Sajtóvilág „Az igazság tisztelete, a nyilvánosság igazsághoz való jogának biztosítása az újságíró legfőbb kötelezettsége.” (IFJ etikai kódex) Az újságírók, szerkesztŐségi AlkAlmAzottAk, kiAdói dolgozók érdekvédelmi szervezetének lApjA I XXi. évfolyAm, 1. szám, 2009. február
Időpont: május 22–23.
A vezetőség összehívta az V. kongresszust I Január 30-án ülést tartottak a Sajtószakszervezet vezető testületei. A titkári tanács mindenekelőtt a magyar sajtó napja idei megünneplésének előkészületeiről tárgyalt, emellett döntést hozott a Vasvári Pál-díj és a Vasvári Pál Emlékplakett odaítéléséről. A titkári tanács ezt követően megbeszélést folytatott és döntéseket hozott az idén esedékes V. kongreszszussal összefüggésben, és megválasztotta az előkészítésre hivatott szerveket, bizottságokat. Megkezdte a megbeszéléseket az új alapszabály
Életképek Vietnamból Sopronyi Gyula kapta szakszervezetünk különdíját a Sajtófotó 2008-on Sodródás című sorozatáért
most benyújtott tervezetéről, és javaslatot tett a vezetőségnek az összehívás dátumára. A vezetőség a hatályos alapszabályban foglaltak szerint a Sajtószakszervezet V. kongresszusát 2009. május 22–23. napjára összehívta. A helyszínről és a szervezés részletes feladatairól később intézkedik a titkári tanács által megválasztott szervező és szerkesztő bizottság. A tanácskozásról részletes tudósítást közlünk a 3. oldalon
Sajtónapi ünnepség a Múzeum Kávéházban I A Sajtószakszervezet az idén is megrendezi – új helyszínen, de a hagyományos keretek között – a magyar sajtó napját köszöntő központi ünnepségét. A helyszín történelmi jellegéhez ezúttal is ragaszkodva az 1848. márciusi eseményekben jelentős szerepet betöltő Nemzeti Múzeum tőszomszédságába, a Múzeum Étterembe hívjuk meg vendégeinket: a magyar sajtó széles palettájának kép-
viselőit, a kiadók vezetőit, a médiában működő szakszervezetek képviselőit. A 2009. március 13-án 11 órakor kezdődő ünnepségen beszédet mond Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés elnöke, elhangzik a Nemzeti dal, szerepelnek a műsorban 48-as dalok és sor kerül a Sajtószakszervezet kitüntetéseinek: a Vasvári Pál-díjnak és a Vasvári Pál Emlékplaketteknek átadására.
MLE-elnök: Kázmér Judit I A Magyar Lapkiadók Egyesülete (MLE) február 11-én rendezte meg rendes éves közgyűlését, amelyen az elnökség beszámolt az elmúlt év eredményeiről. Egyebek között megállapították: az egyesület egységes, országos olvasásra nevelési mozgalma újabb mérföldkőhöz érkezett: 2008-tól Sajtó és nyilvánosság címen a sajtó témaköre önálló, akkreditált érettségi tárgy. Az MLE elnöksége minden eddiginél határozottabb érdekképviseletet ígért a szakmának, és ehhez következetes, aktív együttműködést kért a tagságtól. A nyomtatott sajtó meglévő problémáit a gazdasági válság várhatóan felerősíti, ezért a kiadóknak közösen,
minden lehetséges módon fel kell lépniük a szakma érdekében. Megkerülhetetlen például 2009-ben a sajtótörvény megújításának kérdése. A közgyűlés felhatalmazta az elnökséget, hogy lépéseket tegyen egy Sajtóalap lehetőségének megteremtéséért, valamint kidolgozza a Sajtóparlament koncepcióját. A közgyűlés újabb két évre megválasztotta az egyesület vezetőit. Elnök lett, immár negyedik alkalommal újraválasztva, Kázmér Judit, a Pannon Lapok Társasága Kiadói Kft. stratégiai ügyvezető igazgatója. Az egyesület főtitkári feladatait továbbra is Havas Katalin látja el.
A VASVÁRI PÁL ÖNSEGÉLYEZŐ SAJTÓALAPÍTVÁNY
1%
17 éves működése idején 31 millió forintot adott a sajtóban a rászorulóknak. Hogy a jövőben még többet adhasson – nagyobb szolidaritást, támogatást vár a kollégáktól és a sajtó barátaitól. Az alapítvány kuratóriuma kéri az adózó kollégákat, hogy a személyi jövedelemadó bevallásakor rendelkezési nyilatkozatukra írják rá a szolidaritás számát: 19639903-1-42
A Sajtószakszervezet az idén felújított egy korábbi hagyományt: különdíjat ajánlott fel a legjobb hazai sajtófotók versenyén. Örömünkre szolgál, hogy a zsűri döntése értelmében különdíjunkat a legjobbak között jegyzett fiatal kolléga, Sopronyi Gyula nyerte el Sodródás című, VietI
namban készített sorozatával. Sopronyi Gyula rendszeres résztvevője és többszörös győztese különböző kategóriákban a sajtófotó-pályázatoknak. 1974-ben született, a fotósiskola elvégzése után nem sokkal a Népszabadság fotórovatához került, éveken át annak egyik erőssége, rovatvezető-
helyettese volt. Egy éve szabadúszó lett, a görög Invision Images munkatársa, több külföldi magazintól kap rendszeres megbízásokat. (A címoldalon Sopronyi Gyula Saigoni iskolások c. fotója látható, a Sodródás sorozat további képeit a 10. oldalon mutatjuk be.)
A pécsiek azt mondják, vonatokat pedig indítunk Legalábbis ezt írja szakszervezeti életüket (benne küzdelmeiket) bemutató írásában Morvai Levente, a Dunántúli Napló alapszervezeti titkára. Hogy jön a szakszervezeti kollektíva mindennapjaihoz a vonatindítás? – ha elolvassák az 5. oldalon található öszszeállítást, erre a kérdésre is megkapják a választ. Mint ahogy arra is, miért tartják jónak az Axel Springer birodalmához tartozó baranyai kollégák a székházukat, és hogy mindazonáltal miért nincsenek, nem lehetnek illúzióik a mai egyre nehezebbé váló országos helyzetben. Az alapszervezeti munkát taglaló írásból sok másutt is hasznosítható részlet kiderül: a személyre szabott ajándékcsomagtól a hatezer forintos internetutalványig. A sok fontos információ között pedig az 1992 óta létező és érvényes kollektív szerződés évenkénti megerősítése-kiegészítése már szinte olyan magától értetődő, hogy különösen hosszan beszélni sem érdemes róla. I
Összeállítás az 5. oldalon
A székház, amelyben jól érzik magukat baranyai kollégáink
2
Sajtóvilág
„Az újságírónak mindenkor védenie, őriznie kell a szabadság alapjait, a pártatlan kommentár és kritika jogát.”
„Az újságíró csak olyan tényeket közölhet, melyeknek pontosan ismeri az eredetét.”
Sajtóvilág
2009. február
2009. február
Két lábon
tettAmAnti bélA rAjzA
I bÖrtÖn, újság. nekünk, magyaroknak, úgy látszik, különleges érzékünk van ahhoz, hogy ne becsüljük meg a múltunkat. most éppen az a hír, hogy a megszüntetés veszélye fenyegeti a hazai sajtó egyik különleges termékét, a börtönújságot. nyilvános standokon nem kapható, az ország börtöneiben élő fogva tartottaknak készül, alig 2500 példányban. úgynevezett belső terjesztésű, jelenleg hetente megjelenő újság. párfős szerkesztőség állítja elő – három újságíró, két fotós és egy lelkész
munkatárs – ács jenő főszerkesztő vezetésével, aki éppen tavaly kapott táncsics-díjat. A börtönújságot 1897-ben a márianosztrai pálosok alapították, 2009-ben tehát éppen száztizenkét éves. ekként magyarország egyik legrégebbi lapja, amelyik ma is él. egy lengyelországi kiadványon kívül, amelyet a mi példánk nyomán hoztak létre, nem létezik sehol hasonló újság a világon. A mai börtönújság különféle neveken – bizalom, Heti Híradó – jelent meg az elmúlt több mint száz év során. volt, hogy csaknem harmincezer példányban nyomták, és a nyilvános terjesztésben is kapható volt. volt egy hosszabb időszak, amikor szünetelt a kiadása: a nyilas rémuralom tiltatta be 1944 októberében, és talán az sem véletlen, hogy a rákosi-rendszer nem oldotta fel a tiltó rendelkezést. A lap csak 1958-ban, tizennégy év szünet után indulhatott újra. napjainkban tizenhat oldalon jelenik meg, szerény, fekete-fehér nyomással. témái behatárolt körben mozognak: bemutatják a börtönben élő elítéltek mindennapjait, emberi sorsokat tárnak elénk, és nem utolsósorban ismeretet – kulturálisat, művészetit, irodalmit és vallásit – terjesztenek. börtönpszichológusok szerint a lap kapaszkodót ad azoknak, akik a társadalmon kívül helyezték magukat, mert megszegték a törvényeket, kapaszkodót ahhoz, hogy lehetőségük legyen a kikerülésük után visszailleszkedni a társadalomba. Az esély egyik lehetőségét és eszközét. A börtönújság elméletileg minden ötödik-hatodik börtönlakóhoz jut el. de az olvasottsága ennél nagyobb: a rabok egymásnak adják kézbe, s a lap amolyan börtönvalutaként is szolgál. van, aki hazaküldi a családjának, részben, hogy saját írásával büszkélkedjék, részben, hogy hozzátartozóit mintegy beavassa a börtönélet viszonyaiba. Amikor hazánkban komoly méreteket ölt a bűnözés, és amikor a hivatalos statisztika szerint mintegy 16 500 körül van a magyarországi börtönökben jelenleg fogva tartottak száma, szabad-e lemondani bármilyen eszközről, amely a bűnelkövetőket szembesíti önmagukkal, segítséget adhat nekik a múltjukkal való szembenézésre, példával szolgálhat számukra egy jogkövető szabad élet kialakításához a jövőben? végezetül egy szakmai és egy érdekvédelmi érv, amit érdemes megfontolnia a büntetés-végrehajtás országos parancsnokságának, amikor mint kiadó dönt a lap jövőjéről. 1. A börtönújság gárdája a hazai újságírásban különleges tapasztalatokkal bír. olyan meg-
szerzett szakmai tudást halmoztak fel az itt dolgozók, amely egyedülálló és nem is pótolható. ennek a szerkesztőségi műhelynek értéke van. 2. Ha a lap megszűnne, megint gyarapodna néhány fővel az állástalan, munka nélkül maradt kollégák száma az amúgy túltelített újságírói munkaerőpiacon. I sztrájk. Amennyire általam belát-
ható a hazai média, azt tapasztalom, hogy sem az írott, sem az elektronikus sajtó nem rokonszenvez a munkabeszüntetéssel mint olyannal. kitetszik ez mind a vasutasok, mind a reptériek követeléseinek„kezeléséből”. van persze érzékelhető különbség: a kormánybarát média tálalása inkább elutasító, kétségeket, félelmeket vet fel, az ellenzékié pedig ráerősít mindarra, ami kormánybuktató munícióként használható fel. egyaránt jellemző viszont, hogy a sztrájkbeszámolók szinte soha, vagy csak nagyon ritkán jutnak el odáig, hogy magukról a tényleges követelésekről részletezve és érvelve számoljanak be. A sztrájkoló emberről, az ő körülményeiről pedig végképp kevés szó esik. intézmény, illetve képviselője ütközik a másik intézménnyel, illetve képviselőjével. számok röpködnek kétfelől, többnyire felfoghatatlanul. látszólag emberek nyilatkoznak, pedig dehogy. Az olvasó meg a néző pedig már-már politikai csatát lát, és hát tudvalévő, hogy a politika és a politikusok iránt kevés manapság a bizalom. Annál nagyobb az elutasítás. de tényleg: hol vannak az emberek maguk? Hol vannak az olyan írások, amelyek a vasutast, a reptéri dolgozót kérdeznék meg, miért csatlakozik a sztrájkhoz, milyen körülmények között él, hogyan látja ezt az egészet, mit szól hozzá a családja, a szomszédja, a kollégája? tudom, persze, hogy a mélyebb ábrázolás, a megértés igényének hiánya nem csak a szolidaritás általános hazai gyengélkedésének tudható be. A modern média rövidségre van kárhoztatva, nincs lehetősége kifejteni, körbejárni a dolgokat. mire oda jutna, hogy érdemben fesse fel a valóságot, megálljt parancsol neki a korlátozott karakterszám meg a fránya műsoridő, mely utóbbit a naponta sok tucatszor elhangzó sürgetéssel jellemezhetünk: „Harminc másodperce van, hogy erre az utolsó kérdésre válaszoljon!” I olvAstuk.„A közlekedési dolgozók
sztrájkja – normális esetben, európai alapesetben – maga mögött tudhatta volna a balközép és a baloldal támogatását. különösen, hogy a ferihegyi repülőtéren az igazgatóság a legundorítóbb módszereket alkalmazta a sztrájkolókkal szemben, a szervezett sztrájktöréstől a munkát beszüntetők durva zaklatásáig. szolidaritás? zéró. A balközép médiumok huhogó mumust csináltak gaskó istvánból, a liga szakszervezetek és a vdszsz vezetőjéből. ez különös. meglehet, hogy gaskó – néha követhetetlen – taktikája bírálható (más szakszervezetek, a mozdonyvezetőké például, vagy a szintén más konföderációhoz tartozó vasutasok szakszervezete bírálják is; ebbe nem tudok beleszólni). Az is egyértelmű viszont, hogy határozott követelései, bár a jelenlegi viszonyok között szokatlanok, nem térnek el az alaptípustól: nehéz viszonyok között nehéz munkát végző emberek életét akarják megkönnyíteni. (…) baloldaliaknak nem illenék sztrájktörőkkel szimpatizálniuk, a munkásjogok megkurtításán agyaskodniuk, legalább jóindulatú semlegesség elvárható volna tőlük.” (Tamás Gáspár Miklós: Az írástudók újabb árulásai – Népszabadság, 2009. január 14.) TripoLSzKy LáSzLó
V., tisztújító kongresszus: 2009. május 22–23. Megkezdődtek a kongresszus előkészületei • Sajtónapi ünnepség a Múzeum Kávéházban • Kitüntetések odaítélése • Új alapszervezet alakult a HVG-nél Január végén üléseztek a Sajtószakszervezet vezető testületei. A titkári tanács F. Kováts Éva elnök vezetésével megtartott ülése ünnepi bejelentéssel kezdődött: az elnök asszony köszöntötte Tömöry Ákost, a Heti Világgazdaságnál január 21-én létrehozott alapszervezet titkárát, aki ezen a napon már – a hatályos alapszabály szerint – szavazati jogú képviselőként vehetett részt a tanácskozáson. Miután a grémium meghallgatta Tömöry Ákosnak az alapszervezetet is bemutató szavait, a napirend elfogadását követően hozzáláthattak munkájukhoz a titkári tanács tagjai. I
Baktai György ügyvezető társelnök tájékoztatott a sajtónapi ünnepségek előkészületeiről, mindenekelőtt arról, hogy az idén is megjelenik és felszólal Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés elnöke. A tanács tagjait részletesen megismerhették a különben hagyományos programot, majd megtárgyalták és elfogadták a kitüntetésekre vonatkozó javaslatokat. (Mint ismeretes, ezeket majd az ünnepségen ismerhetjük meg). Az ügyvezető társelnök a következő napirendi pontban emlékeztetett arra, hogy már az előző év elején elvi megállapodás született a titkári tanácsban: a 2009-ben esedékes V.
Figyel az elnökség: Tripolszky László, F. Kováts Éva és Baktai György Fotók: Jánosi János
kongresszust az önálló, független szakszervezet létrehozása huszadik évfordulójának előestéjén, május utolsó napjaiban rendezzük meg. Az előzetes megbeszélések alapján javasolta, hogy a titkári tanács bízza meg a vezetőséget, hogy a hatályos alapszabály 4–2–3. pontjának megfelelően a kongresszust hívja össze, s dátumának 2009. május 22–23-át jelölje meg. A helyszínről később határozzanak, hiszen a szervező és szerkesztő bizottságot ezen az ülésen hozzuk létre, s ettől kezdve az lesz a felelős az előkészítés minden részletéért. Beterjesztve az új alapszabály tervezetét néhány fontos irányelvet
Merza Zsuzsa gazdasági titkár
A szerkesztő (is) felel Főállású bűnbak és hivatásos lelkiismeret I Van egy Illyés-vers: A költő felel. Elorozva mondhatom: a szerkesztő is felel. Naponta, még ha döntései, magatartása mellé nem mindig kerül is a neve, szignója, de tettei, azok következményei ott maradnak kinyomtatott oldalakon, kollégák emlékében, s nem túlzás: pályaívén. I
Egyetemista voltam, amikor egyik nagy tekintélyű tanárunkról hírlett, hogy bölcsészkari állása mellett „félkézből” szerkesztést is vállalt az egyik folyóiratnál. Bevittem néhány írásomat, s a megbeszélt időben visszamentem a véleményért. Félhomályos kis szobájában feltúrta az asztalán tornyosuló papírhalmokat, de az én kézirataim negyedóra múltán sem kerültek elő. Végül felnézett, s azt mondta: „Nem találom, de arra emlékszem, hogy jobbak voltak, mint a múltkoriak.” Megrökönyödésemben nyomban szembesítettem pedagógiailag talán érthető füllentésével: „De tanár úr, én most először hoztam írásokat”. (Szerencsémre később már nem nála vizsgáztam.) S egy életre bevéstem, hogy a szerkesztői munka a korrektséggel kezdődik. S talán azzal is végződik. I
Vidámabbal folytatva. A nálam jóval ifjabb, de ma már ezüsthalántékú kolléga mosolyogva kérdezi: „Emlékszel, mit mondtál a szerződésről?” Nem kapcsolok, mert egy szerkesztő naponta annyi mindent mond, köztük jócskán olyat is, amit megbán, hogy nem kellett volna. „Pedig bizonyos időszakok a te mondásaid alapján maradtak meg bennem” – teszi hozzá, miközben összeáll a történet. Egyik nap, lapzárta (slussz) felé közeledve a külpolitikai ügyeletes felajzva jelzi, befuthat egy addig nem várt hír arról,
hogy talán az USA is csatlakozik a taposóaknák gyártásának tilalmáról szóló nemzetközi egyezményhez. Mire – állítólag – én: „Kit érdekel? Engem az érdekel, hogy X. Y. csatlakozik-e a szerződéshez.”A külpolitikus hüledezve néz rám. X. Y. az egyik, alig pár éve nálunk dolgozó kolléga, aki rendre azzal tűnik ki, hogy a délelőtti értekezleteken elfogadott irányultságú belső vezércikkre megbízást kapva, estére a megállapodás szellemiségétől eltérő felfogású cikket szállít, amikor átírásra már nincs idő, sőt, cserére sincs alkalom. Aztán másnap, az elszámoló értekezleten hallgathatjuk a magas grémium bírálatát a „taposóakna” becsempészéséről. S éppen ilyen este elé nézünk, mert őt bízták meg a publicisztikával. Egyébiránt – ha a memóriám nem csal – az ominózus napon sem a szuperhatalom, sem a mi renitensünk (ismét) nem adta be a derekát. Az utóbbiért viszont másnap megint mi kaptuk meg a magunkét. Vizsgálat indul ellened – mondja egy nap nem túlságosan lelkesen az egyik főszerkesztő-helyettes. Sejthettem, hiszen a kollégák már jelezték: egy szó, politikai értelemben eléggé durván megváltoztatva a mondat eredeti tartalmát, belekerült a kulturális rovatban közölt cikkbe, s a főszerkesztő tombolt. A másik főszerkesztő-helyettes is tagja a fegyelmi bizottságnak, jogvégzett ember, s „igazoló jelentést” kér a történtekről. (Pártállami időket nem megélteknek e műfaj valószínűleg ismeretlen: a tárgyszerűségbe csomagolt magunk mentsége az előre várható nyilvánvaló büntetés előtt.) „Elvégre még a bíróság előtt is megilleti a védekezés a gyanúsítottat” – teszi hozzá. Leírom, hogy a cikket én is olvastam, napokkal korábban leadtuk szedésre, jelzem, a megjelenés előtti napon ki volt az ügyeletes rovatvezető-helyettes, ki a rovatügyeletes, akiknek
ajánlott a titkári tanács figyelmébe, és kérte: március 1-jéig közöljék véleményüket, észrevételeiket, javaslataikat a tervezettel kapcsolatban. Felhívta a figyelmet a szervezési időszak legfontosabb dátumaira: a most kért március 1-jei válaszadás napját követően természetesen a sajtónapi ünnepség, de még előtte a Sajtóvilág idei első számának megjelenése áll a program középpontjában. Március 16-tól meg lehet kezdeni az alapszervezetek beszámoló, tisztújító és küldöttválasztó taggyűléseinek összehívását. Időközben ülésezik a vezetőség is, és meghallgatja az írásban a küldöttekhez juttatandó beszámoló szövegét. Április második felében ül majd össze a titkári tanács, meghallgatja a szervező és szerkesztő bizottság jelentését, megvitatja az új alapszabály és az ehhez kapcsolódó szervezeti és működési szabályzat kongresszus elé terjesztendő tervezetét, megállapítja a kongresszus helyszínét, napirendjét, emellett pedig – tekintettel a kongresszus időpontjára – a szokásosnál korábban megtárgyalja és elfogadja az 2008. évi gazdálkodásról szóló jelentést és az idei költségvetést. A titkári tanács ezt követően egyenkénti szavazással létrehozta előbb a szervező és szerkesztő, majd a jelölő bizottságot. A szervező és szerkesztő bizottságot Baktai György vezeti, tagjai: F. Kováts Éva, Tripolszky László, Merza Zsuzsa és Jánosi János. A jelölő bizottság elnöke: Salgó Tamásné, tagjai: Valahovitsné Dávid Éva és Gyöngyösi Árpád. Merza Zsuzsa gazdasági titkár adott tájékoztatást ezután a szakszervezet gazdasági helyzetéről, ismertetve a „ceruzás mérleg” adatait, s felvázolva a majd áprilisban elfogadásra kerülő költségvetés fő irányszámait. Tripolszky László társelnök bejelentette: a MÚOSZ országos sajtófotó-pályázatán kiadásra kerül az idén a Sajtószakszervezet különdíja is. Tájékoztatta a kollégákat, hogy a Médiakalendárium 2009-re számos pozitív visszajelzés érkezett, és kérte a szakszervezeti titkárokat: ők is tegyék meg észrevételeiket, támogassák ezzel
3
Sajtószabadság Színe
n Töprengők az asztalnál: Tömöry Ákos, Hargitai Miklós, Ránki Péter, Palásti Péter, Barta Zsolt és Nagy Miklós Fotó: Várai Mihály is a szerkesztés munkáját. Fontos témában kért ezt követően határozatot. Az elnökség foglalkozott a beruházásra rendelkezésre álló összeg felhasználásával, s az a vélemény alakult ki, hogy a legcélszerűbb lenne jászszentandrási üdülőnk jelentős bővítése, a teljesen leromlott állapotú Tavasz u. 28-on lévő épület lebontása és területrendezéssel itt egy több apartmanos üdülőház létesítése. A testület rövid vita után egyhangúlag felhatal-
mazza az elnökséget, hogy ebben az irányban tegye meg minél hamarabb a szükséges lépéseket. Az ülés az elnök zárszavával ért véget, majd sor került a vezetőség ülésére. A vezetőség egyetlen napirendi pontot tárgyalt: a kongresszus összehívásáról döntött. A határozat egyhangúlag született meg: a Sajtószakszervezet V. kongresszusát a vezetőség 2009. május 22–23. napjára hívta össze.
Alapszervezet a Hvg-ben I január 21-én megalakult a Hvg-dolgozók sajtószakszervezeti alapszervezete. Az alakuló taggyűlésen a Hvg hetilap 22 dolgozója írta alá a belépési nyilatkozatot. A taggyűlés tömöry ákost, a lap újságíróját választotta meg titkárnak. Az alapszervezeti tagság célja, hogy a Hvg-lapcsalád munkavállalói a közeljövőben mind nagyobb számban csatlakozzanak hozzájuk, ezért úgy döntöttek, hogy 2009 márciusában tisztújítást tartanak, s ezen a taggyűlésen választanak majd a létszám ismeretében végleges vezetőséget. A Hvg hetilapot egyébként az 1989-ben alakult Hvg kiadói zrt. adja ki, amely indulása óta nyereséges vállalkozás. A kiadó 2003 óta a német WAz cégcsoport többségi tulajdonában van, és a névadó hetilap mellett internetes hírújságot, további szakportálokat működtet, könyveket, szakmai lapokat jelentet meg, továbbá kiadja a műértő című művészeti-műkereskedelmi folyóiratot.
az oldallevonat s az oldal elolvasása kötelességük. Jórészt én szoktam tartani a frontot, ám aznap – hetek óta először – kora délután eltávoztam, s másik kolléga vitte az ügyeket. Másnap hivat a jelentés „megrendelője”. „Megáll az ész!” – mondja tréfás dühösen.„Írásban meghagytad a tennivalókat, ráadásul bent sem voltál a szerkesztőségben. Javaslom, hogy a bizottság meghallgatás nélkül zárja le az ügyedet.” A főszerkesztő régóta fújt rám, vitáinkat torolta volna meg az üggyel, ami így visszafelé sült el. Jellemző, hogy a továbbiakban a kutyát sem érdekelte, voltaképpen ki hibázott. Pedig a személyes elfogultság, ellenszenv a szerkesztésben (sem) jó tanácsadó. Mert én ilyen esetekben, ha funkcióm felhatalmazott rá, nem is a „tettest” kerestem, hanem a lapkészítés „technológiai folyamatát” vizsgáltam, hogy kiiktathassuk az emberi mulasztásból eredő hibákat. Mert a lapkészítés bizonyos értelemben „üzem” is, ahol a dolgok nyomon követése, egymás ellenőrzése elejét veheti a tévedéseknek. I
A szerkesztőt sokan amolyan hibavadásznak tekintik, ami igaz is, de az inspiráló, kezdeményező, ösztönző, felfedező szerepe legalább annyira fontos. Hadd büszkélkedjem nevekkel, akiknek indulásánál talán jó szándékúan ott voltam. 1972-ben, miután visszatértem nyári, vietnami haditudósítói kiküldetésemből, a Dunántúli Naplótól áthelyeztek az akkor induló pécsi összegyetemi-főiskolai lap, az Universitas felelős szerkesztőjének. Addig ilyen jellegű orgánum nem volt a patinás diákvárosban. A széttagolt bázis, három önálló egyetem és három főiskola munka-
társi gárdájának felkutatása, az intézményi elfogultságok, előítéletek, a „hivatalos lapra” vetülő gyanakvás oldása nem volt könnyű. De maradjunk a tényeknél: három év után, mikor eltávoztam, már Budapesten statisztikát készítettem: tizenhét egykori társadalmi munkatársunk került az újságírói pályára – egyebek közt megyei lapokhoz, rádióhoz – a diákszerkesztők, -szerzők sorából. Köztük olyanok, mint Szántó Péter (őt akár az írók közt is említhetném), Szunyogh Szabolcs, Várkonyi Balázs. Az irodalmi mellékletben közölt, akkor még egyetemi, főiskolai hallgató szerzők, akik ma jeles írók, kritikusok, nem szereplésük gyakorisága alapján, hanem betűrendben: Bakonyi István (még korábbi nevén, Kovács Istvánként), Csordás Gábor, Jádi Feenc, Meliorisz Béla, Mihalik Zsolt, Parti Nagy Lajos, Petrőczi Éva. Rendszeres karikaturistánk volt az azóta nemzetközi hírűvé lett rajzfilmes, Varga Csaba. És cikkírónk későbbi akadémikus vagy politikus, egyetemi oktató, aki először diákként kukkantott be a parányi szerkesztőségi szobába.TertettAmAnti bélA rAjzA mészetesen nem a szerkesztőtől, hanem a tehetségüktől függött a későbbi pályájuk, de talán néhány biztató, korholó, csipkelődő szó is hozzájárult épülésükhöz. Az ő pályájuk is erkölcsi elismerése, visszaigazolása a szerkesztő láthatatlan munkájának – ha lehet így fogalmazni –, „maradandóságának”. Mert talán ez a lényeg: a szerkesztő egy lap arculatának őrzője, szellemiségének mondhatni „hivatásos lelkiismerete”, még ha néha alulról, bár legtöbbször felülről főállású bűnbaknak szeretnék is láttatni. MArAfKó LáSzLó
éhány nap múlva ünnepeljük a magyar sajtó napját. Az egykor csak a sajtó„munkásait” köszöntő – amolyan szakmai – napból a rendszerváltás időszakában lett egyértelműen a sajtószabadság ünnepe. Azóta kötődik a magyar szabadság márciusához, s azóta méltatják így a szónokok a nép által lefoglalt nyomdagéppel jelképezett sajtószabadságot, miközben elemzik: miként valósult meg, hogyan élünk vele napjainkban. ezt tették évről évre a sajtószakszervezet pilvax-beli ünnepségén is közjogi méltóságaink, akik egyszerre köszöntik a sajtószabadságot és mindennapi letéteményeseit, az újságírókat is a szakszervezeti eseményen. göncz árpád köztársasági elnök annak idején úgy fogalmazott a tizenkét pontról, amely az első években mindig elhangzott a mi ünnepségünkön: „úgy vélem, kötelezővé kellene tenni a tizenkét pont olvasását: mindig lássuk, tudjuk, miben maradtunk le, mit kell még tennünk.” dr. mádl ferenc köztársasági elnök néhány évvel később leszögezte: „ma a sajtó szabad… ízlésünk, értékvilágunk szerint választhatunk a különböző sajtóorgánumok között, vagyis mindenféle értékrend utat talál magának a nyilvánosság felé.” szili katalin, a magyar országgyűlés elnöke tavaly az 1848. évi 18. törvénycikket idézte:„gondolatait a sajtó útján mindenki szabadon közölheti.” és így folytatta:„A ma hatályos sajtótörvényünk is erre az alapgondolatra épül.” de nem fejezte be ezzel, a sajtó munkásainak felelősségét és kötelességét is megfogalmazta:„tartsanak igazságos tükröt a közállapotok és a politika elé.” nem kell, nem szabad megragadnunk az amúgy nagyon is beszédes idézeteknél. magunk is látjuk, tapasztaljuk a történelmi tizenkét pont élén álló követelmény –„kívánjuk a sajtó szabadságát…!” – érvényesülését. elég csak körülnézni az újságstandokon: különböző politikai áramlatokhoz tartozó, más és más eszmeiséget hirdető lapok között válogathat az igényes olvasó. A lapok„engedélyezése” nem több egyszerű formaságnál,„sajtóigazgatási” eljárásnál. A sajtó is médiává bővült azóta: rádióadók és televiziók mellett immár az internetes megszólalás lehetősége is megnyílt. kiteljesedett tehát a sajtó szabadsága. kiteljesedett?
Visszája
k
ét évtized telt el az első igazán szabad március 15-e óta, és az„első fejezetet” záró kérdő mondatra nem egyértelmű a felelet. éppen ebben az ünnepinek szánt számban is szerepel újságíró szervezetek – köztük szakszervezetünk – tiltakozása egy (megítélésünk szerint) meggondolatlan hatalmi fellépés miatt. ordas eszmék mellé álltunk volna? nem így látjuk. Ha bármivel szemben hatalmi eszközzel kell fellépni, azt tegye meg az arra illetékes, hogyha politikai bojkottot kíván kezdeményezni egy politikus, arról kellő érvekkel győzze meg az embereket. A véleményt viszont – még ha publicista hévvel fogalmazták is meg – tiltással, letiltással elfojtani (ez a meggyőződésünk) nem demokrata attitűd. ez nem mai véleményünk, erről fejtettük ki álláspontunkat akkor is, amikor 1997-ben, épp a márciusi sajtónapon megfogalmaztuk saját„tizenkét pontunkat”, s benne azt:„elfogadtuk a piac szerepét, de gátlástalan uralmát nem… nem fogadjuk el az olyan helyzetet, amikor az újságírókat korlátozzák”. vagy éppen 2000-ben, egy más színű kormány idején, amikor az ellen léptünk fel, hogy a hirdetők politikai megrendelésre vonták meg támogatásukat ellenzéki lapoktól. és ezzel persze megnehezítették az ott dolgozó kollégák életét is. már akik e kiadók anyagi nehézségei miatt ott maradhattak. mert mi egy pillanatig sem felejtettük, hogy a szakszervezet – munkavállalói érdekvédelmi szervezet. Azt is jól tudjuk, hogy a XX. század végétől a sajtószabadság már nemcsak és nem is elsősorban a szerzők és szerkesztők, hanem mindenekelőtt az olvasók, a közönség szabadsága – ahogy épp a 2001. évi médiakalendáriumban idéztük egyik neves szerzőnket. nekünk, érdekvédőknek azonban nem szabad eltekintenünk a munkavállaló kollégák szabadságától. Őket is sok megpróbáltatás éri például jó néhány önkormányzati lapnál, gondjaik vannak az újra meg újra feléledő leépítéseknél,„ésszerűsítéseknél”. nem éppen a szabad munkavállalás irányába hat, amikor megrendelt, elfogadott, megjelent írásaikról utólag tudják meg, hogy „társadalmi munkának” tekintették a megrendelők. soroljuk? és mondjunk egyértelmű„nemet” az első fejezet végén feltett kérdésre? korántsem. Csak éppen a morgás szabadságjogát gyakoroljuk. sose felejtem el kaján karikatúráját 2001. évi médiakalendáriumunk címlapján:„sajtószabadság akkor van, amikor ki lehet nyomtatni, hogy nincs sajtószabadság.” most mi ezt sem akarjuk kinyomtatni… Csak éppen a színe mellett gondolunk a visszájára is, még az ünnep előestéjén is. BAKTAi GyörGy
4
„Az újságíró nem hallgathat el fontos információt, nem hamisíthat meg tényeket, dokumentumokat.”
Sajtóvilág 2009. február
I Első alkalommal adták át Magyar Sajtó kategóriában a Junior Prima díjat, melynek Demján Sándor mellett csatlakozó társalapítója az Erste Bank Hungary Nyrt. A Juhász Judit, Rangos Katalin és Vágó István által alkotott zsűri tíz fiatal, 30 év alatti újságírót részesített szakmai elismerésben és anyagi támogatásban 2008-ban végzett tevékenységük alapján. A fejenként hétezer euróval járó elismerést kapták: Gasztonyi Dóra (MTI), Iványi Balázs (Heti Válasz – Magyar Katolikus Rádió), Kiss Roland (Világgazdaság), Morvai Noémi (Duna TV), Szántó Dávid (MTV), Szlankó Bálint (Origo), Takács András (Népszabadság), Veiszer Alinda (MTV), Windisch Judit (Kossuth Rádió) és Zalán Eszter (Népszabadság). I Új hírigazgatója van a Magyar Televíziónak Bednárik Imre személyében. A 44 éves vezető korábban a TV2 Tények című hírműsorát irányította, előtte pedig hosszú évekig a Népszabadság hír- és információs rovatának munkatársa volt. Új megbízatásáról így nyilatkozott: „A hírversenyben maradéktalanul meg kell felelni a tényszerűség és a szakszerűség szakmai követelményeinek. Az információszerzés megújításával pedig még több néző számára lehet hiteles hírszolgáltató az MTV. ” I Az orosz Alekszandr Lebegyev vásárolta meg a patinás londoni lapot, az Evening Standardot. A volt KGB-ügynök egykor a Szovjetunió nagykövetségén dolgozva küldte haza kémjelentéseit, s ahogy mondta, a nagy múltú, 181 éves újság már akkor is közel állt a szívéhez.
A már meglévő állami segítségen túl még évi 200 millió eurós támogatáshoz jut a következő három évben a gazdasági nehézségekkel
HIRDETÉS
Sajtóvilág 2009. február
MÉdiAHíReK − RövideN
I
„Az újságíró csak becsületes, tisztességes módszereket használhat az információk, fényképek, dokumentumok megszerzéséhez.”
pápAi gábor rAjzA – népszAvA, 2009. jAnuár 31. szombAt
küzdő írott sajtó Franciaországban – jelentette be Nicolas Sarkozy államfő. A kormány egy évvel elhalasztja a postai költségek emelését, megduplázza az állam kommunikációs költését az írott sajtóban, a szociális terhek csökkentésével modernizálja az újságkihordást és a nyomtatást, növeli a terjesztők bevételeit, és támogatást nyújt a napilapok internetes oldalainak fejlesztéséhez. Az állam egyéves előfizetést ad ajándékba minden 18 éves polgárnak egy napilapra. I Megtartotta idei első ülését a magyar újságíró-szervezetek etikai együttműködési tanácsa. 2009-ben a testület elnökségét – a korábban megállapított rotáció szerint – a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (MAKÚSZ) vette át. A testület idei első negyedévi programjában szerepel állásfoglalás kialakítása a sajtóban, médiában alkalmazott stílusról, beszédmodorról. I A budapesti Független Médiaközpont roma újságíró-gyakornoki programját a legjobb harminc európai antidiszkriminációs médiaprogram közé választották. „Az elismerés
megerősít bennünket munkánkban, s szól mindazoknak, akik e program megvalósítását évek óta segítik – a tanároknak, az együttműködő szerkesztőségeknek, partnereinknek és a támogatóknak” – mondta Móricz Ilona, a Független Médiaközpont igazgatója. I Tizenhárom
újságíró vehette át február 14-én a Minőségi Újságírásért-díjjal járó oklevelet és a nettó 200 ezer forintos (megosztva:100100 ezer forint) pénzjutalmat. A 1997-ben alapított Minőségi Újságírásért-díjat havonta ítélte oda a Bánki András, Bojtár B. Endre, Farkas Zoltán, Martin József Péter, Molnár Patrícia és Weyer Balázs alkotta zsűri. A 2008. év díjazottjai: Sághy Erna (HVG), Scipiades Erzsébet (Népszava), Tanács Gábor (Szabad Föld), Bogár Zsolt (Magyar Narancs), Simon Andrea (Magyar Narancs), Pethő András (origo), Babus Endre (HVG), Rádi Antónia (HVG), Tódor János (Élet és Irodalom), Csapody Tamás (Népszabadság), Kun István (Élet és Irodalom), Szirmai S. Péter (Figyelő) és Tábori Zoltán (Mozgó Világ).
I A Pallas Páholyban január 26-án tartották meg a Médiatanárok Körének idei első összejövetelét. Az est témája a szakmai berkekben általános felzúdulást keltő második médiatörvény-tervezet volt. A beszélgetést Zöldi László médiatörténész moderálta, aki fájlalta, hogy a tervezet éppen a médiafogyasztókat hagyja figyelmen kívül, akiknek pedig a műsorok készülnek. Utalt még a kezdeti sajtó-, majd médiatörvények egyre növekvő terjedelmére, ami azonban minőségi változást szinte soha nem hozott magával. Bevezetője után a szakmai meghívottak sora mondta el észrevételeit, véleményét a törvénytervezetről, a többi között Gellért Kis Gábor, Bodor Pál, Wisinger István, Pálfy G. István, Szekfű András, Szunyogh Szabolcs és Enyedi Nagy Mihály.
Kezdő politikusoknak adott „tízparancsolatot” a magyar nyelvű manna.ro romániai internetes portál Salamon Márton László „médiaszakács” (egyúttal a bukaresti Új Magyar Szó főszerkesztője) tollából. A nyolcadik parancsolat kérdése így hangzik: Hogyan kerülhetők ki a kényelmetlen kérdések? Íme a válasz, azaz a „parancsolat”: „Érdemes figyelemelterelő hadműveletekkel próbálkozni. Például úgy, hogy egy-két semmitmondó mondattal elintézzük a kérdést, és kapcsolódó, de kevésbé kényes témát kezdünk boncolgatni. Az esetek nagy hányadában az újságíró már nem tér vissza a korábbi kérdésre. Meg lehet még egyszer csinálni ugyanezt, ha az újságíró ismét felteszi a kérdést; aztán harmadszor már csak a legritkább esetben teszi fel újra. Ekkor pedig nem marad más megoldás, mint a nemzetközi formula, a No comment, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt.” I
MH: Bayer-cikk, nyilatkozatok Az előzmény: A Magyar Hírlap 2009. február 10-i száma közölte Bayer Zsolt Betelt a pohár című cikkét a lap Vélemények rovatában. Budai Bernadett kormányszóvivő aznap közleményt jelentetett meg az Országos Sajtószolgálaton keresztül: „A Magyar Hírlap hétfői számában megjelent Betelt a pohár című cikket követően Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is azt gondolja, hogy betelt a pohár, arra kéri valamennyi állami intézményt és állami tulajdonú vállalatot, hogy szüntesse meg a lap előfizetését. Az illetékes vagyonkezelő szervezeten keresztül pedig a kormányfő arra utasítja az érintett állami vállalatokat, hogy szüntessék be a fizetett hirdetések és a reklámok megjelentetését a Magyar Hírlapban. Gyurcsány Ferenc arra utasítja Draskovics Tibor rendészeti és igazságügyi minisztert, hogy készítse elő a megfelelő sajtóetikai vagy jogi eljárást a Betelt a pohár című írással kapcsolatban.” A magyar újságíró-szervezetek etikai együttműködési tanácsának négy tagja – a Magyar Újságírók Közössége, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, a Protestáns Újságírók Szövetsége és a Sajtószakszervezet – a kormányszóvivői nyilatkozatal kapcsolatban állásfoglalást tett közzé, ugyancsak az OS-ben: „A Magyar Hírlappal kapcsolatos nyilatkozat a miniszterelnök mint a végrehajtó hatalom feje részéről alapjaiban elhibázott, sérti a sajtószabadságot és a véleményszabadságot, azokra súlyos fenyegetést jelent. Ezért határozottan elutasítjuk! A sajtó és a vélemény szabadsága olyan alkotmányos érték, amelynek hatalmi szóval való korlátozása nemcsak a média egésze, de az állampolgárok ellen is irányul, ezért elfogadhatatlan. A sajtóban megjelenő, akár etikai, akár jogi normákat sértő bármely írás elleni fellépésre megvannak az illetékes szakmai fórumok vagy a megfelelő törvényi eljárások. Azt várjuk a magyar kormányfőtől, hogy – illetékesség hiányában – ezt a meggondolatlan nyilatkozatát vonja vissza.” Az etikai együttműködési tanács ötödik tagja, a MÚOSZ különnyilatkozatot tett: „A MÚOSZ Elnöksége Bayer Zsolt publicisztikáját elítéli, a miniszterelnök által meghirdetett, Magyar Hírlap-ellenes bojkotthoz azonban nem csatlakozik. Bayer Zsolt Betelt a pohár című írásában etnikai kérdésként tárgyalja a Veszprémben történt súlyos bűncselekményt, nem bűnözésről, hanem cigánybűnözésről beszél. Publicisztikája – nem először – túllépte a véleménynyilvánítás határait. Ilyen esetben a bojkott indokolt lépés lehet, a konkrét, állami hátterű bojkottfelhíváshoz azonban a MÚOSZ Elnöksége nem csatlakozik. Kérjük a média munkatársait, a MÚOSZ tagjait, hogy munkájukkal járuljanak hozzá a társadalmi konfliktusokról való tárgyszerű és empatikus beszédmód kimunkálásához.” Dr. Halák László, a MÚOSZ etikai bizottságának elnöke az eMasaban kifejtette: „A hatályos törvények és az etikai szabályzatok szerint ugyan sem a reklámozó, sem a támogató nem befolyásolhatja a szerkesztői szabadságot befolyásoló módon a szolgáltatott tartalmakat. Különösen nem avatkozhat be az állam, semmiféle állami szervezet, személy a sajtó tevékenységébe gazdasági nyomásgyakorlás semmiféle módszerével. A kormányfő kezdeményezésével tehát nem értek egyet, de nagyon fontosnak tartottam volna, hogy a sajtószabadság védelme érdekében kifejezzük tiltakozásunkat a Magyar Hírlapban közzétett „Betelt a pohár” című, a sajtószabadságot súlyosan sértő publicisztika miatt is, amely a kormányfő intézkedését kiváltotta.”
I
5
ALAPSZeRveZeTi ÉLeT: duNÁNTúLi NAPLó
Vonatokat pedig indítunk Sajtómunkások érdekvédelmi küzdelmei a pécsi lapnál - Személyre szabott ajándékok nem titok, hogy a szakszervezet a munkavállalók olyan érdekvédelmet szolgáló tartós egyesülése, amelynek célja közös követelések elérése a munka világában: különösen a munkabérek, a munkavégzés szabályai területén és a munkavállalók számára fontos szociális kérdésekben. Persze az sem titok, hogy szakszervezet és szakszervezet között különbségek adódhatnak, érdekérvényesítő képességük adottságaik révén más például a vasutasoknak, mint a sajtó munkásainak. Szomorú tény ebből következően, hogy hiába fenyegeti a Sajtószakszervezet a munkaadókat azzal, hogy holnaptól nem indít vonatokat, ha nem teljesítik követeléseiket, a munkaadók csak mosolyognak ezen, valahonnét sejthetik, hogy ennek fele sem igaz, akármilyen meggyőzően hangzik is. Ez az alapvető oka annak, hogy az Axel Springer-Magyarország Kft. Baranya Megyei Irodája és az Új Dunántúli Napló szerkesztősége helyi érdek-képviseleti szervezetének háromfős vezetősége egy ideje már felhagyott ezzel a szisztémával, nem fenyegetőzik tehát sem a tömegközlekedés megbénításával – beleértve a honi repülőtereket –, sem országos sztrájkkal, sem azzal, hogy különböző szintű vezetői a Parlament előtt felgyújtják önmagukat, pedig valljuk be, gyúlékonyság tekintetében nem vallanának szégyent. Sokkal inkább igyekszik békésen elintézni mindazt, amire a dolgozók, köztük nagyjából a dolgozói állomány felét kitevő szakszervezeti tagok vágynak. Természetesen látványos fizetésemelést, a munkahelyi vezetőknél magasabb béreket és az Axel Springer többségi részvényeinek felvásárlását eddig nem sikerült elérni, de szó nincs arról, hogy ezeket a célokat egyszer és mindenkorra elvetette volna: az utolsó leheletéig küzd érte. Az Axel Springerről egyébként azt kell tudni, hogy német lapkiadó médiabirodalom, amelynek mára már több európai leányvállalata is van, s I
Szakszervezeti„családi fotó” a szlovéniai kirándulásról Európa-szerte vezető pozíciót tölt be a lapkiadás terén. A vállalkozás fő profilja a nyomtatott sajtó: napilapok, magazinok, hirdetési újságok és különleges kiadványok széles köre; olyan népszerű lapokat mondhat magáénak, mint a Die Welt és a Bild. Az Axel Springer magyarországi vállalkozásai 1989-től jelentek meg a magyar sajtópiacon. A kezdetben egy műsorlappal (tvr-hét) és egy folyóirattal (Lakáskultúra), húsz-harminc munkatárssal induló vállalkozás dinamikusan fejlődött, aminek következtében az Axel Springer cégcsoport ma már az ország egyik legnagyobb és legkorszerűbb lapkiadó vállalkozása. Több tucat nyomtatott kiadvánnyal piacvezetőnek számít. Saját nyomdákkal, önálló sajtóügynökséggel, egész tevékenységi területét átfogó adatátviteli rendszerrel és saját lapterjesztő hálózattal rendelkezik.
A megszorítás hierarchiája mindenkinek fájni fog – ez volt az első napok riasztó reakciója a pénzügyi válság hazai begyűrűzése kapcsán. sokan talán nem is gondolták, hogy ez a fájdalom milyen nyilallásszerűen szalad majd végig az országon. A parlament, a kormány után az egyes tárcák, majd a városok, települések önkormányzatai is tartalék költségvetést készítenek. mindenhol húzzák a nadrágszíjat, egymást érik a takarékossági intézkedések. saját intézményrendszere működtetésével kapcsolatosan ezek szükségességét fogalmazza meg a pécsi önkormányzat költségvetési koncepciója is. A korábbinál kevesebb pénz, a csökkenő juttatások olyan fogalmakat hoznak fel, mint az összevonás, a racionalizálás, a megszüntetés vagy a kiszervezés. illúzióink sajnos nem lehetnek, ezt jól példázza a gazdasági társaságok működése is. Amikor egy cégnél ilyen válságlépések kerülnek előtérbe, akkor az sok mindent jelenthet, csak például fizetésemelést nem. sokkal inkább feladatkörök átcsoportosítását, bizonyos tevékenységek elhagyását, fejlesztések, beruházások elmaradását, igen gyakran a dolgozói létszám csökkentését. A kormány nagyban gondolkodik, kisebben, mondjuk, az önkormányzatok, gazdasági társaságok. egy dologban azonban hasonlóak: egy bizonyos határon túl a terheket valamennyien áthárítják a hierarchiában alattuk állókra. A kormány az önkormányzatokra, utóbbiak az intézményeikre. A gazdasági társaságok a beszállítóikra, kisvállalkozókra. A sor végén állnak a munkavállalók. egyre többen vészhelyzetre szóló tartalék költségvetést készítve. KASzáS EndrE Az üzemi tAnáCs tAgjA
A vállalkozás napjainkban közel 1000 munkatársat foglalkoztat, s ezen felül még átlagosan 2100 embernek ad időszakos vagy bedolgozói munkát. Pécs egyébként sok szempontból szerencsés e birodalmon és a hazai médiapiacon belül. Pécsen jelen esetben a kiadó és a szerkesztőség értendő, nem az Európa Kulturális Fővárosa címmel és a fogyatkozó polgármesterekkel megátkozott város. Az Axel Springer székháza – amely egy komplex egységet alkot a három dél-dunántúli megye lapjait elkészítő nyomdával – ugyanis már önmagában unikum a hazai média tengerében, hiszen európai színvonalú épületről van szó, amelyben európai színvonalú munkafeltételeket teremtett a tulajdonos. Kisebb és nagyobb tárgyalók, ebédlő, szintenkénti konyha, jó minőségű bútorzat, légkondicionálás könnyíti meg az itt folyó munkát, és a szakszervezet kezdeményezésére sportolás céljára kialakított kondi- és pingpongterem is rendelkezésre áll, az udvaron pedig sportpálya a fedett parkológarázs szomszédságában. Ez olyan adottság, amelyért a szakszervezetnek a kisujját sem kellett mozdítania, de azért emellett figyelemre méltó eredményeket is felmutathat. Az Axel Springer magyarországi vállalatcsoportjánál egyébként 1992 óta létezik kollektív szerződés, voltaképpen az új magyar munkajogi kódex (a Munka Törvénykönyve) megszületése óta. Ebben a vonatkozásban az Axel Springer első volt az országban működő kiadók között. A cég vezetői rendszeres és rendezett kapcsolatot alakítottak ki az illetékes szakszervezetek országos és helyi vezetőivel, testületeivel. A Sajtószakszervezet központjával évente áttekintik, és szükség esetén módosítják is a kollektív szerződést. A helyi kollektív szerződés tovább finomítja ezt a megállapodást, biztosítja például, hogy a kiadó évenként több mint egymillió forintot különít el üdülési csekkek vásárlására, túljelentkezés esetén a szakszervezet dönt, hogy kik részesülhetnek belőle. Az
esti slussz a deszkben összeg minimális emelésének éves mértéke a KSH által prognosztizált éves infláció adatai alapján történik. Évente 59 ezer forintot nyújt a kiadóvállalat a Dunántúli Napló Sportkör támogatására, sporteszközök vásárlására, illetve egyéb sporttevékenységek lebonyolítására. A szükséghelyzetben lévők anyagi támogatására háromfős bizottság tesz javaslatot, egy fő a kiadó, egy a szerkesztőség és egy fő pedig a szakszervezet részéről. Rendszeresek a különböző rendezvények, mint például a nőnap, a sajtónap, az évbúcsúztató, a gyermeknap és a kirándulások. Nőnapi ajándékra a kiadó ez évben fejenként háromezer forintot különített el, ez sajnálatos módon egyelőre csak a nőnemű kollégákra vonatkozik; e diszkrimináció megszüntetése érdekében is történnek lépések. Szakszervezeti kezdeményezésre évente két alkalommal fizeti a kirándulások buszköltségeit a cég, ezekhez a kirándulásokhoz a szakszervezet is hozzájárul, például a van Gogh-kiállítás belépőit finanszírozta. A kirándulások persze nem kizárólag belföldiek, az elmúlt évben a szlovén Postojna világhírű cseppkőbarlangja volt az úti cél. Ezekre az utakra családtagok is jöhetnek, így
szorosabb, oldottabb kapcsolatok is kialakulnak munkatársak között. A gyermeknapok egy ideje valamilyen hangulatos tanyán zajlanak, ahol a gyerekek lovagolhatnak, állatokat simogathatnak, és együtt fogyaszthatják el szüleikkel a szakszervezet által fizetett ebédet. A Mikulás-napi műsornak több évtizedes hagyománya van Pécsett, nemritkán hivatásos színészek, bábművészek is fellépnek, a szakszervezet pedig, figyelembe véve a különböző korosztályokat, személyre szabott ajándékcsomagokat vásárol. Igen jelentős segítség a cég részéről, hogy havi rendszerességgel biztosít fejenként hatezer forint értékben internetutalványokat az újságíróknak. A különböző területeken dolgozó, „normális körülmények között" egymással csak ritkán találkozó szakszervezeti tagok összecsiszolódása érdekében az elmúlt évben közös, evéssel és ivással egybekötött bulit szervezett a szakszervezet, amelynek időnkénti megismétlésére igény mutatkozik. Nagy sikere volt tavaly a bográcsfőző versenynek is, ahol mindenki megmutathatta a gasztronómiában való jártasságát. MorVAi LEVEnTE AlApszervezeti titkár
„Az újságíró tegyen meg minden tőle telhetőt, hogy helyreigazítson minden pontatlanul, hibásan vagy félrevezetően megjelent információt.”
„Az újságírónak kötelessége a neki bizalommal kiszolgáltatott, átadott információ eredetét szakmai titokként kezelni.”
Sajtóvilág
2009. február
2009. február
TALLóZó – RÉSZLeTeK KoLLÉGÁK KöNyveiBőL
felülvizsgálat – óramutató – Helyszínelés GYERTYÁN ERVIN: Visszajátszás Lelkiismereti regény I Akadhatnak olvasóim között, akiknek feltűnik, s akikben némi gyanakvást ébreszt, hogy e sorok írója, aki oly kemény hangot használ a forradalom eltipróival, a megtorló terror aktivistáival szemben, s aki ötvenhétben még megvetéssel ítélte el a Népszabadságot és munkatársait, a hetvenes években ennek a lapnak az állandó filmkritikusa, később publicistája lett. S hadd áruljam el, nemcsak hogy árulásnak, átállásnak, vagy elvtelen megalkuvásnak nem tekintettem e tevékenységet, hanem örömmel töltött el, hogy a számomra oly fontos, szinte már életcélnak tartott magyar filmművészet érdekeinek, lehetőségeinek, mozgásszabadságának a védelmét nemcsak egy szűk, szakmai érdeklődésű olvasóközönséghez szólva a Filmvilágban, hanem egy több százezres orgánum hasábjain láthatom. Ez a lap ugyanis már nem ugyanaz a lap. Hogy rövidre zárjam a kérdést, ma fontosabb számomra az életekhez, mint az elvekhez való viszony, az jogokhoz, mint a politikai elképzelésekhez, s az egyes emberek megítélésében is lényegesebb, hogy mennyit használt és mennyit ártott embertársainak, függetlenül attól, hogy milyen eszmei egyenruhát viselt. Egyaránt voltak derék és jó emberek az antikommunisták és a kommunisták, a vallásosak és az ateisták, a liberálisok és a konzervatívak között, és becstelen, rosszhiszemű, gonosz, cinikus emberek is. A jogtipró, gyűlölködő, gátlástalanul rágalmazó Népszabadságtól határolódtam el, s egy jogvédő Népszabadsághoz csatlakoztam, ha az általa képviselt jogrendnél jobbat is el tudtam volna képzelni és tartottam kívánatosnak. A felülvizsgálati procedúra megrovással való megúszása azonban nem jelentette azt is, hogy munkanélküliségem megoldódott. A sajtóból való kirekesztettségem csak a következő évben ért véget, és akkor sem vált befogadásom teljessé, ugyanis mind a párközpont agitprop osztályán, mind az egyes szerkesztőségekben akadtak emberek, akik szívesen felülbírálták a felülvizsgáló bizottságok túlságosan liberálisnak vélt döntéseit, és elzárták a publikálási lehetőségeket a hozzám hasonló revizionista árulók elől, bár formális tiltások ekkor már nem kényszerítettek erre. Igaz, ekkor már nemcsak a rosszindulatot, de a szolidarizálást és a segítő szándékot is határozottabban éreztem. Visszajutott hozzám, hogy többen is interveniáltak érdekemben. Különösen Török Júlia, egykori népszavás kollegám, aki ismét valami notabilitás lett – hogy mi, arra már nem emlékszem –, volt aktív az illetékesek zaklatásában. Hogy mennyire megváltozott a hangulat irányomban, azt jelezte egy levél, amely feleségem munkahelyére érkezett a Népszavától, amely kezei közé került, s amelyet, rosszat sejtve, felbontott, elolvasott, majd visszaragasztott. A Népszava új párttitkára – szintén egykori kedves munkatársam – válaszolt benne a főnökének, aki információt kért rólam feleségem titkárnői állása megtarthatóságának ügyében. A párttitkár – a nevét már sajnos elfelejtettem – olyan pozitív jellemzést adott rólam, amellyel nemcsak megerősítette feleségemet a státuszában, de jelentéktelen félreértésnek minősítette az én „távozásomat”, és sajnálkozását fejezte ki, hogy egy olyan kiváló marxista, mint amilyen én lennék, elveszett a lap számára. (Miközben a régebbi párttitkár rendületlenül áskálódott ellenem a kerületi pártbizottságnál.) A különböző hercehurcák részleteire már szerencsére nem emlékszem, csak arra, hogy 1958 januárjában Siklósi Norbert behívatott a szövetség székházába, és közölte, hogy találtak állást számomra, menjek be a New York-házba, keressem fel Hámos Györgyöt, aki Filmvilág címmel lapot indít, amelyben státusz vár rám. Nagyon megörültem, hogy Hámos lesz a főszer-
kesztőm. Személyesen ugyan nem ismertem, de azt tudtam, hogy ő volt az Irodalmi Újság legforradalmibb számainak a szerkesztője, ő adta nyomdába a legtöbbet támadott cikkeket, egyebek mellett Illyés Gyula híres versét, Háy Gyula, Novobáczky Sándor, Déry Tibor és mások írásait. Furcsállottam is, hogy ismét lapot kap (később erre is megkaptam a magyarázatot), de hogy egy ilyen kiváló szerkesztő lesz a főnököm, annyi dilettáns után, ez önmagában is lelkesített. Az pedig, hogy filmes laphoz kerülök, azt a hitet keltette bennem, hogy úgy gyakorolhatom a hivatásomat, hogy kikerültem a közvetlen politizálás kötelezettsége és felügyelete alól. Ez persze a későbbiek során gyermekded naivitásnak bizonyult. Aztán bementem a szerkesztőségbe, bemutatkoztam és előadtam jövetelem okát Hámosnak, akinek – megdöbbenésemre – fogalma sem volt arról, hogy én őnála státuszban lennék. Azt mondta, térjek vissza egy hét múlva, addig ő informálódik. Hogy rólam vagy az ügyemről, azt nem árulta el. Egy hét múlva visszatértem, és Hámos közölte, hogy státuszom ugyan változatlanul nincs, de szerződést hajlandó kötni velem. Aztán, ha módjában lesz, státuszba is vesz. Hát így kezdődött az én sajtóba való visszatértem. Balassi Kiadó, Budapest, 2008.
PÁLFY G. ISTVÁN: A szakadék szélén (S)óhaj a magyar újságírásért I Érdemes lenne kigyűjteni a médiabeli megsz ólalásokból, hányszor használják a rendszerváltoztatás, hányszor a rendszerváltozás, hányszor a rendszerváltás megnevezést. Lényegi a különbség. A tényleges változás s a mögötte lévő társadalmi akarat minőségét jelzi. Számszerű felmérés nélkül is igazolható, hogy a felsorolt megnevezések közül a rendszerváltás vezet. Mert ez a legkevésbé intenzív fogalom. Innen könnyen el lehet jutni ahhoz az állításhoz, hogy ilyen váltás nem is volt, vagy ha igen, csak hatalomváltás lehetett. Vezető értelmiségiek is hajlandók elfelejteni, hogy összeomlott egy világrendszer, megszűnt a szovjet világbirodalom, nagyon erős magyar közreműködéssel felbomlott a KGST és a Varsói Szerződés, és tőlünk is kivonult a szovjet hadsereg… Ennek az ellenkezője vagy elhallgatása sugárzik a médiából – a tudatlanság szokott fölényével. Elméletek alapozódnak a tények tagadására, s ez visszhangzik a média jelentős részében, főképpen ott, ahonnan a gondolattalan gondolatok elindulni szoktak. Nincs siralmasabb, mint a ténytagadó média! Az értelmiség megtévedtjei valahogy majd csak kiheverik! De mi lesz a ténytagadó médiával? Számos oka van annak, hogy a helyzet így alakult.Többek között történelmi okai. Az 1945 és főként az 1948 után 1990-ig eltelt évtizedek nem a parlamentáris demokrácia gyakorlására készítették fel a magyar társadalmat. A diktatúrák különböző változatai iránti önveszélyes nosztalgiák nem csak a gyarlóságukról ismert politikai szereplők sugallatára élnek. Élnek azok öngerjesztés formájában is a tudásfosztott egyszerű állampolgárok kicsinyke-nagyobbacska tömegeiben. Ennek a miértjét a magyar újságírásnak is vizsgálnia kellene. Méghozzá abból a szempontból, hogy neki magának van-e némi szerepe a helyzet ilyetén alakulásában. És itt nemcsak újságírók hibás politikai igazodásairól van szó, hanem a szakma mélyebb válságáról, a szakadék szélére kerülésről. A zuhanást a szakma mégiscsak létező elitje állíthatná meg. Többek között azzal, hogy jól és jóra tanítja a következő nemzedékeket. Az újságírói mesterség valaha több volt, mint a szakmák egyike. Hivatás volt. Az értelmiségi lét
egyik lehetséges kifejeződése. Az énekmondók – sok-sok megaláztatás ellenére is – a szellem felső köreihez tartoztak, s nemcsak híreket vittek kastélyról kastélyra, udvarházról udvarházra, hanem a folyó, a mindenkori történelem üzenetét is. Asztal végére ültették, olykor romlott borral kínálták őket, de ami megmaradt abból az egykori világból, többek között általuk maradt meg. Azok által, akik a hírek kóborlói közül csakugyan a valóság elkötelezettjei voltak. Megaláztatásuk pedig csak annyi volt, amennyi bármilyen értelmiségi pályán szinte természetesnek számított akkoriban. Gondoljunk csak Az ember tragédiája Kepler-jelenetére vagy a Giordano Brunók, a Galileik sorsára! S arra a Galilei által megfogalmazott felismerésre – Németh László szavai szerint –, amely gondolat mindmáig igazíthatja az önmagukon túllátó érdemesek lépteit: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.”. Ennél alább ma sem volna érdemes adni! Jókai A magyar nemzet története regényes rajzokban című munkájában, annak a Kossuth Lajosról szóló fejezetében külön kiemeli a hírlapírással összefüggő szakmai és erkölcsi intelmeket. Jókai mértéke ez: „Kossuth Lajos neve maga egy korszakot képez a magyar nemzet történetében…” Ezért nyomatékosan fontos, hogy a magyar újságírással kapcsolatban is Kossuthra hivatkozik. Jókai megerősíti azt a tudásunkat, hogy Kossuth volt a magyar hírlapirodalomnak megteremtője. Ő tette a sajtót „óramutatóvá a nemzet életében, hajnalcsillagává a világosság napjának, a jelen izzadó munkásává, mely a jövőt előkészíti; élesztő fuvalmává a rejtekben csillámló eszmeszikrának; őrévé a jogszerűségnek; reményhorgonyává a szenvedőknek, zászlóvá, mely körül tábort üssenek, kiket egyenlő elvek vezetnek”. Már önmagában az is megfontolandó, hogy mind Kossuth, mind Jókai milyen nemes szavakkal illették ezt az erkölcseiben és szakmai magasztosságában ma már igen-igen megfogyatkozó mesterséget. De talán nem is kell másfél évszázadnyi messzeségbe mennünk az időben. Még az előző századforduló, a huszadik század első éveiben és évtizedeiben is átjárható volt az újságírás és az irodalom, a mindennapok igényei szerint alkalmazott és a valódi, az öröklétre tekintő szellemi élet határa. Mikszáth,Tömörkény, Móra, Ady, Móricz, Kosztolányi… Aligha kell tovább sorolni a neveket. Arra azonban mindenképpen szükséges emlékeztetni magunkat, hogy a legnagyobb nemzeti bajban, a trianoniban is felértékelődött az egykori énekmondók hivatása. Az elszakított Erdélyben Benedek Elek, Kós Károly, Tamási Áron, Kacsó Sándor, a Felvidéken Fábry Zoltán, Peéry Rezső, Balogh Edgár (aki később Romániában teljesítette ki ebbéli képességeit), Szalatnai Rezső, a Délvidéken Szenteleki Kornél, Csuka Zoltán és mások alkalmazták az írás csodáját a hétköznapokra. Rövid és némiképp önkényes ez a névsor. Nem is szolgálhat másra, mint annak a jelzésére, hogy az újságírás az általunk belátható időben is a valódi értékek világába tartozott. Történelmi szolgálat volt a legnehezebb körülmények között… …Valaha a legnagyobb írók, művészek és társadalomtudósok sem szégyellték az újságírás művelését. És nemcsak a gutenbergi óvilágban. A rádió megjelenése sem torzította el ezt az értékrendet. Pedig a hírközlésnek ez az új eszköze már a legmodernebb idők követe volt. Ennek ellenére – igaz, kivételes példaként – átmenetileg még Németh László is vezető szerepet kaphatott a harmincas évek magyar rádiójában az irodalmi osztályon. Cs. Szabó László pedig hosszú éveket töltött el az irodalmi osztály élén. A második világháború utáni két-három esztendőben – részben a hagyomány érvényesülése, részben a látszat kedvéért – szellemi emberek is bekerültek a rádió vezető állásaiba. Őrződött valami a múltból, noha ez akkor már valóban más szempontokkal is át volt színezve. Ma tehát szomorú szívvel kell belátnunk: ha hivatásunk omlottságáról és részbeni romlottságáról fogalmazunk elítélő mondatokat, nemcsak az újságírás elüzletiesedése, a magánkézben lévő bulvárújságok, kereskedelmi rádiók és televíziók rontó hatása mutatható ki okként a háttérben,
hanem a politika befolyása is. Azé a politikáé, amely – különösen 1948 után – szolgálójává és ezzel hamissá tette a hírközlést, a tájékoztatást több évtizeden át. Pedig ezekben a sötét években is voltak, akik próbálták megőrizni a leírt és kimondott újságírói szavak méltóságát. Voltak Ruffy Péterek, Baróti Gézák, Mátrai-Betegh Bélák, s voltak fiatalok, akik a régi eszményre tekintettek, ámbár a nagy egészet megváltoztatni nem tudták. Mert nem lehetett. Ami most van, ennek a hosszan tartó folyamatnak a következménye, s a valódi történéseket aligha lehet megközelíteni addig, míg el nem készül egy részletes és szókimondó sajtótörténet a szereplők pontos és méltányos megnevezésével. De addig is világos a cél: az újságírást vissza kell emelni az értelmiségi hivatások közé. Nem lehet tűrni tovább, hogy némelyek – a múlt züllöttségének fedezékében – a kereskedelmi szokásokra és a világ általános változásaira hivatkozhassanak a mai silányság magyarázataképpen. Az újságírás a nemzeti gondolkodás része, s még ha nem művészet vagy tudomány is, a felső alkotói szintek közelítője. Ha nem így van, ha az újságírók döntő többsége nincs tudatában annak, hogy tudásban és erkölcsben hol van a mérték, akkor nincs újságírás. Akkor csak hitványság van és szolgalelkűség. Kivész a szolgálat szelleme és a történelmi igény. Megvan tehát az új nemzedékek feladata. Visszatalálni a járható útra. Nehéz lesz, mert a felszínen, a sikerek közelében, nem erre mutatkozik látványos igény. De nehéz lesz azért is, mert a főiskolai és egyetemi túlképzés ellenére nem látszik javulni a kezdő médiamunkások szakmai és műveltségi szintje. A túlképzés azt jelenti, hogy minden elhelyezkedési remény nélkül tömegeket képezünk, s ez a reménytelenség már a képzésükre való jelentkezésükkor visszafogja az érdeklődésüket. Ha valaki médiajövőt választ magának, a választás előtt is kellene benne lennie ilyen irányú érdeklődésnek. Szomjúhoznia kellene az információkra. De ilyesmire alig van példa. Éghajlat Könyvkiadó, Budapest, 2008.
FODROS ISTVÁN: Válságkommunikáció I „A
közbiztonság romlását badarság lenne a bűnügyi újságírók, egyáltalán a sajtó nyakába varrni, hiszen ők nem tettek mást, csak most már cenzúrázatlanul beszámoltak – tényszerűen – a megtörtént és hírértékű eseményekről. Jóllehet, még néhány hónappal korábban mély titok övezhette volna a Szentendrei úton történt lövöldözést – eleddig ilyet csak gengszterfilmekben láthattunk –, 1990-ben már ez került a lapok címoldalára. Kézenfekvő tehát, hogy az új lendületet kapott nyomtatott sajtóban, egyre meghatározóbb szerepet játszottak a bűnügyi újságírók, akik éjjel-nappal ott voltak a helyszíneken, semmiről nem maradtak le. Sokan átnyergeltek más szakterületekről, tudunk olyan kollégáról, aki a sportrovatot cserélte fel, zömük persze a hagyományos belpolitikai kompetenciájától szegődött el. Luxus lett volna bármelyik orgánumnak lemondani a bűnügyi sztorikról, éppen ezért mindegyikük igyekezett egy-egy ilyen fiatal, ambiciózus reménységet megszerezni, akik – s ez javukra legyen mondva – igen rövid idő alatt komoly szakmai tekintélyt vívtak ki maguknak az újságíró-társadalomban. Egyébiránt Nyugaton ez már évtizedek óta így van; a bűnügyi újságírók külön kasztot, elitréteget, alkotnak, közéjük bekerülni rangot jelent. Valljuk be; a bűnügyi újságírás – túl azon, hogy rendkívüli munkabírást igényel – igen öszszetett tevékenység, nem lebecsülve persze a többi szakterületet.
A legnagyobb kihívás talán az állandó készenlét, amely nem csak kiváló fizikai, de legalább ilyen pszichés állapotot, kondíciót is igényel, egy pillanatra sem szabad kikapcsolni, lazítani. Legjobb példa erre a kriminalisztikai szakemberek által robbantásos-leszámolás időszaknak nevezett 1996-os esztendő, amikor négynaponta történtek kriminális események. Elképzelhetetlen lett volna, hogy bármelyikről is lemaradjon a bűnügyi újságíró, lett légyen az a fővárosban vagy vidéken, fényes nappal, avagy hajnalban. Mindez már jól érzékelteti azt is, hogy menynyire megváltozott az újságírók hírszerzési technikája; a nagyszabású események helyszínén komplex adatgyűjtést folytatnak, némi túlzással azt is lehetne mondani, hogy párhuzamosan a rendőrséggel. Sokszor tapasztaltjuk, hogy egy-egy ilyen „helyszínes” bűnügy kapcsán, a rendőrségi szemle végére, szinte ugyanannyit tudtak a történeti tényállásról, mint a hatóság. Sőt, amikor a szakapparátus elvonul, a bűnügyi újságírók további adatgyűjtésbe fognak, sikerül szóra bírniuk olyan szemtanúkat is, akik a rendőrségnek nem tanúskodnak, szívesebben nyílnak meg névtelenül a sajtó embereinek. Az újságírónak pedig az információ kell! Könnyű belátni; még a szövevényes, bonyolult ügyekről is tisztább kép alakul ki abban, akinek módja van a rendőrségtől, a szemtanúktól, a sértettől felcsipegetni az információmorzsákat, hogy az alvilági körökről már ne is beszéljünk. Nincs ebben semmi furcsa, hiszen jó esetben egy belpolitikai újságíró is „be van kötve” a döntéshozókhoz, csak a bűnügyes ennél sokkal kifinomultabb módszerekkel dolgozik. Számos információ birtokába kerül, amit többoldalúan ellenőriz. Elintézettnek is tekinthetnénk az ügyet; a bűnügyi újságíró a helyszínről bevonul a szerkesztőségbe és ezek után könnyen megírja a sztorit. A felületesebbje meg is teszi, ám a profik munkája igazán csak ekkor kezdődik. Tény, relevánsak a helyszíni adatok, de mit sem érnek saját, számítógépes adatbázisa nélkül, ami valóságos kincsesbánya. Ezek alapján már könnyűszerrel lehet összefüggéseket, érdekfeszítő következtetéseket levonni, egy bűnügyileg kommersznek is nevezhető, csőbombás esetről. A bűnügyi újságíró csápjai messzire elérnek, s amikor 1992-ben „divatba” jött az olajszőkítés, a bűnös magatartás láttán, már ezzel sem a gazdasági, hanem a szakújságírók kezdtek el foglalkozni, amint ez azóta is így van. A tendenciát jól érzékelteti a 2003-ban kirobbant brókerbotrány, csak elvétve jelent meg gazdasági szakújságíró tollából cikk a monstre bűnügy kapcsán. De térjünk vissza a kezdetekhez. Nyilvánvaló, hogy a demokratizálódott rendőrség, egyik alapvető célja volt a nyitás, csipkerózsika álmából felébredve, mindent elkövetett a közvélemény az állampolgárok megnyerése érdekében. Ez pedig a sajtó nélkül nem megy. Amiből persze rögtön következik, hogy a bűnügyi újságíróknak azonnal kialakult egy máig kibogozhatatlan, perszonális kapcsolatrendszere, részben rendőri vezetőkkel, részben pedig bűnügyi-közbiztonsági szakemberekkel. Érdekes volt tapasztalni, hogy közvetlenül a rendszerváltás utáni időkben alig lehetett nyilatkozót találni. Két oka is volt ennek; egyfelől a korábbi beidegződések, másfelől a tapasztalat hiánya, jószerivel, senki nem tudta hogyan viselkedjen a sajtóval. Nem tartott sokáig ez a faramuci helyzet, egy-két év alatt bedolgozta magát a szakújságírói gárda, elmúltak a rendőri averziók is, tény nagyot lendített a közeledésen a már működő Sajtóiroda. A dörzsöltebb bűnügyi tudósítók, gyorsan bennfentessé kezdtek válni, mert a korábban ódzkodó vezetők, ráéreztek a nyilvánosság/népszerűség édes ízére. Ki ne akarna szerepelni a médiában?! Ahogy cizellálódtak ezek a perszonális kapcsolatrendszerek, kezdtek szivárogni az információk. Félő volt, hogy a legitimnek kikiáltott kommunikációs szerv (Sajtóiroda) hovatovább elveszti jelentőségét, vagy legalábbis szervilis közvetítő szerepre redukálódik tevékenysége. Az életviszonyok persze ennél sokkal bonyolultabbak, hiszen abban a pillanatban, amikor jöttek a fiaskók, a kudarcok, elhibázott döntések és intézkedések, megint szükség volt a „villámhárítóra”, azaz szamár helyett a Sajtóirodára. Csakhogy a kapcsolatrendszerek ekkor már önjáróvá váltak, a perszonális szót is fölösleges hozzátenni, hiszen a továbbiakban a beosztáshoz, a státuszhoz kötődtek, a bejáratott újságírók, a médiakegyencek. Minerva Kiadó, Budapest, 2008.
7
iú pulitzer-díjasok a végekről I pulitzer józsef szülővárosa, makó 2007-ben díjat
alapított az amerikai újságírás magyar származású megújítója tiszteletére. A hivatalos nevén pulitzer szülővárosának díját minden év október 29-én ítélik oda arra érdemes diák újságíróknak. 2008-ban két pályakezdő fiatal kapta a város kitüntetését. A fődíjban nagy zsófia részesült, aki negyedéves hallgató a nyíregyházi főiskola kommunikáció szakán, miskolci származású, és a borsod online munkatársa. A különdíjat a beregszászi matey istván kapta, ő tavaly nyáron végzett a nyíregyházi főiskola kommunikáció szakán, jelenleg a szabolcs online mindenes munkatársa. Az ifjú kollégák a sajtóvilág rendelkezésére bocsátották két rövid írásukat. (Cz. l.)
Sötétben Majd egyszer, ha megengedhetem magamnak, írok egy regényt, amelyben áldozok néhány sort fiatal kori megpróbáltatásaimnak. Addig azonban még várni kell, de a régmúltamból elmesélek egy történetet. Régmúlt - miket beszélek? Elvégre még tisztán emlékszem azokra az időkre, amikor esténként mesedélután volt látható a tévében. Hányszor, de hányszor ültem bosszúsan az ágyon, amiért nem nézhettem meg az olyannyira áhított meséket. Ilyenkor néha a szüleim még azt is megengedték, hogy felhívjam az áramszolgáltatót, mert szerettem volna tudni, hogy mikor lesz áram a városban. Tudniillik Kárpátalján éltünk, és takarékosságból egész délutánokra kikapcsolták az áramot Beregszászon és a környéken. A városra fekete lepel borult, s különösen télen, amikor korábban sötétedett, az ember szinte el sem látott az orra hegyéig. Siettem haza az iskolából, hogy a házi feladatot minél hamarabb elkészítsem, mivel gyertyafénynél fárasztó az olvasás. Mégis többször megesett, hogy nem készült el a lecke, és bizony vaklálva kellett megírnom a házi feladatot. Olyankor még a tanító néni sem neheztelt azokra, akik csak félig készítették el a leckéjüket, elvégre ő is tisztában volt a helyzettel. Az áramot általában négy-öt óra körül kapcsolták le, és nyolc-kilenc körül állt helyre a szolgáltatás. Olyan is volt, persze, hogy nem győztük ébren megvárni a világosságot, így csak reggel vettük észre, hogy van áram. Így az esték meghitten zajlottak. Édesanyám általában olvasott valamit, édesapámmal pedig kártyáztunk vagy egyéb társasjátékot űztünk, amíg csak a szemünk bírta.Télen, ha volt hó, séI
tálni mentünk, vagy szánkózni, esetleg hóembert építettünk. Sokat beszélgettünk, viccelődtünk, s vártuk, hogy végre világosság legyen a házunkban. Nem panaszkodtunk, egyszerűen csak elfogadtuk a helyzetet. Mindemellett próbáltuk hasznosan eltölteni az így keletkezett szabadidőt. Most, a magyarországi megszorítások idején, amikor szinte versenyt lehet csinálni abból, hogy kinek lett rosszabb a sorsa, mindig a kárpátaljai időkre gondolok. A kormány ezeket az intézkedéseket, ha minden igaz, a jobb lét reményében teszi. Azzal kecsegteti az embereket, hogy hamarosan jobbra fordul a sorsuk. Aki átélt valaha hasonló megpróbáltatásokat, hálát ad az Úrnak a mostani helyzetért. Sokszor gondoltam arra a sötét szobában, hogy egyszer biztosan lesz jobb is. Mindent egybevetve kijelenthetem, hogy immár a határ innenső oldalán jobb lett az életem, az áramszolgáltatás területén mindenképpen. Aki kíváncsi a többire is, az majd elolvashatja egyszer abban a bizonyos regényben. MATEy iSTVán
Kifacsarva A vonat lépcsőjéről lelépve egész életemet magam mögött hagyom. Terepjáró vár az állomáson, élvezettel süppedek a puha kárpitba, a motor zúgását hallgatom. Mostantól megszűntem okos diáklánynak vagy szárnypróbálgató újságírónak lenni. A nyugat elszakadt darabkáján, e dunántúli kisvárosban csóri rokon vagyok csupán. A „sötét Borsod” szürke, kedveszegett követe, aki a gazdag unokatestvérek oldalán végre megízleli, milyen a számolatlanul szórt forintok világa. Úgy ülök az épphogy nagykorú csitrik és srácok közt, mint falusi fruska a nagyvárosi polgárok körében. Olyan értékek hordozója vagyok, amik új barátaimban legfeljebb sajnálkozó mosolyt gerjesztenek. Röpít a járgány, vár az éjszaka. A városközpontban járunk már. Közel a határ, virágzik az idegenforgalom, a pénz sok-sok csatornán át áramlik a zsebekbe. Gombaként nőnek ki a földből a stukkódíszes villák. Az egyik előtt megállunk. Bent már folyik az „alapozás”. A tizenhét éves „háziasszony” cigivel a kezében fogad minket. Rekedtes hangján üdvözli a haverokat, majd unottan ül vissza fotelébe a túlcsordult hamutartók közé. Csokibarna, párductestű lányok vetik rám szánakozó pillantásukat. Hitvány egérnek érzem magam a modellszépségek között. Izgat ez a világ, máris hevesebben ver a szívem. Kalandok szagát érzem a levegőben. Vastagon terjeng a füst, dübörög a zene, gyűlnek az emberek. Az asztalon kínai kaja maradványai, félig telt
I
whiskysüveg, a lányok csemegéje. Vizespohárból isszuk, az erős szesztől máris zsibbad a fejem. Beszélgetni próbálok, de mintha egy másik dimenzióból érkeznének hozzám a hangok. Felszínes csevegés, sebtében megkötött piti üzletek jelentik itt a kommunikációt. Mintegy vezényszóra hirtelen mindenki szedelődzködni kezd. Indulunk. A nyugati autók konvojként vonulnak végig a város utcáin. Már meszsziről hívnak minket a szórakozóhely fényei. Neon, tükör, üveg mindenütt. Zártkörű rendezvényen járunk. Piros bőrrel bevont bokszban ütünk tanyát. Minden irányból integetnek felénk, csupa haver, jó ismerős. Új hús vagyok a piacon, így rám is vetül valamicske a reflektorfényből. Egyre nagyobb a tömeg, gyűlnek az üres poharak az asztalon. Az egyik srác húszezrest sodor ujjai között aprólékosan. Vékony csövecskévé formálja. Előkerül a „fehér hó”, csíkokra osztva hever előttünk. Barátságosan mosolyog a pincér, összecsendülnek a poharak. Az egyik lány orrlyukához illeszti a kis csövet, mélyet szippant, és könnybe borult szemmel adja tovább a pénzdarabot. A zene fölerősödik, szétárad ereimben a lüktetés, zsibolyognak a tagjaim, mozognom kell. Tombolok. Külön-külön hallom a hangszerek hangját. A dallamok a fülembe kúszva egyesülnek újra.Végtelen bolyongás az éjjel. Buliról bulira jár a konvoj, elszakadunk egymástól, majd újra összeverődünk. Idegen autóban ülök, most az ínyükbe dörzsölik az anyagot a srácok. Nincs megállás. Már dereng a hajnal, a szívem eszeveszetten kalapál, meghalok, ha nem táncolhatok. Csupa kedves arc, örök barát vesz körül, bár a nevét egyiknek sem tudom. Tág pupillák gyűrűjében állok, rángatom tagjaimat a zenére, tán dél is elmúlt már, de itt másképp pereg az idő. Hideg fémasztalra ereszkedem, elmélázom. Bámulom, ahogy a füst kifújva bodorodva messze száll. Lassan visszatérek a valóságba. Tompán nézek körül: hová lettek a többiek? Úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom, mikor végre újra a terepjáró hátsó ülésén gubbasztok. Hófehér rémarc néz rám vissza a tükörből, szemem körül lilás karikák sötétlenek. Szomjúságom talán sosem csillapul. Tisztaságra vágyom. Szétfeszített határaimat rendezgetem újra, kiégett belsőmet suvikszolnám, hogy megtisztítsam az elmúlt éjszaka lidércnyomásától. Mint tehetetlen zsák zuhanok a vasúti kocsi padjára. Nincs könnyes búcsú, baráti ölelés. Idegenek néznek rám a vonat ablakának túlfeléről. Zakatolni kezdenek alattam a kerekek. Hosszú álomból ébredek. Újra önmagam vagyok. nAGy zSófiA
Tizenhárom éve tartó déli álom Szokatlan témát választott nikolényi istván közelmúltban nyomtatásban is megjelent drámájában, a Hajnalfutárban. A Csongrád Megyei Hírlap, majd a délvilág egykori főszerkesztőjének darabja a sajtóprivatizáció idején játszódik, helyszíne egy vidéki szerkesztőség, szereplőit pedig valóban létező munkatársak ihlették. – Ritkaságnak számít egy újságírókról szóló színpadi darab. – Minden részletét az akkori valóság szülte. Ez pedig a következő: 1990-et írunk, amikor Csongrád megye két helyi reggeli napilapot is fenntart. A privatizációs elképzelés szerint csak a Délmagyarországot – a Népszava után legrégebbi napilapot – dobnák piacra, a másik hazai kézben maradna. Nem így történt, eladtak bennünket is. – Nemcsak a tulajdonos és az elnevezés változott. – Az új lapnál már a névváltoz-
tatással is érzékeltetni akartuk, hogy az újság szellemisége is más lett. A szerkesztőségben mindanynyian örültünk a régen várt igazi sajtószabadságnak. Nagyjából ugyanazokat a témákat dolgoztuk föl, mint azelőtt – csak éppen most már meg lehetett írni az igazat. Megvolt a népszerűségünk is, 3840 ezer példányban jelentünk meg. Még Kövegyen, Csongrád legapróbb településén is volt előfizetőnk. Jó irányba haladtunk ezzel, mert a lapot javarészt a megyében lehetett eladni, Szeged inkább a Délma-
Fotó: Veréb Simon
6
Sajtóvilág
gyarországé volt. Át is igazolt hozzánk öt-hat újságírójuk, ebben nyilván szerepe volt a szabadabb szellemiségnek. – Szakmailag erős gárdára utalnak a nevek. – P. Bodzsár Erzsébet, Halász Miklós, Bagaméri László, Márok Tamás, Domonkos László, Pollner Zoltán, Dányi László, Igriczi Zsigmond országosan is ismert újságíró volt, a fotóriporter Veréb Simon igazi tehetség. A megyei olvasótábor pedig értékelte a megalkuvásoktól mentes tényfeltárást. – Nem tartott túl sokáig ez a kegyelmi állapot. – Megérkeztek a pofonok is – a nevünkért és a független fennmaradásunkért folytatott pert 1993ban elvesztettük, az ekkor Reggeli Délvilágra átkeresztelt lapot pedig már újjászületése pillanatától anyagi gondok terhelték. Úgy
mondanánk ma ezt: adósságcsapda. Az újságot 1996-ban eladták a Délmagyarországnak, amelyik aztán két hónap múlva megszüntette. Ezzel odalett a sajtószabadság is. Máig fájó seb ez mindannyiunkban, a kollégák közül jó néhányan azóta sem találtak magukra. – Tizenhárom éve nincs hát független megyei újságírás? – Olyan összefonódásokat és akkora politikai nyomást érzek a médiumokon, hogy nem félek kimondani: cenzúra van. Ilyen körülmények között hogyan is lehetne sajtószabadságról beszélni? Talán egyszer, kellő összefogással, egy erős hetilapban megvalósulhat ismét – de most nincs. Úgy tűnik, itt, a Dél-Alföldön megint csak egy álmot ünnepelünk március 15én. pApp fErEnC
„Nem beszélhetünk sajtószabadságról, ha az újságírók megfélemlítés, szegénység és korrupció közepette dolgoznak.”
Sajtóvilág
2009. február
2009. február
Az év szóvivői
oLvASóSZeRKeSZTői NAPLó
BÉLyeGSARoK
A kivételt ne vegyük ki!
70 filléres kincs, avagy egy ív regényes utóélete
És ezzel mi legyen: „A kiírás szerint ötig vannak nyitva, mégis már fél ötkor zárva volt az ajtó”? Áldott jó tanítóink (tanító néniink)! Mennyi mindent nem tudnánk, ha ők nem gondoskodtak volna áldozatkészen elménk pallérozásáról! Segítették csiszolni nyelvtudásunkat, lehámozták otthonról hozott esetlenségeinket, elsajátíttatták velünk édes anyanyelvünk illemszabályait. S mert sokan voltunk, egyszerű parancsolatokban foglalták össze, amire szükségünk volt. S mert osztályteremben hallottunk róluk, azt hihettük, ugyanolyan kikezdhetetlen igazságú szabályok, mint a Thalész-tétel, Newton törvényei, a Darwin-féle evolúció vagy az 1956-os események MSZMP szerinti értékelése. És mivel szinte mindegyikük ugyanarra intett bennünket, ugyanarra kapjuk föl a fejünket. Nehezemre esett például az előbbi mondat elejére azt az ’és’-t odaírni, hiszen „és-sel és de-vel nem kezdünk mondatot”, ez mindannyiunkba beleivódott. Csakhogy nem tudtam mást kitalálni. Ahogy a költő sem bírta szabály szerint megoldani ezt: „De addig sírva, kínban, mit se várva / Mégiscsak száll új szárnyakon a dal / S ha elátkozza százszor Pusztaszer, / Mégis győztes, mégis új és magyar.” Az ilyen nyilvánvaló – és százával sorolható – ellenpéldák sohasem zavarták oktatóinkat. Ha egy akadékoskodó diák Ady magyartudásával állt elő, már jött is a válasz: „A kivétel erősíti a szabályt.” Ami igaz is, ha úgy értjük: ha a kivesszük, ami ellene szól, erősebb lesz. Ha csak úgy nem! Egy internetes fórumon Obamáról vitatkozva, valaki megjegyezte, hogy az elnök a tízperces beiktatási beszédből négy percig ö-zött.
I
A Magyar Távirati iroda hagyományos ügyfélpartiján Szelestey Lajos, a külügyminisztérium szóvivője (balról) vehette át Az év szóvivője díjat, a MoL kommunikációs stábja pedig (jobbra) Az év sajtós csapata kitüntető címben részesült. vince Mátyás, az MTi elnöke köszöntötte a díjazottakat.
pilvax, a főnyeremény? Egy „forradalmi” ötlet bukása „forradalmi” ötlettel, egy televíziós vetélkedő keresett üzemeltetőt a pilvax étteremnek, ám a műsorgyártó cég csődje miatt ez meghiúsult. A gasztronómiai játék lekerült a képernyőről, a pilvax pedig már több mint egy hónapja zárva tart. de nem a megbukott műsor miatt. I December végén és január elején mindössze három alkalommal vetítették Az Étterem című gasztronómiai vetélkedőt az m1-en, melyben a történelmi nevű Pilvax étterem üzemeltetése lett volna a fődíj. A műsor gyártója, a MannHolding azonban csődbe ment, s a vetélkedő valószínűleg most már mindörökre szünetel, így egyelőre a Pilvax is új üzemeltető nélkül maradt. Az étterem persze már nem azonos azzal a kávéházzal, amely oly fontos szerepet játszott 1848. március 15-én. Azt a régi kávéházat 1911-ben lebontották azzal a Petőfi Sándor utcai átjáróépülettel, a Libasinszky-házzal együtt, amelynek hatalmas telkén létrejött a mai Pilvax köz. S ebben a közben, az ide épült bérházak egyikében nyílt aztán az új, a mostani Pilvax a húszas években. A kései utódoknak már ez az étterem jelentette a forradalmi tanyát, ide jártak a ’48 eszméjét őrző asztaltársaságok, itt ülésezett a Petőfi Társaság, és itt adták át még tavaly márciusban is a Sajtószakszervezet díjait. No de mára a régi hírnévből, úgy tűnik, már nem lehetett megélni. „Az elmúlt két év üzemeltetői tapasztalata sajnos az volt – fogalmazott Nagy Imre, a tulajdonos Taverna Holding
Fotó: Szabó Bernadett
Zrt. ingatlanhasznosítási igazgatója, hogy a vendéglátóhelyeinket sújtó számos adó és elvonás és a csökkenő fogyasztói kereslet harapófogójában a legracionálisabb működtetés sem biztosított nyereséget az ingatlan felújítása nélkül. Forradalmi újításként terveztük hasznosítani az MTV m1-es főműsoridejében sugárzott Az Étterem című vetélkedő fődíjaként, mellyel megvalósulhatott volna az étterem felújítása is.” A tévés játékban a Pilvax lett volna hát a fődíj, bár amúgy nem lett volna főnyeremény, hisz ha nem tudta nyereségesen üzemeltetni a nagy tapasztalatokkal rendelkező Taverna Holding Zrt. egyik cége, a 100 Éves Kft. sem, vajon hogyan boldogult volna vele a leendő vetélkedőnyertes színész-séf páros? A játék ötlete persze nem a Tavernától való, a Mann-Holding kereste meg őket, tekintettel a közel 40 üzlethelyiségre, mellyel a Taverna rendelkezik, akad-e olyan közöttük, mely szóba kerülhet fődíjként. Mivel a Pilvax épp bezárt, mert üzemeltetését – egy év próbálkozás után visszaadta a 100 Éves Kft., kézenfekvőnek látszott kihasználni az alkalmat az étterem megújítására. A vetélkedő azonban három adás után megbukott, mivel a gyártó csődbe ment, nem fizette ki a részvevőket, a Pilvax pedig ott maradt megnyeretlenül, a hetvenes évekből való arculatával. A Taverna jelenleg nem kíván pénzt fordítani a történelmi nevet viselő hely felújítására, így az a forradalom 161. évfordulóján biztosan zárva lesz. CSordáS LAJoS népszAbAdság, 2009. február 23.
HIRDETÉS
„Meg volt mérve” – tette hozzá. Erre rögtön lecsapott a nyelvpolitikai ellenfél: „Meg volt mérve – megmérték, számolták. A magyarban nincs létige.” Érzik, milyen fontos, rögtön nyelvtudományi szintre vinni egy apró botlást? De ezt hagyjuk a nyelvészekre és szociálpszichológusokra. Az olvasószerkesztő csak a gyakorlatra figyel. Ha tehát tegnap azt válaszoltam a feleségem kérdésére, hogy hoztam-e tintapatront (DVD-t, villanykörtét, kenyeret), hogy „a bolt be volt zárva”, rosszul mondtam? De mi lett volna a helyes? „A bolt bezárt már”? „Már bezártak”? „Már zártak”? És ezzel mi legyen: „A kiírás szerint ötig vannak nyitva, mégis már fél ötkor zárva volt az ajtó”? Azt hiszem, ezen nem akadna fönn a fórumozó. Azaz egyes szavakkal – ’zár’,’nyit’ – megy ez a típus, másokkal – ’mér’, ’mond’ („Meg volt mondva”),’utazik’ („El volt utazva”) – nem? Van ilyen a nyelvben, nem kell meglepődni, ha következetlenségen érjük, sokszor nem működik hibátlanul a nyelvtani szerkezeteket gyártó automata. Hm, mintha ez a „meg volt mondva” is a fülembe jutott volna néhányszor. Sértette is. De ami sérti az enyémet, jóleshet mások fülének. S ha jólesik, mondani fogják, és ha sokat mondják, elterjed. S akkor már magyarul lesz. Ez tudvalevő. KELEn KároLy
I A Magyar Szent Koronáról gyakran bocsátott ki bélyegeket a posta. Már 1900-ban turulmadár szállt fölötte Böhm János grafikáján a filléres címleteken, 2001-ben 23 karátos aranyfóliás dombornyomással vitték blokkra. E két időpont között a legkülönbözőbb összefüggésekben és rajzolatokban jelent meg többek közt illeték-, naptár-, hirdetvénybélyegeken is. Legutóbb éppen tavaly zárult a zománcképeit ábrázoló négyrészes sorozat. Valamennyi közül a legnagyobb piaci értékkel azonban egy 1938-ban kibocsátott, 70 filléres bélyeg bír, az is egy postai figyelmetlenség miatt. A Szent István halálának 900. évfordulójára szánt tizennégy címletes sorozat utolsó értékére Légrády Sándor olajzöld színben alkotta a korona rajzát, kékes szegéllyel. A sor január elsejére jelent meg. Amikor ősszel a bécsi döntés alapján a Felvidéket visszacsatolták Magyarországhoz, ezt a címletet – és még a húszfilléreset – a Hazatérés 1938 sötétvörös felülnyomattal ismét kibocsátották. Ekkor azonban megkülönböztetésül a korona már barna színű lett zöldes szegélyezéssel. Másfél millió példány készült ebből az Állami Nyomdában, egyetlen ívről azonban - valószínűleg tapadás miatt - lemaradt a felülnyomat. Ez a százas ív azután regényes életet élt, a gyűjtői és a kereskedői szenvedély, no meg a korrupció egyaránt befolyásolta a sorsát. Szabó Jenő kutatásai alapján ma már tudhatjuk, hogy ez az ív 1939 áprilisában került a Bars vármegyei, Érsekújvárhoz közeli Nagymánya postahivatalába. (Ez a falu ma Vel’ka Mana település része, kétezren – zömében szlovákok – lakják.) A postamesternek, Koprla Pálnak nem tűnt fel, hogy tévnyomatról van szó, mert mint mondta: ő „cseh szolgálatból maradt vissza, a bélyegeket nem ismeri
Búcsúzunk
9
KieMeLÉS TőLeM Hová tegyük a pénzünket válság idején?
közelebbről”. Fogyott már jócskán az ívből, amikor egy ferencvárosi gyermekorvos érdeklődött a posta budapesti vezérigazgatóságán, hogy létezik-e felülnyomat nélküli barna koronás bélyeg. Miután megtudta, hogy ilyet nem adtak ki, nem árulta el, hol látott belőle példányt, hogy megszerezhesse még a teljes készletet. A hivatal azonban gyorsan kiderítette a helyszínt, és bevonta a megmaradt bélyegeket. Hatalmas vadászat indult az ajánlott levelekért és szállítólevelekért, melyekre ilyen 70 filléres címletet ragasztottak. Ki fondorlatosan, ki – mint az orvos – jogaira hivatkozva igyekezett hozzájutni, ha máshonnan nem, hát a postai bevont készletből. Kért magának abból a Pénzintézeti Központ elnöke, valamint a posta bárói rangú volt vezérigazgatója is, herceg Pálffynénak azonban – aki „újabban bélyeggyűjtévé lett” – már nem adtak. A száz bélyegből 38-at vontak be, majd közülük hetet „ajándékoztak el”, s valamiféle későbbi kiárusítás után már csak 25 tévnyomat került a Bélyegmúzeumba. Ott aztán mindmáig rejtegették, hol az irredentizmus vádjától félve, hol pártverdiktek miatt csak most az idén, a hetvenedik évfordulón láthatta a közönség ezeket a megmaradt címleteket. S most tudhatta meg azt is, hogy közülük 24 bélyeg az ívbéli helyén van, és akár félmilliárd forintot is érhet ez a ritkaság. A magyar bélyegkatalógus hét és félmillió forintra taksálja a tévnyomat egy példányát, ha ép levélen fennmaradt; árverésen a „leáztatottakért” is elkérnek kétmilliót. Ha viszont felülnyomatos 70 filléreset szeretnénk magunknak – az is ugyanolyan szép -, akár egy százasért hozzájuthatunk bármelyik kereskedőnél a hetvenedik évfordulón is. SoóS KáLMán
rovatunk legutóbbi jelentkezése óta alábbi kollégáink haláláról értesült a Sajtóvilág, részben a sajtóban megjelent alapján. híradásokból, részben kollégáink, illetve a hozzátartozók, családtagok és barátok közlése alapján. Elhunyt kollégáink emlékét kegyelettel őrizzük! Polgár Dénes, hazai újságírásunk doyenje, rekordidőn át az MTI külpolitikai főszerkesztő-helyettese, majd a Magyar Televízióban A HÉT című, európai színvonalú program megteremtője. (97 éves volt). Harmat Endre (Heller Gaszton) a Szabad Ifjúságnál kezdte pályáját, majd 35 éven át dolgozott az egykori délutáni napilapnál, az Esti Hírlapnál. (78 évesen vitte el a hirtelen szívhalál). Márton Anna, a Magyar Rádió nyugalmazott szerkesztője 43 évet dolgozott a közszolgálati rádióban, kezdettől vezetője volt a tudományos és ismeretterjesztő szerkesztőségnek. A MÚOSZ Aranytoll-díj és a Pulitzer-emlékdíj tulajdonosa. (88 éves korában távozott közülünk). Oroszlán Imréné Harsányi Márta a pécsi Dunántúli Napló belpolitikai rovatvezetőjéből lett a Könnyűipari Minisztérium sajtóosztályának helyettes vezetője, aztán divatintézeti sajtófőnök és a Divat és Marketing szakfolyóirat főszerkesztője. A MÚOSZ örökös tagja. (80 éves volt). Szarka Ágota újságíró-szerkesztő, a Magyar Nemzet főmunkatársa, a szerkesztőség aranytollasa életének 42. évében hunyt el. Schwartzenberger István üzemi lapoknál kezdte pályafutását, majd az Esti Hírlap és a Mai Nap után a Népszabadság belpolitikai rovatának újságírója lett. Őt is fiatalon ragadta el a halál: 47 éves volt. Győrffy László író, publicista 1982-től szabadfoglalkozású hírlapíróként tevékenykedett. Megkapta a Magyar Művészeti Akadémia arany oklevelét és kétszer is a Bertha Bulcsúdíjat. (69 éves volt). Molnár Zoltán József Attila-díjas író újságíróként is dolgozott: az Irodalmi Újság (1954–56) majd a Szabad Nép munkatársa volt. A forradalom után bebörtönözték, ezt követően szabadfoglalkozású hírlapíró volt. (89 éves volt.) Krekó László újságíró életének 58. évében váratlanul távozott el közülünk. Horváth Gyula mérnök, a rádió tiszteletbeli örökös tagja, az 1956-os munkástanács alelnöke Újév napján hunyt el. (85 éves volt.) Dobó István csaknem fél évszázadig dolgozott sportújságíróként, ebből harminc esztendőt a Népsportnál, illetőleg Nemzeti Sportnál töltött. (70 éves volt.)
RejTvÉNy
Népszerű hetilapunk, a Figyelő február közepén különösen izgalmas melléklettel rukkolt ki. 32 oldalas exkluzív tanácsadó mellékletüknek már a címoldala is érdeklődést kelt: „Hová tegyük a pénzünket válság idején ?” Ez akkor is felkelti az érdeklődést, ha önkéntelenül folytatjuk a gondolatot: ha egyáltalán még maradt pénzünk… Világlap-dicséret
A Csordultig magyar című műsorfolyamnak már a nyitó eseménye is elragadtatott írásokat váltott ki az amerikai sajtóból. A New York Times-ból idéz a Népszabadság a január 24-i nyitóestről szóló híradásból: „A Budapesti Fesztiválzenekar és a cigányzene virtuózainak a Cornegie Hallban adott koncertje igen élvezetes példája volt a klasszikus zene, a népi gyökerek és egy új hallgatóság összekapcsolásának.” „Lapunk kiharcolta”
A Blikk február 4-i számában győzelmet ünnepelt: Döntött a bíróság címmel arról tájékoztathatta olvasóit, hogy a lap kiharcolta: az állami csúcsvezetők ne titkolják el a bérüket. Erről szólt az ítélet. A digitális újságíró
A Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatója, S. Takács András úttörő szerepet tölt be a hazai tömegtájékoztatásban. Ő az első, aki kamerával és hordozható számtógéppel járja a világot – a BBC-nél, a CNNnél töltött szakmai gyakorlata alapján minden külső segítség nélkül készített interjúkat, riportokat a televíziózás nemzetközileg is kiemelkedő képviselőivel. A Magyar Filmszemlén vetített dokumentumfilmje, A gyakornok erről az egyedülálló, eredeti vállalkozásról szól. Balassi Bálint Emlékérem
Pósa Zoltán, a nagy magyar meseíró, Pósa Lajos unokája, a Magyar Nemzet főmunkatársa – író és költő – február 13-án a rákosszentmihályi plébániatemplomban vette át három társával (Csörsz Rumen István historikus zenésszel, Fazekas József kardkováccsal és Tasnádi Emil műfordítóval) a Reneszánsz Társaság és a Balassi Bálint Társaság által adományozott Balassi Bálint Emlékérmet. „Mennyei történet”
Ezt a címet adta a Blikk címoldalán a szívmelengető információnak: Vujity Trvtko családja azzal bővült, hogy befogadta a magyar származású szomáliai lányt, Samirát, akinek hazatéréséért annyit tett. Az ifjú hölgy jogosan érzékenyült el: „Lett egy új családom és egy új apukám.” A sokszínűségért… díj Scipiades Erzsébetnek
öt humorista újságíró VÍzSzinTES: 1. kicsi. 4. lócaszerű fonott ágy – tájszóval. 8. ereje teljében levő humorista publicista (1951. 10. 04.) 10. szellemes. 12. kisegítő tisztviselő. 14. védelmez. 16. részekre szakít. 18. vállalat. 19. sértetlen. 20. északi nép. 21. magot szór. 23. nem mögé. 24. ybl miklós monogramja. 26. tavaszi hónap. 28. számnév. 29. fejér megyei város. 31. közterület. 32. Összekuszált haj. 35. Határozószó. 37. gyarapodik. 38. vendégmarasztaló. 40. felsőduna jobb oldali mellékfolyója. 41. elsőrendű. 42. város szerbiában. 43. mint a vsz. 32. 44. banda ede monogramja. 45. folyó észak-olaszországban. 47. 90 éve született humorista újságíró (1919. 06. 06.–1990. 05. 07.) 48. szálakat egyesít. 50. egyforma betűk. 52. női név. 54. tetejére. 56. győr-sopron megyei helység. 57. állóvíz. 58. üres rúd. 60. lépeget. 62. tisztességtelen, jogtalan jövedelem. 63. névelő. 64. Helység pest-pilis-solt-kiskun megyében. 66. talál. 68. mint a vsz. 54. 69. suta. 71. újságfajta. 72. 100 éve született humorista újságíró (1909. 12. 27.–1981. 08. 07.) fÜGGŐLEGES: 1. író, újságíró, humorista (1931. 06. 14.– 1990. 08. 17.) 2. rénium vegyjele. 3. tüzet szüntet. 4. belső szerv. 5. kötőszó. 6. fordított aroma. 7. fizimiska. 8. tart. 9. személyes névmás. 11. méhtermék. 13. -nál. 15. áruért fizetett díj a határon. 17. író, újságíró, színdarabszerző volt (1911. 04. 25.–1976. 02. 26.) 19. létező. 21. vas megyei helység. 22. A szamos-hátat északról határoló folyó. 25. téli csapadék. 27. paripa. 29. A legismertebb mentőkutya neve volt. 30. rubidium vegyjele. 32. építőanyag. 33. Házas állat. 34. litium és oxigén vegyjele. 36. májváladék. 37. égitest. 39. kerti szerszám. 43. Alföldi város. 44. tág. 46. állati szállás. 49. kettős betű. 50. egészséges ital. 51. Azonos a vsz. 31. számmal. 53. mutatószó. 55. ütőkártya. 57. Ajtót szélesre nyit. 59. vissza: alvás közben látott kép. 61. becézett név. 64. jármű hátsó része. 65. taszít. 66. Apró kétszárnyú rovar. 67. takar. 69. bizmut vegyjele. 70. kettős betű. 71. kicsinyítő képző. 72. s. á. MoKoS iSTVán
1
2
3
10 14
15
4
5
6
11
7
12
16
17
20
21
8
9
13 18
19
22
23
Az Európai Bizottság által kiírt „A sokszínűségért. A diszkrimináció ellen” című újságírói díj honi fordulóját Scipiades Erzsébet, a Népszava újságírója nyerte meg, sőt övé lett a tematikus különdíj is: „Egy fehér ember feljegyzései a cigány rezervátumból” című elemző anyagáért. Ezzel továbbjutott a nemes versengés második fordulójába. napút: századik szám
24
25 29
b
26 30
34
35
27 31
36
40
38
45
49
50
55
51
46 52
59
47 53
56
58
39
42
44 48
Ünnepi esemény színhelye volt a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz Terme január végén. Itt mutatták be a Napút című folyóirat 100. számát. Közreműködtek: Jankovics Marcell filmrendező, Szondi György főszerkesztő, Elek Szilvia és Kulcsár Katalin szerzők, Závory Andrea előadóművész.
28 33
37
41
43
54
32
r
8
„Az újságíró kerülje el a faji, szexuális, nyelvi, vallási vagy politikai diszkrimináció megjelenésének elősegítését.”
Sajtóvilág
57 60
61
protestáns könyvbemutató
Megjelent az Új evangélikus templomok című mutatós, tartalmas kötet. A Pilinszky János Kávéházban mutatta be a rangos kiadványt Csályog Ferenc építész, egyetemi tanár. Az összejövetelt a Protestáns Újságírók Szövetsége rendezte.
62
„A lakosság sportjáért” 63
64 69 73
65
66 70
71
67
68 72
gy
b
l
Kis T. József a tatabányai 24 Óra fotóriportere valamint dr. Tóth Miklós a békéscsabai Népújság Kft., valamint a kecskeméti Petőfi Népe Kft., ügyvezető igazgató-főszerkesztője a lakosság sportjáért kitüntetést vehette át a napokban. feljegyezte: ÚJHázy GyörGy
10
Sajtóvilág
„A legsúlyosabb etikai vétség a csúszópénz elfogadása, akár a megjelentetés, akár az elhallgatás érdekében.”
2009. február
A fotográfus útja I sopronyi gyulA így vall mesterségéről: Amióta elhatároztam, tanult mesterségemmé
választom a fotográfiát, mindig is az emberi történetet kerestem a számomra izgalmas vizuális világ mögött. A magyarországi kis falvak életét fényképezve sorsokat mesélő arcok, tekintetek, néha egész generációk örökségét rejtő mozdulatsorok után kutattam, az ezekből visszatükröződő valóság érdekelt. Akárcsak az indonéz bálnavadászok viskóiba költözve, bárkáiba szállva, indiaiak rituális gangeszbe merülését vagy vietnamban egy új generáció kialakulását figyelve. de fotóriporterként az emberi jeleket kerestem koszovóban, izraelben, gázában, legutóbb pedig pakisztánban is. 2008 júliusától független fotográfusként keresem az újabb kihívásokat – a saját utamon. A Sajtószakszervezet különdíjával kitüntetett Sopronyi Gyula képei 2008-ban készültek Saigonban, Nha Trangban, a Mekong deltavidékén, Hue-ban és Dalat-ban. A Sajtófotó 2008 díjnyertes képeiből összeállított tárlat a Magyar Nemzeti Múzeumban lesz látható március 20-tól április 26-ig.
HIRDETÉS
A sajtószakszervezet 1989. május 31-én alakult, független, demokratikus szakmai szakszervezet. tagjai újságírók, szerkesztőségi alkalmazottak, kiadói dolgozók, akik elfogadva az alapszabályt, kérik felvételüket és vállalják a tagdíj (a jövedelem 1 százaléka) befizetését. legfőbb testülete a titkári tanács, amelynek munkájában az alapszervezetek titkárai közvetlenül vesznek részt. munkanélkülivé válásuk, illetőleg szociális helyzetük romlása esetén a szakszervezet által alapított vasvári pál Önsegélyező sajtóalapítvány nyújt támogatást tagjainknak, s mint közhasznú alapítvány részt vállal a sajtó minden dolgozójának szociális támogatásában. A sajtószakszervezet 1991 óta teljes jogú tagja az ifj-nek, a brüsszeli székhelyű nemzetközi újságíró szövetségnek. A szakszervezet elnöke: f. kováts éva, társelnökök: baktai györgy (ügyvezető) és tripolszky lászló. Gazdasági titkár: merza zsuzsa. A szakszervezet székhelye: 1085 bp., kölcsey u. 2., irodája: 1016 bp., naphegy tér 8., tel.: 266–0063, fax: 317–1653, e-mail:
[email protected].
A SAJTóViLáG a sajtószakszervezet lapja. megjelenik kéthavonta. e-mail:
[email protected] KIADÓ: a sajtószakszervezet. Felelős kiadó: f. kováts éva. Főszerkesztő: baktai györgy. Szerkesztő: tripolszky lászló. Tipográfia: dolinszki réka. Nyomdai előkészítés: dolart bt. Nyomás: passzer nyomda kft. Felelős vezető: bagaméri imre ügyvezető. issn 1586-9814
