SIMONE ELKELES. Perfect Chemistry tökéletes kémia

SIMONE ELKELES

Perfect Chemistry tökéletes kémia

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011

1

2

Írta: Simone Elkeles A mű eredeti címe: Perfect Chemistry Fordította: Neset Adrienn A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd A művet eredetileg kiadta: Walker Publishing Company, Inc. Copyright © 2009 by Simone Elkeles ISSN 2060–4769 ISBN 978 963 245 423 8 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011–ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551–132, Fax: (62) 551–139 E–mail: [email protected] wvvw.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Balogh József, Gerencsér Gábor Korrektor: Széli Katalin Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

3

Moshénak, aki annyi mindenről lemondott miattam.

4

1. fejezet

Brittany MINDENKI ÚGY TUDJA, HOGY TÖKÉLETES VAGYOK. Tökéletes az életem. Tökéletes a ruhatáram. Még a családom is tökéletes. Bár ennek pont az ellenkezője igaz, iszonyú sokat dolgoztam azon, hogy fenntartsam a látszatát: nekem mindenem megvan. Az igazság – ha egyszer valamiképpen napvilágra kerülne – alaposan megtépázná az életemről alkotott meseszerű képet. Állok a fürdőszobában a tükör előtt, a hangszórókból bömböl a zene, és már a harmadik félresikerült vonalat törlőm le a szemem alól. Reszket a kezem, a fene egye meg! Tulajdonképpen nem szabadna ennyire kiborulnom attól, hogy ma kezdődik az utolsó évem a középiskolában, és hogy a hosszú nyári szünet után ma találkozom először a pasimmal, de rosszul indult a nap. Először a hajsütőm mondta fel a szolgálatot. Aztán lepattant a gomb a kedvenc blúzomról. Most meg a szemceruza döntött úgy, hogy önálló életre kel. Ha rajtam múlna, visszabújnék az ágyikómba, és egész nap csokis kekszet majszolnék. – Brit, gyere már le! – szűrődik fel anyám hangja a hallból. Első nekifutásra szeretném meg sem hallani, de az nem vezetne jóra, és kinek hiányzik kora reggel egy veszekedés, fejfájás meg ordítozás? – Mindjárt lent vagyok! – kiabálom. Reménykedem benne, hogy a szemceruza megembereli magát, és végre elkészülhetek. Csodák csodájára, sikerül egyenes vonalat húznom. Lehajítom a ceruzát a mosdókagyló mellé, majd kétszer, sőt háromszor is megnézem az eredményt a tükörben, aztán kikapcsolom a zenét, és lerobogok a lépcsőn. 5

Anyám a lépcső aljánál vár, és szemét gyorsan végigfuttatja az öltözékemen. Kihúzom magam. Tudom, tudom. Tizennyolc éves vagyok, tehát kit érdekel, hogy mit mond az anyám? Csak az érti, hogy miért tartok mégis a véleményétől, aki ismer bennünket. Az anyám idegbeteg. Nem az a fajta, aki kis kék pirulákkal kordában tudja tartani az állapotát. Amikor ő kiborul, az egész családnak vele kell szenvednie. Szerintem apa azért jár már kora reggel dolgozni, hogy ne találkozzon anyával, és még véletlenül se legyen az útjában. – A nadrág ronda, az öv jó ötlet – mondja anya, és ujjával egyenként a kritizált darabok felé bök. – Megfájdult a fejem attól a hangzavartól, amit te zenének nevezel. Hála istennek, hogy végre csend van. – Neked is jó reggelt, anya! – mondom, majd lelépek az utolsó lépcsőfokról, és puszit nyomok az arcára. Anya erős parfümjének illata megcsavarja az orromat, amikor közel hajolok hozzá. Pompásan fest a Ralph Lauren Blue Label teniszruhában. Az fix, hogy senki sem merne ujjal mutogatni rá és kritizálni az öltözékét. – Vettem neked a kedvenc muffinodból az első napra – mondja anya, és előhúz egy papírzacskót a háta mögül. – Kösz, nem kérem – válaszolom, és a testvéremet keresve körülnézek. – Hol van Shelley? – A konyhában. – Megjött már az új gondozó? – A neve Baghda, és nem, még nincs itt. Egy óra múlva érkezik. – Elmondtad neki, hogy a gyapjú irritálja Shelley bőrét? Meg hogy esetleg meghúzza majd a haját? – A nővérem Little–kóros, és visszamaradt a fejlődésben. Mutogatással mindig a tudtunkra adja, hogy nem bírja a gyapjú érintését a bőrén. A hajhúzogatás új műsorszám, és okozott már vele némi kellemetlenséget. Utóbbi a mi házunkban felér egy világháborús konfliktussal, tehát célszerű elkerülni. 6

– Igen, és igen, Brittany. Ma reggel beszéltem a nővéred fejével. Ha továbbra is makacskodik, ez a gondozó is le fog lépni. Bemegyek a konyhába, mert nem akarom hallani anyám újabb elméletét arról, hogy mitől lesz Shelley agresszív. A nővérem az asztalnál gubbaszt a tolószékében, és buzgón kanalazza a pépesített ételt, amely máris szétkenődött az arcán, és az álláról csöpög, mert Shelley – bár már elmúlt húsz – nem képes úgy rágni és nyelni, mint az. egészséges emberek. – Helló, Shell–bell! – mondom neki, és megtörlöm az arcát egy szalvétával. – Első nap az iskolában. Kívánj szerencsét! Shelley kitárja reszkető karját, és megajándékoz egy féloldalas mosollyal. Imádom a mosolyát. – Meg akarsz ölelni? – kérdezem tőle, pedig tudom, hogy pontosan ezt akarja. Az orvosok azt tanácsolták, hogy minél többet beszélgessünk Shelley–vel, mert akkor könnyebb dolgunk lesz vele. Shelley bólint. Hozzábújok, de vigyázok, nehogy elérhesse a hajamat. Amikor kiegyenesedem, anyám felhorkan. Olyan érzés, mint amikor a bíró füttye félbeszakítja a meccset. Nekem meg a napomat. – Brit, így nem mehetsz iskolába. – Hogy így? Megcsóválja a fejét, és bosszankodva felsóhajt. – Nézd meg a blúzodat! Lepillantok, és egy nagy, nedves foltot látok a Calvin Klein blúzomon. Hoppá! Shelley nyála. Ránézek a nővéremre, és az arckifejezése elárulja, amit képtelen szavakba önteni. Shelley sajnálja. Shelley nem akarta összenyálazni a ruhádat. – Nincs gáz – mondom neki, bár sejtem, hogy elcseszte a „tökéletes” fellépőmet. Anya összeráncolt homlokkal bevizez egy papírtörlőt, és megpróbálja felitatni a foltot. Mintha kétéves lennék. 7

– Menj fel, és öltözz át! – Anya, hiszen ez csak őszibarack! – mondom, de tudom, hogy pengeélen egyensúlyozom, és ez a vita könnyen ordítozássá fajulhat. Azt pedig semmiképpen nem akarom, hogy a nővérem elszomorodjon. – Az őszibarack foltot hagy. Ugye te sem akarod, hogy bárki igénytelennek gondoljon? – Rendben. – Jó lenne, ha anya a mai napot a jobb napjai közé sorolná, mert akkor nem piszkál annyit. Nyomok egy csókot a nővérem feje búbjára, mert szeretném, ha érezné, hogy engem egyáltalán nem érdekel az a folt. – Suli után jövök – csicsergem vidáman, hogy ne rondítsak bele a reggeli jó hangulatba –, aztán folytatjuk a sakkot. Felfutok a lépcsőn, kettesével szedem a fokokat. Amikor beesek a szobámba, egy pillantást vetek az órámra. Jaj, ne! Már tíz perccel elmúlt hét. A barátnőm, Sierra totál ki fog akadni, ha késve megyek érte. Kiráncigálok egy világoskék sálat a gardróbból, és remélem, hogy az is elég lesz. Ha rendesen megkötöm, talán nem veszik majd észre a foltot. Mikor leérek a lépcsőn, anyám még mindig a hallban áll, és megint megszemléli a külsőmet. – Tetszik a sál. Micsoda megkönnyebbülés. Amikor elkocogok mellette, a kezembe nyomja a muffint. – Majd az úton megeszed. Elveszem tőle a süteményt. Az autó felé menet, szinte oda sem ügyelve, beleharapok. Sajnos nem áfonyás, pedig az a kedvencem. Banános–mogyorós, és kicsit túl sok benne a banán. Önmagamra ismerek benne: a látszólag tökéletes külső egy született vesztest takar.

8

2. fejezet

Alex – ALEX, ÉBRESZTŐ! Rávicsorgok az öcsémre, és a párna alá temetem az arcomat. Mivel egy szobán osztozom a tizenegy és a tizenöt éves öcséimmel, csak a párna alatt élhetek egy kis magánéletet. – Hagyjál békén, Luis! – morgok durván a párna alól. – No estés chingando!1 – Nem baszogatni akarlak. Mamá mondta, hogy keltselek fel, különben elkésel az iskolából. Utolsó év. Büszkének kellene lennem magamra, hogy én vagyok az első a Fuentes családban, aki eljut az érettségiig. De a vizsgák után elkezdődik az igazi élet. Főiskoláról csak álmodozhatok. A végzős év olyan számomra, mint egy hatvanöt éves palinak a nyugdíjazás előtti búcsúbuli. Tudod, hogy képes lennél többre is, de mindenki azt várja tőled, hogy lépj végre le. – Az új ruháim vannak rajtam – szűrődik át Luis büszke, de tompított hangja a párnán keresztül. – A nenák képtelenek lesznek ellenállni egy latin szívtiprónak. – Irigyellek – motyogom. – Mamá azt mondta, hogy öntsem rád ezt a kancsó vizet, ha nem vagy hajlandó felkelni. Egy kis magánélet. Csak ennyit szeretnék. Ez is túl sok? Felkapom a párnát, és áthajítom a szobán. Telitalálat. Az öcsém csuromvizes lesz. – Culero! – visítja. – Nincs másik új ruhám! A hálószoba ajtajában nevetés harsan. Carlos, a másik öcsém úgy röhög, mint egy idióta hiéna. Amíg Luis rá nem 1

A spanyol szavak és kifejezések fordítása megtalálható a szószedetben, a könyv végén.

9

ugrik. Az öcséim ütik–verik és rugdossák egymást, egy idő után elszabadul a pokol. Remek harcosok, gondolom büszkén, miközben ők beleadnak apait–anyait. Azonban én vagyok a legidősebb férfi a házban, az én dolgom leállítani őket. Megragadom Carlos gallérját, de elbotlok Luis lábában, és én is a padlón végzem – közöttük. Mielőtt visszanyerhetném az egyensúlyomat, jéghideg víz csorog végig a hátamon. Gyorsan megfordulok, és észreveszem, hogy mi’amá öntött nyakon bennünket, a vödör még ott van a kezében. A munkaruháját viseli, pénztáros egy ABC–ben néhány saroknyira a háztól. Nem fog belőle meggazdagodni, de nincs is szükségünk sokra. – Felkelni! – adja ki az ukázt, cseppet sem fogva vissza magát. – Basszus, anya! – nyög Carlos, és feltápászkodik. Mi’amá felméri, hogy mennyi muníció maradt még a vödörben, belemártja a kezét, és Carlos arcába fröcsköli a jeges vizet. Luis röhögni kezd, de kettőt sem pisloghat, ő is megkapja a magáét. Ezek semmiből sem tanulnak? – Befejezted, Luis? – kérdezi anya. – Igenis, asszonyom – feleli Luis, és haptákba vágja magát, mint egy kiskatona. – Fogtok még egyszer rondán beszélni, Carlos? – Anya figyelmeztetésképpen ismét a vízbe mártja a kezét. – Nem, asszonyom – visszhangozza a kettes számú kiskatona. – És te, Alejandro? – Összeszűkül a szeme, úgy mered rám. – Én? Én mi? Én csak szét akartam választani őket – mondom ártatlanul, és megvillantok felé egy ellenállhatatlan bájmosolyt. Én is kapok egy adagot az arcomba. – Ezt azért kapod, mert nem szedted szét őket hamarabb. Most pedig öltözzetek fel, és gyertek reggelizni! 10

Ennyit az ellenállhatatlan mosolyról. – Tudom, hogy imádsz bennünket! – kiáltok utána, mikor kilép a szobából. Egy gyors zuhanyozás után a derekamra csavart törülközővel térek vissza a szobába. Meglátom, hogy Luis az egyik fejkendőmet viseli, és görcsbe rándul a gyomrom. – Soha többé ne merészelj hozzányúlni, Luis! – Miért ne? – kérdezi, miközben ártatlan pillantást vet rám sötétbarna szemével. Luisnak ez csak egy fejkendő. Számomra azonban annak a szimbóluma, ami most van, és egyben annak is, ami sohasem lesz. Hogy a fenébe magyarázzam el ezt egy tizenegy éves kölyöknek? Tudja, mi vagyok. Nem titok, hogy a fejkendő a Latin Vér színeit viseli. A bosszúállás lehetősége miatt lettem bandatag, és már nincs kiút. De inkább meghalok, mint hogy hagyjam, hogy az öcséimet is beszippantsák. Ököl nagyságúra gyűröm a fejkendőt. – Luis, el a kezekkel a cuccaimtól! Főleg a véres cuccoktól. – Tetszik a vörös és a fekete. Pont ezt akartam hallani. – Ha még egyszer meglátom rajtad, te feketét és kéket fogsz viselni – mondom neki. – Értetted, öcskös? Luis vállat von. – Aha, értettem. Ruganyos léptekkel elhagyja a szobát, én meg azon tűnődöm, vajon tényleg megértette–e. De nem akarok most erre túl sok energi–.11 pocsékolni, ezért inkább kirángatok egy fekete pólót a fiókból, és magamra húzom kopott, viseltes farmeremet. Amikor felkötöm a lejkendőt, meghallom mi’amá süvöltő hangját a konyhából. – Alejandro, gyere enni, mielőtt kihűlne a reggelid! De prisa, siess már! – Jövök már – szólok vissza neki. Sohasem fogom megérteni, miért olyan fontos neki, hogy eszünk–e vagy sem. 11

Amikor belépek a konyhába, az öcséim már buzgón tömik a fejüket. Kinyitom a hűtőt, és átfutom a tartalmát. – Ülj le! – Anya, csak kiveszek egy... – Nem veszel ki semmit, Alejandro. Ülj le! Család vagyunk, és ennek megfelelően fogunk reggelizni. Felsóhajtok, becsapom a hűtőajtót, és leülök Carlos mellé. Van annak hátránya is, ha az embernek családja van. Mi’amá az orrom elé tol egy tányért, tele huevosszal és tortillával. – Miért nem hívsz Alexnek? – kérdezem lehajtott fejjel, és a tányéromra meredek. – Ha Alexnek akarnálak hívni, akkor nem adtam volna neked az Alejandro nevet. Talán nem tetszik a neved? Megfeszülnek az izmaim. Az apám nevét kaptam, aki már nincsen az élők sorában, így megörökölhettem tőle azt a lehetőséget, hogy én lehetek a férfi a házban. Alejandro, Alejandro Jr., Junior... nekem aztán mindegy. – Számítana? – kérdezem, és felkapok egy tortillát. Felnézek, próbálom kiszámítani a reakcióját. Háttal áll nekem, és mosogat. – Nem. – Alex fehérnek akar látszani – szól közbe Carlos. – Megváltoztathatod a neved, tesó, de akkor is csak egy mexicano maradsz. – Carlos, cállate la boca! – figyelmeztetem. – Nem akarok fehér lenni. De azt sem akarom, hogy összekeverjenek az apámmal. – Por favor, fiúk! – könyörög anya. – Ennyi veszekedés elég volt egy napra. – Mojado – dúdolja Carlos, aki most meg azzal akar felhúzni, hogy illegális bevándorlónak hív. Elegem van Carlos nagy pofájából, túl messzire ment. Felállók, a szék lába megcsikordul a padlón. Carlos is feltápászkodik, és szorosan elém áll. Tudja, hogy péppé verhetem. Egy nap biztosan bajba fog kerülni a túlfejlett egója miatt. 12

– Carlos, ülj le! – parancsolja mi’amá. – Mocskos mexikói! – mondja lassan Carlos, hamis akcentussal. – Vagy ami ennél is rosszabb: es un ganguero! – Carlos! – kiált fel élesen mi’amá, és megpróbál közénk állni, de kikerülöm, és megragadom Carlos gallérját. – Igen, rólam mindenki ezt gondolja – mondom neki. – De ha nem fogod be a mocskos pofádat, téged is egy kalap alá vesznek majd velem. – Tesó, már így is megteszik, akár tetszik, akár nem. Elengedem. – Tévedsz, Carlos. Te ennél többre, jobbra vagy képes. – Többre, mint te? – Igen, többre, mint én, és ezt te is jól tudod – mondom. – Most pedig kérj bocsánatot mi’amától, mert rondán beszéltél előtte. Carlos a szemembe néz, és tudja, hogy nem viccelek. – Bocs, anya! – mondja, és visszaül a helyére. Rám viszont csúnya pillantást vet, mert az egója megint kapott egy sallert. Mi’amá megfordul, és kinyitja a hűtőajtót, szeretné elrejteni a könnyeit. A francba, annyit aggódik Carlos miatt! Az öcsém másodikos, és a következő két évben dől majd el, lesz–e belőle ember. Magamra ráncigálom a fekete bőrdzsekimet, fel akarok szívód innen. Nyomok egy csókot mi’amá arcára, így kérek bocsánatot azért, hogy elrontottam a reggeli jó hangulatot, aztán azon kezdek filózni, hogyan fogom Carlost és Luist távol tartani attól az úttól, amin most járok, és hogyan terelhetném őket valami jobb felé. Milyen kibaszottul ironikus ez az egész! Az utcán az enyémmel megegyező színű fejkendőt viselő srácok villantják felém a Latin Vér szokásos üdvözlését: jobb kezük behajlított gyűrűsujjával kétszer megérintik a bal vállukat. Szinte újjászületek, miközben én is hasonlóképpen üdvözlöm őket, aztán felpattanok a 13

motoromra. Tökös bandatag kell? Itt vagyok én! A külvilág számára olyan frankón tudok vetíteni, hogy néha magamat is meglepem vele. – Alex, várj! – kiált utánam egy ismerős lányhang. Carmen Sanchez, a szomszédom és egyben exbarátnőm szalad felém. – Helló, Carmen! – motyogom. – Elvinnél a suliba? Rövid, fekete szoknyája alól kivillan tökéletes lába, és szűk blúza kihangsúlyozza apró, de kemény chichijét. Egykor bármit megtettem volna érte, de aztán rajtakaptam, hogy ágyba bújt egy másik sráccal a nyáron. Vagyis autóba bújt vele, ha pontos akarok lenni. – Ugyan már, Alex! Nem harapok... csak ha akarod. Carmen a párom a Latin Vérben. Akár együtt járunk, akár nem, fedeznünk kell egymást. Megköveteli a bandaszellem. – Szállj fel! – mondom. Carmen felpattan a motoromra, és direkt úgy helyezkedik el mögöttem, hogy szorosan átölelhesse a derekamat. Nem váltja ki azt a hatást, amiben reménykedik. Mit képzel, hogy elfelejtem a múltat? Kizárt. A múlt tesz azzá, aki vagyok. Próbálok a jelenre összpontosítani, a végzős évemre a Fairfieldben, a mostra és az ittre. De ez rohadt nehéz, mert az érettségi után a jövőm valószínűleg pontosan ugyanolyan elcseszett lesz, mint a múltam.

14

3. fejezet

Brittany – MINDIG ÖSSZEKÓCOLÓDIK A HAJAM ebben a kocsiban, Sierra! Amikor lehúzom a tetőt, úgy néz ki a fejem, mintha egy hurrikán túlélője lennék – siránkozom a legjobb barátnőmnek, miközben a Vine Streeten furikázunk a Fairfield gimi felé, vadonatúj, ezüstszínű kabriómban. – A külső igenis számít. – Ezt a jelmondatot a szüleim verték belém, és sikeresen átvette az uralmat az életem felett. Csakis ezért nem vétóztam meg a BMW–t két héttel ezelőtt, amikor az apám extravagáns szülinapi ajándékként átnyújtotta a kulcsait. – Alig félórányira lakunk Windy Citytől – mondja Sierra, és széttárja karját a menetszélben. – Chicago amúgy is a szeszélyes időjárásáról híres. Egyébként meg, Brit, úgy festesz, akár egy szőke, görög istennő felborzolt tincsekkel. Szerintem csak azért vagy ideges, mert ma újra láthatod Colint. Pillantásom a műszerfalra ragasztott, szív alakú, engem és Colint ábrázoló fényképre téved. – Egy nyár alatt sok minden megváltozhat. – A távolság feltüzeli a vágyat – vág vissza Sierra. – Te vagy a pom–ponlányok vezetője, ő pedig a focisták csapatkapitánya. Ha nem randiznátok, összedőlne a világ. Colin felhívott néhányszor a szülei nyaralójából, ahol a haverjaival töltötte a szünetet, de fogalmam sincs róla, hogy állunk most egymással. Csak tegnap este ért haza. – Tetszik a farmered – mondja Sierra, és a koptatott, szűk csípőnadrágot méregeti. – Szerintem el fogom csórni. – Anya rühelli – felelem neki, és egy piros lámpánál hátrasimítom a rakoncátlan, szőke fürtöket. – Azt mondja, hogy olyan, mintha turiban vettem volna. 15

– Nem hallott még arról, hogy divatba jött a retró? – Nyilván nem akarja meghallani. Akkor sem figyelt, amikor az új gondozóról kérdezgettem. Senki sem értheti, hogy milyen a mi családunkban élni. Szerencsére itt van nekem Sierra. Lehet, hogy ő sem érti teljesen, de eleget tud ahhoz, hogy odafigyeljen arra, amit mondok, és ő legalább biztosan nem fog elárulni. Colint leszámítva az ismerőseim közül egyedül ő találkozott a nővéremmel. Sierra kinyitja a CD–tartót. – Mi történt az előző gondozóval? – Shelley megcibálta a haját. – Jaj! Bekanyarodok a suli parkolójába, de nem az úton, hanem a nővéremen jár az eszem. Csikorgó kerekekkel fékezek le, kis híján az autó alá gyűrve egy motort a két utasával – egy fiúval és egy lánnyal együtt. Azt hittem, senki sem áll azon a parkolóhelyen. – Nézz már a szemed elé, hülye kurva! – Carmen Sanchez ül a vezető mögött, és felmutatja a középső ujját. Nyilvánvalóan kihagyta a stresszkezelésről szóló órát az autósiskolában. – Bocs! – kiáltom oda olyan hangosan, hogy a motor bőgésén keresztül is meghallják. – Azt hittem, nem parkol itt senki. Aztán rádöbbenek, kit is sikerült majdnem elütnöm. A motor vezetője megfordul. Sötét, tüzes szempár mered rám. Vörös és fekete fejkendő. Szeretnék becsúszni az ülés alá. A picsába! Ez Alex Fuentes – sziszegem. – Jesszus, Brit! – mondja Sierra halkan. – Szeretném megérni az érettségit. Húzzunk el innen, mielőtt kinyír bennünket! Alex gonoszul méreget, miközben leállítja a motort. Most verekedni akar, vagy mi? 16

Rükvercbe akarom kapcsolni az autót, és idegesen rángatni kezdem a sebváltót. Jellemző! Az apám vett nekem egy sebváltós kocsit, de arra már nem vette a fáradságot, hogy meg is tanítson vezetni. Alex az autó mellé lép. Az ösztöneim azt súgják, hogy hagyjam a kocsit a fenébe, és meneküljek. Mint amikor piros lámpánál a sínek közé szorul az ember. Sierrára pillantok, aki kétségbeesetten turkál a táskájában. Most viccel? – Képtelen vagyok rükvercbe tenni a kocsit. Segíts már! Mit keresel? – kérdezem. – Izé... semmit. Csak próbálom kerülni a szemkontaktust ezekkel a Latin Vér–tagokkal. Indulj már el! – szűri a szót Sierra összeszorított fogai közül. – Én csak automatát tudok vezetni. Végül sikerül hátramenetbe kapcsolnom, a kerekek hangosan csikorognak, miközben kihátrálok, hogy egy másik parkolóhelyet keressek. Miután leparkolom az autót a parkoló nyugati részén, amely jó messze van egy bizonyos bandatagtól, akinek a rossz hírétől a Fairfield legtökösebb focistái is a nadrágjukba csinálnak, Sierra és én felcaplatunk a gimi lépcsőjén. Sajnos Alex Fuentes és a cimborái a bejárat előtt lógnak. – Csak menj el mellettük! – morogja Sierra. – Akármi is történik, ne nézz a szemükbe! Utóbbit elég nehéz kivitelezni, mert Alex Fuentes elém lép, és teljesen elállja az utamat. Hogy is van az az imádság, amelyet akkor kell elmondani, mielőtt az ember meghal? – Hihetetlenül szarul vezetsz! – mondja Alex enyhe latin– amerikai akcentussal, és macsó módjára kihúzza magát. Lehet, hogy izmos testével és tökéletes arcvonásaival úgy fest, mint egy Abercrombie–modell, de a rendőrökön kívül más nemigen fogja fotózni. 17

Az északi negyedben lakó srácok nem barátkoznak a déli negyedben élőkkel. Nem azért, mert úgy gondoljuk, hogy jobbak vagyunk náluk, hanem azért, mert mások vagyunk. Ugyanannak a városnak a két ellentétes pontján nőttünk fel. Mi a Michigan–tó partján élünk hatalmas házakban, ők meg a sínek mellett. Másképpen nézünk ki, másképpen beszélünk, viselkedünk és öltözködünk. Nem azt mondom, hogy az egyik jó, a másik meg rossz, de Fairfieldben már csak így mennek a dolgok. Ha egészen őszinte akarok lenni, azt is el kell mondanom, hogy a délen lakó lányok nagy része pontosan úgy kezel, mint Carmen Sanchez... gyűlölnek azért, aki vagyok. Vagyis leginkább azért, akinek hisznek. Alex pillantása lassan lefelé vándorol a testemen, tetőtől talpig végigmér, majd újra felfelé indul. Nem ez az első alkalom, hogy egy fiú megbámul, de még soha senki nem tette ilyen feltűnően... és ennyire közelről. Érzem, hogy elpirulok. – Legközelebb figyelj oda, hova parkolsz! – figyelmeztet nyugodt, fegyelmezett hangon. Ki akar készíteni. Ebben profi. Nem fogom hagyni, hogy lealázzon, és megnyerje ezt a kis „majd–én–megmutatom” meccset. Akkor sem, ha a gyomrom úgy forog, mintha száz cigánykereket vetettem volna... Megrántom a vállam, és megvillantok felé egy gúnymosolyt, amivel bárkit képes vagyok megfutamítani. – Kösz a tippet. – Ha szükséged lenne egy igazi férfira, aki megtanít vezetni, állok rendelkezésedre. A haverjai felől érkező füttykoncerttől felmegy bennem a pumpa. – Ha igazi férfi lennél, kinyitottad volna előttem az ajtót, ahelyett, hogy elállód az utamat – mondom, és bár büszke vagyok a remek csörtére, beleremeg a térdem. Alex hátralép, kinyitja az ajtót, és meghajol, mint egy komornyik. Gúnyt űz belőlem, és tudja, hogy tudom. Mindenki tudja. Lopva Sierrára nézek, aki még mindig 18

kétségbeesetten keresi a nagy semmit a táskájában. Tőle hiába várok segítséget. – Nőj fel! – mondom Alexnek. – És legyek olyan, mint te? Cabróna, hadd áruljak el neked valamit! – mondja Alex élesen. – Az életednek semmi köze a való világhoz. Csak látszat, értéktelen villogás. Pont olyan, mint amilyen te magad vagy. – Inkább vagyok ilyen, mint hogy hozzád hasonló lúzer legyek – vágok vissza neki, és remélem, hogy pontosan úgy telibe találják a szavaim, mint az övéi engem. – Lúzer! Megragadom Sierra karját, és a bejárat felé vonszolom. Füttykoncert és beszólások hada kísér be az iskolába. Kiengedem a visszatartott levegőt, és Sierrához fordulok. A legjobb barátnőm kigúvadt szemmel mered rám. – A rohadt életbe, Brit! Rád tört a halálvágy, vagy mi van veled? – Miért gondolja Alex Fuentes, hogy joga van mindenkit lealázni, aki az útjába kerül? – Hát, gondolom, felbátorítja a gatyájába tűzött fegyver, meg a banda színei – mondja Sierra, és minden szavából csöpög a gúny. – Á, biztosan nem olyan ostoba, hogy fegyvert hozzon az iskolába – érvelek. – Én pedig nem vagyok hajlandó meghunyászkodni előtte, de senki előtt! – Legalábbis az iskolában nem. Az iskola az egyetlen hely, ahol fenntarthatom a tökéletesség látszatát, és mindenki be is veszi. Hirtelen eszembe jut, hogy ez az utolsó évünk a Fairfieldben, és megragadom Sierra vállát. – Végzősök vagyunk! – mondom olyan lelkesen, mintha egy focimeccsen biztatnám a játékosokat. – És? – És... ettől a pillanattól fogva minden tö–ké–le–tes lesz! Felsikolt a csengő, ami tulajdonképpen nem is csengő, mert a diákönkormányzat tavaly megszavazta, hogy csengő helyett zene szóljon az órák között. Most éppen a Summer Lovin’–t játsszák a Pomádéból. Sierra elindul a folyosón. – 19

Majd megszervezem, hogy a temetésed úgyszintén tö–ké– le–tes legyen. Virág is lesz, meg minden. – Ki halt meg? – kérdezi egy hang a hátam mögött. Megfordulok. Colin az, szőke haját kifehérítette a nyári nap, és széles vigyor ül az arcán. Bárcsak lenne nálam egy tükör, hogy lássam, nem kenődött–e el a sminkem! De hát Colin akkor is randizna velem, ha elkenődött volna, nem? Odarohanok hozzá, és szorosan átölelem. Ő is magához szorít, gyengéden szájon csókol, majd felegyenesedik. – Szóval ki halt meg? – ismétli meg a kérdést. – Senki – felelem. – Felejtsd el! Rajtam kívül felejts el mindent! – Az könnyen fog menni, mert nagyon szexi vagy. – Colin újra megcsókol. – Bocs, hogy nem hívtalak. Totál lefoglalt a kipakolás meg minden. Boldogan rámosolygok, mert a hosszú nyár alatt sem változott a kapcsolatunk. A világ rendje biztonságban van, legalábbis egyelőre. Colin átkarolja a vállamat, miközben a bejárati ajtó kivágódik. Alex meg a cimborái úgy törnek be rajta, mintha el akarnák foglalni az iskolát. – Ezek minek járnak egyáltalán iskolába? – kérdezi Colin olyan halkan, hogy csak én hallom. – Úgyis kipotyog minden második még az év vége előtt. A pillantásom rövid ideig összefonódik Alex tekintetével, és borzongás fut végig a hátamon. – Ma reggel majdnem elütöttem Alex Fuentest a motorján – mondom Colinnak, mikor Alex hallótávolságon kívülre kerül. – El kellett volna ütnöd. – Colin! – sikkantom. – Milyen izgalmas első nap lett volna! Az iskola amúgy is kurvára unalmas. Unalmas? Majdnem balesetet okoztam, egy déli lány bemutatott nekem, és a kapu előtt egy veszélyes bandatag 20

molesztált. Ha így folytatódik a végzős mindennek ígérkezik, csak unalmasnak nem.

évünk,

az

21

4. fejezet

Alex SEJTETTEM, HOGY BEHÍVATNAK MAJD AZ IGAZGATÓIBA valamikor a tanév során, de nem gondoltam volna, hogy rögtön az első napon megtörténik. Úgy hallottam, hogy dr. Aguirrét azért vették fel, mert kemény csávónak bizonyult valami milwaukee–i gimiben. Valaki azt köphette neki, hogy én vagyok a bandavezér. Ez lehet az oka, hogy szerény személyem ül vele szemben, nem egy másik Latin Vér–tag. Aguirre felpuffasztott mellkassal arról regél, hogy szigorúbb szabályokat fognak bevezetni. Csak ezért rángattak ki a tesióráról? Észreveszem, hogy kóstolgat, arra kíváncsi, hogyan reagálok a fenyegetésre: – ...és az idén kér fegyveres biztonsági őrt is felvettünk, Alejandro. A szeme következetesen rám mered, próbál megfélemlíteni. Na, ja. Rögtön látom, hogy hiába latin– amerikai, fogalma sincs arról, mi az utca törvénye. Valószínűleg beszámol majd arról, hogy ő is olyan szegényen nőtt föl, mint én. Aha, szerintem még autóval sem menne keresztül azon a városrészen, ahol lakom. Felajánlhatnám neki, hogy elkísérem. Elém áll. – Ígéretet tettem a tanfelügyelőnek és az igazgatótanácsnak, hogy személyesen felelek majd azért, hogy az iskola életét megbénító erőszakot gyökeresen kiirtsuk. Amennyiben valaki megsérti a házirendet, gondolkodás nélkül felfüggesztem. Semmit sem csináltam, csak eljátszadoztam azzal a pompondívával, és máris felfüggesztésről beszél. Talán hallott a tavalyi felfüggesztésemről. Arról az aprócska incidensről, amely miatt három napig nem jöhettem 22

iskolába. Nem is az én hibám volt... legalábbis nem egészen. Pacónak volt egy elmélete, miszerint a hideg víz másképpen hat a fehér csávók farkára, mint a latin– amerikaiakéra. Pont vele vitatkoztam a kazánházban, miután elzárta a melegvizet, amikor elkaptak bennünket. Semmi közöm sem volt a dologhoz, de rám kenték az egészet. Paco próbálta volna elmondani az igazságot, de a régi diri végig sem hallgatta. Talán ha egy kicsit többet kardoskodtam volna az igazam mellett, figyelt volna rám. De mi értelme veszett ügy mellé állni? Nyilvánvaló, hogy Brittany Ellis miatt vagyok itt. Az idióta pasija nyilván sohasem fogja ebben az irodában végezni. Az kizárt dolog. Hiszen a focicsapat üdvöskéje. Lóghat az órákról, verekedhet, de Aguirre akkor is a seggét nyalja. Colin Adams mindig rám vág egyet, amikor meglát, mert tudja, hogy úgyis megússza. Valahányszor vissza akarok ütni neki, mindig sikerül vagy elszelelnie, vagy éppen arrafelé szaladnia, ahol tobzódnak a tanárok... akik persze alig várják, hogy végre elkúrjak valamit. Majd egyszer... Felnézek Aguirrére. – Nem fogok verekedést kezdeményezni. – Legfeljebb egy megkezdettet befejezni. – Remek – mondja Aguirre. – De azt hallottam, hogy egy diáklányt máris molesztáltál a parkolóban. Az is az én hibám lenne, hogy Brittany Ellis vadonatúj Beemelő majdnem áthajtott rajtam? Az elmúlt három évben sikeresen elkerültem azt a gazdag picsát. Hallottam, hogy tavaly hármast kapott valamiből, de elég volt egy telefonhívás a szülei részéről, és máris kijavították ötösre. Hiszen azzal a hármassal megnehezítenék a főiskolai felvételijét. Bassza meg, de tényleg! Ha én hármast kapnék, mi’amá azonnal nyakon vágna, és halálra szekálna, hogy még többet tanuljak. Kurva sokat melózok azért, hogy jók legyenek a jegyeim, de még így is állandóan piszkálnak, hogy áruljam már el, milyen trükkel jutottam hozzá a 23

helyes válaszokhoz. Sohasem csalnék. Nem a főiskolai felvételiről van szó. Magamnak akarom bebizonyítani, hogy bejuthatnék, ha... máshova születtem volna. Lehet, hogy a déliek ostobábbnak tűnnek, mint az északi negyed lakói, de ez baromság. Mert akkor mi van, ha nem vagyunk olyan gazdagok és anyagiasak, és nem akarunk a legfelkapottabb, legpuccosabb egyetemekre járni? Többnyire a túlélésért harcolunk, és állandóan azt nézzük, merről támadnak bennünket. Brittany Ellis életében valószínűleg az a legkomolyabb probléma, hogy melyik étteremben vacsorázzon aznap este. Az a csaj a kívánatos testét használja arra, hogy mindenkit manipuláljon maga körül. – Megosztanád velem, hogy mi történt a parkolóban? Szeretném hallani a te sztoridat is – mondja Aguirre. Bocs, de nem. Már régen megtanultam, hogy az én történetem nem számít. – Az az izé ma reggel... totál félreértés volt – mondom neki. Brittany Ellis értett félre valamit, hiszen ö próbált két járművet bepasszírozni egy parkolóhelyre. Aguirre feláll, és áthajol fényesre polírozott asztala felett. – Ne csináljunk rendszert a félreértésekből, oké? – Alex. – Micsoda? – Alexnek szólítanak – mondom. Amit tud rólam, az iskolai aktákból tudja. Amilyen elfogultak velem szemben, valószínűleg minimum tíz centi vastag a dossziém. Aguirre bólint. – Rendben, Alex. Indíts a hatodik órára! De ne feledd, szemmel tartom az iskolát, és minden mozdulatodat figyelni!. Nem akarlak többet ebben az irodában látni. – Amikor felállok, a vállamra teszi a kezét. – Csak hogy tudd: az a célom, hogy minden diák sikeresen leérettségizzen ebben az iskolában. Minden diák, Alex. Te is. Sejtem, hogy előítéleteid vannak velem szemben, de kérlek, tedd őket félre. Me entiendes? 24

– Sí, entiendo – mondom, és azon gondolkodom, vajon hihetek–e neki. A folyosón állok, tengernyi diák siet a következő órára. Nekem fogalmam sincs, hova kellene mennem, és még mindig a tornacucc van rajtam. Átöltözés közben az öltözőben felcsendül a zene, ami azt jelenti, hogy kezdődik a hatodik óra. Kihúzom az órarendet a farzsebemből. Kémia Mrs. Petersonnal. Nagyszerű. Egy újabb kemény legény. Illetve jelen esetben kemény leány.

25

5. fejezet

Brittany BEKAPCSOLOM A MOBILOMAT, és kémiaóra előtt hazatelefonálok, hogy megtudjam, mi van a nővéremmel. Baghda nem túl boldog, mert Shelley kiakadt az ebédnél, nem tetszett neki az étel íze. Állítólag tiltakozásképpen földhöz vágta a joghurtos tálkát. Túl sokat kérek, amikor arra gondolok, hogy anya kihagyhatta volna a mai klubösszejövetelt, hogy segítsen Baghdának beilleszkedni? A nyárnak immár hivatalosan is vége, nem lehetek állandóan jelen, hogy ott folytassam a melót, ahol a gondozók befejezik. Az iskolára kellene koncentrálnom. Apa alma materébe, a Northwestern Universityre szeretnék bejutni, így az otthonunkhoz közel járhatnék főiskolára, és továbbra is segíthetnék a tesómnak. Ellátom Baghdát néhány praktikus tanáccsal, veszek egy mély lélegzetet, bájmosolyt illesztek az arcomra, és belépek a terembe. – Hé, bébi! Foglaltam neked egy helyet. – Colin a mellette levő székre mutat. A terem magas, kétszemélyes laboratóriumi asztalokkal van tele. Ez azt jelenti, hogy az év végéig Colin mellett ülhetek, és együtt csinálhatjuk meg a rettegett végzős kémiaprojektet. Tisztára hülyénél érzem magam, amiért azt hittem, hogy megváltoztak a dolgok kettőnk között. Felpattanok a székemre, és előhúzom a dögnehéz kémiakönyvet. – Odanézzetek! Fuentes is velünk jár kémiára! – mondja egy srác valahonnan hátulról. – Alex, ide, ven pa’ca! Igyekszem oda sem pislogni, mikor Alex hátba veregeti a haverjait, és olyan bonyolult kézmozdulatokkal üdvözli őket, amelyeket képtelenség követni. Mindannyian esének 26

szólítják egymást, azt sem tudom, hogy mit jelent. Alex jelenlétére mindenki felfigyel az osztályban. – Úgy hallottam, a múlt hétvégén letartóztatták, mert met volt nála – súgja Colin. – Ne már! Colin bólint, és felhúzza a szemöldökét. – De már. Nos, ez az információ nem lep meg. Úgy hallottam, hogy Alex a hétvégéket vagy teljesen kiütve tölti, vagy valami más illegális dologban buzgólkodik. Mrs. Peterson bevágja maga mögött az ajtót, mire minden szem, amely eddig Alexre és a haverjaira meredt, hirtelen rászegeződik. Mrs. Peterson szoros copfban hordja világosbarna haját. A nő a húszas évei végén járhat, de a szemüvege és mindig szigorú ábrázata miatt öregebbnek látszik. Úgy hallottam, hogy nagyon játssza a kemény csajt, mert amikor elkezdett tanítani, a diákok rendre megríkatták. Ki tisztel egy olyan tanárt, aki annyira fiatal, hogy a nővére lehetne? – Jó napot kívánok, és üdvözlök mindenkit a végzősök kémiaóráján! – Az asztala szélén telepszik le, és kinyit egy dossziét. – Nagyra értékelem, hogy máris kialakították az ülésrendet, de ez az én feladatom. Névsor szerint haladunk. Én is felnyögök a többiekkel együtt, de Mrs. Petersont nem lehet meghatni. Beáll az első asztal elé, és már mondja is: – Colin Adamsé az első hely. A párja Darlene Boehm. Darlene Boehm a hajrálányok másodkapitánya. Bocsánatkérő pillantást vet rám, és elfoglalja a helyét a pasim mellett. Mrs. Peterson lefelé halad a névsorban, a diákok pedig vonakodva elfoglalják a számukra kijelölt helyet. – Brittany Ellis – mondja Mrs. Peterson, és a Colin mögötti székre bök. Nem túl lelkesen telepedek le a számomra kijelölt helyre. 27

– Alejandro Fuentes – mondja Mrs. Peterson, és a mellettem álló székre mutat. Úristen! Alex... ő lesz a tanulópárom kémiából? Egész évben? Azt már nem! Azt már nem! Kizárt dolog! Segélykérő pillantást vetek Colinra, pánikroham kerülget. Most már biztos, hogy jobb lett volna otthon maradni. Ágyban. Paplan alatt. Megfeledkezve a megaláztatásokról. – Hívjon Alexnek! Mrs. Peterson feltekint a névsorból, és a szemüvege mögül végigméri Alexet. – Alex Fuentes – mondja, és átírja a nevet a listán. – Mr. Fuentes, kérem, vegye le azt a fejkendőt! Az osztályomban a zéró tolerancia híve vagyok. Mindenféle bandázással kapcsolatos kiegészítő tilos az osztályteremben. Sajnos, Alex, a híre megelőzte. Dr. Aguirre száz százalékig támogat ebben... értve vagyok? Alex a tanárnőre mered, és leveszi a kendőt a fejéről, amely alól kibukkan a szemszínéhez illő hollófekete haj. – Azért hordja, hogy kordában tartsa a tetveket – morogja Colin Darlene–nek, de én is hallom, sőt, Alex is. – Vete a la verga– mondja Alex Colinnak izzó szemmel. – Cállate el hocico! – Nyilván úgy van, haver – feleli Colin, majd megfordul. – Még angolul sem tud. – Elég volt, Colin! Alex, üljön le! – Mrs. Peterson az osztályt méregeti. – A szabály mindenkire vonatkozik. Azt nem tudom befolyásolni, hogy mit csinálnak, amikor nem ebben a teremben ülnek, de az osztályban én vagyok a főnök. – Alexhez fordul. – Megértette? – Sí, Senora – mondja Alex szándékosan vontatottan. Mrs. Peterson lefelé halad a névsorban, én meg azon igyekszem, nehogy találkozzon a tekintetem a mellettem ülő fiúéval. Milyen kár, hogy az öltözőszekrényben hagytam a táskámat, most én is keresgélhetném benne a nagy semmit, mint Sierra ma reggel. – Mekkora szívás! – morogja Alex magában. Mély és rekedtes a hangja. Vajon magától ilyen? 28

Hogyan fogom beadni az anyámnak, hogy Alex Fuentesszel kell együtt dolgoznom? Jaj, istenem! Remélem, hogy nem engem fog hibáztatni ezért is. Azt hiszi majd, hogy valamit elszúrtam. A pasimra pillantok, aki elmélyülten beszélget Darlene– nel. Féltékeny vagyok. Miért is nem Allis a vezetéknevem Ellis helyett? Akkor mellette ülhetnék. Milyen klassz lenne, ha a jóisten adna mindenkinek egy törölhető napot. Csak elkiáltanád magad, hogy „Töröl!”, és az egész nap kezdődne újból. Én valószínűleg ma használnám ki ezt a lehetőséget. Mrs. Peterson tényleg komolyan gondolja, hogy okos ötlet egymás mellé ültetni a hajrálányok kapitányát és az iskola legveszélyesebb vagányát? El van tévedve ez a nő. Mrs. Eltévedt befejezi az ültetést. – Tudom, hogy önök, végzősök azt gondolják, hogy mindet tudnak. De csak az mondhatja magát sikeresnek, aki gyógyírt talál az emberiséget sújtó betegségek egyikére, vagy aki kitalálja, hogyan lehetne békében élni ezen a földön. A kémia tudománya kulcsszerepet játszik a gyógyszergyártásban, a rákbetegek sugárkezelésében, a kőolaj hasznosításában, az ózon... Alex felemeli a kezét. – Igen, Alex? – kérdezi Mrs. Peterson. – Van kérdése? – Ööö, Mrs. Peterson, ön azt állítja, hogy az Egyesült Államok elnöke nem számít sikeres embernek? – Csak azt akartam mondani, hogy... hogy a pénz és a pozíció még nem minden. Használják az agyukat, tegyenek valamit az emberiségért és a bolygóért, amelyen élnek! Akkor lesznek igazán sikeresek. És akkor majd elnyerik a tiszteletemet, amellyel pedig nem sok ember dicsekedhet. – Nekem van mivel dicsekednem, Mrs. P. – mondja Alex, és láthatóan szórakoztatja a dolog. Mrs. Peterson felemeli a kezét. – Kíméljen meg a részletektől, Alex! 29

Megcsóválom a fejemet. Ha Alex úgy képzeli, a jó jegyhez elég az, hogy állandóan ellenkezik a tanárral, akkor tévedésben van. Nyilvánvaló, hogy Mrs. Peterson nem szereti, ha valaki okoskodik, és Alex máris felkerült a radarjára. – És most – folytatja Mrs. Eltévedt – nézzék meg jól az önök mellett ülő embert! Bármi mást, csak ezt ne! Azonban nincs más választásom. Megint Colinra pillantok, aki teljesen elégedettnek tűnik a párjával. Darlene–nek már van pasija, ha nem lenne, komolyan bosszantana a dolog, hogy miért hajol olyan közel Colinhoz, és miért veti hátra a fürtjeit olyan kacéran. Közlöm magammal, hogy kezdek paranoiás lenni. – Nem kell feltétlenül kedvelniük a partnerüket – mondja Mrs. Peterson –, de a következő tíz hónapot együtt fogják tölteni. Szánjanak öt percet arra, hogy megpróbálják megismerni a másikat, aztán majd mindenki bemutatja az osztálynak a párját. Beszélgessenek arról, hogy mit csináltak a szünetben, milyen hobbijaik vannak, vagy bármi más érdekességről, egyedülálló dologról, amiről az osztálytársak esetleg nem tudhatnak. Most kezdődik az öt perc. Előkapom a jegyzetfüzetemet, fellapozom az első oldalt, és Alex orra elé tolom. – Miért nem írsz magadról néhány sort a füzetembe, én meg a tiedbe? – Még mindig jobb, mint beszélgetni vele. Alex beleegyezően bólogat, bár rémlik, hogy megrándult az ajka, miközben felém nyújtja a füzetét. Tényleg elvigyorodott, vagy csak képzelődöm? Mély lélegzetet veszek, és kitörlöm a fejemből a gondolatot, majd szorgalmasan körmölni kezdek, amíg Mrs. Peterson azt nem mondja, hogy állj, figyeljünk most már a többiekre. – Ő Darlene Boehm – kezdi Colin, az első felszólaló. De én meg sem hallom, hogy mit mond Darlene–ről, a lány olasz körútjáról és a tánctáboros kalandjairól. 30

Ehelyett a füzetemre meredek, amelyet Alex már visszaadott nekem, és tátott szájjal bámulom a leírt szavakat.

31

6. fejezet

Alex NA, JÓ, TALÁN NEM KELLETT VOLNA KIBASZNOM vele rögtön az első feladatnál. Nem volt túl jó ötlet csak annyit írni a füzetébe, hogy Szombat este. Te és én. Autókázunk, aztán dugunk egyet. De bujkált bennem a kisördög, hogy zavarba hozzam a kis Miss Perfectát, amikor be kell mutatnia. Zavarba is jött rendesen. – Ellis kisasszony? Remekül szórakozom azon, ahogyan ez a két lábon járó tökéletesség Mrs. Petersonra néz. Hűha! Jó a csaj. A párom kiválóan ért ahhoz, hogy elrejtse az igazi érzelmeit. Tudom, mert én is mindig ezt csinálom. – Igen? – mondja Brittany, és félrehajtott fejjel mosolyog, mint egy szépségkirálynő. – Ön következik. Mutassa be Alexet az osztálynak! Felkönyökölök az asztalra, és kíváncsian várom, mit fog összehadoválni rólam, mit tud kitalálni. Esetleg bevallja, hogy szart sem tud rólam? Látja, hogy milyen laza pózt vettem fel, és a tekintetéből, amely olyan, mint a fényszórók előtt megmerevedő nyúlé, én is látom, hogy telibe találtam. – Ez itt Alejandro Fuentes – kezdi, és egy icipicit elcsuklik a hangja. Feltámad bennem a düh, amikor a keresztnevemet mondja, de nyugalmat erőltetek magamra, miközben a csaj folytatja a fiktív beszámolót. – Amikor éppen nem utcasarkokon lődörgött ártatlan embereket zaklatva, ezen a nyáron a város börtöneiben turnézott, gondolom, mindenki érti, hogy mit akarok ezzel mondani. Van azonban egy titkos vágya, amit senki sem sejt róla. 32

A terem hirtelen elcsendesedik. Még Mrs. Peterson is felkapja a fejét. A pokolba, hiszen én is úgy hallgatom a Brittany hazug, rózsaszínre festett ajkairól hulló szavakat, mint a szentírást. – A titkos vágya az – folytatja –, hogy főiskolára mehessen, és kémiatanár legyen, mint ön, Mrs. Peterson. Na, persze. Rápillantok a barátomra, Isára, aki remekül szórakozik azon, hogy egy fehér lány hülyét csinált belőlem az egész osztály előtt. Brittany diadalmas mosolyt villant felém, azt gondolja, hogy ezt a kört megnyerte. Azt te csak hiszed, gringa! Felegyenesedek a székemben, miközben az osztály figyelmesen hallgat. – Ő Brittany Ellis – mondom a tekintetek kereszttüzében. – Ezen a nyáron elment a bevásárlóközpontba, és új ruhákat vett, hogy felturbózza a ruhatárát, és apuci pénzén felkeresett egy plasztikai sebészt is, hogy felturbózza... izé... amit fel kell. Nem pontosan ezt írta, de nyilván közel állok az igazsághoz. Közelebb, mint ő, amikor engem mutatott be. Az osztály hátsó részéből, mis cuates felől halk röhögés hallatszik, és Brittany megmerevedik mellettem, mint egy deszka. Azt hiszem, sikerült megsértenem a kényes egóját. Brittany Ellis ahhoz van szokva, hogy mindenki körüludvarolja. Jót tesz neki egy kis hidegzuhany. Tulajdonképpen szívességet teszek neki. És még nem tudja, hogy ezzel még nincs vége. – Az ő titkos vágya pedig az – teszem hozzá, és az osztály ugyanúgy reagál, mint amikor ő beszélt –, hogy egy mexicanóval randizhasson az érettségi előtt. Amint vártam, a hátsó sorokban füttykoncert és beszólások hada üdvözli a szavaimat. – Mindent bele, Fuentes! – kiabál a barátom, Lucky. – Én randiznék veled, mamacita! – mondja egy másik. Diadalmasan belecsapok egy mögöttem ülő Latin Vér– tag, Marcus tenyerébe, de látom, hogy Isa rosszallóan 33

csóválja a fejét. Mi van? Csak egy kicsit elszórakozom ezzel a gazdag tyúkkal az északi oldalról. Brittany hol Colinra, hol rám mered. Vetek egy pillantást Colinra, és a szememmel üzenem neki, hogy „Gyerünk, pajtás!”. Colin azonnal elvörösödik, leginkább egy csilipaprikára emlékeztet. Ezek szerint sikerült betörnöm a vadászterületére. Remek. – Csendet kérek! – mondja Mrs. Peterson szigorúan. – Köszönöm a nagyon kreatív és... roppant informatív beszámolókat. Ellis kisasszony és Mr. Fuentes keressenek fel óra után.  – A bemutatkozásuk nemcsak faragatlan, de tiszteletlen is volt, mind az osztálytársakkal, mind velem szemben – mondja Mrs. Peterson, amikor Brittany és én megállunk az asztala előtt. – Két választásuk van. – A tanárnő egyik kezében a büntetést elrendelő kék cetli, a másikban jegyzetlapok. – Vagy itt kell maradniuk iskola után, vagy pedig holnap benyújtanak egy ötszáz szóból álló esszét arról, hogy mi a tisztelet. Melyik legyen? Kinyújtom a kezem a kék cetli felé. Brittany a jegyzetlapokat kéri. Nyilván. – Van valami problémájuk az ülésrenddel? – kérdezi Peterson. Brittany azt mondja, hogy „Igen”, én meg azt, hogy „Nem”. Peterson leteszi a szemüvegét az asztalra. – Nézzék, az lenne a legjobb, ha még az év vége előtt megpróbálnák megszokni egymást. Brittany, nem fogok más partnert kijelölni önnek. Mind a ketten végzősök, és millióféle emberrel, személyiséggel fognak találkozni az érettségi után. Amennyiben nem akarják a nyarat is az iskolában tölteni, mert megbuktak kémiából, ajánlom, hogy 34

egymással, ne egymás ellen dolgozzanak. Most pedig siessenek a következő órára! Ennyi. Követem a kis tanulópáromat a folyosóra. – Szállj már le rólam! – sziszegi mérgesen, és azt kémleli a válla fölött, vajon hányan figyelik, hogy együtt grasszálunk a folyosón. Mintha én lennék el diablo maga. – Hosszú ujjú valamit vegyél fel szombaton – mondom neki, és tudom, hogy lassan a tűrőképessége határára érek. Általában nem űzök hobbit abból, hogy a fehér tyúkokat piszkáljam, de ez itt kitűnő alany. Ez közöttük a legnépszerűbb, a legkívánatosabb, ráadásul magára is veszi a dolgot. – Elég hideg van a motor hátsó ülésén. – Ide figyelj, Alex! – mondja, és hirtelen a szemembe néz, a válla mögé seperve napcsókolta fürtjeit. Jéghideg tekintettel mered rám. – Nem randizom bandatagokkal, és nem drogozom. – Én sem randizom a fiúkkal – mondom, és közelebb lépek hozzá. – És nem is drogozom. – Na, persze. Csodálkozom is, hogy nem elvonón vagy valami javítóintézetben ücsörögsz. – Azt hiszed, hogy ismersz, ugye? – Éppen eleget tudok rólad. – Karba teszi a kezét, de aztán lefelé pillant, mintha az jutna eszébe, hogy ettől a póztól jobban kimerednek a chichijei, és aztán le is engedi a karját. Próbálok nem a chichikre összpontosítani, miközben közelebb lépek hozzá. – Te köptél be Aguirrénél? Hátralép. – És ha igen? – Mujer, te félsz tőlem. – Ez nem kérdés volt. De a saját szájából akarom hallani, hogy miért tette. – Ebben az iskolában a legtöbben azt gondolják, hogy ha csúnyán néznek rád, azonnal lepuffantod őket. – Hű, már füstöl is a pisztolyom csöve! Akkor miért nem menekülsz előlem, hiszen egy mexicano rosszfiú vagyok! He? 35

– Menekülnék én, ha tudnék. Itt lesz elegem ebből a kis picsából. Ideje felborzolnom a tollaimat, hogy megtudja, ki itt a főnök. Odalépek mellé, és belesuttogom a fülébe: – Nézz szembe a tényekkel! Túl tökéletes az életed. Éjszaka is biztosan arról álmodsz, hogyan sikálhatnád még ragyogóbbra ezt a liliomszínű tökélyt. – Ó, a fenébe! Vanília illatú a parfümje vagy a testápolója. Süteményre emlékeztet. Szeretem a süteményt, úgyhogy innentől akár rossz irányba is fordulhatnak a dolgok. – Az, hogy közel mész a tűzhöz, chica, nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg is égeted magad. – Életed végéig bánni fogod, ha hozzáérsz, Fuentes! – hallom Colin hangját. Nagy, fehér fogaival és a tüsi hajból kiálló vitorlafüleivel burróra, szamárra emlékeztet. – Takarodj a közeléből! – Colin – mondja Brittany –, minden oké, megbirkózom vele. Burro–fej hozza az erősítést: három tésztaképű srác áll mögötte. Felmérem Burro–fejet és a katonáit, hogy lássam, elbírok–e velük egyedül. Úgy döntök, futhatnak a pénzük után. – Amikor elég erős leszel ahhoz, hogy a nagyok között is játszhass, kisfiú, akkor majd meghallgatom azt a sok mierdát, ami a szádból ömlik! – mondom. Több diák is gyülekezik körülöttünk, de hagynak helyet a verekedéshez, amely valószínűleg rövid, durva és véres lesz. Kevesen tudják, hogy Burro–fej gyáva nyúl. Ez alkalommal erősítése is van, szóval van esély arra, hogy végigcsinálja. Én mindig készen állok a verekedésre, már több bunyóban voltam, mint ahány ujj van a kezemen és a lábamon. Ezt hegek is bizonyítják. – Colin, nem ér annyit a srác – mondja Brittany. Köszi, mamacita. Majd visszakapod. – Engem fenyegetsz, Fuentes? – ugatja Colin, meg sem hallva a csaját. 36

– Nem, seggfej – mondom, és végigmérem. – Csak a hozzád hasonló kis pöcsök fenyegetőznek. Brittany leparkol Colin előtt, és a mellkasára teszi a kezét. – Ne hallgass rá! – mondja. – Nem félek tőled. Az apám ügyvéd – dicsekszik Colin, és átkarolja Brittany vállát. – Ez a csaj az enyém. Ezt sohase feledd! – Akkor tegyél rá pórázt! – javasolom neki. – Mert még a végén kísértésbe esik, és új gazdát keres magának. A barátom, Paco lép mellém. – Andas bien, Alex. – Igen, Paco – mondom neki, és látom, hogy két tanár meg egy rendőregyenruhás fickó közeledik a folyosón. Pontosan ezt akarja Adams, tökéletes az időzítése, most akár ki is rúgathatna. Nem esem bele a csapdájába, nem akarok Aguirre céltáblája lenni. – Sí, minden bien. – Brittanyhez fordulok; – Később találkozunk, mamacita. Már alig várom, hogy lássam, működik–e közöttünk a kémia. Brittany undorodva az égnek emeli pisze orrát, mintha egy eltaposnivaló csótány volnék, én pedig sietősen távozom, nem hiányzik a büntetés után még egy felfüggesztés is.

37

7. fejezet

Brittany AZ ÓRÁK UTÁN ÉPPEN AZ ÖLTÖZŐSZEKRÉNYEMNÉL MATATOK, amikor a barátnőim, Morgan, Madison és Megan odajönnek hozzám. Sierra a fairfieldi M faktornak hívja őket. Morgan megölel. – Jaj, istenem, ugye jól vagy? – kérdezi, miközben hátrahajtott fejjel vizslat. – Hallom, hogy Colin megvédett. Micsoda srác! Olyan szerencsés vagy, Brit! – mondja Madison, és rakoncátlan göndör fürtjei minden szót vidám ugrándozással kísérnek. – Nem volt akkora gáz – motyogom, de kíváncsi vagyok, hogy a történtek hogyan alakultak át az iskola pletykahálózatában. – De mit mondott Alex pontosan? – kérdezi Megan. – Caitlin a mobiljával lefotózta Alexet és Colint a folyosón, de még mindig nem értem, hogy mi történt. – Lányok, ugye nem akartok elkésni az edzésről? – kiáltja Darlene a folyosó végéből. Mire odakapjuk a fejünket, már el is tűnik. Megan kinyitja a szekrényét, amely az enyém mellett van, és kirángatja a pomponjait. – Jaj, de utálom, mikor Darlene Small tanárnő seggét nyalja! – morogja az orra alatt. Bezárom a szekrényt, és elindulunk a sportpálya felé. – Szerintem a táncba fojtja a bánatát, mert Tylernek vissza kell mennie a főiskolára. Morgan a szemét forgatja. – Ja, persze. Nekem még pasim sincsen, így aztán tőlem ne számítson együttérzésre. – De tőlem sem! Most komolyan, az a csaj állandóan pasizik – fűzi hozzá Madison. 38

Mikor kiérünk a pályára, az egész csapat a füvön ücsörög, és Small tanárnőre vár. Hála istennek, nem késtünk el. – Még mindig alig tudom elhinni, hogy Alex Fuentes lett a tanulópárod – mondja Darlene halkan, amikor lehuppanok mellé egy üres helyre. – Cseréljünk? – kérdezem tőle, bár tudom, hogy Mrs. Peterson úgysem engedné meg. Ezt világosan megmondta. Darlene úgy tesz, mintha okádna, és suttogva folytatja; – Kizárt dolog. Én nem vegyülök déliekkel. Annak soha sem lehet jó vége. Emlékszel, amikor tavaly Alyssa McDaniel randizott azzal a sráccal... mi is volt a neve? – Jason Avila? – kérdezek vissza halkan. Darlene megborzong. – Néhány hét alatt elérte, hogy kiközösítsék. A déli lányok gyűlölték, mert közülük való pasit fogott magának, velünk meg nem lógott többet. Olyanok voltak azok kerten, mintha egy lakatlan szigetre száműzték volna őket. Szerencsére Alyssának volt annyi esze, hogy szakítson. Ekkor Small tanárnő jelenik meg egy CD–lejátszóval a hóna alatt, és panaszkodni kezd, hogy a lejátszó nem volt a helyén, ezért késett. Amikor Small tanárnő azt kéri, hogy kezdjünk el nyújtani, Sierra félretolja Darlene–t, hogy beszélhessen velem. – Bajban vagy, csajszi – mondja. – Miért? Sierra az iskola szeme és füle, mindenről tud, ami a Fairfieldben zajlik. A legjobb barátnőm a következőkről informál; – Állítólag Carmen Sanchez nagyon keres. Jaj, ne már! Carmen Alex excsaja. Igyekszem nem a legrosszabbra gondolni, de ez elég nehéz, mert Carmen nem kicsit kemény csaj a vörösre festett karmaival és a tűsarkú, fekete csizmájával. Féltékeny lett azért, mert én 39

lettem Alex tanulópárja kémián? Vagy azért dühös, mert bemártottam az expasiját a dirinél? Pedig az igazság az, hogy még csak nem is én köptem be. Engem is behívattak dr. Aguirre irodájába, mert valaki, aki látta az incidenst a parkolóban, és tanúja volt a csörténknek az iskola előtt, beszámolt róla az igazgatónak. Ami azért röhejes, mert tulajdonképpen semmi sem történt. Aguirre nem hitt nekem. Azt gondolta, túlságosan félek Alex–től, ezért nem merem megmondani az igazságot. Akkor még nem féltem. Most már igen. Carmen Sanchez fél kézzel is elbánik velem. Kinézem belőle, hogy ért a lőfegyverekhez is, nekem viszont csak egyetlen fegyverem van: a pomponom. Az meg valószínűleg kevés lesz ahhoz, hogy Carment elijessze. Ha csak szócsatát vívnánk, még lenne esélyem, de ökölharc esetén végem van. A fiúk azért verekednek, mert egy ősi ösztön vagy gén vagy valami arra kényszeríti őket, hogy fizikálisán is bizonyítsanak. Talán Carmen is bizonyítani akar valamit, de erre momentán semmi szükség. Nem jelentek a számára fenyegetést, de hogyan adhatnám a tudtára? Most menjek oda hozzá, és mondjam azt neki, hogy „Hé, Carmen! Nem fogok rászállni a pasidra, és nem én köptem be Aguirrénél!”? Hát, lehet, hogy ez lenne a legjobb... A legtöbb ember azt gondolja, hogy engem igazából semmi sem izgat. Nem fogom felvilágosítani őket arról, hogy nem így van. Túl sokat és túl régóta dolgozom azon, hogy fenntartsam a látszatot, nem fogom hagyni, hogy egy bandatag meg a nője kibillentsen a szerepemből. – Kit érdekel? – mondom Sierrának. A legjobb barátnőm megcsóválja a fejét. – Ismerlek, Brit. Ideges lettél – suttogja. Ettől az állítástól még idegesebb lettem, mint attól, hogy Carmen keres. Igyekszem mindenkit távol tartani 40

magamtól... nem akarom, hogy megtudják, mit jelent az én bőrömben és az én családomban élni. De Sierra mindenkinél többet tud rólam. Néha eszembe jut, hogy jegelnem kellene ezt a barátságot egy időre, nehogy Sierra túl közel kerüljön a tűzhöz. Tudom, tudom: paranoiás vagyok. Sierra igaz jó barát, akkor is mellettem állt, amikor tavaly bőgtem anya idegösszeomlása miatt, pedig el sem mondtam neki, hogy miért sírok. Hagyta, hogy a vállán vinnyogjam ki magam, és nem faggatott a részletekről. Nem akarom úgy végezni, mint az anyám. Ettől rettegek a legjobban. Small tanárnő beállít bennünket, és elindítja a direkt nekünk összeállított zenét, én pedig elkezdem a számolást. Hiphopot és rapet kevertek a gyakorlatunkhoz. A gyakorlat neve „Nagy, hamis buldogok”, mert a csapatnak a buldog a kabalája. A testem nagyon érzi a ritmust. Ezért imádok a csapat tagja lenni. A zene magával ragad, és elfeledteti velem az otthoni gondokat. A zene az én drogom, az egyetlen dolog, ami elkábít. – Small tanárnő, nem kezdhetnénk a csonka T pozícióval a T helyett, ahogyan korábban is gyakoroltuk? – kérdezem. – Aztán lemennénk lapos V pozícióba, hogy a magas V Morgannel, Isabellel és Caitlinnel előrejöhessen. Szerintem így mutatósabb lenne. Small tanárnő elmosolyodik. Tetszik neki a javaslat. – Jó ötlet, Brittany. Próbáljuk ki! Csonka T–vel kezdünk, könyök behajlítva. Az átállás alatt Morgan, Isabel és Caitlin jöjjön előre. Ne felejtsétek cl ellazítani a vállatokat! Sierra, a csuklód a karod meghosszabbítása legyen, ne hajlítsd be! – Igenis, asszonyom – mondja mögöttem Sierra. Small tanárnő újra elindítja a zenét. A ritmus, a szöveg, a hangszerek... bekúsznak az ereimbe, és azonnal jobb kedvre derítenek, lehetek akármilyen depis. Amikor együtt 41

táncolok a lányokkal, megfeledkezem Carmenról, Alexről, az anyámról és minden másról. A dal túl gyorsan véget ér. Én még szeretném élvezni a zenét, de Small tanárnő kikapcsolja a lejátszót. Másodjára már jobban ment, de a formáción még dolgozni kell, és az új tagoknak a lépéskombiniációkkal is gondjuk akad. – Brittany, te tanítsd meg az alaplépéseket az újoncoknak, aztán majd csapatban is megpróbáljuk. Darlene, te pedig vedd át a koreográfiát a többiekkel! – utasít Small tanárnő, és a kezembe nyomja ;i lejátszót. Isabel az én csapatomban van. Letérdel, és kortyol egyet az üvegéből. – Ne aggódj Carmen miatt! – mondja. – A legtöbbször csak ugat, de nem harap. – Köszi – mondom. Isabel nagyon tökös csajnak néz ki a Latin Vér–fejkendőjével és a három szemöldökpiercingjével. Amikor éppen nem táncol, karba tett kézzel figyel. De nagyon kedves a tekintete. És sokat mosolyog. A mosolya sokat szelídít a külsején, és ha a vörös Latin Vér–fejkendő helyett rózsaszín szalagot kötne a hajába, egészen kislányos lehetne, – Együtt járunk kémiára, igaz? – kérdezem. Bólint. – Ismered Alex Fuentest? Ismét bólint. – Igazak a róla szóló pletykák? – kérdezem óvatosan, mert nem lehetek biztos abban, hogyan fog reagálni a kíváncsiskodásomra. Ha nem vigyázok, még a végén ő is rám száll. Isabel hosszú barna haja meglebben, amikor beszélni kezd. – Az attól függ, melyik pletykákra gondolsz. Már éppen belefognék, hogy felsoroljam, mire gondolok: hogy Alex drogozik, meg letartóztatták, de Isabel megszólal: – Ide figyelj, Brittany! – mondja. – Te és én sohasem leszünk barátnők. De azt el kell mondanom neked, hogy bármilyen bunkó is volt Alex ma veled, nem 42

olyan rossz fiú, mint ahogyan pletykálják. Még csak annyira sem rossz, mint amilyennek látszani szeretne. Mielőtt tovább kérdezősködhetnék, Isabel visszaáll a formációba. Másfél órával később, amikor mindannyian kimerültén és nyűgösen terülünk el, és még én is úgy érzem, ennyi pont elég volt, vége az edzésnek. Nem felejtek el odamenni az izzadt Isabelhez, és megmondani neki, milyen nagyszerű munkát végzett. – Tényleg? – kérdezi, és meglepettnek tűnik. – Gyorsan tanulsz – mondom neki. így igaz. Ahhoz képest, hogy a középiskola első három évében még csak meg sem próbált bekerülni a csapatba, nagyon gyorsan elsajátította a lépéseket. – Ezért tettünk az első sorba. Isabel szája még mindig tátva van a csodálkozástól, én meg arra gondolok, vajon hisz–e azoknak a pletykáknak, amelyek rólam szólnak. Nem, sohasem leszünk barátnők. De az is biztos, hogy ellenségek sem. Edzés után Sierrával – aki buzgón SMS–ezik a pasijával, Douggal – együtt megyünk a kocsimhoz. Valaki egy papírcetlit dugott az ablaktörlő alá. Kihúzom. Alex kék cetlije az. Összegyűröm, és a táskámba dobom. – Mi volt az? – kérdezi Sierra. – Semmi – mondom, és reménykedem benne, hogy megérti, nem akarok beszélni róla. – Csajok, várjatok már! – kiabál Darlene, és felénk rohan. – Találkoztam Colinnal a focipályán. Azt üzeni, hogy várjátok meg. Az órámra pillantok. Már majdnem hat óra van, haza akarok menni, hogy segítsek Baghdának elkészíteni a nővérem vacsoráját. – Nem lehet. – Doug visszaírt – mondja Sierra. – Mindannyiunkat meghívott hozzájuk pizzázni.

43

– Én mehetek – mondja Darlene. – Halálra unom magam most, hogy Tyler visszament a Purdue–ra, és valószínűleg hetekig haza sem jön. Sierra megint SMS–t küld. – Nem arról volt szó, hogy a jövő hétvégén meglátogatod? Darlene csípőre teszi a kezét. – De úgy volt, csak aztán Tyler telefonált, hogy minden tagjelöltnek, aki be akar kerülni a diákszövetségbe, a koliban kell aludnia, mert lesz valami beavatási cécó. Tőlem azt csinál, amit akar, de remélem, a pénisze azért megmarad. Amint Darlene kiejti a pénisz szót, a kulcsaimért nyúlok. Ha ez a csaj péniszekről és a szexről kezd el értekezni, akkor jobb, ha az ember kényelmesen hátradől, mert a lamentálásnak reggelig sem lesz vége. És mivel én nem óhajtom megosztani vele a (nem létező) szexuális élményeimet, jobb, ha elhúzok. Most kell menekülőre fogni. Miközben az ujjamon pörgetem a kulcsokat, Sierra kiböki, hogy ő Douggal megy haza, így nekem egyedül kell elindulnom. Szeretek egyedül lenni. Legalább senki előtt nem kell színészkednem. Hallgathatok hangosan is zenét. Nem élvezhetem sokáig a zeneszámokat, mert érzem, hogy a mobilom vibrálni kezd. Kihúzom a zsebemből. Két hangpostaüzenet és egy SMS. Mind Colintól. Visszahívom a mobilján. – Brit, hol vagy? – kérdezi. – Elindultam haza. – Gyere már át Dougékhoz! – A nővéremnek új gondozója van – magyarázkodom. – Segítenem kell neki. – Még mindig azért vagy dühös, mert megfenyegettem a maffiózó tanulópárodat? – Nem vagyok dühös. Csak felbosszantottál. Mondtam, hogy megbirkózom vele, és oda sem figyeltél rám. És jelenetet rendeztél a folyosón. Nagyon jól tudod, hogy nem én akartam a tanulópárja lenni – teszem hozzá. – Tudom, Brit. De úgy utálom azt a csávót. Ne haragudj! 44

– Nem haragszom – mondom. – Csak nem szeretem, amikor ok nélkül felhúzod magad. – Én meg azt nem szerettem, hogy az a fickó a füledbe sugdosott. Megfájdul a fejem, de nagyon. Nem szeretném, hogy Colin minden egyes alkalommal jelenetet rendezzen, amikor egy srác hozzám szól. Még sohasem tett ilyet korábban, de miatta most még többen felfigyeltek rám, még többen pletykálnak rólam. Én ezt nem akarom. – Jól van, felejtsük el, oké? – Részemről rendben. Hívj fel este! – mondja. – De ha korán el tudsz szabadulni, és mégis eljönnél Dougékhoz, én ott várlak. Amikor hazaérek, Baghda Shelley szobájában van az első emeleten. Próbálja lecserélni a nővérem szivárgásmentes pelenkáját, de rossz irányba fordította Shelley–t. Ott van a feje, ahol a lábának kellene lennie, az egyik lába ráadásul le is lóg az ágyról... kész katasztrófa, Baghda meg úgy nyög, mintha a világ legbonyolultabb feladatot bízták volna rá. Szerintem anya ajánlólevelet sem kért tőle. – Majd én megcsinálom – mondom Baghdának, és félretolom. Kicsi korom óta ki tudom cserélni a nővérem pelenkáját. Shelley többet nyom nálam, nem egyszerű mozgatni, de ha jól csinálja az ember, gyorsan megvan, teljesen felesleges ekkora műsort rendezni belőle. A nővérem szélesen elmosolyodik, amikor meglát: – Bvi! Shelley képtelen egész szavakat kiejteni, rövidítéseket használ. A Bvi Brittanyt jelent, tehát visszavigyorgok rá, és kényelmesen eligazítom az ágyán. – Szevasz csajszika, vacsoráznál? – kérdezem, miközben nedves törlőkendőket húzok elő a dobozból, és próbálok oda se figyelni arra, amit az alfelével csinálok. Feladok rá egy új szivárgásbiztos pelenkát, és egy frissen mosott melegítőalsót, miközben Baghda az ágy végénél álldogál. Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy 45

mit miért csinálok, de egy gyors pillantással felmérem, hogy oda sem figyel. – Az anyja azt mondta, hogy ha maga hazaér, én elmehetek – mondja. – Rendben – felelem kézmosás közben, és mire megfordulok, már nincs is ott. Begurítom Shelley–t a konyhába. A rendszerint makulátlanul tiszta konyhánk most katasztrófa sújtotta övezet. Baghda nem mosogatott el, és azzal sem fárasztotta magát, hogy alaposan felmosson Shelley után. Elkészítem Shelley vacsoráját, és feltörlöm a padlót. A nővérem beszélgetni próbál. – Sko – nyögi, amiből én rögtön tudom, hogy az iskolát érti alatta. – Ja, ez volt az első nap – mesélem neki, miközben összeturmixolom az ételét, és megterítek. Belekanalazom az ételt a szájába, és tovább mondom a magamét. – Az új kémiatanár, Mrs. Peterson olyan, mint egy kiképző őrmester. Megnéztem a tanmenetet. A nő minden héten dogát írat. Nem lesz könnyű évünk. A nővérem rám néz, megemészti a hallottakat. Az arckifejezése elárulja, hogy megért és támogat engem, még ha nem is mondja ki. Mert minden szóval meg kellene küzdenie. Néha szeretném kimondani helyette a szavakat, mert átérzem a frusztrációját. – Nem tetszett Baghda? – kérdezem csendesen. A nővérem megrázza a fejét. Nem akar erről beszélni, mert összeszorítja a száját. – Legyél türelmes vele! – kérlelem. – Nem olyan könnyű beilleszkedni egy házban, ahol nem akad senki, aki elmondaná, hogy mi a teendő. Amikor Shelley befejezi a vacsorát, hozom a magazinjait, hogy átnézhesse őket. A nővérem imádja a magazinokat. Míg lapozgat, két szelet kenyér közé betolok egy szelet sajtot, vacsorának ez is megteszi. Leülök, és evés közben a leckémbe is belekezdek. 46

Abban a pillanatban, amikor előhúzom a jegyzetlapokat, amiket Mrs. Petersontól kaptam a tiszteletről szóló esszémhez, hallom, hogy nyílik a garázshoz vezető ajtó. – Brit, merre vagy? – kérdezi anya a hallból. – A konyhában! – kiáltom vissza. Anya belibeg a konyhába, a kezében egy Neiman Marcus–zacskó. – Hoztam neked valamit. Benyúlok a zacskóba, és előhúzok egy világoskék Geren Ford féltőt. – Köszi! – mondom, és igyekszem nem mutatni Shelley előtt, hogy értékelem a gesztust, mert ő semmit sem kapott anyától. Nem mintha érdekelné. Túlságosan lefoglalják a celebek ruhái és ékszerei. – Megy ahhoz a sötét farmerhez, amit a múlt héten vettem neked – mondja anya, miközben előhúz néhány szelet steaket a fagyóból. és elkezdi kiolvasztani őket a mikróban. – Nos... milyennek találtad Baghdát? – Nem volt a helyzet magaslatán – mondom neki. – Be kellene tanítanod. – Meg sem lepődöm azon, hogy nem reagál erre. Egy perccel később apa is megérkezik, és máris a munkájára panaszkodik. Egy számítógépes chipeket gyártó cég tulajdonosa, és már többször említette, hogy sovány év elé nézünk, ami nem gátolja meg anyát abban, hogy nagy bevásárlásokat rendezzen. Bár apa sem fogta vissza magát, amikor BMW–t vett a születésnapomra. – Mi van vacsorára? – kérdezi, és meglazítja a nyakkendőjét. Fáradtnak és kimerültnek tűnik, mint mindig. Anya a mikróra pillant. – Steak. – Nem kívánok semmi nehezet – mondja apa. – Valami könnyebb? Anya dohogva kikapcsolja a mikrót. – Tojás? Spagetti? – sorolja, de süket fülekre talál. Apa kimegy a konyhából. Ha testben haza is érkezett, az esze még mindig a munkáján jár. – Mindegy. Valami könnyűt! – szól vissza. 47

Az ilyen pillanatokban nagyon sajnálom az anyámat. Apa nem figyel rá eléggé. Vagy dolgozik, vagy üzleti úton van, vagy csak nincs kedve hozzánk. – Majd én elkészítem a salátát – mondom, és kiveszem a hozzávalókat a frigóból. Anya hálásnak tűnik a segítségért, már ha az a kis mosoly az ajkán tényleg ezt jelenti. Csendesen dolgozunk egymás mellett. Megterítek, anya hozza a salátát, a rántottát és a pirítóst. Nyökög valamit arról, hogy senki sem értékeli az erőfeszítéseit, de szerintem csak azt akarja, hogy meghallgassam, nem beszélgetésre vágyik. Shelley még mindig a magazinokat bújja, nem érzi a feszültséget a szüléink között. – Pénteken elmegyek Kínába két hétre – hirdeti ki apa, amikor pólóban és melegítőalsóban visszatér a konyhába. Ledobja magát a szokott helyére az asztalfőn, és tojást lapátol a tányérjára. – A beszállítók selejtes árut küldtek, ki akarom deríteni, mi folyik odaát. – Mi lesz DeMaióék esküvőjével? Már elígérkeztünk erre a hétvégére. Apa lecsapja a villáját, és anyára mered. – Aha, a DeMaio kölyök esküvője nyilván fontosabb, mint az, hogy életben tartsam a céget. – Bill, nem azt mondtam, hogy az üzlet kevésbé fontos – mondja anya, és ő is lecsapja a villát. Még szerencse, hogy akad elég tányér a házban. – Csak éppen nem túl elegáns az utolsó pillanatban lemondani az ilyesmit. – Menj akkor egyedül! – És hagyjam, hogy pletykáljanak, csak mert te nem vagy hajlandó elkísérni? Kösz, de nem. A szokásos vacsoracsata Elliséknél. Apa panaszkodik, hogy mennyit kell dolgoznia, anya kétségbeesetten védi a látszatot, hogy milyen boldog család vagyunk, Shelley meg én csendesen meghúzódunk a partvonalon. – Milyen volt a suli? – kérdezi végül anya.

48

– Jó – mondom, és nagyvonalúan elhallgatom, hogy Alex lett a tanulópárom. – Kémiából nagyon kemény tanárt kaptunk. – Minek vetted fel a kémiát? – szól közbe apa. – Ha nem leszel belőle, rontja az átlagodat. A Northwestern re nehéz bekerülni, él nem fognak kivételezni veled csak azért, mert én is oda jártam. – Felfogtam, apa – mondom totál lenyomódva. Ha Alex nem fogja komolyan venni a kutatási feladatot, hogy lesz meg az ötösöm? – Shelley–nek új gondozója van – informálja apát anya. – Emlékszel rá? Apa vállat von. Amikor a legutóbbi gondozó felmondott, ragaszkodott ahhoz, hogy a nővéremet egy otthonban helyezzük el. Életemben nem ordítottam annyit, mint akkor, mert nem hagyom, hogy Shelley–t otthonba küldjék, ahol nem gondoskodnak róla rendesen, és nem is értik, hogy mit akar. Ezért olyan fontos nekem, hogy bejussak a Northwesternre. Ha közel van a főiskola, otthon lakhatok, és gondoskodhatok arról, hogy a szüleim ne paterolják el Shelley–t. Kilenckor Megan telefonál, és Darlene–re panaszkodik. Szerinte Darlene megváltozott a nyáron, tökre beképzelt lett, csak mert egy tőiskolás fiúval jár. Fél tízkor Darlene is felhív, hogy szerinte Megan féltékeny, mert ő főiskolással jár. Kilenc negyvenvalamennyikor Sierra is hív, hogy beszélgetett Megannel és Darlene–nel is, és nem akar belekeveredni ebbe a vitába. Egyetértek vele, bár szerintem már nyakig benne ülünk. Háromnegyed tíz is elmúlik, amikor befejezem az esszét Mrs. Petersonnak, és mehetek segíteni anyának lefektetni Shelley–t. Olyan álmos vagyok, hogy majdnem leesik a fejem. Átöltözöm pizsamába, bebújok az ágyba, és megcsörgetem Colint. – Helló, bébi! – mondja. – Mizu? 49

– Nem sok. Ágyban vagyok. Jól érezted magad Dougéknál? – Igen, de jobb lett volna, ha te is ott vagy. – Mikor értél haza? – Egy órája. Úgy örülök, hogy felhívtál. Felhúzom a vastag, rózsaszín paplant az államig, és a puha párnára hajtom a fejem. – Tényleg? – mondom, dicséretre vágyva, és egy kicsit flörtölve. – Miért? Colin már nagyon régen nem mondta, hogy szeret. Tudom, hogy nem az az érzelgős fajta. Apa sem az. De szeretném hallani tőle. Hallani akarom, hogy szeret. Hallani akarom, hogy hiányoztam neki. Hallani akarom, hogy mindig rólam álmodott. Colin megköszörüli a torkát. – Még sohasem szexeltünk telefonon. Na, jó, hát nem éppen erre számítottam. De miért is vagyok meglepődve? Colin kamasz, és a kamaszok állandóan a szexre, meg minden őrültségre gondolnak. Ma délután, amikor elolvastam Alex szavait a dugásról, igyekeztem nem figyelni a gyomromban jelentkező görcsre. El sem hinné, ha elárulnám neki, hogy még szűz vagyok. Colin és én még sohasem szexeltünk. Se telefonon, se sehogysem. Áprilisban már majdnem megtörtént a Sierráék nyaralója mögötti parton, de elgyávultam. Még nem voltam kész rá. – Telefonszex? – Aha. Játssz magaddal. Brit! Közben meg meséld el nekem, hogy mit csinálsz! Totál felizgatnál vele. – És te mit csinálsz, miközben én önmagammal játszadozom? – kérdezem tőle. – Megfejem a kígyót. Miért, mit gondoltál, leckét írok? Felkacagok. Kicsit idegesen, hiszen két hónapig nem láttuk egymást, és nem is beszéltünk túl sokat, most meg egy nap alatt akar eljutni a „Szia, de jó, hogy újra találkoztunk!”–tól a „Játssz magaddal, én pedig megfejem a kígyót!”–ig. Mi ez? Valami vicc??? Úgy érzem magam, 50

mintha Pat McCurdy valamelyik mocskos dalának főszereplője lennék. – Ugyan már, Brit! – mondja Colin. – Fogd fel gyakorlásként, mielőtt belevágunk az igaziba! Vedd le a felsőd, és érintsd meg magad! – Colin... – mondom. – Mi van? – Bocs, de nem akarom. Most nem. – Tuti? – Igen. Haragszol? – Nem – mondja. – Csak arra gondoltam, jó lenne kicsit felturbózni a kapcsolatunkat. – Szerintem így sem unalmas. – Iskola... fociedzés... együtt lógás. Ez után a nyár után képtelen vagyok elviselni a rutint. Egész nyáron vízisíeltem, wakeboardoztam, ét extrém túráztam. Mindent csináltam, amitől megszaladhat az ember pulzusa. Tudod, milyen az, mikor felmegy benned az adrenalin! – Jól hangzik. – Jó is volt. Brit? – Igen? – Megint szeretném azt érezni. Veled.

51

8. fejezet

Alex NEKINYOMOM A PASAST A CUKI, FÉNYES FEKETE CAMARÓNAK, amely valószínűleg többe került, mint anya egy évi fizetése, – Itt az ajánlatom, Blake – mondom neki. – Vagy most fizetsz, vagy összetöröm valamidet. Nem a bútort, de még csak nem is ezt a kurva autót... hanem mondjuk valamelyik testrészedet. Értve vagyok? Blake, aki soványabb egy telefonpóznánál, és olyan sápadt, mint egy kísértet, úgy néz rám, mintha a halálos ítéletét olvastam volna fel. Akkor kellett volna gondolkoznia, amikor felvette az anyagot, anélkül, hogy tudta volna, hogyan fogja kifizetni. Hector nem fogja hagyni. Én sem fogom hagyni. Amikor Hector behajtani küld, megcsinálom. Lehet, hogy nem túl lelkesen, de megcsinálom. Tudja, hogy kábítószer–kereskedelemre, betörésre és lopásra nem tud rávenni. De behajtásban jó vagyok... többnyire csak a pénzért megyek, de néha emberekért is. Az utóbbi mocskos meló, főleg mert tudom, hogy mi fog történni velük, miután becipeltem őket a raktárba, hogy találkozzanak Chuyval. Chuyval senki sem szeret találkozni. Velem könnyebb a dolguk. Blake szerencsésnek mondhatja magát, hogy engem küldtek hozzá. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy nem élek éppen kispolgári életet. Igyekszem nem gondolni túl sokat arra, hogy miféle munkát végzek a Vérnek. Jó vagyok benne. Az a dolgom, hogy ráijesszek az emberekre annyira, hogy megfizessék a jussunkat. Gyakorlatilag a drogokhoz hozzá sem érek. Na, jó, a drogból származó bevétel gyakran 52

átmegy a kezemen, de azonnal tovább is adom Hectornak. Nem én költöm el, én csak beszedem. Tudom, hogy annyit érek, mint a gyalog a sakkban. De amíg a családom biztonságban van, nem érdekel. Ráadásul verekedni is jól tudok. Elképesztő, hány ember törik meg csak attól, hogy megfenyegetem: legközelebb a csontjai is törni fognak. Blake semmiben különbözik azoktól az alanyoktól, akiket korábban megfenyegettem, látom rajta. Hiába adja a nagyfiút, reszket a keze. Azt hittem, hogy Peterson is meg fog ijedni tőlem, de az a nő akkor rezelne be, ha egy kibiztosított kézigránátot nyomnék a kezébe. – Nincs meg a pénz – fakad ki Blake. – Nem elég jó a válasz – szól közbe Paco a partvonalról. Szeret velem jönni. Szerinte olyan ez az egész, mintha rabló–pandúrt játszanánk. Leszámítva azt, hogy leginkább „rossz bandatag – még rosszabb bandatag”–ot játszunk. – Melyik végtagodat törhetem el először? – kérdezem. – Kedves vagyok, és felajánlom, hogy te válassz. – Pörkölj már a segge alá, Alex, aztán mehetünk is! – kiáltja kedélyesen Paco. Ne! – kiáltja Blake. – Megadom! Ígérem! Már holnap! Még egyszer odapasszírozom a kocsihoz, a könyökömet pedig a torkára szorítom, de csak annyira, hogy betojjon. – Gondolod, hogy elhiszem? Azt hiszed, hülyék vagyunk? Biztosítékot akarok! Blake nem felel. Az autót méregetem. – Ne a kocsit, Alex, könyörgök! Előhúzom a pisztolyomat. Nem fogom lelőni. Nem számít, ki vagyok, és mi lett belőlem, megölni senkit sem fogok. Rálőni se vagyok hajlandó senkire. Persze Blake– nek ezt nem kell tudnia. Utóbbi vet egy pillantást a Glockra, és már nyújtja is a kocsikulcsot. – Jaj, istenem, csak ezt ne! 53

Kikapom a kulcsot a kezéből. – Holnap, Blake. Hét órakor a sínek mögött a Negyedik és a Vine sarkánál. Most pedig tünés! – mondom, és meglengetem az orra előtt a fegyvert. – Mindig egy Camarót szerettem volna – mondja Paco, mikor Blake eltűnik a szemünk elől. Odalököm neki a kulcsokat. – A tied... egészen holnapig. – Szerinted elő tud keríteni négy lepedőt egy nap alatt? – Igen – mondom magabiztosan. – Mert az az autó sokkal többet ér négy lepedőnél. A raktárban elmeséljük Hectornak, hogy mi történt. Nem örül, hogy nem sikerült behajtanunk a pénzt, de tudja, hogy az a nap is eljön. Mindig eljön. Éjszaka a szobánkban alig bírok elaludni, mert a kisöcsém, Luis horkol. Olyan nyugodtan alszik, mint aki szarik az egész világra. Bár nincs ellenemre, hogy Blake– hez hasonló lúzer drogdílereket fenyegessek, pokolian szeretném, ha olyan ügyekért harcolhatnék, amelyek megérik a harcot.  Egy héttel később a füves iskolaudvaron ücsörgők, és egy fa alatt eszegetem az ebédemet. A fairfieldi diákok zöme novemberig inkább a szabadban ebédel, de aztán az illinoisi tél bekényszerít bennünket a kantinba. De most még igyekszünk annyi napfényt és friss levegőt magunkba szívni, amennyit csak lehet. A barátom, Lucky több számmal nagyobb pólóban és fekete farmerben, a kezében tálcát egyensúlyozva lezuttyan a seggére mellettem. Kedélyesen hátbavág. – Na, összekaptad magad a következő érára, Alex? Esküszöm, Brittany Ellis úgy utál téged, mint a pestist, haver. Beszarás nézni, hogy olyan messzire húzza a székét tőled, amennyire csak lehet. 54

– Lucky – kezdem –, lehet, hogy Brittany egy mamacita, de ez az hombre nem dől be neki – mondom, és magamra mutatok. – Ezt etesd meg anyáddal! – röhög Lucky. – Vagy Colin Adams– szel. Karba tett kézzel a fának vetem a hátamat. – Tavaly együtt jártam tesire Adamsszel. Nekem elhiheted, nincs mire felvágnia. – Még mindig dühös vagy rá azért, mert elsőben szétzúzta a szekrényedet, miután megverted a váltóban az egész iskola előtt? Naná, hogy még mindig dühös vagyok rá. Nagyon sokba került nekem az a kis kaland, újra meg kellett vennem az összes tankönyvet. – Lejárt lemez. – A lejárt lemez ott ül a dögös macájával. Elég egy pillantás Miss Perfectára, és felforr az agyvizem. Az a liba azt hiszi, hogy drogos vagyok. Minden kémiaóra előtt kiver tőle a víz. – Annak a csajnak csak levegő van a fejében, haver – mondom. – Hallottam, hogy az a ho barátai előtt mószerolt téged – mondja egy Pedro nevű srác, miközben ő meg egy rakás cimborája letelepszik mellénk, ki menzás tálcával, ki az otthonról hozott ebédjével. Megcsóválom a fejem. Kíváncsi vagyok, hogy mit mondhatott Brittany, és mit tehetek én azért, hogy megcáfoljam. – Talán szívesen kavarna velem, és azt hiszi, hogy ezzel felhívja magára a figyelmemet. Lucky olyan hangosan röhög, hogy mindenki felfigyel ránk. – Ha nem muszáj, Brittany Ellis a közeledbe se megy, güey, nemhogy randizna veled! – mondja. – Az a kendő a nyakában valószínűleg többet ér, mint az egész berendezés a házatokban. A kendő. A dizájner farmer és a felső már nem is elég, egy kendővel is kihangsúlyozza, hogy milyen gazdag, milyen érinthetetlen. Ismerve őt, valószínűleg direkt olyan 55

színűre festette, hogy passzoljon ahhoz a zafírkék szeméhez. – Felteszem az RX–7–esemet arra, hogy hálaadás előtt nem tudsz a bugyijába nyúlni – mondja kihívóan Lucky, félbeszakítva a gondolatmenetemet. – Kinek kell az a bugyi? – kérdezem. Bár valószínűleg az is márkás, és rá van hímezve a monogrammja az elejére. – Minden srácnak a suliban. Most mondjam, ami nyilvánvaló? – Hófehérke. – Nem tetszenek se a fehér, se az elkényeztetett lányok, se azok, akik szerint kemény meló naponta manikűrözni, hogy a köröm színe passzoljon a márkás felsőhöz. Kihúzok egy cigit a zsebemből, és rágyújtok. Kit érdekel, hogy tilos? Mostanában sokat dohányzom. Paco is említette, mikor tegnap este együtt lógtunk. – És ha fehér? Ugyan már, Alex! Ne legyél ilyen idióta! Csak nézz rá! Ránézek. Azt el kell ismernem, hogy nagyon ott van a csaj. Hosszú, fényes haj, szépen ívelt orr, éppen csak lebarnult karok, amelyeken látszik a bicepsz vonala. Nem tán kondizni jár? Teltek az ajkai, és ha elmosolyodik, az ember önkéntelenül is arra gondol, hogy eljönne a világbéke, ha mindenki úgy tudna mosolyogni, mint ő. Kihessegetem ezeket a gondolatokat a fejemből. Mert mi van, ha dögös? Első osztályú kurva. – Túl gebe – bököm ki. – Akarod, mi? – kérdezi Lucky, és hanyatt veti magát a füvön. – Csak éppen tudod, hogy egy mexicano soha a büdös életben nem kapja meg. Bekattanok. Az agyvizem lenne? Vagy a kanbecsület? Kimondom, mielőtt gondolkodnék; – Két hónapon belül hanyatt döntöm. Ha tényleg ráteszed az RX–7–esedet, benne vagyok! – Hülyéskedsz, haver? – Amikor nem felelek, Lucky összevonja a szemöldökét. – Te komolyan beszélsz, Alex? Visszakozik majd a kisfiú, jobban szereti a kocsiját, mint az anyját. – Naná. 56

– Ha veszítesz, Julio az enyém – mondja Lucky, és gonoszul el– vigyorodik. Julio a kedvencem, egy öreg Honda Nighthawk 750–es. Egy szeméttelepről mentettem meg, és kipofoztam. Egy örökkévalóságba telt. Ez az egyetlen dolog az életemben, amit nem tönkretettem, hanem megjavítottam. Lucky nem hátrál ki az egyezségből. Most akkor vagy én szállók ki, vagy tovább játszom. Az a szívás, hogy én még sohasem hátráltam meg... soha az életben. Az iskola legnépszerűbb fehér csaja sokat okulhatna abból, ha velem lógna. A kis Miss Perfecta említette ugyan, hogy sohasem randizna bandataggal, de lefogadom, hogy még egyik Latin Vér–tag sem próbálta meg lerángatni róla a márkás cuccait. Nagyjából olyan könnyen fog menni a dolog, mint megszervezni egy találkozót valamelyik rivális bandával szombat estére. Fogadjunk, hogy minimális flörtöléssel el tudom érni, hogy Brittany belém zúgjon. Egy kis verbális adok–kapok, és mindjárt észreveszi, hogy az ellenkező nemhez tartozom. Két legyet üthetek egy csapásra; bosszút állok Burro–fejen azzal, hogy elcsaklizom a nőjét, és Brittany is megkapja a magáét azért, mert bemószerolt a dirinél, és hetet–havat összehordott rólam a barátai előtt. Még az is lehet, hogy számomra is szórakoztató lesz ez az egész. Elképzelem, hogy leesik az álla mindenkinek az iskolában, amikor meglátják, hogy a harmatos lelkű fehér liba hason csúszik egy mexicano előtt, akit pedig elvileg gyűlölnie kellene. Aztán meg nagyot esik arra a hófehér pofikájára, amikor ejtem. Kinyújtom a kezem: – Állom a tétet. – De bizonyítanod kell. Beleslukkolok a cigarettámba. – Lucky, mégis mit csináljak? Húzzak ki egy kurva szőrszálat a bugyija alól.’ 57

– Á, honnan tudnánk, hogy az övé? – feleli Lucky. – Lehet, hogy festett szőke. Meg valószínűleg ő is a brazil gyanta híve, tudod, mikor mindent... – Fotózd le! – javasolja Pedro. – Vagy videózz! Nagyot kaszálhatnánk rajta. Az lenne a címe, hogy Brittany átlépte a déli határt. Pont az ilyen mocskos dumák miatt van rossz hírünk. Nem mintha a gazdag kölykök nem beszélnének mocskosán. Viszont amikor az én barátaim elengedik magukat, nem ismernek határt. Őszintén szólva azt mindig nagyon élvezem, amikor a haverok valaki mást csesztetnek. De amikor rólam van szó, már feleannyira se mulatságos a dolog. – Miről megy a szó? – kérdezi Paco, aki most ér ide egy tálcányi kajával. – Fogadtunk Alexszel, a motorját tette fel a kocsim ellenében, hogy hálaadásig megdönti Brittany Ellist. – Te loco vagy, Alex? – mondja Paco. – Egy ilyen fogadás felér az öngyilkossággal. – Dugulj el, Paco! – figyelmeztetem. Miért lenne öngyilkosság? Hülyeség, az igen. De nem öngyilkosság. Ha elbántam a tüzes Carmen Sanchezzel, hogy ne tudnám megszerezni a vaníliaillatú Brittany Bilist? – Brittany Ellis egy ligával feljebb játszik, amigo. Csini fiú vagy, meg kell adni, de száz százalékig mexicano, ö meg fehér, mint egy vekni kenyér. Egy Leticia Gonzalez nevű harmadikos sétál el mellettünk. – Szia, Alex! – mondja, és rám villant egy bájmosolyt, majd leül a barátnői mellé. A srácok azonnal nyáladzani kezdenek, és átülnek beszélgetni a csajokkal, így Paco és én egyedül maradunk a fa alatt. Paco megbök. – Na, ő aztán igazi bonita Mexicana, és egy ligában játszik veled. Nem Leticiát, Brittanyt nézem. Elkezdődött a játék, így szemügyre veszem a nyereményt. Meg kell indítanom a flörtoffenzívát, de a szokásos csajozós duma ennek kevés 58

lesz. Van egy olyan sejtésem, hogy sok mindent hallott már a pasijától meg azoktól a seggfejektől, akik be akartak jutni a bugyijába. Új taktikát fogok kidolgozni, a meglepetés erejét hívom segítségül. Addig fogom bosszantani, amíg senki másra sem tud gondolni, csak rám. Már a következő órán elkezdem, mert ott muszáj mellettem ülnie. Egy kis előjáték kémiaórán löketet adhat a dolognak. – iCarajo! – kiáltja Paco, és lehajítja az ebédjét. – Ezek azt hiszik, hogy elég egy behajlított tortillalap meg valami töltelék, és máris kész a taco? Ezek a konyhásnyanyák azt sem tudják, mi a különbség egy darab hús meg egy darab szar között. Mert hogy ennek pont olyan az íze, mint az utóbbinak. – Hányni fogok – figyelmeztetem. Ránézek a kajára, amit otthonról hoztam. Pacónak köszönhetően ez is úgy néz ki, mint egy darab mierda. Undorodva visszapakolok mindent a barna papírzacskóba. – Kérsz? – kérdezi Paco vigyorogva, és a szám elé nyom egy falat tacót. – Ha közelebb mersz jönni vele, megbánod! – fenyegetem meg. – De beszartam! Paco az orrom alatt hadonászik a büdös tacóval, fel akar piszkálni. Azt hittem, okosabb ennél. – Ha rám csöpögteted... – Akkor mi lesz? Picsán rúgsz? – dúdolgatja gúnyosan Paco, és még mindig a kajával hadonászik. Talán az lenne a legjobb, ha most rögtön behúznék neki egyet. Egy gonddal kevesebb. Ebben a pillanatban érzem, hogy valami a gatyámon landol. Le sem kell néznem, hogy tudjam, mi az. Egy nagy, zsíros, tacóhúsnak csúfok takonydarab éktelenkedik a koptatott farmeremen, pont az ágyékomnál. – Rassza meg! – mondja Paco, és lehervad a mosoly az arcáról. – Letöröljem? 59

– Ha hozzá mersz érni a farkamhoz, esküszöm, hogy személyesen csinálok rántottát a tojásaidból! – morgom összeszorított fogakkal. Lepöckölöm a húsdarabot a nadrágomról. A zsíros folt megmarad. Pacóhoz fordulok. – Tíz perced van arra, hogy szerezz nekem egy új nadrágot. – És hogy a fenébe csináljam? – Legyél kreatív! – Vedd fel az enyémet! – Paco feláll, és az udvar kellős közepén elkezdi kigombolni a nadrágját. – Talán nem értetted, amit mondtam – sziszegem neki dühösen, mert az jár a fejemben, hogy nem tudom a fasza csávót játszani a kémiateremben, ha úgy nézek ki, mint aki behugyozott. – Azt akarom, hogy hozzál nekem egy új nadrágot, ami az én méretem, pendejo. Te olyan alacsony vagy, hogy felvételizhetnél a Télapó mellé krampusznak. – Csak azért nyelem le ezt a sértést, mert a testvérem vagy. – Kilenc és fél perc. Paco már el is indult a parkoló felé. Szarok rá, mi módon szerzi meg a nadrágot, ha óra előtt visszaér vele. Vizes gatyában Brittany sohasem fogja meglátni bennem a nagy lehetőséget. A fa alatt várakozom, miközben a többi srác kihajítja az ebédjét, és visszamegy az épületbe. A hangszórókból felharsan a zene, de Pacónak még nyoma sincs. Remek. Öt percem van arra, hogy beérjek Peterson termébe. Fogcsikorgatva elindulok én is, a könyveimet direkt a nedves folt előtt tartom, és két perccel az órakezdés előtt már a helyemen is vagyok. Felcsusszanok a székre, és olyan közel húzom az asztalhoz, amilyen közel csak lehet, hogy takargassam a foltot. Brittany is belebeg a terembe, napsugárszínű haja beborítja a vállát, és a kunkorodó hajvégek vidám táncot lejtenek a lépései ritmusára. Ez a fajta tökéletesség nem izgat fel, a legszívesebben felborzolnám a haját. 60

Rákacsintok, amikor egy pillantást vet felém. Dühösen fújtat egyet, és olyan messzire húzza a székét tőlem, amennyire csak lehet. Eszembe jut Mrs. Peterson zéró tolerancia szabálya, így lekapom a fejemről a kendőt, és eltakarom vele a foltot a gatyámon. Aztán a mellettem ülő hajrálány felé fordulok: – Egyszer úgyis muszáj lesz szóba állnod velem, – Hogy a barátnőd péppé verjen? Kösz nem, Alex. Megtartanám az arcomat a jelenlegi állapotában. – Nincs barátnőm. Nem akarsz felvételizni a posztra? – Tetőtől talpig végigmérem, néhol el–elidőzik a szemem. Rózsaszín rúzsos felső ajka megrándul, rám vicsorog; – Soha! – Mujer, nem is tudnál mit kezdeni ennyi tesztoszteronnal! Ez az Alex, csak így tovább! Addig bosszantsd, amíg kíváncsi nem lesz rád. Be fogja kapni a csalit! Hátat fordít nekem. – Undorító vagy. – Szerintem szép pár lennénk. – Hülye!

61

9. fejezet

Brittany RÖGTÖN AZ UTÁN, HOGY LEHÜLYÉZEM ALEXET, Mrs. Peterson figyelmet kér. – A tanulópárok ebből a kalapból fogják kihúzni a kutatási témát – hirdeti ki. – Minden téma egyformán érdekes, és mindegyik kidolgozásához az szükségeltetik, hogy a tanulópárok az iskolán kívül is találkozzanak. – És mi lesz a focival? – szól közbe Colin. – Olyan nincs, hogy kihagyjak egy edzést! – Vagy táncpróbát! – kiáltja Darlene. Én is pont ezt akartam mondani. – Első a tanulás. Önökön és a partnerükön múlik, hogy megtalálják azt az időpontot, amely mindkettejüknek megfelel – mondja Mrs. Peterson, majd megáll az asztalunk előtt, és felénk nyújtja a kalapot. – Hű, Mrs. P... benne van a sclerosis multiplex gyógyítása? – kérdezi Alex pimasz hangon, amivel kezd az idegeimre menni. – Mert szerintem arra kevés lesz a tanév. Már látom is a kémiakettest a bizonyítványomban. A Northwestern felvételi bizottságát nem fogja érdekelni, hogy azért kaptam rossz jegyet, mert a tanulópárom megpróbálta eljópofizni a kutatási feladatot. Ezt a srácot a saját élete sem foglalkoztatja, miért törne magát pont kémiából? Az a gondolat, hogy Alexen múlik a kémi;i jegyem, teljesen letaglóz. A szüleim szerint az érdemjegyek azt tükrözik, hogy ki mennyit ér. Egy hármas vagy egy kettes rögtön azt jelentené, hogy érdemtelen ember vagyok. Benyúlok a kalapba, és kihúzok egy fehér papírcetlit. Lassan ki hajtogatom, és az izgalomtól az ajkamba harapok. Nagybetűkkel az áll rajta: KÉZMELEGÍTÖ. 62

Alex közelebb hajol, elolvassa a cetlit, és láthatóan összezavarodik. – Mi a faszom az a kézmelegítő? Mrs. Peterson figyelmeztető pillantást vet Alexre. – Van még egy, a nevére kitöltött kék cédula az asztalomon, Mr. Fuentes, ha az iskolában akarja tölteni a délutánt. Most pedig vagy megkérdezi még egyszer, amit tudni szeretne, de immár tisztességesen, vagy pedig megkeres iskola után. – Tök jó lenne a tanárnővel lógni suli után, de inkább a tanuló párommal szeretném tölteni az időt – feleli Alex, és van pofája rákacsintani Colinra. – Tehát átfogalmaznám a kérdést: Pontosan mit takar a kézmelegítő kifejezés? – Termálkémia, Mr. Fuentes. Arra is használható, hogy a kezünket melegítsük. Alex pimaszul elvigyorodik, és felém fordul: – Szerintem még sok mindent fel lehet melegíteni. – Gyűlöllek! – mondom elég hangosan ahhoz, hogy Colin és az osztálytársaim is meghallják. Ha csak ülök itt, és hagyom, hogy hülyét csináljon belőlem, akkor valószínűleg anyám hangja is megszólal majd a fejemben, és azt ciccegi, hogy a jó hírnév mindennél fontosabb. Tudom, hogy az osztály lélegzetvisszafojtva figyeli a csörténket. ég Isabel is errefelé néz, pedig ő úgy gondolja, hogy Alex nem is ín rossz fiú, mint ahogyan azt képzelik róla. Hát nem látja, milyen valójában? Vagy őt is elvakítja a fiú markáns arca és népszerűje a cimborái között? Alex suttogni kezd: – A gyűlöletet már csak egy halvány vonal választja el a szerelemtől. Talán máris összezavarodtak az érzéseid irántam. Elhúzódom mellőle. – Erre nem fogadnék. – Én igen. Alex egy gyors pillantást vet az ajtóra. A rajta lévő ablakon keresztül az egyik haverja integet neki. Valószínűleg lógni akarnak. Alex felkapja a könyveit, és feláll. Mrs. Peterson megfordul. – Alex, üljön le! – Pisálnom kell. 63

A tanárnő a homlokát ráncolva csípőre teszi a kezét. – Vigyázzon a szájára! Ahogyan én emlékszem, semmi szükség arra, hogy a könyveit is magával vigye a mosdóba. Tegye vissza őket az asztalra! Alex összeszorítja a száját, de leteszi a könyveket. – Már megmondtam, hogy semmiféle bandázással kapcsolatos dolgot nem tűrök meg az osztályban – mondja Mrs. Peterson, és a fejkendőre bámul, amit Alex maga előtt tart. Kinyújtja a kezét. – Adja ide! Alex a padlóra mered, majd Mrs. Peterson szemébe néz. – És ha nem? – Alex, ne tegye próbára a türelmemet! Zéró tolerancia. Felfüggesztést akar? – A tanárnő az ujjával mutatja, hogy vagy fejkendő, vagy felfüggesztés. Alex morogva átnyújtja neki a kendőt. Mrs. Peterson felszisszen, amikor átveszi. Én felsikkantok, mikor meglátom a hatalmas foltot az ágyékánál: – Úristen! A többiekből kitör a röhögés. Colin röhög a leghangosabban. – Ne izgulj, Fuentes! A dédanyám is hasonló gondokkal küzd, de egy pelenka mindent megold! A megjegyzése engem is eltalál, mert a felnőttpelenkákról a nővérem jut eszembe. Nem találom viccesnek, ha olyan felnőttekből űznek gúnyt, akik tehetetlenek, mert Shelley is közéjük tartozik. Alex széles, szemtelen vigyorral fordul Colin felé: – A nőd nem állta meg, hogy bele ne nyúljon a gatyámba. Meg akarta mutatni, hogy a kézmelegítésnek más módja is van, compa. Túl messzire ment. Felállók, a szék lába megcsikordul a padlón. – Szeretnéd, mi? – kérdezem. Alex már válaszolna nekem, de Mrs. Peterson rákiabál. – Alex! 64

– A tanárnő megköszörüli a torkát. – Menjen le a nővérhez, és... szedje rendbe magát! Vigye magával a könyveit is, mert azután dr. Aguirre irodájába megy. A barátai, Colin és Brittany szintén ott lesznek, velem együtt. Alex felkapja a könyveit az asztalról, és kirobog a teremből. Leülök. Mrs. Peterson az osztályt csendesíti, nekem pedig az jut eszembe, hogy milyen rövid ideig sikerült csak elaltatnom Carmen Sanchez gyanúját. Ha az a csaj tényleg azt hiszi, hogy veszélyeztetem a kapcsolatát Alexszel, akkor az órán elhangzottak miatt csúfos véget érhetek.

65

10. fejezet

Alex HÁT, EZ KURVA JÓ! Peterson és Aguirre ül a diri irodájában az egyik oldalon, a kis Miss Perfecta meg a köcsög pasija a másikon. Én egyedül vagyok. Nyilvánvaló, hogy egyikük sem áll az én oldalamon. Aguirre megköszörüli a torkát. – Alex, két hét alatt ez a második alkalom, hogy az irodámban találkozunk. Aha, nagyjából tényleg. Zseni a csávó. – Uram – mondom, és játszom a jófiút, mert tele a tököm azzal, hogy a kis Miss Perfecta meg a faszija diktálja a tempót a suliban. – Történt egy kis baleset az ebédnél, összepiszkolódott a nadrágom. De ahelyett, hogy kihagytam volna az órát, megkértem az egyik barátomat, hogy hozza el nekem ezt. – Rámutatok a nadrágra, amit Paco sikeresen elhozott otthonról. – Mrs. Peterson – fordulok a kémiatanár felé –, nem akartam egy kis folt miatt kihagyni a remek kémiaórát. – Ne engem próbáljon kiengesztelni, Alex! – horkan fel Peterson. – Eddig vagyok az ócska trükkjeivel! – mondja a tanárnő, és a feje fölé mutat. Rámered Brittanyre és Colinra is. Már éppen azt hinném, hogy őket hagyja kimosakodni, amikor megszólal: – Maguk ketten sem jobbak, egy fokkal sem! Brittanyt meglepi a tanárnő megjegyzése. Érdekes, az nem izgatta, amikor engem szidott Mrs. P. – Nem tudok együtt dolgozni vele! – böki ki a kis Miss Perfecta. Colin is beleszól: – Dolgozhat velem meg Darlene–nel! 66

Majdnem elmosolyodok, mert Mrs. P. szemöldöke olyan magasra szalad, hogy szinte eltűnik a feje tetején. – És önök ketten ugyan miért képzelik magukat olyan különlegesnek, hogy azt gondolják, változtatni fogok az ülésrenden, csak mert önöknek nem megfelelő? Gyerünk, Peterson! – Nadine, innen átveszem – mondja dr. Aguirre, és egy bekeretezett fotóra mutat, amely az iskolánkat ábrázolja. Nem hagyja, hogy a két északi válaszoljon a Mrs. P. által feltett költői kérdésre, ő maga kezd beszélni: – A Fairfield Középiskolának az a mottója, hogy „A változatosság gyönyörködtet”, srácok. Ha esetleg nem tudnátok szó szerint felidézni, ott áll kőbe vésve is a bejárat mellett. Szánjatok rá egy percet legközelebb, és gondolkozzatok el azon, hogy mit jelentenek ezek a szavak! Biztosíthatlak benneteket arról, hogy igazgatóként az az egyik legfontosabb feladatom, hogy áthidaljak minden olyan szakadékot, amely ezt a mottót ellehetetleníti. Oksa, a változatosság gyönyörködtet. De egyúttal gyűlöletet és ostobaságot is szül. Ám nem fogok belerondítani Aguirre rózsaszín álomvilágába, mert van egy sejtésem, miszerint halálosan komolyan gondolja, amiről szónokol. – Dr. Aguirre és én ugyanazt akarjuk mondani. Ennek fényében. .. – Peterson ádáz tekintetet vet rám, nyilván a tükör előtt gyakorolta. – Alex, kérem, ne piszkálja Brittanyt! – A másik kettő is megkapja, amit én. – Brittany, maga meg ne viselkedjen úgy, mint egy primadonna! És Colin... nem is tudom, hogy keveredhetett bele ebbe az egészbe. – Én vagyok Brittany barátja. – Akkor megköszönném, ha a magánéletüket az osztályterem falain kívül élnék. – De... – kezdi Colin. Peterson egy intéssel elhallgattatja. – Elég volt! Végeztem, végeztünk. 67

Colin megfogja a primadonna kezét, és együtt kilejtenek az irodából. Én is elindulnék, de Peterson megérinti a könyökömet. – Alex? Megállok és ránézek. Egyenesen a szemébe, ami tele van együttérzéssel. Felfordul tőle a gyomrom. – Igen? – Átlátok magán, ugye tudja? Le kell törölnöm az együttérzést a pofájáról. Utoljára elsőben láttam ezt a kifejezést egy tanár arcán, amikor az apámat lelőtték. – Hiszen ez még csak a második hét, Nadine. Talán várhatna egy–két hónapot, mielőtt ilyen kijelentésre ragadtatja magát. A tanárnő kuncogni kezd, és azt mondja: – Nem tanítok még olyan sok ideje, de láttam már annyi Alex Fuentest az osztályaimban, amennyit más tanár egész életében nem. – Én meg azt hittem, páratlan vagyok – mondom, és a szívemre teszem a kezem. – Most megsebzett, Nadine. – Páratlan szeretne lenni, Alex? Fejezze be az iskolát, érettségizzen le! – Ez a tervem – mondom neki, bár ezt még senkinek sem árultam el. Tudom, hogy anya azt szeretné, hogy leérettségizzek, de nem beszéltünk róla. Őszintén szólva nem is tudom, hogy tényleg ezt várja–e tőlem. – Ezt már hallottam néhányszor. – A tanárnő kinyitja a táskáját, és előveszi a kendőmet. – Ne engedje, hogy az iskolán kívüli élete határozza meg a jövőjét! – mondja hirtelen elkomolyodva. A farzsebembe gyűröm a kendőt. Lövése sincs arról, hogy az iskolán kívüli életem milyen szinten határozza meg az iskolán belüli mindennapjaimat. Egy vörös téglás épület nem óv meg a kinti világtól. A francba! Akkor sem tudnék itt elrejtőzni, ha akarnék. – Tudom, mit fog mondani... ha jó barátra van szüksége, Alex, itt vagyok. – Téved. Én nem vagyok a barátja. Ha az lennék, maga nem lenne bandatag. De láttam a vizsgaeredményeit. 68

Értelmes kölyöknek tűnik, sokra vihetné, ha kicsit komolyabban venné az iskolát. Sokra vihetném. Milyen sokra? Relatív, nem? – Visszamehetek az osztályterembe? – kérdezem, mert erre nem tudok mit mondani. Készen állok elfogadni, hogy se a kémiatanárom, se az igazgató nem áll az én oldalamon... de már nem vagyok biztos abban, hogy a másik oldalon állnak. Kicsit összezavarták a világképemet. – Igen, menjen vissza az osztályba, Alex! Még mindig azon pörög az agyam, amit Peterson mondott, amikor utánam szól: – Ha még egyszer Nadine– nek merészel szólítani, újra az iskolában töltheti a délutánt, ráadásul a tiszteletről szóló esz–szét is megírhatja. Ne feledje, nem vagyok a barátja. A folyosón már mosolygok. Ez a nő tényleg úgy lengeti a kék cetliket meg az esszéket az orrom előtt, mintha kardot forgatna.

69

11. fejezet

Brittany NEMSOKÁRA VÉGE A TESIÓRÁNAK. Az öltözőben gondolatban visszapörgetem, hogy mi történt Aguirre irodájában. Mrs. Peterson legalább annyira hibáztatott engem is, mint Alexet. Alex Fuentes máris elrontotta a végzős évemet, pedig még alig kezdődött el. Miközben magamra rángatom a sortot, a betonpadlón ütemes kopogás jelzi, hogy nem vagyok egyedül. A tornapólóval megpróbálom eltakarni a mellemet, amikor Carmen Sanchez jelenik meg előttem. Jaj, ne! – Nocsak, micsoda szerencse! – mondja, és úgy néz rám, mint egy áldozatát méregető puma. Bár a pumáknak nincsen hosszú, egyenes, barna hajuk. Karmaik viszont vannak. Carmennek is, ráadásul bíborvörösen csillognak. Közelebb lép hozzám. Nincs elég hely, nem tudok hátrálni. Legszívesebben elszaladnék. Nem teszem, mert úgyis utánam jönne. – Tudod – kezdi, és gonosz vigyor telepszik az arcára –, mindig is kíváncsi voltam arra, hogy milyen színű melltartót visel Brittany Ellis. Rózsaszínűt. Gondolhattam volna. Biztosan pont olyan drága volt, mint a melír a hajadban. – Nem melltartókról és melírről akarsz velem beszélgetni, igaz, Carmen? – mondom neki, és belebújok a pólómba. Majd nagyot nyelek, és kibököm: – Szét akarod rúgni a seggemet. – Ha egy kurva rámozdul a pasimra, megvédem a területemet. – Nem kell a pasid, Carmen, van sajátom. 70

– Jaj, ne már! A magadfajta csajok azt szeretik, ha az összes pasi a nyomukban koslat, hogy amikor választani támad kedvetek, kéznél legyenek. – Minden szónál egyre jobban bepipul. Bajban vagyok. – Hallottam, miket mondtál rólam. Azt hiszed, hogy te mindent megtehetsz, igaz? Kíváncsi vagyok, hogyan festenél felrepedt szájjal és fekete monoklival a szemed alatt. Szemeteszsákot húznál a fejedre, hogy ne lássák? Vagy elrejtőznél a kastélyotokban, és elő sem bújnál a vackodból? Rápillantok Carmenre, miközben ő lassan felém közelít. Istenigazából megnézem magamnak. Valahol mélyen sejti, hogy számomra mennyire fontos mások véleménye, míg őt az sem érdekli, ha felfüggesztik... vagy esetleg kicsapják. – Válaszolj! – kiáltja, és nagyot taszít a vállamon. Nekivágódok a szekrényajtónak. Nyilván nem figyeltem az imént, mert fogalmam sincsen, milyen kérdésre kellene válaszolnom. Elképzelni sem tudom, hogy milyen következményekkel járhat, ha verekedésbe keveredem és megsérülök Anya nyilván nagyon dühös lesz, és engem fog hibáztatni a történtekért. Miért nem tudtad meggátolni? – kérdezi majd. Remélem, nem kezdi újra, hogy Shelley–nek egy otthonban lenne a helye. Amikor valami stresszhelyzet áll elő, a szüleim mindig arról beszélnek, hogy el kell küldeni Shelley–t a háztól. Mintha az Ellis család problémái varázsütésre megszűnnének, ha Shelley eltűnne. – Mi lesz, ha Bautista edző bejön az öltözőbe? Azt akarod, hogy felfüggesszenek? – Tudom, nagyon béna kérdések. De időt akarok nyerni. Vihogni kezd. – Szerinted nem szarom le, ha felfüggesztenek? Dehogynem. Csak bepróbálkoztam. Nem bújok el a szekrényem mellett, hanem kihúzom magam. Carmen megint a vállamat veszi célba, de félreütöm a kezét. 71

Életemben először verekedni fogok. Csúfos vereség elé nézek, szívem úgy kalapál, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Egész életemben igyekeztem elkerülni a hasonló helyzeteket, de most nincs más választásom. Talán meghúzhatnám a tűzjelző karját, ahogyan azt a filmekben láttam. De persze egyetlen olyan piros doboz sincs közelben. – Carmen, hagyd békén! A hangra mindketten megfordulunk. Isabel az. Egy nem–barát. Egy nem–barát, aki megmentheti az arcomat attól, hogy péppé verjék. – Isa, maradj ki ebből! – morogja Carmen. Isabel odasétál hozzánk, feje tetején vidáman himbálózik a copfja. – No chingues con ella, Carmen. – Por qué no? – kérdezi Carmen. – Azt hiszed, hogy a szőke cica máris a barátnőd lett, csak mert együtt rázzátok azokat a szaros pomponokat? Isa csípőre vágja a kezét. – Alexre vagy dühös, Carmen. Ezért viselkedsz úgy, mint egy perra. Alex nevének említésére Carmen megmerevedik. – Kussolj, Isa! Semmit sem tudsz. Carmen Isabelre zúdítja minden dühét, spanyolul ordít vele. Isabel nem hátrál meg, kihúzza magát Carmen előtt, és visszaordít. Isabel alacsony, kevesebbet is nyomhat nálam, így meglep, hogy ki mer állni Carmen ellen. De megállja a helyét. Látom, hogy Carmen a szavai nyomán visszavesz magából. Ekkor Bautista edző jelenik meg Carmen mögött. – Ti hárman itt bulizgattok, az osztályt meg kihagyjátok belőle? – Csak beszélgetünk – mondja azonnal Carmen, és úgy tesz, mintha tényleg baráti csevejbe merültünk volna. – Nos, akkor javasolnám, hogy iskola után csevegjetek, ne órán! Ellis és Avila kisasszonyok, fáradjanak a tornaterembe a többiek után, maga meg, Sanchez kisasszony, menjen oda, ahol éppen lennie kellene! 72

Carmen rám mutat vörösre lakkozott körmével. – Később – mondja, és kisétál az öltözőből. De előbb tesz arról, hogy Isabel kitérjen az útjából. – Köszönöm – mondom halkan Isabelnek. Válaszképpen bólint egyet.

73

12. fejezet

Alex – BEFEJEZTED MÁR A HONDÁT? Ideje lenne – mondja az unokatesóm, Enrique. Az ő autószerelő műhelyében szoktam melózgatni suli után, több okból is: egyrészt így hozzájárulhatok a családi költségvetéshez, másrészt néhány órára megszabadulhatok a Latin Vér–től. És persze mert rohadtul értek az autókhoz. Tetőtől talpig olajosan gurulok elő a Civic alól, amelyen éppen dolgozom. – Egy perc. – Remek. A pasas már három napja baszogat, hogy haladjak vele. Meghúzom az utolsó csavart, és odamegyek Enriquéhez, aki egy rongyba töröli a kezét. – Kérdezhetek valamit? – Elő vele! – Kaphatok jövő héten egy szabadnapot? Van ez a kémiafeladat a suliban – magyarázom neki, és a témára gondolok, amit aznap kaptunk –, és találkoznom kell a tanulópárommal. – Peterson órája. A régi szép napok... Kemény a csaj. – Az unokatestvérem megborzong. – Téged is tanított? – kérdezem csodálkozva. A nő szülei nyilván börtönőrök lehettek. Nagyon bírja a vasfegyelmet. – Hogyan is feledhetném? De csak az mondhatja magát sikeresnek, aki gyógyírt talál egy, az emberiséget sújtó betegségre, vagy aki kitalálja, hogyan lehetne békében élni ezen a földön – idézi a tanárnőt Enrique, és egészen jól utánozza Mrs. P.–t. – Egy rémálom volt. Feledhetetlen. Bár ha Brittany Ellis a párod... – Honnan tudod? 74

– Mindenki tudja, haver. Még a korombeli vénemberek is Brittany hosszú lábairól és azokról a csodálatos chichikről ábrándoznak... – mondja Enrique, és kosarat formáz a tenyeréből, mintha Brittanyt csöcsörészné. – Hát, tudod... Naná, hogy tudom. Egyik lábamról a másikra állok. – Szóval elmehetek csütörtökön? – No hay probléma. – Enrique megköszörüli a torkát. – Hector keresett tegnap. Hector. Hector Martinez, aki a kulisszák mögül irányítja a Latin Vért. – Néha úgy utállak... – Csapdába estél, kispajtás – mondja Enrique. – Mint mindannyian. Hector meg ne hallja, hogy nem akarsz száz százalékig elköteleződni a Vér mellett. Ha hűtlenséget gyanít, egy pillanat alatt ellenséget farag belőled. Okos gyerek vagy, Alex. Hát okosan játssz! Enrique elérte az I. G., vagyis az Igazi Gengszter státuszt, meri már régen bebizonyította hűségét a Latin Vér iránt. Megtette, amit rábíztak, most már hátradőlhet, míg a fiatalabb Vér–tagok a frontvonalban dolgoznak. Szerinte én még nagyon kezdő vagyok, és sok időnek kell eltelnie, hogy a cimboráim és én L G. státuszt kapjunk. – Okosan? Éppen most tettem fel a motoromat arra, hogy megdöntőm Brittany Ellist – mondom neki. – Jól vésd az eszedbe, amit most mondok! – bök a homlokomra Enrique, és szélesen vigyorog. – Segghülye vagy. És nemsokára motor nélküli segghülye leszel. Azok a csajok ránk se bagóznak. Kezdem elhinni, hogy igaza van. Mi a fenét képzeltem? Hogy a nagyon szép, nagyon gazdag, nagyon fehér Brittany Ellist érdekelni fogja az én nagyon szegény, nagyon mexikói és nagyon nyomorult életem? Egy Diego Vasquez nevű srác a suliban Fairfield északi oldalán született. A barátaim szerint fehér, pedig sötétebb a bőre, mint nekem. Azt is tutinak veszik, hogy Mike Burns – egy fehér fiú, aki a déli oldalon lakik – mexikói, 75

pedig egy csepp mexikói vagy akármilyen latin vér sincs benne. Mégis közénk tartozónak mondják, Farfieldben az számít, hova születik az ember. A műhely előtt megszólal egy duda. Enrique megnyomja a garázsajtó gombját. Javier Moreno kocsija gördül be hangos csikorgással. – Zárd be az ajtót, Enrique! – lihegi Javier. – Keres la policía. Az unokatestvérem megint a gombra tenyerel, és lekapcsolja a világítást a műhelyben. – Mi a fészkes fenét csináltatok? Carmen a hátsó ülésen ül, a szeme véreres – vagy drogtól, vagy az alkoholtól. Nem tudom, hogy melyik lehet az. De az biztos, hogy összefeküdt valakivel, aki most ott ül vele hátul, mert ha valaki, én aztán tudom, hogyan fest Carmen egy kiadós ölelkezés után. – Raul megpróbált alápörkölni egy Szaténcsuklyásnak – mondja Carmen, és kidugja a fejét az ablakon. A mássalhangzói összefolynak. – De kurvára nem tud célozni. Raul megfordul, és az anyósülésről ordítja: – Puta, megnézném, te hogy célzol, amikor Javier vezet! Csak a szememet forgatom, amikor Javier kiszáll az autóból. – Nem tetszik a stílusom, Raul? – mondja. – Mert ha panaszkodsz, megkínálhatlak az öklömmel. Raul is kiszáll. – Akarsz egyet, culero? Raul elé lépek és hátralököm. – A picsába, fiúk! Itt van la policía! – Sam, akivel Carmen az éjszakát töltötte, most szólal meg először. A műhelyben mindenki lebukik, amikor a rendőrök zseblámpával bevilágítanak az ablakon. Én egy szerszámosszekrény mögött bújok el, még a lélegzetemet is visszatartom. Már csak egy gyilkossági kísérlet hiányzik az erkölcsi bizonyítványomból. Eddig megúsztam a letartóztatást, de egy nap az én szerencsémnek is vége lesz. 76

Egy bandatag sem kerülheti el a zsarukat. Sem a börtönt. Enrique arcáról lesír, hogy mi jár a fejében. Hat hónapja végre megkapta a kölcsönt a banktól, hogy megnyithassa ezt a műhelyt, és ha a négy középiskolás gengszter egyike megnyikkan, eltemetheti az álmait. A zsaruk az unokatestvéremet is magukkal viszik majd, hiszen ott van az LV tetoválás a tarkóján. De akkor egy héten belül becsukhatja a boltot. Megzörren a műhely ajtaja. Megborzongat a félelem, imádkozni kezdek: Legyen zárva! A zsaruk nem próbálkoznak tovább az ajtóval, megint bevilágítanak a műhelybe. Kíváncsi lennék, ki dobta fel a többieket, hiszen ebben a kerületben senki sem köp. A családok biztonságát a hallgatás törvénye és az egymásrautaltság garantálja. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a zsaruk elhúznak. – Basszus, ez meleg volt! – mondja Javier. – Túl meleg – ért vele egyet Enrique. – Várjatok még tíz percet, mielőtt elindultok! Carmen kiszáll, vagyis inkább kiesik az autóból. – Szióka Alex! Hiányoztál. Samen áll meg a pillantásom. – Ja, látom mennyire hiányoztam. – Sam? Még csak nem is tetszik – búgja Carmen, és közelebb húzódik hozzám. Dől a ruhájából a mota szaga. – Arra várok, hogy visszatérj hozzám. – Azt várhatod. – Amiatt az ostoba fehér liba miatt? – Megragadja az államat, és arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek, hosszú körme beleváj a bőrömbe. Megfogom a csuklóját, és leszorítom a karját. Vajon mikor lett ebből a kemény kiscsajból, aki valaha a barátnőm volt, ilyen aljas kis dög? – Brittanynek ehhez semmi köze. De hallom, elbeszélgettél vele. – Isa mondta el? – kérdezi, és összeszűkül a szeme. 77

– Fejezd be! – figyelmeztetem, a kérdését válaszra sem méltatva. – Különben többel kötöd be, mint egy csalódott expasi! – Csalódtál, Alex? Mert egyáltalán nem tűnsz csalódottnak. Úgy viselkedsz, mint aki le sem szarja az egészet. Igaza van. Mikor rájöttem, hogy más fiúkkal is lefekszik, beletelt némi időbe, mire túljutottam a dolgon. Mire túljutottam ezen a csajon. Szerettem volna tudni, mi az, amit én képtelen vagyok megadni neki. – Volt idő, amikor érdekelt – mondom neki. – Már nem. Carmen pofon vág. – Szemét disznó! – Veszekednek a szerelmesek? – gúnyolódik Javier, aki a csomagtartón ücsörög. – Cállate! – mondjuk egyszerre Carmennel. Carmen sarkon fordul, visszaüget a kocsihoz, és beül a hátsó ülésre. Magához húzza Sam fejét. Nyögések és cuppogás hangja tölti meg a műhelyt. Javier felkiált: – Enrique, nyisd ki az ajtót! Már itt sem vagyunk. Raul, aki közben lelépett pisálni a mosdóba, megkérdezi: – Te is jössz, Alex? Jól jönne az erősítés. Paco meg az a Szaténcsuklyás megverekszenek a Gilson parkban ma éjjel. Tudod, hogy a Csuklyások sosem harcolnak tisztességes eszközökkel. Paco nem mondott nekem semmit erről a párbajról, valószínűleg sejtette, hogy megpróbálnám lebeszélni róla. A barátom néha sikeresen bajba keveri magát, és egyedül képtelen kimászni belőle. És néha engem is olyan helyzetekbe hoz, amelyekből nem maradhatok ki, hiába szeretnék. – Megyek – mondom, és bepattanok az anyósülésre, így Raulnak csak hátul, a szerelmespár mellett marad hely. A park előtti saroknál lelassítunk. Nagyon feszült a hangulat, a csontjaimban érzem. Hol van Paco? Éppen a szart verik ki belőle valami sötét mellékutcában? 78

Besötétedett. Az utcán árnyékok mozognak, libabőrös leszek. Minden olyan fenyegetőnek tűnik, még a szélben suhogó falevelek is. Napközben a Gilson park olyan, mint bármelyik más park... leszámítva a környező épületeken ékeskedő LV–graffitiket. Ez a mi területünk. Megjelöltük. Chicago külvárosában mi felügyeljük ezt a környéket, és az ide vezető utcákat. Az utcák háborúja ez, ahol a külvárosi bandák a területért harcolnak. Háromsaroknyira innen villák és több millió dolláros házak vannak. De itt, a való világban dúl a háború. A milliódolláros házakban élő embereknek fogalmuk sincs arról, hogy alig fél mérföldnyire a kertjüktől egy újabb csata van kibontakozóban. – Itt is vannak – mondom, és két árnyékra mutatok néhány méterre a hintáktól. A parkot megvilágító utcai lámpák nem működnek, de rögtön tudom, hogy melyik Paco, mert felismerem az alacsony termetéről, és a rá jellemző pózról. Úgy áll ott, mint egy ellenfelét méregető birkózó. Ahogy az egyik árnyék meglöki a másikat, kiugróm a még mozgó autóból. Ugyanis meglátok még öt Csuklyást, akik a park felé tartanak. Meg akarom védeni a legjobb barátomat, így igyekszem nem gondolni arra, hogy ez a kis kaland könnyen a hullaházban érethet véget. Ha magabiztosan kezdek harcolni, nem gondolva a következményekre, akkor tudok nyerni. Ha túl sokat agyalok a dolgon, akár meg is rendelhetem a koporsómat. Paco és a Szaténcsuklyás felé rohanok, hogy hamarabb odaérjek, mint a többiek. Paco ügyesen harcol, de az a másik fickó olyan, mint egy giliszta, mindig kicsúszik Paco markából. Durván megragadom a Csuklyás ingét, felrántom, a többit meg rábízom az öklömre. A fickó vonaglik kínjában, igyekszik felállni, én meg Pacóra morrantok. – Elbánok vele, Alex! – mondja, és letörli a vért a szájáról. 79

– Vele igen, de a többivel? – kérdezem, és a mögötte sorakozó öt Csuklyásra meredek. Közelebbről megnézve őket látom, hogy ezek mind újoncok. Újoncok tele harci kedvvel, de semmi mással. Az újoncokkal magam is elbánok. A felfegyverzett újoncok viszont veszélyesek. Javier, Carmen, Sam és Raul mellém áll. Meg kell vallanom, elég ijesztően festünk, még Carmen is. A mi lányunk, úgy harcol, mint egy tigris, és a körmei egyenesen halálosak. A fickó, akit Pacóról szedtem le, feláll és rám mutat: – Halott vagy. – Ide figyelj, enano! – mondom. Az alacsony faszik mind utálják, ha valaki gúnyt űz a magasságukból, de nem tudok ellenállni a kísértésnek. – Másszatok vissza a saját lyukatokba, hagyjátok ezt a dögtelepet nekünk! Az enano Pacóra mutat. – Haver, ez kilopta a kormányt a kocsimból. Pacóra pillantok. Tudom, hogy ez az idióta képes arra, hogy így piszkáljon fel egy Szaténcsuklyást. Amikor ismét a törpére nézek, egy pillangókést forgat a kezében. Engem vett célba vele. Ó, basszus! Miután levertem a Csuklyásokat, megölöm a legjobb barátomat.

80

13. fejezet

Brittany A TANULÓPÁROM AZÓTA NEM VOLT ISKOLÁBAN, mióta megkaptuk a kutatási feladatot. Egy héttel később bekocog a terembe. Mérges vagyok rá, mert akármilyen is otthon a helyzet, én legalább elvonszolom magam az iskolába. – Örülök, hogy előkerültél – mondom neki. – Örülök, hogy észrevetted – feleli, és lekapja a kendőt a fejéről. Mrs. Peterson lép be a terembe. Amikor meglátja Alexet, szemmel láthatólag megkönnyebbül. Kihúzza magát, és azt mondja; – Röpdolit akartam íratni. De meggondoltam magam. Mindenki menjen le a párjával a könyvtárba. Két hét múlva kérem a témavázlatot. Colin és én kézen fogva sétálunk a könyvtár felé. Alex mögöttünk kullog, és a cimboráival beszélget spanyolul. Colin megszorítja a kezemet. – Találkozunk edzés után? – Nem lehet, próba után haza kell mennem. Baghda szombaton felmondott, anya meg totál kiakadt. Míg talál valaki mást, többet kell segítenem. Colin megáll, és elengedi a kezem. – Ne már, Brit! Rám sohasem lesz már időd? – Gyere át! – ajánlom fel. – Hogy nézhessem, hogyan teszed tisztába a nővéredet? Kösz, inkább nem. Nem akarok bunkó lenni, de én csak veled akarok lenni... tudod, te meg én. – Tudom, hiszen én is ezt akarom. – És pénteken? Pénteken is Shelley–vel kellene lennem, de Colinnal a kapcsolatunk mostanában nem az igazi, nem akarom, hogy azt higgye, le akarom rázni. – A péntek jó lesz. Mielőtt egy csókkal zárnánk le az egyezséget, Alex megköszörüli a torkát. – Nincs tacsipacsi az iskolában, ez 81

szabály. Különben is, Brittany az én párom, seggfej. Nem a tied. – Kussolj már, Fuentes! – morogja Colin, és elindul Darlene felé. Csípőre teszem a kezem, és Alexre meredek. – Mióta érdekel a házirend? – Mióta te vagy a tanulópárom. Kémiaóra után lehetsz vele, de kémián az enyém vagy. – Miért nem veszel elő egy baseballütőt, és kergetsz be vele a könyvtárba? – Nem vagyok ősember. A pasid a gorilla, nem én. – Akkor ne viselkedj úgy, mintha az lennél! A könyvtárban már minden asztal foglalt, így csak egy eldugott sarokban, a kézikönyvek között találunk helyet. Leülünk a szőnyegre. Miközben lepakolom a könyveimet a földre, rájövök, hogy Alex folyamatosan bámul, mintha azt hinné, hogy ha elég ideig mered rám, meglátja, ki is vagyok valójában. Erre semmi esélye sincsen, mert az igazi énemet megtanultam jól elrejteni. Visszameredek rá, mert ehhez a játékhoz két ember kell. A felszínen megközelíthetetlennek látszik, bár egy sebhely a szemöldöke fölött emlékeztet az igazságra... emberből van. A pólója alatt olyan izmos a teste, amilyenre csak fizikai munkával vagy rendszeres sportolással lehet szert tenni. Amikor találkozik a tekintetünk, megáll az idő. Az a szempár egyenesen belém hatol, és megesküdnék rá, hogy látja, ki vagyok. Hogy ki vagyok én, amikor nem pózolok, nem színlelek. Hogy milyen az igazi Brittany. – Mit kellene tennem ahhoz, hogy velem járj? – kérdezi. – Viccelsz, ugye? – Miért? Úgy nézek ki, mint aki viccel? Mrs. Peterson elmegy mellettünk, így szerencsére nem kell válaszolnom Alexnek. – Magukon tartom a szemem. Alex, a múlt héten nem volt iskolában. Merre járt? – Beleestem egy kinyitott bicskába. 82

A tanárnő rosszallóan megcsóválja a fejét, majd továbbmegy, hogy a többi párost zaklassa. Tágra nyílt szemmel meredek Alexre. – Egy bicskába? Ugye csak vicceltél? – Nem. Paradicsomot szeleteltem, a kés meg csak úgy kiröppent a kezemből, és belehasított a vállamba. A doki összekapcsozta. Akarod látni? – kérdezi, és már kezdi is felhúzni a pólója ujját. Eltakarom a szemem. – Fúj! Dehogy akarom! És azt sem hiszem el, hogy a kés csak úgy kiröppent a kezedből. Verekedtél, ugye? – Még nem válaszoltál a kérdésemre – mondja, és nem reagál a sérülésére vonatkozó elméletemre. – Semmit. Nem fogok veled járni. – Fogadjunk, hogy egy kiadós csókolózás után meggondolnád magad. – Az sem fog megtörténni. – Legyen a te bajod! – Alex kinyújtja hosszú lábát. A kémiakönyv az ölében fekszik. Rám néz azokkal a csokoládébarna szemekkel, és olyan átható a pillantása, hogy szerintem akár hipnotizálni is tudna vele. – Belevágjunk? – kérdezi. Amikor összetalálkozik a tekintetünk, egy pillanatra felötlik bennem, vajon milyen lehet Alexszel csókolózni. Az ajkára pillantok. Egy nanoszekundumnál is kevesebb ideig azt hiszem, hogy közelít felém. Milyen lenne az ajka az enyémen? Kemény vagy puha? Lassan csókol, vagy gyorsan és éhesen, mint amilyen a személyisége? – Mibe? – suttogom, és közelebb hajolok hozzá. – A feladatba – mondja. – Kézmelegítők. Peterson órája. Kémia. Megrázom a fejem, hogy elhessegessem ezeket a nyilván hormontúltengéses képeket. Valószínűleg nem aludtam eleget. – Ja, a kézmelegítők. – Kinyitom a könyvemet. – Brittany? 83

– Mi van? – kérdezem, miközben semmit sem látok a betűkből. Fogalmam sincs, hogy mit olvasok, túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy a szövegre tudjak koncentrálni. – Úgy néztél rám, mint aki meg akar csókolni. Erőltetetten felnevetek. – Na, persze. Almodban. – Senki sem néz ide, tehát ha akarod, kipróbálhatjuk. Nem azért, hogy dicsekedjek, de szakértőnek számítok a témában. Lustán rám mosolyog. Valószínűleg sokat gyakorolhatta ezt a mosolyt, amit arra kísérletezett ki, hogy a földgolyó minden nőnemű élőlényét meghódítsa vele. – Alex, nem vagy az esetem. – Muszáj mondanom neki valamit, hogy ne nézzen már úgy rám, mintha olyan dolgokat akarna tenni velem, amelyekről eddig csak hallottam. – Csak a fehér fiúkat szereted? – Hagyd már abba! – mondom összeszorított foggal. – Mit? – kérdezi és elkomolyodik. – Ez az igazság, ugye? Mrs. Peterson tűnik fel mellettünk. – Hogy haladtok a vázlattal? – kérdezi. Színlelt mosollyal fordulok felé. – Remekül. – Előveszem a jegyzeteimet, amiket otthon készítettem, és előadom magam Mrs. Petersonnak. – Tegnap éjjel végeztem egy kis kutatást a kézmelegítőkkel kapcsolatban. Hatvan gramm ecetsavat kell feloldani hetven fokon egy deciliter vízben. – Tévedés – mondja Alex. Felnézek a papírjaimból, és csak ekkor veszem észre, hogy Mrs. Peterson már nincs itt. Alex karba teszi a kezét. – Tévedsz. – Szerintem nem. – Azt hiszed, te sohasem tévedsz? Úgy mondja, mintha egy ostoba szőke liba lennék, és ettől felmegy bennem a pumpa. – Persze, hogy nem hiszem azt – mondom. Emelek egy oktávot a hangomon, szinte csipogni kezdek, mint egy elsőbálozó. – Például a múlt 84

héten is, vettem egy Bobbi Brown Sandwash Petal szájfényt, pedig a Pink Blossom sokkal jobban illett volna az arcszínemhez. Totális katasztrófa – mondom gúnyosan. Valószínűleg nagyjából ezt a szintet várta tőlem. Kíváncsi vagyok, beveszi–e, vagy a hangszínemből rájön, hogy csak gúnyolódtam vele. – Azt elhiszem – mondja. – És te, te még sohasem tévedtél? – kérdezem. – Dehogynem – feleli. – A múlt héten, amikor éppen bankot raboltunk odaát Walgreensben, azt mondtam a pénztárosnak, hogy adja oda az ötvendollárosokat a kasszából. Én hülye! A húszdollárosokat kellett volna kérnem, mert azokból sokkal több volt, mint ötvenesből. Szóval felfogta, hogy csak játszottam. És vissza is adta, pont úgy, ahogyan tőlem kapta, ami egy kicsit nyugtalanító, mert ez azt jelenti, hogy valami bizarr módon egy hullámhosszon vagyunk. A szívemre szorított kézzel felsikkantok, belemegyek a játékba: – Milyen borzasztó! – Tehát mindketten tévedhetünk. Felszegett állal, konokul ragaszkodom az igazamhoz: – A kémiában nem tévedek. Mert veled ellentétben én komolyan veszem. – Akkor fogadjunk! Ha nekem van igazam, megcsókolsz – mondja. – És ha nekem van igazam? – Azt te mondd meg, hogy akkor mi legyen! Mintha egy kisbaba kezéből akarnám kirángatni a vattacukrot. Mr. Macsó egóján meg fog jelenni az első repedés, és boldogan vállalkozom arra, hogy én legyek az okozója. – Ha én nyerek, a jövőben komolyan veszel engem is és a kémiát is – mondom neki. – Nem piszkálsz többet, és nem teszel több gúnyos kijelentést. – Áll az alku. De szörnyen érezném magam, ha nem árulnám el neked előre, hogy fotografikus a memóriám. – Alex, én is szörnyen érezném magam, ha nem árulnám el neked, hogy egyenesen a kémiakönyvből másoltam a 85

jegyzeteimet. – Ránézek a füzetemre, majd kinyitom a kémiakönyv megfelelő oldalát. – Tehát anélkül, hogy megnéznéd, hány fokra kell lehűteni? – kérdezem. Alex nagyon bírja a kihívásokat. De ez alkalommal a kemény csávó veszíteni fog. Becsukja a könyvét, és rám mered, határozottan felszegett állal. – Húsz fokra. És száz fokon kell feloldani, nem hetvenen – mondja magabiztosan. Átfutom az oldalt, aztán a jegyzeteimet. Majd megint a könyvet. Az nem lehet. Melyik oldalt... – Ja, tényleg száz fokon. – Döbbenten Alexre nézek. – Igazad van. – Most akarsz megcsókolni, vagy később? – Most – mondom, ami szemmel láthatólag lesokkolja, mert szinte megmerevedik. Otthon a szüleim diktálják minden lépésemet. De az iskolában másképpen mennek a dolgok. Muszáj így lennie, mert ha az élet minden területén elveszíteném az irányítást, akár robot is lehetnék. – Tényleg? – kérdezi. – Igen. – Megfogom az egyik kezét. Soha nem lennék ilyen merész, ha közönségünk is lenne, de szerencsére a kézikönyveknek nincs szemük. Amikor feltérdelek, és közelebb hajolok hozzá, mélyebbeket lélegzik. Igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy hosszú és durva ujjai vannak, és nem gondolni arra, hogy most érintem meg először. Ideges vagyok. Bár feleslegesen. Én uralom a helyzetet. Érzem, hogy visszafogja magát. Hagyja, hogy én tegyem meg az első lépést, ami nekem kedvez. Kicsit félek attól, hogy mit tenne velem, ha igazán elengedné magát. A tenyerét az arcomhoz vezetem, és hallom, amint halkan felnyög. Mosolyogni szeretnék, mert a reakciója azt igazolja, hogy én vagyok az erősebb. Meg sem moccan, amikor mélyen a szemébe nézek. Megint megáll az idő. Belehajtom az arcomat a kezébe, és megcsókolom a tenyerét. 86

– Tessék, megcsókoltalak – mondom, és elengedem a kezét. Vége a játéknak. Mr. Macsó túlfejlett egóját leiskolázta egy szőke, buta liba.

87

14. fejezet

Alex – EZT NEVEZED TE CSÓKNAK? – Igen. Oké, még mindig le vagyok döbbenve, hogy a csaj a puha arcához érintette a kezemet. A fenébe, pont úgy reagált rá a testem, mintha bedrogoztam volna. Totálisan a bűvkörébe vont egy perccel ezelőtt. Ez a kis boszorka fordított egyet a játék menetén, és ő került felül. Meglepett vele, az tuti. Nevetni kezdek, szándékosan felhívom magunkra a figyelmet, mert tudom, hogy pont ezt szeretné elkerülni. – Csitt! – mondja Brittany, és rácsap a vállamra, hogy elhallgattasson. Amikor még hangosabban nevetek, ráver a karomra a nehéz kémiakönyvvel. A sérült karomra. Felszisszenek. – Jaj! – Úgy megfájdul a vágás a bicepszemen, mintha millió tűvel szurkálnák. Cabrón me dolio! Brittany a Bobbi Brown Sandwash Petal szájfénnyel kifestett alsó ajkába harap, ami szerintem remekül áll neki. Bár szívesen megnézném a Pink Blossom szájfényt is rajta. – Fájdalmat okoztam? – kérdezi. – Igen – felelem összeszorított foggal, és próbálok a fájdalom helyett a szájfényére koncentrálni. – Remek. Felhúzom a pólóm ujját, és megnézem a sebet, amelyből most a tanulópáromnak köszönhetően – vér szivárog az egyik kapocs alól. Utóbbival még az ingyenklinika orvosa fogta össze a vágást a Szaténcsuklyásokkal vívott harc 88

után. Brittany jó nagyot tud ütni ahhoz képest, hogy vasággyal együtt sem nyom többet negyvenöt diónál. Felszisszen és hátraugrik. – Jaj, istenem! Nem akartalak bántani, Alex! Tényleg nem! Amikor azzal fenyegettél, hogy megmutatod a sebet, a bal oldaladon húztad fel a pólódat! – Nem is akartam megmutatni – mondom. – Csak baszogattalak. De nem gáz – teszem hozzá. Úgy tesz a csaj, mint aki még nem látott vért. Bár, az ő ereiben nyilván kék vér csörgedezik. – Dehogynem gáz! – mondja, és a fejét csóválja. – A varratod vérzik. – Nem varrat, kapocs – igazítom ki, hogy javítsak valamit a köz–hangulaton. A csaj még a szokásosnál is fehérebb. Alig kap levegőt, majdnem zihál. Ha elájul, Lucky már meg is nyerte a fogadást. Ha már egy kis vértől is kikészül, miért bújna velem ágyba? Legfeljebb ha magamon hagyok minden ruhát, hogy ne lássa a többi hegemet. Vagy koromsötétben, és akkor azt képzelheti, hogy fehér és gazdag vagyok. De a picsába! Én fel akarom kapcsolni azt a villanyt! Érezni akarom, ahogyan a testemhez simul, és azt akarom, hogy tudja, velem van, nem egy másik culeróval. – Alex, jól vagy? – kérdezi Brittany aggodalmaskodva. Most mondjam el neki, hogy azért bambultam el, mert elképzeltem, hogy dugunk? Mrs. P. szigorú arccal közeledik hozzánk. – Ez egy könyvtár, ha nem tűnt volna fel önöknek. Halkabban! – De aztán észreveszi a karomon csordogáló vért, amely már át is itatta a pólóm ujját. – Brittany, kísérje le Alexet a nővérhez! Alex, legközelebb rendesen bekötözve jelenjen meg az iskolában! – Nem is érez együtt velem, Mrs. P.? Lassan elvérzek. – Tegyen valamit az emberiségért vagy a bolygóért, Alex, akkor majd elnyeri az együttérzésemet! Azok, akik késelésbe keverednek, csak a megvetésemre pályázhatnak. Menjen, és szedje rendbe magát! 89

Brittany kiveszi a könyveket az ölemből, és remegő hangon így szól: – Gyerünk! – Tudom vinni a könyveimet – mondom, és követem a folyosóra. A pólóm ujját a sebre szorítom, remélem, így eláll a vérzés. Előttem halad. Ha azt mondanám neki, hogy egyedül nem tudok menni, mert elszédültem a vérveszteségtől, vajon a segítségemre sietne? Talán elbotolhatnék... bár ahogy ismerem, nem érdekelné. Mielőtt odaérnénk az orvosi szobába, megfordul. Reszket a keze. – Annyira sajnálom, Alex... én nem... én nem... nem akartam... Totál ki van készülve. Ha elsírja magát, nem tudok mit kezdeni vele. Nem vagyok zokogó libákhoz szokva. Ha jól emlékszem, Carmen egyszer sem sírt, amíg együtt jártunk. Abban sem vagyok biztos, hogy vannak egyáltalán könnycsatornái. Ezt mindig szerettem benne, mert az érzelmes csajoktól kiver a hideg. – Ööö... jói vagy? – kérdezem. – Ha ennek híre megy, nekem végem van. Jaj, istenem, ha Mrs. Peterson felhívja a szüléimét, halott vagyok. Vagy legalábbis azt fogom kívánni, bárcsak halott lennék. – Csak mondja és mondja, közben meg reszket, mintha egy fék nélkül száguldó kocsiban ülne, amelynek ráadásul meghibásodott a lengéscsillapítója. – Brittany? – ...és anya úgyis rám keni az egészet. Az én hibám lesz, tudom előre! Totál ki fog rám akadni, és magyarázkodnom kell majd, és i csak remélhetem, hogy nem... Még mielőtt bármi mást mondhatna, ráordítok: – Brittany! – Olyan zavarodottan néz rám, hogy egy percig nem tudom, sajnáljam–e vagy inkább ledöbbenjek attól, hogy így kikészült. – Megkattantál – jegyzem meg a nyilvánvalót. Máskor tisztán csillogó szeme most tompán mered előre, mintha itt se lenne. 90

Először lenéz, majd körbe, meg mindenhova, csak rám nem. – Á, nem. Jól vagyok. – Fenét vagy jól. Nézz rám! Tétovázik. – Jól vagyok – mondja, és most a folyosó másik végére, a szekrényekre mered. – Felejtsd el, amit mondtam! – Ha nem nézel rám, esküszöm, itt vérzem el a folyosón, még vérátömlesztésre is szükségem lesz. Nézz már rám, a fenébe! Még mindig nehezen veszi a levegőt, amikor felpillant. – Mi van? Ha azt akarod közölni, hogy uralkodnom kellene magamon, köszönöm, de tisztában vagyok vele. – Tudom, hogy nem akartál bántani – mondom neki. – Vagy ha akartál, valószínűleg megérdemeltem. – Igyekszem felvidítani, nehogy itt kapjon idegösszeomlást a folyosó közepén. – Nem bűn hibázni, te is tudod. Mi értelme lenne az illúzióknak, ha néha nem rombolnánk le őket? – Ne próbálj megvigasztalni, Alex! Gyűlöllek. – Én is gyűlöllek. így aztán legyél kedves elállni az útból, különben a szegény gondnok egész délután nyalhatja a véremet. A rokonom, mellesleg. Megcsóválja a fejét, egy pillanatra sem hiszi, hogy a Fairfield gondnoka a rokonom lenne. Na, jó, nem pont a rokonom. De a családja Atencingóban él, abban a mexikói kisvárosban, ahol anyának is élnek unokatestvérei. Brittany nem áll félre, hanem kinyitja előttem az orvosi szoba ajtaját. Visszatért belé az élet, bár a keze még mindig remeg. – Vérzik – mutatja Koto nővérnek. Koto nővér megkér, hogy üljek fel a vizsgálóasztalra. – Hát ezzel meg mi történt? Brittanyre nézek. Ijedt az arca, mintha attól tartana, hogy itt nyúvadok meg. Nagyon remélem, hogy a halál angyala úgy néz ki, mint ő, és ez a látvány fog elém tárulni, mikor feldobom a bakancsomat. Akár a pokolba is szívesen megyek, ha az ő arca köszön rám. 91

– Szétnyílt egy kapocs – mondom. – Nem nagy szám. – Hogyan történt? – kérdezi Koto nővér, miközben egy vizes ruhával letörli a karomat. Visszatartott lélegzettel várom, hogy csillapodjon a fájdalom. Nem fogom beárulni a páromat, már csak azért sem, mert el akarom csábítani. – Megütöttem – mondja Brittany elcsukló hangon. Koto nővér döbbenten felé fordul. – Megütötted? Te? – Véletlenül – szólok közbe, és gőzöm sincs, miért akarom annyira megvédeni ezt a lányt, aki gyűlöl, és aki inkább megbukna kémiából, mint hogy az én párom legyen. Nem működik a tervem. Eddig egyetlen érzelemről számolt be velem kapcsolatban: arról, hogy gyűlöl. De jobban fájna Luckyt a motoromon látni, mint az a fertőtlenítő cucc, amellyel Koto nővér a sebemet kezeli. Muszáj négyszemközt beszélnem Brittanyvel, ha meg akarom menteni a becsületemet és persze a Hondát is. Vajon kiakadt volna ennyire, ha tényleg úgy utál? Még sohasem láttam, hogy olyat tett ' volna, ami nincs száz százalékig átgondolva, megrendezve. Ez a lány ' egy robot. Vagyis azt hittem, hogy az. Eddig mindig úgy viselkedett, mint egy kamerák kereszttüzében integető hercegnő. Ki hitte volna, hogy pont a véres felkarom hozza ki a sodrából? Brittanyre nézek. Mereven bámulja a karomat, és Koto nővér ténykedését. Bárcsak a könyvtárban lehetnénk. Megesküdnék rá, hogy hajlott volna a folytatásra. A nadrágomon már látszik is a la tengo dura, amikor erre gondolok. Gracias a Dios, a nővér odamegy a gyógyszeres szekrénykéhez. Hol a fenében van a kémiakönyv, amikor igazán szükség van rá? – Találkozzunk csütörtökön suli után! Dolgoznunk kell a témavázlaton – mondom Brittanynek két okból. Egy, nem Koto nővér előtt kellene Brittany meztelen testéről álmodoznom. Kettő, muszáj kettesben maradnom vele. – Csütörtökön nem érek rá – mondja. 92

Nyilván Burro–fej. Inkább azzal a pendejóval lenne, mint velem. – Akkor pénteken – mondom. Kóstolgatom, pedig nem kellene. Egy olyan lány, mint Brittany súlyos sebet üthet az egómon. Bár most éppen egy érzékeny pillanatában kaptam el, még mindig reszket a vérem látványától. Manipulatív szarházi vagyok. Beleharap a szerinte nem megfelelő árnyalatot viselő alsó ajkába. – Nekem a péntek sem jó. – A farkam végre elernyed. – Szombat reggel? – kérdezi. – Találkozhatnánk a fairfieldi könyvtárban. – Biztos vagy benne, hogy számomra is akad egy kis hely a határidőnaplódban? – Kussolj már! Tízkor a könyvtárban. – Jó, akkor randi – mondom, miközben Koto nővér, aki minden bizonnyal belehallgatott a beszélgetésbe, befejezi a kötözéses manővert. Brittany összeszedi a könyveit. – Nem randi, Alex – szól vissza a válla fölött. Felkapom a könyvemet, és utánarohanok. Egyedül van. Még nem szólalt meg a zene, tehát az órának nincs vége. – Randi vagy nem randi, lógsz nekem egy csókkal. Én mindig behajtom az adósságot. – A tanulópárom tompa fényű szeme hirtelen megtelik haraggal, tűzzel. Hűha, veszélyes. Rákacsintok. – Ne vesződj a szájfénnyel szombaton. Csak újra fel kellene kenned, miután csókolóztunk.

93

15. fejezet

Brittany EGY BIZTOS: NEM FOGOK CSÓKOLÓZNI ALEX FUENTESSZEL. Szerencsére Mrs. Peterson óráin egész héten kísérleteztünk, így nem maradt időnk beszélgetni, legfeljebb azon vitatkozhattunk, hogy melyikünk gyújtsa meg a Bunsen–égőt. De amikor Alex bekötözött karjára esett a pillantásom, mindig eszembe jutott, hogy megütöttem. Igyekszem kiverni a fejemből, miközben felkenem a szájfényt. Készülök a randimra Colinnal. Péntek este van, étterembe és moziba megyünk. Kétszer, sőt háromszor is megnézem a végeredményt a tükörben, felcsatolom a Tiffany karkötőt, amelyet Colintól kaptam tavaly az évfordulónkra, majd kimegyek a kertbe, ahol a nővérem úszkál a fizioterapeutával. Anyám rózsaszín fürdőköpenyben ejtőzik a medence mellett, és egy lakberendezési magazint lapozgat. Csönd van, csak a fizioterapeuta csendes utasításait hallom. Anya leteszi a magazint, az arca feszült és szigorú. –– Brit, fél tizenegyre gyere haza! – A nyolc órás előadásra megyünk anya, utána hazajövök. – Hallottad, mit mondtam. Fél tizenegy. Akkor is, ha lemaradtok a film végéről. Colin szülei sohasem tisztelnének egy olyan lányt, aki szabadon császkál. Megszólal a csengő. – Colin lesz az – mondom. – Akkor siess ajtót nyitni! Tudod, hogy egy olyan fiú, mint ő, nem vár a végtelenségig.

94

Odarohanok a bejárati ajtóhoz, nehogy anyám érjen oda hamarabb, és hülyét csináljon mindkettőnkből. Colin egy tucat vörös rózsát tart a kezében. – Neked hoztam – mondja. Micsoda meglepetés! Hű, milyen hülye voltam, hogy annyit gondoltam Alexre. Megölelem Colint, és megcsókolom. Igaziból – a száján. – Vízbe teszem őket – mondom, és hátralépek. A konyha felé menet boldogan dúdolni kezdek, érzem a virágok édes illatát. Amikor teletöltök egy vázát vízzel, arra gondolok, vajon Alex vesz–e virágot a barátnőjének. Szerintem inkább egy éles késsel örvendezteti meg a csaját, hátha szükség lesz rá a randin. Colinnal lenni azonban olyan... Unalmas? Nem. Nem unalmas. Biztonságos. Kényelmes. Idilli. Levágom a rózsák szárát, és vázába teszem őket, Colin pedig az anyámmal beszélget a verandán. Nem szeretem, amikor ezt csinálja. – Indulhatunk? – kérdezem. Colin megvillantja a millió dolláros mosolyát. – Igen. – Hozd vissza fél tizenegyre! – kiált utánunk anya. Minél rövidebb a kimenő, annál erkölcsösebb a leánygyermek. Milyen nevetséges! De Shelley–re pillantok, és nem vitatkozom. – Természetesen, Mrs. Ellis – feleli Colin. Amikor beülünk a Mercedesébe, megkérdezem: – Melyik filmre megyünk? – Programváltozás van. Apa cége szerzett jegyet a Cubs– meccsre. Páholyban leszünk, rögtön a hazai bázis mögött. Bébi, megnézzük a bocsokat! – Szuper! De hazaérünk fél tizenegyre? – Mert abban biztos vagyok, hogy anya ébren vár majd. – Ha nem lesz hosszabbítás, biztosan. Miért, mit gondol anyád, mi lesz, ha később érsz haza? Tökhintóvá változik a kocsi? 95

Megfogom a kezét. – Nem... csak nem akarok neki csalódást okozni. – Nem akarlak megbántani, de anyád olyan fura. Tökre dugni–való csaj, közben meg mintha bolond lenne. Elrántom a kezem. – Fúj, Colin! Azt mondtad az anyámra, hogy dugnivaló! Gusztustalan vagy. – Ugyan már. Brit! – Colin rám pillant. – Az anyád úgy néz ki, mintha az ikertestvéred volna. Nagyon dögös. Anya állandóan a konditeremben van, és el kell ismernem, a teste inkább egy harmincéves nőé, mint egy negyvenöt évesé. De ha a barátom is dögösnek találja, hát... fúj! A meccs előtt Colin bevezet apja cégének páholyába a Wrigley Fielden. A páholy tele van belvárosi ügyvédi irodák fejeseivel. Colin szülei sietnek üdvözölni. Az anyukája megölel, és két puszit nyom a levegőbe az arcom mellett, majd tovább rója a tiszteletköröket. Nézem, ahogy Colin a felnőttekkel társalog. Otthon érzi magát, elemében van. Kezet ráz, szélesen mosolyog, és mindenki viccén nagyokat nevet akkor is, ha egyáltalán nem viccesek. – Szeretnéd onnan nézni a meccset? – kérdezi, és a széksorokhoz vezet, miután beszereztük a hot dogot és az üdítőt. – Remélem, sikerül megcsípnem egy gyakornoki helyet a Harris, Lundstrom és Wallace–nál jövő nyáron – mondja csendesen. – Muszáj volt smúzolnom azokkal a pasasokkal. Amikor Mr. Lundstrom tűnik fel mellettünk, Colin azonnal begyújtja a rakétákat. Ámulva nézem, hogy úgy beszélget vele, mintha régi barátok lennének. A palimnak van érzéke a helyezkedéshez. – Úgy hallom, hogy apád nyomdokaiba készülsz lépni – mondja Mr. Lundstrom. – Igen, uram – feleli Colin, majd a fociról meg a részvényekről kezdenek beszélgetni, meg minden másról, 96

ami Colinnak hirtelen eszébe jut, csak hogy a társalgást minél hosszabbra nyújtsa. Megan felhív a mobilomon, én meg informálom a meccsről, miközben arra várok, hogy Colin végre befejezze. Megan elmeséli, hogy tök jól érezte magát egy Club Mystique nevű helyen, ahová a huszonegy év alattiakat is beengedik. Szerinte nekem és Sierrának is tetszene. A hetedik játékrész után Colin és én állva elénekeljük a Vigyél ki a meccsre! című nótát. Totál hamisak vagyunk, de nem érdekes, mert a többezernyi Cubs–szurkoló ugyanolyan hamisan énekel, mint mi. Olyan jó Colinnal lenni, olyan jó vele együtt bohóckodni! Talán egy kicsivel több kritikával illettem a kapcsolatunkat, mint amennyit érdemel. Kilenc negyvenötkor szólok Colinnak, hogy ideje indulnunk, bár a meccsnek még nincs vége. Megfogja a kezem. Már–már azt hiszem, mindjárt kimenti magát Mr. Lundstromnál, de nem, sőt Mr. Lundstrom odahívja Mr. Wallace–t is. Minden egyes perc elteltével egyre idegesebb leszek. Elég feszültség van otthon így is. Nem akarom, hogy miattam még több legyen. – Colin... – mondom, és megszorítom a kezét. Válaszul átkarolja a vállamat. A kilencedik játékrész után, amikor már tíz óra is elmúlt, megint megszólalok: – Elnézést, de Colinnak haza kell vinnie engem... Mr. Wallace és Mr. Lundstrom kezet fog Colinnal, én meg a kijárat felé húzom a pasimat. – Brit, tudod milyen nehéz gyakornoki helyet kapni az H.L. & W.–nál? – Ebben a pillanatban sajnos nem érdekel. Tíz körül haza kellett volna érnem. – Na, bumm, otthon leszel háromnegyed tizenegykor! Majd azt mondjuk anyádnak, hogy dugóba kerültünk. 97

Colin nem tudja, hogy anya milyen, amikor becsavarodik. Szerencsére elintéztem, hogy ne sokat jöjjön hozzánk, és ha jön is, ne ' maradjon pár percnél tovább. Fogalma sincs arról, milyen az, amikor anya rám száll. Már tizenegy óra is elmúlt, amikor végre behajtunk a házunk elé. Colin gondolatai még mindig a leendő gyakorlati hely körül keringenek, és közben a meccs összefoglalóját hallgatja a rádióban. – Mennem kell – mondom neki, és odahajolok egy pusziért. – Maradj még egy kicsit! – suttogja. – Már olyan régen nem voltunk együtt. Hiányzik. – Nekem is. De késő van. – Bocsánatkérő pillantást vetek rá. – Lesz még millió éjszakánk együtt. – Remélem előbb, mint utóbb. Bemegyek a házba, és közben lélekben felkészülök a veszekedésre. Naná, hogy anya ott áll karba tett kézzel a hallban. – Elkéstél. – Tudom. És bocsánat. – Szerinted azért állítom fel a szabályokat, hogy megszeghesd őket? – Nem. Felsóhajt. – Anya, tényleg sajnálom. Mozi helyett Cubs–meccsre mentünk, és szörnyen nagy dugó volt. – Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra. Brit. Nem gondolod, hogy telefonálnod kellett volna, hogy késni fogsz? Csak azért, hogy telefonon is leüvölthessen? Kizárt dolog. De ezt nyilván nem mondhatom meg neki. – Nem is gondoltam rá – mondom végül. – Gondolsz te egyáltalán a családodra, Brittany? Nem csak rólad szól minden. – Tudom, anya. Megígérem, hogy legközelebb telefonálok. Fáradt vagyok. Nem fekhetnék le? Egy intéssel elbocsát. 98

 Másnap reggel anya sikoltására ébredek. Lerúgom magamról a paplant, kiugrók az ágyból, és lerohanok a lépcsőn, hogy megnézzem, mire a nagy felfordulás. Shelley a konyhaasztalhoz tolt kerekes székben ül. Mindenhol kaja van, az arcán, a pólóján és a nadrágján. Nem úgy néz ki, mint egy húszéves felnőtt nő, sokkal inkább hasonlít egy kisbabára. – Shelley, ha nem fejezed be, mész vissza a szobádba! – kiabálja anya, majd egy tányér turmixok ételt tesz a nővérem elé. Shelley lesöpri a tányért az asztalról. Anya felkiált, és összeszűkült szemmel mered a testvéremre. – Hagyd, majd én! – mondom neki, és odarohanok Shelley–hez. Anya még sohasem ütötte meg a nővéremet. De az idegei pengeélen táncolnak, és a gonoszsága pont olyan fájdalmas, mint amilyen a pofonja lenne. – Nem kisbaba már. Brit! – mondja anya. – Ha nem eszik, gyomorszondát kap. Ezt akarod? Utálom, mikor ezt csinálja. Mindig a lehető legrosszabb eshetőséggel áll elő, és nem azon próbál javítani, ami nem működik. Amikor a nővérem rám néz, ugyanazt a feszültséget látom a szemében. Anya Shelley felé rázza a mutatóujját, majd a padlóra mutat, – Na, ezért nem vittelek már hónapok óta étterembe! – Anya, fejezd már be! – mondom. – Semmi szükség arra, hogy még jobban felidegeld magad. Shelley már amúgy is feszkós. Mi értelme van ezt tovább fokozni? – És én? Velem ki törődik? Én is érzem ám, hogy emelkedik bennem a nyomás. Lüktet egy ér a nyakamon, már az ujjhegyeimben is érzem. Egy idő után nem bírom magamban tartani a feszültséget, 99

kirobbanok: – Nem rólad van szó! Miért kell mindig mindent arra visszavezetni, hogy ez téged hogy érint? – sikoltom. – Anya, nem látod, hogy fáj valamije? Miért nem próbálsz meg rájönni, hogy mi a baja, ahelyett, hogy csak üvöltözöl vele? Hirtelen felkapok egy törlőrongyot, és letérdelek Shelley mellé. Letörlöm a nadrágját. – Brittany, ne! – kiált anya. Oda se figyelek rá. Pedig nem ártana, mert mielőtt felállnék, Shelley belekap a hajamba, és húzni kezdi. Erősen. Ebben a ramazuriban megfeledkeztem a nővérem új szokásáról. – Jaj! – kiáltom. – Shelley, hagyd abba! – Próbálok felnyúlni, és a doktor tanácsát követve megnyomni az ujjperceit, hogy lazítsak a szorításán, de hasztalan. Nem érem el a kezét, mert kicsavart test helyzetben guggolok előtte. Anya izzad, mint a ló, mindenfelé kajadarabok repülnek, a fejbőröm pedig máris ég. Shelley nem enged, anya hiába próbálja lefejteni a kezét a hajamról. – Az ujjperceit, anya! – kiabálok, hogy emlékeztessem dr. Meir szavaira. Basszus, mennyi hajat téphetett ki? Olyan, mintha a fél fejemet megskalpolta volna. A tanácsomat követve anya valószínűleg jó erősen megnyomhatta Shelley ujjperceit, mert a hajam végre kiszabadul a nővérem markából. De az is lehet, hogy Shelleynek egyszerűen sikerült kirángatnia a maradékot is. Lezuhanok a földre, és rögtön megtapogatom a fejemet. Shelley mosolyog. Anya összeráncolja a homlokát. Nekem könnyek szöknek a szemembe. – Azonnal elviszem dr. Meirhez – mondja anya, és a fejét csóválja, amiből világosan látszik, hogy engem hibáztat azért, hogy így elfajult a helyzet. – Már túl hosszú ideje mennek így a dolgok. Brittany, fogd az apád autóját, és 100

menj ki a reptérre. Tizenegykor érkezik a járata. Az a minimum, hogy te mész ki elé.

101

16. fejezet

Alex MÁR EGY ÓRÁJA VÁROK A KÖNYVTÁRBAN. Na, jó, másfél órája. Tíz t előtt kint üldögéltem az egyik betonpadon. Tízkor bejöttem, és az üzenőfal előtt ácsorogtam, mintha a jövő havi könyvtári programok érdekelnének. Nem akartam, hogy Brittany azt higgye, rá várok ilyen lelkesen. Háromnegyed tizenegykor beültem az ifjúsági regények közé, és belemélyedtem a kémiakönyvembe. Legalábbis úgy tettem, mert egy szó nem sok, annyi sem ragadt meg bennem. Most tizenegy óra van. Hol lehet Brittany? Jobb lett volna, ha a cimborákkal megyek el valahova. A fenébe, talán tényleg az lenne a legjobb, ha megkeresném őket. De valami konok elhatározás miatt tudni akarom, miért rázott le Brittany. Próbálom bemesélni magamnak, hogy csak az egóm kapott egy újabb sallert, de az igazat megvallva aggódom érte. Brittany már célzott rá, amikor kikattant az orvosi szoba előtt, hogy az anyját nem fogják Az Év Anyukája díjra jelölni. Nem jött még rá, hogy mivel betöltötte a tizennyolcat, akár le is léphetne otthonról? Ha minden annyira rossz, miért marad? Mert a szülei gazdagok. Ha én lépnék le otthonról, nem sok minden változna meg az életemben. Az északi oldalon lakó lányok számára viszont felér egy halálos ítélettel, ha nem márkás törülköző várja őket a mosdóban, és nincs cseléd, aki elpakol utánuk. Elegem van a várakozásból. Elmegyek hozzájuk, és szemtől szemben rákérdezek, miért ejtett. Át sem 102

gondolom a dolgot, felpattanok a motoromra, és elindulok észak felé. Tudom, hogy hol lakik... Abban a baromi nagy, oszlopos fehér házban. Leparkolom a motort a feljárón, és becsöngetek. Megköszörülöm a torkomat, hogy ne zavarodjak bele a mondókámba. Mierda, de mit is mondjak neki? És miért érzem magam totál idiótának? Miért akarok a lehető legjobb színben feltűnni előtte? Senki sem nyitja ki az ajtót. Még egyszer becsöngetek. Hol van ilyenkor a cseléd vagy inas, akinek az lenne a dolga, hogy ajtót nyisson? Már éppen feladnám a dolgot, és legszívesebben a falba verném a fejem, mert tényleg: mi a faszt keresek itt... de akkor kinyílik az ajtó. Brittany idősebb verziója jelenik meg előttem. Nyilván az anyja. Végigmér, a csalódás az arcára van írva. – Segíthetek? – kérdezi lenézően. Valószínűleg azt hiszi, hogy az egyik kertész vagyok, netán házaló, aki minden hülyeséggel megzavarja a békés emberek nyugalmát. – Erről a környékről kitiltották az ügynököket! – Ööö, nem vagyok ügynök vagy ilyesmi. Alex a nevem. Ööö, csak azt szeretném tudni, hogy Brittany itthon van– e? – Remek belépő. Nyökögök itt, mint egy elmebeteg. – Nincs itthon. – Hangjának éle illik tekintete hidegségéhez. – Nem tudja véletlenül, hogy hova ment? Mrs, Ellis félig behúzza az ajtót, valószínűleg attól tart, hogy kilesem az értékeit, és megkísérlem kirabolni a házat. – Nem szolgálhatok felvilágosítással a lányom holléte felől. És most, ha megbocsát... – mondja, és a képembe vágja az ajtót. Ott állok, mint egy totál pendejo. Szerintem Brittany a háttérből diktálta az anyjának, hogyan szabaduljon meg tőlem. Nem csodálkoznék azon, ha kiderülne, hogy szórakozik velem. Én viszont nem szeretem, ha szórakoznak velem. 103

Behúzott farokkal visszakocogok a motoromhoz, és nem tudom, minek is érezzem magam. Kidobott kiskutyának vagy berágott pitbullnak?

104

17. fejezet

Brittany – KI AZ AZ ALEX? Anya ezekkel a szavakkal fogad, amikor apával hazaérünk a repülőtérről. – Egy srác a suliból, ő a tanulópárom kémián – felelem vontatottan. Majd egy perc múlva megkérdezem: – Honnan ismered Alexet? – Itt volt, miután elindultál a repülőtérre. Elzavartam. Nyilván kihagyott az agyam – hasít belém a felismerés. Jaj, ne! Elfelejtettem, hogy Alexszel kell találkoznom délelőtt. Hatalmas bűntudatom támad, amikor arra gondolok, hogy hiába várt rám a könyvtárban. Biztos voltam benne, hogy ő fog felültetni engem, erre én szúrtam ki vele. Nagyon mérges lehet rám. Felfordul a gyomrom az idegtől. – Nem akarom, hogy még egyszer idejöjjön – mondja anya. –A szomszédok pletykálni fognak rólad. – Mint ahogy a nővéredről is pletykálnak. Tudom, hogy ezt gondolja. Egy nap majd olyan helyre költözöm, ahol a szomszédok nem pletykálnak. – Rendben – mondom neki. – Nem választhatsz más tanulópárt? – Nem! – Megpróbáltad? – Igen, anya, megpróbáltam. Mrs. Peterson nem hajlandó másik párt kijelölni nekem. – Valószínűleg nem próbáltad elég kitartóan. Majd hétfőn felhívom az iskolát, és... Felkapom a fejem. A tarkómnál lüktető fájdalmat szinte nem is érzem, pedig Shelley onnan tépte ki a hajamat. – Anya, majd én elintézem. Semmi szükség arra, hogy felhívd az iskolát, nem vagyok már kétéves! 105

– Azt is ettől az Alextől tanultad, hogy tiszteletlenül beszélhetsz az anyáddal? Most hirtelen nagy lett a szád, csak mert az a fiú a párod? – Anya... Bárcsak itt lenne apa, és közbeavatkozna. De amint hazajöttünk, bement a dolgozószobájába, hogy megnézze az e–mailjeit. Jobb lenne, ha döntőbíróként lépne fel, nem pedig a partvonal mögül követné az eseményeket. – Nem akarom, hogy ilyen aljanépekkel mutatkozz. Ismered a mondást, aki korpa közé keveredik... Nem így neveltünk apáddal! Jaj, ne! Most jön a kiselőadás. Inkább lenyelek egy eleven halat pikkelyestől, de ezt nem hallgatom végig, ehhez most nincs idegem. Tudom, hogy mire akar kilyukadni; mivel Shelley nem tökéletes, nekem muszáj annak lennem. Mély lélegzetet veszek, fő a nyugalom. – Anya, oké. Értem. Bocsánat. – Csak jót akarok neked – mondja. – Te meg ezt is a képembe vágod! – Tudom, bocsánat. Mit mondott dr. Meir Shelley–ről? – Hetente kétszer látni akarja, és újabb vizsgálatokat írt elő. Segítened kell elvinni hozzá. Nem szólok neki, hogy Small tanárnőnél nem lehet lógni a próbákról, mert felesleges mind a kettőnknek stresszelnünk ezen. Meg aztán engem is érdekel, mi okozza Shelley–nél ezeket a kirohanásokat... talán jobban is, mint anyát. Hála istennek, megcsörren a telefon, és anya megfordul, hogy felvegye. Besietek a nővérem szobájába, nehogy anyának eszébe jusson folytatni a beszélgetést. Shelley a számítógépénél ül, és vadul veri a billentyűzetet. – Szia! – mondom. Shelley felnéz. Nem mosolyog.

106

Szeretném a tudtára adni, hogy nem neheztelek rá, mert tudom, hogy nem akart bántani. Shelley talán maga sem érti, hogy mit miért csinál. – Akarsz sakkozni? Shelley megrázza a fejét. – Tévézni? Újabb fejrázás. – Szeretném, ha tudnád, hogy nem haragszom rád. – Óvatosan lépek oda hozzá, mert nem akarom, hogy megint megcibálja a hajamat. Megsimogatom a hátát. – Szeretlek, tudod? Nem felel, nem bólogat, egy hangot sem ejt ki. Semmit. Leülök az ágya szélére, és nézem, ahogyan a géppel játszik. Egyszer–egyszer megszólalok, hogy tudja, még itt vagyok vele. Lehet, hogy most nincs rám szüksége, de bárcsak lenne! Mert nemsokára eljön az idő, amikor hiába lesz szüksége rám, már nem leszek itt. Megijeszt ez a gondolat. Egy kis idő elteltével ott hagyom a nővéremet, és átmegyek a saját szobámba. Kikeresem Alex számát a Fairfield gimi telefonkönyvéből. Felpattintom a mobilom tetejét, és bepötyögöm a számot. – Halló! – mondja egy fiúhang. Mély lélegzetet veszek. – Szia! – mondom. – Alex otthon van? – Elment. – Quién es? – hallom az anyukája hangját a távolból. – Ki vagy? – kérdezi a fiú. Észreveszem, hogy beszéd közben a körömlakkomat kapargatom. – Brittany Ellis. Ööö... Alex egyik barátja vagyok az iskolából. – Brittany Ellis az, Alex barátja az iskolából! – kiabálja a fiú az anyjának. – Toma el mensaje – hallom az édesanya hangját. – Te vagy az új nője? – kérdezi a fiú. 107

Egy csattanást hallok, a fiú feljajdul, majd megkérdezi: – Üzensz neki valamit? – Mondd meg Alexnek, hogy Brittany kereste. A számom pedig...

108

18. fejezet

Alex MOST ÉPPEN A RAKTÁRBAN VAGYOK, ahol a Latin Vér minden este összegyűlik. Már két vagy három cigarettát elszívtam, nem számolom. – Igyál egy sört, bús képű lovag! – mondja Paco, és hozzám vág egy Coronát. Az előbb elmeséltem neki, hogy Brittany reggel csúnyán felültetett. Paco csak a fejét csóválta, mintha azt akarta volna mondani, hogy tudhattam volna előre, mi történik, ha az északiakkal kezdek. Egy kézzel elkapom a sörösdobozt, és vissza is hajítom neki. – Kösz, de nem. – Que tienes, ese? Már nem elég jó ez a cucc? – Ezt Javier kérdezi, a világ vagy legalábbis a Vér legostobább tagja. El büey, pont annyit iszik, mint amennyit drogozik. Tehát sokat. Feleletként csak rávillantom a tekintetemet. – Vicceltem, haver – motyogja részegen. Senki sem akar összetűzésbe keveredni velem. Már megmutattam a Vérnek, hogy mire vagyok képes, amikor rögtön az első évben összeverekedtünk egy rivális bandával. Kiskölyök koromban azt hittem, hogy meg fogom váltani a világot... vagy legalább a családomat. Sohasem leszek bandatag, mondtam magamnak, amikor elértem azt a kort, hogy számíthattak rám. A két kezemmel fogom megvédeni mi familia. Fairfield déli negyedeiben vagy bandatag leszel, vagy a banda ellensége. Egykor még voltak álmaim, hiú ábrándok, hogy kimaradhatok a bandázásból, és így is megvédhetem a családomat. Ezek az 109

álmok szinte a tudtomon kívül foszlottak semmivé azon az éjszakán, amikor az apámat a szemem láttára lőtték le. Csak hatéves voltam. Ott álltam a földre zuhanó test mellett, és a mellkasából szivárgó vérre meredtem. Olyan volt, mint egy céltábla közepe, azonban a folt egyrre csak nőtt. Aztán apa kapkodni kezdte a levegőt és... ennyi volt. Az apám meghalt. Nem öleltem meg, meg sem érintettem. Piszkosul féltem. A halálát követő napokban meg sem szólaltam. Akkor sem, amikor a rendőrség megpróbált kihallgatni. Azt mondták, hogy sokkot kaptam, és hogy az agyam képtelen feldolgozni, amit láttam. Igazuk volt. Arra sem emlékeztem, hogy nézett ki az a pasas, aki meghúzta a ravaszt. Nem tudtam megbosszulni apa halálát, pedig fejben minden éjjel megpróbálom a helyére illeszteni a hiányzó puzzle darabot. Ha képes lennék emlékezni, az a szemét megfizetne mindenért. Ma azonban tiszta az elmém. Brittany felültetett, az anyja meg gyakorlatilag semmibe vett... hiába szeretném elfelejteni, nem megy. Paco egyetlen hörpintéssel leküldi a sör felét. Az sem érdekli, hogy kifolyik a szájából, egyenesen a pólójára. Amíg Javier a többi cimborával társalog, Paco hozzám fordul: – Carmen teljesen gajra vágott, mi? – Hogyhogy? – Nem bízol a nőkben. Vegyük ezt a Brittany Ellist... Káromkodni kezdek. – Tudod mit, Paco? Dobd csak ide azt a sört! – Elkapom a dobozt, kiiszom a sört, az üres dobozt pedig összelapítom a falnál. – Tudom, hogy nem akarsz meghallgatni, Alex. De most akkor is megmondom a magamét, ha közben seggrészegre iszod magad. Carmen, ez a nagypofájú, agresszív, dögös latina csaj hülyét csinált belőled. Te pedig úgy állsz bosszút rajta, hogy Brittanyből csinálsz hülyét. 110

Fogcsikorgatva hallgatom Pacot, és felkapok egy újabb doboz sört. – Szerinted Brittany csak a bosszú miatt érdekel? – Nem. És visszafelé fog elsülni a dolog, mert a lány tetszik neked. Ismerd be! Nem akarom beismerni. – Csak a fogadás miatt érdekel. Paco annyira röhög, hogy megbotlik, és lehuppan a fenekére. Sörösdobozzal a kezében felém mutogat. – Te, barátom, olyan jól hazudsz önmagadnak, hogy képes vagy elhinni azt a sok szart, ami a szádon kiesik. Az a két lány tűz és víz, haver! Felkapok még egy doboz sört. Miközben kibontom, Carmenre és Brittanyre gondolok. Carmennek szexi, titokzatosan sötét szeme van. Brittany tekintete ellenben ártatlannak tűnik, világoskék szeme szinte áttetsző. Vajon akkor is így néz majd rám, amikor szerelmeskedünk? A picsába! Szerelmeskedni? Mi a fene van velem? Brittany és a szerelem egy mondaton belül? Nyilván kezdek meghülyülni. Az elkövetkező fél órában annyi sört vedelek, amennyi belém fér. Már elég jól érzem magam ahhoz, hogy ne gondoljak... semmire. Egy ismerős női hang hatol át a jótékony ködön, amely az agyamra telepedett: – Akartok a Danwood Beachen bulizni? – kérdezi. Csokoládébarna szempár mered rám. Bár az agyam már nem működik rendesen, és szédülök is, annyit biztosan tudok, hogy a csokoládészín a kék ellentéte. Kell a fenének a kék. A kék csak összezavar. A csokoládészín legalább érthető, könnyű bánni vele. Valami nem stimmel, de nem tudom, hogy mi az. És amikor a csokoládébarna szemek tulajdonosa a számra tapasztja az ajkát, semmi más nem érdekel, csak az, hogy a kékséget kiverjem a fejemből, akkor is, ha emlékeim szerint a csokoládé tulajdonképpen keserű csokoládé. 111

– Sí – mondom, amikor az ajkaink kettéválnak. – Bulizzunk! Vamos a gozar! Egy órával később derékig a vízben állok. Szeretnék kalóz lenni, és bejárni a tengereket. Valahol a tudatom mélyén tisztában vagyok azzal, hogy a Michigan–tó terül el előttem, nem pedig az óceán. De most képtelen vagyok tisztán gondolkodni, és a kalózkodás momentán remek ötletnek tűnik. Se család, se problémák, se kék szemükkel engem bűvölő, szőke lányok... Polipszerű karok fonódnak a derekam köré. – Mire gondolsz, novio? – Szeretnék kalóz lenni – mormolom a polipnak, aki az előbb a pasijának nevezett. A polip szívókorongjai végigcsókolják a hátamat, és az arcom felé közelednek. Nem félek, inkább jól esik. Ismerem én ezt a polipot, ezeket a karokat. – Te kalóz leszel, én meg hableány. Ments meg! Azt hiszem, inkább engem kellene megmenteni, mert megfojt a csókjaival. – Carmen... – suttogom a barna szemű, szexi hableánnyá avanzsált polipnak. Tudom, hogy részeg vagyok, meztelen, és derékig a Michigan–tóban állok. – Csönd! Lazulj el, és élvezd! Carmen ismer. Tudja, mi kell ahhoz, hogy elfeledkezzek a valóságról, és belemerüljek az álomvilágba. A karja, a teste rám fonódik. Súlytalan a vízben. A kezem ismerős terepen barangol, a testem ismerős partokon pihen, de az álom csak nem jön. És amikor kipislogok a tópartra, a cimboráim hangoskodása emlékeztet arra, hogy közönségünk is van. A polip–sellő szereti, ha közönsége van. Én nem. Megragadom a sellő kezét, és a part felé vonszolom. Oda sem figyelek a cimboráim megjegyzéseire, közlöm a sellővel, hogy öltözzön fel, és én is magamra rántom a farmeremet. Amikor készen vagyunk, még egyszer karon 112

ragadom Carment, és a tömegen átverekedve magunkat levágódunk a homokba a barátaink mellé. Egy nagy sziklának vetem a hátam, és kinyújtom a lábamat. Az ex–barátnőm lovaglóülésben elhelyezkedik rajtam, mintha sohasem szakítottunk volna, mintha sohasem csalt volna meg. Csapdában vergődöm. Beleslukkol valamibe, ami nyilvánvalóan nem cigaretta, és felém nyújtja. A kicsi, összetekert jointra meredek. – Nem turbóztátok fel, ugye? – kérdezem. Nekem mára nagyjából úgyis annyi, de mégsem hiányzik egy komolyabb kábszer a sörre és a marihuánára. Felejteni akarok, nem meghalni. Carmen a számhoz érinti a jointot. – Csak Acapulco aranya van benne, novio. Talán ez majd kitörli a memóriámat, hogy soha többé ne kelljen lövöldözésekre, exbarátnőkre és fogadásból eltöltött buja éjszakákra gondolnom egy olyan lánnyal, aki szerint gyakorlatilag egy patkány vagyok. Elveszem tőle a jointot, és mélyen letüdőzöm. A hableány keze megsimogatja a mellkasomat. – Én boldoggá teszlek, Alex – suttogja, és megérzem az alkohol meg a mota illatát a leheletén. De lehet, hogy az én szám az. Ki tudja már? – Adj még egy esélyt! A drog és az alkohol teljesen összezavar. Amikor Brittany és Colin összefonódó alakja jelenik meg előttem, ahogyan tegnap az iskolában láttam őket, magamhoz húzom Carment. Nem kell nekem olyan lány, mint Brittany. A forróvérű, tüzes Carmen, ez a hazudós kis hableány kell nekem.

113

19. fejezet

Brittany MEGGYŐZTEM SIERRÁT, DOUGOT, COLINT, SHANE–T és Darlene–t, hogy menjünk el a Club Mystique–be, amiről Megan regélt. Highland Grove–ban van, a parton. Colin nem szeret táncolni, így a többiekkel roptam, meg volt ott egy másik srác is, Troy, aki nagyon jól mozgott. Azt hiszem, lesz mit mutatnom a hajrálányoknak a következő próbán. Most Sierráéknál vagyunk, és a házuk mögötti magánstrand felé igyekszünk. Darlene lemaradt a fiúkkal, akik Colin kocsijából pakolják ki a dugipiát. – Doug és én szexeltünk a múlt hétvégén – böki ki Sierra. – Colin is szexelni szeretne – világosítom föl. – Minden tizennegyedik életévét betöltött pasi szexelni akar – mondja. – Az a dolguk, hogy akarják. – De én... én nem akarom. Legalábbis még nem. – Akkor az a dolgod, hogy nemet mondj – feleli, mintha az olyan könnyű lenne. Sierra tehát már nem szűz, ő igent mondott. Nekem miért olyan nehéz igent mondanom? – Honnan fogom tudni, hogy eljött az idő? – Hát, erről nem engem kellene kérdezned. Akkor kell megtenni, amikor feltétel nélkül, kérdések nélkül akarod. Azt tudjuk, hogy takarják. Rajtad áll, hogy megteszed–e vagy nem. Figyelj! Az első alom nem jó, és nem is könnyű. Bénának és ostobának érzed magad. De ha azzal csinálod, akit igazán szeretsz, akkor az benne szép, hogy bátran megnyílhatsz előtte: nem kell tökéletesnek látnod, akár sebezhetőnek is mutathatod magad. Vajon ezért nem akarom Colinnal csinálni? Talán nem szeret annyira, mint hittem. De vajon képes leszek–e 114

valaha úgy szeretni valakit, hogy a sebezhetőségemet is feltárjam előtte? Fogalmam sincs. – Tyler ma szakított Darlene–nel – suttogja Sierra. – Elkezdett egy fősulis lánnyal járni. Darlene és a fiúk éppen pokrócokat terítenek a homokba. Darlene megragadja Shane pólóját, és magához húzza a fiút. – Csókolózzunk! – utasítja. A göndör fürtös Shane pedig lelkesen engedelmesük a parancsnak. Elrángatom Darlene–t, odahajolok hozzá, és úgy mondom, hogy csak ő hallja: – Ne szórakozz Shane–nel! – Miért ne? – Mert nem is tetszik neked. Ne használd ki! Vagy ne hagyd, hogy ő kihasználjon! Darlene ellök magától. – Teljesen eltorzult képed van a valóságul, Brit! Vagy az a célod, hogy mindenkit szembesíts a saját tökéletlenségével, hogy te lehess a megtestesült tökéletesség? Ez nem igazságos. Egyáltalán nem akarom szembesíteni a hibáival, de ha azt látom, hogy az önpusztítás útjára lép, barátként talán nem az a dolgom, hogy meggátoljam ebben? Talán nem. Barátnők vagyunk, de nem a legjobb barátnők. Egye dűl Sierrát engedtem olyan közel magamhoz. Miért gondolom, hogy jogom van beleszólni Darlene életébe, amikor ő sohasem fogja megkapni tőlem ugyanezt az esélyt? Sierra, Doug, Colin meg én leülünk a plédre, és a gallyakból meg elkorhadt fadarabokból rakott tábortűz mellett a legutóbbi focimeccsről beszélgetünk. Még nevetünk is, mert felidézzük a kihagyott ziccereket, és utánozzuk az edzőt, aki a partvonal mellől ordítozott a játékosaival. Mindig elvörösödik az arca, és beszéd közben köpködni kezd, ha igazán felhúzza magát. A játékosok igyekeznek hátrahúzódni, hogy ne érje őket nyál. Doug elképesztően jól utánozza. 115

Jól érzem magam Colinnal és a barátaimmal, még a tanulópáromról is megfeledkezem egy időre, pedig mostanában sokat jár az eszemben. Később Sierra és Doug sétálni indul, én meg Colinhoz bújok a tűznél, a lángok megvilágítják körülöttünk a homokot. Darlene és Shane a tanácsom ellenére egymásba gabalyodtak, és még nem tértek vissza közénk. Felkapok egy üveg chardonnay–t, amit a fiúk hoztak. A srácok eddig söröztek, a lányok meg borozgattak, mert Sierra utálja a sör ízét. A számhoz emelem az üveget, és kiiszom a tartalmát. Kicsit megszédülök, de ahhoz, hogy teljesen megfeledkezzek magamról, talán egy egész üveg is kevés lenne. – Hiányoztam neked a nyáron? – kérdezem Colint, és hozzábújok, miközben ő a hajamat simítja le. Nagyon kócos lehetek. Bárcsak elég részeg lennék ahhoz, hogy ne izgasson. Colin megfogja a kezemet, és az ágyékához vezeti. Hosszan, hangosan felnyög. – Igen – súgja a nyakamba. – Nagyon. Amikor visszahúzom a kezem, hátulról átkarol. Úgy kezdi szorongatni a mellemet, mintha lufi volna. Korábban nem bántam, ha Colin megérintett, de most felbosszant. Még undorodom is tőle. Kibújok az öleléséből. – Mi a gond, Brit? – Nem tudom. – Tényleg nem tudom. Colinnal már az iskola kezdete óta nem mennek jól a dolgok. És ami még ennél is bosszantóbb: Alex egyre gyakrabban furakodik be a gondolataim közé. Megragadok egy doboz sört. – Légy szíves, ne kényszeríts! – mondom a pasimnak, miközben belekortyolok a sörbe. – Nem lehetne az, hogy csak üldögélünk itt? Colin hosszan, drámaian felsóhajt. – Brit, de én annyira akarom!

116

Megpróbálom az egész doboz sört egészben meginni, de a végét ki kell köpnöm. – Úgy érted, hogy most? A barátaink szeme láttára? – Miért is ne? Már elég sokat vártunk. – Nem tudom, Colin... – mondom, és félek ettől a beszélgetéstől, pedig számítottam rá. – Azt hiszem... azt hittem, hogy majd magától jön, természetesen... – Mi lehetne természetesebb a természetnél, a homoknál? – És az óvszer? – Majd idejében kiszállok. Hát, ez így nem túl romantikus. Egész idő alatt törne a frász, hogy teherbe esem. Nem ilyennek képzelem el az első alkalmat. – Számomra sokat jelent az első szeretkezés. – Számomra is! Már régen túl kellett volna esnünk rajta. – Nagyon megváltoztál a nyáron. – Talán igen – mondja, és védekezően felemeli a kezét. – Talán rájöttem, hogy a kapcsolatunknak már túl kellett volna lépnie ezen a szinten. A francba, Brit! Ki a fasz hallott már végzős szüzekről? Mindenki azt hiszi, hogy nagyban csináljuk, akkor miért nem csináljuk? A picsába! Még az a Fuentes csávó is azt hiszi, hogy benyúlhat a bugyidba. Nagyot dobban a szívem. – Azt hiszed, hogy szívesebben lefeküdnék Alexszel, mint veled? – kérdezem, és könnybe lábad a szemem. Nem tudom, hogy az alkohol miatt lettem–e hirtelen ilyen érzelgős, vagy telibe találtak a szavai. Tényleg Alex jár mindig az eszemben. Utálom magam, és utálom Colint is, hogy rádöbbentett erre. – És Darlene? – vágok vissza. Körülnézek, nehogy Darlene hallótávolságon belül legyen. – Ti ketten nagyon egymásra találtatok kémián. – Ugyan már, Brit! Legalább akad valaki, aki rám figyel. Mert az nyilvánvaló, hogy te nem érsz rá, állandóan Fuentesszel vitatkozol. Mindenki tudja, hogy ez előjátéknak is beválik. 117

– Ne legyél igazságtalan. Colin! – Mit csináltok? – kérdezi Sierra, és Douggal együtt előbújik egy hatalmas szikla takarásából. – Semmit – mondom. Felállók, és felmarkolom a szandálomat. – Hazamegyek. Sierra felkapja a táskáját. – Elkísérlek. – Nem. – Könnyűnek érzem a fejem. Olyan, mintha kiléptem volna a testemből, és egyedül akarom megtapasztalni ezt az érzést. – Nincs szükségem senkire. Egyedül akarok lenni. Hazasétálok. – Be van rúgva – mondja Doug, és a mellettem heverő üres borosüvegre meg a sörösdobozra mutat. – Nem én – mondom. Felkapok még egy doboz sört, kinyitom, és elindulok. Egyedül. Teljesen egyedül. Pont ezt akartam. Sierra megszólal; – Nem akarom, hogy magadban botorkálj! – Én viszont egyedül akarok maradni. Gondolkodnom kell! – Brit, gyere már vissza! – kiáltja Colin, de nem veszi a fáradságot, hogy feltápászkodjon. Meg sem hallom. – Ne menj a negyedik mólón túlra! – figyelmeztet Sierra. – Nem biztonságos! Kit érdekel? És akkor mi van, ha történik velem valami? Colint nem érdekli. Még a szüléimet sem érdekelné. Lehunyom a szemem, élvezem, hogy a lábujjam a homokba merül, és a Michigan–tó felől fújó hűvös szellő végigsimít az arcomon. Belekortyolok a sörömbe. Csak a homokra és a sörre koncentrálok, minden másról elfeledkezem, és csak azért állok meg néha, hogy a sötét víztükröt kettészelő fényes holdvilágban gyönyörködjek. Két móló mellett már elsétáltam. Vagy három. Mindegy, már majdnem otthon vagyok. Alig másfél kilométer az 118

egész. Amikor a következő strandkapuhoz érek, szépen kimegyek az utcára és hazasétálok. Megtettem ezt az utat már korábban is. De annyira jó érezni a hűs homokot a talpam alatt, olyan mintha hatalmas babzsákokon lépdelnék! És zenét is hallok valahonnan. Szeretem a zenét. Behunyom a szemem, a testem az ismeretlen dallam ritmusára imbolyog. Csak akkor veszem észre, hogy milyen messzire táncikáltam el, amikor spanyol beszédfoszlányok és nevetés riaszt fel a kábulatból. Vörös és fekete kendőt viselő fiatalokat látok mindenhol. Ez jelenti, hogy jócskán magam mögött hagyhattam a negyedik mólót. – Nézzétek csak! Hiszen ez Brittany Ellis, a Fairfield gimi legszexisebb pomponlánya! – kiáltja egy fiú. – Na, gyere ide, mamacita! Táncoljunk! Kétségbeesetten pásztázom a tömeget. Egy barátságos, vagy legalább ismerős arcot keresek. Alex. Itt van. Az ölében pedig szembe fordulva vele Carmen Sanchez ül. Kijózanító kép. A srác, aki táncolni akart velem, tovább nyomul. – Nem hallottál még arról, hogy ez a partrész a mexicanóknak van fenntartva? – mondja, és közelebb lép hozzám. – Vagy csak egy kis vörös húsra vágysz? Ismered a mondást... minél sötétebb a hús, annál zaftosabb. – Hagyj békén! – makogom. – Azt hiszed, hogy túl jó vagy nekem, igaz? – Villogó szemekkel közelít. A zene elhallgat. Hátratántorodom. Nem vagyok elég részeg ahhoz, hogy ne ismerjem fel: veszélyben vagyok. – Javier, hagyd békén! – mondja Alex halkan, de parancsolóan. Alex Carmen vállát simogatja, az ajka csak centiméterekre van a lány bőrétől. Megszédülök. Ez egy rémálom, és minél hamarabb felébredek belőle, annál jobb. 119

Rohanni kezdek, és a bandatagok röhögése még sokáig cseng a fülemben. Képtelen vagyok gyorsan futni, olyan, mintha egy álomban lennék, a lábam mozog, de nem haladok előre. – Brittany, várj! – kiáltja egy hang mögöttem. Megfordulok, és szembe találom magam azzal a fiúval, aki az álmaimban kísért... napközben és éjszaka is. Alex. A fiú, akit gyűlölök. A fiú, aki akkor sem megy ki a fejemből, amikor halálosan részeg vagyok. – Ne törődj Javierrel! – mondja Alex. – Néha túlságosan beleéli magát a rosszfiú szerepbe. – Teljesen lebénulok, amikor hozzám lép, és letöröl egy könnycseppet az arcomról. – Ne sírj! Sohasem hagyom, hogy bántson. Most meséljem el neki, hogy nem attól félek, hogy bántani fognak, hanem attól, hogy nem vagyok ura a helyzetnek? Bár nem szaladtam messzire, elég távol vagyunk Alex barátaitól. Nem látnak, és nem hallanak bennünket. – Miért szereted Carment? – kérdezem, miközben forog velem a világ, és megbotlok a homokban. – Olyan gonosz. Kinyújtja a kezét, hogy segítsen, de amikor hátrálni kezdek tőle, zsebre vágja. – Mi a faszért érdekel? Felültettél. – Dolgom volt. – Micsoda? Fodrász vagy manikűr? Vagy a nővérem, aki kitépte a hajamat, meg az anyám, aki újra legorombított. A mellkasába bökök. – Seggfej vagy. – Te meg kurva – mondja. – Egy szépen mosolygó kurva, aki egyetlen pillantásával magába bolondít mindenkit. – Felszisszen, mintha szeretné visszaszívni a száján véletlenül kicsúszott szavakat. Sok dologra számítottam tőle, de erre nem. Erre pont nem. Észreveszem, hogy bevérzett a szeme. – Alex, te be vagy tépve! 120

– Te sem tűnsz színjózannak! Itt a remek alkalom, hogy megadd a csókot, amivel tartozol! – Kizárt dolog. – Por qué no? Attól félsz, hogy megfeledkezel a pasidról, mert annyira fogod élvezni? Megcsókolni Alexet? Soha! Bár már megfordult a fejemben a lehetőség. Sokszor. Többször, mint kellene. Telt és hívogató az ajka. Ó, a francba! Igaza van! Részeg vagyok. Tényleg nem érzem jól magam. Már túljutottam a jótékony kábulaton, és valószínűleg a delírium irányába tartok, mert olyan dolgokon járatom az agyam, amelyeken nagyon nem kellene. Például azon, hogy milyen érzés lehet, amikor megcsókol. – Rendben. Csókolj meg, Alex! – mondom, és felé hajolok. – Akkor kiegyenlítem a tartozást! Megragadja a karomat. Eljött a pillanat. Csókolózni fogok Alex–szel, és végre megtudom, hogy milyen érzés. Veszélyes ez a fiú, ráadásul gúnyt űz belőlem. Ugyanakkor szexi, fekete és gyönyörű. A közelségétől izgatott borzongás fut át a gerincemen, beleszédülök. Megkapaszkodom az övében. Mintha forgóznánk a vidámparkban. – Te hányni fogsz – mondja. – Dehogy. Nagyon... élvezem a forgózást. – Nem is forgózunk. – Hoppá! – mondom összezavarodva. Elengedem a derékszíját, és a lábfejemre összpontosítok. Olyan, mintha a homok felett lebegne. – Szédülök, ennyi az egész. Jól vagyok. – A frászt vagy jól. – Sokkal jobban lennék, ha nem mozognál! – Nem is mozgok. Nem örülök, hogy nekem kell felvilágosítanom téged, mamacita, de mindjárt hányni fogsz. Igaza van. Felfordul a gyomrom. Alex erősen tart az egyik kezével, míg a másikkal a hajamat fogja hátra. Én lehajolok, és okádni kezdek. 121

Nem tudom abbahagyni. Hányok egy nagyot, majd pár másodperc múlva újra öklendezni kezdek. Undorító, hörgéshez és fuldokláshoz hasonló hangok hagyják el a torkomat, de túl részeg vagyok ahhoz, hogy érdekeljen. – Nézzenek oda! – mondom két hányás között. – A cipődre dobtam ki a taccsot.

122

20. fejezet

Alex LENÉZEK AZ ÖSSZEHÁNYT CIPŐMRE. – Történt már velem rosszabb is. Brittany felegyenesedik, mire elengedem a haját, amelyet eddig hátrafogtam, nehogy azt is összehányja. Milyen selymesek a fürtjei... de erre nem is vagyok hajlandó gondolni. Ha most kalóz lennék, elrabolnám, és magammal vinném a hajómra. De nem vagyok kalóz, és ő sem fogoly királylány. Két kamasz kölyök vagyunk, akik gyűlölik egymást. Na, jó: én már nem gyűlölöm annyira. Leveszem a kendőt a fejemről, és odanyújtom neki. – Tessék, töröld meg az arcodat! Elveszi tőlem, és megtörölgeti a szája szélét, mintha egy ötcsillagos étteremben üldögélne, miközben én a Michigan–tó jéghideg vizével takarítom a cipőmet. Fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom vagy tennem. Itt állok egyedül... a tökrészeg Brittany Ellisszel. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy elázott fehér tyúkokat bébiszitteljek, főleg nem olyat, akire egyébként is ráizgultam. Most vagy kihasználom a pillanatnyi gyengeségét, és megnyerem a fogadást, ami ebben az állapotában szinte garantált, vagy... – Keresek valakit, aki hazavisz – mondom, mielőtt a szétanyagozott agyam miatt kárt tehetnék benne. Az alkohol és a drog már megtette a hatását. Amikor ezt a lányt gerincre vágom, az eszemnél akarok lenni. Összecsücsöríti az ajkát, és duzzog, mint egy kisgyerek. – Nem! Nem akarok hazamenni! Bárhová, csak oda nem. A fenébe! Gáz van. Tengo un probléma grande. 123

Rám pillant, a szeme úgy csillog a holdfényben, mint egy ritka, értékes gyémánt. – Colin azt hiszi, hogy veled akarok lenni. Azt állítja, hogy a veszekedés csak előjáték. – És az? – kérdezem. Lélegzet visszafojtva várom a válaszát. Úristen, remélem reggel is emlékezni fogok arra, hogy mit mondott. Figyelmeztetően felemeli az ujját. – Várjuk ki a végét! Majd újra térdre rogy, és okádni kezd. Amikor befejezi, ahhoz is gyenge, hogy felálljon. Ócska rongybabára emlékeztet. Felkapom, és magammal cipelem a tábortűzhöz, amit a cimborák raktak, meri más ötletem egyelőre nincsen. Amikor átkarolja a nyakamat, van egy olyan érzésem, hogy még mindig a fehér lovon érkező hercegre vár. Az tuti, hogy Colin nem az. De én sem. Azt hallottam, hogy elsőben, még Colin előtt egy fősulissal járt. Azt is mondták, hogy azzal a sráccal is lefeküdt, sőt, a szobatársát is bevették a buliba. Csak tudnám, hogyan tud ilyen ártatlanul nézni? Dögösen, mini az állat, de ártatlanul. Minden szem ránk szegeződik, amikor odaérünk a tűzhöz. Meglátják a kinyiffant, gazdag, fehér lányt a karomban, és máris a legrosszabbra gondolnak. Azt ugyanis elfelejtettem megemlíteni, hogy útközben a tanulópárom úgy döntött, hogy elalszik a karomban. – Mit csináltál vele? – kérdezi Paco. Lucky dühösen felpattan. – A picsába, Alex! Elvesztettem az RX–7–est??? – Nem, seggfejkém. Nem dugok meg álélt tyúkokat. A szemem sarkából látom, hogy Carmen tajtékzik. Basszus! Jól kicsesztem vele ma éjjel, ezért még megkapom a magamét. Intek Isabelnek, hogy beszélni akarok vele. – Isa, gyere ide, légy szíves! Isa Brittanyre pillant. – Mégis, mit csináljak vele? 124

– Segíts nekem! El kell vinnünk innen. Én is leamortizálódtam, nem vezethetek. Isa megcsóválja a fejét. – Ugye nem felejtetted el, hogy pasija van? Meg hogy gazdag. És fehér. Olyan márkás cuccai vannak, amilyeneket te sohasem leszel képes megvenni neki. Naná, hogy tudom. De baromira unom, hogy folyton emlékeztetnek rá. – A segítségedre van szükségem, Isa, nem kiselőadásra. Paco már megosztotta velem a nézeteit. Isa mentegetőzve felemeli a kezét. – Csak a tényekre akarom felhívni a figyelmedet. Okos fiú vagy, Alex, rakd össze ennyiből! Nem számít, mennyire akarod, nem tartozik közénk. Egy háromszöget nem tudsz belepasszírozni egy négyszögbe. Most pedig befogom. – Gracias. – Nem világosítom fel, hogy egy kellőképpen nagy négyzetben elfér egy kisebb háromszög. Mindig lehet módosítani az egyenleten. Túl részeg vagyok ahhoz, hogy ezt alaposan kifejtsem Isának. – Ott parkolok a túloldalon – mondja. Mélyen, kicsit idegesen felsóhajt. – Gyere velem! Követem Isabelt az autóig, és abban reménykedem, hogy nem kell beszélgetnem vele. Nincs nekem akkora szerencsém. – Tavaly egy csoportba jártunk – mondja Isa. – Hűha! Vállat von. – Kedves lány. Csak sok sminket visel. – A legtöbb csaj utálja. – A legtöbb csaj szeretne úgy kinézni, mint ő. Meg szeretne olyan gazdag lenni, meg szeretné, ha olyan pasija lenne. Megállók, és megütközve pillantok Isabelre. – Mint Burro–fej? – Jaj, ne már Alex! Colin Adams cuki srác, a focicsapat kapitánya, a Fairfield gimi hőse! Te olyan vagy, mint Danny Zuko a Pomádéban. Dohányzol, bandatag vagy, és minden klassz csajjal jártál már. Brittany meg olyan, mint 125

Sandy... de ez a Sandy nem fog a szájában cigivel, fekete bőrszerkóban megjelenni a kedvedért. Álmodik a nyomor! Az álmomat befektetem Isa autójának hátsó ülésére, és becsusszanok mellé. Brittany összegömbölyödik, engem párnának használ, szőke haja szétterül az ágyékomon. Egy pillanatra lehunyom a szemem, igyekszem kiverni ezt a képet a fejemből. Mit csináljak a kezemmel? A jobbal kikönyökölök az ablakon. A bal Brittany teste felett tétovázik. Ugyan már, kit akarok átvágni? Nem vagyok már szűz, elmúltam tizennyolc, és képes vagyok elbánni ezzel a dögös, ájult macával. Mégsem merem Brittany derekára tenni a kezem, pedig az lenne a legkényelmesebb. Visszatartom a lélegzetemet és megérintem. Közelebb bújik hozzám, amitől furcsán érzem magam, elszédülök. Ez most vagy a joint utóhatása, vagy... bele sem akarok gondolni. A hosszú fürtök beborítják a combomat. Simogatni kezdem a fejét, a selymes hajszálak lassan az ujjaim köré fonódnak. Hirtelen megáll a kezem. Ez meg mi? Van egy nagy, gyulladt kopasz folt a fejbőrén, valahol a tarkója fellett. Mintha hajmintát akartak volna venni tőle egy drogteszthez, csak éppen egy egész csomót kitéptek. Mikor Isa rükvercbe teszi a kocsit, Paco leinti, és beugrik az anyósülésre. Gyorsan letakarom a kopasz foltot, nehogy valaki megássa, hogy Brittany sem tökéletes. Nem óhajtom elemezni a cselekedet mögötti szándékot, mert ahhoz túlságosan át kellene gondolám néhány dolgot. Az pedig a jelenlegi állapotomban igencsak fájdalmas lenne. – Hali srácok! Gondoltam, csatlakozom! – mondja Paco. Hátrafordul, és meglátja a karomat Brittany testén. Ciccegni kezd, és a fejét csóválja. – Kuss legyen! – mondom neki. – Nem szóltam semmit! Megcsörren egy mobil. Érzem, hogy Brittany nadrágzsebében vibrál. 126

– Az övé – mondom. – Vedd fel! – utasít Isa. Már így is azt érzem, hogy emberrablást követtem el. Most még a mobilját is felvegyem? Basszus! Kicsit előregurítom Brittanyt, és duzzadó farzsebe felé nyúlok. – Contesta! – suttogja Isa mérgesen, a változatosság kedvéért spanyolul. – Mindjárt – suttogom vissza, és merev ujjakkal próbálom kihalászni a telefont. – Majd én! – kiáltja Paco, áthajol az ülése felett, és Brittany feneke felé tapogatózik. Félreütöm a kezét. – El a mancsokkal! – Haver, csak segíteni akartam! Válaszul dühös pillantást villantok felé. Becsúsztatom az ujjaimat Brittany zsebébe, és próbálok nem gondolni arra, milyen érzés lenne, ha a farmer nem lenne az útban. Centinként húzom ki a vibráló masinát. Mikor kiszabadítom a zsebéből, megnézem a hívó azonosítóját. – A barátnője az, Sierra. – Vedd fel! – mondja Paco. – Estás loco, güey? Én aztán nem állok szóba ezekkel! – Akkor miért vetted ki a telefont a zsebéből? Jó kérdés. Olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni. Isa megcsóválja a fejét. – Így jár, aki négyzetekkel kezd. – Haza kellene vinnünk – mondja Paco. – Nem tarthatod meg. Tudom. De még nem akarom elengedni. – Isa, vidd el hozzátok!

127

21. fejezet

Brittany EZ EGY RÉMÁLOM. Ezernyi umpa–lumpa szállta meg a fejemet, és mind a koponyámat kalapálja. Összerándulok, amikor éles fény világít a szemembe. Az umpa–lumpák még mindig kalapálnak, pedig ébren vagyok. – Másnapos vagy – mondja egy lányhang. Összehúzott szemmel meredek a hang gazdájára. Felismerem: Isabel áll mellettem. Egy pasztellsárgára festett falú hálószobaszerűségben vagyunk. A fal színéhez illő sárga függönyöket lenget a szél. Biztos nem otthon vagyok, mert mi sohasem nyitjuk ki az ablakokat. Vagy a légkondit zúgatjuk, vagy fűtünk. Felpislogok rá. – Hol vagyok? – Nálam. Ha neked lennék, meg sem moccannék. Még a végén hányni fogsz, és a szüleim kiakadnak, ha összepiszkolod a szőnyeget – mondja. – Szerencsére elutaztak, ma estig egyedül vagyok. – Hogy kerültem ide? – Az az utolsó emlékem, hogy elindulok hazafelé. – Elájultál a parton. Alex és én hoztunk ide. Alex nevének említésére kipattan a szemem. Halványan rémlik, hogy ittam, aztán a homokban sétáltam, majd rátaláltam Alexre és Carmenre. Aztán Alex meg én... Megcsókoltam? Arra még emlékszem, hogy felé hajolok, de aztán... Hányni kezdtem. Rémlik, hogy hánytam. Nem feltétlenül ezt a képet akartam vetíteni magamról. Lassan felülök, remélve, hogy a fejem végre abbahagyja a forgást. – Ugye nem csináltam semmi ostobaságot? – kérdezem.

128

Isa megvonja a vállát. – Nem tudom. Alex senkit sem engedett közel hozzád. Elaléltál a karjában, és ha ez nálad ostobaságnak számít, akkor világbajnok voltál. A kezembe ejtem a fejemet. – Jaj, Isabel, ugye nem mondod el senkinek a csapatban? Isabel elmosolyodik. – Ne félj! Tőlem senki sem fogja megtudni, hogy Brittany Ellis emberből van. – Miért vagy ilyen kedves hozzám? Akkor is megvédtél, amikor Carmen be akart húzni a képembe egyet. Most meg megengedted, hogy itt töltsem az éjszakát, holott leszögezted, hogy nem vagyunk barátok. – Nem vagyunk barátok. Carmen és én viszont már régóta vetélytársak vagyunk. Bármit megtennék, hogy felidegesítsem. Nem tudja lenyelni, hogy Alex már nem a pasija. – Miért szakítottak? – Kérdezd meg Alextől! A nappaliban alszik. Abban a percben elájult, ahogy becipelt téged az ágyba. – Úristen! Alex itt van? Isabelnél? – Tetszel neki, ugye tudod? – kérdezi Isabel, és a körmeit vizsgálgatja. Nem néz rám. Egyszerre a torkomban kezd dobogni a szívem. – Dehogy! – mondom, bár sokat megadnék érte, ha hallhatnám a részleteket. Isabel a szemét forgatja. – Ugyan már! Tudod te, még ha nem is akarod beismerni. – Ahhoz képest, hogy nem akarsz barátkozni velem, elég nyíltan kimondasz dolgokat. – Be kell vallanom valamit. Nem bánnám, ha tényleg olyan kis elkényeztetett patkány lennél, mint amilyennek a többiek mondanak. – De miért? – Mert egyszerűbb utálni azt, akinek mindene megvan. Rövid, gúnyos kacajra fakadok. Nem fogom neki elárulni az igazságot: mármint azt, hogy az életem úgy porlik szét a lábam alatt, mint tegnap éjjel a homok. – Haza kell 129

jutnom. Hol a mobilom? – kérdezem, és megtapogatom a farzsebemet. – És a táskám? – Alexnél vannak, azt hiszem. Tehát nem osonhatok ki észrevétlenül, muszáj szóba állnom vele. Az umpa–Iumpákkal viaskodva kivánszorgok a hálószobából, és megkeresem. Nem nehéz rábukkanni, ez a ház kisebb, mint Sierráék fészere. Alex egy régi díványon terül el. Csak a farmernadrágja van rajta. Semmi más. Álmos, véreres szemét nyitogatja. – Szia! – mondja kedvesen, és nyújtózkodni kezd. Végem van. Nagy bajban vagyok. Mert megbámulom. Nem tudom levenni a szemem a bicepszéről, a tricepszéről, meg a többi epszéről. A szívem környékén mintha ezernyi pillangó kezdene el repdesni, amikor szórakozott pillantásom találkozik az ő tekintetével. – Szia. – Nagyot nyelek. – Ööö, azt hiszem, köszönettel tartozom neked azért, hogy idehoztál, és nem hagytál félig ájultan a parton. Egyenesen a szemembe néz. – Tegnap éjjel rájöttem valamire. Te és én nem is különbözünk olyan sokban egymástól. Ugyanazt a játékot űzöd, amit én. A külsődet, a testedet és az agyadat is beveted, hogy mindig nálad legyen a szerva. – Másnapos vagyok, Alex. Alig tudok gondolkodni, te meg jössz mindenféle filozófiával. – Látod, már megint játszol! Velem felesleges, mamacita. Na, mersz önmagad lenni? Viccel? Önmagam? Képtelenség. Mert akkor sírni kezdek, és esetleg annyira kikattanok, hogy a képébe vágom az igazságot; azért van szükségem a tökéletesség látszatára, hogy elbújhassak mögötte. – Az lesz a legjobb, ha hazamegyek. – Mielőtt elindulsz, szerintem ugorj be a fürdőszobába is – mondja. 130

Meg sem kérdezem, hogy miért, mert meglátom a képemet egy falon lógó tükörben. – Basszus! – sikoltom. A spirál elkenődött a szemem alatt, és fekete csíkok futnak végig az arcomon. Leginkább egy hullára emlékeztetek. Gyorsan elhúzok mellette, becsek a fürdőszobába, és rámeredek a tükörképemre. A hajam olyan, mint egy madárfészek. A fekete spirálcsíkok mellett olyan sápadt vagyok, mint Dolores nénikém smink nélkül. A szemem alatt kilós táskák. Egy évre elég folyadékot tárolok bennük. Mindent összevetve, nem nyújtok valami kellemes látványt. Most senkinek sem tetszenék. Megnedvesítek egy kis vécépapírt, és ledörzsölöm az arcomról és a szemem alól a feketeséget. Igazából a sminklemosómra lenne szükségem ahhoz, hogy teljesen lejöjjön. Anya figyelmeztetett is rá, hogy ha megdörzsölöm a bőrt a szemem alatt, akkor megnyúlik, és korán ráncosodni kezd. De a cél szentesíti az eszközt. Miután a csíkok eltűnnek, a táskákat veszem kezelésbe hideg vízzel. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy kármentesítést végzek. Kiegyengetem a tökéletlenségeket, és reménykedem abban, hogy senki más nem fog így látni. Az ujjammal megfésülöm a hajamat, de hiábavaló az erőfeszítés. Aztán kicsit feltupírozom, mert a tupír talán valamivel jobban fest, mint a madárfészek. Kiöblítem a számat is vízzel, majd fogkrémet masszírozok az ínyembe, és remélem, hogy a tegnap este hányás–, ájulás– és alkohol íze eltűnik a számból, mire hazaérek. Bár nálam lenne a szájfény... De nincs nálam. Kihúzom magam, kinyitom az ajtót, és visszamegyek a nappaliba. Isabel elindul a szobája felé, Alex pedig feláll, amikor meglát. – Hol a mobilom? – kérdezem. – És légy szíves, vedd fel a pólódat! Alex lehajol, és felveszi a mobilomat a padlóról. – Miért? 131

– Azért van szükségem a mobilra – mondom, mintha erre végszavazott volna –, mert taxit akarok hívni, és azért akarom, hogy felvegyél valamit, mert... ööö... – Még sohasem láttál félmeztelen pasit!’ – Haha! Nagyon vicces. Hidd el, nem tudsz olyat mutatni, amit korábban ne láttam volna! – Fogadjunk? – kérdezi, és kigombolja a sliccét a farmerén. Isabel ezt a pillanatot választja, hogy visszatérjen. – Na de Alex! Le ne vedd a gatyádat! Amikor Isa rám néz, védekezően feltartom a kezem: – Ne nézz rám! Pont taxit akartam hívni, amikor... Isa a fejét csóválja, míg Alex begombolkozik, aztán felkapja a táskáját és egy kulcscsomót. – Hagyd a fenébe a taxit, hazaviszlek! – Én viszem haza! – szól közbe Alex. Isabel teljesen lefárad tőlünk, pont úgy néz ránk, mint Mrs. Peterson kémiaórán. – Ki vigyen haza, én vagy Alex? – kérdezi. Nekem már van pasim. Na, jó, beismerem, valahányszor Alex rám néz, melegség fut végig rajtam. De ez teljesen rendjén van. Kamaszok vagyunk, túlfűtöttek, nyilvánvalóan kívánjuk egymást. Fizikailag. Ha nem lépek semmit, minden marad a régiben. Mert ha akkor lépnék, amikor nem vagyok tök részeg, az beláthatatlan következményekkel járna. Elveszíteném Colint. Elveszíteném a barátaimat. Elveszíteném az uralmat az életem fölött. És mindenek fölött: elveszíteném anyám maradék szeretetét is. Ha nem akarnék tökéletesnek látszani, ami tegnap történt az anyám és közöttem, teljesen normális dolog lenne. De a külvilág véleménye határozza meg azt is, hogy anyám hogyan viselkedik velem. Ha a klubos hölgyek 132

valamelyike megpillantana Alexszel, anyát simán kivetnék maguk közül. És ha anyától elhatárolódnának a barátai, többé velem sem állna szóba. Ezt nem kockáztathatom meg. Annyira leszek önmagam, amennyire megengedhetem magamnak, – Isabel, te vigyél haza! – mondom, és Alexre pillantok. Alex megcsóválja a fejét, felkapja az ingét és a kulcsait, majd egy szó nélkül kiviharzik az ajtón. Hallom, amikor felzúg a motorja a feljárón. Csendben követem Isabelt a kocsijához. – Jobban szereted Alexet, mintha csak a barátod lenne, igaz? – kérdezem. – Úgy szeretem, mintha a testvérem lenne. Kicsi korom óta ismerem. Elmagyarázom neki, merre lakunk. Vajon az igazat mondja? – Úgy értem... te nem buksz rá? – Azóta ismerem, mióta négyévesen leejtette a fagyiját, és ott bőgött miatta a járdaszélen. Akkor is ott voltam, amikor... maradjunk annál, hogy sok mindenen keresztülmentünk együtt. – Mi mindenen? Nem részleteznéd? – Neked nem. A láthatatlan függöny a helyére húzódik közöttünk. – Eddig tartott a barátság? Vet rám egy oldalpillantást. – A barátságunk csak most kezdődött el, Brittany. Ne siettess! Lassan hazaérkezünk. – Jobbra a harmadik ház – mondom. – Tudom. – Leállítja az ajtót a ház előtt, nem hajt fel a feljáróra. Ránézek. Visszapillant rám. Azt várja, hogy beinvitáljam? Hiszen a legjobb barátaim sem jöhetnek be. – Köszi, hogy elhoztál – mondom. – És hogy nálad alhattam. Isabel halványan elmosolyodik. – Szívesen.

133

Megragadom a kilincset. – Nem hagyom, hogy bármi történjen köztem és Alex között, oké? – Mintha máris mocorogna valami a felszín alatt. – Remek. Mert ha mégis történne valami, annak nem lenne jó vége. Mindketten rosszul járnátok. Az umpa–lumpák megint kalapálni kezdenek, ezért képtelen vagyok komolyan elgondolkodni Isabel figyelmeztetésén. Bent a házban anya és apa a konyhaasztalnál ül. Nagy a csend. Túl nagy a csend. Valami papírokat nézegetnek. Prospektusokat, vagy mit. Gyorsan felpillantanak, mint a gyerekek, amikor csínytevésen kapják őket. – Én... én azt hittem, mé... még mindig Sierránál vagy – nyökögi anya. Veszélyt szagolok. Anya nem szokott dadogni. Ráadásul le sem szarja, hogy nézek ki. Ez rosszat jelent. – Ott voltam, de iszonyúan megfájdult a fejem – mondom, és méregetni kezdem a gyanús prospektusokat, amelyekben a szüleim úgy elmerültek. Különleges Emberek Napsugár Otthona. – Ti meg mit csináltok? – Megvitatjuk a lehetőségeinket – mondja apa. – Lehetőségek? Nem abban egyeztünk meg, hogy Shelley–t nem küldjük el a háztól? Anya felém fordul. – Nem. Te döntöttél úgy, hogy ne küldjük el Shelley–t. Mi viszont újra átbeszélnénk a dolgot. – Csak azért jelentkeztem a Northwesternre, hogy itthon maradhassak és segíthessek. – Jövőre a tanulmányaidra kell koncentrálnod, nem a nővéredre. Ide figyelj, Brit! – mondja apa, és feláll. – Erről a lehetőségről is beszélnünk kell. Azok után, amit tegnap művelt veled... – Hallani sem akarok erről! – vágok a szavába. – Kizárt dolog, hogy elküldjétek a testvéremet itthonról. – Felkapom a prospektusokat az asztalról. Shelley–nek a családja mellett van a helye, nem pedig idegenekkel összezárva egy 134

intézetben. Összetépem a prospektusokat, belevágom őket a kukába, és a szobámba rohanok. – Nyisd ki az ajtót. Brit! – mondja anya egy perc múlva, és a kilincset rázza. Az ágyam szélén ülök, kavarognak a fejemben a gondolatok. Elküldik Shelley–t? Azt már nem! Abba belebetegszem. – Még Baghdát sem tanítottad be! Mintha végig arra bankoltál volna, hogy Shelley–t elküldjük! – Ez nevetséges. – Anya hangját letompítja az ajtó. – Most épül egy új intézmény Coloradóban. Ha kinyitod az ajtót, akár civilizáltan is elbeszélgethetünk róla. Ilyen nincs. Mindent megteszek, hogy a nővérem itthon maradhasson. – Nem akarok civilizáltan elbeszélgetni erről a témáról. A szüleim a hátam mögött akarják intézetbe dugni a testvéremet. Szétpattan a fejem. Hagyjatok békén, jó? Valami kiáll a zsebemből. Alex fejkendője az. Isabel nem a barátom, mégis segített. És Alex, aki többet törődött velem tegnap este, mint a saját pasim, mesebeli herceg módjára arra biztat, hogy legyek önmagam. Hogyan lehetnék önmagam? Azt sem tudom, hol fogjak hozzá. A szívemhez szorítom a kendőt. Végre elsírom magam.

135

22. fejezet

Alex FELHÍVOTT. Ha nem lenne előttem a cetli, amin a neve és a száma áll Luis öcsém macskakaparásával, el sem hinném, hogy Brittany feltárcsázta a számunkat. Luist hiába kérdezem, annyi esze sincs, mint egy bolhának. Még arra sem emlékszik, hogy egyáltalán felvette a telefont. Tegnap hívott, mielőtt lehányta a cipőmet és elájult a karomban. Amikor azt mondtam neki, hogy legyen önmaga, láttam a rettegést a szemében. Bár tudnám, mitől fél ennyire! Át fogok törni ezen a „tökéletes” falon, ez lesz a célom. Érzem, hogy több van benne a szőke melírnél és a dögös testnél. Olyan titkok, amelyeket magával vinne a sírba is, de majd belehal, hogy végre megoszthassa őket. Jaj, milyen titokzatos! Muszáj megtalálnom a kulcsot hozzá. Amikor azt mondtam neki, hogy egyformák vagyunk, nem lőttem mellé. A közöttünk lévő kapcsolat nem akar eltűnni, sőt, egyre erősebb lesz. Mert minél több időt töltök vele, annál közelebb szeretnék kerülni hozzá. A legszívesebben felhívnám, csak hogy halljam a hangját. Még akkor is, ha gúnyolódni fog velem. Előhúzom a mobilomat, és bepötyögöm a számát a memóriába. – Kit hívsz? – kérdezi Paco, aki kopogtatás nélkül ront be hozzánk. Mögötte Isabel kacsázik. Lezárom a telefont. – Nadie. – Akkor emeld fel a segged, és gyere focizni! A foci klasszisokkal jobb időtöltés, mint itt ülni és Brittany titkaira gondolni, bár a tegnap esti buli még érezteti a hatását. Átöltözöm rövidgatyába, és elindulunk a parkba, ahol néhányan már melegítenek. 136

Mario, egy osztálytársam, akinek a bátyja tavaly halt meg egy autós lövöldözésben, hátba vág. – Akarsz kapus lenni, Alex? – Nem. – Én támadásokra szakosodtam. A fociban és az életben is. – És te, Paco? Paco bólint, és elfoglalja a helyét: leül a seggére a gólvonal előtt. Lusta barátom szokás szerint addig fel sem tápászkodik, amíg az ő térfelére nem gurul a labda. A legtöbb játékos a környéken lakik. Együtt nőttünk fel... ezen a játszótéren játszottunk kiskölyök korunk óta, és együtt avattak fel bennünket a Latin Vér tagjai közé. Emlékszem, Lucky azt mesélte még a belépésem előtt, hogy olyan bandatagnak lenni, mintha az embernek lenne egy második családja... egy család, amelyik akkor is kiáll melletted, amikor a saját családod megtagad. Védelmet és biztonságot nyújt. Több se kellett egy olyan kölyöknek, aki éppen elveszítette az édesapját. Az elkövetkező években megpróbáltam kizárni a gondolataimból a dolog rossz oldalát. A verekedéseket, a mocskos kábítószeres ügyleteket, a lövöldözéseket. És itt most nem csak az ellenséges bandákhoz tartozó srácokról beszélek. Ismertem olyan fiúkat, akik ki akartak szállni, és belehaltak, vagy úgy összeverték őket a saját barátaik, hogy azt kívánták, bárcsak belehaltak volna. Őszintén szólva már csak azért sem akarok ezekre gondolni, mert összeszarom magam a félelemtől. Nem kellene, hogy izgasson a dolog, hiszen elvileg kemény csávó vagyok, de izgat. Elfoglaljuk a helyünket a pályán. Úgy gondolok a labdára, mint a lottóötösre. Ha senkit sem engedek a közelébe kerülni, és még gólt is rúgok vele, akkor varázsütésre átváltozom gazdag és hatalmas fickóvá, és végre elköltöztethetem a családomat (és Pacót) erről az istenverte környékről. 137

Mind a két csapatban remek játékosok vannak. Az előny azonban a másik oldalon van, mert nekünk Paco a kapusunk, aki a pálya végén vakargatja a tökét. – Yo, Paco! Vedd ki a kezedet a gatyádból! – kiáltja Mario. Válaszul Paco megmarkolja a golyóit, és rázogatni kezdi őket. Chris lövése elszáll mellette. Gól. Mario felkapja a labdát a kapuban, és Pacóhoz vágja. – Ha annyira érdekelne a játék, mint a huevóid, nem lőtték volna be! – Nem tehetek róla, állatira viszket! Lapostetűt kaphattam a csajodtól tegnap éjjel! Mario röhögni kezd, egy pillanatra sem hiszi, hogy a csaja megcsalta volna. Paco odarúgja a labdát Mariónak, aki Lucky felé passzolja. Lucky a pálya közepéig vezeti, és lepasszolja nekem. Most jövök én! Végigvezetem a labdát az ellenfél térfelén, és csak annyi időre állok meg, míg felmérem, kapura rúghatok–e végre. Cselezek egyet balra, passzolok Mariónak, aki rögvest visszarúgja nekem a labdát. Egy gyors, jobbos rúgással beküldőm a hálóba. – Góóóóóóóóól! – ordítja a csapat, Marióval pedig pacsizunk. Korai volt az öröm. Egy kék Escalade közelít gyanúsan lassan. – Felismered? – kérdezi Mario feszülten. A játék leáll, mert a fiúk kiszagolják, hogy valami nem stimmel. – Talán visszavágót akarnak – mondom. A szemem a kocsi ablakára tapad. Az autó megáll, mindannyian arra várunk, hogy valaki vagy valami feltűnjön az ajtajában. Felkészültünk. De erre nem számítunk. Az öcsém, Carlos, és egy Wil nevű srác száll ki a kocsiból. Wil anyja a Vérnek dolgozik, ő toborozza az új tagokat. Melegen ajánlom, hogy az öcsémet békén hagyja. Kidolgoztam a belem azért, hogy az 138

öcsémben tudatosuljon, neki nem kell bandatagnak lennie, mert én már amúgy is az vagyok. Amikor a család egy tagja belép, a többiek védelmet élveznek. Én bent vagyok. Carlos és Luis viszont nem, és mindent meg fogok tenni azért, hogy ez így is maradjon. Fapofát öltök, és odamegyek Wilhez, teljesen megfeledkezve a fociról. – Új a kocsi? – kérdezem, és a verdát vizslatom. – Anyámé. – Szép. – A testvéremhez fordulok. – Merre jártatok? Carlos hanyagul a kocsinak dől, mintha Willel lógni nem lenne olyan nagy szám. Wil nem régen lépett be, és azt hiszi, ő szarta a spanyolviaszt. – A plázában voltunk. Most nyitottak egy állat gitárboltot. Ott találkoztunk Hectorral, és... Jól hallottam? – Hectorral? – Nem akarom, hogy az öcsém Hectorral találkozzon. Wil, aki a saját méreténél több számmal nagyobb pólót visel, Carlos vállára csap, hogy elhallgattassa. Az öcsém becsukja a száját, mintha attól tartana, hogy különben belerepül egy légy. Esküszöm, hogy Mexikóig rugdosom a seggét, ha csak megfordul a fejében, hogy belépjen a Vérbe. – Fuentes, mész vagy maradsz? – kiáltja valaki a pályáról. Lenyelem a mérgemet, és az öcsémhez meg a haverjához fordulok, aki képes lenne átcsábítani Carlost a sötét oldalra. – Nem akartok játszani? – Nem. Hazamegyünk hozzánk – mondja Wil. Lazán megvonom a vállam, pedig pont annyira vagyok laza, mint egy matektanár. Qué me importa! Visszasétálok a pályára, bár a legszívesebben fülön fognám Carlost és hazacipelném. De nem rendezhetek jelenetet, mert az bizonyosan Hector fülébe jutna, aki azonnal megkérdőjelezné a hűségemet. 139

Néha úgy érzem, az egész életem egy hatalmas hazugság. Carlos és Wil elmegy. Ebbe – meg abba, hogy Brittanyt sem tudom kiverni a fejemből – lassan belebolondulok. A pályán vezetem le a feszültséget. A másik csapat tagjai játékosból hirtelen ellenséggé válnak, ellenséggé, aki nem engedi, hogy elérjem a céljaimat. Elrúgom a labdát. – Ez szabálytalan volt! – ordítja az egyik barátom unokatestvére, amikor beleütközöm. Feltartom a kezem. – Nem volt szabálytalan! – Meglöktél! – Ne legyél már panocha! – mondom, és tisztában vagyok vele, hogy felfújom a dolgot. Verekedni akarok. Ez felhívás volt keringőre. O is tudja. A srác olyan magas, mint én, nagyjából annyit is nyom. Túlteng bennem az adrenalin. – Engem akarsz, pendejo? – kérdezi, és kitárja a karját, mintha el akarna szállni. Engem lehetetlen megfélemlíteni. – Gyere, és megkapod a magadét! Paco közénk áll. – Alex, nyugi már, haver! – Vagy verekedjetek, vagy gyertek vissza játszani! – kiáltja valaki. – Azt mondta, hogy szabálytalan voltam! – ordítom Pacónak, miközben érzem, hogy lüktet egy ér a halántékomon. Paco megvonja a vállát. – Az voltál. Remek, ha már a legjobb barátom sem áll mellém, akkor bizonyosan elvesztettem az eszem. Körülnézek. Mindenki arra vár, mi lesz a következő lépésem. Dolgozik bennem az adrenalin rendesen, számíthatnak a balhéra. Tényleg verekedni akarok? Igen, de csak azért, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget. Meg azért, hogy egy pillanatra elfeledkezhessek arról, hogy a tanulópárom száma el van mentve a telefonomba. Meg arról, hogy az öcsém feltűnt a toborzók radarján. 140

A legjobb barátom eltaszigál attól a sráctól, aki a legszívesebben letépné a fejemet, és az oldalvonal mögé terel. Szól két cserejátékosnak, hogy álljanak be helyettünk. – Ezt meg miért csináltad? – kérdezem. – Hogy kihúzzalak a szarból, haver. Alex, neked elment az eszed. De teljesen! – Simán lenyomtam volna! Paco a szemembe néz, és azt mondja; – Te viselkedsz úgy, mint egy panocha. Lerázom a kezét a pólómról, és eloldalgok, közben meg azon jár az eszem, hogyan sikerült ilyen szinten elszarnom az életemet néhány hét alatt. Rendbe kell hoznom a dolgokat. Carlost azonnal előveszem, amikor ma éjjel hazaér. Beszélek a fejével. És Brittany... Azért nem akarta, hogy én vigyem haza Isáéktól, mert nem akarta, hogy együtt lássanak. Tele a faszom vele. Nem csak Carlos érdemel alapos fejmosást. Előhúzom a mobilomat, és felhívom Brittanyt. – Halló! – Alex vagyok – mondom, bár tudom, hogy be van kapcsolva a hívásazonosító, tehát tudja, hogy én vagyok az. – Gyere a könyvtárba! Azonnal! – Nem lehet. Ez itt most nem a Brittany Ellis–show. Ez, kérem szépen, az Alex Fuentes–show. – Íme az ajánlatom, mamacita – mondom, és felpattanok a motoromra. – Vagy megjelensz a könyvtárban tizenöt percen belül, vagy öt barátommal együtt a házatok előtt fogok kempingezni ma éjjel. – Hogy merészeled... – fogna bele a litániába, de kinyomom a telefont, mielőtt befejezhetné a mondatot. Berúgom a motort, hogy kiverjem a fejemből a tegnap estét, ami kor az ölembe bújt. Közben rájövök, hogy nincs forgatókönyvem. 141

Nem tudom, hogyan fog végződni az Alex Fuentes–show. Komikusan? Vagy ami valószínűbb: tragikusan? Tök mindegy, olyan valóságshow–ban lesz részünk, amilyet kár lenne kihagyni.

142

23. fejezet

Brittany FORTYOGOK A DÜHTŐL, amikor behajtok a könyvtár parkolójába, és a fák előtt, a parkoló túlsó végén leállítom az autót. Már tényleg csak a kémiafeladat hiányzott! Alex a motorjának dőlve vár rám. Kiveszem a slusszkulcsot, és odavágtatok hozzá. – Hogy merészelsz parancsolgatni nekem? – kiáltom. Nekem mindig mindenki parancsolgatni akar. Anya... Colín. Most még Alex is. Elegem van! – Ha azt hiszed, hogy fenyegetőzéssel... Alex egy szót sem szól, csak kikapja a kezemből a slusszkulcsot, és beül a Beemer vezetőülésébe. – Alex, mi a fenét csinálsz? – Szállj be! Felzúg a motor. Képes lenne itt hagyni a könyvtár parkolójában. Ökölbe szorított kézzel az anyósüléshez menetelek. Amikor beszállok, Alex felpörgeti a motort. – Hol van Colin fényképe? – kérdezem, és a műszerfalra meredek. Egy perccel ezelőtt még ott volt, én celluxoztam oda. – Ne aggódj, visszakapod! De vezetés közben nincs gyomrom az ő képér nézni. – Tudod egyáltalán, hogy kell sebváltós kocsit vezetni? – kiáltom Alex oda sem nézve egyesbe teszi az autót, és nyikorgó gumikkal kihajt a parkolóból. A Beemer úgy engedelmeskedik neki, mintha összenőttek volna. – Ez kocsirablás, ugye tudod? – Hallgat. – Meg emberrablás teszem hozzá.

143

A lámpánál megállunk. Átpillantok a mellettünk sorakozó autókra, még szerencse, hogy felhúztam a tetőt, legalább senki sem is merhet fel bennünket. – Mira, saját akaratodból szálltál be – mondja. – De ez az én autóm. Mi van, ha valaki meglát? Teljesen felhúzza magát azon, amit mondtam, mert a kerekek sivítva felpörögnek, amikor a lámpa zöldre vált. Szándékosan rongálja a kocsimat. – Fejezd be! – utasítom. – Vigyél vissza a könyvtárba! Nem visz vissza. Hallgatagon vezet ismeretlen városrészek és elhagyatott utak mentén, pont mint a filmeken, amikor a szereplők veszélyes dílerekkel készülnek találkozni. Remek. Kábítószeres ügybe keveredtem. Vajon kifizetik a szüleim az óvadékot, ha letartóztatnak? Kíváncsi lennék, ezt hogyan adagolná be anyám a barátnőinek. Még az is lehet, hogy beadnának valami javítóintézetbe. Na, azt nagyon bírnák... Shelley az egyik intézetben, én meg a másikban. Az életem nem is lehetne nagyobb szívás ennél. Nem vagyok hajlandó semmiféle törvénytelen dologban részi venni. Én alakítom a sorsomat, nem Alex. Megragadom a kilincset. – Ha nem engedsz kiszállni, esküszöm, kiugróm a kocsiból. – Rajtad van a biztonsági öv. – Alex a szemét forgatja. – Nyugi! Két perc múlva megérkezünk. – Alacsonyabb sebességre vált, majd lassítani kezd, amikor egy régi, elhagyatott repülőtér tűnik fel előttünk. – Itt is vagyunk – mondja, és behúzza a kéziféket. – Aha, szuper. És hol van az az itt? Felhívnám a figyelmedet arra, hogy az utolsó lakott település innen öt kilométerre van. Nem szálak ki az autóból, Alex. Nem keveredek bele a drogügyleteidbe. – Most bebizonyítottad, milyen szőke vagy! – mondja. – Egy olyan útra sohasem vinnélek magammal. Szállj ki! – Áruld el, hogy miért? 144

– Mert ha nem szállsz ki, kirángatlak a kocsiból. Nyugodtan elhiheted, mujer. Zsebre vágja a kocsikulcsot, és kiszáll az autómból. Nincs más választásom – én is kikecmergek. – Figyelj, ha a kézmelegítőkről akartál csevegni, azt telefonon is megtehettük volna. A csomagtartónál futunk össze. A semmi közepén nézünk farkasszemet egymással. Van valami, ami egész nap piszkálta a csőrömet. Ha már így összefutottunk, rá is kérdezek. – Csókolóztunk tegnap éjjel? – Igen. – Nem lehetett valami emlékezetes, mert abszolút nem rémlik. Nevetni kezd. – Csak vicceltem. Nem csókolóztunk. – Közelebb hajol hozzám. – Ha én megcsókollak, arra örök életedben emlékezni fogsz. Mindig. Ó, a francba! Miért gyengül el a térdem a szavai hallatán? Tudom, hogy félnem illene, hiszen itt vagyok egy bandataggal a semmi közepén, és a csókolózásról beszélgetünk. De nem. Valahol leg–belül érzem, hogy szándékosan sohasem bántana, sohasem kényszerítene semmire. – Miért raboltál el? – kérdezem. Megragadja a kezemet, és a vezetőüléshez ráncigál. – Szállj be! – Miért? – Megtanítalak rendesen vezetni, mielőtt a motor kilehelné a lelkét. – Azt hittem, hogy haragszol rám. Miért segítesz nekem? – Mert segíteni akarok. Jaj! Erre egyáltalán nem számítottam. Kezdek elolvadni, mert már nagyon régen nem akadt senki, aki segíteni szeretett volna nekem. Bár... – De ugye nem azért teszed, mert a későbbiekben szívességekre számítasz tőlem? Megrázza a fejét. 145

– Tényleg? – Tényleg. – És nem haragszol semmiért, amit csináltam vagy mondtam? – Csak ideges vagyok, Brittany. Miattad. Az öcsém miatt. Egy csomó szarság miatt. – Akkor miért hoztál ide? – Ne tegyél fel olyan kérdéseket, amelyekre nem akarod hallani a választ. Oké? – Oké. – Beülök a vezetőülésbe, és megvárom, hogy beszálljon mellém. – Készen állsz? – kérdezi, miután bekötötte magát az anyósülésbe. – Igen. Előrehajol, és beteszi az indítókulcsot. Amikor kiengedem a kéziféket, és beindítom az autót, a motor lefullad. – Nem tetted üresbe. Ha nem nyomod a kuplungot, sebességben leáll a motor. – Tudom! – kiáltom, és nagyon hülyének érzem magam. – Csak ideges lettem tőled. Beteszi a sebességváltót üresbe. – Tedd rá a bal lábad a kuplungra, a jobbat pedig a fékre, és tedd egyesbe! – utasít. Amikor a gázra taposok, és felengedem a kuplungot, a kocsi megugrik. Alex megkapaszkodik a műszerfalban. – Állj! Leállítom az autót, és üresbe teszem a sebváltót. – Meg kell találnod a súrlódási pontot. Ránézek. – Súrlódási pont? – Aha, tudod, amikor a kuplung fogni kezd. – Beszéd közben gesztikulál, a kezével mutatja, mit kellene tennem a pedálokkal. – Túl gyorsan engeded fel. Próbáld meg megtalálni az egyensúlyt, és tartsd is meg... érezd! Még egyszer! 146

Egyesbe teszem a sebváltót, felengedem a kuplungot, miközben a gázpedált is nyomom. – Tartsd ki... – mondja. – Keresd meg a súrlódási pontot! Tartsd ki! Lassan tovább engedem a kuplungot, és a gázt is finoman nyomom. – Azt hiszem, megvan. – Most pedig engedd fel a kuplungot teljesen, de ne taposs rá a gázra! Megpróbálom, de a kocsi megint kilő, majd leállt. – Leléptél a kuplungról. Ne ilyen gyorsan engedd fel! Próbáld meg még egyszer! – buzdít kitartóan. Nem akadt ki rám, nem lett ideges, és nem akarja feladni. – Egy kicsivel több gázt... ne taposs rá, csak annyit adj neki, hogy elindulhassunk! Végigzongorázom a lépéseket, és a kocsi ez alkalommal szépen elindul. A kifutópályán vagyunk, haladunk is vagy tizenöttel. – Nyomd le a kuplungot! – utasít, majd megfogja a kezemet, és segít kettesbe váltani. Igyekszem nem gondolni arra, hogy milyen meleg és gyengéd az érintése, és hogy ez milyen éles ellentétben áll a személyiségével. Próbálok a feladatra koncentrálni. Nagyon türelmesen bánik velem, elmagyarázza, hogyan váltsam lefelé a sebességet, mikor a kifutópálya végére érünk. A keze még mindig az enyémen van. – Vége az órának? – kérdezem. Alex megköszörüli a torkát. – Ööö, igen. – Elengedi a kezemet, az ujjaival hátrafésüli fekete sörényét. A fürtök visszahullanak a homlokára. – Köszönöm – mondom. – Ja, kiszakadt a dobhártyám minden egyes alkalommal, amikor feltúráztattad a kocsit a suli parkolójában. Nem jófejségből csináltam. Oldalra biccentem a fejemet, szeretném, ha a szemembe nézne. Nem néz. – Miért olyan fontos számodra, hogy azt higgyék rólad, rosszfiú vagy? Mesélj! 147

24. fejezet

Alex MOST ELŐSZÖR SZÓLUNK EGYMÁSHOZ CIVILIZÁLTAN. Jó lenne, ha eszembe jutna valami, amivel áttörhetném a védőfalat, amit maga köré épített. A fenébe is... Olyasmit kell elárulnom magamról, ami engem tesz sebezhetővé. Bár, ha azt gondolja rólam, hogy sebezhető vagyok, nem azt, hogy egy seggfej, talán előbbre tudom vinni az ügyünket. Abban viszont biztos vagyok, hogy rájön, ha vetíteni akarok. Már magam sem tudom, miért csinálom ezt az egészet. A fogadás miatt? A kémiafeladat miatt? Vagy magam miatt? Tudjátok mit... semmi hangulatom azt elemezgetni, hogy mi miért történik ebben a pillanatban. – Hatéves voltam, amikor a szemem láttára megölték az apámat – mondom neki. Kikerekedik a szeme. – Tényleg? Bólintok. Nem szeretek erről beszélni, lehet, hogy nem is tudnék, még ha akarnék se. Frissen manikűrözött kezével a szájához kap. – Ezt nem tudtam. Jaj, ne haragudj, annyira sajnálom! Borzalmas lehetett. – Aha. – Megkönnyebbülök, hogy beszélhetek róla, végre rávettem magam arra, hogy hangosan kimondjam, ami eddig csak a fejemben kavargott. Apa ideges mosolya eltűnt, a helyét a döbbend vette át, mielőtt lelőtték. Hűha, el sem hiszem, hogy emlékszem az arckifejezésére. De vajon min döbbent meg? Ez a részlet eddig a feledés homályába merült. Még mindig egy kicsit összezavarodva Brittanyhez fordulok: 148

– Látod, ezért van az, hogy azt a taktikát választom, hogy nagyjából leszarok mindent. Mert ha valamit a magaménak éreznék, és aztán elveszíteném, akkor pontosan ugyanúgy érezném magam, mint azon a napon, amikor apa meghalt. Márpedig én soha többé nem akarom úgy érezni magam. A szeme megtelik sajnálattal, bánattal és együttérzéssel. Látom, hogy nem csak teszi magát. Összeráncolja a homlokát, és megszólal: – Köszönöm, hogy izé... hogy elmondtad nekem. De nem hiszem el, hogy meg lehet tanulni azt, hogy semmivel se törődj. Erre nem tudja beprogramozni magát az ember. – Fogadjunk? – Kétségbeesetten próbálok témát váltani. – Most te jössz. Elnéz mellettem. Nem erőltetem, hogy mondjon valamit, mert attól tartok, hogy hirtelen magához tér, és itt hagy. Lehet, hogy számára még nehezebb bepillantást engedni a saját világába? Az én életem már olyan szinten elbaszódott, hogy piszok nehéz elhinnem, hogy az övé az enyémnél is rosszabb lehet. Egy könnycsepp pereg le az arcán. Gyorsan letörli. – A nővérem... – kezdi. – A nővéremnek Little–kórja van. Szellemileg is visszamaradott. Vagy retardált, ahogy sokan mondják. Nem tud járni, és szavak helyett rövidítéseket használ, meg mutogat, mert beszélni sem tud... – Egy újabb könnycsepp jelenik meg a szemében, de ezt már hagyja. Szeretném én lesimogatni róla, de valami azt súgja, hogy nem szabad most hozzáérnem. Mély lélegzetet vesz. – Mostanában nagyon agresszív, de nem tudom, hogy miért. Elkezdte húzgálni a hajunkat, és tegnap engem is úgy megtépett, hogy egy egész csomó kijött. Még vérzett is a fejem, és anya engem szidott le. Szóval ezért van az a titokzatos kopasz folt a fején. Nem drogteszt. Most először érzek sajnálatot iránta. Mindig azt hittem, hogy az élete egy tündérmese, és a legrosszabb, 149

ami megtörténhet vele az, hogy borsószem kerül a matraca alá, ami miatt nem tud elaludni. Nyilván szó sincs erről. Valami történik velünk. Változást érzek a levegőben... lassan kezdjük megérteni egymást. Már nagyon régen nem éreztem ilyet. Megköszörülöm a torkomat, aztán megszólalok: – Anyád valószínűleg azért veled veszekszik, mert tudja, hogy veled lehet. – Aha, elképzelhető, hogy igazad van. Inkább velem veszekedjen, mint a nővéremmel. – Azért ez nem kifogás. – Őszinte leszek vele, és remélem, hogy ő is az lesz velem. – Nézd, nem akarok többé bunkóskodni veled – mondom. Ennyit az Alex Fuentes–showról. – Tudom. Pedig ártani fog az imidzsednek, mert Alex Funtesnek lenni pont erről szól. Ez a márkajeled, a lógód... a veszélyes, halálos, szívdöglesztő és szexi mexikói. Jobb, ha tudod, hogy én írtam az arculatteremtés kézikönyvét! Bár nem feltétlenül a buta szőke cím elnyerésére pályáztam. Szerettem volna tökéletesnek, megközelíthetetlennek látszani. Ááá! Pörgessünk csak vissza egy kicsit! Brittany azt mondta, hogy szívdöglesztő és szexi vagyok. Na, erre egyáltalán nem számítottam. Még a végén csak megnyerem azt a fogadást. – Te tényleg szívdöglesztőnek neveztél? – Mintha nem tudnád magadról. Azt nem tudtam, hogy Brittany Ellis szerint is szívdöglesztő vagyok. – Csak hogy tudd: én tényleg azt hittem, hogy megközelíthetetlen vagy. De most, hogy szerinted szívdöglesztő és szexi mexikói isten vagyok... – Az istent nem mondtam. A mutatóujjamat a számra teszem. – Csönd, hadd merüljek el ebben a képben... – Lehunyom a szemem. Brittany felkacag, édes hangja még sokáig visszhangzik a fülemben. 150

– Elég elmebeteg dolog, de azt hiszem megértelek, Alex. Bár nagyon haragszom rád, hogy ilyen ősember módjára viselkedtél. – Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy méreget. – Nagyon szépen kérlek, ne beszélj senkinek a nővéremről! – mondja. – Nem akarom, hogy a többiek bármit is megtudjanak az életemről. – Látod, mind a ketten színészkedünk. Azt színleljük, amit a többiek elvárnak tőlünk. – Akkor megérted, miért akadnának ki a szüleim, ha megtudnák, hogy... barátok vagyunk? – Gáz lenne? Basszus, elmúltál tizennyolc! Nem gondolod, hogy azzal barátkozhatsz, akivel csak akarsz? A köldökzsinórt már régen elvágták. – Ezt te úgysem értenéd. – Próbáljuk ki! – Miért akarsz ennyi mindent tudni rólam? – Nem arról volt szó, hogy a tanulópároknak meg kell ismerni ük egymást? Röviden felkacag. – Remélem, hogy nem. Az az igazság, hogy ez a lány más, mint amilyennek gondoltam. Mióta beszéltem neki apa haláláról, mintha az egész lénye megkönnyebbült volna. Mintha más nyomorából merítene vigaszt, mintha úgy érezné, hogy már nincs egyedül. Bár azt még mindig nem értem, mire Jó neki ez az egész, miért akar tökéletesnek látszani a világ szemében. A fogadásról sem szabad megfeledkeznem. Muszáj magamba bolondítanom. A testem azt jelzi, hogy mindent bele, de a lényem többi része szerint rohadék szemétláda vagyok, hát nem látom, hogy milyen sebezhető? – Én is ugyanazt a dolgot szeretném, mint te – vallom be neki. – Csak másképpen közelítem meg. Te a te környezetednek akarsz megfelelni, én az enyémnek. – Megsimogatom a kezét. – De hadd mutassam meg neked, hogy más vagyok, mint amit eddig hittél rólam. Oye, 151

randiznál olyan fickóval, aki nem tud drága éttermekben vacsoráztatni és aranyat, gyémántot a lábad elé szórni? – Persze. – Elhúzza a kezét tőlem. – De már van barátom. – Ha nem lenne, kaphatnék én, a csóró mexikói egy esélyt? Sötétrózsaszínre vált az arca. Kíváncsi lennék, Colin el tudja–e ezt érni nála. – Erre nem válaszolok – mondja. – Miért nem? Egyszerű kérdés. – Jaj, ne már, Alex! Veled semmi sem egyszerű. Ne is menjünk bele, jó? – Egyesbe teszi a sebváltót. – Indulhatunk? – Sí, ha ezt akarod. Akkor most minden oké közöttünk? – Szerintem igen. Kinyújtom felé a kezem. Vet egy pillantást az ujjaimat díszítő tetoválásokra, aztán kezet ráz velem. – A kézmelegítőkre! – mondja mosolyogva. – A kézmelegítőkre – hagyom rá. És a szexre, teszem hozzá magamban. – Nem akarsz vezetni? Nem ismerem az utat. Otthonos csendben, naplementében tesszük meg a hazavezető utat. Ez a fegyverszünet közelebb visz a céljaimhoz: az érettségihez, a fogadáshoz... meg még valamihez, amit egyelőre nem kívánok beismerni. Amikor befordulok a tuti verdával a könyvtár sötét parkolójába, én szólalok meg először: – Köszi... izé, köszi, hogy hagytad magad elrabolni. Akkor majd találkozunk! – Miközben előhalászom a kulcsaimat a zsebemből, azon jár az eszem, hogy lesz–e nekem valaha olyan kocsim, ami nem használt, rozsdás és ősöreg. Mikor kiszállok az autóból, Colin képét is előrántom a farzsebemből, és az anyósülésre dobom. – Várj! – kiált utánam Brittany, miközben a motorom felé bandukolok. Megfordulok, és már ott is áll előttem. – Mi van? 152

Csábítóan elmosolyodik, mintha többet akarna a fegyverszünetnél. Sokkal többet. Hú bazzeg, most meg fog csókolni? Erre nem vagyok felkészülve, ami nálam ritka eset. Beleharap az alsó ajkába, mintha a következő lépést fontolgatná. Tőlem aztán csókolózhatunk! Míg az agyam minden lehetséges forgatókönyvet gyorsan végigpörget, Brittany még közelebb lép hozzám. És kirántja a kulcscsomót a kezemből. – Te meg mi a fészkes fenét csinálsz? – kérdezem. – Csak megkapod a magadét az emberrablásért. – Hátralép, és teljes erejéből a sötét erdőbe hajítja a kulcsomat. – Ezt nem hiszem el! Végig a szemembe néz, miközben hátrálva az autója felé igyekszik. – Én már nem is haragszom. Édes a bosszú, ugye, Alex? – mondja, és igyekszik nem mosolyogni. Ledöbbenve figyelem, hogy a tanulópárom beszáll a Beemerbe. Az autó megugrás és lefulladás nélkül kihajt a parkolóból. Tökéletes indítás. Mérges vagyok, mert most vagy elindulok az erdőbe, és négykézláb keresni kezdem a kulcsomat, vagy fel kell hívnom Enriquét, hogy jöjjön értem. Ugyanakkor meg is vagyok lepődve. Brittany Ellis a saját térfelemen cselezett ki. – Igen – mondom hangosan, bár ő már messze jár, és nem hallhatja a hangomat. – A bosszú édes. Carajo!

153

25. fejezet

Brittany AMIKOR A REGGELI NAPFÉNY BEOMLIK SHELLEY SZOBÁJÁBA, az első, amit meghallok, a nővérem szuszogása. Tegnap éjjel bebújtam mellé, és órákig figyeltem, milyen békésen alszik, mielőtt magam is álomba merültem. Amikor kicsi voltam, mindig a testvérem szobájába futottam, h;i vihar jött. Nem őt kellett nyugtatgatnom, én szorultam vigasztalásra. Megfogtam Shelley kezét, és minden félelmem elszállt. Miközben az alvó nővéremet figyelem, el sem tudom hinni, hogy a szüleim el akarják küldeni a háztól. Shelley része annak, aki vagyok, és az, hogy eltűnjön az életemből, olyan... olyan elképzelhetetlen. Néha úgy érzem, hogy a kettőnk közötti köteléket nagyon kevesen érthetik csak meg. Még amikor a szüleim sem tudnak rájönni, mit akar Shelley mondani, vagy mi bántja, én általában ráhibázok. Ezért esett olyan rosszul, hogy meghúzta a hajamat. Nem hittem volna, hogy velem is megteszi. De megtette. – Nem hagyom, hogy elvigyenek – suttogom halkan alvó nővéremnek. – Mindig megvédelek téged. Lassan kikászálódom Shelley ágyából. Ha meglát, azonnal rájön majd, hogy valami lóg a levegőben. Felöltözöm, és elmegyek otthonról, mielőtt felébred. Megosztottam Alexszel a titkaimat, és nem dőlt össze a világ. Sőt, megkönnyebbültem, hogy beszéltem neki Shelley–ről. Ha Alex–szel ilyen könnyen ment, Sierrával és Darlene–nel még könnyebb lesz. Miközben Sierráék háza előtt ülök a kocsimban, sok dolog megfordul a fejemben. 154

Semmi sem megy simán. A végzős évről mindenki azt mondta, hogy nagy buli lesz. Eddig minden volt, csak buli nem. Colin nyomul, a bandatag tanulópárom többet jelent számomra, mint szeretném, a szüleim pedig el akarják küldeni a nővéremet jó messzire Chicagótól. Mi jöhet még? Sierra második emeleti ablakában mozgást észlelek. Egy pár lábat, majd egy feneket látok. Jaj, istenem, ez Doug Thompson, és át akar mászni a lugasra! Doug megláthatott, mert Sierra feje tűnik fel az ablakban. A legjobb barátnőm integet, és azt mutogatja, hogy várjak. Doug lába még mindig nem érte el a lugast. Sierra fogja a kezét, hogy segítsen neki egyensúlyozni. Doug végül sikeresen eléri a rács tetejét, de a virágok miatt elvéti a lépést, és széttárt karokkal lezuhan. Azonban semmi baja sem esik, mert feltartott hüvelykujjal integet Sierrának, majd elkocog. Vajon Colin hajlandó lenne értem kimászni egy ablakon? Három perc múlva kinyílik Sierráék bejárati ajtaja, és Sierra csusszan ki rajta bugyiban és trikóban. – Brit, te mit csinálsz itt? Hét óra van! Ráadásul hajnali hét! Ugye nem felejtetted el, hogy a tanerők továbbképzésen vannak, tehát ma nincs suli? – Tudom, de úgy érzem, valahogy minden összeomlik körülöttem. – Gyere be! Megbeszéljük – mondja, és kinyitja a kocsi ajtaját. Befagy a seggem! Miért ilyen rövid Chicagóban a nyár? Odabent leveszem a cipőmet, hogy fel ne ébresszem a szüleit. – Nyugi, már egy órája elhúztak a konditerembe. – Akkor miért az ablakon mászott ki Doug? Sierra rám kacsint. – Minden kapcsolatba kell egy kis izgalom. A fiúk szeretik a kalandokat. Sierrának hatalmas a hálószobája. Magenta és almazöld minden, az anyja lakberendezője választotta a színeket. 155

Lehuppanok a vendégágyra, miközben Sierra feltárcsázza Darlene–t. – Dar, gyere ál! Brit kiborult. Pár perc múlva Darlene meg is érkezik pizsamában és papucsban, mert csak két házra lakik innen. – Na, akkor nyomhatod! – mondja Sierra. Most, hogy mindkét szempár rám szegeződik, hirtelen elbizonytalanodom. – Á, semmi. Darlene kihúzza magát. – Ide figyelj. Brit! Kora hajnalban felkeltem miattad, akkor borítsd a bilit! – Igen – mondja Sierra is. – A barátaid vagyunk. Ha a barátaidnak sem mondod el, akkor kinek? Például Alex Fuentesnek. De persze ezt nem kötöm az orrukra. – Nézzünk régi filmeket! – javasolja Sierra. – Ha Audrey Hepburntől nem jön meg a beszélőkéd, akkor semmitől! Darlene felnyög. – Nem hiszem el, hogy kirángattatok az ágyból a semmiért, meg régi filmekért. Nektek komolyan elment az eszetek? Legalább mondjatok valami pletykát! Hallott valaki valami szaftosat? Sierra átvezet bennünket a nappaliba, ahol lerogyunk a párnák közé a szülei kanapéján. – Úgy hallottam, hogy Samantha Jacobyt kedden rajtakapták, hogy a takarítószertárban csókolózott valakivel. – Trallalla – mondja Darlene unottan. – Az egyik takarítóval kapták rajta. – Na, ezt nevezem én pletykának! Akkor is ez lesz, ha én mondok el nekik valamit? A nyomoromon fognak röhögni? De négy órával, két filmmel és egy doboz Ben & Jerry’s jégkrémmel később kezdek felengedni Sierráék nappalijában. Talán a Sabrinaként színre lépő Audrey Hepburn miatt van, de hirtelen Úgy érzem, minden megtörténhet. Amiről rögtön azt jut az eszembe, hogy... – Csajok, mit gondoltok Alex Fuentesről? – kérdezem. Sierra bekap egy pattogatott kukoricát. – Mit értesz az alatt, hogy mit gondolunk róla? 156

– Nem is tudom – mondom, és nem tudok másra gondolni, csak arra a tagadhatatlanul erős vonzalomra, ami közöttünk támadt. – Ő a tanulópárom kémián. – És? – Sierra int, hogy folytassam. – Mit akarsz ezzel mondani? Felkapom a távirányítót, és leállítom a filmet. – Szerintem nagyon csini. Szerintetek is? – Fúj, Brit! – mondja Darlene, és ledugja az ujját a torkán, mintha okádni akarna. Sierra azt mondja: – Na, jó, beismerem, szerintem is állati jól néz ki. De egy olyannal én sohasem randiznék. Tudod, hogy bandatag! – Majdnem mindennap belőve jön suliba! – szól közbe Darlene. – Mellette ülök, Darlene, észrevenném, ha be lenne lőve. – Viccelsz, Brit? Alex iskola előtt is drogozik, meg a fiúk öltözőjében is, lyukasórákon. És nem csak a marihuánáról beszélek. A kemény drogok is bejönnek neki – állítja Darlene. – Láttad már, amikor belövi magát? – kérdezem kihívóan. – Ide figyelj, Brit! Nem kell ahhoz látnom, hogy tudjam, hogy szippant, meg lövi is magát. Alex veszélyes. Mellesleg, mi nem állunk szóba Latin Vér–tagokkal. Hanyatt vetem magam a díványpárnákra. – Igen, tudom. – Colin szeret téged – mondja Sierra, mintegy témát váltva. Szerintem az, amit Colin a strandon érzett irántam, minden, csak nem szerelem, de ebbe bele se akarok menni. Anya háromszor keresett. Egyszer a mobilomon, de mivel kikapcsoltam a telefont, Sierráéknál is felhívott kétszer. – Anyád azt mondja, hogy átjön, ha nem beszélsz vele – mondja Sierra, és az ujjai között egyensúlyozza a kagylót. – Ha átjön, én lelépek. 157

Sierra a kezembe nyomja a telefont. – Darlene és én kimegyünk, hogy nyugodtan tudj vele beszélni. Én nem tudom, mi folyik közöttetek, de beszélj vele! A fülemhez tartom a kagylót. – Szia, anya! – Ide figyelj, Brittany! Tudom, hogy elkeseredtél. Azonban tegnap éjjel meghoztuk a döntést Shelley–vel kapcsolatban. Tudom, hogy nagyon nehéz neked, de Shelley sem volt mostanában túl boldog. – Anya, Shelley húszéves, és kiborul, ha senki sem érti, mit akar. Szerinted ez annyira szokatlan? – Jövőre főiskolára mész. Nem lenne igazságos, ha itthon maradna. Ne legyél már ilyen önző! Tehát Shelley–t azért küldik el, mert én főiskolára megyek. Már megint az én hibám. – Teljesen mindegy, hogy én mit mondok, akikor is elkülditek, ugye. – kérdezem. – Igen. Ezt a döntést hoztuk.

158

26. fejezet

Alex AMIKOR TERMÉBE,

PÉNTEKEN BRITTANY BESÉTÁL MRS. PETERSON még mindig azon kattog az agyam, hogy állhatnék bosszút rajta a hétvégi kulcsos akciójáért. Legalább háromnegyed órán keresztül kerestem azokat a szarokat, közben végig Brittanyt szidtam. Rendben, jár neki a pont az ötletért. Azért is hálával tartozom neki, hogy meghallgatta pápá halálának történetét. Ihletet kaptam, és felhívtam néhány veterán Vér–tagot, hogy megkérdezzem tőlük, kinek állhatott apa az útjában. Brittany egész héten nagyon csendes volt. Biztosan arra számított, hogy bosszút állok rajta a kulcsok miatt. Tanítás után éppen a könyveimet szortírozom a szekrényemnél, amikor dögös pomponlány–szerkóban odavágtat hozzám. Nagyon mérges. – Gyere utánam a birkózóterembe! – utasít. Két választásom van: vagy odamegyek, ahova mondta, vagy hazaindulok. Felkapom a könyveket, és követem a kisterembe. Brittany egy üres kulcskarikát lenget az orrom előtt. – Vajon ki varázsolta le róla a kulcsokat? – kérdezi. – Lekésem a meccset, ha nem árulod el. Small tanárnő ki fog vágni a csapatból, ha nem jelenek meg időben. – Hú, valahol kieshettek a kezemből. Nem ártana, ha olyan táskát hordanál, amit be lehet cipzározni. Még a végén valaki elemei tőled valamit. – Pompás! Kiderült, hogy kleptó is vagy. Nem adnál valami támpontot, hogy mégis merre keressem őket? A tornaterem falához dőlök, és az jut eszembe, vajon mit szólnának a többiek, ha most együtt látnának bennünket.

159

– Egy nagyon vizes, nyirkos helyen van. Nagyon, nagyon vizes – segítem ki. – A medencében??? Bólintok. – Roppant kreatív vagyok, ugye? Megpróbál nekilökni a falnak. – Esküszöm, hogy megöllek. Gyerünk, hozd vissza őket! Ha nem ismerném jobban, azt hinném, flörtölni akar velem. Tetszik neki a kettőnk között zajló macska–egér játék. – Mamacita, ismersz! Én egyedül oldottam meg a dolgot a parkolóban, szerintem te is megbirkózol a feladattal. Félrebillenti a fejét, szomorúan rám néz, és az ajkát biggyeszti. Nem kellene az ajkára fókuszálnom, veszélyes pálya. De nem tehetek róla. – Mutasd meg, hol vannak, Alex! Kérlek! Hagyom egy percig főni a saját levében, de aztán megszánom. Mostanra már kiürült az iskola. Szinte mindenki lement a meccsre. Aki nem, az meg annak örül, hogy nem kell a meccsre mennie. A medencéhez megyünk. Lekapcsolták a villanyt, de az ablakokon még besüt a nap. Brittany kulcsai ott vannak, ahová dobtam őket – a medence mélyebb végében. Rámutatok a víz alatt ezüstösen csillogó tárgyakra: – Ott vannak! Kihalászhatod őket. Brittany leszorítja a combjára a miniszoknyát, miközben azon tűnődik, hogyan szedje ki a kulcsait. Odamenetel a falon függő hosszú rúdhoz, amivel a fuldoklókat szokták partra segíteni. – Vedd úgy, hogy már ki is vettem! De amikor bedugja a rudat a vízbe, rájön, hogy nem is olyan egyszerű ez. A medence szélénél állva igyekszem nem röhögni, mikor látom, hogy a lehetetlennel próbálkozik. – Miért nem vetkőzöl le, és ugrasz be meztelenül? Majd én vigyázok, hogy senki se jöjjön be. Megmarkolja a rudat, és odalép mellém. – Bírnád, mi?

160

– Naná! – mondom, hiszen ez nyilvánvaló. – Azonban egy dologra figyelmeztetnem kell téged. Ha tundrabugyi van rajtad, romba döntőd az álmaimat. – Csak hogy tudd: rózsaszín szaténbugyi van rajtam. És mivel úgy látszik, hogy a legszemélyesebb titkainkat is megosztjuk egy mással, én is megkérdezem; fecske vagy bokszer? – Egyik sem. Szeretem, ha a fiúk szabadon kószálnak. Érted? – Na, jó, nem is szeretem, ha a fiúk szabadon kószálnak. De ezt neki magának kell majd megtapasztalnia. – Undorító vagy, Alex – Majd a tapasztalat beszéljen belőled! – mondom neki, és az ajtóhoz megyek. – Elmész? – Ööö, igen. – Nem segítesz kihalászni a kulcsokat? – Ööö, nem. – Ha továbbra is itt időznék, még a végén megkérném, hogy ne menjen el a meccsre, maradjon inkább velem. És nem vagyok felkészülve arra, hogy halljam a választ. Szívesen elszórakozgatok vele. De amikor magamról beszéltem neki, engem is felkavart a dolog. Nem akarom még egyszer átélni. Egy utolsó pillantást vetek Brittanyre, és az ajtóhoz megyek. Sejtem, hogy engem minősít az, hogy most magára hagyom. Mi vagyok én tulajdonképpen? Idióta? Bunkó? Gyáva féreg? Vagy mindez együtt? Otthon, távol Brittanytől és a kulcscsomójától, előveszem az öcsémet. Megígértem magamnak, hogy mindenképpen beszélek Carlosszal a héten, és eleget halogattam. Mire feleszmélek, már át is esik a rituális verésen, ami a Latin Vér–tagoknál megfelel a beavatásnak. Tudom, mert nekem is részem volt benne. Carlost a szobánkban találom, éppen az ágya alá rejt valamit. – Mi az? – kérdezem. 161

Karba tett kézzel leül az ágyra. – Nada. – Nekem ne próbáld beadni, hogy nada, Carlos! – Félrelököm, 'és benézek az ágya alá. Egy csillogó, 25–ös Beretta csöve vigyorog a képembe. Méghozzá gúnyosan. Kihalászom, és az orra elé nyomom. – Hol szerezted? – Semmi közöd hozzá. Életemben először szeretnék úgy ráijeszteni Carlosra, hogy összeszarja magát. A legszívesebben a homlokának szegezném a fegyvert, italán így belekóstolna abba, hogy milyen érzés bandatagnak lenni, hogy milyen érzés állandó fenyegetettségben élni, és nem tudni, megérjük–e a nap végét. – A bátyád vagyok, Carlos. Se nos fue mi Papá, így aztán rám vár a feladat, hogy észhez térítselek. – A fegyverre pillantok. A súlyából ítélve töltve van. Ha véletlenül elsült volna, Carlos most halott lenne. Ha Luis találja meg... basszus, ez nagyon gáz! Carlos fel akar állni, de visszalököm az ágyra. – Nálad mindig van fegyver – panaszkodik. – Nekem miért nem lehet? – Tudod, hogy miért nem. Én bandatag vagyok. Te viszont nem. Te tanulni fogsz, főiskolára mész, és éled az életed békében. – Te most komolyan azt hiszed, hogy mindannyiunk útját kikövezheted? – fúj Carlos. – Csak hogy tudd: nekem is vannak terveim. – Remélem, az nem szerepel közöttük, hogy belépsz. Carlos elhallgat. Azt hiszem, hogy ezt a menetet máris elveszítettem, és úgy begörcsölnek az izmaim az idegtől, mintha acélból lennének. Megakadályozhatom, hogy beléptessék a bandába, de csak akkor, ha Carlos hagyja, hogy közbeavatkozzak. Destiny fotójára pillantok, amely ott lóg az öcsém ágya felett. Carlos Chicagóban találkozott ezzel a lány nyal, amikor a Navy Pierről néztük a július negyedikei tüzijátékot. Destiny családja Gurnee–ben él, és Carlos teljesen odavan érte. Minden este beszélnek telefonon. 162

Destiny okos, de mexikói, és amikor Carlos megpróbált bemutatni neki, végignézett a tetoválásaimon, és láttam a rettegést a szemében. Mintha attól tartana, hogy lelövik, csak mert egy méterre megközelített. – Szerinted Destiny randizna veled, ha megtudná, hogy fegyvered van, és bandatag vagy? Nem felel, ami jelen esetben jó jel. Gondolkodik. – Úgy kivág, mint macskát szarni. Carlos pillantása a falon lógó képre vándorol. – Carlos, miért nem kérdezed meg tőle, hogy melyik főiskolára készül? Tuti, hogy neki is vannak tervei. Ha egybeesnek a te terveiddel, minden sikerülhet. Az öcsém rám pillant. A lelkében dúl a háború. Mit válasszon: A könnyebb megoldást, vagy amiért küzdenie is kell? A bandaéletet vagy Destinyt? – Hagyd a fenébe Wilt! Keress magadnak új barátokat, lépj be egy focicsapatba, vagy tudom is én mibe! Legalább neked legyen gyerekkorod, a többiről majd én gondoskodom. Bedugom a Berettát a farmerem övébe, és elindulok a raktár felé.

163

27. fejezet

Brittany ELKÉSTEM A FOCIMECCSRŐL. Miután Alex elment, levetkőztem bugyira és melltartóra, majd beugrottam a medencébe a kulcsaimért. Alexnek köszönhetően lefokoztak. Darlene, aki eddig csapatkapitány–helyettes volt, most már hivatalosan is a hajrálányok csapat kapitánya lett. Fél órámba telt, mire megszárítottam a hajam, és újra kisminkeltem magam az öltözőben. Small tanárnő teljesen kiakadt, hogy elkéstem. Azt mondta, hogy tartsam szerencsémnek, hogy csak lefokozott, és nem rúgott ki a csapatból. A meccs után a nővérem mellé heveredek a kanapéra. A hajamnak még mindig klórszaga van, de túlságosan ki vagyok merülve ahhoz, hogy érdekeljen. Vacsora után a valóságshow–kat vakulva lassan lecsukódik a szemem. – Brit, kelj fel! Colin van itt! – mondja anya, és megrázza a vállamat. Rápillantok a fölém tornyosuló pasira. Int egyet. – Készen vagy? Ó, a francba! Elfeledkeztem Shane bulijáról, pedig már hónapokkal ezelőtt lefixáltuk az időpontot. Hú, de nincs kedvem ehhez az egészhez! – Nem maradhatnánk inkább itthon? – Te most viccelsz? Jelenésünk van. Kizárt dolog, hogy kihagyjuk az év legnagyobb összeröffenését. – Ránéz a melegítőalsómra és a MENJ EL TE IS A MELLRÁKSZŰRÉSRE! feliratos pólómra, Imit tavaly kaptam a jótékonysági futóversenyen. – Itt megvárom, amíg átöltözöl. Siess! Mi lenne, ha azt a fekete miniruhát vennéd fel, amelyikben annyira tetszel? 164

Felvonszolom magam a gardróbhoz, hogy átöltözzek. A sarokban egy DKNY felső mellett ott hever Alex kendője. Tegnap este kimostam ugyan, mégis behunyt szemmel beleszimatolok, hátha megérzem rajta Alex illatát. De csak az öblítő csiklandozza meg az orromat. Mély csalódás fog el. Momentán azonban nem kívánom elemezni az érzéseimet, már csak azért sem, mert Colin odalent vár. Belecsusszanok a fekete miniruhába, belövöm a hajam, és sminkelek. Mindez beletelik némi időbe. Remélem, hogy Colin nem szívja fel magát, amiért ennyit tökölök. De a lehető legjobban kell kinéznem. Anya nyilván tesz majd valami megjegyzést a külsőmre a pasim előtt. Odalent Colin a kanapé szélén ücsörög, és ügyet sem vet Shelley–re. Szerintem mindig ideges lesz, ha meglátja a nővéremet. Anyám, a „felügyelő”, odajön hozzám, és megtapogatja a hajamat. – Használtál kondicionálót? Mielőtt vagy miután kihalásztam a kulcsaimat a medencéből? Ellököm a kezét. – Anya, légy szíves! – Pazarul nézel ki – mondja Colin, és mellém lép. Szerencsére anya nem forszírozza tovább a dolgot, neki annyi is elég, hogy Colinnak tetszem, még akkor is, ha nem tökéletes a frizurám. A Shane–ékhez vezető úton jól megnézem magamnak azt a srácot, akivel két éve járok. Először egy üvegpörgetős játék során csókolóztunk még másodikban, éppen Shane– nél. Nyilvánosan smároltunk: Colin a karjába vett, és öt teljes percen keresztül csókolt. Igen, a nézőközönség mérte az időt. Azóta együtt járunk. – Mit nézel rajtam? – kérdezi Colin, és felém pillant. – Csak eszembe jutott, amikor először csókolóztunk. – Ja, tényleg! Shane–éknél. Jó kis bemutatót tartottunk, ugye? Még a végzősök is megtapsolták. – Most pedig mi vagyunk végzősök.

165

– És még mindig mi vagyunk a legszebb pár, bébi – mondja Colin, és leparkol. – Kezdődhet a buli, a legszebb pár megérkezett! – kiáltja, amikor belépünk a házba. Colin csatlakozik a fiúkhoz, én pedig megkeresem Sierrát. A nap paliban van. Sierra megölel, majd maga mellé mutat a kanapén. A pomponlányok többsége itt van, köztük Darlene is. – Megjött Brit! – mondja Sierra. – Kezdhetjük a játékot! – Kit csókolnál meg a legszívesebben? – kérdezi Madison. Sierra hátraveti magát a kanapén. – Könnyítsünk a dolgon! Mopszli vagy uszkár? Kacagni kezdek. – Kutyák? – Aha. – Rendben – mondom. Az uszkárok édesek és kedvesek, de a mopszliban van valami macsós, olyan „ki, ha nem én?” a nézésük. Szeretem az aranyos dolgokat, de az uszkár nem jön be. – Mopszli. Morgan elfintorodik. – Fúj! Én az uszkárra szavazok. A mopszlinak olyan tömpe az orra, és horkol is. Nem éppen csókra termett! – Csak játszunk, te idióta! – mondja Sierra. – Nekem is van egy kérdésem – mondom. – Garrison edző vagy Mr. Harris, a matektanár? A lányok kórusban kiáltják: – Garrison! – Olyan szexi! – mondja Megan. Sierra vihogni kezd. – Nem akarom a szívedet sajdítani, de úgy hallottam, hogy meleg. – Kizárt dolog! – mondja Megan. – Biztos vagy benne? De akkor is inkább ö, mint Harris! – Nekem is van kérdésem – szól közbe Darlene. – Colin Adams vagy Alex Fuentes? Minden szem rám szegeződik. Sierra az oldalamba bök, figyelmeztet rá, hogy társaságunk akadt: Colin. Ezt most miért csinálta Darlene? 166

Immár a mögöttem helyet foglaló Colin áll a szemek kereszttüzében. – Hoppá, bocsika! – mondja Darlene, mintha leplezni akarna egy nyelvbotlást. – Mindenki tudja, hogy Brittany Colint választaná – süvölti Sierra, és egy perecet töm a szájába. Megan szúrós szemmel Darlene–re mered. – Mi a fene bajod van? – Mi lenne? Ez csak játék, Megan! – Aha, de úgy látszik, te másfajta játékot űzöl. – Ez meg mit jelentsen? Csak azért, mert az embernek nincsen pasija... Colin ott hagy bennünket, kimegy a verandára. Dühösen Darlene–re nézek, Megant pedig magamban megdicsérem, amiért leszidta. Aztán Colin után szaladok. Colin a medence mellett, egy nyugágyon üldögél. – Kurvára muszáj volt ennyit tétováznod a válasszal? – kérdezi tőlem. – Totál hülyét csináltál belőlem. – Hát, most én is nagyon pipa vagyok Darlene–re. Colin gúnyosan felkacag. – Még mindig nem érted? Nem Darlene a hunyó. – Hanem én? Nem én akartam, hogy Alex legyen a tanulópárom. Feláll. – De nem is tiltakoztál túlzottan. – Veszekedni akarsz. Colin? – Lehet, hogy igen. Még azt sem tudod, mi a dolga egy rendes barátnőnek. – Hogy mondhatsz ilyet? Ki vitt be a kórházba, amikor kificamítottad a csuklódat? Ki rohant be a pályára, és csókolt meg az első touchdownnál? Ki látogatott meg mindennap a kórházban tavaly, amikor bárányhimlős lettél? Akaratom ellenére vettem leckét vezetésből. Részegen elájultam Alex karjaiban, de mentségemre szól, hogy azt sem tudtam, mi történik velem. Semmi sem történt. Ártatlan vagyok. Akkor is, ha akadnak kevésbé ártatlan gondolataim. 167

– Az tavaly volt. – Colin megfogja a kezemet, és visszahúz a házba. – Bizonyítsd be, hogy törődsz velem! Most! Bemegyünk Shane hálószobájába, ahol Colin leránt az ágyra. Ellököm magamtól, mikor a nyakamat kezdi csókolgatni. – Ugyan már, Brit, ne csinálj úgy, mintha te nem akarnád! – mormolja Colin spiccesen. Az ágy megnyikordul a súlya alatt. – Év eleje óta nyomasztasz ezzel a prűd viselkedéssel. Felülök. – Nem akarom a szexre alapozni a kapcsolatunkat. Már nem is beszélgetünk. – Akkor beszélgessünk! – mondja, és a mellemre vándorol a keze. – Kezdd re! Mondj valamit, aztán én is mondok valamit. – Ekkora kibaszott hülyeséget még nem is hallottam! Nincs mit mondanom, Brit. Ha neked nyomja valami a bögyödet, ki vele! Mély lélegzetet veszek, és a legszívesebben a falba verném a fejem, mert megint az jut eszembe, hogy Alexszel sokkal felszabadultabban érzem magam, mint Colinnal. De nem vethetek véget ennek a kapcsolatnak. Anya totál kiakadna, a barátaim is kiakadnának... összedőlne a világ. Colin visszahúz maga mellé. Nem szakíthatok vele csak azért, mert félek a szextől. Hiszen ő is szűz még. És rám vár, hogy mi legyünk egymásnak az elsők. A legtöbb barátunk már túlesett a dolgon, talán tényleg az én készülékemben van a hiba. Vagy talán azért próbálom távol tartani magamtól Colint, mert igazából Alex érdekel. Colin átkarolja a derekamat. Már két éve együtt járunk, miért dobnék el mindent csak azért, mert buta módon vonzódom egy olyan sráchoz, akivel nem is szabadna szóba állnom? Amikor a szája már majdnem az enyémhez ér, ledermedek. Shane éjjeliszekrényén van egy fénykép. 168

Shane és Colin van rajta a strandon, tehát az idén nyáron készült. Két lány áll mellettük, és Colin éppen a csinosabbikat, a barna rövid hajú, tépett frizurást ölelgeti. Szélesen mosolyognak, mintha közös titkuk lenne, amelyet nem is szándékoznak megosztani másokkal. Rámutatok a képre. – Az meg ki? – kérdezem, és igyekszem leplezni a nyugtalanságot a hangomban. – Két csaj, akikkel a strandon találkoztunk – mondja, és hátradőlve megnézi a képet. – Mi a neve annak a lánynak, akit átölelsz? – Mit tudom én! Valami Mia, vagy ilyesmi. – Úgy néztek ki, mint akik együtt kavarnak – mondom. – Nevetséges. Na, gyere ide! – mondja, és felül. Eltakarja a képet. – Nekem most csak te kellesz, Brit. Mit ért az alatt, hogy most? Hogy nyáron Mia kellett neki, most meg én? Vagy túl sokat képzelek a szavai mögé? Mielőtt tovább gondolhatnám a dolgot. Colin az államig rántja a ruhámat a melltartómmal együtt. Próbálok a megfelelő hangulatba kerülni, és meggyőzöm magam, hogy csak azért tétovázok, mert ideges vagyok. – Bezártad az ajtót? – kérdezem, és igyekszem az agyam hátsó részébe száműzni a nyugtalanító gondolatokat. – Igen – mondja, de kizárólag a mellemre koncentrál. Tudom, hogy nekem is aktivizálnom kellene magamat, így nem túl lelkesen ugyan, de az ágyékához nyúlok. Colin felemelkedik, eltolja a kezemet, és lehúzza a sliccét. Letolja a nadrágját a térdéig, és azt mondja: – Gyerünk, Brit! Ideje valami újat is kipróbálni! Nem stimmel ez az egész. Olyan, mintha előre megszervezte volna. Közelebb húzódom hozzá, de az eszem messze jár. Az ajtó résnyire nyílik, és Shane dugja be rajta a fejét. Széles vigyorra húzódik a szája. – Mi a szent szar ez itt? És pont most nincs nálam a mobilom! 169

– Azt hittem, hogy bezártad az ajtót! – kiáltom dühösen Colinnak, miközben gyorsan visszarángatom magamra a melltartót és a ruhát. – Hazudtál! Colin magára húzza a takarót. – Shane, mi a faszért nem tudsz békén hagyni bennünket? Brit, te meg ne visíts, mint egy elmebeteg! – Ha nem vetted volna észre, ez az szobám – mondja Shane. Nekitámaszkodik az ajtófélfának, és vigyorogva a szemöldökét húzogatja. – Te, Brit, mondd meg az igazat! Azok ott igaziak? – Disznó vagy, Shane! – mondom, és elhúzódom Colin mellől. Colin utánam nyúl, de én felpattanok az ágyról. – Gyere vissza, Brit! Bocs, hogy nem zártam be az ajtót! De elkapott a pillanat heve! Az a gond, hogy a nyitva felejtett ajtó csak félig oka annak, hogy dühös vagyok. Colin gondolkodás nélkül elmebetegnek nevezett. Shane előtt sem védett meg. Visszanézek a pasimra. – Igen? Én meg arra vágyom, de hevesen ám, hogy minél előbb leléphessek innen!  Hajnali fél kettő van, és még mindig a mobilom kijelzőjére bámulok az ágyban. Colin szám szerint harminchatszor hívott. Tíz üzenetet hagyott. De mióta Sierra hazahozott, nem foglalkozom vele. Nagyrészt azért nem, mert a haragom még nem csillapodott. Halálosan megalázónak érzem, hogy Shane félmeztelenül látott. Mire megtaláltam Sierrát, és elmagyaráztam neki, hogy azonnal haza kell hoznia, már legalább öten pusmogtak rólam meg Colinról. Nincs szándékomban olyan dührohamokat produkálni, mint az anyám szokott, de a bulin majdnem sikerült Shane és Colin képébe másznom. 170

Colin harminckilencedik hívásánál érzem, hogy ennél lejjebb már nem fog menni a pulzusom ma este. Felveszem a telefont. – Ne hívogass! – mondom neki. – Addig hívlak, amíg végig nem hallgatod, amit mondani szeretnék – hallom Colin ideges hangját a vonal túlsó végén. – Mondjad! Hallgatlak. A telefonban is hallom, hogy mély lélegzetet vesz. – Nagyon sajnálom, Brit. Sajnálom, hogy nem zártam be az ajtót. Sajnálom, hogy le akartam feküdni veled. Sajnálom, hogy az egyik legjobb barátom azt gondolja, hogy jópofa, pedig nem az. Sajnálom, hogy képtelen vagyok téged Fuentesszel látni Peterson óráján. Sajnálom, hogy ezen a nyáron megváltoztam. Nem tudom, mit mondhatnék. Tényleg megváltozott. És én? Én talán ugyanaz az ember vagyok, mint aki a nyár elején búcsút intett neki? Nem tudom. Egy dologban viszont biztos vagyok. – Colin, nem akarok veszekedni. – Én sem! Nem próbálnád meg elfelejteni a ma este történteket? Megígérem, hogy kárpótolni foglak. Emlékszel, hogy tavaly az évfordulónkon a nagybátyám elvitt minket Michiganbe a Cessnáján? Egy szállodában ért véget a nap. Amikor lementünk az étterembe vacsorázni, az asztalon egy óriási csokor vörös rózsa várt, meg egy türkizszínű dobozka. Abban volt a fehérarany Tiffany karkötő. – Emlékszem. – Megveszem a karkötőhöz illő fülbevalót is, jó, Brit? Nincs szívem elárulni neki, hogy nem fülbevalóra vágyom. Nagyon tetszik a karkötő, állandóan rajtam van. De én nem az ajándéknak örültem aznap este, hanem annak, hogy Colin kezét–lábát törte, hogy tökéletes legyen az ünnep. Mindig ez jut eszembe, amikor a karkötőre nézek. Nem az ajándék, hanem a szándék. Azt a Colint csak nyomokban ismerem fel, mióta megkezdődött az iskola. 171

A drága fülbevaló Colin bocsánatkérését jelképezné, és mindig a ma este jutna róla eszembe. Még az is lehet, hogy hálából felajánlanék érte valamit cserébe... például a szüzességemet. Valószínű, hogy Colin tudatosan nem erre hajt, de jelzésértékű már maga a tény is, hogy a lehetőség egyáltalán megfordult a fejemben. Nem akarok ilyen nyomás alatt élni. – Colin, nem kell a fülbevaló. – Akkor mit akarsz? Áruld el, légy szíves! Nem válaszolok azonnal. Hat hónappal ezelőtt még egy százoldalas kívánságlistát is össze tudtam volna állítani. De az iskolaév kezdete óta minden a feje tetejére állt az életemben. – Nem tudom megmondani neked, hogy mit akarok. – Gyanítom, hogy ezzel megbántom, de ez az igazság. – Ha rájössz, engem is felvilágosítasz majd? Persze. Ha rájövök valaha.

172

28. fejezet

Alex HÉTFŐN NAGYON VÁROM A KÉMIAÓRÁT, de igyekszem semmiféle következtetést nem levonni a dologból. Nyilván nem Mrs. P. miatt vagyok ilyen hangyás. Brittanyt szeretném látni. Belép az osztályba. – Szia! – mondom neki. – Szia – motyogja az orra alatt. Nem mosolyog, nem csillog a szeme. Látszik, hogy bántja valami. – Nos, fiatalok... – mondja Mrs. P. – Kapjatok elő egy ceruzát! Szeretném látni, mennyire sikerült felkészülnötök az órára. Megeresztek egy csendes káromkodást, mert szerettem volna Brittanyvel beszélgetni a soros kísérlet alatt. Aztán rápillantok a tanulópáromra. Ügy tűnik, teljesen váratlanul érte Mrs. P. felszólítása. Tudom, hogy semmi alapom rá, de szeretnék a védelmező lovag szerepében tetszelegni, így felteszem a kezem. – Erre most nincs idő, Alex – mondja Mrs. P, és rám mered. – Csak egy rövid kérdés. – Rendben, de gyorsan! – Könyvet lehet használni, ugye? A tanárnő a szemüvege fölött szúrós tekintetet vet rám. – Nem Alex, nem lehet könyvet használni. Amennyiben nem készült, beírok egy szép, vaskos egyest. Értette? Válaszul hatalmas puffanással a földre ejtem a könyveimet.

173

Miután Mrs. P. kiosztja a tesztlapokat, elolvasom az első kérdést: Az alumínium (Al) sűrűsége 2700 kg/m3. Mekkora a térfogata 10,5 gramm alumíniumnak? Kiszámolom a megoldást, és gyorsan Brittanyre pillantok. Tompán mered az üres papírra. Észreveszi, hogy figyelem, és gúnyosan elmosolyodik; – Mi van? – Semmi. Nada. – Akkor ne bámulj! Mrs. P. is felfigyel ránk. Mély lélegzetet veszek, hogy lenyugodjak, és hozzáfogok a többi feladat megoldásához. Miért csinálja ezt Brittany, miért fúj hol hideget, hol meleget rám? Mi kattantja be? A szemem sarkából látom, hogy a tanulópárom kikéredzkedik a mosdóba. A gond csak az, hogy nem lehet mindig a mosdóba menekülni, ha baj van. A baj megvár. Én már csak tudom. Attól nem lesz jobb, ha az ember megpróbál elrejtőzni a problémák elől. Brittany visszatér a terembe, lehajtja a fejét az asztalra, és körmölni kezd. Egy pillantással felmérem, hogy nem ott jár az esze, csak fél seggel üli meg a lovat. Amikor Mrs. P. szól, hogy ideje benyújtani a dolgozatokat, a tanulópárom üres arccal mered maga elé. – Ha ettől jobban érzed magad – mondom olyan halkan, hogy csak Brittany hallja –, nyolcadikban megbuktam egészségtanból, mert égő cigit dugtam a baba szájába. Fel sem néz, úgy mondja; – Ügyes vagy. A hangszóróban megszólal az óra végét jelző zene. Brittany arany haja nem hullámzik úgy, ahogyan szokott, amikor kivonul a teremből. Micsoda meglepetés, a faszija sincs mellette. Ez a csaj komolyan azt Hiszi, hogy minden csak úgy az ölébe hull, még a jó jegyek is? Nekem eddig mindenért meg kellett küzdenem. Semmi sem hullott az ölembe magától. 174

– Szevasz, Alex! – Carmen jelenik meg a szekrényemnél. Na, jó, akad olyan dolog, ami magától is az ölembe hullik. – Que pasa? Az exbarátnőm odahajol hozzám az extramélyen dekoltált blúzában. – Suli után páran leugrunk a strandra. Jössz? – Dolgoznom kell – mondom neki. – Talán később utánatok megyek. Arra gondolok, ami két héttel korábban történt. Amikor Brittany anyja gyakorlatilag leugatott, valami bekattant nálam. Hülye ötlet volt a sárga földig leinnom magam, hogy a sebelült egómat ápoljam. Brittanyvel szerettem volna lenni, együtt lógni vele, hogy lássam, mi van a szőke fürtök mögött. A tanulópárom azonban lerázott. Carmen viszont nem. Elég ködös az emlék, de arra emlékszem, hogy Carmen körülfont a testével a vízben. Meg arra is, hogy az ölembe ült, amikor a Marlborónál jóval erősebb cuccot szívtuk. Abban az alkoholgőzös, betépett, lealázott állapotban bármelyik lány megfelelt nekem. Carmen éppen ott volt, és önként jött oda hozzám. Tartozom neki egy bocsánatkéréssel, mert bár ő ajánlkozott, nem szabadott volna ráharapnom a csalira. Beszélnem kell vele, el akarom magyarázni neki, miért viselkedtem ilyen idiótán. Az iskola után kisebb tömeg gyűlik össze a motoromnál. Esküszöm, hogy ha valami baja esett Juliónak, valakinek szétrúgom a seggét. Nem kell átverekednem magam az embereken, magukról utat adnak, amikor meglátnak. Minden szem rám szegeződik, miközben felmérem a motoromat ért kárt. Azt gondolják, iszonyú dühös vagyok. Ugyan ki merné kidekorálni a kormányomat rózsaszín dudával és csillogó szalagokkal? Ezt senki sem úszná meg élve. Kivéve Brittanyt. Körülnézek, de nincs ott. 175

– Nem én voltam – mondja gyorsan Lucky. A többiek is ugyanezt morogják. Aztán találgatni kezdenek. – Colin Adams, Greg Hanson... – Oda sem figyelek rájuk, mert pontosan tudom, hogy ki tette. A tanulópárom, aki egész nap ügyet sem vetett rám. Gyors mozdulattal leszakítom a szalagokat, és lecsavarozom a dudát. Rózsaszín. Vajon egykor az övé volt? – El az utamból! – mondom a tömegnek. Az emberek villámgyorsan szétszélednek, mert azt hiszik, hogy nagyon zabos vagyok, és véletlenül sem akarnak belekeveredni az ügybe. Megvan annak az előnye, ha az embert rosszfiúnak tartják. És hogy mi az igazság? Az igazság az, hogy örülök, mert a rózsaszín duda és a szalagok miatt legalább van okom Brittanyvel beszélni. Mikor mindenki eltűnik, kimegyek a focipályára. Ott gyakorolnak a pomponlányok, mint mindig. – Keresel valakit? – szólal meg valaki mögöttem. Megfordulok. Darlene Boehm az, Brittany egyik barátnőjét. – Itt van Brittany? – kérdezem. – Nincs. – Tudod, hogy hol van? Alex Fuentes tudni akarja, hol van Brittany Ellis? Nagyjából azt a választ várom, hogy semmi közöm hozzá. Vagy, hogy hagyjam békén Brittanyt. Ehelyett a barátnője így szól: – Hazament. Köszönetét morgok az orrom alatt, és visszasétálok Julióhoz, miközben felhívom az unokatestvéremet. – Enrique műhelye. – Alex vagyok. Késni fogok. – Már megint elzárást kaptál? – Á, dehogy, semmi olyasmi. – Na, jó, de muszáj befejezned még ma Chuy Lexusát. Azt mondtam neki, hogy hétre készen lesz, és tudod, milyen Chuy, ha nem az történik, amit eltervezett. 176

– Persze – mondom. Chuy szintén tagja a Vérnek. Vele nem érdemes ujjat húzni, mert a pasas agyába nem ültettek empátia nevű chipet. Ha valaki hűtlennek bizonyul a Vérhez, Chuy az, aki gondoskodik arról, hogy az illető újra hű legyen, vagy legalábbis eszébe se jusson köpni. Minden eszközt hajlandó bevetni, és nem hatja meg a könyörgés. – Sietek. Tíz perccel később dudával és szalagokkal a kezemben, halál laza arckifejezéssel becsöngetek Ellisék ajtaján. De amikor Brittany kinyúlt pólóban és rövidnadrágban nyit ajtót, azonnal padlót fogok. Halványkék szeme nagyra tágul. – Alex, te mit keresel itt? Felé nyújtom a dudát és a szalagokat. Kikapja a kezemből. – Nem hiszem el, hogy egy vicc miatt idejöttél. – Beszélnünk kell. És ez nem vicc. Idegesen nyel egyet. – Nem érzem jól magam, oké? Beszéljünk az iskolában! – Megpróbálja rám csukni az ajtót. Basszus, most játsszak behatolósdit, mintha moziban lennénk? Benyomom az ajtót. Que mierda! – Alex, ne csináld! – Engedj be! Csak egy percre. Kérlek! Megrázza a fejét, és azok az angyali fürtök jobbra–balra hintáznak az arca előtt. – A szüleim nem szeretik, ha valaki átjön hozzánk. – Itthon vannak? – Nincsenek – sóhajtja, és bizonytalanul kijjebb nyitja az ajtót. Belépek. A ház belülről nagyobb, mint amilyennek kívülről látszik. A falak vakító fehérek, kórházra emlékeztetnek. A porszemeknek nyilván eszükbe sem jut a padlón vagy a bútorokon landolni. A hall felső szintjére olyan lépcső vezet fel, amilyet a Muzsika hangjában láttam még elsőben, a parketta meg úgy csillog, mint a víztükör. 177

Brittanynek igaza van. Nem tartozom ide. De nem számít, mert bár én nem tartozom ide, ő itt van, és én ott akarok lenni, ahol ő van. – Miről akartál beszélni velem? – kérdezi. Jobb lenne, ha hosszú, karcsú lábát nadrág fedné. Elvonja a figyelmemet. Máshova nézek, muszáj észnél lennem. És akkor mi van, ha jó lába van? És akkor mi van, ha a szeme olyan ragyogó, mim egy kristálygolyó? És akkor mi van, ha állja, hogy megviccelik, és még vissza is vág? Ugyan már, kinek akarok én vetíteni? Csakis azért vagyok itt, mert vele akarok lenni. Szarom le a fogadást. Tudni akarom, hogy mivel lehet ezt a lányt megnevettetni. Tudni akarom, hogy mitől sírja el magát. Tudni akarom, hogy milyen érzés az, amikor úgy néz rám, mintha én lennék a mesebeli herceg. – Bvi! – visszahangzik egy távoli hang a házban, megtörve a csendet. – Itt várj! – utasít Brittany, és elsiet egy jobbra nyíló folyosón. – Mindjárt visszajövök! Nem fogok itt állni a hallban, mint fasz a lakodalomban. Utánamegyek. Tisztában vagyok vele, hogy most van esélyem bepillantást nyerni abba, amit ő titkolni akar a világ elől.

178

29. fejezet

Brittany NEM SZÉGYELLEM, HOGY A TESÓM FOGYATÉKOS. De nem akarom, hogy Alex meglássa. Nem viselném el, ha kinevetné. Sarkon fordulok. – Nem szoktál ahhoz, hogy betartsd az utasításokat, igaz? Elvigyorodik, mintha azt akarná mondani, hogy Bandatag vagyok, mit vársz tőlem? – Meg kell néznem a nővéremet. Kérlek... – Rendben. Legalább én is találkozhatok vele. Bízz bennem! Ki kellene rúgnom innen a tetoválásaival együtt. Kellene, de nem teszem. Egy szó nélkül bevezetem a sötét, mahagónival bútorozott könyvtárszobába. Shelley a kerekes székében ücsörög, és sután félre hajtott fejjel tévét néz. Amikor észreveszi, hogy társasága akadt, a tévéről rám és Alexre vándorol a tekintete. – Ő Alex – mondom, és kikapcsolom a készüléket. – Egy osztálytársam. Shelley Alexre villant egy ferde mosolyt, és ökölbe szorított kezének ujjperceivel kopácsolni kezd a billentyűzeten. – Hello – mondja egy női géphang. Leüt még egy billentyűt. – A nevem Shelley – folytatja a gép. Alex letérdel Shelley mellé. Ez az egyszerű gesztus szíven üt. Colin sohasem foglalkozik a nővéremmel, úgy tesz, mintha Shelley nem csak fogyatékos, de süket és vak is lenne. – Mizu? – kérdezi Alex, és megrázza Shelley bénult kezét. – Szuper a géped. – Ez egy személyi számítógép – magyarázom neki. – Ezzel kommunikál. 179

– Játék – mondja a géphang. Alex közelebb húzódik Shelley–hez. Visszatartott lélegzettel figyelem a nővérem kezét, nehogy túl közel kerüljön Alex dús hajához. – Játék is van rajta? – kérdezi Alex. – Igen – felelem Shelley helyett. – Sakkmániás a csaj. Shelley, mutasd meg Alexnek, hogy működik! Shelley lassan ütögetni kezdi a képernyőt a bütykével. Alex megbabonázva figyeli. Amikor feltűnik a sakktábla a képernyőn, Shelley megböki Alex kezét. – Te lépsz először – mondja Alex. A tesóm megrázza a fejét. – Azt akarja, hogy te lépj először – mondom. – Remek! – Alex rábök a képernyőre. Teljesen elolvadok attól, hogy ez a kőkemény srác milyen nyugodtan eljátszik a nővéremmel. – Kimehetek elkészíteni Shelley uzsonnáját? – kérdezem, mert kétségbeesetten vágyom arra, hogy magamra maradjak. – Persze, menj csak! – válaszol Alex, de fel sem pillant a képernyőről. – Ne hagyd nyerni! – mondom, mielőtt ott hagyom őket. – Piszok jól sakkozik. – Köszönöm, hogy ennyire bízol bennem. Éppen nyerni próbálok, ha nem vennéd észre – mondja Alex. Szívből jövő mosoly terül szét az arcán, és meg sem próbál vagánynak vagy pimasznak tűnni. Emiatt még elszántabban akarok kimenekülni a szobából. Amikor néhány perc múlva visszatérek Shelley kajájával, Alex tájékoztat: – Megvert. – Mondtam, hogy jól játszik. De elég a játékból! – mondom Shelley–nek, majd Alexhez fordulok. – Ugye nem baj, ha most megetetem? – Csak rajta! 180

Alex leül apa kedvenc bőr karosszékébe, én pedig Shelley elé teszem a tálcát, és megetetem almaszósszal. Szokás szerint nem megy zökkenőmentesen. A szemem sarkából látom, hogy Alex figyeli, hogyan törlőm le Shelley szája széléről a maradékot. – Shelley – mondom a nővéremnek –, hagynod kellett volna nyerni. Már csak udvariasságból is. – Shelley válaszul megrázza a fejét. Almaszósz csepeg az állára. – Mindig ezt csinálod! – mondom, és magamban imádkozom, hogy Alex ne készüljön ki a látványtól. Talán egy kicsit tesztelem is a fiút, hogy mit szól az itt látottakhoz. Úgy tűnik, nem rázza meg. Átment a vizsgán. – Csak várj, amíg Alex elmegy! Majd én megmutatom neked, ki a sakkbajnok! A nővérem felvillantja azt az édes, ferde mosolyát. Mintha ezer ki nem mondott szó rejtőzne abban az egyetlen arckifejezésben. Egy pillanatra megfeledkezem arról, hogy Alex figyel bennünket. Olyan furcsa, hogy beengedtem a házba, az életembe. Nem tartozik ide, de látom rajta; örül annak, hogy itt lehet. – Miért volt olyan szar kedved kémiaórán? – kérdezi. Mert a tesómat elküldik a háztól, és mert rajtakaptak meztelen mellekkel, miközben Colin letolt gatyával állt előttem. – Már biztosan hallottad a szörnyű pletykát. – Nem, semmit sem hallottam. Talán csak üldözési mániád van. Talán. Shane meglátott minket, és neki hatalmas pofája van. Bárki nézett ma rám, azt képzeltem róla, hogy már hallotta. Alexre pillantok. – Néha szeretném, ha kitörölhetnék egy–egy napot az életemből. – Én éveket szeretnék kitörölni – feleli Alex komoly arccal. – Vagy napokat előre pörgetni. – Sajnos az élethez nincsen távirányító. – Amikor Shelley befejezi az uzsonnát, leültetem a tévé elé, aztán Alexszel kimegyünk a konyhába. – Ugye mindjárt nem tűnik olyan 181

tökéletesnek az életem? – kérdezem, miközben üdítőt veszek elő a hűtőből. Alex furcsán néz rám. – Mi van? Megvonja a vállát. – Mindannyiunknak megvan a maga baja. Nekem több démonnal kell megküzdenem, mint egy horrorfilm szereplőjének. Démonok? Hiszen Alex nem tart senkitől és semmitől. Sohasem panaszkodik. – Milyen démonokkal? – kérdezem. – Oye, ha mesélnék róluk, messzire menekülnél tőlem. – Szerintem meglepődnél, ha elmesélném neked, mi minden elől futok én. – Nagyapám órája ütni kezd, visszhangzik tőle a ház. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. – Mennem kell – mondja Alex. – Tanulhatnánk együtt holnap suli után. Nálunk. – Nálatok? – A déli oldalon??? – Legalább te is beleláthatsz az én életembe. Benne vagy? – kérdezi. Nyelek egyet. – Naná. – Benne vagyok. Amikor kikísérem az ajtón, meghallom egy közeledő autó zúgását. Ha az anyám az, nagy bajban vagyok. Nem számít, hogy semmi sem történt, anya robbanni fog. Kipislogok a bejárati ajtó melletti ablakon. Darlene vörös sportkocsija az. – Jaj, ne! Megjöttek a barátaim! – Csak semmi pánik! – mondja. – Nyisd ki szépen az ajtót! Nem tettetheted, hogy nem vagyok itt. A motorom ott parkol a ház előtt. Igaza van. Nem tagadhatom le, hogy itt járt. Kinyitom az ajtót, és kimegyek a ház elé. Alex mögöttem áll, amikor Darlene, Morgan és Sierra elindul felénk. – Sziasztok, csajok! – mondom. Ha elég fegyelmezetten viselkedem, ők sem csinálnak nagy ügyet abból, hogy Alex itt van. Megérintem Alex könyökét. – A kémiafeladatot beszéltük meg, ugye Alex? – Igen. 182

Sierra felvonja a szemöldökét. Morgan már veszi is elő a mobilját, biztosan tájékoztatni akarja az M faktor többi tagját, hogy Alex Fuentest látta kilépni a házunkból. – Akarjátok, hogy elmenjünk? – kérdezi Darlene. – Ne légy nevetséges! – hadarom. Alex odalép a motorjához. A pólója alatt kirajzolódik izmos háta, a farmerja alatt pedig kirajzolódik izmos... Felveszi a bukósisakot, és felém bök a mutatóujjával: – Holnap találkozunk! Holnap. Nála. Bólintok. Mikor Alex eltűnik a szemünk elől, Sierra megkérdezi; – Ez meg mi a fene volt? – Kémia – motyogom. Morgan szája még mindig tátva van. – Ti együtt voltatok? – kérdezi Darlene. – Tíz éve a barátnőd vagyok, és egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor hívtál át. – Ő a tanulópárom. – Bandatag, Brit, ezt sohase feledd! – mondja Darlene. Sierra a fejét csóválja. – Belezúgtál valakibe, aki nem a pasid? Colin már mondta Dongnak, hogy furcsán viselkedsz mostanában. Azért jöttünk, hogy beszéljünk a fejeddel. Leülünk a tornácon. Meghallgatom őket. Fél órán keresztül nyomják a jó hírnévről, a pasikról, meg a hűségről. Igazuk van. – Ígérd meg, hogy semmi sem fog történni Alex és közötted! – kéri Sierra halkan, mikor Morgan és Darlene beül az autóba.

183

30. fejezet

Alex ÉPPEN FÜGGVÉNYTANON ÜLÖK, amikor a biztonsági őr bekopog a terem ajtaján, és megkéri a tanárt, hogy engedjen ki az óráról. A szememet forgatom, felkapom a könyveimet, és nem érdekel, hogy a csávó tulajdonképpen az egész osztály előtt megaláz. – Mi van már megint? – Tegnap azért szedtek ki egy óráról, mén állítólag kajacsatát kezdeményeztem az udvaron. Nem is én kezdtem. Talán belekeveredtem, de nem én kezdtem. – Meglátogatjuk a kosárlabdapályát. Kocogni kezdek a pasas mögött. – Alejandro, komoly következményekkel jár, ha valaki megrongálja az iskola tulajdonát. – Én nem rongáltam meg semmit – mondom. – Azt csicseregték a madarak, hogy te voltál. Csicseregték? Arról nem hallott még, hogy az fingott, aki először büdösnek érzi? Bárki csicsergett, az a bűnös. – Mit is csináltam? Az őr a terem padlójára mutat, ahová valaki nagyon bénán, festékkel felfújta a Latin Vér jelképét. – Tudsz erre valami magyarázatot adni? – Nem – mondom. Egy másik biztonsági őr is csatlakozik hozzánk. – Nézzük meg a szekrényét! – mondja. – Jó ötlet. – Csak egy bőrdzsekit és könyveket fognak találni. Éppen a számkóddal foglalatoskodom, amikor Mrs. P. halad el mellettünk. – Mi a gond? – kérdezi az őröket. – Rongálás. A kosárlabdapályán. 184

Kinyitom a szekrényt, és hátralépek, hogy átvizsgálhassák. – Meg is van! – mondja a biztonsági őr, és levesz egy fekete festékes dobozt a felső polcról. Felém nyújtja. – Még mindig ártatlannak vallód magad? – Kitervelték ellenem! – Mrs. P. felé fordulok, aki úgy néz rám, mintha megfojtottam volna a kedvenc macskáját. – Nem én csináltam! – mondom neki. – Mrs. P., hinnie kell nekem! – Szinte látom, hogy börtönbe vetnek valamiért, amit egy idióta művelt. Megcsóválja a fejét. – Alex, hiszen itt van a bizonyíték. Szeretnék hinni magának, de nem könnyű. – A biztonsági őrök jobbról és balról is mellém állnak. Tudom, hogy mi következik. Mrs. P. azonban feltartott kézzel megállítja őket. – Alex, adjon valami magyarázatot! Nagy kísértést érzek arra, hogy ne mondjak semmit. Hagynom kellene, hadd gondolják, hogy én rongáltam meg az iskola tulajdonát. Amúgy sem fognak végighallgatni, kár a gőzért. De Mrs. P. úgy néz rám, mint egy lázadó kiskamasz, aki a bizonyítékok ellenére is a maga igazát hajtogatja. – Az a jelkép a hibás – mondom. Megmutatom neki az alkaromat. – Ez a Latin Vér szimbóluma. Ötágú csillag, amelynek a tetejéből két vasvilla áll ki, és az LV rövidítés van a közepén. A padlón lévő csillag hatágú, és két nyíl vezet ki belőle. Egyetlen Vér–tag sem követne el ilyen hibát. A tanárnő az őrök felé fordul. – Hol van dr. Aguirre? – A tanfelügyelővel beszél. A titkárnője szerint azt kérte, hogy ne zavarják. Peterson az órájára néz. – Tizenöt perc múlva kezdődik a következő órám. Joe, legyen kedves, szóljon oda az igazgatónak az adóvevőjén! Joe, a biztonsági őr nem örül a kérésnek. – Asszonyom, ez a mi feladatunk. 185

– Tudom. Alex viszont az én diákom, és nem szeretném, ha lemaradna az órámról. Joe vállat von, és megkéri Aguirrét, hogy jöjjön le az L folyosóra. Amikor a titkárnő akadékoskodni kezd, Mrs. P. elveszi az adóvevőt Joe–tól, és közli a titkárnővel, hogy személyesen garantálja, hogy sürgős ügyről van szó, és hogy Aguirre azonnal induljon el az L folyosó felé. Két perc múlva Aguirre meg is érkezik, arca komor. – Mi ez az egész? – Rongálás a tornateremben – mondja Joe felügyelő. Aguirre hangja megkeményedik. – A fenébe, Fuentes! Már megint te? – Nem én tettem – mondom. – Akkor ki? Vállat vonok. – Dr. Aguirre, a fiú igazat mond – szól közbe Mrs. Peterson. – Ki is rúghat, ha tévedek. Aguirre megcsóválja a fejét, és a biztonsági őrhöz fordul. – Vigye le Chuckot a tornaterembe, és nézzék meg, mit lehet tenni azzal az izével! – Felém hadonászik a festékes dobozzal. – De figyelmeztetlek, Alex, ha kiderül, hogy mégis te voltál, nem felfüggesztés, hanem börtön vár rád! Értetted? Amikor a biztonsági őrök elmennek, Aguirre megszólal: – Alex, még nem meséltem el neked valamit, de itt az ideje, hogy megtegyem. Amikor én voltam középiskolás, azt hittem, hogy az egész világ összefogott ellenem. Nem voltam sokkal különb helyzetben, mint te. Baromi hosszú időbe telt, mire felfogtam, hogy én vagyok saját magam legnagyobb ellensége. Amikor erre rájöttem, nagyot fordult velem a világ. Mrs. Peterson és én nem vagyunk az ellenségeid. – Tudom – mondom, és tényleg hiszek nekik. – Jó. Nekem viszont most egy nagyon fontos megbeszélésre kell sietnem. Ha megbocsátotok, az irodámban leszek. 186

– Köszönöm, hogy hitt nekem – mondom Mrs. P.–nek, amikor az igazgató eltűnik. – Tudja, hogy ki rongálta meg a tornatermet? – kérdezi. Egyenesen a szemébe nézek, és megmondom neki az igazat: – Fogalmam sincsen. De abban biztos vagyok, hogy nem az én barátaim voltak. Felsóhajt. – Ha nem lenne benne abban a bűnszövetkezetben, Alex, nem sodorná állandóan ilyen bajba magát. – Akkor nyilván másmilyen bajba sodornám magamat.

187

31. fejezet

Brittany – NÉHÁNYAN ÚGY GONDOLJÁK, hogy az én tantárgyam nem fontos – mondja Mrs. Peterson, miközben kiosztja a tegnapi dolgozatokat. Amikor a mi asztalunk felé tart, szeretnék a padló alá süllyedni. Nem vágyom arra, hogy Mrs. Petersontól is megkapjam a magamét. – Szép munka volt – mondja elismerően a tanárnő, és az írott oldalával lefelé elém teszi a dolgozatot. Aztán Alex felé fordul: – Ahhoz képest, hogy kémiatanár szeretne lenni, nagyon gyengén muzsikált, Mr. Fuentes. A jövőben kétszer is meggondolom, hogy kiálljak–e maga mellett, ha készületlenül jön az óráimra. A két ujja közé csippentett dolgozatot lepottyantja Alex elé, mintha undorodna még az érintésétől is. – Keressen meg óra után! – mondja, és kiosztja a többi dolgozatlapot is. Nem is értem, hogy Mrs. Peterson engem miért nem kapott le a tíz körmömről. Megfordítom a lapot. Egy kövér ötös van a tetején. Megdörzsölöm a szememet, és újra megnézem. Itt valami tévedés lehet. Egy másodperc alatt rájövök, miért kaptam jó jegyet. A felismerés olyan, mintha valaki a gyomromba öklözött volna. Rápillantok Alexre, aki éppen az egyes dolgozatot rejti el a kémiakönyvében.  – Miért csináltad? – Kivárom, hogy Mrs. Peterson befejezze az óra utáni társalgást Alexszel, aztán megkeresem. A szekrénye mellett cövekelek le, de Alex alig, illetve valószínűleg egyáltalán nem figyel rám. Én sem törődöm a rám szegeződő tekintetekkel. 188

– Nem tudom, hogy miről beszélsz – mondja. Na persze! – Kicserélted a dolgozatokat! Alex becsapja a szekrényajtót. – Ugyan már! Nem nagy szám. De az. Alex elindul, nyilvánvalóan le akar rázni. Láttam, milyen szorgalmasan dolgozott a tesztlapján, és azt is észrevettem, hogy az egyes az én dolgozatomon állt. Iskola után kirohanok a bejáraton, hogy időben elkapjam. Éppen felszáll a motorjára. – Alex, várj! Idegesen a fülem mögé igazítom a hajamat. – Ugorj fel! – utasít. – Mi van? – Ugorj fel! Ha tényleg hálás vagy azért, hogy kémián kihúztalak a szarból, most szépen hazajössz velem. Nem vicceltem tegnap. Betekintést nyertem az életedbe, ma te jössz. Így igazságos, nem? Gyorsan körülnézek a parkolóban. Már jó néhányan felénk tekingetnek, és biztosan azonnal elpletykálják, hogy Alexszel beszélgetek. Ha felülök arra a motorra, ki tudja, milyen lavinát indítok el. Alex motorjának zúgására riadok fel. – Ne félj attól, hogy mit gondolnak majd. Alaposan megnézem magamnak. A tépett farmernadrágját, a bőrdzsekijét, és a vörös–fekete kendőt, amit éppen most köt fel a fejére. A banda színei. Félnem kellene. De aztán eszembe jut, hogyan viselkedett tegnap Shelley–vel. Mindenki elmehet a pokolba! A hátamra penderítem a táskát, és felülök mögé. – Kapaszkodj! – mondja Alex, és a dereka köré vonja a karomat. Már attól egy másik világban érzem magam, hogy erős ujjai megérintik a kezemet. Kíváncsi lennék, hogy ő is így érez–e, de aztán elhessegetem a gondolatot. Alex Fuentes kemény legény. Tapasztalt. Egy kéz érintésétől még nem borzong bele a gyönyörűségbe. 189

Szándékosan végigsimít a kezemen az ujjbegyével, mielőtt megragadja a kormányt. Édes. Jó. Istenem! Mibe keveredtem? Mikor kikanyarodunk az iskola parkolójából, még szorosabban ölelem Alex izmos derekát. Megijeszt a sebesség. Szédülök, mintha egy hullámvasúton ülnék biztonsági öv nélkül. Megáll egy piros lámpánál. Kicsit hátrébb húzódok tőle. Hallom, hogy halkan felnevet, és felbőgeti a motort, amikor a lámpa zöldre vált. Gyorsan átkarolom a derekát, és a hátára haj tóm a fejemet. Amikor végre megáll, és a helyére rúgja a sztendert, körülnézek. Még sohasem jártam ezen a környéken. A házak olyan... kicsik. A legtöbb csak egyszintes. Egy macska sem férne el közöttük, olyan szorosan állnak egymás mellett. Jó lenne, ha nem így lenne, de azon nal szánakozni kezdek rajta. A mi házunk hétszer, de talán nyolcszor vagy kilencszer is nagyobb, mint az Alexéké. Tudom, hogy ebben a negyedben szegi' nyék laknak, de akkor is... – Nem kellett volna idehoznom téged – mondja Alex. – Hazaviszlek. – Miért? – Többek között azért, mert látom az undort az arcodon. – Nem undorodom. Csak sajnálom, hogy... – Te csak ne sajnálj engem! – figyelmeztet. – Szegény vagyok, de nem hajléktalan. – Akkor most behívsz, vagy nem? Azok a srácok ott nagyon stírölik az idegen fehér nőt. – Itt téged Hófehérkének hívnak. – Utálom a havat – mondom. Vigyorra húzódik a szája. – Ennek semmi köze az időjáráshoz, querida. A hófehér bőröd miatt van. Gyere utánam, de ne bámuld meg a szomszédokat, akkor sem, ha ők kezdték el meresztgetni a szemüket rád! 190

Hallom, hogy nagy levegőt vesz, mielőtt belépnénk a házba. – Itt is vagyunk – mondja, és félszegen körbemutat. A nappali valószínűleg kisebb, mint a kamra a mi házunkban, s de meleg és barátságos. A kanapét két puha gyapjútakaró borítja. De jó lehet alattuk összekucorodni a hideg éjszakákon...! A mi házunkban nincsenek takarók. Csak paplanok, amelyeket készítőik a lakberendező kívánságaihoz igazítottak. Körbejárom Alexék házát, végigfuttatom az ujjamat a bútorokon. Egy félig leégett gyertyákkal tele polc fölött megpillantom egy jóképű férfi fényképét. Érzem az Alex testéből áradó forróságot, amikor megáll mögöttem. – Az édesapád? – kérdezem. Bólint. – El sem tudom képzelni, milyen lehet elveszíteni egy édesapát. – Bár az enyém alig van otthon, mégis állandó része az életemnek. Mindig többet szeretnék kapni a szüléimből. Lehet, hogy örülnöm kellene, hogy egyáltalán élnek? Alex az édesapja képét nézi. – Amikor meghalt, szinte érzéketlenné zsibbadtam, igyekeztem nem is gondolni rá. Persze tudja az ember, hogy meghalt, meg minden, de olyan volt, mintha valamiféle ködben lettem volna. Aztán az élet visszatér a rendes kerékvágásba, és minden megy tovább. Te is visszaállsz a sorba. – Megvonja a vállát. – Egy idő után már nem gondolsz rá annyit, továbblépsz. Nincs is más választásod. – Egyfajta megmérettetés ez is. – Megpillantom a tükörképem a szemközti falon. Szórakozottan beletúrok a hajamba, megigazítom a fürtjeimet. – Mindig ezt csinálod. – Mit csinálok? – Vagy a hajadat piszkálod, vagy a sminkedet igazítod. – És? Mi van abban, ha szeretek mindig jól kinézni? – Semmi. Hacsak nem válik rögeszmévé. 191

Leengedem a karom. Jó lenne, ha pillanatragasztóval az oldalamhoz rögzíthetném. – Annyira azért nem rögeszme. Alex vállat von. – Annyira fontos, hogy az emberek mindig gyönyörűnek lássanak? – Nem érdekel, mit gondolnak rólam mások – hazudom. – Csak azért, mert... tényleg gyönyörű vagy. Csak túl sokat adsz a külsődre. Tudom. De az én környezetemben szigorúak az elvárások. Tényleg, ami az elvárásokat illeti... – Mit mondott neked Mrs. Peterson óra után? – Á, a szokásos dumát nyomta le. Hogy ha nem veszem komolyan az óráját, amúgy is nyomorúságos életem minden pillanatát meg fogja keseríteni. Nagyot nyelek, és hirtelen nem tudom, hogy jó ötlet–e elárulni neki, amit tervezek. – Meg fogom mondani neki, hogy kicserélted a tesztlapokat. – Ne tedd! – mondja, és elhúzódik mellőlem. – Miért ne? – Mert úgysem számít. – Dehogynem. Kellenek a jó jegyek, hogy... – Ugyan mire? Hogy bekerülhessek egy jó főiskolára? Hagyjál már ezzel a faszsággal! Nem megyek főiskolára... különben ezt te is nagyon jól tudod. Csak nektek, gazdag gyerekeknek fontos az átlag, mintha abban mérnék, hogy mennyit értek. Nekem tök mindegy, tehát ne akarj szívességet tenni! A hármas tökéletesen megfelel majd. Feltéve, ha ez a kézmelegítős cucc kurva jól sikerül. Ha rajtam múlik, csillagos ötöst fogunk kapni. – Melyik a te szobád? – kérdezem, hogy témát váltsak. Ledobom a táskámat a nappaliban. – A hálószoba sokat elárul a tulajdonosáról. Az egyik ajtó felé bök. A három ágy csaknem teljes egészében elfoglalja a szobát, azonkívül csak egy kisebb szekrény fért be. Szétnézek a kis szobában. – A két öcsémmel osztozom rajta – közli Alex. – Nincs sok lehetőség a magánéletre. 192

– Hadd találjam ki, melyik a te ágyad! – mondom mosolyogva. Mind a három ágyat alaposan szemügyre veszem. Egy csinos spanyol lány képe van az egyik falon. – Hmm... – hümmögöm, és Alex–re pillantok. Vajon az ilyen lányok tetszenek neki? Megkerülöm, és a következő ágyat veszem sorra. Futballjátékosok képei vannak fölé ragasztva. Az ágy nincs bevetve, és tele van ledobott ruhákkal. A harmadik ágy mellett egyetlen kép sincsen, mintha csak egy vendégé lenne. Szomorú látvány. A másik két fal sokat elárul az alatta alvóról, de ez teljesen üres. Leülök Alex reménytelenséget és ürességet árasztó ágyára, és a szemébe nézek. – Most sokat megtudtam rólad. – Igen? Mégis mit? – Miért gondolod azt, hogy nem fogsz sokáig itt lakni? – kérdezem. – Hacsak tényleg nem a főiskola jár az eszedben. Nekidől az ajtófélfának. – Én nem megyek el Fairfieldből. Soha. – Nem szeretnél lediplomázni? – Most pont úgy beszélsz, mint a karriertanácsadó a suliban. – Nem akarsz elmenni innen, és a saját életedet élni? Nem szeretnéd magad mögött hagyni a múltadat? – Szóval te is menekülési útvonalat látsz a főiskolában – állapítja meg. – Menekülés? Alex, te ezt úgysem érted. Oda megyek, ami közel van a nővéremhez. Először a Northwesternt céloztam be, most viszont a Coloradói Egyetemet kell megjelölnöm. Az életemet a szüleim pillanatnyi hangulatváltozásai irányítják, meg hogy hova akarják küldeni Shelley–t. Te a könnyebb utat választod, ezért maradsz itt. 193

– Szerinted olyan könnyű a család fejének lenni? Basszus, állandóan észnél kell lennem, nehogy a mama összejöjjön egy totál lúzerrel, vagy hogy az öcséim nehogy elkezdjék valami szarral lőni magukat... ez nem elég ahhoz, hogy maradjak? – Ne haragudj! – Már figyelmeztettelek: ne sajnálj engem! – Nem ezért sajnállak – mondom, és a szemébe nézek. – Annyira szereted a családodat, mégsem teszel ki semmit az ágyad mellé, ami arra utalna, hogy itt akarsz maradni. Úgy néz ki, mintha bármelyik percben készen állnál meglépni innen. Ezért sajnállak. Hátrálni kezd, mintha azt sem akarná, hogy a közelében legyek. – Befejezted a pszichoanalízist? – kérdezi. Követem a nappaliba, de nem hagy nyugodni a kérdés: milyen jövőt álmodott meg magának? Nekem úgy tűnik, mintha készülne ettől a háztól búcsút venni... vagy talán az egész élettől. Azzal számol, hogy hamarosan úgyis meg fog halni? Ezért nem akar semmiféle állandóságot látni maga körül? Úgy gondolja, hogy neki is az lesz a sorsa, mint az apjának? Ezt akarta mondani nekem, amikor a démonairól beszélt? Az elkövetkező két órában a kanapén ülünk, és a kézmelegítős feladatot tárgyaljuk meg. Alex sokkal okosabb, mint gondoltam, a dolgozatára kapott ötöst nem puskázással szerezte. Rengeteg ötletet adott, hogy honnan szerezzünk információt a nettől és a könyvtárból, hogy miből rakjuk össze a kézmelegítőt, és hogy mire lehet még használni kézmelegítésen kívül. Mrs. Petersontól fogjuk kapni a vegyszereket, de szükség lesz zárható műanyag zacskókra is, amelyekbe a melegítőanyagot töltjük, és hogy kapjunk néhány piros pontot, elmegyünk a rövidáruboltba, és kiválasztunk egy mutatós anyagot, amivel bevonjuk a zacskókat. Szándékosan csak a 194

kémiáról beszélek vele, igyekszem elkerülni minden témát, ami személyesen érintené. Amikor végre becsukom a kémiakönyvet, a szemem sarkából látom, hogy Alex beletúr a hajába. – Figyelj, nem akartam bunkó lenni veled. – Tudom. Olyasvalamibe ütöttem az orromat, amibe nem kellett volna. – Igazad volt. Felállók, mert kicsit zavarban vagyok. Alex megragadja a karomat, és leültet maga mellé. – Ne menj! – mondja. – Igazad volt abban, amit rólam mondtál. Semmit nem teszek ki, ami állandóságra utalna. – De miért. – Az apám miatt – mondja Alex, és a szemközti falon lógó fényképre mered. Összeszorítja a szemét. – Istenem, annyi vér volt ott... – Elkapja a pillantásomat. – Megtanultam belőle, hogy senki sincsen itt örökké. A pillanatnak kell élni, minden egyes nap... az ittnek és a mostnak. – És most mit szeretnél csinálni? – Mert azt tudom, hogy én mit szeretnék: begyógyítani a sebeit, hogy az enyémekről megfeledkezhessek. Az ujjbegyével megérinti az arcomat. Felgyorsul a légzésem. – Szeretné! megcsókolni, Alex? – suttogom. – Dios mío, nagyon szeretnélek megcsókolni... szeretném megízlelni a szádat, a nyelvedet. – Végigsimít az ajkamon az ujjával. – Szeretnéd, hogy megcsókoljalak? Senki sem tudna róla, csak mi ketten.

195

32. fejezet

Alex BRITTANY NYELVE LASSAN MEGNEDVESÍTI tökéletes, szív alakú ajkát, amely most úgy csillog, és jaj, olyan hívogató... – Ne gyötörj már! – nyögöm, és a szám csak centiméterekre van az övétől. A könyvei leesnek a szőnyegre. Ö is lenéz, de ha most megtörik a varázs, többé nem tudom visszahozni ezt a pillanatot. Megérintem az állát, gyengéden rákényszerítem, hogy engem nézzen. Rám is emeli sebzett tekintetét. – De mi van, ha jelenteni is fog valamit? – És ha igen.^ – ígérd meg, hogy semmit sem jelent! Hátrahanyatlok a kanapéra. – Semmit sem fog jelenteni. – Hé, nem én vagyok a pasas ebben a forgatókönyvben? Nem nekem kellene lefektetnem a szabályokat? – És nem nyelves csók lesz – teszi hozzá. – Mi vida, ha én megcsókollak, abban a nyelvem is benne lesz. Habozni látszik. – Ígérem, hogy semmit sem jelent majd – biztosítom újra. Igazából nem hiszem el, hogy megteszi. Szerintem csak szórakozik velem, tudni akarja, meddig mehet el. De amikor lecsukódik a szemhéja, és felém hajol, rájövök, hogy de igen, meg fog történni. A lány, akiről eddig csak álmodtam, a lány, aki jobban hasonlít rám, mint bárki más, akit eddig ismertem, meg akar csókolni. 196

Amikor félrehajtja a fejét, átveszem az irányítást. A szánk találkozik egy pillanatra, mielőtt beletúrok a hajába, és lágyan, gyengéden megcsókolom. Kezembe fogom az arcát, durva ujjaim alatt selymes a bőre, mint a kisbabáknak. A testem azt diktálná, hogy használjam ki a helyzetet, de az agyam (már amelyik a fejemben van) segít, hogy ne menjek túl messzire. Brittany száját elégedett sóhaj hagyja el, mintha örökre a karomban szeretne maradni. A nyelvem hegyével végigsimítom az ajkát, szeretném, ha mégis elcsábulna, és kinyitná a száját. Brittany bizonytalanul megérinti a nyelvemet az övével. A szánk és a nyelvünk lassú, erotikus táncban egyesül, de a becsapódó bejárati ajtó zajára Brittany felriad, és elhúzódik tőlem. A fenébe! Irgalmatlanul dühös vagyok. Először is azért, mert ennyire belefeledkeztem Brittany csókjába. Másodszor azért, mert szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tart. Harmadszor pedig azért, mert a mama meg a fiúk a lehető legrosszabbul időzítették a hazatérést. Brittany lehajol, és buzgón szedegetni kezdi a könyveit a padlóról. Az anyám és az öcséim kigúvadó szemekkel állnak az ajtóban. – Szia, anya! – mondom kicsit lelkesebben, mint ahogyan a helyzethez illene. Mi’amá szigorú arca elárulja, hogy nem tetszik neki, amit lát. Mintha abban a csókban a továbbiak ígérete is benne lett volna. – Luis, Carlos, menjetek a szobátokba! – parancsolja, majd kihúzott háttal belép a nappaliba. – Nem mutatod be a kis barátnődet, Alejandro? Brittany könyvekkel a kezében feláll. – Jó napot, Brittany vagyok. – Bár a motorozás és a csókolózás összekuszálta napsütötte fürtjeit, Így is baromira jól néz ki. Üdvözlésképpen kinyújtja a kezét. – Alex és én kémiát tanultunk. 197

– Amit én láttam, az nem tanulás volt – mondja a mama, és rá sem néz Brittany kinyújtott kezére. Brittany megszeppen. – Mamá, őt hagyd békén! – kiáltom mérgesen. – Az otthonom nem bordélyház. – Por favor, Mamá – mondom bőszen. – Hiszen csak csókolóztunk! – Alejandro, a csókolózás ahhoz vezet, hogy majd még niňókat csináltok nekem! – Húzzunk el innen! – mondom, és totál zavarban vagyok. Felkapom a dzsekit a kanapéról, és belebújok. – Mrs. Fuentes, nagyon sajnálom, ha tiszteletlenül viselkedtem – mondja Brittany elkeseredetten. Az anyám felemeli a bevásárlótáskát a padlóról, és kimegy a konyhába. Egy szót sem szól Brittanyhez. Amikor kiérünk, Brittany mély levegőt vesz. Nagyon úgy tűnik, hogy csak egy paraszthajszái választja el attól, hogy kiboruljon. Ez a forgatókönyv ismeretlen a számomra: hazahoztam a csajt, megcsókoltam a csajt, az anyám megsértette a csajt, a csaj sírva távozik. – Ne parázz! Nem szokta még meg, hogy csajokat hozok haza. Brittany máskor kifejező, kék szeme most hűvösen a távolba mered. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – mondja, és mereven kiegyenesíti a vállát, mint egy szobor. – Minek? A csóknak? Vagy annak, hogy nagyon is élvezted? – Barátom van – mondja, és igazgatni kezdi márkás táskájának szíját. – Engem győzködsz, vagy magadat? – kérdezem tőle. – Ne forgasd ki a szavaimat! Nem akarok csalódást okozni a barátaimnak. Nem akarom elkeseríteni az anyámat. És Colinnal kapcsolatban... annyira össze vagyok zavarodva! 198

Felemelem a kezem és a hangom, amit általában nem teszek, mert Paco szerint ez azt jelenti, hogy izgat a dolog. Pedig nem izgat. Miért izgatna? Az agyam pont abban a pillanatban közli, hogy fogjam be a mocskos pofámat, amikor a szavak kibuknak belőlem: – Én ezt nem értem. Úgy bánik veled, mintha jutalomfalat lennél. – Azt sem tudod, mi van köztem és Colin között... – A picsába, akkor mondd el! – kiáltom, és képtelen vagyok tompítani a szavaim élén. Szeretném, ha sikerülne befognom a számat, és nem árulnám el neki, amit igazán gondolok, de nem megy; – Mert az a csók odabent... az igenis jelentett valamit! Pontosan ugyanúgy tudod, mint én! Fogadjunk, hogy nem mered azt állítani, hogy Colinnal jobb, mint velem! Brittany gyorsan elkapja a tekintetét. – Ezt te úgysem értenéd. – Próbáld meg elmagyarázni! – Amikor együtt látnak Colinnal, mindenki azt mondja, hogy tökéletesen összeillünk. Tudod, mi vagyunk a legszebb pár. Érted? Hitetlenkedve nézek rá. Hiszen ez a csaj elmebetegebb, mint gondoltam. – Értem. Csak nem akarom elhinni, hogy ezt tőled hallom. Ilyen sokat jelent neked, hogy tökéletesnek lássanak? Hosszú, kínos a csend. Egy pillanatig mély bánatot látok felvillanni zafírszínű szemében, de gyorsan eltűnik. Az arca merev és komoly. – Mostanában ritkán jött össze, de igen. Számomra ez fontos – ismeri be. – A tesóm nem tökéletes, nekem annak kell lennem. Ez a legszánalmasabb faszság, amit valaha hallottam. Undorodva megcsóválom a fejem, és Julióra mutatok. – Ülj fel, visszaviszlek az iskolába az autódhoz. Brittany egy szó nélkül felszáll a motorra. Olyan messzire húzódik tőlem, amennyire csak tud. Szinte alig 199

érzem, hogy mögöttem ül. Nagy a kísértés, hogy tegyek egy kerülőt. Szeretném, ha tovább tartana az út. Türelmesen és szeretettel bánik a testvérével. Isten látja lelkemet, nekem nem lenne gusztusom ahhoz, hogy bármelyik öcsémet megetessem, meg a száját törölgessem. Kiderült, hogy jóval több van ebben a lányban, mint hittem. Én mindig azt gondoltam, hogy csak önmagával van elfoglalva. Dios mío, csodálom őt! Ha Brittanyvel vagyok, az olyan, mintha valami jó és szép töltené be az életemben tátongó ürességet. De hogyan fogom őt is meggyőzni erről?

200

33. fejezet

Brittany EL FOGOM FELEJTENI ALEX CSÓKJÁT. Úgy mondjuk nehéz lesz, ha éjjelente mást sem csinálok, csak visszapörgetem az agyamban az eseményeket. Amikor a soha meg nem történt csók másnapján az is kóla felé autózom, azon tűnődöm, hogyan viselkedjek Alexszel. Ne is szóljak hozzá? Lehetetlen, hiszen kémián együtt kell dolgoznunk. Jaj, ne! Kémiaóra... Colin gyaníthat valamit? Akárki megláthatott tegnap Alex motorján, és elmondhatta neki. Este kikapcsoltam a mobilomat, mert nem akartam senkivel sem beszélni. Fú... bár ne lenne ilyen bonyolult az élet! Hiszen nekem pasim van. Jó, a pasim egy kissé erőszakos mostanában, és a szexen kívül semmi sem érdekli. Tulajdonképpen elegem is van belőle. De Alex és én? Á, úgysem működne. Az anyja máris gyűlöl. Az exbarátnője meg akar ölni – ez sem jó ómen. Ráadásul dohányzik, ami abszolút nem jön be nekem. Egész listát tudnék írni arról, hogy miért kellene távol tartanom magam tőle. Oké, vannak pozitív oldalai is. Bár olyan aprócskák, hogy említésre sem méltóak. Okos. Kifejező a tekintete, többet árul el róla, mint amit vetíteni próbál. Szereti a barátait, a családját, de még a motorját is. Úgy érintett meg, mintha törékeny üvegből lennék. Úgy csókolt, mintha egész életében emlékezni akarna annak a csóknak az ízére.

201

Ebédidőben találkozunk először. Kettővel előttem áll a kantinban. Egy Nola Linn nevű lány van csak közöttünk. Nagyon lassan halad. Alex koptatott, a térdénél rojtos farmert visel. A haja a szemébe hullik, szeretném elsimogatni a homlokából. Ha Nola nem válogatna annyit a gyümölcsöknél... Alex észreveszi, hogy figyelem. Gyorsan a nap levesére összpontosítok. Minestrone. – Csészével vagy tányérral, kedveském? – kérdezi Mary, a konyhásnő. – Tányérral – felelem, és úgy bámulom, mintha teljesen elvarázsolna azzal, ahogyan a tányéromba meri a levest. Mikor megkapom a tányért, kikerülöm Nolát, és a kasszához sietek. Beállók Alex mögé. Mintha sejtené, hogy követem, megfordul. Mélyen a szemembe néz, és egy pillanatra megszűnik körülöttünk a világ – csak mi ketten létezünk. Annyira szeretnék a karjába ugrani és feloldódni az ölelésében, hogy komolyan elgondolkodom azon, vajon orvosilag igazolható–e ilyen szintű vonzódás egy másik emberi lényhez. Megköszörülöm a torkom. – Te jössz – mondom, és a pénztáros felé bökök. Előrelép a tálcájával. Egy szelet pizza van rajta. – Az övét is én fizetem – mondja, és rám mutat. A pénztáros az ujjával számolni kezd. – Mi is az.^ Egy tányér minestrone? – Igen, de... Alex, ne fizess helyettem! – Ne aggódj! Egy tányér levest még megengedhetek magamnak – mondja csendesen, és átnyújtja a bankjegyeket. Colin furakodik be a sorba, és megáll mellettem. – Tűnés! Bámuld a saját csajodat! – szól oda kurtán Alexnek, és megpróbálja elhessegetni. Imádkozom magamban, hogy Alex ne azzal álljon bosszút rajta, hogy elmeséli Colinnak a tegnapi csókot. A sorban állók bennünket bámulnak. A hátamban érzem a 202

pillantásukat. Alex elveszi az aprót a pénztárostól, és vissza sem nézve elindul a menza melletti udvar felé, ahol ebédelni szokott. Olyan önző vagyok... Nekem minden kell! Kell az a kép, amelyet olyan gondosan felépítettem magamról. Abban a képben Colin is benne van. Es Alexet is akarom. Mindennél jobban vágyom arra, hogy megint átöleljen, és addig csókoljon, amíg bírom levegővel. Colin odaveti a pénztárosnak; – Mindkettőnkét én fizetem. A pénztáros összezavarodva néz rám: – Az a másik fiú már kifizette a tiedet, nem? Colin arra vár, hogy megcáfoljam. Miután nem teszem meg, undorodva néz rám, és kivágtat az ebédlőből. – Colin, várj! – kiáltom, de vagy nem hallja, amit mondok, vagy nem akarja meghallani. Legközelebb kémiaórán találkozunk, de Colin csak a csengetéskor jön be, nincs időm beszélni vele. Kémiaórán megint kísérletezünk. Alex az ezüst–nitráttal és a kálium–kloriddal teli kémcsöveket rázogatja. – Szerintem mind a kettő olyan, mint a víz, Mrs. P. – A külső megtévesztő lehet – feleli Mrs. Peterson. A szemem Alex kezére téved. Az a kéz, amely most az ezüst–nitrátot és a kálium–kloridot méri ki, tegnap még az én ajkamat simogatta. – Föld hívja Brittanyt. Pislogni kezdek, be kell fejeznem az álmodozást. Alex egy átlátszó folyadékkal teli kémcsövet nyújt felém. Erről jut eszembe, hogy segítenem kellene neki. – Jaj, bocs. – Felkapok egy kémcsövet, és a tartalmát beleöntöm az Alex kezében levő kémcsőbe. – Le kell jegyeznünk, hogy mi történik – mondja Alex, és a keverőpálcával összekeveri a két vegyszert. A tiszta folyadékban szilárd, fehér anyag jelenik meg. – Hé, Mrs. P.! Szerintem megtaláltuk a megoldást az ózonlyukra – csúfolódik Alex. 203

Mrs. Peterson megcsóválja a fejét. – Akkor mit is kell megfigyelnünk a kémcsőben? – kérdezi tőlem, miközben azt a papírlapot böngészi, amelyet Mrs. Peterson osztott ki mindenkinek az óra elején. – Én azt mondom, hogy a vizes oldat valószínűleg kálium–nitrát, a szilárd fehér anyag pedig ezüst–klorid. Szerinted? Amikor felém nyújtja a kémcsövet, egymáshoz érnek az ujjaink. És úgy is maradnak. Képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni azt a bizsergető érzést, amit az érintése okoz. Felpillantok. Találkozik a tekintetünk. Egy másodpercig azt hiszem, hogy üzenni akar valamit a szemével, de az arca elkomorul, és el is fordítja a fejét. – Mit akarsz, mit tegyek? – suttogom. – Azt magadnak kell kitalálnod. – Alex... De nem mondja meg, hogy mit tegyek. Szemét dolog, hogy pont tőle kérek tanácsot, amikor nem elfogulatlan a kérdésben. Amikor Alex közelében vagyok, olyasféle izgalmat érzek, mint amilyet szentestén szoktam. Próbáltam szőnyeg alá söpörni a dolgot, de most, amikor Colinra nézek, tudom... tudom, hogy a kapcsolatunk már nem olyan, mint régen. Vége van. Minél hamarabb szakítok Colinnal, annál kevesebbszer kell feltennem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is vagyok vele. Iskola után a hátsó ajtónál futunk össze. Már átöltözött az edzésre. Sajnos Shane is mellette áll. Shane felmutatja a mobilját. – Hé, ti ketten! Nem ismételnétek meg azt az előadást, amelyiket az ágyamban adtatok elő? Megörökíteném a pillanatot, aztán elküldeném e–mailben. Remek képernyővédő lenne belőle, sőt, a YouTube–ra is feltenném. – Shane, takarodj innen a picsába, mielőtt behúzok neked egyet! – mondja Colin, és úgy mered Shane–re, hogy az fülét–farkát behúzva elszelel. – Brit, hol voltál tegnap 204

este? – Amikor nem felelek, ő szólal meg: – Ne is mondj semmit, sejtem a választ! Ez nem lesz egyszerű. Tudom, miért szeretnek az emberek e–mailben meg SMS–ben szakítani. Szemtől szemben sokkal nehezebb, mert amikor ott állsz a másik előtt, látod a reakcióját is. Állnod kell a haragját. Mivel mindig rengeteg energiát fektettem abba, hogy minden konfliktust elkerüljek, ez a helyzet nagyon fájdalmas a számomra. – Mind a ketten tudjuk, hogy nem működik a kapcsolatunk – mondom neki halkan. Colin zsebre vágja a kezét. – Te meg miről beszélsz? – Szüneteltetnünk kellene. – Szünetet akarsz vagy szakítani? – Szakítani – ismerem be csendesen. – Fuentes miatt, igaz? – Mióta hazajöttél a nyári szünetről, csak kerülgetjük egymást. Már nem is beszélgetünk, és elegem van abból, hogy folyamatosan lelkiismeret–furdalást kell éreznem azért, mert nem tépem le magamról a ruhát, és nem teszem szét a lábam, hogy bebizonyítsam, még mindig szeretlek. – Nem akarsz te nekem bebizonyítani semmit. Megpróbálok halkan beszélni, mert nem akarom, hogy a többiek bármit is meghalljanak. – És miért kellene bármit bizonygatnom? Látod, már maga a tény, hogy be kell bizonyítanom azt, hogy szeretlek, valószínűleg azt mutatja, hogy nem működik ez a kapcsolat. – Ne csináld ezt! – Colin hátra veti a fejét, és felnyög. – Kérlek, ne csináld! A focipálya ördöge és a pomponlányok kapitánya... mindenki együtt akar látni bennünket. Éveken keresztül igyekeztem megfelelni ennek a képnek. A szakítás miatt most még inkább kitárgyalnak majd, vége–hossza nem lesz a pletykáknak. A gondolattól is borsózik a hátam. 205

De nem színlelhetem tovább, hogy minden rendben van. Ez a elöntés valószínűleg még sokáig kísérteni fog. De ha a szüleim elküldhetik Shelley–t a háztól, csak mert úgy tartja az úri kedvük, és Darlene kikezdhet minden sráccal, aki a közelébe kerül, csak mert attól jobban érzi magát, akkor én miért ne tehetném azt, ami nekem jó? Colin vállára teszem a kezem, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy könnyes a szeme. Lerázza a kezemet. – Mondj már valamit! – sürgetem. – Mégis mit akarsz. Brit? Mit mondhatnék? Hogy oda– vissza vagyok az örömtől, hogy szakítottál velem? Bocs, de ehhez nincs kedvem. A tenyerével megtörli a szemét. Ettől én is majdnem elsírom magam. Véget ért valami, amiről azt hittük, hogy igazi, pedig csak egy szerep volt, amelybe mindkettőnket belekényszerítettek. Ezért vagyok ilyen szomorú. Nem a szakítás miatt... hanem, amit ez a kapcsolat igazából képviselt... a saját gyengeségem miatt. – Lefeküdtem Miával – böki ki hirtelen. – A nyáron. Tudod, azzal a lánnyal, akit a képen láttál. – Csak azért mondod, hogy bánts! – Azért mondom, mert ez az igazság! Kérdezd meg Shane–t! – Akkor miért jöttél vissza hozzám, és miért játszottad el, hogy még mindig mi vagyunk a legtökéletesebb pár a világon? – Mert mindenki ezt várta tőlünk. Te is. Ne próbáld meg tagadni! Fájnak a szavai, de tényleg ez az igazság. Elegem van abból, hogy a tökéletes gyerek szerepében tetszelgem, elegem van abból, hogy mások szabályai szerint élek, még a saját szabályaimból is elegem van. Itt az ideje, hogy szembenézzek saját magammal. Miután Colin és én elválunk, az első dolgom az, hogy közlöm Small tanárnővel, hogy egy ideig nem látogatom a pomponlányok próbáit. Mintha egy hatalmas teher került volna le a 206

vállamról. Hazamegyek, eljátszom Shelley–vel, és megcsinálom a leckét. Vacsora után felhívom Isabel Avilát. – Tulajdonképpen meg kellene lepődnöm, hogy felhívsz. De nem vagyok meglepve – mondja. – Milyen volt a próba? – Nem valami jó. Darlene nem való csapatkapitánynak, ezt Small tanárnő is tudja. Nem kellett volna lelépned. – Nem léptem le végleg. Csak egy kis időt kértem. De nem azért hívtalak, hogy a szurkolásról beszélgessünk. Figyelj! Csak azt akarom, hogy tudd, ma szakítottam Colinnal. – Es azért akarod, hogy tudjam, mert... Jó kérdés, normális esetben válaszra sem méltatnám. – Beszélni akartam erről valakivel, és tudom, hogy ott vannak a barátnőim, akikkel beszélhetnék, de én olyannal akartam beszélni, aki nem fog pletykálni. A barátnőimnek meg mindig eljár a szája. Sierrához érzem magam a legközelebb, de hazudtam neki Alex–szel kapcsolatban. Ráadásul a pasija, Doug, Colin legjobb barátja. – Honnan tudod, hogy én nem fogok köpni? – kérdezi Isabel. – Nem tudom. De Alexről sem mondtál el dolgokat, amikor kérdeztem, ebből azt a következtetést vontam le, hogy tudsz titkot tartani. – Tudok. Na, ki vele! – Nem is tudom, hol kezdjem. – Nem érek rá egész nap. – Csókolóztam Alexszel – vágok bele a közepébe. – Alexszel? Bendita! A szakítás előtt vagy a szakítás után? Felszisszenek. – Hé, ezt egyáltalán nem terveztem! Isabel hosszan és hangosan kacagni kezd. – Biztos vagy benne, hogy ő sem tervezte? – kérdezi, mire végre értelmesen meg tud szólalni. 207

– Csak úgy megtörtént. Náluk voltunk, de aztán hazajött az anyukája, és rajtakapott bennünket... – Mi? Az anyukája rajtakapott? Náluk? Bendita! – Isabel valamit karattyol spanyolul, amiből egy kukkot sem értek. – Nem beszélek spanyolul, Isabel, fordítsd le magad, légy szíves! – Jaj, bocs. Carmen fel fog robbanni, ha megtudja. Megköszörülöm a torkomat. – Én nem mondom el neki – mondja gyorsan Isabel. – De Alex anyukája nem egyszerű csaj. Amikor Alex Carmennel járt, eszébe sem jutott hazavinni a csajt. Ne érts félre, az anyja nagyon szereti a fiait. De mint minden mexikói anya, vadul védelmezi is őket. Kirúgott a házból? – Nem, de gyakorlatilag lekurvázott, Isabel megint kacagni kezd. – Ez azért nem olyan vicces. – Bocs – csuklik egyet. – Mit nem adnék azért, ha láthattam volna, amikor rátok nyitott. – Köszönöm szépen az együttérzést – mondom szárazon. – Most leteszlek. – Ne már! Bocs, hogy ennyire röhögtem. De minél többet beszélgetek veled, annál inkább úgy gondolom, hogy totál más vagy, mint amit hittem rólad. Nem csodálom, hogy tetszel Alexnek. – Köszi. Emlékszel, amikor egyszer azt mondtam neked, hogy Alex és közöttem semmi sem fog történni? – Aha. De tegyük szépen időrendbe a dolgokat! Ezt akkor mondtad, mielőtt még csókolóztatok volna, igaz? – Isabel kuncogni kezd, aztán folytatja: – Csak vicceltem, Brittany! Ha tetszik a srác, hajrá csajszi, startolj rá! De legyél óvatos, mert bár szerintem jobban kedvel téged, mint amennyire hajlandó ezt bevallani magának, nem árt vigyázni. – Ha valami kialakulna Alex és közöttem, én nem állok a dolgok útjába. De ne aggódj, mindig óvatos vagyok! 208

– Én is. Kivéve persze azt az estét, amikor nálunk aludtál. Pacóval akkor egy kicsit egymásba gabalyodtunk. Erről viszont az én barátaim nem tudhatnak, mert halálra szekálnának vele. – Tetszik neked? – Nem is tudom. Még sohasem gondoltam rá úgy, de nagyon jó volt vele. Milyen volt Alexszel csókolózni? – Jó – mondom, de azt már nem mesélem el Isabelnek, hogy igazából nagyon érzéki volt. – Tudod mit? Több volt, mint jó. Kibaszott jó volt. Isabel kacagni kezd, és ez alkalommal én is csatlakozom hozzá.

209

34. fejezet

Alex BRITTANY SZINTE KIREPÜLT MA AZ ISKOLÁBÓL, Burro–fejet követte. Láttam őket nagyon elmélyülten beszélgetni, mielőtt elindultam haza. Tehát őt választotta, és nem engem. Nem is tudom, miért vagyok úgy meglepve. Amikor kémiaórán megkérdezte, hogy mit tegyen, azt kellett volna mondanom, hogy ejtse azt a pendejót. Akkor most boldog lennék, nem dühös. Es un cabrón de mierda! Nem érdemli meg Brittanyt. Igaz, hogy én sem. Az iskola után a raktárban lógtam, hátha tudok valami információt szerezni az apámról. Felesleges volt. Azok a srácok, akik akkor ismerték apát, csak annyit tudtak mondani, hogy reggeltől estig a fiairól regélt. A bájcsevejnek a Szaténcsuklyások lövései vetettek véget, rendesen megsorozták a raktárat. Ez azt jelenti, hogy bosszút akarnak állni, és addig nem nyugszanak, amíg nem sikerül nekik. Néha nem tudom, hogy jó–e az, hogy a raktár ilyen eldugott helyen van, messze a régi vasútállomás épülete mögött. Már megszoktam a fegyverek zaját. Bamm–bamm– bamm! A raktárban, a parkban... szinte már várom. Néhány utca biztonságosabb, mint a többi, a raktárról a riválisok is tudják, hogy tiltott zóna. A visszavágóra utaznak. Így mennek itt a dolgok. Ha ők nem tartják tiszteletben a mi területünket, mi sem tartjuk tiszteletben az övékét. Ez alkalommal senki sem sérült meg, tehát nem egy gyilkosságot akarnak megbosszulni. Ettől függetlenül nyilván visszavágunk. Várnak bennünket. Nem fogunk csalódást okozni. 210

Abban a városrészben, ahol én élek, az élet körforgása egyenlő az erőszak körforgásával. Miután elmennek, a hosszabb úton megyek haza, Brittanyék háza mellett is elhúzok. Nem tehetek róla, muszáj. Visszafelé, amikor áthajtok a síneken, egy rendőrautó megállít. Két egyenruhás kászálódik ki belőle. Nem mondják meg, hogy miért állítottak meg, az egyikük csak utasít, hogy szálljak le a motorról, és mutassam meg a jogsimat. Odaadom neki. – Miért állítottak meg? A pasas megnézi a jogsimat, és megszólal: – Először én kérdezek. Van–e kábítószer a tulajdonodban, Alejandro? – Nincsen, uram. – Fegyver? – kérdezi a másik zsaru. Rövid tétovázás után bevallom az igazságot. – Az van. Az egyik zsaru előkapja a fegyverét a tokból, és a mellemnek szegezi. A másik utasít, hogy tegyem fel a kezem, aztán lefektet a földre, és erősítésért telefonál. Bassza meg! Kurva nagy bajban vagyok. – Milyen fegyver? A pontos meghatározást kérem. Vágok egy pofát, mielőtt kinyögöm: – Kilencmillis Glock. – Még szerencse, hogy a Berettát visszaadtam Wilnek, mert most duplán szarban lennék. A válaszomtól a zsaru kissé ideges lesz, megremeg az ujja a ravaszon. – Hol van? – A bal lábamnál. – Meg ne moccanj! Lefegyverezlek. Ha nem mozdulsz, nem esik bántódásod. Elveszi a fegyvert, a másik zsaru meg gumikesztyűt ránt, és olyan ellentmondást nem tűrő hangon szólal meg, hogy Mrs. Peterson is megirigyelhetné: – Tű van–e nálad, Alejandro? – Nincsen, uram – mondom. A hátamba térdepel és megbilincsel. – Állj fel! – parancsol ja, majd felrángat, és ráhasaltat a kocsi csomagtartójára. Nagyon megalázó, ahogyan végigtapogat. 211

Basszus, bár sejtettem, hogy egy nap letartóztatnak majd, még nem voltam felkészülve rá. Az orrom alá dugja a fegyveremet. – Most már válaszolok. Ezért állítottunk meg. – Alejandro Fuentes, jogában áll hallgatni – kezdi szavalni az egyik rendőr. – Bármi, amit mond, felhasználható maga ellen a bíróságon...  A gyűjtőnek húgy– és füstszaga van. Vagy azok bűzlenek húgytól és cigarettafüsttől, akiket bezártak ebbe a kalitkába. Mindegy, már alig várom, hogy kikerülhessek innen. Kit hívhatnék fel, hogy letegye értem az óvadékot? Pacónak egy fillérje sincsen. Enrique minden pénzét a műhelybe fektette. Anya megöl, ha kiderül, hogy letartóztattak. A cella vasrácsának vetem a hátam, és töröm a fejem, bár ebben a bűzben ez majdhogynem képtelenség. A zsaruk gyűjtőnek hívják ezt a helyet, pedig nem több egy kalitkánál. Hála istennek, először vagyok irt. És a rohadt életbe, esküszöm, hogy utoljára! Lo juro! Ez utóbbi gondolat kicsit összezavar, hiszen mindig is tudtam, hogy a testvéreimért áldozom fel az életem. Mit számít, ha örökre bekasztliznak? De igenis számít, mert valahol legbelül nem ilyen életre vágyom. Azt akarom, hogy az anyám büszke legyen rám, de ne azért, mert bandatag vagyok. Olyan jövőt szeretnék magamnak, amire én is büszke lehetek. És szinte kétségbeesetten vágyom arra, hogy Brittany elhiggye; én is a jó oldalon állok. Hiába verem a rácsba a fejem, ezek a gondolatok tovább kínoznak. – Láttalak már a Fairfíeld gimiben, én is oda járok – mondja egy alacsony, fehér, nagyjából velem egykorú srác. Az idiótája korallszínű golfpólóban és fehér nadrágban 212

virít, mintha egész délután tiszteletreméltó honpolgárok között ütötte volna a labdát. A Fehér Gyerek adná a vagányt, de az a korallszínű póló... a vagányság legyen a legkisebb problémája. Akár a homlokára is tetováltathatná, hogy „Gazdag csávó vagyok az északi oldalról”. – Mér’ hoztak be? – kérdezi a Fehér Gyerek, lazán, mintha csak az iskolaudvaron diskurálnánk. – Tiltott fegyverviselésért. – Kés vagy lőfegyver? Rámeredek. – Mi a faszt számít? – Csak beszélgetni akartam – mondja. Minden fehér ember ilyen, szeretik hallani a saját hangjukat. – Téged miért hoztak be? – kérdezem. Fehér Gyerek felsóhajt. – Az apám felhívta a zsarukat, és azt mondta nekik, hogy elloptam a kocsiját. A szememet forgatom. – Az öreged rakatott ebbe a pöcegödörbe? Szándékosan? – Meg akart leckéztetni. – Aha – mondom. – Remélem, megtanultad, hogy az öreged egy seggfej. – Inkább azt tanította volna meg a fiának, hogyan kell normálisan felöltözni. – Anya úgyis kifizeti értem az óvadékot. – Tuti? Fehér Gyerek kihúzza magát. – Anya ügyvéd, és apa nem először csinálja ezt. Már előfordult párszor. Szerintem csak anyát akarja bosszantani. Elváltak. Megcsóválom a fejem. Fehérek. – Tényleg így van – győzköd a Fehér Gyerek. – Elhiszem. – Fuentes, mehetsz telefonálni! – ugatja a rács másik oldalán ülő zsaru. Mierda, elpofáztam az időt a Fehér Gyerekkel, még mindig nem tudom, kit hívhatnék fel óvadékügyben. Mintha a kémiadolgozatra kapott vörös karó vágna fejbe: egyetlen embert ismerek, akinek pénze is van, és 213

érdekében is áll, hogy kirángasson ebből a szarból. Hector. A Vér feje. Még sohasem kértem szívességet Hectortól. Mert soha nem lehet tudni, mikor és hogyan nyújtja be a számlát érte. Ha Hectornak tartozol, nem csak pénzzel tartozol neki. De néha az embernek nincs más választása. Három órával később, miután a bíró addig szövegelt nekem, hogy szinte belefájdult a fülem, majd megállapította az óvadékot, Hector a bíróság épülete előtt vár. Erős, izmos férfi. Hátrafésült haja sötétebb még az enyémnél is, és az egész emberről lesír, hogy nem lehet vele szarozni. Nagyon tisztelem Hectort, mert ő vett fel a Latin Vérbe. Ugyanott nőtt fel, mint apa, gyerekkoruk óta ismerték egymást. Apa halála után Hector mindig rajtunk tartotta a szemét. Olyan új kifejezéseket tanított nekem, mint a „második generáció” és folyton azt papolta, hogy „örökség” így, meg „örökség” úgy. Soha nem fogom I elfelejteni. Hector barátságosan hátba vág, miközben a parkoló felé indulunk. – Garrett bírót kaptad? Nem egyszerű a csávó. Még szerencse, hogy nem szabott ki magasabb óvadékot. Bólintok, és semmi mást nem szeretnék, csak végre hazamenni. A kocsiban biztosítom Hectort afelől, hogy visszafizetem neki a pénzt. – Ne fájjon a fejed emiatt, kisöreg! – feleli. – A testvérek kisegítik egymást. Egyébként csodálkozom is, hogy most először varrtak be. Tisztább a priuszod, mint a legtöbb Vér–tagnak. Kibámulok Hector kocsijának ablakán, az utcák sötétek és hallgatagok, mint a Michigan–tó tükre. – Okos gyerek vagy te, megérdemelnéd, hogy előléptessünk a Vérben. Van néhány srác a Latin Vérben, akikért az életemet is adnám, de egy előléptetés? A drog– és a fegyverkereskedelem csak egy része annak a rakat illegális 214

tevékenységnek, ami a Vér csúcsán várna rám. Nekem nagyon megfelel ott, ahol most vagyok. A veszélyes hullámokon el–elevickélek, de nem akarok fejest ugrani a vízbe. Boldognak kellene lennem, hogy Hector többet akar rám bízni a Vérben. Brittany és minden, amit ő képvisel... nem több egy álomnál. – Gondolkozz el rajta! – mondja Hector, miközben behajt a házunk elé. – Rendben. Köszönöm, hogy letetted értem az óvadékot – mondom. – Ezt pedig te tedd el! – Hector előhúz egy pisztolyt az ülése alól. – A policía lefoglalta a tiedet. Megborzongok, mert eszembe jut az a pillanat, amikor a rendőr megkérdezte, hogy van–e nálam fegyver. Dios mío, milyen megalázó volt, amikor a fejemnek szegezett pisztollyal vette el tőlem a Glockot. De tiszteletlenség lenne, ha nem fogadnám el Hector fegyverét, és Hector az utolsó ember, akit megbántanék. Elveszem tőle, és a nadrágom derekába dugom. – Úgy hallottam, mostanában sokat kérdezősködsz a papádról. Azt tanácsolom neked Alex, hogy hagyj fel vele. – Nem lehet. Te is tudod. – Nos, ha rábukkansz valamire, értesíts! Én melletted állok. – Tudom. És kösz, haver. Otthon csend fogad. A hálóban már alszanak az öcséim. Kihúzom a felső fiókot, és bedugom a pisztolyt a deszka alá, ahol senki sem bukkanhat rá. Ezt a trükköt Pacótól tanultam. Lefekszem, és a karommal eltakarom a szememet. Remélem, hogy alvásra is jut egy kis idő. Az elmúlt nap képei tolulnak a szemem elé. De csak Brittany ajka a számon, és édes illatú lehelete marad meg bennem. 215

Míg álomba merülök, az ö angyali arcának emléke képes csak arra, hogy a múlt rémálmait távol tartsa tőlem.

216

35. fejezet

Brittany TŰZKÉNT TERJED A PLETYKA A FAIRFIELD GIMIBEN, hogy Alexet letartóztatták. Meg kell tudnom az igazat. Az első és a második óra között megkeresem Isabelt. A barátnőivel beszélget, de azonnal otthagyja őket, és félrevon. Elmeséli nekem, hogy Alexet valóban letartóztatták tegnap, de óvadékkal kiengedték. Isabelnek fogalma sincsen, hogy hol van most Alex, de megígéri, hogy körbekérdezget, és a harmadik óra után a szekrényemnél újra beszélünk. Alig várom az órák végét, a szekrényemhez sietek, és a nyakamat nyújtogatom, ott van–e Isabel. Ott van. – Ne mondd el senkinek, hogy tőlem kaptad! – mondja, és egy összehajtogatott papírcetlit nyom a kezembe. Úgy teszek, mintha a szekrényben keresgélnék, közben kinyitom a cetlit. Egy cím van rajta. Még sohasem lógtam az iskolából. Igaz, még sohasem tartóztatták le azt a fiút, akivel előzőleg csókolóztam. Eljött az idő, hogy színt valljak. Legalább önmagam előtt. És Alex előtt is, mert mindig erre vágyott. Ijesztő ez az egész, és arról sem vagyok meggyőződve, hogy helyesen cselekszem. De már nem tudok ellenállni annak a vonzásnak, ami Alex felé húz. Beütöm a címet a GPS–be. Dél felé tartok, egy Enrique nevű fazon autószerelő műhelyét kell megtalálnom. Egy srác álldogál a mii hely előtt. Leesik az álla, amikor megpillant. – Alex Fuentest keresem. A srác nem felel. – Itt van? – kérdezem bizonytalanul. Talán nem is beszél angolul. 217

– Mit akarsz Alejandrótól? – kérdezi végül. Olyan erősen ver a szívem, hogy a blúzom minden dobbanásnál megemelkedik. – Beszélnem kell vele. – Jobban teszed, ha békén hagyod – mondja a srác. – Está bien, Enrique – búgja egy ismerős hang. Alex felé fordulok, aki a műhely ajtajának támaszkodik, a zsebében törlőrongy, a kezében villáskulcs. A kendője alól kibukkan néhány kócos hajfürt. Nem láttam még nála férfiasabb jelenséget. Meg akarom ölelni. Szeretném, ha biztosítana afelől, hogy minden oké, és hogy soha többé nem kell börtönben éjszakáznia. Alex le sem veszi rólam a szemét. – Azt hiszem, legjobb, ha magatokra hagylak benneteket – mondja Enrique, de nem hallom tisztán, mert Alexet bámulom mereven. A lábam gyökeret vert, így nem is baj, hogy ő indul el felém. – Ööö – kezdek bele. Légy szíves, hadd mondjam végig. – Ööö, hallottam, hogy letartóztattak. Meg akartam győződni arról, hogy jól vagy – Lógsz az iskolából, csak hogy lásd, mi van velem? Bólintok, mert a nyelvem megbénult. Alex hátralép. – Látod, hogy jól vagyok, menj vissza szépen az iskolába! Nekem dolgoznom kell. A motoromat is lefoglalták tegnap este, pénzt kell szereznem, hogy kiváltsam. – Várj! – kiáltom. Veszek egy mély lélegzetet. Rendben. Akkor most mindent kitálalok. – Nem tudom, miért és hogyan estem beléd, Alex, de megtörtént. Attól a naptól fogva, hogy majdnem elütöttelek az iskola parkolójában, képtelen vagyok kiverni a fejemből a gondolatot, hogy milyen lenne, ha te meg én együtt lennénk. És az a csók... Édes istenem, esküszöm, hogy még életemben nem éreztem ilyet. Igenis jelentett valamit. Ha a világ akkor és ott nem dőlt össze, akkor sohasem fog. Tudom, hogy őrület 218

ez az egész, mert annyira különbözünk. Bármi is történik kettőnk között, nem akarom, hogy az iskolában tudjanak róla. Nem mintha te valaha is belemennél egy titkos kapcsolatba, de muszáj megtudnom, hogy elképzelhető–e. Szakítottam Colinnal, akivel nagy nyilvánosság előtt zajlott a viszonyunk, és most szeretnék valamit, ami jóval meghittebb. Meghitt és igazi. Tudom, hogy mindent összehordok itt, mint valami idióta, de ha nem mondasz valamit erre, vagy nem adsz valami támpontot, hogy mi a véleményed erről az egészről, akkor én... – Mondd még egyszer! – kéri. – Ismételjem meg ezt az egész rohadt monológot? – Valami rémlik, hogy a világról hablatyoltam, de túlságosan szédülök ahhoz, hogy az egész beszédet újra megtartsam. Közelebb lép hozzám. – Nem. Csak azt a részt, hogy belém estél. A szemébe nézek. – Mindig rád gondolok, Alex. És tényleg nagyon, de nagyon szeretnélek újra megcsókolni. Elvigyorodik. Képtelen vagyok tovább rábámulni, lesütöm a szemem. – Ne csúfolj! – Bármit elviselek, csak azt nem. – Nézz a szemembe, mamacita! Sohasem csúfolnálak ki. – Nem akartam, hogy ez legyen – ismerem be, és újra őt nézem. – Tudom. – Valószínűleg nem is fog működni – mondom neki. – Valószínűleg tényleg nem. – A családi életem nagyon zűrös. – Akkor már ketten vagyunk – mondja. – De készen állok arra, hogy megtudjam, mi történik velünk. És te? – Ha nem itt lennénk – mondja megmutatnám neked, hogy mennyire... Nem bírom tovább, belemarkolok a sűrű hajába valahol a tarkójánál, és magamhoz húzom azt a gyönyörű fejét. Nem feltétlenül adottak a körülmények a meghittséghez, 219

de most beérem a valósággal. Ráadásul mindenki az iskolában van, aki elől el akarom titkolni ezt az egészet. Alex meg sem mozdul, de amikor kinyílik az ajkam, rekedten felnyög, és nagy csörömpöléssel a földre ejti a villáskulcsot. Erős karjával védelmezően átölel. Bársonyos nyelve az enyém köré fonódik, számomra eddig ismeretlen forróságot ébresztve a testemben. Nem csupán csókolózunk, ez már... szerintem sokkal több. Egy pillanatra sem áll le a keze, az egyikkel a hátamat simogatja, a másikkal a hajamba túr. De nemcsak Alex simogat engem, az én kezem is bejárja az ő testét. Izmai megfeszülnek a tenyerem alatt, minden porcikáját érezni akarom. A napos borosta serceg az ujjam nyomán, ahogy végigfuttatom az állkapcsán. Enrique hangosan megköszörüli a torkát, mire szétrebbenünk. Alex szenvedélyes, tüzes tekintetet vet rám. – Vissza kell mennem dolgozni – zihálja elakadó lélegzettel. – Persze, menj csak! – Hátralépek egyet, mert hirtelen zavarba hoz, hogy közönségünk is volt. – Találkozhatunk később? – kérdezi. – Sierra átjön vacsorára. – Az a barátnőd, amelyik mindig a táskájában turkál? – Aha. – Gyorsan témát kellene váltanom, mert nagy a kísértés, hogy őt is meghívjam. Szinte látom a helyzetet magam előtt: anyám fortyogna a dühtől, ha meglátná Alexet a tetoválásaival. – Az unokatestvérem, Elena vasárnap férjhez megy. Gyere el velem az esküvőre! – mondja. Lesütöm a szemem. – De a barátaim nem tudhatnak róla. Sem a szüleim. – Tőlem nem fogják megtudni. – És a többi vendég? Látni fognak bennünket.

220

– Az iskolából senki sem lesz ott. Leszámítva a családomat, de gondoskodni fogok arról, hogy befogják a szájukat. Képtelenség. A hazudozás meg a bujkálás sohasem volt az erősségem. – A közeledben gondolkodni sem tudok! – Szuper. Tehát mi lesz az esküvővel? Édes istenem! Hiszen elég ránéznem ahhoz, hogy igent mondjak. – Mikor? – Délben. Olyan élményben lesz részed, amit sohasem fogsz elfelejteni. Higgy nekem! Tizenegykor felveszlek. – Még nem mondtam igent. – De már majdnem ott tartottál – mondja komoly, bársonyos hangján. – Miért nem itt találkozunk tizenegykor? – javasolom, és körbemutatok a műhelyben. Ha az anyám rájön, hogy mi folyik kettőnk között, elszabadul a pokol. Felemeli az állam, hogy a szemébe nézzek. – Hogyhogy nem félsz attól, hogy kettesben maradj velem? – Hülyéskedsz? Rettegek. – A szemem végigfut a karját díszítő tetoválásokon. – Nem tudom tettetni, hogy ártatlan, tiszta életet élek. – A kezemet is felemeli, összeér a tenyerünk. A bőrünk színére gondol? Vagy arra az ellentétre, amely az ő bőrkeményedései és az én manikűrözött körmeim között feszül? – Bizonyos dolgokban annyira különbözünk – mondja. Az ujjai közé fűzöm az enyémeket. – Bizonyos dolgokban viszont egyformák vagyunk. Ez megmosolyogtatja, de Enrique megint torokköszörülésbe fog. – Itt találkozunk vasárnap tizenegykor – mondom. Alex hátralép, bólint, majd kacsint egyet. – De ez most randi!

221

36. fejezet

Alex – APÁM, EZ A CSAJ ÚGY CSÓKOLT, mintha az élete múlott volna rajta. Ha ilyen a csókja, kíváncsi lennék, hogy mit tud az... – Kussolj, Enrique! – Tönkre fog tenni, Alejo – folytatja Enrique. A spanyol becenevemen szólít. – Nézd meg magad! A tegnap éjjelt börtönben töltötted, ma meg lógsz a suliból, hogy visszakapd a motorodat. Na, jó, lehet, hogy buena torta, de ér annyit? – Vissza kell mennem dolgozni – mondom, de Enrique szavai tovább kavarognak a fejemben. Egész estig a Blazeren dolgozom, pedig semmi mást nem szeretnék jobban, mint újra és újra megcsókolni az én mamacitámat. Igen, természetesen ér annyit. – Alex, Hector van itt. Chuyval – mondja Enrique hatkor, amikor éppen lelépnék. Beletörlöm a kezem a munkásgatyómba. – Hol vannak? – Az irodában. Borzongat a félelem az iroda felé menet. Amikor kinyitom az ajtót, Hector úgy feszít a szoba közepén, mintha övé lenne a műhely. Hűséges, de cseppet sem ártalmatlan szárnysegédje, Chuy, a sarokban áll. – Enrique, négyszemközt beszélnék a fiúval. Észre sem vettem, hogy Enrique követett. A szövetségesem akart lenni. Odabólintok felé. Mindig hűséges voltam a Vérhez, Hectornak nincs oka megkérdőjelezni az odaadásomat. Chuy jelenléte teszi ezt a találkozót igazán félelmetessé. Ha csak Hector lenne itt, nem lennék ilyen feszült. 222

– Alex – szólal meg Hector abban a pillanatban, ahogy Enrique eltűnik a szemünk elől. – Hát nem kellemesebb itt beszélgetni, mint a bíróságon? Haloványan rámosolygok, és bezárom az ajtót. Hector a szoba másik végén álló aprócska, szakadozott kanapé felé int. – Ülj le! – Megvárja, hogy helyet foglaljak. – Szükségem lenne egy szívességre, amigo. Semmi értelme, hogy késleltessem az elkerülhetetlent. – Milyen szívességre? – Október harmincegyedikén kézbesíteni kellene egy szállítmányt. Az másfél hónap múlva lesz. Halloween éjszakája. – Nem foglalkozom kábítószerrel – vágok közbe. – Ezt már az első nap megmondtam. Úgy sandítok Chuyra, mint egy dobójátékos a baseballban, aki azt látja, hogy a fogó túl messzire ment a bázistól. Hector elém áll, és a vállamra teszi a kezét. – Túl kell lépned azon, ami az öregeddel történt. Ha egy nap a Vér vezetője kívánsz lenni, a drogkereskedelembe is be kell szállnod. – Akkor ne számíts rám! Hector keze megfeszül a vállamon, és Chuy is közelebb lép. Burkolt fenyegetés. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne a dolog! – mondja Hector. – Meg kell tenned ezt értem. Ami azt illeti, tartozol nekem. Bassza meg! Ha nem tartóztattak volna te, nem lennék Hector adósa. – Tudtam, hogy nem fogsz csalódást okozni. Egyébként hogy van az anyád? Régen nem láttam. – Jól van – mondom, és elképzelni sem tudom, mi köze van anyának ehhez a beszélgetéshez. – Mondd meg neki, hogy üdvözlöm, oké? Ez meg mi a fenét akar jelenteni? Hector kinyitja az ajtót, int Chuynak, hogy kövesse, és magamra hagy, hadd főjek a saját levemben. 223

Hátradőlök, és a csukott ajtóra meredek. Vajon képes lennék kábítószerekkel kereskedni? Ha meg akarom védeni a családomat, nincs más választásom.

224

37. fejezet

Brittany – KOMOLYAN NEM HISZEM EL, HOGY SZAKÍTOTTÁL COLINNAL. – Sierra vacsora után az ágyamon festegeti a körmét. – Brit, őszintén remélem, hogy nem fogod megbánni ezt a döntést. Olyan régóta együtt voltatok már. Azt hittem, hogy szereted. Összetörted a szívét, ugye tudod? Sírt Dougnak a telefonban. Felülök. – Boldog akarok lenni. Colin már nem tett boldoggá. Azt is bevallotta, hogy megcsalt a nyáron egy lánnyal, akivel akkor találkozott. Lefeküdt vele, Sierra! – Micsoda? Nem hiszem el. – Pedig elhiheted. Colinnal már akkor véget ért a dolog, amikor elkezdődött a nyári szünet. Csak beletelt némi időbe, mire rájöttem, hogy már nem tudok színlelni. – És pont Alexre cserélted? Colin szerint több lehet közöttetek a kémcsőrázogatásnál. – Nincs – hazudom. Sierra a legjobb barátnőm, de ő komolyan hisz abban, hogy a társadalmi különbségek elválasztják az embereket. Szeretném elmondani neki az igazságot, de nem lehet. Most nem. Sierra visszacsavarja a kupakot a körömlakkos üvegre, és mérgesen felcsattan; – Brit, ha hiszed, ha nem, tényleg a barátnőd vagyok. Hazudsz nekem. Ismerd be! – Most mit mondjak? – kérdezem. – Például megpróbálkozhatnál az igazsággal. Ugyan már. Brit! Azt megértem, hogy Darlene–nek szart sem akarsz elmondani, mert a csaj jelenleg nem komplett. Azt is megértem, hogy a tripla M faktort sem akarod tájékoztatni. De velem mi lesz? A legjobb barátnőd vagyok. Emlékszel? Nekem bemutattad Shelley–t is, és láttam, mire képes az anyád. 225

Sierra felkapja a táskáját, és a vállára veti. Nem akarom, hogy haragudjon rám, de nagyon szeretném, ha tudná, miért viselkedem így. – És ha elárulsz Dougnak? Nem akarlak olyan helyzetbe hozni, hogy hazudnod kelljen neki. Sierra pont olyan gúnyosan mosolyog, ahogyan én szoktam állandóan. – Bazd meg magad, Brit! Köszönöm szépen! Zseniális! A legjobb barátnőm nem bízik bennem. – Mielőtt elmenne, hátrafordul, és odaveti: – Hallottál már a szelektív hallásról? Nos, te szelektív szószátyárságban szenvedsz. Láttam, amikor Isabel Avilával nagyban dumáltál a folyosón. Ha nem ismernélek, még azt hinném, hogy a titkaidat osztottad meg vele! – Felemeli a kezét. – Oké, bevallom, féltékeny voltam, hogy a legjobb barátnőm valaki mással bájcseveg, és nem velem. Majd amikor rájössz, hogy én kezem–lábam törném azért, hogy te boldog légy, hívj fel! Igaza van. De ez a dolog Alexszel még annyira új, és olyan sebezhetőnek érzem magam miatta. Azért beszéltem Isabellel, mert ő mind a kettőnket ismeri. – Sierra, te vagy a legjobb barátnőm, te is tudod – mondom, és abban reménykedem, hogy tényleg tudja. Jó, lehet, hogy nem bízom meg benne százszázalékosan, de ettől függetlenül ő a legközelebbi barátom. – Akkor viselkedj is úgy! – mondja, és távozik.  Letörlök egy izzadságcseppet a szemöldökömről, miközben elindulok találkozni Alexszel az esküvő előtt. Egy krémszínű, spagettipántos, szűk nyári ruhát választottam. A szüleim otthon lesznek, mikor hazaérek, így váltóruhát is csomagoltam a tornaszatyromba. Anya azt a Brittanyt fogja látni, akire mindig vágyott; a tökéletes gyereket. Kit érdekel, hogy az egész csak színjáték? Ha ez 226

teszi boldoggá... Sierrának igaza van. Tényleg szelektíven vagyok szószátyár. Befordulok a sarkon, és ráhajtok a műhelyhez vezető útra. Amikor meglátom Alexet, aki a motorkerékpárjának dőlve vár rám a parkolóban, kihagy a pulzusom. Édes istenem! Most vagyok csak igazán bajban. Nincs rajta a szokásos fejkendő. Sűrű, éjfekete haja a homlokába hull, szinte kínálja magát, hogy hátrasimogassam. A farmer–póló összeállítás helyett fekete nadrágot és fekete selyeminget visel. Igazi mexikói fenegyerek. Muszáj vigyorognom, miközben leparkolok mellette. – Querida, úgy festesz, mint aki titkot rejteget. Rejtegetek is, gondolom, és kiszállok az autóból. Te vagy az. – Dios mío... annyira preciosa vagy! Megperdülök a sarkamon. – Jó lesz ez a ruha? – Na, gyere ide! – mondja, és magához húz. – Már nem is akarlak elvinni az esküvőre. Csak magamnak akarlak! – Az kizárt – mondom, és végigsimítok az állán. – Kötekedünk? Szeretem Alexnek ezt a játékos oldalát. Elfeledteti velem azokat a démonokat. – Azért jöttem, hogy megnézzek egy mexikói esküvőt, és meg is nézem! – közlöm vele. – Én azt hittem, hogy azért jöttél, mert velem akarsz lenni. – Mekkora egód van, Fuentes! – Nemcsak az van ám nekem. – Nekidönt a kocsimnak, és lélegzete a nyakamon forróbb, mint a perzselő déli nap. Becsukom a szemem, és várom a csókot, de ehelyett megszólal; – Kérem a kulcsot – mondja, és kiveszi a slusszkulcsot a kezemből. – Nem fogod bevágni a bokrok közé, ugye? – Nem is rossz ötlet! Alex kinyitja a kocsi ajtaját, és beül a vezetőülésbe. 227

– Engem meg sem vársz? – kérdezem kissé csalódottan. – Nem. A műhelyben parkolom le a kocsit, nehogy ellopják. Most, hogy hivatalosan is randizunk, én vezetek. A motorkerékpárra bökök. – Én ugyan fel nem ülök arra! Cseppet felhúzza a bal szemöldökét. – Miért nem? Julio már nem is elég jó neked? – Julio? Juliónak hívod a motorodat? – A nagybátyám után. O segített a szüleimnek átköltözni Mexikóból. – Tetszik Julio, nem arról van szó. De nem akarok motorozni ilyen rövid ruhában. Hacsak nem szeretnéd, hogy mindenki a bugyimban gyönyörködjön. Megvakarja az állát. – Hogy örülnének neki... Karba teszem a kezem. – Vicceltem. Az unokatesóm kocsijával megyünk. – Beülünk az utcán parkoló Camryba. Néhány perc múlva kihúz egy cigit a műszerfalon fekvő csomagból. Az öngyújtó hangjára összerezzenek. – Mi van? – kérdezi. A meggyújtott cigaretta ott lóg a szájában. Tőlem aztán dohányozhat. Lehet, hogy randizunk, de hivatalosan még nem vagyok a barátnője. Megrázom a fejem. – Semmi. Kifújja a füstöt. A dohányfüst jobban csípi a szemem, mint anya parfümje. Teljesen lehúzom az ablakot, és visszafojtom a köhögést. Amikor megállunk egy lámpánál, rám néz. – Ha bajod van azzal, hogy cigizek, inkább mondd meg! – Jó. Bajom van azzal, hogy cigizel – mondom neki. – Akkor miért nem mondtad meg? – kérdezi, és elnyomja a hamutartóban. – El sem hiszem, hogy ízlik neked – mondom, mikor elindulunk. – Lelazít. – Ideges vagy? 228

A pillantása a szememről a mellemre, majd a miniruha alatt a combomra vándorol. – Ha ebben a ruhában vagy, akkor igen.

229

38. fejezet

Alex HA TOVÁBBRA IS BRITTANY HOSSZÚ COMBJÁT BÁMULOM az út helyett, biztosan balesetet fogok okozni. – Szóval, hogy van a tesód? – kérdezem, hogy eltereljem a figyelmemet. – Alig várja, hogy újra elverjen sakkban. – Tényleg? Mondd meg neki, hogy nem akartam elsőre lealázni. Téged szerettelek volna lenyűgözni. – Úgy, hogy megvereted magad? Megvonom a vállam. – Bejött, nem? Észreveszem, hogy a ruháját igazgatja. Nem ezen múlik, engem már régen megvett kilóra. Végigsimítom a karját, és megfogom a kezét, hogy enyhítsek az idegességén. – Mondd meg Shelley–nek, hogy a visszavágó nem fog elmaradni! – mondom. Felém fordul, kék szeme felcsillan. – Tényleg? – Naná. Egész úton cseverészni próbálok vele. Nem megy. Nem vagyok az a cseverészős típus. Még szerencse, hogy Brittany láthatóan a hallgatásommal is beéri. Nemsokára leparkolok egy kicsi, kétemeletes téglaház előtt. – Nem a templomban lesz az esküvő? – Elenáé aztán nem. A szülei házában akart férjhez menni. Átfogom a derekát, miközben a ház felé sétálunk. Hirtelen fontossá vált, hogy mindenki lássa: ez a lány az enyém. Talán valahol legbelül mégis egy ősember vagyok. Amikor belépünk a házba, az udvarról mariachi zene szűrődik be, és minden egyes négyzetcentiméteren áll 230

valaki. Titkon Brittany reakcióját lesem. Biztosan azt hiszi, hogy varázsütésre Mexikóban termettünk. Az én családom nem olyan hatalmas, úszómedencés házakban lakik, mint amilyenekhez ő hozzászokott. Enrique és a többi unokatesóm üvöltve üdvözöl. Mindannyian spanyolul hadováinak, ami nem is lenne baj, ha a csajom beszélne spanyolul. Ráadásul én már megszoktam, hogy a nagynénik cuppanós csókkal üdvözölnek, a nagybátyáim pedig meglapogatják a hátamat. Brittanynek szerintem mindez új. Közelebb húzom magamhoz, hogy mutassam, nem feledkeztem ám meg róla. Megkísérlem bemutatni neki az egész családot, de aztán feladom, mert kizárt dolog, hogy minden nevet megjegyezzen. – Ese! – hallom meg a hátam mögött. Pacó az. – Mi van? – kérdem, és hátba veregetem, – Brittany, ez itt mi mejor amigo a suliból, biztosan láttad már. Nyugi, tudja, hogy senkinek sem szabad elköpnie, hogy itt látott. – Örökre megőrzőm a titkot – mondja, majd mint egy idióta, úgy tesz, mintha becipzárazná a száját, és eldobná a kulcsot. – Szia, Paco! – nevet rá Brittany. Jorge oldalazik oda hozzánk fehér szmokingban, a hajtókán vörös rózsával. Hátba vágom leendő unokatestvéremet. – Yo, egészen emberien festesz. – Te sem panaszkodhatsz. Bemutatsz végre a kis barátnődnek? – Brittany, íme Jorge, Ő az a szerencsétlen... úgy értem, szerencsés fickó, aki elveszi az unokanővéremet, Elenát. Jorge megöleli Brittanyt. – Alex barátja a mi barátunk is. – Hol van az ara? – kérdezi Paco. – Fent bőg a szülei hálószobájában. – A boldogságtól? – találgatom. 231

– Nem, tesó. Rányitottam, hogy adjak neki egy gyors csókot, most viszont le akarja mondani az egész cécót, mondván, hogy szerencsétlenséget jelent, ha meglátja a vőlegényt az esküvő előtt – teszi hozzá Jorge, és vállat von. – Sok szerencsét! – mondom. – Elena nagyon babonás. Biztosan megkér majd valami szarságra, hogy elűzze a balszerencsét. Miközben Paco és Jorge kitárgyalja, hogy mit találhat ki Elena a balszerencse ellen, kézen fogom Brittanyt, és kiviszem az udvarra. Odakint már javában játszik a zenekar. Bár pochók vagyunk, a hagyományainkhoz és a kultúránkhoz ragaszkodunk. Csípős az ételünk, a család nagy és hangos, és csak arra a zenére táncolunk, amelyikre válaszol a testünk. – Paco az unokatestvéred? – kérdezi Brittany. – Nem, bár ő szeretné. Carlos, ez Brittany – mondom, amikor elkapjuk az öcsémet. – Ja, tudom – mondja Carlos. – Talán emlékszel még rá, hogy láttalak benneteket nyálat cserélni. Brittany döbbenten lemerevedik. – Vigyázz a szádra! – mondom, és nyakon vágom Carlost. Brittany a mellkasomra tett kézzel leállít. – Nem baj, Alex. Nem kell mindenkitől megvédened. Carlos pimaszul kihúzza magát. – így igaz, tesó! Nem kell megvédened. Legfeljebb mamától. Ez kész. Spanyolul kezdek veszekedni Carlosszal, nehogy Brittany megértse, miről folyik a szó. – Vete, cabrón no molestes. – Direkt azt akarja, hogy a csajom szarul érezze magát? Carlos dohogva elindul az étellel megrakott tálcák felé. – Hol van a másik öcséd? – kérdezi Brittany. Az udvar közepén leülünk a kölcsönasztalok egyikéhez. Brittany székének a háttámlájára teszem a karom. – Ott van Luis! – mutatok az udvar sarkába, ahol a kisöcsém éppen azzal vonja magára a figyelmet, hogy 232

háziállatokat utánoz. Mielőtt elkezdi a középiskolát, fel kell világosítanom, hogy ezzel nem sokra megy majd a csajoknál. Brittany az unokatesóm négy gyerekét figyeli. Egyik kölyök sincs még hétéves, megállás nélkül rohangálnak. A kétéves Marissa úgy dönt, hogy a ruhája nem elég kényelmes. Leráncigálja magáról, és a sarokba hajítja. – Biztosan úgy gondolod, hogy vademberek vagyunk. Brittany elmosolyodik. – Nem. Úgy gondolom, hogy olyan emberek vagytok, akik képesek jól érezni magukat egy lakodalomban. Az kicsoda? – kérdezi, mikor egy katonai egyenruhába öltözött fickó halad el mellettünk. – Még egy unokatestvér? – Igen. Paul most tért vissza a Közel–Keletről. Ha hiszed, ha nem, ő is bandatag volt Chicagóban, méghozzá a Piton Trió tagja. Nagyon keményen drogozott, mielőtt belépett a tengerészgyalogosokhoz. Brittany rám villantja a szemét. – Mondtam már, hogy én nem foglalkozom drogokkal. Már nem – állítom határozottan, és nagyon szeretném, ha elhinné. – Nem is kereskedem velük. – Ígéred? – Igen – mondom, és eszembe jut az a nap, amikor betéptünk Carmennel a parton. Azóta nem drogoztam. – Nem tudom, hogy mit hallottál rólam, de a cocához hozzá sem nyúlnék, mert az a cucc halálos. Ha hiszed, ha nem, szeretnék annyi agysejtet megtartani, amennyi a születésemkor jutott nekem. – És Paco? – kérdezi. – Ő drogozik? – Néha. Brittany tekintete Pacót keresi. A barátom a családtagjaimmal viccelődik, velük együtt kacag. Szeretne közénk tartozni, hogy elfeledkezhessen a saját családjáról. Az anyja már évekkel ezelőtt lelépett, otthagyta a szarban az apját és a gyerekét. Nem csoda, ha Paco is szeretne lefalcolni. 233

Végre megjelenik a fehér csipkeruhába öltözött menyasszony, és elkezdődik az esküvő. Mialatt a vőlegény és a menyasszony örök hűséget fogadnak egymásnak, Brittany mögé állok, és szorosan átkarolom. Ö vajon mit visel majd az esküvőjén? Biztosan profi fotósok és operatőrök fogják megörökíteni a nagy eseményt. – Ahora los declare marido y mujer – mondja a pap. A menyasszony és a vőlegény megcsókolják egymást. Brittany megszorítja a kezemet.

234

39. fejezet

Brittany LÁTSZIK, HOGY JORGE ÉS ELENA őrülten szerelmesek egymásba. Nekem is eszembe jut, vajon fogom–e ennyire szeretni a leendő férjemet. Shelley–re gondolok. Soha nem lesz férje, nem lesznek gyerekei. Azt tudom, hogy az én gyerekeim úgy fogják szeretni, mint ahogyan én, tehát szeretetből sohasem lesz hiány. De mi van, ha valahol leg–belül ő is vágyik arra, amit nem kaphat meg – férjre, saját családra? Alexre pillantok. Nem lennék képes arra, hogy belekeveredjek a bandaháborúkba, meg ki tudja még, hogy mibe. Az nem én lennék. De ez a fiú, aki csupa olyan dolgot képvisel, amit én ellenzek, úgy hozzám tartozik, mint még soha senki. Az lesz a küldetésem, hogy beláttassam vele: ő is tud változtatni az életén. Egy nap majd rólunk is azt mondják, hogy tökéletes pár vagyunk. Amikor felharsan a zene, átölelem Alex derekát, és a mellkasára hajtom a fejem. Alex néhány kiszabadult hajfürtöt seper le a vállamról. Egymást átölelve ringunk a zene ritmusára. Egy fiú ötdolláros bankjeggyel a kezében közelíti meg a menyasszonyt. – Ez a hagyomány – magyarázza Alex. – A menyasszonytáncért fizetni kell. Ezzel a pár megalapozhatja a jövőjét. Lenyűgözve figyelem, hogy a srác egy biztosítótűvel a menyasszony ruhájára tűzi az ötdollárost. Az anyám teljesen kiakadna, ha látná. Valaki rákiabál a menyasszonnyal táncoló fiúra, és mindenki kacagni kezd. – Mi olyan vicces? 235

– Azt kiabálták, hogy túl közel tűzte a pénzt Elena seggéhez. Egy darabig a táncparketten sürgölődő párokat figyelem, aztán megpróbálom leutánozni a mozdulataikat. Amikor a menyasszony megáll, megkérdezem Alexet, hogy ő is akar– e fordulni egyet vele. Alex igent mond, én meg előretolom. – Menj, és táncolj Elenával! Szeretnék beszélni az anyukáddal. – Biztos vagy benne? – Igen. Rögtön megláttam, amikor megérkeztünk, nem akarom, hogy azt higgye, ügyet sem vetek rá. Ne félts már annyira! Meg kell tennem. Alex előhúz egy tízdollárost az erszényéből. Nem tudom nem észrevenni, hogy az most teljesen üres. Minden pénzt, ami nála van, oda akar adni a menyasszonynak. Megengedheti ezt magának? Tudom, hogy a műhelyben dolgozik, de valószínűleg hazaadja a keresetét. Addig hátrálok, amíg el nem engedjük egymást. – Visszajövök. Alex anyukájára az asztalsoroknál bukkanok rá, ahol az asszonyok tálcákra rendezgetik az ételeket. Vörös átlapolt ruhát visel, és fiatalabbnak tűnik az anyámnál. Mindenki azt mondja, hogy anya nagyon csinos, de Mrs. Fuentes olyan időtlenül szép, mint egy filmcsillag. Nagy és barna a szeme, a szempillái a szemöldökét verdesik. A bőre hibátlan, világosbronz árnyalatú. Megérintem a vállát, miközben a szalvétákat rendezgeti az asztalra. – Jó napot, Mrs. Fuentes! – mondom. – Brittany, ugye? – kérdezi. Bólintok. Vége az újabb bemutatkozásnak, ne idétlenkedj, Brittany. – Ööö, azóta szeretnék beszélni magával, hogy megérkeztünk. Akár most is elmondhatom, hiszen nem lesz jobb alkalom, de most meg hebegek–habogok összevissza. Mindig ezt csinálom, amikor ideges vagyok. 236

A nő úgy néz rám, mintha bolond lennék. – Folytasd csak! – bátorít. – Igen, szóval tudom, hogy nem kezdődött felhőtlenül a kapcsolatunk. És nagyon sajnálom, ha úgy érezte, hogy az elmúlt alkalommal tiszteletlenül viselkedtünk. Csak szeretném, ha tudná, hogy nem azzal a szándékkal mentem el magukhoz, hogy Alexszel csókolózzak. – Már megbocsáss, de akkor mik a szándékaid? – Pardon? – Mik a szándékaid Alexszel? – Én... nem is tudom, mit mondjak. Őszintén szólva mi magunk is most próbáljuk kitalálni. Mrs. Fuentes megfogja a vállamat. – Tudja azt a jóisten, hogy nem vagyok tökéletes anya. De a fiaimat az életemnél is jobban szeretem, Brittany. Mindent hajlandó vagyok megtenni azért, hogy megvédjem őket. Látom, hogyan néz rád, és ez megijeszt. Nem tudnám elviselni, hogy még egyszer olyasvalaki bántsa meg, akit szeret. Miközben azt hallgatom, ahogyan Alex édesanyja a fiáról beszél, kétségbeesetten vágyom én is egy olyan anyára, aki annyira szereti a gyerekét, mint ő. Ennek az asszonynak a családja a mindene. Képtelen vagyok megemészteni, amit Mrs. Fuentes mond, a szavai golflabda méretű gombócként akadnak el a torkomban. Az az igazság, hogy mostanában a saját családom tagjának sem érzem magam. A szüleim állandóan azt várják el tőlem, hogy mindig helyesen cselekedjek, és mindig a megfelelő dolgot mondjam. Már régóta ezt a szerepet játszom, így teszem lehetővé a szüleimnek, hogy Shelley–re koncentrálhassanak, hiszen neki igazán szüksége van az ő osztatlan figyelmükre. De néha olyan nehéz, hogy nekem kell pótolnom mindent, amit egy „normális” gyerektől egyébként elvárnak. Soha senki nem mondta még nekem, hogy nem szükséges mindig tökéletesnek látszani. Igazság szerint az 237

életem nem áll másból, mint soha véget nem érő, állandóan kínzó lelkiismeret–furdalásból. Bűntudatot érzek azért, mert én vagyok a normális gyerek. Bűntudatot érzek azért, mert nekem kell gondoskodnom arról, hogy Shelley ugyanannyi szeretetet kapjon, mint én. Bűntudatot érzek azért, mert attól rettegek, hogy az én gyerekeim olyanok lehetnek, mint Shelley. Bűntudatot érzek azért, mert zavarba jövök, amikor az emberek megbámulják Shelley–t. Ennek sohasem lesz vége. Hogyan is lehetne, amikor így, ebbe a helyzetbe születtem? Tetőtől talpig tele bűntudattal. Mrs. Fuentes számára a család szeretetet és védelmet jelent. Számomra a család egyenlő a bűntudattal és a feltételes szeretettel. – Mrs. Fuentes, nem ígérhetem meg, hogy sohasem fogom megbántani Alexet. De képtelen vagyok távol tartani magam tőle. Ezt akarta hallani? – Mert amikor Alexszel vagyok, nem félek az én életemre telepedő sötétségtől. Könnyek gyűlnek a szemem sarkába, és lassan lefelé indulnak az arcomon. Könyökkel török utat magamnak a mosdó felé. Éppen Paco jön ki onnan, elsietek mellette. – Ha neked lennék, várnék egy kicsit, mielőtt... – Paco hangja elhalkul, mikor magamra zárom az ajtót. Megtörlöm a szemem, és a tükörbe bámulok. Úristen, hogy nézek ki... A szempillaspirál elkenődött a szemem alatt, és... á, felesleges tovább sorolnom. Lecsúszok a fal mellett a földre, és leülök a hideg padlócsempére. Már értem, mit akart Paco mondani. Büdös van, irgalmatlan büdös... olyan büdös, hogy majdnem elhányom magam. Befogom az orrom, hogy minél kevésbé érezzem ezt az átható bűzt, és Mrs. Fuentes szavaira gondolok. Ülök a padlón, vécépapírral törölgetem a szemem, és igyekszem egyúttal az orromat is befogni a papírral. 238

Két sírás között meghallom, hogy valaki hangosan kopog az ajtón. – Brittany, ott vagy? – szűrődik át Alex hangja az ajtón. – Nem. – Légy szíves, gyere ki! – Nem. – Akkor legalább engedj be! – Nem. – Meg akarok tanítani neked valamit spanyolul. – Mit? – Non es gran cosa. – Ez meg mit jelent? – kérdezem vécépapírral az arcomon. – Megmondom, ha beengedsz. Addig fordítom az ajtógombot, amíg kattan egyet. Alex belép. – Azt jelenti, hogy nem fontos. – Bezárja maga mögött az ajtót, leguggol mellém, átölel és magához húz. Aztán beleszagol a levegőbe. – Hú, bazd meg! Paco volt bent előtted? Bólintok. Megsimogatja a hajamat, és morog valamit spanyolul. – Mit mondott az anyám? A mellkasába temetem az arcomat. – Csak őszinte volt – motyogom az ingébe. Hangos kopogás szakít félbe. – Abre la puerta, soy Elena. – Ez ki? – A menyasszony. – Engedjetek be! – követeli Elena. Alex kinyitja az ajtót. Hófehér, fodros–habos, a szoknyáján bankjegyekkel teletűzdelt jelenés nyomakodik be a mosdóba, és bezárja maga mögött az ajtót. – Na, jó. Mi folyik itt? – Ő is beleszagol párszor a levegőbe. – Paco volt bent előttetek? Alex és én bólogatunk. 239

– Mi a szent szart eszik az a gyerek, amitől rohad a bele? A rohadt életbe! – mondja a menyasszony, letép egy darab vécépapírt, és befogja vele az orrát. – Gyönyörű volt a szertartás – mondom a vécépapír alól. Ez a legfurcsább, legszürreálisabb helyzet, amibe valaha kerültem. Elena megragadja a karomat. – Gyere ki, és élvezd a bulit! A nagynéném néha fejjel megy a falnak, de nem akart bántani. Ráadásul szerintem kedvel téged. – Hazaviszem – mondja Alex, mert el akarja játszani a mesebeli herceget. Kíváncsi vagyok, mikor lesz elege belőle. – Nem, nem viszed haza, vagy mindkettőtöket bezárlak ebbe a bűzös lyukba. Elena komolyan gondolja, amit mond. Újabb kopogás az ajtón. – Vete, vete. Fogalmam sincs, mit mondott Elena, de az biztos, hogy valami szaftosat. – Soy Jorge. Vállat vonok, és Alextől várom a magyarázatot. – Megjött a vőlegény – világosít fel. Jorge is beslisszan az ajtón. Nem olyan faragatlan, mint mi, mert említést sem tesz a mosdóban terjengő dögszagról. Ám amikor beleszagol a levegőbe, könnyezni kezd a szeme. – Gyere már ki, Elena! – mondja Jorge, és próbálja feltűnés nélkül eltakarni az orrát, de rossz színész. – A vendégeid keresnek. – Nem látod, hogy az unokatesómmal meg a barátnőjével beszélgetek? – De látom, csak... Elena egyik kezét felemeli, hogy elhallgattassa a férjét, a másikkal még mindig az orra elé fogja a vécépapírt. – Azt mondtam, hogy az unokatesómmal meg a barátnőjével beszélgetek – jelenti ki határozottan. – És még nem végeztem. 240

– Te – mondja Elena, és rám mutat. – Te velem jössz. Alex, te pedig énekelni fogsz az öcséiddel. Alex megrázza a fejét. – Elena, nem hiszem, hogy... Elena felemelt kézzel Alexbe próbálja fojtani a szót, és csodák csodájára – sikerül is neki. – Nem kérdeztem a véleményed. Azt mondtam, hogy szedd össze az öcséidet, és énekelj nekem meg a férjemnek! Elena kinyitja az ajtót, és keresztülrángat az egész házon, csak az udvaron engedi el a karomat. Azt is csak azért, hogy kicibál hassa a mikrofont az énekes kezéből. – Paco! – kiáltja bele. – Igen, pont hozzád beszélek! – mondja Elena, és Pacóra mutat, aki éppen egy lánycsapatot tart szóval. – Ha legközelebb rád jön a szarás, legyél szíves valahol máshol elintézni, Paco kísérete vihogva szétrebben. Jorge felugrik a színpadra, és megpróbálja felkapni a feleségét. Küszködik a szegény ember, miközben mindenki tapsolva nevet. Amikor sikerül Elenát leráncigálni a színpadról, Alex odalép az énekeshez. A közönség ekkor már őt és az öccseit követeli. Paco leül mellém. – Jaj, bocsi a mosdóbeli izéért. Próbáltalak figyelmeztetni – mondja félénken. – Semmi gond. Azt hiszem, Elenától már megkaptad a magadét. – Közelebb hajolok hozzá, és megkérdezem: – De most komolyan, te mit gondolsz arról, hogy Alex és én együtt vagyunk? – Komolyan? Azt gondolom, hogy valószínűleg te vagy a legjobb dolog, ami a sráccal valaha történt.

241

40. fejezet

Alex MIKOR APA MEGHALT, anya zenével próbált felvidítani engem, Car–lost és Luist. Körbetáncoltuk a házat, és felváltva énekeltünk vele. Szerintem ő is így próbálta meg elfelejteni a bánatát, legalább egy kis időre. De éjszakánként hallottam, hogy a szobájában zokog. Sohasem kopogtam be hozzá, de majd megvesztem, hogy egy dallal enyhíthessek a fájdalmán. Váltok néhány szót a zenészekkel, mielőtt magamhoz ragadom a mikrofont. – Önszántamból nem csinálnék bolondot magamból, de a Fuentes testvérek nem tagadhatják meg a menyasszony kérését. Elena nagyon meggyőző tud lenni, ha akar. – Ja, én is tudom! – kiabálja Jorge. Elena belebokszol a karjába. Jorge felszisszen. Elena kiválóan ért a verekedéshez. Jorge megcsókolja az asszonyát, túl boldog ahhoz, hogy tovább forszírozza a dolgot. Énekelni kezdünk a testvéreimmel. Vidám nótába fogunk. A repertoárba minden belefér: Enrique Iglesias, Shakira, és a kedvencem, Maná is. Amikor leguggolok, hogy a kis unokatesóimnak énekeljek, rákacsintok Brittanyre. Ekkor veszem csak észre, hogy a vendégsereg elcsendesedett, és döbbent sugdolózás hallatszik. Hector. Ritkán jelenik meg ilyen alkalmakkor. Drága öltönyében átvág a tömegen, miközben mindenki őt bámulja. Befejezem a dalt, és odaállok Brittany mellé. Mindenáron védelmezni akarom. 242

– Kérsz egy cigit? – kérdezi Paco, és előhúz egy csomag Marlborót a farzsebéből. Gyorsan Brittanyre pillantok, mielőtt megszólalok: – Kösz, nem. Paco meglepett pillantást vet rám, majd vállat von, és rágyújt. – Remekül énekeltél, Alex. Ha pár perccel tovább tart a műsor, lecsaphattam volna a noviádat a kezedről. Azt mondta Brittanyről, hogy a csajom. Tényleg az? Elkalauzolom Brittanyt az italokkal teli hűtőládák felé. Paco szorosan a nyomunkban van. Még véletlenül sem Hector felé megyünk. Mario, az unokatestvéreim barátja a hűtőláda mellett áll. A Piton Trió banda színeit, és a seggénél lógó, bő szárú farmert visel. A Piton Trió a szövetségesünk, de ha Brittany meglátná Mariót az utcán, valószínűleg sikoltva menekülne az ellenkező irányba. – Helló Alex, helló Paco! – mondja Mario. – Látom, kicsípted magad az esküvőre – morgom. – Cabrón, csak a fehérek majomkodnak öltönyben – feleli Mario, akit nyilvánvalóan hidegen hagy, hogy a mellettem álló lány fehér. – Ti, külvárosi gengszterek nagyon elpuhultatok. Bent a városban zajlik az igazi élet. – Jól van, faszagyerek – mondja Paco. – Ott van Hector, neki mesélj! Marióra meredek. – Mario, vagy befogod a mocskos pofádat, vagy első kézből bizonyosodhatsz meg arról, ki itt a májer. Soha, de soha ne becsüld le a Latin Vért. Mario hátrálni kezd. – Randim van egy üveg Coronával. Később ralizunk, güey. – Tele van a gatyája – mondja Paco, és Mario után bámul. Brittanyre pillantok, aki a szokásosnál is sápadtabb. – Jól vagy? – Megfenyegetted azt a fiút – suttogja. – Halál komolyan megfenyegetted. 243

Válasz helyett megfogom a kezét, és a külön erre az alkalomra leválasztott tánctér, azaz egy néhány négyzetméternyi füves terület széléhez vezetem. Lassú zene szól. Magamhoz húznám, de kiszabadul az ölelésemből. – Mit csinálsz? – Táncoljunk! – rendelkezem. – Ne vitatkozz velem! Karold át a nyakam, és táncoljunk! Nem akarom hallani, mi a véleménye arról, hogy bandatag vagyok, nem akarok tudni a félelmeiről, és nem akarom, hogy közölje velem: csak akkor fog velem járni, ha kilépek a bandából. – De... – Ne is törődj azzal, hogy mit mondtam Mariónak! – súgom a fülébe. – Csak kóstolgatott bennünket. Tudni akarja, mennyire vagyunk hűségesek Hectorhoz. Ha kiszagol bármiféle gyenge pontot, a bandája előnyhöz juthat. A bandák között vannak „emberek” és „alárendeltek”. Minden banda a két csoport valamelyikébe tartozik. Az „emberek” mindig is riválisai voltak az „alárendeltek”–nek. – Alex... – szakít félbe. – Igen? – ígérd meg, hogy nem esik bántódásod! Nem ígérhetem meg neki. – Táncoljunk! – mondom csendesen. Szorosabban magam köré vonom a karját, és táncolunk. Brittany válla felett megpillantom, hogy anya és Hector élénk beszélgetésbe merült. Kíváncsi lennék, miről tudnak beszélgetni. Anya el akar menni, de Hector megragadja a karját, visszarántja, és a fülébe súg valamit. Már éppen lemondanék a táncról, hogy kiderítsem, mi a fene folyik ott, amikor mi’amá kacéran Hectorra mosolyog, majd nevetni is kezd valamin, amit az mond neki. Nyilván üldözési mániám van. 244

Órák telnek el, lassan leereszkedik a sötétség. A buli még javában tombol, amikor elindulunk az autó felé. Útközben mind a kerten hallgatunk. – Na, gyere ide! – mondom halkan Brittanynek, amikor leparkolom a kocsit a műhely mögött. Áthajol a sebességváltó felett, és megölel. – Nagyon jól éreztem magam – súgja. – Leszámítva a bújócskázást a vécében... és, hogy megfenyegetted azt a fiút. – Felejtsd el, és csókolj meg! – kérem. Beletúrok a hajába. Brittany átkarolja a nyakamat, miközben a nyelvem hegyével végigsimítok az ajkait elválasztó völgyecskén. Amikor megnyílik a szája, elmélyítem a csókot. Olyan ez, mintha tangót járnánk; először lassan és ritmusosan mozgunk, majd amikor szinte légszomjjal küzdve a vágy miatt a nyelvünket is bevetjük, a csók gyors, tüzes tánccá változik. Bár sohase lenne vége! Carmen is tüzesen csókol, de Brittany csókja sokkal érzékibb, sokkal szexibb, úgy rá lehet kapni, mint a drogokra. A kocsiban ülünk, amely kissé szűknek bizonyul: az első üléseken nincs elég hely. Szinte észrevétlenül tornázzuk át magunkat a hátsó ülésre. Még mindig nem tökéletes, de már nem érdekel. Csak halk nyögéseire, a csókjára, a hajamat markoló kezére összpontosítok. És a vaníliás sütemény illatára... Ma éjjel nem akarok túl messzire menni vele. Ennek ellenére kezem a meztelen combjára téved, és lassan elindul felfelé. – Istenem, de jó! – kapkodja a levegőt Brittany. Hanyatt fektetem, miközben a kezem felfedezőútra indul a testén. Az ajkam a nyaka hajlatát simogatja, míg lefejtem a válláról a ruha és a melltartó pántját. Válaszul kigombolja az ingemet. A szétnyíló ing alatt az ő ujjai is vándorútra kelnek a mellkasomon és a vállamon, felperzselve a bőrömet. – Tö... tökéletes vagy – zihálja. 245

Nem állok le vele vitatkozni. Lejjebb csusszanok, a nyelvem végigszánkázik hűvös, selymes bőrén. Belemarkol a hajamba, a folytatásra buzdít. Olyan jóízű a bőre! Túlságosan is jó. Caramelo! Elhúzódom tőle néhány centiméternyire, megpróbálom foglyul ejteni a tekintetét, azt a vágytól csillogó zafírszínű kékséget. Ki itt a tökéletes? – Akarlak, chula – mondom rekedten. Brittany az erekciómhoz dörgöli a csípőjét, a gyönyör keltette fájdalom szinte elviselhetetlen. De amikor elkezdem lehúzni a bugyiját, megállítja a kezem, és félretolja. – Erre... erre még nem állok készen. Alex, hagyd abba! Lekászálódok róla, és hátradőlök az ülésen, várom, hogy visszanyerjem az uralmat a testem felett. Képtelen vagyok ránézni, miközben a pántját igazgatja, és elfedi a meztelenségét. Basszus, túl erőszakos voltam. Pedig megígértettem magammal, hogy nem izgulok rá túlságosan, hogy megőrzőm a józanságomat, amikor ezzel a lánnyal vagyok. A kezemmel hátrasimítom a hajamat, és lassan kifújom a belém szorult levegőt. – Ne haragudj! – Te ne haragudj! Nem a te hibád. Én akartam, hogy folytasd, és minden okod megvan rá, hogy dühös legyél. Figyelj, Colinnal még csak most szakítottunk, és otthon sem alakulnak túl jól a dolgok. – Brittany a kezébe temeti az arcát. – Úgy összezavarodott minden! – Felkapja a táskáját, és kinyitja a kocsiajtót. Kiszállok utána, fekete ingem úgy lobog a szélben, mint egy vámpír köpönyege. Vagy a kaszásé. – Brittany, várj! – Szépen kérlek, nyisd ki a garázskaput! Az autómat szeretném. – Ne menj el! Beütöm a kapukódot. – Ne haragudj! – ismételi meg. – Ne mondd ezt! Figyelj! Bármi is történt, nem csak azért szeretnék veled lenni, hogy bejussak a szoknyád alá. Kicsit 246

megfeledkeztem magamról, mert ma éjjel olyan tökéletes volt minden veled, a vaníliaillatod meg teljesen elhódított, szerettem volna egész éjjel érezni, és... ezt most tökre elszartam, igaz? Brittany beül a kocsijába. – Lassíthatnánk, Alex? Nekem ez így túl gyors. – Igen – felelem bólogatva. Zsebre vágom a kezem, nehogy ne tudjak ellenállni a kísértésnek, és kirángassam az autóból. Erre fogja magát, és hazamegy. Áldozatául estem a felfedezőútra induló, kíváncsi ujjaknak, és túllőttem a célon. Rajta kívül az égvilágon mindenről megfeledkezem, amikor a teste ilyen közel kerül hozzám. A fogadás. Ennek az egész dolognak Brittanyvel a fogadásról kellene szólnia, nem pedig a szerelemről. Észben kell tartanom, hogy csak és kizárólag a fogadás miatt érdekel Brittany, és minden mást, ami gyanúsan emlékeztet az érzelmekre, ki kell zárnom a játékból. Az érzelmeknek ehhez semmi közük.

247

41. fejezet

Brittany BEMEGYEK EGY MCDONALD’SBA, ahol senki sem ismerhet rám, és farmerbe meg rózsaszín, átkötős kardigánba bújok. Abban megyek haza. Félek, mert Alexszel minden olyan nyersen őszintének tűnik. Amikor vele vagyok, az érzéseimet, az érzelmeimet és a vágyat is sokkal intenzívebben élem át. Colinnal sohasem éreztem ezt a fajta függőséget, sohasem akartam vele lenni éjjel–nappal. Alex után viszont folyamatosan sóvárgok. Jaj, istenem! Azt hiszem tényleg beleszerettem! De azt is tudom, hogy ha az ember szeret valakit, elveszít egy részt önmagából. Ma éjjel, amikor Alex benyúlt a ruhám alá, a kontrollt veszítettem el önmagam felett. Pedig az egész életem arról szói, hogy uralok minden helyzetet, így ez számomra rossz hír. Megrémít. Beosonok a bejárati ajtón, fel akarok slisszolni a szobámba, hogy a ruhát idejében visszaakaszthassam a gardróbba. Sajnos anya ott áll a hallban. – Te meg hol voltál? – kérdezi szigorú arccal, és felmutatja a kémiakönyvet meg a dossziét. – Nekem azt mondtad, hogy edzeni mész, aztán meg azzal a Hernandez gyerekkel tanultok. Lebuktam. Most vagy befogom a számat, vagy kiborítom a bilit. – A vezetékneve Fuentes, nem Hernandez. És igen, valóban vele voltam. Csend. Anya ajka vékony, mint a pengeél. – Az nyilvánvaló, hogy nem tanultatok. Mi van abban a sporttáskában? – kérdezi. – Kábítószer? Kábítószert rejtegetsz benne? – Nem drogozom – válaszolom neki élesen. 248

Felhúzza a szemöldökét, és a táskára mutat. – Nyisd ki! – rendelkezik. Sértődötten letérdelek, és kicipzárazom a táskát. Ügy érzem magam, mint egy börtöntöltelék. Előráncigálom a ruhát és felmutatom. – Egy ruha? – kérdezi anya. – Esküvőre mentünk Alexszel. Férjhez ment az unokatestvére. – Az a fiú rávett, hogy hazudj nekem. Manipulálni akar téged, Brittany. – Nem vett rá semmire, anya – felelem mérgesen. – Jó lenne, ha néhány dolgot belőlem is kinéznél. Teljesen egyedül találtam ki a dolgot. Perzselő tekintete és reszkető keze elárulja, hogy fortyog benne a harag. – Ha még egyszer... csak EGYSZER megtudom, hogy azzal a fiúval tököd az idődet, egy szempillantás alatt meggyőzöm apádat, hogy bentlakásos iskolába küldjünk a tanév hátralevő részére. Szerinted Shelley miatt nem aggódom eleget? ígérd meg, hogy iskolán kívül egyáltalán nem fogsz találkozni vele! Megígérem, aztán felrohanok a szobámba, és felhívom Sierrát. – Mi van? – kérdezi. – Sierra, szükségem van a legjobb barátnőmre. – Rám gondoltál? Hű, megtisztelsz – mondja szárazon. – Oké, beismerem, hogy hazudtam neked. Tényleg tetszik Alex. Méghozzá nagyon. Hallgatás. – Sierra, ott vagy? Vagy nem akarsz meghallgatni? – Szívesen végighallgatlak. Csak nem értem, miért pont most mondod el nekem. – Mert beszélnem kell róla valakivel. Veled. Gyűlölsz? – Te vagy a legjobb barátnőm – mondja. – Te pedig az enyém.

249

– A legjobb barátnők akkor is a legjobb barátnők maradnak, ha egyikük úgy dönt, hogy minden józan megfontolást félretéve egy bandataggal kezd randizni, igaz? – Remélem. – Brit, soha többé ne hazudj nekem! – Nem fogok. És Dongnak is elmesélhetsz mindent, feltéve, hogy nem jár el a szája. – Köszönöm, hogy megbízol bennem. Brit. Lehet, hogy számodra ez nem sokat jelent, de nekem igen. Miután elmesélem neki az egész történetet az elejétől a végéig, és azzal a jó érzéssel teszem le a kagylót, hogy végre megint minden rendben van köztem és Sierra között, megcsörren a másik telefon. Isabel az. – Beszélnem kell veled – mondja, mikor felveszem. – Miről van szó? – Találkoztál ma Pacóval? Ööö... ennyit a titkokról. – Igen. – Nem említettél neki engem? – Nem. Miért? Kellett volna? – Nem. Igen. Jaj, nem is tudom! Annyira össze vagyok zavarodva. – Isabel, csak mondd el neki, hogy mit érzel! Alexszel is bejött. – Igen, de te Brittany Ellis vagy. – Szeretnéd tudni, milyen Brittany Bilisnek lenni? Na, jó, elmondom neked. Ugyanolyan bizonytalan vagyok önmagamban, mint mindenki más. Csak rajtam nagy a nyomás, hogy színleljek, nehogy valaki rájöjjön: semmiben sem különbözöm másoktól, és nehogy leromboljam a rólam alkotott képet. Ettől sokkal sebezhetőbb vagyok, sokkal inkább megtalálnak céltábLakent, és sokkal többet pletykálnak rólam. – Hát, akkor gondolom, nem leszel túl boldog, ha elárulom, hogy rólad és Alexről máris pletykálnak a köreinkben. Akarod tudni, hogy mit? – Nem. 250

– Biztos vagy ebben? – Igen. És ha a barátomnak tartod magad, nem is árulod el. Mert ha megtudom azt, hogy mit pletykálnak rólam, azonnal úgy fogom érezni, ellentámadást kell indítanom. Ebben a pillanatban a jótékony tudatlanság állapotában akarok ringatózni.

251

42. fejezet

Alex MIUTÁN BRITTANY ELSZELEL A MŰHELYBŐL, hogy minél távolabb kerülhessen tőlem, nem vagyok túl beszédes hangulatban, így reménykedem benne, hogy sikerül anélkül eljutnom a szobánkig, hogy belefussak anyába. Egy pillantás a nappaliban álló kanapéra elég ahhoz, hogy a reményeim köddé váljanak. A tévét kikapcsolta, a lámpák is halványan hunyorognak. Az öcséimet valószínűleg aludni küldte. – Alejandro – fog bele a mondókájába. – Nem ilyen életet szántam magunknak. – Tudom. – Remélem, hogy Brittany nem ültet el olyan gondolatokat a fejedben, amelyeknek semmi keresnivalójuk ott. Vállat vonok. – Például mit? Hogy bandatagnak lenni nem életcél? Lehet, hogy nem te választottad nekem ezt az életformát, de kurvára nem tiltakoztál, amikor beléptem. – Ne beszélj így, Alejandro! – Miért? Mert túlságosan fáj az igazság? Azért vagyok bandatag, hogy téged meg a fiúkat megvédjelek, mamá. Ezt te is nagyon jól tudod, bár nem beszéltünk még róla – mondom, és minden szónál megemelem a hangom, hogy egyenes arányban legyen ébredező dühömmel. – Már régen meghoztam ezt a döntést. Nyugodtan színleld tovább, hogy nem te biztattál fel erre, de... – Felhúzom az ingem, hogy lássa a Latin Vér–tetoválásokat. – ...nézz meg jól! Bandatag vagyok, mint pápá. Akarod, hogy drogokkal is kereskedjek? 252

Könnyek csorognak végig az arcán. – Ha ismertem volna más utat... – Túlságosan féltél ahhoz, hogy magad mögött hagyd ezt a kurva helyet, most meg itt ragadtunk. Ne akard se rám, se a csajomra kenni a bűntudatodat! – Ez nem fair – mondja, és feláll. – Az nem fair, hogy úgy élsz, mint egy gyászoló özvegy, mióta pápá meghalt. Ha fordítva történt volna, apa nem szentelte volna fel a hulládat. Le sem szarta a fejedet. A fiai sem érdekelték. Nem is értem, hogy miért maradunk ebben az istenverte városban. Miért nem költözünk vissza Mexikóba? Mondjuk meg szépen Julio bácsinak, hogy elvesztegette a véres verejtékkel szerzett pénzét azzal, hogy Amerikába küldött bennünket. Vagy félsz visszamenni és elmesélni a családodnak, hogy keservesen megbuktál? – Nem vagyok hajlandó erről vitát nyitni veled. – Nyisd már ki a szemed! – Kitárom a karomat. – Mi van itt, ami miatt megéri itt rohadni? A fiaid? Nehogy már! Szerinted ez az amerikai álom? – Az apámnak emelt házioltárra bökök. – Bűnöző volt, nem szent. – Nem volt más választása! – sírja az anyám. – Minket akart megvédeni! – Most pedig én védelmezlek benneteket. Nekem is oltárt emelsz majd, ha kinyírnak? Vagy Carlosnak? Mert ő lesz a következő, tudod. Utána meg Luis. Mi’amá teljes erejéből pofon vág, aztán hátrálni kezd. Dios mío, nem akartam megbántani. Utánanyúlok, megragadom a karját, hogy megöleljem, de felszisszen. – Marná? – kérdezem, és fogalmam sincsen, mi a baja. Nem voltam durva vele, de úgy tesz, mintha az lettem volna. Kitépi magát a kezemből és elfordul, de én nem hagyom annyiban a dolgot. Előrelépek, és felhúzom a ruhája ujját. Elképedve látom, hogy egy ronda zúzódás éktelenkedik a felkarján. A lila, fekete és kék folt szinte belekiabál a képembe. Az esküvő jut eszembe, amikor megláttam anyát Hectorral diskurálni. 253

– Hector tette veled? – kérdezem halkan. – Ne kérdezősködj többé az apádról! – mondja, és leráncigálja a ruhaujját, hogy ne látszódjon a lilás folt. A harag a gyomrom tájékán támad föl bennem, majd az egész testemet átjárja, mikor rájövök, hogy mi’amát figyelmeztetésképpen bántották. Engem akartak figyelmeztetni. – De miért? Kit akar Hector megvédeni? – Valakit a Latin Vérből, vagy egy Latin Vérrel szövetséges banda tagját? Bárcsak magát Hectort kérdezhetném meg, de a zúzódás arra int, hogy hallgassak. Bár szeretnék visszavágni neki, és szétrúgni a picsáját, amiért anyát bántani merészelte, tudom, hogy Hector érinthetetlen. Ha Hectorra támadok, az olyan, mintha az egész banda ellen fordulnék. Anya szúrós szemmel mered rám. – Ne kérdezgess erről sem! Vannak dolgok, amelyek nem rád tartoznak, Alejandro. Olyan dolgok, amelyekről tudnod sem szabad. Itt és most állítsd le magad! – Szerinted jobb, ha tudatlanságban élünk? Papa bandatag volt, és drogokkal kereskedett. A fenébe! Én nem félek az igazságtól. Miért akarja körülöttem mindenki letagadni az igazságot? Nyirkos a tenyerem, beletörlöm a nadrágomba. Valami hangra figyelek fel, az előszobából jön. Megfordulok, és szembe találom magam az öcséimmel. Mindkettőnek kikerekedett a szeme, teljesen össze vannak zavarodva. A kurva életbe! Amikor anya meglátja Luist és Carlost, felsóhajt. Mindent megtennék, hogy ne fájjon neki úgy ez az egész. Előrelépek, és gyengéden megfogom a vállát. – Perdón, mama. Lesöpri a kezemet, és megpróbálja visszatartani a zokogást, miközben a szobájába rohan, majd bevágja maga mögött az ajtót. – Ez igaz? – kérdezi Carlos, és olyan feszült a hangja, mintha az érettségi biztos előtt állna. 254

Bólintok. – Igen. Luis összehúzott szemöldökkel, értetlenül csóválja a fejét. – Miről beszéltek? Nem értem. Azt hittem, hogy pápá jó ember volt. Marná mindig azt mondta, hogy jó ember volt. Odalépek a kisöcsémhez, és a mellkasomra vonom a fejét. – Minden csupa hazugság! – bukik ki Carlosból. – Te is, apa is! Hazugság! Mentiras! – Carlos... – kezdem, és elengedem Luist, hogy megragadhassam a másik öcsém karját. Carlos undorodva néz le a kezemre, fortyog benne a düh. – Mindig azt hittem, hogy azért léptél be a Latin Vérbe, hogy bennünket megvédj! Pedig csak pápá nyomdokaiba akartál lépni! Egy faszt vagy te hős! Te szereted a Latin Vért, de nekem megtiltod, hogy belépjek. Nem kétszínűség ez, tesó? – Talán. – A család szégyene vagy, tudod ugye? Carlos kihasználja a pillanatot, amikor engedek a szorításon, nagy csattanással kilöki a hátsó ajtót, és elviharzik. Luis félénk hangja töri meg a csendet. – Néha a jó embereknek is olyan dolgokat kell tenniük, ami nem jó. Igaz? Megborzolom a haját. Luis sokkal ártatlanabb, mint én voltam az ő korában. – Szerintem te leszel a legbölcsebb Fuentes, öcskös. De most feküdj le, beszélnem kell Carlosszal. Carlost a szomszédék udvarára néző tornácon találom. – Így halt meg? – kérdezi, amikor leülök mellé. – Egy kábítószeres buliban? – Igen. – És téged is magával vitt? Bólintok. 255

– De hát csak hatéves voltál! A szemétláda! – Carlos gúnyosan kifújja a levegőt. – Láttam ma Hectort a kosárlabdapályánál a Main Streeten. – Tartsd magad távol tőle! Nem akarom, hogy belépj. – Tudom. Olyan szigorúan nézek rá, mint ahogyan anya anno engem méregetett, amikor teniszlabdát dugtam a harisnyájába, és megpörgettem, hogy lássam, milyen magasra repül. – Ide figyelj, Carlos, és most tényleg nagyon figyelj rám! Inkább a tanulásra koncentrálj, hogy főiskolára mehess! Legyen belőled valaki! – Nem úgy, mint belőlem. Carlos hosszasan hallgatott. – Destiny sem akarja, hogy belépjek. O a tököm tudja, melyik főiskolára akar menni, hogy ápolónő lehessen. – Nevetni kezd. – Azt mondta, hogy tök jó lenne, ha ugyanarra a főiskolára járnánk. – Nem szólok egy szót sem, mert Carlosnak nem a tanácsaimra van szüksége, hanem arra, hogy magától jöjjön rá, mit akar csinálni. – Nekem nagyon tetszik Brittany – mondja. – Nekem is. – Arra az estére gondolok, amikor együtt voltunk az autóban. Megfeledkeztem magamról, nem is kicsit. Remélem, hogy nem csesztem el az egészet. – Láttam Brittanyt mamával beszélgetni a lagziban. Nem semmi a csaj, jól tartotta magát. – Csak később zuhant meg a klotyóban. – Okos gyerek vagy, de loco is, ha azt hiszed, hogy egyedül mindennel megbirkózhatsz. – Kemény legény vagyok – mondom Carlosnak. – Mindig kiszagolom a veszélyt. Carlos megveregeti a hátamat. – Tesó, én úgy gondolom, hogy északi csajjal randizni keményebb meló, mint bandázni. Remek gondolat, alkalmat ad rá, hogy elmondjam Carlosnak az igazságot. – Carlos, én tudom, hogy 256

olyanokat hallasz a Vér–tagoktól, hogy testvériség, meg becsület, meg hűség. Ez mind nagyon szép. De ne feledd, hogy ezek a fiúk nem a családtagjaid! Csak addig vagy a testvérük, ameddig úgy ugrálsz, ahogyan ők fütyülnek. Anya kinyitja az ajtót, és lepillant ránk. Olyan szomorú az arca... Bárcsak kárpótolhatnám a sok fájdalomért, de tudom, hogy nem lehet. – Carlos, szeretnék néhány szót váltani Alejandróval. Négyszemközt. Amikor Carlos bemegy a házba, és hallótávolságon kívülre kerül, anya leül mellém. Cigaretta ég a kezében, pedig már jó régóta nem gyújtott rá. Szeretném, ha ő szólalna meg először. Én már eleget beszéltem ma éjjel. – Sok hibát elkövettem, Alejandro – mondja, és a hold felé fújja a füstöt. – Néhányat közülük nem is lehet helyrehozni, hiába kérem az urat. – Felém nyúl, és a fülem mögé igazít egy tincset. – Gyerek vagy még, de egy felnőtt férfi terheit vetted a válladra. Tudod, hogy ez nem igazság. – Está bien. – Nem, nem az. Nekem is gyorsan fel kellett nőnöm. Még a középiskolát sem végeztem el, mert állapotos lettem veled. – Úgy néz rám, mintha a saját kamaszkori képét idézném fel benne. – Jaj, annyira szerettem volna kisbabát! Apád várni akart a középiskola végéig, de én tettem róla, hogy hamarabb megtörténjen. Csak és kizárólag anyuka akartam lenni. – Megbántad? – kérdezem. – Hogy anya lettem? Soha. Hogy elcsábítottam apádat, és nem hagytam, hogy óvszert használjon? Igen. – Ezt nem akarom hallani. – Nem érdekel, hogy akarod–e hallani vagy sem. Akkor is elmondom, amit akarok. Légy óvatos, Alex! – Az vagyok. 257

Beleszív a cigarettába, miközben megcsóválja a fejét. – Nem, nem érted. Lehet, hogy te vigyázol, de a lányok nem. Ők szeretnek manipulálni. Én már csak tudom, én is azt csináltam. – De Brittany... – ...az a fajta lány, aki miatt azt is megteszed, amit egyébként sohasem tennél. – Higgy nekem anya: Brittany nem akar gyereket! – Nem, de mást akar majd. Olyan dolgokat, amiket te nem leszel képes megadni neki. Felnézek a csillagokra, a holdra, a világegyetemre, amely elvileg végtelen. – De mi van akkor, ha én szeretném megadni neki? Anya lassan fújja ki a levegőt, emiatt a cigarettafüst hosszú, egyenes vonalban lebeg a szája előtt. – Harmincöt évesen már elég sok mindent láttam. Láttam olyan embereket meghalni, akik azt hitték, hogy változtathatnak az életükön. Teljesen mindegy, hogy te mit gondolsz: az apád azért halt meg, mert nem akart úgy élni, ahogyan élnie kellett. Eltorzult képed van az igazságról, Alejandro. Nagyon kicsi voltál még, nem értetted, hogy mi miért történik. – Most már elég nagy vagyok. Egy könnycsepp szalad le az arcán, letörli. – Igen. De most már túl késő.

258

43. fejezet

Brittany – BRIT, LÉGY SZÍVES ISMÉTELD EL MÉG EGYSZER, hogy miért is megyünk el Alex Fuentesért, és miért visszük magunkkal Lake Genevába? – Mert az anyám megfenyegetett, hogy nem találkozhatok vele az iskolán kívül. Lake Genevában tökéletes biztonságban lehetünk, ott senki sem ismer bennünket. – Kivéve engem és Dougot. – De ti nem fogtok beköpni bennünket, igaz? Látom, hogy Doug az égnek emeli a szemét. Pedig milyen jó ötletnek tűnt! Duplarandi Lake Genevában, csak klasszul sülhet el. Persze csak miután Sierra és Doug magukhoz térnek a sokkból, hogy Alex és én egy pár vagyunk. – Ne mondjatok semmit, jó? – A pasi egy lúzer, Brit – mondja Doug az iskola felé menet, ahol Alex vár ránk. – Sierra, Brit a legjobb barátnőd, beszélj már a fejével! – Megpróbáltam, de ismered... Olyan makacs! Felsóhajtok. – Hahó, én is itt vagyok! Nagyon tetszik Alex. Én is tetszem neki. Szeretnék egy esélyt adni ennek a dolognak. – De mégis hogyan? Mindig titokban? – kérdezi Sierra. Szerencsére odaérünk a parkolóhoz, így nem kell válaszolnom neki. Alex hosszú lábát kinyújtva a járdaszegélyen üldögél a motorja mellett. Idegesen beleharapok az ajkamba, mikor kinyitom a kocsi hátsó ajtaját. Mikor meglátja, hogy Doug vezet, és Sierra ül mellette az anyósülésen, megfeszül egy izom az állkapcsán. – Pattanj be, Alex! – mondom, és arrébb csusszanok. 259

Alex bedugja a fejét. – Szerintem ez nem túl jó ötlet. – Ne butáskodj! Doug megígérte, hogy viselkedni fog. Ugye, Doug? – Lélegzetvisszafojtva várom a válaszát. Doug hűvösen bólint. – Ja – mondja közönyösen. Bárki más azonnal lelépett volna, ebben biztos vagyok. De Alex beül mellém. – Hova megyünk? – kérdezi. – Lake Genevába – mondom. – Voltál már ott? – Nem. – Nagyjából egyórányira van innen. Doug szüleinek van ott egy kis faháza. Egész úton olyan érzésem van, mintha nem egy autóban, hanem a könyvtárban üldögélnénk. Senki sem szól egy szót sem. Amikor Doug megáll egy benzinkútnál, Alex kiszáll, elsétál az autótól, és rágyújt egy cigarettára. Lejjebb húzódok az ülésen. Nem egészen így képzeltem el ezt a kirándulást. Sierra és Doug általában nagyon szórakoztatóak, de most körülbelül olyan jól mulatunk, mintha temetésen lennénk. – Nem erőltetnéd meg magad egy kicsit? Például beszélgethetnél – kérem a legjobb barátnőmet. – Órákon keresztül képes vagy elemezni, hogy milyen kutyát csókolnál meg és milyet nem, de megkukulsz a pasi előtt, akiért odavagyok. Sierra hátrafordul az ülésben, hogy a szemembe nézhessen. – Ne haragudj! De, Brit, te ennél jobbat érdemelnél! SOKKAL jobbat. – Mint például Colint, igaz? – Mint bárkit. – Sierra dohogva visszafordul. Alex beül az autóba, én pedig megkockáztatok egy mosolyt. Nem mosolyog vissza rám, így megfogom a kezét. Olyan, mintha egy fabábu kezéhez érnék hozzá. De legalább nem húzza el. Ez is valami. Amikor elhagyjuk a benzinkutat, Alex megszólal: – Meglazult az egyik kerék. Hallod azt a furcsa hangot, ami a bal hátsó felől jön? 260

Doug vállat von. – Már egy hónapja ezt csinálja. Semmi gáz. – Húzódj le, megcsinálom! – mondja Alex. – Ha az autópályán esik le, nekünk annyi. Teljesen nyilvánvaló, hogy Doug nem kíváncsi Alex véleményére, de vagy egy mérföld után mégis lehúzódik az útról. – Doug – kezdi Sierra, és egy pornókönyvesboltra mutat. Pont előtte parkoltunk le. – Tudod te, miféle emberek járnak ide? – Drága szívem! Momentán leszarom. – Doug Alex felé fordul. – Oké nagymenő, csináld meg az autót! Alex és Doug eltűnik a kocsi mögött. – Ne haragudj, hogy kiakadtam rád – mondom Sierrának. – Én is sajnálom. – Szerinted Doug és Alex fognak verekedni? – Lehet. Próbáljuk meg elterelni a figyelmüket. Alex kipakolja a szerszámokat a csomagtartóból. Felkurblizza a kocsit az emelővel, és előveszi a szerelővasat. Doug csípőre tett kézzel, és dacosan felszegett állal toporog mellette. – Thompson, karó ment a seggedbe? – kérdezi Alex. – Nem kedvellek, Fuentes. – Miért? Azt hiszed, hogy én téged igen? – vág vissza Alex, és letérdel az autó mellé. Sierrára pillantok. Közbeavatkozzunk? Sierra megvonja a vállát. Én is. Végül is az első pofon még nem csattant el... egyelőre. Egy kocsi sivítva lefékez mellettünk. Négy spanyol srác ül benne, ketten elöl, ketten hátul. Alex nem is figyel rájuk, leengedi a kocsit, és az emelőt visszateszi a csomagtartóba. – Hé, mamacitas! Dobjátok azokat a lúzereket, és gyertek velünk! Megmutatjuk nektek, hogy kell bulizni! – kiabálja ki az egyik fiú az ablakon. – Húzzatok a picsába! – kiáltja vissza Doug. 261

Az egyik srác kikászálódik a kocsiból, és megindul Doug felé. Sierra kiált valamit, de nem figyelek rá. Alexre meredek, aki letépi magáról a dzsekit, és elállja a fiú útját. – Engedj! – parancsolja a pasas. – Ne alacsonyítsd le magad azzal, hogy ezt a fehér pöcsöt véded. Alex farkasszemet néz a pasival, kezében még ott van a szerelővas. – Ha a fehér pöccsel szarakodsz, az olyan, mintha velem szarakodnál. Ez ilyen egyszerű. Comprendes, amigo? Egy másik pasas is kiszáll a kocsiból. Azt hiszem, komolyan bajban vagyunk. – Lányok, fogjátok a kulcsot, és szálljatok be a kocsiba! – utasít bennünket Alex határozott hangon. – De... Halálosan nyugodt a szeme. Jaj, istenem! Totál komolyan gondolta. Doug odadobja Sierrának a kulcscsomót. Most mi legyen? Üljünk be az autóba, és nézzük végig, ahogyan verekednek? – Nem megyek sehova – mondom Alexnek. – Én sem – teszi hozzá Sierra. A másik kocsiból előbukkan egy fej. – Alejo, te vagy az? Alex láthatóan megkönnyebbül. – Pici? Mi a szart keresel itt ezekkel a pendejókkal? A Pici nevű srác odavet valamit spanyolul a haverjainak, akik azonnal visszaülnek a kocsiba. Mintha őket is megkönnyebbüléssel töltené el, hogy nem kell Alexszel és Douggal megküzdeniük. – Megmondom, ha te is megmondod, hogy mit csinálsz itt ezekkel a gringókkal! – mondja Pici. Alex nevetni kezd. – Na, tűnjetek el! Amikor már mindannyian a kocsiban ülünk, Doug megszólal: – Köszönöm, hogy megvédtél. – Majd meghálálod – motyogja vissza neki Alex. Senki sem szól egy szót sem, amíg oda nem érünk Lake Genevába. Doug ebédre megáll egy sportbár előtt. Sierra és én salátát, a fiúk hamburgert rendelnek. 262

Amíg az ételre várunk a bokszunkban, még mindig senki sem beszél. Belerúgok Sierra lábába az asztal alatt. – Hát... ööö... Alex... – kezdi. – Láttál valamilyen jó filmet mostanában? – Nem. – Jelentkeztél főiskolára? Alex megrázza a fejét. Nagy meglepetésemre Doug veszi át a kezdeményezést. – Hol tanultál ilyen sokat a kocsikról? – Az unokatestvéremnél – mondja Alex. – Hétvégenként nála lógok. Sok roncsból lett autó a keze alatt. – Apámnak van egy 72–es Karmann Ghiája a garázsban. Szerinte egyszer csak magától beindul majd. – Mi a gond vele? – kérdezi Alex. Aztán figyelmesen hallgatja Doug magyarázatát. Míg arról tanácskoznak, hogy érdemes–e az Ebayről használt alkatrészeket venni, hátradőlök és ellazulok. Minél tovább beszélgetnek, annál inkább oldódik a korábbi feszültség. Ebéd után a Main Streeten sétálunk. Alex megfogja a kezemet. Sehol sem lennék most szívesebben, mint itt, vele. – Nézzétek, egy új galéria! – mondja Sierra, és a túloldalra mutat. – Most van a megnyitó! Menjünk be! – Remek – mondom. – Kint megvárlak – morogja Alex, miközben Sierra és Doug mögött átbaktatunk az úton. – Én nem vagyok az a galériába járó típus. Ez nem igaz. Mikor jön végre rá, hogy nem kell megfelelnie annak a képnek, amit kialakítottak róla? Ha bejön a galériába, látni fogja, hogy pont annyira odavaló, mint a műhelybe. – Gyere már! – mondom, és magam után húzom. Magamban mosolygok, amikor belépünk az ajtón. Odabent egy hatalmas svédasztal vár bennünket. Vagy negyvenen a kiállított műveket nézegetik. 263

Kézen fogom Alexet, és körbevezetem. Feszülten sétál mellettem. – Lazulj már el! – mondom neki. – Könnyen beszélsz – motyogja.

264

44. fejezet

Alex NEM VOLT VALAMI JÓ ÖTLET BRITTANYTŐL, hogy bevonszolt a galériába. Sierra ráadásul elcipelte mellőlem, hogy megmutasson neki egy képet, én meg nagyon idiótán érzem magam egyedül. Körbejárok, és a svédasztalnál kötök ki. Még szerencse, hogy már ebédeltünk. Ami itt van, aligha nevezhető normális ételnek. A szusit legfeljebb panírozva tudnám megenni. A szendvicsek meg akkorák, mint egy negyeddolláros. – Elfogyott a wasabi. Éppen felmérem a felismerhető ételek választékát, amikor valaki megérinti a hátamat. Megfordulok, és egy alacsony, szőke sráccal találom szembe magam. Burro–fejre emlékeztet, a legszívesebben félretolnám. – Elfogyott a wasabi – ismétli meg. Ha tudnám, mi a faszom az a wasabi, válaszolni is tudnék neki. De nem tudom, így kussolok. És ettől nagyon ostobának érzem magam. – Nem beszélsz angolul? Ökölbe szorul a kezem. De, beszélek angolul, seggfej. De amikor a legutóbb angolórán jártam, a wasabi nem volt a kibaszott szószedetben. Inkább nem mondok semmit, úgy teszek, mintha ott sem lenne, és elkullogok egy kép elé. Egy lány és egy kiskutya van rajta, akik mintha a Föld valami halovány másolatán lépkednének. – Megvagy! – kiáltja Brittany, és megáll mellettem. Doug és Sierra a nyomában lohol. 265

– Brit, ez Perry Landis – mondja Doug, és a Colin– hasonmásra mutat. – A művész. – Istenkém, milyen remek festő! – cincogja Brittany. Hát ez meg hogy beszél? Most viccel? A csávó Brittany válla felett a saját képét méregeti. – Ehhez a képhez mit szólsz? – kérdezi. Brittany megköszörüli a torkát. – Szerintem azt mutatja, hogy remekül megértetted az embereket, az állatokat és a Földet összekötő kapcsolatot. Ne már! Mekkora faszság! Perry átöleli Brittany vállát, így nagy a kísértés, hogy a galéria közepén verjek be neki egyet. – Látom, nagyon bölcs vagy. Bölcs! Anyádat! Ez is csak a bugyija alá akar nyúlni... de még a közelébe sem fog kerülni, ha rajtam múlik. – Alex, te mit gondolsz? – kérdezi Brittany, és felém fordul. – Hát... – vakarom meg az államat, és a képre meredek. – Szerintem az egész gyűjtemény nem ér többet százötven dollárnál. Na jó, legyen kétszáz. Sierra szeme tágra nyílik a döbbenettől, a száját is eltakarja. Doug felköhögi az italát. Na és Brittany? Nézzük, mit szól az én „majd meglátjuk, mi sül ki belőle” csajom! – Alex, kérj bocsánatot Perrytől! – mondja hűvösen. Ja, majd ha ő is bocsánatot kér tőlem a wasabi miatt. Kizárt dolog. – Már irt sem vagyok – mondom, hátat fordítok az egész díszes társaságnak, és kisétálok az ajtón. Me voy. Odakint, az utca túloldalán cigarettát lejmolok egy pincérnőtől. Nem tudom kiverni a fejemből Brittany arcát, amikor arra utasított, hogy kérjek bocsánatot. Nem szeretem, ha utasítgatnak. Nem tehetek róla, kiborított, hogy az az idióta művészke a csajomat ölelgette. Biztos vagyok benne, hogy minden csávó szeretné rátenni a mocskos mancsát, hogy elmondhassa; megdöntöttem Brittany Ellist! Nyilván én is 266

szeretném megdönteni, de emellett azt is akarom, hogy kizárólag én kelljek neki. Azt viszont tőle sem viselem el, hogy összevissza utasítgasson, és csak akkor fogja meg a kezem, ha éppen senki sem látja. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kellene. – Láttalak kijönni a galériából. Csak sznobok járnak oda – mondja a pincérnő, miután visszaadom neki az öngyújtót. Wasabi. Most meg sznob. Mi van már, mégsem beszélek angolul. – Sznobok.’ – Azok a beképzelt fazonok. Tudod, azok a szmokingos izék. – Én nyilván nem tartozom közéjük. Csak egy csóró vagyok, aki a sznobok sarkában liheg. – Nagyot slukkolok a cigibe, éljen a nikotin! A vérnyomásom és a pulzusom azonnal szinteket zuhan. A tüdőm persze biztosan sírva könyörög kegyelemért, de szerintem már régen alulról szagolom az ibolyát, mire megadja magát. – Mandy vagyok, szintén csóró – mondja a pincérnő, és bájmosolyt villantva kinyújtja a kezét. Lila csíkokkal melírozott világosbarna haja van. Aranyos, de meg sem közelíti Brittanyt. Kezet rázunk. – Alex. A tetoválásaimat kezdi méregetni. – Nekem is van kettő. Akarod látni? Nem feltétlenül. Biztosan részegen varratott valamit a mellére... vagy a seggére. – Alex! – Brittany a nevemet kiabálja a galéria bejárata előtt, Még mindig cigaretta lóg a számban. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy csak azért hozott ide, mert titokban akarja tartani a kapcsolatunkat. Nekem meg kurvára nem akaródzik titkolózni. Titkos barátnőm átkel az úton. Márkás cipője kopog a járdán, arra emlékeztet, hogy tulajdonosa egy ligával 267

fölöttem játszik. Jól megnéz engem és Mandyt, a két csórót, akik az utcán dohányoznak. – Mandy éppen meg akarta mutatni a tetkóit – mondom, hogy felhúzzam Brittanyt. – Azt elhiszem. Te is meg akartad mutatni a tieidet? – Vádlón tekint rám. – Na, jó, nekem nem hiányzik a dráma – mondja Mandy. Ledobja a csikket, és eltapossa a tornacipője orrával. – Sok szerencsét, kedveseim! Rátok fér. Slukkolok még egyet, és azt kívánom, bár ne lenne rám Brittany olyan hatással, mint amilyennel van. – Menj vissza a galériába, querida! Én majd hazamegyek busszal. – Alex, én úgy terveztem, hogy eltöltünk egy kellemes napot egy olyan városban, ahol senki sem ismer bennünket. Nem szeretnél néha ismeretlen lenni? – Szerinted az kellemes, hogy az a kis szarházi azt hitte, hogy én vagyok a jegyszedő? Inkább legyek bandatag, mint szimpla bevándorló lúzer. – Még csak meg sem próbáltad élvezni a kiállítást! Ha egy kicsit lazítanál, és felhagynál az állandó gyanakvással, senki sem mondaná meg, hogy kívülálló vagy. Közénk tartozhatnál. – Itt mindenki műanyagból van. Még te is. Ébresztő, istenkém kisasszony! Nem akarok közétek tartozni. Érted már? Entiendes? – Tökéletesen. Csak hogy tudd, én nem vagyok műanyagból. Lehet, hogy te annak nevezed, amit láttál, mi viszont jó modornak és elemi udvariasságnak hívjuk. – A te köreidben, de nem az enyémben. Az én köreimben kimondjuk, amit gondolunk. És Brittany, soha, de soha ne merészelj utasítgatni, nem vagy az anyám! Esküszöm, hogy ha még egyszer megteszed, örökre végeztem veled. A fenébe! Könnyes a szeme. Sarkon fordul, én meg szeretném a falba verni a fejemet, amiért megbántottam.

268

Elnyomom a cigit. – Ne haragudj! Nem akartam ilyen faszfej lenni. Vagyis... de, akartam. De csak azért, mert nagyon kényelmetlenül éreztem magam odabent. Nem néz rám. Megsimogatom a hátát, szerencsére nem húzódik el az érintésemtől. Tovább duruzsolok; – Brittany, én nagyon szeretek veled lógni. Basszus, még be sem érek a suliba, már azt nézem, hogy merre vagy. És amikor meglátom ezeket az angyali, napsütötte fürtöket – mondom, és megérintem a haját –, tudom, hogy ezt a napot is túl fogom élni valahogy. – Nem vagyok angyal. – Nekem az vagy. Ha megbocsátasz, akkor visszamegyek a galériába, és elnézést kérek attól a művész pasitól. Tágra nyílik a szeme. – Tényleg? – Aha. Nem akarok, de érted megteszem. Halványan elmosolyodik. – Nem kell megtenned. Értékelem az erőfeszítést, de igazad van. Tényleg szarul fest. – Hát itt vagytok! – csendül fel Sierra hangja. – Már mindenütt kerestünk, ti meg itt turbékoltok. Induljunk! Már alig várom, hogy ott legyünk a nyaralóban! A faházban Doug elégedetten dörzsölgeti a kezét. – Film vagy jakuzzi? Sierra a tóra néző ablakhoz megy. – Ha beteszel egy filmet, perceken belül elalszom. Én a nappaliban ülök Brittany mellett, a kanapén. El sem hiszem, hogy ez Dougék hétvégi háza. Nagyobb, mint az a ház, amelyben én élek. És jakuzzi? A gazdagoknak mindenük megvan. – Nincs nálam fürdőgatya – mondom nekik. – Semmi gond – mondja Brittany. – Dougnak biztosan van még egy a medence melletti kisházban. A kisházban Doug egyik fiókot húzogatja a másik után. – Csak kettő van. – Felkap egy kisméretű Speedót, és felém nyújtja. – Ez jó lesz, nagyfiú? 269

– Ebbe az egyik golyómat se tudnám belepréselni. Vedd fel te, én meg szépen felhúzom ezt! – mondom, és már nyúlok is a bokszerért. A lányok eltűntek. – Hova mentek a csajok? – Átöltözni. Meg persze minket kidumálni. Miközben átveszem a bokszért az öltözőben, az otthoni életem jut eszembe. Itt, Lake Genevában könnyű megfeledkezni róla. Mekkora luxus, hogy nem kell folyton hátranéznem. Amikor kilépek az öltözőből, Doug megszólal; – Sokat kell majd nyelnie miattad. Az emberek máris pletykálni kezdtek. – Ide figyelj, Douggie! Jobban kedvelem azt a lányt, mint bárki mást az életemben. Nem fogok lemondani róla. Majd akkor érdekel, hogy mit mondanak mások, ha három méter mélyen fekszem elásva. Doug elmosolyodik, és kezet nyújt. – Oh, Fuentes, ez egy gyönyörű barátság kezdete! Megölelhetlek? – Hülye vagy, fehér csávó? Doug hátbavág, majd elindulunk a jacuzzihoz. Mindennek ellenére, ha barátok nem is lettünk, valamiféle megértés már kialakult közöttünk. De akkor sem fogom megölelni. – Nagyon szexi vagy, szívem – mondja Sierra, és a Speedóra mered. Doug úgy jár benne, mint egy pingvin, a fenekét riszálja, hogy egyáltalán beleférjen. – Esküszöm az élő istenre, hogy megszabadulok tőle abban a pillanatban, ahogy belecsobbanunk a jakuzziba. Teljesen széttrancsírozza a golyóimat. – Ezt nem akarom hallani – mondja Brittany a fülére szorított kézzel. Sárga bikinit visel, nem sokat hagy a képzeletre. Vajon tudja, hogy úgy néz ki, mint egy napraforgó, amely fényt áraszt mindenkire, aki csak ránéz? Doug és Sierra bemászik a jakuzziba. 270

Én is beugróm, leülök Brittany mellé. Még sohasem ültem jakuzziban, fogalmam sincsen, hogyan kell viselkedni. Dumálgatunk, vagy azonnal párokba rendeződünk, és mehet a taperolás? Nekem a második opció tetszik jobban, de Brittany idegesnek tűnik. Főleg, amikor Doug kihajítja a fürdőgatyáját a partra. Felszisszenek. – Ne már, haver! – Mi van? Fuentes, szeretnék egy nap még gyerekeket nemzeni! Ez az izé már az ereimet is elszorította. Brittany kiugrik a jakuzziból, és magára teker egy törülközőt. – Menjünk be, Alex! – Maradjatok, skacok! – mondja Sierra. – Teszek róla, hogy visszavegye a fecskét. – Felejtsd el! Élvezzétek a fürdőzést. Mi bent leszünk – mondja Brittany. Mikor kilépek a jakuzziból, Brittany felém nyújt egy törülközőt. Átölelem a derekát, miközben a faház felé sétálunk. – Jól vagy? – Persze. De azt hittem, hogy te nem érzed jól magad. – De, minden oké. Csak... – Odabent felemelek egy üvegszobrocskát, és alaposan szemügyre veszem. – Most, hogy látom ezt a házat, ezt az életet... itt akarok lenni veled, de amikor körülnézek, rájövök, hogy én nem tartozom ide. – Túl sokat gondolkodsz. – Brittany letérdel, és megpaskolja maga mellett a szőnyeget. – Gyere, feküdj hasra! Kapsz egy svédmasszázst tőlem. Az majd ellazít. – Nem is vagy svéd – mondom. – Nos, te sem. Tehát sohasem fogsz rájönni, ha rosszul csinálom. Lefekszem mellé. – Én azt hittem, hogy lassítunk. – A hátmasszázs teljesen ártatlan dolog. A szemem majd felfalja a bikinis testét. – Szeretném, ha tudnád, hogy olyan lányokkal is kerültem már intim viszonyba, akik sokkal jobban fel voltak öltözve. 271

Rácsap a fenekemre. – Viselkedj! Amikor a keze a hátamra vándorol, felnyögök. Apám, ez kínszenvedés. Próbálok én viselkedni, de Brittanynek jó keze van, a testem pedig önálló életet él. – Feszült vagy – suttogja a fülembe. Naná, hogy feszült vagyok. Az egész testemet letaperolta. Válaszul ismét felnyögök. Néhány perc múlva hangos sóhajtozás és morgás szűrődik be a jakuzzi felől. Doug és Sierra nyilván átugrottak a masszázst, és a lényegre tértek. – Szerinted csinálják? – kérdezi Brittany. – Vagy csinálják, vagy Doug módfelett vallásos – mondom, mert a srác percenként azt ordítja, hogy Istenem! Istenem! – Felizgultál tőlük? – dúdolja csendesen a fülembe. – Nem, de ha továbbra is így masszírozol, elfelejtheted azt a lassítós faszságot. – Felülök, és a szemébe nézek. – Van valami, amire képtelen vagyok rájönni. Szűzkurvát játszol, és csak szórakozol velem, vagy tényleg ilyen ártatlan vagy? – Nem vagyok szűzkurva. Felhúzom a szemöldökömet, majd lenézek a combomra, ahol Brittany keze pihen. Gyorsan elkapja. – Jó, nem is akartam odanyúlni. Vagyis nem igazán. Csak izé... azt akartam izé... mondani, hogy... – Nagyon bírom, mikor így dadogsz – mondom, és lefektetem magam mellé. Előadom neki az én svédmasszázsverziómat, de aztán Doug és Sierra ránk nyitja az ajtót.  Két héttel később értesítenek, hogy megvan az időpont, amikor meg kell jelennem a bíróság előtt a tiltott fegyverviselés ügyében. Brittanynek egy szót sem szólok, nem hiányzik, hogy kiakadjon. Valószínűleg azon 272

lamentálna, hogy egy kirendelt védő nem ér annyit, mint a fogadott ügyvéd. Nos, nekem nincsen pénzem fogadott ügyvédre. Éppen a jövőmön tipródok az iskola bejárata előtt, amikor valaki belém ütközik. Majdnem orra bukom. – Mi van már? – kérdezem. – Bocs – mondja a csávó idegesen. Ráismerek: Fehér Gyerek az, a fogdából. – Na, gyere! Verekedjünk meg! – kiáltja Sam. Közéjük állok. – Sam, mi a gond? – Ez a pendejo elfoglalta a parkolóhelyemet – mondja Sam, és a hátam mögött megbújó Fehér Gyerekre mutat. – És akkor mi van? Nem volt több hely? Sam kihúzza magát, szét akarja rúgni a Fehér Gyerek seggét. Neki ez sohasem jelentett problémát. – De, volt más hely. – Akkor hagyd békén ezt a csávót! Ismerem. Jó fej. Sam felhúzza a szemöldökét. – Ismered? – Figyu – mondom, és Fehér Gyerekre pillantok, aki szerencsére kék inget visel, nem azt az undorító korallszínű förmedvényt. Még ebben az öltözékben is városi patkánynak tűnik, de legalább nem röhögöm el magam, miközben a védelmembe veszem. – Ez a csávó többször volt már börtönben, mint én. Lehet, hogy pendejo, de a buzis haja meg a béna ing ellenére igazi faszagyerek. – Ne bassz már fel, Alex! – mondja Sam. Félreállok, és vállat vonok. – Ne mondd, hogy nem szóltam. Fehér Gyerek tesz egy lépést előre, próbál keménynek látszani. Beleharapok az ajkamba, nehogy felröhögjek, és karba tett kézzel várom a fejleményeket. A Latin Vér ragjai is az előadást várják: olyat még úgysem láttak, hogy egy fehér patkány péppé veri Samet. Sam hol rám, hol a Fehér Gyerekre néz. – Ha átbaszol, Alex... 273

– Kérd el a priuszát! Az autólopás a specialitása. Sam gondolkodik, hogy most mit lépjen. Fehér Gyerek nem várja be. Felemeli az öklét. – Ha bármire szükséged lenne, Alex, tudod, kit keress. Összeütjük az öklünket. Egy másodperc múlva már ott sincs, hála istennek, senki sem vette észre, hogy reszket a keze. Az első óra után a szekrényeknél futok bele. – Komolyan mondtad? Hogy ha segítségre van szükségem, hozzád fordulhatok? – Az életemet köszönhetem neked – mondja Fehér Gyerek. – Fogalmam sincsen, miért álltái ki mellettem. Halál be voltam szarva. – Első szabály: soha ne lássák, hogy be vagy szarva. Fehér Gyerek horkantva felröhög. Most vagy mindig ilyen hangokat ad ki nevetés közben, vagy komoly gondja van az arcüregével. – Remélem, eszembe fog jutni, amit mondtál, ha legközelebb egy bandatag az életemre tör. – Kinyújtja a kezét. – Gary Frankel vagyok. Megragadom, és megrázom. – Ide figyelj, Gary! – mondom. –A jövő héten jelenésem van a bíróságon, és nem szeretnék kirendelt védőre hagyatkozni. Szerinted anyukád segítene? Gary elmosolyodik. – Szerintem igen. Klassz ügyvéd. Ha ez az első szabálysértésed, valószínűleg eléri, hogy próbaidőre bocsássanak. – De nekem nincsen... – Ne aggódj a pénz miatt, Alex! Itt van anya névjegykártyája. Megmondom neki, hogy a barátom vagy, és akkor pro bono megcsinálja. Amikor Gary elindul a folyosón, arra gondolok, hogy a lehető legvalószínűtlenebb helyeken bukkanhat fel egy szövetséges. És hogy egy szőke lány miatt immár várakozással tekintek a jövő elé.

274

45. fejezet

Brittany A SZOMBAT DÉLUTÁNI MECCS UTÁN, amit csak azért nyertünk meg, mert Doug négy másodperccel a meccs vége előtt csinált egy touchdownpasszot, dumálni kezdek Sierrával és az M faktorral. Azon megy a szó, hol ünnepeljük meg a győzelmet. – Mit szóltok Lou Malnatihoz? – kérdezi Morgan. Mindenki lelkesen beleegyezik, mert ott sütik a legjobb pizzát a városban. Megan diétázik, de a salátájukat is imádja, így nem futunk több kört az ügyben. Miközben azt szervezzük, hogy hogyan juthatunk el oda, meglátom Isabelt, aki Maria Ruizzal beszélget. Odamegyek hozzájuk. – Sziasztok, csajok! – mondom. – Nem akartok eljönni velünk Lou Malnatihoz? Maria hitetlenkedve felhúzza a szemöldökét, de Isabel azonnal rávágja: – Dehogynem. Maria hol Isabelre, hol rám néz. Mond valamit Isabelnek spanyolul, majd közli, hogy az étteremben találkozunk. – Mit mondott? – Megkérdezte, hogy miért akarod, hogy csatlakozzunk hozzád meg a barátnőidhez. – És te erre mit feleltél? – Megmondtam neki, hogy a barátnőd vagyok, bár megsúgom, a barátaim Isának, nem Isabelnek szólítanak. Odaviszem Isát a barátnőimhez, majd Sierrára pillantok, aki nemrég elismerte, hogy féltékeny az Isabelhez fűződő barátságomra. De most nem játssza a jégkirálynőt, sőt, megkéri Isabelt, hogy mutassa meg a dupla hátraszaltót, amelyet az egyik gyakorlatban csinál. Nem véletlen, hogy ő a legjobb barátnőm. Madison pont úgy megrökönyödik, 275

mint Maria, amikor megmondom nekik, hogy Isabel és Maria is jön Lou Malnatihoz, de nem szól egy szót sem. Talán, de csak talán, megtettük az első lépést dr. Aguirre álma felé: megpróbáljuk áthidalni a különbségeket. Nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, egy nap alatt felforgathatom Fairfieldet, de az elmúlt néhány hétben megváltozott pár emberről a véleményem. Remélem, hogy az ő véleményük is megváltozott rólam. Az étteremben Isabel mellett telepszem le. Sok focista is megjelent, mindenhol a Fairfield gimi diákjai ücsörögnek. Darlene imbolyog be Colinnal. Colin átöleli Darlene derekát, mintha együtt járnának. Sierra, aki a másik oldalamon ül, megszólal; – Mondd, hogy Darlene keze nincs Colin farzsebében! Az olyan béna! – Kit érdekel? – felelem, mert nem akarom, hogy azt higgye, kicsit is bánkódom a dolog miatt. – Ha randizni akarnak, csak tessék! – Darlene csak azért csinálja, mert minden kell neki, ami valaha a tied volt. Versenyezni akar veled. Először a csapatkapitányi címet szerzi meg, most pedig Colinba akasztja a karmait. Legközelebb kérvényezni fogja a névváltoztatást: felveszi a Brittany nevet. – Nagyon vicces. – Most ezt mondod – folytatja, majd a fülemhez hajol; – Mindírt nem lesz olyan vicces, ha Alexet keríti sorra. – Az tényleg nem lenne vicces. Megérkezik Doug. Sierra integet neki. Nem fér az asztalhoz még [egy szék, így Sierra átadja az övét, és Doug ölébe ül. Csókolózni kezdenek. Hátat fordítok nekik, és Isabellel kezdek beszélgetni. – Hogy halad a dolog tudodkivel? – kérdezem. Nem szabad Paco 'nevét megemlítenem, mert Isabel biztosan nem akarja, hogy Maria megtudja: odavan a fiúért. Isabel felsóhajt. – Sehogy. – Miért nem? Nem beszéltél vele, ahogyan tanácsoltam? 276

– Nem. Totál pendejo módjára viselkedik, mintha semmit sem jelentett volna neki az az együtt töltött éjszaka. Szerintem azért nem hozza fel a dolgot, mert nem akar többet tőlem. Eszembe jut a szakítás Colinnal. És a mód, ahogyan Alexszel sínre tettük a kapcsolatunkat. Minden egyes alkalommal, amikor kilépek a szerepemből, és azt teszem, ami nekem jó, erősebbnek érzem magam. – Kockáztass, Isa! Garantálom, hogy megéri. – Isának neveztél. – Tudom. Nem bánod? Játékosan belebök a vállamba. – Nem, Brit. Minden oké. Isáról és Pacóról a vakmerőség, a vakmerőségről Alex jut az eszembe. Mikor befejezzük a kajálást, és mindenki szedelőzködni kezd, felhívom Alexet a kocsim felé menet. – Tudod, hogy hol van a Club Mystique? – Igen. – Akkor kilenckor ott találkozunk! – Miért? Mi van? – Majd meglátod – mondom, és kinyomom. Észreveszem, hogy Darlene jön mögöttem. Meghallotta volna, hogy Alexszel beszéltem? – Randizgatunk, randizgatunk? – kérdezi. Meg is adta a választ a kérdésemre. – Mit csináltam, hogy ennyire utálsz! Egyik percben még barátok vagyunk, aztán azt érzem, hogy szervezkedsz ellenem. Darlene vállat von, és hátradobja a haját. Ez annak a csalhatatlan jele, hogy már nem számíthatom a barátaim közé. – Azt hiszem, elegem lett abból, hogy az árnyékodban éljek, Brit. Itt az ideje, hogy más viselje a koronát. Már elég régóta játszod a Fairfield gimi hercegkisasszonyának szerepét, hadd legyen most más a reflektorfényben! – Megkaphatod a reflektorfényt. Jó mulatást! – mondom. Fogalma sincs arról, hogy mennyire nem akartam ezt az egészet. A reflektorfény arra viszont kiválóan megfelelt, hogy hatásosabbá tegye a színjátékomat. 277

Amikor pontban kilenckor odaérek a Club Mystique– hez, Alex hátulról átölel. Megfordulok, és átkarolom a nyakát. – Hűha, csajszi! – mondja döbbenten. – Azt hittem, titokban akarod tartani a kapcsolatunkat. Nem szeretném elrontani a játékodat, de figyelmeztetnem kell téged, hogy Fairfield északi részének egész lakossága itt bulizik ma este. Ráadásul pont minket bámulnak. – Nem érdekel. Többé nem. – Miért? – Egyszer élünk! Tetszik neki a válaszom, mert kézen fog, és beáll velem a sorba. Hideg van, ezért lehúzza a dzsekije cipzárját, és magához ölel. Felpillantok rá, miközben egész testemmel hozzátapadok. – Fogsz velem táncolni ma este? – kérdezem. – Abban biztos lehetsz! – Colin sohasem táncolt velem. – Én nem vagyok Colin, querida, soha nem is leszek. – Hála istennek! Alex, olyan jó, hogy velem vagy! Rájöttem, hogy csak ez számít, csak ezt akarom, és készen állok arra, hogy mindenki megtudja. A klubban Alex azonnal a tánctérre vezet. Tudomást sem veszek arról, hogy a Fairfield északi diákjai tátott szájjal bámulnak ránk, magamhoz húzom Alexet, és összeolvadva felvesszük a zene ritmusát. Úgy táncolunk, mintha időtlen idők óta összeszokott pár lennénk, minden mozdulatunk összhangban van a másikéval. Most először nem tartok attól, hogy mit gondolnak az emberek Alexről és rólam. Jövőre főiskolára megyünk, ott nem nézik, hogy a városnak ki melyik részéről jött. Troy, az a fiú, akivel legutóbb táncoltam a Club Mystique–ben, megveregeti a vállamat, miközben a tánctér vibrál a hangos zenétől. – Ki az új csávó? – kérdezi. 278

– Troy, ő a barátom, Alex. Alex, ez pedig itt Troy. – Szevasz, tesó! – mondja Alex, és gyorsan kezet ráz Troyjal. – Van egy olyan érzésem, hogy ez a srác nem követi el azt a hibát, mint az a másik – mondja Troy. Nem felelek, mert Alex érintését érzem a derekamon és a hátamon. Nincs is annál jobb, mint hogy itt lehetek vele! Szerintem nagyon tetszett neki, hogy a barátomként mutattam be, és nekem is jó volt, hogy végre hangosan kimondhattam. Behunyt szemmel a mellkasának dőlök, összeolvad a testünk. Már jó ideje táncolunk, ideje kicsit pihenni. Levonulunk a táncparkettről. Előkapom a mobilomat, és megkérem, hogy vágja magát pózba. Az első képen megpróbál tökös, kemény legénynek látszani. Kikacagom. Gyorsan készítek egy másik képet róla, még mielőtt újabb pózt vehetne fel. – Csináljunk egy közös képet is! – mondja, és magához ölel. Az arcomat az övéhez simítom, ő erre kiveszi a kezemből a mobilt, és olyan messzire tartja, amennyire csak lehet. Egy kattintással megörökíti ezt a tökéletes pillanatot. Miután a kép elkészül, a karjába vesz, és megcsókol. Alex válla felett a tömeget pásztázza a szemem. Az első emeleten, mindjárt az erkély mellett Colin áll – hát ez meg hogy kerül ide? Ki nem állhatja ezt a helyet, gyűlöl táncolni. Dühös pillantása az enyémbe fúródik, majd hatalmas csinnadrattával megcsókolja a mellette álló lányt. Darlene az. Lelkesen visszacsókolja Colint, aki megragadja a fenekét, és hozzádörgölőzik. Darlene tudta, hogy ma este itt leszek Alexszel, nyilván kitervelte a dolgot. – El akarsz menni? – kérdezi Alex, miután ő is észreveszi Colint és Darlene–t. Megfordulok, hogy a szemébe nézhessek, és gyönyörű, markáns arcvonásai láttán már megint eláll a lélegzetem. – 279

Nem. Viszont nagyon meleg van. Miért nem veszed le a dzsekidet? Kicsit tétovázik. – Nem lehet. – Miért nem? Pofát vág. – Mondd meg az igazat, Alex! Egy kósza hajfürtöt visszasimogat a fülem mögé. – Mujer, ez nem a Latin Vér területe. A Fremont Ötökhöz tartozik. Ok a Latin Vér riválisai. A kis barátod, Troy is közülük való. Micsoda? Amikor arra kértem, hogy itt találkozzunk, nekem eszembe se jutottak a területekért folyó harcok meg a bandák közötti összetűzések. Csak táncolni akartam. – Jaj, istenem, Alex! Nem akartalak veszélybe sodorni. Menjünk el innen! – kérlelem kétség–beesetten. Alex magához húz, és a fülembe súgja: – Nem azt mondtad, hogy egyszer élünk? Gyere, menjünk vissza táncolni! – De... Olyan szenvedélyes csókkal szakít félbe, hogy azt is elfelejtem, mi miatt aggodalmaskodtam az imént. Mire magamhoz térek, már a táncparketten vagyunk. Megkíséreljük a lehetetlent: olyan közel táncolunk a cápákhoz, amilyen közel csak lehet, mégis sértetlenül megússzuk a kalandot. A fenyegető veszély még közelebb sodor bennünket egymáshoz. A női mosdóban Darlene a sminkjét igazgatja. Észreveszem. Ő is észrevesz engem. – Szia – mondom. Darlene egy szó nélkül elsétál mellettem. Lám, belekóstolhatok abba, hogy milyen érzés, ha kitaszítanak az északi oldalról, de nem érdekel. Amikor véget ér a tánc, Alex az autómhoz kísér. Megfogom a kezét, és felnézek a csillagokra. – Ha most látnánk egy hullócsillagot, mit kívánnál? – kérdezem tőle. – Hogy álljon meg az idő. 280

– Miért? Megvonja a vállát. – Mert szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana. Te mit kívánnál? – Hogy együtt menjünk főiskolára. Te azt szeretnéd, hogy a jövő egyáltalán ne történjen meg, én viszont állok elébe. Nem lenne nagyszerű, ha egy iskolába járhatnánk? Komolyan gondolom, Alex. Elhúzódik mellőlem. – Ahhoz képest, hogy lassítani akartál, most ilyen hosszú távra tervezel? – Tudom, tudom... ne haragudj! Nem tehetek róla. Már be is adtam a jelentkezésemet a Coloradoi Egyetemre, hogy minél közelebb legyek majd a testvéremhez. Az intézet, ahová a szüleim küldik, csak pár mérföldnyire van a campustól. Abba még nem halnál bele, ha beadnád a jelentkezésedet, nem? – Abba tényleg nem. – Igazán? Megszorítja a kezem. – Bármit megtennék, hogy ezt a mosolyt újra láthassam az arcodon!

281

46. fejezet

Alex – NEM BÁNNÁM, HA TUDÓSÍTANÁL, hogy állsz Brittany ügyben – mondja Lucky, míg a raktárban lógunk. – A fiúk fogadásokat kötnek ránk, és a legtöbben rád voksolnak. Tudnak valamit, amit én nem? Vállat vonok, és a frissen mosott, csillogó Julióra pillantok. Ha a motorom beszélni tudna, sírva könyörögne, hogy mentsem meg Luckytól. De semmit nem fogok mondani neki Brittanyről. Legalábbis egyelőre nem. Hector lép oda hozzánk, és int Luckynak, hogy tűnjön el. – Beszélnünk kell, Fuentes – mondja olyan hangon, amiből kiderül, nem bájcsevegni érkezett. – Most lenne szükségem arra a szívességre, amit kértem tőled. – Mikor most? – kérdezem Hectortól. – Halloween éjszakáján. Kölcsönzünk neked egy autót, amivel elmész egy bizonyos helyre. Leadod az árut, és elhozod a dohányt. Menni fog? Az öcsémnek igaza van. Papá vére csörgedezik az ereimben. Ha elvégzem ezt a feladatot, bebiztosítom a jövőmet a Vérben, ami az elsőszülöttség jogán jár is nekem. Más gyerekek pénzt vagy üzletet örökölnek a szüleiktől. Én a Latin Vért. – Miért ne menne? – mondom Hectornak, bár görcsbe rándul a gyomrom. Tudatosan hazudtam Brittanynek. Hogy ragyogott az arca, amikor arról beszélt, hogy együtt járhatnánk főiskolára! Nem mondhattam el neki az igazságot: nemcsak hogy Latin Vér–tag maradok, de leadom az árut, és elhozom a dohányt is.

282

Hector barátságosan hátba vág. – Hű testvér vagy! Tudtam, hogy a Vér miatt a félelmet is legyőzöd. Somos hermanos, c’no? – Seguro! – felelem, hogy újra meggyőzzem róla; hű vagyok hozzá és a Vérhez. Nem magától a kábítószer– kereskedelemtől félek én, hanem attól, hogy a kábítószer– kereskedelem egyszer és mindenkorra véget vet az álmaimnak. Ha megcsinálom ezt az üzletet, átlépem a határt. Mint pápá. – Yo, Alex. Paco áll egyméternyire tőlem. Észre sem vettem, hogy Hector elment. – Mi van? – Segítségre lenne szükségem, compa – mondja Paco. – Neked is? Rám villantja az ismerős „Paco–vagyok–és–tele–a–tököm” tekintetét. – Gyere velem! Három perc múlva már egy vörös kölcsön–Camaro anyósülésén ücsörgők. Felsóhajtok. – Most akkor elmondod, hogy miben kéred a segítségemet, vagy tovább óhajtod szítani a feszültséget? – Tovább óhajtom szítani a feszültséget. Elolvasom az ISTEN HOZOTT táblát az út szélén. – Winnetka? – Mi dolga van Pacónak ebben a gazdagok lakta kertvárosban? – Bízz bennem! – mondja Paco. – Mi van??? – A legjobb barátok megbíznak egymásban. Hátradőlök. Valószínűleg pont úgy festek, mint azok a morcos csávók a rossz westernfilmekben. Először beleegyezek abba, hogy részt veszek a kábítószer– kereskedelemben, most meg a felső tízezer területén kocsikázok minden látható ok nélkül. – Meg is jöttünk – mondja Paco. Elolvasom a táblát. – Viccelsz, ugye? 283

– Nem. – Ha ki akarod rabolni a helyet, inkább a kocsiban maradnék. Paco a szemét forgatja. – Nem fogok kirabolni egy rakás golfozót. – Akkor meg minek cipeltél ide? – Van egy kis gond az ütéseimmel. Gyere már, kelj fel a seggedről, és segíts! – Paco, október van, tizenkét fok! – Nézőpont kérdése az egész. Bent maradok a kocsiban, és a hazajutás lehetőségeit fontolgatom. Gyalog túl sokáig tartana. Nem tudom, hol van a legközelebbi buszmegálló, és... és... szét fogom rúgni Paco picsáját, amiért egy kurva golfpályára hozott. Nem túl lelkesen odamegyek Pacóhoz, aki egy kosárnyi golflabdát helyez a fűre. Apám, van a kosárban vagy száz! – Honnan vetted azt az ütőt? – kérdezem. Paco úgy pörgeti a golfütőjét, mint egy mazsorett. – Attól a csávótól, akitől a labdákat is kaptam. Kérsz egyet? Üthetnél egy párat. – Kösz, de nem. Paco a háta mögé, egy zöld padra mutat a golfütővel. – Akkor vesd le magad oda! Üldögélés közben a többi szakaszon ütögető csávókat is kifigyelem. Azok néha ránk sandítanak a szemük sarkából. Tisztában vagyok vele, hogy Paco és én nem úgy festünk, és másképpen is öltözködünk, mint ők. A farmergatyánk, a pólónk, a tetoválásaink és a fejkendőnk miatt kilógunk innen, mert a többiek mind hosszú ujjú, hófehér golfpólót és Dockers nadrágot viselnek, tetoválásuk meg egy sincsen. Minden más napon magasról tennék rájuk, de a Hectorral folytatott mai megbeszélésem után a legszívesebben otthon ülnék, ahelyett, hogy itt feltűnősködöm. Rákönyökölök a térdemre, és Pacot figyelem, aki totál hülyét csinál magából. 284

Fog egy golflabdát, és a műfűbe szúrt gumigyűrűre helyezi. Amikor meglendíti az ütőjét, felszisszenek. Az ütő a labda helyett a fűbe csap. Paco káromkodni kezd. A mellette álló pasas jól megnézi magának a barátomat, és arrébb megy egy szakasszal. Paco újra lendít. Most eltalálja ugyan a labdát, de az csak néhány centimétert gurul a füvön. Újra és újra megpróbálja, de minden egyes ütéssel egyre nagyobb idiótát csinál magából. Azt hiszi, hogy a hokipályán van, és egy korongot kell terelgetnie? – Végeztél? – kérdezem, amikor a fél kosarat már kiürítette. – Alex – mondja Paco, és a golfütőre támaszkodik, mintha az sétapálca lenne. – Szerinted én golfozónak születtem? Nem kertelek, a szemébe nézve kimondom: – Nem. – Láttam, hogy Hectorral tárgyaltál. Szerintem te sem dílernek születtél. – Ezért jöttünk ide? Ezt akartad a fejembe verni? – Ide figyelj! – győzköd Paco. – A slusszkulcs az én zsebemben van, és nem megyünk el addig innen, amíg az egész kosarat ki nem végeztem. Tehát akár végig is hallgathatod, amit mondani akarok. Nem vagyok olyan okos, mint te. Előttem nem áll ott a lehetőség, hogy válasszak, de te, te akár főiskolára is mehetnél. Lehet belőled orvos, informatikus hülyegyerek vagy akármi. Én nem születtem golfozónak, te nem születtél dílernek. Hadd csináljam meg én a bulit helyetted! – Kizárt dolog, tesó. Értékelem, hogy kész vagy bolondot csinálni magadból azért, hogy bebizonyítsd az igazadat, de tudom, mi a kötelességem – mondom neki. Paco letesz egy újabb labdát, lendít, és a labda megint nem arra megy, amerre szeretné. – Az a Brittany dögös kiscsaj. O főiskolára megy?

285

Tudom, hogy Paco mit akar, sajnos úgy átlátok rajta, mint egy üvegfalon. – Igen. Coloradóba. – Hogy közel legyen a testvéréhez, akit még önmagánál is jobban szeret. Paco füttyent egyet. – Tuti, hogy sok pasi lesz Coloradóban. Tudod, azok a cowboykalapos fazonok. Azonnal megfeszül minden izmom. Erre gondolni sem akarok. Nem is szólok Pacóhoz, amíg vissza nem ülünk az autóba. – Lesz olyan, hogy nem szólsz bele a tetves életembe? Elvigyorodik. – Nem. – Akkor talán nem bánod, ha én is beletenyerelek a te lelkivilágodba. Mi történt közötted és Isa között? – Elszórakozgattunk egy kicsit. De már vége van. – Szerinted. De nem hiszem, hogy szerinte is. – Ja, legyen ez az ő gondja! – Paco bekapcsolja a rádiót, és feltekeri a hangerőt. Még sohasem járt senkivel, mert fél közel kerülni másokhoz. Még Isa sem tudja, hogy Paco miken ment keresztül otthon gyerekkorában. Én aztán tisztában vagyok vele, miért tartja meg a tisztes távolságot egy lánytól, aki egyébként nagyon tetszik neki. Mert az igazság az, hogy aki közel kerül a tűzhöz, néha bizony megégeti magát.

286

47. fejezet

Brittany – PACO, MIT KERESEL TE ITT? – Arra egyáltalán nem számítottam, hogy Alex legjobb barátja tűnik fel a házunknál. – Asszem beszélnem kell veled. – Bejössz? – Szabad? – kérdezi idegesen. – Persze. – A szüleim szerint valószínűleg nem lenne szabad, de szerintem meg igen. Úgysem fogják megváltoztatni a döntésüket Shelley–vel kapcsolatban. Elegem van a színlelésből, meg abból, hogy állandóan anya haragjától kell rettegnem. Ez a fiú Alex legjobb barátja, és elfogadott engem. Biztosan nem volt könnyű neki idejönni. Szélesre tárom az ajtót, és beengedem Pacót. Mit mondjak, ha Isabelről kérdez? Isa megesketett, hogy hallgatok, mint a sír. – Ki van az ajtóban. Brit? – Paco az – magyarázom anyának. – Egy barátom az iskolából. – A vacsora már tálalva van – célozgat anya elég egyértelműen. – Mondd meg a barátodnak, hogy nem vall jó modorra vacsoraidőben érkezni. Pacóhoz fordulok. – Vacsizol nálunk? – Lázadónak érzem magam, de jó! Egyenesen katartikus élmény. Hallom, hogy anya a konyhában zörög. – Jaj, asszem inkább nem – mondja Paco, és elfojt egy vigyort. – Arra gondoltam, hogy beszélnünk kellene... izé... Alexről. Hirtelen nem tudom, hogy megkönnyebbüljek–e, mert nem Isabelről kérdez, vagy essek kétségbe, mert ha Paco idáig eljött, akkor csak komoly dologról lehet szó. 287

Behúzom a házba. A nappaliban Shelley buzgón lapozgat egy magazinban. – Shelley, ő Paco. Alex barátja. Paco, ő pedig a testvérem, Shelley, Alex nevének említésére Shelley boldogan felsikkant. – Szia, Shelley! – mondja Paco. Shelley szélesen elmosolyodik. – Shell–bell, megtennél nekem egy szívességet? – Shelley félrehajtott fejjel hallgatja, amit a fülébe súgok; – Lefoglalnád anyát, amíg Pacóval beszélek? Shelley vigyorog, mint a vadalma. Tudtam én, hogy a nővéremre mindig számíthatok! Anya berobog a nappaliba, és engem meg Pacót szóra sem méltatva kitolja Shelley–t a konyhába. Gyanakodva Pacóra nézek, miközben kimegyünk. Nem árt minél messzebb kerülni a mindig éber szülőktől. – Mi a gond? – Alexnek segítségre van szüksége. Rám nem hallgat. Egy nagyszabású kábítószerüzlet készül, és Alex az elmerő merő, vagyis a kulcsember, aki ezt az üzletet lebonyolítja. – Alex nem kereskedik drogokkal. Megígérte! Paco arckifejezése elárulja, hogy ö máshogyan tudja a dolgot. – Próbáltam az eszére hatni – mondja. – Ez az üzlet... a nagykutyákkal kell lerendeznie. Valami bűzlik ebben a dologban, Brittany. Hector parancsolta meg Alexnek, hogy vegyen részt benne, és nem tudom, hogy miért. Miért pont Alexet akarja? – Én mit tehetek? – kérdezem. – Kérd meg Alexet, hogy találjon valami egérutat! Ő biztosan képes lenne rá. Kérjem meg? Alex nem bírja, ha utasítgatják. El sem tudom képzelni, hogy beleegyezett ebbe a kábítószeres ügyletbe. – Brittany, kihűl a vacsorád! – kiáltja anya a konyhaablakon keresztül. – Apád is hazaért! Mi lenne, ha kivételesen mind együtt vacsoráznánk? 288

A házból összetört tányérok csörömpölése hallatszik. Anya elsiet. Kétségtelen, Shelley egy zseni! De nem Shelley dolga, hogy a végtelenségig falazzon nekem. – Várj meg itt! – mondom Pacónak. – Hacsak nem szeretnél végigasszisztálni egy veszekedést Elliséknél. Paco elégedetten dörzsöli a tenyerét. – Biztosan szórakoztatóbb lesz, mint az otthoniak! Végül Pacóval a nyomomban bemegyek a konyhába, és adok egy puszit apa arcára. – Ki ez a fiú? – kérdezi apa gyanakvóan. – Paco, ez itt az apukám. Apa, ő egy barátom, Paco. Paco köszön: – Jó estét! – Apa bólint. Anya fintorog. – Paco és én lelépünk. – Hova? – kérdezi apa értetlenül. – Alexhez. – Azt már nem! – mondja anya. Apa felemeli a kezét, mert nem tudja követni a gondolatmenetet. – Ki az az Alex? – A másik mexikói, már meséltem róla neked – mondja anya mereven. – Nem emlékszel rá? – Mostanában semmire sem emlékszem, Patrícia. Anya feláll, és az étellel teli tányért bevágja a mosogatóba. A tányér összetörik, ételdarabok repülnek mindenfelé. – Mindent megadtunk neked, Brittany! Mindent, amit csak akartál – mondja anya. – Új autót, márkás ruhákat... Itt fogy el a türelmem. – De ez csak a felszín, anya! Tudom, hogy a kívülállók sikeresnek látnak benneteket, de felvilágosítalak: irgalmatlanul szar szülők vagytok. Mind a ketten legfeljebb halovány kettest érdemeltek gyereknevelésből, bár ha Mrs. Peterson osztályozna benneteket, azonnal megbuknátok! Miért féltek annyira attól, hogy mások is megtudják; gondok vannak itthon? Mindenkinek vannak gondjai! Bekapcsolt az automata, nem bírok leállni. – Ide figyeljetek! Alex–nek szüksége van a segítségemre. Nekem 289

pedig van egy olyan jellemvonásom, hogy nem hagyom cserben azokat, akik közel állnak a szívemhez. Ha ez nektek fáj, vagy sértőnek találjátok, nagyon sajnálom – mondom. Shelley zajt csap, így mindannyian felé fordulunk. – Brittany! – mondja a géphang a kerekes székébe épített számítógépből. – Szuper. Csaj. Vagy. Megfogom a testvérem kezét, mielőtt újra a szüléinkhez szólnék. – Ha ki akartok rúgni itthonról, vagy esetleg kitagadnátok azért, aki vagyok, csak nyugodtan! Essünk túl rajta! Elegem van az állandó rettegésből. Féltem Alexet, féltem Shelley–t, és féltem magamat is. Ideje szembenéznem ezekkel a félelmekkel, ha nem akarok egész életemben önsajnálatban fuldokolni és a lelkiismeretemmel viaskodni. Nem vagyok tökéletes. Tudja meg most már az egész világ! – Anya, beszélni fogok a családvédelmissel az iskolában. Anya undorodó képet vág. – Mekkora szamárság! Egy ilyen látogatás szerepelni fog minden iskolai papírodon. Nem kell ide családvédelem. – De igen! Nekem kell. – Megacélozom az akaratomat, és folytatom; – És neked is kell. Mindannyiunknak kell. – Jól figyelj, Brittany! Ha most kimész azon az ajtón... soha többé ne gyere vissza! – Lázadni próbálsz, igaz? – szól közbe apa. – Igaz. És nagyon jólesik! – Felkapom a táskámat. Már csak ez maradt nekem, meg a ruha, amit éppen viselek. Széles mosollyal Paco felé fordulok, és kinyújtom a kezem: – Mehetünk? Paco persze azonnal veszi a lapot, és kézen fog. – Naná. – Amikor beülünk az autójába, megszólal: – Azta, milyen kemény csaj vagy! Sose hittem volna, hogy ki tudsz állni magadért. – Paco Fairfield legsötétebb része felé tart. Egy elhagyatott út mellett álló raktárhoz vezet. Még az 290

anyatermészet is együtt érez velünk: sötét, gonosz fel–legek gyülekeznek a fejünk felett, és hirtelen lehűl a levegő. Egy tagbaszakadt pasas állít meg bennünket. – Ki ez a Hófehérke? – Tiszta – mondja Paco. A pasas alaposan végigmér, mielőtt kinyitja az ajtót. – Ha szimatolni kezd, a fejedet veszem, Paco – figyelmeztet bennünket. El akarom vinni innen Alexet, messzire ettől a minden sarkon veszélyt rejtő helytől. – Hé! – szólal meg egy rekedtes hang mellettem. – Ha szükséged van két erős karra, hozzám gyere, sí? – Gyere! – mondja Paco, azzal megragadja a karomat, és keresztülrángat egy folyosón. A raktár hátsó részéből hangok szűrődnek ki. Alex hangja... – Hadd menjek egyedül oda hozzá! – kérlelem Pacót. – Rossz ötlet. Várjuk meg, amíg Hector befejezi a mondókáját! – mondja Paco, de nem hallgatok rá. Alex hangja felé indulok. Két másik fickóval beszélget. Szemmel láthatólag nagyon bele vannak merülve a témába. Az egyik fickó egy papírlapot nyújt oda Alexnek. Alex ekkor vesz észre engem. Mond valamit a pasasnak spanyolul, majd összehajtogatja a papírlapot, és a farmernadrágja zsebébe dugja. Az arckifejezése és a hangja szigorú, hideg: – Mi a fészkes fenét keresel itt? – kérdezi. – Én csak... Nem tudom befejezni a mondatot, mert Alex megragadja a felkaromat. – Te csak lelépsz innen, mégpedig most azonnal! Ki a fasz hozott el ide? Éppen a válaszon gondolkodom, amikor Paco előlép a sötétből. – Alex, kérlek! Paco hozott el ide, de az én ötletem volt! – Te culero! – mondja. Elengedi a karomat, és szembefordul Pacóval. 291

– Hát nem ez a jövőd, Alex? – kérdezi Paco. – Miért szégyelled megmutatni a noviádnak a második otthonodat? Alex ökle elszabadul, Paco állát találja el. Paco összerogy. Odarohanok hozzá, majd éles, figyelmeztető pillantást vetek Alexre. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted! – sikoltom. – A legjobb barátod, Alex! – Nem akartam, hogy meglásd ezt a helyet! – ordítja, miközben Paco szájából elindul egy véres csík. – Nem kellett volna idehoznod! – mondja Alex immár lenyugodva. – Nem tartozik ide! – Ahogy te sem, testvér – mondja Paco csendesen. – Vidd haza! Eleget látott. – Gyere velem! – parancsolja Alex, és kinyújtja a kezét. Nem megyek oda hozzá, hanem két kezem közé fogom Paco arcát, és megvizsgálom a sérülését. – Jesszusom, te nagyon vérzel! – mondom, és kezdek kikattanni. A vértől konkrétan hánynom kell. A vér és az erőszak sohasem volt az erősségem. Paco gyengéden eltolja a kezemet. – Jól vagyok. Menj vele! A sötétségben felmordul egy hang, spanyolul intézi a szót Alex–hez és Pacóhoz. Megborzongok a férfi durva, parancsoló hangjának hallatán. Eddig nem féltem, de most már nagyon. Ez a férfi beszélgetett Alexszel korábban. Fekete öltönyt és vakítóan fehér inget visel. Már láttam az esküvőn is. Hollófekete haját hátrafésülte, az arca sötét. Azonnal rájövök, hogy a Latin Vér egyik nagyon befolyásos tagjával állok szemben. Két izmos, komor pasas áll mellette. – Nada, Hector – mondja Alex és Paco kórusban. – Vidd a csajt máshová, Fuentes! Alex megfogja a kezemet, és kisietünk a raktárból. Odakint végre kifújom az eddig benntartott levegőt.

292

48. fejezet

Alex – TŰNJÜNK EL INNEN! Csak te és én, mi amor. Vamos! Megkönnyebbülve felsóhajtok, mikor felpattanok Julióra, és Brittany is felül mögém. Szorosan átöleli a derekamat, mikor kihúzunk a parkolóból. Szinte repülünk az utcákon, minden összemosódik előttem. Akkor sem állok meg, amikor elered az eső. – Álljunk meg! – próbálja Brittany túlkiabálni a vihar rombolását. A tónál, egy régi, elhagyatott híd alatt parkolok le. Az eső olyan hevesen záporozik, hogy a vízcseppek szinte visszapattannak a betonról, de mi védve vagyunk. Brittany leugrik a motorról. – Te ostoba idióta! – mondja. – Nem kereskedhetsz drogokkal! Veszélyes is, őrültség is, ráadásul ígértél valamit! A börtönt kockáztatod, Alex! A börtönt! Lehet, hogy téged nem érdekel, de engem igen. Nem hagyom, hogy tönkretedd az életedet! – Most mit akarsz hallani? – Semmit! Mindent! Mondj valamit, hogy ne érezzem magam ilyen ostobán! – Az az igazság, hogy... Brittany, nézz rám! – Nem tudok – mondja, és a zuhogó esőbe mered. – Belefáradtam már abba, hogy állandóan a legrosszabbra kell gondolnom. Magamhoz húzom. – Ne gondolkozz, muneca! Minden kialakul majd! – De... – Nincs de! Bízz bennem! – Lezárom az ajkát az enyémmel. Az eső és a vaníliás sütemény illata ellazít. 293

Átkarolom a derekát. Megragadja az átázott kabátot a vállamon, folytatásra buzdít. A kezem becsusszan a pólója alá, körülrajzolom a köldökét az ujjammal. – Gyere közelebb! – mondom, és felemelem, hogy visszaüljön az ölembe, a motorra. Nem tudok betelni a csókjával. Spanyolul és angolul is elmondom neki, milyen jó érzés a karomban tartani. Végigcsókolom a nyakát, a tarkóján elidőzök egy kicsit. Brittany hátrahajol, és hagyja, hogy levegyem róla a pólót. El tudom feledtetni vele a rosszat. Amikor együtt vagyunk, úgy, mint most, én sem tudok másra gondolni, csak őrá. – Nem tudok tovább uralkodni magamon – ismeri be, és az ajkába harap. Imádom az ajkát. – Mamacita, nekem már régen nem megy – mondom, és közelebb nyomakodom hozzá, hogy érezze, mennyire nem megy. Lassú ritmusban hozzám dörgöli a csípőjét. Felhívás keringőre, pedig nem érdemlem meg. Végigsimítok az ajkán. Megcsókolja az ujjaimat, mielőtt megsimogatom az állán, a nyakán, és a mellei között. Elkapja a kezemet. – Tovább akarok lépni, Alex! Magamhoz húzom. Milyen könnyen megkaphatnám! A pokolba, hiszen ő is ezt akarja! De legyek átkozott, ha kihasználom ezt a pillanatot. Minden amiatt a loco fogadás miatt van Luckyval. Meg az is eszembe jut, amit anya mondott arról, hogy milyen könnyű egy lányt teherbe ejteni. Amikor a fogadást kötöttem, még semmit sem éreztem ez iránt a bonyolult lelkű fehér lány iránt. De most... basszus, nem is akarok az érzéseimre gondolni. Gyűlölök minden érzést, csak arra jók, hogy elcsesszék az életemet. De isten látja lelkemet, én szeretkezni szeretnék Brittanyvel, nem pedig megdugni a motoron ülve, mint valami olcsó kurvát. 294

Elengedem ezt a cuerpo perfectót, ez az első értelmes dolog, amit ma csináltam, – Nem történhet meg így. Itt nem – mondom, és rekedt a hangom a visszafojtott érzelmektől. Ez a lány meg akart ajándékozni a testével, pedig tudja, hogy ki vagyok, és mivel foglalkozom. Nehéz szembenézni a valósággal. Azt várnám, hogy zavarba jön, talán fel is húzza magát. De nem, odakucorodik a mellkasomhoz és megölel. Ne csináld ezt velem, szeretném mondani neki. De nem mondok semmit. Átölelem én is, és magamhoz szorítom. – Szeretlek. – Olyan halk a hangja, hogy az is elképzelhető, hogy a gondolatait hallottam meg. Ne! Nagy a kísértés, hogy kimondjam. No! No! Görcsbe rándul a gyomrom, még szorosabban magamhoz vonom Brittanyt. Dios mío, ha másképpen alakulhatna az életem, sohasem mondanék le róla. A hajába temetem az arcomat, és arról fantáziálok, hogy elrabolom Fairfieldből. Hosszú ideig ülünk ott összeölelkezve, már régen elállt az eső, de aztán visszatérünk a valóságba. Lesegítem a motorról, hogy felvehesse a pólóját. Brittany reménykedve felnéz rám. – Meg fogod csinálni azt a kábítószerügyletet? Újra leállítom a sztendert, leszállók Julióról, és a csatorna végéhez sétálok. Víztől csepegő oldalához nyomom a tenyeremet. A hideg vízcseppek átfutnak az ujjaim között. – Muszáj – mondom, háttal neki. Mellém lép. – Miért? Miért kell megtenned olyasvalamit, ami miatt börtönbe kerülhetsz? Kezembe fogom puha, sápadt arcát, és bánatosan rámosolygok. – Nem tudtad, hogy a bandatagok drogokkal is üzletelnek? A munka része. – Akkor lépj ki! Biztosan van rá mód. 295

– Ha ki akarsz lépni, próbára tesznek. Vagy megkínoznak, vagy összevernek. Ha túléled, kiléphetsz. De hadd meséljem el neked, preciosa, eddig csak egyetlen embert láttam túlélni a próbát. A pasas a mai nap is azt kívánja, bár meghalt volna, annyira összeverték. Istenem, hogy magyarázzam el neked? A családomnak szüksége van erre. – A pénz miatt? Elengedem az arcát. – Nem, nem a pénz miatt. – Hátravetem a fejem, és idegesen megrándul az arcom. – Válthatnánk témát? – Nem szeretem, amikor törvénytelen dolgokat művelsz. – Querida, akkor válassz magadnak egy szentet! Vagy egy lelkészt. Én egyik sem vagyok. – Nem vagyok fontos a számodra? – Dehogynem. – Akkor bizonyítsd be! Leveszem a fejkendőt, és az ujjaimmal végigszántok a hajamon. – Tudod, milyen nehéz nekem? Mi madre elvárja, hogy a Latin Vér tagjaként megvédjem a családomat, és teljesen a homokba dugja a fejét. Hector azt akarja, hogy bebizonyítsam a hűségemet a banda iránt, te pedig... az egyetlen ember, aki mellett elképzelhetőnek tartom, hogy egy nap új életet kezdjek, azt akarod, hogy azzal bizonyítsam be a szerelmemet, hogy veszélybe sodrom a családomat. Te is tudod, hogy meg kell tennem. Senki, még te sem tántoríthatsz el ettől. Oluídaio. – Kockára tennéd a kapcsolatunkat? – A francba, Brittany! Ne csináld már! Semmit sem kell kockára tennünk. – Ha kábítószerekkel kereskedsz, részemről befejeztem. Én mindent kockára tettem miattad... miattunk. A barátaimat. A szüleimet. Mindent. Te nem tudnád ugyanezt megtenni? 296

Vacogni kezd a foga, odalököm neki a dzsekimet. – Tessék, vedd fel! Ennyi. Az én életem ilyen. Ha képtelen elfogadni, menjen vissza Colin Adamshez! Vagy bárkihez, akiből Ken babát csinálhat. Megkér, hogy vigyem el a barátnőjéhez, Sierrához. – Az lesz a legjobb, ha a jövőben külön dolgozunk a kémiafeladaton – mondja. Visszaadja a dzsekit, amikor odaérünk a hatalmas, tóparti házhoz. – Mit akarsz csinálni? Összerakod a kézmelegítőt, vagy megírod az írásbeli részt? – Ahogy neked jó. – Én írni jól tudok. – Rendben, a többit megcsinálom. – Alex, nem kell, hogy így érjen véget. Könnyek gyülekeznek a szemében. El kell tűnnöm innen, mielőtt tényleg sírni kezd. Mert akkor végem van. – Dehogynem – mondom, felpattanok a motorra, és elhúzok.

297

49. fejezet

Brittany KÉT SZÁZAS CSOMAG PAPÍR ZSEBKENDŐT TELEFÚJOK, mire Sierra letesz arról, hogy felvidítson, és hagyja, hogy álomba sírjam magam. És ha egész nap ágyban maradok, akkor mi van? – Koszi, hogy nem mondtad, hogy Én megmondtam – közlöm vele, miközben a gardróbja előtt állok. Fel kell öltöznöm, mivel rávett, hogy kimásszak az ágyból. Sierra a gardrób mellett áll és sminkel. – Nem mondom, de gondolom. – Köszi – mondom szárazon. Sierra kihúz egy farmert és egy hosszú ujjú blúzt a szekrényből. – Vedd fel ezt! Nem mutatsz olyan jól az én ruháimban, mint a tieidben szoktál, de még így is te vagy messze a legjobb csaj Fairfieldben. – Ne mondd ezt! – Miért ne? Ez az igazság. – Nem is igaz. A felső ajkam túl széles. – A fiúk szerint szexi. A filmsztárok nagy pénzeket fizetnének ilyen ajkakért. – Ferde az orrom. – Csak egy bizonyos szögből nézve. – Felemásak a melleim. – De nagyok, Brit! A pasik megvadulnak a nagy mellekért. Őket aztán nem érdekli, hogy felemásak–e vagy sem. – A tükör elé tol. – Lásd be, Brit, szép vagy, mint egy topmodell. Na, jó, most kisírtad a szemed, és táskás is, mert egész éjjel nem aludtál. De ettől függetlenül nagyon ott vagy! Nézz bele a tükörbe. Brit, és mondd: Bombázó vagyok! – Nem mondom. 298

– Ugyan már! Ettől jobban érzed majd magad. Nézz a tükörbe, és mondd: Klassz a mellem! – Nem, nem! – De azt beismered, hogy remek a frizurád, nem? Sierrára nézek. – Te szoktál beszélni magadhoz a tükör előtt? – Igen. Megmutassam? – Félretol, és közelebb lép a tükörhöz. – Nem is rossz, Sierra – mondja magának. – Milyen szerencséje van ennek a Dougnak! – Felém fordul. – Látod, ilyen könnyű. Nevetés helyett sírni kezdek. – Ennyire ronda lennék? Megrázom a fejem. – Vagy azért sírsz, mert nekem nincsenek szuper gönceim? Tudom, hogy anyád kidobott otthonról, de szerinted nem mehetnénk mégis át, hogy a gardróbodat kirabolhassuk? Nem tudom, hogy meddig fogod tudni elviselni, hogy kétszer akkora ruhákat hordj. Anya nem telefonált ide tegnap este, nem keresett. Pedig egy kicsit számítottam rá. No, de nem a kiszámíthatóságáról híres. És apa... szerintem azt sem tudja, hogy nem aludtam otthon. Megtarthatják a ruháimat. Bár valószínűleg napközben hazaugrom majd, hogy megnézzem Shelley–t. – Elfogadsz tőlem egy tanácsot? – kérdezi Sierra. Gyanakodva ránézek. – Nem tudom. Téged kezdettől fogva kirázott a hideg a gondolattól, hogy Alexszel vagyok. – Ez nem igaz, Brit. Nem mondtam még neked, de szerintem nagyon kedves fiú, amikor nem játssza a nagymenőt. Én nagyon jól éreztem magam veletek Lake Genevában. Doug is, sőt, ő azt is mondta, hogy jó volt Alexszel haverkodni. Nem tudom, hogy mi történt közöttetek, de vagy felejtsd el, vagy vesd be a nehéztüzérséget, hogy megtarthasd. – Te is ezt teszed Douggal? 299

Sierra elmosolyodik. – Dougot néha fel kell ébreszteni Csipkerózsika–álmából. Amikor azt érzem, hogy a kapcsolatunk kezd ellaposodni, kitalálok valamit, amivel felrázhatnám. Ezt most nem azért meséltem el, hogy rohanj vissza Alexhez. De ha tényleg akarod őt, akkor ki vagyok én, hogy azt mondjam, ne tedd? Nem bírom elviselni, amikor szomorú vagy, Brit. – Boldog voltam Alexszel? – Leginkább megszállott. De igen, boldognak láttalak. Sokkal boldogabbnak, mint korábban bárkivel. Amikor valakit ennyire szeretsz, a rossz sokkal rosszabbnak, a jó viszont sokkal jobbnak tűnik. Van ennek valami értelme? – Van. Ügy hangzik, mintha bipoláris lennék. – Ezt teszi az emberrel a szerelem.

300

50. fejezet

Alex BRITTANY RAKTÁRLÁTOGATÁSÁNAK MÁSNAPJÁN éppen reggelizek, amikor egy kopaszra borotvák fej jelenik meg a bejárati ajtónál. – Paco, ha te vagy az, a helyedben nagyon gyorsan felszívódnék – kiabálom ki a konyhából. Mi’amá nyakon vág. – így nem beszélhetsz a barátaiddal, Alejandro! Tovább rágom a falatot, anya pedig kinyitja az ajtót ennek az... árulónak. – Ugye nem vagy még mindig mérges rám? – kérdezi Paco. – Vagy mégis? – Persze, hogy nem haragszik rád, Paco. Ülj le, és egyél! Csináltam egy kis chorizo con huevost. Pacónak még van pofája megveregetni a vállamat. – Megbocsátok neked, haver. Felpillantok a tányérból. Először anyára nézek, hogy nem figyel–e bennünket, aztán Pacóra meredek. – Te bocsátasz meg nekem? – Hű, teljesen fel van dagadva a szád! – mondja anya, és felméri a kárt, amit én okoztam Pacónak. Paco könnyedén megérinti az ajkát. – Ja, találkoztam egy elszabadult ököllel. Tetszik tudni, hogy van ez... – Nem, nem tudom. Ha túl sok ököllel találkozol, egy nap még a kórházban végzed – figyelmezteti anya Pacot, és az ujját rázza felé. – Megyek dolgozni. Paco, legalább ma kerüld el az öklöket, sí? Zárd be az ajtót, Alejandro, mielőtt elmentek, porfis... Szúrósan Pacóra meredek. 301

– Mi van? – Tudod te jól, hogy mi van. Hogy hozhattad el Brittanyt a raktárba? – Sajnálom – mondja Paco, és jóízűen falni kezd. – Dehogy sajnálod! – Jó, igazad van, nem sajnálom. Undorodva nézem, ahogyan az ujjaival kaparja ki a maradékot. – Én nem is tudom, miért büntet veled a sors – mondom. – Na, és mi történt még tegnap éjjel? – kérdezi Paco, és kikocog utánam a házból. Majdnem sikerül kirókáznom a reggelit, de nem Paco disznólkodása miatt. Megragadom a gallérját. – Brittany és én szakítottunk! A nevét sem akarom többé hallani! – Emlegetett szamár... – mondja Paco, és a nyakát nyújtogatja. Elengedem és megfordulok, mert azt hiszem, hogy Brittany áll ott. De nem, és amikor visszafordulok Paco felé, ököllel az arcomba vág. – Kvittek vagyunk. De tesó, te nagyon odalehetsz Ellis művésznőért, ha már akkor is fenyegetőzöl, ha meghallod a nevét. Tudom, hogy puszta kézzel ki tudnál csinálni – mondja Paco –, de bevallok valamit: szerintem nem tennéd meg. Megmozgatom az állkapcsomat, vér ízét érzem. – A helyedben nem lennék ebben ilyen biztos. Megmondom, mi lesz. Nem rúgom szét a seggedet, ha nem ütöd bele az orrodat a dolgaimba. Se Brittanyről, se Hectorról nem beszélünk! – Tesó, hiszen engem az tart életben, hogy beleütöm az orrom a dolgaidba. Az öregem mocsok részegre itta magát tegnap este, és a szart is kiverte belőlem, és az nem olyan szórakoztató, mint a te szerencsétlenkedéseid. Lehajtom a fejem. – Ne haragudj, Paco! Nem szabadott volna megütnöm téged, kapsz eleget az öregedtől. Paco morog valami szabadkozásfélét. 302

Életemben először bántam meg, hogy kezet emeltem valakire. Pacót már annyiszor összeverte az apja, hogy valószínűleg maradandó hegekkel van tele a teste. Hogy lehettem ekkora faszfej? Talán jobb is, hogy szakítottunk Brittanyvel, képtelen vagyok uralkodni magamon, ha a közelemben van. Csak abban reménykedem, hogy a kémiaórákon kívül sehol sem fogok összefutni vele, mert látni sem akarom. De ez esélytelen. Mert ha nincs is velem, a gondolataim közé kényelmesen befészkelte magát.  Két hét telt el azóta, hogy Brittany hivatalosan szakított velem. A szakításunkban az az egyetlen pozitív dolog, hogy így több időm marad apám halálára gondolni. Egyre több minden ugrik be arról az éjszakáról. Valami nem stimmel, de képtelen vagyok rájönni, hogy mi az. Apa végig felszabadultan nevetett, dumált, majd döbbent és ideges lett, amikor ráfogták a fegyvert. Nem kellett volna egész este óvatosnak, gyanakvónak lennie? Most van halloween éjszakája, Hector mára tervezte a drogügyletet. Egész nap nyugtalan voltam. Hét autót is rendbe tettem. Olajat cseréltem, szétrepedt, elhasználódott tömítések pótlásával ütöttem el az időt. Az éjjeliszekrény fiókjában hagytam Hector pisztolyát, csak akkor viszem magammal, ha muszáj. Tökhülye vagyok, hogy ilyeneken rágódom, hiszen ez csak az első drogügyletem lesz. Jó sok követi majd. Olyan vagy, mint az öreged. El akarom hallgattatni a hangot a fejemben, mert egész nap ezt zsolozsmázta. Como el Viejo. Nem tehetek róla. Hányszor mondta papá, hogy Somos cuaies, Alejandro. Te és én állunk a legközelebb egymáshoz. Mindig spanyolul beszélt, mintha még mindig Mexikóban lenne. Egy nap olyan erős leszel, mint az apád, 303

ugye?, kérdezgette. Én meg felnéztem rá, mint valami istenségre. Claro, Papá. Olyan akarok lenni, mint te. Az apám sohasem biztatott azzal, hogy egy nap jobb vagy több lehetek nála. Ma éjjel azt bizonyítom be, hogy pontosan olyan vagyok, mint ö volt. Úgy próbáltam más lenni, hogy Carlosnak és Luisnak mindig azt mondtam: ti élhettek másféle életet. Milyen idióta vagyok, hogy azt hittem, példakép vagyok a számukra. A gondolataim folyton visszatérnek Brittanyhez. Nem akarok arra gondolni, hogy ma este mással megy a halloweeni buliba. Úgy hallottam, hogy egy régi főiskolás pasiját szedte elő. Nem akarok arra gondolni, hogy egy másik pasas keze érinti. Biztosan csókolózni is fognak, ez száz. Ki ne akarná megcsókolni azt az édes, puha, csillogó ajkat? Én addig fogok dolgozni ma éjjel, amíg el nem jön az indulás ideje. Ha otthon maradtam volna összezárva a saját gondolataimmal, mostanra biztosan bekattantam volna. Véletlenül kicsúszik a kezemből a szegecselő, és pont homlokon vág. Nem magamra haragszom, hanem Brittanyre. Akár van alapja a pletykáknak, akár nincs, este nyolcra már úgy felhúzom magam a kis tanulópáromon, hogy majd szétvet az ideg.

304

51. fejezet

Brittany ENRIQUE MŰHELYE ELŐTT ÁLLOK, és mély lélegzetvételekkel próbálok úrrá lenni az idegességemen. Enrique Camryját nem látom, tehát Alex biztosan egyedül van. El fogom csábítani. Az öltözékem elég egyértelművé teszi a szándékomat. Beleadtam apait–anyait... bevetem a nehéztüzérséget. Bekopogok az ajtón, majd lehunyom a szemem, és imádkozni kezdek, hogy minden terv szerint menjen. Szétnyitom a hosszú, ezüstszínű szaténkabátot, az éjszaka hűvös levegője átjárja meztelen bőrömet. Amikor a megnyikorduló ajtó Alex jelenlétére figyelmeztet, lassan kinyitom a szemem. De nem Alex fekete szeme nyílik tágra hiányos öltözékem láttán. Enrique az – aki úgy bámulja a rózsaszínű melltartót és a pomponszoknyát, mintha megnyerte volna a lottóötöst. Halálosan zavarba jövök, és összerántom magamon a kabátot. Ha elbújhatnék benne, esküszöm, megtenném. – Ööö... Alex... – kacag Enrique. – Egy jelmezes hozzád jött cukorkát kéregetni! Valószínűleg céklavörös az arcom, de nem érdekel, véghezviszem, amit elterveztem. Megmutatom Alexnek, hogy én nem fogom elhagyni. – Ki az? – hallatszik Alex hangja a műhely mélyéről, – Már mentem is – mondja Enrique, és kislisszol mellettem. – Mondd meg Alexnek, hogy zárjon be! Adiós. Enrique átkel a sötét úttesten, közben magában dúdolgat. – Yo, Enrique! Quién está ahí? – Alex elhallgat, amikor a műhely elé ér. Megvetően néz rám. – Eltévedtél, vagy a kocsiddal van valami? 305

– Egyik sem – mondom. – Pont ezen a környéken kéregettek? – Nem. – Vége van, mujer. Me oyes? Mi a jó abban, hogy állandóan feltűnsz, és kurvára összezavarod a fejemet? Mellesleg, nem a halloweeni buliban kellene lenned azzal a főiskolás csávóval? – Lepattintottam. Beszélhetnénk? – Ide figyelj! Van még itt egy rakás szar ma este, amit muszáj befejeznem. Minek jöttél ide? És hol van Enrique? – Hát... ööö... elment – mondom idegesen. – Szerintem elijesztettem. – Te? Nem hinném. – Megmutattam neki, mit viselek a kabátom alatt. Alex szemöldöke felszalad a homlokára. – Engedj be, mielőtt megfagyok! Kérlek... – Hátranézek. A sötétség hívogató, és a vér egyre erősebben pulzál az ereimben. Szorosabbra húzom a kabátot, tiszta libabőr vagyok. Reszketni kezdek. Nagy sóhajtás kíséretében beenged a műhelybe, és bezárja az ajtót. Szerencsére a műhely közepén egy olajradiátor ontja a meleget. Odahúzódom mellé, és összedörzsölöm a tenyeremet. – Figyelj! Örülök, hogy eljöttél. De nem szakítottunk? – Szeretném újra megpróbálni. Nem bírom tovább azt, hogy csak kémiaórán látjuk egymást, és akkor is csak azért, mert tanulópárok vagyunk. Hiányzol. Én nem hiányzóm neked? Kétkedve pillant rám. Félrehajtott fejjel méreget, mintha nem lenne biztos abban, hogy jól hallotta, amit hallott. – Nagyon jól tudod, hogy még mindig benne vagyok a Vérben. – Tudom. Beérem azzal, ami most van, Alex. – Sohasem fogok megfelelni az elvárásaidnak. – Mi van, ha azt mondom, hogy nincsenek elvárásaim? 306

Mély lélegzetet vesz, és lassan kifújja a levegőt. Látom, hogy elgondolkodik a dolgon, mert nagyon komoly az arca. – Megmondom, hogy legyen – kezdi. – Itt maradsz velem, amíg vacsorázom. Meg sem kérdezem, hogy mi van... vagy nincs a kabát alatt. Oksa? Óvatosan elmosolyodom, és lesimítom a hajam. – Oksa. – Miattam nem kell – mondja, és elhúzza a kezem a hajamtól. – Hozok egy plédet, nehogy összekoszold magad. Világoszöld polártakarót húz elő egy szekrényből. Leülünk a plédre, és Alex az órájára pillant. – Kérsz? – kérdezi, és a vacsorájára mutat. Lehet, hogy egy kis kajától megnyugszanak az idegeim. – Mi ez? – Enchilada. Mi’amá állati enchiladát csinál. – A villájára szúr egy falatot, és felém nyújtja. – Ha nem vagy hozzászokva a csípős kajákhoz... – Szeretem a csípősét – mondom, és bekapom a falatot. Rágni kezdek, nagyon élvezem az ízkavalkádot. Ám amikor lenyelem, a nyelvem lassan tüzér fog. A lángok mögött ott van még az h, de már alig érzem. – Csíp. – Ennyit tudok kinyögni, miközben a nyeléssel próbálkozom. – Megmondtam. – Alex felém nyújtja a poharat, amiből eddig ivott. – Igyál! A tej lenne a legjobb, de most csak vizet tudok adni. Megragadom a poharat. A folyadék lehűti a nyelvemet, de amikor elfogy a víz, a lángok újra fellobbannak. – Vizet... – lehelem. Tölt még egy pohárral. – Tessék. Igyál még! Bár szerintem felesleges. Majd magától elmúlik. Most nem iszom, jobb ötletem támad: beledugom a nyelvem a hideg vízbe, és ott is tartom. Óóóó... – Jól vagy? – Mé, új néjeh hi? – kérdezem.

307

– Hmm... ezzel a vízbe dugott nyelvvel... inkább erotikus a látvány. Kérsz még egy falatot? – kérdezi ártatlan, de egyben pimasz vigyorral. Ez már a régi Alex. – Neh, köhi. – Még mindig ég a nyelved? Kihúzom a nyelvem a vízből. – Mintha egymillió focista rohangálna rajta stoplis cipőben. – Ó, jaj! – mondja Alex nevetve. – Hallottam valahol, hogy a csókolózás lehűti a nyelvet. – Elég bénán akarod a tudtomra adni, hogy meg szeretnél csókolni. Mélyen a szemembe néz, sötét pillantása összefonódik az enyémmel. – Querida, én mindig meg akarlak csókolni. – Attól tartok, az nem fog ilyen egyszerűen menni, Alex. Választ akarok néhány kérdésre. Előbb a válasz, aztán a csók. – Ezért nem vettél fel semmit a kabátod alá? – Ki mondta, hogy nincs rajtam semmi? – kérdezem, és közelebb hajolok hozzá. Alex leteszi a tányérját. Már szinte észre sem veszem, hogy csíp a nyelvem. Ideje a kezembe venni az irányítást. – Játsszunk egyet, Alex! A játék neve: Kérdezz és vetkőzz! Tehát minden egyes kérdésed után le kell venned egy ruhadarabot. Amikor én kérdezek, én vetkőzöm. – Számításaim szerint hét kérdést tehetek fel, querida. Neked mennyi van? – Vetkőzz, Alex! Feltetted az első kérdést. Egyetértőén bólint, és lerúgja az egyik cipőjét. – Miért nem az ingeddel kezdted? – kérdezem. – Remélem, tudod, hogy te is feltettél egy kérdést. Most neked is... – Én nem kérdeztem semmit – kötöm az ebet a karóhoz. – Dehogynem. Megkérdezted, hogy miért nem az ingemmel kezdtem. – Elvigyorodik. 308

A pulzusom felgyorsul. Lehúzom magamról a pomponszoknyát, de a kabátomat szorosan begombolva tartom. – Négy maradt. Alex próbál nyugodtnak tűnni, de a szemében már felcsillan az ismerős mohóság. Az az idióta vigyor is letörlődik a képéről, mikor megnyalja a szája szélét. – Hú, de rágyújtanék! Milyen kár, hogy már megint leszoktam. Négyet mondtál? – Ez megint úgy hangzott, mint egy kérdés. Megrázza a fejét. – Nem, te nagyokos, nem kérdés volt. Ügyes próbálkozás. De nézzük! Mi az igazi oka annak, hogy idejöttél? – Mert meg akarom mutatni neked, hogy mennyire szeretlek – felelem. Alex pislog néhányat, de semmi érzelmet nem árul el az arca. Leveszi a pólóját. Oldalra hajítja, bronzbarna radiátorhasán kirajzolódnak az izmok. Letérdelek mellé. Abban reménykedem, hogy sikerül kibillentenem az egyensúlyából. – Szeretnél főiskolára járni? Az igazat! Habozik. – Igen. Ha más életet élhetnék. Lerúgok egy szandált a lábamról. – Lefeküdtél Colinnal? – kérdezi. – Nem. Leveszi a jobb cipőjét is, miközben folyamatosan a szemembe néz. – Carmennel csináltátok? – kérdezem. Megint tétovázik. – Szerintem ezt a választ nem akarod hallani. – De, hallani akarom. Mindent tudni akarok rólad. Hány lánnyal jártál, kivel feküdtél le először... Megmasszírozza a tarkóját, mintha egy görcsös izmot akarna ellazítani. – Jó sok kérdést tettél fel – mondja óvatosan. – Carmen és én... ööö... igen, szexeltünk. Utoljára áprilisban, de akkor megtudtam, hogy másokkal is lefekszik. A Carmen előtti időkből származó emlékeim 309

kissé homályosak. Az őt megelőző egy évben szinte pár hetente váltogattam a barátnőimet. A legtöbbel le is feküdtem. Elbaszott egy időszak volt. – Mindig használtál óvszert? – Igen. – Milyen volt az első? – Először Isabellel feküdtem le. – Isabel Avilával? – kérdezem döbbenten. Alex bólint. – Nem az volt, amire gondolsz. A gimi első éve előtt történt. Mind a ketten meg akartunk szabadulni a szüzességünktől, és kíváncsiak is voltunk, hogy mi ez a nagy felhajtás a szex körül. Szar volt. Én bénáztam, Isabel meg többnyire röhögött. Utána mind a ketten egyetértettünk abban, hogy nem jó ötlet olyasvalakire bízni a dolgot, aki úgy szeret, mintha a tesód volna. Most már mindent tudsz. Vedd le a kabátodat, kérlek! – Még nem, muchacho! Ha ennyi lánnyal lefeküdtél, honnan tudod, hogy nem kaptál el semmit.^ Mondd, hogy kivizsgáltattad magad! – Amikor összekapcsozták a karomat a klinikán, kivizsgáltak mindenre. Bízz bennem! Egészséges vagyok. – Én is. Már ha érdekel. – Leveszem a másik szandálomat, és nagyon örülök, hogy nem röhögött ki, és nem is firtatta, hogy miért teszek fel ennyi kérdést. – Te jössz. – Álmodoztál már arról, hogy velem szeretkezel? – Olyan gyorsan kilép a zoknijából, hogy válaszolni is alig marad időm.

310

52. fejezet

Alex – IGEN – FELELI. – ÉS TE? Álmodoztál már arról, hogy velem szeretkezel? Szinte minden éjjel ébren álmodom arról, hogy mellettem fekszik..., hogy szerelmeskedünk. – Ebben a pillanatban semmi másra sem tudok gondolni, csak hogy szeretkezzem veled, muneca. – Rápillantok az órámra. Hamarosan indulnom kell. A drogkereskedők leszarják az ember magánéletét. Nem késhetek el, de annyira kívánom Brittanyt! – A kabátod jön. Biztosan folytatni akarod? Kilépek a másik zoknimból is. Már csak a farmerem és az alsó–gatyám van hátra. – Igen, folytatni akarom. – Brittany szélesen elmosolyodik, gyönyörű, rózsaszín ajka megcsillan a lámpafényben. – Lekapcsolnád a világítást mielőtt... leveszem a kabátomat? Lekapcsolok minden lámpát a műhelyben. Brittany a pléden áll, és reszkető ujjakkal kigombolja a kabátját. Én megbabonázva figyelem, és szinte transzba kerülök, amikor vágytól csillogó tekintetét rám emeli. Aztán lassan szétnyitja a kabátot, és a szemem az alatta rejtőző ajándékra tapad. Brittany felém indul, de megbotlik egy elhajított cipőben. Elkapom, majd gyengéden a takaróra fektetem, és óvatosan fölé hengeredek. – Köszönöm, hogy nem hagytál elesni – mondja kapkodó lélegzettel. Elsimogatok egy kósza fürtöt az arcából, majd legördülök róla, és mellé fekszem. Amikor átöleli a nyakamat, hirtelen semmi mást nem szeretnék ebben az 311

életben, csak megvédeni őt mindentől és mindenkitől. Szétnyitom Brittany kabátját, és hátrébb húzódok. Egy rózsaszín csipkés melltartó van rajta. Semmi más. – Como un ángel – suttogom. – Vége a játéknak? – kérdezi idegesen. – Annak teljesen vége, querida. Mert ami most jön, az már nem játék. Gondosan manikűrözött ujjai a mellkasomat simogatják. Vajon érzi a tenyere alatt, hogy milyen gyorsan ver a szívem? – Hoztam óvszert – mondja. Ha tudtam volna... ha csak sejtettem volna, hogy ma éjszaka lesz az az éjszaka... rákészültem volna. Azt hiszem, sohasem hittem komolyan abban, hogy Brittanyvel ez az egész valósággá válhat. Brittany benyúl a kabátzsebébe, és kiránt vagy egy tucat óvszert a takaróra. – Egész éjszakára készültél? Zavarba jön, és eltakarja az arcát. – Csak belemarkoltam a kosárba. Elhúzom a kezét, és a homlokommal megérintem az övét. – Csak vicceltem. De velem nem kell szégyenlősnek lenned. Lesimogatom a kabátot a válláról, és már tudom, hogy nagyon fogom utálni, amikor le kell lépnem mellőle ma éjjel. Bárcsak miénk lenne az egész éjszaka! De a kívánságok csak a tündérmesékben teljesülnek. – Te nem... izé, nem veszed le a farmeredet? – kérdezi. – Majd. – Bárcsak ráérnénk, bár örökké tartana ez az éjszaka. Olyan mintha a mennyországban lennék, miközben tudom, hogy a következő állomás maga a pokol. Lassan végigcsókolom a nyakát és a vállát. – Alex, én még szűz vagyok. Mi lesz, ha mindent rosszul csinálok? – Semmit sem fogsz rosszul csinálni. Nem Petersonnál írunk dolgozatot. Most csak te és én számítunk. Kizárjuk a külvilágot, rendben? – Rendben – mondja halkan. Csillog a szeme. Sír? 312

– Nem érdemellek meg téged. Ezt tudod, querida, ugye? – Mikor fogod fel végre, hogy nem vagy rosszfiú? – Amikor nem felelek, magához húzza a fejemet. – Ma éjjel tiéd a testem, Alex – suttogja egészen közel az arcomhoz. – Akarod? – Jaj, istenem! Igen! – Csókolózás közben lerúgom magamról a farmernadrágot és az alsógatyát, majd szorosan magamhoz ölelem. Beleszédülök a nekem feszülő puha test melegségébe. – Félsz? – suttogom a fülébe, amikor érzem, hogy felkészült a teste, és már én sem bírom tovább visszafogni magam. – Egy kicsit, de bízom benned, – Lazíts, preciosa! – Próbálok! – Ha nem lazulsz el, nem fog menni. – Elhúzódom tőle, és remegő kézzel kitapogatom az egyik óvszert. – Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezem. – Igen, igen, biztos vagyok benne. Szeretlek, Alex! – mondja. – Nagyon szeretlek! – ismétli újra, szinte kétségbeesetten. A szavai minden porcikámat átjárják, igyekszem óvatos lenni, mert nem szeretnék neki fájdalmat okozni. Ugyan már, kit akarok ámítani? Az első alkalom minden lánynak fáj, akármilyen óvatos a partnere. El akarom mondani neki, hogy mit érzek, hogy ő az életem értelme. De nem megy. Nem jönnek a szavak. – Csináld! – mondja, mert megérzi, hogy tétovázom. Megteszem, de amikor felszisszen, azt kívánom, bárcsak én érezném azt a fájdalmat. Szipogni kezd, és letöröl egy könnycseppet az arcáról. Ettől én is kikészülök. Nem sírtam, mióta apám holtan terült el a lábam előtt. Most kigurul egy könnycsepp a szememből. Brittany megfogja a fejemet, és megcsókolja az arcomat. – Minden rendben, Alex. 313

A rendben az kevés. Tökéletesnek kell lennie. Mert lehet, hogy nem kapok több lehetőséget. Most kell megtanulnia, hogy milyen jó lehet. Teljesen rá összpontosítok, mindent megteszek azért, hogy számára az első alkalom különleges legyen. Utána szorosan magamhoz ölelem. Hozzám bújik, én meg a haját simogatom. Addig akarunk ebben a magunk teremtette kis világban összebújva létezni, ameddig csak lehet. Nem hiszem el, hogy felajánlotta a testét nekem. Diadalmasnak kellene éreznem magam. Ehelyett me siento una mierda. Nem lehetek ott mindig Brittany mellett, hogy megvédjem a többi férfitól, akik mind a közelébe akarnak majd férkőzni, és úgy akarják látni, ahogyan most én láttam. Meg akarják majd érinteni, ahogyan én megérintettem. Soha nem szabadna elengednem magam mellől. De késő van. Nem vesztegethetek több időt. Nem lehet az enyém mindörökre, felesleges képzelődni. – Jól vagy? – kérdezem. – Jól. A jónál is jobban. – Most már mennem kell – mondom, és az egyik szerszámos–szekrényen ferdén álló digitális órára pillantok. Brittany felkönyököl, és a mellkasomra fekteti a fejét. – Kilépsz a Vérből, ugye? Lemerevedek. – Nem – mondom, és megtelik a szívem gyötrelemmel. A pokolba, ezt most minek kellett felhoznia? – Minden megváltozott, Alex! Szeretkeztünk. – És nagyon jó volt. De semmin sem változtat. Feláll, összeszedi a ruháit, és a sarokban öltözködni kezd. – Szóval én is felkerültem azoknak a lányoknak a listájára, akikkel lefeküdtél? Ennyi? – Ne beszélj így! – Miért ne? Nem ez az igazság? – Nem. 314

– Akkor bizonyítsd be, Alex! – Nem lehet. – Bárcsak mást mondhatnék neki. Tudnia kell, hogy ez mindig így lesz: időnként le kell majd lépnem mellőle a Vér miatt. Ez a lány testestül–lelkestül úgy tud szeretni, hogy belebódul az ember. Jobbat érdemel nálam. – Sajnálom – mondom, és magamra rángatom a farmeremet. Mi mást mondhatnék? Lesüti a szemét, és robotszerű léptekkel a műhely kijárata felé indul. Amikor meghallom egy közeledő autó csikorgó kerekeinek hangját, azonnal beindul a védelmező ösztönöm. A közeledő autó... Lucky RX–7–ese. Ez semmi jót nem jelent. – Szállj be a kocsidba! – utasítom Brittanyt. De elkéstünk, Lucky meg egy rakás srác a Vérből lefékez előttünk. – No lo puedo creer, ganaste la apuesta! – kiáltja ki Lucky az. ablakon. Megpróbálom a hátam mögé penderíteni Brittanyt, de feleslegesen erőlködöm. Világos, mint a nap, hogy a fiúk már meglátták a kabát alól kikandikáló szexi, meztelen combokat. – Mit mond? – kérdezi Brittany. A legszívesebben levenném a nadrágomat, és odaadnám neki. Nem szabad tudnia a fogadásról, mert még azt hinné, hogy csak ezért feküdtem le vele. A lehető leghamarabb el kell tűnnie innen. – Semmit, csak szemétkedik – mondom. – Szállj be az autóba azonnal, különben én raklak be! Lucky kocsijának ajtaja egyszerre nyílik a Brittanyével. – Ne haragudj Pacóra! – mondja Brittany, és becsusszan a vezetőülésbe. Ezzel meg mit akart mondani? – Indulj! – utasítom, mert nincs idő arra, hogy magyarázatot követeljek. – Később felhívlak! Elhajt. 315

– Basszus, ember! – mondja Lucky, és elismerően pillant a BMW után. – Azt hittem, Enrique hülyéskedik. Ugye megdugtad Brittany Ellist? Legalább videóra vetted? Válaszul úgy hasba vágom, hogy térdre esik. Felpattanok a motoromra, és beindítom. Amikor meglátom Enrique Camryját, megállók az autó mellett. – Alejo, ide figyelj... – szól ki Enrique a nyitott ablakon. – Lo siento mucho... – Felmondok! – szakítom félbe a mondandóját, hozzávágom a műhely kulcsait, és elhajtok. Hazafelé menet a gondolataim Brittany felé kalandoznak, és engem is meglep, hogy milyen sokat jelent nekem ez a lány. A megoldás végig ott volt az orrom előtt. Nem fogom megcsinálni az üzletet. Immár mélyen együtt érzek a lányregények hőseivel, pedig tőlük aztán folyton behánytam. Mert én pontosan ugyanolyan nyálas, tökkelütött idióta vagyok, mint ők. Mindent feláldoznék egy lányért. Estoy enamorado... szerelmes vagyok. A Vér meg bekaphatja! Meg tudom védeni a családomat akkor is, ha hű maradok önmagamhoz. Brittanynek igaza volt. Túl értékes az életem ahhoz, hogy egy kábítószerügylet miatt lemondjak róla. Főiskolára akarok járni, szeretnék valami jobbat, valami szebbet annál az életnél, amit most élek. Nem vagyok olyan, mint az apám. Az apám gyenge volt, a könnyebbik megoldást választotta. Én megkísérlem kiállni a próbát, hogy elhagyhassam a Vért, és nem érdekel a kockázat. Ha túlélem, szabad emberként térhetek vissza Brittanyhez. Lo juro! Nem akarok kábítószer–kereskedő lenni. Csalódást okozok ezzel Hectornak, de én csak azért léptem be a bandába, hogy a családomat és a környéket megvédjem, nem azért, hogy kábítószerekkel kereskedjek. A kábítószer nem volt része az egyezségnek. 316

Amióta a rendőrök minden ok nélkül megállítottak, és elvették a pisztolyomat, az események gyanús gyorsasággal követték egymást. Letartóztattak, és Hector letette értem az óvadékot. Rögtön az után, hogy elkezdtem néhány I. G.– t faggatni apám halálának éjszakájáról, Hector elég agresszíven beszélgetett el az anyámmal. Láttam a véraláfutásait. Utána Hector rám szállt ezzel a drogügylettel. Paco megpróbált figyelmeztetni. Régóta az volt a meggyőződése, hogy valami nem stimmel ebben az ügyben. Minél többet töröm a fejem, annál inkább összeáll a kép. Diós, hát ennek a rejtélynek a kulcsa is ott volt végig az orrom előtt? Egy ember van csak, aki tudja az igazságot apa haláláról. Beviharzok a házba, mi’amát a szobájában találom. – Te mindig is tudtad, ki ölte meg apát. – Alejandro, ne...! – Valaki a Vérből, igaz? Az esküvő éjszakáján láttam, hogy Hectorral beszélgettél. Ő is tudja, hogy ki volt az. És te is. Könnyes lesz a szeme. – Kérlek, Alejandro, ne ártsd bele magad! – Ki volt az? – kérdezem, és meg sem hallgatom a könyörgését. Elfordítja a fejét. – Mondd meg! – ordítok teli tüdőből. Megrándul az arca. Eddig mindig csak arra törekedtem, hogy valahogyan enyhítsek a fájdalmán, azt eszembe se jutott megkérdezni, hogy ő mit tud apa haláláról. Talán nem is akartam tudni, mert féltem az igazságtól. De többé nem dughatom a homokba a fejem, mert ha beigazolódik a gyanúm, annak beláthatatlan következménye lehet. Anya lassan, szaggatottan veszi a levegőt, és eltakarja a száját a kezével. – Hector... Hector volt az. – Mikor felfogom, hogy mit beszél, a rettenet, a sokk és a fájdalom futótűzként lobbantja lángra a testemet. Anya szomorú 317

szemekkel néz rám. – Csak téged és a testvéreidet akartalak megvédeni. Apád ki akart lépni a Vérből, ezért megölték. Hector azt akarta, hogy te állj be helyette. Megfenyegetett, Alejandro... azt mondta, hogy ha nem lépsz be, az egész család úgy végzi, mint apád... Nem bírom tovább hallgatni. Hector intézte el, hogy letartóztassanak, mert azt akarta, hogy tartozzak neki. Ezt a kábítószerügyletet is azért szervezte meg, hogy azt higgyem, előléptetett, pedig csak csapdába akart csalni. Gyaníthatta, hogy előbb–utóbb valaki elköpi az igazságot. A szekrényemhez rohanok, és csak az jár a fejemben, ami a kötelességem: felelősségre kell vonnom apám gyilkosát. A pisztoly eltűnt. – Te turkáltál a fiókomban? – kérdezem dühösen a kanapén ülő Carlostól, és megragadom a gallérját. – Nem, Alex – mondja Carlos. – Créeme! Paco járt itt korábban, be is ment a szobánkba, azt mondta, hogy kölcsönkért tőled egy dzsekit. Paco vitte el a fegyvert. Tudhattam volna. De Paco honnan tudta, hogy ma este nem leszek itthon.^ Brittany. Brittany szándékosan tartott fel ma este. Megkért, hogy ne haragudjak Pacóra. Mind a ketten engem akartak védeni, mert én túl ostoba és túl gyáva voltam ahhoz, hogy kiálljak magamért, és szembenézzek az igazsággal, ami végig ott volt az orrom előtt. Brittany szavai visszhangoznak a fülemben. Ne haragudj Pacóra! Visszasietek mi’amá szobájába. – Ha ma este nem jönnék haza, azonnal fogd a fiúkat, és menjetek vissza Mexikóba! – mondom neki. – De Alejandro... Leülök az ágya szélére. – Mamá, nagyon szeretlek. De Carlos és Luis veszélyben van. Nem akarom, hogy arra a sorsra jussanak, mint én. Kérlek! – Alex, ne beszélj így! Apád is pont ugyanezt mondta. 318

Olyan vagyok, mint pápá, ugyanazokat a hibákat követtem el. De nem hagyom, hogy a testvéreimmel is megtörténjen. – ígérd meg! Hallani akarom, hogy megesküszöl nekem. Halálosan komolyan gondolom. Könnyek gördülnek ki a szeméből. Megcsókolja az arcomat, és szorosan megölel. – Megígérem... megígérem... Felpattanok Juliéra, és felhívok valakit, akiről sohasem gondoltam volna, hogy egyszer tanácsért fordulok hozzá. Gary Frankéit tárcsázom. O pedig olyasvalamire vesz rá, amit magamtól sohasem jutott volna eszembe megtenni: felhívom a zsarukat, és elmondom nekik, milyen buli készül ma éjjel.

319

53. fejezet

Brittany LEGALÁBB ÖT PERCET ÜLTEM MÉG SIERRÁÉK HÁZA ELŐTT. Még mindig nem hiszem el, hogy Alex és én megtettük. Egyetlen percig sem bánom, hogy megtörtént, de alig hiszem el. Ereztem ma éjjel egyfajta kétségbeesett elszántságot Alexben, mintha a csókjaival és az érintéseivel akart volna bebizonyítani számomra valamit. Haragszom magamra, amiért elérzékenyültem, de nem tehetek róla. Az öröm, a boldogság és a szerelem könnyeit sírtam el. Amikor megláttam az ő szeméből kiszökő könnycseppet, lecsókoltam az arcáról... szeretném azt a könnycseppet örökre megőrizni, mert Alex most először engedte, hogy így lássam. Alex nem szokott sírni, nem mutatja, ha bármin is elérzékenyülne. Ez az éjszaka őt is megváltoztatta, akár hajlandó szembenézni ezzel a ténnyel, akár nem. Én is megváltoztam. Bemegyek Sierráékhoz. Sierra a nappaliban ül, a kanapén. Szemben vele pedig az apám és az anyám. – Mit kerestek itt? Mi ez a rajtaütés? – kérdezem. Sierra megszólal: – Nem rajtaütés, Brit. De beszélnetek kell. – Mégis miért? – Hát nem egyértelmű? – kérdezi apa. – Nem laksz otthon. Megállók a szüleim előtt, és azon gondolkozom, hogyan juthattunk el idáig. Anya fekete nadrágkosztümöt visel, és kontyba fogta a haját, mintha temetésre készült volna. Apán farmer és pulóver van, a szeme véreres. Látszik rajta, 320

hogy egész éjjel fent volt. Talán anya is, de ő soha nem mutatná. Csepegtet egy kis Visine–t, és kész. – Nem tudom tovább játszani a tökéletes gyereket. Nem vagyok tökéletes – mondom nyugodtan, és még véletlenül sem emelem fel a hangomat. – El tudtok fogadni így is? Apa összevonja a szemöldökét, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne megőrizni a lélekjelenlétét. – Nem akarjuk, hogy tökéletes légy. Patrícia, mondd meg neki, hogy te mit gondolsz! Anya megcsóválja a fejét, mint aki nem is érti, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni. – Brit, ebből elég legyen! Hagyd már a duzzogást, a lázadást! Miért vagy ilyen önző? Dehogy is akarjuk apáddal, hogy tökéletes légy. Csak azt akarjuk, hogy a lehető legjobbat hozd ki magadból, ennyi az egész. – Mert Shelley sohasem fog megfelelni az elvárásaitoknak, bármennyire szeretne is, igaz? – Hagyd ki Shelley–t ebből! – mondja apa. – Ez nem tisztességes! – Miért ne lenne az? Hiszen az egész Shelley–ről szól! – Máris elvesztettem a csatát, nem számít, mit és hogyan mondok, csak rosszul sülhet el. – De tisztázzunk néhány dolgot! Először is, nem szöktem el otthonról. A legjobb barátnőméknél lakom. Anya leseper egy szöszt a nadrágjáról. – Hála istennek. Sierra folyamatosan tájékoztatott a hogylétedről, naponta felhívott, A legjobb barátnőmre nézek, aki még mindig a sarokban üldögél, Ellisék összeomlásának néma tanújaként. Bűntudatosan felemeli a kezét, és elindul a bejárati ajtó felé, hogy cukrot adjon néhány elkésett jelmezesnek, akik pont ezt a pillanatot választották, hogy becsengessenek. Anya kihúzza magát a kanapé szélén. – Mi kell ahhoz, hogy haza gyere? Olyan sok mindent szeretnék a szüleimtől kérni, de kétlem, hogy képesek lennének megadni. – Nem tudom. 321

Apa a homlokára szorítja a kezét, mintha megfájdult volna a feje. – Hát ennyire rossz neked otthon? – Igen. Illetve nem is rossz. De otthon mindig akkora a feszültség! Anya, te folyamatosan nyomást gyakorolsz rám. Te meg, apa... úgy gyűlölöm, hogy hazajössz, és úgy viselkedsz, mintha az otthonod egy szálloda lenne. Idegenekként élünk a saját házunkban. Mind a kettőtöket szeretlek, de nem akarom mindig „a legjobbat kihozni magamból”. Önmagam szeretnék lenni. Szeretnék szabadon dönteni, tanulni akarok a hibáimból, nem pedig rettegni, bűntudatot érezni és aggódni, hogy már megint nem feleltem meg az elvárásaitoknak. – Visszanyelem a könnyeimet. – Nem akarok csalódást okozni nektek. Tudom, hogy Shelley sohasem lesz olyan, mint én. Úgy sajnálom... kérlek, ne küldjétek el otthonról miattam! Apa letérdel mellém. – Ne sajnáld. Brit! Nem miattad küldjük el. Shelley fogyatékossága nem a te hibád. Senkinek sem a hibája. Anya egy szót sem szól, mereven bámulja a falat, mintha transzban lenne. – Az én hibám – mondja végül. Hirtelen mindenki felkapja a fejét, mert ezekre a szavakra számítottunk tőle a legkevésbé. – Patricia? – szól hozzá apa, mert szeretné magára vonni anya figyelmét. De anya mereven maga elé bámul. – Hosszú évek óta magamat hibáztatom. – Patricia, nem a te hibád. – Amikor Shelley megszületett, még a zenebölcsibe is elvittem – mondja anya halkan, mintha magában beszélne. – Beismerem, féltékeny voltam a többi anyára, akiknek normális gyereke volt. Azok meg tudták tartani a fejüket, és képesek voltak megfogni a játékaikat. Engem többnyire lesajnáltak. Hogy gyűlöltem! Mániákusan ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy megelőzhettem volna Shelley fogyatékosságát, ha több zöldséget ettem volna, ha többet 322

mozogtam volna... annak ellenére is magamat hibáztattam, hogy az apád mindig azt mondta, nem az én hibám. – Sóvárgó mosollyal rám néz. – És aztán jöttél te. Az én szőke, kék szemű hercegnőm. – Anya, én nem vagyok hercegnő, és Shelley–t sem kell sajnálni. Nem fogok mindig azokkal a fiúkkal randizni, akik neked is megfelelnek, nem öltözöm mindig úgy, ahogyan neked tetszik, és ami a legfontosabb: nem fogok mindig úgy viselkedni, ahogyan te diktálod. Shelley sem fogja soha megtartani a fejét, és nem fogja könnyedén használni a kezét. – Tudom. – Hajlandó leszel ezt valaha elfogadni? – Szerintem nem. – Mindig ítélkezel! Istenem, mindent megadnék azért, hogy végre ne engem hibáztass, ha valami nem sikerül. Szeress olyannak, amilyen vagyok! Szeresd Shelley–t is azért, amilyen! Ne csak a rosszat lásd, ahhoz rohadtál rövid az élet! – Szerinted nem kellene aggódnom azért, mert egy gengszterrel randizol? – De. Nem. Nem tudom. Ha nem lennél ilyen elfogult, már régen elmondtam volna. Ha hajlandó lennél találkozni vele... ez a fiú sokkal több annál, mint ami a felszínen látható. Ha bujkálnom és hazudnom kell, hogy vele lehessek, megteszem. – Bandatag – mondja anya szárazon. – A neve Alex. Apa hátradől. – Brittany, az, hogy tudjuk a nevét, nem változtat a tényen, hogy egy bűnszövetkezet tagja. – Nem, azon nem. De mégis ez az első lépés a helyes úton. Szeretnéd, ha őszinte lennék hozzátok, vagy azt akarod, hogy bujkálnom kelljen? Egyórányi vita után anya megígéri, hogy a jövőben megpróbál kevesebbet foglalkozni velem. Apa pedig azt, hogy hetente kétszer este hat előtt hazajön. 323

Én cserébe elhozom Alexet hozzánk, hogy jobban megismerhessék. Tájékoztatni fogom őket arról is, hogy hová és kivel megyek el. Azt nem ígérték meg, hogy lelkesen támogatják majd a kapcsolatunkat, még csak azt sem, hogy jó képet vágnak majd hozzá, de legalább elindult valami. Meg kell kísérelnem helyrehozni a dolgainkat, mert még menteni, ami menthető is jobb annál, mint ami most van.

324

54. fejezet

Alex AZ ÜZLETET ITT A BUSSE–ERDŐBEN BONYOLÍTJUK LE. A parkolóban és a mögötte sötétlő erdőben csak a holdsugár fénye segít tájékozódni. A hely teljesen elhagyatott, leszámítva egy kék, bekapcsolt fényszórókkal várakozó autót. Amikor mélyebben behatolok az erdőbe, hirtelen megpillantok egy földön fekvő, sötét alakot. Rohanni kezdek, közben rám tör a rettegés. Ismerem azt a dzsekit. Mintha a saját holttestem feküdne a szemem előtt. Letérdelek a földre, és a hátára fordítom a testet. Paco az. – Bassza meg! – üvöltök, amikor még meleg, iszamlós vére ráfolyik a kezemre. Paco üveges szemmel mered maga elé, de lassan megmozdítja a kezét, és megmarkolja a karomat. – Elbasztam. A combomra fektetem a fejét. – Nem megmondtam neked, hogy ne avatkozz bele az életembe? Meg ne halj itt nekem, hallod.^ Ne merészelj meghalni! – zokogom. – A kurva életbe, tiszta vér vagy! Élénkvörös vér bugyog ki a száján. – Félek – suttogja, majd a fájdalomtól eltorzul az arca. – Ne hagyj itt! Tarts ki, minden rendben lesz! – Szorosan magamhoz ölelem, és tisztában vagyok vele, hogy hazudtam neki. A legjobb barátom haldoklik. Innen nincsen visszaút. Úgy fáj a kínja, mintha engem lőttek volna meg. – Nicsak, nicsak, az ál–Alex meg az igazi Alex! Micsoda remek halloweeni buli! 325

Hector hangjának irányába fordulok. – Milyen kár, hogy olyan messziről nem láttam, hogy Pacóra lövök – folytatja. – Napvilágnál simán meg tudtalak volna különböztetni benneteket. Azt hiszem, meg kell nézetnem a szememet. – Rám fogja a fegyverét. Nem félek. Dühös vagyok. Válaszokat akarok kapni a kérdéseimre. – Miért ölted meg őket? – Ha már mindenképpen tudni akarod, az egész az apád hibája. Ki akart lépni a Vérből. De a Vérből nem lehet kilépni, Alex. A padréd volt a legjobb emberünk. Pont a halála előtt akart kilépni. Az utolsó drogügylete volt a próbatétel. Apa és fia együtt. Ha mindketten élve megússzatok, ő nyer. – Károgásra emlékeztető kacagása visszhangzik a fülemben. – Esélye sem volt annak az istenverte szarházinak. Te meg túlságosan hasonlítasz az apádra. Azt gondoltam, majd betanítalak, hogy ügyes kábítószer– és fegyverkereskedőként elfoglalhasd a helyét. De nem, te pont olyan vagy, mint az apád. Haszontalan, lusta disznó... un rajado. Ránézek Pacóra. Már alig lélegzik, a tüdeje lassan kezdi feladni a küzdelmet. Véres ingéről, amelyen egyre nagyobbra nő a folt, apa jut eszembe. Csakhogy most nem hatéves vagyok. Minden világos. – A Latin Vér mind a kettőnket elárult... – Ezek Paco utolsó szavai. Aztán üres tekintettel elernyed a karomban. – Jaj, engedd már el, Alex! Hiszen meghalt. Mint az öreged. Kelj fel, és állj ki velem! – üvölti Hector, és úgy hadonászik a pisztolyával, mint egy elmebeteg. Paco élettelen testét gyengéden a földre fektetem. Készen állok a harcra. – Tedd tarkóra a kezed úgy, hogy lássam! Emlékszel? Amikor megöltem az öregedet, úgy vinnyogtál, mint egy escuincle, egy kisbaba, Alex. A karomban zokogtál, apád gyilkosának a karjában. Milyen ironikus, nem igaz?

326

Hatéves voltam. Ha tudtam volna, hogy Hector ölte meg apát, sohasem léptem volna be a Vérbe. – Miért csináltad, Hector? – Te semmiből sem tanulsz, ugye? Na, ide figyelj: tu papa azt gondolta, hogy többet tud nálam. De én megmutattam neki! Azzal kérkedett, hogy Fairfield déli része előkelő kerület, mert a középiskola gazdag környéken van. Azt mondta, hogy Fairfieldben nincsenek bűnszövetkezetek. Tettem róla, hogy ne így legyen, Alex. A fiúk minden egyes házat felkerestek, és mindenkit feleskettek a Latin Vérre. Akik nem csatlakoztak hozzám, mindenüket elveszítették. Látod, kedves fiam, zseniális vagyok! – Nem zseniális, hanem őrült vagy! – Őrült. Zseni. Ugyanaz. – Hector megbök a pisztollyal. – Térdelj csak le! Tetszik nekem ez a hely. Itt döglesz meg az erdőben, mint egy állat. Akarsz úgy megdögleni, mint egy állat, Alex? – Te vagy az állat, seggfej! Legalább nézz a szemembe, mikor meghúzod a ravaszt! Ölj meg úgy, mint az apámat! Amikor Hector körözni kezd körülöttem, végre eljön az én időm. A csuklóját megragadva a földre kényszerítem. Hector káromkodva talpra szökken, de a pisztolyt még mindig rám fogja. Pillanatnyi elbizonytalanodását kihasználva oldalba rúgom. Megpördül, és a pisztoly markolatával halántékon vág. Térdre rogyok, és átkozom magam. Miért is nem vagyok legyőzhetetlen? Pacóra és a papára gondolok, ez erőt ad ahhoz, hogy a szédülést legyőzve tovább harcoljak. Tisztában vagyok azzal, hogy Hector le akar lőni, csak a megfelelő pillanatra vár. Feltápászkodom, és belerúgok. Hector Glockjának csöve pontosan a mellkasom közepére céloz. – Itt az Arlington Heights–i rendőrség! Dobják el a fegyvert, és emeljék fel a kezüket! 327

A távolban kék és piros fények villóznak a fák között, alig–alig látom őket a ködben. Felemelem a kezem. – Dobd el a pisztolyt, Hector! A játszmának vége. Hector keze meg sem remeg, továbbra is a mellkasomra céloz. – Tegye le a fegyvert! – kiáltják a rendőrök. – Azonnal! Hector szeme vadul villog. Másfél méter távolságból is letaglóz a dühe. Tudom, hogy meg fogja tenni. Es un cabrón. Meg fogja húzni a ravaszt. – Tévedsz, Alex – mondja. – A játszma csak most kezdődött el. Olyan gyorsan történik. Amikor megmozdul az ujja a ravaszon, jobbra ugrom. Bamm! Bamm! Bamm! Hátratántorodom. Eltaláltak. A golyó úgy égeti a bőrömet, mintha valaki tabasco szószt öntött volna rá. Aztán elsötétül a világ.

328

55.fejezet

Brittany REGGELI ÖTKOR A MOBILOM CSÖRGÉSÉRE ÉBREDEK FEL. Isabel az, valószínűleg megint Pacóval akar nyaggatni. – Tudod te, mennyi az idő? – kérdezem, mikor megtalálom a megfelelő gombot a telefonon. – Meghalt, Brittany. Elment. – Kicsoda? – kérdezem szinte magamon kívül. – Paco. És... nem voltam biztos benne, hogy telefonáljak–e neked, de hát úgyis megtudnád, hogy Alex is ott volt és... Úgy szorítom a telefont, hogy szinte összeroppan. – Hol van Alex? Jól van? Könyörgök, mondd, hogy jól van! Kérlek, Isa! Kérlek! – Meglőtték. Egy másodpercet várok, hogy kimondja a rettegett szót: meghalt. De nem mondja. – Éppen most operálják a Lakeshore kórházban. Még be sem fejezi a mondatot, letépem magamról a pizsamát, és őrült sebességgel felöltözöm. Felkapom a kulcsomat, és kirohanok az ajtón, miközben Isabel megoszt velem mindent, amit az elmúlt éjszakáról megtudott. A drogügyiét rosszul sült el, Paco és Hector meghalt. Alexet is meglőtték, és most operálják. Isa egyelőre ennyit tud. – Istenemistenemistenemistenemistenem! – kántálom és fohászkodom egyszerre a kórházhoz vezető úton, miután Isabel letette a kagylót. Tegnap éjjel biztos voltam abban, hogy Alex engem választ, nem a drogügyletet. Lehet, hogy elárulta a szerelmünket, de én nem fogom. 329

Zokogás rázza a testemet. Paco váltig erősködött tegnap, hogy Alex nem fogja levezényelni a drogügyletet, majd ő tesz róla. Jaj, istenem! Paco jelent meg Alex helyett, és most halott. Szegény, drága Paco! Próbálom elhessegetni a tudatomba bekúszó képeket: mi lesz, ha Alex nem éli túl az operációt? Abba én is belehalnék. A recepción megkérdezem, hol kell várnom az Alex állapotáról érkező hírekre. A hölgy lebetűzteti velem Alex nevét, majd beütögeti a gépbe. A billentyűk kopogása az idegeimre megy. Olyan lassan gépel, hogy legszívesebben megragadnám a vállát, és megráznám, hogy felébredjen. A nő kíváncsian méreget. – Családtag? – Igen. – Kije ön a betegnek? – A húga. A hölgy hitetlenkedve megcsóválja a fejét, majd vállat von. – Alejandro Fuentest lőtt sebbel hozták be. – De jó van, ugye? – zokogom. A hölgy megint pötyögtetni kezd. – Hajnal óta a műtőben van, Fuentes kisasszony. A folyosó végén jobbra van a váróterem, narancs–sárga a fala. A műtét után az orvos majd felvilágosítást ad a bátyja állapotáról. Megragadom a pult szélét. – Köszönöm. A váró előtt dermedten látom, hogy Alex édesanyja és két öccse már ott ül a sarokban összebújva a narancsszínű székeken. Az anyja pillant rám először. Véreres a szeme, és könnyek csorognak le az arcán. A számhoz kapom a kezem, és ismét felzokogok, képtelen vagyok uralkodni magamon. A könnyeimen keresztül, homályosan látom, hogy Mrs. Fuentes kitárja felém a karját. Reszketve bújok meg az ölelésében.  330

Alex keze megrándul. Felemelem a fejemet a kórházi ágyról. Egész éjjel mellette ültem, és vártam, hogy felébredjen. Az anyja és a testvérei sem hagyták magára. Az orvos azt mondta, hogy beletelik néhány órába, mire magához tér. Megnedvesítek egy papírtörülközőt a csapnál, és megérintem vele Alex homlokát. Egész éjjel ezt csináltam, mert verítékezve dobálta magát nyugtalan álmában. Megrebben a szemhéja. Látszik, hogy küzd az altatóval, de sikerül kinyitnia a szemét. – Hol vagyok? – Halk és rekedt a hangja. – A kórházban – mondja az édesanyja, és odasiet hozzá. – Meglőttek – teszi hozzá Carlos, a hangjában eddig elképzelhetetlen fájdalommal. Alex zavarodottan összehúzza a szemöldökét. – Paco... – mondja, és elcsuklik a hangja. – Most ne is gondolj rá! – mondom, és próbálom féken tartani az érzelmeimet. Nem sok sikerrel. Pedig erősnek kell lennem miatta, és nem akarok csalódást okozni. Úgy látom, hogy a kezem után nyúl, de aztán fájdalom suhan át az arcán, és visszahúzza a kezét. Annyi mindent el szeretnék mondani neki, annyi mindenről tudnia kell. Bárcsak tényleg kaphatnék egy törölhető napot! Akkor megváltoztathatnám a múltat. Bárcsak megmenthettem volna Pacot és Alexet! Amikor rámpillant, Alex tekintete még mindig kába az altatótól: – Te meg mit keresel itt? Az anyja a karját simogatja, így próbál vigaszt nyújtani a fiának. – Brittany egész éjjel itt volt, Alex. Aggódik miattad. – Beszélni akarok vele. Négyszemközt – mondja Alex halkan. 331

Az anyja és az öccsei kimennek, hogy kettesben maradhassunk. Amikor becsukódik mögöttük az ajtó, Alex arca eltorzul a fájdalomtól, miközben megpróbál kényelmesebben elhelyezkedni. Aztán dühösen rám mered: – Azt akarom, hogy tűnj el innen! – Ezt nem akarhatod – mondom, és a keze után nyúlok. Nem akarhatja. Elrántja a kezét, mintha undorodna az érintésemtől. – Dehogynem akarom. – Alex, ezen is túl leszünk! Szeretlek! Elfordítja a fejét, és a padlót bámulja. Nyel egyet. Aztán megköszörüli a torkát. – Fogadásból dugtalak meg, Brittany – mondja halkan, de kristálytisztán értem a szavait. – Semmit sem jelentett számomra az egész. Te sem jelentesz semmit a számomra. Hátrálni kezdek, miközben Alex bántó szavai lassan beszivárognak az agyamba. – Nem! – suttogom. – Te és én... csak játszottam veled. Fogadtam Lucky RX– 7–esére, hogy még hálaadás előtt megduglak. Felszisszenek, amikor Alex dugásnak hívja a tegnapi szeretkezésünket. Ha szexet mondott volna, keserű szájízzel vettem volna tudomásul. De a „dugás” szótól felfordul a gyomrom. A karom bénán lóg az oldalam mellett. Szívja már vissza ezeket a szavakat! – Hazudsz. A padlóról rám emeli a szemét. Istenem... Milyen hűvös a pillantása. Semmi érzelem nincs benne. Éles szavai illenek a tekintetéhez: – Milyen szánalmas vagy! Te komolyan azt hitted, hogy van valami közöttünk? Vadul rázom a fejem. – Ne bánts, Alex! Legalább te ne! Most ne! – Reszkető ajkakkal halk, könyörgő szót préselek ki magamból: – Kérlek... – Szóra sem méltat, ezért teszek még egy lépést hátrafelé. Majdnem elbotlok, amikor eszembe jut az igazi Brittany, akit csak Alex ismer. Szánalmasan suttogni kezdek: – Én bíztam benned. – A te bajod, nem az enyém. 332

Megérinti a bal vállát, és fájdalmasan felszisszen. Aztán a haverjai tódulnak be a szobába. Részvétüket nyilvánítják, míg én mozdulatlanul állok egy sarokban. Észre sem vesznek. – Csak a fogadás miatt volt az egész? – kiabálom túl a hangzavart. A szobában álló hat ember mind rám bámul. Alex is. Isabel odalépne hozzám, de felemelt kézzel megállítom. – Igaz ez? Tényleg fogadott Alex arra, hogy lefekszik velem? – mondom, mert még mindig képtelen vagyok felfogni bántó szavait. Nem lehet igaz. Minden szem rászegeződik, de Alex tekintete az enyémbe hatol. – Na, mondjátok el neki! – utasítja a haverjait. Egy Sam nevű fiú emeli fel a fejét. – Hát... ööö... igen. Meg is nyerte Lucky RX–7–esét. Egészen a kórterem ajtajáig hátrálok, igyekszem tartani magam. Alex arcán hűvös, elszánt kifejezés ül. Elszorult torokkal nyögöm ki: – Gratulálok, Alex! Nyertél. Remélem, élvezed majd az új autót. Amikor megragadom a kilincset, Alex láthatóan megkönnyebbül. Nyugodtan kisétálok a kórteremből. A folyosón meghallom Isabel lépteit mögöttem, de elrohanok előle, el a kórházból, el Alex–től. Sajnos a szívemet nem tudom hátrahagyni. Pedig úgy fáj ott leg–belül. Tudom, hogy már sohasem leszek az, aki korábban voltam.

333

56. fejezet

Alex MÁR EGY HETE A KÓRHÁZBAN DEKKOLOK. Gyűlölöm a nővéreket, az orvosokat, az injekciókat, a vizsgálatokat... és főleg a kórházi hálóinget. Minél több időt töltök itt, annál ingerültebb leszek. Jó, nyilván nem kellett volna leordítanom annak a nővérnek a fejét, aki kihúzta a katétert. De halálra idegesített a vidámsága. Senkit sem akarok látni. Senkivel sem akarok beszélni. Minél kevesebb ember avatkozik az életembe, annál jobb. Kidobtam Brittanyt, és majdnem belehaltam, hogy bántanom kellett. De nem volt más választásom. Minél közelebb került hozzám, annál nagyobb veszélyben forgott az élete. Ami Pacóval történt, könnyen megtörténhetett volna azzal a lánnyal is, akit... Ne gondolj rá! – parancsolom magamnak. Mindenki meghal, akit szeretek. Ez ennyire egyszerű. Először apa. Most Paco. Milyen hülye voltam, hogy azt hittem, nekem minden jár. Amikor valaki megkopogtatja a váróterem ajtaját, felüvöltök: – Takarodj! A kopogás makacsul megismétlődik. – Takarodj már a büdös picsába! Az ajtó mégis kinyílik, de ekkor egy poharat vágok a hívatlan vendéghez. A pohár nem egy kórházi dolgozót talál el, Mrs. P. mellkasán koppan. – Na, bassza meg! Már csak a tanárnő hiányzott! – nyögöm. Mrs. P.–nek új, szarukeretes szemüvege van. – Nem feltétlenül erre a fogadtatásra számítottam, Alex – mondja. – Elzárathatom káromkodásért. Ugye tudja? 334

Átfordulok a másik oldalamra, hogy ne kelljen ránéznem. – Azért jött, hogy kék cetlit osztogasson? Felejtse el! Nem megyek vissza az iskolába. Köszönöm a látogatást. Sajnálom, hogy ilyen hamar mennie kell. – Nem megyek sehová, amíg végig nem hallgat. Jaj, ne már! Ne kelljen már végighallgatnom a kiselőadását! Megnyomom a nővérhívó gombot. – Segíthetünk valamiben, Alex? – bődül fel egy hang a hangszóróból. – Kínoznak! – Micsoda? Mrs. P. odalép hozzám, és kiveszi a kagylót a kezemből. – Csak viccel. Elnézést a zavarásért. – Visszateszi a telefont az éjjeliszekrényre, szándékosan olyan messzire, hogy ne érhessem el. – Adnak itt magának nyugtatót? – Nem akarok lenyugodni. Mrs. P. előrehajol, egyenes frufruja a szemüvege tetejét sepri. – Alex, nagyon sajnálom, ami Pacóval történt. Nem volt ugyan a diákom, de hallottam, milyen jó barátok voltak. Kibámulok az ablakon, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem akarok Pacóról beszélgetni. Semmiről sem akarok beszélgetni. – Miért jött ide? Hallom, hogy a táskájával zörög, valamit előhúz. – Elhoztam a tanulnivalót, hogy ne legyen lemaradva, amikor visszatér az iskolába. – Nem megyek vissza. Már megmondtam, hogy kimaradok, nem? Nem is értem, hogy miért lepődött meg, Mrs. P. Bandatag vagyok, nem emlékszik? Körbesétálja az ágyat, és behatol a látóterembe. – Azt hiszem, tévedtem önnel kapcsolatban. Lefogadtam volna, hogy ön lesz az, aki megmutatja, hogy többre is képes. – Az azelőtt volt, hogy a legjobb barátomat lelőtték. Nekem kellett volna a helyében lennem, tudja? – A kezében tartott kémiakönyvre meredek. Arra emlékeztet, hogy milyen volt az életem, meg arra, hogy milyen nem lesz 335

sohasem. – Nem neki kellett volna meghalnia, a fenébe is! Hanem nekem! – üvöltöm. Mrs. P. meg sem rezzen. – De ön nem halt meg. Úgy gondolja, hogy Paco emlékét tiszteli meg azzal, hogy kimarad az iskolából? Hogy feladja? Gondoljon inkább arra, hogy ajándékot kapott Pacótól, nem pedig súlyos örökséget! Paco nem jön vissza. Önnek még van esélye. – Mrs. P. leteszi a kémiakönyvet az ablakpárkányra. – Több diákom meghalt már, mint amire valaha számítottam. A férjem szerint fel kellene mondanom a Fairfieldben, és keresnem egy olyan iskolát, ahol nincsenek bandatagok, akik vagy kábítószerkereskedőként, vagy holtan végzik. Az ágyam szélén ülve a kezét bámulja. – Én viszont ott maradok a Fairfieldben, és remélem, hogy lesz olyan, akinek az életén változtathatok, aki számára példakép leszek. Dr. Aguirre hisz abban, hogy hidat lehet verni az ellentétek közé, és én is ebben hiszek. Ha csak egyetlen diákom élete más fordulatot vesz miattam, akkor... – ...azzal megváltoztatja a világot? – vetem közbe. – Talán. – Nem fog menni. A világ olyan, amilyen. Diadalmas pillantást vet rám. – Jaj, Alex! Nagyon téved! A világ olyan, amilyenné tesszük! Ha tényleg úgy gondolja, hogy nem tud változtatni a világon, akkor tessék, menjen végig azon az úton, amelyet mások jelöltek ki az ön számára! De vannak más utak is, bár azokon kicsit nehezebb a járás. Nem könnyű változtatni a világon, de ami engem illet: mindig meg fogom próbálni. És ön? – Én nem. – Szíve joga. Én viszont próbálkozni fogok. – Elhallgat, aztán folytatja: – Nem szeretné tudni, mit művel az óráimon a tanulópárja? Megrázom a fejem. – Nem. Nem érdekel. – Majdnem a torkomon akadnak ezek a szavak.

336

Csalódottan felsóhajt, majd odalép az ablakpárkányhoz, és felkapja a kémiakönyvet. – Hazavigyem, vagy hagyjam itt? Nem felelek. Visszateszi a könyvet, és elindul az ajtó felé. – Jobb lett volna, ha a biológiát választom a kémia helyett! – kiáltom, amikor kinyitja az ajtót. Bölcs pillantással rám kacsint. – Ugyan dehogy! Á, mellesleg, dr. Aguirre is tiszteletét teszi önnél még ma. Nem ajánlom, hogy bármit is hozzávágjon, amikor belép!  Két hét kórházi tartózkodás után anya hazavitt bennünket Mexikóba. Egy hónappal később már egy közeli szállodában dolgoztam San Miguel de Allendében, afféle mindenesként. Szép kis szálloda volt, fehérre meszelt falakkal, a bejáratnál oszlopokkal. Engem hívtak tolmácsolni is, mert jobb volt az angolom az alkalmazottak többségéénél. Meló után bulizni jártam a haverokkal, akik állandóan mexikói lányokkal akartak összehozni. Gyönyörű, szexi lányok voltak, akik jól tudták, mire buknak a férfiak. Csak egy gond volt velük: egyikük sem volt Brittany. Tudtam, hogy ki kell vernem őt a fejemből. Méghozzá villámgyorsan. Meg is próbáltam. Egyik éjszaka egy amerikai lány behívott a szobájába a szállodában. Először azt gondoltam, hogy elég, ha lefekszem egy szőke lánnyal, és akkor csak elfelejtem azt az egy éjszakát Brittanyvel. De mikor tettre kellett volna váltanom a gondolatot, teljesen lebénultam. Rájöttem, hogy Brittany miatt más lányok szóba se jöhetnek. Nem az arca, nem a szeme, még csak nem is a mosolya miatt. Azok miatt a felszínes dolgok miatt a világ szemében gyönyörű volt, de a mélyből jövő gesztusai tették igazán 337

különlegessé. Az a gyengédség, ahogyan a nővére arcát simogatta, az a komolyság, amit a kémiaórákon mutatott, az a szeretet, amellyel akkor is körülvett, amikor már tudta, hogy ki és mi vagyok. Belekeveredtem egy drogügyletbe, és bár Brittany minden porcikája tiltakozott ez ellen, akkor is szeretett. Így három hónappal a lövöldözés után újra itt vagyok Fairfieldben, hogy szembenézzek valamivel, amit Mrs. P. nyílván a legnagyobb félelmemként emlegetne. Enrique az asztalánál ül a műhelyben, és a fejét csóválja. Már túltárgyaltuk halloween éjszakáját, és megbocsátottam neki, bármilyen szerepet játszott is abban, hogy Lucky fülest kapott rólam és Brittanyről. Enrique hosszan, mélyen felsóhajt, amikor elmondom neki, hogy mit tervezek. – Ebbe bele is halhatsz – mondja, és felpillant rám. Bólintok. – Tudom. – Nem tudok majd segíteni neked. Egyetlen LV–beli barátod sem fog tudni segíteni. Gondold át újra, Alex! Menj vissza Mexikóba, és élvezd az életet! Már döntöttem, és eszem ágában sincs változtatni a döntésemen. – Nem vagyok gyáva. Meg kell tennem. Ki kell lépnem a Vérből. – A lány miatt? – Igen. – És pápá miatt. És Paco miatt. Önmagamért és a családomért. – Mi a jó abban, hogy kilépsz a Vérből, aztán meg jól belehalsz? – kérdezi Enrique. – Emlékszel még a beavatásodra? „Hawaii–dizsi–napfény” volt ahhoz képest, ami rád vár. Még az I. G.–ket is behívják. Válasz helyett egy papírcetlit nyújtok felé, amelyen egy telefonszám áll. – Ha bármi történne velem, hívd fel ezt az ürgét. Ö az egyetlen barátom, akinek semmihez semmi köze. – Se a Vérhez, se Brittanyhez. 338

Éjszaka a raktárban olyan emberekkel nézek farkasszemet, akik mind árulónak tartanak. Meg elmondanak még sok minden másnak is. Egy órával korábban közöltem a Hector helyére lépett Chuyval, hogy véglegesen ki akarok lépni a Vérből. Már csak egy apróság van hátra: túl kell élnem a rám váró vesszőfutást, ami valószínűleg felér egy gyilkossági kísérlettel. Chuy szigorú és merev arccal előlép, kezében a Latin Vér színeire festett fejkendővel. A pillantásom végigfut a nézőseregen – Pedro, a barátom valahol hátul áll, és még véletlenül sem nézne rám. Javier és Lucky is itt van, szemük csillog az izgalomtól. Javier egy kibaszott állat, Luckyt meg halálra idegesíti, hogy én nyertem a fogadást. Bár a díjat sohasem gyűjtöttem be. Mindketten boldogan péppé vernének, főleg, hogy nem tudok majd visszaütni. Enrique, az unokatesóm a raktár egyik sarkában áll, a falnak támaszkodik. Nem maradhat ki a próbából, neki is jut egy–egy darabokra zúzható csont, amíg el nem ájulok. Csak a hűség és az elköteleződés számít a Latin Vérben. Ha megkérdőjeleződik a hűséged, ha azt gyanítják, hogy lazulnak a Vérhez kötődő szálak... az olyan, mintha az ellenségük volnál. Illetve még annál is rosszabb, mert egykor közéjük tartoztál. Ha Enrique meg akarna védeni, neki is vége lenne. Büszkén kihúzom magam, mikor Chuy beköti a szememet a kendővel. Meg tudom csinálni. Ha a végén visszakapom Brittanyt, akkor mindent elviselek. A másik lehetőségre gondolni sem fogok. A kezemet a hátam mögé kötik, egy kocsihoz vezetnek, és belöknek a hátsó ülésre. Ketten mellém ülnek. Fogalmam sincs, merre megyünk. Mivel Chuy a főnök, semmi sem kizárt. Levél. Nem írtam levelet. Mi lesz, ha meghalok, és Brittany sohasem fogja megtudni, mennyire szerettem? Talán jó is ez így. Legalább továbbléphet majd, élheti az 339

életét azt gondolva, hogy egy szemétláda voltam, aki becsapta. Háromnegyed óra múlva a kocsi letér a főúttól. Kavics csikorog a kerekek alatt. Talán megnyugodnék egy kicsit, ha tudnám, hogy hol vagyunk, de semmit sem látok. Nem vagyok ideges. Inkább izgatott. Lehet, hogy a túlélők egyike leszek majd? És ha túlélem, hogyan fognak rám találni? Vagy itt halok meg egyedül valami istállóban, raktárban vagy elhagyatott épületben? Lehet, hogy nem is fognak összeverni. Felráncigálnak egy ház tetejére, és lelöknek. Se acabó. Á, Chuy nem tenne ilyet. Szereti hallgatni a térdre kényszerített izomagyúak könyörgését és sikolyait. De tőlem ne számítson ilyesmire! Kirángatnak az autóból. A kavicsokon és köveken csikorgó lépteim hangjából ítélve valahol a semmi közepén vagyunk. Egyre több autó parkol le mögöttünk, egyre többen követnek bennünket. A távolban felbőg egy tehén. Figyelmeztető bőgés? Az igazság az, hogy végig akarom csinálni. Ha félbeszakítják a próbát, azzal is csak késleltetnénk az elkerülhetetlent. Akarom! Készen állok. Kezdhetjük! Vajon a karomnál fogva felhúznak egy faágra, és megkínoznak, mint azokat a kiscsávókat, akiket mindig a királyfi helyett vertek meg? Jaj, de utálom, hogy nem tudok semmit! Estoy perdido. – Itt maradsz! – utasítanak. Miért, hová mehetnék? Valaki felém indul. Hallom, hogy a kavics minden lépésénél megcsikordul. – Te vagy a testvériség szégyene, Alejandro. Megvédtünk téged és a családodat is, te pedig úgy döntöttél, hogy hátat fordítasz nekünk. Igaz ez? Bárcsak olyan lenne az életem, mint egy John Grisham– regény. Az ő hősei állandóan a halál közelében járnak, de az utolsó pillanatban mindig előrukkolnak egy zseniális tervvel. Általában elrejtenek valami bizalmas információt a 340

rosszfiúról, ami haláluk esetén azonnal nyilvánosságra kerülne, és a rosszfiú vesztét okozná. De az élet sajnos nem habos torta. – Hector árulta el a Vért – felelem. – El traidor. Chuynak nem tetszik, hogy Hectort árulónak nevezem, és állón vág. Basszus, erre az ütésre nem tudtam rákészülni, hiszen ettől a kurva kendőtől semmit sem látok. Igyekszem nem felszisszenni. – Ugye tudod, milyen következményekkel jár, ha kilépsz a Vérből? Megmozgatom az állkapcsomat. – Igen. A csikorgó kavicsokból tudom, hogy lassan körbevesznek. Most én vagyok a céltábla közepe. A csapat kísérteties csendben várakozik. Senki sem nevet, senki sem moccan. Néhányukat születésem óta ismerem, a barátaim. Enriquéhez hasonlóan ők is gyötrődnek magukban. Nem hibáztatom őket. Szerencsések, akik ma otthon maradhattak, és nem kell verekedniük. Az első ököl figyelmeztetés nélkül sújt az arcomba. Csak nehezen tudok talpon maradni, és tudom, hogy további ütésekre számíthatok. Más úgy verekedni, ha az ember a győzelem biztos tudatában használja az öklét, és más úgy, ha az égvilágon semmi esélye sincsen. Valami éles végighasít a hátamon. Aztán a bordámat éri egy ütés. Minden támadás a felsőtestemre irányul, egy négyzetcentiméternyi hely nem marad érintetlenül. Egy vágás itt, egy ököl ott. Néhányszor megtántorodom, de felrántanak, és megint megöklöznek. Egy mély vágás a hátamon úgy ég, mintha lángok nyaldosnák a bőrömet. Felismerem Enrique ütéseit, mert azokból hiányzik a lendület. Brittany emléke segít, hogy ne üvöltsék a fájdalomtól. Erős leszek érte... értünk. Nem ezek fogják eldönteni, hogy 341

élek–e vagy meghalok. Én tartom a kezemben a sorsomat, nem a Vér. Lövésem sincsen, hogy mennyi idő telik el. Fél óra? Óra? Kezdek gyengülni. Egyre nehezebben tudok állva maradni. Füstszagot érzek. Tűzre akarnak vetni? A fejkendő még mindig eltakarja a szememet, de feleslegesen, mert a sok ütés miatt amúgy sem látnék. A legszívesebben feladnám az egészet, és a földre rogynék, de összeszedem magam és kiegyenesedek. Valószínűleg felismerhetetlenre vertek, a vágott sebekből friss vér csorog az arcomba és a testemre. Érzem, hogy letépik rólam az inget, amely darabokra szakadva hullik le rólam. Láthatóvá válik az a heg, amelyet Hector lövése okozott. Egy ököl pont ott talál el. Kibírhatatlan fájdalmat okoz. A földre zuhanok, az arcomat felhorzsolják a kövek. Már nem vagyok biztos benne, hogy végig tudom csinálni. Brittany. Brittany. Brittany. Amíg ezt a mannát ismételgetem a fejemben, addig bizonyosan életben vagyok. Brittany. Brittany. Brittany. Tényleg füst szagát érzem, vagy ez a halál illata? Az elmémre boruló sűrű fátyolon keresztül hallom, hogy valaki megkérdezi: – Nem kapott még eleget? Távoli, de határozott „Nem” a válasz. Többen tiltakoznak. Megmoccannék, ha tudnék. Brittany. Brittany. Brittany. Még többen kezdenek tiltakozni. De hiszen a próbatételek alatt nem divat a tiltakozás. Tilos. Mi történik? Mi jön most? Biztosan rosszabb lesz a verésnél, mert vitatkozást hallok. – Fogjátok le a fejét! – csattan Chuy hangja. – Senki sem lehet a Latin Vér árulója, amíg én vagyok a főnök. Legyen ez lecke mindazok számára, akik a kilépést fontolgatják! Megbélyegezzük Alejandro Fuentes testét, hogy örökre magán viselje árulása nyomát. 342

Még közelebbről érzem az égett szagot. Fogalmam sincsen, hogy mi történik velem, de aztán valami, ami leginkább forró szénre emlékeztet, hozzáér a lapockám bőréhez. Mintha felnyögtem volna. Vagy felmordultam. Vagy felordítottam. Már nem tudom. Már semmit sem tudok. Képtelen vagyok gondolkodni. Csak érezni tudok. Akár máglyára is vethettek volna. Ezt a kínt nem lehet fokozni, ez rosszabb mindennél. Az égett hús szaga csípi az orromat, és rájövök, hogy nem szén volt az. Az a disznó bélyeget sütött rám. El dolor, el dolor... Brittany. Brittany. Brittany.

343

57. fejezet

Brittany ÁPRILIS ELSEJE VAN. Alexet már öt hónapja nem láttam, a lövöldözést követő napon találkoztam vele utoljára. Az őt és Pacot érintő pletykák végül abbamaradtak, a pszichológusok és a szociális munkások pedig mostanra elhagyták az iskolát. A múlt héten azt mondtam a suli szociális munkásának, hogy öt óránál többet alszom éjszakánként, de hazudtam. A lövöldözés óta alvászavarokkal küzdők, állandóan felébredek az éjszaka közepén, mert az agyam folyamatosan azt a borzalmas párbeszédet elemzi, amely Alex és közöttem zajlott le a kórteremben. A szociális munkás szerint hosszú időbe fog telni, mire feldolgozom az árulását. A gond az, hogy nem is érzem magam elárulva. Inkább szomorú és lehangolt vagyok. Esténként még most is úgy fekszem le, hogy a Club Mystique–ben készült képeket bámulom a mobilomon. Miután kiengedték a kórházból, Alex kimaradt az iskolából és eltűnt. Lehet, hogy soha többé nem érinthetem meg, de mindig része lesz annak, aki vagyok. Akkor sem tudnám elfelejteni, ha akarnám. Ennek az egész őrületnek csak egyetlen pozitív hozadéka volt: elvittük Shelley–t Coloradóba, hogy megnézhesse magának azt a Napsugár Otthont. A nővéremnek minden nagyon tetszett. Minden napra szerveznek nekik valamilyen elfoglaltságot, sportolhatnak, és háromhavonta hírességeket is hívnak hozzájuk látogatóba. Amikor Shelley meghallotta, hogy nagy sztárok is eljönnek, és jótékonysági koncertet adnak az otthonban, olyan izgatott lett, hogy 344

kipottyant volna a kerekes székéből, ha nem lett volna beszíjazva. Nehezen fogadtam el, hogy a testvérem a saját útját akarja járni, de végül sikerült. Még csak ki sem akadtam. Nekem is jót tett, hogy beláttam: a testvérem maga döntött így. Én viszont egyedül maradtam. Alex magával vitte a szívem egy részét, amikor elment. Megmaradt roncsait azonban tűzzel–vassal védelmezem. Azt a következtetést vontam le ebből az egészből, hogy csak és kizárólag az én életem felett van hatalmam. Alex a maga útját járja. A jelek szerint nélkülem. A barátait elkerülöm az iskolában, és ők sem keresik a társaságomat. Ügy teszünk, mintha a végzős év első pár hónapja meg sem történt volna. Isabellel kivételt teszek. Néha dumálunk, de mind a kerten kínosan ügyelünk arra, hogy se Pacóról, se Alexről, se a fogadásról ne beszéljünk. Túl fájdalmas lenne. Néma egyetértés van kettőnk között, és nekem sokat segít, hogy tudom, van rajtam kívül még valaki, aki ugyanazt a fájdalmat érzi, mint én. Májusban egy nap kinyitom a szekrényemet kémiaóra előtt, és észreveszek egy pár kézmelegítőt a fogason. Életem legszörnyűbb éjszakájának emléke teljes erővel fejbe kólint. Alex itt járt? Vajon ő maga tette a kézmelegítőket a szekrényembe? Bármennyire szeretném elfelejteni, nem megy. Valahol azt olvastam, hogy az aranyhalak ör másodpercig emlékeznek mindenre. Irigylem őket. Én Alexet és az iránta érzett szerelmemet sohasem fogom elfelejteni. A szívemhez szorítom a puha kézmelegítőket, és zokogva térdre rogyok a szekrényem mellett. Ó jaj...! Mi lett belőlem...? Sierra áll meg mellettem. – Brit, mi a baj? 345

Képtelen vagyok megmoccanni. Képtelen vagyok összeszedni magam. – Gyere már! – unszol Sierra, és talpra rángat. – Mindenki minket bámul! Darlene halad el mellettünk. – De most komolyan, Brit, nem kellene már túl lenned azon a gengszteren, aki mellesleg ejtett is téged? Kezdesz szánalmasan festeni! – mondja szándékosan felemelt hangon, hogy a körülöttünk állók is meghallhassák. Colin tűnik fel Darlene mellett. Haragosan ráncolja a homlokát. – Alex azt kapta, amit megérdemelt! – sziszegi. Nem számít, hogy mások szerint helyes vagy helytelen, harcolj azért, amiben hiszel! Ökölbe szorítom a kezem, és megpróbálok lesújtani rá. Kivédi az ütést, megragadja a csuklómat, és a hátam mögött kitekeri a karomat. Doug lép elő. – Engedd el. Colin! – Maradj ki ebből, Thompson! – Haver, annyira kínos, hogy csak azért akarod megleckéztetni, mert ejtett egy másik csávóért! Colin ellök, és feltűri az inge ujját. Doug nem vívhatja meg helyettem ezt a harcot. – Ha verekedni akarsz vele, először velem kell megküzdened – mondom. A legnagyobb meglepetésemre Isabel elém áll: – És ahhoz, hogy vele megküzdj, először engem kell legyőznöd. Sierra helyet foglal Isabel mellett. – És engem is! Egy Sam nevű mexikói fiú Gary Frankelt tolja Isabel mellé. – Ez a csávó egy mozdulattal eltöri a karodat, seggfej! Takarodj, mielőtt rád uszítanám! – mondja Sam. A fehér nadrágot és korallszínű inget viselő Gary rámorog Colinra, hogy kemény legénynek hasson. Nem működik. Colin jobbra–balra pillantva szövetségeseket keres, de senkit sem talál, aki mellé állna. 346

Hitetlenkedve pislogok. Lehet, hogy azelőtt nem volt rend a világegyetemben, és csak most kerültek helyükre a dolgok? – Gyere, Colin! – adja ki az ukázt Darlene. – Semmi szükségünk ezekre a szánalmas seggfejekre! – Együtt eloldalognak. Majdnem megszánom őket. De csak majdnem. – Olyan büszke vagyok rád, Douggie – mondja Sierra, és Doug karjába veti magát. Azonnal vad csókolózásba fognak, sem a közönség, sem a házirend nem érdekli őket. – Imádlak, cukorbogár! – mondja Doug, mikor végre levegőt is hajlandó venni. – Én is téged, mókusfácán – gügyögi Sierra. – Ezt nem itt kéne! – kiáltja egyik társunk. De ők csak akkor hagyják abba a smárolást, amikor felharsan a hangszórókban a zene. A tömeg feloszlik. Én még mindig a kézmelegítőket szorongatom. Isabel letérdel mellém. – Tudod, hogy sohasem mondtam meg Pacónak, mit érzek iránta. Sohasem mertem megkockáztatni, most pedig már késő. – Annyira sajnálom, Isa! De látod, én kockáztattam, és így is elveszítettem Alexet. Talán te jártál jobban. Isa vállat von. Tudom, hogy próbálja tartani magát, mert nem akar az iskolában összeomlani. – Egy nap majd túl leszek rajta, gondolom. Nem tűnik valószínűnek, de a remény hal meg utoljára, nem? – Kihúzza magát, feláll, és magabiztosan elindul az órára. Egy darabig követem a szememmel. Kíváncsi lennék, hogy a többi barátnőjével is beszél–e a dologról, vagy csak nekem nyílik meg? – Gyerünk! – mondja Sierra, és kihajtogatja magát Doug öleléséből. Elindul velem a kijárat felé. A kézfejemmel letörlöm a könnyeimet, leülök a járdaszegélyre Sierra kocsija mellett, és még az sem érdekel, hogy lógni fogok. – Jól vagyok, Sierra. De tényleg.

347

– Nem, nem vagy jól. Brit. A legjobb barátnőd vagyok. A pasijaid előtt és után is melletted állok. Borítsd ki a bilit, hallgatlak! – Nagyon szerettem öt. – Nem mondod!? Ez nem újság. – Kihasznált. Fogadásból feküdt le velem. Ennek ellenére szeretem. Jaj, Sierra! Olyan szánalmas vagyok! – Lefeküdtél vele, és el sem mondtad nekem? Azt hittem, hogy pletyka az egész. Tudod, hogy csak rosszindulatból terjesztik. A kezembe temetem az arcomat. – Jól van, csak vicceltem. Nem is akarok tudni róla. Na, jó, persze, hogy akarok, de csak ha te is el akarod mondani – mondja Sierra. – De most felejtsd el! Brit, én láttam, hogy nézett rád Alex mindig. Ezért nem piszkáltalak, hogy beleszerettél. Kizárt dolog, hogy színlelte. Én nem tudom, ki beszélt neked erről a fogadásról, de... Felnézek. – Ö. A barátai pedig megerősítették. Miért nem tudom elfelejteni? Sierra megcsóválja a fejét, mintha a szavaimat próbálná kiradírozni. – Mindent a maga idejében. – Megfogja az államat, és rákényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Először is: Alex szeretett téged, akár bevallotta neked, akár nem, akár fogadott rád, akár nem. Ezt te is tudod, Brit, különben nem szorongatnád úgy azokat a kézmelegítőket. Másodszor: Alex eltűnt az életedből, de tartozol magadnak, annak a bolondos Pacónak és nekem is azzal, hogy összeszeded magad, még akkor is, ha nem könnyű. – Nem tudok megszabadulni attól az érzéstől, hogy nem ok nélkül küldött el magától. Ha beszélhetnék vele, választ kaphatnék a kérdéseimre. – Talán ő sem tudja a választ. Ezért ment el. Ha úgy döntött, hogy feladja a jövőjét, ha nem látja, ami majdnem kiböki a szemét, ám legyen! Te viszont mutasd meg neki, hogy erős vagy, hogy erősebb vagy nála! 348

Sierrának igaza van. Most először érzem azt, hogy végig tudom csinálni az utolsó évet az iskolában. Alex magával vitte a szívem egy darabját azon az éjszakán, amikor szeretkeztünk, és az a rész örökre az övé marad. De attól az élet még megy tovább. Nem szaladhatok olyan szekér után, amelyik nem vesz fel. Erősebb lettem. Legalábbis nagyon remélem. Két héttel később én maradok utolsónak az öltözőben tornaóra előtt. Amikor tűsarkak szapora kopogását hallom, felpillantok. Carmen Sanchez az. Már nem félek tőle. Felállók, és egyenesen a szemébe nézek. – Ugye tudod, hogy itt volt Fairfieldben? – kérdezi. – Tudom – felelem, és a szekrényemben talált kézmelegítőkre gondolok. De el is ment. Mint egy röpke, szép pillanat – megérkezett és tovaszállt. Carmen idegesnek, szinte sebzettnek tűnik. – Emlékszel a céllövöldére a vidámparkban? Mindig hatalmas plüssállatokat raknak ki fődíjnak, de szinte soha senki sem nyeri el őket. Én legalábbis még sohasem nyertem. – Aha, még én sem. – Számomra Alex volt a fődíj. Gyűlöltelek, mert elnyerted tőlem – ismeri be. Vállat vonok. – Akkor mostantól nincs okod gyűlölni engem. Mert én is elveszítettem. – Már régen nem gyűlöllek – mondja. – Továbbléptem. Nyelek egy nagyol, csak azután szólalok meg; – Én is. Carmen elneveti magát, aztán meghallom, hogy kifelé menet ezt motyogja magában: – Hát, az viszont tuti, hogy Alex még nem. Ez meg mit akar jelenteni?

349

ÖT HÓNAPPAL KÉSŐBB

Brittany COLORADÓBAN NEM OLYAN AZ AUGUSZTUS ILLATA, mint Illinoisban. Felborzolom vadonatúj, rövid frizurámat, és még csak arra sem vagyok hajlandó, hogy a kiálló tincseket lesimítsam, miközben az egyetem kollégiumában pakolom a cuccomat. Lexie, a szobatársam Arkansasból érkezett. Olyan, mint egy tündér: alacsony és édes. Mintha Csingiling leszármazottja költözött volna össze velem. Megesküdnék rá, hogy láthatatlan tündérport szór, amerre jár, és még csak a homlokát se ráncolja soha. Sierrá–nak, aki az Illinoisi Egyetemre jelentkezett, már nem volt ilyen szerencséje a szobatársával. Darával. A csaj gyakorlatilag demarkációs vonalat húzott a gardróbban és a szobában, ráadásul minden reggel (hétvégén is!) fél hatkor felkel tanulni. Sierra teljesen kivan, még szerencse, hogy a legtöbb idejét Doug szobájában tölti, így legalább biztosan túl fogja élni az egyetemi éveket. – Biztos vagy benne, hogy nem tartanál inkább velünk? – kérdezi Lexie délies akcentussal. O és néhány gólya lemegy az udvarra, állítólag lesz valami buli az elsősök tiszteletére. – Be akarom fejezni a pakolást, aztán pedig meglátogatom a nővéremet. Megígértem neki, hogy azonnal ott termek, amint végeztem a kicsomagolással. – Oksa – mondja Lexie, és egymás után több ruhát is felpróbál, szeretne „tökéletesen” festeni ma este. Mikor rátalál a megfelelő ruhára, még megigazítja a haját és a sminkjét. A régi önmagamra emlékeztet, arra a lányra, aki mindenki elvárásainak meg akart felelni. 350

Fél órával később, amikor Lexie távozik, leülök az ágyamra és előhúzom a mobilomat. Kinyitom, és az Alexszel közös képünkre bámulok. Gyűlölöm magam azért, hogy még mindig látni akarom. Annyiszor megpróbáltam már rávenni magam, hogy kitöröljem a képeket és ezzel együtt a közös múltunkat is, de nem megy. Benyúlok az íróasztal fiókjába, előveszem Alex frissen mosott és összehajtogatott fejkendőjét. Megsimogatom a selymes anyagot, és eszembe jut az a nap, amikor Alex nekem adta. Számomra nem a Latin Vért jelképezi. Hanem Alexet. A mobiltelefon csörgése rángat vissza a jelenbe. A Napsugár Otthonból hívnak. Amikor felveszem a telefont, egy női hang szólal meg a vonal végén. – Brittany Ellisszel beszélek.^ – Igen. – Georgia Jackson vagyok a Napsugár Otthonból. Shelley–vel minden rendben van, csak azt szeretné tudni, hogy vacsora előtt vagy vacsora után ér ide. Rápillantok az órámra. Fél öt van. – Mondja meg neki, hogy egy negyedóra múlva ott vagyok. Azonnal indulok. Visszahajtogatom a fejkendőt a fiókba, és a táskámba dobom a telefonomat. Rövid buszozás után már ott is vagyok a városka másik végén, és a Napsugár Otthon társalgója felé sietek, mert a recepción azt mondták, hogy Shelley arrafelé van. Először Georgia Jacksont pillantom meg. Ő a kapcsolattartó Shelley és közöttem, pár naponta felhívom, és a nővérem felől érdeklődöm. Barátságosan és melegen üdvözöl. – Hol van Shelley? – kérdezem, és végigfut a szemem a társalgón. – Sakkozik, mint mindig – mondja Georgia, és a sarok felé mutat. Shelley háttal ül nekem, de felismerem a fejtartását és a kerekes székét. Jókedvűen visít, ami azt jelenti, hogy megint nyert. 351

Amikor közelebb érek, azt is meglátom, hogy ki ült le vele játszani. A dús, sötét haj láttán gyaníthatnám, hogy az életem egy percen belül ismét a feje tetejére áll, de a szemem és az agyam között megszűnt a kapcsolat. Teljesen lebénulok. Ez nem lehet. Csak a képzeletem szórakozik velem. De amikor megfordul, és meglátom az ismerős, sötéten villogó szempárt, amely egyenesen rám tapad, a valóság szinte fejbe kólint. Alex az. Tízlépésnyire tőlem. Édes istenem! Minden, amit valaha iránta éreztem, úgy söpör át rajtam, mint egy cunami. Nem tudom, hogy mit csináljak, nem tudom, hogy mit mondjak. Visszanézek Georgiára. Ő vajon tudta, hogy Alex is itt van? Reménykedő arca elárulja, hogy naná. – Itt van Brittany – mondja Alex Shelley–nek, majd feláll, és felém fordítja a kerekes széket, hogy láthassam a testvéremet. Úgy lépek oda a nővéremhez, mint egy robot, és megölelem. Amikor elengedem, Alex már ott is áll előttem. Khakiszínű vászonnadrágot és kék kockás inget visel. Le sem tudom venni róla a szemem, a gyomrom idiótán szakozni kezd. A világ összeszűkül, semmi mást nem látok, csak őt. Végre sikerül megszólalnom. – A... Alex? Te... te meg mit keresel itt? – dadogom összeakadó nyelvvel. Vállat von. – ígértem Shelley–nek egy visszavágót, nem igaz? Csak állunk ott, és egymást bámuljuk, egy láthatatlan erő arra kényszerít, hogy csak a szemébe nézzek. – Egészen Coloradóig eljöttél, hogy sakkozhass a tesómmal? – Nem Shelley volt az egyetlen ok. Itt járok főiskolára. Mrs. P. és dr. Aguirre segített, hogy letegyem a vizsgákat, miután kiléptem a Vérből. Eladtam Juliót. A diákszövetkezetnél dolgozom, és hitelt is vettem fel. Alex? Főiskolás? A csuklójánál gondosan begombolt ingujj elrejti a Latin Vér–tetoválások nagy részét. – 352

Kiléptél? Nem azt mondtad, hogy az túl veszélyes lenne, Alex? Hogy abba bele szoktak halni? – Én is majdnem belehaltam. Ha nem lett volna ott Gary Frankéi, valószínűleg nem éltem volna túl... – Gary Frankel? – A legkedvesebb, legártalmatlanabb srác az iskolában? Most először veszem szemügyre Alex arcát. Van egy halvány, új sebhely a szeme fölött, és néhány ronda heg a fülénél és a nyakán. – Istenem, mi... mit... te... tettek veled? Megfogja a kezem, és a mellkasára teszi. Pillantása sötét és tüzes, pont olyan, mint amikor először megláttam a parkolóban, a középiskola utolsó évének első napján. – Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy mindent helyre kell hoznom. Hogy választanom kell. A banda meg... Az, hogy majdnem agyonvertek, és megbillogoztak, mint egy marhát, nem fájt úgy, mint az, hogy elveszítettelek. Ha visszaszívhatnék minden egyes szót, amit a kórházban mondtam neked, megtenném. Azt hittem, hogy ha távol tartalak magamtól, akkor megvédelek téged attól a sorstól, ami apámra és Pacóra várt. – Felnéz, a tekintete szinte az enyémbe hatol. – Soha többé nem foglak elküldeni magamtól, Brittany, soha! Erre megesküszöm. Majdnem agyonverték? Megbillogozták? Forogni kezd velem a világ, és könnyek szöknek a szemembe. – Csitt! – Alex átölel, a hátamat simogatja. – Most már minden rendben van, jól vagyok – ismétli újra és újra, a hangja magával ragad. Milyen jó az érintése... milyen jó ez az egész... A homlokomhoz érinti a homlokát. – Valamiről tudnod kell. Azért fogadtam a haverokkal, mert valahol legbelül sejtettem, hogy ha érzelmeket is viszek a dologba, abba belehalok. Majdnem sikerült is. Te voltál az egyetlen lány az életemben, aki miatt olyan jövőt álmodtam meg magamnak, amiért már érdemes volt harcolni. – Kiegyenesedik, hátralép, és a szemembe nézve folytatja: – Annyira sajnálom! Mujer, mondd meg, hogy mit szeretnél, 353

és tőlem megkapod! Ha azt akarod, hogy soha többé ne jöjjek a közeledbe, csak mondd! De ha visszafogadsz, mindent megteszek, hogy ilyen lehessek... – mondja, és a ruháira mutat. – Hogyan bizonyíthatnám be neked, hogy megváltoztam? – Én is megváltoztam – mondom neki. – Már nem az a lány vagyok, aki voltam. És már ne is haragudj, de ezek a cuccok... ez nem te vagy. – De hát nem ezt akartad? – Tévedsz, Alex. Én téged akarlak. Nem valami ál–Alexet. Sokkal jobban tetszel farmerben és pólóban, mert az te magad vagy. Végignéz magán és felkacag. – Igazad van. – Újra a szemembe néz. – Egyszer azt mondtad, hogy szeretsz engem. Még mindig szeretsz? A tesóm figyelmesen hallgatja kettőnk párbeszédét. Melegen rám mosolyog, erőt ad, hogy elmondhassam az igazságot: – Én mindig szerettelek. Alex lassan kifújja a levegőt, és megkönnyebbülten megdörzsöli a homlokát. Csillog a szeme a meghatottságtól. Az én szememben is gyülekeznek a könnyek, belemarkolok az ingébe a mellkasán. – Nem akarok mindig veszekedni. A randizás klassz dolog! A szerelem jó! – Magamhoz húzom. A száját akarom, most azonnal! – Ne–nekünk is jó lesz? Már majdnem az enyémhez ér az ajka, de akkor hátralép és... Édes. Jó. Istenem! Letérdel előttem, és megfogja a kezemet. A szívem hatalmasat dobban. – Brittany Ellis, be fogom bizonyítani neked, hogy az a férfi vagyok, akiben már tíz hónappal ezelőtt is hittél, és olyan sikeres leszek, amilyennek megálmodtál. Négy év múlva szeretnélek feleségül venni azon a napon, amikor lediplomázunk. – Félrehajtja a fejét, és vigyorogva folytatja: – Életre szóló vidámságot ígérek neked, de azt nem, hogy nem fogunk veszekedni... hiszen 354

szenvedélyes kis mamacita vagy te... viszont már előre várom az édes kibéküléseket. Talán egy nap visszatérünk majd Fairfieldbe, és segítünk, hogy olyan hellyé válhasson, amilyennek az apám megálmodta. Te, én és Shelley. Meg mindenki a Fuentes és az Ellis családból, aki az életünk része kíván lenni. Egy nagy, őrült mexikói–amerikai vegyes család leszünk! Mit gondolsz? Mujer, tiéd a lelkem. Mit gondolhatnék? Szélesen elvigyorodok, miközben egy magányos könnycseppet törlök le az arcomról. Hogyne lennék őrülten szerelmes ebbe a srácba? Az egymástól távol töltött idő semmin sem változtatott. Nem tagadhatok meg tőle még egy esélyt. Akkor magamtól is megtagadnám. Kockáztatnom kell, újra meg kell bíznom benne. – Shelley, szerinted visszafogad? – kérdezi Alex a tesómat, és a haja veszélyes közelségbe kerül Shelley ujjaihoz. De Shelley nem rángatja meg... csak gyengéden megveregeti Alex fejét. Záporoznak a könnyeim. – Aha! – kiáltja Shelley bolondos, széles vigyorral az arcán. Ilyen boldognak és elégedettnek már régen nem láttam. Az a két ember, akit a világon a legjobban szeretek, itt van mellettem. Mi mást akarhatnék még? – Milyen szakos vagy? – kérdezem. Alex rám villantja ellenállhatatlan mosolyát. – Kémia. Hát te? – Kémia. – Átölelem a nyakát. – Csókolj meg, hadd tudjam meg, hogy működik–e még közöttünk a kémia... mert tiéd a szívem, a lelkem, meg minden, ami a kettő között van. Az ajka végre az enyémhez tapad, és vadabbul csókol, mint valaha. Hűha! Most állt helyre a világ rendje. Pedig nem is mondtam, hogy „Töröl!”

355

EPILÓGUS HUSZONHÁROM ÉVVEL KÉSŐBB MRS. PETERSON BECSUKJA AZ OSZTÁLYTEREM AJTAJÁT. – Jó napot kívánok, és üdvözlök mindenkit a végzősök kémiaóráján. – Az asztala szélén telepszik le, és kinyit egy dossziét. – Nagyra értékelem, hogy máris kialakították az ülésrendet, de ez az én feladatom. Névsor szerint haladunk. A diákok hangosan felnyögnek, de Mrs. Peterson már hozzászokott ehhez a zsörtölődéshez: lassan harminc éve így fogadják a javaslatát a Fairfield Középiskolában. – Mary Alcott, üljön ide előre! A párja Andrew Carson lesz. – Mrs. Peterson egyre lejjebb és lejjebb halad a listán, a megnevezett diákok pedig vonakodva elfoglalják kijelölt helyüket a tanulópárjuk mellett. – Paco Fuentes – mondja Mrs. Peterson, és a Mary mögött álló asztalra mutat. A jóképű fiatal srác, aki édesanyja kék szemét és édesapja hollófekete haját örökölte, leül a kijelölt helyre. Mrs. Peterson az orrára biggyesztett szemüvegen keresztül jól megnézi magának új diákját. – Mr. Fuentes, remélem, nem gondolja, hogy ezzel a tantárggyal önnek nem lesz problémája, csak mert a kedves szülei hatalmas szerencsével felfedezték azt a gyógyszert, amivel lassítható az Alzheimer–kór lefolyása. Az apja nem fejezte be a tanévet, és ráadásul egyest kapott az egyik tesztre, bár van egy sanda gyanúm, hogy inkább az édesanyját kellett volna megbuktatnom. Öntől a maximumot várom. – Sí, Senora. Mrs. Peterson lepillant a jegyzetfüzetére. – Julianna Gallagher, foglalja el a Mr. Fuentes melletti helyet! Még Mrs. Peterson figyelmét sem kerüli el, hogy Julianna elpirul, Paco viszont pimaszul vigyorog. Harminc 356

év tanítási gyakorlata talán puhított valamennyit a tanárnőn, de most ismét úgy dönt, hogy nem hajlandó kockáztatni. – A bajkeverők figyelmét pedig arra szeretném felhívni, hogy az osztályaimban a zéró tolerancia elve uralkodik...

357

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Annyi mindenkinek köszönetét kell mondanom ezért a könyvért! Először köszönöm szépen dr. Olympia Gonzáleznek és tanítványainak a Loyola Egyetemen, Eduardo Sancheznek, Jesus Aguirrének és Carlos Zunigának, hogy végtelen órákat rászánva „megízesítették” az irományomat a spanyol és mexikói kultúra kifejezéseivel, za–matával, színeivel. Minden hibáért elnézést kérek, és mindegyikért én vagyok a felelős, de azért remélem, hogy büszkék lehettek magatokra. Karén Harris barátsága áldás az életemen, ő barátként és munkatársként is mellettem áll a nap huszonnégy órájában. Marilyn Brandt karrierem kezdete óta végtelen támogatásáról biztosított, mindig hálás leszek a barátságáért. E nélkül a két hölgy nélkül nem tartanék ott, ahol most tartok. A családtagjaim és a barátaim mind nagy szerepet játszanak a karrieremben, és ennek a könyvnek a születésében. Köszönöm Alesia Hollidaynek, Ruth Kaufmannak, Erika Danou–Hasannak, Sara Dánielnek, Erica O’Rourke–nak, Martha Whiteheadnek, Lisa Laingnek, Shannon Greenlandnek, Amy Kahnnak, Debbie Feigernek, Marianna Tónak, Randi Saknek, Wendy Kussmannek, Liane Freednek, Roberta Kaisernek, és természetesen köszönet Dylan Harrisnek (meg Jesusnak és Carlosnak), hogy bevezettek a tinédzserszlengbe – anyátok biztos nagyon büszke rátok. Minden elismerés az ügynökömnek, Kristin Nelsonnak, és szerkesztőmnek, Emily Eastonnak, akik pont annyira akarták, hogy ez a könyv megjelenjen, mint én. Fran, Samantha és Brett együtt ül velem a hullámvasúton, és szeretném, ha tudnák, hogy belőlük merítek ihletet. A nővérem, Tamar tanított meg arra, hogy sohasem szabad feladni. 358

Köszönet Nanci Martineznek, aki segítségre szoruló embertársainknak szentelte az életét, és aki megengedte, hogy megismerhessem az életüket. Milyen boldogok mindannyian, mennyire vigyáznak rájuk! Köszönet blogtestvéreimnek a www.booksboysbuzz.com– on, akik mind YA írók, imádok közöttetek lenni! Hölgyek, elképesztőek vagytok! Hálás vagyok a Románcé Writers of America egyesületnek is, főleg az észak–chicagói és a chicagói csapatnak. Hálás köszönet Sue Heneghannek a chicagói rendőrségtől, és nemcsak azért, mert rendőrként a köz szolgálatának szentelte az életét, hanem azért is, mert sokat tanultam tőle a bűnszövetkezetekről, és mert folyamatosan próbára tett írás közben. Végül a rajongóimnak szeretnék köszönetét mondani. Miattuk jó igazán regényt írni, és sohasem fáradok bele a hozzám érkezett levelek és e–mailek olvasásába. Néhány rajongóm sokat segített nekem: Lexie, aki a fórumokat moderálja, no meg Susan és Diana, akik valódi Szuperrajongók. Szeretem hallani az olvasók véleményét. Keressétek fel a www. simoneelkeles.net oldalt!

359

FOLYTATÁS A Fuentes testvérek története folytatódik! A második részben Carlos és Kiara harcolnak önmaguk és a világ ellen

A VONZÁS SZABÁLYAI

360

1. fejezet

Carlos A SAJÁT SZABÁLYAIM SZERINT AKAROM ÉLNI AZ ÉLETEMET. Azonban mexikói lévén mi família állandóan beleszól mindenbe, amit csinálok, akár akarom, akár nem. Illetve nem is beleszólnak, mert az még elviselhető lenne, hanem diktálnak. Mi’amá sem kérdezte meg, hogy a középiskola utolsó évében szeretnék–e Mexikó helyett Coloradóban élni a bátyámmal. Egyszerűen eldöntötte, hogy a „saját érdekemben” – ezt ő állította, nem én – az lesz a legjobb, ha visszatérek Amerikába. Amikor mi familia többi tagja is mellé állt, a vita lezárult. Ezek most komolyan azt hiszik, hogy ha visszamegyek Amerikába, akkor van sansz arra, hogy nem három méterrel a föld alatt vagy a börtönben végzem. Két hónappal ezelőtt kirúgtak a cukorgyárból, azóta élem la vida loca. Ezen aztán semmi sem változtathat. Kibámulok a Sziklás–hegység felett szálló repülőgép aprócska ablakán. Hát ez nyilván nem Atencingo... de még csak nem is Chicago külvárosa, ahol annak idején elkezdtem a középiskolát, és amit mi’amá egy korábbi döntésének hála villámgyorsan elhagytunk. Landolás után az utastársaimat figyelem, akik lecihelődnek a gépről. Én nem sietek, hagyok időt magamnak arra, hogy felfogjam, mi is történik velem. Két éve nem láttam a bátyámat. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán akarom–e látni. Lassan kiürül a gép, én sem lebzselhetek itt tovább. Felkapom a hátizsákomat, és követem a poggyászkiadóhoz vezető nyilakat. Alex ott vár rám a korlát mögött. Korábban 361

azt gondoltam, hogy esetleg rá sem ismerek majd, vagy totál idegennek érzem. De kétség sem férhet ahhoz, hogy a testvérem áll ott... úgy ismerem az arcát, mint a sajátomat. Kis megelégedettséggel nyugtázom, hogy magasabbra nőttem nála, és egyáltalán nem úgy nézek ki, mint az a girhes kiskölyök, akinek két éve búcsút intett. – Ya estás en Colorado – mondja, és szorosan megölel. Amikor elenged, és végre az arcába nézhetek, új sebhelyeket fedezek fel a szemöldöke felett és a füle mögött – ezek még nem voltak ott, amikor utoljára láttam. Idősebbnek tűnik, mint két éve, de jóval oldottabbnak is – az arcán nyoma sincs annak az óvatos kifejezésnek, amely oly jellemző volt rá. Én viszont megörököltem tőle. – Gracias – mondom nem túl lelkesen. Tudja, hogy nem én akartam idejönni. Julio bácsi egyetlen percre sem hagyott magamra, amíg fel nem szálltam a gépre. Közölte azt is, hogy ott marad, amíg a gép el nem indul, mert csak akkor lehet biztos benne, hogy nem lógtam meg. – Tudsz még angolul? – kérdezi a bátyám, amíg a csomagokra várunk. Az égre emelem a tekintetemet. – Csak két éve élünk Mexikóban, Alex. Vagy másképpen fogalmazva, marná, Luis és én két éve élünk Mexikóban, mert te ugye ejtettél minket, hogy Brittany után jöhess Coloradóba. – Nem ejtettelek benneteket. Főiskolára járok, mert szeretnék kezdeni valamit az életemmel. Talán te is kipróbálhatnád. – Kösz, de nem. Felkapom a motyómat a szalagról, és Alex után baktatok. – Azt meg miért hordod a nyakadban.^ – kérdezi a bátyám. – Ez egy olvasó – mondom, és morzsolgatni kezdem a fekete–fehér gyöngyökből kirakott keresztet. – Megtértem, mióta nem láttál. 362

– Megtértél? Lófaszt! Tudom, hogy egy banda jelképe – mondja, miközben odaérünk az ezüstszínű BMW kabrióhoz. A bátyámnak sohasem telne ilyen flancos kocsira, nyilván kölcsönkérte a nőjétől, Brittanytől. – És ha igen? – Ő is bandatag volt Chicagóban. Mi papá is az volt előtte. Akár beismeri Alex, akár nem, a bűnözés a családban marad. Én megpróbáltam a törvény szava szerint élni. Nem panaszkodtam, amikor suli után a cukorgyárban kellett melóznom napi kevesebb, mint ötven pesóért. Amikor viszont kirúgtak, és elkezdtem a Guerreros dél barrionak, vagyis az Utcai Harcosoknak dolgozni, akár ezer pesót is megkerestem egy nap. Lehet, hogy mocskos pénz, de legalább jutott étel az asztalunkra. – Nem tanultál az én hibáimból? – kérdezi Alex. Bazzeg, amikor Alex a Latin Vér tagja volt Chicagóban, csodáltam őt. – Erre inkább nem is válaszolok. Alex megcsóválja a fejét, kiveszi a bőröndöt a kezemből, és bedobja a hátsó ülésre. És akkor mi van, ha ő kilépett a Latin Vérből? Egész életében megmaradnak a tetoválásai. Sohasem moshatja le magáról, hogy bandatag volt, akkor sem, ha már nem aktív. Jól megnézem magamnak a testvéremet. Megváltozott. Azóta érzem, mióta megpillantottam. Úgy néz ki, mint az egykori Alex Fuentes, de már nem ágaskodik benne a harci szellem, mint egykor. Most, hogy főiskolára jár, azt hiszi, hogy a szabályokat betartva is játszhat, és hogy a világ szebb hely, mint amilyennek látszik. Hihetetlen, milyen gyorsan elfelejtette, hogy nem is olyan régen még Chicago szegénynegyedében laktunk. Vannak a világnak olyan részei, amelyek sohasem lesznek szebbek, akkor sem, ha valaki levakarná róluk a szart. – Y Mamá? – kérdezi Alex. – Jól van. – Luis? – Ő is. A kisöcsénk már majdnem olyan okos, mint te, Alex. Űrhajós akar lenni, mint José Hernández. 363

Alex bólint, mint egy büszke atya, és állítom, hogy kivitelezhetőnek tartja Luis álmát. Ezek ketten nem normálisak, egy másik világban élnek... mindkét testvérem álmodozó. Alex azt hiszi, hogy megmentheti a világot, ha gyógyírt talál néhány betegségre, Luis meg azt, hogy új világokat fedezhet fel. Amikor ráfordulunk az autópályára, a távolban megpillantom a sziklafalakat. Mexikóra emlékeztetnek. – Ez a Front–hegység – magyarázza Alex. – Az egyetem a hegyek lábánál van. – Balra mutat. – Az ott a Flatirons, mert a sziklák olyan laposak, mint a vasalódeszkák. Egyszer majd elviszlek oda. Brit és én gyakran sétálunk arrafelé, amikor egy kicsit ki akarjuk szellőztetni a fejünket. Amikor rám pillant, úgy nézek a testvéremre, mintha két feje lenne. – Mi van? – kérdezi. Most viccel? – Me esta tomando los pelos? – Csak azon tűnődöm, hogy ki a fene vagy te, és mit csináltál a tesómmal? Az én bátyám, tudod, Alex kemény csávó volt, most meg ez a valaki itt mellettem hegyekről, vasalódeszkákról meg sétafikálásról regél. – Jobban szeretnéd, ha a piálásról meg a betépésről beszélnék? – Igen! – mondom színlelt lelkesedéssel. – És akkor azt is elmesélheted, hogy én hol tudok a lehető leggyorsabban betépni, mert öt napot sem fogok kibírni ezen a helyen, ha nem jutok hozzá valami izgalmas szerhez – hazudom. Mi’amá biztosan azt mondta neki, hogy drogozom, hát akkor el is játszom neki. – Tesó, engem nem ejtesz át ezzel a szarsággal. Felteszem a lábam a műszerfalra. – Higgy, amit akarsz! Alex lelöki a lábam. – Légy szíves... ez Brittany kocsija. – Neked tényleg csengettek, ember. Mikor hajítod már ki azt a gringát, és kezdesz el normálisan élni? Minden főiskolás több csajjal jár egyszerre. 364

– Brit és én nem randizunk másokkal. – És miért nem? – Mert egy pár vagyunk. – Mert panocha vagy. Az nem természetes, hogy egy férfi csak egy nővel legyen, Alex. Én szabad vagyok, és szándékaim szerint az is maradok. – Már most lefektetem a szabályokat, Senor Szabadakaratú: az én házamban senkit sem fogsz megdugni. Lehet, hogy ő közülünk az idősebb, aki halott apánk helyett apám akar lenni. De szarok a hülye szabályaira, itt az ideje, hogy közöljem vele az enyémeket: – Már most lefektetem az én szabályaimat; azt csinálok, amit akarok. – Tegyél meg mind a kettőnknek egy óriási szívességet, és figyelj rám! Még az is lehet, hogy ragad rád valami. Felkacagok. Na persze! Mit tanulhatnék én tőle? Hogyan kell kitölteni egy jelentkezési lapot? Vagy hogyan végezzünk termálkémiai kísérleteket? Kösz, de nem. A hátralévő háromnegyed órában egyikünk sem szólal meg, a hegyek viszont egyre közelebbről és közelebbről látszanak. Keresztülautózunk a Coloradoi Egyetem boulderi campusán. Vörös téglás épületek és hátizsákos főiskolások, amerre a szem ellát. Alex tényleg azt hiszi, hogy fütyül a statisztikákra, talál majd valami jól fizető állást, és kiemelkedik a szegénységből? Hahaha! Elég, ha ránéznek és meglátják a tetoválásait, úgy kidobják, mint macskát szarni. – Egy óra múlva a munkahelyemen kell lennem, de először hazaviszlek – mondja, és bekanyarodik a parkolóba. Már hallottam, hogy valami autószerelő műhelyben gürizik, hogy vissza tudja fizetni azt a kurva sok hitelt, amit az iskolától és az államtól is felvett. – Itt is lennénk – mondja, és az előttünk álló épületre mutat. – Tu casa. 365

Ez a kerek, nyolcemeletes, kukoricacsőre emlékeztető förmedvény minden, csak nem otthon, de mindegy. Kiveszem a motyómat a csomagtartóból, és követem Alexet. – Remélem, hogy a szegénynegyedben vagyunk, Alex! – mondom. – Csak mert a gazdagoktól kiütést kapok. – Nem élek luxuskörülmények között, ha ezt akartad mondani. Támogatott diákszállás. Lifttel megyünk fel a negyedikre. A folyosónak állott pizzaszaga van, a szőnyeget foltok borítják. Két nagyon dögös csaj húz el mellettünk melegítőben. Alex rájuk mosolyog, és a reakciójukat látva azon se csodálkoznék, ha térdre borulnának, és megcsókolnák a bátyám lába nyomát. – Mandi, Jessica, bemutatom az öcsémet, Carlost – mondja Alex. – Hellóóó, Carlos... – köszön Jessica, és tetőtől talpig végigmér. Isten hozott az ágaskodó hormonok földjén. Minden porcikámban érzem a kihívást. – Miért nem mondtad eddig, hogy ilyen jóképű? – Még csak középiskolás – mondja a bátyám. Hát ez meg mi? Erkölcscsősz is lett belőle? – Végzős! – vágom ki magam, és nagyon remélem, hogy ez már főiskolai körökben is megteszi. – Néhány hónap múlva betöltőm a tizennyolcat. – Majd rendezünk neked egy bulit – csicsergi Mandi. – Szuper! – mondom. – És ti lesztek az ajándékaim, ugye? – Ha Alex megengedi – feleli Mandi. Alex elindul, és beletúr a hajába. – Egy szót sem szólok, különben nagy bajba kerülök. A lányok felkacagnak. Aztán lesietnek, de nem felejtenek el búcsút inteni nekem. Amikor belépünk Alex lakásába, magam is meggyőződhetek arról, hogy nem él luxuskörülmények között. A szoba egyik falánál fekete polártakaróval letakart 366

franciaágy áll, jobbra asztal négy székkel, a bejárati ajtó mellett meg egy olyan kicsi konyha nyílik, amelybe két ember már nehezen tudja bepréselni magát. Egy hálószobás lakás? Fityfenét! Garzon. Egy nagyon kicsi garzon. Alex egy ajtóra mutat az ágy mellett. – Az ott a fürdőszoba. Az meg a gardrób, ahová bepakolhatod a cuccaidat. Behajítom a bőröndöt a gardróbba. – Ööö... Alex... és hol fogok aludni? – Kölcsönvettem egy felfújhatós matracot Manditől. – Está buena, nagyon cuki csaj. – Újra megtekintem a szobát. A chicagói házunkban egy sokkal kisebb szobán osztoztam Alexszel és Luisszal. – Hol van a tévé? – Nincs. Basszus, ez nem jó hír. – Mi a fenét fogok csinálni, ha elunom magam? – Olvass! – Estás chiflado – te megőrültél? Én ugyan nem olvasok! – Holnaptól kezdve fogsz – mondja, és kinyitja az ablakot. Hűvös, friss levegő tódul be a szobába. – Már elintéztem az átiratkozást, holnaptól szeretettel várnak a Flatiron gimiben. Iskola? A bátyám az iskoláról beszél? Csak közlöm, hogy egy tizenhét éves férfinak pont nem az iskola jár az eszében. Azt gondoltam, kapok egy szabad hetet hozzászokni a gondolathoz, hogy már megint Amerikában vagyok. Ideje témát váltani. – Hol tartod a füvet? – kérdezem, miközben tudom, hogy ezzel pattanásig feszítem a húrt. – Az lenne a legjobb, ha már most elmondanád, és akkor nem kell felforgatnom a lakást érte. – Nincs fű. – Ki a dílered? – Nem érted, Carlos? Már nem szívom azt a szart. – Nem azt mondtad, hogy melózol? Nem keresel pénzt? 367

– Dehogynem, így aztán nem halok éhen, iskolába járhatok, és a maradékot elküldhetem mamának. Még meg sem emészthettem a hallottakat, máris nyílik az ajtó. Rögtön felismerem a bátyám szőke nőjét. Egyik kezében kulcs, a másikban egy barna papírzacskó. Úgy néz ki, mint egy életre kelt Barbie baba. A bátyám kiveszi a kezéből a zacskót, és megcsókolja. Fúj! Mintha házasok lennének. – Carlos, biztosan emlékszel még Brittanyre. Brittany kitárja a karját, és magához ránt. – Carlos, micsoda öröm, hogy itt vagy! – mondja lelkendezve. Már szinte el is felejtettem, hogy a gimiben hajrálány volt, de ahogy kinyitja a száját, rögtön eszembe jut. – Öröm? Kinek? – mondom mereven. Hátralép. – Hát neked! Meg Alexnek! Nagyon hiányzik neki a családja. – Az fix. Brittany megköszörüli a torkát, és egy kicsit zavarban van. – Ööö... oksa... hoztam nektek kínai kaját ebédre. Remélem, hogy éhes vagy. – Mexikóiak vagyunk – világosítom föl. – Miért nem mexikói kaját hoztál? Brittany összeráncolja tökéletesen ívelt szemöldökét. – Ez most vicc volt, ugye? – Nem egészen. A konyha felé indul. – Alex, segítenél? Alex utána megy, és egy perc múlva papírtányérokkal meg műanyag evőeszközökkel tér vissza. – Carlos, beléd meg mi ütött? Felemelem a kezem. – Semmi. Csak megkérdeztem a nődet, hogy miért nem mexikói kaját hozott. O vette mindjárt magára. – Jó lenne, ha betartanál néhány kurva illemszabályt, és megköszönnéd neki, ahelyett, hogy legorombítod. Az nyilvánvaló, kinek a pártján áll a kedves bátyám. Egyszer azt mondta, hogy csak azért lépett be a Latin Vérbe, hogy a családunkat megvédhesse, és nekem meg 368

Luisnak ne kelljen belépnünk. Most viszont látom, hogy szarik a családra nagy ívben. Brittany felemeli a kezét. – Én nem akarom, hogy miattam veszekedjetek. – Feljebb húzza a táskája szíját a vállán, és felsóhajt. – Az lesz a legjobb, ha most elmegyek. Szokjatok hozzá újra egymáshoz! – Ne menj el! – kéri Alex. Dios mio, a bátyámnak már a pucájában sincsen vér, elcsorgatta valahol Mexikó és Coloradó között. Vagy Brittany szívta le. – Alex, hadd menjen, ha akar! – Majd én elvágom a pórázt, amin a bátya mát tartja. – Minden oké, tényleg – mondja Brittany, és megcsókolja Alexet. – Jó étvágyat az ebédhez! Holnap találkozunk. Viszlát, Carlos! – Csá. – Abban a percben, ahogy eltűnik, felkapom a barna papírzacskót a konyhapultról, és az asztalra teszem. Elolvasom, hogy mi van a dobozokban. Sült tészta csirkével... édes–savanyú marha... ka ka tál. – Ka ka tál? – Előételek – magyarázza Alex. Én aztán nem eszem meg semmit, amire ka ka van írva, és az is halálra idegesít, hogy a bátyám tudta, mi az a ka ka tál. Ahhoz a dobozhoz hozzá sem nyúlok, csak a felismerhető kajákkal rakom meg a tányéromat, és nekilátok. – Te nem eszel? – kérdezem Alexet. Úgy néz rám, mintha nem is ismerne. – Que pasa? – kérdezem. – Brittany nem fog lelépni, ugye tudod? – Ez a baj. Nem érted? – Nem. Azt látom, hogy a tizenhét éves öcsém úgy viselkedik, mintha öt lenne. Ideje felnőnöd, mocoso. – Hogy olyan dögunalmas legyek, mint te? Soha! Alex felmarkolja a kulcscsomóját. – Hova mész? – Először bocsánatot kérek a nevedben Brittanytől, aztán pedig dolgozni. Érezd magad otthon! – mondja, és elém vágja a pótkulcsot. – Ne keveredj bajba! 369

– Ha már úgyis beszélsz Brittanyvel – mondom, miközben leharapom egy tavaszi tekercs végét –, nem kérnéd vissza tőle a huevóidat?

370

2. fejezet

Kiara – KIARA, NEM HISZEM EL, HOGY SMS–BEN SZAKÍTOTT VELED! – mondja az asztalomnál ülő Tuck, és a mobilom kijelzőjén megjelenő mondatokra mered. Nem müködik. Bocs. Ne utálj! Az ágyamra hajítja a telefont. – Nem müködik? Ez helyesen írni sem tud? Hülye a csávó. Nyilván utálni fogod, nem? Hátrahanyatlok a párnára, és a mennyezetet bámulom. Eszembe jut az első csók Michaellal. Egy szabadtéri koncerten történt még a nyáron Niwotban, a jégkrémes stand mögött. – Kedveltem. – Én viszont nem. Ne bízz olyasvalakiben, akivel a pszichológus várójában találkozol először! Megfordulok és felkönyökölök. – Logopédus volt, nem pszichológus. Csak a tesóját hozta. Tuck, akinek még sohasem tetszett senki, akivel randiztam, előhúz egy rózsaszín halálfejes jegyzettömböt a fiókomból. – És ne bízz olyasvalakiben, aki már a második randin azt mondja, hogy szerelmes beléd! – Miért? Szerinted nincs olyan, hogy szerelem első látásra? – Nincs hát! Szex első látásra, na, olyan van. Meg vonzódás. De nem szerelem. Michael csak azért mondta, hogy szeret, hogy a bugyidba nyúlhasson. – Honnan tudod? – Pasi vagyok, ennyit én is tudok – mondja Tuck összehúzott szemöldökkel. – De nem feküdtél le vele, ugye? – Nem. – Hevesen rázom a fejem, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Jól éreztük magunkat együtt, de nem akartam továbblépni. Nem is tudom, miért... még nem álltam rá készen. 371

Nem láttam Michael, és nem is beszéltem vele két hete, mióta az iskola megkezdődött. Jó, váltottunk néhány SMS– t, de mindig azt írta, hogy nagyon elfoglalt, és majd hív, ha lesz egy kis ideje. Végzős Longmontban, ami húsz percre van innen, én viszont Boulderben járok iskolába, így nyilván azt gondoltam, hogy iskolai dolgokkal van elfoglalva. De most már tudom, hogy nem azért nem beszélt velem, mert nem volt ideje. Hanem azért, mert szakítani akart. Vajon egy másik lány miatt? Vagy azért, mert nem vagyok elég csinos? Vagy esetleg azért, mert nem feküdtem le vele? Biztosan nem azért, mert dadogok. Egész nyáron dolgoztam a logopédussal, és a tavalyi tanév vége, tehát június óta egyáltalán nem dadogtam. Minden héten elmegyek a logopédushoz, minden nap gyakorlok a tükör előtt, és minden szót nagy elővigyázatossággal ejtek ki. Tuck már tudja, hogy elhatároztam magam: az idén megmutatom a magabiztos oldalamat is – pedig azt eddig jól elrejtettem a többiek elől. A középiskola első három évében csendes és visszahúzódó voltam, mert iszonyúan paráztam attól, hogy kigúnyolnak a dadogásom miatt. De már nem dadogok, csak ha nagyon feldúl valami. Azt akarom, hogy ne a szerény, csendes Kiara Westfordként emlegessenek, hanem olyasvalakiként, aki fel meri emelni a szavát. Arra azonban nem számítottam, hogy Michael szakít velem. Azt hittem, együtt megyünk majd a gólyabálra, meg a végzősök báljára... – Ne is gondolj Michaelra! – mondja Tuck. – Olyan cuki volt! – A görények is cukik, mégsem randiznék eggyel sem. Jobbat érdemelsz nála! Ne add magad ilyen könnyen! – Most nézz rám! – kérem. – Ez a valóság, Tuck! Nem vagyok egy Madison Stone. – Hála istennek! Utálom Madison Stone–t. 372

– Pedig nagyon népszerű. – És beképzelt. – Tuck írni kezd a füzetembe, aztán odadobja nekem. – Tessék – mondja, és egy tollat is hozzám vág. Rámeredek a papírlapra. A tetején ez áll: A VONZÁS SZABÁLYAI, és egy hosszú vonal osztja ketté. – Mi ez? – A bal oldali oszlopba írj le mindent, amit szeretsz magadban. Most viccel? – Nem! – Ugyan már, írd csak le! Önsegítő feladat. Hidd el, a végén nem is fogod olyan vonzónak találni Madison Stone– t. Fejezd be a következő mondatot: Én, Kiara Westford, azért vagyok nagyszerű, mert... Tudom, hogy Tuck nem adja fel, ismerem, így aztán lekörmölök valami ostobaságot, és visszaadom neki a füzetet. Elolvassa, amit írtam, és felszisszen. – Én, Kiara Westford, azért vagyok nagyszerű, mert tudok focizni, ki tudom cserélni az olajat a kocsimban, és felmászok négyezer méternél magasabb hegyekre is. A pasikat ez marhára nem érdekli. – Kiveszi a tollat a kezemből, leül az ágyam szélére, és vadul jegyzetelni kezd. – Kezdjük az alapokkal! Három megközelítésből vizsgáljuk meg, hogy milyen vonzó vagy. – Ki találta ki ezeket a szabályokat? – Én. A Tuck Reese–féle Vonzás Szabályai. Kezdjük a személyiséggel! Okos vagy, vicces és gunyoros – mondja, és le is írja. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó. – De az. Várj! Még nem fejeztem be. Hű, kitartó barát vagy, szereted a kihívásokat, és Brandon is megerősítheti, hogy remek testvér vagy. – Felnéz, amikor elkészül. – Második menetben a képességeidet nézzük meg. Tudsz autót szerelni, sportos vagy, és tudod, mikor kell befogni a szádat. 373

– Az utolsó nem képesség. – Kis szívem, bízz bennem! Dehogynem az! – Kifelejtetted a spenótos–diós salátát. – Nem tudok főzni, de azzal a salátával mindenkit lenyűgözök. – Oké, szuper salátát tudsz gyártani – mondja, és feljegyezi a listára. – Harmadszor pedig: nézzük meg a külsődet! – Tuck tetőtől–talpig végigmér. Felnyögök, és azt kívánom, bár véget érne ez a megpróbáltatás. – Ügy érzem magam, mint egy borjú, akit vásárra vittek. – Jól van, na! Hibátlan a bőröd, égnek mered az orrod, csakúgy, mint a csöcsöd. Ha nem lennék meleg, még kísértésbe esnék, hogy... – Fúj! – Rácsapok a kezére, nehogy ezt is leírja. – Tuck, nehogy már leírd azt a szót a füzetembe! – Mit, a csöcsöt? – Ja. Igen, azt. Írd azt, hogy mell, vagy cici... a csöcs olyan vulgáris. Tuck felhorkan, és a szemét forgatja. – Oké. Tehát, égnek meredő mellek... jaj, bocs Kiara, de így meg olyan, mint egy étlap, folyton a csirkemell jut eszembe. – Úgy tesz, mintha a menüt olvasná fel nekem: – Igen, pincér? Szeretnék egy adag égnek meredő mellet, káposztasalátával. Tuck fejéhez vágom Mojot, a nagy kék mackót, amelyet még hároméves koromban kaptam a szüleimtől, amikor kórházban voltam egy forrázás miatt. – Maradjunk az emlőnél, de most már haladj tovább! Mojo visszapattan Tuck fejéről, és a padlón köt ki. A legjobb barátom egyetlen poént se hagyna ki. – Kihúzom az égnek meredő csöcsöt, meg a cicit, meg a mellet, meg mindent – Széles mozdulatokkal kitörli a szavakat. – ...és beírom, hogy égnek meredő emlők – mondja, és beszéd közben buzgón körmöl. – Hosz–szú combok, hosszú szempillák. Nem akarlak megbántani, de rád férne egy manikűr. 374

– Ennyi? – kérdezem. – Nem is tudom. Neked eszedbe jut még valami? Megrázom a fejem. – Na, most már, hogy tudjuk, milyen ellenállhatatlan vagy, listát írunk arról, hogy milyen típusú srácokra kellene ráhajtanod. Ezt a jobb oldali oszlopba írjuk. Kezdjük ismét a személyiséggel! Olyan srácot akarsz, aki... folytasd! – Olyan srácot akarok, aki magabiztos. Igazán magabiztos. – Remek – mondja Tuck, és leírja. – Olyan legyen, aki kedves hozzám. Tuck leírja. – Kedves fiú. – Legyen okos! – teszem hozzá. – Intelligens vagy magológép? – Mind a kettő nem lehet? – kérdezem, bár lehet, hogy nem így kellett volna reagálnom. Tuck megpaskolja a fejemet, mintha kicsi gyerek lennék. – Jó, nézzük a képességeket! – Felemelt kézzel csendre int. – Ezt a részt én írom meg helyetted. Olyan srácot akarsz, aki legalább annyi mindent tud, mint te, a többi ráadás. Legyen sportos, és legalább értékelje, hogy képes vagy megszerelni a borzalmas csotrogányodat, és... – A fenébe! – Leugrom az ágyról. – Jut eszembe, be kell mennem a műhelybe, hogy elhozzak valamit. – Nehogy azt mondd, hogy szőrös dobókockát akarsz aggatni a tükörre! – Nem szőrös dobókocka. Rádió. Retró! – Istenkém! Egy retró rádió, amely illik a retró autódhoz! – gúnyolódik Tuck, és lelkesedést színlelve tapsikolni kezd. – Velem jössz? Becsukja a füzetet, és bevágja a fiókba. – Képtelen lennék ott ácsorogni, mint egy idióta, és hallgatni, hogy kocsikról szövegelsz, ráadásul olyanokkal, akik értenek is hozzá! 375

Hazaviszem Tuckot, és negyedóra múlva megállók a Finley Autószerelő Műhely előtt. Alex, az egyik szerelő apám tanítványa volt. Tavaly, az egyik óra után apám megtudta, hogy Alex ért a kocsikhoz. Mesélt neki arról az 1972–es Monté Carlóról, amelyet restaurálok, és Alex azóta mindig segít beszerezni a hiányzó alkatrészeket. Behajtok a műhelybe, Alex éppen egy VW Beetle motorja fölött görnyedezik. – Szia, Kiara! – Megtörli a kezét egy rongyba, és megkér, hogy várjak egy kicsit, mindjárt hozza a rádiót. – Itt is van – mondja, és kinyitja a dobozt. Tudom, hogy nem kellene ennyire beizgulnom egy rádió miatt, de a műszerfal nem lenne ugyanolyan nélküle. Alex kiveszi a rádiót a dobozból, és leveszi róla a fóliát. A hátából vezetékek állnak ki, mint egy pók lábai, de tökéletes. Amelyik eredetileg a kocsimban volt, az sohasem működött, és az előlapja is törött volt, így Alex és én a neten kerestünk a helyére egy autentikus darabot. – Még nem volt alkalmam kipróbálni – mondja Alex, és minden vezetéken húz egyet, hogy meggyőződjön róla, erősen tartanak–e. – Felvettem az öcsémet a reptéren, nem tudtam korábban bejönni. – Eljött Mexikóból látogatóba? – kérdezem. – Igen, bár nem látogatóba. Holnap kezd a Flatiron gimiben, végzős – feleli Alex, miközben kitölt egy számlát. – Te is oda jársz, ugye? Bólintok. Visszateszi a rádiót a dobozba. – Be tudod szerelni egyedül is, vagy kell segítség? Mielőtt megláttam volna a masinát, azt gondoltam, hogy egyedül is boldogulni fogok vele, de most kicsit elbizonytalanodok. – Talán – felelem. – Legutóbb összevissza forrasztgattam a vezetékeket. – Akkor most ne fizesd ki! – mondja. – Ha holnap iskola után lesz egy kis időd, ugorj be, és beszerelem neked. Akkor én is ráérek letesztelni. – Felpillant a számláról, és a 376

tollal kopogtatni kezdi a pultot. – Figyelj, lehet, hogy szerinted loco, de megtennéd, hogy körbevezeted az öcsémet az iskolában? Nem ismer senkit. – Van segítőtársprogram a suliban – mondom büszkén. – Holnap reggel találkozhatnánk az igazgatói irodában, és akkor akár hivatalossá is tehetjük a dolgot. – A régi Kiara túl szégyenlős lenne ahhoz, hogy segítőtársnak jelentkezzen, de nem az új Kiara! – Figyelmeztetnem kell téged, hogy... – mondja Alex. – Mire? – Nem könnyű az öcsémmel. Szélesen elvigyorodok, mert Tuck listája jut eszembe: – Szeretem a kihívásokat.

377

SPANYOL SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK A KÖNYVBEN Abre la puerta, soy Elena – Nyisd ki az ajtót, Elena vagyok! adiós – Viszlát! Ahora los declare marido y mujer. – Ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket, amigo – barát Andas bien? – Jól vagy? Bendita! – Az áldóját! boca – száj bonita Mexicana – csinos mexikói lány buena torta – szó szerint finom torta, itt; jó csaj cabrón – szó szerint hím kecske, itt; szarházi, szemétláda cabróna – szó szerint nőnemű kecske, itt: szuka, kurva Cabrón me dolio! – Basszus, ez fájt! Cállate – Kuss! cállate el hocico – Fogd be a pofádat! cállate la boca – Fogd be a szád! Carajo! – A francba! Caramelo! – Karamell! chica – lány chichi – cici chorizo con huevos – kolbászos rántotta chula – gyönyörű claro – persze, világos coca – kokain (szleng) como el Viejo – mint az öreg como un angel – mint egy angyal compa – haver Comprendes, amigo? – Érted, barátom? Contesta! – Felelj! Créeme! – Higgy nekem! cuerpo perfecto – tökéletes test culero – seggfej 378

de prisa – Siess! Dios mío – istenem el büey – bivaly el diablo – ördög, sátán el dolor – fájdalom elmero mero – kulcsember, kiválasztott el traidor – áruló el viejo – öreg enano – törpe Entiendes? – Érted? entiendo – értettem escuincle – kisbaba ese – spanyolajkúak között „haver”, egyébként rasszista beszólás Está bien – Minden rendben. Estás loco, güey? – Megőrültél, haver? Estoy enamorado – Szerelmes vagyok Estoy perdido – Elvesztem. Es un cabrón – Az egy szemétláda. Es un cabrón de mierda! – Az egy szarházi! es un ganguero – bandatag vagy gracias – köszönöm gracias a Dios – hála istennek gringa – fehér amerikai lány gringos – fehér amerikaiak güey – haver hombre – férfi huevos – tojások la policía – rendőrség la tengo dura – erekció loco – őrült Lo juro! – Esküszöm! Lo siento mucho – Nagyon 379

mamacita – kisanyám Me entiendes? – Értve vagyok? Mentiras! – Hazugságok! Me oyes? – Figyelsz? me siento una mierda – Szarul érzem inagma. Me voy – Már itt sem vagyok. Mexicano – mexikói (ember) mi'amá – anyám mi amor – szerelmem mierda – szar mi familia – a családom mi madre – anyám mi mejor amigo – a legjobb barátom mi Pápá – apám mira – Nézd! mis cuates – a spanjaim mi vida – életem mojado – illegális bevándorló moca – marihuána muchacbo – fiú muchos billetes – sok bankjegy mujer – nő, asszony, feleség muneca – baba nada – semmi nadie – senki nenas – szép lányok nino – gyerek no chingues con ella – Ne baszogasd! Non es gran cosa – Nem nagy szám. Nem számít. No estés chingando – Ne baszogass! no hay probléma – nem gond, nem probléma No lo puedo creer, ganaste la apucsta – Ezt nem hiszem el, megnyerted a fogadást! novia – valakinek a csaja novio – valakinek a pasija 380

oluídalo – Felejtsd el! oye – Hallgass meg! Padre – apa panocha – gyáva szar pendejo – idióta perdón – bocsánat perfecta – tökéletes perra – szuka, kurva pochos – mexikóiak, akik nem feltétlenül a mexikói hagyományok szerint élnek por favor – kérlek porfis – a „kérlek” rövidített változata por qué no? – Miért nem? preciosa – drága, szépséges puta – kurva Qué me importál – Mit számít? Qué mierda! – Ez szar. Que pasa? – Mi újság? querida – szívem, drágám, édesem Que tienes, ese? – Mizu, haver? Quién es? – Ki az? Quién está ahí? – Ki van itt? Se acabó – Vége. iSeguro! – Persze! Természetesen! Senora – asszonyom Se nos fue mi Pápá – Az apám elment, meghalt, sí – igen somos cuates – barátok vagyunk Somos hermanos, c'no? – Olyanok vagyunk, mint a testvérek, igaz? Soy Jorge – Jorge vagyok. Tengo un probléma grande – Van egy nagy gondom. 381

Toma el mensaje – Kérdezd meg, mit üzen! tu casa – a házatok tu Papá – apád un rajado – kilépő Vamos! – Menjünk! Vamos a gozar! – Érezzük jól magunkat! ven paca – Gyere ide! vete – Menj el! vete a la verga – Menj a picsába! Vete, cabrón no molestes – Tűnj el, ne zavarj!

382