1
Salgótarjánba látogatott a POFOSZ újonnan választott vezetősége Salgótarján, megyeháza, 33. sz. terem, 2015. június 19., péntek, 10.00: Havi taggyűlés (félévzáró, vendégekkel, helyből és Budapestről) -------- Bérczesi Mihályné megyei Pofosz-elnök beszámolója
Tisztelt Bajtársak! Ez a taggyűlési beszámolóm eltér a megszokottól; oka: hogy a résztvevők személye is eltér a megszokottól – jelen van például Skuczi Nándor, a Nógrád Megyei Közgyűlés elnöke, Medvácz Lajos balassagyarmati polgármester, Lengyel János, a Pofosz országos elnöke és mások , és ezért úgy gondolom, hogy kicsit alaposabban kell tájékoztatnom a tisztelt taggyűlést a Nógrád megyei Pofosz-szervezet tevékenységéről. ─ 2015, az idei év lényegében ugyanazért fontos esztendő mindannyiunk számára, vagyis mind az országos Pofosz-szervezet, mind a Nógrád megyei szervezet életében: ez pedig az, hogy tavasszal itt is, és ott is tisztújítás történt. Nálunk április 17-én volt az elnökválasztás, és egyúttal a tisztségviselők kijelölése, megválasztása. ─ Szervezetünk célja változatlan: 1956 szellemiségének őrzése, ébren tartása, annak elősegítése, hogy ezek az értékek a mindennapi életben minél inkább megvalósuljanak, a társadalom tagjainak vezérlő elve legyen: >>> feladatunk továbbá: 1956 helyi történetének a feldolgozása, szóban és írásban, a történések, az események megismertetése azzal a közösséggel, amelyben élünk, az idősebb és fiatalabb generációkkal egyaránt, miközben a hangsúlyt a jövő letéteményeseire, a fiatalokra helyezzük; ebben a tevékenységben benne van a forradalom és szabadságharc országos és helyi szereplőinek, a hősöknek és az áldozatoknak a bemutatása is, és nem csupán csak a főszereplőké, hanem az úgynevezett egyszerű hétköznapi embereké is, akik nélkül ugyanúgy nem lehetett volna sikeres a forradalom, mint a főszereplők, a vezéregyéniségek nélkül; gondolok itt például: a munkástanácsok tagjaira, a nemzetőrökre, a „pesti srácok”-ra, akiknek nevei nem forognak rendszeresen közszájon >>> és beszélünk természetesen a szovjetek általi fegyveres leverést követő megtorlásokról, melyek példa nélküliek a magyar történelemben, és nagymértékben túlszárnyalják az 1849-es Haynau-féle vérengzést is; és ami az 1956-os forradalom és szabadságharc esetében még szomorúbb és mélyen elgondolkodtató, hogy itt magyarok álltak bosszút magyarokon, és a magyar bíróság még ma sem hajlandó jogerősen ítélkezni a bűnösök fölött: itt elég csak, ha a Biszku-per legújabb fejleményeire utalok. ─ Szeretnénk jól végezni a dolgunkat, szeretnénk hitelesek lenni és maradni, más szóval: a történteket a valóság és az igazság rostáján
2
átvilágítva bemutatni, és ennek megfelelően továbbadni; lehetőség szerint ezért vonjuk be közvetlenül a munkába ─ például rendhagyó történelemórák tartásába ─ azokat a tagtársainkat, akik 1956 aktív résztvevői voltak; sajnos azonban, és ezt valamennyien tudjátok, egyre kevesebb már közöttünk az ilyen ember, mert ha még élnek is, nem tudnak eljönni közénk az egészségi állapotuk miatt; gondolok itt történetesen a 90. évében járó Deme Attilára, aki a NÁÉVnemzetőrség parancsnoka volt, vagy Forgó Elemérre, a mátranováki községi nemzeti bizottság elnökhelyettesére, aki januárban töltötte be a 87. életévét. ─ Említettem a rendhagyó történelemórákat, ami eszembe juttatja, és akkor azt itt el kell mondanom, hogy a céljaink elérése érdekében már megvannak a mi jól bevált módszereink, amelyekkel kapcsolatban sok tapasztalattal rendelkezünk; tehát nem kell nekünk semmi újat kitalálni, csak az eddigi úton továbbmenni, és cselekvési formáinkat, módszereinket a mindenkori helyzethez és helyszínekhez hozzáigazítani. A következőkben ezekről a módszerekről, lehetőségekről beszélek. Ilyen lehetőség például 1956 történéseinek megidézésére: − az ünnepi megemlékezések sorozata, október 23-án, december 8-án és máskor, Salgótarjánban, Hugyagon, Szécsényben, Mátranovákon, vagy legutóbb Kisterenyén − itt említhetem az emlékművek állítását; ezeket is részben önállóan, részben az egyes önkormányzatokkal összefogva valósítjuk meg, ugyanúgy, mint az ünnepségeinket >>> két konkrét példát szeretnék erre felhozni: az egyik a salgótarjáni temetői kopjafa-állításról, a másik a maconkai emlékműről szól ------ mi kezdeményeztük, hogy a salgótarjáni régi temetőben legyen egy emlékmű, amely minden olyan forradalmár és szabadságharcos emlékének szól, aki név szerint ismert vagy nem ismert; egy kopjafa lebegett a szemünk előtt, s ennek elkészítésére megtaláltuk a bátonyterenyei Dancsó János asztalosmestert, aki készséggel állt rendelkezésünkre, és saját költségére vállalta az emlékoszlop elkészítését, illetve az azt kiegészítő lyukas zászló kifaragását; a 2013. szeptember 26-i avatásán örvendetesen sokan vettek részt, egyrészt helyi közéleti emberek, másrészt érdeklődő állampolgárok ------ a másik kopjafát, illetve emlékművét 2014. június 6-án avattuk a bátonyterenyei Maconkán, a Szent István emlékparkban; ezt is Dancsó János faragta, alapzatában pedig egy olyan utcakövet helyeztünk el, amely a salgótarjáni Vásártérről származik, onnan, ahol 1956. december 8-án az aljas pufajkás és szovjet katonai sortűz kaszabolta le a fegyvertelen tüntetőket, a követ Ponyi József börtönviselt bajtársunk, korábbi megyei Pofosz-elnök őrizte meg és adta át; ekkor emlékeztünk meg a
3
megyei Pofosz-szervezet 25 éves megalakulásáról, amely itt történt a közelben, Nagybátony-Bányavárosban, egy pinceklubban − módszereink közé tartoznak az ismeretterjesztő előadások, konferenciák; közülük szintén kettőt emelnék ki: a budapesti Pofoszhagyományőrzők Nógrád megyei látogatását és a megyeházán tartott ’56-os diákkonferenciát ------ a Pofosz Nógrád Megyei Szervezetének új vezetősége még nem egészen másfél éve működött, amikor – jelképezve a jó kapcsolatot is – ellátogattak hozzánk a Pofosz 1956-os Hagyományőrző tagozatának a tagjai és más Pofosz-tagok, Szécsi István elnök vezetésével; lényegében ez a megyei vezetőség működik azóta is, egészen pontosan 2007 áprilisától, amióta a tagság négyévente újraválasztott engem, amit ezúttal is köszönök, miközben még hozzáteszem, hogy én pedig továbbra is bízom a régi segítőimben, bajtársnőimben és bajtársaimban, közvetlen munkatársaimban; Szécsi Pistáék látogatására 2008. szeptember 26-án került sor, egy nagy autóbusszal jöttek; a megyeházán fogadtuk őket, épp ebben a teremben, teljesen tele volt a helyiség, rajtuk kívül itt voltak a mi tagtársaink, a mi hagyományőrzőink is, a két nagy bázishelyünkről, a salgótarjáni Borbély Lajos és a bátonyterenyei Fáy András szakközépiskolából; vendégeinknek főleg az 1956. december 8-i, 131 halálos áldozatot követelő sortűzről beszéltünk, többek között Tóth Zoltán (aki maga is jelen volt a tüntetésen, és lövést kapott), valamint Presits Antal grafikus, kiállítás-rendező bajtársunk jóvoltából; a Tarján vendéglőben elfogyasztott közös ebéd után Szécsénybe látogattunk, és megnéztük az ottani ferences kolostort, a II. Rákóczi Ferencemlékszobát, s megnéztük Hugyag községben az 50. évfordulóra berendezett Hadady−Hargitay emlékszobát ------ az ’56-os diákkonferencia – nyugodtan mondhatom – az eddigi legnagyobb szabású és legnagyobb sikerű diákrendezvényünk volt: a megyeháza dísztermét zsúfolásig megtöltöttük, ami azt jelenti, hogy minimum 150-en voltunk, de még annál is többen, itt voltak a megyeszékhely valamennyi középiskolájának a képviselői, na és a mi szervezetünk felnőtt tagjai, hagyományőrzői; ez 2011. május 27-én volt, nem sokkal a tanévzárás előtt; nemcsak a felnőttek beszéltek élményeikről, a megtorlás során elszenvedett megaláztatásaikról, például Pistyúr József, Szécsi István, hanem egy fiatal hagyományőrzőnk, Bodó Mónika is beszámolt saját kutatásairól, egy vetített képes előadás keretében − a módszerek között említem meg a Pofosz-hagyományőrzők országos irodalmi és történelmi diákpályázatát; ezeken szinte minden évben részt vettek a hagyományőrzőink, és díjakat is nyertek; Bodó Mónikán kívül például Lőrincz Réka, Sulyok Krisztina,
4
valamennyien salgótarjáni szakközépiskolások; a tanulók ösztönzését, bekapcsolását az 1956-os forradalom és szabadságharc áramkörébe, hogy így mondjam, mindig fontosnak tartottuk, és így gondoljuk ezt ma is, bár az utóbbi időben egyre nehezebb a dolgunk, mert megváltoztak a körülmények, többek között átszervezték az oktatási ágazatot, de erről most nem akarok külön beszélni − megemlítem viszont, hogy a nógrádi iparmedencében történtekről igen sok feldolgozás készült az elmúlt negyedszázadban; ezeket a visszaemlékezéseket, tanulmányokat, történelmi riportokat, interjúkat nemcsak levéltárosok és történészek írták, hanem Sulyok László tagtársunk is, aki középiskolai tanári és újságírói képzettséggel rendelkezik; a rendszerváltás óta rengeteg cikket írt, ezen kívül a Palócföld című megyei folyóiratban minden évben megjelenik egy-egy írása 1956-ról és hőseiről; ugyanakkor eddig már három könyvet is megjelentetett ebben a témakörben, sőt van egy könyve a recski kényszermunkatáborról is; ezek a könyvek számos könyvtárba eljutottak, például a göttingeni egyetemi könyvtárba, és szabadon kölcsönözhetőek, forrásként felhasználhatók más munkákhoz, például egyetemi, főiskolai szakdolgozatokhoz, pályázati anyagokhoz − jól szolgálják céljainkat a szellemi vetélkedők, bár ezeket nem mi szervezzük, hanem az iskolák, illetve a Fidelitas helyi szervezete, de kérésükre mindig örömmel besegítünk, és aktív szerepet vállalunk a végső lebonyolításban; a Fidelitas két vetélkedőjén például – 2012. október 26-án és 2014. február 21-én – Sulyok László megyei elnökhelyettest zsűrielnöknek kérték fel, aki a villámkérdések helyes megválaszolóit saját könyveivel jutalmazta; s az utóbbi alkalommal meghívták Ponyi József bajtársunkat is, aki előadást tartott a forradalomban betöltött szerepéről és a börtönbeli éveiről a vetélkedő fiataloknak, akik Salgótarján középfokú intézményeiből érkeztek; a Fidelitás a múlt év végén, illetve idén februárban is tervezett egy vetélkedőt 1956-ról és a kommunizmus rémtetteiről, ám végül ez nem valósult meg a fő szervező más irányú elfoglaltsága miatt (időközben önkormányzati képviselő, Becsó Zsolt országgyűlési képviselő, régi jó támogatónk jobb keze lett, utódot pedig nem tudott egyelőre állítani, mert Bodó Mónika is, fővárosi tanulmányai miatt, inkább Budapest felé orientálódik); ugyanakkor a vetélkedő a terv szintjén továbbra is él, s ezt a fő szervezővel való élő kapcsolatunk alapján jelenthetem ki − most
pedig röviden szólok az iskolákban tartott rendhagyó történelemóráinkról; nagyon sok ilyen rendezvényre került sor az elmúlt években, s részben egyedül vettem részt ezeken, részben Sulyok
5
László elnökhelyettessel együtt; a gyerekek, örömünkre, csaknem mindenütt nagy érdeklődést tanúsítottak; most csak az iskolákat nevezem meg, több iskolába rendszeresen visszajárunk; megemlítem például a salgótarjáni Borbély szakközépiskolát, a bátonyterenyei Fáy szakmunkásképzőt; a Fáyból egyébként közreműködőkként rendszeresen járnak ünnepségeinkre a rendészeti diákok, nevezetesen ők viszik és helyezik el koszorúinkat az emlékművek talapzatánál, egyenruhában, díszlépésben; órát tartottunk továbbá Pásztón, a postaforgalmi szakközépiskolában, ahol a diákok egy része a későbbi autóbuszjárattal utazott haza, mert annyira érdekelte őket az, amit a Nagy Sándor István által készített Szabadság hősei című filmben láttak, hallottak; s egyedül voltam a salgótarjáni Táncsics Mihály Közgazdasági Szakközépiskolában, ahol különös élményben volt részem. Faragó László leányunokája akkor és tőlem értesült arról, hogy milyen szerepet játszott nagyapja és nagyanyja a forradalom idején. Amikor az ember megpróbálja áttekinteni, hogy mi mindent is csináltunk az elmúlt években, akkor látja igazán, milyen szerteágazó és hasznos tevékenységet fejtettünk ki; és azt kell hozzátennem, hogy örömünket leltük mindebben, hogy úgy érzem, ezt a továbbiakban is tennünk kell, már csak azért is, mert jól csináljuk. Ezután pedig tényleg már igyekszem még összefogottabban, valóban csak nagy vonalakban beszélni: ─ a balassagyarmati régi kórházi temetőben komoly feltáró ásatásokat végeztünk 2009 május-júliusában; ehhez nagy erkölcsi és anyagi segítséget adott, s nélküle nem is igen tudtuk volna megcsinálni, Medvácz Lajos polgármester; Majcher Tamás régész vezetésével az exhumálás célja az volt, hogy megtaláljuk két mártír bajtársunk földi maradványait, de ez végül nem sikerült, pedig száznál is több sírt tártunk fel; el kell mondanom, hogy nagyon szerettük volna méltó, emberhez méltó körülmények között eltemetni a salgótarjáni acélárugyári két nemzetőrparancsnokot, Hadady Rudolfot és Hargitay Lajost, de hát a sors egyelőre nem engedi; mindamellett erről a szándékunkról még ma sem mondtunk le ─ nem hagyhatom említés nélkül, hogy hosszú éveken keresztül megszerveztük a beregszászi, a kárpátaljai gyerekek salgótarjáni nyári, egyhetes táborozását; ez az üdültetés végül a salgótarjáni gyermektábor felújítása miatt maradt el; ezt szerettük volna az idén megújítani, egyelőre azonban ez sem sikerült, pedig elkelne a segítség a háború miatt nehéz helyzetbe került kárpátaljai magyar testvéreinknek
6
─ sokat jelent számunkra az 1956-os emlékfutás; pár éve még három helyszínen zajlott, október 23-án, illetve a nemzeti ünnepünk időpontja körül: Salgótarjánban, Hugyagon és Mátranovákon; szervezési problémák miatt ma már két helyen zajlanak ezek az események: Salgótarjánban és Mátranovákon, s e két helyen futják le a meghatározott, illetve az 1956-os távot a gyermek, az ifjúsági és a felnőtt futók, miután egyénileg beneveztek; a legrégebbi a salgótarjáni futás, idén már a 24. alkalomra kerül sor, s általában 3000 körüli a résztvevők száma; fő szervezője, egyben megálmodója, Valiskó Ferenc bajtársunk, aki a Salgótarjáni Erdély-kör elnöke is; a vele való együttműködés egyúttal bizonyíték arra, hogy milyen széles körű kapcsolatokat sikerült kialakítanunk, ami szerintünk a sikeres és eredményes munka alapvető feltétele, vagy éppen titka >>> jórészt ez a gondolat vezérelt bennünket akkor is, amikor igyekeztünk kölcsönösségen alapuló, jó kapcsolatot kialakítani a helyi tömegtájékoztatási eszközökkel, az írott sajtóval, a tévével és a rádióval; különösen a Salgótarjáni Városi Televízióval alakult ki szoros kapcsolatunk, akik nem egyszer jöttek el még a hugyagi emlékünnepségeinkre is, illetve riportokat készítettek rólunk és velünk >>> s itt emelem ki ismételten azt az erős kapcsolatot, amely köztünk és a budapesti, a Szécsi István által vezetett 1956-os Pofosz Hagyományőrzők között kialakult sok-sok évvel ezelőtt; rendszeresen feljártunk a rendezvényeikre középiskolás gyerekek társaságában, egy-egy kisbusszal; történelmi ismeretszerző kirándulásokra mentünk velük; így megfordultunk például Kiskunhalason Pongrátz Gergely ’56-os múzeumában, Várpalotán a Trianon Múzeumban, Veszprémben, Győrben és Mosonmagyaróváron, az ’56-os helyszíneken; itt azonban meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi időben lazultak a kapcsolataink, aminek természetesen elsősorban nem személyes okai vannak, bár az életkor előrehaladásával gyakrabban jelentkező egészségi problémák belejátszanak; alapvetően az az oka, hogy az anyagi lehetőségeink romlottak, és nem csupán nekünk, hanem azoknak az iskoláknak is, akik hagyományőrzés szempontjából a fő bázisunkat jelentették, illetve jelentik továbbra is >>> a Mosonmagyaróvári 1956-os Egyesülettel a kapcsolatunk egyébként korábbról eredeztethető, elsősorban annak köszönhetően, hogy Salgótarjánban – mint említettem – minden évben megszervezzük az 1956-os emlékfutást; több éven keresztül ebből az észak-nyugat dunántúli városból, Mosonmagyaróvárról indult körülbelül egyhetes útjára Schirilla György hosszútávfutó, aki aztán nemzeti ünnepünk reggelén futott be a salgótarjáni célba, az egykori Vásártérre, a mai December 8. térre, a kíváncsi tekintetek és a kamerák kereszttüzében; többször vettünk részt egymás rendezvényein, sőt, amikor Schirilla György útnak indult, akkor az ottani és a salgótarjáni Bolyai középiskolásokkal közös ünnepségen emlékeztünk meg 1956-ról, s annál az emlékműnél, amelyik az egykori határőr laktanya előtt áll, ahol a salgótarjánihoz
7
hasonlóan véres sortűz eldördült október 26-án; lényegében a sortüzek ténye, a hasonló sors hozott közel bennünket egymáshoz ─ a Pofosz Nógrád Megyei Szervezetének már az alakulásától, tehát 1989 nyár végétől vagyok a tagja, tagkönyvemet szeptemberi dátummal adták ki; a megyei Pofosz elnöke 2007 áprilisától vagyok, előtte sokáig gazdasági vezető voltam, de beszámolómban – talán érthető módon – azokat az eseményeket emeltem ki, amelyeket 2007 óta végeztünk a vezetőséggel és a tagsággal együtt; rengeteg vendégünk volt az évek során, köztük politikusok és művészek, országosan ismert személyiségek; csak néhány nevet említek illusztrálásképpen; eljött a taggyűlésünkre Geczkó Istvánné, az egyik kivégzett, úgynevezett pásztói hídrobbantó özvegye, s ugyanígy eljött dr. László Mária, a balassagyarmati kórház nyugalmazott főorvos asszonya, aki férfi főnökével közösen végezte a hugyagi Ipoly-parton meggyilkolt két salgótarjáni acélgyári nemzetőrparancsnok holttestének a megvizsgálását: akkor még, hazug módon, ismeretlen halottakként tartották nyilván őket; járt nálunk Baranyi Laci bácsi színművész, aki nemzetőrként teljesített szolgálatot; az acélgyári nemzetőrök lakóházán elhelyezett emléktábla avatásán Dózsa László színművész szavalt, akit „pesti srác”-ként, kiskamaszként végeztek ki a szovjetek, ám csodával határos módon túlélte; több rendezvényünkön volt, mi pedig elmentünk Szentkútra, Kálmán Peregrin ferences szerzetes, történész, a Szentkúti Nemzeti Kegyhely igazgatója; előadást tartott dr. Tari Ferenc egykori országos börtönparancsnok, akinek közvetlenül a rendszerváltás előtt feladata volt Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai holttestének a felkutatása és exhumálása; és sorolhatom a politikusok nevét, akik elfogadták a meghívásunkat, és beszédet mondtak ünnepségeinken; említem tehát: Szili Katalint, Kövér Lászlót, Kontrát Károlyt, Lázár Jánost és Rétvári Bencét; és gyakran meglátogattak bennünket, hál’ Istennek, a Pofosz országos vezetői is Fónay Jenőtől kezdve Vasvári Vilmoson át Mádi Jenő, Dégi András elnök úrig, most pedig itt van az új elnök, Lengyel János; mindez azt mutatja, hogy folyamatosan figyelnek ránk, komolyan vesznek bennünket, törődnek velünk, s csak azt kívánhatom: így legyen ez a továbbiakban is! Két dologra szeretnék utalni még: a beteglátogatásainkra és a moldvai csángókkal való találkozásra >>> a beteglátogatásokat ez a mostani, régi-új vezetőség honosította meg, mert rájöttünk arra, hogy milyen jól esik az embernek, főleg az idős kortól, a betegségektől gyötört embernek, a figyelem, a törődés; ez mindennél többet ér, emellett az az apró ajándék, amit ilyenkor magunkkal viszünk, szóra sem érdemes >>> a csángó magyarokkal való találkozás, idén március 15-én Maconkán, a Szent István emlékparkban, maradandó élmény volt a számunkra; közösen emlékeztünk a múltra, a megpróbáltatásainkra; körülbelül 30-an, 35-en voltak itt, kisbusszal, személyautókkal, s hoztak magukkal földet a szülőföldjükről, Moldvából, s azt
8
elhelyezték itt, a parkban; a helyi plébános, Zahar Béla atya, aki egyébként tagtársunk, megáldotta őket, ezeket a mostoha politikai és gazdasági viszonyok között élő, jobb sorsra érdemes nemzettestvéreinket (éppenséggel lehet részletezni). Sok mindenről beszélhetnék még, de nem akarok visszaélni senki türelmével. Az eddig elhangzottak alapján kellőképpen továbbképzelhető mindaz, amit tettünk, illetve teszünk még majd a jövőben. Szándékosan nem beszéltem olyan konkrét érdekvédelmi, szociális tevékenységről, mint a segélyezés. Tevékenységünk nagy és fontos területe ez, de ezt a témát szeretném meghagyni a vendégeinknek, az országos központ képviselőinek. Azt viszont szívesen megemlítem – és örömmel −, hogy tevékenységünket mind Salgótarjánban és Nógrád megyében, mind a budapesti országos központban mindig elismerték, szóban és tettben kifejezve egyaránt. Más szóval: a munkánkat mindig díjazták, és kitüntetésekkel ismerték el. Kaptunk például Salgótarján városi és Nógrád megyei díszpolgári címet, Salgótarjánért emlékplaketteket, Balassagyarmat Közösségéért kitüntetést, Szécsény Városért-díjat Pofosz Hazáért Érdemkeresztet, mind a három fokozatban, tagjaink közül többen megkapták a Forradalom bölcsője, a Forradalmunk Világító Lángja, a Hűségért és más kitüntetéseket. Jól esett – és jól esik. Nagyon szépen köszönjük ezt mindenkinek, akit illet a köszönet. Mi a jövőben is azon leszünk minden igyekezetünkkel és erőnkkel – és ezt nem csak ígérjük −, hogy hasznos és eredményes, a tágabb közösségünk számára is jól látható, érzékelhető Pofosz-munkát végezzünk. Reméljük, hogy továbbra sem maradunk egyedül ebben az igyekezetünkben, és minden lehetséges és szükséges erkölcsi és anyagi segítséget megkapunk mind a Pofosz országos központjától és a Szabadságharcosokért Közalapítvány kuratóriumától, mind a helyi szervektől és intézményektől, a megyei és a városi önkormányzatoktól. Mert támogatás és összefogás nélkül még a legjobb igyekezet és szándék is könnyen megbicsaklik, és eredménytelen marad. A jó munka lehetősége, a siker bennünk van, egyedül mi magunk, illetve – mint mondtam: együtt, összefogva − lehetünk ennek a zálogai. Köszönöm, hogy végighallgattatok, köszönöm a megtisztelő figyelmet.
