Shirley MacLaine. Nincs lehetetlen. Fedezd fel magadnak a világot!

Shirley MacLaine Nincs lehetetlen Fedezd fel magadnak a világot! (Tartalom)

Pete-nek 1. Kezdem a végén, Las Vegasban. Húsz perccel múlt nyolc óra 1974. július 12-én. A színpadi kulisszák mögött álltam, a kietlen sivatagban épült város egyik szállodájában. Megszólaltak az üstdobok, majd felcsendült A legénylakás ismerős dallama. Egy percet sem késlekedhettem, gondolkodhattam, habozhattam tovább. Egy szenvtelen hang a nevemet mondta. Besétáltam a színpadra, és énekelni kezdtem: Ha látna most engem Az egykori csapat… Tapsvihar tört ki, amint rám irányult a reflektor fénye. Őszibarack színű selyemruhám lágyan ringott a lábam körül, vállpántjaimon cirkon csillogott. Las Vegas rajong a cirkonért, mivel divatosabb a strassznál, de persze nem olyan maradandó, mint a gyémánt. …pezsgő előttem És sok finom falat. Ismerős arcok tűntek elő a hosszú asztalok mellett, amelyeken finom falatokkal teli tálak és pezsgőspalackok álltak, és amikor magasra lendítettem a lábamat, újabb tapsvihar tört ki. A szám száraz volt, mint a vatta, a gyomrom összerándult. Ám akkor egyszerre felkapott és magával ragadott a zene, a szöveg, a fények, az óriási terem bársonyos sötétsége, amely zsúfolásig megtelt emberekkel, a közönséggel, amelyet Oscar Hammerstein egy alkalommal „nagy fekete óriásnak” nevezett. Kitártam a karomat, boldognak, lelkesnek és szabadnak éreztem magam. A régi srácok bámulnának nagyot, Hogy milyen klassz fickók vágyálma vagyok. Közvetlenül előttem ült Carroll O’Connor és felesége, Nancy, mögöttük Goldid Hawn, aki nevéhez híven ragyogott, mint az arany. Balra tőlem a vörös hajú, gyönyörű Gwen Verdon nézett rám varázsos mosolyával, jobbra Matty Troy, New York állam Queens megyéjének demokrata párti vezetője. Láttam Pat Cadellt és Fred Duttont, akikkel olyan sok ismeretlen városban fordultam meg a tragikus McGovern-kampány idején. A sötét nézőtéren ott ült Sam Brown és Dave Mixner, a két kitartó fiatalember, akikkel együtt vonultam fel Washingtonban, az ázsiai öldöklés ellen tiltakozva. Hátul ült Lucille Ball, akivel olyan sokat nevettem, s aki annyi hasznos tanáccsal látott el; mellette Ginger Rogers, aki kislánykoromban arra inspirált, hogy mindenképpen táncos legyek. És jelen volt számtalan sok barátom, akikkel a politikai életben, a könyvkiadás, az újságok és a magazinok világában, a szórakoztatóiparban és külföldön ismerkedtem meg. Valóban bámulatos, klassz barátok. Úgy éreztem, hogy életem utóbbi tíz évének minden fontos embere Itt ül előttem. Én is csak ámulok, íme megérkeztem! Fényárban táncolok, Túlárad a lelkem!

Elmondhatatlanul jó érzés töltött el, erősnek, energikusnak, hajlékonynak éreztem magam, nem kellett szabályoznom a lélegzésemet, könnyed, pontos mozdulatokkal táncoltam. Akkor már egy éve rendszeresen futottam a tengerparton, hosszú órákat töltöttem izzasztó tornagyakorlatokkal, napjaim kora reggel a táncstúdiókban kezdődtek. Nem ettem kenyeret, krumplit, mandulás Hershey-szeleteket, és otthon készült csokoládés süteményeket – ilyen étrendet alakítottam ki a magam számára a kampány során. Abbahagytam a dohányzást, nem ültem órákon át a megírandó könyvem fölött. A számból eltűnt a szárazság, testemet adrenalin árasztotta el. Az öltözőmet megtöltötték a virágok, jókívánságok százait kaptam kézhez. Míg a fellépésre készülődtem, azokra gondoltam, akikkel az utóbbi években ismerkedtem meg, és azon tűnődtem, hogy vajon mit csinálnak ma este; azok foglalták el gondolataimat, akikkel a rettenetes tévésorozatomban dolgoztam együtt, akikkel á kampány során beszélgettem, akikkel a különös, poros kínai városokban találkoztam. Furcsa, kiváltképp a fellépés körülményeit tekintve, de Csou En-laj jutott eszembe, aki szívrohamot kapott, és elképzeltem az éjszakákat átvirrasztó feleségét, Teng Jing-csaót. Azon tűnődtem, vajon megértike valaha is, hogy milyen sok köze van hozzájuk és elvtársaikhoz annak, hogy most itt állok ezen az óriási színpadon, ebben a szuper kapitalista Las Vegasban. Micsoda társaság! Elállna a szavuk… Már a táncosok is bepördültek a színpadra. Egyszerre lendítettük magasba a lábunkat, jókedvűen és boldogan, mivel örültünk, hogy jól érzik magukat körülöttünk az emberek, és mert mi is szerettük jól érezni magunkat. A közönség tapsolni kezdett, és mi még magasabbra lendítettük a lábunkat. A színpad bal oldalára kerültem, és akkor megpillantottam az ezüsthajú, méltóságteljes tartású Margaret Whitmant, aki velem tartott Kínába. Eszembe jutott, mit mondott egy barátjának azon a délutánon. „Kínában az ember úgy hiszi, bármi lehetséges. Ezért van itt Shirley.” Aznap sokat gondolkodtam ezen. Szalmakalapomat magasra emelve befejeztem a nyitó számot. Kitört a tapsvihar. A leghangosabban Dan Melnick, az MGM igazgatója ünnepelt. Az MGM már nem tartozott a legjelentősebb stúdiók közé, ám övék volt a szálloda, amelyben a fellépésem zajlott, és eszembe jutott az a néhány évvel korábbi délután, amikor minden sivárnak és reménytelennek tűnt. Az idő tájt mindenki, akit csak ismertem, velem együtt felhagyott a nevetéssel. Most azonban Dan, aki a Metrót birtokló társaság tulajdonosa, Kirk Kerkorian mellett ült, és jókedvűen nevetett. A teremben mindenki nevetett. Es akkor valami oknál fogva az az érzésem támadt, hogy új élet kezdődik számomra. Hosszú távollét után végre azt teszem, azzal foglalkozom, amire mindig is készültem. Csakhogy most már sokkal többet tudok arról, ki vagyok, mivel az idáig vezető út nem volt könnyű. 2. 1970 áprilisában a Culver Cityben lévő Metro-Goldwyn-Mayer Stúdió egyik kihalt utcáján álltam. Fulladoztam a szmogtól. Az épületek falai úgy vettek körül, mintha a Kreml magasodott volna fölém. A sztárok öltözőit magában foglaló hosszú, lapos épülethez sétáltam. A bejárati ajtó be volt zárva. Bekukucskáltam az egyik homályos ablakon, és beláttam az öltözőmbe. Csaknem két évet töltöttem abban az öltözőben, miközben négy filmben játszottam. A krémszínű függönyök még a helyükön voltak, és láttam a szeszélyes, régi zuhanyozót is, amelyből mintha csak akkor nem folyt volna meleg víz, amikor egy kisminkelve eltöltött hosszú nap után le akartam mosdani. A megszokott helyén állt a lemezjátszó asztala, amelyet most vastagon belepett a por. Eszembe jutott az a nap, amikor Frank Sinatra és Dean Martin egy olasz szalámival megrakott tányért hozott be nekem, aztán széles mosollyal előhúztak egy tucat, zsírpapírba csomagolt cannolit, és Sinatra Come fly with me című lemezére öntötték. Végigpillantottam a vászonnal letakart bútorokon, és visszaemlékeztem, milyen érzés volt a kanapén ülni; puha volt, bársonyos, és az állandóságot jelentette. A Metrónál forgattam a Futva jöttek című filmet, amely megváltoztatta az életemet, és a felvételek szüneteiben mindig azon a kanapén pihentem. Abban a filmben jöttem rá, hogy képes vagyok az embereket egyszerre megnevettetni és megríkatni. Abban az öltözőben szoktam hozzá az érzéshez, hogy filmcsillag lettem, és ez volt az a szoba, ahonnan hosszú időn át úgy léptem ki, nap nap után halálosan fáradtan, hogy bárcsak valami többet csinálhatnék a puszta színjátszásnál. Átvágtam a szűk utcán a sminkesek és fodrászok épületéhez. Ott nyitva volt az ajtó. – Hello, bejöhetek? – kiáltottam. – Van itt valaki? Semmi válasz. Csak a ventilátor bugása hallatszott. Beléptem. Nem messze egy hajszárító búra állt magányosan, mintha kihajították volna. Végigsétáltam a folyosón a sminkelőszobákig. A tükrök körül már leszerelték a lámpákat. Ideoda dőltek a porlepte, bőrborítású székek, mintha könyörögtek volna, hogy valaki állítsa vissza őket a helyükre, a tükrök elé.

A fodrászhelyiségek felől a hajszárító búra sóhajtása hallatszott; a hajdani aranyláz vidékének egyik kísértetvárosát bejáró szél zúgását idézte fel bennem. Szinte hívogatott, ezért beléptem. Díszes rézernyőkbe foglalt villanykörték meredtek némán az alattuk sorakozó asztalokra. Az egyiken két, tűkkel teletűzdelt parókatartó fagömb árválkodott. A sarokban magányosan állt az ismerős jégszekrény, ajtói tárva-nyitva. Csupán az alsó polcon látható rozsdakarikák árulkodtak arról, hogy egykor pezsgőspalackok álltak ott, ünneplésre várva. Ebben a teremben történt minden. Ebben a teremben, ahol reggel hattól kilencig minden munkanapon több varázslat érződött, mint Óz, a nagy varázsló öltözőjében. Az idő tájt a MetroGoldwyn-Mayer stúdiójában zajlottak a nagy események, és a filmcsillagok a sminkesek és fodrászok épületében készültek elő rájuk. A Metró kapuján libbentek ki és be a világ legnagyobb és leghíresebb filmsztárjai, s akkoriban hosszú időn át én is közéjük tartoztam. Olykor hosszú, fekete limuzinokból szálltunk ki, máskor mi magunk vezettük autónkat. Úgy léptünk be a sminkesek és fodrászok épületébe, mint egyszerű, hétköznapi emberek, csak éppen elvárták tőlünk, hogy farmerben vagy nadrágban is varázslatosak legyünk, akkor is, ha az alvástól megduzzadt a szemünk, és gondolatainkat az előző este emlékképei töltötték meg. Minden reggel friss kávé illata szállt felénk, ahogy megérkeztünk, és rögtön az az érzésünk támadt, hogy nem is olyan elviselhetetlen a kora reggeli munkakezdés. Dean Martin képzeletbeli golfütőt lóbált, miközben a kávéját kortyolta. Kirk Douglas szeme ide-oda járt, mintha telefonszámokat rögzítene a fejében, Robert Cummings pedig átadott a sminkesének egy rajzot az arcáról, hogy mely helyeken kell utasításainak megfelelően 4-N korrektort használni. A férfisztárok tréfálkoztak a sminkeseikkel, ugratták őket, mintha a tréfálkozás és az ugratás elfedné a tényt, hogy milyen mélységesen hiúk, és sok esetben zavarta őket, hogy erről más is tud. Mi, női sztárok dán márványsajtszeletekkel teli tányért adtunk körbe egymásnak, és vasfegyelemmel csak csipegettünk belőle, s a kávénkba is ritkán tettünk cukrot vagy tejszínhabot. Sokszor gondoltam rá, hogy vajon a többiek reggeliznek-e, mielőtt elindulnak otthonról, vagy hogy nekik is olyan nehezükre esik-e felkelni, mint nekem. Ám valahányszor mi, sztárok a személyes szokásainkról beszélgettünk, sosem tudhattuk biztosan, hogy mi az igazság. Az effajta dolgokat látszólag meglehetősen félvállról kezeltük, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy uralkodunk magunkon, ezért folyvást az volt az ember érzése, hogy a kimondott szavaknál sokkal fontosabb az, ami nem hangzik el. A női sztárok sminkelése mindig egyszemélyes kis szobácskákban zajlott, így egyedül mi tudtuk és a sminkesünk, hogy „ki van-e festve az arcunk, vagy nincs”. A legtöbbünké ki volt festve. Ám amikor Sydney Guillaroff fodrászműhelyében összegyűltünk, valóban varázslatos átalakuláson mentünk át. Volt olyan nap, hogy a Metró valamennyi filmcsillaga ott ült egymás mellett a bőrszékekben, illatosán gőzölgő kávéscsészékkel. Greer Garson, akinek türkiz pongyolája csodásan kiemelte sárgarépa színű haját, egyenesen az öltözőbe készült, ahol az Oscar-díj-ünnepségekhez illő fehér hermelinbe burkolták. Mellette a nemrég elvált Jean Simmons a házasság kívánatos voltáról fecsegett. A keskeny csípőjű Deborah Kerr olyan keresetlen trágárságokat fűzött ehhez a kiselőadáshoz, amelyeken igencsak elcsodálkozott volna a moziba járó közönség, miközben Sydney Guillaroff újabb adag kávét töltött Deborah csészéjébe, és csillapítón a vállára tette a kezét. Sydney magas volt és kecses mozgású, s mindig testhez simuló, különleges vászoningeket viselt. Vékony cigarettákat szívott, mindig lendületes mozdulattal gyújtott rá, és sosem kerülte el a figyelmét, ha valaki két asztallal odébb rágyújtani készült. Sydney egy palotában lakott, mosdókagylóiba és fürdőkádjaiba aranycsapokból folyt a víz, és amikor partit rendezett, a férfiak csokornyakkendőben jelentek meg. Sydneyt nem nagyon érdekelték azok a nők, akikben nem csillant meg a nagyság ígérete. Ám ha talált ilyet, bármikor elérhető volt, igyekezett a maga módján elősegíteni az illető nő kreativitását, a bizalom legapróbb jelét is nagyra értékelte. Többet tudott Hollywood nagy női filmcsillagairól, mint a pszichiátereik. A finom, bájos Audrey Hepburn mindig lassan állt fel, kis uszkárjával a karján, és úgy közelítette meg a színjátszóteret, mintha görkorcsolyán siklana. Debbie Reynolds, Burbank büszkesége, kacagva, tréfálkozva lépett a terembe, imádnivaló volt. Aztán megérkezett a telt Elizabeth Taylor, aki smink nélkül tizenkét évvel fiatalabbnak látszott; behuppant egy éppen üresen álló székbe, dán sajtot majszolt, és felrakta a lábát az asztalra. Tömzsi lába volt, ugrattam is miatta néha, azt mondtam, olyan, mint egy súlyemelő lába. Sydney tüzet adott neki, és Elizabeth hosszan, mélyen leszívta a füstöt a tüdejébe, ugyanazzal az élvezettel cigarettázott, ahogyan a dán márványsajtot ette. Aztán Sydney Guillaroff végigjárta a sort, egy festő vagy szobrász gondosságával elkészítette gyönyörű frizuránkat, hogy végül kiállhassunk a kamerák elé. A Metró fodrászszalonjában a közös cél és a közös félelem hatására egyfajta bajtársiasság alakult ki közöttünk. Szemlátomást mindannyiunkat az a cél vezérelt, hogy megjelenjünk a vetítővásznon, és ismeretlen emberek kedvenceivé váljunk, félelmet amiatt éreztünk, hogy ez talán nem valósul meg.

Micsoda korszak volt ez Hollywoodban! Minden olyan természetesnek, olyan állandónak tűnt; akkoriban nem is sejtettük a szomorú véget. Zajlott az élet, mint a maga útját járó vízfolyás. Egyik film készült a másik után, hiszen a filmgyártás egyfajta életforma volt, és egy-egy gyors áramlás egyszerűen besodorta az új csillagokat, az új tehetségeket és az új elképzeléseket. Eszembe sem jutott, de az ismerőseim közül senkinek sem, hogy mindez egyszer, nem is olyan sokára, véget érhet. Jókedvűen mulattunk egymás társaságában a „hollywoodi partikon”, lubickoltunk Malibu hullámaiban, hétvégéken befurikáztunk Palm Springs-be, és olykor átruccantunk Las Vegasba, amikor a Klán lépett fel a nagytermekben. Különös módon magunkat éreztük valóságosnak, nem a külvilágot. Otthonaink luxuslakosztályokhoz voltak hasonlóak, és ha valaki megpróbálta komolyra fordítani a szót, úgy néztek rá a többiek, mint egy ünnep-rontóra. Tudtuk, hogy valahol ott kint baj van, csak éppen nem szerettük volna, ha megmérgezi hőn szeretett „kreativitásunkat”, vagy lelohasztja lelkesedésünket, mivel a pozitív szemlélet „kötelező” volt. Folyt tehát a viccelődés, harsogott a nevetés. Egyikünkmásikunk ugyan fellépett bizonyos „ügyek” érdekében, de csak azért, mert valamelyik ismert politikus felkérte. A hollywoodi mennyország felső régióiban móka és kacagás volt az élet. Az ember két-három filmben szerepelt évente, csakis a barátaival és a munkatársaival érintkezett, jogászokat és közjegyzőket fogadott, hogy kiügyeskedjék számára a kedvező adózást, ügynököt és reklámszakembert fizetett, és folyvást új okokat keresett ennek az életformának a fenntartására. Többször is elmenekültem Hollywoodból, mert úgy éreztem, ezt kell tennem. Mint mikor az ember túlzásba viszi a habzsolást. De mindig szívesen jöttem vissza. Most is visszatértem, 1970-nek ezen a napján, csak éppen Hollywood nem volt többé. Megvételre kínálták. Nagyvállalatok vásárolták fel sorra a stúdiókat, számítógépeket telepítettek a termekbe, pedig számítógépek még soha sehol nem hoztak létre műalkotást. Arctalan emberek jártak keltek mindenfelé, elfoglaltnak és nagyon hatékonynak mutatták magukat, demográfiáról beszéltek, és mégis… az ipar, miként a hollywoodiak nevezték az üzlet és a művészet sajátos keverékét, bajban volt. Történelme legsúlyosabb, legkomolyabb válságát élte át. Megfordultam, és kisétáltam a fodrászszalonból. A „recepciós” pulton lelakatolt ketrec állt. Még egyszer megnéztem az öltözőmet. A bejárat fölött tábla: Első emelet – Női sztárok – Szabad. Akkor este a parkolóba vittem az autómat, és bejártam Beverly Hillst. A levegő nedves volt és friss, mint a gazdagok negyedében mindig, ha hűvös az est. Embereket sehol nem lehetett látni, csak a csillogó autókon sziporkáztak a harmatcseppek. A meleg, fényűző otthonokban összejövetelek zajlottak. „Eladó” táblák magasodtak a több ezer dollárt érő, elegánsan nyírt gyepszőnyegek fölé. Úgy hallottam, hogy négyszáztizenhat értékes házat kínálnak megvételre csak Beverly Hillsben és Bel Airben, mivel a bankok a jelzáloggal megterhelt ingatlanok lefoglalására készülnek. Azt is hallottam, hogy Hollywood sikeresebb és befutottabb alkotói a tengerpartra költöznek, ahol „hullámnéző kommunákat” hoznak létre, miközben várják, hogy megcsörrenjen a telefon. A napok hosszú hónapokra nyúltak sokak számára, akik az eseményektől dermedten semmi újba nem tudtak belevágni, vagy nem mertek „előleg” nélkül dolgozni, mert attól féltek, hogy akkor mindenki megtudja, hogy munkára van szükségük. Egy órát sétáltam, és azon tűnődtem, hogy mi történt Hollywooddal. Úgy megváltozott minden. Az emberek vagy hetven évesnek látszottak, vagy harmincnak. A Szelíd motorosok után sokan úgy képzelték, hogy milliókat lehet besöpörni csupán 400 000 dollár ráfordítással (ami egyébként, bizonyos értelemben, Hollywood akkori legdrágább filmjévé tette a Szelíd motorosokat). És a filmrendezők új nemzedéke szemlátomást rengeteget tudott a filmekről, de nagyon keveset az emberekről. William Wyler, Billy Wilder, Robert Wise, Alfred Hitchcock és más befutott rendezők mintha dinoszauruszokként cammogtak volna, nehézkesen azon a területen, amely sokkal inkább fürge lépteket, mintsem elmélyült gondolkodást igényelt. Az Új Hollywood szemlátomást sokkal fontosabbnak tartotta a gyors mozgást szemben a megértéssel, és mindez 1970-ben vált nyilvánvalóvá. Besétáltam egy összejövetelre. Egy fekete ruhás lány elvette a kabátomat, a háziasszony meleg barátsággal üdvözölt, de nem kérdezett rá, hogy mit csinálok mostanában. Zavarban volt, félt, hogy én is zavarba jövök, és pontosan így viselkedett a többi vendéggel is. – A többieknek inkább csak a hátát látja manapság az ember – jegyezte meg valaki –, mert valójában senki nem akarja megtudni, mire számíthat. És a helyzet csak rosszabb lesz. – A háziasszony bevezetett a szobába, ahol egyesek ismerősnek kijáró pillantásokat vetettek felém, de óvatosan megfogalmazott mondatokkal folytatták megkezdett beszélgetéseiket. Senki nem fordult hozzám nyíltan, senki nem tette fel a kérdést: „Hello, hogy vagy?” 1970-ben ilyesmit nem lehetett kérdezni, mert valakinek még eszébe jutott volna őszintén válaszolni. Ezenközben azonban az „Ez a ház eladó” táblák és az ingatlanárverések árnyékában tovább működtek a fűtött úszómedencék és a színes szökőkutak, s minden este zajlottak a fényűző vacsorák, míg ki nem hunytak a fények. A

fekete csokornyak kendős, kölnitől illatozó pincérek mindent megtettek, hogy leplezzék a valóságot, amely akkor már egyre kézzelfoghatóbban, egyre nagyobb sebességgel tört be az életünkbe. Mégis, mintha nem történt volna semmi. Hallottam, hogy egy producer azt ecseteli, hogy „lassan minden visszazökken az üzlet szokásos kerékvágásába. Megtanuljuk, hogyan takarékoskodjunk a kiadásokkal, és kész. Legalább megszabadulunk a hasznavehetetlen emberektől és a fölösleges akta-tologatóktól.” A körülötte állók egyetértően bólogattak. Ám amikor valamelyikük megszólalt, szája széle remegett a jól leplezett feszültségtől. Kik is a hasznavehetetlen emberek? A terem közepére sétáltam. Frank Sinatra felém emelte Jack Danielsszel teli poharát. Rám villantotta mosolyát, amellyel a fákon ülő madarakat is elbűvöli, elhatároztam, hogy odamegyek hozzá, és kikérdezem. Frank Sinatra 1970-ben a jobboldal mellé állt. „Miért tetted, Frank?” – akartam kérdezni. „Miért álltál ki Ronald Reagan mellett, és miért buzdítasz Nixon támogatására? Igaz, gyakran ugrattalak azzal, hogy csak szűk körben nagy a szád, de muszáj volt kilépned a nagy nyilvánosság elé?” Ám mielőtt bármit is mondhattam volna, megállított egy kedves, független producer, aki egy munkával rendelkező, helyes, fiatal tévésztár partnereként jelent meg az összejövetelen. Miközben őt hallgattam, régi barátom, Frank járt az eszemben. Mi olyan szokatlan abban, hogy Frank Sinatra Palm Springs diktátorává vált? Hollywoodban mindig is fel lehetett fedezni a diktatúra némely vonását. A nagy mogulok lényegében keménykezű uralkodók voltak, akik összefogtak a kreatív emberek irányítására. A hallgatólagos megállapodás szerint mi gyerekek voltunk; bolondos, féktelen, tündöklő, tehetséges, nem különösebben éles elméjű gyermekek. Minket vezetni kell, irányítani, manipulálni, megvásárolni, eladni, népszerűsíteni, kényeztetni és elviselni. Nem volt megengedve, hogy kezünkbe vegyük sorsunk irányítását. Talán ettől kapott Frank vérszemet. Lehet, hogy a nehéz napokban a kelleténél többször sértették meg, ezért döntött úgy, hogy kezébe veszi az irányítást. Most azokat támogatja, akik olyan ügyesek és merészek ebben, amilyet ő korábban el sem tudott képzelni. Tény, hogy a tehetségét – az ő csodálatos, termékeny tehetségét – az általa vallott értékekkel együtt csúnyán megsértették. Számomra nem okozott gondot, hogy miért változott meg Frank. Inkább sajnáltam emiatt, de nem lepődtem meg. Mindig romantikus, teátrális rajongást mutatott a gengszterek iránt, mintha ő is azzá szeretett volna válni. Most felkerült a legkiválóbbak közé. Ennek ellenére továbbra is kedveltem. Most mindenesetre eltűnt arcáról a mosoly, és zavartan, szégyenkezve elfordította rólam a pillantását. Elindultam Billy Wilder felé. Úgy pislogott, mint egy nagy béka, és az arcán ráncok jelentek meg a kényszeredett mosolytól. Billy az ékes szavú cinizmus nagymestere volt, ehhez értett igazán, most azonban olyan érzésem támadt, hogy ez emészti el. Néhány kedveskedő mondat után azonnal a közönség tőle megszokott csepülésébe kezdett. – A jó ég tudja, mit akarnak – mondta. – Képtelen vagyok rájönni. Rajonganak azokért a filmekért, amelyek szerintem kimondottan pocsékok. Mit tudok én egyáltalán? Legjobb volna, ha visszamennék Berlinbe kerítőnek. Billy az egyik legtehetségesebb, legcsiszoltabb elméjű ember volt, akivel valaha is együtt dolgoztam. Amikor felvetettem, hogy besavanyodik hollywoodi irodájában, ahol nyakalja a gint, és vasárnaponként meccseket néz, akkor azt válaszolta, hogy csak azért érzi jól magát Hollywoodban, mert ő is, meg a felesége is szeretik az előmelegített szőnyegeket. A külvilágban nem találta a helyét. Néha eltűnődtem azon, hogy vajon mikor érti meg ezt a fajta gondolkodást. Körbepillantottam a vendégeken, és rájöttem, hogy a jelenlévők fele televíziós munkatárs. Pillanatnyilag a tévések tartották életben a stúdiókat, és a tévé ejtette rajtuk a halálos sebet – a tévé és maga az amerikai kultúra. Ám nem Billy Wilder volt az egyetlen, akit elgondolkodtattak az amerikai közönség igényei. Ezen törte a fejét valamennyi stúdió vezetője. Korábban mindig megjósolták, mi számíthat sikerre, felmérték, mit akarnak nézni az amerikaiak szombat esténként. Ennek immár vége. És még ennél is rosszabb volt, hogy lassan rettegni kezdtek a nagyközönségtől, amely végső soron dönt a sorsuk felől, ízlésük és ítéletük a legjobb esetben is bizonytalan volt, olykor egész egyszerűen megszűnt. Gyakran megesett, hogy még ha jól sikerült is valami, inkább önmaguk ellen fordultak, széttépték a művet, mielőtt kikerülhetett volna a nyilvánosság elé. Ennek romboló hatása érezhetően átáradt az alkotó közösségre is. Mintha mindenki leendő önmegsemmisítő atombomba volna. Pontosabban: mindenki, kivéve a televíziósokat. A férfiak visszafogottnak, magabiztosnak látszottak. A nők szeme csillogott. Szemlátomást a legkevésbé sem bántotta őket, hogy silányságok előállításában vesznek részt. Mi több, ezt nyilvánvalóan az egyezség részének tekintették, mivel úgy gondolkodtak, hogy még mindig jobb silányságon dolgozni, mint semmin. Figyeltem, hogyan járnak-kelnek a teremben. Azt kérdeztem magamtól, hogy nem lehet-e az ember akkor is ünnepelt művész, ha a televíziónak dolgozik. A pihenőszobába mentem. A mosdókagyló márványlapján a Hollywood Reporter, a város üzleti lapja hevert.

Felvettem, és átfutottam. A filmgyártás a mélyponton. A bevételek siralmasak. A CBS számára viszont hat új próbafilm készült. Hátralapoztam az ingatlanrovatba. A három oldalt elfoglaló hirdetések között az egyik feltűnően szembeötlött. Részletesen ismertetett egy Beverly Hillsben lévő villát, amelyhez úszómedence, színes szökőkút és teniszpálya tartozott. Arról a villáról volt szó, amelyben tartózkodtam. Kezet mostam, megfésülködtem, és újra megnéztem a címoldalt. Az üzleti lapokban szó sem esett arról, hogy valójában hol a baj. Nem tettek említést Vietnamról, a szegénységről, a rasszizmusról, szóba sem került, hogy a merész amerikai álom hogyan foszlik köddé körülöttünk. Senki nem írt arról, hogy addig nem készülnek jó filmek, amíg az ország jobbá nem válik; és amíg az ország nem érzi magát jobban a bőrében, addig moziba járni sem lesz kedve. A dolgoknak ezt az összekapcsolódását szemlátomást nem látta meg a filmiparban senki, vagy nem volt hajlandó beismerni. Visszamentem a vendégek közé. Egy fiatal, tévés pár búcsúzkodott az ajtóban, mentegetőztek a házigazdának, hogy nem maradhatnak tovább, mert másnap kora reggel dolgozniuk kell. A filmes csapat maradt, öntötte magába a whiskeyt és a bort, mintha semmi sem történt volna a világukban, mintha még mindig a hatvanas években élnénk, s az ő gazdagságuknak és hírnevüknek nem árthatna semmi. Kimentem, elkértem a kabátomat, és feltűnés nélkül távoztam. Ahogy hazafelé vezettem a hűvös éjszakában, az ingatlanügynökök által megvételre kínált álomházak között, a televízión kezdtem el gondolkodni. 3. A szórakoztatóiparban érdekelt angol mágnásnak, Sir Lew Grade-nek megvan az a rendkívüli képessége, hogy elég besétálnia valahová, s máris feléled a lanyhuló lelkesedés. Ha pedig az ő szobájába sétál be bárki, akkor nagy valószínűséggel megváltozik az élete. Ha befogadó közönségre talál, bármit el tud fogadtatni. Velem a televíziót fogadtatta el. Amikor egy havas napon meglátogattam őt Londonban, alig tudtam róla valamit. Azzal tisztában voltam, hogy vezérigazgató, és a londoni székhelyű Associated Television Corporation Ltd. főrészvényese, s hogy állítólag 400 000 000 dollár a vagyona. Láttam az ő produceri közreműködésével készült A teremtés koronája című tévéfilmet Lawrence Olivier-vel, Michael Caine-nel és Paul Scofielddel a főszerepben, és kiválónak tartottam. Tudtam róla, hogy szegényen kezdte a pályafutását, hogy 1920-ban ő volt Európa Charleston bajnoka, s még mindig kész egyetlen szóra felpattanni az asztal tetejére, hogy bemutassa virtuóz tudását. Csakhogy ez nem sok információ. Azon a havas napon ízelítőt kaptam abból, hogy mi rejlik a sugárzó, rózsaszín arc, az alacsony, zömök test és az üzletemberekre jellemző, feszes pocak mögött. Az volt a benyomásom Sir Lew Grade-ről, hogy mindent üzleti szempontból mérlegel. – Mit szeretne, Shirley, kedves? – kérdezte egy óriási szivarra gyújtva. – Bármire vágyik kicsi szíve, a magáé. Fel-alá sétált tágas, komor irodájában, újra meggyújtotta a szivart, egyfajta ceremoniális kópésággal gesztikulált, tudván, mint minden jó előadó, hogy milyen elragadó és megnyerő régimódi vidéki humorával. Nem emlékszem mindenre, amit akkor mondott, szavai úgy sodortak magukkal, mint az ígéretek, álmok és látomások fergetege, vihara, Zelda hurrikánja. Feje ide-oda mozgott tojásdad testén, miközben a Marble Archnál lévő irodája puha kék szőnyegén táncolt kuncogva. – Nézze, Shirley, nem kertelek – mondta. – Csillagra van szükségem, jól ismert, amerikai filmcsillagra. Pompás dolog, hogy maga tehetséges. De engem nem ez érdekel. Magából engem csak az érdekel, Shirley, hogy híres. – ízesen ejtette ki a szót. Éreztem, hogy megrándul az orrom. – Maga azért kell nekem, mert magát ismeri minden amerikai háziasszony, aki húspástétomos süteményt majszol, miközben a nappaliban szól a tévé. Maga kell nekem. És ha szívesen dolgozik velem, akkor úgyszólván az ügynökömként lép fel, más nagynevű sztárokat vonz hozzám. Magát tekintik nagy példának. Átcsábítom őket az Atlanti óceánon, és együtt tesszük színvonalassá az amerikai televíziózást. Nem tudtam, mennyire gondolja komolyan az egészet, de engem akkor nagyon aggasztott a tévéműsorok általános középszerűsége. Nem sokat tudtam erről a műfajról, de elszántam magam, hogy amennyiben belevetem magam, nem szeretném megsérteni az átlag amerikait. Kis szerencsével talán sikerül létrehozni egy jól megírt, igényesen rendezett és eljátszott sorozatot. A valóságos életet mutatná be, nem valami vaníliaillatú fantáziavilágban játszódna, mint megannyi, helyzetkomikumokra épülő film. Voltaképpen egyáltalán nem is „helyzetkomikum” volna. Megindíthatná az embereket, felvidíthatná őket, hatására hihetnének önmaguk és mások emberségében. Volna mondanivalója, kiváltképp, ha olyan nőt mutatna be, aki kezd valamit az életével, nem csupán lassú észjárású férjét szolgálja ki, rosszcsont gyerekekkel

foglalkozik, vagy bájosan elfogadja a boldogtalanságot. Arra gondoltam, hogy olyan nő lehetne a főszereplő, aki hivatásos riporterként, férfiak segítsége nélkül bejárja a világot, élvezi az életét, és nem telefonál folyton haza, mert tanácsra van szüksége. Úgy véltem, hogy a nők bátorítást kaphatnak egy ilyen figurától, és a férfiak csodálnák őt, s nem éreznék fenyegetve magukat. Elmondtam Sir Lew-nak ezeket az ötleteimet. O a pénzről beszélt. A titkárnője bedugta fejét az ajtón. – Kész az ebéd, Sir Lew – mondta. Átmentünk a másik szobába, ahol svédasztal várt bennünket, kaviárral, dinnyével, válogatott gyümölcsökkel és sajttal megrakva. Elhaladtunk Sir Lew íróasztala mellet, amelyen az égvilágon semmi sem volt. – Többet akarok magának fizetni, mint amennyit bármelyik amerikai tévétársaság fizetne – közölte Sir Lew, miközben elvettem egy lazacszeletet az egyik ezüsttálcáról. – A maga közreműködésével felélénkül itt a piac, és kidolgozok egy filmszerződést is. Négy hónapot forgat évente a tévének, én pedig évi két filmet biztosítok magának olyan témáról, amely magát érdekli. Miközben beszélt, le sem vette rólam a tekintetét. Furcsán éreztem magam, mintha kiestem volna az időből. Beszéltem neki a kétségeimről, hogy szerintem az ismert arcok már nem elegendőek az egyre igényesebb tévénézők számára. Az amerikaiak sok mindent megtudtak a világról a tévé segítségével, láthatták a vietnami háborút, a Biafrát sújtó éhínséget, lázadásokat, inváziókat, diákok lelövését, vezetők meggyilkolását, és mindezt színesben, miközben tisztába tették a kisbabákat. – Amerikában még mindig rajonganak a hősökért – mondtam –, de szerintem nem elég, ha valaki sztár. – Téved, Shirley – felelte Sir Lew. – Az emberek szeretnek ismerősöket látni. Ez megnyugtatja, kellemes érzéssel tölti el őket. Nincs idejük új ismeretségeket kötni, annyi mindent kell csinálniuk az életben. Higgyen nekem, az sem számítana, ha csak a telefonkönyvet olvasná fel nekik. Két óra telt el így, közben hullt a hó, és Sir Lew egyfolytában beszélt. Filmekről, reklámokról beszélgettünk, aztán a feleségéről, Kathyről, a bentlakásos iskolába járó fiáról, meg hogy mit tart Sir Lew a pénzről. (Egy alkalommal egy kislány azt kérdezte tőle, hogy kettő meg kettő tényleg négy-e. Sir Lew válasza: „Ha eladunk, vagy ha veszünk?”) A telefon egyszer sem csörrent meg. A negyedik óra végén Sir Lew összefoglalta a beszélgetésünket, majd néhány szemponttal kiegészítette az összegzést. – Gondolja át alaposan az ajánlatomat, Shirley. De ne sokáig latolgasson. A Szövetségi Kommunikációs Bizottság új szabályzata ugyanis félórával csökkenti a fő műsoridőt, tehát egy év múlva kevesebb lesz az üres hely. El tudja képzelni, milyen kevés lehetőség marad az új műsorok vagy az olyas-fajta programok számára, mint amilyet most ajánlottam fel magának? Gyilkosság lesz. Kész gyilkosság. Szóval, figyeljen rám. Most kell meghoznia a döntést, hogy felkészülhessünk arra a műsorra, amelyik egy év múlva kerül adásba. Nincs vesztegetni való idő. Bármilyen kedve szerinti film költségeit állom, és ha rendezni volna kedve, hát csak rajta. Sir Lew kikísért a liftig, s közben odaköszönt mindenkinek, és mindenkit a keresztnevén szólított. Nyilvánvaló volt, hogy ez az otthona. Az alkalmazottai pedig úgy bántak vele, mintha egy csodálatos, tiszteletre méltó, hatalmas, gazdag nagybácsi volna. Míg a földszintre értem, azon tűnődtem, hogy milyen furcsa az élet. A filmiparban nincs már szükség híres filmcsillagokra, a tévé viszont meg akarja őket kaparintani. Milyen különös! Az utcán bokáig ért a hó. Gyaloglás közben tovább gondolkoztam. Tudtam, hogy színészi pályám fordulóponthoz érkezett. 4. Néhány hónappal később Sir Lew Amerikába jött, hogy az ügynökömmel megkösse a szerződést. Egy este beállított kaliforniai otthonomba, úgy festett, mint egy napbarnította manó, és csak az egyik keze látszott ki zakója ujjából. – A másik karom az ügynökénél maradt – jelentette ki. Iszogattunk, beszélgettünk, és rengeteget nevettünk, s Sir Lew azt mondta, szeretné, ha találkoznék Sheldon Leonarddal, a színésszel, aki számtalan Runyon-filmben alakított nehézfiút a negyvenes években, s aki most sikeres producerként működik közre olyan tévéműsorokban, mint az I Spy vagy a Dick Van Dyke Show. – Ő a legsikeresebb az iparban – mondta Sir Lew. – Ő a legjobb. A tévétársaságok rábíznának egy akkora költségvetést, mint amire a maga sorozatához szükség van. Azt mondta, hogy néhány nap múlva meglátogat Sheldon. Nekem tetszett ez az elképzelés.

Sheldon Leonard elhelyezkedett a télikertemben álló székben. A kék-zöld párnás, fehér nádszék minden mozdulatra nyikorgott, és a hangra Sheldon arca kicsit mindig megrándult. Pompás szabású sötétszürke kamgarnöltönyt viselt, melynek nadrágja pontosan másfél hüvelykkel makulátlanra fényezett Bally-cipője fölött ért véget. Élénk narancssárga ingéhez fekete karikás narancssárga nyakkendőt kötött, és szivarzsebéből narancssárga selyemkendő buggyant elő. Hátradőlt a székben, a nyikorgástól újra megrándult az arca, majd keresztbe tette a lábát, és a térdére fektette manikűrözött, színtelen lakkal bevont körmű kezeit. Ujjait úgy helyezte el a nadrág gyűrődése fölött, hogy a tenyere nem érintette a szövetet. A tökéletességet egyedül az zavarta meg kissé, hogy Sheldon nyakának bőre enyhén kidudorodott a gallér fölött. Elbűvölten ültem. Nem volt forróság, de miközben Sheldon a műsorról beszélt, ezüstös verítékcseppek jelentek meg a szemöldökén, és a felső ajka szélén. Felé csúsztattam egy doboz papír zsebkendőt. Tudomásul vette, de tovább beszélt. Olykor elfúlt a hangja, de az összhatásra talán az idejétmúlt a legjobb szó. Sheldon Leonard úgy beszélt, mintha lexikonból olvasott volna, vagy a Magna Chartát mondta volna föl, és eszembe jutott, mit mondott neki egy ízben George Schlatter, a Laugh-In rendezője: – Ide hallgass Sheldon, nem tudom, miről beszélsz. Ha nyomod a süket dumát, elveszítem a fonalat. Csak egyszerűen, jó? Én sem tudtam Sheldont követni, annyira magával ragadott az előadásmód. Olyanok jártak a fejemben, hogy vajon mossa vagy tisztíttatja a szivarzsebében lévő selyemkendőt, vagy hogy megváltozna-e a színe, ha Sheldon azzal törölné le az arcáról a verítéket. Meg az, hogy Jockey-alsónadrágot visel-e, és az ő érdekében nagyon reméltem, hogy nem. Mire monológja végére ért, az egész arca csillogott az izzadtságtól. És hihetetlen, de a cseppek nem hullottak le. Ott maradtak a bőrén. Aztán Sheldon lassan, úgyszólván elegánsan felemelte a jobb kezét, kinyújtott mutatóujját végighúzta szemöldökén, és a kertbe fröcskölte a sós nedvet. Abban maradtunk, hogy három nap múlva felkeresem a Desilu Stúdióban lévő irodájában. Addigra megemésztem, amit mondott. Kikísértem hosszú autójához, és megvártam, míg eltűnik az úton. Megemésztem, amit mondott? De mit mondott? Ja, igen, egy Shirley Logan nevű fényképészlányt kellene alakítanom, aki egy londoni irodában dolgozik, van egy kormányellenes barátja, meg egy kormányhoz hű főnöke, és ez a két férfi folyton konfliktusba kerül, én meg egyfajta döntőbíróként statisztálok mindehhez, és igyekszem megtartani a békét. Bementem, és készítettem magamnak egy tonikot ginnel. Három nap múlva, a megbeszélés szerint, beállítottam Sheldon irodájába. Az egész környék és az egykor az RKO filmgyárnak otthont adó épület most úgy festett, mint minden tévéstúdió: átmenetinek, ideiglenesnek tűnt, teljesen hiányzott belőle a filmgyártásra berendezett épületek megbízhatósága. Mintha még a falak is tudnák, hogy reggelre talán eltüntetik őket. Sheldon szőke titkárnője, Skippy bevezetett az irodába, ahol vágni lehetett a szivarfüstöt, és a légkondicionáló olyan hangosan zúgott, hogy alig hallottam Sheldont. Most kék hasított bőr zakót és hozzá illő inget viselt, és hellyel kínált. Megkérdeztem, hogy nem nyomná-e el a szivarját. Mentegetőztem, hogy gyerekkori problémáról van szó, és elmeséltem neki, hogy Virginiában, amikor tizenkét éves voltam, az apám ingatlanügynökként dolgozott, és egy napon magamra hagyott egy megvételre kínált házban. Látogatók nem jöttek, én meg nem tudtam mit csinálni. Megpillantottam egy doboz szivart, amelyet az apám hagyott a padlón. Unalmamban rágyújtottam. Nagyon rosszul lettem. Végül megérkezett egy vevő, én pedig körülvezettem, elmondtam neki minden részletet a jelzálogkölcsönről, a letétről és más egyebekről. A férfi meg akarta venni a házat, mire mondtam neki, hogy beszéljen az apámmal. A vevő így szólt: „Ugye tudod, hogy sikerült rábeszélned erre a házra?” „Igen”, válaszoltam, és az apám jutalékot ígért nekem a jó munkáért. A vevő nevetett, és elindult, hogy megkeresse apámat, én meg hánytam a szivartól. A férfi meg a felesége három nap múlva megvette a házat, de az apám nem adott jutalékot. – Szóval, az én szememben, Sheldon – mondtam a történet végén –, a szivar egyenlő a mellébeszéléssel. Jót nevettünk, de Sheldon azon nyomban eloltotta a szivarját. Ezek után nekiláttunk a megbeszélésnek. Sheldon azt mondta, hogy első lépésként összehívunk néhány szövegkönyvírót, és mindenki mondhatja a maga ötleteit. Kellemesnek és lazának képzeltem a dolgot, és azt javasoltam, hogy nálam üljünk össze, ahol főzhetek, és az írók megismerhetnek, láthatják, hogyan mozgok, hallhatják, hogyan beszélek. – Magamat szeretném adni – mondtam. – A valódi énemet, nem eljátszani valami figurát a korábbi filmjeimből. Bizonyára rosszul mondtam valamit. Sheldon a fogai között görgette a szivart, és hosszú ideig méricskélt.

– Látod amott azokat a bőrkötéses forgatókönyveket? – kérdezte. Hosszú sorokban álltak a kötetek az I Spytől a Dick Van Dyke Showig. – A sikerdarabjaim – mondta lefelé görbítve a szája sarkát, mint az a Runyon-figura, akit egykor alakított. – Értek a tévétársaságok nyelvén. Milliókat hoztam össze a tudásommal, és megtanultam, hogyan kell manipulálni a tévéseket, hogy azt tegyék, ami szerintük nekik a legjobb. Meg kell találni a módját. Én megtaláltam. A házamban tartandó megbeszélések ötlete semmivé foszlott, mint a szivarfüst, és én csak ültem, Sheldont néztem. Megkérdezte, mi a véleményem a filmről, amelyet a télikertemben vázolt fel a minap, s én közöltem vele, hogy engem nem nagyon érdekel egy olyan lány alakítása, akinek a barátja így gondolkodik, a főnöke meg amúgy. – Olyan lányt szeretnék eljátszani, aki a maga módján gondolkodik, Sheldon – mondtam neki. – És letojja, hogy mi jár a két pasas fejében. – Letojja? – Le bizony. Ezt elsüllyesztette valahová, majd járkálni kezdett az irodában. Elmondta, hogy ez a „Shirley Logan” figura árvaházat vezet Londonban, amely „tele van a legkülönfélébb árvákkal, akikbe az ember belebotlik”. Ez rokonszenvet ébresztene irántam, „főleg, ha olyan független, agresszív nőt akarsz játszani, aki megy a maga feje után. A tévében nem lehet az ember független. Meg kell fizetned az árát, és ez az ár a gyerekek.” Már akkor látnom kellett volna, hogy bajba kerültünk. Sheldon nyilvánvalóan úgy érezte, hogy a független nők fenyegetést jelentenek a tévénézők számára, én viszont úgy véltem, hogy a tévé a legintimebb médium, hogy aki a tévében megjelenik, az egyfajta vendég a háznál, ám pontosan ezért akartam olyan nőt alakítani, aki a lehető legközelebb áll hozzám. Magamat akartam adni a tévében; rengeteget gondolkodtam azon, milyen is vagyok, és végül úgy döntöttem, hogy ki merek vele állni a közönség elé. – Ha olyasmit játszom, amit nem hiszek el – mondtam –, akkor hogyan várhatom el a nézőktől, hogy higgyenek nekem? Sheldonnak nem maradt ideje válaszolni, mert belépett az Amerikai Tévé- és Rádiótársaság, az ABC esti műsorainak vezetője, Ed Vane egy „Shirley MacLaine-felvételek” feliratú mappával a kezében, és közölte velünk, hogy az ABC piackutatói felmérést végeztek, s a megkérdezettek magas pontszámokat adtak nekem a humanitárius vonásaim miatt. – Mi miatt? – A humanitárius vonásaid miatt – felelte Vane határozottan. – A felmérésekből egyértelműen kiderül, hogy a megkérdezettek többsége nagyra értékeli, hogy másokon segítesz. Az érzékenységi hányadosod is rendkívül magas. Minden nyilvánvaló a felmérésekből, mondta Vane, amelyeknek egy részét úgy végezték, hogy érzékelő vezetékeket csatoltak „a résztvevők testének bizonyos pulzáló pontjaira, ily módon mérték a közönség érzelmi reakcióit”. A megkérdezettek nem akarták, hogy a filmben férjhez menjek, és, tette hozzá Vane, csaknem mindegyikük romantikus kalandokban szeretne látni engem. Sheldon kinézett az ablakon, úgy hallgatta a beszámolót. Amikor Vane befejezte, Sheldon visszafordult, és megkérdezte, hogy kérünk-e kávét. Vane nem kért, majd szabadkozott, hogy máris mennie kell egy másik megbeszélésre. – Csak gondot okoznak nekem ezek a gépi értékelést végző szakemberek – szólt Sheldon, miután Vane távozott. – Már az is tele van tévedésekkel, ahogyan megkérdezik a közönséget az ízléséről. Aztán hosszasan ecsetelte egy olyan huszonnégy részes filmsorozat forgatásának technikai problémáit, amelyben tizenkét rész más országban készül, márpedig Sir Lew ezt határozottan megígérte nekem. Sheldon szerint idő- és pénzpocsékolás egy tévéfilm miatt beutazni a világot, mivel nyelvi problémák, vámügyek, mindenféle logisztikai nehézségek merülnek fel. – A közönség az embereket nézi – magyarázta –, nem az idegen tájakat. Értettem, mire gondol, és bizonyos mértékig egyetértettem vele. Csakhogy úgy véltem, hogy ennek a sorozatnak az lesz a titka, hogy a színészek beleilleszkednek az egyes helyszínekbe, tehát más országok tájai nem csupán színes háttérként szolgálnak majd. Kevés csomaggal, kis létszámú stábbal akartam utazni, és a lehető legközelebb akartam kerülni az idegen tájakhoz. – Így az emberek és a helyszínek segítik a történeteket. Sheldon csak bámult rám.

– Milyen történeteket tudunk összehozni? – kérdezte. Megnyugtattam, hogy számtalan történet lehetséges, hogy Shirley Logan olyan kalandokat élhet át, amilyenekben én magam is részt vettem. Néhány kalandomat már megírtam könyv formájában, és korábban küldtem is Sheldonnak egy példányt. Megkérdeztem, hogy volt-e ideje elolvasni. „Igen”, felelte. „Mi a véleménye?” – Érzékletes – mondta. – Érzékletes. – A hideg szivart görgette az ujjai között. – Sheldon – szóltam végül. – Szeretsz utazni? – Ha van rá valami ok. – Nem szakmai utakra gondolok. Te, személy szerint, szeretsz új helyekkel ismerkedni? – Rengeteget utaztam – felelte. – Te is tudod. – De élvezed? – Nem szeretek távol lenni az unokáimtól – mondta. – Összehoztam legalább tizenkétmillió dollárt. Már nem vágyom rá, hogy kidolgozzam a lelkemet. A megbeszélés lassan holtpontra jutott, és úgy láttam, nem nagyon sikerül onnan kimozdítanom. Shirley Logan szexuális életéről kezdtünk beszélgetni. Felvetettem, hogy nem kellene őt egyetlen londoni baráthoz kötni, hogy lehetnének barátai szerte a világban, és ha olykor le akar feküdni valamelyikükkel, nos, az sem volna nagy baj. Más szóval ez a fotoriporter ebben a sorozatban szabad nő lenne. – Vagyis lotyót akarsz csinálni belőle – állapította meg Sheldon. – A szabad nő lotyó? – kérdeztem. Ez tényleg megdöbbentett. Felálltam. – Tudod, ez a „nők felszabadítási mozgalma” tényleg veszélyes lehet a tévében – mondta Sheldon. Hát kibökte. Azon tűnődtem, hogy akkoriban hányszor és hány irodában hangzottak el ugyanezek a szavak, és hány férfi hozott szakmai döntést a nőkkel kapcsolatos személyes érzései alapján. Sheldon valószínűleg tisztességes ember, kétségkívül sikeres, és ha ez a sorozat bejön, akkor legalább öt éven át szakmai kapcsolatban leszünk egymással. Ám most jobban megismertük egymást, és lehet, hogy gyanakvóak lettünk egymást és közös jövőnket illetően. Sheldon ért a televízióhoz. Én viszont tudom, hogy mit akarok kezdeni ezzel a tévésorozattal, pontosabban, hogy mit akarok csinálni. Egyikünk sem tudhatta, hogy kinek van igaza. Végigmentem a folyosón a sok ismeretlen ember között, és a kaputól nem messze felfordult a gyomrom. 5. Shirley világa – ez lett a sorozat címe – olyan tapasztalattá vált számomra, mint amilyen Vietnam lehetett Kennedy, Johnson és Nixon számára. Az ember először bedugja a nagylábujját a vízbe, aztán fel sem ocsúdik, máris nyakig ül a mocsokban. Később már nem sikerül meghatározni azt a pillanatot, amikor még ki lehetett, vagy ki kellett volna szállni az egészből. A tévé számára végzett munka gyilkos és leleplező volt, de sokkal fontosabb lett számomra a tapasztalat, mivel tisztába jöttem saját küszködésemmel és határozatlanságommal. Már a kezdetek kezdetén, amikor az első forgatókönyvek megérkeztek, felhívtam az ügynökömet, hogy kipanaszkodjam magam. Közöltem vele, hogy nem megy, a forgatókönyvek borzalmasak. Egy kotnyeles, idegesítő, üresfejű kis nőcskét kellett volna alakítanom, aki beutazza a világot, és mindenkit halálra bosszant. De még ennél is rosszabb, hogy azok, akiket felbosszant, még nála is idegesítőbbek és értéktelenebbek. Az olaszok letartóztatják, az arabok lopnak, a kínaiak ostobák és pénzsóvárak, a japánoknak előre áll a foguk, és mindegyikük titokzatoskodó Mr. Moto, az írek részegesek, a spanyolok lusták és hazugok. Közöltem az ügynökömmel, hogy nem vállalom a munkát. Hosszú hallgatás következett. – Shirl – szólalt meg végül. – Tudnod kell, hogy sokkal többet jelent ez a sorozat, mint gondolod. Ami itt röpköd előtted a levegőben, az reklámokkal és sugárzási idővel együtt, …ööö… 20 000 000 dollár. A hatalmas összeg hallatán megpróbáltam megőrizni a hidegvéremet. Megkérdeztem, hogy el lehet-e halasztani a forgatás kezdetét egy későbbi időpontra, szeptemberről januárra, vagy akár a következő évszakra, mert akkor volna idő rendes forgatókönyvek megírására. Az ügynököm azt felelte, hogy lehetetlen. – Itt nem lehet úgy tologatni az időpontokat, mint a mozifilmeknél – közölte. – Ráadásul ezek a tévések másfajta emberek. Nem jellemző rájuk a bátorság. Mind halálra van rémülve. Egyetlen kivételt sem ismerek. Még csak tárgyalni

sem lehet halasztásról, mert fix műsoridejük van, és ezt kötelesek betartani. Elmondtam neki, hogy aggódom Sheldon Leonard miatt, hogy a forgatókönyvek a leglidércesebb álmaimat váltották valóra, de ő az élet tényeivel szembesített. Sheldon a fő producer, azért fizetik nekem a televíziózás történetének legmagasabb gázsiját, mert megbíznak benne. Adjak az egésznek még egy lehetőséget. A forgatókönyvek csak vázlatosak. Minden sorozatnál ez történik. Mire elkészül a harmadik vagy a negyedik változat, minden olyan lesz, amilyennek szeretném. – Nyugi – mondta. – Én megértelek. New Yorkba utaztam, ahol két filmet forgattam Sir Lew pénzügyi támogatásával, és vártam a harmadik, negyedik kéziratváltozatot. De nem voltak jobbak, mi több, némelyik még az elsőnél is borzalmasabb volt. 1971 márciusában Angliába repültem. Arra gondoltam, talán mégis sikerül beindítanunk a vállalkozást. De a lelkem mélyén nem hittem benne. Ami a mocskot illeti, már a térdemig ért. Egy Sir Lew által bérelt házban laktam. Hatalmas, hosszan elnyúló, nagyon angol ház volt tele régiségekkel, s a Windsor parkban állt egy nagy, csendes birtokon. Fél óra alatt be lehetett érni a Pine Stúdióba, háromnegyed óra alatt Londonba. Egy Rolls-Royce és egy sofőr állt állandóan a rendelkezésemre, ezenkívül volt kertész, inas, szakács. Sir Lew öt évre kibérelte a házat, mivel, mint mondta, „legalább eddig tart majd a forgatás”. Sir Lew kitett magáért. A stúdióban frissen berendezett öltözőt kaptam, amelyhez hálószoba, fürdőszoba, és egy kis teakonyha is tartozott. Minden első osztályúnak látszott, beleértve a stábot is. Nem is kívánhattam mást, mint hogy bárcsak a forgatókönyvek is olyan színvonalasak volnának, mint minden egyéb. A stáb tagjai mindig okos, érzékeny emberek. Megérzik, ha egy terv jól át van gondolva, ha sikeresnek ígérkezik, és ritkán tévednek. De megérzik a bajt is. Ezt a finom érzéket az érdek és az önfenntartás alakítja ki; egy műsor sikerén áll vagy bukik a stáb további foglalkoztatása. Márpedig a Shirley világa sikerre törő, hatalmas vállalkozás volt. Ha megvalósítjuk, több száz brit embernek biztosítunk munkát, s az A.T.V. és Sir Lew Grade tekintélyre tehet szert az amerikai televíziózás világában. Az első hetekben mindenki arról beszélt, hogy mennyibe kerülnek az egyes epizódok, Sheldon pedig egy interjúban azzal dicsekedett, hogy ez lesz a televíziózás történetének legköltségesebb sorozata, következésképpen sikeres lesz. Emiatt, és az ötéves kilátásokra alapozva, a stáb sok tagja otthagyta mozifilmes állását, hogy a sorozaton dolgozzon. Csodálatos munkát végeztek. Fantáziadúsak voltak, gyorsak és szellemesek. Körülbelül két hétig. Akkor mindenki a forgatókönyvekről kezdett beszélni. Egyik érkezett a másik után, hogy mindegyik részleg előkészíthesse az egyes epizódokat. Éreztem, szinte kitapintottam a hangulat megváltozását. Ha egy amerikai megdöbben a rossz ízlés vagy a középszerűség miatt, rendszerint kinyilvánítja a véleményét. Egy angol egészen másképpen viselkedik. Nem mondja ki érzéseit, mindenáron igyekszik betartani az illendőség szabályait. Éreztem magam körül a pusztulást, miközben Sheldon fenn trónolt valahol messze, a csúcson. A díszletezők el voltak keseredve, mert befejezetlen forgatókönyvekhez kellett díszleteket építeniük. A jelmezeseket és a fodrászokat elkedvetlenítette, hogy elolvasták ugyan a forgatókönyvet, de mivel nem volt pozitív a hozzáállásuk, nem tudtak szabadon alkotni. A színészek mindenkinél rosszabbul érezték magukat, hiszen olyan mondatokat kellett kimondaniuk, amilyenek egyébként eszükbe sem jutottak volna, ha nem fizetik meg őket jól. Egy nap üzenet érkezett az ABC-től, hogy a sorozatomra több szponzor ajánlkozott, mint abban a szezonban bármi másra. Úgy tűnt, egyedül a szponzorok nem olvasták a forgatókönyveket. Áprilisban, miközben az első külföldi helyszínre, Hongkongba készültünk, néhányunknak derengeni kezdett, hogy valami nagy katasztrófa készülődik. 6. Hongkongot mindig a világ egyik legcsodásabb helyének tartottam. Szerettem ott a szagokat, a tenger és az ebédek levegőben úszó illatát, melyekbe kantoni énekek hangja és evőpálcikák halk zörgése keveredett. Szerettem, hogy az erkélyeken bambuszbotokra kiteregetve száradnak a ruhák, hogy az útkereszteződésekben szolgálataikat ajánlgatják kiáltozva a riksások, hogy a sok száz ékszerbolt előtt a tulajdonosok megszólítják a járókelőket, és vámmentes gyöngyöket s eredeti tervezésű ékszereket kínálgatnak nekik. Hongkong a régi időkben a vásárlók paradicsoma volt, ahol az embernek teljesen kiürült a pénztárcája, pedig spórolni akart. Szerettem a nyüzsgést és azt az érzést, hogy mindig lehet valamit kapni szinte ingyen. A kantoniak megértették a pénz pszichológiáját, s hogy az minden nemzetiségű ember esetében ugyanúgy működik. Ismerték a németek, az oroszok, a japánok hozzáállását. Rákényszerültek, mivel Hongkong

nemzetközi kikötő volt, ahol egyetlen cél az előnyös eladás és vásárlás. Az utcán járva mindig levettem a kabátkámat, s éreztem, hogy a nedves fűszerek illata beivódik a bőrömbe. Hongkongban sosincs teljes szárazság. Megcsodáltam a parasztasszonyok bő selyemnadrágját, és esetlennek éreztem magam nyugati szabású nadrágomban s a hozzá illő blúzban és blézerben. Rájöttem, hogy sokkal kellemesebb olyan anyagból készült öltözéket viselni, amelyik kiöblösödik a legenyhébb szellőtől is, és sokszor támadt az az érzésem, hogy szeretnék beleolvadni a nyüzsgő tömegbe, a lankás kínai tájba, és beszívni magamba a világnak ezt a részét, amelyet úgy szerettem. Sheldon egy héttel előbb érkezett oda, mint mi, s ki sem dugta az orrát a hongkongi versenypálya mellett lévő irodájából, amikor megjöttünk a harmincöt fős stáb társaságában, melynek tagjai között voltak díszletezők, operatőrök, fodrászok, elektrotechnikusok, asszisztensek, sofőrök, jelmezkészítők és logisztikai szakemberek. Úgy festett az egész, mint Okinawa megszállása. Sheldon közölte, hogy a kínai és a japán epizódok csodálatosak, és nyugodtan tekintsem új kezdetnek a külföldi helyszíneken zajló forgatást. Jó kedvem támadt, ez azonban csak addig tartott, amíg el nem olvastam a forgatókönyvet. Borzalmasabb volt, mint bármelyik korábbi. Megalázottságomat növelte, hogy a hongkongi újságírók is elolvasták. Egy sajtókonferencián azt kérdezték tőlem, hogy elfogadtam-e a sorozat forgatókönyvét. Szavaik hitetlenkedésről árulkodtak, hanghordozásukból érezni lehetett, hogy rossz véleménnyel vannak az írásról. Nem volt könnyű válaszolnom. Hogyan magyarázhattam volna meg nekik, hogy nincs ínyemre ez az egész, de várom a negyedik változatot, mivel nem szeretném, ha bíróságra kerülne az ügy? Őszintén szólva már semmi értelme nem volt a forgatókönyvekről vitatkozni. Sheldon elnézően mosolygott, és azt mondta, ne aggódjam. Aztán otthagyott bennünket, és Japánba utazott. A helyzet reménytelen volt. Lassan már csak azon töprengtem, hogy hogyan vészeljem át az egészet- azzal fogok törődni, hogy hol vagyok, gondoltam, nem azzal, hogy mit művelek itt. Egyedül Hongkonggal foglalkoztam, ezzel a csodás hellyel, amelyet mindennél jobban szerettem a világon. Aztán ráébredtem, mennyire elvakított a sorozat. Borzalmasnak tartottam ugyan, de rá kellett jönnöm, ez semmiség ahhoz képest, ami Hongkonggal történt. Egy délután tört rám ez az érzés, amikor a hongkongi Csillag komp fedélzetén álltam. Mintha váratlanul csapdába estem volna. A friss óceáni levegő szennyező anyagokkal volt teli. A Repulse-öböl fölötti hegyi úton megállt egy teherautó, fekete füstöt okádott, s nekem összeszorult a gyomrom. Az utcákon araszoló, egymást érő autók zaja, dühödt csikorgása elfojtotta a kikötő ködkürtjeinek a régi időkben megszokott fúgáját. A jadezöld hegyek felé néztem, amelyek egykor úgy hömpölyögtek le a nyugodt vízig, ahogyan egy ősi kínai tekercsen látható, ám a kilátást most felhőkarcolók takarták el. Azokon a hegyeken valaha sziklás ösvények kanyarogtak, amelyeken szerelmesek kapaszkodtak fel a széljárta magaslatokra, hogy a jövőt tervezgessék. De ebből sem maradt semmi. Bulldózerek egyengették ki a sziklákat, és szerelmeseket sem lehetett látni. Napközben alig kaptam levegőt az utcákon, és alig vártam az estét, amikor alábbhagy a zaj, és a csökken a légszennyezés. Ezeken az utcákon forgattuk ostoba jeleneteinket, éjszaka pedig magányosan feküdtem az ágyamban, és a havonta születő több ezer kisbabára gondoltam, akik olyan családokba érkeznek, amelyeknek tagjai hatosával zsúfolódnak össze egy-egy kis szobában. Talán ez mindennek a lényege. Lehetséges, hogy túl sokan vagyunk a földön, aminek kikerülhetetlenül a középszerűség az eredménye. Régen a legnagyobb gonddal készítették el ékszereiket, táskáikat és gyöngyökkel díszített tárgyaikat a hongkongi mesteremberek. Most viszont sietősen összecsapott, giccses bazári árut kínáltak a boltok, mivel az egyre kevesebb kézművesnek egyre több vásárló igényét kellett kielégítenie. Ugyanez zajlott a televízióban. Az elvárásoknak megfelelően a lehető legnagyobb számú nézőt kellett a képernyők elé vonzanunk, vagyis meg kellett találni a közös nevezőt. A középszerűt talán valóban könnyebb eladni, mint a minőséget. Lehet, hogy a sorozattal kapcsolatban Sheldonnak van igaza, és igazuk van a hongkongi kézműveseknek is a bazári árujukat illetően. Mindkét esetben mennyiségről van szó – óriási mennyiségről –, és nem minőségről. Felkeltem az ágyból, odamentem a szállodai szoba egész falat kitevő ablakához, és a fuldokló város fényei fölött a túloldalon elterülő fekete, néma, titokzatos szárazföld felé néztem. Az ott a Kínai Népköztársaság. Vajon kik vannak ébren ezen a késői órán, és vajon mit gondolnak rólunk? Három hetet töltöttünk Hongkongban, s aztán átutaztunk Japánba. A japán helyszínhez kapcsolódó forgatókönyv még rosszabb volt, mint a kínai. Eszerint minden helybélinek kiálló fogai voltak, az ázsiaiakra jellemző tört angolsággal beszéltek, én pedig vagy szoknyás Charlie Chant játszottam, vagy Miss Magányost. Sheldon közben visszatért Angliába, szó nélkül, ahogy szokta, tehát nem volt alkalmunk a forgatókönyvről beszélni. Mielőtt elutazott, egy interjúban arról beszélt, hogy nem szeretné, ha ez a sorozat a „női felszabadítási mozgalom” jegyében készülne, velem pedig közölte, hogy ne tekintsem a filmet szónoki emelvénynek. Biztosítottam, hogy jobb módszereket tudnék alkalmazni az emberek befolyásolására. Miközben a filmünk szép lassan egyre silányabb lett, a produkció angol munkatársai, visszatérésünkre

készülődve, nekiláttak megszerezni a legjobb irodákat és a legflancosabb bútorokat. Az járhatott a fejükben, hogy amíg lehet, megszerzik, amit tudnak. Mindez azonban apróságnak tűnt azokhoz a változásokhoz képest, amelyeket Japánban tapasztaltam. Két éve jártam itt utoljára, de ez alatt a rövid idő alatt a természetszerető buddhisták országa szemlátomást behódolt a technikának. A régen virágözöntől tarkálló parkokat feldúlták, hogy helyükre gyárakat építsenek. A táj gyakorlatilag eltűnt, és a Jokohamától Tokióig húzódó terület egyetlen óriási, füstokádó várossá alakult át. Miközben ostoba epizódjainkat forgattuk hol az egyik, hol a másik helyszínen, megismerkedtem az új Japán hangjaival és szagaival; szóltak az autódudák, vágni lehetett a füstöt, emberek nyüzsögtek mindenfelé, a templomok elvesztették méltóságukat, járművek hosszú sora kígyózott az utakon, a levegő barna volt a mérgektől, az iskolás gyerekek céltalanul lődörögtek, és mindenki mindenhol türelmetlen volt. Ezt éreztem a legrosszabbnak. Szörnyűségeknek kell történniük ahhoz, hogy a japánok elveszítsék a türelmüket, márpedig most mindenütt azt tapasztaltam, hogy a legtöbb esetben kijöttek a sodrukból. Ráadásul szándékosan udvariatlanul viselkedtek, nem csupán egymással, de a külföldiekkel szemben is, pedig valaha ilyesmit elgondolni sem lehetett. Egy délután betértem az új Otani Hotel fodrászszalonjába, hogy megmoshassam a hajam. Hosszú éveken át mindig itt szálltam meg, ismertem Mr. Otanit, a tulajdonost. A szalonban két vendég ült, és öt hajmosó medence állt üresen. – Nem lehet – mondta kurtán a tulajdonosnő. Mondtam neki, hogy nagyon hálás volnék, nem tartana sokáig, de a városon kívül forgatunk, van saját fodrászom és samponom is. Ha lezuhanyoznék, lejönne a sminkem. – Nem – felelte minden magyarázat nélkül. Megkérdeztem, telefonálhatok-e, de még csak nem is válaszolt. Felemeltem a kagylót, és kértem a telefonkezelőt, hogy kapcsoljon Mr. Otanihoz. – Mr. Otani talán tudja, hol találok egy használható hajmosó medencét – mondtam a nőnek. – Megmondom neki, hogy itt nincs egyetlenegy sem. – Nem megy semmire – felelte a nő. – Én Mrs. Otani vagyok. Visszatettem a kagylót, és távoztam. Valami borzalom történik itt, s én még a kérdéseket sem tudom megfogalmazni, amelyek a válaszokhoz vezethetnének. Tokió Sibuja negyedében álló házunk nem változott semmit, ott állt a kertben, amelyet a férjem, Steve Parker alakított ki a saját kezével. De a bambuszlevelek ernyedten kókadoztak a barna levegőben. A pontyok haldokoltak a halastóban, a víz felszíne szennyes volt a koromtól. Több vizet engedtünk a vízesésbe, hogy a zuhogás elnyomja az utcai forgalom zaját. Felhívtam néhány nyugati barátomat, akik a háború vége óta Japánban éltek. – Elmegyünk innen, Shirley – mondták. – Itt elszabadult a világ. Ha most azonnal nekilátnának megfordítani a folyamatokat, akkor is tíz év, míg az érvényes szerződések lejárnak. Tudod, mit jelent ez. Vége mindennek. Elmegyünk. Egy nap, amikor forgatási szünet volt, beültem egy autóba, és megpróbáltam megkeresni a vidéket. Csak onnan tudtam, hogy hegyek között járok, hogy a fülem eldugult, és hűvös lett a testem. Mindenütt ipartelepek és autóutak; sehol egy csúcs, sehol egy lankás domboldal. Az Ivahara nevű hegyi nyaralóhelyen emberek áradatával találkoztam, akik szintén Tokióból menekültek el. Csak úgy hullámzott a tömeg ezen az egykor nyugalmas helyen. Még a fák is mintha összementek volna a falatozó, füvön taposó, ajándéktárgyak között válogató, gyári fagylaltot majszoló emberek között. A templomokban hatalmas Buddha-szobrok nézték a saját fészkébe piszkító embert. Beültem az autóba, és magasabb vidékek felé indultam annak reményében, hogy a várostól és az Éves Bruttó Termelés imádatától távol rátalálok a régi kultúra némi maradványára. Egy szép kis japán fogadóban régi divatú kimonót viselő mama-szán fogadott, és a hagyományoknak megfelelően meghajolva üdvözölt. Késő délután volt, és ő meghívott, hogy csatlakozzam hozzájuk a zöldtea-szertartásra. Évekkel korábban megpróbáltam megtanulni a zöldtea-szertartást, de nem sikerült. Olyan bonyolult, olyan pontosan előírt, körülményes rituálét kell követni, hogy miközben megtanultam az egyik mozdulatot, máris elfelejtettem az előzőt. A szertartás lényege, hogy a teáscsészét egy irányban kell sokszor forgatni, miközben az ujjak finoman, pontosan a csésze pereméhez simulnak. A zöldtea-por kanalazását egy nyugati ember számára úgyszólván lehetetlenség megtanulni. Puha, fényezett fából készült keskeny, hajlított merítőkanalat kell használni, és mivel a hajlított vége nem elég öblös, pontosan ki kell mérni a megfelelő mennyiségű port. Különben leomlik róla, márpedig egy japán ember számára a faragatlanság

és az udvariatlanság jele, ha bármi ki- vagy leomlik. Letérdeltem a mama-szán elé a fonott tatami szőnyegre, s ő nekilátott a szertartásnak. A sódzsi válaszfal mögött vízesés csörgedezett halkan. Egy pillanatra úgy éreztem, kétszáz évet repültem vissza az időben. A mama-szán nyugodt, határozott mozdulatokkal az óra járásával ellenkező irányban kezdte forgatni a csészét. Lefelé nézett, pontosan a szertartás előírásainak megfelelő szögben. Keresztbe tett, makulátlan tabiba (zoknicipőbe) bújtatott két lábfeje kilátszott bézs- és fehér színű brokátkimonója alól. A szertartás kellékeit tartalmazó lakkozott szekrényke állt mellette. Elbűvölten ültem. Elérkezett a tea keverésének pillanata. A mama-szán lassú, finom mozdulattal kinyitotta a szekrénykét, és egy dobozból kivett egy Lipton teazacskót, beletette a csészébe, és egy műanyag palackból forró vizet öntött rá! Ekkor a sensi (a tanító és úr) elhúzta a térelválasztó sódzsit. Egy fotelból a tévét nézte. Némán kortyoltam a teámat, majd kis idő elteltével megköszöntem a vendéglátást, kimentettem magam, és beültem az autóba. Még egy utolsó kép maradt Japánról az emlékezetemben. Egy hajnalon a forgatás helyszínére tartottam, amikor a felkelő nap bíborvörös fényében megláttam egy közlekedési rendőr alakjának sötét körvonalait. Alacsony kőfalon áthajolva egy cserepes növényt rendezgetett. Lágyan végigsimogatta a piros virág leveleit. Büszke pillantással megpaskolta a cserepet, felegyenesedett, és saját apró kis kertjét nézte. Aztán lenyúlt az alacsony kőfal mögé, és előhúzott egy gázálarcot. Ahogy elsuhantunk mellettük, láttam, hogy a virág remeg a reggeli forgalom dübörgésétől. A férfi felvette a gázálarcot, és elindult a munkába. 7. A külső felvételek befejeztével visszatértünk Londonba, ahol kellemes angliai nyár fogadott bennünket; ragyogott a nap, s mindenütt frissen nyírt fű illata szállt. A Pinewood Stúdió fölött azonban sötét, rút fellegek gyülekeztek. Sheldon ismét eltűnt, Angliából visszautazott Amerikába, és mindannyiunk tudomására hozta, hogy most már ott is marad. Kazettákra felvett üzenetek útján tartottuk a kapcsolatot. Mivel producer nélkül maradtunk, panaszt tettem Lew Gradenél, aki megígérte, hogy hamarosan jön valaki. Reggelenként kivittek autón a gyönyörű vidéken álló stúdióba, ahol minden alkalommal megkérdeztem, hogy van-e már producerünk. Teltek-múltak a hetek, de nem érkezett senki. Egyre rosszabb lett körülöttem a hangulat. A részlegek felbomlottak. A filmgyártásból a sorozat ígéretes korszakában hozzánk csatlakozott technikai szakemberek sorra visszatértek a filmhez. Megnéztem az Ázsiában forgatott epizódot, amelyet képtelenség volt megvágni. Csak súlyosbította a dolgot, hogy a filmen levertnek látszottam, az általános bomlás a játékomon is megmutatkozott. Egy színésszel ennél rosszabb nem történhet. Producer nélkül minden felelősség az én vállamat nyomta. Az emberek egymás között suttogtak, mindenki bűnbakot keresett. Hatalmi harc kezdő-dött azok között, akik szerint a sorozat, bármilyen rossz is, öt évig eltart. Az egyik rendező bútort rendelt Sheldon üres irodájába, és úgy viselkedett, mintha ő volna Sheldon helyettese. Az ABC-től küldöttség érkezett Angliába, meghallgatták a kifogásaimat, és megnézték a filmet. – Már annak is örülünk, hogy nem életlenek a képek – jegyezte meg egyikük. Mindenki kínosan nevetgélt. Producer még mindig nem volt. Vártam még egy hetet. Aztán egy reggel becsomagoltam a bőröndömet, kimentem a repülőtérre, felszálltam egy Amerikába induló gépre, s azzal kiszálltam a sorozatból. Sir Lew majdnem szívrohamot kapott. Addig egyáltalán nem vette komolyan az aggályaimat és a tiltakozásaimat, azt hajtogatta, hogy a „hírnév és a státus” minden minőségi hiányosságot elfed. Most azonban új helyzet állt elő. Még a brit határőrséget is felhívta, hogy milyen hangulatban voltam, amikor távoztam Londonból. Bezárkóztam New York-i lakásomba, elolvastam néhány könyvet, tévéztem, és reggelenként sokáig aludtam. A telefon ötpercenként csöngött, de nem vettem fel. Meghagytam az ügynökömnek, hogy senkivel nem vagyok hajlandó tárgyalni, amíg nincs producerem. Ez két és fél napig tartott. Akkor megjelent Ron Rubin, egy szakállas, bajuszos, harmincöt éves, 190 centi magas férfi, aki madrasz-selyem inget viselt, amikor először találkoztunk, s arcán hitetlenség tükröződött. Tíz éve dolgozott a szakmában, az előző évben ő volt az ABC 222-es szoba című sorozatának a producere. Amikor kezet fogtunk, összefutott sűrű szemöldöke. Éppen az ABC vetítőjéből érkezett a megbeszélésünkre, miután egész éjjel egy Kaliforniából New Yorkba tartó repülőgépen ült. – Azt hiszem, jobb, ha rögtön a lényegre térek – mondta –, mert most nagyon fáradt vagyok. A felvett epizódok borzalmasak. Nem értem, mit akar ez a Shirley Logan, a sztori pedig egyszerűen nevetséges. – Kis szünetet tartott. – Ön

szerint mit kellene tennem? Szerettem volna, ha megmenti a sorozatot. Azt akartam, hogy keltse életre. Szerezzen jó forgatókönyvírókat, hogy jó történeteket írjanak, és jó rendezőket, akik meg tudják azokat valósítani. Alakítsa át a sorozatot, hogy abban egy valóságos nő mozogjon a valóságos világban, s legyen benne vidámság és kaland. Egyszóval azt szerettem volna, ha fából vaskarikát készít. Ő azon nyomban átrepült Angliába, én egy másik gépen követtem, és munkához láttunk. Kihajította a 235 000 dollárra tervezett következő huszonhat rész forgatókönyveit, és ugyancsak kidobta a három borzalmas hongkongi epizódot. Sir Lew először csak pislogott. Én sem láttam még tisztán, mi lesz ebből, de legalább történt valami. A szeméttől megszabadultunk, már csak az volt a kérdés, hogy tudunk-e helyette valami jót alkotni. Sheldonnal közölték, hogy kudarcot vallott a sorozattal. Ő nem így látta, és persze szerződése volt. Azt a diplomatikus megoldást választotta, hogy bevonult egy Los Angeles-i kórházba néhány napra, majd üzent, hogy kis időre átjön Angliába. Érezni kezdtük az idő szorítását. Két hét múlva kellett volna a második külső felvételre, valószínűleg Spanyolországba utaznunk, de nem állt rendelkezésünkre egyetlen használható forgatókönyv sem. Súlyosbította a helyzetet, hogy a szeptember 15-ei sugárzás napja valósággá vált, már nem valami távoli jövő titokzatos homályába burkolózó időpont volt. A rendező első asszisztense felmondott. A jelmezesek, díszletezők, felvételvezetők és fodrászok részlegében leállt a munka. Mindenki az új forgatókönyvírók új szövegeire várt. Vagyis Ron Rubinban bíztunk, tőle várta mindenki a csodát. Ő azonban akadályokba ütközött. Olyan rossz híre volt London környékén a sorozatnak, hogy nehezen lehetett forgatókönyvírókat és rendezőket találni. Rubin ki sem mozdult az irodájából. Nem jött le a stúdióba, hogy mint új producer bemutatkozzon a stábnak; talán tudott valamit, amit én nem. Az angol cápák nyüzsögtek körülötte, hogy behízelegjék nála magukat. Elmondta nekem, hogy délutánonként, három óra tájban mindig levertnek érzi magát, mivel az irodájának nincs ablaka. Még mindig jobb, mintha megvertnek érezné magát, gondoltam. Egy délután, nem sokkal azelőtt, hogy levertség köszöntött volna rá, Rubin bejött az öltözőmbe, és hosszasan beszélgettünk. Az Angliában töltött három hét után súlyos depresszióba esett. Nem tudta, mit kezdjen a hazugságokkal és a széteséssel. Folyton azon kapja magát, hogy „megalkuszik”, mondta, nem áll le vitázni a forgatókönyvek dialógusainak rossz sorai vagy a megoldatlan helyzetek miatt, mivel nincs ereje a körülötte dúló középszerűség ellen harcolni. Vesztésre állt a haszontalan pazarlás háborújában. Megpróbáltam megnyugtatni, erőt önteni belé, biztatni, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mint amilyennek gondolja. Vagyis azon kaptam magam, hogy csupa olyasmit mondok neki, amivel neki kellett volna engem bátorítania. Egy héttel később felmondott, és visszarepült Amerikába. Aznap ráébredtem, hogy a sorozatnak befellegzett. Szeptember 15-én adásba került Amerikában az első epizód, miközben mi a Pinewood Stúdióban dolgoztunk. Sheldon Leonard kis időre átruccant hozzánk Londonba, hogy velünk legyen, amikor megkapjuk az első híreket. Éppen egy unalmas jelenettel próbáltam valamit kezdeni, amikor megpillantottam őt. A jelenet után odamentem, hogy üdvözöljem. Mélyeket lélegzett, a szája széle remegett. – No, kislány, ne aggodalmaskodj – szólt. – Jelenleg te vagy az egyetlen ló a versenyben. Megszólalni sem tudtam. A többi ló engem nem érdekelt. A verseny miatt aggódtam. Akkor éjjel nem aludtam. De Amerikába sem telefonáltam. Másnap reggel felhívott New Yorkból a reklámügynököm, hogy felolvassa egy kanadai lap kritikáját. Itt írtak először a sorozatról, és már az első szónál elakadt a lélegzetem. „Szenzációs… friss… eredeti.” Álltam az öltözőmben, és a padlót bámultam. El sem hittem, amit hallottam. Lehet, hogy tévedtem. Lehet, hogy a szétesés, a fájdalom, az önkínzó kérdések mind az én hibámul róhatók fel; talán mindvégig Sheldonnak, az ABC embereinek és Lew Grade-nek volt igaza. Este abban reménykedve aludtam el, hogy valószínűleg én tévedtem. Másnap már kora reggel megjelent a stáb, Sheldont vártuk, aki az első részről megfogalmazott szigorú amerikai kritikákat ismerteti velünk. – Mit hallottál? – kérdezgették tőlem a többiek. Még semmit. Semmi fontosat. Kimentünk forgatni a ragyogó napsütésbe, s aztán szokásos eleganciájával Sheldon is megérkezett. A többiekkel együtt akartam hallani a híreket, akár rosszak, akár jók, ezért mindannyian Sheldon köré gyűltünk, az arcát fürkésztük, hátha árulkodó jeleket olvashatunk le róla. Mély lélegzetet vett. – Hölgyeim és uraim – kezdte –, úgy tűnik, elvittük a szezon pálmáját. – Mintha az egész csoport egyszerre sóhajtott volna fel megkönnyebbülten. – Felvettem a kapcsolatot saját forrásaimmal – folytatta –, a Nielsen

nézettségfelmérővel, amely szerint megsemmisítő győzelmet arattunk. A sorozat első része a vélemények szerint bájos, mulatságos, elragadó, az újdonság szellőjét hozta, abszolút győztes. – Mosolygott. – Szeretném megköszönni a türelmüket, áldozatos munkájukat, tehetségüket… És… gratulálok. A fűzőm szorította a gyomromat, és attól féltem, hogy ott helyben elájulok. Istenem, hát mégis sikerült! Bejött! Megcsináltuk, a mindenségit! A stáb tapsviharban tört ki, maguk előtt látták az együtt eltöltendő öt karácsonyt, s aztán mindenki ment a dolgára. A sorozat megkezdése óta most először egész nap mókáztam. A nap végén az öltözőmbe siettem. Izgatott voltam, úgy éreztem, hogy ha a közönségnek tetszett az első rész, akkor a jó forgatókönyvek alapján készült részeket még jobban fogja szeretni. Itt volt az idő koccintani, felhívni a barátokat, felszabadultan nevetni. Át akartam öltözni. A titkárnőm éppen a New York-i reklámügynökömmel beszélt telefonon. Az arca sápadt volt, és suttogva beszélt. Félve pillantott rám, és felém nyújtotta a kagylót. – Shirl – mondta –, azt hiszem, jobb lesz, ha Joe mondja el neked. Pánik tört rám. – Miről van szó? – Kérdezd meg őt. Elvettem a kagylót, és megkérdeztem, hogy mi újság van. – Most kaptuk meg a friss New York-i nézettségi adatokat – mondta. – Nem is értem. Ha nem tetszett is nekik az első rész, akkor is oda kellett volna kapcsolniuk legalább azért, hogy téged lássanak, főleg a reklámhadjárat után, amely első osztályú volt. – De mi a helyzet, Joe? – kérdeztem. – Sheldon azt mondta, abszolút győztesek lettünk. Nem igaz? Az ő emberei szerint az utóbbi öt év legnézettebb műsora volt az első rész. – Viccelsz? Az ő emberei? Ki a csudával beszélt? Shirl, a nézettségi mutatók katasztrofálisak, a kritikák pedig még rosszabbak. Nincs is kedvem felolvasni neked. Összeomlottam. Váltottunk még pár mondatot a többi műsorról (az én filmemmel egy időben ment egy másik csatornán Anthony Quinn és Henry Fonda valamelyik filmje, de őket sem nézték sokan). Mondtam Joe-nak, hogy majd visszahívom. Sheldon szállodájának a számát tárcsáztam. – Mr. Leonard délután kijelentkezett, kisasszony – mondta a telefonközpontos. – Nem hagyta meg, hogy hol lehet elérni. Sajnálom. Én is sajnáltam. Bementem az öltözőmbe, becsuktam az ajtót, és lefeküdtem az ágyra. A mennyezetet bámultam. Kis idő után elnyomott az álom. Hideg őszi napon hagytam el Londont. A hátsó kert gesztenyefái narancsszínben ragyogtak. Az égen esőtől terhes felhők úsztak méltóságteljesen. A négy hét alatt, amíg a szegény kis Shirley Logan életét éltem, nem figyeltem oda a természetre, és hirtelen vágyat éreztem arra, hogy Angliában maradjak télre, hogy végignézzem az évszakok váltását, a levelek, a fák, a nedves fű átalakulását. Ám mégis hazaindultam. – Talán azért tűnik olyan szépnek a mai nap, mert a tegnapi borzalmas volt – mondta Reg, a sofőr a visszapillantó tükörbe nézve. – Ilyen az élet is. Valószínűleg így van. Az óceán fölött azon tűnődtem, hogy mit gondolhatnak most rólam a mozifilmesek, és vajon mit mondanak a barátaim. Vajon a megaláztatásomról, a rossz kritikáimról suttognak diszkréten a szájuk elé emelt szalvétájuk mögött? New Yorkban egy hétig kis sem mozdultam otthonról, nem találkoztam senkivel. Nem mutatkoztam. Aztán egy délután bementem a sarkon túli élelmiszerboltba. – Jó napot, hogy van Miss MacLaine? – üdvözölt az eladó. – Rég láttam. Nem volt itthon? – Nem – feleltem –, sokat utaztam. – Aha – mondta az eladó –, azt a tévésorozatot csinálta, ugye? Úgy hallottam, nem olyan jó, mint a könyve. Nagyon tetszett a könyve. Megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a véleménye a sorozatról, hogy vonzónak találta-e a távoli országokat, és egyáltalán, jól mutatott-e a film a tévében. – Megmondom magának őszintén – mondta a férfi –, nem láttam a műsort. Lakik a környéken egy író, Mr.

Whitney, ő beszélt róla. De ő is csak egy részt látott. Tudja, én mindent szeretek, amit maga csinál. Nem kér ebből a szép szederből? Friss. Most érkezett… Vettem másfél kiló szedret, majd kifelé menet megcsókoltam az eladó arcát. Később eszembe jutott az ügynököm egyik mondása: „A katasztrófában az az egyetlen jó dolog, kislány, hogy nem látja senki”. 8. New York tökéletes hely arra, hogy ott az ember túljusson a csalódásokon, a veszteségeken, bármiféle nagy bánaton. Van, aki kegyetlennek találja, mert sokan magányosak. Számomra jórészt a valóságossága miatt ért fel egy vérátömlesztéssel. New Yorkban mindig pontosan tudja az ember, hogy mi történik – akár jó az, akár rossz. Nem lehet eldugni, vagy leplezni. A visszaérkezésem utáni hetekben úgy vetettem bele magam a város életébe, mintha akkor jártam volna ott először. Közeledett a karácsony. Jókat mulattam a barátaimmal, a Shubert Alley környékén sétálgattam, kirakatokat nézegettem a Madison és a Lexington sugárúton, amíg meg nem fájdult a lábam. Néha betértem a Serendipitybe egy jeges kávéra, gyors vásárlást csaptam a Bloomingdale’s-en, vagy lesétáltam a Village-be, meg vissza a Beekman Placere, ahol a lemenő nap fényénél mélyen beszívtam az East River illatait. Később benéztem az Elaine’s-be a Nyolcvannyolcadik utca és a Második sugárút sarkán, hogy lássam, ki van ott. Éjszakákon át beszélgettem újságíró barátaimmal, akik elmesélték az összes, soha meg nem jelenő, bennfentes hírt. Ellátogattam a város minden unalmas értelmiségi koktélpartijára, s aztán, hogy kitisztuljanak a gondolataim, a New York-i taxisokat hallgattam mindenféléről, Lindsay főpolgár-mestertől kezdve az űrhajózásig. Szerettem a sarki piacon álldogálni, és abban a városban, ahol egy mag csak a legszerencsésebb esetben csírázik ki, hallgattam az érett piros paradicsomokról, az elérhetetlen articsókáról folyó beszélgetéseket, és élveztem, hogy ebben a hatalmas, piszkos, nyolcmilliós nagyvárosban még mindig léteznek a jószomszédi érzések. A város, amelyet sokan katasztrofálisnak tartanak, új energiákkal töltött fel. Szerettem mindent; az utcákon átvágó busz olajszagát, a járdákon hullámzó tömeget, a magas épületeket, a New York-i embereknek ezeket a monumentális emlékműveit. Habzsoltam a roston sült maine-i homárt, és a marhaszeleteket. Órákig ültem a lakásomban, néztem a híradókat, automatában vásárolt fahéjas süteményt ettem. A világon sehol nincsenek ilyen részletes híradások. A világon sehol nem lehet egy falmélyedésből fahéjas süteményt vásárolni. New Yorkot nem csupán a Rockefeller Center tette a kommunikáció központjává. Olyan város ez, ahol nem lehet nem kommunikálni. Ha az ember leugrik a sarokra kenyérért, minden esélye megvan rá, hogy legalább két emberrel szóba elegyedjen. Tudtommal New York az egyetlen város a világon, ahol az ember reggel talán még magányosnak érzi magát, de elég átvágni az utcán a Gristede’s-be egy bagelért, és hét órával később az ember már az O. J. Clarke’s-ban üldögél ír kávét kortyolva egy sereg újsütetű baráttal. Az első otthon töltött, mámoros hét után azonban hamarosan újra amerikainak éreztem magam. Az Elaine’s-ben éjszakákba nyúló pletykálkodásba, hogy ki fekszik le kivel – és miért – olykor komolyabb témák keveredtek: faji kérdések, a Kent State, a legfelsőbb bíróság egyre jobban érezhető konzervativizmusa, a kormány támadásai a sajtószabadság ellen, bűnesetek, a női felszabadítás mozgalma, és természetesen a mindennél komorabb téma: Vietnam. Rájöttem, hogy hazatérésem olyan, mintha egy régi, beteg baráthoz tértem volna vissza. Valami szörnyűség készülődött. Egyre több filmforgatókönyvet kaptam, de egyik sem szólt a valóságról. Mintha semmi közük sem lett volna a létező világhoz. Úgy éreztem, az alkotók nem tudják, mit alkossanak, a pénzemberek pedig hallani sem akartak semmiről, ami kicsit is ellentmondásos. Az alkotókkal közölték, hogy háborús filmek nem kapnak pénzügyi támogatást, a független nőket bemutató filmek elijesztik a férfi nézőket, a közönség nem akar társadalmi töltetű történeteket látni. Maradt tehát a szex és az erőszak, mi több, a kettő keveréke a legjobb. A gondot az okozta, hogy a hétórai híradóhoz képest nehéz volt erőszakos jeleneteket kitalálni, a szexet tartalmazó filmek pedig olyan vitákat kavartak, hogy az ügyek olykor egészen a legfelsőbb bíróságig jutottak. Vagyis csapdába kerültünk. Már nem tudtam különválasztani a film- és tévéipar problémáit az ország gondjaitól. A szálak egymásba fonódtak. Amíg helyre nem áll társadalmunk értékrendje, nem várhatunk javulást a film és a televízió világában sem. Elhatározásra jutottam. Mivel közeledett az elnökválasztás ideje, úgy akartam elősegíteni a változást, hogy részt veszek a politikai életben. Nem sok kedvem volt politizálni, mégis úgy éreztem, hogy nincs más választásom. Azt az elnökjelöltet akartam támogatni, aki nem fél szembenézni az igazsággal, bármilyen fájdalmas legyen is. 9.

1970 augusztusában vacsorát adtam kaliforniai házamban George McGovern tiszteletére. McGovern az idő tájt meglehetősen ismeretlen politikus volt a vacsora résztvevőinek többsége előtt; 1968-ban, a Demokrata Párt kaliforniai jelölőgyűlésének tévén is sugárzott vitájában jó benyomást keltett ugyan, de azt követően is a politikai élet peremén maradt. McGovern-párti képviselőként én is részt vettem azon a jelölőgyűlésen, és úgy döntöttem, hogy egy vacsora alkalmat adhat arra, hogy gazdag és befolyásos emberek jobban megismerjék őt. 1970-ben ugyanis George McGovern már elnökjelöltként lépett fel a választási küzdelemben. A vacsora után McGovern felállt, hogy beszédet mondjon. Elegáns, fehércsíkos, sötétkék öltönyt viselt. A később olyan ismerőssé váló, monoton hangján kérdéseket vetett fel és válaszolt meg, kitért mindenre, Amerikának a világ csendőreként vállalt szerepétől kezdve a marihuána legalizálásáig. Tisztességes, őszinte, jó ember volt. A vendégek többségére azonban nem tett mély benyomást. – Ez a fickó jobb, mint a Seconal – jegyezte meg az egyik vendég. A későbbi beszámolók sem voltak lelkesek. Semmi karizma, semmi szenvedélyesség, nem vonzza a szavazatokat, igazi vesztes. Ez a tipikus kaliforniai értékelés McGovern színészi teljesítményére helyezte a hangsúlyt. Senki nem hozta szóba azt, amiért kiállt, csak azzal foglalkoztak, milyen a kiállása. Stábja kevés emberből állt; helyzetjelentéseket készített, és hivatalosan már bejelentette, hogy McGovern indul az elnökválasztáson. Az abban az évben Richárd Nixon ellenfeleként feltűnt politikusok közül McGovernt tartottam a legtisztességesebbnek, a legrugalmasabbnak, olyasvalakinek, aki komolyan gondolja az ország értékrendjének megváltoztatását. 1970 februárjában egy délután felhívtam a washingtoni McGovern-központot, és közöltem, hogy kész vagyok megtenni mindent a megválasztása érdekében. Visszahívtak, és kértek, hogy a következő géppel utazzam New Hampshire-be. Mire megérkeztem, a New Hampshire-i hó amerikai politikai közhellyé vált, de az az időszak életem legpezsgőbb periódusai közé tartozik. Ironikus módon később csak a „kampány sötét napjaiként” emlegettük. Az első hetekben, amikor a sajtó még nem sokat foglalkozott velünk, a McGovern választási centrum az a hotelszoba volt, amelyben McGovern megszállt a manchesteri Howard Johnson Motor Lodge-ban. Unokája körülöttünk totyogott cumival a szájában, olykor megjelent a felesége, Eleanor, aki saját kampánymenetrendje szerint dolgozott. A külső munkatársak gyakran beugrottak tanácsért, és a sajtószobában filmsztárok nyüzsögtek (Dennis Weaver, Marlo Thomas, Leonard Nimoy, s az atléta, Ray Schoenke), valamint lehetséges támogatók, akik a bukmékerek pillantásával méregették McGovernt. A mellette kampányolók többsége ismertebb volt, mint maga McGovern. Azelőtt sosem vettem részt választási hadjáratban. A jelölőgyűlésen való részvétel egészen másfajta élmény volt. Reggel hatkor kezdtem a napot néhány fánkkal és grépfrútlével, amelyet a Howard Johnson csarnokában vettem egy automatából. Aztán napjában húsz otthont jártam végig, ahol, miután befejeztem mondandómat Amerika megváltoztatásának szükségességéről, csokis süteménnyel és tortával kínáltak. A meglátogatott sok ismeretlen ember körében valami oknál fogva a kókuszos sütemény volt a legkedveltebb édesség. Ilyen komoly kihívás még nem érte a derékbőségemet, és a derékbőségem maradt alul. A kampány végére tizenkét kilót híztam. Kezdetben kissé zavart, hogy híres ember vagyok. Tudtam, miért veszek részt a kampányban: az elnökjelöltre akartam irányítani a figyelmet, tömegeket akartam a pártjára állítani. Zavarba hoztak a Hollywoodról és a részvételem okairól feltett kérdések, hiszen nem én voltam a jelölt, hanem George McGovern. Nemsokára azonban tisztelet ébredt irántam az emberekben amiatt, hogy erre áldozom az időmet. Később is voltak persze, akik az Irma, te édesről, vagy A legénylakásról akartak beszélgetni, vagy azt kérdezték, hogy „Milyen a valóságban Warren Beatty?”, ám később rátértünk a katonai költségvetésre, Vietnamra, és a kormány magatartására. Akikkel a kampány során New Hampshireben és a többi államban találkoztam, kifogástalanul viselkedtek; híres ember voltam ugyan, de amerikai, és ezt nagyra értékelték. A sajtónak valamivel több ideig tartott, hogy ugyanolyan komolyan vegyen, mint az emberek. De ez nem egyedül az én problémám volt. Sokkal fontosabb volt, hogy George McGovern ugyanezzel küszködött. Néhány nap után rájöttem, hogy a kampány két legfontosabb szereplője, természetesen McGovern után, egy Gary Hart és Frank Mankiewicz nevű furcsa pár volt. A magas, szikár, harmincnégy éves, divatos hosszú hajat viselő Hart körbejárt a teremben, nem sajnálta az időt és a figyelmet a fiatal kisegítők egyre növekvő hadától, akik mogyoróvajas szendvicseken éltek, és akiken McGovern sikere múlott. – Akárhogy is, én csak egy vidéki fiú vagyok – mondta egy alkalommal, és rúgott egyet csizmás lábával, ahogy Gary Cooper szokta. – Ha befejeződik ez az előválasztás, megtettem a szenátorért, amit tehettem. Meglepően sok szavazatot fog kapni, és akkor aztán beözönlenek ide a politikusok, és mindenre ráteszik a kezüket. Azzal már nem tudok megbirkózni. Szóval, visszamegyek Coloradóba. Én azért tudtam, hogy a vidéki fiú mindvégig itt marad. Imádta a hadtörténetet, rajongott Napóleonért, és volt

abban valami katonás, ahogyan a fiatalokat megszervezte. Nem fogja ő feladni soha. 1970-ben és ‘71-ben bejárta az országot McGovern mellett kampányolva, új világot ígért a fiataloknak, olyat, amelyben nem lesznek politikai vagdalkozások, ahol rejtett idealizmusunkat igazi hatalomra bízhatjuk. A fiatalok odafigyeltek, és McGovern részben annak köszönhette sikereit, ahogyan ezek a fiatalok felléptek a jelölőgyűléseken, ahogyan azokat az egyes államokban levezették, és ragaszkodtak ahhoz, hogy az 1972-es konvencióra új megállapodás alapján válasszunk küldötteket. Gary agyafúrt cowboy volt. Az ember olykor kísértést érzett, hogy odaszaladjon hozzá, és megvédje a rút manipulátoroktól, akik szerinte elárasztják a világot. Nem sokan vették észre, hogy Gary a maga kedves módján mindenki másnál nagyobb manipulátor. Frank Mankiewicz egészen más volt, noha furcsa mód hasonló. Ragyogó keveréke a művelt szellemességnek, a durva humornak és a káprázatos körülményeskedésnek. Rendkívüli tehetsége volt a nehéz gondolatok megfogalmazásához. De tudott nyers, önpusztító és érzéketlen is lenni. Sok szempontból az apjára hasonlított. Herman J. Mankiewicz remek forgatókönyvíró volt (Aranypolgár, Csodálatos világ), kényszeres szerencsejátékos, köztudottan iszákos, szellemes elme, és lépten-nyomon balesetek érték. Az Aranypolgárról írott könyvében Pauline Kael azt a jellemzést adja róla, hogy „nagyszerű ember volt, aki elfecsérelte a tehetségét, óriási helyzeti előnyét aprópénzre váltotta Hollywoodban”. Hermán Mankiewicz legendája azonban tíz évvel a halála után, ma is él Hollywoodban. Ahogy a kampány kezdetén Frank Mankiewicz sürgés-forgását figyeltem, eszembe jutott egy beszélgetés, amelyet a fiatal Tom Mankiewiczcel folytattam Angliában. Tom Herman fivérének, a nagyszerű rendezőnek, Joseph Mankiewicznek a fia, aki forgatókönyvíróként akkor kezdte pályafutását. Megemlítettem Tomnak, hogy azt latolgatom, George McGovern mellett fogok kampányolni. – Légy óvatos, Shirley – mondta ő. – Frank csodálatos fickó, de elképzelhető, hogy tönkreteszi magát. Az összes Mankiewicz ezt teszi. Valószínűleg én is ezt fogom tenni. Amikor minden jól megy, otthagyja, csak figyeld meg. Ezt csinálta a jogi pályával és a Békehadtesttel. Amikor az egyik újságban beindult a rovata, lelépett. Félek, hogy Georgedzsal is megteszi. Ahogy ezt hallgattam, kicsit megborzongtam, de aztán hamarosan megfeledkeztem a beszélgetésről. A New Hampshire-i előválasztásokat elvesztettük, de mindenki meglepetésére nem sokkal maradtunk le Edmund Muskie mögött. Muskie-nak fölényes győzelmet jósoltak. Csakhogy Muskie megrendült és elsírta magát a Manchester Union-Leader előtt, mert a lap kedvezőtlen színben tüntette fel a feleségét, és lehozott egy olvasói levelet, amelyben szó esett Muskie kanadaiak iránti „rasszizmusáról”. (Mint a választások után kiderült, a levelet Nixon kampánystábjának „piszkos trükkök” részlege írta.) Muskie azonban halálos sebet kapott, amelyből New Hampshire-ben sosem épült fel. George McGovern egyszeriben esélyes elnökjelölt lett. 10. Rohamléptekkel haladt előre politikai nevelődésem. New Hampshire után floridai pálmafák és Coppertone következett, majd Wisconsin piszkos hava és gyárai, Új-Mexikó sivataga és indiánjai, Utah hegyei és szennyezése, DélDakota sík prérii és szelei, aztán tacos és sör Texasban, lepusztult külvárosok New Jerseyben, és rövid látogatások Michiganben, Marylandben, Vermontban, Washingtonban és még sok egyéb helyen, amelyek ma már egyetlen masszává olvadnak össze az emlékezetemben. Volt, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. A McGovernt támogató államokban a kampány mindenütt érezhető volt, nagy volt a lárma, sok volt a fiatal, az újságíró, lázas munka folyt. A többi államban csendesebben zajlott minden. Én azonban folyvást tanultam. Biztos voltam benne, hogy nem vész kárba a kimerültség, a szörnyű ételek, és az elszigeteltség olykor tapasztalható érzése. Mindenekelőtt azt tanultam meg, hogy a politika a színház egyik fajtája. Floridában teljes létszámban felvonultak a filmcsillagok; Lorna Greene, a Bonanzából, lehajtott tetejű autóban furikázott Hubert Humphrey társaságában, Carroll O’Connor tévéműsorokban lépett fel John Lindsayvel, Red Skelton pedig kigúnyolta Richárd Nixont. Az elnökjelöltek is teátrálisak voltak. George Wallace olyan evangelizációs összejövetelekké változtatta a választási gyűléseket, mintha egyenesen az Elmer Gantryből lépett volna elő. John Lindsay úszónadrágban ugrott az óceánba a floridai mólóknál, így akarta kifejezésre juttatni a vízszennyezés iránti aggodalmát, és egészen úgy festett, mintha a Tengeri hajtóvadászatot akarta volna újjáéleszteni. Nem láttuk tisztán McGovern színpadi stílusát; az lehetett a lényege, hogy semmiféle stílusa nem volt. Azt is megtanultam, hogy egy kampány legfontosabb prioritása a szponzorok megnyerése, ez McGovern esetében úgy festett, hogy dolláronként csurrant-cseppent a pénzt. Esténként pénztámogatásra ösztönző koktélpartikon vettem részt, ahol neves filmsztárként egyrészt elbűvölőnek kellett lennem, másrészt olyan jól értesültnek mutatkoznom George

McGovern életét illetően, hogy felvillanyozzam a közönség soraiban üldögélő potyázókat, hogy nagy összegeket fizessenek egy italért. Ez olykor meg is történt. Rendszerint azt ígértem, hogy elmegyek Acapulcóba azzal, aki 5 000 dollárt adományoz a kampány javára, mondván, hogy ekkorra összegből két hétre való mogyoróvajat vásárolhatunk McGovern fiatalokból álló csapatának. Reméltem, hogy Glória Steinem nem értesül majd erről a megközelítésről. Volt, hogy Pierre Sáringerrel szövetkeztem, aki egy diákklub öreg zongoráján játszott, én pedig paródiákat énekeltem, és táncoltam. Pierre-rel bejártuk az országot, sokszor olyan repülőgépeken utaztunk, amelyek mintha valami régi John Wayne-filmből maradtak volna véletlenül a repülőtéren, és egy este olyan fáradt voltam, hogy egy ház verandáján az oszlopnak dőlve elaludtam. A legfontosabbak azonban az emberek voltak, és közöttük járva-kelve megtanultam, hogy Amerika valóságos kaleidoszkóp. Északkelet-Philadelphia egyik házában egy elgyötört, négygyermekes családanya nyitott nekem ajtót; narancssárga rúzsa és csavarókba tekert haja arról árulkodott, hogy élete mielőbbi megváltozásáról ábrándozik. Kezében egy kukoricapelyhes dobozt tartott, s a háttérben villódzó tévén az esküvői fényképe állt. A falon Jézust ábrázoló festmény függött. A négy gyerek a tévét bámulta, valami kvíz-show ment éppen, ruháik szerteszét hevertek, és az egész lakásnak babaillata volt. – Szia, drágám – üdvözölt, amikor kinyitotta az ajtót. – Gyere be, ha van kedved. Mi olyan szegények vagyunk, hogy nekünk nem sokat számít, mi lesz a választások eredménye. A gazdagok úgyis azt csinálják, amit akarnak, ezért errefelé mi el se megyünk szavazni. De azért ülj le. Szerinte Chisholm nem lenne jó elnök, mert „nem elég férfias ehhez a munkához”. Nem tudta, hogy Chisholm héja vagy galamb, vagyis háború vagy békepárti-e, de „olvastam valahol, hogy a héják kisbabákat esznek, ezért aztán én inkább galamb volnék. Az biztos, hogy a kommunistákat nem állhatom.” Elmondta, hogy semmit sem tud a politikáról, és már annak is örül, hogy a férjének van munkája Nabiscóban. A női felszabadítási mozgalommal nem volt semmi baja, „amíg el nem szalad velük a ló”. Amikor indulni készültem, megkérdezte, hogy szerintem tényleg jelent-e valamit, ha az ember elmegy szavazni. Michiganben fültanúja voltam egy vitának, amelyben egy fiatalember George Wallace mellett állt ki, partnere, egy idős ember viszont veszélyesnek vélte Wallace-t. Illinoisban főiskolai diákokkal találkoztam, aki cinikusan beszélgettek maguk között, és durvaságukkal akarták kifejezésre juttatni, hogy szerintük ebben a rendszerben semmi jó nem történhet, de később egy coloradói csoport majd kirúgta az épület falát, amikor ugyanezeket a kérdéseket vetettem fel nekik. Amikor Massachusettsbe értem, egy McGovern mellett kampányoló pár fogadott sárga Rolls-Royce-ban, behűtött pezsgővel. New Yorkban ellátogattam azokba a nyomorúságos negyedekbe, ahol az üzlethelyiségekben gyűltek össze rendszeresen McGovern támogatói. Mindegyik államban más volt a kiejtés, más a stílus, különbözőek a szokások és a kulturális hagyományok. Rájöttem, hogy tucatnyi vagy még több különféle Amerika létezik. Számtalan emberrel vacsoráztam együtt szerte az országban, akik úgy mutatkoztak be, hogy „Randolphék”, vagy Johnsonék”. A feleségeket szinte senki nem nevezte a keresztnevükön; a férjük toldalékaként jelentek meg. McGovern támogatói között fontos szerepet játszottak a középosztálybeli családok, noha többnyire meglehetősen mereven viselkedtek, érezhetően féltették a társadalmi rangjukat, és szigorú felügyelet alatt tartották a gyermekeiket, akiket látni lehetett, csak hallani nem (legalábbis idegenek jelenlétében). Az ő nappalijukban dől el Amerika jövője. Olykor csatlakoztam McGovernhez, amikor munkásokkal rázott kezet gyárak kapujában, egész tányér lasagnét vagy spagettit evett meg, állampolgári ismeretek órát tartott azokban a középiskolákban, ahol a felsősök némelyike már szavazati joggal rendelkezett; találkozott munkásvezetőkkel, beszédet mondott templomokban, mérföldeket utazott jeges esőben és hóesésben, autogramot osztogatott helyi vendéglőkben, és mindig azt hangsúlyozta, hogy Amerikának változásra van szüksége. Gyakran hibákat is elkövettem. Egy alkalommal Pittsburghben színes bőrű nőkkel ebédeltem együtt egy divatbemutató után. A nők hosszú asztaloknál ültek, előttük sült csirkével megrakott műanyag tálak és almalével teli Dixie-poharak. Miközben beszéltem, bólogató fejükön ülő, gyümölcsökkel és virágokkal díszített kalapjaikat néztem. Azt jártam körül, hogy mennyiben fordulnak majd jobbra a dolgok. Hogy ők, színes bőrű nők, noha Amerika egy jelentős rétegét teszik ki, hosszú ideig nem kaptak semmit. Hogy elérkezik az idő, amikor mindenki belátja, hogy Amerika túlságosan sokáig nem a megfelelő dolgokkal foglalkozott. Amikor beszédem végére értem, udvarias hallgatás volt a válasz. Nem értettem, mi történt. – Ezeknek a nőknek nem mondhat ilyesmit – mondta később egy fiatal, színes bőrű férfi. – Nem mondhatja nekik, hogy nem kapnak eleget. Büszkék, és sokan közülük olyasmire vágynak, amit maguk talán haszontalannak tartanak.

Wisconsinban, Green Bayben viszont azt mondta nekem egy férfi: – Ha az ember Green Bayben lakik és színes bőrű, jobban teszi, ha Green Bay-i mázt ölt magára. Időközben sok mindent megtudtam az amerikai sajtóról is. Legalábbis arról a részéről, amelyik az elnökjelölteket kíséri. Azt szerettem a legjobban, amikor a terepjárásról visszatértem a kampányt irányító főhadiszállásra. Éjszakákat töltöttem az újságírók társaságában, hallgattam szabad szájú vicceiket, figyeltem, hogyan teszik a dolgukat fél liter scotch elfogyasztása után, miközben ők is elismerték, hogy fogalmuk sincs, mi folyik Amerikában. Érezték, hogy McGovern egyre növekvő sikere egyfajta néma forradalmat készít elő az országban. Ám azzal is tisztában voltak, hogy Amerikában gyorsan történnek meg a változások, és már jól tudták, hogy jobb, ha nem bíznak meg a ma igazságaiban, mert holnapra kiderülhet róluk, hogy nem igazságok. Nagyra tartották a pontosságot, rajongtak a puszta tényekért, ám ez ironikus módon mintha határt szabott volna pontosságuknak. Theodore White szerint „hercig”, ha bárki is elhiszi, hogy McGovern elnyerheti a jelölést, amelynek esélyei a wisconsini előválasztásokon megváltoztak. A CBS-nél dolgozó Doug Kikér azt mondta nekem, hogy 1968-ban George Wallace felkérte, legyen az alelnökjelöltje. Nem tudtam, higgyek-e neki. Az igazság és a képzelődés egyre inkább összemosódott. – Akármilyen megrögzött cinikus vagyok – fordult hozzám John Chancellor, az NBC munkatársa –, elbűvölőnek találom magát. Mit szólna egy martinihoz? Azokban az államokban, ahol az előválasztások zajlottak, minden nagyobb szálloda bárjába betértek az utazástól elcsigázott újonnan érkezők egy ginre, s hogy némi vigaszra leljenek, és közölték a többiekkel, mit sikerült kideríteniük. Igyekeztek megtudni tőlem „belső információkat” a McGovern-kampányról, megjegyeztek minden pikáns részletet; ezek aztán hetekkel később egy újságcikk valamelyik homályos bekezdésében bukkantak elő. A McGovern-stáb egy-egy kiválasztott embere minden este együtt vacsorázott valamelyik kiválasztott újságíróval, és nem könnyen lehetett megállapítani, hogy ki használ fel kit. Csodálni kezdtem a sajtó szkepticizmusát, az újságírók gyanakvását, és rájöttem, végső soron az a feladatuk, hogy az általuk tapasztaltakból a lehető legtöbb igazságot tárják a nagyközönség elé. Természetesen határt szabott számukra lapjaik terjedelme vagy műsoraik adásideje. Amikor pedig befejezték a munkát, éppen olyan keményen játszottak, mint az ismerőseim Hollywood dévaj napjaiban. De a sajtósok becsületes emberek voltak. Sokuknak az volt a trükkje, hogy nem fedték fel kilétüket. Sok esetben nem csupán beleolvadtak a háttérbe, de ők voltak a háttér; liftekbe, éttermekbe, folyosókra surrantak be turistának álcázva magukat. A tévériportereket mindig meg lehetett különböztetni a rádiósoktól vagy az újságíróktól. A tévések vigyáztak a testsúlyukra, rengeteg salátát ettek, nem kértek krumplit, pedánsan öltözködtek, és folyton uralkodtak az arckifejezésükön, fontosnak tartották, hogy milyen benyomást keltenek a beszélgetésekben. Az írott sajtó munkatársai a szavaknak éltek. Mindig emlékeztek arra, hogy McGovern pontosan mit mondott, és amikor én magam egy kicsit fellengzősen fogalmaztam, mindig rákérdeztek a pontos tényekre. 1926-ban írt vezércikkekből egész bekezdéseket tudtak idézni, és az volt az ember érzése, hogy szüntelenül a kartotékokat böngészik információ után. A sajtó munkatársai között egyfajta hierarchia érvényesült, jóllehet ezt ők soha nem ismerték volna be. A New York Times tudósítója volt a sztár, utána a Washington Post munkatársa következett. Ádáz küzdelem zajlott, és a politikusok – még McGovern amatőrökből és harcedzett támogatókból álló vegyes csapata is – pontosan tudták, hogyan kell a sajtót tökéletesen kezelni. Mindannyian érezték, hogy az események középpontjában kell lenniük, ámbár csak később tudtuk meg, hogy hol is volt ez a középpont. A washingtoni Watergate-tömbben történt betörések után Woodward és Bernstein, két rendőrségi tudósító írta meg az évtized nagy sztoriját. A legeslegnagyobb médiasztár kétségkívül Walter Cronkite volt. Ha belépett, a bárban megfagyott a levegő. Ő volt a doyen, a közvélemény-kutatások szerint „Amerika legszavahihetőbb embere”. Egyébként nagyon barátságos, megbízható, megnyugtató ember volt, szerénységét mindenki csodálta, az én emlékeimben azonban az a floridai este él a legélénkebben, amikor belépett a Four Ambassadors-ba, biccentéssel üdvözölt mindenkit a bárban, majd megpillantott a pulton egy magányosan heverő, nagy kalapot. – Te jó ég – szólt –, Bella Abzug leesett a bárszékről. Wisconsinban nyertünk, és ez után az első győzelem után szemlátomást minden megváltozott. A hotel előcsarnokában mindenki visszafogott hangon beszélgetett, mintha a pápa érkezését várta volna. Megjelentek a titkosszolgálat rádiótelefonokkal felszerelt, kefefrizurás emberei. Már nem lehetett csak úgy besétálni McGovern szobájába, rápillantani totyogó unokájára, és politikáról fecsegni, s ez a hangulatváltozás nem tett jót McGovernnek. Az egyébként is visszafogott és zárkózott ember csak még inkább elszigetelődött a titkosszolgálat sorfala mögött. Arra lett volna szüksége, hogy közvetlenül kapja meg a tanácsokat és a kritikát, nem pedig feljegyzések formájában vagy zsúfolt

megbeszéléseken. Másnap reggel Theodore H. White megfogta a karomat a kávézóban, és azt mondta: – No, kislány, ez a verseny igazi nagy sztori. Igaza volt, még akkor is, ha néhányan úgy véltük, elég sokára jött rá. Hamarosan Pennsylvaniába, majd Massachusettsbe utaztam, hogy Amerika hangjára figyeljek, s közben egyre magányosabb lettem. Minden éjszaka más szállodai szobában aludtam, csak idegenekkel találkoztam, soha nem volt idő barátkozásra vagy arra, hogy megtudjak valamit új ismerőseimről. Több ezer emberrel találkoztam, és egyikükről sem tudtam meg semmit. Egy éjszaka, nagyon későre járt már, a hotelszobám ablaka előtt ültem, kibámultam a városra, és hirtelen rájöttem, nem tudom, hol vagyok. Eltűnődtem, hogy miért teszem mindezt. Három filmszerepet utasítottam vissza, pedig ezt nem engedhettem volna meg magamnak a tévésorozat csődje után. Csakhogy fogadalmat tettem magamnak, amelyet csak elmélyített Amerika beutazása. Amerre csak jártam, az emberek dühösek vagy gyanakvók, rémültek vagy erőszakosak, szegények vagy egyszerűen csak tompultak voltak. Nehéz volt kitalálni, hogyan nevettessem meg őket, ám minél jobban megismertem őket, annál inkább cserbenhagyott a humorérzékem. A barátaim, a munkám, „pénzkereső energiám” – valójában az egész életem – takaréklángra volt állítva. Személy szerint nagyon magas árat fizettem. Mindenesetre úgy éreztem, nincs olyan fontos film, amelyben feltétlenül részt kellene vennem, mivel kevés dolog keltett jó érzést az emberben. A kampány tele volt mulatsággal, igazi mulatsággal. Ám még soha nem éreztem ilyen erősen, hogy ha nem változik meg hamarosan Amerikának és vezetőinek önképe, akkor kifutunk az időből. Nem lesznek jó filmek, nem lesz jókedv. Nem lesz szinte semmi, ami emberinek mondható. 11. Csak később tudatosult bennem, hogy McGovern elnökválasztási kampányában számomra Wisconsin volt a csúcspont. Nem csupán McGovern sorozatosan elkövetett hibái miatt, hanem mert minél inkább belemélyedtem a „korszakalkotó” politikába, annál világosabban láttam, milyen ártalmassá válhatnak „a dolgok jobbítása” iránti vágy szülte csatározások. Továbbra is tartottam a beszédeket, gyűjtöttem a támogatókat, vacsoráztam, tájékoztattam, figyeltem, rábeszéltem, nevettem és tanultam. A következő állomás Kalifornia volt. Kerti hússütéseken, kávé melletti fecsegéseken, templomokban, középiskolákban, tekepályákon, sörbárokban és főiskolákon kampányoltam. Voltak, akik számára szemlátomást fontos volt a dolog; mások viszont már nem hitték, hogy félresiklott életükön bármi is változtatni tudna. Aranyló zöldnek láttam az egyetemi negyedeket, ahol a diákok a fűre heveredve hallgatták McGovernt, aki olykor szenvedélyes reakciókat váltott ki belőlük. Többnyire azonban nem tudtam volna megmondani, hogy mi jár a fejükben. A mexikói amerikaiak pińatákat függesztettek a fákra üdvözlésünkre, a feketék pedig barátságosak voltak, mert emlékeztek McGovern szenátusi szavazási eredményére, de valójában senki nem volt felvillanyozva. Kaliforniában tartózkodtunk, és McGovern nem volt Bobbie Kennedy, ezzel McGovernnél jobban senki sem volt tisztában. Kalifornia a „kígyóverem” – a nagy falat, és az unió legkiszámíthatatlanabb állama. Ahogy egyre jobban nehezedett ránk ennek a fontos előválasztásnak a nyomása, hátradőltem, és figyeltem. Érezhető volt a kampánystáb hangulatának megváltozása. Nem voltam elég járatos a politikában ahhoz, hogy részleteikben felismerjem a történéseket, csak annyit tudtam a Hollywoodban szerzett tapasztalatok alapján, hogy kiterjedt hatalmi harcok folynak. Arra számítottam, hogy McGovern rendíthetetlenül áll majd a csúcson, onnan vezényli csapatát. De nem így történt. Képtelen volt egyértelműen kifejezésre juttatni, hogy mit hajlandó eltűrni, és mit nem. Amikor a Wilshire Hyatt House kávézójában beszélgettem Mankiewiczcel és Harttal, kiderült, hogy McGovern egészen mást mondott nekik, mint nekem. Azon tűnődtem, vajon szándékosan tette-e. Mindig kifejezésre juttatta a haragját vagy a helytelenítését, de sosem beszélt egyértelműen azzal, aki előtte állt. Bevallottan a demokratikusan vezetett kampány híve volt, én azonban egy idő után arra gondoltam, hogy csak azért mond ilyesmiket, mert nem tud határozott vezetővé válni. Azt mondta, nyitott kampányt akar, de az egyre inkább becsukódott. A nap végén rendszerint elvonult stábja néhány tagjával vagy egy halom feljegyzéssel. Zárkózott ember lévén, jobban szeretett egyedül töprengeni, nem szívesen engedett be embereket a hotelszobájába. Nem szeretett telefonálni, sem akkor, amikor pénzt kellett volna szerezni, sem akkor, ha csak érdeklődni kellett volna egyeseknél a véleményükről. Nem szívesen árulta el saját érzéseit, és gyakran eszembe jutott, mit mondott Bill Dougherty, Dél-Dakota alkormányzója, aki mindenkinél jobban ismerte McGovernt: „George McGovern arca mögött egy kifürkészhetetlen kínai ül. Az ember sohasem tudhatja, mi jár a fejében.” Sokat tűnődtem azon, hogy miért álltam ki McGovern mellett. Úgy éreztem, jól ismerem őt – ahhoz elég jól, hogy keményen dolgozzam érte –, most azonban már egyre több dolog zavart. McGovern képtelen volt fesztelenül viselkedni az amerikai etnikumokkal, mert vagy fenyegetve érezte magát, vagy nem tudott közel kerülni kultúrájukhoz. Egy

alkalommal például a pincérnő figyelmeztetése ellenére ragaszkodott hozzá, hogy egy zsidó étteremben csirkemájat kapjon tejjel. Nem tudta, hogyan viselkedjen mexikói, Puerto Ricó-i, olasz vagy féktelen ír értelmiségiekkel. Kínosan érezte magát nyílt vagy agresszív emberek társaságában. Ám engem leginkább az zavart, hogy mennyire feszeng nők jelenlétében. Őt pedig a nők abortuszról alkotott véleménye zavarta legjobban. Közvetlenül a massachusettsi előválasztások után kínos eszmecserét folytattam vele az abortuszról. Nem láttam tisztán, mi az álláspontja a kettőnk beszélgetésében, s még kevésbé értettem, amit nagyközönség előtt mondott. Semmi ellentmondást nem látott abban, hogy az abortuszt egyrészt államjogi kérdésnek nyilvánította, másrészt kijelentette, hogy a döntést a nőre és orvosára kell bízni. Aztán közölte, hogy elfogadja a legfelsőbb bíróság megvitatás alatt álló döntését. Ha a döntés negatív lesz, mondta, úgy meglátja, mit tesz, majd akkor megy át a hídon, ha odaért. A nők mozgalmának számos vezetőjéhez hasonlóan én is közöltem vele, hogy Amerika haladó gondolkodású női lakosai, egyébként az ő rendszeres támogatói, azt várják tőle, hogy védje meg a saját testük feletti rendelkezési jogukat. McGovern nem értett egyet. Vagy maga is hitte, vagy azok befolyásolták, akik úgy hitték, hogy tíz hét után egy nőnek nincs joga eldönteni, hogy megszakítsa-e a terhességét vagy sem. Elképedtem. Igyekeztem meggyőzni, hogy az ember vagy kiáll a nők döntési joga mellett, vagy nem. Itt nem arról van szó, hogy mikor vagy mennyi ideig rendelkezik a döntés jogával. Amikor a nagyszámú katolikusokról kezdett beszélni, akiket politikai vagy személyes sérelem érhet, akkor már tudtam, hogy az abortusz vitákat kirobbantó kérdését nem tudja kezelni. Nem volt határozott véleménye. Aggódott, hogy mi lesz, ha az emberek rájönnek erre. Ezért aztán olyan elhatározásra jutottam, amellyel attól kezdve együtt kellett élnem. Jobb, ha McGovern egyáltalán nem szembesül ezzel a kérdéssel – kiváltképpen nem a Richárd Nixontól várható elferdítés miatt. Vártam, hogy elkészüljön egy program vagy egy helyzetjelentés. De nem történt semmi. Középnyugat államaiban Humphrey és Jackson kiszagolta McGovern bizonytalanságát az abortusz kérdésében (és a marihuánát illetően, amelynek fogyasztását szerinte nem kellene ugyan büntetni, de legalizálni sem). Miután McGovernnek nem volt egyértelmű véleménye, nem tudott határozott választ adni a vádjaikra. Az lett a vége, hogy olyasmi miatt sütötték rá a radikális bélyeget, amiben nem hitt. A nők mozgalma egyre tanácstalanabb lett McGovern valódi meggyőződését illetően, és az abortusz kérdése kellemetlenné vált. A kampánystáb női tagjait láthatóan nem foglalkoztatta a dolog. Elfoglalta őket a küldöttségek létszáma, a logisztika, a szponzorok keresése. Magamra maradtam. Újabb megbeszélésre került sor McGovern és köztem, s ő arra kért, hogy vállaljam magamra „a probléma kezelését”. Ez voltaképpen azt jelentette, hogy a választmány programbizottságának kaliforniai küldötteként meg kellett próbálnom levetetni a többség által elfogadandó programról az abortusz kérdését. A következő néhány hét alatt olyasmi ellen harcoltam, amiben pedig erősen hittem, mivel az volt a legfontosabb, hogy George McGovern megnyerje a választásokat. Komoly kétségeim támadtak azt illetően, hogy ezen az áron érdemes-e teljes erővel egy társadalom megújításán fáradozni. Az eszközök valamiképpen összekeveredtek a céllal. Már nem voltam benne biztos, hogy bármelyik is jogos. A politikai könyörtelenség is megrázó volt. Emlékszem McGovern arckifejezésére, amikor a „győztes mindent visz” elvén alapuló kaliforniai előválasztási győzelem után kihívást intézett hozzá régi barátja, Hubert Humphrey. Nem a kihívás lepte meg McGovernt, hanem, mint mondta, „a Hubert szeméből áradó gyűlölet és indulat”. Elképesztett az a rendszer, amely a politikai versenyben ilyen romboló tettekre ad lehetőséget. Humphrey semmiképpen sem fordíthatta a maga javára a „győztes mindent visz” elgondolásból következő, győzelem utáni kihívást. Csupán meg akarta állítani McGovern lendületét, de megdöbbentő volt a szembeszállás könyörtelensége. Arra is emlékszem, amikor szétkenődött szemfestékkel az arcomon, egyedül ültem a szállodai szobámban, miközben McGovern lelépett az emelvényről a kaliforniai győzelem bejelentése után. Június 5-e volt. Azon tűnődtem, vannak-e mögötte minden hájjal megkent, gátlástalan emberek. Eszembe jutott, hogy merre járhat Dutton és Mankiewicz és Sáringer. Már annak is örültem, hogy kampánya minden gyengesége ellenére McGovern talpon maradt a kaliforniai időszak után. 12. A történtek után ma már furcsa felidézni a Miamiban lezajlott konvenció hetét. Küldöttként másodszor vettem részt elnökjelölő kongresszuson, és a chicagói bukás után most éreztük először, hogy ez az év talán új lehetőségekkel kecsegtet. Noha a kampány segítői közül sokan ráébredtünk, hogy a képzeletünkben fehér lovon támadó, harcos hercegünk voltaképpen egyszerű ember, jónak találtuk a részvételi demokrácián alapuló elképzeléseit. McGovern

reformintézkedései következtében a küldöttek minden korábbi konvenciónál nagyobb képviseleti szerephez jutottak. Ma már különösnek tűnik, de a demokratikus folyamatoknak köszönhetően akkor tényleg úgy hittük, hogy békés úton véget vethetünk a vietnami háborúnak, megfordíthatjuk a hadi kiadások trendjét, nekiláthatunk a városok megtisztításának, és általában elkezdhetünk foglalkozni azzal, hogy Amerikának milyen arculatot kellene ölteni. Nagyon gyakran éreztem úgy, hogy valószínűleg ez az utolsó lehetőségünk. Nem tudom miért, de az lett a rögeszmém, hogy McGovern nélkül (választási kampányának minden borzalma ellenére) mindenről lemaradunk. Miami olyan volt, mint egy forró kemence, szikráztak benne a rózsaszín és fehér épületek, a türkiz úszómedencék és a pálmafák. Inkább varázslatos díszletnek, mintsem valóságos városnak tűnt. Azon a héten a szállodák világában éltem; a hatalmas, barokk paloták tele voltak poggyásszal, kifutófiúkkal, küldöttekkel, kábelekkel, vitákkal, dühös feketékkel, dühös nőkkel, dühös és sokszor arrogáns fiatalokkal, és természetesen jelen voltak a jelöltek is. A ragyogó napsütésben egybeolvadtak a délelőttök és a délutánok, éjfélkor még tárgyaltunk, hajnalban frakcióüléseket tartottunk, olyan emberekkel koccintottunk és ebédeltünk, akiknek a szavazatai sok esetben többet nyomtak a latban, mint az őket meggyőzni igyekvő híres emberek szavazatai. Ádáz viták dúltak a megbízások körül, kiváltképp az én kaliforniai küldöttségemben, Humphrey embereivel, akik azzal próbálták aláásni McGovern győzelmét, hogy szerintük a „győztes mindent visz” elve ellentmond a konvenció szabályainak. Humphrey emberei az előválasztások során mindvégig elfogadták ezt a szabályt, s csak most, a játszma befejeztével akarták megváltoztatni. Hosszadalmas, bonyolult érveléssel álltak elő, ám mindenki tudta, hogy Humphreynak már nincs komoly esélye a jelöltség megnyerésére. Őt már csak az érdekelte, hogy McGovern győzelmét megakadályozza. Ilyen önpusztító módszerekhez folyamodott egy demokrata. Ma már jelentéktelennek tűnik, de azokban a lázas napokban, amikor egyes szónokok gyermekek molesztálóinak nevezték s elítélték a homoszexuálisokat, és Jesse Jackson hódítónak titulálta Daley polgármestert (majd a kampány során kiadta Nixon embereinek), úgy tűnt, mintha Amerika talpon maradása vagy bukása ott dőlt volna el a konvenció vörös szőnyeges nagytermében, abban a színpadias Disneyland-szerű városban. A konvenció harmadik napján, hajnali 4 órakor a jogokról, hatalomról és társadalmi igazságosságról szóló 7. szakaszt kezdték tárgyalni a küldöttek, s a gyomromban mintha pillangók röpködtek volna az idegességtől. Hamarosan kezdődik az abortuszvita. Néhány héttel korábban a programbizottság meghallgatásán sikerült kikerülnöm az abortusz kérdését. Noha a nők szempontjából lényeges kérdésről volt szó, azt kértem, hogy ne kényszerítsük McGovernt olyan témában megnyilatkozni, amelyben kiszolgáltatja magát a Nixon-pártiaknak. Azt a kompromisszumos javaslatot tettem, hogy először érjük el McGovern megválasztását, s aztán hatalmi pozícióból, az adósság behajtásaképpen, változtassuk meg az abortusztörvényt. Ám hamarosan kutyaszorítóba kerültem. A női mozgalom vezetői nem tudták biztosan, hogy a nők vagy McGovern érdekében munkálkodom-e. McGovern embereinek ugyanez volt a gondjuk. Glória Steinem később azt írta, hogy „kampányitiszben” szenvedtem, mivel a kompromisszum mellett álltam ki. Mindenesetre öt pohár narancslét hajtottam fel a színfalak mögött, majd kiálltam az emelvényre, hogy 10 000 arccal nézzek szembe. Beszédemben mindenkit arra buzdítottam, hogy az abortuszt illetően a saját lelkiismerete szerint szavazzon. Kijelentettem, hogy minden nőnek joga van a saját testével rendelkezni, hogy egy napon megnyerjük a csatát, ám jelenleg szerintem okosabb volna kihagyni az elnöki politika arénájából ezt a kérdést. Különben Nixon és az emberei ártanak a jelöltnek is, és az ügynek is. Bizonytalan helyeslés hallatszott. A küldötteknek joguk volt elbizonytalanodni. Amikor visszatértem a kaliforniai küldöttek közé, hogy ott várjam meg a szavazás végeredményét, Walter Cronkite kijött hozzám az üvegfülkéjéből, és megkérdezte, hogyan szavaztam. Közöltem vele, hogy mivel arra kértem a küldötteket, hogy a lelkiismeretük szerint szavazzanak, magam is így tettem, tehát a lelkiismeretem alapján az abortusz mellett szavaztam, jóllehet azt sugalltam, hogy a győzelem érdekében a küldöttek ellene foglaljanak állást. Walter a helyzetnek megfelelően értetlenkedett. Később megtudtuk Willie Browntól, a kaliforniai törvényhozás alsóházának San Franciscó-i tagjától, küldöttségünk vezetőjétől, hogy Humphrey és Wallace stábja összefog, és McGovern megzavarására az abortusz mellett szavaznak. – Átkozott nyavalyások! – tört ki Willie. – Mi teljesen jogszerű lelkiismereti szavazást tartottunk. Ha ők így játszanak, akkor Kalifornia összes 271 szavazatát ellene fordítom! Amikor a nők ezt meghallották, dühösen Willie-re támadtak, de már nem volt ideje válaszolni. Pierre Salinger futott oda hozzánk, és jelentette, hogy Észak-Karolina teljes erővel kiállt az abortusz mellett. Pácba kerültünk. „Tennünk kell valamit.” A McGovern-irányítóközpontból hírt kaptunk: lobbizzunk, erőszakoskodjunk, könyörögjünk, tegyünk meg bármit, hogy a kérdés ne kerüljön be a programba. Elképedten álltam a piros telefon mellett. Bella Abzug tekintélyes alakját pillantottam meg, amint küldöttségről küldöttségre járt, és „igen” szavazatot kért,

„mivel különben megbukunk”. Glória Steinem heves vitába keveredett Joe Duffey-val, a McGovern-stáb egyik irányítójával, hogy miért adott szót valakinek, aki a magzat jogairól beszélt, de Joe semmi ilyesmit nem tett. Nagy zavar támadt, már-már hisztéria tört ki, amikor valaki felfigyelt rá, hogy az abortusz kérdése vesztésre áll. Salinger értesülése nem volt helytálló; Észak-Karolina nem az abortusz mellett állt ki, hogy megzavarja McGovernt. Az abból az államból érkezett női küldöttek, élükön egy Greensboróból való, határozottan nem teátrális nő, Martha McKay, meggyőzték delegációjuk férfitagjait, hogy lelkiismeretük szerint szavazzanak, amire egyébként én is kértem mindenkit. Kisebbségben maradtak, tehát veszítettek azok, akik arra kényszerítették volna McGovernt, hogy vegye fel politikai programjába az abortusz kérdését. Reggel 6.20-kor berekesztettük a gyűlést. Az újságírók lényegében eltűntek. A karzat kiürült. A küldöttek fölötti üvegfülkékben üldögélő tévések elmondták mindenkinek, aki még ébren volt vagy akkor ébredezett, hogy csodálják türelmünket, fegyelmezettségünket és ügybuzgóságunkat. Amikor visszaértem a szállodámba, George McGovern hívott fel telefonon. Megköszönte, amit tettem. Azt mondta, tisztában van vele, micsoda önfegyelemre volt szükségem, s hogy milyen nehéz lehetett számomra személyes meggyőződésem elé helyezni egy politikailag fontos ügyet. Megkérdezte, hogy összeállítanék-e egy női csapatot az országos kampányra, mivel a nők szavazata nélkül nem nyerhet. Igent mondtam. Aztán lementem az óceánhoz, és úsztam egyet. Két nappal később, hajnali kettőkor, McGovern elfogadta a Demokrata Párt elnökjelöltségét. Edward Kennedy lelkes beszédet tartott McGovern mellett, és a kamerákon át mosolygott azokra, akik esetleg még a tévékészülékek előtt ültek. McGovern jobbján ugyancsak mosolyogva, és úgy véltük, a reflektorok fényétől verejtékezve állt McGovern alelnökjelöltje, a Missouriból való Tom Eagleton szenátor. Szimpatikus embernek látszott. 13. Hamptonékhoz mentem, hogy kipihenjem a konvenció fáradalmait, hogy kiáztassam magamat a tengerben, s hogy eltervezzem a női csapat létrehozását a férfiak által uralt kampányban. Nagy sétákat tettem a homokos parton, hallgattam a hullámok csobogását, és rengeteget gondolkodtam. Aztán egy reggel megszólalt a telefon. Jimmy Breslin hívott. – Vége van, hogy a fene egye meg – mondta. – Minek van vége, Jimmy? Te régóta úgy gondolod, hogy vége. – Nem – mondta. – Most tényleg befejeződött. – Miről beszélsz? – A sokk-kezelésről – felelte határozottan. – Miféle sokk-kezelésről? – Az a szerencsétlen madár sokk-kezelést kapott. – A hangja már felfelé futott. – De kicsoda? – Eagleton. Azt a nyavalyás alelnököt rá kell kapcsolni a hálózatra, amikor utazik. Ha sötétségbe borul a város, tudhatjuk, hogy a mi fickónk most kapja az adagját. De most vége, a fenébe is. Na, viszlát. Letette a telefont. Bekapcsoltam a rádiót. Jimmy igazat beszélt. Eagleton és McGovern sajtótájékoztatót tartott Eagleton kórtörténetéről, miután egy újság megírta, hogy Eagleton legalább háromszor feküdt kórházban depresszió miatt, és sokkterápiát kapott. Felhívtam Gary Hartot Washingtonban. – Gary – kérdeztem –, mi ez az Egaleton-ügy? – Hogy micsoda? – kérdezte Gary unottan. – Ez a sokkterápia. – Ja, az? Érezhetően nem foglalkoztatta a dolog. Ma már tisztán látom, hogy a nemtörődömség fontos szerepet játszott a kampány kimenetelében. Megmagyaráztam Garynek, hogy Eagletonnal nyilván komoly bajok vannak, ha sokkterápiára van szüksége. Ám mégsem ez volt a legnagyobb gond. A lényeg az, hogy Eagleton hazudott McGovernnek, s már csak ezért is azonnal ki kellene rúgni. Gary azt mondta, hogy ez az egész majd „lecsillapodik”, s hogy ne aggodalmaskodjam annyit. Letettem a kagylót.

Fred Duttont hívtam Dél-Dakotában. Ő is nyugodt volt. – New York nem a világ központja – mondta. – Itt nálunk a Denver Post a nyolcadik oldalon hozta a hírt, és az ott is marad. Hát ennyi. A többit már mindenki tudja. Az egész ország hallotta, hogy McGovern kijelenti: száz százalékig támogatja Eagletont, csakhogy aztán hat napon át ügyködött azon, hogy megszabaduljon tőle. McGovern következetlenségéről lerántották a leplet, és napvilágra került az is, hogy nehéz helyzetekben milyen erőtlennek bizonyul. Tudtam, hogy McGovern elemi becsületessége harcot vív a politika gyakorlatiasságával, s hogy történjen bármi, szavahihetősége elveszett. És ez eldöntötte a választást. Én még felvetettem azt a lehetőséget, hogy Eagleton helyébe a texasi Cissy Farentholdot lehetne állítani. Ő az elnökjelölő kongresszuson a szavazatok szerint a második helyen végzett Eagleton mögött, és erős nő volt, új jelölt, aki rengeteg női szavazatot vonzaná a megtépázott McGovern mellé. Megemlítettem ezt McGovern egyik fiatal támogatószerzőjének, Bill Rosendahlnak, aki azon nyomban felhívta McGovernt. McGovern dühbe gurult, és követelte, hogy én hívjam fel. Beszélgetés közben otthoni zajokat hallottam a telefonban. – Megértem, hogy fel van dúlva – mondtam neki. Ridegen, határozottan beszélt. – Nem feldúlva vagyok – közölte. – Szétrobbanok a dühtől. Hogy merészel maga ilyesmit tenni az én utasításom nélkül? Azt mondtam neki, hogy nem Cissy mellett kampányolok, csupán felvetettem az ötletet olyanok előtt, akik azt szeretnék, hogy McGovern nyerjen Richárd Nixon ellenében. Emlékeztettem, ő maga célzott rá különböző módokon, hogy megválik Eagletontól, s hogy javaslatokat vár. Én Cissy Farentholdot javaslom. Végighallgatta indokaimat Farenthold mellett. Amikor végeztem, bocsánatot kért. Azt mondta, ne aggódjam; nem kínálja fel a posztot Hubert Humphreynak, sem más megfáradt politikusnak – de főleg nem Humphreynak. – A szavamat adom, hogy nem kérem fel – mondta. – Ámbár bevallom, több mint egymillió dollárt ajánlottak, hogy őt válasszam, de visszautasítottam. Egyszóval, ne aggódjon miatta. Aztán rátért Eagletonra. – Pocsék alak – mondta McGovern. – Magának fogalma sincs róla. Azt hiszem, egyébként is visszalépett volna. De Jack Anderson kiderítette róla, hogy részegen vezetett, s aztán még mélyebbre ásott. Igazi gazember, már attól is dühbe gurulok, ha beszélnem kell róla. Eagleton két nappal később visszalépett, és McGovern Hubert Humphreynak ajánlotta fel az alelnökséget. A kampány hátralevő része halogató hadműveletekből állt. A jelöltség halálos sebet kapott. Végül Sargent Shriver lépett Eagleton helyére, és McGovern megkezdte harcát Nixonnal. Számtalan apró hibát vétett, és noha azok együttesen sem voltak olyan súlyosak, mint a Nixon-kormány egyetlen napjának bűntettei, mégis azt a képet sugározták, hogy McGovern gyenge, bizonytalan ember, aki valamiképpen kilóg a mezőnyből. Mivel Nixon nem állt ki nyíltan, az elnöki pozíció biztonságába húzódott, ezért az újságíróknak nem volt alkalmuk megfigyelni és kritizálni őt. Az egyetlen látható jelölt McGovern volt. Az emberek lassan elszivárogtak a kampányból. A Demokrata Párt hivatásos politikusai igyekeztek leválni az elnökválasztási kampányról, s mindent megtettek, amit tudtak, hogy túléljék Nixon földcsuszamlásszerű győzelmét. A hírességek és a filmcsillagok egyszeriben filmforgatásokba temetkeztek, vagy elfoglalták magukat a hírességekre jellemző élettel. Én továbbra is jártam az országot, ám a kampányolás egyre keservesebbé vált, mivel folyvást védenem kellett McGovernt, nem ünnepelhettem Nixon ragyogó alternatívájaként. Rengeteg ember azért fordult el tőle, mert megszégyenülései nyílt színen történtek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a választók nem kíváncsiak a „nyílt” politizálásra, amennyiben a „nyílt” azt jelenti, hogy a hibákat az egész világ láthatja. Húsz további államba látogattam el. Az amerikai lelkiismeret mintha megdermedt volna. Az embereket egész egyszerűen nem érdekelte, hogy McGovern nem bombázta Kambodzsát, nem ő jutott megegyezésre az ITT-vel, nem ő kötött katasztrofális megállapodást a szovjetekkel búzaügyben, amelyből a barátai húztak volna hasznot. Nem McGovern mosta tisztára Mexikóban a titkos választási pénzeket, nem ő zároltatta a pénzalapokat, nem ő vétózta meg a napközi otthonok tervét, nem ő emelte a tejtámogatás összegét kampánypénzekért cserébe. McGovern nem bízott meg betörőket azzal, hogy lehallgató készülékeket szereljenek a szembenálló párt helyiségeibe. Egy-egy hosszú nap után bekapcsoltam a tévét, néztem a küszködő McGovern elkínzott arcát, és volt, hogy csak ültem, és sokáig sírtam. A választás napján mindannyian Dél-Dakotában voltunk, Sioux Falls Holiday Innjének egyik kis lakosztályában. Némán néztük a képernyőn megjelenő számadatokat és a vereség bejelentését. Cipőnk talpához tapadtak a vastag, zöld szőnyeg szálai, a nappaliban kövér macskák sétáltak. A vödörben nem maradt jég. Az összes sósperec elfogyott, s a tévé

tetején két üveg Seven Up, és egy-egy üveg vodka, scotch és gin állt. Az egész azokra a szegényes New Hampshire-i szobácskákra emlékeztetett, ahol az egész elkezdődött. Nemsokára megjelent a szobában McGovern, szinte mindenkinél magasabb volt, és egyetlen titkosrendőr kísérte, akinek fülhallgató volt a fülében. Amerikában nem lövik le a veszteseket, McGovern-nek tehát nem volt mitől félnie. A kampány utolsó heteinek fáradt ernyedtsége eltűnt, és McGovern egy szélben kecsesen meghajló fára emlékeztetett. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy visszatért Dél-Dakotába. Itthon volt, fennköltségre nem volt már szüksége. Bőre sima és naptól barna lett a szabad ég alatt tartott gyűlések százaitól, de az arcán vívódás nyomait láttam, mintha azon tanakodna magában, hogy prédikátornak álljon-e vagy rákiabáljon a prédikátorra. Lassan körbejárt a szobában, mindenkivel kezet fogott, mindenkinek köszönetet mondott, régi élményekről, kemény munkáról, a hit megőrzésének fontosságáról beszélt, családjukról, életükről, jövőjükről kérdezgette az embereket. Amikor hozzám ért, a szemébe néztem. A szemhéja meg sem rezzent. Átölelt, aztán eltolt magától, és a kezét nyújtotta. Határozottan, erősen rázott velem kezet. – Köszönöm, barátnőm – mondta. – Maga ott volt a kezdetekkor, és most itt van a befejezésnél. – Mély lélegzetet vettem. El akartam neki mondani, mennyire csodálom, milyen sokat jelent mindannyiunknak, hogy milyen jelentéktelenek a hibái a hatalmon lévők bűntetteihez képest, s hogy milyen fontosnak tartom, hogy a tisztesség, ha csak néhány futó pillanatra is, de újra megjelent a világban. De nem mondhattam egy szót sem, mert Eleanor McGovern megmarkolta a karomat, és a hajamba zokogott. – Sosem csinálunk többé ilyesmit – súgta. Megpaskoltam a hátát. Eszembe jutott egy barátom, akinek azért omlott össze a házassága, mert minden este problémákkal, aggodalmakkal és fájdalommal telve tért haza a feleségéhez, aki csak megpaskolta a hátát. „Ezek az átkozott együtt érző paskolások” – fakadt ki a barátom. „Mi az ördögöt jelentenek?” Én nem vágytam másra, csak egy kis húsra meg krumplira. Aztán McGovern, amilyen halkan érkezett, olyan halkan távozott. Véget ért a hosszú futam. Felemeltem a mogyorósdobozt, de üres volt. Másnap reggel bekapcsoltam a televíziót. Egy kvízműsort adtak, ahol nők ostyasütőért és bermudai nyaralásért versenyeztek egymással. Lementem. McGovern támogatóinak utolsó csoportjával találkozott, kezet fogott velük, búcsúzkodott, s aztán kikísértem hosszú, fekete, masszív Cadillacjé-hez, ahol Eleanor állt, nagy csokor rózsával a karján. Az autó lassan távolodott a szitáló esőben, aztán felgyorsított, s eltűnt. Felnéztem az esőfelhőkre, és felpillantottam a Holiday Inn ajtaja fölé függesztett táblára. Az előző este az állt rajta: „Üdvözöljük itthon, szenátor”. A táblán most egyszerűbb volt a felirat: „Befejeződött”. 14. Két hónappal később Washingtonba utaztam, hogy jelen legyek Richard Milhous Nixon második beiktatásán. Még sosem voltam elnöki beiktatáson, de ezt látni akartam. Látni akartam, mi történik egy olyan év, mint 1972 befejeztével, kíváncsi voltam azoknak az arcára, akik újabb négy évig fogják kormányozni Amerikát. Megvettem a jegyet, és republikánusok ezrei között helyet foglaltam a fából ácsolt tribünön a Fehér Ház előtt. Majd elfagyott a lábam, de a kedvem még hidegebb volt, miközben zajlott az ünnepség, amelyet egy Jeb Stuart Magruder nevű ember rendezett. Zajos, pöffeszkedő, katonai bemutató vette kezdetét, amelyben masírozó zenészek és olyan egyenruhákban feszítő emberek vonultak fel, mintha az Osztrák-Magyar Monarchiából érkeztek volna. A Szuperkupa félidejében látható bemutatóra emlékeztetett az egész, csak éppen valódi fegyverekkel. Nixon golyóálló fülkében ült az utca túloldalán, körülötte az elnök emberei. Teljes gőzzel zajlott a nagy palástolás, csak éppen akkor ezt még nem tudtuk. Amikor elegem lett, a hazafias és háborús dalok harsogása közben távoztam, kerestem egy telefonfülkét, és felhívtam a folyó túloldalán, Arlington-ban lakó szüleimet. – Hol vagy, Shirl? – kérdezte apám. – Kerestünk a tévében a Washington Emlékmű körül. Rengeteg tiltakozó hippi bohóckodik arrafelé. Örültünk, hogy nem vagy közöttük, de aztán feltűnt egy hangszórós sárga kocsi a sarkon, és valaki valami nagyon ostoba beszédet rikoltozott. Arra gondoltunk, hogy Jézus, ez biztosan ő. De nem te voltál. – Éreztem apám hangján a megkönnyebbülést. – Mi történt? Elmondtam neki, hogy a tribünről néztem a rendezvényt, pontosan Richárd Nixonnal szemben. Zavart csend következett a vonal túloldalán.

– Nos – szólalt meg apám –, úgy látom, észhez tértél végre. Béreltem egy kocsit, és a szüleim házához hajtottam. Amióta utoljára jártam náluk, átköltöztek Arlington egy másik negyedébe, hogy sok amerikaihoz hasonlóan takarékoskodjanak. Most nem házban éltek, hanem egy lakásban, egy meglehetősen gondozott tömbben, amely előtt Chevrolet Impalák parkoltak. Az épület nem sokban különbözött attól, ahol Warren és én felnőttünk, csak itt kicsit több volt a fa, eggyel több a hálószoba, nagyobb távolságra álltak egymástól a tömbök, és persze mindnek volt kerítése. Ahogy a ház elé gurultam, megpillantottam egy kerékpározó újságosfiút, mintha egy régi Saturday Evening Postból lépett volna elő, és nekem az járt a fejemben, hogy milyenek lehetnek a nővérei, s hogy a bátyjai közül valamelyik vagy az apja szolgál-e Vietnamban. Sok minden megváltozott, amit pedig egykor állandónak hittünk. A ház előtti pázsit barnássárga színt öltött azon a téli napon, s eszembe jutott, hogy apám nemrégiben valami új kémiai anyagról beszélt a telefonban, amelytől mindig zöld a fű, ahogyan mi csináljuk a filmjeinkben. A kert kopár volt, s az is eszembe jutott, hogy apám elbeszélése szerint anyám túl sokat dolgozik benne. – Egyes nőkkel nem lehet mit tenni – mondta. – Anyám is ilyen volt. Az az igazság, hogy anyád egyre inkább olyan, mint az én anyám volt, amikor megöregedett. Neki sem tudtam megmagyarázni, ahogy most anyádnak sem, hogy mi jó neki. Anyám nyitott ajtót. Csíkos nadrág, kockás blúz és steppelt mellény volt rajta, s rövid lófarokba fogott hajába szalagot kötött. – Ó, Shirl – üdvözölt –, de jó, hogy itt vagy. Úgy örültünk, hogy semmi butaságot nem tettél ma. – Bemehetek a fürdőszobába? – kérdeztem, egyrészt, mert tényleg be kellett mennem, másrészt, hogy témát váltsak. Az Én Fürdőszobámnak nevezték, mivel az Én Hálószobám mellett volt. Minden rózsaszínű benne, ahogy a lányokhoz illik. A vécépapír és a kád előtti kilépő rózsaszín volt, a zuhanyfüggöny, a törölközők, a papír zsebkendők – minden rózsaszín. Minden összeillett, ahogyan a magazinok hirdetéseiben látja az embere. A polcokon rend, a krémszínű roló előtt rózsaszín függöny. Nagyon kedves volt. Az Én Hálószobám csaknem pontosan úgy festett, mint amelyikben felnőttem; ráadásul ugyanaz a puha, süppedős ágy állt benne. A szekrény is ugyanaz volt, amely előtt esténként a hajamat keféltem, s közben arról ábrándoztam, hogy vajon olyan szép leszek-e, hogy egyetlen férfit egy életre magamhoz kössek, ahogyan anyám, és ahogyan mindenki más igyekszik tenni. A vitorlásokat, virágokat és a szép, királynői tartású asszonyt ábrázoló képet anyám festette. Művészeti iskolába járt, és annyira szerette a szépet, hogy ettől néha sírva fakadt. Elhúztam a szekrényajtót. A szekrényben anyám ruhái sorakoztak takaros rendben, s észrevettem a ruhákat és cipőket, amelyeket még én küldtem neki Hongkongból. Nagy becsben tartotta a küldeményeimet, hiszen rám emlékeztették, így azt hihette, hogy nem hagytam el őt örökre. Mosolygott, amikor visszamentem hozzá. – Olyan, amilyenre emlékszel? – kérdezte. Azt válaszoltam, annyi minden történt velem az utóbbi egy évben, hogy most mintha teljes kört írtam volna le. – Azt hiszem, én is – mondta. – Mivel apád tegnap volt hetvenéves, én pedig hamarosan ugyanennyi leszek, nekünk valószínűleg már nincs sok hátra. Nézz körül Shirl, és mondd meg, mit szeretnél, ha mi elmegyünk. Félek, nem érem már meg, hogy újra itt lássalak. Sosem tűnt úgy, hogy szembe tudott volna nézni a valósággal, és ezek a mondatai nagyon megráztak. – Holnap láthatod a fehér galambjainkat – mondta. – Mindig megjelennek, és mindig együtt vannak. Sosem hagyják el egymást. Gyönyörűek. Bementünk a nappaliba. – Szervusz, Kismajom – üdvözölt apám, kitárt karokkal lépkedve felém. Kockás sportzakójában csinosabb és karcsúbb volt, mint amilyenre emlékeztem. Csókra nyújtotta az arcát, de ő nem ért hozzám az ajkával. Kicsit alacsonyabbnak tűnt a szokásosnál, és nekem eszembe jutott, hogy idős korban, úgy látszik, valóban összemennek az emberek. – Nagyon csinos vagy, mutasd magad – mondta hátralépve, és intett a kezével, hogy forduljak körbe, mint a manökenek a kifutón. – Igen, nagyon csinos. Ide nézz! – Megfogta a nadrágja derekát, és legalább két hüvelykre elhúzta a testétől.

– Te jó ég – hüledeztem –, nagyon lefogytál! Arra gondoltam, hogy mennyire szeretett vaníliás hideg tejet inni, és hétrétegű csokitortát befalni elalvás előtt. Akkoriban mindent ínyencségnek gondoltam, amit apám evett, még a borsólevest is, amelyet egyébként utáltam, amíg rá nem vett, hogy legalább egy kanálnyit kóstoljak meg belőle. – Most pedig üljünk le – szólt anyám –, és mindenki mondja el a híreit. Körbesétáltam a nappaliban, mindenütt a megszokott tárgyakat láttam; sötétpiros huzatú, antik székeket, régi kristály hamutartókat, amelyeket éppen úgy nem használtak soha, mint a kandallót. A szüleimnek nem ez volt a kedvenc szobája, inkább kis múzeumnak tekintették, ahol az életük során összegyűlt tárgyakat kiállíthatják. Életüket a „napos szobában” élték. Az a helyiség csupa ablak volt, és fonott székek álltak benne, virágmintás párnákkal. Apám kedvenc hintaszéke mögött kis banánfa, anyám cserepes növényei pedig az ablakpárkányokon sorakoztak. – Sokkal jobban érzik magukat a növények, ha beszélek hozzájuk – mondta anyám. – Ugyanúgy szükségük van a szeretetre és a törődésre, mint minden élőlénynek. Hát nem gyönyörűek? Gyönyörűek voltak. Az egészséges, ragyogó levelű növények szemlátomást a gyermekeivé váltak. – Megérzem, ha rossz a kedvük, vagy ha szükségük van valamire – folytatta anyám –, és ha becézgetem őket, sokkal jobban érzik magukat. – Bárcsak velem is ennyit törődne az anyád – jegyezte meg apám. Hosszú csend következett. Aztán anyám felállt, és a konyhába indult. – Mit csináltál az utóbbi időben? – kérdeztem apát. – Az esküdtszék tagja vagyok – felelte. – Életemben először. Téged felkértek már ilyesmire? Megráztam a fejem. – Szeretek ezekkel az emberekkel dolgozni. Tisztességtudó, jó modorú, értelmes emberek. Felállt. – Mutatok valamit, amíg anyád nem látja. Nem szereti, ha valaki tud erről. A nagy, hátsó hálószobába vezetett, kihúzott egy fiókot, és büszkén elővett négy pompás szabású nadrágot, és két kockás sportzakót. – Leértékelve vettük. A nadrágok 39,95 dollárról 20 dollárra, a zakók 30-ra voltak leértékelve. Ilyen olcsón muszáj volt megvenni őket. Tudod, jól kell kinéznem az esküdtszékben. Ott mindenki jól öltözött. De az anyád mindenkinek azt mondja, hogy a Garfinkelsben vettük ezt a holmit, és gyorsan felvarrta a zakók ujját, nehogy észrevegye valaki, hogy konfekcióáru. – A testéhez illesztette a ruhadarabokat, és gyönyörködött bennük. – Olyan sok szép holmink van, Kismajom, a világ különböző részeiből küldted nekünk őket. Szerencsések vagyunk. Körülnézett a szobában. – Szóval, döntsd el, mit szeretnél innen, ha meghalunk. Tudom, milyen kicsinyes viták szoktak támadni, ha valami nincs kikötve a végrendeletben. A konyhában szorgoskodó anyámra gondoltam; sosem volt valami nagy szakács, mintha a lelke mélyén mindig tiltakozott volna az ellen, hogy főznie kell. Az jutott eszembe, hogy ha kérnék valamit, az a kék-sárga süteményes edény volna. Mindig tele volt aprósüteménnyel, amelyről tudtam, hogy anyám élvezettel készíti, noha azt nem tudtam pontosan, mit gondol a többi teendőről. – Apa – szóltam –, nem akarlak megsérteni, de engem ez nem nagyon érdekel. – Á, lehet, hogy most nem, de később majd érdekelni fog. Ha eljön az ideje. – Nem hiszem. De ha annyira szeretnéd, hogy kiválasszak valamit, a süteményes edényt kérem a konyhából. Vagy az öltözőasztalt a hálószobámból. Rengeteget gondolkoztam az asztal előtt ülve minden este. – A tükrös asztalra gondolsz? – Igen. – De az csak 2,95 dollárt ér. Emlékszem, hogy elmentünk megvenni, amikor úgy gondoltuk, elég nagy vagy már.

– Nos, nekem az egy fontos tárgy. – Értem. Az lesz a tiéd, amit akarsz. Körbevezetett a lakásban, minden asztalról, székről, képről, vázáról volt egy szava. Szinte vallásos buzgalommal mindegyikről elmondta, hogy honnan származik, mi volt a sorsa, és hosszasan ecsetelte, mennyi munkával, fáradsággal és szeretettel készült valamennyi. Visszamentünk a nappaliba, és megkérdeztem, milyen az esküdtszéki munka. – Annyit mondhatok, nem nagyon örülök a felelősségnek, ez azzal jár, hogy el kell dönteni, ki mennyi időt töltsön valami fegyintézetben. – Sok a kábítószeres ügy? – Nagyon sok, a fenébe is – mondta. – És annyira sajnálom azokat a szerencsétlen feketéket. Felvetettem, hogy kábítószer miatt talán nem is kellene őket bebörtönözni, mivel az árusok többsége maga is kábítószerezik, és így próbálnak pénzt szerezni az adagjukra. Apám válaszán meglepődtem. – Aha, ezen én is sokat gondolkoztam – mondta. – Talán legalizálni kellene a dolgot. Emlékszem, a nagy alkoholtilalom idején azok a fickók lettek a menők, akik hozzájutottak a szeszhez, akik meg nem, azok senkik maradtak. Azért ivott az ember, hogy valakinek tartsák. Lehet, hogy később nem kaptam volna úgy rá az ivásra, ha az idő tájt nem tartottam volna olyan különlegesnek. Tudod, mielőtt az ember leteszi az esküt a bíróságon, megkérdezik, hogy van-e előítélete a drogok legalizálásával kapcsolatban. Hú, az kemény volt számomra. Hogyan ne gondolna rá az ember? Sebészi pontossággal megtömte a pipáját, majd rágyújtott. – Nem értem – szólt halkan –, hogy miért szólsz le, amiért szép dolgokat akarod rád és Warrenre hagyni. Csak biztosra akarok menni, hogy megkapjátok. Nem akartam megsérteni, ezért, miközben a füstöt eregette, arról az emberről beszéltem neki, akivel Texasban találkoztam. Egész életében keményen dolgozott, ha csak lehetett, túlórázott a gyárban, s én azt kérdeztem tőle, mit tenne, ha egyszeriben megtudná, hogy hat hónapja van hátra, s a családja megkérné, hogy hagyja ott a munkáját, és maradjon velük otthon. Azt mondta, nem maradna otthon. Apaként és családfőként az a kötelessége, hogy annyi pénzt hagyjon a családjára, amennyit a hátralévő idejében még meg tud keresni. Azt mondta, az ő ellátásuk mindennél fontosabb, még ha ők a pénznél többet is kérnének tőle. – Nem vitatkoztam vele, apa – mondtam –, mert ő ebben szentül hitt. De véleményem szerint rosszul választott. – Asztalhoz, gyerekek – szólt be anyám. – A vacsora tálalva, olyan, amilyen. A teríték a családi örökség darabjaiból állt: a kristálypoharakat anyám örökölte az anyjától, a tányérok alatt – az előkelőség szimbólumaként – csipkealátétek; ezüstnemű, amelyet olyan nagyon szerettem fényesíteni, hogy „örökké tartson”, és különleges alkalmakra tartogatott porcelán. Anyám nagyon büszke volt a családi folytonosságra, amely a terítékén is megmutatkozott. A zöldségek külön porcelántálakban voltak, a forró zsömlék egy kosárban, olyan csipkeszalvétában, amelyben minden zsömlének külön kis rekesze volt. Mondtam is, hogy az asztal gyönyörű. – Tudod, sokat törtem a fejem azon – mondta anyám, miközben marhaszeletet, répát és krumplit tett a tányérunkra –, hogy miért nem költöztünk el korábban, amikor úgy éreztük, hogy valami újba kellene fognunk. Nem tudom, mitől féltünk. Az persze igaz, hogy sok mindentől féltünk. Talán a gazdasági válság miatt. Azt nem lehet elfelejteni. Gondolom, attól féltünk, hogy újra megtörténik, ezért éltünk olyan visszafogottan. Apám a zöldségeket tologatta a tányérján, mint mindig, amikor anya uralta a beszélgetést. Még vacsorák alatt is gyakran színpadi színészeknek láttam őket, akik azon versengenek, hogy ki kapjon több reflektorfényt. Nem csoda, hogy Warrenből és belőlem színész lett. Két olyan profitól kaptunk leckéket, akik nagyobb hévvel igyekeztek magukra vonni a figyelmet, mint akár a Barrymore-ok vagy Redgrave-ek. Elkerülhetetlen volt, hogy a színészi pályát válasszam, hiszen nagyon korán bepillantottam a színészkedés mesterségébe, ahol nem valaminek a kifejezése volt a legfontosabb, hanem a kommunikáció és annak megszerzése, amit akarok. Anya olvasztott vajat tett a zöldségekre. – Talán ezentúl más lesz az életem – mondta –, azt teszem, ami jó, és nem félek annyira. Bárcsak ne azzal foglalkoztam volna egész életemben, amit elvárnak tőlem. Ittam egy kis jeges vizet. Étkezések alkalmával anyám mindig jégbe hűtött ásványvizet szolgált fel. – Azt hiszem, sosem tudtam szembenézni a valósággal – folytatta. – Fiatalkoromban mindennél jobban érdekelt a teniszezés, és hogy jól érezzem magam. Miért nem mutatta meg valaki a helyes utat? Miért zajlott az élet mindig a fejem

fölött? Emlékszem a kis Howard Ulmerre. Mindig csúfoltuk, mert csak a madarak érdekelték; mindent tudott róluk, tudta, hogy mit esznek, hogyan szaporodnak… minden szokásukat ismerte. Aztán kiderült, hogy ő volt közöttünk az egyetlen, aki önmagán kívül mással is foglalkozott. Érdekelte valami. Tudom, hogy engem is érdekelt volna valami, ha valaki segített volna. Vegyél zsömlét, Shirl… Magam készítettem. Apa már majdnem végzett az adagjával. – Scotch – fordult anyámhoz, akit azért hívott így, mert részben skót volt, részben rendkívül takarékos. – Tudod jól, hogy Ulmerről nem csak gondolta mindenki, hogy homokos. Valóban az volt. Szóval, miről beszélsz? – Na és ha az volt? Én ebben semmi rosszat nem találok. A vacsora utolsó fogása anyám által készített, meleg sütőtöktorta volt. A sütőtöktorta az ő számára az ünneplést jelentette. Szertartásosan szolgálta fel, és nagyon finom volt. – Apa – fordultam apámhoz, kis szünetet tartottam, de mindenképpen rá akartam kérdezni. – Kire szavaztál? Felállt, rágyújtott a pipájára, elhelyezkedett a hintaszékében, és rám nézett. – Ugye nem? – szóltam. – Nem. – Halvány mosollyal pöfékelni kezdett. – Amiért te is, meg Warren is olyan keményen dolgoztatok, lojalitásból McGovernre szavaztam. De nagyon nagy biztonságot jelentett a tudat, hogy úgysem ő fog győzni. Anya átsétált a szobán, és bekapcsolta a tévét. Ahogy kitisztult a kép, és megjött a hang, önmagamat láttam a képernyőn. A legénylakást adták. – Milyen érzés saját magadat látni? – kérdezte anya. – Ilyenkor észreveszed, hogy mit kellett volna jobban csinálnod? Másnak látod önmagadat? Nem gondolkodtam A legénylakáson. Képtelen voltam rá. Arra gondoltam, ami azóta történt. – Nem tudom, anya – mondtam. – Mostanában inkább azon gondolkodom, hogy a filmiparból milyen sokan vállalták az idén, hogy részt vesznek a politikában. Azon tűnődtem, hogy a nyilvános fellépéseim után az egyik kereskedelmi lap lökött nőnek nevezett. – Miért nem azt csinálod, amihez a legjobban értesz? – kérdezte apám. – Miért nem hagyod abba ezt az országjáró prédikálást? – Abbahagyom – feleltem. – Szeretném abbahagyni. Megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy az ország állapota mennyire elbizonytalanította az írókat és a producereket, hogy már nem tudják, mi mulatságos és mi szórakoztató, arról meg végképp fogalmuk sincs, milyennek írjanak meg egy női figurát. Elmondtam, hogy véleményem szerint addig nem születnek jó filmek, amíg az ország talpra nem áll. Apám közölte velem, hogy idealista vagyok, anyám szerint pedig egyre cinikusabbá válok, talán, mert olyan sokat vagyok együtt újságírókkal. Jó ideig erről beszélgettünk, majd csatornát váltottunk, és a beavatási bált néztük. A zenekar az Éljen a parancsnokot játszotta. A kamera a bálteremben pásztázott, ahol több ezer republikánus zsúfolódott össze, mozdulni sem tudtak, az elnöki pecséttel díszített műanyag poharakból pezsgőt kortyoltak. Estélyi ruhás nők préselődtek kitömött pingvinhez hasonlító férfiakhoz. Egyszer csak Nixon lépett az emelvényre, mögötte Pat, meg a lányaik, és Mamié Eisenhower. – Milyen kár, hogy nem vagy ott, Shirl. Érdemes lett volna odamenned. A mikrofonnál álló Nixon végigpillantott a termen, szemlátomás érzelemkitörésre készült. Most lépett először a nyilvánosság elé Hanoi karácsonyi szőnyegbombázása óta. Igyekezett megfelelő arckifejezést ölteni, pillantása ide-oda futkározott. A mellette álló, elegáns Pat időnkét észbe kapva felszegte az állát. – Nos – szólalt meg az Egyesült Államok elnöke –, hányadik bálunk is ez a mai? – Számolni kezdett az ujjain. – Egy, kettő, három. Mennyi is, Pat… akarom mondani Mrs. Nixon? A közönség várakozva figyelt. – Érdekes – mondta Nixon –, csak négyig tudok számolni! – Nevetésre számított, amely kicsit erőltetetten fel is hangzott. – A négy, tudják, a négyes szám fontos nekem. Apámra néztem. Nagyot szívott a pipájába. – Tudom, hogy egyesek azt találgatták, fogok-e táncolni – folytatta Nixon. – Nos, én azt szeretem csinálni, amihez

értek, és a tánc nem tartozik ezek közé. – Újabb kényszeredett nevetés hallatszott. – Nem is értem azt a zenét, amelyet manapság a fiatalok szeretnek, hangsúlyozom, nincs vele semmi bajom, csak egy kicsit régimódi vagyok. Azt mondhatják, hogy ha a zenekar valami lassút játszana, akkor megpróbálhatnék olyasmit csinálni, amihez nem értek. Eltűnt a bólogató fejek között, és megkérdeztem apámat, miért hitte, hogy Nixon jó elnök lesz. – Könnyű kérdés. Mert McGovernnél sokkal többet tud a történésekről. Vagyis tapasztalt. Mivel az, aki elnök akar lenni, bármit megtesz a cél érdekében, azt kell választanunk, aki bármit a legjobban tud megtenni. – Más szóval, aki a legjobban hazudik, aki a legszemérmetlenebbül korrupt és így tovább. – Ahogy mondod. – És még én vagyok cinikus? – Elmondok egy kis történetet, hogy megértsd, mire gondolok – mondta apám, és belekezdett a családi színpadon megszokott egyik szónoklatába. – Egy lánymadár üldögélt egy faágon. Vidáman sütkérezett, amikor odarepült egy fiúmadár, és leült mellé. „Hogy vagy?” kérdezte a fiúmadár. „Pompásan, pompásan.” „Egyedül vagy itt?” kérdezte a fiúmadár. „Igen.” „Nincs kedved átrepülni velem arra a nagy fára?” Jaj, nem tehetem, mert férjnél vagyok.” „Ó, ez komoly probléma.” „Igen, az.” „Meg szoktad csalni őt?” „Nem, dehogy.” A lánymadár a szeme sarkából a fiúra nézett. „De addig csöndben maradok, amíg te megteszed.” Apámra néztem. – Úgy értsem, hogy szerinted Nixon hagyja, hogy valaki megdugja, s addig nyugton marad? – Nem. Úgy értem, hogy Nixon csal meg bennünket, de nagy ravaszul azt mondja, hogy más tette. Felharsantak a trombiták. Egy másik bálon újra megjelent az elnök, még lelkesebben, mint az imént. – Emberek – kezdte, s azonnal feltartotta öt ujját. – Hány bálon vettünk részt? Nézzük csak, egy, kettő, három… érdekes, csak négyig tudok számolni. Pontosan ugyanazt a viccet sütötte el, mintha a kamerák jóvoltából nem látná az egész ország. A műsorvezetők kissé zavarba jöttek. – Még sosem láttuk az elnököt ilyen nyitottnak – mondta egyikük. – Ki van itt Kaliforniából? – kérdezte Nixon. Éljenzés hangzott fel, és feltartották a kezüket, akik abból az államból jöttek, ahonnan ő is származott. – Remek. Örülök, hogy itt vannak! Szép, hogy ennyien eljöttek Kaliforniából és New Yorkból. Csak azt akarom mondani – (minél többet beszélt, annál inkább az az érzésem támadt, mintha Bob Hope-ot hallanám) – …szeretném megköszönni a New York-iaknak, hogy mellettem álltak a nehéz, emberpróbáló időkben. Megértők és segítőkészek voltak, és tudniuk kell, hogy ezt sosem felejtem el. Jól végeztünk New Yorkban, amit nagyon köszönök. – Sorra vette a keleti part államaiból érkezett képviselőket, majd ezzel fejezte be: – És ki van itt Massachusettsből? Néhányan feltartották a kezüket. – Tudják – mondta Nixon –, vesztettünk ugyan Massachusettsben, de átnéztem az adatokat, és megállapítottam, hogy most jobb százalékarányt értem el, mint 1968-ban. Biztos vagyok benne, hogy legközelebb még jobb lesz az eredmény. – Aztán újra arról kezdett el beszélni, mennyire nem tud táncolni, de mindenképpen megpróbálja. Apám a készüléket bámulta. Szemlátomást nem zavarta, hogy az Egyesült Államok elnöke, a Szabad Világ vezetője satöbbi, még mindig választási harcot vív. Nixon visszalépett az emelvényre, noha a zenekar a kivonulót kezdte játszani. – Szeretném, ha tudnák, hölgyeim és uraim, hogy épp most táncoltam tíz bájos fiatal hölggyel, és egyikük sem volt tizenhét évesnél idősebb. Mármost, ha ez a következő négy évet jelzi előre, én… ööö… nos… – Nem fejezte be a mondatot. Les Brown, a karmester odahajolt hozzá, és mondott valamit. A nyaka körül mikrofon függött egy vezetéken. – Mi az, Les? – kérdezte az elnök. – A köldökzsinórod? Öreg vagy már ahhoz. Pat Nixon elképedt. Az ünnepség tudósítója meg sem tudott szólalni. Apám köhécselt.

– Íme, az elnököd, apa – mondtam neki. – Megyek, lefekszem – szólt anyám. – Rosszul vagyok ettől az embertől. Ira, hogy mondhatod, hogy ez az alak jó elnök lesz? Egyszerűen fasiszta, és ezt te is tudod. Apa csücsörített szájjal mosolygott anyám kitörésén. – És liberális sem vagy – folytatta anya. – Ezt szereted mondogatni, de nem vagy az! Én mindvégig a liberálisokra szavaztam, de te csak McGo-vernre. Ráadásul nagyon rossz indokkal! Na, jó éjszakát! Felállt, kifelé indult, de az ajtóban még visszafordult. – És Agnew-tól még rosszabbul vagyok! – Én ezért szeretek együtt élni az anyáddal – mondta apám. – Le nem cserélném semmire. Néha csak ennyit tesz, mint most. Néha viszont igazi tűzokádó. Apám és én hosszasan üldögéltünk a nappaliban, miközben Nixon egyik bálból a másikba ment, és senki sem kérdezte meg tőle, mit érez a Hanoiban lebombázott kórházak miatt, és senki sem faggatta a Watergate-ügyről. Idegesnek tűnt, az volt az ember érzése, hogy mindjárt szétreped, mintha a benne felhalmozódott feszültség nem talált volna más kiutat, én pedig úgy éreztem magam, mintha egy autóbalesetet néznék egyenes adásban. Apám a szomszédaikról kezdett beszélni, s arról, hogy mi rólam a véleményük. – Sokakról el lehet mondani, hogy népszerűek – mondta apám. – De téged szeretnek, és szerintem nem kellene a cicidet mutogatnod a Desperate Charactersnék abban a meztelen jelenetében. Majdnem elnevettem magam, de pornográfiára, filmekre, arculatra terelődött a szó. Végtére is a lánya vagyok, mondta, gondoljam magam az ő helyzetébe. Mondtam, hogy ezt teszem. A beiktatási bálok már véget értek, amikor apám és én még mindig beszélgettünk. – Sokat változtál, amióta politikára adtad a fejed – jegyezte meg. – Azt hiszem, igazad van. De te is. – Könnyebb veled beszélgetni. – Veled is. – Szerintem sok minden szól a mellett, hogy az idealizmus gyakorlati dolog. Talán. Lehet, hogy nem is túlzott idealizmus, ha az ember azt akarja, amit te. – És te mit akarsz, apa? Sóhajtott, és elgondolkodott. – A halálom pillanatában azt szeretném gondolni, hogy tettem valamit a világ jobbításáért. Hogy esetleg segítettem valakin vagy valamin… Megcsókoltam, jó éjszakát kívántam, és boldogan feküdtem le aludni. Végre sikerült valódi kapcsolatba kerülnöm az apámmal, amit nagyon fontosnak tartottam. Sokáig úgy hittem, hogy homlokegyenest ellenkező álláspontot foglalunk el, s hogy az én értékeim valamiképpen az apám elleni lázadásban alakultak ki. Ez, úgy vélem, lényegében is és gyakorlatilag is igaz volt, de akkor este kis időre egyetértettünk egymással. Másnap reggel esett. Apám gyűrötten, de jókedvűen sétált be a napos szobába. – Azt próbálom eldönteni, hogy élek-e vagy sem – mondta. – Azt hiszem a válasz az, hogy ez van. – leült a hintaszékébe, és kinézett az ablakon. – Láttad a fehér galambjainkat? – Hol? – Ó, mindig itt vannak. Sosem hagyják el egymást. Mindig látni akarják a másikat. Szükségük van egymásra. Gyönyörűek. Figyelj csak, és meglátod őket. Egy óra múlva megjelentek a fehér galambok. Sebesen repültek, lebuktak, játszottak az esőben. Turbékoltak, csőrükkel egymás fejét simogatták, és mindig látni akarták egymást. – Látod? – kérdezte anyám. – Mindig együtt vannak. – Ültünk, és néztük a galambokat. Mivel a holmimat már becsomagoltam, a szüleim kikísértek az autóhoz. Az utca csillogott az esőtől.

– Megint eljössz, ha hetvenegy évesek leszünk? – kérdezte anyám. – Persze – válaszoltam –, de ne feledd el, hogy én akkorra majdnem negyven leszek. Nem szóltak semmit. – Izgalmas volt mostanáig az életed, ugye? – szólt apám. – Meg ez az év is. – Igen, de mindez semmi ahhoz képest, ami a jövő hónapban vár rám. – Miért, mi lesz akkor? – Kínába utazom. Apámnak leesett az álla. – Megnézed a kínai komcsikat? – Aha. – Jézus Krisztus, és én még azt hittem, McGovern a rossz fiú. – Aha. – De miért mész oda? – Láttam apámon, hogy fél a veszélytől, ugyanakkor izgatottá válik. – Mert ott van. – Ó. Ugyanaz az indok, amiért te, meg az a fickó megmásztatok a Himaláját, mi? – Valami olyasmi. Ezzel megbeszéltük a dolgot. Anyám azt mondta, izgul miattam, és vigyázzak magamra. Álltak az ajtóban, és integettek utánam. A galambok jutottak eszembe. 15. Gyermekkorom óta álmodoztam Kínáról. A földrajzkönyvek térképein hatalmas, különös helynek tűnt, ahová úgy is el lehet jutni, ha az ember egyszerűen csak mélyen leás a hátsó udvaron. Titokzatos helynek gondoltam, az elérhetetlen messzeség jelképének, ahová csakis a kiváltságosok utazhatnak. Aztán kamaszkoromban az újságok egyszeriben tele lettek Kínáról szóló cikkekkel. A szüleim arról beszéltek, hogy „elvesztettük” Kínát, a kommunistáké lett, és én megkérdeztem, hogy mikor volt a miénk, hogy elveszthettük, mire ők azt felelték, hogy ez nagyon bonyolult dolog, nem lehet megmagyarázni. Később, ahogy egyre nagyobb lettem, és bekerültem a szórakoztatóiparba, rémtörténeteket olvastam a Time magazinban a Vörös Kínának nevezett, arctalan országban hangyalétre kárhoztatott emberekről. Megtudtam, hogy az igazi Kína egy Formosának nevezett hely, amelyet a kínai partoktól nem messze fekvő szigetként ábrázoltak a térképek. Olyasmiket hallottam, hogy a vörös kínaiak egy éjszaka egészen biztosan elérik a csendes-óceáni partokat, megszállják az amerikai bevásárlóközpontokat, elfoglalják a magánházakat, meg hasonló dolgokat művelnek. 1953-ban elolvastam James Ramsey Ullman A Karakorum homokja című könyvét, amelyben egy nyugati házaspár az élet célját és értelmét keresve eltűnik Kína belsejében. Egy barátjuk a keresésükre indult, belevetette magát a homok és a síró szél hatalmas, néptelen birodalmába. A könyv olvastán az az érzésem támadt, hogy Kínában sikerülne közelebb férkőznöm önmagamhoz. Később, a Kowloon hídon állva a nagy, zöld hegyeket néztem, és megpróbáltam elképzelni Kínát. Egy másik alkalommal a Himalája egyik magaslatán a felkelő napot figyeltem, és hirtelen erős késztetést éreztem, hogy átugorjak a Kancsendzön-gán, egyenesen a túloldalon elterülő Kínába. Többször megfordult a fejemben, hogy szerzek egy hamis útlevelet Hongkongban, egy ízben meg is tettem, de aztán mégsem használtam fel, mert féltem, hogy elveszítem az igazi útlevelemet. Így aztán könyvek segítségével ismerkedtem Kínával, Edgár Snow és Pearl Buck, Félix Green és Ross Terrill, s mindenekelőtt barátom, Han Szu-jin társaságában barangoltam be vidékeit. Ám egyre jobban vágytam személyes élményekre. Meg akartam ismerni Kínát, ahogyan Japánnal, Afrikával, Indiával, és Európa minden országával megismerkedtem. Tudni akartam a forradalomról, a saját szememmel szerettem volna látni, hogy mi történt a nyolcszázmillió lakost számláló országban az elmúlt húsz év során. A lapokban nyomon követtem a kulturális forradalmat. Japán újságírókkal beszélgettem, akik arról számoltak be, hogy Kínában valóban

valami új zajlik. Ez az újdonság, mint mondták, abban áll, hogy Kína a modern kor első országa, ahol az emberek valódi forradalmi változások részesei. Látni akartam. Aztán 1972-ben Kína megnyitotta kapuit. Amikor 1971 októberében az ENSZ New York-i székhelyére érkeztek a Kínai Népi Demokratikus Köztársaság állandó küldöttségének tagjai, Asraf Pahlavi iráni hercegnő engem is meghívott a tiszteletükre rendezett ebédre. Az iráni sah politikája enyhén szólva sem volt azonos Mao Ce-tung politikájával, ám az ebéd alatt nem szóltunk politikáról. Három órán át beszélgettünk emberekről, változásra és fejlődésre való képességükről, személyes előrehaladásukról, és arról, hogy Kína mit tesz mindennek érdekében. S még mielőtt véget ért volna az ebéd, meghívást kaptam Kínába. Csiao Kuan-hua, a külügyminiszter hívott meg. – Rendkívül fontos, hogy az amerikaiak megértsék Kínát – fordította le szavait a tolmács (jóllehet a külügyminiszter tökéletesen beszélte az angol nyelvet). – Még sok területen kell fejlődnünk. Azért nem látják mások, hogy mit próbálunk elérni rövid idő alatt, mert negyven évig tartó forradalom során jutottunk el oda, ahol jelenleg tartunk, miközben igyekeztünk megérteni önmagunkat. Reméljük, hogy az önök népe éppen olyan türelmes lesz, mint amilyen türelmesek mi vagyunk önmagunkkal. Az ázsiaiakhoz hasonlóan finoman tartotta ujjai közt Panda nevű kínai cigarettáját, s kifújta a füstöt. Kávéscsészéjét keresztbe tett térdén egyensúlyozta. – A színészek, színésznők és az írók – folytatta – képesek befolyásolni a tömegeket és a közvéleményt, mivel azt képviselik, amit az emberek akarnak. És általános szeretetnek örvendenek. Azt hiszem, nagyon jó volna, ha ön ellátogatna Kínába. A szívélyes meghívást végül kiterjesztették. Amerikai nők egész küldöttségének élén indulhattam Kínába. A tizenkét főből álló delegációban egy kis stáb is helyet kapott, hogy filmre vegye mindazt, amit látunk. Az egyetlen megszorítás az volt, hogy „egyszerű” nők utazzanak. Nehéz volt ezt a szót értelmezni, de én egyre nagyobb izgalommal toboroztam az „egyszerű” nőket. A kínaiak engem kivéve nem akartak hírességeket; nem kérték, hogy marxistákból, orvosokból vagy radikális gondolkodású emberekből álljon a csapat. „Egyszerű” nőket akartak. A következő néhány hónap során az alábbi nőket kerestem meg kérésemmel: Unita Blackwell, egy százkilós, rendkívül nyíltszívű, fekete nő Mississippi állam Issaquena megyéjéből. Az 1960as években ismerkedtem meg vele egy szavazókat regisztráló utazás során. Akkoriban bádogtetős, vízvezeték nélküli házban élt, a vécé kint volt, a ház előtt ütött-kopott Dodge állt, s a nappaliban volt egy tévékészülék. A Ku-Klux-Klan helyi szervezete kereszteket égetett a háza előtti füvön a látogatásom után, ám Unita szemlátomást felette állt az effajta atrocitásoknak. Miután felkértem, hogy jöjjön velem Kínába, kis idő múlva – magához térve a megdöbbenésből – elmondta, hogy gyökeresen megváltozott a társadalmi élete; fehér emberek hívták meg otthonaikba, mivel nem akarták elhinni, hogy valóban Kínába utazik. Patricia Branson, a texasi Port Arthurban lévő Texaco Olajtársaság harminchárom éves ügyintézője. Ő markáns szakszervezeti tag és meggyőződéses demokrata volt, aki első találkozásunk alkalmával abban hitt, hogy George Wallace fogja megmenteni Amerikát. Pat kacér, fiatal nő volt, mindig kiöltözött, szénfekete haját kibontva hordta, s az arcát nagy gonddal sminkelte. Nagyszerű humorának gyakran önmaga volt a céltáblája. Takaros háza Port Arthur alsó középosztálybeliek által lakott negyedében állt, volt benne egy sztereó lemezjátszó, a polcokon apró csecsebecsék, és Buddha alakú gyertyák. Ki nem állhatta George McGovernt, a demokrata konvenciót gyalázatosnak tartotta („az abortusszal, a homoszexuálisokkal és a mexikóiakkal” kapcsolatos állásfoglalás miatt), és szent meggyőződése volt, hogy Henry Kissinger és Richard Nixon kommunista. Azonnal megkedveltem. Amikor meghívtam a kínai útra, azt kérdezte, hogy a kormány jóváhagyta-e. Az idő tájt a kormányt természetesen Richard Nixon és Henry Kissinger, a két „kommunista” vezette. Rosa Marin okos, érett ötvenkét éves író és szociológus San Juan Puerto Rico Egyetemén dolgozott, és barátaim hívták fel rá a figyelmemet, mint kiváló kutatóra. Rosa halk szavú, elmélkedő típus volt. Sokat dolgozott a Puerto Ricóban élő emberekért, és tanulni akart a kínaiaktól. „Minden érdekel, ami emberi” – mondta. Ninibah Crawford, a barna bőrű, fénylő fekete szemű navaho indián szépség Arizona egyik rezervátumában dolgozott az Indián Ügyek Hivatalában. Harminchárom éves volt, és felbomlott házasságából származó két gyermekével egy lakókocsiban élt. Imádta a természetet, és egy alkalommal, miközben autójával a hagyományos hoganban lakó szüleihez tartottunk a nagy hóban, keserűen beszélt arról, hogy milyen aljas módon bánt a fehér ember az amerikai indiánokkal a történelem során. A kínai utazás lehetősége egészen lázba hozta, kijelentette, hogy „a természet ott még gyönyörűbb, mint itt”. Karen Boutilier, a wisconsini Racine-ból származó tizenkét éves diáklány a szőlő bojkottot szervezte a Mezőgazdasági Munkások Szakszervezetében, amikor a McGovern-kampány idején megismertem. Higgadtan,

diplomatikusan beszélt a telefonban, és rögtön tudtam, hogy jól választottam. A meghívás és az indulás között eltelt hónapokban megkapta első útlevelét, megkért, hogy beszéljek a szüleivel az útról, és megszerezte az engedélyt iskolája igazgatójától, hogy az adott időre igazoltan távol maradhasson az oktatástól. Phyllis Kronhausen pszichológus, kultúrantropológus, és régi, kedves, jó barát. Egy minnesotai farmon nőtt fel, és a meghívás idején negyvenéves volt. Nagyon érdekelte az emberi szabadság problematikája, és látni akarta, hogy hogyan alakulnak Kínában az emberek közötti kapcsolatok. Kiváltképpen a szexualitás problémájára volt kíváncsi. Férjével, Dr. Eberhard Kronhausennel számos könyvet írt az erotikus művészetről, a szexuális fantáziáról, a pornográfia és a törvény kapcsolatáról s a házasságról. Phyllis kedves, gondoskodó, ragyogó elméjű nő volt, de metsző és kemény kérdéseket tudott feltenni. Úgy gondoltam, hogy emellett kulturális sokk esetén hasznos segítséget nyújthat a küldöttség tagjainak, akiknek többsége még sosem hagyta el lakóhelyét. Margaret Whitman. Őt választottam ki utolsónak, de semmilyen tekintetben nem volt utolsó. A válogatás vége felé arra gondoltam, hogy mindenképpen fel kell kérnem egy konzervatív republikánus háziasszonyt is, olyat, aki nem nélkülöz, szereti a sportot, a zászlót, a kapitalizmust és a hadifoglyokat. Nem ismertem senkit, aki ezeknek a kritériumoknak megfelelt volna, ezért kérdezősködni kezdtem. Margaret Long Islandről érkezett, szinte berobbant New York-i lakásomba, mintha falkavadászatra indulna. – Magával megyek – jelentette ki határozottan. – A nevem Whitman, én vagyok az, akit keres. Konzervatív vagyok, gyakorlatias gondolkodású, megvan mindenem, és jócskán elmúltam harmincéves. – Tetszett nekem; végtére is kikövetelte magának. A küldöttség többi tagja a filmes stábhoz tartozott. Mivel női küldöttséget vezettem, úgy döntöttem, hogy a forgató stáb is nőkből fog állni. Láttam Claudia Weill A 34 éves Joyce című, remek dokumentumfilmjét, és tudtam róla, hogy operatőrként együtt dolgozott Sandra Hochmannel Az év asszonya című filmen, a Demokrata Párt nemzeti konvencióján. Claudia fiatal volt, erős és vidám. Megszokta, hogy hetvenkilós kamerával szaladgál, és jól bírja majd a Kínában rá váró, hosszú forgatási napokat. Azt szerettem volna, ha a stáb felveszi a nappali Kínát, és a nők reakcióit az esti Kínára. Claudia feministának vallotta magát, olvasta a Fanshent, William Hinton klasszikus tanulmányát arról, miképp hatott a forradalom egy kínai falura, és olyan lelkes volt az utazás miatt, hogy majd kibújt a bőréből. Néhány hétig tartott, míg Claudia és én elbeszélgettünk a sok-sok fiatal nővel, akik a négyfős stáb tagjaként Kínába szerettek volna utazni. Claudia tette fel a szakmai, én a személyes kérdéseket. Végül kiválasztottuk a huszonnégy éves Nancy Shreibert, New York egyik legjobb elektrotechnikusát, aki pszichológiaszakos diplomával is rendelkezett; a harmincéves Cabell Glicklert, a New York-i hangmérnökök szakszervezetének egyetlen női tagját, aki az NBC-nél állt alkalmazásban, és akit rendkívüli módon érdekelt a meditáció, a Kelet és a jóga; és Joan Weidmant, a huszonkét éves, magas, vékony lányt, aki a stáb legfiatalabb tagja lett, és Eclairkamerával dolgozott. Claudia kezeli majd az első kamerát, Joan a másodikat, Nancy ügyel a világosításra és az elektromossággal kapcsolatos dolgokra, Cabell pedig a hangra. A stáb valamennyi tagja feminista volt, ugyanakkor mindegyiküknek megvolt a maga sajátos egyénisége, és érdeklődési köre. Claudia olyan érzékeny volt, annyira odafigyelt mindenre, hogy az már-már a félénkség határát súrolta, és a kelleténél többet foglalkozott azzal, hogy „túl zsidós” a külseje. Nancy farmerban dolgozott, mindig feszülten figyelt, majd géppuskaszerű ropogással adta elő mondandóját. Cabell kellemes ember volt, és úgy kacagott, mint egy filmvígjáték hősnője. Mivel aggódott az NBC-nél betöltött állása miatt, ezért továbbította felém kérésüket, hogy fejtsem ki a küldetés célját, hogy jóváhagyta-e az Egyesült Államok kormánya, és hogy mit szándékozunk csinálni Kínában. Nem mondtunk nekik semmit. Joan Weidman harcos feminista volt, és rendkívül erősnek tűnt, mintha sovány teste az akaratereje következtében szerszámmá változott volna. Lassan megismertük egymást, majd 1973. április 16-án elindultunk New Yorkból. Los Angeles nemzetközi repülőterén vakuvillogás, kamerák, újságírók hada fogadott bennünket. – Folyton csipkedem magam – mondta Karen –, el sem hiszem, hogy ez valóság. Rosa megjegyezte: – Tanulni emberi dolog. Engem mindkettő érdekel. Pat Branson a riporterekre kacsintott: – Üdv mindenkinek. Szerintem szánalmas, ahogyan maguk, demokraták elbántak George Wallace-szal. De elmegyek Kínába, mert látni akarom az olajérdekeltségeket. A Texaco texasi gyártelepén dolgozom, és remélem, nem csökkentik a fizetésemet, amíg távol vagyok. Jól hallottam? Pat valóban az „olajérdekeltségekre” kíváncsi Kínában? Igen, az érdekelte.

– Régóta azzal vádolnak, hogy kommunista vagyok – mondta Unita. – Most elmegyek Kínába, megnézem magamnak, hogy néz ki egy kommunista. Claudia és a stáb tagjai odacipelték a lámpákat, az összekötő kábeleket, a fém fényképezőgépes dobozokat, a zárdugókat, és az öt felvevőgépet a TWA gépéhez, amely átrepít bennünket a Csendes-óceánon. Kezeslábasaikban úgy festettek, mint az elektromos művek dolgozói. Pat Branson két bőröndöt cipelt; az egyik tele volt Port Arthur kulcsaival, néhány texasi zászlóval, Texaco-emblémás malacperselyekkel, a másik a sminkkészletét rejtette. Helyet foglaltunk a gépen. Joan, Nancy és Cabell ezerkilónyi felszerelésük közé szorultak. Claudia az ölébe tette fényképezőgépét, s a körmét rágva gondolatokba vagy ábrándozásba merült. Rosa regényt olvasott. Karen légibetegséget kapott, aztán elaludt. Pat képeslapokat írt a férjének, és két matrózzal flörtölt. Unita Pat mellett ült, egyfolytában ugratta, Margaret pedig azt mondta a két matróznak, hogy ne foglalkozzanak a déli szépségekkel – bármi legyen is a bőrük színe és a hitük –, inkább vele törődjenek, mivel ő mindenkinél tapasztaltabb. Amerika eltűnt mögöttünk, miközben paradox módon nyugat felé tartottunk, hogy elérjünk a Távol-Keletre. Honolulu paradicsomában egy órát töltöttünk. Guam katonai katasztrófát jelentett. A Csendes-óceán pedig végtelenül széles volt. Több ezer mérföldes útra indultunk, ahol olyan különleges helyeket nézünk majd meg együtt, amilyenekről soha nem is álmodtunk. Reméltem, hogy az utazás minden útnál jobb lesz, hiszen önmagunkat fogjuk bejárni. Így is történt, belső területeken kalandoztunk, de nem azokon, amelyekről álmodtam. 16. Hongkongban a társaim szólni sem tudtak a Távol-Kelet okozta meglepetéstől. Egy egész napon át a piacokat járták, mélyeket lélegeztek a kelet illatos levegőjéből, és ugyanolyan izgatottan és lázasan vetették magukat az egzotikus városba, mint én tizenöt évvel korábban. Szemlátomást észre sem vették a légszennyezést és a zajt; nem tudták mihez mérni a romlás sebességét. Ők nem jártak a régi Hongkongban, nem tudták, milyen volt egykor. Késő délután azon töprengtem, hogy vajon valóban Hongkong változott-e meg ennyire, vagy én, vagy talán mindketten. Lehet, hogy fiatalabb koromban egyfajta védőburokban jártam a világot, többet foglalkoztam magammal és a kalandjaimmal, mint azzal, ami körülöttem látható volt. Lehet, hogy ez a város mindig is zajos volt, zsúfolt és szennyezett. A többiek ruhákat vásároltak, élvezkedtek a selymek és brokátok tengerében, becéző ujjakkal tapintottál végig a kézműves tárgyakat. Magamat láttam bennük, azt az énemet, amelyik ugyanilyen tágra nyílt szemű amerikaiként tekint a különös világra, aki úgy nevelkedett, hogy az anyagi javakat tekintse értéknek. Karen az első boltban megvásárolta az összes ajándékát. Pat a faragott Buddhákat csodálta. Arról beszélt, mennyire hiányzik neki a lánya, de nem akarta a nap hátralevő részét Karen pátyolgatásával tölteni. Unitának is honvágya volt, az órája még mindig a mississippi időt mutatta. De imádott minden honvággyal teli percet. – Ha annak köszönhetem ezt az utat, hogy le akartak lőni a szavazatom miatt – mondta –, akkor ugyanígy végigcsinálnám az egészet. Claudia és a stáb fényképezni kezdett bennünket, és amint kigyulladt a piros fény, mindig túljátszottak a szerepüket. Kell még egy kis idő, hogy lecsillapodjanak. A kikötőben ebédeltünk egy Wan Fu nevű vitorláson, ahol előmelegített ezüsttányérokon szolgálták fel az ételt, és kristálypoharakból ittunk, miközben dzsunkák úsztak el mellettünk, naptól fakó, száradó ruhákkal, s a város mögött magasodó hegyek emberekkel zsúfolt lépcsőknek látszottak a messzeségben. Számomra ez nem Kína kapuja volt; nem, Hongkong a Nyugat utolsó erődítménye, ahol a Nyugat romokban heverő értékei vettek körül bennünket: a piactéren ingerült agresszivitás érződött, az arcokon mohóság és pénzsóvárság tükröződött. Az egymást túlkiabáló hangok a gazdasági fennmaradásért folytatott küzdelmet fejezték ki. – Ez egy álom – szakította félbe elmélkedésemet Unita. – Valóban a kínai tengereken hajózom én, aki Mississippi ültetvényeiről jöttem? Mindannyian nevettünk. Furcsán éreztem magam. Miután visszaértünk a kikötőbe, szétszéledtünk; volt, aki napos helyet keresett, hogy süttesse magát, mások a vízpart kanyargós utcáinak felderítésére indultak. Útitársaim már kiszakadtak ismerős világukból. Holnap elhagyjuk ezt a világot is. Felpillantottam, és láttam, hogy Unita sálat húz elő a táskájából, mert a parókáját lefújta a szél. Nevetve hátradőltem, és becsuktam a szemem. Reggel úgy éreztem, hogy hazafelé indulok, vissza oda, ahol még sosem jártam. Kowloon vasúti pályaudvara utasok, riporterek és poggyászok őrült kavargása volt. A poggyász jelentős része szemlátomást a miénk volt: hegyekben álltak a dobozok, ezerkilónyi felszerelés és tizenöt bőrönd. A Kínai Utazási Iroda munkatársai udvariasan visszafogottak voltak, de kétségkívül lenyűgözte őket rengeteg csomagunk. Erőszakos

hongkongi, többnyire kínai újságírók szegődtek a nyomunkba, mi pedig kiabálva elnézést kértünk tőlük, és a vonatról integettünk le nekik. Leültem egy ablak mellé. Hamarosan kínaiak kopogtattak az üvegen, üzeneteket akartak küldeni az országban élő rokonaiknak. Szemükből a száműzöttek szomorúsága és megbánása sugárzott. A vonat lassan kigördült az állomásról. Elindultunk. Kína területére a Kowloontól néhány mérföldre fekvő Sumcsunban lépünk majd, ahol útlevél- és vámellenőrzésen esünk át. Másfél órával később elértük a határt. A brit oldalon végignéztünk a vasúti hídon. Külföldiek sűrű tömege haladt át rajta, akik az akkor zajló Kantoni Kereskedelmi Vásáron jártak. Egyszeriben nyugatiak és kínaiak forgatagában találtuk magunkat; a kínaiak felkapták bőröndjeinket, dobozainkat, kameráinkat, ajándékainkat, kalapjainkat és útlevelünket, és ide-oda futkostak velük. A kínai rakodómunkások hajlékony bambusz rudakra kötözték a holminkat, és elindultak velük a brit vámépület felé. Rájöttem, hogy képtelenek leszünk poggyászunk nyomát követni. Meg kellett bíznunk a munkásokban. A brit vámosok barátságosak voltak, és gyorsak. Egykettőre végeztek velünk. Húsz lépést kellett tennünk a határt jelentő hídig. Claudia és Joan előrefutottak, hogy filmre vegyék átkelésünket. Íme, belépünk az osztálytermek térképein látható, be-azonosíthatatlan helyre, oda, ahol az Új Ember születik, ahol az a két utazó eltűnt a Karakorum homokjában; Az ember sorsa, az Özvegy Királyné, a Ming-sírhelyek és a Nagy Fal országába. Április 20-án, néhány perccel déli fél tizenkettő után beléptem a titokzatos birodalomba, amely felnőtt életem jó részén át foglalkoztatott. A világ egy csapásra megváltozott. A híd túlsó oldalán, a kínai vámterületen a Vörös Hadsereg gyűrött, zöld egyenruhát és vörös csillagos sapkát viselő katonái kezdték szemügyre venni útleveleinket. Mögöttük a falon angol nyelvű felirat: „Világ népei egyesüljetek”. Nyoma sem volt Hongkong túlfűtött kereskedelmi lármájának. Itt csend honolt, csaknem derűs nyugalom. Mindenki halkan beszélt, a sínek fölött nagy levelű fák lombja susogott. Mindenünnen békesség és biztonság áradt, amely azonnal átragadt mindenkire; azon kaptam magam, hogy én is halkabban beszélek, s az útitársaim is. Napfénytől világos szobában ültünk, ahol egyszerű, egyenes vonalú bútorok álltak, a székeken fehér huzat. A sarokban egy kis szekrényen termosz, körülötte teáscsészék, mellettük a kínai kormány angol nyelvű hivatalos magazinjai, az Újjáépülő Kína és a Kína képekben. Megismerkedtünk két útikalauzunkkal és tolmácsunkkal. Je Szing-ru rövid hajú, szemüveges, üzletasszony megjelenésű nő volt, arcán gyakran huncut mosoly jelent meg. Csang Csinger idősebb volt nála, a negyvenes éveiben járhatott, őszülő, fekete haját kontyban fogta össze. Kezet fogtunk egymással, bemutatkoztunk, majd kitöltöttük a vámáru-nyilatkozatokat, bejelentettünk minden nálunk lévő pénzt, ékszert, magnetofont, filmet, de még a képeslapjainkat is. Megkérdeztem Csangót, hogy hogyan nyilatkozzam a filmfelszerelésről. – Nem gond, azt hiszem – mondta. – Mennyi van? – Ezerkilónyi felszerelés. Megnyúlt az arca. Egy pillanatra megijedtem, talán nem számítottak ekkora poggyászra, lehet, hogy meg sem érkeztek a leveleim, amelyekben részletesen felsoroltam mindent, vagy elakadtak valahol a bürokratizmus útvesztőjében. Eszembe jutott az egy évtizeddel korábbi, szerencsétlen utam a Szovjetunióba, amikor minden baráti érzést megfojtott az ellenséges vámvizsgálat. – Jöjjön velem – mondta Csang a vállát vonogatva. Határozott hangja megnyugtatott. Követtem a vámépületbe, ahol Mao Ce-tung óriási plakátja fogadott; fiatalemberként állt rajta, hosszú diáktalárban, amely lobogott a tengeri szélben. Szinte éreztem a levegő mozgását. A nép vezetője azzal a bölcs, csaknem üdvözült arckifejezéssel állt ott, amilyet a rosszul megfestett Jézus-képeken lehet látni. Az energikus Csang nyomában befordultam egy sarkon, és Mao újabb arcképe nézett rám. Ez már modernebb hatást keltett. Mao nyugati stílusú fehér inget és nadrágot viselt rajta, felszabadított országát nézte, kezében cigaretta. Valami oknál fogva a Saturday Evening Post hátoldalán látható Camelreklámot juttatta eszembe. A festmény alatt Hongkongba való kínai üzletember ült, cigarettáját pontosan úgy tartotta, mint Mao. Az élet utánozza a művészetet, miként Nyugaton lépten nyomon. A szoba túlsó oldalán az elnök másik, hatalmas, közelről felvett portréja függött a falon. Akkora volt az arcán a szemölcs, mint az öklöm. Egy nagy feliraton harsány fehér betűkkel ez állt: „Dolgozz keményen a forradalom folytatásáért, a még nagyobb győzelmek érdekében”. Mao arcképein kívül Karl Marx, Friedrich Engels és Joszif Sztálin képeit láttam. Miközben Csang a vámáru-nyilatkozatokat böngészte, a többi utazót figyeltem. Maliba való, kifogástalan öltözékű feketék beszélgettek halkan franciául. Egy hatvanas éveiben járó amerikai asszony elmondta nekem, hogy Kína iránti érdeklődése még Kansas Cityben kezdődött, ahol egy kedves kínai férfi mosta és vasalta a férje ingeit! Kínai parasztok guggoltak egymás mellett, és szótlanul cigarettáztak. Nem voltak portékájukat kínáló árusok, izgatott alkudozások. Senki nem vásárolt, senki nem adott el semmit. A

csendben hallani lehetett a madarak énekét. Csang papírokkal a kezében kilépett egy irodából. – Igen – szólt –, értem, miről beszél. Jó néhány vámtisztet hozott magával, akik a furcsa dobozokat méricskélték, miközben Claudia, Joan és Cabell elsorolta tartalmukat. A stáb kissé zavartnak tűnt. – Nem emlékszem, hogy melyik doboz micsoda – mondta Claudia. Egy csomó mindent átpakoltunk tegnap este Hongkongban. Megkérdeztem, hogy megvan-e a teljes felszerelés. – Nem tudom – felelte. – Bejelentették ezeket a tárgyakat? – érdeklődött az egyik női vámtiszt. – Igen. – Rendben – fordult Csanghoz. – Mehetnek. Je Szing-ru elmosolyodott. – Jól van, semmi gond – mondta. Kétségkívül nem mi voltunk az első amerikaiak, akikkel a tiszt találkozott. A Kantonba tartó vonat békés, szemet pihentetően derűs tájon haladt át velünk. Akkor ébredtem rá, hogy Kína a hiányok országa; egy nyugati ember számára az tűnik fel leginkább, ami itt nincs. Kétoldalt hatalmas szántóföldek terültek el, mindenfelé földművelők apró, fekete alakja látszott. Nem voltak sehol óriásplakátok, hamis ígéreteiket rikoltozva, nem voltak nyomorúságos külvárosok, nyoma sem volt annak a sivár életnek, amelyhez az ember a vasútvonalak mellett szokott. Derűs nyugalom, mondtam magamban. Ez a helyes kifejezés. Derűs nyugalom. A vonat nagyon szép volt. Minden ülést fehér csipketakaró borított, sötét fából készült, lehajtható asztalkák sorakoztak a fülkében, halkan zümmögött a légkondicionáló berendezés, és a hangszóróból a Pekingi Forradalmi Opera egyik áriája szólt. Észrevettem egy kis kapcsológombot az asztalom mellett, elfordítottam, mire elhalkult a hang. Úgy látszik, elég egyetlen másképp gondolkodó, és máris háttérbe szorul a forradalmi zene. Kézipoggyászunkat a fejünk fölötti csomagtartókba tuszkoltuk (a nehéz tárgyakat máshová helyezték), és az üléseken hátradőlve néztük a rizsföldeket és az árnyékot adó fákat, miközben egyre mélyebbre hatoltunk Kínába. Emlékeim szerint Indiában láttam hasonló vidékeket, ám volt a kettő között egy lényeges különbség: Kínában mintha soha senki nem pihenne. Elterveztük a vonaton, hogy ki kivel lakik majd egy hotelszobában. Azt gondoltam ki, hogy egyfajta rotációs rendszer szerint minden városban mindenkinek más lesz a szobatársa. Azt reméltem, hogy így sokkal jobban megismerjük egymást, és élményeink is más és más színezetet kapnak. A filmforgató stáb tagjai egymással maradnak, mert azt mondták, esténként is szeretnék a rengeteg szakmai problémát megbeszélni, hiszen forgatókönyv nélkül fognak egész estét betöltő filmet készíteni rólunk. Úgy határoztam, hogy én az egész utazás alatt régi barátnőm, Phyllis Kronhausen szobatársa leszek. Kellő időre volt szükségem a küldöttség programjának megszervezéséhez, ugyanis kezdettől fogva én számítottam a vezetőnek. Meg aztán arra is szükségem volt, hogy elvonulhassak. Ez az igényem – a nyugaton élő legtöbb ember természetes igénye –, mint később kiderült, nem kevés gondot okozott. Az lett a vége, hogy voltaképpen két küldöttségre osztottuk fel magunkat, noha ezt akkor nem vettem észre. Az első csoportba Unita, Pat, Ninibah, Rosa, Karen és Margaret tartozott. A négytagú stáb, valamint Phyllis és én alkottuk a másik csapatot. Az első csoportot figyelemmel kíséri, mintegy tanulmányozza a másik, s emiatt a közös utazás során egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Azon az első napon azonban minden az előttünk feltáruló új világ csodája volt. Nagyszerű kalandnak, reményteli vállalkozásnak ígérkezett az utazás. Hátam mögül Margaret és Unita beszélgetését hallottam. – Amikor megláttam azokat az egyenruhás ázsiaiakat a határon – mondta Margaret –, görcsbe rándult a gyomrom. Mindegy, hogy japánok vagy kínaiak, de láttam, mit műveltek az ázsiaiak Új-Guineában és Leytén, amikor a háború alatt ott jártam. Azt hiszem, jó ideig tart, míg túljutok rajta. – Értem, szívem – felelte Unita –, de nézd csak őket, akik itt dolgoznak a földeken. Még ekéjük sincsen. Halálra strapálják magukat. – Az egyik könyökére támaszkodva kinézett. – Édes istenem, az én életem első fele nem volt valami fényes, de biztosan meg van írva valahol a Bibliában, hogy el kellett jutnom Kínába. 17.

Esett, amikor megérkeztünk Kantonba. Nem könnyű, tavaszi eső volt, hanem bőven ömlő, trópusi eső. Az áttetsző lepedőként lezúduló víz elfedte a kilátást, eltakarta az épületeket, meghajlította a buja, zöld levelű fákat. Ilyen monszunesőt a Fülöp-szigeteken láttam. Táplálta a fákat, hangosan kopogott a pályaudvar bádogtetején. Itt is voltak riporterek, a kantoni tévétől jöttek. Claudia és a stáb gyorsan leugrott a vonatról, és bekapcsolta a lámpákat azon a trópusi esőtől sötét napon. A kínai tévések odasereglettek, felszerelésünket vizsgálgatták, elcsodálkoztak a súlyukon, s még nagyobb meglepetéssel nézték, hogy ilyen könnyedén kezelik a nők a nehéz amerikai gépeket. – Hát, ha maguk cipelni tudják ezt – szólt egyikük angolul –, és még szaladni is tudnák vele, akkor azt hiszem, mi is képesek vagyunk rá. A pályaudvar úgy festett, mint a kínai partvidék fondorlatait bemutató valamelyik régi Warner Brothers-film díszlete. A váróteremben fonott asztalok és székek álltak, az alacsony mennyezeten ventilátorok forogtak, és minden szürke volt, kivéve Mao Ce-tung elmaradhatatlan képeit. Lassan megszoktam az arcát, s amikor a buszunk felé tartottunk, üdvözlésképpen felé emeltem az öklömet, és rákacsintottam. Felszerelésünket a peron végén álló buszra rakodták, és egy alacsony, ápolt, előreálló fogú férfi, Mr. Vu jött oda hozzánk. A Kínai Utazási Irodától jött, és társaival együtt egyenesen Pat Bransonhoz lépett. Végtére is a küldöttség vezetője egy színésznő, márpedig közöttünk Pat volt az egyetlen, aki feltornyozott hajával és alaposan kisminkelt arcával színésznőnek nézett ki. Csang és Je Mr. Vuhoz sietett, és felvilágosította. Kezet fogtunk. Elindult velünk a busz Kantonba, a kétmilliós nagyvárosba, amelynek szemlátomást minden lakója kerékpáron közlekedett. Az eső alábbhagyott. A város két-, háromemeletes épületekből állt, csak néhány magasodott a többi fölé, ezekről később kiderült, hogy szállodák. Hol apadt, hol felduzzadt körülöttünk a forgalom. Benéztem a mellékutcákba, amelyek tiszták voltak és zsúfoltak, s mindenütt dús trópusi növényzet zöldellt. A járdák fölé fák ágai hajoltak, és a legtöbb épülethez brit kolóniái stílusú verandák csatlakoztak, hogy megóvják a lakókat a gyakori heves esőktől. Szójaszószban sülő kínai növények illatát éreztem, és meglepetten vettem észre, hogy a kantoniak milyen egyformán öltözködnek: a férfiak szürke vagy kék „Mao-öltönyt” viseltek, a nők ugyanilyen színű nadrágot. Volt, aki mezítláb járt, a többség azonban szandált hordott. Amikor a szállodához értünk, elállt az eső. Pat az egész út során kihívóan flörtölt Mr. Vuval, olykor rákacsintott, nevetett a tréfáin, és kuncogott a magyarázatain. Amikor a férfi kitett bennünket a szállodánál, elbúcsúzott tőlünk, és a modern épület előtt futó Gyöngyfolyóra mutatott. Pat elmosolyodott. Azt hiszem, úgy érezte, hogy valami módon kapcsolatba került Mr. Vu forradalmi szelleme alatt lakozó énjével. A szálloda nagy előcsarnokában visszhangoztak a lépteink. Jobbra pénzváltó, mellette egy kis pultnál képeslapokat és bélyegeket lehetett vásárolni. A kereskedelmi vásár látogatói haladtak el mellettünk, az árakról panaszkodtak („Az idén száz százalékkal drágább minden; a kínaiak sem állnak jobban, mint mi”), vagy ajándékokat vásároltak. Egyikükkel éppen szóba elegyedtem, amikor Nancy fogta meg a karomat. – Baj van – mondta. – Nem fog működni a világítás. Nem illenek a fali csatlakozókba a magunkkal hozott dugaszok. A New York-i és a hongkongi technikusok tévedtek a kínai konnektorokat illetően. Ha nem jók a dugaszok, nincs világítás. Ha nincs világítás, nincs film. Végignéztük a felszerelést, aztán kimentünk az egyik nagyáruházba, hogy ott esetleg találunk megfelelő dugaszt. Egyedül intéztük a dolgot, mivel Csang és Je az igazgató irodájába ment. Az utcán azon nyomban az érdeklődés középpontjába kerültünk. Kisebb tömeg gyűlt körénk, a cipőnket vizsgálták, a hajunkat, a ruhánkat, különös, kerek szemünket. Mi is szemügyre vettük az arcokat, megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot, kíváncsiak voltunk a körülöttünk tolongó kínaiakra. Biciklisek álltak meg, és csatlakoztak a seregiéihez; a gyalogosok megtorpantak, majd odajöttek, hogy lássák a nyugati nők csoportját. Újra eleredt az eső, de most csak szemerkélt. Odaléptem egy fiatal nőhöz, és felé nyújtottam a kezemet. Szégyenlősen, már-már idegesen hátrált, nem nézett a többiekre, azok sem néztek rá. Aztán le sem véve arcomról a pillantását, megérintette a kezemet. Ez volt az első érintés, éppolyan óvatosan érdeklődő, mint a kettőnk hatalmas országának érintkezése a világ színpadán. Nem tudtam a nő nevét, ő sem tudta az enyémet, de megérintettük egymást. A tömeg akkorára duzzadt, hogy leállt a forgalom. Elővettem egy papírszeletet, és ráírtam: „Hello, örülök, hogy megismertem magukat”, abban reménykedve, hogy hátha ért valaki angolul. Egyesek kuncogtak, talán a különös nyugati betűk miatt, és mindenki várakozón nézett, hátha írok mást is. Írtam. Újra nevettek. Aztán egyszerre elindultunk. Tettünk néhány lépést, és a tömeg velünk együtt mozgott, mintha egyetlen mozdulatot, egyetlen mosolyt sem akartak volna elszalasztani az emberek. Nem valószínű, hogy a hátul állók láttak bennünket, de nem tolakodtak előre. Szemlátomást elfogadták a tényt,

hogy aki elöl van, az elöl van. Hátborzongató élmény volt, valami módon mégis megnyugtató. Azokban az országokban, ahol korábban jártam, még az elszigetelt afrikai törzsekben is, amelyeknek tagjai életükben nem láttak még fehér embert, mindig az történt, hogy az egyes emberek a nyakukat nyújtogatták, előrenyomakodtak, hogy lássák a jövevényt – hogy előrekerüljenek. Nem így Kínában. Elindultunk a háromtömbnyire lévő Népi Nagyáruház felé. A tömeg kettévált, hogy utat engedjen. Erről az élményről beszélgetve sétáltunk előre, s az emberek követtek bennünket. A rosszul megvilágított áruház eladói döbbenten néztek ránk, amikor beléptünk. Unita lerakta valahol száradni a parókáját, a fejét afro-fonatok borították, igaz, ami igaz, mély benyomást keltő jelenség volt, ahogy egyik pulttól a másikig sétált a kínai nagyáruházban, és a selymeket tapogatta. Fülében óriási fakarikák hintáztak. Pat élénkpiros, kínai nadrágkosztümöt viselt, amelyet még Hongkongban vásárolt, és amely úgy festett, mintha a kínaiak egyenesen emiatt vívták volna meg a forradalmukat. A kínai nők izgatottan lestek méhkasra emlékeztető frizuráját, mintha azt várnák, hogy mikor esik le a fejéről. Karen beviharzott a gyerekruhaosztályra, és teljes Mao-készletet vásárolt – zubbonyt, nadrágot, sapkát, jelvényt –, és ott a helyszínen átöltözött. Egyszerre még halványabb lett a lámpák fénye. – Azt hiszem, jó villanyszerelőre volna szükségük – jegyezte meg Nancy, az elektrotechnikus, miközben vártuk, hogy szemünk hozzászokjon a félhomályhoz. Aztán kifényesedtek a körték. Je utolért bennünket, hogy tolmácsoljon, és elmagyarázta, hogy gyakran van ilyen fényerőcsökkenés, így „takarékoskodnak az árammal”. A műszaki osztályon elszomorító információt kaptunk. Kiderült, hogy nem a dugasz a legnagyobb probléma; Kínában más a feszültség, mint Amerikában. Az eladó minden dugaszunkat kicserélte, de nem mentünk semmire. Bánatosan ingatta a fejét, és a körülöttünk álló tömeg szemlátomást átérezte csalódottságunkat. A férfi arcáról ránk fordították a pillantásukat, hogy mit válaszolunk. Nancy egészen fel volt dúlva, és én is. Ha nem tudjuk használni az itteni áramforrásokat, akkor csakis akkumulátorainkra hagyatkozhatunk, amelyek egyenként fél órát bírnak, s aztán tizennégy óráig tart az újratöltésük. Kisiettünk az áruházból. A helyzet komolynak tűnt. A választási kampányból tudtam, hogy ha nem rögzíti valaki az eseményeket, egész egyszerűen olyan, mintha meg sem történtek volna. Mint a közmondásbeli fa az erdőben; ha ledől, és nincs ott senki, aki hallja, vajon akkor is zajt csap? Elektromos áram nélkül nem tudjuk rögzíteni az utazásunkat. Elvész a remény, hogy megismertethetjük Kínát azokkal a nyugati emberekkel, akik soha nem jutnak el ide. Befutottam a szálloda előcsarnokába, ahol még mindig halmokban állt a felszerelésünk. Ez a hegynyi gépezet az égvilágon semmit sem ér, ha nem sikerül elektromos árammal működésbe hoznunk. A liftnél Ninibah-ba ütköztem. Sértődötten nézett rám. – Miért nem a folyóra néz a szobánk? – kérdezte panaszos hangon. Elmondtam neki, hogy nem mindegyikünk szobája néz a folyóra, ráadásul itt van ez a probléma a dugaszokkal, és ha lehet, majd máskor beszéljük meg a kilátás kérdését. A szobámba mentem, hogy felhívjam Csángót. A szoba nem nyűgözött le. Márványpadlós, négyzet alapú doboz volt, két egymás mellé tolt ággyal, amelyek lepedőkkel, és takaróként szolgáló szürke törölközőkkel voltak leterítve. Az ablak a folyóra nézett. A fürdőszobába mentem, hogy megmossam az arcomat, és azt láttam, hogy a padló piszkos, és a kád is ragad a kosztól. A fali szekrénykében találtam egy sárga szappant, egy nagy zöld fésűt és egy tiszta poharat. Lassú mozdulatokkal megmostam az arcom. Amikor végeztem, felhívtam Csangot. Megígérte, hogy szerez egy elektroműszerészt. A város zajai behatoltak a szobába. Az autódudák szüntelenül szóltak, mint Rómában. Biciklicsengők versengtek a kerekek csikorgásával. Aggódtam a dugaszok miatt, meg azért, mert a kínaiak nem értik, hogy filmet akarunk forgatni, és persze Ninibah neheztelő pillantása miatt. Miközben ezek körül jártak a gondolataim, elaludtam, és hajnalig fel sem ébredtem. Másnap kora reggel Nancy telefonált, és közölte, hogy a problémák megoldódtak. Csang talált egy elektroműszerészt, aki meg tud birkózni a helyzettel, és végigkísér bennünket az utunkon. Most már csakis Kínára összpontosíthatjuk minden figyelmünket. Pontban 7.30-kor megkaptunk első tájékoztatásunkat a népi forradalmi bizottságtól. A bizottság, amelyben egyenlő számban foglaltak helyet nők és férfiak, hosszú asztal mellett ült, mi pedig jegyzeteltünk, és magnófelvételt készítettünk. Élénkvörös, sárga és zöld színű ruháinkban úgy festettünk a kínaiak szürke és kék öltözéke mellett, mint a Negyvenkettedik utca valamelyik neonreklámja. A bizottság tagjai a felszabadulás óta elért termelési eredményekről és a sikert jelző mutatószámokról beszéltek, közben Panda cigarettával kínáltak mindenkit, és gőzölgő teát töltöttek a csészékbe. Először jó amerikaiakhoz illően

hangtalanul kortyoltuk a teánkat, de amikor meghallottuk a kínaiak szürcsölését, mi is szürcsölni kezdtünk. Kínában a tájékoztatás elképesztő élmény, bőven volt részünk ilyesmiben a következő hetekben. A látogatóra tények, számadatok és statisztikák sortüze zúdul, s az előadók mindent jegyzetek nélkül, végtelen büszkén sorolnak fel. A vendéget mindig megkínáljak teával vagy gőzölgő forró vízzel, cigarettával, és mindenütt látható Mao sugárzó, szívélyes arca. Az első reggelen lényegében egyetlen célja volt a statisztikai adatok ismertetésének; tudomásunkra akarták hozni, hogy milyen nagy fejlődésen ment át Kína a forradalom óta. A forradalom előtt Kantonban például csupán néhány könnyűipari létesítmény működött, most viszont virágzik a gépipar, a hajóépítés és a vegyipar. A harminckét városi kommuna termelékenysége évről évre nő. Ebből a tájékoztatóból, miként a többiből is, megtudhattuk, hogy hogyan szerveződnek a közösségek, legyen szó bár gyárról, kommunáról vagy lakónegyedről, ahol a polgárok családokba, termelési csapatokba, termelési brigádokba, forradalmi bizottságokba és utcabizottságokba tömörülnek. A politikai nevelést minden esetben olyan egyéb ismeretek egészítik ki, mint a lakó- és munkahely tisztán tartása, az emberi higiénia, az egészségügyi problémák és a személyes ügyek, mint például a válás kezelése. Rengeteg jegyzetet készítettem, s a többiek is feszülten figyeltek. Egy ideig. Patre pillantottam. Reggel közölte velem, hogy nem eszik. Hihetetlennek tűnt, de Pat még soha életében nem evett kínai ételt. Szerinte nem lehet „elcseszni egy tojást”, ahogy ő fogalmazott, „de Shirley, a reggelinél olajban úszott a tojás, a szalonna nem sült át, a főtt tojás meg nyers volt”. Nekem ízlett a hússal és zöldséggel elkészített zabkása, de Pat szerint ilyesmit nem eszik az ember reggelire, és szalonnás tojást rendelt magának. Ezzel nem volt egyedül. A többiek is panaszkodtak, volt, aki csak a vastag kenyérszeleteket ette meg némi vajjal és dzsemmel. Pat ugyan felfedezte, hogy van friss uborka is. Azt ismeri, azzal nem lehet baj. Most azonban üveges szemmel meredt maga elé, de nemcsak az uborkareggeli, hanem az adatok zuhataga miatt is. A tájékoztató végén felálltunk támlás székeinkről, de nem sokat tudtunk kezdeni a hallottakkal. Amerikai nők vagyunk. Az amerikai szokások szerint nem várja el tőlünk senki, hogy olyasmivel foglalkozzunk, mint növekedési statisztika, a nehézipar fontossága, emberek milliói számára biztosítandó élelem. Amerikában a nők a személyes ügyeiket tárgyalják meg egymással. Kínában mindenki fejlődésről, statisztikai adatokról, termelési eredményekről beszélget teázás közben. Kínában új társadalom épül, és úgy tűnik, ezenkívül alig marad idő másra. Kezet fogtunk a bizottság tagjaival, és elbúcsúztunk tőlük. Pat egyedül lépkedett, biztos voltam benne, hogy a tojásrántotta és a búzadara körül járnak a gondolatai. A Vörös Hadsereg bajonettel felfegyverzett két katonája állt őrt a kantoni kereskedelmi vásár bejáratánál, amelyet a kínai ipar és mezőgazdaság fellendítése érdekében 1957 óta félévente megrendeznek a városban. A legnagyobb teremben, magasan a kereskedők feje fölött hatalmas felirat hirdette több nyelven, hogy „Az új világháború veszélye nem múlt el, minden ország népének készen kell rá lennie. Ma azonban a világ fő fejlődési irányvonala a forradalom.” És mint mindenhol, az egyik falon Mao képe mosolygott, szemben vele Lenin, Sztálin, Marx és Engels. Választhattunk, hogy a nehézipar, a könnyűipar, a földművelés vagy a művészet és a kézművesség eszközeinek kiállítását akarjuk-e megnézni. Egyhangúan a művészetre és a kézművességre szavaztunk. A fényárban úszó kommuna maketteket öntözőrendszerek és ültetvények modelljei egészítették ki, s idegenvezetőnk a rizs-, a gabona- és a gyümölcstermesztés fontosságát ecsetelte számunkra. Amerikai társaim nyugtalanul mocorogtak. A legtöbben közülünk városban éltek, az élelmiszer olyasmi volt számunkra, amit a bevásárlóközpontokban lehet beszerezni. A kínaiak nem értették érdektelenségüket. A kínai emberek számára az élelem csoda. Számunkra viszont annyira természetes, hogy ritkán firtattuk az eredetét. A küldöttség tagjai lassan elszállingóztak, olyasmit kerestek, ami jobban érdekelné őket. Láttam, hogy Csangnak és Jenek feltűnt ez a szétszéledés, de nem szóltak semmit. Kétségkívül nem voltak meglepve. Megtaláltuk a művészeteket és a kézművességet bemutató részt. Az üveges vitrinekben szebbnél szebb tárgyak sorakoztak: arannyal és drágakövekkel kirakott, lakkozott karkötők, faragott jade, finoman megmunkált elefántcsont fülbevalók, mohazöld bársonypárnákon csillogó arany és jade nyakláncok. Je és Csang ránk mosolygott. – Tetszenek maguknak ezek az ékszerek? – kérdeztem tőlük. – Nem – felelte Csang. – Az effajta csecsebecsék akadályozzák a jó munkát. Zavarják a mozgást. – Nem szeretne magának valamit ezekből a vitrinekből, ezek a közül a gyönyörű tárgyak közül, amelyek mind exportra mennek? – Tényleg szépek – felelte –, de, mint mondtam, nehéz úgy dolgozni, hogy az ember ilyesmit visel. Ilyen egyszerű. Csang hangjában nem éreztem szemernyi bizonytalanságot, szomorúságot vagy képmutatást. Mi viszont mindannyian úgy ámuldoztunk az ékszerek láttán, mintha a Tiffanyban járnánk. Csang hangja pedig még akkor

sem tűnt gúnyosnak, sem dogmatikusnak, amikor arról beszélt, hogy „a világ más részeiről érkező nőket mindig nagyon érdeklik a szép ékszerek, a selymek és a brokátok, a férfiak pedig az új technikai találmányokra kíváncsiak, amelyek felgyorsítják a munkát, és a pénz, meg a profit megszerzését”. Mintha csupán összegezte volna az ő világa és a mi világunk közötti különbségeket. Meglehetősen lényegre törő összefoglalása volt ez a nyugati civilizáció kétezer évének. A kereskedelmi vásáron láttam, hogyan kötnek üzletet a kínaiak az arab, a francia, az olasz és az amerikai kereskedőkkel, akiknek többsége türelmetlennek tűnt amiatt, hogy egy-egy megállapodás korábban balul ütött ki, vagy sok időt vesz igénybe, vagy túlságosan sok pénzt igényel. A kínaiak szelíden hallgatták, amint tolmácsaik a kifogásokat közvetítették, aztán szinte atyai mosollyal hátradőltek, és rágyújtottak egy cigarettára. Szemlátomást nem különösebben érdekelte őket a pénz, az idő pedig tagadhatatlanul nekik dolgozik. Ha egy egyezséget nem sikerül pár perc alatt megkötni, legfeljebb várnak egy kicsit. Az idő mellett az állam is az ő oldalukon állt. Azt kérdeztem az egyik kínai kereskedőtől, hogy a vásáron zajló adásvétel nem a kapitalizmus egyik formája-e. – Nem – válaszolta –, ez kölcsönös csereüzlet. 18. A Kantonban töltött második nap délutánján a Vörös Kelet Óvodához és Iskolákhoz buszoztunk, hogy megtekintsük, hogyan nevelik Kínában a kicsinyeket. A küldöttség tagjai közül ötünknek volt gyermeke, hétnek nem, de a tizenkét éves Karent is beleértve valamennyiünknek volt elképzelése arról, hogy hogyan kell gyermekeket nevelni, s olykor eltűnődtünk azon, hogy vajon helyes-e az amerikai módszer. Nagy várakozással tekintettünk a látogatás elébe. Egy esztergagyár működése talán nem csigázta fel az érdeklődésünket, a gyermeknevelés viszont egészen más dolog. Az óvodában többnyire középkorú nevelőnők fogadtak bennünket. Az udvaron több száz két-,három-, négyéves gyermek énekelgetett együtt vagy hintázott. Amikor megláttak bennünket, hozzánk futottak, és kínai nyelven azt kiabálták, hogy, Jó napot, nénik, jó napot, nénik”. A kislányok szája ki volt pirosítva, úgy néztek ki, mint a játék babák. Nevettek és mosolyogtak, mintha tudták volna, hogy imádnivalónak kell lenniük, és tapsikoltak örömükben, úgy üdvözöltek bennünket. Az volt az érzésünk, hogy egy sereg élő hajas baba tolong körülöttünk. Küldöttségünket bevezették egy tanterembe. A gyerekek állva tapsoltak, és csak akkor ültek le, amikor mi valamennyien találtunk magunknak állóhelyet. A foglalkozás azzal indult, hogy a gyerekek a tanár segítsége nélkül szavakat és képeket társítottak egymással. Aztán a tanár a kör közepére ment, és felolvasott egy történetet egy kisfiúról, aki elesett, megsérült, és egy szomszéd sietett a segítségére. Amikor a történet végére ért, azt kérdezte a gyerekektől, hogy szerintük hogyan lehetne ezen a fiún segíteni, mire mindenki felnyújtotta a kezét. A tanár figyelmesen végighallgatta a gyerekek javaslatait. Számos dolgot megtanultak: például, hogy hogyan kommunikáljanak, hogyan segítsék egymást, hogyan oldjanak meg egy problémát. Eszembe jutottak az én tanóráim, amikor elméleti kérdésekre bifláztunk be elméleti válaszokat, ahol a helyes válasz megtanulásának célja az volt, hogy a következő osztályba léphessünk. Megpróbáltam felidézni, tanultam-e kislányként olyasmit, hogy hogyan segítsek másokon. Úgy emlékeztem, hogy ezt a magatartás értékelésében tüntették fel, s nem a tanulmányi előmenetelben. Megkérdeztem a tanárt, hogy a magaviselet éppolyan fontos-e az óvodában, mint a tantárgyak. Azt felelte: „Minél kedvesebb és figyelmesebb egy gyermek a pajtásaival, annál több dicséretet kap, és annál fontosabb helyre kerül a társai körében.” Az óra után a gyerekek felálltak, és vékony hangocskájukon, a tanár zongorakísérete mellett, elénekeltek egy dalt. A tolmácsunktól megtudtuk, miről szólt a dal: Hazánk virágai vagyunk. Napfényben növekedünk. Mi vagyunk a kis Vörös Gárda, Össze kell fognunk, és üdvözölnünk a külföldi vendégeinket. Mao elnök jó gyermekei vagyunk. Mindannyian Mao elnök gyermekei vagyunk. Az éneklés végén a gyerekek tapsoltak, s minket aztán az iskola nagy aulájába vezettek. A terem egyik része színpadként szolgált, zongora állt rajta, s mi a másik részen foglaltunk helyet. A teremben azokat a kipirosított szájú kisgyermekeket láttuk viszont, akik megérkezésünkkor üdvözöltek bennünket. A gyerekek műsort adtak elő. Énekeltek, táncoltak, Mao elnököt ünnepelték. Egy tizenöt perces színdarabban egy

kislány történetét ismertük meg, aki először megy iskolába, és van egy kedvenc játék repülőgépe. Mivel új gyerek, még nem érti Mao elnök elgondolásait, és a repülőgéppel egyedül akar játszani. A társai kedvesen megtanítják őt arra, hogy a játékokon másokkal kell osztoznia, hiszen Mao elnök tanítása szerint mindenkinek törődnie kell a másikkal. Erre a kislány átengedi másnak is a repülőgépét, és a többi gyerek is megosztja vele a maga játékait. A színdarab azzal ér véget, hogy a gyerekek játszanak, és azt szavalják: Jól kell haladnunk a tanulmányainkban. Tisztelnünk kell másokat, nem szabad csupán önmagunkra gondolnunk.” Mély lélegzetet vettem, igyekeztem megőrizni emlékezetemben a látottakat: az önzetlenség dicséretét, az alkalmazkodni nem tudók szelíd nevelését, a kiközösítés elutasítását, a csoportos cselekvés elfogadását, Mao elnök bölcsességének tiszteletét (egy hét elteltével már én is Mao elnöknek neveztem Kína vezetőjét). Mindez jelen volt abban a kis színdarabban, és akármerre jártunk aznap, s később is, mindenütt ugyanezeknek az erényeknek a magasztalásával találkoztunk. A gyermekek játékától a festményeken át az operáig mindennek óhatatlanul társadalmi mondanivalója volt. Kirajzolódtak előttünk a legfontosabb értékek: a versengés megszüntetése és az egyéni vágyak közjónak való alárendelése. Mindez a legkevésbé sem emlékeztetett a Monopoly játékra. Egy másik teremben apró, babaszerű gyerekek ültek hosszú asztalok mellett, és varrógépekhez való cédulákat fűztek vékony zsinórra. Gondosan és ügyesen kötöttek bonyolult csomókat a vékony zsinórdarabokra. Egy-egy gyermek néha felpillantott, ám azon nyomban visszanézett, és folytatta a munkát. Azt asztalok fölötti jelmondat azt hirdette: „A munka dicsőség”. Egymásra néztünk a többiekkel. Claudia filmezni kezdett, Pat Branson pedig, aki közöttünk a legközelebb állt a fizikai munkához, a fejét ingatta. – Elképesztő – mondta. – Megszerettetik a munkát ezekkel a gyerekekkel, egyszerűen megszerettetik, és nyilvánvaló, hogy ha az ember elég korán elkezdi, akkor képes is rá. Elképesztő. Elképesztő. – Elhallgatott. – Tudjátok, én dolgozó nő vagyok, bárcsak engem is megtanított volna rá valaki, hogy szeressem a munkát. Mindannyian beszélni kezdtünk. Margaret azt mondta, neki teljesen az az érzése, mintha a kisgyerekek be lennének programozva, mire Phyllis, a tapasztalt gyermekpszichológus tiltakozott. – Ezek a gyerekek jól érzik magukat, Margaret – mondta. – Megtanulják, hogy a társadalom munkaerejének részei, márpedig mi éppen ezt próbáljuk elkerülni. Bármire hajlandóak volnánk, hogy kibújjunk a munka alól, ezek a gyerekek viszont sokkal többet tanulnak. – Én akkor is úgy látom, hogy be vannak programozva – felelte Margaret. A tanulók egy része számára szünet kezdődött, és legalább száz gyermek játszott kötélhúzást az udvaron. Küldöttségünk néhány tagja kiválasztotta magának valamelyik oldalt, és kiabálva buzdította a gyerekeket. Mintegy válaszképpen, a gyerekek abbahagyták a játékot, és hangosan ezt kántálták egymásnak: „Első a barátság! A verseny második! Első a barátság! A verseny második! Mi tanulunk tőletek. Ti tanultok tőlünk. Mindannyian tanulunk egymástól!” A gyerekek kórusa az egyik tanár felügyelete mellett tovább harsogott, és Joan beindította a felvevőgépet. Ekkor Margaret váratlanul a kötél mellett termett, felkapta a végét, és minden erejével addig húzta, amíg az összes gyerek el nem esett. Az amerikai nők nevettek és tapsoltak, de észrevettem, hogy a gyerekek zavarba jöttek, s a tanárnő értetlenül bámult. Amikor a gyerekek felálltak, a tanárnő újra szétosztotta, s úgy csoportosította őket, hogy mindkét oldalra jussanak erősek. Belefújt a sípjába, és a játék újrakezdődött. Ezúttal Unita ugrott oda hozzájuk. 100 kilós testével nekifeszült a kötél egyik végének, és legalább annyi gyereket döntött le, mint az imént Margaret. Az osztály most már teljesen széthullott, a tanárnő bosszankodott, a gyerekek pedig úgy néztek ránk, mint erőszakos és tolakodó idegenekre, akik olyan játékba furakodnak be, amelynek a szabályait nem ismerik. Megzavartuk a szórakozásukat, még tapsoltunk is a zűrzavarnak. Ha a játék tanulsága a szándék szerint az volt, hogy megtanulják a barátságot a versengés elé helyezni, akkor jól felforgattuk ezt a tanulságot. Szóltam a társaimnak, hogy ideje máshová mennünk. Miközben a pingpongozókat, tornászokat, kosárlabdázókat, kis atlétákat figyeltem, rájöttem, hogy Kínában minden játékra ugyanezek az értékek jellemzőek. A cél az volt, hogy mindenki igyekezzen jeleskedni, a győzelem vagy a vereség azonban nem számított. A pingpongban például számon tartották ugyan a játszma állását, de voltaképpen csak azért, hogy a játékosok teljesítményét és ügyességét mérjék. A tornászokat nézve elámultam azon, hogy a gyerekek milyen kitartóan igyekeztek kijavítani a hibáikat. Sok gyermek duplacsavarral próbálkozott a levegőben, s utána egy lábra érkezett a gerendára. Ha hibáztak, nem kaptak rossz pontot. Újrakezdhették a gyakorlatot, és addig próbálkoztak,

amíg nem sikerült. Ha egyikük végigcsinálta a nehéz gyakorlatot, a többiek odafutottak hozzá, és gratuláltak neki. Az a kisfiú jutott eszembe iskoláskoromból, aki idegösszeroppanást kapott, amiért nem sikerült bekerülnie az ifjúsági válogatottba. Úgy láttam, hogy Kínában nem az számít, ki nyer vagy veszít, miként Grantland Rice mondta egykor, hanem az, hogy hogyan játszik. Bölcsődékbe is ellátogattunk, ahol a – gyakran két hónapos – kisbabákkal államilag kinevezett gondozónők foglalkoztak. A gyerekeket már ebben az életszakaszban, amikor még beszélni sem tudtak, arra tanították, hogy megosztozzanak a játékszereken. A kicsiket rendszerint reggel hozták a bölcsődébe a szüleik, hogy dolgozhassanak (egyes családokban a nagyszülők vigyáztak a kicsinyekre, és nagyon örültek a feladatnak). Szinte minden gyárnak, kommunának, utcaközösségnek volt bölcsődéje, amelyben nők dolgoztak, mivel „a nők jobban értenek a gyerekekhez”. Egyes gyerekeket minden este hazavittek, másokat csak a hét végén, s a szoptató anyák pontban délben érkeztek. A kicsinyek színes pólyákban voltak, rácsos ágyakban feküdtek, fejük fölé mozgó játékokat függesztettek, a gondozónők pedig (akikből általában három gyerekre jutott egy) körbejártak a szobákban. A dadák gyakran dajkálták a kicsiket, megetették őket, ha éhesek voltak, és mindenütt játékokat láttam: teherautókat, autókat, állatokat, űrhajósokat és labdákat. A legkisebbek többen osztoztak egy járókán, megtanulták az érintés fontosságát, s amikor ellátogattunk hozzájuk, felvevőgépeink vagy lámpáink szemlátomást nem zavarták őket. Pár percre talán abbahagyták a játékot, ám aztán visszafordultak társaikhoz. Még sosem láttam ilyen jó példáját annak a régi bölcsességnek, hogy a gyerekek felnőttek nélkül játszanak a legjobban. Rá kellett jönnöm, hogy itt valami rendkívül lényeges dolog történik. Az egyik bölcsődében elnéztem a gyerekeket, és megértettem, hogy Kína Új Világából a nevelés útján eltávolítják a túlzott versenyszellemet. A gyerekek már egészen kicsi korban megtanulják, hogy „önzetlenül” osztozzanak másokkal. Ha a gyerekek nem versengenek a játékokért, gondoltam, akkor később sem versengenek majd az autókért, ékszerekért vagy zöldövezeti házakért. Azon tűnődtem, hogy vajon egyáltalán az emberrel születik-e a versenyszellem, és mivel a kicsinyek szemlátomást boldogok voltak, és biztonságban érezték magukat, az is megfordult a fejemben, hogy ha ilyen környezetben tölthetik a napjaikat, olyan fontos szerep jut-e mellettük az anyáknak és az apáknak, mint ahogy mi gondoljuk. Miközben a gyerekeket néztem, a küldöttség tagjait is figyeltem. Nem férkőzhettem be a gondolataikba, nem tudhattam, mit éreznek a lelkük mélyén, és nem vártam el tőlük, hogy ugyanúgy gondolkodjanak a látottakról, ahogyan én. De valami őket is megérintette. Claudia és a stáb többi tagja lassabban mozgott. Egyre gyakrabban förmedtek egymásra. Azt állították, hogy a környezet nem kedvez a jó felvételeknek. A játékszerekről készítettek közeli felvételeket. Egy óra elteltével kimerültnek tűntek. Amikor aznap a szálloda felé tartottunk, senki nem szólt egy szót sem. Claudia és Joan, ölükben a kamerákkal, kifelé bámultak a busz ablakán. Azt hiszem, mindannyian a saját gyerekeinkre gondoltunk, vagy arra, hogy minket hogyan neveltek fel. Az én gondolataim akkor tizenhét éves lányom, Sachi körül jártak, és hogy mennyire reméltem, hogy sikerült őt függetlenségre nevelnem. Nekünk, nehéz időkben élő nőknek meg kellett küzdenünk egy másik ember, történetesen a fiunk vagy lányunk nevelésével kapcsolatos döntéseinkért, s azokra is ez vár, akik csak ezután vállalkoznak a feladatra. Je és Csang némán figyelt bennünket. Phyllishez hajoltam, és megkérdeztem, hogy mit gondol a látottakról. – Elképesztőnek találom – felelte. – Nem hittem volna, hogy ilyesmi lehetséges. – Kereste a szavakat, hogy valamiképpen összefoglalja gondolatait. – A kicsik egyikéről sem mondanám, hogy a legcsekélyebb mértékben is nyugtalan volna. Egészen hihetetlen. Aznap este mindannyian Pat szobájában gyűltünk össze, hogy megbeszéljük a látottakat. Claudia úgy döntött, hogy filmre veszi a beszélgetést, amely sokban emlékeztetett az utazás során tapasztalt, kínai módra gyakorolt „önkritikára”. Pálcikákkal nekiláttunk vacsoránknak, s mindenki arra várt, hogy valaki elkezdje a megbeszélést. Claudia végül leengedte a kamerát. – Én teljesen kiakadtam azon, amit láttunk – jelentette ki. – Ezeket a gyerekeket mintha beprogramozták volna, hogy így viselkedjenek. – Nem is tudom – szólt Margaret, megváltoztatva korábbi álláspontját. – Én úgy látom, arra tanítják őket, hogy mindenen megosztozzanak másokkal, ez pedig csak jó lehet. – De az a sok dajkálgatás – mondta Claudia. – Rémes volt. – Miről beszélsz? – kérdezte Pat. – Nagyon sokat törődnek velük. – Nem a törődésről van szó – vágott vissza Claudia. – A zsúfoltságról. Zajlott a vita. Phyllis megjegyezte, hogy az amerikai nők is sokat dajkálják a gyerekeiket, „mintha játék babák volnának”. Rémes az egész, erősködött Claudia. Margaret amiatt sajnálkozott, hogy kicsi korukban nem küldhette a

gyerekeit ilyen bölcsődébe. Phyllis arról beszélt, hogy a gyerekek is, és a nevelési módszerek is egészségesek, főleg pedig a munka hangsúlyozása. Claudia arca egyre feszültebbé vált, és nehezen ment a filmezés. – Én mindenestre kiakadtam, jobb, ha tudjátok – ismételte meg váratlanul. – Tényleg jobb-e szerintetek, ha a gyerekek bölcsődében nőnek fel? Vagy napköziben? Az igazat mondjátok! A szoba elcsendesedett. A nők mozgalmának egyik legfontosabb pontja a napközi otthonok létesítése volt, ami megszabadíthatná a nőket a gyermeknevelés és a házimunka taposómalmától, és elmehetnének dolgozni. És most íme, egy feminista kérdőjelezi meg az elgondolást. Azt kérdeztem Claudiától, hogy a napközi otthonok és a bölcsődék elve dúlta-e fel, vagy az, ami ezekben az intézményekben Kínában zajlik. – Nem dúlt fel engem semmi – mondta. – Akkor mi a baj? – Egyszerűen csak nem értem, miért gondolkoztok így. Elmondtam, hogy a nők mozgalmának mi az álláspontja a napközi otthonokról, és újra feltettem a kérdést Claudiának, hogy mire gondol. – Semmire – vallotta be. – Csak megpróbáltalak provokálni benneteket, hogy kibújjon a szög a zsákból. Erre mindenki abbahagyta az evést, és rábámult. Claudia úgy nézett, mint egy megsebzett őz. Kis idő után felálltunk, elbúcsúztunk egymástól, és ki-ki a szobájába ment. Kína elért bennünket. Reméltem, hogy az utazás összetartja kis csoportunkat, nem hullik darabokra, mint annyi sok nyugati küldöttség. Lefeküdtem, és arra gondoltam, hogy az általam elképzelt Kína, a Karakorum kísérteties és titokzatos homokja és szele most még megközelíthetetlenebbnek tűnik, mint valaha. 19. A Kantonban töltött első hét vége felé ráébredtem, milyen nehéz lesz ez az utazás. Beköszöntött a húsvét, és mindannyian képeslapokat és leveleket kaptunk Amerikából tojáskeresésről, csokinyuszikról, családi vacsorákról és kerti hússütésekről szóló részletes beszámolókkal. A honvágy ragályos betegségként terjedt a küldöttség tagjai között. Kínai útikalauzaink jelenlétében nem sokat beszéltek a nők, de a hotelszobákban nem tettek lakatot a szájukra. Pat Branson gyakorlatilag felhagyott az evéssel. A szeme beesett, az arca nyúzottá vált. Nem elég naponta háromszor csak uborkát enni. A megszokott ételeit szerette volna kapni, amelyekhez ebben az idegen országban nem juthatott hozzá. Idegességében az ebédlő asztalát verte, pedig tudta, hogy úgysem eszi meg a felszolgált ételt. A kínaiak döbbenten hőköltek hátra. Amikor arról beszéltem Patnek, hogy nem otthon van, Texasban, hogy a kínaiak büszke emberek, egy pincér éppen olyan fontos, mint a Központi Bizottság bármelyik tagja, akkor kicsit lecsillapodott, de továbbra is kitartott az uborka mellett. Patre nehéz volt haragudni. Mindenért büntette magát, ami a személyiségét kialakította. Mindenféle gyógyszert szedett; néhány óránként nyugtatókat, gyomorcsillapítót, esténként altatót. Az altatótól kábán ébredt minden reggel 4.30kor, az ébresztőóra hangjára, hogy legyen ideje a kétórás sminkelésre, mielőtt szobatársai felkelnek. Unita egy ízben közölte vele, hogy smink nélkül sokkal szebb volna, mire Pat azt felelte, hogy Unita nem látta még őt kifestetlenül. Nem is láttuk smink nélkül soha az együtt töltött napok során. Egyre általánosabbá vált a rossz közérzet, s azt vettem észre, hogy szántszándékkal kerülöm útitársaim társaságát. Nem volt kedvem hosszú órákon át szomorú történeteket hallgatni. Talán soha többé nem jutok vissza Kínába. Mindent látni akartam, mindent meg akartam kóstolni, kijártam a piacokra, hajnalban keltem, késő éjszakákig beszélgettem a kínaiakkal az életükről, várakozásaikról, küzdelmeikről. Amerikaiakkal otthon is beszélgethetek. Ám, mivel kerültem a többieket, boldogtalanságuk csak még nagyobb lett. Panaszkodtak, hogy Kantonban meleg van, nagy a zaj, és szeretnének már elmenni innen. Ninibah közölte, hogy a legszívesebben Kínát is itt hagyná, úgy, ahogy van. – Én egy önfejű indián vagyok – mondta a többieknek –, és ha úgy érzem, hogy valamiből elegem van, szedem a sátorfámat, és odébbállok. – Amikor erre rákérdeztem, közölte velem, hogy egyáltalán nem gondolta komolyan, nem akar elmenni, és nagyon sokat tanul. De elébe kellett állnom, hogy ezt kimondja. Így aztán gyorsan szertefoszlott az elképzelés, hogy a közös úton mi, tizenketten együtt fedezzük fel önmagunkat, együtt élünk át kalandokat. Túl sok batyut hoztunk magunkkal Amerikából. Egyesek folyvást az anyjukról beszéltek. Margaret nem, és Rosa vagy Phyllis sem. Pat, Unita, Ninibah, és a

forgatócsoport tagjai viszont állandóan azt találgatták, mit szólna az anyjuk Kínához, vajon megenné-e az itteni ételt, mi volna a véleménye a kínaiak öltözködéséről, gyereknevelési elveiről vagy arról, hogy itt mennyire nem számít az öltözék, a frizura, a smink, és a női csáberő minden egyéb megnyilvánulása. Azt hiszem, ezek a nők bizonyos értelemben újraértékelték az életüket, kezdve a legelemibb értékekkel. Nem elemeztem az indítékaikat, azzal mindenesetre tisztában voltam, hogy engem sokkal jobban érdekel a Kínáról kialakuló véleményem, mint az, hogy az anyám mit szólna hozzá. Egy alkalommal buszon ültünk, s én Jével és Csanggal próbáltam beszélgetni, amikor hallottam, hogy a többiek a fiújukról, a férjükről vagy az otthoni munkahelyükről társalognak. Volt, hogy szóba elegyedtek útikalauzainkkal, de olyankor is mindig Amerikáról beszéltek. Lassan megértettem, hogy ezek a nők voltaképpen egyáltalán nem hagyták el Amerikát. A tizenkét éves Karennek volt a legkevesebb korábbi élménye, amelytől meg kellett volna szabadulnia. Egy nap azonban furcsa dolog történt az egyik napközi otthonban. Karen összebarátkozott néhány kínai kislánnyal. Felvette az egyik kisbabát, és miközben új barátnője kezét fogta, sírva fakadt. Beszélni akartam vele, és amikor visszaértünk a szállodába, bementem vele Claudia szobájába. Arra gondoltam, hogy friss, közvetlen élmények árasztották el Kínában. Megkérdeztem, beleegyezik-e, hogy Claudia felvegye a beszélgetésünket. Bólintott, és amint ráirányult a kamera, ismét sírva fakadt. Ömlött belőle a szó. Elmondta, hogy Kína az egyetlen hely, ahol biztonságban érzi magát. Amerikában mindig zárni kell az ajtókat, itt azonban olyan kedvesek, érzékenyek és jók az emberek, hogy biztosan érzi, sosem érhetné baj. Elsorolta rövid életének azokat az élményeit, amelyek miatt bizalmatlanná vált az emberekkel szemben, és közölte, hogy bármit megadna, ha itt maradhatna Kínában. Felzokogott. Amerikai osztálytársai kegyetlenek, mert Amerika háborúzó ország; sok kritikát kapott, amikor megpróbált a vietnami háború ellen fellépni; az amerikaiakat nem érdekli más, mint a pénz, a hatalom és a kegyetlenség. Kínában úgy érzi, hogy „tartozik valahová”. Ömlöttek a könnyei. Átöleltem, és igyekeztem megnyugtatni. A kamerából kifogyott a film. Karen könnyei elapadtak, s én átkísértem őt a szobájába. Arról beszéltem neki, hogy Amerikában azért nem olyan rosszak a dolgok, mint amilyennek gondolja, s hogy élvezze az utazást, tanuljon belőle, és amikor visszatérünk, elmesélheti a barátainak, amit megtudott. Egyetértett. Megcsókoltam, és arra kértem, feküdjön le, és pihenjen. Aznap délután, később, közölte Pat Bransonnal, hogy legnagyobb kívánsága az életben, hogy színésznő lehessen. 20. A sanghaji Szabadság Hotel hatalmas volt, és kényelmes, azokból az időkből maradt fenn, amikor idegenek uralták a várost. A szobák padlóját szőnyeg borította, az ágyakon puha tollpárnák sorakoztak, és paplannal lehetett takarózni, nem törölközővel, mint Kantonban. A fürdőkádban el lehetett nyúlni, és kényelmesen lazítani. A szekrények olyan tágasak voltak, hogy az ember beléphetett, a padlóig érő, nagy tükör előtt billeghetett, megtapinthatta a székek támlájára helyezett csipkét, és megcsodálhatta a famennyezet finoman faragott díszeit. A szobák tiszták voltak, az ágynemű fehér. Szinte megfiatalodtunk. Sikoltoztunk a gyönyörűségtől. A kantoni szálloda merev funkcionalizmusa után a nyolcemeletes Szabadság Hotel maga volt a fényűzés. Élveztem ezt a fényűzést, örültem neki, és együtt nevettem a többiekkel, amikor valaki azt találta mondani, hogy „egy kapitalista csorda” vagyunk. Ugyanakkor megkönnyebbültem, mert útitársaimat újra boldognak láttam. Lelkendezve vették szemügyre egymás szobáját, és megcsodálták a hatalmas tengeri kikötőre nyíló kilátást. Lesiettek az előcsarnokban álló pulthoz, és képeslapokat, bélyegeket vásároltak, hogy hazaküldhessék őket. Én kisétáltam, hogy megnézzem a várost. Sanghaj. Ezt a szót mondtam magamban, amikor elindultam, hogy az óriási város utcáin sétáljak. Sanghaj. Tizenötmillió ember egy helyen, abban a városban, amely egykor bordélyairól, ópiumbarlangjairól, korrupcióról és nélkülözésről volt híres. Végigmentem a Bundon, a hírhedt vízparti utcán, ahol a britek kínai kincsekre cserélték ópiumrakományaikat. Itt űzték mesterségüket a rossz hírű prostituáltak, éhező honfitársaik szomszédságában. A Huangpu-folyón most nyüzsögnek a teherhajók, a vontatóhajók, az uszályok, szampanok, sőt evezős csónakok. Az emberek a folyón élik az életüket, amely részben időn kívüli, mint maga Kína, részben az országban a felszabadulás óta zajló óriási ipari átalakulás eredménye. Beszívtam a szagokat, amelyeket a folyóról fújt arcomba a szél, és azon tűnődtem, hogy vajon hol ömlik a Huangpu a hatalmas Jangcéba. Láttam a Jangcén átúszó Mao Ce-tungról készült fényképeket. Arra gondoltam, vajon az ő korában hogyan lehet valaki ilyen jó fizikai állapotban. A Hosszú Menetelésre gondoltam, és az emberi kitartásnak arra a mérhetetlen próbájára, amelyet Mao és követői magukra vállaltak. Arra a tízezer emberre gondoltam, akiket Csang Kaj-sek 1927-ben meggyilkoltatott, s hogy Csou En-laj hogyan menekült el a városból, állítólag buddhista apácának öltözve. Észak felé tartott, hogy csatlakozzon Mao Ce-tunghoz, mert végül

megértette, hogy Kínában nem lehet forradalmat véghezvinni a városokban. Vidéken kell kezdeni. Befordultam a Nanking út sarkán, és hullámzó, áradó emberóceánban találtam magam. Mindenütt kerékpárokat láttam, mindenünnen autódudák hangja szólt. Egy kamaszgyerek a „pihenőidejét” feláldozva beállt a forgalmat irányítani. Nem viselt ugyan semmiféle hatósági jelvényt, egyenruhát, gumibotot vagy fegyvert, mégis mindenki engedelmeskedett az utasításainak. Az volt a benyomásom, hogy hatalmas emberi szimfónia fültanúja vagyok, ahol mindenki büszkén játszik ugyanazon a hangszeren. Sanghaj, mondtam újra magamban. Itt talán megérthetek valamit új, és szakadatlanul zajló forradalmuk jelentéséből. Aznap este a külföldiek éttermében vacsoráztunk, a szálloda hatodik emeletén. Azon tűnődtem, milyen lehetett ez a hely a forradalom előtt, amikor a gazdagok és a hatalmasok étkeztek ezekben a termekben, és hatalmi tömbökről s a prosperitás területeiről beszélgettek, abban a biztos tudatban, hogy birodalmuk örök időkig fennáll; köszöntőket mondták, és leereszkedően mosolyogtak a rájuk várakozó kínai földművesekre. Vajon mit gondolhattak, amikor valaki egy maroknyi forradalmárról beszélt nekik, akik ötnapi járóföldre, valahol a hegyekben harcolnak? Két óriási, kerek asztal köré ültettek le bennünket, amelyeken hegyekben állt a mogyoró, a spenót és a marhahús, a fűszeres gombócok, s a tálak mellett sörrel, szódával teli üvegek sorakoztak. A pincérek figyeltek, miközben ettünk, nevetgéltünk, és beszélgettünk falatozás közben. Egyáltalán nem hasonlítottak a régi Warner Brothers-filmekben látható kínai szereplőkhöz. Járás közben nem csoszogtak, nem hajlongtak alázatosan, s nem álltak sehol cserepes pálmafák, nem surrogtak a fejünk fölött ventilátorok, azt sugallva, hogy a világon minden a legnagyobb rendben van. A kantoni ételektől lényegében nem különböző vacsora jó volt. Édes savanyú halat kaptunk, tojással készített sodót, és tofut. Jó étvággyal falatoztunk. Pat Branson uborkát kért. Egy másik asztalnál franciák csoportja vizsgálgatta az ételt, azzal a mulatságos megvetéssel, amelyet ők a külföldieknek tartogatnak. Öltönyös, nyakkendős, fehér inges japánok csoportja képviselte az újkapitalista világot. Nyers udvariatlansággal igyekeztek palástolni a kínaiakkal szemben érzett bűntudatukat. Később szóba elegyedtem velük, és az volt a benyomásom, hogy zavarban vannak Kína miatt, de természetesen csodáltak mindent, amit láthattak. Nyilvánvaló volt, hogy félnek a jövőtől, s én arra a tokiói rendőrre gondoltam, aki a virágját ápolgatta, mielőtt magára öltötte volna a gázálarcát. Itt tartózkodott egy delegáció a brit szigetekről is, voltak közöttük angolok, skótok, írek, walesiek, és közös nyelvünknek köszönhetően összevetettük élményeinket. Az egyik sovány, vörös hajú skót elpanaszolta, hogy nem engedték meg neki, hogy ellátogasson egy elmegyógyintézetbe, s a következő mondatban máris hevesen kifakadt a kínaiak ellen. Az étkező mikrokozmoszában kirajzolódott a külföldiek és a kínaiak kapcsolata, amelyben a kínaiak minden korábbinál erőteljesebben éreztették, hogy a Csungkuo, vagyis a Középső Birodalom polgárai, a birodalomé, amely körül a föld forog. Megismerkedtem egy kínai-amerikaival, aki 1949-ben hagyta el Kínát, és most egészen megrázták az azóta történt változások. Egy amerikai tudósító, egy „tapasztalt vén róka”, aki feleségével és lányával utazott, ugyanolyan lekezelően bánt a kínaiakkal, mint valószínűleg akkor tette, amikor fiatal volt, és ők gyengék. A kínaiak csak mulattak rajta, viselkedésükön érződött, hogy ez a férfi mindannyiunknál jobban megértette a forradalom megdöbbentő méreteit. A valódi Kína azonban nem a Szabadság Hotel hatodik emeletén volt található. Elérkezett az idő, hogy kimerészkedjünk vidékre. Buszunk a Sanghaj körüli táj útján zötykölődött. A sofőr rádudált minden emberre, tyúkra, az úton kószáló gyerekekre, néha úgy tűnt, még a fákra is. A kerekeken guruló jármű szemlátomást újdonságszámba ment Kínában, és vezetőnk vad, macsó élvezettel teljesítette kötelességét. Faluról falura haladtunk, mígnem elérkeztünk egy ellenőrzési ponthoz, ahol a Vörös Hadsereg katonái váltottak néhány szót a sofőrrel, majd továbbengedtek bennünket. Megtudtam, hogy egy kínai állampolgár csak engedéllyel hagyhatja el városa ötven mérföldes körzetét. Mintha New Yorkból csak engedély birtokában utazhatnánk East Hampton-ba, vagy Los Angelesből Santa Barbarába. Később hullámzó lucernaföldek mellett álltunk meg. Kiszálltunk a buszból, és nagyokat szippantottunk a friss, tiszta levegőből. A kövezett főútról bokrokkal szegélyezett földút vezetett egy kis faluba, ahol égetett agyagból épült, zsúptetős házak álltak. A Macsiao Népi Kommunába érkeztünk. Az út mentén parasztok dolgoztak a búza- és lucernaföldeken, a termést öntözték, beszélgettek a ragyogó kék ég alatt, tapsoltak és integettek, amikor elhaladtunk mellettük. Volt, aki munkáját abbahagyva felegyenesedett, és csak bámult.

Szél járta be a vidéket. Eddig csak esztelenül szennyezett kínai városokban jártunk, ahol szénnel működő gyárak okádták az égre sűrű, fekete füstjüket, a vonatokat széntüzelésű kazánok hajtották, a motoros járművekben mintha finomítatlan nyersolaj égett volna. A fontossági sorrend az oka, hallottam többektől. Ezenkívül mintha mindenki cigarettázott volna, a szállodákban és a hivatalokban állandóan nikotinfelhő lebegett. Itt viszont fújt a szél, s a levegő ragyogóan tiszta volt. Útitársaim boldogok voltak. A napsütés mindenkit felpezsdített. A Népi Kommuna Forradalmi Bizottságának tájékoztatóján négyszögletű faasztal körül ültünk, és statisztikai adatokat hallgattunk a kommuna fejlődéséről. A közösség 1958 szeptemberében alakult, harmincötezer-nyolcszáz tagja van, akik nyolcezer huszonegy családba, 97 termelőcsoportba és 20 brigádba tömörülnek, húszezer-nyolcszázhuszonnégy aktív dolgozó él itt, a többi gyerek és idős ember. A kommuna gyapotot, gyümölcsöt, zöldségféléket, olajtartalmú babfajtákat, valamint gabonát, lucernát termel. A forradalmi bizottságban egyenlő arányban foglaltak helyet nők és férfiak, és nagyon büszkék voltak elért eredményeikre. A tájékoztató után körbesétáltunk, és fényképeztünk. Közeledett az ebédidő, ezért a kommuna női tagjai két órára hazamehettek, hogy megfőzzék az ebédet. A forradalom ellenére továbbra is a nők feladata volt a főzés. Szójaszósz, tofu, zöldségek és sülő hús illata szállt a levegőben. Itt is érződött az erő, a közös feladat jegyében az embereket szorosan összefűző kötelék. Nem silányságokat termeltek, amelyeket valamilyen másodosztályú áruházban lehet eladni a haszon reményében. Ők táplálták Kínát. Átérezték feladatuk fontosságát, és büszkeségük, céltudatosságuk ragadós volt. Kínában mindenütt láttuk a bizonyítékát, hogy valóban mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a nők képességeit hasznosítsák. Találkoztunk dolgozó nőkkel a földeken, a dokkokban és a gyárakban. Tanítottak az iskolákban (ami a forradalom előtt tilos volt), részt vettek a forradalmi bizottságok tervezőmunkájában, és központi helyet kaptak a propagandacélból készült fényképeken. Sokszor hallottuk Mao elnök mondását, mely szerint „az emberiség felét nők teszik ki, tehát egyenlő szerepet kell biztosítani számukra”. A Központi Bizottságban azonban nem voltak nők. Ugyanazért a munkáért nem kaptak a férfiakkal azonos fizetést a kommunákban. A kínai parasztok pontrendszer szerint kapják a bérüket, amely a testi erőn és a termelékenységen alapult. Mivel a nők rendszerint nem olyan erősek, mint a férfiak, és a menstruáció idejére kiesnek a munkából, ezért kevesebb pont járt nekik. Maguk a kínaiak is tisztában voltak az ebből a rendszerből fakadó egyenlőtlenséggel. Ám mindenki fontosnak tartotta az egyenlőséget, és sokan, közöttük szép számmal férfiak, arról beszéltek nekünk, hogy a forradalom legfontosabb célja a női egyenjogúság elérése. Kevésbé kritikusan gondolkoztam arról az időről, amelyre Kínában ennek a célnak az eléréséhez szükség van, mint tettem volna Amerikában, és nemcsak azért, mert a kínaiak hozzáállása őszintébb és komolyabb volt, hanem mert az Új Kínának meg kell birkóznia a múlttal is, hiszen a nőket még huszonhárom évvel korábban is rabszolgának, nem létezőnek tekintették. Az újszülött kislányokat gyakran megfojtották, egyszerűen azért, mert lánynak születtek, tehát nem számítottak leendő igavonó barmoknak. A feleség a férj tulajdona volt, és rendszeres verést kapott, hogy tudja, hol a helye. Az özvegyasszonyok nem mehettek újra férjhez, s ha mégis megtették, megkövezték őket. Lábukat a hagyomány szerint szoros kötésekkel nyomorították meg, minek következtében csak segítséggel tudtak járni. A régi Kínában a nők sorsa a szellemi, lelki és fizikai fájdalom volt, és eme kegyetlenségek fenntartásában ők maguk is éppúgy közreműködtek, mint a férfiak. Nehéz lett volna nem elfogadni a nők alsóbbrendűségének mítoszát; maga Konfucius is azt írta: „A nők és a rabszolgák gondot okoznak.” A nők felszabadítását tehát a mindenre kiterjedő forradalom összefüggéseiben kell szemlélni Kínában. A kínaiak folyvást azt hangsúlyozták, hogy továbbra is a teljes egyenjogúságért harcolnak, hogy még sok a teendő, elsősorban a nőket érintő kérdésekben. Hasonló sorsuk volt Amerikában is a rabszolgáknak és a nőknek, akik sok esetben azért nem álltak ki a jogaikért, mert „a fehér főnök rossz szemmel nézné”. Az Új Kína férfiai azonban arra bátorították a nőket, hogy higgyenek felszabadulásukban és az egyenlőségben, és szemlátomást éppolyan fontosnak tartották ezt a kérdést, mint saját szabadságukat és egyenlőségüket. Ez tehát a különbség: Kína a szocializmus segítségével kívánta megvalósítani minden állampolgára felszabadítását, ami végső soron azt jelentette, hogy az emberek elsősorban egymásért és nem önmagukért dolgoznak. Újra eltűnődtem azon, hogy ez a nemes és fennkölt elv vajon megvalósíthatóe valaha is. Rájöttünk, hogy úgyszólván lehetetlen filmre venni mindazt, amit látunk. Claudia és Joan ugyan lefilmezte a traktoron ülő nőket és a rendezett szántóföldeket, lefényképezte az aratásokat és a cséplőgépek mellé felhalmozott búzát, a vidék útjait járó mezítlábas orvosokat, akik megvizsgálták a gyerekeket, hogy nincs-e kanyarójuk, mandulagyulladásuk vagy más egyéb betegségük. Felvettük az értekezleteket, ahol fiatal emberek pontos statisztikai adatokat soroltak, amelyek szerintük egy nyugati embert érdekelhetnek. Baromfiudvarokat és kisbabákat fényképeztünk. Bemutattuk a boltokkal, kórházakkal, bölcsődékkel, napközi otthonokkal, gyűlések rendezésére szolgáló épületekkel ellátott kommunákat, és a magánházakat. Bemutattuk az embereket szolgáló termelés és a szolgáltatások hatékonyságát.

A Kínát illető igazság azonban ennek ellenére kisiklott a kezünkből. A kínai szellemiséget egyáltalán nem lehetett fényképeken rögzíteni. Még mi is nehezen értettük, pedig az emberek között jártunk. Hogyan is érthettük volna meg? Kényelmes élethez szokott, középosztálybeli, amerikai asszonyok voltunk, sosem éheztünk, sosem szenvedtünk el megaláztatásokat. Sosem kellett eladni kislányainkat, hogy prostituáltakká váljanak, vagy fiainkat, hogy rabszolga legyen belőlük. Nem voltunk évezredeken át kiszolgáltatva az emberi nem legmegalázóbb kizsákmányolásának és elnyomásának. Nem kellett történésznek lennünk ahhoz, hogy tudjuk és érezzük, min ment át Kína a forradalom előtt. Ott érződött mindennek a mélyén, amit csak láttunk, hallottunk, megérintettünk. Kína most büszke. Büszke önmagára és a lehetőségeire. Méltóságteljesen felegyenesedett, egységessé vált, s ez a szellemiség hatotta át a kommunákat, ez jelentette az ország gerincét. A forradalmat Kína vidékein vívták ki, a vidék az ország jövőjének titka. Kinéztem a földekre, ahol a parasztok és az értelmiségiek együtt dolgoztak. Az értelmiségieknek előírt időmennyiséget kell falun tölteniük, hogy „tanuljanak” a parasztoktól. Halkan beszélgettek és tréfálkoztak a napsütésben. Mozdulataik a közös reményről, a közös országról árulkodtak, s hogy együtt szabadulnak meg az éhezéstől és a sérelmektől. Nem ismertem őket, ők sem ismertek engem; nem volt közös nyelvünk, közös történelmünk. A közös céljaikról tűnődtem, tudván tudva, hogy ha engem küldenének egy ilyen gazdaságba, öt percet sem bírnék ki. Nem volt helyem az ő történelmükben, mítoszaikban, humorukban. Lehetetlenség volt összehasonlítani a Kínában látottakat és tanultakat azzal, amit Amerikáról tudtam. Képtelen lettem volna Kínában élni, nem is akartam, de boldogságot okozott számomra, hogy ugyanazon a bolygón élünk. Hosszú ideig nem sok mindent találtam a világon, ami reményt adhatott volna. Itt azonban, ahogy teltek-múltak a napok, ahogy figyeltem, tanultam és elraktároztam a tanulságokat, lassan újra reménykedni kezdtem, s bízni az emberiségben. 21. A sanghaji Fungcsenben úgy festett a munkások új lakónegyede, mint bármelyik amerikai nagyváros alacsony jövedelműek számára épült lakótelepe. Egyszerű, négyemeletes épületek vették körül az udvart, ahol gyerekek labdáztak, és mosott ruhák száradtak a napon. Amikor odalátogattunk, számos tiszta, praktikus berendezésű lakást néztünk meg. Megtudtuk, hogy a két hálószobás lakásokban hattagú családok élnek; az egyik szoba a szülőké, a másik a gyerekeké és a nagyszülőké. Itt éltek a városi munkások, a tizenötmilliós Sanghaj lakosainak nagy többsége, akiknek átlagfizetése havi 48 dollár. Az egyik család ismertette velünk a kiadásaikat: lakbér 2,50 dollár havonta, elektromos áram 50 cent, cipő 2 dollár, egy öltöny 5 dollár, gyógyszerek 2 dollár évente, oktatás 2,50 dollár évente, az élelem pedig étkezésenként 20 cent. Egy rádió ára körülbelül 40 dollár, egy kerékpáré 75. Ilyen kiadások mellett a családok kényelmesen éltek. A lakások dísztelenek voltak. A Maót különböző életkoraiban ábrázoló képek függtek a falakon, az íróasztalok fölött, amelyeken friss virágok, egy tál, esetleg egy rádió állt. A heverőket kanapénak használták a nappaliban, ahol ezenkívül állt még néhány keménytámlás szék. A világítást a mennyezetre függesztett, csupasz villanykörte szolgáltatta. A hálószobák kedélyesebbek voltak. A komódon a gyerekek végzős iskolai fényképei és családi fotók álltak, a tükör szélébe papírszeleteket csúsztattak, rajtuk Mao elnök egy-egy mondása. A gyerekek maguk takarították a szobájukat, a férfiak pedig kivették részüket a házimunkából, a mosásból és a vasalásból is. A főzést azonban, miként a kommunákban, itt is a nők végezték. A csinos, olcsó, tiszta és méltóságteljes lakások láttán Unita minden bizonnyal az amerikai feketék gettóira gondolt, Pat Branson pedig nem állhatta meg, hogy össze ne hasonlítsa őket az Amerika déli vidékein élő munkások körülményeivel, akár a fehérek lakta negyedekben. A látogatás után Csang közölte velünk, hogy sétálgathatunk, amerre tetszik, mire a csoportunk tagjai kettesével, hármasával szétszéledtek, hogy megismerkedjenek néhány kínai családdal. Megkértem Csangót, hogy vigyen el egy olyan lakásba, amely nem volt az útitervben, s ő beleegyezett. Néhány tömbbel arrébb betértünk egy Liang nevű gyári munkásnő otthonába, akinek férje és két gyermeke volt. A lakás makulátlanul tiszta volt. Három szobában kilenc ember élt, és a berendezéshez egy műanyag virágokkal teli kék váza, egy rádió, és egy csipketerítővel letakart asztal tartozott. Forró teát kaptunk, egy tálkában kemény cukrot és aprósüteményt, amelynek íze búzára, papírra és egy kicsit cukorra emlékeztetett. Megtisztelve érezték magukat a háziak, nem értették, hogy miért akar megismerkedni az életükkel egy külföldi látogató. A magas, sovány férj barátságosan viselkedett, és remek humora volt. A körülbelül tizennyolc éves fiú nyúlánk volt és esetlen, s minduntalan a bokájához kapott, mintha nem létező zokniját akarná felhúzni szandálos lábán. Huszonöt éves nővére lábait összezárva, mereven ült. Megkérdeztem a feleséget, hogy milyen az élete a felszabadulás óta. Elmesélte, hogy fiatal korában Kína északkeleti részén dolgozott egy japánok által irányított gyárban. A japánok kegyetlen, szadista hódítókként viselkedtek, a kínai művezetőt arra kényszerítették, hogy a nagyobb termelés érdekében

verje a munkásokat. Liangnak a hagyomány szerint hétéves korában szoros kötést tekertek a lábára. – Anyám tette – mondta az asszony –, hogy férjet kapjak, és kaptam is. – A kötés alatt a lábai, a lábujjai lassanként eltöredeztek. A gyárban állómunkát kellett végeznie napi tizenkét órán át, szünet nélkül, ezért a munkanap végére megdagadt és vérzett a lába. Esténként négykézláb csúszva a padlót kellett tisztítania, és ilyenkor kapta a legkegyetlenebb veréseket. – De veréssel együtt is jobb volt, mintha egyáltalán nem lett volna munkám – mondta. – Két gyermekem éhen halt, mert nem volt mit enniük. Amikor dolgoztam, legalább zabkását tudtam venni. A felszabadulás előtt a férje tartotta magát a feudális szokásokhoz, sosem engedte, hogy vendégekkel találkozzon vagy akár üdvözölje őket. A gyermekeit sem nevelhette, mert anyósa úgy viselkedett, ahogyan a régi Kínában az anyósok. Liang így fogalmazott: – Miután harminc éven át szenvedtek, az asszonyok alig várták, hogy bosszút állhassanak a menyükön. – Az idősebb nők nem irányíthatták még a család fiatalabb férfitagjait sem, viszont azt kimondottan elvárták tőlük, hogy a fiatalabb nőket uralják. Liang azt tanulta, hogy négy erényt kell szem előtt tartania: 1. A kínai erkölcsi előírások szerint kell viselkednie. 2. A férfiakkal beszélhet, de távolságot kell tartania. 3. Mindig meg kell őriznie a komolyság látszatát. 4. Keményen kell dolgoznia és szolgaként ellátnia a családot. Kislányként három kötelességre tanították: 1. Férjhezmenetele előtt az apjának tartozik engedelmességgel. 2. A házasságban a férjének kell engedelmeskednie. 3. Ha a férje meghalna, a fiának kell engedelmeskednie. Úgy éreztem, hogy miközben mesél, elmúlt életét rég elfeledett eseménynek tekinti. Csang csak akkor beszélt, ha mindkettőnk számára tolmácsolt. Körülbelül egy óra elteltével Liang szélesen elmosolyodott, és azt kérdezte, nem akarom-e Szucsut, a férjét is kifaggatni a felszabadulás utáni időkről. Amikor Szucsu beszélni kezdett, Liang felállt a székről, és az ajtó mellett a padlóra ült. – A mi házasságunkat előre elrendezték – kezdte Szucsu. – Nem tudtam, mit kapok. Sosem figyeltem fel Liangra. Azt sem tudtam róla, hogy nincsenek-e sebhelyei vagy himlője, vagy hogy nem vak-e. Amikor azonban az esküvő napján megláttam, nem volt róla rossz véleményem. – Liang felnevetett, s a gyerekek gyorsan rám pillantottak, hogy szerintem is vicces dolgot mondott-e az apjuk. Szucsu újra elsorolta a négy erényt és a három kötelességet, mégpedig, mint mondta, azért, mert az idő tájt ő is betartotta „a feudális előírásokat”, elvárta a feleségétől, hogy minden követelménynek megfeleljen. – Verte régen a feleségét? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam, hogyan viselkedik egy ilyen egyenes kérdés hallatán. – Természetesen – felelte. – így. – Felállt a székről, utasította Liangot, hogy ő is álljon fel, bemutatta, hogy hogyan szorította le a felesége vállát és mellkasát a karjával. – Minden barátom verte a feleségét, én csak a szokásoknak engedelmeskedtem. Néha okom sem volt rá, hacsak az nem, hogy már régen vertem meg. Liang tűrte a verést, mert ez volt az elvárás. Ámbár, mivel életünket és a viselkedésünket a szegénység határozta meg, gyakran voltam rosszkedvű és dühös, és ki akartam tölteni valakin az elkeseredésemet. De azért nem voltam nagyon durva, ugye, Liang? Mindenki nevetett, Liang pedig játékosan megfenyegette a férjét. Aztán feltettem a kérdést, amire már régen szerettem volna megkapni valakitől a választ. – És mikor hagyta abba a felesége verését? – Hát, a felszabadulás után nehéz volt alkalmazkodnom Mao elnök tanításaihoz, amelyek megtiltották a verést. Volt, hogy elvesztettem a türelmemet, emeltem a kezem, hogy megüssem Liangot, de ő meg a gyerekek visszafogtak, figyelmeztettek, hogy Mao elnök ezt nem engedi meg, így aztán nem tettem. Nem volt könnyű. Sokat beszélgettem erről a barátaimmal, akik mind ugyanezzel a gonddal bajlódtak. Az asszonyok meg a gyerekek viszont összefogtak, és mindig figyelmeztettek, hogy meg kell változnunk. Lázadtak, és mindannyian tiltakoztak, amikor rosszul bántunk velük. Lehetetlen helyzet volt.

– Hogyan változott meg végül? – Kezdetben politikai képzésekre jártunk, ahol azt tanították, hogy a nők velünk egyenlők, ezért nem szabad őket verni. Aztán az utcaközösségekben és a forradalmi bizottságokban átképzések zajlottak, ahol lényegében gyakorlati oktatást kaptunk. Gyakoroltam, hogy ne bántsam a feleségemet, és hamarosan rájöttem, hogy megérdemli, hogy egyenrangú legyen velem. – Ellenezte Liang a felszabadítást, mert korábban arra nevelték, hogy nem érdemli meg az egyenjogúságot? – Nem, amennyiben azt jelentette, hogy nem verem meg többé. – A család újra nevetett. – Az idősebb asszonyok ellenezték, mert azt hozta magával, hogy nem uralkodhatnak a fiatalabbakon. A felszabadulás előtt az idősebb nők sosem végeztek házimunkát. Az a fiatalok kötelessége volt. A felszabadulás után az idősebb nőknek meg a férfiaknak is részt kellett venniük a ház körüli munkákban, mert ha a nők a férfiakkal egyenlők, akkor nekik is el kell járniuk dolgozni. – És mi volt a véleménye arról, hogy a felesége munkába álljon? Szucsu szeme megcsillant, Liang kuncogott. – Nem néztem jó szemmel, mert ott más férfiakkal találkozott. Egy ideig elkísértem a munkahelyére, hogy lássam, hogyan viselkedik. De mivel nem csinált semmit, csak keményen dolgozott, ostobának éreztem magam. Hamarosan nem foglalkoztam ezzel, és nem kísérgettem többé. Még azt is elfogadtam, hogy esténként a forradalmi bizottság gyűléseire jár. Rájöttem, hogy ha az eszemmel nem fogadom el ezeket a dolgokat, ha féltékenykedem, meg haragszom, akkor kimaradok a forradalmi változásokból. A barátaim is egészen megváltoztak, pedig korábban ők is betartották a feudális előírásokat. Kénytelenek voltunk elfogadni az új rendet, mert különben törvényt szegtünk volna. Szucsu elhallgatott, és erősen gondolataiba mélyedt. Szemlátomást élvezte ezt a szóbeli forradalmat. Hihetetlenül nyíltan beszélt, és nagy élvezettel hallgatták őt az időközben beszállingózó szomszédok is. – Időnként voltak viták a felszabadulás után, amikor a lányok az anyjukkal, a fiúk az apjukkal fogtak össze. Veszekedtünk. Abban az időben nagyon hasznos volt az önkritika. Számomra kezdetben nehéz volt, mert nem voltam hozzászokva a kritikához, és mindig találtam mentségeket a hibáimra. De a családi megbeszélések miatt és a politikai tudatom fejlődésével egyre könnyebbnek éreztem. Így másokat is szabadon kritizálhattam. Azok a szabad és őszinte beszélgetések segítettek át mindannyiunkat az átmeneti állapoton. Most már mindenki így viselkedik. A Kínai Kommunista Párt nagy vezetőnk, Mao elnök irányításával lefektette az új társadalom három fő elvét: (1) Az elméletet a gyakorlattal kell ötvöznünk, (2) szoros kapcsolatot kell ápolnunk a tömegekkel, (3) kritikát és önkritikát kell gyakorolnunk. – Az államot is lehet kritizálni? – Természetesen, mivel az ország gazdája a munkásosztály. Tudjuk, hogy a mi kezünkben van a saját sorsunk. Ha hibát tapasztalunk, hangot kell adnunk neki. A demokráciánk azért igazi demokrácia, mert a népre támaszkodik. Az emberek tehát vállalhatják, és vállalniuk is kell önmaguk és mások kritizálását, valahányszor rosszul megy valami. – Mit gondol, sokat fog változni a maguk országa a külföldiek beáramlásával? – A legtöbb külföldi csak kérdezősködik, ahelyett, hogy mondana valamit. Nem beszélnek arról, hogyan mennek a dolgok az ő országukban. Mindig csak a miénkről kérdeznek. – Van-e érezhető különbség a fiatalok és az idősebbek nézetei között? – Nincs, de a fiatalok lendületesebbek. Ó, igen, a fiataloknak könnyebb az új társadalomba beilleszkedni, mert sosem kellett engedelmeskedniük a régi feudális szabályoknak. – Mi lesz, ha a gyerekei házasodni akarnak? Megengedi nekik, hogy szabadon válasszanak, vagy beleszól? – Itthon demokrácia van. Mindent meg fogunk beszélni. De ha a gyerekeink olyasvalakit választanak, akit mi nem nézünk jó szemmel, hát az az ő választásuk lesz. Szucsu a gyerekeire nézett, akik feszengve mocorogni kezdtek a széken. – Gondolt-e arra, hogy hamarosan férjhez megy? – kérdeztem a lányt. – Nem – válaszolta halkan. – Előfordulhat, hogy sosem megy férjhez?

– Nem, arra még nem gondoltam, hogy nem megyek férjhez. A fiúhoz fordultam. – Úgy találja-e, hogy a felszabadulás miatt a lányok mostanában kezdeményezőbbek? Vagy ennek a jogát a fiúk még fenntartják maguknak? Elpirult, és nem létező zoknija után kapirgált. – Egy lányt sem ismerek közelebbről – felelte. – Ezért nem tudom. De a barátaim azt mondják, hogy így van. Mindenki nevetésben tört ki, s a fiú szégyenlősen magába roskadt a széken. Úgy láttam, hogy Kínában a forradalomhoz szorosan nem kapcsolódó személyes kérdéseket rendszerint nevetés, gyanakvás vagy érdektelenség fogadja. Azt is megértettem, hogy az effajta kérdések sértik a kínaiak érzékenységét. „Tipikusan nyugati”, ennélfogva „éretlen” kérdéseknek tartották ezeket. Azok után, amit Szucsu mesélt a nők felszabadítása utáni saját nehéz helyzetéről, nem csodálkoztam azon, hogy a fiatalok nem szívesen tárgyalják ki, hogy kivel és mikor szeretnének összeházasodni. 22. Kínában senki nem él egyedül. Miközben a sűrűn lakott vidéket jártuk, a nagyváros zsúfolt utcáin sétáltunk vagy magánlakásokba látogattunk, ahol nemegyszer három nemzedék élt együtt, lassan felfogtam, hogy szokatlan gondolkodásmód formálódik Kínában a nemeket illetően. Éveken át a szexuális szabadság szószólója voltam, úgy gondoltam, hogy a puritanizmus és a szexuális elnyomás lényegében politikai kérdés, és végső soron a szabadság minden formájára nézve veszélyes. Kínában nem egy elemi meggyőződésem megingott. – Szexualitással kapcsolatos felmérés sosem zajlott a parasztok között, a forradalom előtt sem – tudtam meg Han Szu-jintől az utazás előtt. – Túlságosan elfoglalta őket az életben maradás. Most, hogy az ország a szocializmust építi, ugyanez érvényes. Nem értettem, hiszen a szexualitást az egyik alapvető emberi ösztönnek tartottam, amit a legtöbb pszichológiai vizsgálat is alátámaszt. Egy délután hosszú beszélgetést folytattam Phyllisszel és Csanggal, aki egyébként a Nőszövetség egyik vezetője volt, és a felszabadulás után a kínai prostituáltak átképzésével foglalkozott. Csang arról beszélt, hogy a kínai embereknek sok a dolguk, és kevés idő marad olyasmikről gondolkozni, mint a szex. Az állam a későn, huszonhat év körül kötött házasságokat támogatta, hogy a népesség ne növekedjen, és a fiatalok „a szocializmus építésének szentelhessék termékeny éveiket”. Elmondta, hogy náluk gyakorlatilag nincs házasság előtti szexuális élet, nincs prostitúció, az iskolákban nincs szexuális oktatás. – Mindenesetre – mondta Csang –, mire a fiatalok elérik a huszonhatodik évüket, mindent tudnak. Nincs is szükség házasság előtti szexuális életre. A mi fiataljainkat – mondta – nem a külső vagy a csábító trükkök vonzzák, hanem a politikai eszme, és még ha kialakulna is két fiatal között valamiféle vonzalom, akkor sem tudnának hová menni. Sehol sem maradhatnának kettesben. Emellett nyilvánvalóan együvé sorolták a felszabadulás előtt Kína szexuális szabadságát, a nők kizsákmányolását és kiszolgáltatottságát. Szerintük a szabad szexualitás társadalma olyan társadalom, amelyben a férfiak kihasználják a nőket. Csang korábbi prostituáltak ezreivel foglalkozott, és tudta, milyen nehéz volt számukra az önálló élet kialakítása. Nem volt semmiféle képzettségük, és alig akadt férfi, aki feleségül vette volna őket. Csang egy ideig Norvégiában élt, a kínai követségen dolgozott a férjével. Egy-két szava arról árulkodott, hogy érdeklik az újfajta szeretkezési pózok, sőt célzott is rá Phyllis előtt és előttem, hogy a férjével ki is próbáltak egyetkettőt. Ám Kínában minden kétséget kizáróan a hagyományos „misszionárius” póz volt a legelterjedtebb, amelyben a férfi van felül, az orális szex pedig rendkívül ritka. A homoszexualitást „fajtalankodásnak” tartották; néhányan azt állították előttünk, hogy ilyesmiről sosem hallottak, mások viszont undoruknak adtak hangot a szó említésére. Először Csang is úgy tett, mintha nem értené, mi a maszturbáció, ám hamarosan elismerte, hogy amikor kisfiúkat rajtakapnak, megalázzák őket, és közlik velük, hogy „fertőzést és mindenféle betegségeket kapnak”. Az így felkeltett rémület olyan erős, mondta Csang, hogy a kisfiúk „többé nem tesznek ilyet”. A lányokat illetően biztosított bennünket afelől, hogy soha nem tennének ilyesmit azok után, ami a fiúkkal történt. A szülők ritkán mutatkoznak meztelenül a gyermekeik előtt, és hét-nyolcéves koruk után a gyerekek nem látják többé szüleiket ruhátlanul. Rendkívül ritka, hogy egy nő nem menjen férjhez, és éppilyen ritka, hogy ne szüljön

gyerekeket. Csang szerint egy nő életének gyerekek nélkül nincs semmi értelme. Széles körben tapasztaltam a szexualitást illető tudatlanságot. Az egyik fiatal útikalauzunk, a csinos, tizenkilenc éves Liu Hung azt sem tudta pontosan, „hogyan lesz a kisbaba”. A biológiaórán azt tanulta, hogy „a kisbabák az anyjuk hasában nőnek”, de azt el sem tudta képzelni, hogyan jutnak oda. A buszutazások során némelyik útitársam nemegyszer fecsegett a szexről, de Liu sosem érdeklődött, hogy miről folyik a beszélgetés. Néha kimondottan zavarban volt, hogy a tizenkét éves Karen is tájékozottabb nála. A tudatlanságot illetően Liu nem állt egyedül. Egy másik kalauzunk, egy harminckét éves férfi elővette a szótárt, hogy megnézze a „prostituált” szó jelentését. Amikor megkérdeztem Csangot, hogy az állam miért nem törődik többet állampolgárainak szexuális nevelésével, védekezőre fogta. – A családok nem tartják felelősségüknek az effajta felvilágosítást – magyarázta. – Az állam hivatalosan magánügynek nyilvánította a kérdést. Az iskolákban nem folyik szexuális felvilágosítás. Ilyen egyszerű. Egy nőtől és egy férfitól elvárják, hogy szűzen találkozzanak a nászéj szakán – azzal a viszonylag csekélyke tudással, amit össze tudtak szedni –, s aztán mindenre természetes módon jöjjenek rá. Viktória királynő imádná a modern Kínát. Magamon tapasztalhattam, hogy ebben az országban, az ember tényleg megfeledkezhet a szexről. A reklámok nem használták ki a szexuális csábítást ahhoz, hogy szappant, illatszert, üdítőt vagy autót adjanak el a nagyközönségnek. Az uniszex egyenruhák is háttérbe szorították a nemiséget, és különös módon az ember inkább a jellemző tulajdonságokat kereste, teljesen függetlenül attól, hogy az illető visel-e magán bizonyos öltözék kiegészítőket vagy sem. Ám valakik valahol mégiscsak élhettek szexuális életet, hiszen a statisztikai adatok ezt bizonyítják: hogy Kínában tizennyolcmillió gyermek születik évente. A szex mindenestre nem tartozott az élet prioritásai közé. Egy tízes skálán valószínűleg hét pontot kapott volna. Nem így az amerikai nőküldöttség tagjai körében. A feministák arról beszéltek, hogy „tettre készek”, a többiek a férjüket vagy a barátjukat emlegették vágyakozva. Kínai férfiakkal lehetetlenség volt kapcsolatot létesíteni. Később megismerkedtünk Kínában dolgozó amerikai férfiakkal, akik a kínai nők elérhetetlenségéről panaszkodtak. Mindannyiunknak hiányzott a másik nem. A valóságos, mély, meleg, emberi kapcsolat. Ezt az élményt a kicsinyektől kaptuk meg. Egy délután meglátogattuk Sanghajban a Gyerekek Palotáját, egy nagy területen elnyúló, hatalmas épületet, amely egykor követség volt, most pedig a gyermekek folytatnak benne iskolán kívüli tevékenységeket. Mindegyikünk mellé egy-egy kisgyermek szegődött, hogy körbekalauzoljon bennünket a tornatermekben, a koncerttermekben, a szakkörök helyiségeiben, a színjátszóműhelyekben és a tánctermekben. A kicsik fogták a kezünket, és folyton mosolyogtak. Nagy örömükre Pat Branson bemutatott nekik néhány mozdulatot, amelyet még egy texasi tánciskolában tanult, amikor pedig egy gyermek odahozta Unitának a rajzát, amely egy gyermekét dajkáló fekete asszonyt ábrázolt, Unita sírva fakadt. – Nem is tudom, mit mondjak – szipogta. – Nem is tudom, mit mondjak. Ez a legszebb dolog, ami valaha is történt velem. – A kínai kislány megfogta Unita kezét, és továbbvezetett bennünket következő állomásunk felé. A nap végén hosszú asztal körül ültünk, mi kérdéseket tettünk fel a Gyermekek Palotájáról, a kínai életről és sok egyébről, amire már nem emlékszem, mert egy ponton a küldöttségünk tagjai sorra sírva fakadtak. Karen szorosan fogta új barátnője kezét. Ninibah egy madártollat ajándékozott az ő kis kalauzának. Unita a rajzban gyönyörködött. Je és Phyllis egymásba karoltak, Karen pedig kis barátnője vállára hajtotta a fejét, úgy zokogott. Az én szememet is elfutotta a könny. Mintha valamennyiünket egyszerre érintett volna meg valami kitapintható – mégis titokzatos – dolog, valamifajta emlékkép a családunkról, az az igény, hogy újra kezünkbe vegyük a saját életünket. Egyszeriben megszabadultunk a bűntudattól, mivel rájöttünk, hogy a kommunizmusnak nevezett rémes szörnyeteg szinte csak pozitív vonásokkal rendelkezik. Védtelenné és kiszolgáltatottá váltunk, sőt egyfajta neheztelést éreztünk, amiért azt tanították nekünk, hogy félni kell tőle. Akkor este vágytam arra, hogy valakit megöleljek, simogassak, becézzek. Egy gyereket, egy kutyát, egy felnőttet, mindegy. Akkor éjjel álmodtam a Kínában látott két erotikus álmom egyikét. Aztán olyasmi történt, ami a küldöttségünket még ennél is nagyobb zavarba hozta… Unitának bevizesedett, feldagadt a lába. Nancy belázasodott. Joannak állandósult a gyomorfájása. Phyllis sokat köhögött, és nagy adag C-vitamint szedett. Rosa elesett, és kificamodott a bokája, Pat arca lassan felvette az uborkák színét. A legrosszabb pedig az volt, hogy Claudia elvesztette tájékozódási képességét, és minduntalan átesett a felszerelésen. A keze reszketett, a szája széle remegett. Az egyik napon mellé ültem a buszon, és megkérdeztem, mi a baj. – Azt hiszem, arról lehet szó, hogy itt olyasmiket látok, amiktől kénytelen vagyok önmagamat elemezni – válaszolta, és reszkető kezével hátrasimította a haját. – Azt hiszem, rájöttem, mennyire fontos a versengés számomra is.

Igyekszem leküzdeni, mert tudom, milyen romboló a hatása. De nem megy. Néha jobban aggódom Joan képei, mint a saját felvételeim miatt, pedig tudom, hogy nem kellene. Mindketten jó szakemberek vagyunk. Miért ne lenne hely mindkettőnk számára? Néha még az is nehezemre esik, hogy beszélgessek vele, mert gyanakvó vagyok a saját érzéseimmel kapcsolatban. Mélyet sóhajtott. – Rendbe jön minden – mondta végül. – Csakhogy itt Kínában azt látom, hogy mindenki egy emberként dolgozik. Olyan önzetlenek, és ez meghazudtol mindent, amit magamról vagy a foglalkozásomról tudok. Nagyon nehéz, érted? Igazából ez a baj velem. Ha nem foglalkoznék annyit magammal, jobban tudnék dolgozni. Ezek az itteniek a saját hibáimat juttatják eszembe, ezzel pedig nehéz szembenézni. Elhallgatott, és intett, hogy hagyjam békén. Némán ültem, csodáltam Claudia végtelen őszinteségét, amellyel kiszolgáltatta magát. Azért hatott rá Kína ilyen mélyen, mert elég nyitott a hatás befogadására. Biztosan ezt történik mindenkivel, gondoltam. Ám ez még csak a kezdet volt. 23. Az 1972-es választási kampány idején, egy havas estén Milwaukee egyik kínai éttermében ültem, ahol a kínaiamerikaiak nagy érdeklődéssel nézték a tévét. Érthető volt. A képernyőn azt lehetett látni, hogy a Richard Nixon nevű amerikai elnök kiszáll egy repülőgépből, kínai földre lép, és a kommunista kormányfő, Csou En-laj üdvözli. A wisconsini vadonban tartózkodó kínaiak elképedve néztek. Most itt vagyunk Pekingben, ugyanarra a betonra lépünk, amelyen Csou En-laj fogadta Richárd Nixont. Ezúttal a Kínai Népi Demokratikus Köztársaság Kommunista Pártjának képviselői valamennyien nők voltak. A bejárat korlátjának túlsó oldalán vártak ránk, és kitárt karokkal fogadtak, átöleltek bennünket. Mögöttük a hivatalos politika férfias megnyilvánulásaként magasodott a terminál épülete. Mao Ce-tung legalább száz láb hosszú portréja nézett le a magasból az újonnan érkezőkre. A terminálhoz vezető lépcső tetején két nyugati férfi figyelt bennünket, szemlátomást izgatottan. Ahogy közelebb értünk, előreléptek. – Jim Pringle vagyok, a társam Jonathan Sharp – mondta egyikük. – A Reuters új szolgálatától jöttünk, és gondoltuk, kíváncsiak a Sui Ménre. – A Sui Menre? – kérdeztem. – Az micsoda? – Water Gate – felelte Pringle, és átadta a távirati iroda kiadványának néhány lapját. – Sui angolul azt jelenti, water (víz), a Men jelentése pedig gate (kapu), mégpedig big gate, és itt tényleg nagy dologról van szó. Átlapoztunk az oldalakat. Haldeman, Ehrlich-man és Kleindienst lemondott. John Deant menesztették. Leomlott az összes roskatag gát, amelyeket a Watergate ellen emeltek Nixon választási kampányában, és szétömlött az egész korrupt posvány. A nők egymásra néztek. Pat Branson vörös arccal kiabált: – Jól van, jól van, sosem szavazok többé egy ilyen alakra! – Unita ugrándozott, Margaret azt mondta: – Én ugyan republikánus vagyok, de Massachusettsből származom. Kínai házigazdáink egy szót sem értettek az egészből. Csak álltam a föld túlsó felén, a népi köztársaság fővárosában, és a szélben csapkodó papírlapokra meredtem, s az jutott eszembe, milyen szomorú arcot vágott McGovern a gúnyolódások hallatán, hogy túl becsületes ahhoz, hogy Tom Eagletont kirúgja. Egyik útikalauzunk kérdőn nézett rám. – Arról az emberről van szó, aki az elnökünknek nevezi magát – próbáltam valamiféle magyarázatot adni. – Rajtakapták, amikor süteményt lopott. – Ó, igen, Mr. Nixon – mondta a lány. – Nagyon örültünk, amikor itt járt. Képtelenség volt az ügyet elmagyarázni, meg sem próbáltam. A buszhoz mentünk, amely a Min-zu Hotelbe vitt bennünket. A Pekingbe vezető széles út két oldalán nyárfák sorakoztak, az úton kerékpárosok haladtak, csengőjük finom, csilingelő hangon szólt. Hiányérzetem támadt, s később rájöttem, hogy sehol sem látni kutyákat. Sem a város széles sugárútjain, sem a felszabadulás előtti városközpont mellékutcáin, ahol nyüzsgő piaci élet zajlott, mindenütt emberek tolongtak, sem pedig a poros építkezési területeken. Sehol egy kutya. Megkérdeztem az útikalauzomat, hogy mi ennek az oka. – Nem bizonyultak hasznosnak a forradalom számára – mondta halvány mosollyal. – Ezért az emberek vagy

hagyták, hogy éhen vesszenek, vagy megették őket. Nagy volt a kísértés, hogy mondjak valami mókásat futó kutyákról vagy pincsikről, de visszafogtam magam. Hosszú fekete limuzin haladt el a buszunk mellett, úgy csillogott-villogott, mint maga a diplomácia, és legördült az ablaka. Nyugati szabású öltönyt viselő, jóképű afrikai hajolt ki, és azt kiáltotta: – Hello, nővérkém! Üdvözöllek Pekingben! – Unita letekerte a mellette lévő ablakot, és visszakiáltott: – Igen, uram, tetszik nekem ez a hely! Igen uram! Mindannyian nevettünk. Pat odahajolt, és azt kiabálta: – Neked bejött, Unita, tiéd a pasas! A Minzu Hotelt a „nemzetek” szállodájának nevezték a kínaiak. Itt szálltak meg az újságírók Nixon látogatásakor, most pedig rengeteg külföldi tartózkodott benne. A sanghaji viszonylagos fényűzés után visszatértünk a forradalmi funkcionalizmushoz: a szobák kicsik, a fürdőkád ragadós, a vécék szeszélyesek. Ám volt itt újdonság is. Peking a Góbisivatagtól nem messze, délre fekszik, ahol áprilisban és májusban olyan kitartóan fúj a szél, hogy vékony, finom homokréteggel borít mindent. A porszerű homok beül az ember hajába, bőrébe, és köhögés nélkül alig lehet lélegzetet venni. Reménykedtem, hogy ettől nem lesz kellemetlenebb az itt-tartózkodásunk, mint a többi városban. De nem kellett aggódnom. A homok miatt legalábbis nem. Megérkezésünk után felfedeztük, hogy a szálloda kilencedik emeletén a Pekingben akkoriban kiépülő új, műholdas kommunikációs rendszer munkatársai laktak. Voltak közöttük amerikaiak, ausztrálok, angolok, akik hónapok óta nem láttak nyugati nőt. Kínai kalandozásunk új lendületet kapott. Utunk hátralévő részét Pekingben töltöttük, és a kilencedik emelet társaim többsége számára menedéket jelentett a magány, a kulturális sokk és a különös, új társadalom elől, amelyet nap mint nap láttak. A nyugati férfiak akkor már hat hónapja tartózkodtak a városban, és noha csodálattal fogadtak minden látnivalót, alig várták, hogy hazautazhassanak. „Fodrokat és egyéb nőies apróságokat” szerettek volna újra látni, miként egyikük fogalmazott. Ha már Kínában vannak, Suzie Wong oldalt felvágott, régi cseongszamjára lettek volna kíváncsiak, és csak kicsit szégyenkeztek azért, hogy egyszerű férfisovinizmusuk miatt sajnálják, amiért a „női egyenjogúság” olyan „uniszex” öltözködési stílust hívott életre, amelytől a nők unalmasnak tűnnek, és egyáltalán nem vonzóak. Útitársaim közül sokan egyetértettek ezzel. Néhány nap után a kilencedik emelet koedukált katonai kaszárnyának nézett ki. A rádió rövidhullámán egyfolytában country- és más nyugati zene harsogott, amitől a kínai személyzetnek lassan keresztbe állt a szeme. Rengeteg obszcén vicc hangzott el a „sárgákról” és a mosodásokról, és miután a nők éjszakánként aludni tértek, még órákig lehetett hallani a tivornyázás hangjait. A kisminkelt, fülbevalós, színes ruhákat viselő, flörtölésre kész „nőies nők” megérkezésétől eufóriás állapotba kerültek a műholdas stáb tagjai. Útitársaim többsége napközben kötelességtudóan ellátogatott az ismertebb látványosságokhoz, a többiek viszont mind gyakrabban maradtak a szállodában. A por egyre sűrűbb lett. Egyre többen meghűltek és köhécseltek. Néhányan rendszeresen a műholdasok társaságában töltötték az éjszakák jó részét, amitől úgy kimerültek, hogy reggel nem indultak városnézésre. Ninibah felhívta a barátját, és könyörgött neki, hogy hívja őt haza, mintha ily módon megszabadulna a felelősségtől, hogy saját döntése alapján távozzon. A barátja nemet mondott, győzködte, hogy életében nem lesz még egyszer ilyen élményben része, és várja csak ki az utazás végét. Unita megismerkedett néhány zambiai fiatalemberrel, akik a pekingi egyetemen tanultak, és gyakran hajnali háromig velük szórakozott, Margaret pedig délelőttönként órákon át masszírozta Unita lábát. Unitában ettől bűntudat támadt, nem merte megkérni Margaretet, hogy éjszakára csukja be az ablakot, aminek az lett a vége, hogy jól meghűlt. Nancynek úgy fájt a torka, hogy beszélni sem tudott. Kiderült, hogy Joan tüdőgyulladás miatt lázas, és be kellett feküdnie egy kórházba. Karen összebarátkozott a kanadai követséghez tartozó néhány vele egykorú gyerekkel, és a délelőttök többségét velük töltötte egy uszodában. Értetlenül bámultam a körülöttem zajló eseményeket. Folyvást bocsánatot kértem házigazdáinktól a viselkedésünk matt. Küldöttségünk egyik tagja kizárta társát közös szobájukból, ezért újabb szobát kellett kérnünk. Rosa nem volt hajlandó disznóhúst enni. Cabell rozskenyeret kért, és egy nap sírógörcs tört rá, miközben a Kisebbségek Intézetében hangfelvételt készített. A kisebbségek magányosságától, mint mondta, honvágya támadt, és nem tudott uralkodni magán. Karen udvariatlanul bánt mindenkivel, akit „szolgának” tekintett. Joan erősködött, hogy elhagyja a kórházat, mire a kínaiak vonakodva ki is engedték, de a lelkére kötötték, hogy maradjon ágyban. Claudiára szédülési rohamok törtek, s amikor Joan felépült, és újra dolgozni kezdett, egyre súlyosabbak lettek közöttük a súrlódások. Margaret nyíltan kifejezte haragját amiatt, hogy társai úgy viselkednek, mint „az elkényeztetett gyerekek”, és finomabban ugyan, de Phyllis is megpróbálta meggyőzni őket, hogy fogják vissza magukat. De minden hiába volt. Az utazás, amelyen egynél több személy vesz részt, azt idézi elő, ami A vihar kapujában látható, úgy vélem tehát, hogy küldöttségünk minden egyes tagjában más és más kép alakult ki a Pekingben történtekről. Éjszakánként újra és újra azt kérdeztem magamtól, hogy vajon én vagyok-e a hibás, rosszul választottam-e meg útitársaimat, tehetnék-e valamit

annak érdekében, hogy megkönnyítsem számukra az ittlétet. Amikor elvállaltam a küldöttség vezetését, úgy képzeltem, hogy demokratikus és érzékeny vezető vagyok, s hogy ennek révén bármiféle nehézséggel képes leszek megbirkózni. Hamar rájöttem azonban, hogy társaim problémáinál fontosabb számomra mindaz, amit látok és tanulok. Egész felnőtt életemben arra vágytam, hogy meglássam Kínát, és kiderült, hogy álmom megvalósulása érdekében minden egyebet hajlandó vagyok félresöpörni. Unita felvetette, hogy tartsunk „panaszdélutánt”, valami olyasmit, ami leginkább a kínaiak „önkritikái üléseire” emlékeztet, én azonban attól féltem, hogy akkor szétesik a csoport, mindenki sikoltozni és kiabálni fog, s ha mindenki kimondhatja, ami a szívét nyomja, megbocsáthatatlan szavakat vágunk majd egymás fejéhez. Azt hiszem, a történtek egyik oka az, hogy lényegében egy bizonyos nemzedékhez tartozó amerikaiak voltunk, akikbe belenevelték, hogy a kommunizmus rossz dolog. Kínában ugyanakkor azt láttuk, hogy az élelmiszerárak alacsonyak, nincs utcai bűnözés, nincs kábítószer-kereskedelem. Mao Ce-tungot szemlátomást mindenki szerette, az emberek reménykedtek a jövőben, a nők nem tartották fontosnak a díszes ruhákat és a sminket, nem is vágytak ezekre, a gyerekek szerettek dolgozni, és önállóak voltak. Az emberi kapcsolatokból mintha hiányzott volna a féltékenység és a bizalmatlanság, mivel az ország törvényei a monogámiát támogatták, és szinte senki nem hűtlenkedett. Mindezek a dolgok olyannyira különböztek az Amerikában megszokottaktól, hogy a megrázkódtatás a legkülönfélébb reakciókat váltotta ki mindannyiunkból. Nem tudtuk azt írni a képeslapokra, hogy: „Csodálatosan érzem magam, bárcsak te is itt lennél velem”, mert az utazás nem ilyen volt. Óriásit ugrottunk a jövőbe, és sok társam számára bizonyára vérfagyasztó volt az élmény. Miközben a többiek iránti együttérzésem a fegyelmezetlenségük miatti haragommal küzdött, egyre erősebb volt az elhatározásom, hogy én nem betegszem meg, és nem is válok depresszióssá. Ha úgy éreztem, hogy kerülget a nátha, akaraterővel legyőztem. Ha valami kihozott a sodromból, a napfényre vagy egy távoli vízesésre összpontosítottam, amíg a rossz érzés el nem múlt. Még sosem használtam ilyesmire az akaraterőmet, sem filmezés, sem tánc közben, sem személyes kapcsolataimban. Ezenközben legalább tíz évvel komolyabb lettem. Akkor még nem tudhattam, hogy néhány hét múlva én is elvesztem az önuralmamat. Minden időmet Kína megismerésével töltöttem, Több előadásban is megnéztem A nők vörös osztagát, ezt a ragyogó forradalmi operát, amelynek magasztos társadalmi mondanivalóját bőségesen ellensúlyozta az előadás páratlan szépsége és a rendkívül fegyelmezett tánc. Karen erről lemondott, helyette a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című filmet nézte meg a kanadai követségen. A küldöttség néhány tagja ugyanazon a napon látogatta meg a Tiltott Várost és az Országos Népi Gyűlés Székházát. Az áttekinthetetlen és fényűző Tiltott Város a császárokat idézte, akiknek számos feleségük, ágyasuk és rengeteg szolgájuk volt. A Népi Gyűlés Székháza az Új Kína vezetői által építtetett masszív, hatalmas épület, amely a nép iránti bizalmat volt hivatott kifejezni. Az üléstermekben több ezer szék volt, és az a benyomásom támadt, hogy itt a döntések hosszú idő alatt születnek, mert sokáig tart a küldöttek meghallgatása. A Demokrata Párt konvenciója jutott eszembe. Lehetséges kétfajta demokrácia? Egy olyan, amely diktatúrában működik, s egy olyan, amelyben úgyszólván semmiféle vezetés nincs? Minden emeleten volt egy-egy gyűlésterme a Kínában élő kisebbségi csoportoknak, ahol kézműves tárgyak és festmények mutatták be az autonóm területeket. A Népi Gyűlés Székháza mindennél jobban jellemezte az új társadalmat. Pat nem jött velünk a látogatásra. A szállodában maradt, és plakátokat készített a műholdas stáb egyik tagjának születésnapjára. Május elsején tiszteletbeli külföldi vendégekként nézhettük végig a felvonulást a Tienanmen téren, ahol szikrázó napsütésben ismerkedtünk Kína különböző területeinek táncaival és dalaival. Vörös zászlók százai lobogtak a szélben. Katonai balettelőadások mutatták be a forradalmat, és nem lehetett megállapítani, hogy az előadók katonák-e, akik megtanultak táncolni, vagy táncosok, akik megtanultak lőni. A „nép katonái” minden előadásban elsöpörték a múltat. Az oroszországi május elsejei ünnepségek jutottak eszembe, amelyeket televízión láttam, s ahol hosszú sorokban vonultak fel a tankok és a rakéták, masíroztak a katonák. Aztán a Nixon beiktatásán látott katonai szuperparádéra gondoltam. Arra számítottam, hogy Kínában is hasonló katonai erőfitogtatást látok majd, de a forradalmi múlt felidézésén kívül semmi egyéb hadi bemutatót nem tartottak. Az apák a vállukra ültették a gyerekeket, a fiatalok egymást fényképezték a hatalmas téren, és úgy láttam, mindenki pálcikás jégkrémet evett. A külföldi vendégeket üdvözlő fiatalok légióját egyetlen óriási, kíváncsi arcnak láttam. Bárhová mentem Kínában, mindenhol ezt éreztem. Sosem támadt az a benyomásom, hogy az országban nyolszázmillió egyén él, jóllehet tudtam, hogy ez a pontos adat. Mindig valami mérhetetlenül nagy jelenlétet éreztem. Órákon át tartott a zene és a tánc, s közben egy idősebb kínai nő ült le mellém. Azon nyomban fényképészek és csodálok hada vette körül. Az asszony arca méltóságteljes volt, és kedves, szemében huncut fény csillogott. Egyszerű szürke Mao-öltönyt viselt. Viselkedéséből arra következtettem, hogy fontos személy lehet, csak azt nem tudtam, kicsoda. Megkérdeztem valakitől, és zavarba jöttem, amikor megtudtam, hogy ő Teng Jing-csao, a miniszterelnök, Csou En-laj felesége. Ez az asszony mindent átélt; férjével együtt harcolta végig a Hosszú Menetelést, a történelmi fontosságú 6000

mérföldes visszavonulást, annak 1935-ös kezdetétől a végéig. Mellette haltak meg társai az utakon és a hegyekben. Géppuskát kezelt, és az Új Kínáért folytatott harcok során tuberkulózist kapott. Itt ült mellettem, s én nem tudtam, mit mondjak neki. Megkérdezte, hogy érezzük magunkat, és tetszik-e nekünk Kína. Bocsánatot kértem tőle, amiért nem ismertem fel. Azt mondta, nem számít, hiszen ő nem fontos. Azt mondta, mi mindketten csak annyiban vagyunk fontosak, amennyiben hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy jobb hellyé változzék a világ. Gratulált, hogy küldöttségünk az amerikai nőket képviseli. Később, amikor egy összejövetelen újra találkoztunk, narancsszörpöt kortyolgattunk, mogyorót rágcsáltunk, arról kérdeztem Teng Jing-csaót, hogy milyen a művészek helyzete Kínában. Mintha várta volna a kérdésemet, azonnal elmondta, az Új Társadalomnak az a kötelessége, hogy inspirálóbb környezetet biztosítson a művészek, az írók és az értelmiségiek számára, de szerinte szükség van a művészet és az irodalom állami ellenőrzésére. Azt feleltem, hogy mint művész, sohasem fogadnám el az állam ellenőrzését az alkotó tevékenység területén, mire ő bólintott, és azt mondta, érti, miről beszélek, ám kedvesen elmagyarázta, hogy ha egy állam legnagyobb gondja sokmillió lakosának táplálása, akkor a művészet és az irodalom óhatatlanul másodlagos szerepet játszik, s akkor is csak a forradalom érdekében szabad megnyilvánulnia. Azt mondta, az új ország szolgálatában nincs lényegi különbség művészet és politika között, s hogy a legfontosabb a nép. Megismételte, hogy ő is és a többi vezető is tisztában van vele, hogy lehetőséget kell biztosítani a művészek alkotó tevékenysége számára, hiszen e nélkül végső soron a forradalom előrehaladása is megtorpanhat. Csiang Csingről és a kínai írókról, valamint a kritika szükségességéről szerettem volna még kérdezni. Kíváncsi voltam, egyetért-e azzal, hogy a művészet és az egyéniség az emberek humánusabbá válásához, a politika pedig a jobb szervezettséghez segít hozzá. Ám személyiségének finomsága és magyarázatának egyértelműsége elbizonytalanított. Ha kínai lettem volna, talán tovább kérdezősködöm. De mivel a Nyugat egészen más vonatkozási rendszeréből érkeztem, ráadásul egy inkább kivételesnek, mintsem bármiben is nélkülözőnek mondható eddigi életből, ezért nem használtam ki a pillanatot, csak iszogattam a narancsszörpömet, és rágcsáltam a mogyorót. Amikor három óra múlva elbúcsúztunk egymástól, társaim sírtak. Teng Jing-csao is sírva fakadt. Fehér zsebkendővel szárogatta könnyeit, és mindannyiunkat megcsókolt, majd további jó szórakozást kívánt a május elsejei ünnepségekhez. Milyen jó lett volna, ha Unita is találkozhatott volna vele! Csakhogy ő zambiai barátaival töltötte az előző éjszakát, és túl fáradt volt ahhoz, hogy velünk tartson. Egy reggel, hét óra körül Margaret arra ébredt, hogy Pat Branson a fürdőszobában matat, és kiment megnézni, hogy mi a baj. Pat vért hányt. Margaret azonnal szólt nekem, én hívtam az orvosokat, akik azon nyomban ott termettek. Közölték, hogy Patnek gyomorfekélye van, amire ebben az állapotban egyetlen gyógymód létezik: levest és könnyű ételeket kell ennie, és ágyban kell maradnia. Otthon is voltak már hasonló problémái, ezért öt éve semmiféle alkoholt nem fogyasztott. Előző este viszont, a kilencedik emeleti kaszárnyában sokáig ébren maradt, és vodkát ivott. – Nem azért jöttem Kínába, hogy az ágyat nyomjam – jelentette ki, és hátradőlt a párnájára. Úgy nézett ki, mint egy kifestett arcú, sovány kismadár. – Csak fekszem, és egyre kevesebb az erőm. Így csak betegebb leszek. Kikászálódott az ágyból, kiment a fürdőszobába, és újra vért hányt. – Látjátok? – kérdezte. – Nem használ, ha fekszem. Nem tudtam, mit mondjak. Pat nincs jól, semmi szüksége arra, hogy megleckéztessem. Aznap mindenesetre ágyban maradt, s amikor meglátogattam, az életéről mesélt, Port Arthurról, ahol felnőtt, és a szüleiről, akik úgy öltöztették, mint egy szexis játék babát, aztán meg nem engedték, hogy fiúkkal járjon. Első házassága boldogtalan volt, szörnyű munkákat kapott szörnyű helyeken, aztán a második házassága jobban sikerült. Nagyon őszintén beszélt, úgy érezhette, hogy olykor saját magával is tisztességesen kell eljárnia. Mielőtt elaludt volna, előhúzta a naplóját. – Ide nézz, Shirley – szólt. – Leírtam Mao elnök néhány gondolatát. Nagyon szép gondolatai vannak, és tudod, meg akarom őket mutatni másoknak is Port Arthurban. Hadd lássák, hogy ugyanolyanokat mond, mint Jézus. Hát igen. Megkérdeztem, biztos-e benne, hogy ezt akarja tenni. – Persze, Shirley – felelte. – Miért, a Vörös Könyvet is magammal viszem… Sok jó idézet van benne a szervezkedésről. Amerikában is meg kell tanulnunk a szervezkedést. Ha nem tesszük, jönnek a kommunisták, és elveszik tőlünk az országunkat. 24. Azon a napon, amikor a kínai Nagy Fal megtekintésére gyülekeztünk, Claudia mélyen kivágott mini-ruhában és

tűsarkú cipőben jelent meg a szálloda előcsarnokában. A száját kirúzsozta, a szemét kifestette. Úgy látszik, ezt a hatást váltotta ki belőle Kína és a nyugati férfiak. A filmforgató stáb egészen addig kezeslábasban és lapos sarkú cipőben vagy tornacipőben dolgozott. Az arcfestése nem érdekelt, azt azonban képtelenségnek tartottam, hogy mini ruhában és magas sarkú cipőben akarja felcipelni a felvevőgépet és a huszonöt kilónyi filmet a Nagy Falra. Szóvá is tettem ezt. Claudia visszament a szobájába, és átöltözött, de éreztem rajta, hogy elege van. A Nagy Falnál a világ minden részéről érkezett emberekkel találkoztunk; arabokkal, franciákkal, mexikóiakkal, japánokkal és rengeteg kínaival, akik vagy szabadságon voltak, vagy szabadnapot vettek ki a munkahelyükön. A Vörös Gárda, és a Népi Felszabadító Hadsereg kis csoportjai figyelték a külföldieket, és Ninibah olyasmit művelt, amire emlékezni fognak. Felült a fal peremére, ütni kezdte navahó dobját, és indián dalokat énekelt a hegyeknek a természet szépségéről. A kínaiak csak pislogtak. A külföldieket nagyon különös, magamutogató népségnek tartották. Azt láttam, hogy Ninibah utazásunk során most először boldog. A felhőtlen ég, a friss szél, a környező hegyek és fák szemlátomást megnyugtattak mindenkit, útikalauzunkat, Jét is, aki a legelső naptól fogva mellettünk volt. A kamerával mit sem törődve nyíltan beszélni kezdett az életéről, elmondta, hogy az Új Társadalom célkitűzéseiről még otthon, a családja körében is különféle értelmezések születnek. – A férjem nagyon igyekszik a mosással és a vasalással – mesélte mosolyogva –, de sehogy sem megy neki. Ezért mindig mindent újra el kell végeznem. Aggódott amiatt, hogy talán nem a „megfelelő hozzáállással” neveli a kislányát, és elmondta, hogy férjéhez „politikai nézetei” vonzották. Amikor megjegyeztem, hogy Kínában szemlátomást mindenki ugyanazokat a nézeteket vallja, ezért akárkihez feleségül mehetett volna, elnéző mosollyal fogadta nyugati logikámat. Azt felelte, hogy Kínában nem az a legfontosabb, hogy az ember kivel házasodik össze. – Azért házasodunk, hogy gyerekeink szülessenek – magyarázta. – Azt reméljük, hogy ezek a gyerekek jó kis vöröskatonák lesznek, és elterjesztik Mao elnök gondolatait az elnyomottak körében. A férjem és én ennek érdekében dolgozunk, és nagyon sok a feladatunk. Jobb életet szeretnénk, nagyobb megértést, és arra törekszünk, hogy bízzunk önmagunkban és önzetlenek legyünk. Meg akarjuk valósítani Mao elnök tanításait. Papírra vetve úgy tűnhet, mintha egy robot beszélt volna, de Je egyáltalán nem volt robotnak nevezhető. Remek humorérzékkel rendelkezett, kedves volt és intelligens. Házasságról, gyerekekről, szexualitásról feltett kérdéseinket furcsának találta (egyes kínaiak úgy vélték, a szex megszállottjai vagyunk), ő ugyanis olyan világban élt, amelyben az emberek hattól hatig dolgoztak, este politikai gyűlésekre jártak, vagy önkritikái beszélgetéseken vettek részt. A gyerekekre mint a forradalom résztvevőire, nem pedig mint egy-egy család tulajdonára tekintettek. – Az egyéni választásokat mindig megbeszéljük– mondta –, de ezek a választások sosem elhajlóak, mivel a kollektivizálás szelleme hat át bennünket. Minden személyes problémát és választást meg lehet oldani Mao elnök gondolatainak segítségével. Ő ezt tanítja: „Ami a tömegeknek a legjobb, az a legjobb az egyes embernek is.” Ha az emberek összetartoznak, nem sokat számít, kivel házasodnak össze, amennyiben egymás iránti szeretetük mindenekfölött a közösséget szolgálja. A másik iránti szeretet ebből táplálkozik. – Kis időre elhallgatott. – Egy pálcikát könnyű eltörni – mondta végül –, de sok összefogott pálcikát lehetetlenség. Miközben beszélt, észrevettem, hogy Phyllis kezét fogja. Utazásunk végéhez közeledtünk, már csak néhány program volt hátra. Végignéztük, hogyan segítenek világra egy kisbabát császármetszéssel, miközben csakis akupunktúrás érzéstelenítést alkalmaztak. Joan rosszul lett a műtét alatt, és le kellett feküdnie, de hamarosan magához tért, és folytatta a forgatást. Az operáció alatt az anya, akinek a hasát szabályos sebészi eljárással felnyitották, almát evett, és integetett nekünk. Ellátogattunk egy gyárba, ahol több mint négyszáz siketnéma munkás gépalkatrészeket készített. Megvolt a maguk forradalmi bizottsága, jelnyelv segítségével ők is tartottak önkritikái összejöveteleket, némelyikük pedig akupunktúrás kezelést kapott a siketségre. Kértem, hadd látogassak el egy filmstúdióba is, de ez valami oknál fogva nem sikerült. Valaki azt mondta, hogy most éppen nem forgatnak filmet, de az volt az érzésem, hogy a kínaiak egyszerűen nem akarták, hogy addig megnézze ezt a folyamatot valaki, amíg meg nem találják a filmgyártás helyét a társadalomban. A kínaiak mindig őszinték voltak velem, ám valahányszor írókról, művészekről vagy filmesekről kérdezgettem őket, elbizonytalanodtak. Valószínűleg azért, mert tudták, hogy a nyugati világban ez az én szakterületem, és hozzáértőn nyilatkoznék a látottakról. Azt is éreztem, hogy kimondottan zavarban vannak a művész Új Társadalomban játszott szerepét illetően. Még nem dolgozták ki a művészet világának forradalmi demokráciáját a mindent átható kollektív szellemiség társadalmában. Együtt éreztem velük. Ezt eddig még soha senkinek nem sikerült kidolgoznia. Az iskolákat és a lakónegyedeket járva, a tájékoztatókat hallgatva egyre erősödött bennem az a meggyőződés, hogy a kínaiak megoldásai jelentik a jövő útját. Aztán eszembe jutott, mi történt azokkal az értelmiségiekkel, akik az 1920-as

és ‘30-as években a Szovjetunióba látogattak – amikor Lincoln Steffens kijelentette: „Láttam a jövőt, és működik” –, s később micsoda kiábrándulást okoztak a haláltáborokról, Sztálin gyilkosságairól és az éjszaka eltűnt emberekről érkező hírek. Kétségkívül gondosan kiválasztott helyekre látogattunk el, a kínaiak szemlátomást az eredményeiket, nem a kudarcaikat akarták nekünk megmutatni. De nem éreztem semmit abból a paranoiából, amely a Szovjetunióban olyan széles körben elterjedt. A kínaiak nyíltan beszéltek velünk, nem pillantgattak a hátuk mögé, a közösségbe vetett hitük is őszintének tűnt, mind a parasztok, mind a gyári munkások körében, akik a múlttól való megszabadulás óta méltóságra tettek szert, és tisztában vannak értékeikkel. Sosem éreztem, hogy ezt a közösségi szellemet felülről vagy terror útján erőltetnék a kínaiakra. Ám nem láttam eleget. Szerettem volna Jenanba, a forradalom szülőhelyére utazni, megismerkedni azzal a vidékkel és azzal az élettel, amely a forradalmat vívó férfiak és nők eme figyelemre méltó csoportját hozta létre. Küldöttségünk sokasodó gondjai azonban ezt lehetetlenné tették. Társaim minden egyes látnivalót igyekeztek befogadni, megérteni, de aztán meghátráltak, és ezenközben egyre riadtabb lett a tekintetük. A tájékoztatókon és egyéb összejöveteleken érezhetően magukba zárkóztak, mintha a hallottak megnémították volna őket. Kínába érkezésünk első napján vízumaink meghosszabbítását kértem abban a tudatban, hogy a pekingi utazási irodának időre van szüksége a szállító járművek és az elszállásolás megszervezéséhez, és ahhoz, hogy eldöntsék, mi a véleményük rólunk. Társaim akkor kitörő lelkesedéssel fogadták a hosszabb tartózkodás lehetőségének hírét. Ez azonban csak kezdeti fellángolásnak bizonyult, amikor az első két nap során néhányan közülük még interjúkat adtak csodás kínai élményeikről. Mostanra viszont valamennyiükön kitört a harctéri neurózis. Már nem az egész küldöttség vízumának meghosszabbítását kértem, hanem csak azt, hogy egyedül maradhatnék-e. Az utazási iroda igent mondott, társaim pedig ezúttal a teljes kollektivitás jegyében megkönnyebbülten felsóhajtottak. Csak Phyllis nem. Két nappal az elutazás tervezett időpontja előtt megbetegedett. Tüdőgyulladással kórházba kellett szállítani. Mi, többiek, vonaton ültünk, a tájat néztük, és igyekeztünk felfogni, mi történik. Patre néztem. A szemét törölgette. Mellé ültem, és megkérdeztem, mi baj van. – Amiatt van, amit látok – mondta. – Az emberek miatt… olyan boldogok. Mindenből sokkal kevesebb van nekik, mint nekünk, mégis olyan nyugodtak, olyan békések. Bárcsak rájönnék, miért. Jó volna tudni a titkukat. – Nagy könnycsepp gördült le arcán. A hasára tette a kezét. – A mi életünkből hiányzik valami, Shirley… Én mondom neked, és ezek az emberek nem… Bárcsak rájönnék, miért. Komor hangulatú volt a Pekingben töltött utolsó nap. A kilencedik emelet szobái üresen álltak, az ajtók tárvanyitva, az íróasztalokon a Kína képekben néhány régi példánya hevert, az ágyak körül csomagolópapír-maradványok, távirati irodák jelentéseinek lapjai hevertek szanaszét. Amikor a műholdas fickók elbúcsúztak tőlünk, morcosnak látszottak, mint akiket faképnél hagynak, s tudták hogy azontúl csak egymással veszekedhetnek. Pat körbejárt, texasi ajándékokat osztogatott az elképedt kínaiaknak. Gesztusa nagyon meghatott, végtére is ő volt közülünk az egyetlen, aki adott valamit cserébe az ottaniaknak. Je és néhány tisztviselő lekísért bennünket a Mizu Hotel lépcsőjén, és kérték, adjuk át üdvözletüket az amerikai embereknek. Je kijött velünk a repülőtérre a busszal. A küldöttség tagjai nem néztek hátra. A pekingi repülőtéren a kantoni gépet vártuk, ahonnan a társaim vonattal utaznak majd vissza Hongkongba. Arról beszélgettek, amit láttak. Hiányozni fog majd nekik Mao elnök állán a szemölcs; ez az út volt életük legfontosabb élménye; a kínaiak valóban sok mindent elértek a forradalmukkal. Útikalauzaink ruhájára kitűzték az amerikai nőmozgalom jelvényeit. Aztán felszálltunk a kantoni gépre. A társaim most tiszta levegőről, hongkongi vásárlásokról, barátaikról, Honoluluról beszélgettek. Pat Branson is mosolygott. Végre nem sírt senki. Je és Csang velünk tartott, és miután szakadó esőben földet értünk Kantonban, elkísértek a repülőtér szállodájába, ahol az éjszakát töltjük. Reggel a küldöttség felszáll a határ felé induló vonatra, én pedig visszatérek Pekingbe. A szállodához vezető úton Joan sápadtan és reszketve összeesett. – Nincs semmi baj – mondta. – Nincs lázam. Semmi baj. Ne tegyetek úgy, mintha beteg volnék. Jól vagyok. Csak elfáradtam. Megmértem a lázát; 40 °C volt. Nem akart orvost, de azért bevittük a kórházba. Igen, mondták az orvosok, számítottak rá, hogy ismét rosszul lesz. Megkapták a jelentést Pekingből, és ha Joan nem fekszik be a kórházba, súlyos állapotba kerül. Könyörögtem neki, de Joan nem akart beleegyezni.

– Nem, nem – mondta. – Azt fogják mondani, hogy itt kell maradnom. Mindannyian könyörgőre fogtuk, alkudozni kezdtünk vele, végül bevittük a kórházba, ahol a röntgenfelvételek nagy foltot mutattak ki a jobb tüdején. Sápadtan, üres tekintettel ült a vizsgálóasztal szélén, szenvedő arccal próbált ellenállni. – Nem maradok itt, ebben a kórházban – mondta Csangnak és Jenek. – Holnap akkor is elutazom, ha át kell vonszolnom magam a határon. Útikalauzaink, akik olyan sok mindent átéltek, olyan sok mérföldet utaztak be velünk, hogy úgyszólván a küldöttségünk tagjainak számítottak, most sápadtan álltak. Kihívtam őket, bocsánatot kértem, elmondtam nekik, hogy Joan beteg és lázas, s hogy nem tudja, mit beszél. Csang és Je halványan elmosolyodott. Visszamentem Joanhoz. Még a vizsgálatok előtt megígérte, hogy ha foltot mutat a röntgenfelvétel, akkor marad. – Ha itt maradok – mondta –, azt akarom, hogy legyen velem egy amerikai. Megkérdeztem Margaretet, hogy maradna-e, s ő azt válaszolta, hogy örömmel nézne meg Kantonban még több nevezetességet. A kínaiak meghosszabbították a vízumát, én pedig elutaztam a többiekkel a határig. Eszembe jutott, hogy mennyi ígéret hangzott el csak néhány héttel korábban, amikor ugyanezeken a síneken Kína belsejébe tartottunk. Társaim most úgy hagyták el az országot, mint egy megvert hadsereg csellengő katonái. Joan kórházban van, Margaret ápolja. Phyllis egy pekingi kórházban fekszik. A többiek leverten hallgattak. A vámépületnél Unita dalolással próbálkozott, a polgári jogi mozgalom régi dalaiból énekelt néhányat, de hiába erőlködött. Én mexikói kalaptáncba fogtam, de kificamodott a bokám. Minden hatástalan volt. A kínai határőrök nőkből álló csoportja csatlakozott a tánchoz. De az éneklésnek és a táncnak hamarosan vége szakadt, mert bejelentették a hongkongi vonat indulását. Társaim sorra átöleltek, és elbúcsúztak tőlem, aztán a vonathoz siettek a felirat mellett, amelyen ez állt: „Éljen a világ népeinek egysége”. A vonat csikorgó kerekekkel elindult, kigördült az állomásról, és én egyedül maradtam. Kantonban Joan megnyugodott, sokat segített az állapotán a kínaiak gondoskodása, egy jó könyv és Margaret kedvessége. Bocsánatot kért a viselkedéséért, azt mondta, csak önmagára volt dühös, amiért megbetegedett. Megígérte, hogy nem hagyja el a kórházat, amíg jobban nem lesz. Elbúcsúztam tőle és Margarettől, majd Csanggal és Jével visszamentem Pekingbe. A visszafelé úton Han Szu-jinnel folytatott beszélgetésemen gondolkoztam; ő arra hívta fel a figyelmemet, hogy problémák adódhatnak egy női delegációval. A férfiak könnyebben veszik a kínai tartózkodást, mondta, mivel őket érdekli a gazdaság, az iparosítás, a profit és a veszteség, a bruttó nemzeti termék és más hasonló kérdések. A nőket azonban mélyen érinti az emberi értékek elemi forradalma, amely Kínában zajlik, kiváltképp, ha nincsenek a társaságukban férfiak, akik enyhíthetnék a megrázkódtatást. Kínában a valódi változások a gyermeknevelést, a jótéteményekhez kapcsolódó értékeket, az egymás iránti tiszteletet, a munkával és az otthonnal kapcsolatos felfogást és azt érintik, hogy hogyan kell együtt élni embertársainkkal. A nyugati társadalmakban ezeket „kevésbé fontos” női szempontoknak tekintik, Kínában azonban mindenki alapvetőnek tartja őket. Bizonyos értelemben dicséret illeti küldöttségünk tagjait, amiért ilyen érzékenyen reagáltak az előttük megmutatkozó lényegi változásokra. A bajokat részben az okozta, hogy mindez túl sok volt a nők számára, beleértve engem is. A kínaiak életmódja olyannyira különbözik a miénktől, hogy nehéz volt vele azonosulni. Éreztem, hogy arcüregeim eltömődnek, és a Kantonban beszedett gyógyszerek ellenére szortyogva lélegeztem. Nem számított. Társaim örültek, hogy elhagyhatják Kínát, én pedig, egyedül a repülőgépen, 500 mérföldes sebességgel suhanva a táj fölött, örültem, hogy elmentek. 25. Phyllis gyenge volt, még mindig nem tudott felkelni az ágyból, s a kínaiak azt mondták, hogy legalább még egy hétig kórházban kell maradnia. Így aztán Csang társaságában és egy viharvert bőrönddel elindultam, hogy vonaton átvágjak Kínán a nyugati tartományok felé, ahol a forradalom kezdődött. A vad, szigorú, barbár táj messzire nyúlt körülöttünk, és most értettem csak meg, hogy a kínai forradalom milyen ősi gyökerekből fakadt. Ezen a vidéken összefog az ember ellen az időjárás, a táj, a szél, az éghajlat. Az emberek pedig évszázadok óta küzdenek, hogy legyőzzék a természetet, aztán más emberek ellen kényszerültek harcolni, mígnem a kínaiak végre megértették, hogy igazi barátra a másik emberben találnak. Egymással kötöttek szövetséget a kegyetlenül száraz vidék ellen, és erejüket egymásból merítik. A száguldó vonaton gyömbér és akác illatát lehetett érezni. Fejemben egymást kergették a gondolatok és a meglátások, némelyik olyan kova kemény volt, mint a körülöttünk elterülő vidék. A Kínában eltöltött csaknem egy

hónap után mindent meg kellett vizsgálni. A szabadság fogalma egyszeriben gyanússá vált; itt nem voltak a szabadságnak olyan formái, amelyeket mi otthon nagyra tartunk: nincs kiadói szabadság, nincsenek ellenzéki politikai pártok, nem lehet szabadon könyvet írni, műalkotásokat létrehozni. Ám vannak egyéb formái a szabadságnak: az emberek megszabadultak az éhezéstől, a megkülönböztetéstől, a kizsákmányolástól, a rabszolgaságtól és a korai haláltól. Ilyen széles ecsetvonásokkal festettem fel magamnak Kínát. Egyre viszonylagosabbnak láttam az emberi természetet. Sok nyugatihoz hasonlóan abban a hitben nőttem fel, hogy az emberi természet számos állandó fogalomból áll össze: versengésből, a birtoklás öröméből, földszerzésből, agresszivitásból, féltékenységből, önzésből, az önkifejezés szükségletéből. Itt ezeknek a fogalmaknak mindegyike a feje tetejére állt. Az emberek elégedettnek, mi több, boldognak látszanak. Ilyesmi még sehol sem történt meg az emberi történelem során. Ezek az emberek azonban valóban elégedettek, egyfajta teokráciában élnek, amelyben van istenség (Mao), hitvallás (a Vörös Könyv), és a tömegek legfőbb akaratát és igazságosságát illető mély meggyőződés. Mindezt pedig a hit fogja össze. Emberfeletti hit kellett ahhoz az elhatározáshoz, hogy harcba szállnak a vonatból látott kietlen táj ellen. Por kavargott mindenütt, lezúdult a szárazra perzselt hegyekről, beférkőzött a vonat ablakain, ám az emberek mindennek ellenére dolgoztak, művelték a gabonaföldeket, cipelték a kosarakat, meg nem álltak a porviharban. A hegyek kemény oldalába teraszokat vájtak, hosszú sorokban elültették a palántákat, amelyeket kézzel vittek fel a magasba. A szívós kitartást jelképezték a sziklába vájt, télen meleg, nyáron hűvös barlangok. A sziklákra vörös festékkel jelszavakat írtak. KÉRD A HEGYEKET, HOGY HAJTSÁK MEG FEJÜKET MEGHÁTRÁLNAK A FOLYÓK GABONA NŐ A KOPÁR FÖLDÖN HARCOLJ AZ ÉG ELLEN HARCOLJ A FÖLD ELLEN Mindenütt tevékeny küzdelem folyt, nem volt helye a kétségbeesésnek, az Indiát megbénító vallásos passzivitásnak, vagy az Amerikát lassan megfojtó mohóságnak. Egy férfi jött oda hozzám a vonaton, és Csang tolmácsolásában azt kérdezte, igaz-e, hogy Amerikában kétmillió csirkét öltek meg a gazdák, hogy felhajtsák a piaci árakat. Igen, feleltem, ez történt. Hitetlenkedve csóválta a fejét. Kínában a földet hosszabb ideje művelik, mint bolygónk bármely országában, és az élelemnek itt nagyon nagy az értéke. Nem tudta elhinni, hogy egy civilizált országban nem csak azért ölik meg a csirkéket, hogy megegyék a húsukat. Nem tudtam neki magyarázatot adni, a magam számára sem volt magyarázatom. Az ablakból a földműveseket néztem, akik most, hogy alkonyodott, szalmakalappal a fejükön hazafelé tartottak. Újabb feliratot pillantottam meg, amelyet Csang fordított le nekem. RAGADD MEG A NAPOT! RAGADD MEG AZ ÓRÁT! EGYETLEN ÓRA HÚSZ ÉVVEL FELÉR! Elhagytuk Jangfen, Jangcsüan és Hanszuin városokat, majd áthaladtunk a Vej-folyón Senhszi tartományba. A vonat mögött sűrű, fekete füst gomolygott a tiszta levegőben. Az ablakot sem tudtuk kinyitni emiatt. Egy férfi újra végigjárta a kocsikat, gyömbér- és akácillatot permetezve szét a levegőben, s amikor megkérdeztem tőle, miért szennyezi a vonat ilyen mértékben a levegőt, azt felelte: – Nincs más energiaforrásunk. A férfi elfogadta a szennyezést. Az élet így is jobb, mint régen. Aztán a lassan forgó ventilátorba is permetezett az illatból, amely most már betöltötte a légteret. Azon tűnődtem, milyen közömbösek a kínaiak a környezettel szemben. Ezt tapasztaltam mindenütt; a fekete füstöt okádó gyárakban, a gyárak közelében kanyargó folyók kormos iszapjában. Kínában szemlátomást mindennél fontosabbak a gyárak. Az embernek az ipar révén kell legyőznie a természetet. Iparosítás mindenekelőtt. A haladást az iparosítás jelenti, az iparosítás a haladást. Egy kínai-amerikai barátom elmesélte, hogy együtt töltött egy délutánt régi barátaival, akik büszkén vitték el egy textilgyárhoz, és az üzem hatékonyságának bizonyítékaként a mozdulatlan folyóra mutattak, amelyből minden életet kiölt az ipari hulladék. Megdöbbentett a probléma iránti érzéketlenség, márpedig a természet legyőzésének a vágya mindenütt jelen volt.

Tudtam, hogy Kína északi területein mindig is zord és kegyetlen volt a környezet, és félelmet ébresztett az ott lakó emberekben; természetesnek tartották, hogy legyőzzék, és ne egybeolvadjanak vele, de vajon hová vezet ez? Vajon úgy beszennyeződnek végül a folyók és a levegő, hogy a kínaiaknak tenniük kell valamit? Vagy rendületlenül folytatják mindennél fontosabbnak tekintett forradalmi iparosítási tervüket? Megérkeztünk Hszianba. Ahogy Csang és én leszálltunk a vonatról, megpillantottam két óriási vázát, amelyekben élénkpiros virágok ragyogtak zöld levelek között. Az ablakok párkányait is mindenütt virágok zuhataga díszítette. Lenyűgözött, hogy milyen színpompás ez az ország, ahol a kemény munka és az önfegyelem a legnagyobb érték. Körülnéztem. Csaknem 600 mérföldre kerültem Pekingtől. Tényleg ilyen messzire hat Mao forradalma? Az ötszáz évvel ezelőtti, ősi kínai főváros éppúgy kiveszi részét az Új Társadalom formálásából, mint Peking? Csanggal az utcákat jártuk. Hallottam a természet hangjait: madarak énekeltek, fák susogtak a szélben, virágok zizegtek, valahonnan gyereknevetés hallatszott. A fákkal szegélyezett út mentén mindenütt emberek dolgoztak. Többségük a hagyományos forradalmi öltözéket viselte. Néhány nőnek jade fülbevaló volt a fülében, és láttam egykét kamaszlányt élénk színű selyemblúzban. A gyümölccsel és zöldséggel megrakott szekereket úgy húzták az emberek, mint régen, maguk voltak az igavonók. Megkérdeztem Csángót, miért. – A változáshoz idő kell – válaszolta. – El kell telnie némi időnek, míg Kína középső részébe is eljut a technika. De ezek az emberek megtanulták, hogy büszkének kell lenniük megerőltető munkájukra. Tudják, hogy most más az élet, mert most önmagukért dolgoznak, nem a földesúrért. – Annak ellenére, hogy bizonyos területeken még élt a múlt, a forradalom kétségkívül elérte Hsziant is. A kínai utazási iroda hsziani kirendeltségének két tagja fogadott bennünket, és elvittek egy szállodába, amelynek termei kongtak az ürességtől. Csang és én külön szobát kaptunk, Csangé az épület egy másik részében volt. Pedig nagyon örültem volna, ha közös szobában szállunk meg, mert jobban megismerhettem volna Csangot most, hogy nem voltak körülöttünk az amerikai küldöttség tagjai. Ám még a vacsoránál sem egy asztalnál ültünk, sőt, egymástól távol. Az első este egyedül ültem az asztalomnál, borsos marhaszeletet ettem gesztenyével és gombával, brokkolival, rizzsel, kaptam mellé meleg zsömlét, s utána narancsot. És csalódott voltam, mert hiányzott a társaság. A kínai társaság. Úgy éreztem, elég régóta vagyok már Kínában ahhoz, hogy végre személyes, bensőséges kapcsolat alakuljon ki Csang és közöttem. A szabályok azonban úgy látszik, másképp rendelkeznek. Vagy talán maguk a kínaiak szeretik ezt így jobban. Azok a külföldiek, akikkel Kínában ismerkedtem meg, többnyire szintén a kapcsolatteremtés nehézségeiről beszéltek. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy nem a „hatóságok” rendelik el az elkülönülést; a kínaiakat feszélyezi a külföldiek társasága, és nekem úgy tűnt, hogy ez az érzés valahol mélyen a kínai történelemben gyökerezik. Mintha megértették volna, hogy sokunk számára nehézségeket okoz az itteni élethez való alkalmazkodás, és annyi a kérdésünk, hogy talán nem is tudnák mindegyikre válaszolni. Könnyebb volt számukra fenntartani a három lépés távolságot. Visszamentem a szobámba, felültem az ablakpárkányra, és kinéztem a kertre, amely fölött narancssárga hold emelkedett a susogó fenyőfák fölé. Eláradt bennem az idegenség érzése, az az érzés, hogy az én világom egészen más. Valami érthetetlen dolog történt velem. Itt ez a kongó szálloda, a narancssárga kínai hold, s minden régi feltevés megkérdőjeleződött, minden megszokott szabály viszonylag üresnek tűnt. Mintha ez a hold nem ugyan-azon bolygó fölött világítana, amelyen a Pinewood Stúdió, a New Hampshire-i Howard Johnson Autószalon vagy az MGM sminkszobája található. Másnap pedig csak még jobban összezavarodtam, amikor ellátogattam a 6 000 éves kínai civilizáció régészeti maradványai fölé 1958-ban épített Panpo Múzeumba. A romokat hat láb mélységben tárták fel, és annak ellenére, hogy egy régesrégi korból származnak, a kínai idegenvezetők rendületlenül Mao Kínájának szemszögéből értelmezték azt a civilizációt. Azt állították, hogy azt a kort is a közösségi élet jellemezte, ami éppenséggel igaz is lehetett, csakhogy ezt az elméletet semmiféle kézzelfogható bizonyíték nem támasztotta alá. A romokat mély árok vette körül, hogy a ragadozó állatoktól megvédje a lakókat, és fennmaradt egy gyűjtőtartály, amely az emberi hulladék és szemét tárolására szolgált valaha. Az idegenvezetők azt állították, hogy ez kommunális szeméttároló volt, vagyis az ősi Kínában nem voltak társadalmi osztályok. A halottak mellé három tárgyat temettek, ami állításuk szerint azt bizonyítja, hogy nem volt magántulajdon. A családok kétségkívül elkülönülten éltek, ezt még én is láttam. Az otthonokat kör alakú földsánc választotta el egymástól. A hsziani romok, mint idegenvezetőink elmondták, egy matriarchális társadalomból maradtak fenn, amelyben az életet a nők irányították, mivel ők értettek az ültetéshez, a földműveléshez és egyéb mezőgazdasági teendőkhöz, a férfiak pedig vadászattal foglalkoztak. A fennmaradt tárgyak, amelyeket idegenvezetőink szerint nők készítettek, fejlett kézművességre és képzelőerőre vallottak; az agyagból megformált madarak és állatok, az otthonok falára, az edényekre, kagylókra és fakéregre festett képek, a számos karkötő és fülbevaló mind-mind azt bizonyította, hogy abban a társadalomban a puszta létfenntartáson kívül más tevékenységekre is maradt idő.

– Gyakorlat teszi a mestert – mondta az egyik idegenvezetőnk, aki ezeket a tárgyakat a modern Kínával hozta összefüggésbe. – A tudomány, a művészet és a tudás gyakorlatból fakad. A legnagyobb türelemmel rendelkező emberekből válik a legügyesebb mester. Ez a civilizáció is ezt bizonyítja. Engem újra az ellentmondások foglalkoztattak. Egyrészt Mao Ce-tung félreérthetetlenül azt tanítja, hogy emberi természet nem létezik, hogy az ember azzá válik, amivé teszi magát. Ugyanakkor az idegenvezetők azzal igyekeztek Mao forradalmának helyességét hangsúlyozni, hogy eredetét olyan civilizációba helyezték, amely megelőzte az írott történelmet. Én nem láttam szükségszerűnek ezekből a romokból levezetni a történelmet. Mao elméletének legjobb bizonyítékát maguk a modern kínaiak szolgáltatják. Körbejártam a romokat, az emberi természetről elmélkedtem, meg az utóbbi néhány év legelterjedtebb elméleteiről, amelyek a területszerzés fontosságától az emberi brutalitásig olyan sok mindent magukban foglalnak. Úgy láttam, hogy a kulturális forradalom kezdete óta Kínában nyoma sincs az emberi gyűlölködésnek vagy ellenségeskedésnek, közönséges szóváltást sem hallottam például egy buszsofőr és egy utas között, és lassan ráébredtem, hogy az embereket talán valóban meg lehet tanítani csaknem mindenre, hogy talán üres lapok vagyunk, amelyekre szüleink, iskoláink, egyházunk és maga a társadalom írhatja rá jellemünket. Ha gonoszságot, félelmet, elnyomást lehet írni ezekre a lapokra, akkor miért ne lehetne kedvességet, őszinteséget, jóságot, együttérzést és közösségi szellemet felírni rájuk? Azon tűnődtem, hogy melyik emberi igazság igaz. Mi több, azon törtem a fejem, hogy mit jelent az „igazság”. Megformálódott bennem a kérdés, hogy a pozitív változás vajon nem fontosabb-e, mint az „igazság”. Lehet, hogy pusztán nevelésen múlik az igazság. Ha pedig ez a nevelés haladó szellemű és pozitív, akkor talán érdemes vállalni miatta „az igazság újraértelmezését”. Úgy láttam, hogy a kínaiak szerint igazság az, amit ők annak hisznek. Vajon ugyanaz az igazság Nyugaton is? Életem jó részén át magányosnak éreztem magam az „individualista Nyugaton”, itt azonban, ebben a „közösségi országban”, ahol sem a nyelvet, sem az embereket nem ismertem, nem voltam magányos. Már-már otthon éreztem magam. És öt hete nem cigarettáztam. A hátralévő többi napot azzal töltöttem Hszian-ban, hogy megnéztem az ősi múlt még több emlékét, elhagyott pagodákat látogattam meg (vendéglátóim derültségére), és találkoztam egy forradalmi bizottsággal, amelynek beszámolója csupán a tájnyelv apró vonásaiban különbözött a sanghaji és a pekingi bizottságok tájékoztatóitól. Mondanivalójuk lényege ugyanaz volt. A kínaiak élete a forradalom. Amikor lehetőségünk volt rá, Csanggal Amerikáról is beszélgettünk, és megpróbáltam kifejezésre juttatni érzéseimet, elmondtam neki, hogy szerintem mi siklott tévútra, hogy a Nyugat milyen mértékben megszállottja a katonai hatalomnak, hogy milyen nagy a különbség a gazdagok és a szegények között, s hogy mindenki az egyenlőség eléréséért küzd. Bevallottam neki, hogy olykor kétségbeesem. – Hinned kell az amerikai emberekben – mondta egy nap Csang biztatóan. – Hamarosan fellázadnak, hogy megdöntsék az imperialista kormányt, amely elnyomja őket. Mosolyogtam naivitásán, de ő biztos volt benne, hogy nem tudom, milyen választ adjak. Az egyik nap Jenanba repültem. A kora reggeli ködben fiatalok ezreit láttam az utcán; papírzászlókat lengettek, doboltak, zenéltek. Megkérdeztem Csángót, mi ez. – Fiatal elvtársaikat búcsúztatják, akiket falusi munkára küldenek – felelte vidáman. – Mao elnök egységre hívó felszólításának engedelmeskednek. A forradalmi szellemű állampolgár kész egységre lépni a munkásokkal, parasztokkal és katonákkal. A fiatalok nevettek és énekeltek. Amikor észrevették, hogy külföldi vagyok, tapssal köszöntöttek. Integettem nekik, amire még hangosabb lett a taps, így nyilvánította ki a sok fiatal a barátságát és az érzelmeit. Csangra pillantottam. – Látod? – kérdezte. – Türelmesnek kell lenned. A nép mindig helyesen cselekszik. Ahogy távolodtunk, alábbhagyott a taps. A szemem megtelt könnyel, akadozott a lélegzetem, és mélyeket sóhajtottam. 26. A hegyekkel három oldalról körülvett Jenanhoz közeledve úgy éreztem, mintha teknőben repülnénk. A Nyolcadik Hadsereg által kialakított és növényekkel beültetett hegyi teraszok az emberi kitartás emlékművét jelentették. Jenán a kínai forradalom szülőhelye, itt fejeződött be Mao Ce-tung és Csou En-laj Hosszú Menetelése, itt alakították ki a Nyolcadik Hadsereg támaszpontját. Itt született az Új Társadalom. A forradalmárok barlangokat vájtak a sziklákba, füvet

ettek, és olvasztott havat ittak, hogy életben maradjanak. Ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk, megértettem, hogy miért választotta ezt a helyet Mao és Csou, amikor a forradalom és ők maguk is fiatalok voltak. Jenant könnyű volt megvédeni. Ezek között az óriási hegyek között szenvedte el a Nyolcadik Hadsereg a legkegyetlenebb ágyúzást a japánoktól és Csang Kaj-sektől – és túlélték. Jenán utcáit járva körülfogott a múlt. A kerek, elszánt arcú hegylakók különleges, szilárd jellemű emberek. Az otthonok és az utcák elhelyezkedése is hegyvidékre vallott. Mindenütt érezhető volt Mao személyisége – a napégette barlangokban, ahol hadseregével élt, a népgyűlés épületének szikár, katonás tömbjében, amelyet emberei építettek, de még a hegyek felől fújó, port hordó szélben is, amely végigsöpört az egykori őrtornyok mellett, és nem kímélte az emberek ezreit, akik továbbra is görnyedve végezték kétkezi munkájukat a földeken. Jenan legszembeötlőbb különlegessége azonban egyszerűsége volt. Minden tiszta, szerény és egyszerű. Szemlátomást ez a hely inspirálta Mao Ce-tungot az egyszerűségről alkotott nézetei kialakítására, itt tanulmányozta Marx és Engels írásait, amelyekből átvett mindent, amit Kína számára hasznosnak tartott, a többit viszont elvetette. A vidék kegyetlen telei elől bizonyára a barlangok melegében keresett menedéket, ott tervezte el társaival azt a társadalmat, amelyben egy gyermek sem hal éhen, a lányokat nem adják el bordélyokba, a férfiakat rabszolgának, amelyben senki nem hajlong többé mások előtt. Bizonyára ezen a helyen hozta meg önmagára vonatkozó szigorú döntéseit, és ezek a döntések olyan energikus, fegyelmezett és előrelátó személyiséget alakítottak ki, amely az emberiség egynegyede számára megváltoztatta az élet menetét. Elképzelései, csakúgy, mint Jenán, szigorú puritánságot tükröznek. Jenanban most, harminc évvel később is érezhető a forradalmi szellemiség. Az emberek büszkék rá, hogy jelen lehettek a kezdeteknél. A parasztok könyörtelen szélben és napsütésben végzik nehéz munkájukat, gyermekeik el nem maradnak mellőlük, első kézből tanulják az életben maradás módozatait. A napégette, poros hegyek sáncként fogják közre a vidéket. Fel nem tudtam fogni, hogy jutnak fel az emberek a magasba, de megtették; két kezükkel vitték fel a termőföldet és a vizet, hogy növényeket termesszenek. A por apró körökben örvénylett körülöttem. Volt, aki megbámult a falu utcáin, mások elrejtőztek, amikor felbukkantam, de voltak olyanok is, akik egyenesen odajöttek hozzám, hogy belenézzenek különös kék, kerek szemembe. Egyesek kérdéseket tettek fel, amelyeket nem értettem. Amikor Csang velem volt, tolmácsolt. Egy tíz év körüli fiúcska azt kérdezte, külföldi vagyok-e. Mondtam neki, hogy igen, mire azt felelte, hogy nem hasonlítok azokra a külföldiekre, akiket addig látott. Kiket látott? Egyszer látott egy japánt. Egy alacsony, idős asszony odabicegett hozzám bepólyált lábain, és megállt előttem. Az arcomba nézett, jade fülbevalói ide-oda lengtek. – Ki vagy te? – tolmácsolta Csang a kérdését. Nevettem. A szeme villogott, tudni akarta, min nevetek. Büszke volt, kíváncsi és bizalmatlan. Egy iskolásfiú azt akarta tudni, hogy jártam-e már Pekingben. Bólintottam. – Akkor látta Mao elnököt is? – Megráztam a fejem. Nem láttam. Tovább olvasva a forradalomról szóló képregényét, magamra hagyott. Egy nap a hegyi úton sétáltam, amikor a falura néző hegyoldal egyik barlangjában lakó család meghívott az otthonába. Életüket egyszerre élték a közösségben és a magánélet szűkebb körében. A közösség vezetője egy asszony volt. Mintha régi barátok lettünk volna, semmiféle feszélyezettség nem érződött egyikünkben sem. A férfiak megvitatták velem a nők felszabadításával járó feladataikat, noha a felszabadítás előtti időkről nem szívesen beszéltek. A múlt szemlátomást rosszkedvűvé és szomorúvá tette őket. A férfiak azonban általában vidámak voltak, tréfálkoztak azon, hogy mindent az asszonyok intéznek a pénzügyektől kezdve a közösség megszervezésén át a gyereknevelésig! A nők megmutatták, hogyan sütik a tojást agyagkemencéikben. Megmutatták gyermekeik fényképeit, és a leveleket, amelyeket az után kaptak tőlük, hogy vidéki gazdaságokba irányították őket munkára. Egy nemrégiben hazatért fiatal lány arról mesélt, hogy a kétéves tapasztalat milyen emberpróbáló, ugyanakkor megvilágító erejű volt számára. – Jót tett nekem – mondta. – Most pedig orvos szeretnék lenni. Megismerkedtem néhány háziasszonnyal, akik varrócsoporttá alakultak, ők készítették és javították a környezetükben élők ruháit. – Kapnak pénzt a munkájukért? – Egy keveset – felelte egyikük –, de úgy gondoljuk, hogy amíg van két kezünk, kötelességünk másoknak és a forradalomnak segíteni. A háziasszonyok egy másik csoportja nemrégiben alakította meg forradalmi bizottságát, és most választották meg tisztségviselőiket.

– Tevékenyen kell segítenünk a gyerekeinket. Jelenleg ezt a feladatot látjuk el. Egy másik csoport tésztaboltot nyitott. Saját lisztjükből és vízből tésztát gyúrtak, hogy a Jenán környéki földművesek étrendjét kiegészítsék. Vallásról, halálról, házasságról, pénzről és boldogságról beszélgettem az emberekkel, s közben igyekeztem képet kapni Új Társadalmukról. Amikor kiléptem a lakóhelyül szolgáló barlangból, nehezemre esett a lélegzés. Eldugult az orrom, és összeszűkült a torkom. Háromlépésnyire sem láttam. Heves homokvihar támadt, mindent finom szemcséjű homok borított. Botladozva haladtam előre, alig lélegeztem, hogy a homok ne jusson be a tüdőmbe. Ide-oda forgattam a fejemet, de nem volt mit tenni. A tiszta hegyi levegő porrá változott. A szálláshelyemen órákig ültem egy kád forró vízben Kínáról elmélkedve. Nem kenyerem a bölcselkedés, de Jenán arra kényszerített, hogy megpróbáljam kibogozni a látottakat. Számtalan kérdés merült fel bennem. Hogyan vélekednek a vidéki munkára kirendelt értelmiségiek arról, hogy „munkásoktól, parasztoktól és katonáktól kapnak továbbképzést”? Voltaképpen mit taníthat egy szántóvető parasztember egy sanghaji költőnek az első hetek újdonsága után? Az értelmiségieknek sokszor éveket kellett falun tölteniük. Jó dolog-e a szellemi munka háttérbe szorítása? Az egyenlőségtudat kialakításához vezet-e, vagy félbeszakítja a szellemi alkotótevékenységet? Különlegesnek tekinthető-e bárki abban a társadalomban, ahol mindenkit egyenlőnek tekintenek? Egyik kérdés tolult fel a másik után, és nem tudtam a választ egyikre sem. Miért tűnnek a kínaiak sokkal boldogabbnak az oroszoknál? Mindkét ország szocialista forradalomban született, és ragaszkodik Kari Marx tanításaihoz. Amikor azonban 1960-ban a Szovjetunióban jártam, azt tapasztaltam, hogy az oroszok félnek, depressziósak és gyanakvók, itt viszont a kínaiak megbíznak a másikban, nyíltak és életvidámak. Vajon a nemzeti sajátosságok vagy a marxizmus eltérő értelmezése miatt van ez így? Mielőtt Kínába utaztam volna, azt hittem, tudom, mit jelent a „forradalom” szó, itt azonban felfedeztem, hogy számos jelentése lehet. A kínaiak számára a folytonos változást jelképezi. Kínában sosincs vége a forradalomnak, mivel az élet folytonos küzdelem. Miként a kínaiak mondják, Mao nem azért csinált forradalmat, hogy megszerezze a hatalmat, hanem azért szerezte meg a hatalmat, hogy forradalmat csináljon. Ez a forradalom pedig a kínai élet minden színterét érintette, a gazdaságtól a földművelésen át egészen addig, hogy az emberek hogyan viszonyulnak egymáshoz. A kulturális forradalom az állandó forradalom égisze alatt zajlik. Bármit jelentsenek is a részletek (márpedig rengeteg időt szántam arra, hogy ezekről kérdezősködjem, és amit csak lehet, megtudjak), a kulturális forradalom csupán egy része a Kínában a következő húsz évben végrehajtandó emberi változások forgatókönyvének. Miközben erről a mérhetetlen kísérletről elmélkedtem, felmerült bennem, hogy a kínaiak hogyan voltak képesek ilyen sok mindent ilyen kevés idő alatt véghezvinni, ez pedig még több fogós kérdéshez vezetett. Arról van szó vajon, hogy a diktatúra gyorsabb léptekkel halad, mint a demokrácia? A kínaiak büszkén citálták Lenin „a proletariátus diktatúrája” megfogalmazását politikai rendszerük jellemzésére. Csakhogy az egész világon vannak diktatúrák – akár a proletariátus, akár másvalami diktatúrája –, Franco Spanyolországától kezdve a Szovjetunióig, mégsem jutottak a Kínában látott eredményeknek a közelébe sem. Itt valami más zajlik. Még sosem láttam ahhoz foghatót, ahogyan az emberek itt egymáshoz viszonyulnak. Egyre inkább meggyőződtem arról, hogy mindez az „önkritikái megbeszélések” módszerének köszönhető. Nem tudok róla, hogy más külföldiek is szemtanúi voltak-e ilyen megbeszéléseknek, ám én sok kínaival beszélgettem róluk, többek között Csou Huang-hua nagykövettel és Csou Kuan-hua külügyminiszterrel. Önkritikái beszélgetések a kínai élet minden szintjén zajlanak. A családokban, a forradalmi bizottságokban, az egyetemeken, a gyárakban, a középiskolákban. A tapasztaltakból arra jutottam, hogy a nyolcszázmillió kínai többsége, beleértve a Központi Bizottságot és magát Mao Ce-tungot is, hetente néhányszor önkritikái beszélgetéseken vesz részt. Ilyenkor mindenki elmondja a többieknek, hogy mit gondol róluk és önmagáról. A légkör rendszerint nyílt és őszinte, ugyanakkor megfontolt. Ezeknek a nyílt és közvetlen – noha olykor rendkívül fájdalmas – beszélgetéseknek eredményeképpen szemlátomást csökken a frusztráció, az ellenségesség, az elfojtott érzelmek mardosása és a félelem. Mivel szüntelenül zajlik az önkritika, következésképpen az értékek és a magatartásformák vizsgálata, az emberek úgyszólván őrkutyákként figyelik saját viselkedésüket, vigyáznak, hogy ne csússzanak vissza a durvaságba, önzésbe és befelé fordulásba. Az önkritikái beszélgetéseket ily módon egyre könnyebben viselik, hiszen a résztvevők egyre barátságosabbá, mások iránt figyelmesebbé válnak. Elképzeltem, hogyan zajlana egy ilyen beszélgetés Amerikában. Az önkritikái beszélgetések elsődleges célja Kínában a vezetők becsületességének megőrzése, legyen szó bár egy közösség vagy az egész ország vezetőiről. A legfontosabb beszélgetések voltaképpen a megválasztott tisztségviselők magatartásáról szóltak. Az emberek által megkövetelt becsületességnek szemlátomást nem volt könnyű megfelelni. Azon tűnődtem, hogy a mi politikusaink hogyan állnak ki egy effajta beszélgetés próbáját.

Az Új Kínában a legalapvetőbb változás az embereket érintette, hiszen le kellett mondaniuk azokról a hagyományos értékekről, mint a földmagántulajdon, a szolgák pénz érdekében történő kizsákmányolása, a nők alárendeltsége, a gyermekek fölötti megkérdőjelezhetetlen rendelkezés. A kínai férfiak szemlátomást vállalták a változást, mivel tudták, hogy a forradalom teljes sikeréhez erre van szükség. Emellett Mao elnök is úgy rendelkezett, hogy vállalniuk kell. A fürdővízben elnyúlva azon kezdtem töprengeni, hogy én hogyan viselkednék egy ilyen önkritikái beszélgetésen, amikor még az is nehezemre esik, hogy egyetlen orvos előtt megnyíljak a rendelésén. Biztosra vettem, hogy inkább magamban próbálnám meg kibogozni a dolgokat, vagy írnék, vagy táncolnék, esetleg olyan szerepet vállalnék, amelyben kifejezésre juttathatnék olyasmit, amit egyébként nehezemre esne elmondani. Aztán azon tűnődtem, hogy a Kínában elterjedt önkritikának milyen hatása lehet az egyes művészek alkotói megnyilvánulásaira. Az is lehet, hogy az őszinte, csoportos beszélgetések csökkentik az egyéni művészi kifejezés szükségét az Új Társadalomban. Mivel az ember alkotóerejének jó része az érzelmek kifejezésének erőteljes szükségletére épül, lehet, hogy ez a szükséglet háttérbe szorul abban a társadalomban, amelyben rendszeresen zajlanak a csoportos beszélgetések. Ebben az esetben viszont nem cenzúrázott művészi közösségről van szó, hanem olyan közösségről, amelyben egyszerűen senki sem érzi szükségesnek a művészi megnyilvánulást. Számos művésszel, írókkal, filmesekkel, táncosokkal és rendezőkkel beszélgettem. Persze nem tudhatom, hogy az igazat mondták-e nekem, de szemlátomást valamennyien úgy érezték, hogy olyan átmeneti korszakban élnek, amelyben jelenleg szünetel a művészi és alkotói tevékenység, és ha alkotótehetségüket a forradalomnak szentelik, s nem egyéni szükségleteket és vágyakat akarnak kielégíteni, akkor egy fontosabb cél elérését segítik elő. A művészet és az irodalom célja most a nép és a forradalom szolgálata. Később pedig – ki tudja? Azt sem tudni, lesz-e később művészet és irodalom. Hiányzik-e majd valakinek? Megfordultam a kádban, újabb adag forró vizet eresztettem magamnak, és Amerikára gondoltam. Eszembe jutott az országban eluralkodó harag, erőszak, bűnözés és korrupció, a sok önzés, csalás és a szabadság szabados kezelése. Csakhogy én nem csupán kénytelen vagyok Amerikában élni, ott akarok élni. Azzal tisztában voltam, hogy Kínában nem tudnék. Lehetetlen volt elképzelni, hogy olyasmi, mint a Hosszú Menetelés valaha is megtörténhetne Amerikában. Kizárt dolog, hogy amerikaiak egy csoportja a jenanihoz hasonló bázist hozna létre valahol a Sziklás-hegységben, ahonnan aztán a jövő forradalmi seregeként előretörne. Ám Amerikában is lezajlott már egy forradalom Jefferson, Thomas Paine, Patrick Henry és George Washington részvételével. Megtörténhetne újra? Azt jelenti-e ez a tapasztalat, hogy sosincs késő megváltoztatni azokat az értékeket, amelyek szörnyeteggé formálják az embereket? Jenanban apokaliptikus vízióim támadtak a világról. A reménybe mint valóságos lehetőségbe kapaszkodtam, mivel láttam, hogy a „hívők” kis csapata hogyan fordította meg mindenestől az emberi természetet. Újra azt éreztem, hogy az emberi természet az, amivé döntésünk alapján tesszük. Fontolóra vettem a magam természetét. Miért vonz vajon ilyen erősen a közösségi élet, amikor mindennél fontosabbnak tartom azt a jogomat, hogy a magam életét éljem? Vajon lemondanék-e énemnek azokról a vonásairól, amelyek gazdaggá tettek? Ugyanolyan rabszolgája vagyok a javaknak, a pénznek és a gondtalan életnek, mint azok, akiket régebben ezzel vádoltam? Valóban annyi bennem az ellentmondás, amennyi megmutatkozik? Ha nem fekszem a kellemes, meleg vízzel teli kádban Jenanban, akkor, azt hiszem, elmém, akaratom és ellenállásom darabokra hullott volna. Úgy éreztem, szellemem és lelkem színéről a visszájára fordult. Kína éreztette hatását. Egy délután Csang megkérte a forradalmi bizottság egyik „felelős tagját”, hogy látogasson meg a szálláshelyemen. Középkorú asszony lépett a szobámba, Tam Lin-pónak hívták. Leült a díványra, szandálos lábát keresztbe tette, és halk, tétova hangon beszélni kezdett az életéről és Kína keserves múltjáról. Csang tolmácsolta a szavait. – A nagyapám szegény paraszt volt – kezdte az asszony. – Nem tudta etetni a családját. Az 1929-es éhínség során attól félt, hogy a család nem éli túl a kemény telet. A fivére csatlakozott a Kuomintang erőihez, amiért pénzt és gabonát kapott. A nagyapám megkérte, hogy adjon némi gabonát, hogy a család kibírja a telet. A fivére nemet mondott. A nagyapám kétségbeesésében más férfirokonaihoz fordult segítségért. Elmentek a fivére házához, és loptak tőle egy kis gabonát, amennyi néhány hétre elegendő volt. Amikor a fivére felfedezte, hogy hiányzik a gabonájából, kérdőre vonta a nagyapámat. Nagyapa bevallotta, hogy elvett valamennyit a gabonából, mivel nem volt más választása. Másnap a Kuomintang emberei letartóztatták a nagyapámat és a többi érintett rokont. Megölték őket. A család nőtagjai mind megözvegyültek. Anyám akkor már várandós volt velem. A régi Kínában az volt a szokás, hogy az özvegy nem szülhette meg a férje házában a gyermekét, ha a férje meghalt. Anyámat tehát kényszerítették, hogy hagyja el a házat, s a falu melletti szántóföldön hozott engem a világra. Mivel az özvegyek nem mehettek újra férjhez, anyám másik faluba költözött, ahol nem ismerte senki. Két hónap múlva férjhez ment egy parasztemberhez, hogy legyen hol laknia. Az az ember skarlátban halt meg, mert nem volt pénze

gyógyszerre. A hegyháton gyűjtött vadnövényeket ettük. Anyám néha bezárt engem a kunyhónkba, mert olyan gyenge volt, hogy nem bírt volna felemelni. Egyébként nem tudtam rendesen járni, mivel a kalciumhiánytól gyengék voltak a csontjaim. Néha köleshez jutottunk, de amikor a tál fölé hajoltam, láttam a tükörképemet, annyi volt benne a víz. A kunyhónkat nem fedte be teljesen a tető, ezért éjszakánként a padlón fekve láttam a csillagokat. Eső idején a kunyhó földpadlója sárrá változott. Mindig szörnyen éreztem magam, mindig fáztam, mindig éhes voltam. Sosem nevettem, egészen mogorva lettem. Amikor már nagyobbacska voltam, anyám megtanított fonni, de ez nem sokat segített rajtunk. Tízéves lehettem, amikor hallottam egy iskoláról, ahová a földesúr gyerekei járnak. Azt hallottam, hogy ott írni meg olvasni tanítják a gyerekeket. Elmentem oda a barátaimmal, hogy megnézzük, hogyan fest. Felmentünk a lépcsőn a bejáratig, és a tanító észrevett bennünket. Kiabálni kezdett, és piszkos disznóknak nevezett minket. Kijött a tantermekből az összes diák és tanító, s megvertek bennünket. Elfutni sem tudtunk, olyan gyöngék voltunk. Véresre vertek, aztán otthagytak. Végül összeszedtük magunkat, és elmentünk onnan. Tizenkét éves voltam, amikor anyám ismét férjhez ment egy szegény paraszthoz, mivel két ember könnyebben boldogul, mint egy. Aztán újra gyermeket szült, egy kislányt. Először arra gondoltak, hogy engedik meghalni, mert a régi Kínában a lánygyermekeket értéktelennek tartották, ám végül mégis élni hagyták. Egy nap két barát állított be hozzánk. A Vörös Hadseregről beszéltek, elmondták, hogy a Vörös Hadsereg felszabadított egyes területeket, ahol hozzánk hasonló szegény parasztok élnek. Azt mondták, a Vörös Hadsereg segíteni akar az embereknek. Ha elmegyünk a táborukba, rajtunk is segítenek. Batyuba kötöttük a kevés holminkat, és elindultunk. Elérkeztünk a határhoz, ahol a Kuomintang katonái álltak őrt. Megkérdezték, hová megyünk. Azt feleltük, hogy rokonainkat akarjuk meglátogatni. Azt mondták, továbbengednek bennünket, ha adunk nekik valamit. Azt mondtuk, bármit odaadunk, amink van. Amikor meglátták, hogy semmink sincs, éktelen haragra gerjedtek, megszúrták anyám karját a bajonettjükkel, s a holminkat szétszórták a hegyoldalon. Aztán ütni kezdték az apámat. Minél jobban könyörgött, hogy hagyják abba, annál jobban verték. Én meg sem moccantam, reméltem, hogy a húgomat és engem nem bántanak. Attól féltem, hogy elviszik az apámat, és kényszerítik, hogy lépjen be a Kuomintangba, mert szokásuk volt kényszerrel besorozni a férfiakat a seregükbe. Apám azonban nagyon gyenge volt. Nem volt rá szükségük. Hagyták, hadd folytassuk az utunkat. Hat napon és hat éjszakán át gyalogoltunk. Nem állhattunk meg, mert attól féltünk, hogy ránk találnak, és letartóztatnak. Apám a vállán cipelt bennünket. Olyankor aludtam. A hatodik napon éneklést hallottunk a távolból. Megkérdeztem anyámat, hogy miről szól a dal. Még sosem hallottam sok embert együtt énekelni. Anyám megszorította a kezemet, és csendre intett. Előre akartam szaladni a vidám hang irányába, de anyám rám szólt, hogy ne örüljek, mert büntetést kapok. Ahogy közelebb értünk, földeken dolgozó embereket láttunk. És láttuk, hogy a Vörös Hadsereg katonái együtt dolgoznak a földművelőkkel. Újra megkérdeztem anyámat, hogy mi ez, mert szinte éreztem, hogy itt valami különleges dolog történik. A Vörös Hadsereg öt katonája jött felénk. Kézen fogtak bennünket, azonnal enni adtak, és azt mondták, örülnek nekünk. Hyen kedvességben addig sosem volt részem. Megkérdeztem anyámat, hogy most már örülhetek-e, vagy talán még mindig megbüntethetnek. Elmosolyodott. Azelőtt sosem láttam őt így mosolyogni. – Itt van Mao elnök – mondta –, és ez felszabadított terület. Most már biztonságban vagyunk. A táborban lévő emberek nagyon barátságosak voltak, azon nyomban élelmiszert, ruhát és némi bútort gyűjtöttek össze számunkra. Kaptunk lakóhelyet, és egy kis parcellát. Akkor volt életünkben először saját földünk. Az első év nagyon nehéz volt az időjárás miatt. A másodikban azonban arattunk. Tizenöt éves koromban mentem először iskolába. Mivel nem tudtam semmit, fel kellett zárkóznom a többiekhez. Esténként olajlámpa mellett tanultam, mert akkor még nem volt áram. Szégyelltem magam a hatéves gyerekek között, de nagyon jó osztályzatokat kaptam. Két évig tanultam szorgalmasan, és a jó eredményeim miatt hamarosan tanítóképző iskolába küldtek. 1946-ban, amikor dühöngött a polgárháború, az iskolánk a Vörös Hadsereggel költözött egyik helyről a másikra. Tevékenyen részt vettem a forradalomban, propagandamunkát végeztem. A földreformon dolgoztam az emberekkel. 1947-től 1949-ig nehéz volt a küzdelem Senh-szi tartományban, mert hol az egyik, hol a másik fél vette át az irányítást. A Vörös Hadsereg azonban együtt dolgozott az emberekkel. Azt a feladatot kaptam, szervezzem meg a nőket, hogy segítsenek a Vörös Hadsereg számára cipőket gyártani. Titokban elmentem egy faluba, hogy nőket mozgósítsak. A Kuomintang rám talált. Egy idős asszonynál tartózkodtam, aki mindenkit ismert a környéken. A katonák betörtek a házába, és el akartak vinni. Az asszony sikoltozott, hogy a lánya vagyok. Azt sem tudta, kinek dolgozom, de megmarkolta a kezemet, és nem hagyta, hogy elvigyenek. Bajonettet szúrtak a karjába, de ő akkor sem engedett el. Egymaga ráijesztett a Kuomintang katonáira, akik végül elmentek. Hamarosan én is távoztam, hogy nehogy újra bajba sodorjam. Az az idős asszony megmente az életemet, ezért mind a mai napig

második anyámként gondolok rá. Azok az idők kihozták az emberekből a legjobbat és a legrosszabbat is. Sokat dolgoztam a Vörös Hadseregnek, és ma boldog az életem. Anyám újabb gyermeket szült. Nekem is van két gyermekem, akik szintén a hadseregben dolgoznak. A többi rokonomat sosem találtam meg. Remélem, hogy boldogan élnek. Mindenért Mao elnöknek és a Kínai Kommunista Pártnak tartozom hálával. Az ő vezetése nélkül nemcsak az én családom, de Jenán több ezer családja elpusztult volna. Most felelős beosztású vezető vagyok a kerületben, ahol élek. Sosem felejtem el a keserű múltat. Keményen dolgozom, hogy egyre jobban végezhessem a munkámat, és vigyáznom kell, hogy a mostani boldog életem miatt nehogy fennhéjázóvá váljak. Múltbeli életemben az a mondás járta, hogy a gazdagok az ég felső régióiban laknak, gazdagságuk végtelen, a szegények az alsó részen élnek, ahol mindig esik az eső, könnyeik áradata végtelen. Az én életem nem volt nehezebb, mint százak és ezrek élete, de most új életet élünk, és én a magamét ennek szentelem. Tam Lin-po kitörölte szeméből a könnyet. Kinéztem az ablakon a sötét alkonyatba, és szégyelltem magam. A meleg fürdő lett a vigaszom és a menedékem. Enni nem tudtam, mert az étel tele volt homokkal. Lassan úgy éreztem magam, mintha bezártak volna. Azon tűnődtem, hogy én hogyan viselkedtem volna az 1930-as években, a kínai forradalom kezdetén. Erős voltam, és energikus, s egy alkalommal valaki azt mondta, én vagyok a „gerillautazó”. Túléltem egy bhutáni katonai puccsot, hosszú időt töltöttem maszájok között Afrikában, egyedül bolyongtam Indiában, de Kína más. Ez a nép arra kényszeríti az embert, hogy szembenézzen önmagával, és nem voltam róla meggyőződve, hogy tetszik, amit látok. Éjszakára becsuktam az ablakomat, de nem segített. Reggelre vékony homokréteg borította az arcomat. Köhögve ébredtem. Az órám kilencet mutatott, de odakint olyan sötét volt, mint késő délután, az ablakom mellett álló fát sem láttam. A levegőben por lebegett, és lassan mindent ellepett. Úgy éreztem, mintha csapdába kerültem volna, mintha saját drámai látomásaim börtönének foglya volnék. Mindent végig akartam gondolni, hogy valami végső következtetésre jussak. Ugyanakkor szerettem volna már elmenni Jenanból, hogy enyhüljön a nyomás. De repülőgép nem indult, és addig nem is fog, amíg kavarog a porvihar, ezzel én is tisztában voltam. Lebotorkáltam Csang szobájába, és megkérdeztem, nem szerezhetnénk-e egy autót, hogy elutazzunk innen. – Nem volna biztonságos – válaszolta. – A sofőr sem látna. Azonkívül az utak szinte járhatatlanok. Légy türelmes. – Barna szemében mintha bosszankodás tükröződött volna. Miért nem tudom elfogadni a körülményeket? Miért vagyok ilyen követelőző és ingerlékeny? Az csak megnehezíti a helyzetet. Láttam, hogy csak egy elkényeztetett amerikai nőnek tart. Igen, Kína valóban a hatalmába kerített, és én sem vagyok képes nagyobb méltósággal kezelni ezt az élményt, mint a küldöttségünk többi tagja. A következő reggel rozsdaszínű volt. Tudtam, hogy a porfelhőn túl valahol ragyog a nap, csak éppen nem lehetett látni. Újra végigsétáltam a falun egyedül. Beszélgetésünk után Csang ösztönösen megérezte, hogy egyedül szeretnék lenni. Elmondtam neki, micsoda zűrzavar keletkezett érzéseimben és meggyőződéseimben, hogy azt látom, mégiscsak lehetetlen megváltoztatni egy embert, pedig itt egyfajta totalitárius jóindulattal szerető közösségi szellemre nevelik az embereket. Ezt többször is megbeszéltük. Énrám azonban nem hatott az, ami Kína számára a nagy tanulságot jelentette. Egyszerűen nem akartam elhinni. Amerikai szívem nem engedelmeskedett. Amerikai csontjaim nem mozdultak. Én, aki művészetet akartam létrehozni, és mindig kiálltam amellett, hogy az egyén mindennél fontosabb, most változást tapasztaltam magamban azt illetően, hogy mennyire is fontos az individualizmus. Órákig sétáltam, és az embereket figyeltem. Úgy mozogtak, jártak-keltek, beszélgettek, játszottak, mintha a háromezer éve belélegzett por második természetté vált volna számukra. Már csak néha pillantottak rám, még mindig különlegességnek számítottam, de lassan megszoktak. Némelyikük csúnyán köhögött. Volt, akinek folyt az orra. Ennek ellenére kitartóan söprögették otthonaikat, követ zúztak az utakra, rőzsét cipeltek, hogy legyen mivel fűteni. Azon tűnődtem, hogy mit szólnának, ha látnák a Wall Streetet, egy Beverly Hillsen lévő palotát vagy a harlemi fekete vagányokat, a Masters and Johnsont, a pornófilmeket, vagy a demokrata konvenciót, azt, hogy hogyan állítanak nyilvánosan pellengérre egy elnököt, aki azzal néz szembe, hogy a demokratikusan megválasztott képviselők esetleg vádat emelnek ellene. Mit gondolnának a szabad művészetről, a szabad sajtóról, a szabad szexualitásról, a szabad erőszakról… vagy a maguk erejéből milliomosokká váló emberekről, a nyilvánosan fellépő homoszexuálisokról… a tizenkét éves, kábítószerfüggő gyerekekről, vagy Oral Roberts tévéműsorairól. Vajon látnának-e különbséget Richard Nixon és George McGovern között? Mi volna a véleményük a Times Square-ről vagy a Los Angeles-i gyorsforgalmi útról? Dél körül kissé enyhült a por sűrűsége. Az emberek egyenesebb háttal mozogtak. A gyerekek újra kacagtak, a szamarak patája szaporábban dobogott. A szélirány megváltozott, a levegő tisztább lett, és éreztem a narancsszínű nap

melegét. Mivel tudtam, hogy hamarosan megérkezik a repülőgép, a szobámba futottam a táskámért. Három napja becsomagoltam. Csang szomorú türelemmel mért végig. – Örülsz, hogy elmehetsz – állapította meg. – Igen – feleltem –, csak nem tudom, miért. A kis gép gyenge madárként emelkedett a lankás hegyoldal fölé. Láttam a lent dolgozó parasztokat, a nap felé fordított arcukat. Becsuktam a szemem, hogy megőrződjön Jenanról ez az utolsó emlékkép. Csang megpaskolta a kezemet. Lent lassan a messzeségbe veszett a rideg vidék, a kínai forradalom szülőhelye, és pontosan tudtam, hogy nem sikerült megfejtenem pontos jelentését. Nem, még mindig nem sikerült… Visszarepültünk tehát Pekingbe, ahol finomabb szemcséjű homok lebegett a levegőben. Phyllis aznap hagyhatta el a kórházat, és volt két hely a Kantonba induló reggeli gépen. Ha lekéssük, a következőre két hónapot kell várnunk. Mennünk kellett, jóllehet szerettem volna még némi időt ott tölteni. Jó lett volna találkozni Csiang Csinggel, Mao Cetung feleségével, aki Mao 1942-ben, Jenanban tartott beszéde alapján határozta meg a művészeteket és az irodalmat illető szabályokat. Beszélgetni szerettem volna vele a művészi szabadságról, és arról, hogyan lehet megállapítani egy alkotás művészi tartalmát. Erről azonban ezúttal le kellett mondanom. Az volt a benyomásom, hogy már a kínaiak is úgy gondolják, jobb lesz, ha távozom, gondolkodom egy kicsit, és egy másik alkalommal visszatérek. Másnap reggel senkitől sem vettem érzékeny búcsút. Je üzenetet hagyott, hogy szívesen lát bennünket, ha legközelebb jövünk. Csanggal és Phylis-szel kimentem a repülőtérre. Arról beszélgettünk, hogy egyszer még visszajövünk, és tartjuk a kapcsolatot. Megígértem Csangnak, hogy küldök neki néhány könyvet. Aztán átöleltük egymást, és elbúcsúztunk. Kantonból az maradt meg az emlékezetemben, hogy ülök egy villanyventilátor előtt, és édes, hűvös finom licsit eszem. Egy étteremben megismerkedtünk a kanadai követség két munkatársával, és lassan újra tudatosult bennünk, hogy a szexualitás valóban létezik a világban, nem csupán az álmokban. Mi azonban érzelmileg és fizikailag is olyan fáradtak voltunk, hogy csak a Gyöngy-folyó felől fújó széllel törődtünk, és a tiszta vízben úszkáló gyerekeket figyeltük. A határ felé tartó vonat tele volt külföldiekkel, közöttük számos riporterrel, akik Kínában szerzett benyomásaimról érdeklődtek. Nem tudtam nekik beszélni róluk, meg sem kíséreltem. Felvetették egy hongkongi sajtótájékoztató lehetőségét, mire én igent mondtam, noha pontosan tudtam, hogy nem vennék rajta részt. Aztán nagyon hirtelen és nagyon könnyedén magam mögött hagytam Kínát. Ahogy Hongkong felé közeledtünk, egyre nagyobb lett körülöttünk a lárma, egyre áthatóbbak a szagok, kínai menekültek kínálgattak megvételre jadét, pornómagazinokat és a húgukat. Szutykos kunyhók és szennyezett tavak mellett haladtunk el, egyes állomásokon cseongszamot viselő, elegáns kínai nők álltak csontsovány, porral lepett koldusok mellett. Úgy fordultak felénk az arcok, mintha az életet elviselhetőbbé tevő híreket hoznánk, mintha az Új Kína lehelete átkerülhetne rájuk rólunk, akik ott jártunk. Hongkongban a felhőkarcolók és az utcai árusok között barátaink vezettek bennünket egy ránk váró autóhoz. Riporterek mikrofonokat dugtak az orrunk alá, és egyetlen percért könyörögtek. Képtelen voltam beszélni. A Hiltonba mentünk, ahol tizenkettedik emeleti szobámból türkizkék úszómedencére láttam, ahol a lábam belesüppedt a puha szőnyegbe, ahol egy amerikai tengerész whiskysüveget hajított a medencébe. Csokoládé és finom gyümölcs illata szállt felém, és a dohányzóasztalon celofánba csomagolt kosarak álltak. A nagy gonddal berendezett hálószobában két mentalevél feküdt a párnákon. A mosdókagyló peremén ajándék kölni és parfüm, a fogason vastag, puha fürdőköpenyek és hozzájuk illő törölközők. Fehérzakós szobainasok érkeztek italokkal, majd hátrafelé lépkedve, előrenyújtott kézzel távoztak. Lefürödtem. Azon tűnődtem, hogy melyik énem feküdt abban az apró kádban, a hegyek között fekvő Jenan nevű faluban, s hogy oda vajon visszatért-e a por. A Hilton legfelső emeletén vacsoráztunk egy üvegfalú étteremben, ahol nyugati férfiak és nők vették szemügyre egymás legújabb szerzeményeit. Az ujjakon gyöngyök és gyémántok sziporkáztak. A nők ruháját drágaövek díszítették, és minden lélegzetvételnél fel-le mozogtak. Sok rosszul szabott selyemruhát is lehetett látni. A gyertyafényes étteremben hegedű lágy hangja szólt, az asztalok hűtött zöldséges tálakkal, ólomkristály poharakkal, gyümölccsel, mogyoróval teli tányérokkal voltak megrakva. Az üzletemberek martinit ittak, és a prostituáltakkal tréfálkoztak. Egy-egy asztalnál magányos nő ült, várta, mit hoz az éjszaka. Marhasültet rendeltem, ámbár eljutott a tudatomig, hogy barátaim vegetarianizmusról beszélgettek. Az italos pincér mögöttem állt, nyakában bársonyszalagon arany kóstolópohár függött, és három különbözőféle bort töltött számomra három pohárba. Ezüsttálcán tikfa tálban cézársalátát kaptam. Egy büszke, szinte gőgös arcú férfi kenyérszeletekkel megrakott, rózsával díszített zsúrkocsit tolt mellém. A marhasült rózsaszín volt, és étvágygerjesztő, mellette frissen reszelt torma, és egy ezüsttálcáról tizenkét fajta zöldség, öt különböző módon elkészített burgonya közül válogathattam.

Megfogtam a kést és a villát, de kezdetleges, esetlen eszközöknek éreztem őket. Belevágtam a húsba, és elfogott a hányinger. Rágni kezdtem az első falatot, de az asztalon lévő zöldségek forogni kezdtek a szemem előtt, színük összefolyt a bor és az asztalterítő színével. Amilyen udvariasan csak tudtam, felálltam, igyekeztem kijutni a női mosdóba. Két könnycsepp hullott a vajamra. Azt mondtam a többieknek, hogy rögtön visszajövök. Amikor magamra csuktam a fülke ajtaját, tudtam, hogy nem kerülök ki egyhamar. Sírva fakadtam. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de egészen biztosan köze volt az Amerika nevű hely lakóihoz, a tömegekben és a nappalikban látott arcokhoz, az elárult és megsebzett emberekhez, akikkel a feketék gettóiban találkoztam, és a fehér gyári munkásokhoz, akik úgy érzik, gyakorlatilag értéktelenek. Részben bizonyára miattuk sírtam, részben küldöttségem tagjai és lelki problémáik miatt, és George McGovern miatt is, aki olyan jól bírta azt a két nehéz évet, csak éppen a végén romlott el mindent. Miatta sírtam, és az anyám konyhájában álló süteményesedény miatt, az udvaron röpködő fehér galambok miatt, azok miatt, akik börtönbe kerülnek, mert bűnözésre kényszerültek, s a családok miatt, amelyek nem tudják kifizetni a havi lakbért és az autójuk részletét. Hullottak a könnyeim Sheldon Leonard miatt, aki nem akarja többé kidolgozni a lelkét, a pénzért készített műalkotások miatt, Lew Grade miatt, aki meg volt róla győződve, hogy mindennek ára van, és a rémült, tehetséges hollywoodi művészek miatt, akik eladták otthonaikat, az apróhirdetéseket böngészik, a soha nem érkező hívásra várnak, és mindennél jobban vágynak arra, hogy szeressék őket. Mankiewicz és Hart miatt sírtam, a kihalt vidéki utakon az újságírók buszaiban töltött éjszakák miatt, a New Hampshire-re hullott friss hó miatt, a reggeli jóleső kimerültség miatt, amelyet Miamiban éreztem, amikor még úgy hittük, meg tudjuk változtatni a világot. Hosszú ideig zokogtam elcsigázottan, és nem érdekelt, hogy ki mit gondol. Cseppet sem érdekelt. Hazaindulok. Félelemmel és reménnyel teli megyek haza. Azon tűnődtem, hogy átléphetem-e a saját árnyékomat? Epilógus A következő évem azzal telt, hogy megpróbáltam megérteni mindazt, amit láttam, hallottam, éreztem, megérintettem a föld túlsó oldalán, ahová egy csapat amerikai nővel utaztam. A kínai tapasztalat semmihez nem volt mérhető, ami addig történt velem. Összegezhettem a napokat, az órákat, az érzéseket és a helyszíneket, az eredmény meg sem közelítette a kínai utazás teljes hatását. Kína azt a tényállást jelentette, amelynek nem sok köze van az igazsághoz. A más nyugati küldöttségekkel Kínába utazók ugyanezzel a problémával kerültek szembe, vagyis képtelenek voltak a látottakat azon az emocionális szinten megfogalmazni, amelyen befogadták, hasztalan igyekeztek átadni azt, ahogyan a tapasztalat elemi értékeiket érintette. A kínai tapasztalat számos értelemben gyötrő és fájdalmas, mivel önkéntelen megnyilatkozásra késztet. A mi küldöttségünk tagjai különböző társadalmi és gazdasági környezetből kerültek ki, és ha nem igyekeztem volna az amerikai nők különbözőségének ezt a keresztmetszetét megmutatni, valószínűleg sosem kerültünk volna egymással ilyen intenzív kapcsolatba. Tehát nem csupán Kínában tettünk utazást, hanem egymásban is, és végső soron önmagunkban. – Figyelj, Shirley – mondta Unita –, azért értem meg azt, ami odaát, Kínában zajlik, mert parasztemberekkel ismerkedtem meg, és én is hasonló környezetből származom, de ami ott zajlik, az fantasztikus. Ezzel azt akarom mondani, hogy mi itt nem lehetünk valami büszkék. Az ember folyton attól fél, hogy valaki a háta mögül figyel, nem lehet éjszaka kimenni az utcára, a fiatalok kábítószereznek. Sok mindent megtudtam a mi értékrendszerünkről Kínában, édesem. Vagyis azokról a dolgokról, amelyeket mi fontosnak tartunk. Még a polgári jogi mozgalmakban sem mindig a helyes dolgokkal vagyunk elfoglalva. A mi rendszerünkben mindig több tárgyat akarunk megszerezni. Végül majd a fejünkre omlik az egész; nem érünk el semmit azzal, amit művelünk. Tudom, néha nagy szamárságokat tettünk odaát, de ezt csak az váltotta ki belőlünk, amit felismertünk. Kértem, hogy beszéljen erről bővebben. – Úgy értem, hogy mi túl sokat foglalkozunk az öltözködéssel, hogy milyen autónk van, milyen apróságokat vásárolunk, meg ilyesmi – felelte. – Most már értem, hogy amit ők odaát tesznek, az azért fontos, mert egymással törődnek. Az anyám mégis aggódott, mert ők ott nem hisznek Istenben. De mondtam neki, hogy megvan a maguk istenfelfogása. Mondtam neki, hogy én úgy látom, ott az emberek jelentik az Istent. Azt hiszem, megértette. Tényleg megértette. – A barátaim szerint nyugodtabb és boldogabb lettem – folytatta Unita. – Úgy gondolom, hogy a lelkem mélyén tényleg így van. Engem régebben lehangolt a kínlódás, hogy mindig jobbnak kell lenni valaki másnál. Ma már nem foglalkozom ezzel. Az a lényeg, amit teszel, nem az, amid van. Szívesen elnézem például a vázában nyíló bimbókat. És tudod, mi a legjobb? Azt hittem, hogy ez az új érzés egyszer csak eltűnik majd. De nem tűnt el. Miután Ninibah Crawford hazatért Kínából, eladta a lakókocsiját, és vásárolt egy kis házat Tuba Cityben, állást változtatott a navahó rezervátumban, és férjhez ment; talán nem ebben a sorrendben. Azt állította, hogy a Kínában tett utazás hatására jobban odafigyel önmagára.

– Az amerikai rendszer leginkább a fehér középosztály szükségleteinek felel meg – mondta –, de nem az enyémeknek. Néha azt kívánom, bárcsak egy kínai kommunista Kolumbusz fedezte volna fel Amerikát. Akkor talán nem mészárolták volna le az indiánokat. A kínaiak legalább hagyják, hogy a kisebbségek megőrizzék önazonosságukat. Szóval azt hiszem, hogy Kína segítségével valami módon a helyükre kerültek a régi értékeim. Ezek az értékek, szemben a kívülállók által tanított értékekkel, közelebb vittek a népemhez. Ne felejtsd el, hogy a navahóknak nincs olyan szavuk, hogy „kommunizmus”, mivel ez lényegében az életmódunkat fejezi ki. Amikor láttam, hogy a kínaiak milyen nagy szabadságot biztosítanak a gyerekeknek, rájöttem, hogy túlságosan szoros pórázon tartom a kamasz gyerekeimet. És minél szorosabbra fogtam, annál jobban igyekeztek kiszabadulni belőle. De megváltoztam. Most már hagyom őket, és így mindenki boldogabb. Ami engem illet, magabiztosabb lettem. Nem félek olyasmit kimondani, ami esetleg nem túl népszerű, és már nem félek annyira az igazságtól. Pat Branson – aki korábban sosem utazott el lakóhelyéről, és aki egy ízben azt magyarázta nekem, hogy Henry Kissinger egészen biztosan kommunista, mivel régebben Nelson Rockefellernek dolgozott –, most fűnek-fának arról tart előadásoknak Texasban, hogy Mao Ce-tung és Jézus Krisztus lényegében ugyanazt tanítja. Pat Branson volt küldöttségünk egyetlen tagja, aki fehér munkások köréből származott. Egy nagyvállalatnál dolgozott, ahol hetente kapott fizetést. Nem kérdőjelezte meg ugyan azt a rendszert, amely munkát adott neki, de megértette, hogy az önvédelemhez szervezettségre van szükség. A szakszervezet tevékeny tagja volt, és sok feladatot vállalt a helyi demokrata politikában. Azért támogatta George Wallace-t, mert úgy látta, hogy a Demokrata Pártot az iskolázott, városi „értelmiségiek”, vagyis olyanok akarják megkaparintani, akik nem értik meg őt. Unita és Ninibah kisebbségi csoportok tagjaiként az igazságosságnak nevezett ügy érdekében szervezkedtek, Pat viszont több pénzt és több korrektséget várt a rendszertől. Patre a kínaiak szervezési képességei tették a legmélyebb benyomást. – A nőket, a gyerekeket, mindenkit munkára szerveznek – mondta. – Az itteni barátaimat ez nagyon érdekli. Egyáltalán nem kommunista kérdéseket vetnek fel, pedig, édes Istenem, én mindenfelé beszélek erről. A jövő évem teljesen be van táblázva. Azt kérdezgetik, hogy mi volt rám a legnagyobb hatással, én meg elmondom nekik, hogy az, ahogyan az emberek együtt dolgoznak egy ország felépítésén. – Van, aki azt akarja tudni, hogy megpróbáltak-e engem ott szolgává tenni, átmosták-e az agyamat – folytatta Pat. – Én meg azt szoktam nekik válaszolni, Shirley, hogy a kínaiak hisznek Mao elnök tanításában, és szerintem, ha ebben akarnak hinni, ám tegyék. Mert ami ott harminckét éve folyt, szánalmas. A jó öreg Mao abban segít nekik, hogy előrenézzenek. Lehet, hogy nekünk a szép és a jó dolgokat mutatták meg, de ha ők jönnének ide, mi is ugyanezt tennénk. Biztosan nem a nyomornegyedeket, meg ilyesmit mutogatnánk nekik. Azt szoktam mondani, hogy egyáltalán nem lettem kommunista, de ma már másképp látom a világot. – Az a helyzet, tudod, hogy sokkal többre tartom az itteni dolgokat, mint korábban. Rájöttem, milyen fontos, hogy van munkám, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen országban élek. Megint részt akarok venni a politikai életben, szervezkedni fogok, hogy kisöpörjük a szőnyeg alól legalább egy részét a piszoknak. Szégyen, amit a korrupt politikusok művelnek velünk. Láttam, hogy a kínaiak hogyan állnak ki amellett, amiben hisznek. Mi is megtehetnénk ugyanezt. Itt az emberek szeretnek hátradőlni, hadd végezze el más a munkát. Kínában ez nem így van. Mindenki részt vesz a dolgokban. Ha valami rosszul működik, kijavítják. Szerintem mindenki elolvashatná a Vörös Könyvet, hogy megtanulja a szervezés módját. Különben, ahogy már mondtam neked, átveszik a hatalmat a kommunisták. Pat szenvedélyesen, olykor következetlenül hadart. Eszembe jutott, milyen beteg lett Kínában, és hogy csak uborkát evett. Azt hiszem, zsigerből értett meg sok mindent, amit mi, többiek intellektuális szinten próbáltunk megközelíteni. – És tudod, Shirley – mondta végül –, sosem felejtem el, amit Je mondott. Az utolsó este mondta. Arról beszélt, hogy két éve dolgozik az utazási irodának, és ha mi elutazunk, falura megy dolgozni, mert odarendelték hat hónapra. Megkérdeztem, hogy mit szeretne csinálni, mire azt felelte: „Tanító szeretnék lenni, iskolai tanító”. Megkérdeztem, miért nem azt csinálja, ha annyira szeretné, erre azt mondta: „Mert azt a munkát végzem, amire kijelölnek”. Ez megragadt bennem, mert itt, nálunk az embernek joga van azt csinálni, amit akar. Valamennyiünk közül Margaret Whitman volt a legrugalmasabb. Az utazás során mindvégig jókedvű maradt és energikus, alig árult el valamit abból a belső zűrzavarból, amelyet nyilván ő is érzett. Önuralmának magyarázata a környezetében keresendő. – Engem úgy neveltek, hogy minden körülmények között uralkodjam magamon – mondta. – Most viszont azt hiszem, szabadjára engedem magam, és repülök. Rájöttem, hogy sosem voltam igazán konzervatív. Csak éppen azt gondoltam, így kell viselkednem, mert körülöttem mindenki ezt teszi. A kínai út után Margaret egyedül bejárta a világot, és a küldöttség többi tagját is arra buzdította, hogy használják ki az alkalmat, amíg fiatalok. Szingapúrból kaptam tőle egy levelet, amelyet azóta is őrzök. Arról írt, hogy milyen

vonakodva, mi több, kelletlenül tárta fel mindig is a legmélyebb érzéseit. – De olyan mérhetetlenül csodálom a kínaiakat és az érzéseiket, hogy úgy döntöttem, megváltozom. Egészen felszabadultam – írta –, és szegény férjem nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen, vagy mindkettőt egyszerre tegye. – A férje végül megszerette az új Margaretet. Rosa Marin és Phyllis Kronhausen higgadtabban és tárgyilagosabban dolgozta fel a kínai élményeket. Társadalmi kutatásokban jártas, diplomás szakemberekként elfogulatlanabbul fogadták a tapasztalatokat, mint mi, többiek. Értékeléseik kevésbé voltak személyesek. Nem engedték, hogy személyesen megérintsék őket a látottak, ragaszkodtak ahhoz az elgondoláshoz, hogy minden viszonylagos, és személy szerint nem sok közük van a dolgokhoz. Az utazás során Rosa többnyire külön utakon járt, mi több, végül egyágyas szobát kért, hogy esténként nyugodtan dolgozhasson. Mivel tolmácsa spanyolul beszélt, Rosa más képet kapott Kínáról. Itthon cikkeket írt a tapasztalatairól. Izraelből, ahol újabb terepmunkán vett részt, küldött nekem egy levelet, amelyhez csatolta a cikkeit. – Ha Kínában elitről beszélhetünk – írta –, ezt az elitet a tömegek jelentik; a munkások, a parasztok és a katonák. Ők viselik a legnagyobb terheket, nekik van a legnagyobb befolyásuk. A mi mércéink szerint talán szegények. Ám ez a szegénység egyenlő mértékben oszlik el. Nincs törés a gazdagok és a szegények között. A helyenként újságírói részletességgel megírt cikkei általában a „forradalmi társadalom segítőkészségével és becsületességével” foglalkoztak. Ám ő hiányosságokat is felfedezett. Egyáltalán nem tartotta helyesnek, hogy az állam jelöli ki az egyén munkáját, még akkor sem, ha az érintettek örömmel engedelmeskednek. És számos helyen beszélt a művészetek terén megmutatkozó elszigeteltségről (Kínában nem vetítenek külföldi filmeket, a nagyközönség számára elérhetetlenek a külföldi könyvek, magazinok), és a művészi egyéniség hiányáról. – Ha egy művész megfest egy képet, sehol sem tüntetik fel a nevét – írta. – Hangsúlyt kap a névtelenség. Elfojtják az egyéniséget. – Úgy gondolta, hogy halála után Mao egyfajta Buddha-figurává válik, mindenki tisztelni és idézni fogja. – Úgy vélem azonban, a kínaiak megértették, hogy a valódi forradalom az énen belül zajlik – írta –, nem elvont, lapos frázisok, hanem konkrét tettek szintjén. Phyllisre az tette a legmélyebb benyomást, hogy a kínaiaknak milyen gyorsan „sikerült elérniük az értékek és a célok teljes megfordítását, méghozzá viszonylag alacsony áron”. Megkérdőjelezte, mi több, szomorúnak találta, hogy az évezredes kínai művészi tradíciót megváltoztatták, sőt talán hosszú időre megszüntették. – A jelenlegi rendszer – folytatta – súlyos nyomást gyakorol minden másképp gondolkodóra, értelmiségre, művészre és így tovább, csakhogy a kínaiak túlnyomó többsége egyébként sem azonosult soha az ilyen emberekkel, mivel a lakosság 95 százaléka földművelő paraszt. Az áldozat tehát nem sokat jelent a kínaiak számára. Phyllis egyetértett a többiekkel az alábbiakban: – A kínaiakat nézve az teszi az emberre a legnagyobb benyomást, hogy milyen boldogok, és milyen kedvesek egymással. A Nyugattal összehasonlítva meglehetősen alacsony az életszínvonal, de az ő számukra fontosabbak a többiekkel folytatott beszélgetések, mint a birtokolható javak. Az egyén háttérbe szorítása azért sikeres Kínában, mert ennek így kellett lennie. Ez a sors várhat az egész világra, beleértve az Egyesült Államokat is, ha nem oldjuk meg a túlnépesedés problémáját. Az emberek egymástól kölcsönösen függő társadalmi lények; a kölcsönös függést és az egyéni attitűdöt pedig rendkívül nehéz fenntartani nagyszámú népesség esetén. Minél több az ember, annál hajlamosabbak a konzervativizmusra és az egyéniség háttérbe szorítására. A kórházban Phyllis sokat beszélgetett az orvosokkal és a nővérekkel, ily módon egy másik Kínát is megismerhetett. Ez a tapasztalat szemlátomást nagyon megváltoztatta a gondolkodását. – A saját szememmel láttam, hogy hogyan zajlik Kínában az élet – mondta. – Nem tudtam szétválasztani a propagandát az igazságtól, amíg nem láttam a körülményeket. El sem tudom mondani, milyen fontos számomra ez a tapasztalat, mivel most már hiszek az emberi változás lehetőségében. Úgy érzem, hogy nekünk, pszichológusoknak célunk van. Amikor manapság elbátortalanodom, mindig arra gondolok, mit értek el a kínaiak. Csak azt sajnálom, hogy nem utazhatunk szabadabban, mert annyi mindent tanulhatnánk egymástól. Egyébként pedig a kínaiak által elkövetett egyik legnagyobb hiba, hogy nem tanulnak sokat a külvilágtól. Én mindenesetre még többet szeretnék tőlük tanulni. Egy társadalom elevenségét és boldogságát az mutatja, hogy mindig a jobbra törekszik. És a kínaiak ezt teszik. Amikor Karen Boutilier Kínába utazott, okos, értelmes, tizenkét éves lány volt. Úgy vélem, az ott szerzett tapasztalatai többet jelentenek majd számára a jövőben, mint jelentettek akkor. Kínában gyakran úgy láttam, hogy összezavarodik, olyan érzelmeket nyilvánított ki, amelyeket elvártak tőle, nem a valódiakat. Érzelmileg kétségkívül befolyásolta őt a küldöttség felnőtt tagjainak időnkénti el-csüggedése és szétesése. Ha tehát Karen látszólag nem sok

élményt fogadott be Kínában, az valószínűleg azzal magyarázható, hogy nehéz időket élt át a társaságunkban. Amikor telefonon beszéltem vele, még mindig nem tudta pontosan szavakba foglalni az élményeit. – A barátaim szerint megváltoztam – mondta. – Kérdezem tőlük, hogy mire gondolnak, mire azt válaszolják, hogy másképpen viselkedem. Az ő viselkedésük is megváltozott velem. Sosem tudom, hogy önmagam miatt szeretnek-e, vagy azért, mert híres lettem. Mesélek nekik a Nagy Falról, a Tiltott Városról, a Gyermekek Palotájáról, meg hogy megismerkedtem Csou En-laj feleségével. Meg elmondom, hogy a kínaiak milyen kedvesek egymással. A barátaim azt kérdezgetik, hogy Mao Ce-tung király-e vagy istenség, vagy ilyesmi, és elmondom nekik, hogy a szavai és a mondásai hozzátartoznak a mindennapokhoz, és hogy állandóan őt dicsőítik. Volt, aki azt kérdezte, hogy műsor volt-e az egész, én meg azt mondtam, hogy szerintem ez ott a valóság. Aztán azt is kérdezték, hogy csak a jó dolgokat mutatták-e meg nekünk, mire azt válaszoltam, hogy nem, elmehettünk bárhová, ahová akartunk, csak Mongóliába nem. Néha mégis úgy gondolják a barátaim, hogy én adok elő műsort nekik. – És így van? – Hát… nem – felelte Karen némi habozás után. – De szeretnék tőled kérdezni valamit. Meghívtak Az igazat megvallva című műsorba. Szerinted hogyan viselkedjem? A kínai élmények a filmező stáb négy tagját – Claudia Weillt, Cabell Glicklert, Joan Weidmant és Nancy Shreibert – rázták meg a legjobban. Ők nem nézelődtek, hanem dolgoztak. Ez a tény csak súlyosbította a kulturális sokkot. Mint filmeseknek, az volt a dolguk, hogy képileg jelenítsenek meg egy olyan társadalmat, amelyet nem tudtak könnyen és gyorsan megérteni. Úgy kellett dolgozniuk, hogy nem nézhették meg az előző napi felvételeket, és a behatárolt idő, a nem megfelelő tervezés és az olykor elromló berendezés csak növelte szorongásukat. Ennek eredményeképpen hol egyikük, hol másikuk tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Attól féltek, nem lesznek képesek megbirkózni a feladattal. Mivel mind a négyen rendkívül intelligens, képzett, magas szakmai színvonalon dolgozó nők, ezek az előre nem látható, elkerülhetetlen nehézségek megingatták szakmai tudásukba vetett hitüket. Kudarcélményüket fokozta, hogy folyamatosan ki voltak téve a kínai nők fürkésző pillantásának. Visszatekintve úgy vélem, hogy az alapvető problémát valamennyiünk számára az önmagunkról mint nőkről kialakított kép idézte elő. A gazdasági fejlődésen, az élelmiszer-termelésen, a tömegek szervezett egységén, sőt a kínaiak egymáshoz való viszonyán túl az tette ránk a legnagyobb benyomást, ahogyan a kínai nők a kínai férfiakkal viselkedtek. A saját szemünkkel láthattuk az egyenlőség érzéséből fakadó könnyedséget. Mindennap ezzel találkoztunk mindenhol. A kínai nők jellegtelen, uniszex öltözéket viseltek, nem sminkelték magukat, nem hordtak ékszert, nem fodrász fésülte a frizurájukat. A hagyományos női cicomák közül semmijük sem volt. Ám pontosan azért, mert az efféle dolgok nem foglalkoztatták őket, magabiztosan léptek fel női mivoltukban, bájos könnyedséggel kezelték a férfiakat. Tanúi voltunk férjek és feleségek, munkatársak, nők és férfiak vagy diákok vitáinak vagy nézeteltéréseinek, de egyetlen esetben sem a nemi hovatartozás volt a téma. A viták során nem tapasztaltunk flörtölő vagy lesújtó pillantásokat. A nézeteltérés tárgya fontosabb volt, mint az, hogyan zajlik a beszélgetés. A kínai nők szemlátomást nem akartak, jobbak” lenni a férfiaknál, vagy „ugyanolyan jók lenni, mint a férfiak”. Őket az érdekelte, hogy hogyan tudják önmagukat saját képességeik határáig kiterjeszteni. Megtettek minden tőlük telhetők, ily módon rendszerint egyenlővé váltak a velük dolgozó férfiakkal, olykor túl is szárnyalták őket. Ha nem, az sem szegte kedvüket, nem váltak ingerültté (főleg nem a kommunákban, ahol a testi erő sokat számított). Magától értetődőnek tekintették és elfogadták a körülményeket, az adott nekik biztonságot, hogy az élet egyéb területein ők is lehetnek kiválóak. Nem láttuk nyomát azoknak a szomorú hatalmi játszmáknak, amelyeket nálunk olyan gyakran olyan sok nő játszik. Ennek felismerése mindannyiunk számára nyomasztó volt, de kiváltképp a filmforgató stáb tagjai számára. Sokkal könnyebb a férfiakkal való versengés csapdájába esni, mint saját lehetőségeinket maximálisan kihasználni. Az egyenlőségért folytatott, hiú küzdelemben csábító dolog ellenségnek tekinteni a férfiakat. Ezt a magatartást a kínai nők fel sem tudták volna fogni. Amikor a nők felszabadítási mozgalmáról beszélgettünk velük, az amerikai harcos feministákról kérdezgettek, akiket jó katonáknak és szervezőknek képzeltek el. Amikor elmeséltük, hogy milyen messzire mentek egyes feministák a férfiak megvetésében, a kínaiak nem akartak hinni a fülüknek. A nemek harca érthetetlen volt számukra, és nem látták értelmét az effajta szélsőséges védekező mechanizmusoknak. Mondanom sem kell, hogy szexista magatartással semmilyen körülmények között nem találkoztunk Kínában (ami nem jelenti azt, hogy kifinomultabb formában ne létezne).

Azt hiszem, az egyéb értékek összekuszálódásán, a kulturális sokkon és azon az egyszerű tényen kívül, hogy külföldiek voltunk, a Nyugaton létező nemi szerepek éles kirajzolódása okozta az összeroppanásunkat. A műholdas stáb jelenléte a Minzu Hotel kilencedik emeletén egyáltalán nem segített a dolgon, mivel a nyugati férfiak újra hangsúlyozták és megerősítették a nő-férfi játszmát, amelyet, mint akkor már kezdtük megérteni, el kellene kerülnünk. A kínai nők megfigyelése során hol megrázkódtatást, hol megvilágosodást éltünk át, a stáb tagjait azonban azért érintette olyan mélyen ez az élmény, mivel ők feministának vallották magukat. A munkáról, a művészetről, a szexualitásról, a nemek szerepéről, az individualizmusról, a nők felszabadításáról és a gyermeknevelésről alkotott fogalmaik a fejük tetejére álltak. Nem könnyű elismerni, hogy mindaz, ami a nők felszabadításáról Amerikában korábban elhangzott, csupán szócséplés volt; a Kínában zajló folyamat olyannyira összezavart bennünket, hogy fizikailag megbetegedtünk. Sokszor találkoztam Claudiával azóta, hogy hazaérkeztünk, mivel együtt vágtuk a filmet. Csodálatos munkát végzett, és ennek köszönhetően megerősödött hite a mesterségében és a saját szaktudásában. Személyes benyomásairól ezt mondta: – A kínai tapasztalat segítségével sok feminista külsőségtől megszabadultam. Most őszintébbnek érzem magam, őszintébb vagyok a körülöttem élőkkel. Nancy vissza akart menni Kínába. Feldühítette az elektrotechnikusok New York-i szakszervezetének kirekesztő politikája, amelynek értelmében a szervezetnek női tagjai nem lehetnek, és folyvást Kína járt a fejében, ahol a nemek egyenlősége a hivatalos politika rangjára emelkedett, és mindenütt érvényes. Nancy rövidre vágatta a haját, lefogyott, és azzal vigasztalódott, hogy egy női rendező mellett vállalt munkát. Ezt mondta: – A kínai élményeket elsüllyesztettem valahová mélyre, ahol mindig megtalálom, ha nyugalomra és békességre vágyom. Nem sokkal a hazaérkezése után Cabellnek eltört egy csont a hátában, és némi időt kórházban kellett töltenie. Elmondása szerint az amerikai orvosok és nővérek érzéketlensége szöges ellentétben áll a kínaiak figyelmességével. Életében először háborodott fel a bánásmód miatt, amelyben az amerikai szegények részesülnek, majd így összegezte tapasztalatait. – Aki látta Kínát, nem tud már ugyanolyan szemmel nézni Amerikára, mint korábban. Joan kínai élményei mindenekelőtt önfegyelmével hozhatók kapcsolatba. Még mindig haragudott önmagára azért, ahogyan a kantoni kórházban viselkedett. – Be akartam fejezni a munkámat – mondta. – Sosem volt türelmem sem magamhoz, sem az elkerülhetetlen problémákhoz. Mindig úgy gondoltam, hogy elég az akaraterő. Kínában megtanultam, hogyan lazítsak, hogy ne legyek magammal szemben olyan merev, hogy elfogadjam az elkerülhetetlent, amikor nyilvánvalóan úgyis bekövetkezik. A kínaiak azért tudták megvívni a forradalmukat, mert türelmesek voltak önmagukkal. Ezt megtanultam tőlük. Véget ért tehát az utazásunk, mindannyian hazatértünk régi életünkbe. A Kínában töltött négy hét alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz mi tizenketten, jóllehet kezdetben szinte semmit nem tudtunk a másikról. Olyan kapcsolat alakult ki közöttünk, amilyenre Amerikában nem lett volna lehetőség, és az összetartozásnak ez az érzése életünk hátralévő részében is megmarad. Találkoztam néha Margarettel és Phyllisszel, hogy felidézzük „a másik bolygón töltött időt”. Ám aztán, leszámítva a telefonhívásaimat és a filmen Claudiával folytatott közös munkát, nem hallottam többé a társaimról. Ami engem illet, a visszatérés utáni néhány hónap során kezdtem megérteni, hogy mit erezhettek az űrhajósok, amikor visszaérkeztek a Holdról. A vacsora partikon sok kérdést kaptam, és igyekeztem a lehető legjobb válaszokat adni, de az ismerőseim mindig azt kérdezték. – És aztán mi történt? – Az élmény még friss volt, kialakulatlan, szavakkal leírhatatlan. Mint a Hold esetében, ezt is csak az érti igazán, aki ott járt. Ez természetesen nem volt kielégítő számomra. Egész felnőtt életem azzal telt, hogy így vagy úgy, emberekkel kommunikáltam. Tehát át kell tudnom adni a kínai élményeimet is. Ám ahogy teltek-múltak a hónapok, rájöttem, milyen kevés a szó, ha valami nagyon nagy gondolatot akarunk megfogalmazni. Többen kérdezték tőlem, hogy tudnék-e ott élni. Mondtam, hogy nem, nem tudnék Kínában élni; nem az én hazám, nem értem a nyelvet, nem tudnék mit kezdeni a megszorításokkal, amelyek a személyiségemet érnék Kínában. De gyanítottam, hogy ha képes volnék ott élni, jobb ember válna belőlem. Ennek miértjét sem tudtam volna pontosan meghatározni, de sejtettem, hogy nem foglalkoznék olyan sokat magammal, a szükségleteimmel, a birtoktárgyaimmal, a vágyaimmal. Kínában megtanulnám, hogy kevésbé legyek önző, többet törődjem másokkal, érzékenyebben figyeljek a körülöttem élőkre. Az indok egyszerű.

Megtanítanának – vagy, miképp korosztályom tagjaival történne, átnevelnének – arra, hogy ne csak önmagámra gondoljak. Maga a társadalom emlékeztetne folyton, hogy mások létezését is tekintetbe vegyem. Más szóval – és ennek felismerésekor megborzongtam – „alkalmazkodnék a körülményekhez”. Ezen rengeteget gondolkodtam. Természetesen, egészen más módon, születésem óta alkalmazkodom a nyugati körülményekhez. A „kondicionálás” az iskolákban zajlott, aztán Virginia utcáin a tanítás után, New Yorkban, fiatal táncos koromban, az újságok és a magazinok olvasása során, a filmekben és a televízióban. A kondicionálás folyamatában számos érték ivódott belém: a kommunizmustól való félelem, az „amerikai életbe” (vagyis a kapitalizmusba) vetett hit. Cinikus értékeket is megismertem: „Mindenkit meg lehet fizetni”; „A politikusok szélhámosok”; „A több pénz több boldogságot jelent”. És valamennyi érték az egyén körül csoportosult. Gyerekkoromban gyakran hallottam a felnőttektől: „Vigyázz magadra”, vagyis „az egyes számúra”, mintha az önmagunkra való odafigyelés és az amerikanizmus ugyanaz volna. Felnőttkoromban láttam, hogyan törölnek el egész ázsiai falvakat az amerikai bombák. Vajon maga Amerika az Egyes Számú? Amerika bizonyos értelemben az önmagunkra való odafigyelés mintapéldánya lett. Individualista voltam, aki meg van róla győződve, hogy a szabadság személyes szabadságot jelent, azt az elidegeníthetetlen jogot, hogy az ember azt tehet, amit akar, ha nem sért vele másokat. És akkor egyszer csak Kínában találtam magam, ahol nem létezik individualizmus. Elmondhatatlanul boldog voltam. Már ott-tartózkodásom másnapján abbahagytam a dohányzást. Felhagytam állandó szokásommal, hogy piszkálom az ujjaimat, és rágom a körmömet. Élveztem a naplementét, a fákat, az ételt, nem kellett egész nap rohannom, mondván, hogy az idő pénz. Mintha nem lett volna elég órája a napnak az élet élvezésére, és kevesebbet aludtam, mivel az ébrenlét idején elevenebbnek éreztem magam. Kevesebbet sóhajtoztam, jóllehet voltak napok, amikor terhesnek éreztem a filmforgatást, és a küldöttség tagjainak összeterelgetését. Ám ezek csak apróságok voltak. Ennél sokkal fontosabb volt, hogy minden egyes nap erős vibrálást éreztem a körülöttem lévő emberek kínai népnek nevezett, masszív, névtelen, egészséges csoportjának köszönhetően. Ez az érzés legyőzte a nyelvet, amelynek egyébként mintha nem sok köze volna a gazdasághoz vagy a filozófiához, annál több az emberi közösséghez. Kína közösségi társadalom, mégis úgy tűnt fel nekem, hogy megteremtette az egyének harmóniáját, amelyben minden rész a nagy egészben olvadt egybe. Azon kezdtem el tűnődni, hogy a természet vajon nem a közösségi életformát szánta-e az embernek. A „közösségi lét” talán csak a harmónia egyfajta leírása. Kétségkívül a látszólag harmonikus társadalom volt ránk olyan nagy hatással Kínában. Lehet, hogy az utóbbi ötszáz év során a nyugati értékek eltorzultak, talán a versengés egyszerűen nem egyeztethető össze a harmóniával, nem fakad belőle boldogság, a versengés késztetése csupán az egyén eltúlzott hangsúlyozása. Az egyén talán nem is olyan fontos, mint a csoport. Amikor a kínai kirakójátéknak ezeket a darabkáit összeillesztettem, óhatatlanul felmerült a kérdés: Mit jelent valójában az „amerikai életmód”, a saját életmódom a kínai tapasztalat fényében? Az amerikai erkölcstan szerint az élet minden területén szabad versenyre van szükség a haladáshoz és a kezdeményezéshez. Azt tanultuk, hogy készek legyünk meghalni is ezért a szabadságért, bele se gondoljunk „az ő életmódjuk” lehetőségeibe. Azt kérdeztem magamtól, hogy mit jelent mindez. Életképes-e az a társadalom, amely többet törődik azzal, amit adhat, mint azzal, amit kaphat? Olyan nagyon félelmetes, a mi gondolkodásunkkal olyan élesen szembenálló ez az elgondolás, hogy nem is tartjuk megvalósíthatónak? Vajon ezért olyan fenyegető ránk nézve Kína? Azt hiszem, számomra az volt a legmegrázóbb, hogy egészen megváltozott a felfogásom az emberi természetről. Régebben úgy hittem, az emberi természet abszolút; eleve eldöntött, megváltoztathatatlan adottságnak tekintettem bizonyos hibákat vagy gyengeségeket. Ha gonoszsággal találkoztam, megvontam a vállam: „Ilyen az emberi természet”. Ha valaki lopott, csalt, gyilkolt, felháborítóan kapzsi volt, elítéltem, mert letért az útról. Rengeteg bizonyítékkal tudtam alátámasztani a feltételezést, hogy az ember alapvetően önző, agresszív, félelmetes, vad vagy mohó. Már egyáltalán nem így gondolom. Láttam, hogy egy egész nép, egykor megalázott, korrupt, züllött és kizsákmányolt emberek hatalmas csoportja változtatja meg a természetét. A politikai, gazdasági és anyagi természet megváltoztatásával elérték, hogy az emberi természet jobbik fele vegye át az irányítást. Egy nyolcszázmilliós országban természetesen vannak még önző, kegyetlen, gonosz és kapzsi emberek. A nagy többségből azonban árad a közösségük miatti büszkeség, az egymás iránti kedvesség és becsületesség, a békesség és az emberség. Arra jutottam, hogy ha megváltoztatható az, amit emberi természetnek nevezünk, akkor lényegében bármi lehetséges. Attól a pillanattól fogva megváltozott az életem. Még egy utolsó paradoxonnal próbáltam megbirkózni: Miután láttam egy társadalmat, amely a közösséget helyezte

előtérbe, amely visszaszorította az alkotó kultúrát, és a művészetben csupán a forradalmat elősegítő eszközt látott, újra elgondolkoztam a művészi léten. Az amerikai politika intrikái egyszeriben untatni kezdtek, nem vágytam már arra, hogy távoli városokba utazzam. A tehetségemről kellett elmélkednem. Túl hosszú ideig tagadtam meg ezt a tehetséget, rosszul használtam fel, félvállról vettem, vagy elmenekültem előle. Sohasem tapogattam ki a határait. Sosem vittem hosszú menetelésre a tehetséget, amellyel rendelkezem. A kínai utazás után ráébredtem, hogy a tehetséget ápolni, táplálni kell, kitágítani a lehető legtávolabbi határokig, olyasmivé kell formálni, ami nem csupán Amerika „népét szolgálja”, hanem engem is. Nem vagyok katona, filozófus vagy politikus, nem tudok gyógyítani, gazdasági gondokat megoldani, forradalmat vezetni. De tudok táncolni és énekelni. Meg tudom nevettetni az embereket. Könnyeket tudok csalni a szemükbe. Egy héttel később, húsz év után először, elmentem egy táncstúdióba. Egy év múlva Las Vegasban léptem fel. Megéljeneztek, fényképezőgépek vakui villogtak, hírességek voltak jelen, és egy magányos pincér könnyes arccal nyújtotta felém a kezét, hogy megérintsen a sötétben. A műsor végén, amikor kigyúltak a fények, megpillantottam egy tizennégy éves lányt a családja körében, és szerettem volna mesélni neki az életemről, a természetről és a harmóniáról. Figyelmeztetni akartam, hogy szeresse az életet, a hazáját, a földet, amelyhez tartozik. El akartam neki mondani, hogy szeressen, hogy testének minden izmával harcoljon a kétségbeesés, a gyűlölködés és a mohóság ellen. Kínáról akartam neki mesélni, és mindazokról a csodálatos lehetőségekről, amelyeket az élet adhat, ha hiszünk benne. Nem lépheted át a saját árnyákodat, tartja a mondás. Pedig nem így van. Én átléptem. Az öltözőmbe befurakodott egy újságíró, és azt kérdezte, mi ösztönzött arra, hogy újra élőműsorban lépjek fel. Elmondtam neki, hogy szeretem nézni az emberek arcát, hallani a nevetésüket, kapcsolatba kerülni közülük a lehető legtöbbel. Aztán így szóltam: – Őszintén szólva, valószínűleg Mao Ce-tungnak köszönhetem, hogy újra itt vagyok. – Az újságíró értetlenül bámult rám. Idegesen felnevetett, és megkérdezte, hogy ezt hogyan értem. Nem messze tőlem ott állt jókedvűen a tömegben, a rózsák és a táviratok özönében Margaret Whitman. – Kérdezze meg tőle – szóltam az újságírónak. Megkérdezte. Margaret válasza ez volt: – Igen, így igaz. Kínában valóban elhiszi az ember, hogy minden lehetséges. Lassan hajnalodott, amikor végre elhagytam a szállodát, és hazafelé indultam. Hatalmas lila foltok jelentek meg a kopár hegyek fölött. Megálltam, hallgattam a hegyek felől érkező, száraz gazt és homokot repítő szél zúgását. Műsorom plakátja csattogott a szélben. Hirtelen úgy éreztem, hogy ugyanez a szél fújt Kínában is, hogy átrepült az óceánon, hegyvonulatokon és völgyeken, át az egész világon, egészen Nevadáig. Számomra ez volt a lehetőségek és a remény szele. Nem kínai szél, és nem is amerikai. Az a levegő alkotja, amely mindannyiunké. Beültem az autómba, és hazahajtottam a néptelen, széljárta utcákon. Valahol a harmadik közlekedési lámpánál azon kaptam magam, hogy hangosan énekelek.

Tartalom 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. Epilógus