszaaludjon. Egyik délután beszaladt a házba, és megkérdezte, kölcsönkérheti-e a régi írógépemet. Nem mondta, mire kell, én pedig nem kérdeztem. Végül is csak egy írógép volt. Amikor aznap este a férjem hazaérkezett, és meglátta, hogy az írógép nincs a helyén, nagyon dühös lett. – Mégis mit gondoltál? – csattan fel. – Soha nem kapjuk vissza! Dzsavád könnyebben pánikba esett, mint én. Nem mondta ki, mert akkoriban mindenki próbálta titkolni a félelmét, de tudtam, hogy amiatt aggódik, hol köt majd ki az írógép, és vajon vissza tudják-e vezetni hozzánk a szálat. – De hiszen a testvéred! Nem tagadhattam meg a kérését. Egyébként is, már nem használtam – feleltem. Dzsavádnak természetesen igaza volt, az írógépet sosem láttuk viszont. Emellett azonban akadt sok más is, ami miatt veszekedtünk. Fuad, aki fanatikusan és idealista módon hitt egy tisztább, igazságosabb iszlám forradalomban, gyakran széthagyta a holmiját a lakásban. Amikor egyik reggel a munkámhoz pakoltam be a táskámat, észrevettem egy Hoszein imámról szóló MHSZ-könyvet a könyvespolcunkon. Belelapoztam. Egy olyan szervezet műve volt, amely később kultusszá vált. Meg kell mondjam, irodalmilag nagyon érdekes volt. Este éppen a konyhában beszélgettem Fuaddal róla, amikor Dzsavád hazaért. Felvette a könyvet az asztalról, és meglátta, hogy az MHSZ kiadványa. – Gondolod, Fuad dzsan, hogy okos dolog ezt a könyvet a polcon hagyni? Miért tetted oda? – kérdezte éles hangon. – Én már elégettem az összes politikai művet! – vágtam közbe. – Egyetlen könyv nem olyan veszélyes. Úgy éreztem, meg kell védenem ezt a fiatalembert, aki a barátait testvérnek szólítja, és aki még nem csalódott olyan nagyon a forradalomban, hogy elpártoljon tőle, és magába forduljon, mint mi mindannyian. – Hagyd! – emelte fel Fuad a kezét, mintha nem akarná, hogy tovább védjem őt. – Dzsavádnak igaza van. Nem szabad ezt a könyvet a házban tartani. Két hónap múlva viszont még a televízióban is erről fognak beszélni. Majd meglátjátok! – tette hozzá csillogó szemmel. Az MHSZ politikai szervezet lévén támogatókat próbált maga mellé csábítani, ezért arról biztosította követőit, hogy a rezsim hamarosan meg fog bukni. Másnap Fuad bement az egyetemre, ahogy szokott. Üres gyomra korgott, amikor elment az ételárusok standja előtt. Sárga lencsével, aszalt lime-mal és vágott mandulával színültig teli zsákok sorakoztak a standoknál. Talán a forgalom zaja vagy az építkezés kopácsolása miatt történhetett, hogy nem érzékelte a lépteket a háta mögött. – Fuad! Amikor a nevét hallotta, megfordult, de mielőtt még észbe kaphatott volna, karját a háta mögé csavarták, és belökték egy várakozó autóba. Három napig nem hallottunk róla semmit. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy talán az MHSZ-es barátainál bujkál, meghúzza magát valahol, és teát szürcsölgetve azon töri a fejét, hogy lehetne megmenteni a forradalmat. A negyedik nap értesítették az anyját, hogy a fiát letartóztatták. Kétségbeesetten telefonálgatni kezdett, mindenkit felhívott, aki csak az eszébe jutott, végül még a miniszterelnököt is, aki azt felelte neki: – Csak közvetíteni tudok, de csakis abban az esetben, ha a fia visszavonja a nézeteit, és együttműködik a rendszerrel. 36

Hogyan lehetne ezt megmagyarázni egy tinédzsernek, akit magával ragadott a forradalom eufóriája, és meg van róla győződve, hogy ártatlan? Mert hát az is volt. Mit követett el? Tizenhét évesen annyi volt a bűne, hogy újságot árult, és ezért most húsz év börtönre ítélték. Fuad a börtönben nem volt hajlandó együttműködni a börtönhatóságokkal. Ezen a helyen az az egyszerű szó, hogy „együttműködni” azt jelentette, az illetőnek meg kell neveznie a barátait (akiket aztán szintén bevisznek kihallgatni, hogy ők is nevezzék meg a barátaikat), bocsánatot kell kérnie azért, amit elkövetett, meg kell tagadnia minden politikai kapcsolatát, és meg kell adnia magát Isten akaratának. A börtönben az együttműködést nem kérik, hanem kierőszakolják. Egyszer úgy megverték, hogy eltört az állkapcsa, majd felhívták az anyját, és pénzt kértek tőle azért, hogy helyre tegyék. Egy másik alkalommal eltörték a karját, és újra telefonáltak. – Fuad karja törötten lóg. Ha azt akarja, hogy kezeljük, küldjön pénzt! Abban az évben Dzsavád apja egy autóbalesetben meghalt. A család engedélyt kért, hogy Fuadot a temetésre kiengedjék a börtönből. Nagybátyjuk aláírt egy papírt, amelyben kezeskedett érte, hogy a fiú vissza fog térni, így egy éjszakára elengedték. Amikor megjelent a házban a nagybátyjával, először nem ismertem meg. Ő lenne az? Ez a sápadt, megtört, tétova tekintetű fiú. Még ma is bánom első szavaimat, amiket ekkor mondtam. – Fuad, ma légy férfi! Úgy értettem, hogy próbáljon erős maradni hisztérikusan viselkedő anyja mellett, és fojtsa vissza fájdalmát az apjára való tekintettel. Ő azonban félreértette. Azt hitte, bírálom, mert nem viselkedett elég keményen a kihallgatások alatt. – Én igazi férfi vagyok, és ezt be is bizonyítottam – felelte olyan éles hangon, hogy néhányan felénk fordultak. Amikor a rokonok észrevették, hogy megérkezett, lassan köré gyűltek. Körülbelül fél órával később azt mondta, meg akar szökni a börtönből. Mindenki, mintha végszóra tenné, tiltakozóan rázni kezdte a fejét. – Ne! Ez nagyon rossz ötlet…! Mi lesz a nagybátyáddal, aki kezeskedett érted…? El fognak kapni, és akkor mi lesz? Megtorlás. Dzsavádnak jeleztem, hogy jöjjön oda hozzám a szoba másik végéből, és izgatottan azt suttogtam. – Miért ne? Miért ne szökhetne meg? – Ha megszökik, valószínűleg egyenesen az MHSZ-hez megy. Akkor pedig egészen biztosan megölik. Megértelek, én is félek visszaengedni őt a börtönbe, de ott legalább életben van. Amikor Fuad látta, hogy a rokonok nem helyeslik a dolgot, elhallgatott, és az est hátralevő részében egyetlen szót sem ejtett ki a száján. Vacsora után a mosdóba kellett mennie. Egy rokon elkísérte őt, és megkérte, hogy ne zárja kulcsra az ajtót. Attól félt, a fiú esetleg az ablakon át próbál megszökni. Az este végén Fuad nagybátyjával együtt beszállt az autóba, tekintetét előre szegezte, és hagyta, hogy visszavigyék a börtönbe.

37

5 HÁBORÚ A VÁROSOKBAN Két teljes év telt el azóta, hogy a rezsim kötelezővé tette a fejkendő viselését a nők számára, én azonban még mindig elfelejtettem. Általában az utolsó néhány percben, mielőtt kisiettem a nappaliból, még visszanéztem, mert az volt az érzésem, hogy valamit ott hagytam. A kulcsomat? A bevásárlólistát? Egyszer egy teljes háztömbnyit mentem az utcán, amikor észrevettem, hogy a botra támaszkodva sétáló öreg szomszédtól kezdve a tornácon játszadozó gyerekekig mindenki engem bámul. El sem tudtam képzelni, hogy miért, mivel jókedvűen sétáltam, és sokkal jobban éreztem magam, mint általában. – Hánum Ebadi! – kiáltott oda nekem végül egy szomszéd –, elfelejtette a hidzsábot! Hazáig szaladtam, otthon pedig felkötöttem az egyik pamutkendőt a fejemre. – Gondolj bele! – mondtam aznap este az egyik barátnőmnek a telefonban. – Ha egy rendőr meglátott volna, azonnal letartóztat. – Ez semmi. A múlt héten én is elfelejtettem felvenni. Már a forgalom közepén ültem az autóban, amikor megálltam egy kereszteződésnél, és észrevettem, hogy az utcán mindenki döbbenten engem néz. Mit tehettem volna? Már a kocsiban voltam. Feljebb húztam a blúzomat, és a fejemre borítva betakartam vele a hajam. Ezután jobbnak láttam kitenni egy kendőt az előszobai fogasra, nehogy még egyszer otthon felejtsem. Akkoriban, ahogy ma is, az iráni nők egy része fedetlen hajjal járt volna, ha szabadon dönthetett volna. A háborús években azonban el kellett viselnünk a helyzetet, nem pedig kritizálni. Még nem került a kormány figyelmének előterébe a nők felháborodása a rájuk kényszerített hidzsáb miatt, amely egyre csökkenő jogaikat szimbolizálta. Ehhez hasonlóan, az új rezsim – a cenzúra, az ellenségek brutális kivégzése, a radikális döntés, hogy folytatják a háborút – miatti elégedetlenség szintén csak az egyes emberek érzése maradt, nem jellemezte a közhangulatot. 1983-ban megszületett második lányunk, Nargesz. Dzsaváddal megegyeztünk, ha fiú lesz, ő választ majd neki nevet, ha lány, akkor én. A kankalinról neveztem el, amely télen virágzik. Amikor befeküdtem a kórházba szülni, anyám magához vette az akkor hároméves Negárt, és megígérte neki, hogy egy játszótárssal fogok visszatérni. Sok könyvet olvastam arról, hogyan kell egy kisgyerekkel elfogadtatni az új testvért. Vettem neki új ruhákat, játékokat, csokoládét, vagyis a kedvenc dolgait, és azt mondtam, ezeket mind az új testvérétől kapja ajándékba. Amikor a dada áthozta Negárt anyámtól, Nargeszt lefektettem a bölcsőbe. Dzsavád az ajtóban állt, és várta a pillanatot, hogy lefényképezze, amint Negár a nyakamba borul. A lányom nem tudta elviselni, ha külön vagyunk egymástól, és ez a két nap az addigi leghosszabb idő volt, amit egymás nélkül töltöttünk. Széles mosollyal nyitottam ajtót. Dzsavád felemelte a fényképezőgépet, hogy lefotózzon minket, Negár azonban rám se pillantva elment mellettem, és keresztbefont karral, némán leült a nappaliban a kanapéra. Nem voltam felkészülve hároméves lányom haragjára. Bűntudatom támadt, mert szenvedést okoztam neki. Testvéri rivalizálásuk és gyerekkori bohóckodásuk élettel töltötte meg az életemet, egy olyan időszakban, amikor nyomasztó munkám befejeződött, és a munkanélküliség lehangoltsága elkezdődött. Nargesz születése után egy évvel nyugdíjba mehettem a minisztériumból, mivel a köztisztviselőket tizenöt év szolgálat után nyugdíjba küldhették. Egy nappal azután, hogy letelt a tizenöt évem, beadtam a nyugdíjazási kérelmemet. Természetesen elfogadták, sőt még örültek is neki, hogy megszabadulnak egy kellemetlenségtől: egy női alkalmazottól. Az év, amikor nyugdíjba mentem, fordulópontot jelentett nemcsak az én életemben, hanem egyetemi barátnőimében is, akik körülbelül ugyanakkor kezdték a karrierjüket, mint én. Elég idő telt már el ahhoz, hogy világossá váljon, a rendszer nem fog érdemi módon változni. Az ideológia állandó 38

volt, és abban az időben a határ is, ameddig a nőket megtűrték a kormányhivatalokban. Olyan időszak volt ez, amikor az embernek mérlegre kellett helyeznie ambícióit, hozzáállását és erkölcsi elveit, és el kellett döntenie, hogyan viszonyul az új rendszerhez. Az én felháborodásom túl mély volt, személyiségem pedig túl lázadó ahhoz, hogy bármit is tegyek, de minden alkalommal hangot adtam megvetésemnek, amikor csak tehettem. A nyugdíjazás tűnt az egyetlen ésszerű lehetőségnek. Eszembe sem jutott, hogy ezzel a karrierem nem fejlődhet tovább, mivel a rezsim már úgyis derékba törte a pályafutásunkat. Nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy a forradalmi rendszer egyszer csak meglágyul, és ha most befogom a szám, talán elérhetővé válik számomra egy jogászi karrier. Barátnőm, Marjam, szenvedélyes bírótársam az egyetemről, számítóbb volt, mint én. Vállalta a hivatali munkát is, mintha nem lenne nagyobb megtiszteltetés számára a lefokozásnál. Barátságunk elmúlóban volt. Az utolsó alkalommal, amikor találkoztunk, csúnyán összevesztünk. Együtt teáztunk, és elmondtam neki, hogy nyugdíjba mentem. Negédes hozzáállása és – szerintem – köpönyegforgató viselkedése mélyen felháborított, ezért végül kimondtam azt, amit legbelül gondoltam. – Marjam, egyáltalán miért lettél bíró? Nem hiszem el, hogy képes vagy feladni az elveidet! – Te nem ismered ezt a rendszert – felelte. – Ha továbbra sem fogod be a szád, meglátod, hogy eljönnek érted. Zaklatni fognak, az állásodat is elveszíted. – Erre a remek hivatalnoki állásra gondolsz? Erre, amit annyira szeretsz, hogy elfelejtetted miatta, ki is vagy, és hátat fordítasz a régi barátaidnak? Döbbenten meredt rám. Az iráni kultúrában még a közeli barátok között is tabu az igazságot ilyen nyíltan kimondani. Sok minden egyebet is mondtam dühömben, ami végleg megpecsételte barátságunk sorsát, de úgy gondoltam, nincs mit veszítenem. Marjam már egy ideje nem kereste a társaságomat, mert úgy gondolta, árthat a jó hírének, ha egy olyan kritikus emberrel látják együtt, mint én. Közöltem vele, hogy csak hatalomra vágyik, és képes átgázolni bárkin és bármin, csak hogy megszerezze, legyen az egy barát vagy akár az elvei. Azt is mondtam, hogy még ha előléptetnék is valami magas pozícióba, csupán üres győzelem lenne, mert egy népszerűtlen rendszerben magas hivatali rangot betölteni sokkal elítélendőbb, mint félreállított senkinek lenni. Ezzel a barátságnak vége is szakadt köztünk. Az elkövetkező években időnként láttam egy-egy konferencián. Általában ő volt a vidám nő csadorban, aki arról csivitelt, mennyire felszabadították az iráni nőket az iszlám törvények. Ha találkoztunk a folyosón, nem is köszöntünk egymásnak. Másik barátnőm, Szara, a tudós, aki egy jogi professzorhoz ment férjhez, nem bírálta úgy az új törvényeket, mint én, de nem is támogatta, ahogy Marjam. A külügyminisztérium nem sokkal a forradalom előtt felkérte, hogy a nemzetközi kereskedelmi jogi részlegnél dolgozzon, és mivel nem túl jelentős kutatónak számított, nem is bocsátotta el. Hosszú évek teltek el azonban, amíg megérdemelt előléptetését megkapta. Abban az időben Szarának sikerült hűnek maradnia a hitéhez. Sosem színlelte, hogy támogatná az új rezsimet, és a magánvéleményét sem keverte bele a kereskedelmi jog nem túl széleskörű területébe, inkább megtartotta magának. Később, nemzetközi kereskedelmi konferenciákon ő képviselte az iszlám köztársaságot, de kizárólag saját szakterületéről beszélt, nem volt hajlandó a nők jogi helyzetéről szóló kérdésekre felelni, még akkor sem, ha nyíltan megkérdezték tőle. A külügyminisztériumban tisztában voltak vele, hogy Szara nem odaadó hívő, de felettesei hasznosnak ítélték szakértelmét, és munkaterülete is elég speciális volt ahhoz, hogy hosszú ideig folytatni tudja a munkát anélkül, hogy nyíltan vállalnia kellett volna az ellenérzéseit. Számomra Szara a diplomás irániak szerencsés rétegét testesítette meg, akiknek a szakterülete viszonylag politikamentes, és lehetővé teszi, hogy szűkös lehetőségeiken belül előbbre jussanak. Ez persze nem azt jelenteti, hogy könnyű volt neki. Biztos vagyok benne, hogy végignézte, ahogy nála alacsonyabb beosztású kollégáit előléptetik, és tudta, hogy ő soha nem kerülhet olyan magas pozícióba, amelyet megérdemelne. Elég okos volt ahhoz, hogy akár pénzügyminiszter legyen, ugyanakkor nő is, amellett túlságosan forradalomellenes, és túlságosan távol állt a politikai elittől ahhoz, hogy nagy magasságokba törjön. Mégis sikerült megtartania az állását, és ezzel bebizonyította, bármennyire is fojtogató az iszlám köztársaságban dolgozni, nem kell az embernek szószólónak lennie ahhoz, hogy karriert építsen. 39

Ha megpróbálok történeteket mesélni a nyolcvanas évek közepéről, vagy visszaemlékszem, milyen volt az életem akkor, amikor a lányaim még kicsik voltak, és háború dúlt az országban, csupán a nappalinkról jutnak eszembe csapongó emlékképek. Családom sokat szenvedett akkoriban, és időnk legnagyobb részét otthon töltöttük. Én nyugdíjas voltam, Dzsavád cége bezárt, mert állítólag kommunisták szivárogtak a dolgozók közé. Hosszú időszakok teltek el úgy, hogy nagyon kevés volt a jövedelmünk. Az infláció magasra szökött, két kisgyerekkel a költségeink pedig szintén jelentősek voltak. Muszáj volt a kiadásainkat csökkenteni, és fel kellett adnunk a luxusnak számító dolgokat, mint például egy-egy éttermi vacsorát, hogy alapvető cikkeket, pelenkát és tápszert tudjunk venni a kicsiknek. Mindkét lány imádott étteremben enni, ezért néha esténként követelték, hogy valami más legyen, ne csak a szokásos vacsora a konyhában. Ezért az ebédlőasztalt áttettem a lakás másik részébe, tiszta abroszt terítettem rá, és kineveztem „Sirin éttermének”. – Üdvözlöm a hölgyeket – köszöntöttem a lányokat, amikor odasompolyogtak az asztalhoz, hogy helyet foglaljanak az „étteremben”, és úgy tettem, mintha felvenném a rendelésüket. Reméltem, hogy ebből megtanulják, hogyan lehet kihozni a meglévő lehetőségekből a legtöbbet, és értékelik a késve érkező jutalom örömét.

Azokban a nappaliban eltöltött csendes években a politikai hadszíntér szörnyű volt. 1984-ben Szaddám Huszein először vetett be vegyi fegyvereket az iráni hadsereg ellen. Szarinnal kezdte, egy teljesen szagtalan ideggázzal, amely a belélegzés utáni néhány percen belül halált okozott. Miután egyértelművé vált, hogy Szaddám rendszeresen használja a Winston Churchill által „pokoli méregnek” nevezett ideggázt, az iráni hadseregparancsnokok a fiatal katonáknak atropinnal megtöltött fecskendőket biztosítottak a felszereléshez, amely a gáz ellenszere volt. A fullasztó hőségben azonban sokan így is áldozatul estek. Nem volt elég ellenanyag mindenki számára, valamint akiknek volt is gázálarcuk, a rekkenő sivatagi hőség miatt vagy nem vették fel, vagy nem tudták légmentesen lezárni a szakálluk miatt. Egy rendes muzulmán férfi ugyanis, ha Isten háborúját vívja, és főleg ha a mennyországba készül, szakállat viselt. A fecskendők sokszor nem működtek, vagy az atropin hatóanyaga hatástalanná vált a hőségben. A túlélők rémisztő képet festettek a csatatérről, ahol a holttestek között szétszórva hevert a sok fecskendő, mert a katonák megpróbálták beadni maguknak az ellenszert a belélegzés és a halál közötti néhány értékes percben. Szaddám hamar felhagyott az ideggázzal, és áttért egy másikra, ami a kedvence lett. A mustárgázra. Az ideggáztól eltérően ennek volt szaga – furcsa mód fokhagyma szaga –, ellenszere viszont nem, és kínzó lassúsággal ölt. Nem sokkal azután, hogy a fronton harcolók belélegezték, látásuk elhomályosult, megállíthatatlanul köhögni kezdtek, sokan hánytak is. Ahogy teltek az órák, bőrük felhólyagosodott, és sötétlilára színeződött. Ezután egész bőrdarabok váltak le a testükről, hónaljuk és ágyékuk befeketedett és kisebesedett. Azokat, akik túlélték, néhány napig vagy néhány hétig kórházban kezelték, attól függően, milyen súlyos volt a sérülésük. Ha meggyógyultak, visszaküldték őket a frontra. A világ mindezt némán figyelte. Az ENSZ küldöttei találtak ugyan bizonyítékot arra, hogy Irak vegyi fegyvereket alkalmaz, de senki sem volt hajlandó felelősségre vonni az iraki diktátort emiatt, megállítása pedig fel sem merült. Az Egyesült Államok érdekeivel ellentétesnek ítélte az iráni forradalmi rezsimet, ezért azzal a céllal, hogy meggyengítse azt, Irakot segítette. Washingtoni katonai hivatalnokok később megerősítették, amit az iráni parancsnokság egész idő alatt sejtett, miszerint Reagan kormánya műholdas képeket juttatott el Irakba az iráni csapatok elhelyezkedéséről. Később az is felmerült, hogy egy titkos amerikai hadművelet sokkal messzebbre ment, mint az előbb említett háborús segítség. Akkoriban az amerikai hírszerzés tisztában volt vele, hogy Szaddám vegyi fegyvereket alkalmaz a legtöbb fontos csatában. A nemzetközi közvélemény néma maradt, a világ legnagyobb szuperhatalma pedig Szaddám Huszeint támogatta. Teheránban a világi rezsim mindent megtett azért, hogy tovább folytassák a „szent védekezést”, mi pedig rájöttünk, hogy a háborúnak közel sincs még vége. Ekkor kezdődött meg az irániak tömeges kivándorlása az országból. A forradalom után is sokan elhagyták az országot. Azok, akik ellenezték, és azok, akik a rezsimhez fűződő kapcsolatuk miatt féltették az életüket. Európába és az Egyesült Államokba szöktek, 40

hogy Nyugaton új életet kezdjenek. Azután azonban, hogy világossá vált, a háború még folytatódik, és Szaddám büntetlenül használhat vegyi fegyvereket, egy elég jelentős réteg távozott. Elsősorban azok, akiknek fiuk volt, mert attól féltek, hogy behívják, és meghal a fronton. Mindennap egyre nőtt az emigránsok száma. Némelyeknek sikerült vízumot szerezni, és biztonságban, méltósággal felszállni egy gépre a repülőtéren. Több százezren azonban annyira kétségbe voltak esve, hogy bármit megtettek volna azért, hogy elhagyhassák az országot. Bűnözőknek fizettek, akik Pakisztánba vagy Törökországba csempészték át őket. A csempészek nagy hasznot zsebeltek be. Az éj leple alatt völgyszorosokon és sivatagi átjárókon keresztül terelték át az irániakat a határon. Kockázatos volt így elmenni, a menekülők szerint azonban maradni még kockázatosabb lett volna. Az emigránsok leginkább Európában és Észak-Amerikában telepedtek le. Los Angelesben vagy európai fővárosokban, mint Párizs és London. A később kivándorlók a skandináv országokat részesítették előnyben, de Kanada viszonylag nyitott határa is sok iránit vonzott a nagyobb városokba, Vancouverbe és Torontóba. Gazdag és szegény egyaránt elment, és állt munkába a firenzei bőrpiacokon. Volt, aki kokaint árult Tokióban, esetleg hatalmas manhattani szőnyegbirodalmat irányított. Művelt, egyetemet végzett, diplomás orvosok, mérnökök és bankárok töltötték meg a Szilíciumvölgyet és az USA keleti partját. Kensingtonban és Beverly Hillsben az előkelőségek saját udvart tartottak fent. Csak megközelítőleg tudom megbecsülni az emigránsok számát, de úgy számolom, két évtized alatt körülbelül négy-öt millió iráni hagyta el az országot, köztük a nemzet legokosabb, legnagyobb alakjai. A mai napig Irán szenvedte el a világ legnagyobb tudóskivándorlását. Mi, akik itt maradtunk, tétlenül figyeltük, ahogy fiataljaink szétszóródnak a világban, és egy másik ország társadalmát és gazdaságát gyarapítják. A mai Iránban már nem ölt olyan drámai méreteket az emigráció, mivel a történelem nem szolgáltat borzalmas képeket leszakadt végtagokkal teli csatamezőkről, vagy hárommillió, öklét rázó tüntető felvonulásáról, amelyek a forradalom és a háború idején mindennaposak voltak. Ha megkérdeznénk bármelyik iránit, mi a legfőbb kineh, sérelem számára az iszlám köztársaságban, azt válaszolná, hogy a családok szétszakítása. A háború emlékei lassan elhalványulnak, és csak nagyon kevesek képesek egy életen át magukban hordozni a gyötrelmet. Szeretteink hiánya, a szinte végleges elszakadás testvéreinktől és szüléinktől azonban olyan fájdalom, amelyet az idő nem tud meggyógyítani. Soroljam fel az összes olyan családot, amelyet valamikor jól ismertem, egy városban laktunk, ma pedig a gyermekeik szétszóródva élnek a világ különböző városaiban, szüleik pedig itt maradtak Iránban? Sokak szemében mindezért az iszlám köztársaság a felelős. Ha a forradalmárok visszafogták volna radikalizmusukat, vagy ha nem cserélték volna le a sahot egy olyan rezsimre, amely milliók elvándorlását eredményezte, a családok talán még ma is együtt lennének. A legjobb barátaim egymás után mentek el. Összepakolták a holmijukat, elköszöntek, és – az én felfogásom szerint – hátat fordítottak szülőhazájuknak. Minden alkalommal keserűség öntött el, amikor nehéz szívvel felemeltem a tollat, hogy kihúzzak egy újabb nevet a címjegyzékemben. Olyan érzés volt, mintha egy elhagyatott házban élnék, kísértetek társaságában. Eleinte harcoltam. Minden egyes barátommal. Amikor bejelentették, hogy el akarnak menni, szembe kellett nézniük velem, ahogy – talán igazságtalanul – rájuk zúdítom tiltakozásomat, és megpróbálom lebeszélni őket. Tudtam, hogy döntésük teljesen személyes, és való igaz, nekem nem volt fiam, de én erkölcsi és politikai meggyőződésből vallottam, hogy nem hagyom el a hazámat. Az egyik unokatestvérem azon a héten, amikor Németországba indult, felhívott és megkért, hogy ugorjak be hozzá. Ahogy mászkált a lakásban, egyre csak azt ismételgette: – A gyerekekért teszem. Végül nem bírtam tovább és kifakadtam: – Nézz körül! Kit látsz? Nem irániakat, akiknek gyerekeik vannak? Ők itt tanulnak. Mi a problémád? Maradjatok itt, és hagyd, hogy a gyerekeid itt járjanak iskolába! – Itt nincs jövőjük. El kell vinnem őket oda, ahol van. – És mi lesz azokkal, akik maradnak? Ez azt jelenti, hogy számukra nincs jövő? – Ha a te gyerekeid idősebbek lennének, Sirin dzsan, te is elmennél.

41

– Nem, én nem hagynám itt Iránt! – vágtam vissza. – Ha a gyerekeimnek el kellene menniük, elengedném őket. Minden nemzedéknek ott kell maradnia, ahol felnőtt. És mi lenne velünk, ha elmennénk innen? Itt legalább már vagyunk valakik. Elértünk valamit, eljutottunk egy bizonyos szintre a társadalomban. A barátaink okosak és műveltek, mint mi. Gondolod, hogy befogadnának, ha külföldre mennénk? A külföldi diplománkkal, az idegen akcentusunkkal, szerinted tárt karokkal várnának? A gyerekeink fiatalok, magukba szívják az új világ kultúráját, és idővel őket is elveszítjük. Láttam rajta, hogy nem győztem meg, ezért megpróbáltam másfelől megközelíteni a dolgot. – Nézd, ha egy lány hétéves korától külföldön él, valószínűleg külföldihez fog feleségül menni. Természetes módon alkalmazkodik a férje kultúrájához, és ez a távolság egyre jobban közétek áll. Egy nap majd arra ébredsz, hogy nincs helyed az ő kultúrájában, és neki sem a tiédben. Erre a pillanatra már ma számítanunk kell, előre kell gondolkoznunk, és itt tartanunk a gyerekeket. Később, ha majd tanulnak, az utolsó években, egy időre kimehetnek külföldre. De addig itt nőnek fel. Megtanulnak alkalmazkodni ehhez a valósághoz, bármilyen szörnyű is, és ezt a helyet zárják a szívükbe. Ezért vissza fognak térni. Beszédemet hosszú csend követte. Unokatestvérem nagyot sóhajtott, elfordította a fejét, és folytatta a csomagolást. – Vigyél el bármit, amit szeretnél! – mondta, és a háztartási eszközökre mutatott, amelyek szanaszét hevertek. Valóban szükségem lett volna néhány dologra, de nem voltam hajlandó még csak megfogni sem őket, inkább elmentem. Nem akartam olyan ember pecsenyés tálját vagy evőeszközeit, aki elhagyott engem és az országot. Sok hasonló drámai jelenet következett még ezután. Az egyik barátom elhatározta, hogy kiárusítja a háza belső berendezését, és áthívott egyik nap, hogy ne legyen egyedül. Amikor megérkeztem, ott találtam a házban, ahogy sürög-forog és mindenre kis árcédulákat ragasztgat. Azt reméltem, talán iszunk egy teát és beszélgetünk, de ahogy a többi távozni készülő, ő is szörnyen elfoglalt volt az utolsó napokban, és inkább dobozok és ragasztószalagok közé menekült a beszélgetés elől. A nappaliban voltunk, én a nyomában haladtam, és dühösen szedegettem le minden tárgyról a cédulákat, ahová ő odatette. Hirtelen megfordult, és ott álltunk egymással szemben, mindkettőnk keze tele volt a ráragadt cetlikkel. Ekkor megszólalt a csengő. Még csak fél négy volt, a kiárusításig hátra volt fél óra. Egy nagydarab nő jött be az ajtón, és máris úgy kezdte vizsgálgatni a gyertyatartókat és képkereteket, mintha egy bazárban lenne, nem pedig a barátom nappalijában, ahol a gyerekei megtették első lépéseiket. Dühbe gurultam. Fél órám volt, hogy rábeszéljem a barátomat, gondolja meg magát, és akkor jön ez a kapzsi keselyű, és ellopja az időmet. Megragadtam a karját, és kitessékeltem a házból. – Itt várjon négy óráig! – közöltem, majd becsaptam az orra előtt az ajtót. – Kérlek, hagyd ezt az őrültséget! – könyörögtem a barátomnak. – Mit csinálsz? Ez a mi országunk! Négy órakor mégis elkezdődött a kiárusítás. Egyetlen szentimentális érvem sem tudta rávenni barátaimat vagy rokonaimat, hogy még egyszer gondolják át a döntésüket. Talán nem érte meg számukra feladni a napi boldogságot és a jövőbeli terveket egy távoli célért, hogy Irán sorsa egyszer jobbra fordul. Címjegyzékem megtelt áthúzott nevekkel. Volt, hogy egész lapokat ki tudtam tépni. Ha visszatekintek erre a fájdalmas és nehéz időre, úgy gondolom, ez volt a mélypont. Elvesztettem imádott munkámat, az országomat és a barátaimat. Nem írtam levelet azoknak, akik elmentek. Néhányszor megpróbáltam, de a toll olyan nehéz volt a kezemben, mintha ólomból lett volna. Ha arra gondoltam, meg kell töltenem az üres papírt, elszomorodtam. Azt juttatta eszembe, hogy elveszítettem a szeretteimet, és már nem részei többé az életemnek. Néha felhívtak telefonon, és azt mondták: – Csak egy pár sort írj, Sirin! Annyira boldoggá tenne minket! De én nem voltam rá képes. Néhány barátom meg is sértődött emiatt, idővel azonban belátták, hogy makacsságom nem abból fakadt, hogy nem szeretem őket, éppen ellenkezőleg.

42

Amikor valaki elhagyta Iránt, számomra olyan volt, mintha meghalt volna. Olyan hosszú ideig voltunk barátok! Ugyanabban a világban éltünk, ugyanaz a remény éltetett bennünket, ugyanattól a félelemtől nem tudtunk aludni éjszakánként. Évekkel később, amikor külföldre távozott barátaim rövid látogatásra visszatértek, láttam, mennyire igazam volt. Még mindketten fárszi nyelven beszéltünk, még mindig ugyanaz a vér folyt az ereinkben, ők azonban már egészen más világban éltek, mint én. A szavak, amelyeket mondtunk, perzsául hangzottak, mégis olyan volt, mintha más nyelvet beszélnénk. A valóság az, hogy elvesztettem őket. Már nem léteztek azok, akik ugyanannál az újságárusnál álltak meg, és velem együtt döbbenten nézték a főcímeket. És az ember nem levelezik egy halottal, ugye? Ugyanúgy, ahogy soha nem jut eszembe egy halottnak levelet írni (értelmetlen, fájdalmas feladat, nemde?), nem jutott eszembe az sem, hogy azoknak írjak, akik külföldre mentek. Nem azért, mert megfeledkeztem róluk. Éppen azért, mert annyira szeretem őket, hogy fáj, amikor felemelem a tollat, hogy leírjam az első sort. Levelezés nélkül a köztünk lévő távolság és különbség nem olyan szembetűnő.

Egyik évben, amikor még a háború javában tartott, Dzsaváddal elhatároztuk, hogy Indiába megyünk nyaralni. Miután odaérkeztünk, Szaddám bejelentette, hivatalosan is megkezdi a kereskedelmi repülőjáratok támadását. Egész idő alatt, amíg ott voltunk, a visszaút miatt aggódtunk. Amikor visszafelé a gép iráni légtérbe ért, minden utas lehajtotta a fejét és imádkozott, mintha zarándokúton lennénk Mekka felé. A teheráni reptérről hazafelé tartva sokkal feszültebbek voltunk, mint amikor nyaralni indultunk. Dzsavád azt javasolta, kerüljük a repülést, amíg a háború véget nem ér. Az indiai út után az idő nagyon lassan telt. 1988-ban új szakasz kezdődött. Háború a városokban. Addig az irakiak csak a határ menti frontokra és csak időszakosan mértek légitámadást, most azonban Teheránban és több városban is mindennaposak lettek a légiriadók. Életünk részévé vált a vadászgépek zúgása, és voltak napok, amikor akár húsz bombát is ledobtak egy helyre. A háború beköltözött a szomszédunkba, és felforgatta az életünket. Az iraki vezetők kijelentették, nem azért bombázzák a városokat, hogy civileket öljenek, hanem azért, hogy a lakosok nyomásának hatására a kormány fogadja el a tűzszünetet. Ebből a célból műholdas képen választották ki Teherán azon részét, ahová bombát dobtak. A reggeli hírekben be is mondták az esti támadások helyszínét, hogy a lakosoknak legyen idejük elhagyni a területet. Azok, akik megtehették, vagy volt hová menniük, elhagyták otthonaikat, mások álmatlanul feküdtek ágyukban éjjelente. Vagy az iraki parancsnokság volt képtelen a pontos támadásra, vagy pszichológiai hadviselést folytattak, de tény, hogy a támadások során ritkán találták el azt a helyet, amit előzőleg megneveztek. Amikor egyik nap bemondták, hogy Juszufábádot, a mi kerületünket fogják bombázni, felhívtam a szüleimet, és azt javasoltam, töltsük máshol az éjszakát. Apám azonban nem volt hajlandó elmenni. – Aminek meg kell történnie, az meg is fog – mondta. Ezért inkább mi is náluk aludtunk, mert azt gondoltuk, ha meg kell halnunk, hát haljunk meg együtt. Elfogyasztottuk vélhetően utolsó vacsoránkat, párolt bárányszeletet szárított lime-mal és sárga lencsével, teát ittunk hozzá, miközben idegesen a televíziót figyeltük, majd lefeküdtünk aludni. Végül semmi sem történt. Reggel megpusziltuk egymás elgyötört arcát, és megkönnyebbültünk, hogy ezúttal nem rajtunk volt a sor, miközben szinte biztosan tudtuk, valaki más nem volt ilyen szerencsés. A bombázásban egyik rokonunk sem vesztette életét, Dzsavád egyik barátja azonban sajnos nem mondhatta el ugyanezt. Egyik este arra ment haza a munkából, hogy a házát bombatalálat érte, és a felesége, valamint két lánya meghalt, mialatt ő dolgozni volt. Majdnem beleőrült, hogy az egész élete egy pillanat alatt megsemmisült. Az ilyen és ehhez hasonló esetek miatt a legtöbb lakos úgy döntött, elhagyja Teheránt. Azok, akik megengedhették maguknak, hogy otthagyják a munkájukat, vidékre költöztek. A hosszabb távra tervező gazdagok állandó szobát béreltek az egykor impozáns Hiltonban és Hyattben. A bombázás megkímélte ezeket a szállodákat, bár valószínűleg akkor sem dőltek volna össze, ha találat éri

43

őket. A kisebb, állami kézben lévő és átnevezett szállodákat elárasztották a vendégek, akik a normál ár három-négyszeresét is kifizették egy szobáért. Egyik este a korábban Sheratonnak nevezett szálloda előcsarnokában sétáltam, mert egy tudósítót vártam. (1987-ben, miután nyugdíjaztak, és mielőtt elkezdődött volna a háború, könyveket kezdtem írni, hogy tudományos munkámmal hozzájáruljak a jogi pályához, ahol már nem dolgozhattam. Időnként tudósítók kerestek fel, mint szakértőt a női jogok és más jogi ügyek területén.) Döbbenten ballagtam az étterem és a bár között, és figyeltem az elegáns fiatalembereket és hölgyeket, ahogy halk zongoramuzsikával a háttérben vacsoráztak. Kecses mozdulattal vágták fel a húst, kiskanalukat karamellbe mártogatták, miközben mi többiek vagy egyáltalán nem tudtuk megvenni, amire szükségünk lett volna, vagy csak jegyre kaphattunk élelmiszert. A hotel előcsarnoka olyan volt, mint a béke szigete a háború sújtotta város közepén. A gazdagok, frissen vasalt öltönyeikben és divatos ruháikban, nyugodt arckifejezésükkel láthatóan másképp élték meg a háborút, mint mi. A bombatámadások, amelyek elől a lakosság elmenekült, nem rombolta le a várost teljesen. Ha az ember végighajtott Teheránon, csak itt-ott volt látható a nyoma. Az iraki vadászgépek nem bombázták földig az épületeket, hagyták, hogy a lakosság tovább folytassa mindennapi életét, miközben állandó félelemben él. Egyik délelőtt bementem a belvárosba, mert valami dolgom akadt. Megálltam az egyik forgalmas kereszteződésben, és vártam egy taxit. Körülbelül tizenöt perc várakozás után elindultam gyalog, mert már rosszul voltam a buszok kipufogófüstjétől. Még szinte el sem értem a háztömb távolabbi sarkáig, amikor hatalmas robbanást hallottam. Lábam alatt megemelkedett a talaj, és úgy láttam, mintha a járda elmosódott volna alattam. A robbanás ereje egy közeli épület falához lökött. A földön fekve csodálkozva néztem a hirtelen támadt felfordulást. Az emberek kiabáltak, és arra a kereszteződésre mutogattak, ahol néhány perce álltam. Felálltam, majd megégett, füstölgő autók mellett, a tömegben utat törve magamnak visszasántikáltam arra a helyre. Hatalmas kráter tátongott a földben, tele törmelékkel és sebesültekkel. Azon az estén Dzsavád úgy döntött, többé nem biztonságos a fővárosban maradnunk, el kell költöznünk. Idős szüleim azonban nem voltak hajlandók elhagyni az otthonukat, ezért végül úgy határoztunk, hogy én a gyerekekkel és a nővéremmel Észak-Iránba megyek a Kaszpi-tenger mellé, míg Dzsavád a szüleimmel Teheránban marad. Kibéreltünk egy házat egy északi kisvárosban. Az utcái keskenyek voltak, a betonkerítések sok helyen befejezetlenül maradtak, amitől úgy nézett ki a hely, mint egy falu. Negár biciklivel járt iskolába – amely tele volt a háború elől menekülő családok gyerekeivel –, és tanítás után minden este tíz óráig írta a leckéjét. Miért kap egy nyolcéves gyerek ennyi házi feladatot? – gondoltam magamban. Másnap reggel elmentem vele az iskolába, hogy beszéljek a tanárnővel. – Minden osztályban háromszor annyian vannak, mint a megengedett – magyarázta a hölgy idegesen. – Nincs elég tankönyv, hogy mindenkinek jusson, ezért sok feladatot adok nekik, hogy lefoglaljam őket, mert csak így tudok fegyelmet tartani. Néhány hónap múlva a kormány bejelentette, hogy a városokban véget ért a háború, így visszatérhettünk Teheránba.

1988 júliusának első napjaiban egy nyári estén bekapcsoltuk a tévét, és azt láttuk, hogy a tengerben repülőgéproncsok és holttestek lebegnek. Aznap délelőtt a Perzsa-öbölben egy amerikai hadihajó hőkövető rakétát lőtt ki egy iráni utasszállító repülőre. A fedélzeten utazó mind a kétszázkilencven ember meghalt, az ő holttesteiket mutatta a televízió. Ronald Reagan elnök nem adott kielégítő magyarázatot arra, hogy lehetett, hogy a tengerészet legkorszerűbb radarjával felszerelt USS Vincennes karcsú, szuperszonikus vadászgépnek nézte a háromszor akkora méretű iráni repülőgépet. Kevés iráni hitte el, hogy az eset véletlenül történt, főleg miután láttuk, ahogy a hajó kapitánya átveszi érte a kitüntetését. Irán vezetői újraértékelték a háborút, és arra gondoltak, talán az Egyesült Államok állást foglal az egyik fél mellett. Amerika beavatkozása nemcsak megerősítené Szaddám helyzetét, de az iráni forradalmat is veszélybe sodorná. Körülbelül nyolc év harc és félmillió áldozat

44

után Irán úgy döntött, ideje véget vetni a harcoknak, és elfogadni a Biztonsági Tanács tűzszüneti javaslatát. Július 18-án a rádió Khomeini ajatollah híres történelmi bejelentését közvetítette. – Felesküdtem, hogy az utolsó csepp véremig harcolni fogok, és bár mostani döntésem olyan, mintha kiinnám a méregpoharat, megadom magam Isten akaratának. Mindannyian megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Alig mertük elhinni, hogy a háború, életünk háttere, az egyetlen valóság, amit a lányaim ismertek, véget ért. Végre nem kell azon aggódnunk, lesz-e bombázás másnap. Már nem attól függ a napi teendőnk, kell-e sorban állni cukorért. Újra normális életet élhetünk? És egyáltalán mi a „normális”? A háború többnyire Irán területén folyt. A vidék, a városok, a gazdaság és az ipar mind nagy veszteségeket szenvedett. A forradalom kábulata után hirtelen egy háborúban találtuk magunkat, és most magunkhoz kell térnünk. Mindkettőből. Hat nappal később a Mudzsahedin-e Halgh Szervezet hétezer vadászgépet indított egy iraki légi bázisról, hogy megtámadja az Irán nyugati részén fekvő Kermánsáhot. Az 1980-as évek végén az MHSZ Irakban kezdte kiképezni gerilláit, és Szaddám oldalán harcolt a háborúban. Arra számítottak, ha segítenek Szaddámnak meggyengíteni az iráni rezsimet, könnyebben elérik saját céljukat, az iráni kormány megbuktatását. Úgy gondolták, a tűzszünet után Irán nem tudna elfojtani egy népfelkelést, ezért úgy vélték, elérkezett az idő Teherán ellen vonulni. Az „Örök fény” elnevezésű hadművelet estéjén az MHSZ vezetői megígérték csapataiknak, hogy az iráni tömegek csatlakozni fognak hozzájuk, és segítenek győzelemre vinni a felkelést: – Olyan lesz, mint egy lavina. Egyre nő, ahogy előre halad, végül elsöpri Khomeini uralmát. Nem kell magunkkal vinnünk semmit. Emberáradatban fogunk úszni. Mekkorát tévedtek! Végzetesen elszámították magukat, hiszen az irániak most a legkevésbé erőszakra vágytak. Ezenkívül soha nem bocsátották meg az MHSZ-nek, hogy Szaddám mellé állt a háborúban, amely több mint félmillió hazafi életét követelte, és ideggázt szabadított a katonákra. A Forradalmi Gárda hamar leverte a támadást. Körülbelül ezernyolcszáz harcost ölt meg, a többiek az iraki hegyekbe menekültek. Teheránban ezek után három hónapra megtiltották az MHSZ-foglyok látogatását a börtönben. Miért? – kérdeztük idegesen, és Fuadra gondoltunk.

1988-ban egy hideg őszi délelőtt anyósom kapott egy telefonhívást, amelyben fiáról, Fuadról érdeklődtek. Az asszony már a hetvenes éveiben járt, és már nehezen hallotta a vonal másik végén beszélőt. Észre sem vette, hogy a hívó múlt időben teszi fel a kérdést. – Volt önnek egy Fuad nevű fia? – Igen, persze. Ő a legfiatalabb. – Akkor mondja meg a férjének, hogy holnap jelenjen meg az Evin-börtönben. – A férjem néhány éve meghalt. – Akkor jöjjön a férje fivére! Ezzel a vonal elnémult. Az Evin-börtön Teherán északi részén található, az azonos nevű autópálya mellett megbújva. Egyike azon kevés intézményeknek, amelyek hírneve nem változott a sah uralmától az iszlám köztársaságig. Azt beszélték, hogy alacsony épületeiben a vasfalak mögött több ezer kivégzés történt a forradalom óta. Maga a név elég volt ahhoz, hogy képek hosszú sorát idézze fel az irániakban: alagsori kihallgatási helyiségekről és végeláthatatlan folyosókról nyíló szűk, nyirkos magánzárkákról, de ezeket az emberek tudatalattijuk legsötétebb zugába száműzték. Dzsavád és a nagybátyja felhajtott a kanyargós úton a börtönhöz. Az Elburz-hegység a távolban magasodott a táj fölé. Könnyen megtalálták a megfelelő irodát, csak meg kellett figyelniük, honnan jön ki a sok, hamuszürke arcú, zokogó rokon. – Tessék, fogja! – nyújtott át a börtönigazgató Dzsavádnak egy táskát. – Ez a fiú holmija. Kivégezték – tette hozzá, mintha csak most jutott volna eszébe. – Egy évig nem rendezhetnek neki temetést, és nem is gyászolhatják nyilvánosan. Ha ezt betartják, egy év után eláruljuk, hol van a sírja. Dzsavád és a nagybátyja azonnal átvizsgálták a táska tartalmát. Hogy lehetnek benne biztosak, hogy ez Fuad holmija? Az Evin zsúfolt börtön, hogy tudnak számon tartani minden rabot, és elszá45

molni a személyes holmijukkal? Lehet, hogy csak átfutottak egy listát a nevekről, és egyesekről kijelentették, hogy halottak, miközben talán még élnek. Dzsavád kihúzott a táskából egy melegítőt, amit nem ismert fel, aztán egy pár alsóruhát, ami akárkié is lehetett. Lenyúlt az aljára, és kezébe akadt egy taszbíh, felfűzött imagyöngyök. Ekkor jött rá, hogy Fuad valóban meghalt, mivel a fiú és az imagyöngyei elválaszthatatlanok voltak. Ez volt a kedvenc emléktárgya, mindig az ujjai közt morzsolgatta, még akkor is, amikor órára ment vagy onnan jött. Dzsavád a börtönből felhívta a testvérét, és megkérte, hogy készítse fel anyjukat a hírre. Engem is felhívott, hogy menjek át hozzá. Miközben zuhanyoztam és öltöztem, éreztem a gombócot a torkomban, de nem tudtam sírni. Beültem a kocsiba, elfordítottam a slusszkulcsot, és amikor a rádióból felhangzott a Ruzegar-e Ma (A mi időnk) bús dallama, eleredtek a könnyeim. Egész úton sírtam, a szememet a fejkendőm sarkával töröltem meg időnként. Anyósom házában Dzsavádot a konyhában kérdeztem arról, miért végezték ki Fuadot. A börtönőrök szerint azoknál az MHSZ-tagoknál, akiket a Mersád-támadás során megöltek (így nevezte a kormány az MHSZ elleni támadást), feljegyzéseket találtak börtönben ülő támogatóikról. Nyilvánvalóan Fuad neve is szerepelt közöttük. Keserűen felnevettem. Egy huszonnégy éves fiú, akit húsz évre zártak börtönbe, amiért újságot árult, kapcsolatot tudott teremteni az iraki-iráni határon harcoló MHSZ-tagokkal?! Még ha igaz is ez a hihetetlen állítás, a börtön dolgozói lennének a felelősek azért, ha megengedték a bent lévőknek, hogy kapcsolatot tartsanak a külvilággal. Szédülni kezdtem. Hogy rendelheti el valaki egy ember kivégzését friss, jogerős bírói ítélet nélkül? Mit tett Fuad? Bíróként bárki másnál jobban átéreztem egy halálos ítélet súlyát. Kivégzést elrendelni, elvenni egy ember életét, minden igazságszolgáltatási rendszer legvégső eszköze, és megelőzi egy hosszú folyamat, amelyben a bírói testület alaposan mérlegeli az ítélet minden lehetséges következményét. Mit követett el Fuad, ez a fiatal, naiv gyerek? Egyetlen bűne annyi volt, hogy újságot árult, de ezért már megkapta a büntetését. Fiatalságát feláldozva húszéves börtönbüntetéséből hetet már letöltött. Kivégezték! Nem tudtam felfogni. Ezek szerint már nem léteznek törvények – gondoltam magamban. Az emberélet nevetségesen olcsó. Azon az estén néma düh töltötte be lelkemet. Amikor visszagondolok, és megpróbálom megtalálni azt a pillanatot, amikor megváltoztam, és az életem más irányban haladt tovább, azt hiszem, ez volt az. Minden itt kezdődött. A sógornőm, aki orvos, csak rápillantott az arcomra, és máris elővette a vérnyomásmérőt, hogy megmérje a vérnyomásomat. Figyelte, ahogy a piros tartományban ingadozik a műszer mutatója, és azt javasolta, azonnal menjek orvoshoz. Másnap elkezdtem gyógyszereket szedni magas vérnyomásra, és már életem végéig minden napot azzal kezdek, hogy beveszek egy marék tablettát, amelyek csökkentik bennem a stresszt, és kordában tartják a vérnyomásom. Dzsavád korábban is asztmás volt, és szedett rá gyógyszert, de most az ő betegsége is komolyabbra fordult, míg végül már néha levegőt sem kapott. Fuad halála még makacsabbá tett. Azt mondták, nem beszélhetünk a haláláról senkinek, tehát éjjel-nappal csak erről beszéltem mindenkivel. A taxiban vagy a sarki boltban sorban állás közben vadidegen embereket szólítottam meg, és elkezdtem mesélni nekik arról a tizenhét éves fiúról, aki újságárusításért húsz év börtönt kapott, majd kivégezték. Senki sem nézett rám furcsán emiatt. Meghallgattak, és együtt éreztek velem. Eszembe sem jutott, hogy ez veszélyes is lehet, hogy talán vannak, akik hallgatóznak és feljegyzik, ki az, aki olyanról beszél, amiről nem lenne szabad. Hatalmas fájdalom élt bennem, amit ki kellett adnom. Talán ha nem tiltják meg, hogy beszéljünk róla, nem érzek akkora késztetést, hogy világgá kürtöljem. Azt mondták, nem gyászolhatjuk. Hogy lehet ezt betartani? Azzal az ürüggyel, hogy apja halálának évfordulójáról emlékezünk meg, gyászszertartást rendeztünk a tiszteletére, amit be is jelentettünk az újságokban. A szertartást Fuad nagybátyja tartotta, aki az apja temetésére kikérte a börtönből. Elgyötört hangon énekelte a halottak hagyományos siratását, a novhehet. Hangja mindenkit megindított, az én gondolataim pedig elkalandoztak. Azon merengtem, hagyni kellett volna, hogy megszökjön a börtönből, amikor a temetésre kiengedték, és a segítségünket kérte. Ha akkor engedtük volna elmenekülni, talán még most is élne.

46

Egy év múlva Dzsaváddal visszamentünk a hatóságokhoz, hogy megkérdezzük, hol van eltemetve. Azt mondták, a Behest-e Zahrában. Ez Teherán legnagyobb temetője, amely a város déli részén kezdődik, és a főút mentén több kilométer hosszúságban terül el, a vége egészen a sivatagig ér. A Behest-e Zahra látszólag temető, valójában azonban úgy néz ki, mint egy kertváros vagy egy táborhely. Fasorral szegélyezett utak, játszótér, étterem és több büfé is található benne. A gyászolók gyakran egy egész délutánt is eltöltöttek itt, miközben a sírok között piknikeztek, gyerekeik pedig a közelben futkároztak. A hely olyan nagy, hogy az ember kísérő vagy térkép nélkül nem tud eligazodni benne. A legnagyobb rész az iraki-iráni háború elesettjeinek sírjaival van tele. Semmi sem hasonlítható a látványhoz: a sírkövek több kilométer hosszan nyúlnak a távolba, mint egy groteszk horizont. Másnap elmentünk oda, és a gyászolók tömegében két órán át kerestük Fuad sírját. A temető egy olyan részében találtuk meg, amely már évtizedek óta megtelt. Rájöttünk, hogy a kivégzett áldozatokat szétszórva temették el a hatalmas területen, nehogy a látogatók meg tudják becsülni a számukat. A temető több részre van osztva. Egyikben a sahellenes aktivisták nyugszanak, akiket a forradalom előtt öltek meg, egy másikban azok, akiket a SAVAK öletett meg a forradalom idején, és így tovább. Minden terület nagysága tanulságos, jól mutatja, mennyi emberáldozatot követeltek Irán történelmének erőszakos időszakai. Ha lett volna egy rész az MHSZ-szimpatizánsok és más politikai áldozatok számára is, akiket a sikertelen Mersád-hadművelet után végeztek ki, körülbelül négyvagy ötezer sír lett volna benne, mivel ennyire becsülik az 1988-ban három hónap alatt kivégzettek számát. Köztük volt Fuad is. Emberjogi csoportok és volt rabok szerint a kivégzettek többsége középiskolás és főiskolás diák vagy friss diplomás volt, és tíz százalékuk nő. Csak később, szóbeszéd útján hallottunk részleteket a „tárgyalásokról”, amelyeket a kivégzések előtt folytattak le. Az egész folyamat csupán néhány percig tartott, mely során kérdéseket tettek fel a raboknak, mint például „Maga muzulmán?”, „Milyen szervezettel szimpatizál?”, „Szokott imádkozni?”, „A Szent Koránt Isten szavának tartja?”, „Hajlandó nyilvánosan megtagadni a történelmi materializmust?”. A fogoly összezavarodva, bekötött szemmel állt, mert nem volt hozzászokva a vallási inkvizícióhoz. Ha rosszul válaszolt, nem volt szükség több kérdésre, a kivégzési parancs már meg is született. Ha azt mondta, hogy az iszlám híve, megkérdezték tőle, hajlandó-e együttműködni a rezsimmel, és megtagadni korábbi hitét. Amennyiben a válasz „nem” volt, halálos ítéletet kapott. Ha „igennel” felelt, arra kényszerítették, hogy részt vegyen a többi rab kivégzésén, ezzel is bizonyítva hűségét a rendszerhez. A női halálra ítélteket – és számuk elég jelentős volt – kivégzésük előtt állítólag meg is erőszakolták, hogy biztosítsák számukra a kárhozatot, mivel úgy tartották, a szüzek egyenesen a mennybe jutnak. Ez alatt a véres időszak alatt a börtön parancsnoka egy Aszadollah Ladzsevardi nevű konzervatív volt. A kivégzések tízedik évfordulóján, MHSZ-merénylők hátulról belopóztak az akkor már idős Ladzsevardi szövetboltjába, és egy Uzi gépfegyverrel agyonlőtték. Minden alkalommal, amikor a temetőben jártunk, úgy éreztük, mintha figyelnének. A meggyilkolt kommunistákat még temetőbe sem temették el, mivel nem voltak hajlandók hitetleneket muzulmánok mellé helyezni. Az ő sírjukat Délkelet-Teherán egy elhagyatott részére száműzték, amelynek neve Havarán, a vallási fundamentalisták azonban „Elátkozottak földjének” nevezik. Mi lett a háború eredménye? A határvonal változatlan maradt. A világ pedig hamar elfelejtette. Mindig, amikor a Behest-e Zahrában járok, és látom a háborús áldozatok sírjait, akiket csak lábjegyzetként vagy statisztikai adatként említenek, azon gondolkodom, ki volt az igazi nyertese ennek a harcnak. Irán nem. A gazdasága romokban hever, a vidék kétharmada letarolva, a Szaddám vegyi fegyverei által megsebesült katonák speciális kórházakban fekszenek, felhólyagosodott bőrük állandóan ég. De Irak sem. Népessége szintén megsínylette a háborút, az ideggáz a kurdokat is gyilkolta. Akkor ki győzött? A fegyverkereskedők. Azok az európai cégek, akik eladták Szaddámnak a vegyi fegyvereket, és azok az amerikai cégek, akik mindkét felet ellátták fegyverekkel. Vagyonuk gyarapodott, bakszámlájuk hízott, ugyanakkor a Bonnban vagy akár Virginiában élő családjukat meg sem érintette a konfliktus. Még egy kicsit időznöm kell a háborúnál, mert leginkább ez alakította ki az irániak jelenlegi hozzáállását a jövőhöz és helyünkhöz a világban. Először is megerősítette bennünk a szkepticizmust 47

és a bizalmatlanságot Amerika motivációjával kapcsolatban. Csak képzelje el, ha ön is iráni lenne, és látná, amint a szomszéd fiú felszáll a frontra induló buszra, és soha nem tér vissza! Képzelje el, hogy néma rémülettel nézi a televízióban, ahogy Szaddám vegyi fegyvereket vet be a fiai ellen, halált hozó repülőgépeit pedig amerikai műholdas képek irányítják! Ugorjunk előre körülbelül tizenöt évet. Most egy megkopott filmbejátszáson azt látja, ahogy Donald Rumsfeld kezet fog Szaddámmal. Rámosolyog a mészárosra, aki miatt Teherán temetője városnagyságúra nőtt. Most pedig George W. Bush azt ígéri, demokráciát hoz a Közel-Keletre. Hallja, amint szokásos, országértékelő beszédében az iráni néphez szól, és azt üzeni nekik, ha kiállnak a szabadságukért, Amerika melléjük fog állni. Ön hinne neki? Szinte lehetetlen pontosan megbecsülni a háború veszteségeit a két ország lakosságára és gazdaságára nézve. Mindkét fél ötszázötvenmilliárd dollár veszteséget szenvedett el a kiesett olajbevételek, katonai kiadások és a megsérült infrastruktúra miatt. Mindketten kisebbítették saját áldozataik számát és eltúlozták az ellenfélét. Az egyetlen általánosan elfogadott adat az, hogy a két országból összesen körülbelül egymillió ember halt vagy sérült meg. A hadifoglyok száma több mint százezer, a menekülteké pedig két és fél millió.

48

6 FURCSA IDŐK, KEDVESEM Khomeini ajatollah 1989. június 3-án, egy szombati napon halt meg. Előtte az esti hírekben napokon keresztül a betegségéről adtak hírt. Szombaton, amikor bekapcsoltam a tévét, a bemondó megkérte a nézőket, hogy imádkozzunk érte, a nagyon betegekért mondott imával. Biztosan haldoklik, ha ezt kérik – gondoltam. Másnap reggel korán ébredtem fel, és bekapcsoltam a rádiót. Két állomást tekertem a készüléken, és máris tudtam, hogy meghalt. Ha egy muzulmán országban minden rádióadón egyfolytában a Koránt olvassák, nincs szükség hivatalos bejelentésre ahhoz, hogy tudjuk, meghalt az ország vezére. Halála után, csakúgy, mint száműzetésből való visszatérésekor, káosz tört ki Teheránban. Több millió iráni – valahol négy- és kilencmillió közé tehető a számuk – magára öltötte a síita fekete gyászruhát, és kiözönlött az utcákra és a város főbb útjaira. Dél felé vonultak a Behest-e Zahra temetőhöz, ahová az ajatollahot a többi háborús mártír mellé temetik. A nők fekete csadorba burkolózva, sírva-jajveszékelve a mellkasukat ütögették úgy, ahogy a síiták évszázadok óta gyászolják a vértanúkat és a halottakat. Nincs az a rendőrségi erő, amely elég felkészült lenne arra, hogy elbírjon az emberi érzelmek ily túláradó megnyilatkozásával. Odaszegezve ültünk a televízió előtt, és figyeltük a feketeruhás emberáradatot, és csak elképzelni tudtuk, milyen piszkosak és izzadtak lehetnek, ahogy így összetapadva sodródnak előre az ajatollah koporsója felé. Mindenki szinte hisztérikusan igyekezett megérinteni vagy leszakítani egy darabot a vezér testét befedő, fehér kafanból, halotti lepelből. A biztonsági erők tűzoltócsövekből vizet locsoltak a tömegre, hogy visszatartsák őket, és legyen esélyük eljuttatni az ajatollah testét a temetőbe. – Mihez kezd majd nélküled ez a nemzet? – kántálta a tömeg, miközben egyre nyomult előre, és körbevette a hűtőkocsit. Amikor a harci helikopter motorja felzúgott, a feketének látszó tömeg kivilágosodott, mivel minden ember az égre emelte tekintetét. A hűtőkocsi nem tudott tovább menni az emberek miatt, ezért kivették belőle a koporsót, és feljuttatták a helikopterbe. Az elszállította a temetőbe, ahol újabb buzgó tömeg várta. Egy elszánt fotós megörökítette azt, ami ezután következett, és a fénykép a huszadik század egyik legemlékezetesebb képe lett: Khomeini ajatollah fehér halotti lepelbe burkolt teste kicsúszik a furnérlemezes koporsóból, miközben lába kilóg a lepel alól. A tömeg rávetette magát a koporsóra. Az emberek egymást letaposva igyekeztek egy darabot leszakítani a halotti lepelből. A nyomás alatt a koporsó megadta magát. Később azt a szóbeszédet hallottuk, hogy a tömegben álló MHSZ-hívek megpróbáltak kést döfni az ajatollah holttestébe. Lövések dörrentek, és egy csapat katona sietett a holttesthez, hogy kiszabadítsák a tömegből, és beemeljék a helikopterbe. A gyászolók belekapaszkodtak a helikopter talpába, mire az többször felemelkedett és leereszkedett, hogy lerázza őket. Néhány órával később több harci helikopter tért vissza a temetkezési helyre Khomeini ajatollah testével, amely már fémkoporsóban feküdt. Az egyik helikopter hirtelen leszállt arra a helyre, ahol a gyászolókat korábban visszaszorították. Most Khomeini fia és követője az ország élén, Ali Hamenei ajatollah, valamint az iráni politika régóta meghatározó alakjának számító Akbar Hasemi Rafszandzsani. Megvizsgálták az egyszerű sír körül felállított kordonokat, és úgy látták, így már el tudják temetni a holttestet anélkül, hogy újra elveszítenék. A vezért kiemelték a koporsóból, mert a síiták a hagyomány szerint csupán a halotti lepelben helyezik a földbe az elhunytat. A gyászolók átmásztak a kordonon, és a sír felé szaladtak. A levegőben köröző helikopterek vizet locsoltak rájuk, ezzel tartották vissza őket. Végül sikítozások és motorzúgás közepette, a vízsugár által felvert porban Khomeini ajatollahot, a musztazafin, vagyis a kisemmizettek hősét, az iszlám állam megalapítóját, a harmadik világ harcának karizmatikus alakját végső nyugalomra helyezték. 49

Aznap este az állami televízió közvetítésében a műsorvezetők elsírták magukat az adás alatt, az emberek reakciója azonban nem volt ennyire egységes. Sokan valóban vigasztalhatatlanok voltak, mint azok, akik aznap éjjel a sír mellett virrasztottak. Mások azonban halálra voltak rémülve, mert attól rettegtek, hogy az ajatollah halála után anarchia tör ki, és utcai harcok várhatók. Ismét mások sokkal megfontoltabbak voltak. Kimondani ugyan nem merték, de abban reménykedtek, hogy a halála után az ország politikai helyzete talán a mérsékelt irányzat felé mozdul el. A karizmatikus ajatollah, aki megtévesztőén egyszerű mondatával – „A sahnak mennie kell!” – megbabonázta az iráni népet, ő maga is elment. Helyén egy forradalmi csoport állt, amelynek egyik tagja sem rendelkezett Khomeini ikonszerű alakjával vagy tiszteletet parancsoló megjelenésével. Ők álltak a megdöbbent nemzet élén, és azon tűnődtek, vajon a Forradalom, ez a nyolcéves harc, megérte-e. Mivel a háború véget ért, a kormány olyan ügyekre fordította figyelmét, amelyeket a háborús időszakban elhanyagolt. Ilyen volt például, hogy az irániak nem randevúzhatnak, és nem nézhetnek illetlen televíziós műsorokat. Az új vezetés attól félt, hogy nem tudja kézben tartani az országot, és hogy a forradalom még csak félig erősödött meg, ezért társadalmi szigorításokat vezettek be. Úgy gondolták, ha Iránt elzárják a külvilágtól, ha a párok nem járhatnak kávéházakba, a kialakulóban lévő iszlám köztársaság képes lesz az emberek hangulatát uralni. Akár az volt a cél, hogy félelmet keltsenek bennünk és megszüntessék a nézetkülönbségeket, akár az, hogy az iszlám egy népszerűtlen és durva értelmezését vezessék be, a végeredmény ugyanaz lett. A politika beleavatkozott az életünkbe, beköltözött az otthonunkba, és rákényszerített minket, hogy macska-egér játékot játsszunk a hatóságokkal. A komiteh, az erkölcsrendészet, zaklatta az embereket, muzulmánt, iráni keresztényt vagy zsidót, öreget, fiatalt egyaránt, leginkább azonban a nőkre vadásztak. Lassan megtanultuk, hogy kell közlekedni az akadálypályán, amely a mi esetünkben a nyilvános helyeket jelentette. Párok, akik még nem házasodtak össze, és randevúztak, gyakran unokahúgukat vagy unokaöccsüket is magukkal vitték, hogy úgy tűnjön, mintha egy család lennének. Így háborítatlanul tudtak keresztüljutni az ellenőrző pontokon. Mindenre nagyon odafigyeltünk, a személyiségünktől kezdve a ruházatunkig, vigyáztunk, nehogy nyilvánosság előtt véleményt nyilvánítsunk, és mindig viseljünk zoknit a szandálunkhoz. Gyakran azonban a zaklatások önkényesek és megalapozatlanok voltak, ezért nem lehetett őket előre sejteni. Visszatekintve ezekre az évekre, a legtöbbeknek ellenséges jelenetek sora jut eszükbe, valamint végtelen haragjuk, amit akkor éreztek. Néhányan olyan súlyos testi és lelki sebeket szereztek, amelyek azóta sem gyógyultak be. Néha úgy tűnt, azért terrorizál minket a komiteh, mert nem tudja, mi egyebet tehetne. Persze mi sem tudtuk. A költő, Ahmad Samlu, egyik legkedvesebb versében felsorolja mindazokat a brutalitásokat, amelyeket a forradalom kezdeti időszakában elszenvedtünk. Minden versszak azzal kezdődik: „Furcsa idők, kedvesem”. A háború utáni első pár év valóban furcsa volt. Úgy éreztük, mintha nyílegyenesen száguldanánk a sötétség felé, miközben nem tudjuk, merre megyünk, és képtelenek vagyunk lassítani. Néhány iráni, akik a háború alatt elhagyták az országot, időnként rövid látogatásra visszatértek, hogy megfigyeljék, hogyan alakul az ország sorsa. Néhányan, mint a barátnőm, Szóraja is, úgy látták, a komiteh az iraki front helyett immár iráni társait támadja. Szoraja szülei egy kis faluban éltek a Kaszpi-tenger mellett. Pár héttel azután, hogy a háború véget ért, hazarepült, és autóval lement hozzájuk, hogy meglátogassa őket. Vőlegényével és két férfi barátjával utazott. Tettek egy nagy körutat, hogy egy kicsit bejárják a környéket, eközben pedig áthaladtak az északnyugati területen is, ahol néhány nappal azelőtt az MHSZ sikertelenül hajtott végre egy támadást. Miközben egy kisváros parkolójában álltak, odament hozzájuk egy komiteh tag, és utasította őket, hogy nyissák fel a csomagtartót. Az egyik férfi, ahelyett hogy csendben maradt volna – amit az elkövetkező években mindenki jól megtanult –, felcsattant: – Nyissa fel maga! – Mielőtt még felocsúdhatott volna, a rendőr erősítést hívott, és beterelte őket egy hirtelen összetákolt épületbe, amely egyszerre volt tárgyalóterem, kihallgatószoba és komiteh kaszárnya. A rendőr elkülönítette Szoraját a három férfitól, majd elkezdte egyesével kihallgatni őket. Miután felvették az adataikat, a hatóságok – vagyis a kikérdező tiszt, a komiteh tag és a forradalmi bíró hatóságnak kinevezett egysége – azt a következtetést vonták le, hogy bizonyára MHSZ-szimpatizánsok. 50

Kijelentették, Szoraja túlságosan művelt ahhoz, hogy hétköznapi iráni lány legyen, aki csak a szüleit látogatja meg. A kihallgatási űrlapot gyönyörű kézírással töltötte ki, és értelmes, összefüggő mondatokban fogalmazott. Úgy emelték az arca elé a papírt, mintha véres kés lenne, amin rajta van az ujjlenyomata. Szoraja elmagyarázta, hogy jogot tanult, és arra tanították, hogy így fogalmazzon, kihallgatói azonban szkeptikusan rázták a fejüket. Amikor tudomásukra jutott, hogy az egyik férfi Nagy-Britanniában tanult, nem is volt szükségük több bizonyítékra. Kezükben volt az egyértelmű politikai összeesküvés. Két napig tartották őket fogva. Szoraját egy másik épületbe vitték, egyedül maradt egy piszkos, üres helyiségben, ahol éjszakára magára hagyták. Negyvennyolc óra múlva Teheránból megérkezett a kilétükre vonatkozó megerősítés, és kiderült, hogy barátnőm az országos televíziós hálózat munkatársa. A barátait is leinformálták. Egyetlen felettesük vagy főnökük sem tudott róla, hogy bármiféle kapcsolatuk lenne az MHSZ-szel. Azt gondolhatnák, hogy itt véget ért ez a melléfogás. Tévednek. Önkényesen tartóztatták le őket, megalapozatlan vádak alapján tartották fogva, és világos volt, hogy zaklatásuk is öncélú. Itt nyílt lehetősége a komitehnek, hogy kitöltsék mérgüket az MHSZ-en. Két iráni azért volt bűnös, mert elhagyta az országot, a nő azért, mert művelt, és két olyan férfi társaságában tartózkodott, aki nem a testvére. A bíró, egy elhanyagolt külsejű pap, egy ideiglenes asztal mögött ült. Magához rendelte őket, majd egyenként beszólította. – Először az angolt küldjék be! – jelentette ki, arra célozva, aki Angliában tanult. Utána Szoraja következett, aki valóban gyönyörű fiatal nő volt. – Milyen kár, hogy egy ilyen intelligens nő, mint maga, azért kerül börtönbe, mert ezekkel a férfiakkal van! – mondta neki. – Ha vallomást tesz, magam mellé veszem feleségként. A további kihallgatásokon elkülönítették őket egymástól, és megpróbálták rákényszeríteni Szoraját, hogy vallja be, mind a három férfival létesített szexuális kapcsolatot. – Ők elismerték, hogy lefeküdtek magával – közölte a bíró gúnyosan a lánnyal. – Az állítólagos vőlegénye pedig azt mondta, maga semmit sem jelent neki, csak a szex miatt van magával. Ekkor Szoraja az álmatlan éjszakák, a félelem és a szúnyogok miatt már szinte hisztérikus állapotban volt, ezért zokogva azt kiáltotta: – Akkor hozzák ide elém! Jöjjön ide, és mondja ő a szemembe! Végül még utoljára behívatták őket egy utolsó kihallgatásra. Nem tudták rájuk bizonyítani, hogy kémek, hogy MHSZ-szimpatizánsok, vagy hogy bármiféle veszélyt jelentenek a rezsimre vagy az országra, így legalább amiatt lehetett megbüntetni őket, hogy semmibe vették az iszlám törvényeket: nyilvánosan együtt jelentek meg, pedig nem házasok és nem rokonok. – Maga! – intett a fejével Szoraja felé. – Negyven korbácsütést kap. A lány döbbenten nézett rá. A bíró éppen evett. Egy tányér zsíros cselo-kebab állt előtte az asztalon. – Maga bíró? – sziszegte barátnőm a dühtől. – Mert ha igen, előbb fejezze be az evést, mielőtt ítéletet hoz! Vagy annyira szeretné már, hogy megkorbácsoljanak, hogy azt sem bírja kivárni, amíg befejezi? Miért van az, hogy maguk a Koránból csak a korbácsolást és a büntetést ismerik? Átugrotta az elejét, ahol a könyörületességről és a szánalomról van szó? És azt tudja-e, hogy az iszlám törvények szerint engem csak egy nő korbácsolhat meg? A bíró megdöbbent. Az utolsó érv vitathatatlan volt. A saríában, az iszlám törvényekben valóban az áll, hogy testi fenyítést egy nőn csakis egy másik nő végezhet. A bíró arca hamuszürke lett, amiért egy nő így kioktatta. Evés közben, önkényes módon kiszabott valakire egy büntetést, erre egy nő helyreigazítja. Nem volt köztük olyan, aki elvégezhette volna Szoraján a korbácsolást, ezért a bíró minden haragját a vőlegényén töltötte ki. – Ő nyolcvanat kap! És vigyék a nőt is, nézze végig! Bevitték Szoraja vőlegényét a szomszédos helyiségbe, és a padlóra fektették. Az egyik férfi elővett egy kötelet, de persze nem tette a hóna alá a Koránt, ahogy előírás szerint kellett volna, hogy csökkentse az ütések erejét. A saría szerint a korbácsütések elrettentő ereje nem a fizikai fájdalomban rejlik, hanem a megaláztatásban. A Koránt értelmezők legtöbbje ezért hangsúlyozza, hogy a 51

korbácsolónak az ütések közben a hóna alatt kell tartania a szent könyvet, hogy erről soha ne feledkezzen meg. Ebben az esetben a komiteh semmi mással nem törődött, csak a bosszúvággyal. A harmincadik ütés után vér ütött át a férfi ingén. Az ötvenedik után felkiáltott, Szoraja pedig dörömbölni kezdett a bíró szobájának ajtaján. – Ezt még megkeserüli, esküszöm! Ha nem én magam jövök vissza, hogy megöljem, akkor találok valami módot, hogy megfizessen ezért, maga állat! Ez az eset jól példázza, hogyan működött a komiteh éveken keresztül. Véletlenszerűen zaklatták az embereket. Ürügyet kerestek, hogy megfélemlítsék őket, amikor pedig nem találtak okot, kreáltak valamit maguktól. Egy elkeseredett pillantás, egy rosszul megválasztott szó, az önvédelem legapróbb jele felkeltette haragjukat, és mielőtt az ember felocsúdott volna, máris egy kihallgatáson találta magát, ahol bármivel vádolhatták a házasságtöréstől a hazaárulásig. Szerintem ebben az időszakban, a háború utáni furcsa időben vették először észre az irániak, hogy a komiteh jelenléte milyen érzelmi terrort hozott az életükbe. Megalázták a férjeket a feleségük előtt, az anyákat a gyermekeik előtt. Az emberek nem beszéltek egymásnak az ilyen összeütközésekről, magukban tartották a szégyent. Azonban szinte mindenkinek volt olyan rokona vagy barátja, aki a háborúban vagy az azt követő MHSZ-es kivégzésekben vesztette életét, és mindannyian ismertünk valakit, akit a komiteh nyilvánosan letartóztatott vagy megkorbácsolt.

Néha a komiteh akciói témát szolgáltattak fekete humorunkhoz. Ennek a korszaknak az volt a jó oldala, amikor az erkölcsrendészet mindenki számára egyértelművé tette, milyen abszurd a helyzete és a tevékenysége. Anyám és lányaim még mindig emlegetik azt az esetet, amikor egyik télen síelni indultunk Dizinbe, a Teherántól egyórányira lévő, tündéri kis faluba. Minden évben elmentünk oda néhány napra, hogy a lányok megtanuljanak síelni. Mivel a síelés olyan sport, ahol több réteg ruhát visel az ember, a kormány engedélyezte. Abban az évben úgy gondoltuk, nem autóval megyünk, hanem a Teherán központjából induló busszal, amely közvetlenül a sípályákig közlekedik. Hajnal előtt indultunk. Én a lányokkal felszálltam a nőket szállító buszra, és elköszöntem Dzsavádtól, aki a férfiakéra szállt. Az egyik ellenőrzési ponton a szeles, hófúvásos időben emlékeztettem a sofőrt, hogy mi hárman nem jövünk vissza, mert ott maradunk néhány napra, ezért minket ne számoljon bele a visszafelé utazók közé. A megjegyzésem valami miatt gyanús lett az igazoltató tisztnek, ezért megkért, hogy szálljak le a lányokkal a buszról. – A férjem a férfiak buszán utazik – mondtam. – Néhány napot ott töltünk az üdülőben. Az ellenőrzési ponton álló bódé párás ablakából láttam, ahogy a férfiak busza továbbhalad, és felkapaszkodik a hegyre. Képtelenség volt elérni Dzsavádot, hogy megerősítse az állításomat. – Hánum, a szülei beleegyezésére van szükség, ha máshol akarja tölteni az éjszakát – felelte a tiszt egy vállrándítással. Megrökönyödve meredtem rá. A lányaim ott álltak mellettem. – Gyerekeim vannak, már nem a szüleimmel élek! A férfiak busza már elment, így nem tehetek semmit. – Sajnálom, de nem engedhetjük tovább a buszt – felelte a tiszt makacsul. Húsz nő bámult ránk idegesen a busz ablakából. – Ez képtelenség, és nem tisztességes a többi utassal szemben! – Csak egy megoldás van – sóhajtotta a tiszt. Csak nem vissza akar küldeni minket Teheránba? – gondoltam. – Felhívom az anyját, és megkérdezem, megengedte-e önöknek, hogy síelni menjenek. Ekkorra már halálsápadt voltam, de a buszon ülő nőkre gondolva beleegyeztem. – Rendben, de hadd beszéljek először én vele! Anyámnak szívproblémái voltak, és féltem tőle, esetleg szívrohamot kap, ha hajnalban felhívja egy rendőr, hogy rólam érdeklődjön. Így tehát negyvenöt éves koromban fel kellett hívnom az anyámat, és azt kellett kérdeznem: – Anyám, megmondanád ennek a férfinak, hogy megengedted, hogy síelni menjünk? 52

A férfi átvette a kagylót. – Asszonyom, van tudomása róla, hogy az ön Sirin nevű lánya négy éjszakát nem fog otthon tölteni? Anyám igennel felelt, és már majdnem kimentünk az ajtón, amikor visszafordultam. – Egyébként, honnan tudja, hogy tényleg az anyám volt? Biztos benne, hogy nem hamis számot adtam meg? – kérdeztem. A férfi megdöbbent, én pedig éreztem, hogy mindkét lányom könyöke az oldalamba fúródik. Negár olyan arccal nézett rám, amelyből azt olvastam ki: „Anya, miért kell ezt csinálnod?” A tiszt megvonta a vállát. – A törvény szerint telefonálnom kell, hát én telefonáltam. Nevetve felszálltunk a buszra, és miközben a hegyszoroson haladtunk át, és néztem a hó alól kikandikáló fenyőket, arra gondoltam, mivé lettek a törvényeink. Az emberek testesítik meg a jogot – ügyvédek, bírók, rendőrök –, ők képviselik a törvényességet, különben a törvény csak papírra vetett szavak halmaza. Teheránba való visszatérésünk után anyám egy teljes hónapig ugratott. – Ha legközelebb felhívnak, Sirin, azt fogom mondani, nem engedtelek el!

A kilencvenes évek elején a nők jogait korlátozó törvények gyakran olyan esetekben csúcsosodtak ki, mint például a mi síelős incidensünk. Kellemetlen konfliktusokban fiatal férfiak durván és tiszteletlenül beszéltek a nőkkel, akik közül többen akár kétszer annyi idősek voltak, mint ők. Az erkölcsrendészet pedig legalább ilyen gyakorisággal viselkedett félelmet keltő módon, visszaélve hatalmával. Közismert volt, hogy bizonyos tereken a komiteh emberei járőröznek. Módszereik egyre hatékonyabbá váltak, mivel lépést kellett tartaniuk a találékony nőkkel, akik folyamatosan próbálták kijátszani őket. Ha egy nő az utcán sétálva a távolban észrevett egy komiteh járőrt, gyorsan előre húzta a hidzsábot az arcára, és észrevétlenül letörölte a sminket, ha volt rajta. Ezért a komiteh egy idő után hétköznapi viseletbe öltözött, női járőröket alkalmazott, akik a csador alatt adó-vevő rádiót rejtettek el, és szükség esetén hívták férfi kollégáikat, hogy közelítsék meg a mit sem sejtő áldozatot. A nők számára a nyilvános helyek – a piactól kezdve a parkon át a buszmegállóig – mind veszélyesnek számítottak. Sosem tudták, hol, mikor és milyen ürüggyel állítják meg őket, és a komiteh zaklatásai gyakran riasztóak voltak. Miután engem is kétszer letartóztattak a nem megfelelő hidzsáb vagy iszlám ruha viselése miatt, rájöttem, nem sokat tehetünk a védelmünk érdekében egy olyan társadalomban, ahol az a legfőbb cél, hogy félelmet keltsenek a lakosokban. Úgy vettem észre, ez a legfontosabb, ez a mindent elsöprő rettegés, ami talán otthon tartja a nőket, hiszen a hagyományos szemléletű iráni férfiak szerint amúgy is ott lenne a helyük. Engem először a Kaszpi-tenger mellett fekvő kisvárosban, Ramszarban tartóztattak le egy napos tavaszi délutánon. Gyakran mentünk oda, hogy megünnepeljük a perzsa újévet. Hosszú kabátot, hosszú szárú, bő nadrágot és fejkendőt viseltem, amikor a főtéren odajött hozzám egy rendőrtiszt, és a közelben parkoló, fehér minibuszra mutatva gorombán utasított, hogy szálljak fel. Megráztam a fejem tiltakozásul, ekkor azonban megragadta a karomat, durván átrángatott az utca túloldalára, és feltaszított a buszra. Három hasonló sorsú nő kuporgott ott. Egyikük egy nyugdíjas tanárnő volt, akit azért tartóztattak le, mert papucsot viselt. – Fel van dagadva a lábam, nem tudok cipőt húzni rá! – kiabálta ki a tisztnek, aki visszament a térre, és további áldozatokra vadászott. – Hol van az leírva a Koránban, hogy a papucs viselete bűn? Minél hangosabban kiabált, a rendőr annál idegesebb lett, míg végül felhagyott a minibusz megtöltésének kísérletével, és egyenesen a rendőrségre hajtott velünk. Bekísért minket egy helyiségbe, és azt mondta, maradjunk ott, amíg nem jön egy rendőrnő, aki „irányt mutat majd nekünk”. Az amr be maruf va nahi az monker hagyományos elképzelése szerint az istenfélő muzulmánok hisznek abban, hogy kötelességük az erény védelme és a bűn megakadályozása. Ezt úgy tudták megvalósítani, ha a viselkedésünket megrendszabályozzák. 53

Az ajtó kinyílt, és egy fekete csadorba öltözött, tizennyolc éves lány lépett be rajta. Szűkszavú, köznyelvi beszédéből ítélve írástudatlan volt. – Elszavalom Hazret-e Fatima egyik versét – jelentette ki. Fatima Mohammed próféta lánya volt, az áhítatosság és a kegyesség női mintaképe az iszlámban. – Ó, nők! – kezdte a lány. – Fatima így szól hozzátok: egy nő legdrágább éke a hidzsáb. Szünetet tartott, miközben az arcunkat figyelte. Láthatóan büszke volt magára. – Ne haragudjon, de Hazret-e Fatima nem költő volt – igazította helyre a tanárnő. A lány úgy tett, mintha nem is hallotta volna, és a folytatásban néhány ködös megjegyzéssel utalt az ítélet napjára, a mennyországra és a pokolra. Meglepődött, amikor nem vettük észre, hogy hirtelenjében előadott prédikációja véget ért. – Nos, mire várnak még? Elmehetnek. Irányt mutattam önöknek, ahogy a törvény előírja. Ahogy ott ültem a tengerparti városka ideiglenesen összetákolt komiteh parancsnokságának koszos padlóján, és hallgattam egy tizennyolc éves lány szónoklatát, hirtelen rájöttem, ez a fiatal nő az iszlám köztársaság igazi jelensége. A sah idejében ez a lány valószínűleg otthon ült volna, és a házimunkával foglalatoskodott volna. A kormány nem fért volna hozzá, még akkor sem, ha akart volna, mivel hagyományos és provinciális szülei ürügyként használták volna fel erényét arra, hogy otthon tartsák. A forradalom azonban rátalált az olyan nőkre is, mint ő. A kezdeti időkben az iszlám rezsimnek szüksége volt a nők szavazatára, ezért kicsalogatta őket a házból, hogy a szavazóurnákhoz járuljanak. A papság azt mondta nekik, ha szavaznak, azzal az iszlám köztársaságot segítik, ezzel pedig eddig nem tapasztalt magabiztosságot adott a hagyományos családokban élő nők kezébe. Rájöttek, hogy ellentétben azzal, amit eddig gondoltak, ők is számítanak valamit, nemcsak otthon van rájuk szükség. Számított a szavazatuk, fontosak voltak. Abban az időben a választások csupán a rendszer legitimitásának színleges megerősítéséül szolgáltak. Még a sah idején is idegen fogalom volt az emberek többsége számára a szavazóurna. Az udvar előzetesen jóváhagyta a jelöltek listáját, így a végeredmény senkit sem lepett meg igazán, mivel nem volt igazi verseny. Az egyik rokonom a sah idején a parlament tagja volt, de csupán kétszer látogatott el abba a kerületbe, ahol megválasztották. Az embereknek fogalmuk sem volt, mi is valójában egy választás, még akkor is alig sejtettek valamit a folyamatról, amikor tömegesen terelték össze őket, hogy az iszlám köztársaság választásain szavazzanak. Emlékszem, a televízióban láttam egy közvetítést, amelyben a szavazófülkék előtt sorakozó emberekkel készítettek interjút. Amikor a riporter megkérdezte, kire szavaznak, sokan egyszerűen azt felelték: – Természetesen az iszlám köztársaság győzelmére! Az emberek nem ismerték a szavazócédulán feltüntetett forradalmárokat, a mecsetből naponta hallott felhívásra azonban emlékeztek: „Szavazzatok, és Zaman imám [a tizenkettedik síita imám] büszke lesz rátok!” Így elmentek szavazni. Szabadon választhattak a felsorolt ismeretlen jelöltek közül, és hittek is a folyamat jogszerűségében, bár talán közömbösek voltak a kimenetelét illetően. Ahogy azonban múlt az idő, egyre jobban kezdték felfogni, hogy a szavazással olyan képviselőket választanak meg, akik az életüket befolyásoló törvényeket hoznak, ezért jobban odafigyeltek arra, kire adják le voksukat. Sajnos a kilencvenes évek elején, amikor az iráni nép végre felfogta, hogy a szavazással beleszólhatnak az ország irányításába, hoztak egy törvényt, amely egy nem választás útján összeállt papi testületet vétójoggal ruházott fel, mind a parlamenti, mind az elnökválasztás jelöltjei felett. Ezzel a törvénnyel elvették a néptől a szabad választás lehetőségét. Habár maga a választás továbbra is verseny maradt, és sosem vált komikussá, mint a szomszédos diktatórikus államokban, de már nem tükrözte a nép igazi akaratát. Azoknak a nőknek azonban, akik vagy írástudatlanok voltak, vagy életükben először tanulhattak, a szavazás továbbra is csupán szimbolikus jelentőségű volt. Az a meggyőződés, hogy egy nő fontos szerepet játszhat a társadalomban, lehetővé tette, hogy egy tizennyolc éves, vidéki lány hamis szentbeszédet harsogjon egy negyvenes éveiben járó, valamikori bírónak. Nem lepett volna meg, ha a lánynak főiskolás unokanővérei lettek volna, mivel akkoriban a felsőoktatási intézmények is iszlamizálódtak, és a nők oktatását tűzték ki célul. Hidzsábot viseltek, a férfiaktól külön osztályter-

54

mekben ültek, még a menzán is külön asztalnál kellett helyet foglalniuk. A sah idejében az egyetemeket és a főiskolákat bűnbarlangoknak tartották, most viszont erkölcsösek és tiszták voltak. Már nem lehetett semmi oka a családfőnek, hogy távol tartsa lányait az iskolától, így a lányok lassan az iskolapadban találták magukat, távol a szüleiktől. Anyjuk még a házhoz volt láncolva, gyermekeik azonban már nagyvárosokban éltek, és könyveket olvastak. Egy idő után divat lett, hogy a hagyományos családok lánygyermekei főiskolára és egyetemre járjanak. Még ekkor szó sem volt feminizmusról, a „feminista” pejoratív értelmű szónak számított. A fundamentalisták használták arra, aki kétségbe vonta a diszkrimináló jogi törvénykönyvet, mint például én. Túl korai volt még az idő, hogy a női jogokért indítsak kampányt. A nők többsége nem is állt volna mellém, hiszen még csak most kezdett kinyílni számukra a világ, most látták meg a lehetőségeiket, és azt, hogy egyáltalán vannak jogaik. Néha lassan alakul ki a tudatosság, és a folyamat során van, hogy az erőszakosság tévesen mégis jogosnak tűnik, a lehetőségek pedig jogegyenlőségnek. Aznap azonban láttam, hogy elkezdődött a folyamat. Tudtam, hogy nem lesz fájdalommentes, mivel ugyanaz az áramlat hajtotta a fiatal lányokat a főiskolák felé, amely engem eltávolított bírói a székemből. A családokban elkerülhetetlen volt a feszültség azután, hogy a felsőoktatást a nőkre is kiterjesztették. Egy lány, aki szavazhat és főiskolára jár, már nem hajlandó kérdés nélkül engedelmeskedni az apja minden parancsának. A szomszédunkban láttam erre a jelenségre egy tökéletes példát. A forradalom előtt a vallásos apa feleségül adta legidősebb lányát egy még vallásosabb bazárihoz. Az elnevezés a hagyományos családból származó kereskedőre utal. A bazári azonnal megparancsolta feleségének, hogy csadorban járjon, később pedig megtiltotta, hogy kísérő nélkül meglátogassa a saját szüleit. A szegény nő elkeseredett, és hosszú napokat töltött otthon egyedül, miközben arra várt, hogy este hazaérjen zsarnok férje, és elvigye őt a szüleihez. Sokat veszekedtek. A lány szülei tudták, hogy bíró voltam, azonkívül hithű muzulmán, ezért gyakran a tanácsomat kérték, hogyan segíthetnének a lányukon. Minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne kiabáljak rá erre az ellentmondásokkal teli apára, aki aggódik ugyan a lánya boldogsága miatt, végül azonban hű maradt az elveihez, miszerint – a hagyományos iráni férfiakhoz hasonló gondolkodásmódban – az apa becsülete a lánya erkölcsi tisztasága alapján ítélendő meg. Amikor náluk voltam, olykor hallottam, hogy a középső lány a szobájában zokog. – Miért szomorú? – kérdeztem rá végül egyik este. – Főiskolára szeretne menni, de az apja nem engedi – felelte az anya, és lesújtó pillantást vetett férjére. – Így van – szólt közbe a férfi. – Talán engednem kellene, hogy a lányom fedetlen hajjal, fiúkkal üljön egy osztályban, hogy flörtöljenek vele? A középső lány számára túl későn jött a forradalom. Hozzá kényszerítették egy olyan férfihoz, aki bár kevésbé volt szigorú, mint a nővére férje, de szintén úgy tartotta, hogy a nő helye a konyhában van, és nem járhat iskolába. A legkisebb lány éppen az iszlám forradalom alatt végzett a középiskolában. Az apja remek állást intézett el magának a kormányban a forradalom után, mivel akkoriban a szakmai önéletrajzhoz bőven elég volt, ha valaki hivalkodóan vallásos. Azután, hogy az iszlám köztársaság tisztviselője lett, egyike a teokratáknak, akik az erkölcsösség megőrzése érdekében elkülönítették a nemeket az egyetemeken és a főiskolákon, nem hozhatta fel hamis érveit a korrupt és bűnös oktatás ellen. A legkisebb lány beiratkozott az orvosi egyetemre, és egy osztálytársához ment feleségül, akit ő maga választott. A kilencvenes években egyre nőtt a diplomás nők száma, végül egy kis hányaddal meg is előzte a férfiakat. Nem kis eredmény egy olyan közel-keleti országban, amely alapjaiban még mindig ízigvérig patriarchális. A szomszédos Afganisztánban a tálibok megtiltották a nőknek, hogy megtanuljanak olvasni. A tenger túloldalán, Szaúd-Arábiában a nők nem vezethetnek autót. Az, ami az iszlám köztársaságban megvalósult, megrémítette az alapítókat. A tradicionalista klérus sikertelen kísérletet tett arra, hogy visszafordítsa ezt a veszélyes folyamatot, amikor a felsőoktatásban megpróbálták korlátozni, hogy nemek szerint hány főt vehetnek fel.

55

Sajnos az egyetemekre való bejutás egyenlő esélye nem tükröződött a jogegyenlőségben vagy a munkához jutásban. Az elhúzódó háború arra kényszerítette a rendszert, hogy mozgósítsa a nőket, ezért a frontot kiszolgáló mosodákban és konyhákban helyezték el őket. A közszférába a tradicionalisták csak akkor engedték vissza őket, ha így kívánta az érdekük. A vezetőségi, döntéshozói állások, mint például a bíróság, továbbra is elérhetetlennek bizonyultak. A diplomás nők, mint a szomszédom lánya is, úgy tapasztalták, hogy a világ kitárult, amikor bekerültek az egyetemre, miután azonban elvégezték azt, ismét bezárult. Az iszlám köztársaság nem tudott annyi munkahelyet biztosítani, hogy lépést tartson az egyre növekvő munkaerővel, a szabad állásokat pedig többnyire férfiak kapták. Bár az iskolázott nők száma magasabb volt, mint a férfiaké, háromszor annyi nő volt munka nélkül, mint férfi. Az iskolázottság egyelőre nem jelentett feltétlen előnyt a nemek közti diszkrimináció miatt, amely mélyen gyökerezik kultúránkban és intézményeinkben, inkább felébresztett valamit az iráni nőkben, amely szerintem hosszú távon meg fogja változtatni az országot. A nők egyre jobban tudatában lettek saját elnyomásuknak. Az egyetemről kikerült, művelt nők többé nem voltak hajlandók visszasüllyedni korábbi szerepükbe, és szögre akasztani a diplomájukat, azt színlelve, hogy még mindig ugyanazt várják az élettől, amit korábban. Ez az új tudatosság, valamint megvalósulatlan reményeik miatti csalódottságuk – megvalósulatlan, mert apjuk vagy férjük nem ment át hasonló változáson, mint ők – sokszor fájdalmas és néha tragikus összetűzéseket eredményezett a családon belül. Emlékszem, évekkel később olvastam az újságban egy azerbajdzsáni tiszteletes lányáról, aki öngyilkos lett. Boldogtalan volt a házassága, ezért megpróbált elválni a férjétől, de apja, aki mélyen vallásos ortodox volt, nem járult hozzá a váláshoz. A nő nem akart egész életében túszként élni egy szörnyű házasságban, ezért gázolajat locsolt a testére, és felgyújtotta magát. Ha ez a nő a sah idejében nőtt volna fel, és magába szívta volna a társadalomban elfogadott konzervatív engedelmességet, talán a tűzhalál helyett a rossz házasságot választotta volna. Abban nőtt volna fel, hogy ez a világ rendje, ezt a sorsot szánták a nőknek. Az iszlám köztársaság nem szándékosan, de a hagyományos nőket védelmezte, ugyanakkor végtelenül sebezhetővé is tette őket, amikor felnyitotta szemüket a jogaikra, és kezdetleges eszközöket adott a kezükbe, hogy kivívják azokat maguknak. Vannak, akik úgy vélik, inkább áldás az ilyen nőknek, ha tudatlanságban tartják őket, és nincsenek tisztában a lehetőségeikkel, így legalább valamiféle elégedettséget éreznek. A tiszteletes lányának esete nem az egyetlen volt. Az iszlám forradalom után megnőtt az öngyilkosságok száma a nők körében, és legtöbbjük az önégetést választotta. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt a furcsa exhibicionizmust arra használták fel, hogy az emberek szembesüljenek azzal, milyen kegyetlenül elnyomják őket. Különben nem lett volna egyszerűbb egy sötét szobában bevenni egy csomó gyógyszert?

A háború utáni időszak első két évében az iszlám köztársaság csendben más irányt vett. Még a legharcosabb szellemű, szakállas ideológus is látta, merre viszi a forradalmi politika az országot. A nőket nem vették figyelembe, a gyermeknemzést szorgalmazták, ezért megtiltották a fogamzásgátlást. Addigra már világossá vált, hogy a síita forradalom nem fog végigsöpörni a környező országokban. Az is egyértelmű lett, hogy az iráni gazdaság nem tudja ellátni az egyre népesebb lakosságot, amely a világon a leggyorsabban növekedett. Az ország vezetői úgy látták, hogy Irán vagy részévé válik a világgazdaságnak, vagy lesüllyed az elszegényedett, harmadik világbeli országok közé. Az állam ezért a privatizációra és a mezőgazdaság helyett az iparra helyezte a hangsúlyt. Mind közül a legfontosabb feladatának pedig azt tekintette, hogy külföldi befektetőket csábítson az országba. Csupán egy baj volt: nem rendelkeztek az ehhez szükséges tudással és humán erőforrással. Az iszlám köztársaság csadorba bugyolálta és a konyhába kényszerítette a nőket, most viszont újra fel kellett építenie magát egy pusztító háború után, és ehhez szüksége volt rájuk is. Ez okból kifolyólag a törvényhozói rendszer megenyhült, és megengedte a nőknek, hogy jogi területen dolgozzanak. Az Iráni Ügyvédi Kamara megadta nekem is az engedélyt, így a bérházunk földszintjén kibéreltem egy lakást, és ott rendeztem be az irodámat. Többnyire kereskedelmi ügyekkel foglalkoztam, bár néha elvállaltam egy-egy jószolgálati ügyet is, olyat, amelynek némi köze volt 56

a politikához. Néhány peres ügy után a bíróságon, ahol ügyfeleimet képviseltem, rájöttem, hogy jelenleg az igazságszolgáltatási rendszer csak a nevében az. Azt tapasztaltam, hogy a kereskedelmi peres ügyeknél az új iszlám köztársaság politikája és ideológiája nem szivárgott bele a törvénykezésbe. Ehelyett a korrupció jellemezte. Ügyvédként az volt a feladatom, hogy az ügyfelem érdekeit képviseljem, visszanyerjem a pénzét vagy valamilyen tulajdonát, és megvédjem az igaztalan vádaktól. Nem egyszer történt viszont, hogy sugárzó, elégedett arccal jelent meg az irodámban, és közölte, az ügyész beleegyezett, hogy csúszópénz ellenében elintézze az ügyet. Akkor mi értelme volt felépítenem a védelmét? Továbbmenve, akkor mi értelme egyáltalán megjelennünk a bíróságon, és úgy tennünk, mintha törvényesen lefolytatnánk a pert, miközben az egész csupán alkukötés, a hivatalos utat megkerülve? Egy-két alkalommal, amikor a bíró semmi egyebet nem tudott kitalálni, azt állította, hogy a fejkendő alól kilóg néhány hajszálam, így a helytelen hidzsáb viseletére hivatkozva elnapolhatta a tárgyalást. Úgy gondoltam, ha évekig meg tudtunk élni fizetés nélkül, akkor újra sikerülni fog. Nem elsősorban a pénzért dolgoztam, hanem szerettem volna fontosnak érezni magam, felhasználni a tudásom, és segíteni annak az országnak, amit nem hagytam el. Azzal, hogy kereskedelmi ügyeket vállaltam, válaszút elé kerültem: vagy feladom az elveimet, vagy cserbenhagyom az ügyfeleimet. Egyik megoldás sem tetszett. Ekkor döntöttem úgy, hogy abbahagyom azt a fajta munkát, amiért fizetést kapok, és kizárólag jószolgálati ügyekkel foglalkozom, ahol legalább meg tudom mutatni, mennyire igazságtalanok az iszlám köztársaság törvényei. Iránban ehhez előbb bíróságra kellett vinni a pert, hogy rávilágíthassak a törvények igazságtalan voltára, és csak azután lehetett rajtuk változtatni. Tudtam, hogy olyan ügyeket kell választanom, ahol egyértelmű a nők diszkriminációja. Estig sorolhatnám azokat a jogszabályokat, amelyek ilyen szempontból kifogásolhatóak – például hogy egy nő élete feleannyit ér, mint egy férfié; a nem csecsemőkorú gyermek felügyeleti joga válás esetén automatikusan az apát illeti meg –, a személyes példa azonban sokkal többet képes elérni, mint bármilyen száraz indoklás, hogy miért kellene egy törvényen változtatni. Történeteket kellett mesélnem ahhoz, hogy felkeltsem az emberek figyelmét, felébresszem az együttérzésüket, és meggyőzzem őket, hogy a törvények nemcsak hogy igazságtalanok, hanem egyenesen betegesek. Az iráni kultúrában élők mindig is érzékenyek voltak az igazságtalanságra, mivel rendkívüli jelentőségű számukra a szégyen és a becsület, valamint az ezt tükröző patriarchális törvények. A sah elleni forradalmat végül is a zolm, az elnyomás ellen vívták, a mustaszafin, a nincstelenek nevében. Az embereknek látniuk kellett, hogy váltak az egykori nincstelenek immár kizsákmányolókká.

57

7 A NAPPALIBÓL A TÁRGYALÓTEREMBE Leila Fathi egy napos nyári délután tűnt el 1996-ban, miközben virágot szedett a dombok között, nem messze a falujától. Szanandadzsban lakott, egy kis kurd faluban Irán északnyugati részén. Szülei a környék sok családjához hasonlóan nagyon szegények voltak, ezért Leila vadvirágokat és növényeket gyűjtött, amelyeket megszárítottak és eladtak a helyi bazárban. Unokatestvérével a délelőtt közepén indult el, karjukon fonott kosárkákkal. Virágszedés közben megálltak játszani a magas fűben. Leila Szanandadzsban nőtt fel, ahol az emberek a szabadban piknikeztek, kerti esküvőket rendeztek, folyóparton táncoltak, ezért ő is úgy szaladgált a dombok között, mintha csak a saját kertjükben játszadozna. Gyanútlanul. Lehajolt, hogy megtöltse a szoknyáját virágszirmokkal, ezért nem vette észre a három férfit, aki felé közeledett. A domb túlsó oldalán bukkantak fel, halkan a kislány mögé lopóztak, és megragadták. Egyikük a háta mögé csavarta a karját, a másik megpróbálta elkapni rúgkapáló lábait. Unokatestvére el tudott menekülni, egy fa mögé rejtőzött, és látta, ahogy a férfiak a harcoló, rugdalózó Leilát egy domboldalhoz hurcolják. Lefektették a földre, letépték piciny szoknyácskáját, és megerőszakolták. Ezután halálos ütést mértek a fejére, és meggyötört testét egy szikláról a mélybe dobták. A helyi rendőrség letartóztatta a három férfit, a fő gyanúsított azonban a vallomástétel után, titokzatos körülmények között felakasztotta magát a cellájában. Furcsa, hogy a börtönben, ahol a rabok még órát sem viselhetnek, talált valahol egyméternyi fonott kötelet, amely pont elég volt ahhoz, hogy felkösse magát. A másik két elkövető tagadta bűnrészességét, de a bíróság bűnösnek találta őket nemi erőszakban, és halálra ítélte. Korábban már említettem, hogy a forradalom után bevezetett iszlám törvények szerint egy nő élete feleannyit ér, mint egy férfié. A legtöbb iszlám országban kártérítést csak anyagi természetű ügyekben ítélhet meg a bíróság, például öröklés esetén. Az iszlám köztársaságban azonban bűnügyi perekben is kaphat a sértett kártérítést, amit „vérdíjnak” neveznek. Az iszlám törvénykönyv szerint a gyilkosság vagy emberölés áldozatának családja választhat, hogy az elkövetőt a törvény szerint büntessék meg, vagy pénzbeli kártérítést, vérdíjat kapjanak. Sok tudós úgy véli, a vérdíjnak nem lenne szabad nemtől függően változnia, Irán azonban diszkriminatív módon értelmezi a törvényeket. A mi országunkban egy férfi élete kétszer annyit ér, mint egy nőé, és emiatt néha groteszk ítéletek születnek a bíróságon, amelyek végül az áldozatot büntetik. Ebben az ügyben is úgy ítélte a bíró, hogy a „vérdíj” a két férfiért többet ér, mint a meggyilkolt kislány élete, ezért elrendelte, hogy a gyerek szülei teremtsenek elő több százezer dollárnak megfelelő pénzt, hogy kifizessék a kivégzés költségeit. Leila apja eladta minden vagyonát, még a kis agyagkunyhót is, amiben laktak. Hajléktalanok lettek, de meg voltak róla győződve, hogy így majd visszaszerezhetik a becsületüket. Odaadták a pénzt a bíróságnak, de nem volt elég. Próbálták előteremteni a hiányzó összeget, miközben az éjszakákat a Khomeini ajatollah tiszteletére emelt síremlékben töltötték, egy hatalmas mauzóleumban a Kom felé vezető út mentén. A családfő megpróbálta eladni az egyik veséjét, de nem fogadták el, mert korábban kábítószert szedett. Ezután Leila bátyja akarta eladni az övét, az orvos azonban őt is visszautasította, mert a fiú paralízisben szenvedett. – Miért ragaszkodnak annyira hozzá, hogy eladják a veséjüket? – kérdezte az orvos végül. Ekkor derült fény a történetre. Elmondták, hogy folt esett a család becsületén, mert Leilát megerőszakolták, ezért nem is térhetnek vissza a falujukba. Megítélésük ugyanis a nők erényétől függ, és csupán az elkövetők kivégzése moshatja le róluk a szégyent. Az orvos elborzadt a bizarr történettől, és levelet írt a bíróság vezetőjének, amelyben azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben az államkincstár nem pótolja ki a hiányzó összeget, jelenti az esetet egy nemzetközi szervezetnek, az „Orvosok határok nélkül” nevűnek. A bíróság vezetője beleegye58

zett, ám ekkor újabb fordulat következett az ügyben. Néhány nappal a tervezett kivégzés előtt, az egyik elítélt megszökött a börtönből. Időközben Leila vigasztalhatatlan családja felállított egy rozoga vászonsátrat a bíróság épülete melletti járdán. Döbbenten hallották, hogy újra megnyitották az ügyet. Az iráni törvények között sok a kétértelmű kijelentés, és az idevonatkozó részt esetleg úgy értelmezték, hogy még egy lezárt eset is bármikor újra megnyitható. Az is előfordulhatott azonban – Leila családja ebben hitt –, hogy az elítélt egy rokona segítségét vette igénybe, egy konzervatív parlamenti képviselőét, hogy befolyásolja az eljárás kimenetelét. Bárhogy is történt, az ügy tovább folytatódott. Én ekkor hallottam először az esetről, és elhatároztam, hogy belenézek az iratokba. Eleinte szkeptikus voltam, mivel a forradalom utáni jogrendszer büntetőjogi ügyekben meglehetősen igazságtalan volt. Az erőszak női áldozatainak nem biztosított egyenlő kárpótlást. Leila családjának esete is azt bizonyította, hogy a törvény valóban változtatásra szorul. Az áldozat családja a megélhetését is elveszítette, holott csak igazságszolgáltatásért folyamodott, miután egyik szeretett családtagjukat megölték. Meglátogattam őket a bíróság melletti sátrukban. Végighallgattam a hosszú történetet, és úgy döntöttem, elvállalom a védelmüket. Az ügy egyértelmű volt. A védelem pedig, amit felépítettem, egyszerű és elegáns. Igazságtalanság, hogy egy lányt megerőszakolnak és meggyilkolnak, a családja pedig az ezt követő jogi procedúra során mindenét elveszíti, és hajléktalanná válik. A szerencsétleneket a törvény szigora még ezután is tovább sújtotta. – Ne bírálja az iszlám törvényeket! – figyelmeztetett komoran a bíró a tárgyaláson. – Én csak azt kérdezem, szolgáltattak-e igazságot – vágtam vissza. Ahogy a tárgyalás a végéhez közeledett, valaki a fülembe súgta, hogy Leila fivérei kést rejtegetnek a kabátjuk alatt, és azt tervezik, megtámadják az egyetlen még fogva tartott gyilkost, amikor elhagyja a bíróságot. Szünetet kértem, és kihívtam a fiúkat a folyosóra. – Kérlek, adjatok nekem esélyt! Nézzük meg, mire megyek itt a tárgyalóteremben – mondtam nekik. Mindketten sírva fakadtak a padon ülve. – Ha felbéreltünk volna egy profi bérgyilkost, és feleannyit fizettünk volna neki, mint amennyit a bíróságnak, már régen igazságot tett volna – kiáltott fel egyikük kétségbeesetten. – Most hajléktalanok vagyunk, miközben az egyik gyilkos szabad, a másik pedig nemsokára kisétál innen. – Tudom, de akkor is próbáljuk meg itt! Az eljárás során a bíró mindkét vádlottat felmentette, és újra elrendelte a nyomozást. A család elkeseredése lassan őrületbe fordult. Leila anyja mindennap kiült a bíróság épülete elé, fehér gyászruhát viselt, és egy transzparenst tartott maga előtt, amely a lánya megbecstelenítéséről tanúskodott. A tárgyalás alatt azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja magát, és szentségtörő szavakat kezdett kiabálni. Mintha az ügy nem lett volna még elég drámai, a bíró letartóztatta a bíróság megsértéséért, és vádat emelt ellene. Több heti közbenjárásba telt, mire sikerült elrendeznem az ügyét. Próbára tenném a türelmüket, ha most részletezném a teljes jogi eljárást, ezért csak annyit mondok, hogy az ügyet nem oldották meg. A mai napig lezáratlan. Nem tudtam jogi úton igazságot szolgáltatni a család számára, de úgy gondolom, valamit mégis sikerült elérnünk: megmutattuk az egész országnak, milyen igazságtalanok az iráni törvények a nők és gyerekek jogait illetően. Az eset országos népszerűséget kapott. Olyannyira, hogy a választáson a Leila körzetében induló jelöltek politikai programjában is megjelent a kislány ügye. Az iráni sajtó úgy mutatta be az esetet, mint az iszlám köztársaság égető társadalmi problémáinak legjobb példáját. Az esetnek még sokáig hallatszott a visszhangja. Jóval azután is, hogy a tárgyalás véget ért. Olvastunk róla az újságokban, és felmerült más perekben is. Én is híres lettem, mint a nők és gyermekek jogaiért küzdő ügyvéd. Hamar megtanultam, hogy a jogfosztottak egyik legjobb és leghatásosabb fegyvere a média. Attól, hogy ismert lettem, még hatékonyabban tudtam védeni ügyfeleim érdekeit, mert mind a bíró, mind a bírói testület tudta, hogy döntésüket szükség esetén a közvélemény előtt is meg kell indokolniuk. Előfordult persze, hogy még ez sem érdekelte őket, ilyenkor

59

azonban mindig emlékeztettem magam, hogy az is sokat jelent, ha felhívjuk az emberek figyelmét a jogaikra. Sötét hónapok következtek, melyek során Leila családja lassan teljesen széthullott. Ahogy az ügy egyre nagyobb figyelmet kapott, döbbenten vettem észre, milyen kevés nő van tisztában azzal, mennyire diszkriminatív rájuk nézve a jogrendszer. A legtöbben csak azokat a törvényeket ismerték valamennyire, amelyek a gyermek elhelyezésére vagy a válásra vonatkoztak, mivel a házasságból való kilépés kérdése sok nő számára elérkezik egy bizonyos idő után. Gyilkosság vagy véletlen haláleset azonban nem sokuk életében fordul elő. Nincs alkalmuk megtapasztalni, milyen sors várna rájuk, micsoda ingoványos jogi procedúra, ha olyan szerencsétlen dolog történne velük, mint ami Leila családjával. Elhatároztam, hogy írok egy cikket az Iran-e Farda magazinba, de közérthető nyelven, nem eltúlzott intellektuális stílusban, tele jogi szakkifejezésekkel, és bemutatom, mennyire alacsonyrendűként kezelik a nőket a büntető törvénykönyvben. Az egyik törvény a vérdíjról, a dijehről szól, és azt mondja ki, ha egy férfinak megsérül a heréje, akkora összegű kártérítésre jogosult, amennyi egy nő életéért adható. A cikkemben ezt egy példán keresztül mutattam be: ha egy doktori címmel rendelkező, tanult nőt elgázolnak az utcán, és meghal, valamint egy írástudatlan gengszternek megsérül a heréje, a két esetben kapott kártérítés egyforma lenne. Van a perzsa nyelvben egy durva szólás, amit annak mondanak, akit mélyen lenéznek: „Annyit sem érsz, mint az egyik herém!” A cikkemben finoman próbáltam ezt megemlíteni, hogy egyetlen iráni se érthesse félre, és tisztán lássa, milyen felháborító a törvény, amely semmibe veszi a nőket. Az írást egy kérdéssel zártam: „Az iszlám köztársaságban valóban ennyit érnek a nők?” A cikk felizgatta és felvillanyozta az olvasni tudó fővárosi lakosságot. A szerkesztő nagy örömmel közölte le a magazinban, mert tudta, hogy a többi cikkhez hasonlóan ez is provokálni fogja a keményvonalas bírói testületet. Ez a szám pillanatok alatt elfogyott, az emberek pedig eljöttek a szerkesztőségbe, és szinte könyörögtek, hogy legalább egy fénymásolatot kaphassanak belőle. Le voltam döbbenve. Számítottam rá, hogy széles körben elterjed majd a híre, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen visszhangja lesz a városban. A parlament egyik keményvonalas politikusa nyilvánosan megfenyegetett, amikor egy riporternek azt mondta: – Valaki állítsa meg ezt a nőt, vagy mi hallgattatjuk el? – Amikor erről tudomást szereztem, először éreztem meg, hogy a rendszer talán tényleg fél tőlem és a munkámmal együtt járó, egyre nagyobb nyilvánosságtól. 1996-ban, amikor Leila ügye a bíróság elé került, az iszlám rezsim még nehezen tolerálta, ha valaki elnyomó politikáját bírálta. A politikai elégedetlenség elfojtása már nem öltött olyan brutális méreteket, mint a forradalom utáni időkben, amikor az újságok tele voltak a kivégzettek nevével és fényképével, a rendszer azonban most is keményen megtorolta, ha valaki a tekintélye ellen mert lázadni. Naponta hallottunk esetekről, amikor még akár a legprominensebb ajatollahot is kitaszították a papi rendből – erre a síita iszlámban addig még nem volt példa – vagy házi őrizetbe helyezték, amiért fel merte emelni a szavát a kivégzések vagy a túl szigorú büntetések, mint például a kéz levágása ellen. Ha a rendszer szemrebbenés nélkül képes volt megszégyeníteni, vagy börtönbe zárni idős teológusokat, akik aktívan részt vettek a forradalomban, miért tétovázna akár egy percig is, hogy megbüntessen-e engem, aki nem vettem részt a forradalomban, nem vagyok a klérus tagja, és mint nő, nem vagyok ember sem? Féltem. Amíg Leila ügyét védtem, a bíró többször is megvádolt, hogy az iszlám és szent törvényei ellen beszélek. Az ilyen tradicionalisták politikai-vallási világnézetében az iszlámot bíráló személyt könnyen hitehagyottnak bélyegezhetik. Az ő kezükben volt a hatalom, hogy eldöntsék, minek tekintik felszólalásaimat: egy világi törvény tiszteletteljes bírálatának, vagy egy szent tétel elleni támadásnak. Az ő harcterükön háborúztam, és nem húzhattam elő a zsebemből az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, hogy a klérus előtt lobogtassam. Mi értelme lett volna azok előtt, akik a hetedik századbeli büntetőjogi törvényeket ma is alkalmazhatónak tartják? Nekem is az iszlám elvekhez és jogi precedensekhez kellett fordulnom, hogy bebizonyíthassam, nem Leila családjának kellene fizetnie a gyilkosok kivégzésének költségeit, és hogy a törvény előtt egy nő és egy férfi életének egyenlőnek kell lennie.

60

A két lányom elég idős lett ahhoz, hogy az iskolából hazaérve mindennap kérdések áradatát zúdítsa rám. Puff! Ledobták a hátizsákjukat az előszobában. Puff! Puff! Végigszaladtak a folyosón, ujjuk még ragacsos volt, mert hazafelé majszoltak valamit útközben. Az iszlám köztársaságban nőként helyt állni egyre nehezebb feladatnak bizonyult, legalább annyira nehéznek, mint anyának lenni. – Maman, tényleg helytelen, ha fiú unokatestvéreim előtt fejkendő nélkül jelenek meg? – Maman, Amerika tényleg minden rossznak a forrása? – Maman, Moszadek rossz ember volt? Nagyon kényes helyzetbe kerültem. Haladó értékeket kellett tanítanom a lányaimnak, ugyanakkor meg is kellett mutatnom a forradalmi dogma ürességét, amit az iskolában tanítottak nekik. Mindezt pedig úgy, hogy közben tanuljanak is, és látszólag elfogadják a dogmákat, hogy végigjárhassák az oktatási rendszer különböző iskoláit. – Sok dolog egyszerűen helytelen – mondogattam nekik –, de akkor is meg kell tanulnotok, hogy letegyétek a vizsgáitokat, és főiskolára mehessetek. Férjem, Dzsavád, szokás szerint rám hagyta ezt a küzdelmes feladatot, csakúgy, mint a főzést, a bevásárlást, a takarítást, a házi pénztár kezelését és a gyerekek iskolába fuvarozását. Ilyen sok teherrel a vállamon egyre fáradtságosabbnak bizonyult elvégezni a munkám, és közben megadni a lányoknak a kellő odafigyelést. Ráadásul már nemcsak esti mesét vártak tőlem. Szükségük volt rá, hogy segítsek nekik megélni a kamaszkort, minden csábításával és zűrzavarával együtt. – Csak szólj, ha segítségre van szükséged! – hajtogatta Dzsavád. Ezt végtelenül igazságtalannak tartottam, mert én sem vártam el tőle, hogy megkérdezze: – Sirin dzsan, főznél ma este vacsorát? – Minden este főztem, mert számomra egyértelmű volt, hogy ez az én feladatom. Ha vitatkoztunk, mindig ide lyukadtunk ki. Ő azt akarta, hogy mondjam meg, mit csináljon, én pedig azt szerettem volna, ha magától jön rá. Délelőtt ügyfelekkel foglalkoztam, esténként cikkeket írtam, a kettő között pedig elkezdtem a következő könyvemet, a menekültek jogairól szóló értekezést. Mielőtt ügyvédi praxisomat beindítottam volna, a könyvírással foglaltam le magam, most azonban, hogy a bíróságon ügyfeleket is kellett képviselnem, mindez együtt gyakran túl nagy terhet jelentett. Csak úgy sikerült a házimunkát is elvégeznem, hogy mindent jó előre megterveztem. Nem volt olyan, hogy kicsit lazíthattam volna. Egy iráni feleségtől elvárják, hogy főzzön. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy háztartásban a mosogató tele legyen edényekkel, a szennyeskosár pedig piszkos ruhákkal. Ha el kellett utaznom valahová, jó előre megfőztem a családnak. Tudták, hogy a hűtő legfelső polcán találják az aznapi vacsorát, aztán pedig a fagyasztóban a hét többi napjára a gondosan felcímkézett ételeket. Még a szükséges mennyiségű salátaöntetet is elkészítettem, és betettem a frizsiderbe. Nem azt akarom mondani, hogy ragyogó háziasszony vagy kiváló szakács vagyok, iráni mércével mérve sok tekintetben biztosan nem felelnék meg az elvárásoknak, azonban a kezdetektől fogva kényelmes és makulátlanul tiszta otthont tartok fent, és a családom már hozzászokott ehhez a kényelemhez. Talán egy kicsit fatalista az a néha nemtörődöm hozzáállás, ami egy ideje jellemzett engem, de Fuad kivégzése óta – akkor érintett meg először a halál szele – a hétköznapi élet egyes részletei értelmetlennek tűntek számomra. Ha végül úgyis mind meghalunk és elporladunk, mi jelentősége van annak, hogy nem sepertem fel elég gyakran a padlót? Persze ez nem azt jelenti, hogy nem törődtem a gyerekeimmel, csak azt, hogy különbséget tettem fontos és kevésbé fontos dolgok között. Azért, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom amiatt, milyen sok időt töltök távol az otthontól, hazavittem a munkám egy részét, és bevontam a lányokat is abba, amiről éppen írtam, vagy ami foglalkoztatott. Úgy gondoltam, jobb, ha őket is beavatom az életem ezen részébe, így megérthetik, mi az, ami rajtuk kívül még fontosabb a számomra. Azt hiszem, titkon abban reménykedtem, talán átveszik a nézeteimet, az igazságtalanságra való érzékenységemet, és azt az erőt, amely a határok feszegetésére biztat. 1996-ban, amikor meglett a választások eredménye, magam mellé ültettem a két lányt, és kommentáltam nekik az eseményeket. Korábban is meséltem már nekik a munkámról, hogy az olyan elvont fogalom, mint a nők jogai, ismerősök történetein keresztül nyerjen értelmet számukra. Tudták, például, hogy a barátnőm, Sahla Serkat négy évvel azelőtt egy női magazint indított útjára, 61

Zanan címmel. Sahla mesélt nekem először Leila ügyéről, és megkérdezte, tudnék-e jogi tanácsot adni a családnak. A gyermekeim tanúi voltak a női szerep fejlődésének az én és a közeli barátok életén keresztül. 1992 előtt nem dolgozhattam jogászként. Sahla akkoriban egy állami hetilap vezetője volt, amely a konzervatív, vallásos nőket célozta meg. Ugyanebben az évben megkaptam az engedélyt, és elkezdtem ügyvédként dolgozni, Sahla pedig elindította a Zanant. A magazin kezdetben csak próbaként, majd egyre tudatosabban foglalkozott olyan témákkal, amelyek az iráni nők széles rétegét érintették. Néha ő adott át nekem ügyeket, néha én írtam cikkeket a lapjába. Kezdődő tevékenységünkben tudomásul kellett vennünk néhány alapvető tényt: iszlám köztársaságban élünk, amely se változni nem fog, se erkölcsi világnézetét nem fogja világira cserélni; a jogrendszer az iszlám törvényein alapul; és végül, egy nő társadalomban betöltött szerepét – a fogamzásgátlástól kezdve, a váláshoz való jogon át a kötelező fejkendőig – a Korán értelmezése határozza meg. Ha kézzelfogható változást akarunk elérni a nők, valamint a Leilához és családjához hasonló emberek életében, nem tehetünk mást, mint hogy az iszlám keretein belül harcolunk a női egyenjogúságért. Ebben pedig egyáltalán nem számít, mi a személyes vagy politikai meggyőződésünk. Történetesen én abban hittem, hogy a kormányt és a vallást külön kell választani, mivel az iszlám, mint bármelyik más vallás, többféleképpen is értelmezhető. Úgy is értelmezhetjük, hogy elnyomja a nőket, és úgy is, hogy felszabadítja őket. Egy tökéletes világban viszont nem szeretnék kiszolgáltatva lenni a különböző interpretációknak, mivel a kétértelmű teológiai vita a hetedik századra volt jellemző. Soha nem lesz egységes olvasata az iszlámnak, mivel ilyen a természete és a szellemisége. A vita egyre fokozódik, fejlődik az idővel, de soha nem lesz vége. Ügyvédként pontosan tudom, milyen korlátokkal kell szembenéznünk, ha elidegeníthetetlen jogokat próbálunk egy olyan rendszerben kiharcolni, amely nem pontosan meghatározott és körülírt. Ugyanakkor az iszlám köztársaság tagja is vagyok, és azt is tudom, hiábavaló lenne bármely más módon megközelíteni ezt a kérdést. Nem az a célom, hogy politikai nézeteimet hangoztassam, hanem hogy egy olyan törvényt alkossak, amely nem teszi a Leila családjához hasonló embereket hajléktalanná, csak mert ki kell fizetniük a lányuk gyilkosainak kivégzését. Ha ehhez az kell, hogy dohos, jogi könyvek százait nyálazzam át, és megtaláljam azokat a forrásokat, amelyek az iszlámban az egyenlőséget hangsúlyozzák, hát legyen. Nehezebb így? Természetesen. Létezik más mód? Bármennyire is szeretném, nem hiszem.

1997-ben, egy nyári délelőtt az újságot lapozgattam, és megláttam benne egy cikket. Egy meggyötört gyerekről szólt, aki a helyi kórházban meghalt, miután többször fejbe verték. A cikkhez tartozó fényképen egy kislány feküdt összegömbölyödve, vékony combján és karján cigaretta okozta égési nyomokkal. Olyan fájdalmat éreztem a képre pillantva, hogy inkább félbehajtottam az újságot, úgy olvastam tovább. A kislányt Arian Golsaninak hívták. Szülei válása után a bíróság a brutális apának ítélte, akit korábban már letartóztattak csalásért és kábítószer-használatért. A szomszédok szerint a férfi börtönszerű körülmények között tartotta a gyereket. Arian kilencéves volt, és mindössze tizenöt kiló. A karja többször eltört, majd házilag gyártott gipszben gyógyult. Miután a tanárnője behívatta az apát, hogy a gyerek egész testét borító cigarettanyomokról kérdezze, a kislány hónapokig nem ment iskolába. Arian anyja elment a bíróságra, és könyörgött, hogy nála helyezzék el a gyereket. Elmagyarázta, milyen körülmények között él most a lánya, hogy a volt férje szörnyű dolgokat művel vele, a bíróság azonban nem volt hajlandó elvenni őt az apától. Egész délelőtt ennek a bántalmazott gyermeknek a képe lebegett előttem. Valamit tennem kellett. De mit? Néhány órával később csöngött a telefon. Egy barátom hívott, aki szintén látta Arian fényképét az újságban. – Sirin, tennünk kell valamit! – mondta. – Tudom. Hadd gondolkozzak! – feleltem. Aznap délután meghívtuk néhány barátunkat a gyermekjogi társaságtól, és török kávét iszogatva tanácskoztunk. Végül egy titkos tervet eszeltünk ki: szervezünk egy szertartást, melyen látszólag a halálát gyászoljuk, ugyanakkor felhasználjuk az alkalmat arra, hogy a polgári törvények ellen tiltakozzunk, amelyek végül a kislány halálát okozták. Kibéreltünk egy mecsetet Teherán központjában, 62

Al-Gadirban, és hirdetést adtunk fel az újságban, hogy bejelentsük Arian Golsani halálát, és a tiszteletére rendezett temetési szertartást. Megkértem Dzsavád egyik nagybátyját, egy papot, hogy beszéljen a gyermekbántalmazásról, és mesélje el Arian rövid, kegyetlenségekkel teli életét. Az iszlám forradalom a nemzeti ideológia középpontjába a muzulmán családmodellt helyezte. A forradalmárok úgy képzelték, hogy a házias, ám házhoz kötött anya, aki egyre több gyereket nevel, lehet a kulcsa a hagyományos és hiteles értékek helyreállításának. Mégsem tűnt számukra ellentmondásnak, hogy megengedték a poligámiát, és olyan törvényt vezettek be, amely válás esetén automatikusan elszakítja a gyermekeket az anyától. A gyermekelhelyezési törvény engem is évek óta aggasztott; a nővérem ugyanis régóta már csak azért maradt a férje mellett, mert félt, hogy válás esetén elveszíti a gyerekeit. Ez a törvény számított az egyik legártalmasabbnak a rendszerben, ezért az ellene szót emelő cikkek és a közvélemény hangja minden évben egyre erőteljesebbé vált. A gyászszertartás napján, 1998 őszén virágokkal díszítettük fel a termet, a bejárathoz pedig érett datolyát helyeztünk egy kis asztalra. Röviddel a szertartás kezdete előtt néhány nő jelent meg a mecsetben. Kábult tekintettel és könnyes arccal járkáltak a teremben. Arian anyja és nagynénjei voltak. – Nem is tudtam, hogy a lányomnak ilyen sok barátja volt – jegyezte meg az anya elfojtott hangon, miközben zavartan az arcomat fürkészte. – Ha ilyen sokan ismerték, miért halt meg egyedül? Nagyot nyeltem, és udvariasan egy székhez vezettem az első sorban. Dzsavád nagybátyja tehetséges szónok volt, beszéde mindenkit meghatott. Amikor a közepén járhatott, egy Alavi nevű férfi sétált a szószék elé egy kisfiúval. – Itt van egy újabb Arian – szólalt meg, és elmesélte a fiú történetét. A válás után az apánál maradt, pedig kétségbeesetten vágyott rá, hogy az anyjával élhessen. Alavi úr magasba emelte a gyereket, és felkiáltott: – Emberek, tegyetek valamit ezekért a gyerekekért! Az érzelmileg túlfűtött hangulatban mindenki sírva fakadt. Odasétáltam a mikrofonhoz a női részlegben, és azt mondtam: – Azért vagyunk ma itt, hogy megvédjük az Arianhoz hasonló gyerekek jogait. Meg kell változtatnunk a törvényt, ami miatt ez a kislány meghalt! A résztvevők szlogeneket kezdtek kiabálni, mi pedig megkértük őket, hogy a virágokat szórják szét az utcán. Az egész terem egyszerre tódult a kijárat felé, miközben azt kántálták: – A törvényt meg kell változtatni! Az utcán letépkedték a csokrokról a szirmokat, és a földre szórták. Fél óra sem telt bele, és a mecset körüli járdát fehér virágok borították. A taxisok, és a munkából hazafelé igyekvő emberek megálltak a forgalom közepén, és a mecsetet nézték. Az esetről még az újságok is írtak, az egyetemen pedig szemináriumot indítottak a gyerekek bántalmazásáról. Saját kezdeményezésű kampányunknak köszönhetően hirtelen a nők felügyeleti joga került a közvélemény figyelmének középpontjába. Az irodai telefonom, amely a Leila-ügy óta gyakrabban csörgött, most egy percre sem hallgatott el. Nem csupán potenciális ügyfelek kerestek, hanem újságírók, nemzetközi emberjogi aktivisták, akiknek szükségük volt egy közvetítőre, aki elmondja nekik, miként működik a rendszer Iránban, és mit tesznek a nők – akik abban az időben még nem léptek fel szervezett egységként –, hogy megváltoztassák a törvényeket. Amikor elkezdődött a tárgyalás, én Arian anyját képviseltem. Kínzással és gyilkossággal vádoltam az apát, valamint a kislány féltestvérét. Riporterek, újságírók és tudósítók hada töltötte meg a termet, és ahogy a tárgyalás megkezdődött, a második sorban valaki felemelt egy transzparenst, amelyen ez állt: „Arian halálának meg kell változtatnia a törvényt az iráni gyerekek érdekében.” Mivel az ügy meglehetősen kényes volt, a bírói székben egy pap elnökölt. Nyitóbeszédem nem volt kimondottan ékesszóló, mivel Arian esete önmagáért beszélt. Elmeséltem a bíróságnak, hogy lett a kislány egyre gyengébb, alultáplált, és a hetekig tartó kínzás után szellemileg zavart. Elmondtam, hogy amikor magához nyúlt, és a mostohabátyja meglátta, amint keze a lába között van, úgy belerúgott, hogy apró teste több méternyit repült. A fejét beverte a falba, és agyrázkódást szenvedett, ami órákon belül a halálát okozta. Ügyeltem rá, hogy a törvényről is beszéljek, ne csak Arian esetéről. Fel-alá sétálgattam, lapos talpú cipőm sarka kopogott a tárgyalóte-

63

rem padlóján, miközben elsősorban nem az ügyfelemet védtem, hanem a törvényt helyeztem a vádlottak padjára. Amikor befejeztem a beszédemet, a bíró elvette tőlem a mikrofont. – Az iszlám – mondta nyomatékosan – az egyenlőség vallása, a Korán azonban kimondja, hogy egy nő öröksége csupán fele egy férfiénak. Hiszen ez nem is tartozik a tárgyhoz! Még csak szó sem esett az öröklésről! Ez is csak ürügy volt, hogy azzal vádolhassanak, hogy a vallást becsmérlem. Szót kértem a bírótól. – Én nem az iszlámot bírálom. Vágják ki a nyelvem, ha azt tenném! Én a törvény ellen szóltam, amelyet az iráni parlament hozott. – A nézők felé fordulva folytattam: – Talán igazságos az, ha egy apa kegyetlenül megkínozza a gyerekét, miközben a bíróság megtagadja az anyától a felügyeleti jogot? Igazságos, ha egy anyát, akinek megölték a gyermekét, arra kötelezik, hogy fizessen az igazságszolgáltatásért? – Ne aggódjon! – szólt közbe a bíró, és megnyugtatott, hogy a vérdíjat az államkincstárból fogják fizetni. – De mi nem akarjuk az adónkat gyilkosoknak adni! – kiáltottam felháborodva. A bíró Arian féltestvérét halálra ítélte, apját és mostohaanyját pedig egy év börtönre. Arian anyja végül belegyezett, hogy ne végezzék ki a féltestvért. Csodáltam a könyörületességet, mivel a fiú az apa második házasságából született, és őt is elszakították az anyjától a válás után. Rettenetes, amit Arian ellen elkövetett, azonban ő is csak ugyanannak a rendszernek az áldozata volt. A tárgyalás végkimenetelére az egész világ kíváncsi volt. A CNN tudósítója, Christiane Amanpour interjút készített velem és Arian anyjával. Ahogy otthon a tévében néztem az anya zavarodott arcát, egy pillanatra úgy éreztem, új erőt kaptam: Arian talán értelmetlenül halt meg, mégis magasabb rendű célt szolgált. Lehet, hogy az iszlám köztársaság nem ítélte fontosnak, hogy állampolgárai előtt felelősségre vonható legyen, a világközösségben azonban minden múló esztendővel egyre jobban szeretett volna kitaszítottságán változtatni. Lassan felismerték, hogy egy olyan ország, amely nincs jó viszonyban a Nyugattal, nem engedheti meg magának, hogy sárba tiporja az emberi jogokat. Ahogy figyeltem a műsort, amelyet az egész világon közvetítettek, először ötlött fel bennem, hogy híres lettem. A hírnév fokozatosan alakul ki. Az ember dolgozik, beszél, cikkeket ír, előadásokat tart, ügyfelekkel találkozik, tárgyalásokon képviseli őket, aztán egy nap felébred, és azt veszi észre, hogy hosszú út áll mögötte, amellyel ismertséget szerzett magának. Velem is így történt. Emberként teljesen hidegen hagyott, hogy sokan ismernek, a munkámban azonban rendkívül hasznosnak bizonyult. Azt jelentette, hogy az újságírók meghallgattak, ha egy ügy kapcsán hozzájuk fordultam, és segítettek megjelentetni az írásaimat itthon és külföldön egyaránt. Azt is jelentette, hogy az emberjogi felügyelők szerte a világon ismertek és bíztak bennem, és ha egy sürgős ügyet a figyelmükbe ajánlottam, hamar elérték, hogy fellebbezhessek. Ezek után Iránban már arcot és nevet kapcsoltak ahhoz az elvont fogalomhoz, hogy „emberi jogok”, és végre volt valaki, aki több millió nő nevében felszólalhatott, mert nekik nem volt lehetőségük a vágyaik és a csalódottságuk kifejezésére. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt a szerepet én töltöm majd be, az iszlám köztársaságban azonban komoly problémáink vannak az érdekképviselettel. A világ különböző részein dolgozó iráni diplomaták természetesen a rendszerhez lojálisak, a rezsim pedig nem az emberek valódi véleményét tükrözi. Így nem hivatalos nagykövetekre van szükség, akik az emberek nézeteit és reményeit közvetítik a világ felé. Az évek múlásával hírnevem egyre nőtt, a világ pedig egyre kíváncsibb lett, hogy egy olyan társadalomban, mint Irán, hogy élnek a nők. Mindeközben úgy tűnt, az ország nemzetközi szinten nagy árat fog fizetni azért, mert nem volt hajlandó saját határain belül megváltoztatni a törvényeket.

64

8 TERROR ÉS KÖZTÁRSASÁG Fereste Szári csak akkor jött, rá, hogy a buszsofőr meg akarja ölni őket, amikor a férfi másodjára is leugrott a mozgó járműről. Körülbelül húsz iráni író és költő utazott Örményországba egy irodalmi konferenciára, és ezt a buszt bérelték ki, hogy elvigye őket Észak-Irán tölgy-, vadkörte- és diófák szegélyezte, kanyargós hegyi útjain keresztül az ország nyugati részére. Barátnőm, Fereste előző nap beugrott hozzám egy teára, és elmesélte, mennyire várja már az utat, hogy végre megpillanthassa az örmény főváros régi macskaköves utcáit, és éjszakába nyúlóan beszélgethessen írótársaival. Körülbelül hajnali két órakor, amikor már a legtöbb utas aludt, a sofőr megállította a buszt az út szélén, és leszállt. Az egyik elöl ülő író észrevette, hogy a kézifék nincs behúzva, ezért a sofőr után kiáltott, mert azt hitte, a férfi csak elálmosodott, és leszállt egy kicsit pihenni. A sofőr visszaszállt, beindította a motort, és újra elindultak a holdfény által megvilágított, sziklacsúcsok között kígyózó hegyi utakon. Az utasok arra riadtak fel, hogy a jármű hirtelen gyorsulni kezdett. Rémülten figyelték, ahogy a busz nagy sebességgel a szikla pereme felé rohan. A szakadék előtt nem sokkal a sofőr feltépte az ajtót, és kiugrott. Az egyik írónak azonban sikerült beugrani a volán mögé, rátaposott a fékre, és a jármű csikorogva megállt. Az utasok lenéztek a tátongó sötét szakadékba. A busz bizonytalanul mozgott alattuk, mivel az egyik kerék majdnem lecsúszott a sziklaperemről, és a jármű orra a semmi felett lógott. Az írók egymás után óvatosan leszálltak. Döbbenten álltak a poros út mellett a Hejran-hágónál, és némán egymást nézték. Nemsokára megérkezett egy biztonsági tiszt, és elszállította a csoportot a Kaszpi-tenger melletti szép, zöld mezőre, hogy kihallgassa őket. Miután végeztek, a kihallgatást vezető tiszt figyelmeztetett mindenkit, hogy senkivel ne beszéljenek az esetről, majd megengedte, hogy visszatérjenek Teheránba. Fereste még aznap este eljött hozzánk, és mindent elmesélt. A gyomrom remegni kezdett. A kilencvenes évek elején és közepén a rezsim egész Európában kereste az ellenségeit, bérgyilkosokat küldött idős tisztviselők után, akik a sahnak dolgoztak, de megöletett politikai aktivistákat is, valamint egyszer egy kritikus nézeteket valló, ismert énekest is. 1996 augusztusát írtuk, és már nem lehetett azt állítani, hogy a terrorkampány csak külföldön működik. Két nappal Fereste örményországi útja előtt egy másik barátnőm, Szimin Behbahani, elmesélte, hogy részt vett egy német diplomata otthonában rendezett vacsorán. A rendőrség rájuk tört, azután őt és két író barátját egy éjszakán át fogva tartották. Az előző év őszén megöltek egy fordítót Iszfahánban, holttestét pedig ott hagyták az utcán heverni. Két hónappal később egy másik író, Gafar Hoszeini állítólag szívrohamban halt meg az otthonában. Az említett irodalmárok közül szinte mindegyik az Iráni írók Egyesületének tagja volt, amely összefogta az ország íróit, költőit, fordítóit és értelmiségijeit, akik havonta egyszer összegyűltek, és irodalomról, cenzúráról beszélgettek, valamint arról, hogyan lehetne megőrizni a szólásszabadságot az országban. Én is beléptem ebbe a közösségbe. Az örményországi út, valamint a rejtélyes eltűnések után biztosra vettük, hogy titkos terrorakciót indítottak ellenünk. Nagyon nehéz időszak volt. Sejtettük, hogy követnek minket, és a telefonjainkat is lehallgatják. A sok furcsa véletlen – az öszszejövetelekre pontosan a megfelelő pillanatban érkező rendőrség; ismeretlen arcok a csoportban – azt jelezte, hogy minden mozdulatunkat figyelik. Mindig, amikor el kellett mennem egy összejövetelre, megtettem bizonyos óvintézkedéseket, mert úgy ítéltük meg, hogy ez szükséges. Mindig máshol találkoztunk a városban, először egy nagy könyvesbolt mellett a Palesztina téren, máskor a Naderi kávézóban. Ez egy régi hely volt a belvárosban, boltozatos mennyezettel és kertre néző ablakokkal. Úgy hírlett, a század elején itt találkoztak rendszeresen az értelmiségiek. Többször taxit váltottam, mire odaértem. Iránban a taxik olyanok, mint a kis buszok, meghatározott útvonalon járnak. Először leintettem egy állami taxit, majd 65

egy forgalmas útkereszteződésben átültem egy magántaxiba, néhány sarokkal később ismét kiszálltam, és beültem egy újabba. Nem volt titok, hogy kik vagyunk. Annak idején aláírtuk a tiltakozóleveleket, hogy a kormány tudja, az értelmiség tagjaként véghezvitt tetteinket nem politikai, hanem szellemi megfontolás vezérelte. 1994-ben, amikor egy kiváló irodalmi kritikus rejtélyes körülmények között a kormányőrizet alatt meghalt, százharmincnégy író írta alá a rezsimnek címzett tiltakozólevelet. Követeltük benne a szólásszabadságot és a gyülekezési jogot, és tiltakoztunk a cenzúra ellen. Én is aláírtam. Miután nyilvánosságra került a levél, az aláírók egy része vagy meghalt, vagy eltűnt. Úgy tűnt, egy arcnélküli halálbrigád van a nyomunkban, és egymás után szedi áldozatait.

Az ezután következő sötét időszakban lehetetlen volt nem párhuzamot vonni a ránk váró elnyomás és a sah rezsimje között, amikor az aktivisták börtönben sínylődtek, vagy a sah titkosrendőrségének, a SAVAK-nak voltak kiszolgáltatva. Ez a megfélemlítő kampány azonban teljesen más volt, mint az, ahogy a sah ellenségeivel bánt. A SAVAK úgy működött, mint egy önkényuralkodó klasszikus, biztonsági fegyvere. Speciális célpontjai a politikai aktivisták voltak, akik nyíltan bírálták a rezsimet. Hagyományos eszközöket alkalmaztak, hogy megtörjék a bűnösöket: kínzás, elektrosokk, körömkitépés. Az iszlám köztársaság módszerei nem hasonlítottak a SAVAK stílusára, sem a forradalom első éveiben alkalmazott megfélemlítésekre. A rezsim politikai fejlődésének új szakaszát jelezte, olyan változást, amely azt tükrözte, hogy a vezetők tartanak a világközösség véleményétől. Az iszlám köztársaság hírszerző apparátusának keze nagyon messzire elért, és már nem állt meg a disszidenseknél. Célpontjává váltak a francia irodalmi művek fordítói is, valamint a szervezett politikai aktivisták, akik inkább világi kormányt szerettek volna az ország élére. Az 1990-es évek elején, a háborút követően, emberjogi referensek és felügyelő szervek kezdték dokumentálni a kivégzéseket és az emberi jogok a rezsim által elkövetett önkényes megsértését. Az 1988-as tömeges MHSZ-es kivégzések, ahol Fuadot és több százezer társát megölték, nem használt a rendszer jó hírének, hiszen éppen a világközösségbe próbált beilleszkedni, hogy újjáépítse magát a háború után, és gondját viselje az egyre gyarapodó népességnek. A buszmerénylet idején döbbentünk rá, mennyire megváltoztak a rendszer módszerei. A rezsim már nem örült, hogy az iráni eseményekről az egész világ értesül, és az újságok olyan szalagcímek kíséretében közölnek fényképeket golyólyuggatta holttestekről, hogy „Lelőjük az ellenségeinket”. Azért, hogy elkerüljék a nemzetközi közösség elítélő véleményét, a hatósági vezetők úgy döntöttek, ezentúl másként kezelik a tárgyalásokat és a kivégzéseket. A múltban a tárgyalásokon ők maguk gyűjtötték össze a bizonyítékokat, nem volt ügyvéd, és az egész esemény zárt ajtók mögött zajlott. Gyors lefolyású, titkos koncepciós perek voltak ezek, amelyeknek a vége a halálos ítélet volt. Egy olyan igazságszolgáltatási rendszerben, ahol az ügyész, a bíró és a kihallgató személy egy és ugyanaz, nem nehéz gyors ítéletet hozni. Mivel a rab általában nem védte magát, és amúgy is olyan sok bizonyíték szólt ellene, a hatóság úgy vélte, felesleges megtartani a tárgyalást. Egyszerűen csak benyújtották az ügyet néhány klérustagnak, és engedélyt kértek a halálos ítéletre. Ily módon eleget tettek a vallási követelményeknek is, a nemzetbiztonsági hivatal pedig küldhette is a halálosztagot, hogy végrehajtsa az ítéletet. A gyilkosoknak számos technikájuk volt. Egyes áldozatok autóbalesetet szenvedtek, másokat megrendezett rablásban lőttek le, vagy az utcán szúrtak hátba. Az egyik legnépszerűbb módszer azonban az volt, amikor injekcióval káliumot fecskendeztek be az illetőnek, aki ezután látszólag szívrohamban halt meg. Bárki is rendelte el a gyilkosságokat, biztosan nagyon okosnak gondolta magát. Azt hitte, a nemzetközi közvéleménynek nem fog feltűnni, hogy néhány havonta egy írót vagy egy ellenzéki aktivistát holtan találnak az utcán, vagy váratlan szívinfarktus végez vele.

A legijesztőbb dolog akkoriban az volt, milyen kiszámíthatatlanul választotta ki a rendszer az áldozatokat. Talán éppen ez volt a cél, úgy megfélemlíteni Teherán irodalmi és intellektuális köreit, hogy a szavukat se merjék felemelni. Ha az újklasszikus perzsa irodalom egyik kiemelkedő alakját 66

meggyilkolták a börtönben, milyen sors várhatott azokra, akik nyíltan bírálták a rezsimet, és vonták kétségbe az ajatollahok Istentől kapott jogát az uralkodásra? Akkoriban gyakran összegyűltünk, és próbáltuk megfejteni, milyen szisztéma szerint választja ki az állam az áldozatokat. Az iszlám köztársaság eközben mindent megtett, hogy a nemzetközi megítélését javítsa, a múltban elkövetett bűnei azonban hátráltatták az erőfeszítéseit. Gyakran átmentek szovjet mintájú válságkezelésbe, amely jelentősen rontott a helyzeten. 1997-ben egy németországi bíróság elrendelte Ali Fallahian, nemzetbiztonsági miniszter letartóztatását, mert 1992-ben parancsot adott néhány iráni-kurd disszidens meggyilkolására egy német étteremben. Az ítélet megalázta az iszlám köztársaságot. Az, hogy egy hatalmon lévő miniszter maffia stílusú gyilkosságba keveredett, tönkretette a rezsim próbálkozásait, hogy javítson a róla kialakult képen. Megtorlásul a kormány kijelentette, hogy német kémek szivárogtak be Iránba. De kik? Hol? A hivatalnokok egy szelíd újságírót, Faradzs Szarkuhit választották ki, az írók Egyesületének egyik tagját, akinek szerencsétlenségére Németországban élt a családja. Faradzs is részt vett azon a vacsorán a német diplomata házában, amin a rendőrség rajtaütött, és az akkori letartóztatását most felhasználták, mint kémtevékenysége bizonyítékát. Faradzs egy este kiment a teheráni repülőtérre, hogy Németországba repüljön, de nyoma veszett. A felesége állítása szerint végül nem érkezett meg, bár az iráni repülőtéren lepecsételték az útlevelét, hogy kilépett az országból. Senki sem értette, mi történt, és nagyon aggódtunk miatta. Egy hónappal később ismét felbukkant a teheráni Mehrábád-repülőtéren, és valami vad történetet mesélt arról, hogy Tádzsikisztánba, majd Grúziába menekült, miután összeveszett a feleségével. Egy szót sem ejtett arról, hogy letartóztatták vagy fogva tartották volna, mi pedig továbbra sem értettünk semmit. Az akkori időszak olyan volt, mint egy bűnügyi film. Jól illett a forgatókönyvbe, amikor egy teheráni könyvesboltban rábukkantunk egy fénymásolt levélre, amelyben Faradzs részletesen elmeséli elrablását a repülőtéren, és azt, milyen nevetséges körülmények között térhetett vissza. A levélben leírta börtönbeli kihallgatását, miként kényszerítették arra, hogy kamerák előtt „bevallja”, hogy Németországnak kémkedett, és viszonyt folytatott különböző nőkkel. „Letartóztattak, és kétségem sincs afelől, hogy hamarosan meg fognak ölni” – írta. Valóban, két hét múlva ismét letartóztatták. Egy nap Faradzs anyja eljött hozzám az irodába. A tétova, idős hölgy leült velem szemben egy székre, és azt kérdezte, elvállalnám-e a fia ügyét, majd hirtelen sírva fakadt. – Faradzs már a sah idején is ült börtönben – zokogta vigasztalhatatlanul. – Az nem volt elég? Sírva mesélte el fia akkori, börtönbeli életét, közben a mostani helyzetükről is beszélt. A történetből lassan kiszűrtem, hogy anyagilag nagyon rosszul állnak. Szerettem volna segíteni neki, anélkül hogy megsérteném a büszkeségét. – Szarkuhi asszony, Faradzs itt hagyott nálam egy kis pénzt – mondtam. – Hadd adjam oda önnek! Persze, ebből egy szó sem volt igaz, de úgy gondoltam, ha ilyenformán segítek rajta, nem sérül a büszkesége. A hölgy bátor volt és nagyon kedves, ám mivel átlátott a szitán, nem fogadta el a segítséget. Elvállaltam az ügyet, és el is kezdtem volna a nyomozást, de nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Úgy döntöttem, az Iszlám Emberi Jogok Bizottságánál kezdem, a kormánytól elvileg független szervnél, melynek központja azonban a kormány épületében volt, elnöke pedig a bíróság vezetője. Szép kis függetlenség… Annyit tudtak nekem segíteni, hogy tájékoztattak, Faradzs írt egy levelet a börtönből, hogy nem fogad el az ügyvédjének. Rámutattam, hogy a levél azelőtt kelt, mielőtt az anyja egyáltalán felkért volna a fia képviseletére. Hiába. Nem engedték, hogy én védjem, ezért amikor kihirdették az ítéletet, a sajtóhoz fordultam. Azzal érveltem, hogy az alkotmány szerint a politikai ügyeket nyilvános tárgyaláson kell tárgyalni, és mivel Faradzsot azzal vádolják, hogy államellenes hazugságokat terjesztett, zártkörű tárgyalása törvénytelen volt. A bíróság végül kinevezett egy ügyvédet Faradzs mellé. Egy év magánzárka után, hál’ Istennek, élve jött ki a börtönből. Úgy gondolom, a fénymásolt levél mentette meg az életét. Szabadulása után meghívott vacsorára a népszerű Sorrentó étterembe, amely a Vali Aszron, Teherán platánfákkal szegélyezett, központi sugárútján található. Egy gesztenyebarna színű, műanyag 67

bokszban ültünk le. Faradzs bevallotta, hogy szeretné elhagyni az országot, de fél tőle, hogy letartóztatják, ha megpróbálja kiváltani az útlevelét. – Ne aggódj, elkísérlek! – nyugtattam meg. Másnap együtt léptünk be a kétemeletes épületbe Teherán nyüzsgő belvárosában, hogy útlevelet kérjünk. Faradzs nagyon ideges volt, de gond nélkül megkapta a dokumentumot, elhagyta Iránt, és soha többé nem tért vissza. Ez az ügy jól példázza, hogy bánik a rendszer az ellenségeivel. A letartóztatottak – akár kémkedéssel, akár a rendszer megbuktatását célzó összeesküvéssel vádolták őket – rendszerint kifinomult módszerű kínzásokkal és megfélemlítéssel néztek szembe, amelyek ugyan nem hagytak árulkodó jeleket a testen, mégis elég hatékonyak voltak ahhoz, hogy a fogva tartottak kamerák előtt vallomást tegyenek, amit az állami televízióban aztán be lehetett mutatni. A SAVAK brutális fizikai kínzásait felváltotta az alvásmegvonás, az eljátszott kivégzés, a lábkorbácsolás, a tömeges letartóztatásokról és államcsínyről hírt adó hamis újságcikkek, valamint a szűk magánzárka. A körömkitépést, tüzes rácsot és az áramütést már nem alkalmazták, így a börtönből kikerülve a letartóztatott személyek nem viselték testükön a kihallgatások fizikai nyomait. Igaz, hogy mindannyian majdnem tizenöt kilót fogytak, nem tudták végigaludni az éjszakát, és a tekintetük üressé vált, a rendszer viszont büszkén mutathatta meg őket a világnak, hogy lám, nem tértek vissza a fizikai kínzáshoz.

Hirtelen egy középkori horror történet közepén találtuk magunkat, egy rejtélyes mesében, amelyben van hidegvérű gazember, kontár nyomozó és tényfeltáró újságíró, aki az egész történetnek fedőneveket ad, mint például „a szürke eminenciás”, és a helyszínt „a szellemek sötét házának” nevezi. A helyzet súlyos szakadékot eredményezett a hatalmon lévő reformista elnök, Mohammed Hatami és még mindig jelentős befolyással bíró elődje, Akbar Hasemi Rafszandzsani között. 1998. november 22-én a perzsa rádió megszakította adását, hogy fontos hírt közöljön: Dárius és Parvaneh Foruhárt, disszidens értelmiségieket teheráni otthonukban meggyilkolták. A merénylők több késszúrással végeztek az idős házaspárral, majd elmenekültek az éjszakában. Én ekkor éppen az Egyesült Államokban tartózkodtam, és a hír hallatán úgy gondoltam, elhalasztom a visszautamat. Végül mégis hazarepültem, mert olyan brutális volt ez a gyilkosság, hogy nem hittem, hogy lesz folytatása. Három nappal később az esti híradó arról számolt be, hogy a fordítót, Madzsid Sarifet, aki egy héttel azelőtt kocogni ment a parkba, de nem tért vissza, holtan találták. Tíz nap múlva az író, Mohammed Mokhtari villanykörtét venni indult Észak-Teheránban a Jordán sugárútra, és eltűnt. Néhány nappal később megfojtott holttestére Dél-Teheránban találtak rá. Ugyanazon az estén egy másik író, Mohammed Dzsafar Pujandeh is eltűnt. 1998. december 13-án találták meg holtan. Azon a héten, a pénteki imádságok során a legfőbb vezető, Ali Hamenei ajatollah megdöbbenését fejezte ki. Hatami elnök „undorító cselekedetnek” nevezte a gyilkosságokat, amelyek ártanak az iszlám rendszernek. Bizottságot hozott létre, hogy kivizsgálják őket. Nem mertem túlzottan örülni az elnök bejelentésének, de mivel az államot évek óta nem lehetett felelősségre vonni törvénytelen erőszakos tetteiért, inkább nem alkottam véleményt. 1996 januárjában egy barátom felhívott. – Nem fogod elhinni, mi történt! – mondta. Aznap a Nemzetbiztonsági Hivatal kiadott egy közleményt, amelyben ez állt: „Sajnos néhány felelőtlen, félrevezetett és a testülettől kivált kollégánk… követte el ezeket a bűntényeket.” Az iszlám köztársaság történelmében ez volt az első alkalom, hogy a kormány felelősséget vállalt egy kritikus véleményű polgára meggyilkolásáért. Egy hónappal később a Nemzetbiztonsági Hivatal elnöke, Gorbanali Dorri-Nadzsafabadi lemondott, a történetnek azonban itt még nem volt vége. Néhány hónap múlva Parastu Foruhár, a meggyilkolt házaspár lánya megkeresett, és felkért, hogy képviseljem a családját. Elvállaltam. Hosszú órákat töltöttünk együtt, mialatt próbáltuk összerakni a rendőrségtől, szomszédoktól és szolgálóktól kapott információkat, hogy megfejtsük, valójában mi is történt azon a végzetes éjszakán, amikor a szüleit megölték.

68

Napokkal meggyilkolásuk előtt Dárius és Parvaneh Foruhár állandó halálfélelemben élt. Mindketten régóta nyíltan bírálták a rezsimet, különösen Dárius. Ő volt a vezetője az Iráni Nemzeti pártnak (Hezb-e Mellat-e Iran), amely a megbuktatott miniszterelnök, Mohammed Moszadek pártjáig vezethető vissza. Dárius a sah idejében börtönben is ült a tevékenysége miatt. Támogatta a forradalmat, és az iszlám köztársaság első munkaügyi minisztere lett, ám a többi világi nacionalistához hasonlóan, akik ellenezték a forradalomból kinövő iszlám radikalizmust, lemondott, és visszatért az ellenzékbe. Foruhárék egyre élesebben bírálták az iszlám rezsimet, a köztársaság alkotmányát, valamint a hatalom autokratikus képviseletét, tevékenységük mégsem jelentett komoly fenyegetést a rendszerre. Követőik idősödő értelmiségiek és tudósok, valamint felületes tudású, főiskolás diákok voltak. Bár nem jelentettek igazi veszélyt, a nemzetbiztonság emberei éveken át, nap mint nap zaklatták őket. Gyerekeiket olyan gyakran vitték el kihallgatásokra, hogy végül Németországba költöztek. A rendőrség minden telefonbeszélgetésüket rögzítette. A család rácsot szereltetett az ablakokra, és Dárius összekészített egy piperetáskát arra az esetre, ha börtönbe vinnék. Azon a hideg novemberi estén, éjjel tizenegy óra körül, éppen baráti társaságban múlatták az időt, amikor az egyik vendég hirtelen felpattant, és odakötözte Dáriust a székhez. Ezután tizenegyszer szúrta belé a kését, majd Mekka felé fordította a széket, és hagyta, hogy a vér kis tócsába öszszegyűljön alatta. Parvaneh éppen lefekvéshez készülődött az emeleten. Őt huszonnégyszer szúrták le. Ezután mindkettőjük testét összevagdosták. Barátok találtak rájuk másnap. Amikor átmentek hozzájuk, az ajtót nyitva találták, a kutyájukat pedig elkábítva. A szőnyegen, a bútorokon és az ágyneműn mindenfelé rászáradt vért lehetett látni. A nyomozók átfésülték a házat, és kiderült, hogy több dolog is eltűnt: Parvaneh verseskönyve; Dárius naplója, amiben leírta gondolatait a velajat-e fakihről, Khomeini ajatollah a papság abszolút uralmáról szóló vallási doktrínájáról; és végül a Dárius és Mohammed Moszadek miniszterelnök közötti értékes levelezés. Az ügy azelőtt megszűnt, mielőtt a tárgyalásig jutott volna. Úgy tűnt, az állam egy csoportja legalább annyira elszántan próbálja eltussolni az ügyet, mint amennyire az elnök nyilvánosságra akarja hozni. Hatami demokratikusnak vallotta magát, és megígérte az iráni népnek, hogy törvényesebbé teszi az országot, hamarosan azonban rá kellett jönnie, hogy az iszlám köztársaságban a végrehajtó ágnak nem sok hatalma van. A Nemzetbiztonsági Hivatal helyettes vezetőjét, Szaíd Emamit nevezték meg első számú gyanúsítottként, aki szoros kapcsolatban állt magas rangú hivatalnokokkal. Nem sokkal azután, hogy belekeverték az ügybe és letartóztatták, állítólag öngyilkosságot követett el a börtönben. Megevett egy doboz szőrtelenítő krémet. Emami halálával szertefoszlott minden remény, hogy több magas rangú hivatalnokot is kapcsolatba lehessen hozni a gyilkosságok elrendelésével. Egyértelmű volt, hogy Emami, a középbeosztású tisztviselő, a biztonsági apparátussal való kapcsolataival, sokkal több volt egyszerű elítélt főkolomposnál. Barátai azt jelentették, hogy megrögzött vallásos szélsőségesek egy hírhedt csoportjához tartozott, akik hittel vallották, hogy az iszlám ellenségeit meg kell ölni. A csoportról és tevékenységéről csak suttogva mertek beszélni Teheránban. Ha az állami apparátusban működött egy titkos társaság, azzal a céllal, hogy likvidálják az ellenséget, és rettegésben tartsák az embereket, kevesen vonták kétségbe, hogy Emami volt a vezetőjük. Amikor a lapokban olvastam az öngyilkosságáról, kíváncsi lettem. – Hölgyeim, menjenek és vegyék meg az összes létező fajta szőrtelenítő krémet! – utasítottam a munkatársnőimet. Minden egyes dobozon, amit hoztak, az állt: „nem mérgező”. Az pedig nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy egy olyan krémmel lett volna öngyilkos, ami az országban nem kapható. Arra gondoltam, talán Emami öngyilkossága csak átverés, és még mindig életben van. Erről csak úgy bizonyosodhattam meg, ha elmegyek a gyászszertartásra, és megnézem, vajon a rokonok bánata valódi-e, vagy megjátszott. 1999-ben egy napos, júniusi délután magammal vittem a nővéremet is a szertartásra az egyik teheráni mecsetbe. Olyan meleg volt bent, hogy rögtön megittam két pohár narancsos sarbatot.

69

– Most, hogy már nem él, legalább az ital ingyen van – suttogtam. Fekete csadorunk mögött halkan kuncogtunk, és amikor körbenéztem a helyiségen, ismét vissza kellett fojtanom a nevetést. A tömeg tele volt ismerős arcokkal. A többi újságíró és aktivista ugyanolyan gyanakvóan méregette az embereket, mint én, hogy vajon a jajgatás és sírás igazi-e, vagy megjátszott. Aki figyelemmel követte az eseményeket, nem tartotta hihetőnek a börtönbeli öngyilkosság kényelmes megoldását. Szaíd Emami felesége és nővére hangosan jajveszékelt az első sorban, mire egy zömök testalkatú nő – aki úgy nézett ki, mint egy álruhás rendőr – csendre intette őket. Emami nővére szinte hisztérikusan kiabálni kezdett. – Haj Szaíd, bárcsak mindent elmondhatnék! Amikor a szertartásnak vége lett, nővérem megrángatta a karom, hogy menjünk, én azonban odasétáltam Emami asszonyhoz, és részvétet nyilvánítottam. Belenéztem sírástól vörös szemébe, megfogtam remegő kezét, és tudtam, hogy a férje valóban halott. Körülbelül ugyanebben az időben egy leleplező cikksorozat jelent meg a Szobb-e Emruz nevű bulvárlapban, amely a botrányt boncolgatta az olvasók számára. A cikk szerzője, egy Akbar Gandzsi nevű újságíró a hírszerzési apparátustól kapott információk alapján vázolta fel a titkos tervet, amelyet az állam indított, hogy likvidálja a bírálóit. Gandzsi cikkei megbabonázták az irániakat, akik sorban álltak az újságos standok előtt, hogy le ne maradjanak a történet folyatásáról. Bár a cikkben nem a valódi nevükön szerepeltek azok a magas rangú hivatalnokok, akik kiadták a parancsot, vagy más néven az iszlám rendeletet – amely valójában a halálos ítéletet jelentette –, mégis mindenki tudta, kikről van szó. 1999 nyarán Gandzsi tovább folytatta támadó cikkeit, a bíróság pedig végre engedett a kérésünknek, ezért hozzáférhettünk az iratokhoz. A rendszer ugyanakkor megpróbálta megakadályozni a nyomozásunkat. A bíróság vezetője zárt tárgyalást rendelt el, és titoktartási kötelezettséget szabott ki az ügyvédekre, hogy ne beszélhessenek az ügyről a sajtónak. Több tisztviselő úgy nyilatkozott, hogy a gyanúsítottak, köztük az elhunyt Emami is, az iszlám köztársaság „külföldi ellenségeinek” parancsára cselekedtek, hogy besározzák Irán nemzetközi jóhírét. A média kiszivárogtatta Emami feleségének videofelvételét, ahol ezt bevallja. Gandzsi „öninterjúnak” nevezte az ilyen felvételeket. Az asszonyt a letartóztatása alatt, amikor ez az interjú készült, annyira megkínozták, hogy az egyik veséje felmondta a szolgálatot. Tíz napunk volt rá, hogy elolvassuk az iratokat, és bár a teljes anyag több ezer oldalas volt, nem készíthettünk róla fénymásolatot. Itt-ott nem szerepelt dátum, és sok helyen feltűnő módon éppen a legfontosabb információ hiányzott, mint például a fő gyanúsított kihallgatásának átirata. Annak ellenére, hogy az aktákból a nyomozásunkhoz elengedhetetlenül fontos elemek maradtak ki, mégis számos olyan részletet megtudtunk, amelyek rávilágítottak a törvénytelen gyilkosságok történetére. Ezen iratok olvasása közben bukkantam rá a saját nevemre, és rájöttem, ugyanez a halálbrigád akar engem is megölni. Hosszú ideig a kormányban senkinek sem említettem ezt. Évekkel később egy hivatalnok megállt az irodám ajtajában, és megkért, hogy szólaljak fel azon a konferencián, amit a kormány szervez Európában a Mudzsahedin-e Halgh terroristatevékenységéről. – Ha azt akarod, hogy az MHSZ terrorizmusáról beszéljek, akkor arról is beszélnem kell, hogy ti, a kormány, hogyan akartatok megölni engem. Rendben? – Nem válaszolt semmit. – Gondolom, nem lennék valami jó szónok, ugye? – zártam le a beszélgetést. Néha nem értettem az iszlám köztársaság lélektanát. Hogy képes egyik kezével segíteni, miközben a másikkal az életemre tör? 1999 nyarán kiábrándító eredménnyel zárult a tárgyalás. A két fő gyanúsítottat életfogytiglanra ítélték, a tényleges gyilkosokat halálra, a többieket pedig rövid idejű börtönbüntetésre. A legfelsőbb bíróság később megváltoztatta némelyik ítéletet, de a családok ügyvédjei sosem tudták meg, mi lett a végső döntés, mivel az ügyet nemzetbiztonsági okokra hivatkozva titkosítottak. Egyetlen magas rangú hivatalnok sem került bíróság elé, a gyilkosságok idején hivatalban lévő nemzetbiztonsági minisztert pedig még magasabb pozícióba nevezték ki. Szaíd Emami közvetlen főnöke később versenybe szállt az elnökségért. Azt hihetnénk, hogy mivel egyetlen halálos ítéletet sem hajtottak végre, és az ügyben érintett magas rangú hivatalnokok folytatták politikai karrierjüket, a sorozatgyilkosságok ügye feledésbe merült. 70

A tárgyalás után más meggyilkolt disszidensek özvegyei és rokonai rendszeresen megkerestek. A némaság, amelyet a minisztériumtól való félelem és a megdönthetetlenségébe vetett hit kényszerített az emberekre, már megtört. Az iszlám köztársaságnak szembesülnie kellett azzal, hogy kettészakadt. A rendszerben támadt rés fokozta a botrányt, a botrány pedig növelte a szakadékot a rezsim és a nép között. Ez után a nyár után nem rendeltek el több gyilkosságot a disszidensek és az értelmiségiek ellen. Nehéz megmondani, milyen tapasztalatot szereztem én ebből az ügyből. Életemben először szembesültem közvetlenül a saját halálom lehetőségével, és ezáltal a megfoghatatlan aggódás valódi félelemmé alakult bennem. Ha azt tervezgettem, hová menjünk nyaralni, azon kaptam magam, hogy a térképet nézve arra gondolok, vajon itt vagy ott lenne-e könnyebb meggyilkolniuk. Sokan megdicsértek, hogy még azután sem adtam fel a küzdelmet, hogy megtudtam, én is célpont vagyok. Ekkorra azonban az ügy túlnőtt rajtam, még a gyilkosságoknál is hatalmasabbra duzzadt, nagyobbra, mint azt bárki is gondolta volna. Nem mondhatnám, hogy az egyik legsikeresebb tárgyalásom volt, mivel nem sikerült törvénymódosítást elérnem, még egy megérdemelt büntetést sem tudtam kiharcolni. Viszont fellebbentettem a fátylat arról a helyről, amit Gandzsi úgy nevezett: „a szellemek sötét háza”, egy árnyékos országról, ahol a gyilkosok megölik áldozatukat, majd elmenekülnek az igazságszolgáltatás elől. Ezután a gyilkolás drágább és nehezebb lett. Az iszlám köztársaság rákényszerült, hogy ne teremtsen lehetőséget a kegyetlenkedésekre, hagyjon fel a törvénytelen öldökléssel, úgy, ahogy egy évtizeddel azelőtt felhagyott a tömeges kivégzésekkel. Ha a szó nem akadna meg a torkomon, azt mondanám, fejlődünk.

71

9 REMÉNYTELI KÍSÉRLET 1997. május 23-án huszonkétmillió iráni szavazott, hogy egy második esélyt adjon az iszlám köztársaságnak. Egy ragyogó tavaszi napon, amikor az égen egy felhő sem volt, felsorakoztak Teherán és a többi város utcáin, hogy leadják voksukat egy alig ismert emberre, Mohammed Hatamira. Hatami ekkor inkább annak az ellentétét jelképezte számukra, amit nem akartak, semmint azt, amire vágytak. Régóta most először történt, hogy színre lépett valaki a rezsim politikusa ellen, és a váratlan verseny felkeltette az emberekben a reményt, hogy talán Hatami megválasztásával kézzelfoghatóan javulhatna az élet. A kiváltságos jelölttel szemben ő nem tartozott a forradalmi politikai elithez, és beszédében nem utalt állandóan a „Nagy Sátánra” és a „cionista ellenségre”. Azt ígérte, hogy Iránt demokratikus iszlám országgá alakítja, valamint jobb lesz a kapcsolata a szomszédos államokkal és a világgal. Ez a választás, mint az ezt megelőző többi is, nem volt igazán demokratikus, mivel sok „kívülállónak” bélyegezett jelölt – vallási nacionalistáktól a világiakig – nem vehetett rajta részt. Azok azonban, akik versenybe szállhattak, különböztek annyira egymástól, hogy a választás valóságosnak tűnjön, és az emberek úgy érezzék, van beleszólásuk abba, hogyan alakul az ország sorsa. A Választások Napja, az iráni naptár szerint hordád második napjára, péntekre esett. Az iskolák és mecsetek előtt, ahol szavazni lehetett, végtelen hosszú sorokban álltak az emberek. Nagyobbik lányom, Negár életében ez volt az első elnökválasztás, de a kisebbik is elkísért minket. Elsétáltunk a szavazóhelyre, beálltunk a sorba, és úgy beszélgettünk az emberekkel, mintha közeli ismerősök lennénk. Egyetlen nő sem viselt csadort, és az emberek emelkedett hangulata a forradalom első időszakára emlékeztetett, amikor néhány röpke napig testvérnek szólítottuk egymást, segítettünk a másiknak vinni a bevásárlószatyrokat, és általában mindenki úgy viselkedett, mintha egy nagy család lennénk. Ezután azonban beköszöntöttek a haszonleső évek, amikor az emberek megkérdőjelezték a másik indítékát, előre megfontoltan hazudtak és csaltak, hogy nehogy őket csapják be, és bezárták az ajtót az idősek orra előtt. A sorban álló egyik nő így szólt: – Hatami nem olyan, mint ők. Ő tényleg segíteni akar nekünk. Aznap ebédre anyámhoz voltunk hivatalosak. Amikor megérkeztünk, csípőre tett kézzel jött ki a konyhából. – Miért nem vittetek magatokkal? – Mert nagyon hosszú a sor, és nem bírtál volna egy órán keresztül ott állni. – Rendben van, akkor vigyetek el délután! Hat óra körül, mielőtt az esti szavazók elindultak volna, elmentünk egy szavazóhelyre, ahol viszonylag rövid volt a sor. Anyám, aki ekkor nyolcvanéves volt, most először szavazott az 1979-es forradalom óta. A szavazóbizottság tagjai látták, hogy sorban áll, ezért addig beszéltek a lelkére, amíg le nem ült egy összecsukható fémszékre, én pedig foglaltam a helyét a sorban. Néhány idős hölgy, akik már túl voltak a szavazáson, köré gyűltek, és szóba elegyedtek vele. Beszélgetésükből csak foszlányok jutottak el hozzám. „A dolgok úgy elromlottak.” „Insallah Hatami tud értünk tenni valamit.” Amikor anyámra került a sor, odaszóltam neki, és már éppen kezdtem kitölteni a szelvényt helyette, ő azonban megragadta a csuklóm, és így szólt: – Kérlek, Sirin dzsan, ez az én dolgom! – Amikor kifelé mentünk, felsóhajtott: – Bárcsak élne még apád! Nagyon ritkán mondta ezt. Ez jelezte, hogy most boldog. Anyám akkoriban nem sokszor hagyta el a házat, ezért úgy gondoltam, kihasználom az alkalmat, hogy kimozdult, és megeszünk valahol egy fagylaltot. – Sirin, nekem ne tölcsérbe kérd a fagyit! Le fog csöpögni a ruhámra.

72

Nyolcvanéves korára sokkal válogatósabb lett, mint korábban. Neki kehelybe kértem a két gombóc vaníliafagylaltot, magamnak pedig tölcsérbe. Az enyém természetesen lecsöpögött, mire ő a fejét rázta. Dzsavád aznap este későn ért haza, mivel kint volt a gyümölcsöskertünkben, Teherán külvárosában, és azzal töltötte a napot, hogy a munkásokat fuvarozta be a faluba szavazni és vissza. Amikor a rádió bejelentette Hatami győzelmét, eszelős, spontán ujjongás hullámzott végig a főváros utcáin. Ehhez hasonló boldogság két évtizede nem volt látható Teheránban. Én a bejelentés idején éppen az utcán voltam. Minden oldalról ismeretlenek öleltek meg, és egymásba kapaszkodva éljeneztek és gratuláltak. A pékség előtt a pék segédje édességet osztogatott a járókelőknek.

Mohammed Hatami győzelme a szomszédságtól kezdve a klérus legfelsőbb szintjéig mindenkit nagyon meglepett. A korábban kulturális miniszterként dolgozó Hatami tudálékosságáról volt híres, és nem rendelkezett a szokásos bizonyítvánnyal, amellyel a klérus az iszlám köztársaságban hatalomra emelkedik: forradalmi múlttal, valamint a hatalmon lévő ajatollahhal való szoros kötelékkel. A fején viselt turbántól és a forradalomhoz való hűségétől eltekintve minden másban eltért attól, amit 1979 után a vezetőinktől megszoktunk. Mindig őszinte, ragyogó mosoly ült az ajkán, ellentétben a korábbi elnökök szenvtelen arckifejezésével. A papság által hordott gyűrött, sárszínű ruhák helyett elegáns, finomszövésű ruhát viselt, a csokoládé és a körte különböző árnyalataiban. Lábára fényes papucscipőt húzott a bőrszandál, vagy a még rosszabb műanyag papucs helyett, ami a forradalom után terjedt el széles körben. A televízióban éveken keresztül azt láttuk, hogy országunk vezetői ápolatlan külsővel és gyakran fésületlen szakállal, a földön, törökülésben ülve tanácskoznak. Hatami ápolt megjelenése nem azt jelentette, hogy az irániak már nem törődtek a szerénységgel, vagy hogy a népesség nagy része már nem olyan szegény. Azt jelentette, hogy az emberek az időközben eltelt húsz év alatt rájöttek, a papi képmutatás megvetendő dolog. Nagyon jól tudták, hogy a forradalmárok eltávolították a sah barátait hatalmi pozíciójukból és a teheráni villákból, majd a helyükre léptek. A hatalmas olajkészlet, amelyből a sah a vagyonát szerezte, azoknak is gyors meggazdagodási lehetőséget biztosított, akik közel kerültek az új rendszerhez. Két évtized alatt az 1979-es populista radikálisok közül kiemelkedett egy újgazdag, forradalmi elit. Ők azt hirdették, hogy az iszlám majd megoldja Irán minden gazdasági problémáját. Végül természetesen nem tartották be nagyszabású ígéreteiket az ingyenautókról és -ételről. A forradalom után az egy főre eső jövedelem csökkent, és sokan két vagy több állást kényszerültek vállalni a megélhetéshez. Mindeközben a hatalmon lévő papság Teherán jó levegőjű, északi részén luxusházakat építtetett magának. A főúton pöfögő tengernyi régi, rozoga Paykan között drága, külföldi autóval furikáztak, gyakran sofőrrel, amely azt hirdette: „a befolyásos, forradalmi elit tagja vagyok”. A burjánzó korrupció elidegenítette az iráni emberek többségét, akik csúszópénz és összeköttetések nélkül még a legelemibb dolgokat sem tudták elintézni. A klérus és a barátaik nem utaztak ugyan Európába ebédelni, mint annak idején a sah miniszterei, azt azonban mindenki észrevette, hogy kifosztják az államkincstárt. Az a bazári eladó például, aki Khomeini autóját vezette, amikor az ajatollah visszatért a száműzetésből, az ország egyik leggazdagabb embere lett. Prominens politikusokról köztudott volt, hogy kapcsolataikat felhasználva monopóliumot biztosítottak maguknak jövedelmező export- és importcikkekre. Az egyre nagyobb korrupció közepette a rezsim ragaszkodott a forradalmi ideológiához, miközben a törvényesség egyre inkább eltűnt. A város minden második utcáját mártírok nevével nevezték át, és szerte az utcákon, falakon, hirdetőtáblákon komor tekintetű vértanúk és papok arcát lehetett látni. A falakra „Halál Amerikára!” feliratokat festettek, amely az iraki-iráni háborúból kinövő vértanúság kultuszát dicsőítette. Sokan helyeselték, hogy Irán támogatja az olyan távoli helyeken állomásozó katonai csoportokat, mint Libanon és Palesztina. A falfirkák egyszerre voltak giccsesek és hátborzongatóak. Az egyiken az amerikai szabadságszobornak a feje helyén koponya ült, egy másikon a gyermekét ringató anyát öngyilkos merénylőnek öltözve ábrázolták. Az ilyen képek egész Iránban megjelentek, és növelték a hétköznapi emberek felháborodását, akik úgy érezték, a papság napról napra egyre gazdagabb, miközben a pénteki imákon áldozatról, küzdelemről és a forradalmi iszlámról prédikálnak. 73

Hatami ilyen háttérrel lépett az ország élére, és elbűvölte a népet. Beszédeiből elhagyta a régies szónoki elemeket, nem beszélt ellenségről és külföldi összeesküvésről, helyette a törvények és a demokrácia hatalmát hangsúlyozta. Jól ismerte a filozófusokat Platóntól Alexis de Torqueville-ig, és lenyűgözte a fiatalokat, különösen a nőket, amikor szívből jövő őszinteséggel beszélt az iráni társadalomban betöltött fontos szerepükről. Teljesen más volt, mint a korábbi elnökök, ám éppen ettől vált hasznossá az ország számára. Az iszlám köztársaságnak rendkívül nagy szüksége volt arra, hogy visszaszerezze hitelét a kiábrándult, fiatal korosztály szemében. Fiatalos megjelenésével és a forradalom iránti mély elkötelezettségével, Hatami tökéletes eszköznek bizonyult, hogy kicsit fellazítsa Iránt anélkül, hogy a kormányzatot meggyengítené. Elsöprő győzelme – hetven százalékos többséggel nyert – egyértelmű népszerűségéről tanúskodott, és felhatalmazta a változtatásra. A Választás Napján sorban állás közben hallottam, micsoda irreális elvárásokat támasztanak felé az emberek, és ez nyugtalanított. A nép nem annyira reformokat akart, mint inkább egy teljesen új Iránt, és ha lehetséges, mindezt négy év alatt. Szerették volna, ha az összes olyan törvényt eltörlik, amely a nőket hátrányosan megkülönbözteti, és megszüntetik a korrupciót. Úgy képzelték, hogy az igazságszolgáltatási rendszer egyik napról a másikra független lesz, és bíróság elé kerülnek mindazok, akik az elmúlt húsz év során kivégezték a rokonaikat, vagy tűzparancsot adtak a kivégzőosztagnak. Olyan nagy volt az emberek vágyakozása és elvárása az új elnökkel szemben, hogy megrémültem. Úgy éreztem, a hatalmas sóvárgás elvette a realitásérzéküket. Hát nem tudják, milyen korlátozott hatalmat biztosít az alkotmány az elnöknek? Nincsenek tisztábban azzal, hogy bonyolult jogi keretek között, néhány kinevezett klérustag képes úgy alakítani a politikát, hogy az elnöknek szinte beleszólása se legyen az eseményekbe? Hatami nem tudott megfelelni az emberek elvárásainak. Sajnos, az iráni nép szíve legmélyén isteníti a hősöket. Legyen szó akár az ősi versben, a Sáhnámeben (a Királyok könyve) szereplő Rosztamról, akár Hoszein imámról, a síitizmus szent mártírjáról, az emberek ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy egy magasztos, ikonszerű alak végigsöpör az életükön, legyőzi az ellenséget, és alapjaiban megváltoztatja a világot. Lehet, hogy más nép is hisz a hősökben, az irániak azonban semmihez sem fogható hittel teszik. Nemcsak a hősöket szeretik, hanem magát a csodálat érzését is. Azzal, hogy Hatamira szavaztak, úgy vélték, ők megtették a kötelességüket, és valamiféle ábrándozó bámulattal hátradőltek, és várták, hogy az elnök az elképzelt mennyországgá változtassa Iránt.

1998 és 1999 között az ország időszakosan élvezhette a sajtó- és szólásszabadságot, melyet néhány optimista szemléletű ember teheráni tavasznak nevezett. Optimizmusuk talán nem volt teljesen alaptalan, mivel a cenzúra mélyen beleivódott az iráni történelembe, még a modernizáló sah idején is létezett. A forradalom után az iszlám köztársaság olyan szigorú ellenőrzés alatt tartotta a médiát, hogy sok barátom nem is vesztegette a pénzét arra, hogy újságot vegyen, inkább a BBC és az Amerika hangja perzsa nyelvű adásait hallgatták a rádióban. Hatami ezt megváltoztatta, és felhatalmazta a Kulturális Minisztériumot, hogy engedélyt adjon a sajtónak új kiadványok megjelentetésére, így egy rövid ideig az országban viszonylagos szabadság és függetlenség uralkodott. Az újságok új színt vittek a reggelekbe. Gyakran öt-hat napilapot is magamhoz vettem, majd egy csésze, gőzölgő tea mellett nekiláttam elolvasni őket, és élveztem a kellemes rituálé minden percét. Olyan civilizált érzés volt újra valódi híreket olvasni az újságban arról, merre tart az ország. A sajtószabadság a közterületeket is felélénkítette. Az emberek a trafikok előtt állva, a taxi hátsó ülésén vagy a buszokon az aktuális hírekről beszéltek. Lassan eltűnt az a fojtogató érzés, hogy nyíltan csak otthon beszélhetünk, és az utcán tartózkodnunk kell a valódi véleményünk kinyilvánításától. A legtöbben, főleg a fiatalok, azt remélték, hogy a sajtószabadság szélesebb körű szabadság eljövetelét jósolja, vagy legalábbis annak lehetőségét. Ha a jövő most fényesebbnek tűnt, az azért volt, mert ott szerepelt az újságok címlapján. A hatalom azonban nem tűrte sokáig a sajtó szabadságát, mert ez utat nyitott a politikai elégedetlenségnek. A keményvonalas klérus tagjai féltek tőle, hogy a bírálat a hanyatlásukat okozza, ezért hogy megtarthassák befolyásukat, célul tűzték ki bírálóik elhallgattatását. 1999. július 7-én a ke74

ményvonalas bírói testület elrendelte a Szalám nevű újság beszüntetését. A lapot és a szerkesztőket azzal vádolták, hogy megsértették a nemzetbiztonságot, amikor a cikkekben magas rangú hivatalnokokat hoztak összefüggésbe több tucat disszidens meggyilkolásával. A jelentés szerint az újság ezzel valójában az államot vádolta meg, azt állítva, hogy a kormány titkos akciókban megöleti az ellenségeit és mindazokat, akik nem tetszenek neki. Amikor a városban a diákok meghallották a hírt, összegyűltek a teheráni egyetemen, és tüntetni kezdtek az újság beszüntetése ellen. Aznap este körülbelül négyszáz álruhás katona szivárgott be az egyik egyetemi kollégiumba, adó-vevő rádióba suttogtak, és zöld botokat forgattak a kezükben. A diákok elbeszélései szerint az egyenruhás rendőrök a közelben álltak, de nem tettek semmit. A katonák berúgták az ajtókat, berontottak a hálókba, a hajuknál fogva megragadták a lányokat, és felgyújtották a szobákat maguk mögött. Bottal ütlegelték a diákokat, volt, akit a harmadik emeleti erkélyről dobtak le a földre. Soknak csontja tört, mert a járdára zuhant, egyikük le is bénult. Valószínűleg lőfegyvert is használtak, mivel néhányan lőtt sebbel kerültek kórházba. Tanúk szerint legalább egy fiatal meghalt, háromszázan megsebesültek, több ezret pedig az elkövetkező napokban őrizetbe vettek. A családom és én azon a hétvégén nem voltunk a városban, csak éjféltájban értünk haza. Megálltunk az egyik nagy kereszteződésnél az egyetem mellett, és tanácstalanul néztünk körbe. Rendőrségi teherautók robogtak el mellettünk a kordon felé, amellyel a biztonsági erők az egyetem teljes területét lezárták. A hírekben azt mondták, összetűzésekre is sor került, a rendőrség azonban olyan szigorúan körbezárta a területet, hogy nem mertünk közelebb menni. A feszült hangulatú éjszakában a rendőrök úgy hessegettek el bennünket, mintha egy katasztrófa helyszínéről küldenének el. Másnap a zűrzavar még tovább fokozódott, és átterjedt a vidéki városokra is. Még mindig vitatott, mi is történt valójában ezután. Annyi bizonyos, hogy az öt napig tartó lázadás csatatérré változtatta Teheránt. Kétségtelenül ez volt a legsúlyosabb tömeges rendzavarás, amelyet a rendszer húsz év alatt látott. Némely jelenet az 1979-es forradalom előtti tüntetéseket idézte. A második nap után a lázadás saját életet kezdett élni. Pusztító, erőszakos tombolássá alakult át, amely tönkretette a belvárost, kiégett buszokat és betört kirakatokat hagyva maga után. Utcai harcokra is sor került, mert az utakon és a tereken a diákok kővel dobálták meg a rendőröket, és látványosan elégették a legfőbb vezető fényképét. Az összecsapások minden nappal egyre véresebbek lettek. Álruhás biztonsági tisztek a levegőbe lőttek, hogy szétoszlassák a diákokat, a rendőrség könnygázt dobott a tömegbe, a teherautók pedig arra vártak, hogy elszállítsák a letartóztatott tüntetők százait. Rendőrségi helikopterek köröztek a belváros felett, és hangosbeszélővel szólították fel a diákokat, hogy oszoljanak. Az akkor készült fényképeken Teherán úgy fest, mint egy polgárháború idején: az utcákon itt-ott harcok folytak, a rohamfelszerelésbe öltözött rendőrök sorokba rendezetten álltak az öklüket rázó, dühös fiatalok tömege előtt, mindenhol füst gomolygott és törmelék hevert. Azokban a napokban úgy tűnt, lelassult az idő. Senki sem tudta, mi következik ezután. Talán tankok vonulnak végig a város utcáin? Esetleg a tüntetők csoportja duzzad több milliósra? Olyan volt, mintha az ország sorsa a levegőben lógott volna. Úgy döntöttem, eljött a megfelelő alkalom, hogy a lányaimnak megmutassam, milyen is egy iráni zavargás. Az iráni fiatalok, mint a fiatalok bárhol máshol a világon, könnyen lázba jönnek a politikai tüntetés gondolatától. Az ember ebben a korban nem gondol bele, mivel is jár egy ilyen nagyszabású tüntetés. Nem elég érett ahhoz, hogy eldöntse, vajon a mellette álló férfi, aki bátran kiabálva követeli a legfőbb vezető távozását, nem fizetett ügynök-e, akit azért küldtek a tömegbe, hogy felbujtsa a többieket. Olyankor csak a ragyogó, izgatott arcokat látja az ember, érzi, ahogy mások teste az övéhez préselődik, amikor a tömeg megindul előre, és lelkesült, mert tudatában van saját hatalmának erejével. Olyankor nincsen egyedül – nem magában szomorkodik a szabadság hiányán, hanem egy állampolgár, egy cselekvő ember, aki képes a fővárost háborús övezetté változtatni. A többi szülőhöz hasonlóan én is aggódtam, hogy a lányaim meggondolatlanul vonzónak találhatják a tüntetés veszélyes és bizonytalan menetét. Az Evin-börtön előtt így is sok zokogó, ideges anya várakozik, hogy hírt kapjon eltűnt gyermekéről, nem akartam én is csatlakozni hozzájuk. A legnagyobb félelmem mindig is az volt, hogy a lányaimat használják fel arra, hogy megtörjenek. Ha valamikor, valamilyen ürüggyel letartóztatnák őket – mondjuk azért, mert ki van lakkozva a kör-

75

mük, vagy mert egy tüntetés közelében sétáltak –, és megtudnák, hogy az én gyermekeim, egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal keményebben bánnának velük. Ebéd után mondtam Negárnak és Nargesznek, hogy vegyék fel a rupuseszüket, illendő iszlám kabarjukat, és autóval elvittem őket a Teheráni Egyetemhez. A környező utcák hátborzongatóan csendesek voltak, a boltokat bezárták, rendőrök álltak minden sarkon. Az egyetem területén a fák alatt és az előadótermek előtti lépcsőn csoportokban gyülekeztek a fiatalok, és hevesen vitatkoztak. Néha egy-egy aktivista sétált el mellettük, ételt és italt vitt a diákoknak. Amikor egy modern épület elé értünk, egy nagyobb csoport hangosan szlogeneket kezdett kiabálni. – Nézzétek meg jól! – mondtam a lányoknak, és lassan visszatereltem őket a csoport felé. – Nem fontos, hogy amit kiabálnak, igaz-e, vagy sem, hiszel-e benne, vagy sem. Ha úgy döntesz, csatlakozol hozzájuk, annak semmi köze ahhoz, mennyire vagy elkötelezve az igazság, a szabadság vagy az ehhez hasonló fennkölt eszmék mellett. Néha az ilyen radikális jelmondat-kiabálás csapda. A tömegbe beszivárgó elemek kezdik, hogy a sajtószabadságért tüntető diákokat letartóztathassák, azzal az indokkal, hogy a rezsim megdöntését követelik. De az is lehet, hogy nem csapda, csupán egy bátor ember elkeseredett kiáltása. De hogy döntitek el, mi az igazság? Az a cél, hogy elkerüljétek a letartóztatást, hogy ne keveredjetek bajba, csak mert kíváncsiak vagytok, vagy azt hiszitek, hogy részt vesztek a történelem alakításában. Mindketten némán bólintottak. Es ezek után mit tett Negár másnap? Egyenesen visszament az egyetemre a barátaival, és ott lézengett egész nap. Egy idő múlva harc kezdődött. Otthon voltam, amikor felhívott. – Maman, hallasz? – kérdezte remegő hangon. – Hol az ördögben vagy? – kérdeztem mérgesen. – Negár, csak nem lövéseket hallok? A barátaival sikerült elmenekülniük az egyetemről, és egy közeli házban találtak menedéket. Megadta a telefonszámot. Fél órával később megpróbáltam felhívni, de senki nem vette fel a kagylót. A gyomrom görcsbe rándult. Legszívesebben azonnal autóba ültem volna, hogy elmenjek érte, de az utcákon túl nagy volt a felfordulás, ezért megkértem a közelben lakó öcsémet, hogy sétáljon oda, és keresse meg. – Nincs semmi baja – közölte végül a testvérem –, csak felmentek a tetőre, hogy jobban lássák az összecsapást. Este tizenegykor, amikor az utcák végre elcsendesedtek, végigautóztam a sötét belvároson, a felgyújtott rendőrségi épület és a betört kirakatú boltok előtt, hogy elmenjek a lányomért. Elhatároztam, hogy nyugodt maradok, amikor beszáll a kocsiba. Nem szidtam meg, és a hangomat sem emeltem fel. – Negár dzsan, tegnap éppen azért vittelek az egyetemhez, hogy ezt elkerüljük. Szeretném, ha válaszolnál néhány kérdésemre. Ártatlanul pislogott. – Ha férfiak lettek volna abban a házban, és megtámadnak, mit tettél volna? Ha most a börtönben ülnél, és nem ebben az autóban, mit csinálnál? Ha lelőttek volna, most hol lennél? Egyet soha ne feledj: ha letartóztatnak, veled sokkal rosszabbul fognak bánni, mint bárki mással, mert az én lányom vagy! Engem nem bánthatnak, de téged igen. Rajtad keresztül engem félemlítenek meg. Mondanom sem kell, hogy mindig nagyon óvatosnak kell lenned! Legalább ezt vésd az eszedbe, de nagyon! Egy szót sem szóltunk az úton. Amikor hazaértünk, Dzsavád épp akkor jött meg az uszodából, a haja még vizes volt. Amikor ránéztem úszástól megnyugodott arcára, hirtelen rádöbbentem a különbségre egy apa és egy anya közt. Nem azt mondom, hogy nem törődött a gyerekeivel, de én, mint anya, minden percüket követtem. Tudtam, milyen hangulatban vannak, mit terveznek holnapra, jövő hétre, jövő nyárra. Életüknek nem volt olyan pillanata, amely ne kapcsolódott volna szorosan hozzám. Dzsavád azonban sokszor volt távol. Persze, ez nemcsak rá jellemző. Imádta a lányait, Iránban azonban az anya a család pillére, ő tartja össze, és mindig érzi előre, milyen veszélyek leselkednek rájuk. Alig egy-két iráni férfiról tudok, aki nem sózta felesége vállára a háztartás és a 76

gyermeknevelés gondját. Mindenen felül, amit nekem kellett elvégeznem, még arra is időt kellett szakítanom, hogy a politikáról beszéljek nekik, és megtanítsam őket, hogy viselkedjenek egy bizonytalan társadalomban.

Iránban csupán a legfőbb vallási vezető veheti semmibe a hatalmat, ugyanis egy Khomeini ajatollah által alkotott és bevezetett doktrína szerint, Istentől kapott joga van az uralkodásra, Ennek perzsául velajat-e fakih a neve. Most utódja, Ali Hamenei ajatollah birtokolja a valódi hatalmat Iránban. Ő a feje a fegyveres erőknek, ő nevezi ki a hivatalnokokat a fontosabb állami testületek élére, a bíróságtól kezdve az állami médiáig, és mindenekelőtt az Őrök Tanácsába, amelynek joga van megvétózni az új törvényeket és a választási eredményeket. Ebben a rendszerben a kormány egyes ágazatai, mint például a parlament és a végrehajtó hatalom, csak kiegészítő szerepet kapnak. Ha olyan tisztviselők dolgoznak bennük, akik egyetértenek a legfőbb vezető politikájával, törvényeket hozhatnak és előterjeszthetik a javaslataikat. Ha azonban a nép olyan elnököt vagy parlamenti képviselőt választ, akinek politikai meggyőződése nem egyezik a (nem választott) legfőbb vezetőével, valósággal ellehetetlenítik a munkáját. Reformjai és törvényjavaslatai elakadnak az iszlám köztársaság intézményeinek útvesztőjében. A lázadások hatodik napján Hatami elnök a tüntető diákok ellen fordult. Azzal vádolta őket, hogy „megtámadták a rezsim alapjait, és szándékosan idéztek elő feszültséget és zűrzavart”, majd figyelmeztette őket, hogy „erővel és elszántsággal fojtják el a megmozdulásukat”. Hatami reakciója megdöbbentette a lázadókat, mert arra számítottak, hogy a mérsékelt elnök melléjük áll. Még a diákok között is akadt, aki biztos volt benne, hogy a rezsim keményvonalas politikusai provokátorokét küldtek közéjük, hogy bujtogató szlogeneket kiabáljanak. Amikor a tüntetők azt kezdték kántálni, hogy „Halál a legfőbb vezetőre!”, a biztonságiak azonnal lecsaptak rájuk, és a tüntetés erőszakba fordult. Még a reformisták is úgy vélték, hogy a békés demonstráció lázadássá alakulását szándékosan idézték elő. A diáktüntetéseket a tömeges utcai erőszak és rendzavarás előfutárának tekintették, a reformmozgalom azonban mégsem akarta kihasználni egyik legfontosabb politikai eszközét: azt, hogy képes a fiatalokat az utcára hívni. Később Hatami elnök úgy nyilatkozott, hogy az egész történet, a kollégium megtámadásától kezdve a veszélyesen és rejtélyesen növekvő nyugtalanságig, szükséges volt ahhoz, hogy felelősségre vonhassa az államot a sorozatgyilkosságokért. Ez után a nyár után úgy éreztem, az elnök egyre aggályoskodóbb, és attól fél, ha feszegeti a határokat, esetleg újabb keményvonalas provokációt és zűrzavart idéz elő. Azon a nyáron a szeme láttára öltek meg diákokat, ezért ettől fogva inkább arra összpontosított, hogy még egyszer ilyen ne fordulhasson elő, ahelyett hogy az ország megváltoztatásán dolgozott volna. Számomra és azok számára, akik azt remélték, hogy a gyilkosságok ügyében indított nyomozás új fejezetet hoz az állam felelősségre vonhatóságának kérdésében, az a nyár mélységes csalódást jelentett. Az iszlám köztársaság befolyásos keményvonalasai nem akarták végigjátszani a politikai csatát. Ugyanolyan közömbösek voltak aziránt, mi a nép vagy a világ véleménye róluk, mint korábban. Eljött az idő, hogy feladjuk a reményt a reformistákkal és az elnökkel kapcsolatban, akik szembekerülve a keményvonalas ellenzék erős öklével, rájöttek, hogy minden változásra tett kísérletüket brutálisan meghiúsítják. De mi a helyzet a többi álmukkal? Javítani akartak az alkotmányon, kiegészíteni a törvényeket, hogy a választott kormánynak nagyobb hatalmat adjanak. Ez nagyon fontos és lényegi változás lett volna, és a reformisták is úgy érezték, elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az országot belső kezdeményezéssel tegyék demokratikusabbá. Ez a nyár fordulópontot jelentett a vallási nacionalisták, világi nézetű emberek, a korábbi rezsim hívei és az értelmiségiek vegyes csoportja számára, akiket összefoglalóan reformistáknak nevezünk. Ahogy azonban az iráni szervezett, politikai csoportoktól már megszokhattuk, ez a mozgalom is darabokra szakadt, majd a darabok még kisebb darabokra. Még a módszereket illetően sem értettek egyet, nemhogy a stratégiában. Kérjünk országos népszavazást! Célozzuk meg a sajtó főnökeit! Álljunk ki a világiasság mellett! Lassabban haladjunk! Gyorsítsunk!

77

10 LELKIISMERETES FOGOLY A történelem során megfigyelhető, hogy a fontosabb eseményekre egy bizonyos kép alapján emlékszünk. Például az a fotó, amelyen egy kínai diák a Tiananmen téren a közeledő tankok előtt áll, vagy ahol Borisz Jelcin látható egy orosz tankon. Az 1999-es diáklázadásokra a huszonhárom éves Ahmad Batebi képe emlékeztet, amelyen a jóképű, hosszú barna hajú férfi fekete karszalaggal a karján magasba emeli barátja véres pólóját. Batebit ezután halálra ítélték, barátja pedig, akinek a pólóját a kezében tartotta, akkor már nem élt. Egyike volt a máig vitatott számú áldozatnak, a neve: Ezzat Ebráhimnezád. 1999 nyarán egy reggel, miután a lázadást leverték, és az élet visszatért a normális kerékvágásba, azt olvastam az újságban, hogy Ezzat apja el akarja adni kis vidéki házát, mert szeretne ügyvédet fogadni, hogy felkutassa fia gyilkosait. Annyira meghatott az öreg elkeseredése, hogy kinyomoztam a címét, és ingyen elvállaltam az ügyet. Néhány nappal később Ezzat nővére fekete csadorba burkolózva megjelent az irodámban, és amikor meglátott, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Annyira örülök, hogy maga nő! Így legalább nem fognak pletykálni a falumban, ha eljövök magához. Elmesélte, hogy férje a háborúban halt meg, és amikor beiratkozott az egyetemre, beszélni kezdtek a háta mögött a faluban. Nem szeretett volna ismét bajba kerülni. Egy hét múlva az apjával tért vissza, egy megtört idős emberrel, aki hóna alatt Ezzat verseskötetét tartotta. – Nem is tudtam, hogy Ezzat költő volt – mondtam. – Pedig az volt – felelte az apa, és fellapozta a kötetet. – Ezt olvassa! A vers gyönyörű volt. Az utolsó sorban az állt, hogy Ezzat huszonegy éves korában meg fog halni. A család leírása a fiúról és tragikus haláláról túl soknak bizonyult a számomra. Tehetséges, szorgalmas és törekvő volt, az a fajta ember, akit az ország rendszerint elvesztett, mert elcsábította tőlünk a Nyugat. Ő azonban itt maradt, kitartott és fejlődött, mindannak ellenére, ami az országunk fiataljait akadályozza. Számomra Ezzat testesítette meg mindazt, amiért büszke vagyok Irán fiatalságára. A létbizonytalanság helyett a rugalmasságot választották, a dogma ellenében a kreativitást. És ez az értékes ember, komor versével és nyugtalanító megérzésével, már nem élt. Általában nem szoktam sírni, most azonban kimentettem magam, és sokáig zokogtam a fürdőszobában. Néhány nap múlva a katonai bíróságon elkezdődött a diákok elleni támadást elrendelő rendőrfőnök és a helyszínen jelen lévő rendőrtisztek tárgyalása. A rendőrfőnök civil ruhát viselt, nagyon izzadt, és egész idő alatt a háborús érdemeivel dicsekedett, valamint arra panaszkodott, hogy begyulladt a lépe. A hosszan elhúzódó tárgyalás végén minden vádlottat felmentettek, csupán egyetlen tisztet ítéltek el. És mi volt ellene a vád? Hogy az egyik hálóteremből ellopott egy elektromos borotvát. Az ítélet tragikomikus viccként terjedt el a diákság körében, amihez fogható csak a halálosztag vezetőjének, Szaíd Emaminak szőrtelenítő krémmel elkövetett öngyilkossága volt. Az igazság újabb önkényes porba tiprása a szőrtelenítés nevében.

Az elkövetkező hetekben folytattam Ezzat ügyét, amelyet külön tárgyaltak. Minél több részlet került a felszínre, annál nyugtalanabb lettem. Egyik nap Ezzat rokonai bejöttek az irodámba. Nagyon feldúltak voltak, mert előtte a temetőben jártak. Néhány nappal korábban, amikor éppen egy koszorút akartak elhelyezni a sírra, egy csapat suhanc jelent meg körülöttük, és sűrű káromkodások közepette kövekkel dobálták meg őket. Ezzat rokonai erre rémülten elmenekültek. Aznap, amikor hozzám jöttek, imádkozni akartak a sír mellett, de egy csapat huligán ismét feltűnt szinte a semmiből, és csúnya szavakat kiabálva kaviccsal és földdel dobálták meg őket. Ezzat nővére elmondta, 78

hogy két kormányhivatalból is kitiltották őt, és a faluban azt terjesztik róluk, hogy forradalomellenesek. – Pedig háborús özvegy vagyok – jegyezte meg szomorúan. Hamarosan azonban kicsit jobb színben láttam a dolgokat, mert egy diák és egy fiatal lány jött el az irodámba. A fiú azt állította, hogy Ezzat közelében volt, amikor lelőtték, ő segített kórházba szállítani, ahol néhány óra múlva meghalt. A lány szintén tanúja volt, hogy Ezzatra sortüzet eresztettek. Megkönnyebbültem, mert végre valami kézzelfogható bizonyítékkal rendelkeztem az ügyben. Gyorsan csatoltam is a vallomásukat az iratokhoz. Ezután azonban a bíróság váratlanul megváltoztatta a dolgok menetét. A katonai bíróság kijelentette, nem illetékes az ügyben, ezért átadta az esetet az ügyészi hivatalnak, amely szintén nem tartotta magát illetékesnek. Az igazságszolgáltatási rendszer ide-oda tologatta az ügyet, míg végül a legfelsőbb bíróságnál kötött ki, azzal a kéréssel, hogy döntsék el, melyik ágazat hatáskörébe tartozik a tárgyalás. Rájöttem, hogy Ezzat ügye addig fog körbe-körbe járni a végeláthatatlan bürokratikus rendszerben, amíg én magam nem találok valami bizonyítékot arra, ki támadta meg a diákokat. Mind a rendőrség, mind a diákok egybehangzó állítása szerint a tüntetésre beszivárgó alakok a lebászsakszik, vagyis az álruhások voltak. Ez az elnevezés a civil ruhás katonákat jelöli, azokat a néma csatlósokat, akiket a keményvonalas politikusok használnak fel arra, hogy leverjék a lázadásokat, terrorizálják a közterületeket, egyszóval végrehajtsák az olyan brutális terveket, amelyektől a rendőrség vagy a biztonsági erők szívesebben maradnak távol. Amikor bevetik őket, könnyen felismerhetők borostás arcukról, zömök testalkatukról, és állandóan éber tekintetükről. Pontosan nem lehet tudni, ki irányítja vagy finanszírozza a tevékenységüket. Olyanok, mint a helyi maffia, amelynek tagjai terrorizálják a környéket, fenyegetik a bolttulajdonosokat, erőszakos támadásokat hajtanak végre, hogy félelmet ébresszenek, és állandó bizonytalanságban tartsák az embereket. Mint ahogy egy filmben is messziről látni, ki a maffiózó, a lebász-sakszit is azonnal fel lehet ismerni, bár senki sem tudja, kik is ők valójában. Hogy lehetne vádat emelni ellenük, amikor beleolvadnak a sötét mellékutcákba, felpörgetik motorjaikat, és buzogányt forgatnak a fejük felett? A rendszer, amely nem képes megfékezni őket, inkább hallgatólagos beleegyezését adja működésükhöz. De hogy lehet felelősségre vonni azokat, akik gyakorlatilag nem is léteznek? Olyan, mintha vámpírokat akarnék bíróság elé vinni. 2000 márciusában egy Amir Farsad Ebráhimi nevű fiatalember jelent meg az irodámban. Azt állította, hogy a lebász-sakszik besúgója, és első kézből származó információval rendelkezik arról, ki hajtotta végre a kollégium elleni támadást. Azt mondta, az egyik legszélsőségesebb katonai csoport tagja, az Anszar-e Hezbollahé (nincs semmi köze a libanoni hasonló nevű csoporthoz), valamint hogy a csoport vezetője börtönbe záratta, amikor ki akart lépni az egységből. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Óvatosan a részletekről kérdeztem. Miután Amir Farsad belekezdett, meg sem állt. Azt mondta, ő maga szerezte meg a pénzt és a felszerelést a támadáshoz, és van bizonyítéka a többiek ellen is. Amíg a csoport tagja volt, két alkalommal is részt vett reformista miniszterek elleni támadásban. Ha igazat mondott, felbecsülhetetlen értékű tanúnak számított, és nemcsak Ezzat ügyében, hanem sok más, bizonyíték hiányában félretett nyomozati ügyben is. – Most, hogy szeretnék kiszállni, hamis vádakkal próbálnak félreállítani – folytatta. – Olyan ez, mintha valaki egy bandából szeretne kilépni. Nem teheti meg csak úgy egyszerűen. Túl veszélyes, amit tud. Állítása szerint hét hónapig ült börtönben, ahol meg is kínozták. Egyszer huszonnégy órán keresztül tartották egy koporsó nagyságú, szűk helyen. – Amir Farsad, ezt a nyilvánosság előtt is el kell mondania! Így sokkal nagyobb biztonságban lesz. A titok, amit tud, akkor veszélyes, ha továbbra is titok marad. Ha azonban nyilvánosságra hozzuk, már nem lesz félnivalója – mondtam neki. Igazat adott nekem, és meg is állapodtunk, hogy videóra rögzítem a vallomását. Minden részletet a személyes találkozás alkalmával beszéltünk meg, mert tudtam, hogy a telefonomat lehallgatják. Két embert megkértem, hogy tanúként legyen jelen, nehogy azt mondhassák, hogy csalással vagy erőszakkal kényszerítettem ki a vallomást. Amir Farsad a nővére társaságában a megbeszélt idő79

pontban meg is érkezett. Amikor kinyitottam az ajtót, nagyon meglepődtem. Lehet, hogy Amir Farsad csak egy besúgó, de akkor is meggyőződésből csatlakozott az iszlámot radikálisan értelmező katonai csoporthoz, ezért azt várná az ember, hogy a testvére fekete csadort viseljen, vagy legalábbis konzervatív öltözetet. A nő azonban ki volt sminkelve, manikűrözött körmei pirosra lakkozva csillogtak. Finnyásán nyújtotta a kezét üdvözlésre. Furcsa – gondoltam magamban. Bementünk az irodámba, ahol a két tanú már várt ránk. Eltettem minden árulkodó tárgyat, nehogy felismerhető legyen, hogy nálam készült a felvétel, majd elkezdtem filmezni a tanúvallomást. Amikor befejeztük, az egyik tanú, egy amerikai emberjogi csoport kutatója, félrehívott a szomszédos irodába. – Sirin, ez csapda – suttogta izgatottan. – Ha Amir Farsad valóban tanúskodni akar, miért nem ment a kormányhoz? Most reformisták ülnek a hivatalokban, akik mellé álltak volna. Miért jött éppen hozzád? Ha a kezükbe kerül ez a szalag, le is tartóztathatnak miatta. Azzal vádolhatnak, hogy meghamisítod az információkat az iszlám köztársaság ellen. – Nem követtem el semmi törvénybe ütközőt – feleltem. – Én csak ügyvédként bizonyítékot gyűjtök. A figyelmeztetése azonban elgondolkoztatott. És őszintén szólva, meg is ijedtem, ezért elhatároztam, hogy megszabadulok a kazettától. Másnap elmentem a belügyminiszter-helyetteshez, és odaadtam neki. Úgy gondoltam, ha mégis csapda, legalább a szalag már nincs a birtokomban. Néhány nappal később az újságok cikkezni kezdtek egy videofelvételről, mely körbejárta Teheránt, és külföldre is kikerült. A felvételen egy fiatalember felfedi a hírhedt Ansar-e Hezbollah tevékenységét. A cikkek nyugtalanítottak, különösen akkor, amikor a keményvonalas lapokban is megjelentek, hiszen azt sugallták, hogy két ügyvéd tehető felelőssé érte. Interjút készítettek Amir Farsad anyjával, aki azt állította, fia érzelmileg nem stabil, és agymosáson esett át, hogy megtegye a vallomását. Időközben Amir Farsadnak nyoma veszett. Apja szerint otthon rajtuk ütöttek, és Amirt magukkal hurcolták. – Azok kaptak el, akik elől menekültem – suttogta Amir az apjának, mielőtt betuszkolták volna az autóba. Az ezután következő napok nagy feszültségben és aggodalomban teltek. A dolgok irányítása kezdett kicsúszni a kezem közül. A keményvonalas lapok támadást indítottak azok ellen, akik kitervelt videójukkal beszennyezték a köztársaságot. Összehívták a bíróságot, engem pedig berendeltek kihallgatásra. Minden nappal egyre idegesebb lettem, és egyre biztosabb, hogy az egész csak csapda volt, én pedig börtönbe fogok kerülni. A második kihallgatásom utáni estén néhány barátom és rokonom átjött hozzánk, hogy megünnepeljük a születésnapomat. Feszülten mosolyogtam egész este, felszeleteltem a tortát, és úgy tettem, mintha semmi baj nem lenne, közben pedig állandóan az járt az eszemben, hogy börtönbe zárnak, és különösen az, miként fog a családom nélkülem boldogulni. Az ünneplés után, mielőtt lefeküdtem volna, leültem az íróasztalhoz, és írtam egy levelet a családomnak. Kedveseim! Amikor ezt a levelet olvassátok, én már börtönben leszek. Szeretném, ha tudnátok, hogy nem lesz semmi baj, sértetlenül fognak elengedni, mert nem csináltam semmi rosszat. Megtennétek nekem valamit? Szeretném, ha azt képzelnétek, hogy szívrohamot kaptam, és kórházba kellett szállítani. Hát nem lenne szörnyű? Sokkal rosszabb, mint a letartóztatásom. Ezt mindig tartsátok észben! Gorban-e hamegi, szeretettel, Sirin Megmutattam a levelet Dzsavádnak, akinek fogalma sem volt róla, milyen események közepette vagyok. Gyorsan elolvasta, majd értetlenül rám nézett. – Sirin, dzsan, megmagyaráznád, mi folyik itt? Megpróbáltam kicsit vidámabb színben elmesélni. 80

– Ezt a levelet vigasztalásként olvasd majd fel a családnak! Hajlamos vagyok a mondataimat a „szerencsére vagy sajnos” perzsa megfelelőjével kezdeni. Nem arról van szó, hogy bizonytalan lennék, inkább arról, hogy az ember sok dolgot nem ért, amit az iszlám köztársaságban átél, és ezért nem is képes objektíven reagálni rájuk. Olyan, mintha a világot az elvarázsolt kastély torz tükrein át szemlélnénk. Ami egyszer magasnak vagy alacsonynak látszik, egy pillanat múlva megváltozik, ezért az ember inkább nem is próbálja az objektív kategóriákba besorolni. Magas vagy alacsony? Szerencsés vagy szerencsétlen? Ki tudja. Szóval, szerencsére vagy sajnos, mielőtt letartóztatnak valakit Iránban, a keményvonalas sajtóban jó előre figyelmeztetést kap róla. Két-három újság címlapján ugyanúgy meg lehet találni, hogy kiket fognak hamarosan letartóztatni, mint ahogy az időjárás-jelentést vagy az apróhirdetéseket a népszerű bulvárlapban, a Hamsahríban. Ha a kérdéses cikk a főoldal alsó felére esik, esetleg az újság belső oldalaira, akkor tudni lehet, hogy a letartóztatás csak két-három hét múlva várható. Ha viszont több napon át vezető cikk a lapban, jobb, ha mihamarabb összepakolod a holmidat. Szerencsére vagy sajnos, a keményvonalas apparátus megérti a média igényeit, és mivel a nyugati országokban is vannak határidők, ezért az ott is megjelenő híreket még azelőtt kiküldik külföldre, mielőtt az itthoni újságok boltokba kerülnének. Nem tiltják meg, hogy a letartóztatások tényleges ideje előtt megjelenjenek, ezért történhetett meg, hogy egy júniusi reggelen a következő telefonhívást kaptam. – Halló! – szóltam bele a kagylóba. – Halló! – ismételte a hívó. – Ki van ott? – Sirin Ebadi vagyok. – Mrs. Ebadi! Annyira örülök, hogy hallom a hangját! Egy telexet kaptunk, amelyben az áll, hogy önt letartóztatták… – Komolyan mondja? Aznap megállás nélkül csörgött a telefon. Órákon keresztül bizonygattam az újságíróknak, hogy nem vagyok börtönben. Még nem. A nővérem is felhívott, mert egy európai rádió perzsa nyelvű adásában is bemondták. – Félreértés az egész – nyugtattam meg. 2000. június 28-án délután öt órakor végül megérkezett az a hívás, amire egész nap vártam. – Kérem, jelenjen meg a Teheráni Bíróság tizenhatos termében! – közölte a hívó. Ez azt jelentette, hogy elérkezett az idő. Az Evinbe megyek. Még egyszer utoljára végignéztem a lakáson, hogy mindent rendben hagyok-e, ellenőriztem, hogy betettem-e a vérnyomáscsökkentő gyógyszereimet és egy fogkefét, és közben azt mondogattam magamban, hogy hamarosan vissza fogok térni. – Apátoknak és nekem van egy találkozónk ma este – szóltam oda a lányoknak, akik a nappaliban tévéztek. – Rendeljetek pizzát vacsorára! Aggódtam, nehogy Dzsavád túl sokáig maradjon bent a minisztériumban, ahová először mennem kellett, mert a lányok nyugtalankodni fognak, ha nem ér haza időben. A bíróval való tárgyalás nem tartott tovább húsz percnél. Megígérte, hogy értesíti a férjemet – aki reményeim szerint az ajtó előtt várt –, hogy börtönbe vittek. Az őrök a hátsó ajtón keresztül kivezettek egy parkolóhoz, amit még nem láttam azelőtt. Későre járt, tíz óra is elmúlt már. A fluoreszkáló utcai világítás a parkolót furcsa, narancssárga fénybe burkolta. A forgalom már elcsendesedett, ezért hamar végigmentünk az autópályán, elhaladtunk az új imaház ikerminaretjei előtt, miközben a közeli domboldalon fényesen világított a JA HOSZEIN felirat. A sofőr útközben megállt egy trafiknál, és vett nekem egy üveg szódavizet, mert teljesen kiszáradt a szám. Végül megérkeztünk az Evinhez. Az elmúlt fél évszázad alatt szögesdrót kerítése mögött már minden politikai fogoly megfordult. Evin, ahol a sógorom, Fuad, fiatalkora utolsó éveit töltötte. Gondolataim visszakanyarodtak korábbra is, amikor a börtön komor jelenségként volt jelen történelmünkben. Az első kérdés, amit feltettek nekem, teljesen váratlanul ért. – Erkölcsi vétségért hozták be?

81

A sötétedés után letartóztatott és ideszállított nők ugyanis szinte mindannyian prostituáltak voltak. Miután magamhoz tértem a meglepődéstől, rájöttem, a börtönőr azt feltételezi, én is olyanféle nő vagyok. – Dehogyis! Miről beszél? Az én vétkem politikai! Erről eszembe jutott egy vicc, amit mindig emlegettünk. Az a poénja, hogy „Az én bűnöm politikai!”. Elkezdtem nevetni, ami felbőszítette az őrt. – Mit nevet? – kérdezte mérgesen. – Az én bűnöm politikai! – ismételgettem egyfolytában, és már szinte hisztérikusan nevettem. Az őr várt egy kicsit, hogy lecsillapodjak, és amikor látta, hogy nem tudok, undorodva elfordította a tekintetét. – Írjon bármit, aztán vigyék innen! Egy női börtönőr végigvezetett a hosszú folyosón, aztán rámutatott az egyik helyiségre, és kijelentette, ez a „legjobb cellánk”. Egy barátnőm, aki szintén ügyvéd, néhány héttel korábban itt raboskodott, és viccesen azt mondta, megkérte őket, hogy a „legjobb cellájukat” tartsák fent nekem. Hát most itt voltam. A „legjobb cella” csupa mocsok volt, a kagylóban nem volt folyóvíz. A sarokban a fémvécé csupa rozsda és piszok. – Nincs jobb? – kérdeztem incselkedve. Az őr erre megengedte, hogy bekukkantsak három másikba, mire rájöttem, valóban az enyém a legjobb. Lekuporodtam a folyosó padlójára a cellával szemben, mert még nem bírtam rávenni magam, hogy bemenjek. Néhány rab, akik piszkos edényekkel a kézben mosogatni indultak a folyosón, elmentek előttem. – Miért hoztak be? – kérdezték. A sajtóban az Amir Farsad-ügyet csak úgy nevezték „a videofilmes ügy”, ezért fel sem emeltem a fejem, úgy feleltem halkan. – „Videofilmes ügy”. – Tényleg? Mi a címe? Mennyit kaptál érte? Kedves volt a rendező? Istenem – gondoltam magamban –, ezek azt hiszik, pornófilmet forgattam! Ismét lehajtottam a fejem, és próbáltam kizárni tudatomból a durva szavakat. Kis idő múlva a börtönorvos bejött a cellámba, hogy megmérje a vérnyomásomat. Miután elment, és becsukta maga mögött az ajtót, csak bámultam a piszkos falat, és éreztem, hogy az elmúlt hetek izgalma lassan elmúlik. Már senkire és semmire nem számíthattam, csak Istenre. – Én megtettem, amit tudtam – suttogtam –, most Rajtad a sor! Táskámat a fejem alá tettem, a csadort magamra terítettem, és elaludtam. A reggelizőtálca csattanására ébredtem fel. Egy darab kenyér, egy kis sós sajt és tea. Az őr kopogott az ajtómon, és közölte, hogy menjek, mert hivatalosan is létszámba kell venniük. Elém dobott egy kék börtöncsadort – rajta az igazság mérlegének képével, hát nem ironikus? –, és intett, hogy kövessem. Lent, az adminisztrációs irodában ujjlenyomatot vettek tőlem, számcédulát akasztottak a nyakamba, és három oldalról lefényképeztek. Az egyik őr azt kérdezte: – Min játszik? Iránban, ha valakit letartóztatnak, annak a házát is átkutatják bizonyítékot keresve. Néhány ajatollah erkölcstelennek tartja, ha valaki valamilyen hangszeren játszik, ezért azt gondoltam, biztosan megtalálták a lányok zongoráját vagy a férjem szitárját, és megpróbálják ezt is hozzáadni a bűneim listájához. – Én nem játszom semmin – feleltem kurtán. – Hagyja abba a hülyéskedést! – csattant fel az őr. – Tegnap este eleget bohóckodott már. Szóval ismét megkérdezem: min játszik? – A zongora a lányaimé – feleltem. – Tudja, nincs mindenkinek tehetsége a zenéhez. Az őr, aki idekísért, rájött a félreértésre, és egy halvány mosoly kíséretében tájékoztatta a másik őrt, hogy engem az Amir Farsad-ügy miatt tartóztattak le. Ekkor én is rájöttem, mit akartak megtudni. Azt hitték, kábítószerfüggő vagyok! A perzsa nyelvben az az ige, hogy hangszeren játszik, azt is jelenti, hogy kábítószert szed. Ezért a „Min játszik?”, 82

azt is jelenti, hogy „Mit szed?”, kábítószerre értve. Azt hihette, hogy tegnap este be voltam lőve, azért nevettem olyan hisztérikusan. Prostituált, pornószínésznő, kábítószerfüggő. Hát ebben a börtönben senki sem hiszi, hogy egy nőt politikai okok miatt is le lehet tartóztatni? A hivatalos adminisztráció után egy másik cellába vittek. Nem volt jobb, de legalább az őrök kedvesebbek voltak, és észrevettem, hogy kivételes bánásmódban részesítenek. A többi rabnak egy nagy tálból merítettek ételt, nekem viszont cselo-kebabot hoztak tálcán. Néhány órán keresztül a plafont bámultam, majd órákig a padlót, aztán úgy éreztem, megőrülök az unalomtól, ezért kilestem az ajtón lévő apró lyukon. Az egyik elítéltnek bent volt a gyereke, ő játszott a folyosón, és szórakoztatta az őröket. Később megtudtam, hogy minden őr főiskolát végzett, diplomás ember, akik a fiatalokat érintő reformokban is részt vettek. Ismerték azokat a gyermekjogi szervezeteket, amelyeknek az alapításában én is segítettem, és amikor erre rájöttek, még kedvesebben és még nagyobb tisztelettel bántak velem. Becsempésztek a börtön könyvtárába, hogy kihozhassak néhány könyvet. (Csak a férfi rabok használhatják a könyvtárat, mert még ezen a helyen is alsóbbrendűnek számítanak a nők.) Tiszta ruhát is adtak, a szörnyű éjszakáktól azonban még ők sem tudtak megkímélni. Sok rabot azért hoztak az én részlegembe, a magánzárkákba, mert kábítószerfüggő volt, és itt akarták őket leszoktatni mindenféle gyógyszer nélkül. Kiabálásuk, sikítozásuk éjszakánként visszhangzott a falakon. Olyan félelmetes hangokat adtak ki, amely rosszabb volt a sebesült farkas ordításánál, vagy bármely más hangnál, amit valaha hallottam. Az őrök barátságosak voltak velem, néha beültek a cellámba, és a munkájukra panaszkodtak. Együttérzést mutattam feléjük, mert valóban nem könnyű itt dolgozni, de legalább hazamehetnek a műszak végén – gondoltam magamban. Furcsának találtam, hogy egy idő után mennyire hozzászoktam a börtönélethez. Az őrök különböző személyisége, a cella dohos szaga, még a kábítószeresek kiabálása is normálisnak tűnt pár nap múlva. A harmadik napon egy fiatalember látogatott meg a cellámban, és azzal vádolt, hogy megpróbáltam kijuttatni egy telefonszámot a börtönből. – Nem tettem ilyet! – mondtam neki udvariasan, mire ő nagyon dühös lett, és durván átkutatta a táskámat. Én csak álltam döbbenten. Az egyik őr, egy jóindulatú nő, akit kicsit jobban megismertem, az eset után bejött a cellámba. – Mi a fenéért nem védte meg magát? – kérdezte szemrehányóan. – Miért nem mondta, hogy az őrök nem jelentettek ilyen esetet? Egyáltalán miről beszélt ez a férfi? Milyen iskolába járt maga? Minek az a sok jogtudomány, ha csak némán ül, és nem védekezik? Nem feleltem, inkább lehunytam a szemem, mintha fáradt lennék. Túlságosan elcsigázott voltam, túl szomorú, hogy vitatkozzam vele, vagy megmagyarázzam, hogy a törvényes védekezésnek csak olyan helyen van értelme, ahol megfelelő jogi eljárás követi. Átölelte a vállamat, sóhajtott egyet, és azt mondta, bízzak Istenben, aztán magamra hagyott. Aznap éjjel hangos kopogás riasztott fel félig öntudatlan kábultságomból. Az ajtó túloldaláról egy női hang azt mondta, keljek fel, mert átszállítanak egy másik börtönbe. Az a félelem, amit az Evinbe érkezésem óta sikerült elfojtanom magamban, hirtelen rám tört. Remegő kézzel emeltem fel a táskámat, és közben minden eszembe jutott, amit korábban a börtönbeli kínzásokról olvastam. Nyugalom – mondogattam magamban. Tudtam, hogy nem fognak megerőszakolni, de elektromos kábellel megkorbácsolhatják a meztelen talpamat, amíg nem teszek „vallomást”, miszerint „Igen én, Sirin Ebadi, dokumentumokat hamisítottam az iszlám köztársaság ellen”. – Hová visznek? – kérdeztem. Semmi válasz. – Kérem, mondják meg, hová megyünk! – Mi van, ha arra a szörnyű helyre visznek, amit a baljóslatúan szelíd, „Közös Bizottság” névvel illetnek? Ott a kínzások mindennaposak. Ha oda mennénk, tudnám, mi vár rám. Senki nem felelt. – Csak jöjjön! – Ennyit mondtak. A börtönépület előtti sötét udvaron egy busz várt ránk. Az egyik őr bekötötte a szemem, majd felsegített a járműre. Elindultunk, én pedig csak szorítottam az ülést, miközben a kendő sötétjébe meredt a tekintetem. Úgy éreztem, mintha körbe-körbe mennénk. Egyszer csak megálltunk, én pedig lebotorkáltam a buszról, karjaimat magam elé emelve, mint egy vak.

83

– Erre jöjjön! – szólalt meg valaki. Felismertem a hangot, Ali volt, aki a bíróságon kihallgatott. – Megszerveztünk magának egy tárgyalást – tette hozzá. A kezemet ráhelyezte egy bot tetejére. – Kövessen! – mondta. Megpróbáltam bekötött szemmel, egy bot segítségével utána menni, miközben egyfolytában arra gondoltam, milyen szörnyűségek várnak rám. A szám kiszáradt, és képtelen voltam csendben maradni. – Az Ítélet Napján felelnie kell majd! – kiáltottam éles hangon Alinak. – Maga hanyag ember! Maga hallgatott ki, az lenne a feladata, hogy kinyomozza, ki szivárogtatta ki valójában a szalagot, ehelyett pedig egyszerűen engem vádol. – Magamon kívül voltam. A düh és a rettegés legyőzte minden gátlásomat. Magas hangon kiabáltam, szinte sikítottam. – Azt akarom, hogy tudja, sohasem fogok megbocsátani magának az Ítélet Napján! Hirtelen megálltunk. – Vegye le a szeméről a kendőt! – utasított Ali. Sűrűn pislogtam, amíg a szemem hozzá nem szokott a szűk folyosó halvány fényéhez. Nyolc ajtó nyílt onnan, magánzárkák ajtaja. – Itt tisztább a víz – a másik helyen a gyomrom nehezen bírta a fertőzött kútvizet –, jobb az étel, és senki sem fogja zavarni éjszaka. Sokkal kényelmesebb lesz itt magának – ígérte Ali. – Szerintem pedig otthon lenne kényelmesebb – válaszoltam komoran. – Egyáltalán, miért vagyok itt? – Válasz nélkül sarkon fordult, kiment a folyosóra, és bezárta maga mögött az ajtót. Körbenéztem az új helyen. Őrt sehol sem láttam. Bekukkantottam a többi magánzárkába is. Egyiken sem volt ablak, a padlón olcsó, piszkos szőnyeg hevert, amelyen látszott, hogy évek óta használták, de egyszer sem tisztították ki. Az egyik cellában az asztalon megláttam egy fél doboz olcsó, iráni cigarettát. Kimondhatatlanul vágytam rá, hogy elszívjak egyet, ezért fizetségként letettem az asztalra egy gyűrött bankjegyet. A rabok tarthatnak maguknál pénzt, hogy a börtönben lévő árusítóbódéban vehessenek ezt-azt. Elindultam gyufát keresni. Fél órán keresztül kutattam mindenhol, minden cellát átvizsgáltam, benéztem a sarkokba, a szőnyeg alá, mindenhová, de nem találtam. A börtönben megengedett a dohányzás, a foglyoknál azonban nem lehet gyufa vagy öngyújtó. Kopogni kell a cella ajtón, hogy az odaérkező őr meggyújtsa a cigit. Annyira vágytam rá, hogy elszívjak egy szálat, ahogy még soha, de megfogadtam, hogy nem kérek semmit a börtönben. Ez számomra elvi kérdés volt. Nem akartam megszerezni nekik azt az örömöt, hogy rászorulok valamire, ami az ő tulajdonukban van. Egy újabb sikertelen keresés után visszatettem a cigarettát az asztalra, összekuporodtam a piszkos padlón, és elaludtam. Az oldalamba kapott rúgás szándékosan volt akkora, hogy fájdalmat okozzon, és egyben fel is ébresszen. – Maga mit keres itt? – kérdezte egy köpcös, zsíros bőrű nő felém hajolva. – Nem tudom, tegnap szállítottak át ide – válaszoltam álmosan. – Ez itt az őrök szobája, keressen más helyet magának! – Rendben – feleltem, és összeszedtem a holmimat. – Egyébként miért van itt? Nem tartozik magára – szerettem volna visszavágni, de uralkodtam magamon, mert emlékeztettem magam, hogy be vagyok zárva, és valahogy meg kell nyernem ezeknek a szörnyű embereknek a jóindulatát. Szépen nyugodtan elmagyaráztam neki. – Hazudik – közölte szenvtelenül, és átkutatta a táskámat, majd egy büdös, piszkos csadort dobott felém. – Kérem… legyen szíves… adja vissza a ruhámat! – Ez lesz a magáé! Később egy orvos jött hozzám, hogy megmérje a vérnyomásomat. Megkértem, hogy szerezze vissza a ruháimat. Hatalmas különbségnek éreztem, hogy a saját ruhámban ülök-e a cellámban, vagy egy pecsétes, büdös, hosszú idő óta nem mosott börtönruhában, amit előttem több száz szerencsétlen nő viselt. Nem tudtam eldönteni, hogy a régi vagy az új hely-e a jobb. Itt az étel határozottan finomabb volt. Csirkekebab, rántott hús, ízletes pörkölt, és tíznaponként egy alma! Az őrök azonban szándé84

kosan gonoszak, aljasak és kicsinyesek voltak; négyen őriztek engem, amit rendkívül zokon vettek. – Mi vagyunk a maga rabjai – mondogatták állandóan. Ezenkívül nehéz volt megállapítani, vajon nappal van-e, vagy éjszaka, mivel a mennyezetről lógó csupasz villanykörte egész nap égett, és nem volt ablak, hogy lássam a kinti világot. Nem olvashattam újságot, nem hallgathattam rádiót. Néha, amikor felébredtem, nem tudtam, tíz percet vagy tíz órát aludtam. Elveszítettem az időérzékemet. Bár szerintem pont ez volt a céljuk. Az első nap után az új helyen úgy éreztem, megőrülök a magánytól és a csendtől. Hiányzott korábbi rabtársaim káromkodása, éjszakai könyörgése még egy kis heroinért, és kopogása az ajtón, amikor tüzet kértek a cigarettájukhoz. Másnapra azonban eltűnt a klausztrofóbiám és a zavarodottságom. Hmm, lehet, hogy az Evin mégsem olyan rossz hely? Itt legalább nem kell felmosnom a padlót vagy levinnem a szemetet. Nem kell aggódnom egy cikk leadása vagy egy tárgyalásra felkészülés miatt. Nincsenek diákok, akik megkérnek, nézzem át a szakdolgozatukat. Nem kell vacsorát főznöm, se jelzálogot fizetnem. A kihallgatások mindig ugyanabban a kis helyiségben zajlottak, amelyet szinte betöltött a hatalmas, ütött-kopott faasztal. Egy kihallgatás órákig tartott, a nyakatekert kérdések újra és újra ismétlődtek, a bíró pedig időről időre egy hangzatos idézetet szavalt a Koránból. A vallatótisztem, Ali is jelen volt, és el kell ismernem, mindketten elég udvariasan viselkedtek velem. Igazából nem a vallatások bosszantottak, hanem az, ahogy lelassult az idő. A cellám fojtogató egyhangúságában az órák napokba, a napok hetekbe fordultak. Naponta ötször imádkoztam, és elkezdtem nyújtó- és tornagyakorlatokat végezni. Egyik reggel az őr, aki a reggelimet hozta, váratlanul azt mondta, öltözzek fel, mert ma van a tárgyalásom. A gondolat, hogy elhagyhatom magányos cellámat, és kimehetek onnan, még ha csak egy jogszerűtlen tárgyalás kedvéért is, teljesen felvillanyozott. Beszálltam egy minibuszba, ahol maga Amir Farsad és két másik, az ügyben érintett férfi utazott. Börtönegyenruhát és papucsot viseltek. Ahogy beléptünk a bíróság épületébe, lenyűgözött a sok inger, ami hirtelen ért. Több száz órán keresztül csupán egy őrt és egy kihallgatótisztet láttam, ezért most az újságírók és támogatók tömege, akik átverekedték magukat a rendőrök között, csak hogy velem beszélhessenek, színekkel és hangokkal árasztották el érzékeimet. Hirtelen meghallottam a férjem ismerős hangját. Az engem képviselő ügyvéddel együtt addig tolakodott a tömegben, amíg a közelembe nem jutott. Kiderült, hogy ez még nem a tárgyalás, csak egy előzetes meghallgatás. Amir Farsad lépett a tanúk padjára, és végig hű maradt az eredeti történethez. Ezt követően a bíró felolvasta a felperesek panaszát. A felpereseket jobboldali szélsőségesek, katonák és a keményvonalas sajtó képviselőinek válogatott csoportja alkotta. Amir Farsad tanúvallomása közben a bíró magához hívatta Alit, a kihallgatótisztemet. – A tanú vallomása nem egyezik a kihallgatás jegyzőkönyvével – mondta neki. – Pillanat, mindjárt emlékeztetem rá – felelte Ali. A beszélgetésük hallótávolságon belül zajlott. A meghallgatás végén, miközben kitereltek minket a tárgyalóteremből, megpillantottam a nővéremet. Könnyes volt a szeme. Nem tudott közel jutni hozzám a tömegben, de tekintetünk összekapcsolódott.

Még tíz napig voltam börtönben. Tíz nap a csattogó reggelizőtálcákkal, és a mogorva őrökkel, akik dohányoztak és bosszankodtak, amiért nekik négyüknek kell egyetlen rabot őrizniük. Tíz nap, mialatt elképzeltem a börtön mögött magasodó Elburz-hegység lágy lejtőit, ahol barátnőmmel, Szimin Behbahanival túráztunk minden héten. Fáradtan beszélgetve haladtunk felfelé a hegyen, mellettünk színes fejkendős tinédzserek szaladtak el hangos zenét hallgatva. Általában egy bizonyos hegycsúcsra másztunk fel, majd egy teára beültünk az ott lévő kávézóba, beszívtuk a friss hegyi levegőt, és csodáltuk a buja zöld hegyszorosra nyíló kilátást. Sziminnel rokon lelkek vagyunk. Sok verse, amelyek a nők szenvedéséről vagy jogaik és létezésük magasztalásáról szól, az én munkám számára is inspirációt jelent. Próbáltam még több időt elütni azzal, hogy visszaemlékszem gazaljaira. Már láttam is magam előtt a képeket. Égen szárnyaló szörnyetegeket, akik füstöt húznak maguk után, és az elrabolt sellőket. 85

Az utolsó napokban már hallucináltam, és minden testi bajom előjött. Fájt a csípőm, felment a vérnyomásom, szívdobogás jött rám, még a gyermekkori dadogásom is visszatért. Szégyelltem a gyengeségemet, ezért próbáltam nem panaszkodni. Összeszorítottam a fogam, ökölbe szorítottam a kezem, amíg a körmeim a húsomba nem martak, és elfojtottam fájdalmas kiáltásaimat. Fel akartam idézni, ki mondta: „Nem az a sorsunk, hogy szenvedjünk”, de képtelen voltam, és ettől nagyon mérges lettem. Felemeltem egy fémkanalat, és a falba véstem: „Az a sorsunk, hogy szenvedjünk, mert a harmadik világba születtünk. Az idő és a tér adott számunkra. Nem tehetünk egyebet, mint hogy türelmesen várunk.” Próbáltam nem túlságosan elrugaszkodni a valóságtól, hogy a kihallgatások alatt kristálytiszta legyen a fejem. Nem volt ritka, hogy a kihallgatótiszt blöffölt, és azt állította, valaki már vallott ellenem, azt remélve, hogy így talán én is bemártom őt. Klasszikus trükk ez a vallatásokon, de nekem mindegyiket sikerült kivédenem. Másoknak azonban nem. Egyikük végül ellenem vallott. Igyekeztem nem elítélni ezért, hiszen mindenki másképp reagál a kihallgatásra és a kínzásra. Minden embernek más a lelke, a temperamentuma és az ingerküszöbe. Vannak, akik egész életükben készülnek arra a napra, amikor leszíjazzák őt egy asztalhoz, megkorbácsolják a talpát, és az ütések közben azt követelik, nevezze meg a segítőit. A legkeményebb politikai aktivisták arra edzik magukat, hogy elviseljék a fizikai és lelki kínzásokat, de még ők sem tudják, vajon képesek-e kitartani, és ha igen, meddig. Néha azt gondolom, ez az egyik legszomorúbb dolog abban, ha valaki politikai szereplő vagy értelmiségi egy olyan országban, mint Irán. Amikor kiengedik az embert a börtönből, nem becsülik meg azért, hogy egyszerűen csak bátor volt és túlélte, hanem nagyító alá veszik a benti viselkedését. Megtört és beleegyezett, hogy videóra rögzítsék a vallomását? Aláírt leveleket? Elárulta a bajtársait? Azzal, hogy meghatározzuk, mi az, ami erkölcsileg nem elítélendő – egy ember reakciója a kínzásra –, igazoljuk a vallatok módszereit. Törvényesítjük az egész beteges folyamatot, pedig ha valaki odakerül arra a pontra, hogy ellenáll vagy megtörik, nincs olyan, hogy helyes döntés. A meghallgatások második része hasonlóan ment, mint az első. Most azonban a bíró megengedte, hogy néhány percig beszélhessek a férjemmel a folyosón. – Soha semmilyen körülmények között ne engedd meg, hogy anyám vagy a lányok meglátogassanak a börtönben! – mondtam Dzsavádnak. Minden reggel rájuk gondoltam, amikor felébredtem, de nem akartam, hogy börtönruhában, rácsok mögött lássanak. Nem akartam, hogy ezzel az emlékképpel kelljen élniük. Amikor az őr elvezetett, a nővérem odaszaladt hozzám. – Jól vagy? Jól vagy? – suttogta. Másnap Dzsavád meglátogatott a börtönben. Csak keveset tudtunk beszélni, és mielőtt elment, odaadott nekem egy regényt, amit az éjjeliszekrényen hagytam befejezetlenül. A kolostorok fügefája.

Egy tétlen csütörtök este nyugtalanul feküdtem a cellám piszkos szőnyegén. Túl álmos voltam ahhoz, hogy olvassak, viszont túl izgatott, hogy elaludjak. Az őr kopogott az ajtón, és azt mondta, telefonom van. A bíró keresett, aki az ügyemet tárgyalta. Azt mondta, hogy huszonöt nappal az után, hogy átléptem az Evin vaskapuját, húszmillió tomán (körülbelül huszonötezer dollár) óvadék ellenében hazamehetek. Eufórikus állapotban azonnal az otthoni számunkat tárcsáztam, és megkértem a férjemet, hogy szombat reggel jöjjön a börtönbe a házunk jelzáloglevelével. Másnap kínzó lassúsággal teltek az órák, de a szabadulásom híre megnyugtatott, és most először képes voltam az olvasásra összpontosítani. Amikor leszállt az éj, és a könyv elnehezedett a kezemben, hanyatt feküdtem, és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak. Arra gondoltam, milyen jó lesz újra látni a lányaimat, és nagyon örültem, hogy megkíméltem őket attól, hogy piszkos börtöncsadorban lássanak. A rendszeres hegyi túrák is eszembe jutottak, amit újra elkezdhetek. Hajnalban indulunk, teázunk a hófödte csúcs mellett, és a hegyszorost csodáljuk Teheránnal a hát-

86

térben. Eszembe jutott, mit mondott nekem egyszer egy ügyfelem, Akbar Gandzsi a börtönről: hacsak nem nyilvánosan büntetnek meg, az emberek azt fogják gondolni, együttműködsz a rezsimmel. Amikor szombat reggel felébredtem, végignéztem a cellán, aminek már minden részlete az agyamba vésődött, és arra gondoltam, mennyi időbe telik majd, hogy elfelejtsem a foltokat és a falba bevésett szavakat. Reggel kilenc órára összecsomagoltam azt az öt tárgyat, amely a személyes holmimat alkotta, és leültem. Izgatottan vártam, hogy az őr kopogjon az ajtón. Délután ötkor végre megjött. A nagydarab őr, aki mindig arra panaszkodott, hogy ő az én foglyom, kinyitotta a cella ajtaját, és utasított, hogy kövessem. Fáradt léptekkel sétált a folyosón, én pedig kényszerítettem magam, hogy az ő tempójában haladjak, pedig a lábamat olyan könnyűnek éreztem, hogy attól féltem, kirepül alólam. A börtönudvaron egy színezett ablakú mentőautó várt rám. Az egyik őr azt mondta, az majd elvisz a taxiállomásra. Miért mentő? A teheráni forgalom egyáltalán nem veszi figyelembe a sürgősségi járműveket, tehát biztosan nem azért, hogy gyorsabban hazajussak. Úgy véltem, jobb, ha ebben a helyzetben inkább nem kérdezősködöm, ezért szó nélkül beszálltam a kocsiba. Kifordultunk a zsúfolt autópályára, én pedig boldog ámulattal figyeltem a sok autót. Unott sofőrök nézegették a mellettük haladó járműveket, a gyümölccsel megpakolt, poros teherautókat, játékos feliratokkal az oldalukon. Most először gondoltam arra, hogy az esti teheráni forgalomnak is megvan a maga varázsa. Hamarosan elértük a kereszteződést Észak-Teheránban, majd körbeautóztunk egy csomóponton, felüljárók alatt, aluljárók felett. Megálltunk egy piros lámpánál, és a mentő sofőrje megkérdezte a mellettünk álló taxi vezetőjét, nem vinne-e haza. A taxis meglepődött, de igent mondott, ezért megfogtam a cuccom, és gyorsan kiszálltam. – Beteg, hánum? – kérdezte a visszapillantó tükörbe nézve. – Dehogyis! Most engedtek ki a börtönből – feleltem, és amikor láttam, milyen rémült arcot vág, gyorsan megnyugtattam. – Nem vagyok bűnöző, politikai fogoly voltam. A férfi hosszan figyelte az arcomat, majd felkiáltott. – Maga nem hánum Ebadi? – Amikor bólintottam, szélesen elmosolyodott, és gratulált a szabadulásomhoz. Két perces udvarias várakozás után belekezdett a saját történetébe. Mérnöki diplomát szerzett, de szerény jövedelmét ki kell egészítenie, ezért délutánonként egy barátjától kölcsönvett autóval taxizik. Panaszkodott a korrupcióra, a megvesztegetésekre, az inflációra és a munkanélküliségre. Egy idő után hátrafordult, hogy megnézze, figyelek-e még. Amikor látta, hogy igen, még szomorúbbnak tűnt. Bár alig vártam, hogy hazaérjek, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megálljunk egy fehér újságos bódénál újságot venni, mert ez hiányzott legjobban a börtönben. Mohó tekintettel néztem végig a járdára kiterített halmon, amely takaróként borította be a földet. Vettem hét vagy nyolc újságot, összetekertem, és magamhoz szorítottam őket. Amikor a taxi befordult az utcánkba, már láttam a szomszédokat a házunknál, egy báránnyal, amit áldozatra készítettek elő. A sofőr kinyitotta nekem az ajtót, és nem volt hajlandó pénzt elfogadni. Amikor beléptem a házba, a lányaim a karjaimba vetették magukat, és egy percig szorosan átölelve tartottak. Aznap este sokáig fennmaradtunk, beszélgettünk, teáztunk. Férjem elém tett egy hatalmas halom újságot, amelyek a börtönbüntetésem alatt jelentek meg. Elkezdtem átnézni őket, miközben a beszélgetés tovább folytatódott körülöttem. A lányok mellettem ültek, és alig győzték elmesélni, mi történt velük, amíg nem voltam itthon. Hozzá voltak szokva, hogy mindent megbeszélnek velem, a leckétől kezdve a barátokon át még azt is, hogyan fésüljék a hajukat, most pedig kihasználták az alkalmat, hogy beszámoljanak minden fontos és kevésbé fontos dologról, ami a távollétemben történt. Később megmutatták a telefonos és faxüzeneteket, amelyeket a világ minden tájáról kaptam azóta, hogy bebörtönzésemnek hírét vették. A számuk még engem is meglepett, milyen sok. Nemzetközi hírnevem hosszú évek óta egyre jobban elterjedt, de nem mindennap emlékeztettek rá, milyen messzire jutott. Mire az utolsót is elolvastam, éjfél lett. A rokonok lassan mind elmentek, és barátságos csend telepedett a nappalira, ahol ültem. Évek óta gondosan ügyeltem rá, hogy a munkám csúnyább részét ne vigyem haza. Nem beszéltem sokat az ügyekről, amelyeket elvállaltam, mivel több ügyfelem 87

szörnyű erőszaknak volt kitéve, és nem akartam, hogy a lányaim ilyen borzalmakkal szembesüljenek. Persze hallották, amikor telefonon adtam interjút, és azt is tudták, hogy a munkám nagy részében tárgyalásokon veszek részt, és ügyfeleimet a börtönben látogatom meg. De úgy gondoltam, fontos, hogy valamiféle egyensúlyt teremtsek, és meghúzzak egy határt, és csak addig engedjem be a munkámat az otthonomba. Amennyire tudtam, próbáltam könnyedén és fesztelenül beszélgetni a vacsoránál, viccelődtem, igyekeztem normális légkört teremteni. A börtön után még nagyobb kihívást jelentett számomra, hogy otthon úgy tűnjön, én is olyan anya vagyok, mint bárki más. Másnap reggel úgy tettem, mintha csak egy konferenciára utaztam volna el, kivéve hogy erről az útról nem hoztam haza ajándékot. Egy nap múlva mindenki úgy viselkedett, mintha valóban így is történt volna.

Biztosan sok kérdésük van. Mit jelentett ez az egész? Mi történt Ezzattal? Hogy alakult az én ügyem? Ezzat ügyéből, ami miatt börtönbe kerültem, végül nem lett semmi. A forradalmi bíróság kijelentette, hogy mivel hivatalosan senkit sem vádoltak meg, és maga Ezzat már nem él, az ügyet nem vizsgálják tovább. A bírók lezárták az esetet, az irániak emlékezetében azonban nem zárult le, és ez így van még a mai nap is. Mi maradt meg ebből az egészből? Milyen maradandó hatása volt az 1979-es forradalom óta történt legnagyobb rendzavarásnak? Mi történt Ezzat Ebrahimnezhad ügyével, a fiatal költővel, akit a katonák lelőttek? Azt sugallná mindez, hogy az állam szabadon vadászhat ellenségeire? Gyakran kérdezik tőlem, miért nem lázadnak fel az iráni fiatalok. Ha annyira elégedetlenek, ha olyan visszafordíthatatlanul elidegenedtek, ha ők teszik ki az iráni társadalom hetven százalékát, miért tűrnek mégis? Csak gondolják meg! Nézzék, milyen magas árat fizetnek a magányos tüntetők! Ezzat egy újság megszüntetése ellen tiltakozott, majd egy kollégiumban megölték. Képzelje el, mi történne azokkal a diákokkal, akik elég bátrak ahhoz, hogy tüntetést szervezzenek, és nyíltan vállalják politikai meggyőződésüket! Irán legnagyobb diákszervezetei állandóan arra panaszkodnak, hogy az 1999-es év sötét időszakában az úgynevezett reformistáktól kezdve Hatami elnökig mindenki elfordult tőlük. Ezzatot, az áldozatot, agitátornak bélyegezték, és a halálát követő tárgyaláson egyetlen támadót sem vontak felelősségre. Volt-e más hatása? Húzhatunk-e egy vonalat 1999-nél, és kijelenthetjük-e, hogy ez után az év után az iszlám köztársaság bizonyos tekintetben megváltozott? Mondhatnánk, hogy a rendszer, amely évekig a valóságtól elszakadva működött, arra kényszerült, hogy szembesüljön az emberek elégedetlenségével. Akkor mi a helyzet Ahmad Batebivel, akivel a történetet kezdtem, a diákkal a képen, aki barátja véres pólóját tartja a magasba? A fiatal kávébarna szemű fiúval, fekete karszalaggal a karján, akinek Che Guevara kinézete még emlékezetesebbé tette a róla készült képet? A legfőbb vezető eltörölte a kivégzését, helyette tizenöt év börtönbüntetést rótt ki rá. Batebi az egyik eltávozásakor eljött meglátogatni engem. Felszedett néhány kilót, a haja rövidebb volt, mint a híres képen, és egész lényéből a legyőzöttség érzése sugárzott. – Alkoholos filccel a karomra írták a nevem, aláíratták a végrendeletemet, és bekötötték a szemem. Bevittek egy helyiségbe, és azt mondták, térdeljek le, majd lövés dördült. Elájultam, és amikor magamhoz tértem, a földön fekve találtam magam. Arra gondoltam: ez már a túlvilág? Ha igen, miért néz ki úgy, mint egy börtöncella? A könyökömet a falhoz ütögettem, és azt gondoltam, ha meghaltam, nem érezhetek fájdalmat. Ártatlan voltam, amikor a börtönbe kerültem. Nemcsak bűnt nem követtem el, de emberként is ártatlan voltam. Egyszer talán szabad leszek, ám a jövőm elveszett azok között a falak között. Azok után, amit láttam, és amit velem tettek, hogy lehetnék újra ember? Batebi olyan idős volt, mint a nagyobbik lányom. Ahogy ott ült a kanapén, és mesélte a történetét, csak arra tudtam gondolni, mi lett volna, ha mindez az én lányommal történik. Mit tettem volna akkor?

88

10 A REFORM ÁRNYÉKÁBAN – Csokoládétortát vagy kávéhabot szeretnél? – kérdeztem Negártól, aki a hétvégén ünnepelte huszonharmadik születésnapját. A konyhában ültünk a kis asztalnál, és azt írtuk össze, miket kell vennünk a parti előtt. Úgy terveztem, olivieh salátát készítek, egy tartalmas burgonyasalátát, kotletet, darált húsból és burgonyából formázott kis húsgombócokat, hozzá pedig valamilyen szószt, hogy abba mártogathassák a kotletet az est folyamán. Amikor pedig már fáradtak lesznek beszélgetni és táncolni, felszolgálom a tortát, mellé pedig kis tálkákban sáfránysárga perzsa fagylaltot, amelyet pisztáciával díszítek, és illatos rózsavízzel locsolok meg. – Nem hagytam ki valakit? – kérdezte Negár. Izgatottan olvasgatta a meghívottak listáját, miközben ujjával egy hajtincsét csavargatta. – Kilencre hívjam őket, ugye? 2003-ban születésnapi bulit tervezgetni merőben más élmény volt, mint a kilencvenes években, amikor nagy aggodalom kísérte, mint minden más, fiatalok számára rendezett összejövetelt. Akkor azt javasoltam volna a lányoknak, hogy délutánra hívják a vendégeket, hogy a zenét fel lehessen hangosítani kora este, amikor az utcák még zajosak a forgalomtól. Este tízkor próbáltam volna felszolgálni a vacsorát, hogy a gyerekek el legyenek foglalva az evéssel, és ne jusson eszükbe hangosra venni a zenét, mert akkor messziről is könnyen meg lehetett hallani a csendben. Általában nem díjazták eme törekvésemet, mert a magnó valahogy mindig magától felhangosodott, míg végül már zengett az egész ház, és biztos voltam benne, hogy az összes szomszéd hallja. Ilyenkor elküldtem a férjemet az utca végéig, hogy vajon milyen messzire hallatszik a zaj. Mire odakerültünk, hogy meggyújtsuk a gyertyákat a tortán, már nagyon ideges voltam, de próbáltam nem kimutatni, ezért a születésnapi buliról készült fényképek több mint felén kényszeredetten mosolygok. Ezek az idők azonban már elmúltak. Szerencsére lányaim kamaszkora egybeesett a rendszer reformizáló időszakával, az 1997-ben kezdődött nyolcéves periódussal, amikor a mérsékelt Hatami elnök megpróbálta csökkenteni a rendszer befolyását az emberek magánéletébe. Nagyon hálás voltam ezért, mivel el sem tudom képzelni, hogy lehetett a kamaszokkal bírni a hatalomra jutását megelőző, elnyomó években. A kilencvenes évek elején és közepén a fiataloknak nagyon szegényes társadalmi élet jutott, mert a rendszer elszigetelte magát a világtól, és így még a legszerényebb szórakozási lehetőségekre sem volt esély. Az internet még nem terjedt el az átlagemberek otthonaiban és az egyetemeken, a nők öltözetét nagyon szigorúan szabályozták, a közterületek pedig továbbra is veszélyes és ellenséges területnek számítottak. A fiatalok az erkölcsrendészet általi letartóztatást kockáztatták azzal, ha együtt indultak túrázni a hegyekbe. Ha egy nő nem sötét – fekete vagy kék – színű ruhát viselt, máris zaklatásnak tette ki magát, ezenkívül a smink vagy a leghalványabb körömlakk is ürügyet biztosított, hogy az illető nőt fogva tartsák vagy megkorbácsolják. A reformidőszak a politikai elégedetlenség ellenére sokat tett azért, hogy életünk nyugodtabb legyen. Az erkölcsrendészet nem szűnt meg, de már nem volt jelen mindig és mindenhol, csupán időszakos kellemetlenséget okozott. Hatami elnöknek azonban csak részben lehetünk hálásak ezért. Valójában a gyermekeim félelmet nem ismerő nemzedéke okozta a változást, akik szembe mertek szállni a rendszerrel. Létszámbeli fölényük és bátorságuk lehetetlenné tette az állam számára, hogy újra ugyanúgy rátelepedjen az emberek életére, ahogy korábban. Ezért egy születésnapi buli megszervezése többé nem igényelt harci stratégiát az időzítés és a védekező manőverek tekintetében. Már nem kellett amiatt aggódnom, hogy a lányok szandálban, zokni nélkül hagyják-e el a házat, vagy hogy a fejkendőjük milyen színű. Ha egy családi ebédre fiú unokatestvérükkel mentek el, és tíz percet késtek, már nem estem pánikba, hogy fennakadtak-e egy ellenőrzési ponton. Nyilvános helyen azonban még mindig elképzelhetetlen volt, hogy önfeledten jól érezzük magunkat. Néha hallottam, hogy a lányaim olyan régi, iráni énekesek lemezeit hallgatják, akik több mint húsz évvel ezelőtt kivándoroltak Los Angelesbe. 89

– Ez nem Mahasti? – kérdeztem. – Vagy talán Haideh? A gyermekeim hitetlenkedve néztek rám. – Mamán, ezt te honnan tudod? A lemezjátszóból hallható hangok tulajdonosai egykor élőben léptek fel a teheráni szállodákban és éttermekben. A lányok és a velük egykorú fiatalok ezt nehezen tudták elképzelni, mivel számukra ez az Irán volt az egyetlen valóság, amit valaha megtapasztaltak, és ebben az országban nyilvános helyen tiltott egy nő számára az éneklés. Számukra már az is fejlődést jelent, ha egy születésnapi bulin zavartalanul részt vehetnek, vagy ha nem tartóztatják fel őket egy ellenőrzési ponton a sípályára menet. A zaklatások egyre ritkábbá váltak, így a fővárosi élet megélénkült. Szerte a városban kávézók nyíltak, a parkokban szabadtéri koncerteket rendeztek, új galériák létesültek, ahol kiállításokat lehetett megtekinteni. Az internetes csevegőszobák összekötötték a fiatalokat, és egy idő után úgy tűnt, hogy a közösségi internetes oldalakon, mint például az orkut.com, mindenki mindenkivel kapcsolatban áll. Persze még mindig sötét köd uralta a várost, a motoros, álruhás katonák még mindig megfélemlítették a fiatalokat, amikor kirándulni indultak a hegyekbe, még mindig történtek rajtaütések kávéházakban és alkalmi összejöveteleken, a főváros azonban egy huszonkét éves lány számára most sokkal élettel telibbnek és toleránsabbnak tűnt, mint a kilencvenes évek elején. A változások azonban nem állították meg az iráni értelmiség Nyugatra csábítását. Az egyetemekről több százezer végzett diplomás került ki, az iskola falain kívül csekély munkalehetőség és minimális előbbre jutási esély várt rájuk. A törekvő fiatalok továbbra is úgy gondolták, a Nyugat sokkal előnyösebb és jövedelmezőbb jövőt ígér számukra, ezért tömegesen hagyták el végleg az országot. Abban az évben saját lányom, Negár is válaszút elé került, hogy Kanadában folytassa-e tanulmányait. Hetekig beszéltünk a dologról, sokszor hosszú ideig ott maradtunk a vacsoraasztal mellett, és hagytuk, hogy az üzenetrögzítő vegye fel a telefont, miközben végiggondoltuk annak a lehetőségét, hogy a családunkat, melyet még iráni mércével mérve is nagyon szoros kötelék tart össze, kontinensek fogják szétválasztani. Talán örökre. Ha Negár Iránban maradna és munkába állna, hamarosan rájönne, hogy a fizetése még a legszerényebb lakás költségeinek felét sem képes fedezni. Továbbtanulhatna itthon is, megszerezhetné a doktori címet, a diplomája azonban aligha venné fel a versenyt a nyugati egyetemeken megszerezhető bizonyítványokkal. Ezenkívül Iránban komoly politikai öszszeköttetésekre van szükség, hogy valaki elkezdhesse a doktorátus megszerzéséhez szükséges tanulmányokat, és tartottam tőle, ha kiderül, hogy az én lányom, az egyetem nem fogadja el a jelentkezését. Ha csak arról lett volna szó, hogy kiválasszuk, melyik ország nyújthatja Negárnak a legmagasabb színvonalú elektromérnöki képzést, könnyű lett volna a feladatunk. Sajnos ennél sokkal többről volt szó. Természetesen azt kívántam, hogy lányom a legtöbbet érje el szakmailag, de tudtam, ha egyszer megtapasztalja a nyugati élet szabadságát és kényelmét, nem akar majd visszatérni Iránba és itt folytatni tovább az életét. Egy okos, fiatal nő, aki a húszas évei végén jár – az iskola befejezése után ennyi lesz – nagyon nehezen fog lemondani arról, hogy a sok tanulás után végre versenyképes környezetben alkalmazhassa a tanultakat, ráadásul a világ egyik legszebb városában. Tudtam, hogy nem a montreali útszéli kávéházak vagy a dzsesszfesztiválok fogják ott tartani, hanem az, hogy olyan környezetben dolgozhatna, ahol a munkáját megbecsülik, és folyamatosan tanulhat a kollégáitól. Milyen csábító lehet az az élet, amikor az ember reggel felkel, belebújik egy frissen vasalt kosztümbe, és fejkendő nélkül végigsétál a nyüzsgő utcán, miközben a dinamikusan fejlődő, életvidám világközösség részének érzi magát. Hogy tagadhatná meg mindezt magától? Hogy tagadhatnám meg én tőle, hiszen az utóbbi tíz évben csak a tanulásra összpontosított, és amellett hogy megszerette, még ki is tűnt benne? Nehezen tudtam félretenni önző érdekeimet, amikor azt mondtam, hátrányai is lehetnek a külföldi tanulásnak. Nem akartam a kedvét szegni, mert egy fiatal lánynak elég nehéz egy ilyen életre szóló döntést meghozni, de fel akartam hívni rá a figyelmét, hogy egy másik országban élni legalább annyira megnehezíti az ember érzelmi és magánéletét, mint amennyire elősegíti a tanulmányait. Amellett hogy kezdetben magányosnak és elszigeteltnek érzi majd magát, egy olyan városban 90

fog élni, amelyben nagyon kevés iráni lakik. Olyan korban van, amikor sok hasonló szemléletű baráttal és kollégával kellene megismerkednie, és ideális esetben párt választania közülük, külföldön azonban rendkívül korlátozottak lesznek az esélyei. Teheránban legalább széles körből tudna válogatni. Végül úgy döntöttünk, hogy menjen. Miután megszületett a döntés, félretettem a kétségeimet, és mindig mindenkit arra emlékeztettem, hogy az elválás nem örökre szól. Az indulás estéjén elővettem a Koránt, és az ajtóban magasra emeltem, hogy kifelé menet Negár háromszor átmenjen alatta. Ez a rituális búcsú, mielőtt valaki elutazik. Túl sokszor megtettük már, amikor a forradalmat követően szeretteink egymás után hagyták el az országot. Az apjával együtt kivittük a reptérre. Dél felé mentünk az autópályán, elhaladtunk a nagy falfestmények és hirdetőtáblák mellett, amelyeken komor kinézetű, háborús mártírok, vagy a palesztin felkelést népszerűsítő hirdetések voltak. Ráfordultunk a fákkal szegélyezett négysávos útra a reptér felé, elhaladtunk a mekkai zarándokok számára fenntartott terminál előtt, majd leparkoltunk a Mehrábád-reptér ismerős szürke bejárata közelében. Milyen sok fájdalmas búcsú színtere volt ez a hely a hosszú évek alatt! A kormány hamarosan megnyitja az új, Khomeini imámról elnevezett nemzetközi repülőteret egy Teherántól délre eső város, Száve külvárosában, most azonban még a Mehrábádról indultunk. Megkopott ugyan, de történelmünk szerves részévé vált ez a főváros déli részéhez meghitten odasimuló építmény. Családok lepték el a kis parkolót, és rozsdás, rozoga poggyászkocsit kerestek, amelyet vagy csomagokkal vagy virágcsokrokkal pakoltak tele. Sokan elmentek mellettünk. Mollák hagyományos ruhában, turbánnal a fejükön, elegáns öltönyös üzletemberek, fekete csadorba burkolózott nők, és magas sarkú cipős, selyem fejkendős asszonyok is. Odakísérem Negárt a nők részére kijelölt biztonsági vizsgálathoz, miközben azon gondolkoztam, mit mondjak még neki búcsúzóul. Egy szigorú kinézetű, fekete csadort viselő nő ellenőrizte a jegyét. Háta mögött két ajatollah hatalmas képe függött a falon. – Csak remélni tudom, hogy visszatérsz, miután befejezted az iskolát – suttogtam. – Nem fontos, mennyit keresel. Nem élsz nagy lábon, tudunk támogatni. Azt szeretném, ha egy dologban biztos lennél. Jól tudom, nem könnyű itt az élet – mondtam, és egy pillantást vetettem a mogorva nőre, majd a két pap képére a falon –, de azt tudnod kell, hogy a szíved csak a szülőhazádban lesz nyugodt. – Gombócot éreztem a torkomban, ezért felöltöttem a „szigorú arcom”, amit Negár nevezett el így, megvártam, amíg átmegy a biztonsági kapun, aztán elmentem. Az első héten elviselhetetlen volt a hiánya. Általában nem szoktam nosztalgiázni, pláne nem olyan émelyítően, mint azok az iráni anyák, akik a gyermekük múltjában élnek, azon a héten azonban a legapróbb illat vagy hang is Negár kamaszkorára emlékeztetett. Eszembe jutott a nyár, amikor az egyetemi felvételi vizsgájára készült, és mindenkitől tökéletes csendet követelt. Apja és én a fürdőszobába lettünk száműzve, ha híreket akartunk hallgatni a rádión. Vagy az a sötét év, amikor az értelmiségiek egymás után tűntek el vagy haltak meg országszerte, és Negár ravasz mosollyal bejött a dolgozószobámba. Agatha Christie Tíz kicsi néger című könyvét lebegtette az orrom előtt. Vagy a diplomaosztója előtti este, amikor csípőre tett kézzel kijelentette: – Aztán holnap majd nehogy azt mondd, hogy X. Y. éhségsztrájkba kezdett, vagy valakit most küldtek börtönbe! El kell jönnöd!

Szerencsére abban az évben, amikor Negár külföldre ment, sokkal több munkám lett, és jobban lefoglalt, mint korábban. 2003-at írtunk, három évvel voltunk azután, hogy a reformisták elsöprő győzelmet arattak a madzsliszban, a parlamentben, és tizennégy női képviselő kapott helyet a törvényhozásban. Azalatt a három év alatt nem volt ülőhelyük. Szó szerint értem: nem volt székük. Az ember azt gondolná, ha már elérték, hogy az iszlám köztársaságban beválasszák őket a parlamentbe, talán széket is tudnak maguknak szerezni. Vagy ha nem, legalább nyilvánosság előtt panaszt tesznek, hogy a parlamentben nem tudnak mire leülni. Egyiket sem tették. Én magam erre egy véletlen folytán jöttem rá. 2003-ban az egyik női képviselő megkeresett, hogy segítsek nekik a családjogi törvény törvényjavaslatát előkészíteni. 91

– Írjon valami olyat, ami kiszélesíti a nők jogát, de nem mond ellent az iszlámnak, hogy meg tudjuk indokolni! – kérte. Belegyeztem. Egyik nap a női képviselők meghívtak a parlament épületébe ebédre, hogy megvitassuk a törvényjavaslatot. Autóval bementem a belvárosba a Szepap sugárúton álló régi épülethez, és a közelben leparkoltam. A madzslisz ebédlőjében örömmel tapasztaltam, hogy az ebéd se nem túl előkelő, se nem szándékosan szegényes. Iránban sajnos az ételek hosszú ideig a rendszert tükrözték: a sah uralma alatt a fényűzés legmagasabb fokát jelentette, ha valaki átrepült Párizsba ebédelni; a forradalom elején viszont az ételek kimondottan szegényesek és menza jellegűek voltak, hogy ezzel is hangsúlyozzák a muzulmán proletariátus dicsőségét. Ez az ebéd azonban csak egy egyszerű ebéd volt, amely hosszú évek különleges jelentéssel felruházott étkezései után felemelő érzést nyújtott. A tea elfogyasztását követően visszatértünk a nők irodájába, hogy megbeszéljük az ügyünket. Ahogy a folyosón közeledtünk felé, észrevettem az első riasztó jelet: a helyiségnek nem volt ajtaja, csupán egy függöny takarta a bejáratot. Beléptünk egy üres szobába, melynek padlóját gépi szövésű szőnyeg takarta. Körbenéztem, hol lehet az ajtó, ami abba az irodába vezet, ahol dolgozni szoktak. Ők azonban letették a holmijukat a földre, majd törökülésben leültek a szőnyegre. – Miért nincsenek itt székek? – kérdeztem. – Még fénymásoló sincs? Hiszen ez itt a parlament! – Már sokszor kértünk másológépet, de azt mondták, túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy saját irodai berendezésünk legyen – felelte az egyik képviselőnő. – Természetesen használhatnánk a férfiak irodáját, ha akarnánk, de jobban szeretünk itt lenni, mert nagyon meleg van, és itt legalább levehetjük a csadort, hogy egy kis levegőhöz jussunk. Akkor egy kicsit megszakadt a szívem. Ott voltunk a parlamentben, azok között a falak között, ahol ez a néhány nő megpróbál részt venni a törvényalkotásban, hogy megváltoztassa több millió nő sorsát, és még azt sem tudják elintézni, hogy egy asztalt kapjanak! Mit tudnának országos szinten elérni, ha az intézményen belül még ennyit sem képesek kiharcolni maguknak? Nagyon meleg volt, ezért levettük magunkról a rupuseszt és a csadort, majd leültünk a szőnyegre. Az egyik képviselőnő ledőlt, és elszundított. – Szerintem tetszeni fog a javaslatom – kezdtem, és elmagyaráztam, hogy sikerült a válási jogok terén minden törekvésünket úgy megvalósítani, hogy a saríán belül maradva minden teljesen egyezzen az iszlám törvényekkel. A képviselőnők el voltak ragadtatva. – Csodálatos! – kiáltott fel egyikük. – De kérem, egyelőre ne mondja el senkinek, hogy ön a szerzője! A parlamentben nem mindenki reformista. Vannak fundamentalisták is, befolyásos emberek, akik ha megtudják, hogy ön írta, nem engedik megvalósítani. Két hónappal később a javaslat elakadt a sok parlamenti bizottság valamelyikében, még mielőtt szavazásra lehetett volna bocsátani. A képviselőnők nem tudták meggyőzni a bizottságokat, hogy az új törvénytervezet nem mond ellent az iszlámnak, ezért megkértek, hogy menjek be, és védjem meg én. Beleegyeztem, és másnap délután meg is jelentem a parlamentben. Körülbelül húsz képviselő volt jelen a teremben, többségük turbános pap. Nő csupán kettő. A törvényjavaslat legfontosabb eleme a válással függött össze. Az iszlám szerint egy férfi könynyen elválhatott a feleségétől, gyakorlatilag elég volt egy fa alatt vagy egy kebabházban azt kiáltania: „Elválok tőled! Elválok tőled! Elválok tőled!”, és ezzel a dolog el is volt intézve. Egy nő számára viszont szinte lehetetlen volt, mivel először a férj írásos beleegyezését kellett megszereznie, hogy egyáltalán megindíthassa a válást, aztán bizonyítania kellett, hogy szellemileg beteg, meddő vagy valami más hasonló súlyos akadálya van annak, hogy házastársi szerepét betöltse. A klasszikus iszlám törvény, azaz a saría, nem kezeli a válást ilyen rugalmatlanul, a törvényhozók azonban a legmerevebb értelmezés szerint alkották meg a jelenlegi jogszabályt. A saría egyik értelmezése szerint például, ha egy nő lemond a mehriehről (a hozományáról), azzal az egyszerű indokkal elválhat a férjétől, hogy már nem szereti őt. Ez a megközelítés a feleség számára egyoldalú kilépési lehetőséget biztosít a házasságból, és a hozomány elvesztése lenne az ár, amit az alkalmatlanság vagy a közös megegyezéssel történő válás esetén fizetnie kellene. Az iráni törvény szerint azonban, ha egy nő azért válna el, mert már nem szereti a férjét, először is le kell mondania

92

hozományáról, ráadásul meg kell szereznie a férj beleegyezését, vagyis egy nőnek sokkal nehezebb, és pénzügyileg rendkívül hátrányos a válást kezdeményeznie. Órákig bújtam régi jogi könyveket a javaslatom megírásához. Az iszlám törvények alapjait évszázadokkal korábban fektették le, és a használói – papnövendékek, jogászok, ügyvédek – számára az ősi szövegek szolgáltak forrásként. Az idők során az iszlám jogi szakemberek szinte minden helyzetet számításba vettek, ami egy házaspár életében adódhat, és gondosan meghatározták, hogyan ítél az egyes esetekben a saría. Feltételezték, hogy az is előfordulhat, hogy a nő szeretne elválni a férjétől, és nem azért, mert meddő vagy mentálisan sérült, hanem azért, mert már nem szereti őt. Kidolgoztak ezért egy módot arra, hogy a feleség is kiszabadulhasson a házasság kötelékéből. Amikor a törvénytervezetet írtam, minden új rendelkezést a régi törvényekhez kapcsoltam. Miközben a bizottság előtt védtem a javaslatomat, a mellettem ülő dölyfös, tradicionalista pap összefogta magán a köntösét, és felém fordult. – Miért írta azt, hogy a váláshoz nem szükséges a férj beleegyezése? – Mert így van – feleltem –, és ezt be is bizonyítom önöknek. – Elővettem a Sahr-e Lomehet, az ősi síita jogtudomány könyvét. – Ugye, ebből tanítanak a papi szemináriumokon, és ebből kell vizsgát tenniük, hogy mollák legyenek? – kérdeztem magabiztosan. – Ebben sehol sincs leírva, hogy a váláshoz a férj hozzájárulása is szükséges. Akkor miért ragaszkodnak hozzá annyira? A pap nem szólt semmit, de láttam, hogy magához hívat egy hivatalnokot. Egy perccel később egy másik megkopogtatta a vállamat. – Telefonja van – súgta. Nagyon meglepődtem, mert úgy emlékeztem, nem mondtam senkinek, hogy a parlamentben leszek aznap délután. Aztán eszembe jutott, hátha valami sürgős, családi ügy, ezért kisiettem a teremből. – Hol van a telefon? – kérdeztem a folyosón. – Nincs semmilyen telefonhívás. Eleget hallottunk öntől, és most szeretnének szavazni, de a szavazás alatt senki nem tartózkodhat bent. – Visszamehetnék legalább a táskámért és a papírjaimért? – Nem. Maradjon itt! Majd én kihozom. Még mielőtt elment volna, eszembe jutott, hogy egy női képviselő is bent van a teremben. – Ő miért lehet ott a szavazás alatt, én pedig nem? – kérdeztem. – Az más, ő a parlament tagja. Ekkor elgondolkoztam, vajon tényleg szavazni fognak, vagy csak engem akartak kidobni? Lehetséges, hogy olyan arcátlanok, hogy képesek fizikailag eltávolítani a vitáról? Aznap este az a képviselőnő, aki bent maradt a teremben, felhívott otthon. – Annyira sajnálom! Fél órán keresztül észre sem vettük, hogy kidobták. Amikor rájöttünk, mi történt, tiltakoztunk. Mindenesetre fogadja bocsánatkérésünket! A törvényjavaslatom végül megbukott. Nem tudom, a női képviselők miért nem javasolták már korábban, és akkor a mandátumukból lett volna legalább két évük harcolni érte. Talán az, hogy nincs asztaluk és fénymásolójuk, összefügg azzal, hogy nem képesek aktívan részt venni a törvényhozásban. Ki tudja? Aznap a madzslisz világossá tette számomra, hogy az országot irányító keményvonalasok minden észérvet figyelmen kívül hagynak, ha rólam van szó. Néha apró akadályokat gördítenek elém, amikor kidobnak egy parlamenti vitáról. Máskor nyíltan megfenyegetnek, és azt remélik, saját félelmem majd visszatart. Emlékszem egy esetre, amikor figyelmeztettek, hogy adjak át másnak egy ügyet, mert egy nagyon közeli barátom férje, Sziamak Purzand is érintett a dologban. Purzand újságíró volt, amellett egy aktivista ügyvédtársam és hosszú évek óta bizalmas barátnőm, Mehrangiz Kar férje. 2001-ben a hetvenegy éves Purzandot bizonytalan vádak alapján letartóztatták, amelyből később az kerekedett ki, hogy „kapcsolatot tart fenn monarchistákkal és ellenforradalmi erőkkel”, „kémkedett és aláásta a nemzetbiztonságot”, valamint „kiábrándítja a fiatalokat”. Akkoriban a rendszer toleranciája napról napra csökkent a sajtószabadság iránt. A pénteki imákon egy prominens ajatollah arra figyelmeztetett, hogy Iránba érkezett egy amerikai kormányügynök, aki egy zsák pénzt készül szétosztani a reformista újságírók között. Ez a beszéd azt jelezte, hogy a rezsim újra megpróbálja lejáratni a sza93

badgondolkodású újságírókat, és Purzand, akinek a lánya külföldön nyíltan a monarchista ellenzéket támogatta, elsődleges célpontot jelentett a számukra. Letartóztatták, és fogva tartották, később pedig az állami televízió leadta a vele készített interjút. A felvételen a lesoványodott, természetellenes hangon beszélő Purzand „bevallotta”, hogy száműzetése alatt együttműködött az iráni ellenállással. Ezt követően több újságírót és aktivistát is beidéztek kihallgatásra a központba, mert Purzand állítólag megnevezte őket. Én magam is kaptam idézést, mondván, hogy Purzand engem is megvádolt. A kihallgató tiszt megkérdezte, kivel találkoztam külföldön, és feltette azt a sok, előre megjósolható kérdést, amelyekkel megpróbálják az embert lépre csalni, hogy politikailag gyanús ismerőseit bemártsa. Néhány nappal korábban épp a lányokkal mentem haza éjfél körül, amikor nem messze a házunktól, két idegen férfi leszólított. Gyanúsan őgyelegtek a házunk körül néhány szál hervadt virággal a kezükben. Az állították, jogi tanácsra lenne szükségük, ám akkor sem tágítottak, amikor azt mondtam nekik, hogy hívjanak fel munkaidőben az irodámban. Ekkor a szomszéd házból egy lakodalom hangos vendégserege jött ki az autókhoz, mire a két férfi odalökte a kezembe a virágokat, és eltűnt. Ijedt viselkedésüket és hirtelen eltűnésüket sikertelen gyilkossági kísérletként értelmeztem, és ezt el is mondtam egy barátomnak telefonon aznap. Nyilvánvalóan lehallgatták a hívást, mert a vallatótiszt most arról az éjszakáról beszélt. Azt állította, hamis információkat terjesztek merényletekről, amellyel beszennyezem az ország hírét. Hozzátette azt is, hogy torkig vannak velem, és ha folytatom a munkámat, kémkedéssel fognak vádolni, és a nevem szerepelni fog Purzand aktájában. – Ezúttal falhoz fogjuk állítani, és minden teljesen törvényes lesz! – fenyegetőzött a tiszt. A falhoz állítás a kivégzőosztagot jelentette. Hónapokkal később, miután több nemzetközi emberjogi szervezet is élesen bírálta a kormányt, Purzand két hónapos eltávozást kapott a börtönből. Amikor visszatért a fegyházba, felhívott, és azt kérdezte, miért nem látogatom meg sosem a börtönben. – A törvény nem engedi meg, csak abban az esetben, ha az ügyfelem – feleltem neki. Időközben a felesége fellebbezett egy parlamenti bizottságnál, hogy folytassák a férje perét. Amikor kiderült, hogy az ügyben nem történt semmi változás, én is utánanéztem, és úgy tájékoztattak, ha újrakezdik a férfi perét, az többet árt neki, mint használ. Így Purzand börtönben maradt, miközben egészsége egyre jobban romlott. Ez újabb megfélemlítési kísérlet volt ellenem, hogy hagyjak fel a jogi tevékenységemmel. Ez az eset azt tükrözi, hogy a rendszer egyszerre több oldalról támadja az olyanokat, mint én, vagy az újságírókat és az aktivistákat, csak hogy sebezhetővé tegye őket. Belevonnak mások mondvacsinált jogi ügyébe, aztán megakadályozzák, hogy végezzük a dolgunkat. Amikor szembesítettem azt a papot a parlamentben a saját tankönyvével, és nem maradt számára semmilyen érv, amivel megcáfolhatott volna, nem adta meg magát, inkább erőszakhoz folyamodott. Ez az összecsapás jól tükrözi, hogyan lehet a nők számára jogokat kivívni a mai teokratikus Iránban. A törvénytervezetem az iszlámnak nem valami ismeretlen értelmezésén alapult, hanem a szent város, Kom papi iskoláiban tanított tananyagon. Bebizonyítottam, hogy a nők számára is alapvető jogokat biztosít, feltéve persze, hogy a kormány tagjai hajlandóak a hitet az egyenlőség szellemében értelmezni. Az iszlámban létezik az intellektuális értelmezés és újítás hagyománya, az idzstihád, amelyet a jogászok és a papok évszázadok óta gyakorolnak, hogy megvitassák a Korán tanainak jelentését és modern helyzetekre való alkalmazhatóságát. A szunnita iszlám több száz éve bezárta kapuit az idzstihád előtt, a síita iszlámban azonban ma is jelen van. Az idzstihád központi szerepet játszik a törvényekben, mivel a saría inkább csak alapelvek összessége, nem pedig kőbe vésett, szigorú szabályrendszer. Az idzstihád folyamatából eredő döntések és vélemények azt jelentik, hogy a jogász megvizsgál egy konkrét esetet (például szabad-e a nőket házasságtörés miatt halálra kövezni a huszadik században?), érveket sorakoztat fel mellette és ellene, levonja a következtetést, és mérlegeli az ellenérvek fontosságát. A forradalom kezdetén, Khomeini ajatollah elrendelte, hogy az állami média játszhat zenét, annak ellenére, hogy az idősebb klérustagok szigorúan ellene voltak. Khomeini arra a következtetésre jutott, ha nem engedi meg, a fiatalokat elcsábítja a nyugati rádió, ami végül

94

sokkal több kárt okoz az iszlám köztársaságnak. Ez is példa az idzstihád, amikor egy hetedik századbeli szabályt a mai időkre nem alkalmazhatónak ítéltek. Másrészről, az idzstihád rugalmasságot biztosít az iszlám törvényekben, izgalmas lehetőséget teremt, hogy az iszlám értékeket és hagyományokat a mai életünkre és a modern világra alkalmazzuk. Azonban pontosan ez a rugalmasság teszi az idzstihádot – és egyben az iszlám jogrendszert is – ingoványos talajjá, amelyre elidegeníthetetlen és egyetemes jogokat szeretnénk alapozni. Az idzstihád megszabadít minket a véglegesség terhétől, vagyis a Korán tanításait állandóan újra lehet értelmezni. Ez viszont azzal jár, hogy akár a papok is haza vihetik az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, és évszázadokig vitatkozhatnak rajta. Azt is jelenti, hogy mindenki megindokolhatja saját nézőpontját. A patriarchális férfiak és a befolyásos vezetők, akik az iszlám nevében elnyomást gyakorolnak a népre, arra használják az idzstihádot, hogy elnyomó, könyörtelen módon értelmezzék az iszlámot, mert ez felel meg politikai törekvéseiknek. Ahogy a molla esete is bizonyítja, aki egy hivatalnokkal távolíttatott el a parlamenti vitáról, az iszlám köztársaságban a nők jogaiért harcolni nem mindig csak ügyességet és ésszerűséget igényel, és gyakran nem is sportszerű küzdelem. Persze ez nem azt jelenti, hogy a nők egyenlő jogai és az iszlám nem összeegyeztethetők, csupán azt, hogy ha az iszlámot a teokratizmusban próbáljuk érvényesíteni, olyan helyzetbe kerülünk, mintha a vallást egy kaleidoszkópon keresztül szemlélnénk. Állandóan széttöredezik, értelmezése folyton változik, és törvényszerűen a legbefolyásosabb réteg érdeke érvényesül. Az iszlám reformmozgalom – Hatami elnöksége alatt, valamint egy rövid ideig tartó reformpárti parlament idején – megmutatta, milyen szűk keretek közé szorulnak a reformok a teokratizmusban. A kilencvenes évek végén és az ezredforduló alatt, az iráni politikai körökben a reform dominált. Haladó klérustagok, népszerű értelmiségiek és filozófusok fogalmazták meg, hogyan képzelik el az iszlám megújulását, és milyen módon lehetne a rendszert belülről megreformálni. A mozgalom kudarca azonban felveti a kérdést, vajon volt-e egyáltalán létjogosultsága ennek az egész törekvésnek? Mit tud tenni egy reformista, az iszlám toleráns képviselője, ha a teokrata alkotmány és annak tradicionalista, befolyásos védelmezői szentnek és sérthetetlennek tekintik az ő értelmezésüket? A bátor újságíró, Akbar Gandzsi, aki a rendszer bírálatáért került börtönbe, és jelenleg az ország legfontosabb politikai foglya, börtönbüntetése alatt javasolt egy megoldást. Korábban már említettem Gandzsi nevét. Ő volt az, aki újságcikkeiben a kilencvenes évek végén történt gyilkosságokat magas rangú tisztségviselőkkel hozta összefüggésbe. Ha egymás után semmisültek meg a tabuk, az azért történhetett, mert az olyan emberek, mint Gandzsi, életüket, egészségüket, karrierjüket és családjukat áldozták érte. 2000-ben hat év börtönre ítélték a cikkei miatt. Ezután írt egy könyvet, A republikanizmus kiáltványa címmel, amelyben az állam és a vallás teljes szétválasztását javasolja, valamint felszólítja a legfőbb vezetőt a lemondásra. Műve nagy port kavart az iszlám köztársaságban, de minden bizonnyal így is tervezte. Most először történt, hogy egy prominens disszidens, egy hívő muzulmán és volt forradalmár világi demokráciával akarta felváltani az iszlám rendszert. Gandzsi azt írta, hogy az irániak vágynak a demokráciára, de nem hajlandók megfizetni az árát. Passzív ellenállást javasolt, vagy legalábbis „a zsarnokkal való együttműködés megtagadásának” stratégiáját. Időnként találkoztam vele az Evinben, amikor egy ügyfelemet mentem meglátogatni. Egyik nap megkérdeztem tőle: – Miért nincs a sajtóban semmi magáról és a művéről? Az emberek lassan kezdik elfelejteni. Nem értettem. Az olyan ügyekben, mint Gandzsié, a védőügyvédnek csupán annyi dolga van, hogy támogassa ügyfelét, és a sajtóban cikkeket jelentessen meg a témáról. – Rossz ügyvédet választottam – felelte. – A hatóságok azt mondták, ha őt választom, a bíróság lecsökkenti a büntetésem. Amint látja, nem így alakult. Az ügyvédem az eltelt három év alatt egyszer sem látogatott meg. Egyszer láttam a börtönudvaron, de elfordította a fejét, és úgy tett, mintha nem venne észre. Mit tehetnék? Be vagyok ide zárva. Ott helyben felajánlottam, hogy elvállalom az ügyét, mire boldog mosoly terült szét huncut arcán. Mire végül hozzájutottam az iratokhoz, már nem sokat lehetett érte tenni. A hatóságok megtiltották, hogy meglátogassam, annak ellenére, hogy az ügyvédje voltam, és a törvény látogatási jogot biztosított nekem. Az ítélet végleges volt, egyébként is a bíróságnak nem állt szándékában segíteni 95

azon, aki börtönbe kerülése előtt történelmi jelentőségű botrányt kavart, később pedig az iszlám rendszer bukását kívánta. Az utolsó évben, talán mert sejtette, hogy büntetését meghosszabbítják, Gandzsi éhségsztrájkba kezdett, és feltétel nélküli szabadon bocsátását követelte. Mintha farkasszemet nézett volna a keményvonalas klérussal, arra várva, ki pislog először. Teltek a napok, ő pedig egyre soványabb lett. Ötven nap után az orvosok kijelentették, ha tovább folytatja, maradandó agykárosodást szenved, ezért feladta a sztrájkot. És végül, azért említem Akbar Gandzsit, mert az ő küzdelme jól példázza azt, hogy mennek végbe a változások Iránban. Amikor elkezdte az éhségsztrájkot, a sajtószabadság már korántsem volt akkora mértékű, mint az 1999-es év reformidőszakában. Sok iráni nem értesült a sztrájkjáról, kiáltványa azonban közkézen forgott. Az akkori és a mai Irán között az a különbség, hogy ma az internet és az informatikai technológia lehetetlenné teszi a teljes cenzúrát. Amikor a kórházban megpillantottam Gandzsi lesoványodott testét, arra gondoltam, az utókor bizonyára értékelni fogja ezt az áldozatot.

2003 júniusában egy este több mint ezer diák gyűlt össze egy kelet-teheráni egyetem előtt, és gyertyát gyújtva emlékeztek meg társaikról, akik aznap egy tüntetésen sebesültek meg. – Hatami, a némaságod helyesli a gyilkolást! – kántálták, és az egyetem területén menetelve az elnök lemondását követelték. Öt nappal korábban egy másik teheráni egyetemen a diákok látszólag a tandíj megemelése miatt tüntettek. Ugyanúgy, ahogy főiskolás koromban mi is szerveztünk kormányellenes tiltakozásokat hasonló ürüggyel. A többi egyetem diákjai is értesültek róla, és a saját iskolájukban szintén tüntetést szerveztek. Hamarosan a városban elszórtan kialakuló demonstrációk egyesültek, míg végül hatalmas tömegek követelték az iszlám rendszer bukását. Az ezt megelőző években a diákmegmozdulások csupán békés tüntetések voltak, a sajtószabadságot, a politikai foglyok szabadon bocsátását és a törvény megváltoztatását követelő szlogenekkel. Most azonban a diákok kővel teli hátizsákokkal fegyverkeztek fel, és hangosan kiabálva a rendszer átalakítását kívánták. Fiatalos reményük, amely annak idején elindította a reformmozgalmat, kétségbeeséssé és haraggá változott. A zavargások hatodik napjára az egész főváros felbolydult. A hatóságok felvonultatták a biztonsági erőket, hogy visszaszerezzék az irányítást Teherán utcáin. A telihold ezüstös fényében szakállas, iszlám polgárőrök ellenőrzési pontokat állítottak fel a tereken, álruhás biztonságiak járőröztek az utcákon, a rendőrautók pedig lezárták az egyetemekhez vezető utakat. Ha ekkor ment volna valaki keresztül a fővároson, azt gondolta volna, hogy háború közepébe csöppent. Katonákkal megrakott teherautók és rendőrségi járművek töltötték meg az autópályákat, mintha harcba indulnának. A rendszer a megszokott kegyetlenséggel zúzta szét a tüntetést, ám ezúttal felbőszítette őket a megmozdulás, mert úgy vélték, Amerika is támogatja a tüntetőket. – Az iráni nép végre tesz valamit az ország szabadságáért, és úgy vélem, ez pozitív – mondta Bush elnök a riportereknek. Ha bármikor Amerika nyíltan támogatta az iráni demokratizmust, legyen az egyéni vagy szervezett kezdeményezés, esetleg tüntetés, minden alkalommal kiváltotta az iszlám rezsim haragját, és a lázadóknak végül még kegyetlenebb megtorlásban lett részük. Ezúttal sem történt másképp. Az állami televízió fogva tartott tüntetőket mutatott, akik összeverve, komoran ültek a kamera előtt, és megtagadták korábbi nézeteiket. A diákszervezetek körülbelül négyezer nevet gyűjtöttek össze, akiknek a tüntetések kezdete óta nyoma veszett. Az eltűnt diákok barátai és családtagjai elzarándokoltak az egyetlen helyre Teheránban, ahol az eltűnteket keresni lehetett: az Evin-börtönbe. A nagyobb zavargások után a családtagok leültek a börtönbe vezető út szélén, és várták, hogy eltűnt hozzátartozóikról hírt kapjanak. A látvány szívbemarkoló volt. Anyák, fekete csadorban, elkeseredetten gubbasztanak a beton járdaszegélyen, hátuk mögött a börtön magasodik a hegyen. A fotóriporterek nem mondhatnak el egy történetet képek nélkül, ezért egy iráni-kanadai fényképész, Zahra Kazemi, június 23-án felment a börtönhöz, hogy fényképeket készítsen. Táskájában a kormány által kibocsátott, érvényes engedély lapult, amely – véleménye szerint – felhatalmazta,

96

hogy a városban dolgozzon és fotózzon. Amikor az egyik börtönőr meglátta, mit csinál, ahelyett hogy megkérte volna a fotózás abbahagyására, felszólította, hogy adja át neki a gépét. Zahra attól tartott, a hatóságok zaklatni fogják azoknak a családját, akiket már lefényképezett, ezért felmutatta az engedélyét, és kihúzta a filmet a gépből. Az őr dühösen rákiáltott. – Nem azt mondtam, hogy vegye ki a filmet, hanem, hogy adja át a gépét! – A fényképezőt megkaphatja, de a film az enyém – felelte Zahra. Letartóztatták, majd három napig vallatták. Egyik nap egy barátom bejött az irodámba, és azt mondta, hogy egy barátját, Zibát – így nevezték Zahrát a barátai – letartóztatták. – A családja nem is tud róla, de nem merem felhívni a kanadai nagykövetséget, mivel Zibát kémkedés vádjával tartják fogva. Mi van, ha a tudomásukra jut, hogy kapcsolatba léptem a követséggel, és engem is kémnek tartanak? – mondta a barát. – Akkor is hívd fel a nagykövetséget, de ne mondd meg a neved! – tanácsoltam neki. – Tudniuk kell a dologról. Négy nap múlva Zibát átszállították az egyik teheráni kórházba. Az újságok cikkezni kezdtek egy iráni-kanadai kémről, aki titokban, magát újságírónak álcázva behatolt az országba. Csak egy héttel később tudta meg a családja, hogy már nem letartóztatásban van, hanem kómában fekszik a kórház intenzív osztályán, ajtaját biztonsági őrök vigyázzák. Egy hét múlva meghalt. Miután a halálhíre nyilvánosságra került, az eset csúnya vitává fajult a keményvonalas bíróság, Hatami elnök kormánya és a kanadai kormány között. Ziba iráni és kanadai állampolgársággal egyaránt rendelkezett, ezért a kanadai kormány azt követelte, hogy Irán azonnal szállíttassa Montrealba a holttestet, és büntesse meg a gyilkosokat. A rendszer kijelentette, hogy az újságírónő stroke-ot kapott a kihallgatás alatt, bár ezt az alig hihető történetet később arra módosították, hogy elesett és beverte a fejét. Amikor Irán elnökhelyettese, Mohammed Ali Abtahi beismerte, hogy a fotóriporter halálát a verések okozták, a keményvonalas rezsim rájött, milyen nehezen fogják tudni eltussolni az ügyet. Valójában szinte lehetetlennek tűnt, mivel az egész világ elítélte Iránt emiatt. Nem sokkal azután, hogy az újságok nyilvánosságra hozták Ziba halálát, és a rendszer önmagának ellentmondott a halál okát illetően, az újságírónő másik barátja felhívott, és megkérdezte, meglátogathatna-e engem Ziba anyjával. Késő délután érkeztek meg az irodámba. Teát iszogattunk, miközben elmesélték a történetüket. A barát elmondta, hogy biztonsági tisztek kétszer is becsengettek abba a lakásba, ahol Zibával a letartóztatás idején laktak. – Állandóan az „egészségi állapotáról” kérdezősködtek, és hogy milyen gyógyszert szed mindennap. Amikor azt feleltem, hogy sosem volt beteg, meg akarták nézni a holmiját. Megmutattam nekik a fürdőszobát, mire elkezdtek turkálni a piperecuccai között. Lecsaptak egy doboz multivitamin készítményre és egy csomag kálciumtablettára. „Na ugye!”, kiáltották megdicsőülten. „Mondtuk, hogy beteg!” „De hiszen ezek csak vitaminok,” válaszoltam nekik. „Nem kell betegnek lenni ahhoz, hogy ezt szedjük.” Csak később jöttem rá, mi volt a céljuk. Azt akarták bebizonyítani, hogy Ziba már korábban is beteg volt, és emiatt lett rosszabbul a börtönben. Az anyja, egy idős, törékeny asszony, akinek egy szem lányán kívül nem volt más gyermeke, az ország déli részéből, a legendás Siráz városából utazott el hozzám. Amikor beszélni kezdett, a hangja remegett, és gyakran szünetet tartott, mintha nem bírná levegővel. – Felhívtak otthon, Sirázban, és elmondták, hogy Zahrát letartóztatták, börtönben van, de meglátogathatom, ha akarom. Még aznap este buszra ültem, hogy reggelre Teheránban legyek. Amikor bementem a börtönbe, két-három órán keresztül várakoztattak, közben néha odajött hozzám valaki, és megkérdezte, milyen gyógyszert szed a lányom. Azt feleltem, hogy azért jöttem, hogy meglátogassam, ezért ne kérdezősködjenek, egyébként is tökéletesen egészséges. Aztán megkérdeztem, mi történt vele, hogy ilyeneket kérdezgetnek. Délután négyig – folytatta Ziba anyja – senki nem mondott nekem semmit. Végül, amikor a dolgozóknak lejárt a munkaideje, és kezdtek hazaindulni, az egyikük elmondta, hogy Ziba beteg lett, és kórházba szállították. Meglátogathatom ott, ha akarom. 97

Fogtam egy taxit, és elmentem a kórházba. Amikor megláttam, alig hittem el, hogy az én lányom. Mozdulatlanul feküdt az ágyon, arcán oxigénmaszk, mellette az a sok gép. Odaléptem az ágyhoz, és óvatosan felemeltem a kórházi hálóinget a testéről, hogy megnézzem, mi történt vele. A mellkasa, a karjai és mindkét combja tele volt kékesfekete véraláfutással és zúzódással. Másnap is visszamentem hozzá, de már nem engedtek be a kórterembe, csak az ablakon át nézhettem őt. Pontosan olyan helyzetben feküdt, mint az előző nap, és akkor már tudtam, hogy csak a gépek tartják életben. Éreztem, hogy elvesztettem az egyetlen gyermekem. Ziba még kómában feküdt, amikor az unokám, aki Kanadában lakik, megkért, hogy a halála után szállíttassam Kanadába a testét, hogy ott temethessék el. Elmondtam az illetékeseknek a bíróságon és a Hírszerzési Minisztériumban, hogy mi a család döntése, ők azonban ragaszkodtak hozzá, hogy a temetés Iránban legyen. Megfenyegettek. Azt mondták, ha nem egyezem bele, egész életükben zaklatni fogják Ziba itteni barátait. Tanácstalan voltam, és nagyon féltem, mi lesz, ha nemet mondok. Beleegyeztem, és néhány óra múlva a repülő már vitte is a testét Sirázba. Amikor szünetet tartott, hogy egy kis teát igyon, elképzeltem szegényt, ahogy egyedül kell szembenéznie a megfélemlítéssel. A szívem elnehezült. Mindezek után egy nap egy sima modorú ügyvéd – akit a bíróság jelölt ki – bekopogtatott hozzá, és megkérte, hogy írja alá a meghatalmazását, mert így kinyomozhatja Ziba gyilkosait. Mivel az asszony nem túl művelt, és nehezen mozdul ki otthonról, beleegyezett. Később megmutatta a papírt az egyik rokonának, és csak ekkor jött rá, hogy nemcsak abba egyezett bele, hogy tárgyalásra vigyék az ügyet, de abba is, hogy majd kifizeti az ügyvédet. Rokonai azt tanácsolták, keressen egy másik ügyvédet, így jutott el hozzám. – Nem tudok magának fizetni – mondta nehézkesen. – Semmi gond – nyugtattam meg –, nem is fogadnék el pénzt magától. Inkább kezdjünk hozzá a dologhoz! Azonnal megfogalmaztam egy levelet a nevében a bíróságnak, amelyben visszavonja a megbízást a kijelölt ügyvédtől. Ezek után megkezdtük a felkészülést a tárgyalásra, amely a következő héten volt esedékes. A tárgyalás első napján otthon maradtam, és Ziba anyjának is ugyanezt tanácsoltam. Nem akartam, hogy a bíróság megtudja, én vagyok az ügyvédje, mert az iráni törvények szerint az első nap dönt arról a bíróság, hogy zártkörű, vagy nyilvános lesz-e az eljárás. Tudtam, ha megjelenek, azonnal zárt tárgyalást rendelnek el. Ziba anyja küldött Sirázból egy levelet a bíróságnak, amelyben azt írta: „Isten az én ügyvédem.” A nyitó ülésen a bíróság úgy vélte, ha Ziba anyjának nincs ügyvédje, és arra sem vette a fáradságot, hogy felutazzon a fővárosba, elegáns gesztus lesz tőlük, ha nyilvánossá teszik az eljárást. Bevált a trükköm, később pedig már nem változtathatták meg a döntésüket. Tíz nap múlva Párizsba kellett utaznom – ezen az úton értesültem a Nobel-díjról –, de előtte még meglátogattam Ziba anyját. Nem Ziba volt az első, aki a letartóztatás alatt halt meg, de az ő esete váltott ki először ekkora nemzetközi visszhangot. Azzal, hogy elvállaltam a család védelmét, szerettem volna megmutatni a világnak, mi zajlik az iráni börtönökben, és remélhetőleg ezzel elejét venni a többi hasonlóan kegyetlen esetnek. A bírósági eljárás elmaradt a várakozástól, mert a bíró úgy ítélte, lehetetlen bebizonyítani, melyik tiszt mérte a halálos csapást Ziba fejére. Aznap azonban Ziba anyja és én a jogi stratégiára összpontosítottunk. Hozott nekem sirázi citromot, amelynek illata betöltötte az irodámat, éppen úgy, ahogy a narancsvirágok illatoznak Sirázban tavasszal.

98

10 A NOBEL-DÍJ 2003 szeptemberében meghívtak Párizsba, hogy Teheránról tartsak előadást. Az iráni nagykövetség először nem akarta engedélyezni, azzal az indokkal, hogy az én véleményem ellentétes az iráni kormány hivatalos álláspontjával. Úgy tűnt, a rendszer még külföldön is ellenőrzése alatt akarja tartani, ki mit mond az országról, és minden olyan nézetet, amely nem egyezett az övékkel, törvénytelennek tekintett. A követség megfenyegetett, ha részt veszek a konferencián, nem engedi ki az országból az előadásomhoz felhasznált iráni filmeket és műalkotásokat. A párizsi törvényhatóság és a konferencia szervezői azonban ragaszkodtak a meghívásomhoz, ezért az iráni kormány végül beleegyezett. Elvittem magammal kisebbik lányomat, Nargeszt is, és a filmvetítések közötti szünetekben megmutattam neki a várost. Néma örömmel szemléltem, ahogy rácsodálkozik az Eiffel-toronyra, a Louvre-ra, a Champ Élysées-re és a gyönyörű épületekre. Minden éjszakát a szállodában töltöttünk, kivéve az utolsót, amikor meghívást kaptunk egy régi barátom, dr. Abdul-Karim Lahidzsi otthonába. Még a forradalom előtti időszakból ismertem, amikor a bíróságon dolgozott, most pedig az Emberi Jogi Liga Nemzetközi Szövetségének alelnöke volt. Az estének hamar vége lett, így lefeküdtünk. Másnap összepakoltunk, és megbeszéltük, hogy a felesége kivisz minket a repülőtérre. Az igazat megvallva, korábban már hallottam, hogy a nevem szóba került a Nobel-békedíj jelöltjei között, de miután egy iráni napilap megírta, hogy levettek a listáról, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Párizsi tartózkodásom alatt be se kapcsoltam a rádiót és a televíziót. Aznap reggel dr. Lahidzsi elköszönt tőlünk, mielőtt munkába indult volna, mi pedig nekiláttunk kicipelni a csomagokat a bejárathoz. Ekkor csörrent meg a telefon. Engem kerestek, ezért visszamentem a konyhába, és felvettem a kagylót. A vonal másik végén egy férfi azt mondta, a Nobelbékedíj bizottságából hív, és megkért, hogy maradjak telefonközelben, mert fontos hírt fogok kapni. Azt hittem, valamelyik barátom tréfálkozik velem, ezért türelmetlenül lecsaptam a telefont. Tíz perc múlva újra felhívtak, és ugyanazt mondták, mire én közöltem a hívóval, hogy úton vagyok a repülőtérre, mert hamarosan indul a gépem. A telefonáló ragaszkodott hozzá, hogy nagyon fontos hírt fogok kapni. Amikor rájött, hogy nem hiszek neki, és közel állok ahhoz, hogy ismét letegyem, átadta a kagylót egy másik férfinak, aki elmondta, hogy jelöltek engem a Nobel-békedíjra, és tényleg várjak még néhány percet. Véletlenül meghallottam, hogy valaki a háttérben azt mondja, én nyertem meg. Döbbenten leültem, és azon gondolkoztam, visszarepüljek-e Teheránba, vagy sem. A telefon ezután megállás nélkül csörgött. Újságírók kerestek. Felhívtam dr. Lahidzsit a munkahelyén, és megkérdeztem, hallott-e valamit erről. Teljesen össze voltam zavarodva, és nem tudtam, mit tegyek. Dr. Lahidzsi azt javasolta, halasszam el a visszautat Iránba, mert nem lehet tudni, hogy reagál a hírre a kormány. Emellett Teheránban az újságírók sem tudnak elérni, ezért jobb, ha inkább Párizsban maradok még egy ideig. Azt mondta, két órán belül szervez nekem egy sajtótájékoztatót. A terem tele volt riporterekkel, akik rögtön lecsaptak rám, ahogy megjelentem, még mielőtt felléphettem volna a pódiumra. A kérdések csak úgy repkedtek a helyiségben, én pedig olyan gyorsan és érthetően próbáltam válaszolni, ahogy csak tudtam. A díj bejelentése után az iráni nagykövetség egyik megbízottja odajött hozzám, és merev, hivatalos stílusban közölte, hogy a nagykövet úr gratulál. Feltételezték, hogy a díj átvétele után azonnal kirohanást intézek az iszlám köztársaság ellen. Ez soha nem állt szándékomban. Akkor sem és azelőtt sem. Miután a sajtótájékoztató véget ért, és megbizonyosodhattak róla, hogy úgy nyilatkozom, ahogy addig – megfontoltan és udvariasan –, két embert küldtek hozzám a követségről, akik egy Koránt hoztak nekem ajándékba. Azt mondták, a nagykövet úr szeretett volna találkozni velem, ám egy korábbi elfoglaltsága megakadályozta, de beszélne velem telefonon. Mobilon felhívták, majd átadták a telefont. Röviden beszéltünk. 99

A sajtótájékoztató után eszembe jutott, hogy fel kell hívnom anyámat, és megmagyaráznom neki, miért nem repülök vissza Teheránba aznap, csak a másnapi géppel. Késő este az öcsém hívott, és közölte, hogy fogadóbizottság vár majd a reptéren, amikor megérkezem. Azt mondta, nem tudják, hogy a repülőtér melyik részén leszek majd, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy ne a kormánytagok részére fenntartott VIP fogadóterembe vigyenek. Úgy tűnt, a fogadóbizottság nincs egységes véleményen azt illetően, mikor kellene visszatérnem Iránba. Néhányan azt gondolták, jobb lenne, ha várnánk egy kicsit, hogy megfelelően meg lehessen szervezni az eseményt, ez időt hagyna az embereknek, hogy vidékről felutazzanak a fővárosba, mások szerint viszont spontán kell cselekedni, minél hamarabb vissza kellene térnem Teheránba, hogy együtt ünnepelhessek az irániakkal, amíg friss a hír. Én személy szerint fárasztónak találtam a sok interjút és a nagy felhajtást, és hazavágytam. Másnap a reptéren támogatók hada gyűlt össze, és kísért ki a géphez. Dr. Lahidzsitől a nagykövetség által biztosított tanácsteremben tudtam elköszönni. A gépen az Iráni Légitársaság kapitánya odajött hozzám és gratulált, majd Nargeszt és engem átkísért az első osztályra. Hamarosan az utaskísérők számos gratuláló üzenetet hoztak oda, amelyeket a többi utas írt. Egyfolytában csak jöttek és jöttek az üzenetek, míg végül úgy döntöttem, végigsétálok a fedélzeten, és mindenkivel kezet fogok. Az utasok izgatottan gratuláltak, kivéve két komor külsejű férfit, akik arra figyelmeztettek, hogy legyek óvatos, és ne vegyem el a dicsőséget azoktól, akik vérüket áldozták a népért és az iszlámért. – A vértanúk dicsősége oly hatalmas – feleltem –, hogy egyetlen ember nem homályosíthatja el, de azért majd vigyázni fogok. A kapitány bejelentette, hogy ezt a járatot elnevezte a „Béke repülésének”, és behívott a lányommal együtt a pilótafülkébe. Amikor beléptünk, elfordult a villódzó műszerfaltól, hogy velünk beszélgessen. Megrémültem, mert azt hittem, le fogunk zuhanni. – Megkérdezhetem, miért nem néz előre? – kérdeztem idegesen. Elmagyarázta, hogy a gépet robotpilóta vezeti, én pedig nagyon ostobán éreztem magam. Miután visszatértünk a helyünkre és leültünk, végre volt egy kis időm, hogy átgondoljam, mit jelent ez az egész. A gondolataim kavarogtak: lehet, hogy nehézségekkel küszködő csoportunk, végre kaphat irodai felszerelést… Mit fog gondolni az iráni kormány…? Vajon nagyobb biztonságban leszek azzal, hogy elnyertem a Nobel-díjat…? Vagy inkább felbőszíti azokat Iránban, akiknek már eddig is az útjában voltam, és megpróbáltak megölni? Az égbolt egyre sötétebb lett, a fedélzet lassan elcsendesedett, én pedig átgondoltam a Nobel-díj valódi jelentését. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy csupán a személyemnek szól. Ilyen kiemelkedő elismerést azért adnak, amit az ember egész élete jelképez, hogy milyen úton jár egy magasabb rendű cél elérése érdekében. Az eltelt huszonhárom év alatt, attól a naptól kezdve, hogy megfosztottak bírói címemtől, és amikor a forradalmi bíróságon dolgoztam Teheránban, kizárólag egyetlen cél vezérelt: megtalálni az iszlámnak olyan értelmezését, amely lehetővé teszi az egyenlőséget, és amelyben a demokrácia a hit valódi kifejezése. Nem a vallás korlátozza a nőket, hanem azoknak a vezetőknek a diszkriminatív szabályai, akik gúzsba akarják őket kötni. Egész munkásságom alapját az a meggyőződés képezi, hogy a változásnak belülről kell jönnie, békés úton. Emiatt egész felnőtt koromban támadásokkal kellett szembenéznem. Iránban azzal vádoltak, hogy hitehagyottként azt merem állítani, az iszlámnak létezik más értelmezése is, külföldön pedig az iszlám köztársaság világi bírálói ítéltek el, akiknek hozzáállása legalább olyan dogmatikus volt. Az évek során találkoztam már a mellőzöttség és a fenyegetettség minden fajtájával, azt mondták rám, hogy félreértem a demokrácia szellemét, ha ki merem jelenteni, hogy a szabadság és az emberi jogok összeegyeztethetőek az iszlámmal. Amikor meghallottam a nevem a Nobel-díj átadásán, és a munkámmal összefüggésben a vallásomat is megemlítették, abban a pillanatban tudtam, hogy elismerték hitemet az iszlám pozitív értelmezésében, és hogy ez a hit segíthet azoknak az irániaknak, akik békésen szeretnék megváltoztatni az országot. Amikor alattunk feltűntek Teherán fényei, és a gép ereszkedni kezdett, a lányom megérintette a vállamat. A repülőgép lefékezett a kifutópályán, az utaskísérő pedig megkért, hogy én lépjek ki először, és odavezetett az ajtóhoz. Amikor kinyílt, elsőként anyám ragyogó arcát pillantottam meg. Lementem a lépcsőn, megfogtam puha, ráncos kezét, és megcsókoltam. Aztán felnéztem, és ekkor 100

láttam meg a hatalmas tömeget. Mindenütt emberek voltak, amerre csak a szem ellátott. Khomeini ajatollah unokája előre lépett, és egy orchideakoszorút tett a nyakamba. A tömeg megindult felénk, én pedig védelmezően átöleltem anyám törékeny vállát, és a közelben álló biztonsági őrökre pillantottam, akik tanácstalanul nézegettek körbe, nem tudván, mit tegyenek. Megkapom a Nobel-díjat, aztán az ünneplő tömeg halálra tapos – gondoltam ironikusan, ezért úgy döntöttem, lehetőséget adok a rendőrségnek, hogy megvédjen bennünket. Nagy levegőt vettem, aztán olyan hangosan, ahogy csak bírtam, azt kiáltottam: „Allahu Akbar”. A gép személyzetétől kezdve a több ezer emberig mindenki megmerevedett a meglepetéstől, így a rendőrök körbe tudtak venni minket, és elvezettek a váróteremig. A rendszer reformista ágához tartozó alelnök és a kormány szóvivője is jelen volt a gép leszállásakor. Mindketten melegen üdvözöltek. Csak néhány szót váltottunk, aztán odavezettek egy összeácsolt állványzathoz, amit az érkezésemre építettek. Éjfél felé járt az idő. A kintről beszűrődő zajokból arra következtettem, hogy több százezren lehetnek az üdvözlők. Nem hittem a szememnek, amikor végül felmentem az emelvényre. Mindenhol embereket láttam, az egész terminált megtöltötték, még a városba vezető sugárúton is rengetegen álltak. Utoljára akkor volt ennyi ember a repülőtéren, amikor 1979-ben Khomeini ajatollah visszatért párizsi száműzetéséből. Ez alkalommal azonban a rengeteg fejkendőből ítélve, a tömeg jelentős részét nők alkották. A legtöbben fekete csadort viseltek, sokan azonban élénk színű fejkendőt. A kezükben lévő kardvirágok és fehér rózsák világítottak az éjszaka sötétjében. – Gyalog jutottak ide – suttogta az öcsém a fülembe. – Kocsival jöttek, amíg az utca meg nem telt, aztán az autóikat hátrahagyva, idáig gyalogoltak. Minden repülőjáratot töröltek, mert az összes kifutópályát ellepte a tömeg. A távolban egy csoport egyetemi diák a Yar-e Dabesztanit énekelte. Ez egy keserédes népdal, amely a demokrácia fiatal támogatóinak a himnusza. Általában tüntetéseken szokták énekelni, hogy lelkesedésüket megőrizzék, mielőtt a katonák lecsapnak rájuk, vagy olyan alkalmakkor, amikor összegyűlnek, és félnek ugyan a jövőtől, de elég elszántak ahhoz, hogy vállalják a kockázatot. A dallam szomorú, ám lelkesítő, és hosszú idő óta először éreztem a reményt, amikor ahhoz a sorhoz értek: „Csak a te és az én kezem képes, hogy elhúzza végre a függönyt.” Nem volt mikrofon, hogy ilyen hatalmas tömeghez szóljak, ezért elnézést kértem, és hosszan integettem, majd lemásztam az emelvényről. Amikor az autóhoz mentünk, és lassan elhajtottunk, a tömeg szétnyílt, hogy utat biztosítson nekünk. Az ablakon keresztül figyeltem a mellettünk elhaladó arcokat. Reménykedő, komoly, büszke, de mindegyik élettel teli. Odaértünk a Szabadság téri diadalívhez, amit még a sah építtetett Teherán déli részén, és megpillantottam egy nőt. Egyik kezében a gyermekét tartotta, másikban egy transzparenst, melyen ez állt: „Ez Irán.”

101

UTÓSZÓ Teheránban van az íróasztalomon egy újságból kivágott karikatúra. A képen egy nő látható űrkorszaki harci sisakkal a fején, és egy üres papírlap felé görnyed, kezében toll. Ez a rajz arra az igazságra emlékeztet, ami évszázadokon át mindig jellemző volt a nők helyzetére Iránban: az írott szó a leghatalmasabb fegyverünk, hogy megvédjük magunkat az éppen hatalmon lévő zsarnoktól és saját hagyományainktól. Legyen szó akár a legendás Seherezádéról, aki ezeregy mesét mondott el, hogy megmeneküljön a lefejezéstől, akár a múlt század feminista költőiről, akik verseken keresztül próbálták a nőket bemutatni, vagy a hozzám hasonló ügyvédekről, akik a rászorulókat védjük a bíróságon, az iráni nők évszázadok óta csak a szavakra hagyatkozhattak, ha meg akarták változtatni a valóságot. A szó békés fegyver ugyan, engem viszont az elmúlt tizenöt év során zaklattak, fenyegettek, bebörtönöztek, miközben az emberi jogokat és az erőszak áldozatait védtem. Már régóta készülök, hogy megírjam azoknak az éveknek az emlékiratát, egy olyan nő szemszögéből, akit az iszlám forradalom félreállított, ám nem hagyta el az országot, itt maradt, szakmai és politikai karriert futott be a hatalomra került, fenyegető teokratizmusban. Saját életpályám bemutatásával szerettem volna megmutatni, hogyan változott Irán, mert az iszlám köztársaságban az átalakulás sokszor olyan lassan és észrevehetetlenül következik be, hogy könnyen átsiklunk felette. Ha az ember a főváros egyik forgalmas csomópontjában áll, vagy a pénteki imán vesz részt, nem feltétlenül veszi észre, hogy az ország egyetemi hallgatóinak hatvanöt százaléka, a kereső lakosságnak pedig negyvenhárom százaléka nő. Szerettem volna könyvet írni, hogy megváltoztassam az iszlámról kialakult, torz nyugati sztereotípiát, és főleg azt a téves elképzelést, hogy az iráni nők irányítható, szánalmas teremtmények. Az iszlám köztársaság cenzúrája azonban lehetetlenné tette, hogy egy őszinte önéletrajzot kiadhassak. A munkám miatt szemben állok a rendszerrel, és gyanítom, hogy soha semmit nem írhatok Iránban anélkül, hogy harcolnom ne kellene érte. Amikor 2003-ban megkaptam a Nobel-díjat, azt reméltem, talán Nyugaton, egy szabad országban, ahol védelmezik a szólásszabadságot, megjelentethetem az emlékirataimat, mert feltett vágyam, hogy módosítsam a muzulmán nőkről kialakult téves képet. Úgy éreztem, törekvésem hozzájárulhat az iszlám és a Nyugat közt kialakult konfliktus rendezéséhez, és széles olvasótáborra számíthat. Azon túl, hogy segítek az iszlám civilizáció és a mai modern Amerika vitájában, tudtam, hogy a két ország ellenséges viszonya miatt a kommunikáció megindítása még sürgetőbb, mint valaha. Azt hittem, tárt karokkal fogadnak majd Amerikában egy olyan iránit, aki úgy érzi, a kormánya és a diplomatái nem képviselik megfelelően az érdekeit. Egy közeli barátomnak, dr. Muhammad Szahiminek, aki egyetemi professzor az USA-ban, megemlítettem, hogy szeretnék könyvet írni, és a segítségét kértem. Dr. Szahimi számos irodalmi ügynökkel beszélt, majd bemutatott egy nőnek, Wendy Strothmannek. Wendy részt vett két előadásomon, amit amerikai egyetemeken tartottam, és meg volt róla győződve, hogy lelkes olvasókra találna a történetem Amerikában. 2004-ben, amikor találkoztunk, döbbenten vettem tudomásul, hogy ennek egyetlen akadálya van: az amerikai kormány. Kiderült, hogy bizonyos törvények és szabályok gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy könyvet adjak ki az USA-ban. Annak ellenére, hogy a szövetségi törvények szerint az Amerikai Egyesült Államok embargója nem korlátozhatja az információ szabad áramlását, az Államkincstár Külföldi Vagyontárgyakat Ellenőrző Osztálya (OFAC) mégis felügyelte a könyvek importját Iránból és a többi embargóval sújtott országból. A szigorítás nem arra irányult, hogy a nemzetek között teljesen megakadályozza az információ áramlását, gyakorlatilag azonban pontosan ez történt, mivel megtiltották a „még nem teljesen elkészült, vagy a már elkészült anyagok” megjelentetését. Ez azt jelenti, hogy kiadhatnám az emlékirataimat Amerikában, de az irodalmi ügynök, a könyvkiadó vagy a szerkesztő, aki nekem segítséget nyújt ebben, megszegné ezzel a törvényt, és valószínűleg nem is reklámozhatná a művet. Egyikőnk sem látta át kezdetben, milyen szigorú szankciókat vonna maga után, ha így tennék, azt

102

azonban hamar megtudtuk, hogy ha Wendy nem venné figyelembe a törvényt, súlyos pénzbírságra számíthatna, esetleg börtönbe is kerülne. Az iszlám rendszer cenzúrázza a könyveket, internetes tűzfalakat állít fel, betiltja a műholdas televíziót, hogy megakadályozza, hogy a külvilágból szerzett információk eljussanak az irániakhoz. Képtelen voltam felfogni, hogy az USA kormánya, egy olyan országé, amely a szabadság megtestesítője, ellenőrzése alatt akarja tartani, mit olvashatnak a polgárai és mit nem. Ezt, ha egy rezsim hivatalosan alkalmazza, cenzúrának nevezik. Akkor mi a különbség az iráni és az amerikai cenzúra között? Amikor a könyvkiadók a szabály ellen tiltakoztak, az amerikai tisztviselők a nemzetbiztonságra hivatkoztak, és azt mondták, ha valaki kérvényezi, esetleg különleges engedélyt kaphat. Az iszlám köztársaság bíróságán dolgozva azonban egy dolgot jól megtanultam: egyetlen eset nem az igazi csata, csupán egy tünet. Az igazságtalanság magában a törvényben rejlik. A Nobel-békedíj tulajdonosaként jó esélyem lett volna megkapni a különleges engedélyt. Az emberi jogok védelme miatt kerültem börtönbe Iránban, ezért az emlékirataim kiadásának betiltását nehezen lehetett volna megindokolni. Az én esetemben tett kivétel azonban nem segítene azokon az Iránban vagy más embargóval sújtott országban dolgozó írókon és tudósokon, akiket a könyvkiadók és az újságírók azért utasítottak vissza, mert féltek az OFAC szabálya miatt. Ez a rendelkezés megakadályozta, hogy a tudósok megosszák egymással tudásukat, és a katasztrófák során szerzett tapasztalataikat, mint amilyen a 2003-as földrengés is volt Bám városában, amelyben körülbelül harmincezer iráni halt meg. A szólásszabadság örökös harcosaként nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy kormányengedélyért folyamodjak a könyvem megjelentetéséhez. Nem akartam, hogy csak azért, mert híres vagyok, másképp bánjanak velem, így számomra az ügy hamarosan átfordult egy sokkal magasabb rendű elvért folytatott harcba: a szólásszabadságért, és azért, hogy az amerikai közönségnek joga legyen a világ bármely részéről érkező hang meghallgatására. Wendy beleegyezett, hogy harcot indítsunk a szabály ellen, és nekiláttunk keresni valakit, aki jogi tanácsot adhat és segít nekünk. Néhány feszült hónap után rátaláltunk Philip Lacovarára, egy kiváló ügyvédre, aki a Watergate-szalagok ügyén dolgozott, mielőtt az eset a legfelsőbb bíróság elé került. Emellett a Mayer, Brown, Rowe & Maw ügyvédi iroda tulajdonostársa is volt. Az iroda ingyen elvállalta a képviseletünket az USA kormánya ellen. 2004. október 26-án Wendy és én keresetet nyújtottunk be a New York-i bíróságon az Államkincstár ellen. Ügyünket összekapcsolták egy korábbi beadvánnyal, amelyet szeptemberben közösen nyújtott be több amerikai szervezet, akik kiadókat, szerkesztőket és fordítókat képviseltek. Keresetünk a jelenlegi törvényt támadta meg, amely megtiltja az „információs anyagok” behozatalát az embargóval sújtott országokból, és együtt azzal érveltünk, hogy ez sérti az amerikai olvasók jogait az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése alapján. Nyilatkozatomban leírtam, hogy a tiltás megfosztja az amerikaiakat annak lehetőségétől, hogy többet megtudjanak az országomról és a lakosairól, és hogy jobban megértse egymást a két nemzet. Véleményem szerint a szabály azt is jól tükrözi, milyen bonyolult és rosszul működő az USA és Irán kapcsolata mind a mai napig. Az őszinte megnyilatkozások hiánya még most is veszélyes szokása mindkét félnek. Ez pedig a modern történelemben eddig példa nélküli eseményekhez vezetett, mint például az 1953-as CIA akció, amikor egy demokratikus kormányt megbuktattak, vagy az, hogy későn reagáltak az 1979-es teheráni amerikai nagykövetség ostromára. Nagyon aggaszt, hogy annak ellenére, hogy számtalan példa mutatja a sorsunk összefonódását, a két ország továbbra is úgy tesz, mintha történelmünk nem kötődne egymáshoz, és mintha úgy létezhetnénk egymás mellett, hogy tudomást sem veszünk a másik félről. Bárhogy is nézzük a dolgot, jelenleg az USA a világ legnagyobb hatalma, Irán pedig az amerikai érdekek számára rendkívül fontos régió stratégiai állama. Sok téren kapcsolódik össze a két ország: Irán befolyási körzete Irak jelentős részét is magában foglalja, ahol Amerika uralkodik a káosz fölött, az iraki kormány új vezetői pedig az iszlám köztársaság lelkes hívei. Az iráni kormány hivatalos álláspontja ellenére az ország fiataljai továbbra is Amerika-pártiak. A dühös Közel-Keleten csupán ők éreznek így. A két nemzet tudja, hogy stratégiailag közösek az érdekeik, ezért voltak képe103

sek egyesített erővel elrendezni Afganisztán jövőjét a tálibok bukása után. Az ideológia és a kölcsönös gyanakvás azonban még mindig nagy szerepet tölt be kettőjük viszonyában, és emiatt az információáramlás, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egymás kultúráját és viselkedését megismerjük, még fontosabbá vált. 2004. december 16-án az Államkincstár megváltoztatta a törvényt, amely korábban megtiltotta az embargóval sújtott országok állampolgárainak műveik megjelentetését. Ha nem tette volna, szövetségi bíróság elé került volna, azzal a váddal, hogy rendelkezése alkotmányellenes. Két hónappal később, Bush elnök országértékelő beszédében a következőt állította: – Az irániak kiálltak a szabadságukért, ezért Amerika melléjük áll. Furcsa, hogy amíg az amerikai elnök ilyet mond, az irániak nem adhatják ki írásaikat az USAban. A két ország hosszú és véres történelmében az Államkincstár lépése, hogy megváltoztatta a törvényt, viszonylag csekély előrehaladás, számomra mégis nagy ösztönzést jelent szimbolikus értéke. Hát nem hihetetlen, hogy egy hazájában élő, iráni nő képes volt rávenni az amerikai kormányt, hogy igazságosabbá tegye törvényeit? Hazatérve elmeséltem a győzelmemet, és azután is sokszor beszéltem róla, mert nagyon tanulságosnak tartom. Voltam olyan bátor, hogy szembeszálljak az iszlám köztársaságban már szinte közhelynek számító felfogással, miszerint Amerika csak az erőszak nyelvén ért. A harciasság juttatott oda minket, ahol most vagyunk, és sajnos ez mindkét ország megrögzött szokásává vált. Lehet, hogy több évtized szükséges ahhoz, hogy leküzdjük egymás iránti bizalmatlanságunkat, ám az ilyen kis lépések mindig emlékeztetnek rá, ha politikai eljárással próbáljuk megváltoztatni a másik felet, lehet gyümölcsöző is a közös sorsunk. Tisztában vagyok vele, hogy túlzott optimizmusra vall, ha ilyen nagy jelentőséget tulajdonítok a politikai tárgyalásoknak, annál is inkább, mert rendkívül nagy a szakadék a Nyugat Iránnal szemben támasztott elvárásai és az iráni rezsim kompromisszumkészsége között. Nem azért helyezek ekkora súlyt a békés folyamatokra, mert azt hiszem, hamarosan, tárgyalások útján minden megoldódik, hanem azért, mert egyszerűen nem látok más megoldást. Iránnak békés úton kell demokratikus állammá alakulnia, hogy a kormány valóban a lakosság többségének érdekeit képviselje. A forradalom nem volt még olyan régen, és az azt követő nyolc év is élénken él emlékezetünkben, ezért az iráni népnek elege van a vérontásból és az erőszakból. Sokan a börtönt is vállalnák vagy az életüket is kockára tennék a meggyőződésükért, de nem hiszem, hogy hajlandóak lennének fegyvert fogni a kormány ellen. A Nyugat a diplomácia segítségével nyomást gyakorolhat Iránra – az emberi jogoktól kezdve a nukleárisenergia-programig, minden területen. Néhányan nyugaton még mindig hisznek abban, hogy a rendszert erőszakkal kell leváltani, ez azonban veszélybe sodorna szinte minden olyan eredményt, amit a demokrata gondolkodású irániak az utóbbi időben elértek. A katonai erő bevetése ürügyet szolgáltatna a rezsim számára, hogy legális ellenzékére lecsapjon, ez viszont megsemmisítené a lassan kialakuló polgári társadalmat. Ha erőszakra kerülne a sor, az irániak félretéve ellenérzéseiket, védekező nacionalizmusból a népszerűtlen vezér mellé állnának. Nem tudok riasztóbb képet és veszélyesebb belső átmenetet elképzelni, mint amit a Nyugat idézne elő, ha katonai erővel vagy lázadás szításával próbálná a demokráciát megteremteni Iránban. A legfontosabb azonban, hogy a Nyugat reflektorfényben tudja tartani az emberi jogok kérdését, és az iszlám rendszer már tanúbizonyságát adta annak, hogy érzékeny az ilyen kritikára. Az iszlám köztársaság ragaszkodni fog a nukleáris fegyverekhez, még akkor is, ha a nemzetközi közösségtől emiatt szankciókra számíthat. Bölcs politikusok szerint azonban, ha egy államban az emberi jogokon esik folt, mivel az belülről okozott seb, az jelentősen rontja az ország megítélését. Ha a hatalmon lévő klérusnak tárgyalások helyett katonai támadásra kell számítania, nem fog habozni, hogy megvédje állampolgárai jogait. A külső nyomást hasznosnak ítélem, feltéve, ha a megfelelő fajta, és van célja. Az iráni forradalom megteremtette a saját ellenzékét, csaknem egy nemzetnyi művelt, öntudatos nő harcol immár a jogaiért. Meg kell adni nekik az esélyt, hogy megvívják a harcukat, és megváltoztassák az országot. Régóta tudom, most azonban még nyilvánvalóbb, hogy Irán békés átalakítása áldozatokat fog követelni. Szembe kell nézni a ténnyel, hogy az olyanok, mint én vagy a disszidensek, akiket képvi104

selek, eltűnnek az út során. Nagyon jól tudjuk ezt, hiszen oly sok kollégánkat és ismerősünket ölték már meg a hosszú évek alatt. Amióta megkaptam a Nobel-díjat, még gyakoribbak az ellenem irányuló halálos fenyegetések, ezért a kormány huszonnégy órás testőröket nevezett ki a védelmemre. Mondanom sem kell, hogy ez a megoldás, a legjobb esetben is, elég szerencsétlen. Vannak napok, amelyek sokkal veszélyesebbnek tűnnek, mint a többi, amikor a levegőben szinte tapintani lehet a feszültséget, és mi is csak suttogva merünk beszélni, mert mindentől félünk. Barátaim és rokonaim szerint a vészterhes időkben külföldre kellene mennem. De mihez kezdjek én külföldön – kérdezem magamtól. Tudom-e folytatni a munkám és az Iránban betöltött szerepem egy másik országban? Persze, hogy nem. Ezért mindig arra emlékeztetem magam, hogy a legnagyobb fenyegetés a saját félelmem, a mi félelmünk, az irániak félelme, mert ez teszi ellenfelünket erősebbé. Vannak olyan időszakok is, amikor azt fontolgatom, hogy lassítok egy kicsit. Emlékszem, alig élveztem a lányaim gyerekkorát. Fizikailag természetesen ott voltam, csomagoltam nekik uzsonnát, elvittem őket iskolába, de azokban az időkben csak arra összpontosítottam, hogy mindenre odafigyeljek – a munkámra, a félelmeimre, az egészségemre és az övékére –, ezért időközben elfelejtettem élvezni azokat az éveket. Most viszont, hogy erre rájöttem, már mindketten felnőttek, kirepültek otthonról, ezért saját magam miatt lassítanék le. Nem ringatom magam hiú ábrándokba, hogy képes lennék visszavonulni, mert az azt jelentené, hogy Irán megváltozott, és már nincs szüksége rám és a hozzám hasonlókra, hogy megvédjük a lakosait a kormánnyal szemben. Ha az életem során egyszer eljön ez a nap, hátradőlök majd, és átadom a helyem a következő nemzedéknek. Ha azonban nem, folytatom mindazt, amit eddig csináltam, és remélem, hogy lesznek majd, akik mellém állnak.

Ebben a könyvben azokat az eseményeket és történéseket gyűjtöttem össze, amelyek hatással voltak az életemre. Ez nem egy politikai emlékirat, és az sem volt célom, hogy elemezzem, mi, miért és hogyan történt. Sok itt leírt esemény sokkal teljesebb körülírást igényelne, mint amennyire itt lehetőségem nyílt. Remélem, a jövőben lesz alkalmam újabb könyvet szentelni annak, hogy részletesebben és más szemszögből megvizsgáljam őket.

105

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Először is Abdul-Karim Lahidzsinek tartozom köszönettel, a hosszú éveken át nyújtott nélkülözhetetlen segítségéért. Nagyon hálás vagyok megbízható barátomnak, Muhammad Szahiminek tanácsaiért és végtelen bölcsességéért, amellyel külföldi törekvéseimet kísérte. Köszönöm Mansour Farhangnak a barátságát és a tanácsait. Philip Lacovara, Anthony Diana és Ryan Farely a Mayer, Brown, Rowe & Maw ügyvédi irodától nagylelkűen felajánlották, hogy jószolgálati cselekedetként képviselnek engem az Amerikai Egyesült Államok Államkincstára ellen indított perben, és így lehetővé tették, hogy ez a könyv kiadásra kerüljön. Köszönöm az ügynökömnek, Wendy Strothmannek és kollégájának, Dan O’Connellnek a Strothman ügynökségtől, hogy elősegítették a könyv megjelenését Amerikában. A Random House-nál David Ebershoff nézte át a kéziratot, és lektorálta egy elbeszélő tehetségével és egy történész éleslátásával. Rendkívüli inspirációt jelentett számomra, hogy hitt e könyv életre hívásában, és segített abban, hogy az amerikai olvasók kezébe kerülhessen. Végül, de nem utolsósorban, nem is találok szavakat arra, hogy kifejezzem, milyen nagyra értékelem társszerzőm, Azadeh Moaveni munkáját, aki hatalmas tehetségét és hosszú órák kemény munkáját egyesítve az eredeti kéziratból megalkotta a könyv végső változatát.

106