SAJÓSZENTPÉTER A KÖZÉPKORBAN

SAJÓSZENTPÉTER A KÖZÉPKORBAN

86

A KEZDETEK

Az elızı fejezetben láttuk, hogy Sajószentpéter területe a legrégibb korszakoktól kezdve lakott volt: alkalmas helyet találtak ugyanis itt a megtelepedésre a vadászó, a földmővelı és az állattartó kultúrák egyaránt. Nyilván így lehetett ez a honfoglalást és az államalapítást megelızı és követı idıszakban is – amikorra tudniillik a település kialakulását és kezdeteit tesszük –, hiszen a természeti környezet nem változott. A politikai és uralmi változások alig befolyásolhatták a lakosok életét, hiszen egyetlen hódítónak sem volt érdeke a pusztítás: nekik is szükségük volt a munkás kézre, ami nélkül az elfoglalt terület értéktelen volt. Fel kell tehát tételeznünk, hogy a honfoglalók találtak itt embereket, akiket aztán „megszerveztek”, azaz saját társadalmi struktúrájukba illesztettek. Hogy etnikai-nyelvi szempontból milyen lehetett a tágabb területnek a honfoglalás kori népessége, arról semmilyen írott forrás nem beszél. Annyit tudunk csak, hogy a Kárpát-medence keleti felére a korabeli geográfusok az „Avarok pusztasága” elnevezést alkalmazták. A régebbi kutatás ezt az elnevezést félreértve gyakorlatilag lakatlannak gondolta a területet; újabban azonban az úgynevezett késıavar temetık alapos elemzése bebizonyította, hogy a VIII. és IX. század fordulóján az Avar Kaganátust megdöntı frank hadjáratok, majd az ezt követı bolgár támadások egyáltalán nem pusztították ki az avar lakosságot, hanem az sok helyen a Kárpát-medencében megérte a honfoglalást, azaz a magyar törzsszövetség betelepedését is azokon a területeken, amelyek kedveztek a feltételezett nagyállattartó nomád életmódjuknak.1 Az avar politikai hatalom azonban a katonai vereségek következtében összeomlott és helyére a Kárpát-medence keleti felén a bolgár, esetleg a morva befolyás lépett. 1

A régész László Gyula végezte el az úgynevezett késıavar vagy griffes-indás temetık vizsgálatát, s ennek a vizsgálatnak az alapján a késıavar és az Árpád-kori népesség kapcsolatát is ı kísérelte meg rekonstruálni. E kutatások alapján dolgozta ki a kettıs honfoglalás elméletét, amelyet sok kutató nem fogad el. Kutatásainak az eredményét sok alkalommal publikálta, amint hogy igen nagy azoknak a publikációknak is a száma, amelyek vitatják ezeket az eredményeket.

87

Az írott forrásokban szegény korszakok kutatásában nagy szerep jut két történeti segédtudománynak, a régészetnek és a nyelvészetnek – így van ez a mi esetünkben is. A korábbiakban láttuk, hogy Sajószentpéter határában került elı nagy késıavar temetı, amelyet a magyar történet legutóbbi összefoglalása2 is a legfontosabb ilyen lelıhelyek között tart számon: így avar lakosság a honfoglalást megelızı idıszakban ezen a területen biztosan volt – mivel azonban pontos datálásra alkalmas leletek nem kerültek elı, ennélfogva temetı felhagyásának az idejét sem tudjuk biztosan megállapítani. Az azonban nagyon valószínő, hogy a népesség, amely ide temetkezett, a Sajó és a Bódva környéki sík területen folytatott valószínőleg nomád állattartó gazdálkodást: ilyen életmódot valószínősítenek azok a hiedelemelemek is, amelyeket a régészek a feltárás során tapasztaltak. A nyelvtudomány a késıavar népességet, illetve e népesség nyelvi hagyatékát nem tudja azonosítani, már csak azért sem, mivel a nyelvükrıl nem rendelkezünk információkkal. Könnyen azonosít viszont egy másik népességet, amely a honfoglalás elıestéjén területünket meglehetısen nagy számban lakta: a szlávokat. A Sajó-völgy környékének a földrajzi nevei között ugyanis nagy számban találunk olyanokat, amelyek szláv eredetőek, azaz amelyeket olyan népesség hagyott hátra, amely szláv nyelven beszélt.3 Elsısorban településnevekrıl van szó (például Parasznya, Radostyán, Szirák, Ludna, Varbó, Kazinc, Múcsony, Kurityán), de víznevek (Harica, Szuha, Liszkópatak) és régi földrajzi nevek (Kuna, Oszra, Lipóc, stb.) is akadnak közöttük. Ezek a nevek fıleg az erdıs területeken bukkannak fel, ami megfelel a szlávok életmódjának. A neveket a betelepülı honfoglalók átvették, tehát ez a szláv alapnépesség megélte a honfoglalást és részt vett a terület Árpád-kori népességének a kialakításában. Régészeti hagyatékát azonban a kutatás egyelıre nem azonosította. Ugyanakkor feltételezhetı, hogy a késıavarok és a szlávok között keveredés történt, azaz a késıavarok nyelvileg elszlávosodtak és a honfoglalók ezt a népességet hódították, „szervezték” meg Északkelet-Magyarországnak ezen a részein is. A honfoglalásról, azaz a magyar törzseknek a Kárpát-medencébe történt beköltözésérıl, az esetleges harcokról, a letelepedés módjáról nem rendelkezünk közvetlen információkkal. A kutatás ennek rekonstruálására Anony2

Mo. Tört. I/1. kötet, 25. sz. térkép.

3

Kiss Lajos, 1988. I–II. kötet. (A vonatkozó szócikkeknél.) Lásd még Györffy György, 1987. 736. p.

88

musnak, Béla király névtelen jegyzıjének a munkáját, a Gesta Hungarorumot4 (A magyarok történetét) szokta használni. Nagy óvatossággal azonban, hiszen a szerzı háromszáz évvel az események után élt és bár sokat merített a nemzetségi-családi hagyományokból, ilyen hosszú idı alatt a hagyomány is jelentısen torzulhatott. (Jellemzı például, hogy rendszeresen a honfoglalók között szerepeltet olyan személyeket, akik az államszervezés korában éltek és tevékenykedtek.) Ugyanakkor a mő elemzésébıl már régóta világos, hogy Anonymus legjobban Északkelet-Magyarországot ismerte, olyannyira, hogy a kutatók feltételezik: itt született, vagy legalábbis életének egy részét itt töltötte. Ebbıl joggal következtethetünk arra, hogy az általa a terület történetére felhasznált hagyományok nagyobb hitelre tarthatnak számot, mint más területek esetében. Az alábbiakban vegyük szemügyre, hogy mit ír a Sajó völgyét és annak tágabb környékét érintı eseményekrıl? A Gesta 32. fejezete szerint Árpád vezér és hadai a szerencsi táborozás után „a Nyárád vizéig vonultak, s tábort ütöttek a patakok mellett attól a helytıl kezdve, amelyet most Kácsnak mondanak. Árpád itt nagy földet adott Ócsádnak, Örsúr apjának. Örsúr, a fiú aztán ott, annak a folyónak a forrásánál várat épített, amelyet most Örsúr várának hívnak.”5 – Ennek az idézetnek, és természetesen más írott forrásoknak is az alapján a történeti kutatás az Örsúrtól leszármazott nemzetséget tartja a vármegye honfoglaló nemzetségének,6 s a nemzetség Szent Péter tiszteletére emelt monostorát Kács falu határában lokalizálja. Sıt, van olyan vélemény is, amely szerint ez az egyetlen honfoglaló nemzetség, amelynek kabar eredete vitathatatlan,7 s amelynek ugyanakkor ismerjük a szállásterületét is. Anonymus még egy, általa honfoglalónak tartott nemzetség hagyományait ismerte Borsod vármegyével kapcsolatban: a Böngér fia Borstól leszármazott Miskolc nemzetségét. A következıket írja a Gesta 31. fejezetében: „A Hejı vize mellett ütöttek tábort, egészen a Tiszáig és Emıdig, s egy hónapig maradtak ott. A vezér még ott Böngérnek, Bors apjának nagy földet adott a Tapolca vizétıl a Sajó folyóig, amelyet most Miskolcnak hívnak, azonkívül odaadta neki azt a várat, amelyet Gyırnek mondanak. Ezt a várat Böngér fia Bors a maga várával, Borsoddal egy vármegyévé tet4

Mérvadó kiadása: SRH. I. kötet, 13–117. p. Magyar nyelvő kiadásai közül Pais Dezsı 1977-ben megjelent fordítását használom.

5

Anonymus, 106. p.

6

Györffy György, 1987. 737. p.

7


89

te.”8 – A történeti kutatás azonban úgy gondolja, hogy ez a Bors vezér nem a honfoglalás, hanem az államalapítás korában élt, s erre éppen Anonymus a bizonyíték, aki a vármegye szervezésével kapcsolatban említi másutt Bors nevét. Az alábbiakat olvashatjuk ugyanis a Gesta 18. fejezetében: „Mikor így gyökeret vertek, akkor az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erıs csapat élén Böngér fiát, Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepőakadályokkal erısítse meg egészen a Tátra hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország ırizetére. Bors pedig, miután elbocsátották, jó szerencsével nekivágott a dolognak és a nagy számban összegyőjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat építtetett, ezt az a nép Borsodnak hívta, azért, mivel kicsiny volt… A vezér pedig jeles cselekedetéért abban a várban ispánná tette, és egészen reá bízta, hogy annak a résznek viselje gondját.”9 – Bors tehát a vármegye elsı ispánja lehetett és a tıle leszármazott Miskolc nemzetség valószínőleg az Örsúr nemzetségnek a Szent István király által kisajátított szállásbirtokaiból részesült. A Miskolc nemzetségnek az ugyancsak Szent Péter tiszteletére szentel monostora Tapolcán állt.10 A honfoglaló magyarok letelepedését egykorú adatok, illetve újabb kori analógiák segítségével a történettudomány úgy képzeli el, hogy a nemzetségek fınökei a nagyobb folyók partján, a téli és a nyári szállás között vonulva nomadizáltak.11 Ezeknek az úgynevezett szállásváltó utaknak az egyik végpontja, a téli szállás általában valamilyen rév mellett volt, ahol a nemzetségfı az áthaladókat vámoltatva, hasznot húzott a távolsági kereskedelembıl; a téli szállás környékén folyt a földmővelés és ott telepedtek meg a kézmővesek is. A téli szállásokból alakultak ki tehát az állandó települések, vagyis ezek képezik a késıbbi, már az okleveles emlékekbıl is megismerhetı településrendszer alapjait. Mindezt azért láttam szükségesnek egy kicsit részletesebben elmondani, mert meggyızıdésem szerint vannak olyan jelek, amelyek arra mutatnak, hogy Sajószentpéteren vagy a közvetlen környékén egy ilyen téli szállásnak a nyomait lehet valószínősíteni. Ezek a jelek a következıek. 1. A város neve egy jellegzetes európai keresztény névadási módnak az eredménye, amikor tudniillik a település a benne álló templom védıszentjének a nevét viseli. A nyelvtudomány szerint ez a névadási mód bizonyos fo8

Anonymus, 105–106. p.

9

Anonymus, 96. p.

10

Szendrei János, 54. p.

11

Mo. Tört. I/1. kötet, 623–630. p. Szabó István, 1966. 14–35. p. Stb.

90

kig a korszakra jellemzı: Magyarországon a XII. században jelenik meg és a XIII. századtól válik általánossá.12 Az ilyesfajta névadás indítéka nem szorul magyarázatra. Az is biztosra vehetı, hogy a korabeli templomok lakott, sıt nagyobb számú népességgel rendelkezı helyeken épültek; az ilyen helyek pedig már a templom felépülte elıtt szükségképpen rendelkeztek névvel, amelyet felváltott a templom védıszentjére utaló új név. Az ilyen jellegő névcserére, illetve a két név egyidejő használatára számos példát ismer a történettudomány. – Joggal feltételezhetjük tehát, hogy Sajószentpéternek, pontosabban a névadó templom felépülése elıtti településnek volt más neve is, amely aztán a névcserének a következtében elveszett. 2. Sajószentpéter a középkorban révvel bíró település volt, bár erre csak késıbbi írott forrásaink vannak.13 Ez a rév kiemelkedı jelentıségő helyen volt: itt kelt át a Sajón az ország belsejébıl kivezetı egyik fontos hadiút, amely Dél-Borsodon, a Sajó völgyén, majd a Bódva völgyén át vonult Lengyelország felé. Ez az út nyilvánvalóan a távolsági kereskedelmet is szolgálta: mellette épült fel Borsod vára, a borsodi várispánság (vármegye) központja, s mint tudjuk, az ispánsági központok voltak az elsı vásáros helyek. A szentpéteri révnél torkollott a hadiútba az az út, amely a Miskolc nemzetségnek az Anonymus által is említett két várát, (Diós)Gyırt és Borsodot összekötötte. Végül itt ágazott el a Gömör felé vezetı út, amely kezdetben ugyancsak hadiút lehetett és amely – mint a késıbbiekben látni fogjuk – a XIII. századtól kapott különös kereskedelmi jelentıséget. – A vármegye kora középkori úthálózatának a rekonstruálását gyakorlatilag az össze Árpád-kori írott forrás ismeretében Györffy György végezte el.14 3. Ugyancsak Györffy György rekonstrukciója szerint a Sajó völgyén húzódott az Örsúr nemzetség egyik szállásváltó útvonala, illetve annak egy része.15 A nemzetség honfoglalás kori, illetve egy-két nemzedékkel késıbbi fınökeinek a nevét nem ismerjük (az Örsúr sem személynév, hanem méltóságnév, jelentése: ’az Örs nevő törzs fınöke’). E szállásváltó út mentén azonban felbukkanhatnak olyan személynévi eredető névpárok, amelyek a téli és a nyári szállásra utalnak: ezek ugyanis a kutatás szerint a nemzetségfı vagy a fontos nemzetségtag puszta személynevét viselték névként. 12

Kálmán Béla, 1973. 164. p. Szabó István, 1966. 137. p. Kristó Gyula, 1976. 414–415. p.

13

Csánki Dezsı, 1890. 167. p.

14

Györffy György, 1987. 747–748. p.

15

Mo. Tört. I/1. kötet, 629. p. és 33. sz. térkép.

91

Talán túlzott merészséggel, de mégis meg lehet kísérelni ebbıl a néhány elvi adatból egy feltételezés megfogalmazását. Sajószentpéter történetét kutatva már régóta problémát okoz egy településrész-név, amely a XVI. századi összeírás jellegő forrásokban bukkan fel eddigi ismereteink szerint elıször: ez a név az újkorban Gedely formában fordul elı,16 míg a korábbi források a hasonló, vagy a Gede/Gedı ejtést valószínősítı Gede, Ghede, Ghedew, Ghedey alakban írják a nevet.17 Legtöbbször a várostól elválasztva, mint annak településrésze vagy utcája (vicus seu platea) szerepel a forrásokban. Különállására jellemzı, hogy saját bírója is volt,18 bár erre elégséges indok lehetne az ott lakóknak a város lakosaitól eltérı jogállása is. Vannak azonban olyan portaösszeírások is – például 1553-ból és 1554-bıl –, amelyek még csak nem is Sajószentpéter elıtt vagy után (azaz vele összefüggésben), hanem távolabbi helyen sorolják fel és településnek (possessio) nevezik. Ennek a különállásnak még csak birtokjogi alapja sincsen, mint például az ugyancsak szentpéteri és gyakran szintén külön számon tartott Kiskassa nevő utcának az esetében: Gedely és Sajószentpéter ugyanis egyformán a Perényiek birtoka volt akkor és az összeírás szempontjából csak ez a tény számított fontosnak. Ezeknek az összeírásoknak a jellege egyébként azt is megengedi, hogy a település(rész) esetleg sokkal korábbi meglétét feltételezzük, hiszen tudvalevı, hogy az összeírók kész, sokszor egészen régi falulajstromok alapján végezték munkájukat. Ennek a Gedely nevő településrésznek (nevezzük inkább így, mert a XIX. században például már két ilyen nevő utca is volt és úgy tőnik, hogy a közvetlen környékük is ezt a nevet viselte) a helyét könnyen meg lehet határozni: egy 1831-ben készült összeírás például az egyik házról elmondja, hogy az a Nagy Gedelyben van és északról a Sajó határolja.19 Református jegyzıkönyvi adatok szerint 1804-ben a Nyögıtıl kezdıdıen „az egész Gedejben” a Majorig terjedı résznek volt külön felvigyázója.20 Mindebbıl tehát egyértelmően megállapítható, hogy a Gede(ly) nevet viselı egykori településrész pontosan

16

Források, 299. és 300. p.

17

B-A-Z. m. Lt. Mikrofilmek győjteménye, Portális összeírások.

18

MOL. UeC. fasc. 45. nr. 36.

19

Források, 282. p.

20

Ref. Jk. II. kötet, 46–47. p.

92

ott helyezkedik el, ahol a rév volt, vagyis a Sajó mai hídjától délre esı területen. Mármost ha feltételezzük, hogy a fontos rév mellett elhelyezkedı téli szállás, illetve a késıbb belıle kifejlıdött állandó település emléke ez a név, akkor a folyó mentén haladva és innét 50–100 kilométer távolságban, hegyvidéki területen kell találni egy ugyanilyen nevet viselı másik települést is, amelyik a szállásváltó utakra vonatkozó elmélet szerint a nemzetségfı nyári szállása volt. S vajon a véletlen számlájára kell-e írnunk, hogy Sajószentpétertıl 50–60 kilométer távolságra, a Sajó, majd a Rima és a Gortva folyók mentén haladva megtaláljuk a régi Gede falut? Sıt, két falut is (Várgede és Kerekgede), ami egy eredetileg nagyobb, de ilyen nevő településterület létére utal? A név személynévi eredető21 – ilyennek is kell lennie a nemzetségfıi szálláshelyek nevének –, alapja a héber eredető Gedeon személynév: s tudjuk, hogy Kazárországban, ahonnét a honfoglaló magyarsághoz csatlakozott kabarok kiszakadtak, a zsidó volt az államvallás, kazár fırangú személyek viseltek bibliai hangzású neveket. Vajon azt is a véletlen rovására kellene írni, hogy egy ilyen névpár éppen egy kabar nemzetségfı feltételezett szállásváltó útján bukkan fel? Ha tehát ez a – még egyszer hangsúlyozom – feltevés helyes, akkor úgy képzelhetjük el Sajószentpéter településtörténetének a legkezdetibb szakaszát, hogy a honfoglaló Örsúr nemzetség második vagy harmadik generációbeli valamelyik tagjának volt itt a téli szállása. Ezt a területet a vármegyeszervezés idején a központi kormányzat minden bizonnyal kisajátította. De ez is csak egy feltételezés, amelynek alapja az a tény, hogy amikor elıször jutunk birtoktörténeti szempontból értékelhetı adatokhoz, akkor ezekbıl azt tudjuk meg, hogy a XIV. század közepén Sajószentpéter királyi birtok és a diósgyıri vár tartozéka volt.22 Diósgyırrıl, illetve a diósgyıri uradalomról tudjuk, hogy az 1310-es évek végén került királyi kézre: Károly Róbert király elkobozta Ákos nembeli István fiaitól, akik részt vettek Kopasz nádor lázadásában, s bár jutalmul azonnal eladományozta a lázadást leverı Debreceni Dózsának, pár évvel késıbb – valószínőleg a királyi hatalom itteni erısítése céljából – visszavette tıle azt: legkésıbb 1323-ban már ténylegesen királyi birtok volt.23 A királyi birtoklás elıtt tehát Sajószentpéter is az Ákos nem birtoka lehetett. 21

Kiss Lajos, 1988. II. kötet, 527. p.

22

Források, 14–17. p.

23

Draskóczy István, 1996. 108–110. p.

93

Bár közvetlen forrás nem bizonyítja, az Ákosok birtoklása mégis nagyon valószínő: talán mint az itteni birtokainak egyik központján adta ki Sajószentpéteren Ernye bán fia István nádor 1307-ben azt az oklevelet, amely szerint fogott bírák esküre köteleztek csebi nemeseket24 – semmilyen utalás nem olvasható ugyanis az oklevélben arra nézve, hogy az ítélkezés nádori megyegyőlésen történt volna. Ez a birtoklás magyarázattal szolgálhatna például arra a tényre is, hogy az ebbıl a nemzetségbıl származó Bebek család tagjai miért rendelkeztek még a XIV–XV. században is jószágokkal, fıleg szılıkkel Sajószentpéteren, amelyekbıl aztán bıkező adományokkal láthatták el az általuk alapított pálos kolostorokat.25 Tovább haladva visszafelé az idıben: tudjuk, hogy az Ákos nemzetség a XIII. században lett birtokos Borsod vármegyében, mégpedig olyan módon, hogy részint a Miskolc nemzetség Bors ispán halálával magvaszakadt ágának a jószágait szerezte meg, részint pedig a borsodi várföldek egy részét.26 Ha tehát Sajószentpéter valóban része volt az Ákos nemzetség uradalmának, akkor korábban a honfoglaló Örsúr nemzetség szállásterületébıl kisajátított várföldnek vagy királyi birtoknak kellett lennie. Alátámasztja ezt a feltételezést az a megfigyelés is, hogy a közvetlen környékbeli települések szinte mindegyike ilyen volt a tatárjárás elıtti idıszakban: Császta, Kondó, Lánci, Múcsony, Parasznya és Radostyán a borsodi vár földje volt, de várföld lehetett Cseb is (hiszen legkorábbi birtokosai feltehetıen várjobbágy eredetőek voltak, amint azt késıbb látni fogjuk), Duzsnok és Múcsony királynéi birtok, Ecseg, Boldva, Ziliz és Szirák pedig királyi birtok volt.27 Bár nem törvényszerő, mégis nagyon valószínő, hogy ezek közé tartozott Sajószentpéter is. Ugyancsak figyelmet érdemel, hogy jó pár további környékbeli település – például Berente, Harica, Ludna és Varbó – a tatárjárás után az Ákos nemzetség kezén tőnik fel.28 Az eddig leírtak alapján tehát úgy gondolom, hogy már a honfoglalást közvetlenül követı idıszakban létrejött egy állandó település a Sajó és a Nyögı, illetve a dombság által határolt területen, két fontos útnak a kereszte-

24

AOkl. II. kötet, 68. p.

25


26

Karácsonyi János, 1900–1901. 109–115. p.

27


28


94

zıdésénél. Miután pedig felépült a plébániatemplom, ez a település elvesztette régi nevét és helyette a templom védıszentjének, Szent Péter apostolnak a nevét vette fel. A régi név valószínőleg Gede(ly) volt; ezt a legújabb korig fenntartotta egy településrész neve. Visszaszorulásában biztosan szerepet játszott az is, hogy – mint késıbb látni fogjuk – a XIV. században egy új városközpont alakult a Szent Péter templomtól nyugatra, s ezáltal a város végérvényesen rátelepült a régi Gede(ly)re. De – ismét hangsúlyozom – mindez csak feltevés, amelynek bizonyítékai valószínőleg csak a régészeti kutatásoktól várhatóak. *** Nemcsak a honfoglalás és az államalapítás korából, a késıbbi idıszakból sem rendelkezünk írott forrásokkal, amelyek világosságot vethetnének Sajószentpéter múltjára. A kevés számú és egyébként is rendkívül szőkszavú történeti munka csak az országos jelentıségő eseményekre terjed ki, ilyenek azonban a XI–XII. században nem igazán érintették az ország északkeleti területeit, vagy ha érintették is, hatásaikról nincsenek konkrét információink. A jogbiztosítást szolgáló írásbeliség pedig, amelynek eredménye az oklevél, csak lassan terjedt el az országban: a XIII. századtól vált általánossá, hogy az érintettek írásban rögzítették a jogkövetkezménnyel járó ügyeiket. Ami azonban területünket illeti, a legfontosabb oklevélırzı helynek, az egri káptalannak a levéltárát a tatárok 1241-ben teljesen elpusztították, amikor felégették a székesegyházat.29 A korszak megismerését régészeti adatok sem segítik. Mindössze két objektum tárgyalható ebben a tekintetben Sajószentpétert illetıen. 1973 ıszén a Szénégetı alatti területen homokkitermelés során egy kismérető vasolvasztó kemencét bolygattak meg. A leletmentést végzı régészek feltárták a maradványokat és a kohó belsejében két fúvócsı-töredéket, illetve kemencesalakot találtak. Korhatározó lelet azonban nem került elı, ezért a kemencét csak más, hasonló vasolvasztók alapján lehetett a X–XII. századra datálni.30 A szegényes leletanyag és annak bizonytalan datálása nem teszi lehetıvé, hogy történeti következtetéseket vonjunk le. – Egy másik rejtélyes, de valószínőleg kora középkori eredető objektum a Tömlöctetın azonosított földvár. A 29

Sugár István, 6. p.

30

Wolf Mária, 1989. 543–556. p.

95

Tömlöchegy vagy Tömlöctetı nevet viselı hegy a középkorban is Sajószentpéter és Sajókápolna határa volt31 és jelenleg is az. A terepbejárások során a kutatás megállapította, hogy bár a dombot és környékét az intenzív földmővelés erısen megváltoztatta, a hegytetıt kelet, azaz a Korcsolyás felıl, ahonnét egy lapos nyergen át könnyen megközelíthetı, egy árok védte, amelynek halvány nyomai még ma is észrevehetıek. A nagyon meredek északi oldalon nincs nyoma erıdítésnek, a kevésbé meredek déli és nyugati oldal felıl viszont a hegytetıt elmosódott terasz övezi, valószínőleg mint egy betemetett árok nyoma. A kör alakú dombtetın egy természetes eredető, kavicsos kúp emelkedik, amelyet földdel tovább magasítottak. Ennek belsejében egy nagy, kerek mélyedés figyelhetı meg. Az objektum átmérıje 9–10 méter, relatív magassága pedig 7–8 méter.32 Bár a kúp oldalát kavicskitermeléssel megbontották, sem onnét, sem pedig a környékérıl semmiféle lelet nem került elı, ami alapján meg lehetne határozni az objektum korát. A régebbi kutatás ıskori földvárként határozta meg, míg az újabb kutatás a jellege alapján a kis mérető, úgynevezett motte típusú középkori várak közé sorolja. Az ilyen vár tulajdonképpen nem más, mint egy teljes tömegében földbıl felhalmozott, torony elhelyezésére felhasznált csonka kúp alakú mesterséges domb – esetünkben ez a torony nyilván fából épülhetett, mert csak így magyarázható, hogy semmiféle lelet nem került eddig elı. Funkciója talán az ırködés lehetett, bár bizonyos esetekben védelemre is szolgálhatott. De hogy kik építették és használták, arra pillanatnyilag senki nem tud válaszolni. Amint arra már utaltam, országos jelentıségő események kapcsán nemcsak Sajószentpéter, de még a tágabb környék sem igazán bukkan fel a kora középkori forrásokban. Talán két eseményt lehetne megemlíteni, de azokat is inkább csak az érdekesség az érdekesség kedvéért. Az egyik az 1046-ban kitört, Péter királyt előzı és I. Andrást trónra segítı pogánylázadás. A magyar krónika szerint a fellázadt pogányok Abaújvárnál találkoztak a számőzetésbıl hazatérı hercegekkel, terjesztették eléjük követeléseiket és ajánlották fel a segítségüket: ebbıl talán joggal következtethetünk arra, hogy a lázadás a vidékünkre is kiterjedt. – A másik esemény 1132-ben történt. Amint az köztudott, II. István halála után II. (Vak) Bélát koronázták Magyarország királyává. Akadt azonban egy trónkövetelı, Borisz, akinek anyja, Eufémia kijevi her31


32

Nováki Gyula – Sándorfi György, 1992. 42. p. és Nováki Gyula – Sárközy Sebestyén – Feld István, 2007. 96–97. p.

96

cegnı Könyves Kálmán második felesége volt: a király azonban házasságtöréssel vádolta az asszonyt és eltaszította magától még a gyermek megszületése elıtt. II. István halálakor Borisz lengyel segítséget kért és kapott, hogy a trón iránti igényének érvényt szerezzen. A lengyel sereg és II. Béla serege a krónika szerint a Sajó mellett ütközött meg – talán éppen Sajószentpéter közelében, hiszen láttuk, hogy a Lengyelországba vezetı hadiút éppen itt, az itteni révnél kelt át a Sajón, vagyis a lengyel csapatok sem érkezhettek máshová, ha ezen a hadiúton vonultak fel. A tatárjárás volt az elsı olyan esemény, amelyrıl biztosan tudjuk, hogy rendkívül súlyosan érintette az ország Dunán inneni részeit, így természetesen a vidékünket is. Az akkor történtek közismertek:33 a Batu kán vezette mongol fısereg 1241. április 11-én a Sajó mellett, Muhi környékén megütközött IV. Béla király seregével és súlyos vereséget mért rá. Az így védtelenné vált országrész hatalmas pusztítást szenvedett, hiszen a tatár haderı, amely már a nyár folyamán kiegészült az addig Lengyelországot és Morvaországot dúló északi szárnnyal – ennek vezére Batu testvére, Orda volt –, az országban telelt. Bizonyos számítások alapján arra következtethetünk, hogy a Dunától keletre fekvı országrészben a pusztítás a 90 %-ot is elérte. Joggal feltételezhetjük, hogy városunk és környéke is áldozatul esett a tatárjárásnak, hiszen semmilyen akadály nem állt a prédáló és pusztító csapatok útjában, a lakosok csak a közeli erdıkben találhattak menedéket, ámde nekik is szembe kellett nézniük a pusztítást követı éhínséggel. Talán csak az ispánsági várak állhattak ellent: tudjuk, hogy például Abaújvárt hiába próbálták bevenni a tatárok. Borsod földváráról azonban nem szólnak a források. A Sajószentpéter történetével foglalkozó régebbi szerzık által is felhasznált hagyomány úgy tudta, hogy a mai katolikus templommal szemben lévı dombocska tömegsír volt és a tatárjárás során meghaltak csontjait rejti – sokkal valószínőbb azonban, hogy ezek a csontok az egykor ott állt templom körül elhelyezkedett temetıt jelzik. A történtek ismeretében szinte meglepı, hogy nem sokkal késıbb, alig két emberöltı múlva Sajószentpéter úgy jelenik meg a forrásokban, mint a vármegye egyik legjelentısebb helye. Elsı említése alkalmával, 1281-ben megtudjuk, hogy út vezet ide Parasznyáról, 1329-ben pedig a Keresztúrról ide vezetı utat említi egy oklevél: márpedig az utak megnevezése esetében mindig a jelentıs település nevét használták, amelyet az illetı út érintett. 33

Mo. Tört. I/2. kötet, 1417–1440. p.

97

1293-ban Sajószentpéter vásárát, 1304-ben plébánosát említi oklevél, 1307ben Ákos nembeli István nádor adott ki itt oklevelet, tehát nyilván kíséretével együtt megjelent és valamilyen címen törvénykezést tartott itt.34 Az 1332 és 1335 közötti pápai tizedjegyzékekbıl azt is megtudjuk, hogy csak két megyebeli település: Kaza és Szendrı papjának volt a szentpéteri plébánosénál kicsit magasabb jövedelme, azaz viszonylag magas volt az itteni plébániához tartozó lakosoknak a száma – nem véletlenül állapította meg tehát a kutatás, hogy a tatárjárás utáni évtizedekben Sajószentpéter „a mezıvárosi fejlıdés útjára lépett”.35 Vajon mi lehetett az oka ennek a hirtelen fejlıdésnek? Egy korábbi tanulmányomban36 már utaltam arra, hogy ezt az okot minden valószínőség szerint egy fontos belsı piac létrejöttében kell keresni. A tatárjárás utáni évtizedekben kezdıdött el, de a századforduló után vált teljessé a gömöri bányavidéknek – a pelsıci uradalomnak, illetve Rozsnyó környékének – a betelepítése, amelynek méreteire jellemzı, hogy az esztergomi érseknek az ebbıl a vármegyébıl származó tizedjövedelmei ez idı alatt csaknem a hétszeresére emelkedtek. A kialakuló bányavárosok – Csetnek, Dobsina, Rozsnyó – közvetlen közelében több, mint kéttucat agrárfalu létesült, amelyek feladata nyilvánvalóan az egyre népesebb bányavárosok ellátása volt. Természetföldrajzi adottságaik következtében azonban e falvak éppen a korszak egyik legfontosabb mezıgazdasági árucikkével, a borral nem tudták ellátni a városok lakosságát: a kutatás a megye déli részén, körülbelül Putnok fölött húzza meg azt a vonalat, amelytıl északra már nem lehet számolni szılımőveléssel.37 Véleményem szerint éppen a bor iránti keresletnek a gömöri telepítések következtében történt hirtelen megnövekedése indította el a mezıvárosi fejlıdés útján azokat a felsı-borsodi településeket, amelyek megfelelı adottságokkal rendelkeztek ahhoz, hogy területükön kialakuljon a szılımővelés – és ezek közé tartozott Sajószentpéter is. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az említett gömöri területek annak az Ákos nemzetségnek, illetve a belıle leszármazott családoknak a kezében voltak, amelyek a feltételezésem szerint a XIII. században Sajószentpéter is birtokolták: könnyen elképzelhetı tehát, hogy itt is jelentıs telepítéseket hajtottak végre, miután a település a tatárjárás esemé34


35


36

Tóth Péter, 1994.

37

Ila Bálint, 1976. 145–149. p.

98

nyeinek a következtében valószínőleg elpusztult, s mivel nekik, mint birtokosoknak nyilván gondjuk volt uradalmuk megszervezésére. Akárhogyan is történt a dolog és akármi is volt az indoka, annyi tény, hogy Sajószentpéter a XIV. század közepén már egy valóban jelentıs településként, mondhatni, mezıvárosként tőnik a szemünk elé: lakosainak a száma annyira megnövekedett, hogy egy új és eléggé nagy mérető templom építése vált szükségessé. Ezáltal egy új központ jött létre és a település szinte megkettızıdött, még ha ez a folyamat nem is ment teljesen végbe, mint Miskolcon, ahol egy külön igazgatással rendelkezı város(rész) alakult ki.38 S ezzel egy idıben Sajószentpéter bizonyos szempontból tágabb környezetének is központja lett. A XIII. század második felében ugyanis Magyarországon elindult egy folyamat, amelynek eredményeképpen a még a Szent István államszervezése során létrejött királyi vármegyék átalakultak nemesi vármegyékké. A II. András uralkodása alatti birtokadományozási politika következtében ugyanis hatalmas területek, egész vármegyék kerültek magánföldesurak kezébe. Az ott lakó királyi szerviensek és várjobbágyok azonban elérték, hogy a saját kezükbe vegyék a bíráskodás jogát: saját törvényszéket tarthattak és ügyeikben az általuk választott szolgabírák ítélkezhettek. A törvénykezésnek tulajdonképpen két szintje volt. Szükség esetén a király helyettese, a nádor vagy az utána következı udvari méltóság, az országbíró tartott a vármegye – esetleg több vármegye – számára úgynevezett nádori közgyőlést, amelyen a fontosabb ügyekben a király nevében ítélkezett és amelyen gyakorlatilag a vármegye teljes nemessége megjelent. Ilyen nádori közgyőléseket a XIV. század második felétıl rendszeresen tartottak Sajószentpéteren Borsod vármegye, sıt néha együtt Borsod és Gömör vármegyék számára. A győlések, amelyek közül a dolog szemléltetésére most csak hármat emelek ki, hosszú idın keresztül folytak: 1409-ben például csaknem két héten, 1412-ben körülbelül három héten, 1466-ban pedig több, mint két héten át. Ezeken a győléseken jelen voltak országos fıméltóságok (1409-ben Rozgonyi Miklós fia Simon országbíró és Pálóczi Máté, 1412-ben Garai Miklós nádor, 1466-ban Pálóczi László országbíró39), illetve 38

Tóth Péter, 1996b. 365–382. p. Ennek a városrésznek a neve Újváros vagy Újmiskolc volt, az élén külön bíró állt, aki okleveleket adhatott ki, más napokon tartották itt a hetipiacokat, mint a „régi Miskolcon”, stb.

39

Sugár István, 151. és 152. p.

99

az érintett vármegyék teljes tisztikara: az alispán, a szolgabírák és az esküdtek. Megjelent természetesen a vármegye, illetve a vármegyék nemessége is, hiszen az ı ügyeik – mégpedig fontosabb ügyeik – kerültek terítékre, a közgyőlés ezekben ítélkezett. Az ügyeket számba venni is nehéz, pedig nyilván csak a töredékükrıl maradtak fenn oklevelek (az 1409-ben tartott közgyőlést 11 fennmaradt oklevél reprezentálja,40 az 1412-ben tartottat pedig 19, míg az 1466-ban tartott közgyőlésbıl egyelıre csak két oklevél ismert). Ennek alapján könnyő elképzelni, hogy mekkora tömeg győlt össze minden ilyen alkalommal. Természetesen nem is fértek el a városban, ezért amint az oklevelek mondják, „prope oppidum”, azaz a mezıváros mellett tartották a közgyőléseket. A megjelent fıméltóságok és a megyebeli nemesek számára ilyen alkalmakkor egy „sátorváros” épülhetett. És ez a tömeg ráadásul, ahogyan ma mondanánk, fizetıképes keresletet jelentett, hiszen az itt idızı embereknek enniük-inniuk kellett és ık meg is tudták fizetni mindennek az árát. Nem lehetett tehát bárhol ilyen győlést tartani, hanem csak ott, ahol megvoltak a feltételei ennyi ember ellátásának. És úgy tőnik, Sajószentpéteren ekkor rendelkezésre álltak ezek a feltételek. Olyan esetrıl is van tudomásunk, hogy a nádori közgyőlést másutt tartották ugyan, utána azonban Sajószentpéteren adtak ki oklevelet. 1351. június 26-án volt egy ilyen győlés Kazán, amelyet Miklós nádor hívott össze: törvényszékének számvevıje, Dansa mester pedig ugyanazon év október 25-én adott ki Sajószentpéteren egy oklevelet arról az ítéletrıl, amelyet a közgyőlés egy megyebeli nemes, Lövıi Lencsés ellen hozott.41 Ezt az esetet nemigen lehet mással magyarázni mint azzal, hogy itt álltak a számvevı rendelkezésére azok a feltételek, amelyek a munkájához szükségesek voltak. 1416. október 27-én egy különleges esemény színhelye volt Sajószentpéter. Az ónodi Czudar család tagjai, István fia Benedek, illetve Péter bán42 fiai, Jakab és Simon a jászói konvent elıtt abban állapodtak meg, hogy minden közöttük folyó pert úgynevezett fogott bírák elé bocsátanak és az ítélkezés helyszíne Sajószentpéter legyen.43 Az ítélkezés meg is történt, s az ítélet40

Ezeket például lásd ZsO. II/2. kötet, 6789, 6793–6795, 6798–6799, 6804–6805, 6807– 6808. és 6811. szám alatt.

41

B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 34. sz.

42

Czudar Péter 1368 és 1371 között viselte a horvát-dalmát-szalvón báni méltóságot: lásd KrKK. 114. p.

43

ZsO. V. kötet, 2233. sz.

100

levélbıl44 megtudjuk, hogy kik is voltak ezek a bírák: Bebek János tárnokmester, Perényi Imre titkos kancellár, Rozgonyi János fıkincstartó, Pálóczi Máté diósgyıri várnagy és borsodi fıispán, valamint Pelsıczi Imre vajda45 fia László – és még mások is, akiket azonban az oklevél nem nevezett meg. Nem derül ki az sem, hogy miért éppen városunk volt az ítélkezés helyszíne. Mivel a felsoroltak közül ekkor még senki, Pálóczi Máté sem kötıdött Sajószentpéterhez, ismét csak azt kell gondolnunk, hogy itt álltak rendelkezésre azok a feltételek, amelyek szükségesek voltak részint a felsorolt méltóságok fogadásához és ellátásához, részint pedig magának az ítélkezésnek a lebonyolításához. Talán Szentpéteri Merth Jánosnak – róla a késıbbiekben még lesz szó – is szerepe lehetett abban, hogy ez az esemény éppen itt történt: hiszen tudjuk, hogy ekkor már hazatért a királyi udvarból, ahol éveken keresztül a nádorispán jegyzıjeként mőködött. Az mindenesetre biztos, hogy ennyi fırangú személyt egyszerre ritkán láthatott a város lakossága, jelenlétük pedig annak bizonysága, hogy Sajószentpéter ekkor talán a vármegye legfontosabb települése volt. A nádori közgyőlések tehát annak bizonyítékai, hogy Sajószentpéter a XIV. és a XV. században gyakorlatilag a vármegye központja volt. Ezt a központi szerepet egy másik jellegzetes vármegyei intézménynek, az úgynevezett törvényszéknek a tartása is bizonyítja. Ezek a törvényszékek arra szolgáltak, hogy a vármegye saját tisztségviselıi – az alispán, a szolgabírák, az esküdtek, a jegyzı – a megye területén lakó vagy birtokos nemesek közötti, kisebb jelentıségő ügyekben – beleértve a büntetıügyeket is – ítélkezzenek, illetve jogbiztosító jellegő eljárásokat végezzenek. Ennek megfelelıen okleveleket is kiadhattak, amelyeket hitelesítés céljából az alispán és a szolgabírák a saját pecsétjeikkel pecsételtek meg, amíg a vármegyének nem volt saját címere és annak alapján pecsétje. Ezek az oklevelek, amelyeknek a száma Borsod vármegye esetében a hétszázat is elérheti, segítik a kutatókat a törvényszékek helyének és idejének, illetve tárgyainak a rekonstruálásában. Borsod vármegye a törvényszékeit az 1360-as évekig különbözı helyeken tartotta: többek között Vámoson, Kazán, Arnóton, Múcsonyban, Szuhakállón. 1371. március 18-án azonban, amikor egyebek mellett egy Kistokajra vonatkozó ügyben ítélkeztek a vármegye tisztségviselıi, Sajószentpéter volt a 44

ZsO. V. kötet, 2388. sz.

45

Pelsıci Bebek Imre 1392 márciusa és 1393 szeptembere között töltötte be az erdélyi vajda méltóságot: lásd KrKK. 105. p.

101

helyszín.46 Ettıl kezdve aztán csaknem egy évszázadon keresztül városunk adott helyet a törvényszéki üléseknek. A törvényszékeken ha nem is akkora tömegben, mint a nádori közgyőléseken, de szintén megfordul a vármegye nemessége, természetesen fıleg a tisztségviselık és kíséretük, valamint azok, akiknek ügyes-bajos dolgai éppen napirenden voltak. És sok ilyen ügyes-bajos dolguk volt, hiszen birtokügyeikben (adásvételek, zálogosítások, öröklések, a hitbér és a leánynegyed kiadása), jobbágyaik ügyeiben, vagy éppen a különféle büntetıügyekben a vármegye törvényszéke volt az illetékes bíróság. A törvényszékek szigorú rendben, kéthetenként követték egymást (nem számítva a törvényszüneteket, amelyeket általában az akkor mindenkit érintı aratás és szüret idején tartottak). Kéthetente tehát rendszeresen ismét nagyobb tömegek jelentek meg Sajószentpéteren, s ezeket az embereket – jómódú birtokos nemeseket és a kíséretüket – szintén el kellett látni, ki kellett szolgálni. A korszakban ez annyira természetes volt, hogy – amint azt késıbb majd látni fogjuk – a vármegyék általában azokon a napokon tartották a törvényszéki üléseiket, amelyekre az azoknak helyet adó településeken a hetipiac napja esett. Ennek oka, hogy az oda érkezık így könnyen el tudták látni magukat, ráadásul olyan iparcikkeket is be tudtak szerezni, amilyeneket a lakóhelyükön nem – és ugyanakkor biztosították a piacok megfelelı forgalmát is. Ez a tény azonban esetünkben egy érdekes ellentmondásra hívja fel a figyelmet. Sajószentpéteren ugyanis – szintén látni fogjuk – keddi napokon tartották a hetivásárokat, míg a vármegyei törvényszékek csütörtöki napokon voltak: legalábbis a tárgyalt ügyekrıl kiadott valamennyi ismert hivatalos oklevél csütörtökön kelt. Erre a tényre a fenti összefüggés alapján az lehet a legvalószínőbb magyarázat, hogy Sajószentpéteren hetente nem egyszer, hanem kétszer tartottak hetivásárt, azaz piacot. S itt megint csak a XIV. században bekövetkezett hirtelen fejlıdésre kell utalnunk. Miskolc esetében a kutatás kimutatta, hogy a hasonló fejlıdés eredményeként létrejött Újvárosban külön piacnap volt (ez hétfıre esett, szemben a régi városban csütörtökönként tartani szokott hetivásárral). Elképzelhetı, hogy ez történt Sajószentpéteren is és az újonnan létrejött városközpontban tartották a csütörtöki hetivásárokat. Akármi is azonban a magyarázata ennek a ténynek, annyi bizonyos, hogy Sajószentpéter egy évszázadon keresztül a nemesei vármegye legfontosabb 46

B-A-Z. m. Lt. XV. 1. 9. sz.

102

intézményeinek: a nádori közgyőlésnek és a törvényszéknek egyaránt helyet adott. Ilyen értelemben valóban Borsod vármegye központja volt. Székhelynek azonban mégsem nevezhetjük, hiszen semmi nem utal arra, hogy léteztek volna olyan épületek, amelyeket kifejezetten azért emeltek, hogy legyen hol tartani ezeket a törvényszékeket. (A helyszínük egyébként is kérdéses: ha a nádori közgyőlésekhez hasonlóan nem a szabad ég alatt tartották ezeket is, akkor az a leginkább valószínő, hogy az uradalomnak volt egy arra alkalmas épülete. Talán azt kapta meg a város egy évszázad múlva az akkor birtokos Perényi Gábortól azért, hogy ott városháza épülhessen.) Ezek az események azonban a század közepe után megszőntek: a jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint az utolsó vármegyei törvényszéket 1461. május 21-én tartották Sajószentpéteren,47 s azt követıen az új helyszín Miskolc lett. Hogy mi okozta ezt a változást, nem tudjuk. Gondolhatnánk a huszita veszélyre is, hiszen központjaik a Sajó völgyében városunkhoz közelebb helyezkedtek el, mint Miskolchoz és a következı évszázadokban éppen a török közelsége miatt gyakran nem Miskolcon, hanem biztonságosabb helyeken – Szendrıben, Aszalón, vagy éppen Sajószentpéteren – voltak a megyegyőlések, a párhuzam tehát nyilvánvaló lenne. Ámde 1460-ban és 1461-ben Mátyás királynak sikerült felszámolni ezeket a huszita központokat, tehát a fenyegetés már korábban megszőnt. Ráadásul az 1440-es és 1450-es években, amikor a huszita jelenlét ténylegesen meghatározó volt Felsı-Magyarországon, egyáltalán nem érezték fenyegetett helyzetben magukat Sajószentpéteren vármegyénk nemesei: számos, az akkor tartott törvényszékekbıl kiadott oklevél bizonyítja, hogy életük éppen úgy folyt, mint korábban. – Talán az a legvalószínőbb oka a törvényszék áthelyezésének, hogy abban az idıben kezdıdött a megyebeli birtokos nemeseknek a Miskolcra való betelepedése, s miután késıbb közülük kerültek ki a vármegye választott tisztségviselıi, számukra volt kényelmesebb az új helyszín. A husziták felsı-magyarországi jelenléte egyébiránt szintén azok közé a köztörténeti események közé tartozik, amelyek közvetlenül érintették városunkat. A régebbi és újabb helytörténeti irodalomban48 is olvasható, hogy a csehek elpusztították Sajószentpétert más Pálóczi-birtokokkal együtt, így

47

MOL. Dl. 67 455. sz.

48

Például Csikváry Antal (szerk.) 1939. 134. p.

103

azokat újra kellett telepíteni. Kik voltak tehát ezek a csehek és hogyan kerültek a vidékünkre?49 Ismeretes, hogy Habsburg Albert magyar király 1439 ıszén meghalt. Felesége, Erzsébet királyné, Luxemburgi Zsigmond leánya, aki akkor már áldott állapotban volt, vette át a hatalmat. Az 1440-ben tartott budai országgyőlés azonban úgy határozott, hogy Lengyelország uralkodóját, Ulászlót választják meg Magyarország királyává, aki azonban köteles lesz feleségül venni az özvegy királynét és illendı módon gondoskodni a születendı gyermekrıl. Ebbe Erzsébet királyné bele is egyezett. Késıbb azonban megváltoztatta a döntését és miután megszületett a fia, az idıközben kalandos úton „ellopatott” koronával királlyá koronáztatta az alig három hónapos csecsemıt. Közben Ulászló is elfogadta a magyar rendek által támasztott feltételeket és bevonult az országba, hogy elfoglalja a trónt: 1440 nyarán Székesfehérvárott ıt is megkoronázták – nem a királyi koronával azonban, hanem azzal a „régi mővő” arany koronával, amelyet addig Szent István fejereklye-tartójában ıriztek,50 kinyilvánítván, hogy a koronázás az országlakók akaratán nyugszik, a korona hathatóssága és ereje pedig az ı jóváhagyásukon. A két megkoronázott király támogatói között természetesen kitört a harc. Ulászló és Erzsébet egymás párthíveitıl vették el a birtokokat és adományozták azokat a saját híveiknek, akik így még inkább érintettek lettek. 1440 nyarán aztán Erzsébet kinevezte Jan Giskrát Felsı-Magyarország fıkapitányává, rábízta fia érdekeinek a fegyveres védelmét és hogy az új fıkapitány ennek eleget is tehessen, neki adományozta az egyik legfontosabb királynéi birtokot, a zólyomi uradalmat. Ennek a nagy uradalomnak a bevételei lehetıvé tették, hogy Giskra erıs zsoldos sereget toborozzon. A sereg nagyrészt csehekbıl állt, akik részt vettek a huszita háborúkban, majd zsoldosokként keresték a kenyerüket, mások mellett korábbi ellenfelüknek, Zsigmond királynak is a szolgálatában. Ettıl kezdve Giskra tulajdonképpen egy magyarországi fıúr lett és úgy is viselkedett, ahogyan általában a fıurak. Fıkapitányként minden erıvel igyekezett behajtani az adókat és eközben nem kímélte ellenfeleinek a birtokait. Ellenfelei közé elsısorban a felsı-magyarországi fıurak tartoztak, köztük Sajószentpéter földesurai, Pálóczi Simon és unokatestvére, Pálóczi László. De az ilyesfajta ellenségeskedés nem ment abban a korszakban ritkaságszámba: alább látni fogjuk, hogy Pálóczi Simon éveken keresztül szinte háborút 49

Az alább következı összefoglalás alapjául Tóth-Szabó Pál, 1917. szolgált.

50

AGAD. Dok. Perg. nr. 5581.

104

vívott Perényi Jánossal, jóllehet kezdetben mindketten Ulászló király pártján álltak.51 De ellentétbe került Giskra a korszak leghatalmasabb nagyurával, Hunyadi Jánossal is: ennek az ellentétnek csaknem fegyveres összecsapás lett az eredménye. A szövevényes belpolitikai eseményeknek végül az lett a következménye, hogy Magyarország trónját Hunyadi Mátyás foglalta el: ez nem kedvezett Giskrának és megpróbált fellépni a király ellen, aki ezért 1460-ban megindította hadait, sıt a következı esztendıben személyesen is táborba szállt, hogy meghódolásra, uralma elismerésére bírja a fıurat. A katonai sikereknek köszönhetıen ez meg is történt: 1462 májusában Giskra meghódolt és ennek fejében Mátyás a bárók közé emelte, valamint hatalmas birtokokat adományozott neki Dél-Magyarországon, Temes, Arad és Krassó vármegyékben (nyilván nem véletlenül ott, hiszen katonai tehetségének hasznát vehette az egyre fenyegetıbb török veszély elhárításának érdekében). A kapitány példáját aztán követték alvezérei is – közülük említsük meg Axamith Péter, Thalafus János és Valgata Márton, vagy a lengyel Piotr Komorowski nevét –, így lassan helyreállt a rend Felsı-Magyarországon. A Sajószentpéter és Giskra, illetve huszitái közötti viszonyról konkrét forrással is rendelkezünk, amelyet éppen a legilletékesebbek, városunk elöljárói hoztak létre, hitele tehát kétségen kívül való.52 Ebbıl a késıbb még részletesen tárgyalandó oklevélbıl megtudjuk, hogy Giskra fıkapitányként komolyan vette az adók beszedését és azokat a településeket, amelyek e kötelezettségnek eleget tettek, a katonái nem háborgatták. Ilyen település volt Sajószentpéter is. Sıt, az is kiderül a forrásból, hogy a más, adót nem fizetı településekrıl elhajtott, de a rendesen adózó szentpéteri lakosok tulajdonát képezı jószágokat a tulajdonosaik a szükséges igazolások után minden további nélkül visszakapták. Azaz a viszony határozottan korrektnek tőnik: az oklevélben szó sincs a város olyan fokú elpusztításáról, hogy újra kellett volna telepíteni, vagy legalábbis újjáépíteni. 1466-ban valóban kapott Pálóczi László kiváltságot Mátyás királytól a harcokban elpusztult birtokainak az újratelepítésére, de kétséges, hogy az vonatkozott-e magára Sajószentpéterre is? Adók vagy adókedvezmények ügyeiben egyébként is gyakran találkozunk túlzásokkal már a középkori oklevelekben is – nincs új a Nap alatt –, hiszen a közvetlenül érdekelt jobbágyoknak és a földesuruknak is egyaránt az érdekükben állt az állami adóterhek mérséklése. 51

MOL. Dl. 13 846. sz.

52


105

Mindent egybevetve tehát a források alapján azt kell gondolnunk, hogy a város teljes pusztulása az ezekben az évtizedekben történt események következtében kevéssé valószínő, bár az kétségtelen, hogy a lakosok megszenvedték részint a nehezebb adóterheket, részint pedig a pártot váltogató és ezért birtokadományokban részesülı fıurak egymás elleni harcait. Súlyos törést legalábbis nem tapasztalunk Sajószentpéter és lakosai életében. *** A forrásadottságok következtében tehát nagyon nehéz megítélni, hogy az egyes köztörténeti események a középkorban milyen mértékben hatottak városunk sorsára. A történelmet azonban nem – vagy nemcsak – ezek a látványos események alkotják, hanem azok a kevésbé látványos társadalmi, gazdasági és szellemi folyamatok is, amelyeknek a hatása nem azonnali, de legalább annyira fontos. A továbbiakban ezek vizsgálata, eredményeiknek a bemutatása következik.

106

Sajószentpéter és környéke a II. József uralkodása alatt elvégzett katonai felmérés térképszelvényén. A nem középkori forrás jól szemlélteti a korábbi földrajzi viszonyokat, mivel azokban nagy változások nem történtek.

107

Duzsnok és környéke II. József katonai felmérésében

Légifelvétel a városközpontról és a Sajó mai vonaláról a híddal, ahol a régi átkelıhely is volt

108

A Korcsolyás és a Tömlöctetı (Szőcs Tamás felvétele)

A Tömlöctetı szintvonalas felvétele (Forrás: Nováki Gyula – Sándorfi György, 1992.)

109

A város középkori eredető szerkezete egy XVIII. századi térképen: jobb oldalon a régi templom romja a vásárhellyel és a régi országúttal, középen fentebb az új tér a templommal, bal oldalon az átkelıhely a Sajón

Cseb falu elpusztult Árpád-kori templomának rekonstruált alaprajza. A templom szentélye pontosan kelet felé nézett. (Forrás: Gádor Judit, 1973.)

110

ELPUSZTULT KÖZÉPKORI TELEPÜLÉSEK SAJÓSZENTPÉTER HATÁRÁBAN

Mielıtt azonban tovább folytatnánk Sajószentpéter történetének megismerését, röviden szólni kell azokról a középkori településekrıl, amelyek a város közvetlen szomszédságában alakultak ki, s miután különbözı okok miatt elpusztultak, területük részben vagy egészen a sajószentpéteri határnak lett a része, de emlékezetüket ma is ırzik földrajzi nevek.

CSEB E települések közül legkorábban Cseb nevét említik a források: 1221-ben egy innét származó, vagy itt lakó férfit vádoltak lopással.53 A váradi tüzesvaspróba-lajstromnak az errıl az esetrıl szóló bejegyzése a következıképpen hangzik: „Amidın valamely Olaszegyházáról való, Kálmán nevő ember azt állította Bánk ispán elıtt, hogy a Cseb faluból való Muholtot öt falu vádolja lopással, akkor valamely Péter nevő ember Császta faluból tagadta az öt falu részérıl, hogy ezt a Muholtot tolvajság miatt vádolnák. Az elıbb mondott bíró tehát elküldte az említett Pétert és Kálmánt igazságtételre, ahol Péter magára vállalta a tüzes vas próbáját, Kálmán azonban nem jelent meg, s ezért a bíró a poroszlója, a Biharból való János által megparancsolta, hogy az elıbb mondott Kálmánt marasztalják el büntetésben.” A lajstromnak ezen bejegyzése bepillantást nyújt a korszak törvénykezési rendjébe is. Cseb falu a mai Duzsnok, Szirák, Edelény és Sajószentpéter között, a Bódva folyó két partján feküdt; a XVIII. századi térképek tanúsága szerint54

53

VR. 266. p. 229. sz.

54

B-A-Z. m. Lt. XV. 6/a. BmT. 196/2. sz.

111

határának nagyobb része, az egész úgynevezett „innensı Cseb” Sajószentpéterhez került, míg a „túlsó Cseb” nevő, a Bódva bal partján fekvı részét Szirákhoz csatolták. Az edelényi földrajzi nevek között feltőnı „Csebi rétek” elnevezés arra utal, hogy határának az északi részébıl egy kis rész talán Edelényhez is került,55 de az is lehet, hogy csak a szomszédság miatt kapták a rétek ezt a nevet. Maga a falunév egyébként személynévi eredető: 1211-ben bukkan fel elıször egy ilyen nevet viselı személy a forrásokban,56 de késıbb is gyakran találkozunk Cseb nevő emberekkel.57 Más település is viselte ezt a nevet az országban: például Nagycseb58 a történeti Zemplén vármegyében, vagy Cseb Erdélyben, Szászváros közelében – ez a tény meg is nehezíti a települések, illetve az azokról nevezett személyek biztos azonosítását az oklevelekben és más írott forrásokban. Abból a ténybıl, hogy a személynév önmagában (azaz képzı nélkül) vált településnévvé, egy fontos, a falu kezdeteit érintı történeti következtetés vonható le. Ahogyan a nyelvtudomány fogalmaz: a magyar helynévadásnak ez az ısi módja a nomád idık emlékét ırzi, amikor a települések nem voltak állandóak, így nem „valahová” mentek az emberek, hanem „valakihez”, vagyis a birtokos neve megegyezett az általa birtokolt szállás vagy település nevével.59 A puszta személynevet viselı települések tehát nagyon koraiak kell, hogy legyenek, mivel ez a névadási mód az állandó falvak létrejöttének idején, tehát legkésıbb a XII. században megszőnt. Ennek megfelelıen Csebrıl is bátran állíthatjuk, hogy a kora Árpádkorban már létezett. Birtokosairól pedig Györffy György azt feltételezte, hogy várjobbágy eredetőek voltak (és következésképpen Cseb is várföld volt), ezért a falu létrejöttét az államszervezés idejére kell tennünk. Ezeknek a köznemes birtokosoknak, akik a falujukról Csebyeknek nevezték magukat, az ügyes-bajos dolgaival gyakran találkozunk az oklevelekben. A már említett Muholt után 1294-ben Cseby András nevével találkozunk, aki akkor Rátót nembeli Roland nádor szerviense; a fiát, aki 1323-ban szerepel, Eleknek hívták. A XIII. század végén találkozunk Cseby Ambrus nevével: az ı feleségének a családja Alacskán és Boldván lehetett birtokos, mivel Ambrus

55

Tóth Illés, B. 1973. 75–76. p.

56

Kiss Lajos, 1997. I. kötet, 311. p.

57

Fehértói Katalin, 1983. 81–82. p.

58

Kiss Lajos, 1997. II. kötet, 179. p.

59

Kálmán Béla, 1973. 158. p.

112

az asszonyt a jószágokból megilletı leánynegyedet követelte. Cseby Demeternek 1300-ban vissza kellett adnia egy értékes lovat. İ és fiai, Dénes és Varo késıbb is sokat pereskedtek: 1307-ben például esküt kellett tenniük, hogy nem rombolták le hatalmasul Boroszló falut (ez a falut talán Radostyán mellett fekhetett). 1308-ban Duzsnok falu elpusztításával vádolták ıket, valamint azzal is, hogy egyik jobbágyuknak, a tılük engedéllyel eltávozó Miklósnak az anyját megverték.60 Ezek a véletlenszerően fennmaradt adatok nem teszik lehetıvé, hogy a bennük szereplı személyek közötti rokoni kapcsolatokat rekonstruáljuk. Az azonban világosan látszik, hogy a XIII. század végére a család már sok ágra bomlott, ami bizonyítéka lehet a régi voltának. A XIV–XV. századi adatok már lehetıvé tesznek bizonyos rekonstrukciót.61 Az egyik ág eszerint a következıképpen fest: Korrard │ Benedek (1291, 1307) ┌────────┴─────────────┐ Bolar (1312–1332) Bálint ┌──────┼──────┐ │ Klára Anna István (1347) János (1312) │ │ (Bolar) Mihály (1381) Miklós (1354) │ (Torkos) László (1347)

60


61

Ezt a rekonstrukciót elsısorban Borovszky Samu Borsod vármegye történetéhez folytatott adatgyőjtése alapján végeztem el: lásd B-A-Z. m. Lt. BC. Cseb.

113

A Csebyeknek egy másik ág, amelynek kapcsolata az elıbbivel, illetve a számba vett szórványadatokkal ugyancsak nem világos, a következıképpen rekonstruálható: Pál │ István (1381) ┌──────┬────┬──┴────┬────┬────┐ András István Péter Benedek Anna János │ │ András (1430) │ ┌────┬────┬────┼────┐ István Sebestyén Pál Dorottya Ágota │ Katalin ∞ Ambrusházi Pál Különösen a XV. században tőnik fel a forrásokban sok Cseby nevezető személy, akiket szinte lehetetlen elhelyezni ezeken a családfa-töredékeken, mivel az iratok – oklevelek és jegyzékek – csak alig vagy egyáltalán nem térnek ki a leszármazásukra és rokoni kapcsolataikra. A szőkszavú adatokból mindenesetre az tőnik ki, hogy birtoktörténeti szempontból a század végétıl egyre nagyobb szerepre tettek szert azok a családok, amelyeknek a férfitagjai Cseby leányokat vettek feleségül (az Ambrusházyak, a Tomoryak, a Reghy-ek, stb.) Közéjük tartozhatott az a Kércsi Bálint is, aki 1461-ben mint Cseben lakó birtokszomszéd vett részt Kisfalud birtokba iktatásán62 – külön érdekesség, hogy az ügyben eljáró királyi ember, Cseby Benedek viszont Zilizen lakott. A család kiterjedésével, az idegen családok beházasodásával szükségképpen együtt járt a birtokok elaprózódása, amibıl pedig egyenesen következett, hogy a falu elpusztulása után máshová költözött, távol lakó birtokosok egyre kevesebb figyelmet fordítottak az itteni kicsiny jószágaikra, s leginkább olyan módon próbáltak haszonra szert tenni, hogy eladták vagy elzálogosították azokat. A Cseb határában így birtokhoz jutottak között – a közelség miatt érthetı módon – hamar megjelentek a sajószentpéteriek: így például Császtay János 1578-ban, akinek Balajthy László azért volt kénytelen 60 forintért zálogba adni az itt való jószágát, hogy ezen a pénzen kiválthassa (a valószínőleg 62

MOL. Dl. 15 642. sz.

114

török fogságba esett) fiait.63 1629-ben tőnik fel a csebi birtokosok között a sajószentpéteri Jászy Márton, aki ekkor a szomszédos sziráki, edelényi lakosokat tiltotta el itteni jószágainak az élésétıl.64 A Jászyak birtoklása egészen a család kihaltáig igazolható: így például tudjuk, hogy 1656-ban a sziráki lakosoknak árendálta ki csebi birtokrészeit,65 akik nem fizették meg neki a bérleti díjat; 1658-ban pedig azért tiltakozott, mert a részbirtokosok közül egyedül ı fizette a török adót, a többiek azonban egyáltalán nem törıdtek a fizetéssel.66 Jászy János halála után csebi jószágait is sajószentpéteri rokonai örökölték: Ónody Gáspár (1668), illetve Szentpétery Imre (1673). Birtoklásuk egészen a XVIII. század végéig kimutatható: 1754-ben például idısebb Ónody András tiltakozott az ellen, hogy Cseb akkori közbirtokosai (Szentpétery Sámuel, Ragályiné Szentpétery Éva és Szeremleyné Szentpétery Judit) elfoglalták a Bódva folyón túl fekvı és az ı tulajdonát képezı erdıt.67 Jelentıs mértékben az ı birtoklásuknak tulajdonítható, hogy az elpusztult település határának a nagyobb részét éppen Sajószentpéterhez csatolták a késıbbi rendezések alkalmával. E birtoktörténeti áttekintés után ejtsünk néhány szót magáról a faluról. Határa, mint láttuk, a Bódva folyó két partján terült el. Duzsnok felıl már a középkorban el kellett határolni – pontosabban két felé kellett osztani egy vitatott földdarabot, amely a két település között feküdt –, ami nem is meglepı annak ismeretében, hogy láthattuk: a csebi birtokosok pusztították a duzsnoki jószágokat. Ezt a határmegosztást alább, Duzsnok történetének bemutatásánál közlöm. Itt csak annyit érdemes megjegyezni, hogy a vízfolyás, amelynél a földdarab határa kezdıdött, a XVIII. századi térképek és más iratok alapján talán azonos lehetett a Bujár érrel és a mellette fekvı Ónody Bujárja kaszálóval – s talán nem lehetetlen, hogy ez az újkori név a középkori birtokosnak, Bolarnak a nevét ırzi. A XVIII. század közepén két alkalommal is szükségessé vált a két, akkor már elpusztult falu határának a megállapítása; az akkor készült iratokból derül ki világosan, hogy a Ragályiak és az Ónodyak birtokai (azaz Cseb és Duzsnok) között az a vízfolyás a határ, amelynek Bujár

63

B-A-Z. m. Lt. BC. Cseb.

64

B-A-Z. m. Lt. IV. 501/a. IV. kötet, 875. p.

65

B-A-Z. m. Lt. IV. 501/a. VII. kötet, 301. p.

66

B-A-Z. m. Lt. IV. 501/a. VII. kötet, 425. p.

67

B-A-Z. m. Lt. IV. 501/a. XXV. kötet, 318. p.

115

a neve.68 Ugyanezen idı tájt lett vita tárgya a Cseb és Borsodszirák között húzódó határ is, amelyet 1753-ban a vármegye törvényszéke a következıképpen véglegesített: a Bódva keleti partján, egy fekete határkınél kezdıdik, majd innét keletnek, Szirák felé tart addig a pontig, ahol a Darvas ere, az Elıér és a Kisárok ere nevő vízfolyás összefolyik. Itt észak felé fordul és elmegy egy főzfáig, amely alatt a sziráki lakosok bort szoktak árulni a szentpéteri vásárok idején; ez a főzfa 74 lépés távolságra volt a Bódvától. Innét továbbra is észak felé tart a határvonal a Darvas ér mentében és körülbelül 100 méter megtétele után eléri a Bódvát, s ott be is fejezıdik.69 – Ebben a határjárásban különösen érdekes a fekete kı, mint határjel említése, illetve az a tény, hogy a jobbágyok bort árultak az egyik határponton, mint olyan helyen, amely egyik faluhoz sem tartozott és így kiesett a földesurak joghatósága – beleértve a korcsmáltatás jogát is – alól: így játszották tehát ki az élelmes jobbágyok a földesurukat. Cseb falu nagyságáról az 1540-es évek közepén kezdıdı portális összeírások nyújtanak valamelyes képet.70 1546-ban például három jobbágyportát tartottak benne számon, valamint hét zsellércsalád is lakta; ez az elfogadott számítási mód szerint körülbelül 18–20 családot, azaz körülbelül 120–150 embert jelent. Volt a falucskának külön bírája is és talán egy-két egytelkes nemes család is lakott benne, akiknek a nevét azonban egyáltalán nem ismerjük. Nagyjából hasonló számadatokat olvashatunk a következı a következı években készült összeírásokban is, egészen 1555-ig, amikor azt jegyezték meg az összeírók róla, hogy „a törökök elpusztították.” Amint azt késıbb majd látni fogjuk, a török 1554-ben ugyanis elfoglalta Fülek várát71 és ezzel megnyílt az útja a Sajó völgye felé. Még ugyanabban az évben végig is pusztították a vidéket, a falvak meghódolását elıkészítendı. Ennek a támadásnak esett áldozatául Cseb is,72 de ellentétben más, akkor ugyancsak elpusztított településekkel, többé már nem épült fel. Lakosai, akik esetleg túlélték a pusztítást, minden valószínőség szerint a környékbeli falvakban és városokban találtak menedéket.

68

B-A-Z. m. Lt. IV. 501/c. sp. XVII. fasc. VII. nr. 1406. és sp. XVII. fasc. VIII. nr. 1572.

69

B-A-Z. m. Lt. IV. 501/c. sp. VIII. fasc. I. nr. 30.

70

B-A-Z. m. Lt. Mikrofilmek győjteménye, Portális összeírások.

71

MTKr. II. kötet, 388. p.

72

Borovszky Samu, 1909. 85–86. p.

116

Az elpusztult falu véletlenül, homokbányászás közben megtalált maradványait 1972-ben tárták fel a régészek.73 A leletmentés és az azt követı ásatás során sikerült rekonstruálni egy román kori, egyenes szentélyzáródású templomot, amelynek legfontosabb méretei a következıek: a falvastagság 1 méter, a belméret teljes hossza 10,2 méter, a hajó hossza 6,5 méter, szélessége 5,5 méter, végül a szentély szélessége 3,5 méter; a méretek és az alaprajz segítségével szinte biztosan feltételezhetı, hogy a templom a XII. században épült. A templom belsejében, valamint kívül, tıle nyugatra, északnyugatra és a déli fala mentén összesen 87 sírt tártak fel, amelyek több rétegben helyezkedtek el egymáson. Feltártak továbbá a templomtól nyugatra egy csontgyőjtı gödröt – úgynevezett ossariumot – is, amelyben nyilvánvalóan az újabb sírok ásásakor elpusztított régebbi sírokból származó csontokat földelték el újra. A temetı területén talált öt pénzdarab közül a legrégebbi Nagy Lajos király uralkodásának az idejébıl származik, a legkésıbbi pedig 1536-ból. Az egyéb sírmellékletek – fıleg övcsatok, pártadíszek, szíjvégek, gombok, apróbb ruhadíszek – a késı középkori viselettörténet érdekes emlékei. A régészek megkísérelték magát a települést is feltárni, de kiderült, hogy a homokbányászat már teljesen elpusztította a maradványokat. Lakóházak és egyéb épületek alapjai egyáltalán nem is kerültek elı, csak hulladékgödrök a templom környékén, illetve egy szabadtéri kemence maradványai. A gödrökben talált hulladékok – cserepek, magvak, kovácsoltvas szögek, vasalások, patkódarabok – közül a kerámiák a legérdekesebbek: a töredékekbıl több edényt is sikerült rekonstruálni, amelyek ugyancsak azt bizonyítják, hogy a település már az Árpádkorban is fennállott. A cserépedények legrégebbike, amely durvaszemcsés, kaviccsal soványított és vörösre égetett agyagból készült és amelybe kereszt alakú fenékbélyeget nyomtak a készítıi, a XII. századra datálható, tehát körülbelül egykorú a templommal. Mindez azt jelenti, hogy a leletek megerısítik az írott források adatait, illetve jól ki is egészítik azokat.

73

Gádor Judit, 1973. 28–36. p.

117

DUZSNOK Ez a ma Sajószentpéterhez tartozó, úgynevezett külterületi rész a középkorban ugyancsak önálló település volt. A neve írott forrásban elıször az 1283. évben bukkan fel: ekkor IV. László király a szomszédos Múcsonnyal együtt mint királynéi földet, a Rátót nembeli Leusták és Olivér fiainak adományozta.74 Maga a településnév ugyancsak alkalmas arra, hogy belıle történeti következtetéseket vonjunk le, amelyek közelebb visznek bennünket e falu múltjának megismeréséhez. A név ugyanis a szláv eredető ’dusnik’ szóból származik, amelynek magyar megfelelıje az úgynevezett ’torló’. Kik voltak tehát ezek a dusnikok, vagyis torlók? A történeti kutatások szerint olyan, eredetileg szolga rendő emberek, akiket uruk felszabadított és egyházi szolgálatra rendelt. Feladatuk az volt, hogy uruk emlékére az illetı egyház számára élelmiszert adjanak (tudjuk például, hogy 1199-ben egy torlók lakta dunántúli falu egy hízott ökröt, egy malacot, öt ludat, tíz tyúkot, száz kenyeret, negyven vödör bort és még sót is adott a veszprémi káptalannak).75 Ennek a kötelezettségnek úgynevezett lélekváltó funkciója volt, azaz egykori uruk lelki üdvéért teljesítették azt a dusnikok. A ’dusnik’ tehát eredetileg foglalkozásnév volt, de késıbb személynévként és településnévként is találkozunk vele. Személynévvé válása különösebb magyarázatot nem igényel (hiszen általános gyakorlat volt a korszakban, hogy az emberek a foglalkozásukról kapták a nevüket), településnévvé válása azonban történeti szempontból már érdekesebb. A jelenség alapja, hogy az államszervezés idején, de talán korábban, már a X. században is bizonyos félszabad vagy rab rétegeket speciális szolgáltatások elvégzésére köteleztek, s mivel egyegy település lakossága egyféle szolgálattal tartozott a királyi udvar, a vár vagy a magánbirtokos számára, a település, ahol az adott szolgáltatást végzık laktak, errıl a bizonyos szolgáltatásról kapta a nevét. Így jöttek létre szerte az országban a Szántó, a Halász, a Hıgyész (=prémszolgáltató), a Fedémes (=méhész), a Taszár (=ács), a Daróc (=„nyúzó”, azaz bırt szolgáltató vadász), a Csitár (=fegyverkészítı), a Szinyér (=sertéstartó) nevő települések – és még folytathatnánk.76 Ezek közé a települések közé tartoznak a Duzsnok 74

CD. V/3. kötet, 207. p. Lásd Györffy György, 1987. 771. p.

75

Pais Dezsı, 1975. 11. p.

76

Kálmán Béla, 1969. 153. p. Györffy György, 1977. 239–240. p.

118

nevő falvak is, amelyek lakossága tehát, mint fentebb láttuk, agrártermékeket szolgáltatott valamelyik egyház számára. Magyarországon 17 ilyen nevő, azaz ilyen szolgáltatásra kötelezett dusnikok vagy torlók lakta településrıl van tudomásunk az Árpád-korból.77 Mindezek alapján bizonyosnak látszik, hogy Duzsnok falu a korai Árpádkorban, de már a kereszténység felvétele után alakult ki, minden valószínőség szerint a XI. század második felében. Akkor még létezett ugyanis a szolgálónépi szervezet, de a kereszténység is megerısödött már annyira, hogy megjelenhetett ez az egyház számára való, speciális szolgáltatatás. Duzsnok középkori történetérıl nagyon keveset mondanak a fennmaradt írott források. Mint láttuk, a XIII. században már nem szolgálónép lakta falu volt, hanem királynéi birtok; a század végén pedig királyi adományozás következtében magánbirtokosoknak, a Rátót nemzetség tagjainak a kezébe került, akik Sajókaza központtal alakítottak ki megyénkben egy kisebb uradalmat. Ebbıl a nemzetségbıl vette eredetét a Putnoki család, amely a XIV. és a XV. században is birtokolta a települést. A szórványadatok azt tanúsítják, hogy Duzsnoknak sok baja volt a szomszéd települések lakosaival, mégpedig elsısorban a csebi nemesekkel. 1308-ban például Karachin fia Aba magister (nyilván a Putnoki család tagja) Borsod vármegye törvényszéke elıtt azzal vádolta meg Csebi Demetert ispánt és a fiát, Dénest, hogy lerombolták Duzsnok falut és ezáltal 20 márka kárt okoztak neki; továbbá, hogy Demeter biztatására egy János nevő szolgája elvette egy Duzsnokon lakó, ugyancsak János nevő embernek a négy ökrét. A törvényszék a korszakban szokásos módon eskütételre kötelezte a bevádolt nemest, aki tizenketted magával meg is esküdött, hogy ártatlan a vádpontokban, azaz nem vett részt a duzsnokiak elleni támadásban és sem a fiát, sem a szolgáját nem is biztatta fel arra. A törvényszék bizonyságlevelet adott ki errıl az eskütételrıl.78 Cseb és Duzsnok között a fı probléma a határ rendezetlensége lehetett: nyilván ennek a következménye, hogy 1329-ben aztán sor is került egy, a két település között fekvı, vitás földdarab kettéosztására és két rész határának a megállapítására. Duzsnok birtokosai ekkor Putnoki Veche Miklós fiai: László, János és Renold mesterek, valamint (a nyilván velük rokon) Péter fia Lász77

Solymosi László, 1997. 377–386. p.

78

Györffy György, 1987. I. kötet, 771. p. Az oklevélnek, amelyet eredetileg a Vay család berkeszi levéltárában ıriztek, a jelzete: MOL. Dl. 96 051. sz. Kivonatát lásd AOkl. II. kötet, 405. sz.

119

ló voltak, Cseb birtokosa pedig a nemes Bolar ispán (és vele együtt fivérei: György és János, illetve fiai: István és Lırinc). A felosztást és a határ megállapítását Villermus szepesi és abaújvári fıispán rendelte el, s az egri káptalan bizonyította annak jogszerőségét az érdekeltek jelenlétében. A földdarabot kettéosztó határ kezdıpontja egy vízfolyásnál volt, amelynek Leucotoa neve nem maradt fenn; innét észak felé tartott, rövid ideig a Csebbe vezetı út mentén, majd az Edelénybe vezetı út mentén is haladt, érintett egy kisebb dombot is és Edelény határánál végzıdött. Érdekeség, hogy a határ egyik pontján gyümölcstermı fákat is említettek a határjárók. Az így megállapított határt földhányásokkal, azaz határhalmokkal jelölték meg.79 Alig két héttel ez után a határ-megállapítás után Putnoki Veche Miklós nevezett fiai, László, Renold és János mesterek ismét megjelentek az egri káptalan elıtt, hogy az mint hiteles hely, tanúsítsa a közöttük történt birtokfelosztást.80 A felosztott jószágok között volt Duzsnok is: ennek egyik fele összes tartozékaival és haszonvételeivel együtt László és Renold mestereknek jutott örökös birtoklásra, a másik fele része pedig, amelyet az oklevél lakottnak mond, hasonlóan a haszonvételekkel és tartozékokkal együtt és ugyancsak örök jogon való birtoklásra János mesteré lett. Az osztozók maguk sem lehettek egészen biztosak abban, hogy azonos értékő-e Duzsnok két fele, ezért arra nézve is tettek intézkedést, hogy ha a János birtokába jutott fél falu értéktelenebbnek bizonyulna, akkor a testvérei tartoznak majd kárpótolni ıt a saját duzsnoki birtokuk egy további részének az átengedésével. Az ezt követı idıszakban is találkozunk a szomszédok részérıl olyan törekvésekkel, hogy a birtokosok sérelmére használatba akarták venni Duzsnok határát. 1335-ben Drugeth Vilmos nádor utasította a jászói konventet, hogy Putnoki László érdekében tiltsa el Szentpéter és Berente possessiók lakosait Duzsnok birtok határának a használatától,81 1412-ben pedig a Borsod vármegye számára Sajószentpéter mellett közgyőlést tartó Garai Miklós nádor elıtt Putnoki László tiltakozott a fiai: Bertalan, György, János, Miklós és Zsigmond, valamint a testvére: Miklós, ennek fia: Radnold, végül János fiai: Benedek és László nevében is Csebi István fia István, Miklós fia Miklós és Bolyár Mihály ellen, mert a nevezettek hatalmasul el akarták foglalni Duzs-

79


80

MOL. DL. 2534. 5989. és 90 091. sz. Tartalmi kivonatát lásd AOkl. XIII. kötet, 162. sz.

81

AOkl. XIX. kötet, 821. sz.

120

nok birtokot és meg akarták semmisíteni annak határjeleit.82 Azt kell gondolnunk, hogy mindez nem lehet véletlen. Bár a következı idıszakból még szórványadataink sincsenek, amelyek alátámaszthatnák az elképzelést, bizonyára az történt, hogy Duzsnok lakossága nagyon kis számú volt és ezért nem tudta a falu határában fekvı földeket mővelni: a mővelés nélkül hagyott, jó minıségő termıföldek pedig nyilván vonzották a szomszédokat. Talán az is bizonyítja a feltételezést, hogy a XV. századra a források tanúbizonysága szerint a falu elnéptelenedett: a portális összeírásokban nem találkozunk a nevével, az 1548-ban keletkezett dézsmajegyzék pedig a puszta falvak között tartja számon amelynek szántóföldjeit a környékbeli településeken lakók – az úgynevezett extraneusok – mővelik, amennyire ezek neveibıl következtethetünk rá, fıleg sajószentpéteriek.83 Az elpusztul falu megtartása a korábbi birtokosoknak sem állt az érdekében: ez lehetett az oka annak, hogy a Jászy család a XVI. század végén megszerezte a nagyobb részét, s végrendeletében a Szentpétery és az Ónody családra hagyta, hogy „nyilat vetve rá”, osszák fel azt egymás között.84 A XVIII. században aztán az Ónodyak alakítottak itt ki egy majorságot: kúriát építettek, illetve zselléreket telepítettek le, akik a majorsághoz tartozó földeket mővelték. Ennek a betelepedésnek köszönhetıen éledt aztán újra ez az érdekes történető, régi település.

KISFALUD A harmadik középkori település, amelynek határa Sajószentpéter határába olvadt, a városnak a nyugati szélén, Berente irányában terült el, körülbelül azon a helyen, ahol az országút átkelt az Alacskai patakon. A neve Kisfalud volt. Történetének a megismerését nehezíti, hogy Borsod vármegyében a középkorban három település is viselte ezt a nevet: a mi Kisfaludunkon kívül egy Tiszapalkonya mellett, illetve egy másik Sajókeresztúr és Sajósenye között. Az ilyen nevő településekre vonatkozó adatok tehát össze is keveredhetnek, szétválasztásuk és a megfelelı helyre való vonatkoztatásuk pedig a szőkszavú megfogalmazás miatt lehetetlen.

82

ZsO. III. kötet, 2902. sz.

83


84

Források, 106. p.

121

Annyi mindenesetre biztos, hogy a Sajószentpéter melletti Kisfalud a XIV. században tőnik fel a forrásokban85 (sokkal korábbi telepítésre a név alapján egyébként sem gondolhatunk). Birtoktörténetét egy perbıl ismerhetjük meg, amely 1354-ben folyt Szécsényi Tamás, majd Drugeth Miklós országbíró elıtt kisfaludi Farkas Mihály és Viliam fia János között.86 A perre az szolgáltatott alkalmat, hogy Farkas Mihály elpanaszolta: amikor ı a királyi udvarban járt, hogy egy Dénes fia Miklós nevő személy ellen éppen Kisfalud dolgában intézkedjen, akkor Viliam fia János hatalmasul elfoglalta ezt a birtokot és az ı összes jószágát elhurcolta onnét. Emiatt természetesen panaszt tett Lajos király elıtt, aki úgy rendelkezett, hogy egy királyi ember – aki egyébként Csebi János fia Miklós volt – az egri káptalan tanúbizonysága mellett adja vissza Farkas Mihálynak a tıle elfoglalt birtokot. A helyszínen folytatott visszaadás és birtokba iktatás alkalmával azonban Viliam fia János egyik szolgája által ellentmondással élt és a falu dolgában a királyi jelenlét bírósága elé idézte Mihályt. E bíróság elıtt Viliam fia János magyarázatát is adta tiltakozásának: eszerint Lajos király az ı hőséges szolgálatai fejében 1349-ben neki adományozta Kisfalud possessiót, amelyet korábban egy Mór nevő személy birtokolt, de mivel örökösei nem voltak, a possessio a királyra szállt és eladományozhatóvá vált; s még ugyanabban az esztendıben a kijelölt királyi ember az egri káptalan tanúbizonyságának a jelenlétében be is iktatta ıt annak birtokába. Viliam fia János mindezt oklevelekkel is tudta bizonyítani, amelyeket be is mutatott a bíróság elıtt. Farkas Mihálynak is voltak azonban oklevelei, amelyeket szintén bemutatott. Ezek közül az egyik azt tartalmazta, hogy Drugeth Vilmos nádorispán 1327-ben különös védelmébe vette Valter fia Salamont (aki Farkas Mihálynak volt az apja) és ezen Salamon Kisfalud nevezető, a Sajó folyó mellett fekvı birtokát, s egyúttal megparancsolta Kis Jakab diósgyıri várnagynak, hogy ne háborgassa Salamont, sıt védje meg mindenkivel szemben, aki háborgatni akarja.87 A másik oklevélben, amely 1336-ban kelt, Drugeth Vilmos nádor megparancsolta Zonk mesternek, Borsod vármegye alispánjának, illetve helyettesének, a szolgabíráknak és a bírságbeszedıknek is, hogy ne merészeljék 85


86

MOL. Dl. 61 194. sz. Kiadása: AO. VI. kötet, 203–209. p.

87

Az oklevél fogalmazója figyelmetlen volt: 1327-ben ugyanis még nem Drugeth Vilmos töltötte be a nádori méltóságot, hanem Drugeth Fülöp – lásd KrKK. 98. p. –, tehát az oklevelet is nyilván ı adta ki.

122

háborgatni a nemes Kisfaludi Salamonkeral-t (ı nyilvánvalóan azonos a fentebb említett Salamonnal – a névnek ez a bıvített formája külön érdekesség), akit a megye számára tartott nádori közgyőlésben marasztaltak el büntetésben, mivel elmulasztotta a nádori pecsét megváltását és visszavitelét. Ez a két oklevél egyértelmően arra utal, hogy Kisfalud birtokosa, Valter fia Salamon valami olyan vétket követhetett el, amely miatt veszélybe kerültek a birtokai, köztük Kisfalud is. A vétket tetézte, hogy figyelmen kívül hagyta a nádornak, illetve az általa tartott közgyőlésnek a valószínőleg Kisfaludot is érintı intézkedéseit (erre utal a pecsét megváltásának elmulasztása kifejezés az oklevélben). Talán ez volt az az idıszak, amikor az egyik oklevélben szereplı Mór nevő személy megszerezte ezt a birtokot. Valter fia Salamon azonban bocsánatot nyert és birtokosa maradhatott a falunak. Valami miatt azonban nem lehetett abban a helyzetben, hogy birtokjogait érvényesíteni tudja: ezért történhetett meg, hogy a király másnak adományozta Kisfaludot. 1353-ban aztán a fia, Farkas Mihály vette kezébe az ügyeket, amint az kiderül egy harmadik, általa ugyancsak bemutatott oklevélbıl. Ezt az oklevelet Recski Miklós mester, alispán adta ki Borsod vármegye Vámos falu mellett tartott törvényszékébıl, s megtudjuk belıle, hogy hivatalos vizsgálatot tartottak Kisfalud birtokjogát illetıen és ennek során a megkérdezett megyebeli nemesek és nem nemesek egybehangzóan azt vallották, hogy a falu Salamoné volt és örökösödési jogon a fiát, Farkas Mihályt kell, hogy illesse, Mór pedig semmiféle birtokjoggal nem rendelkezett abban (tehát örökösök nélküli halála után a falu nem szállhatott a királyra és ennélfogva a király nem adományozhatta el azt). A bemutatott oklevelek alapján az országbíró úgy ítélkezett, hogy Kisfalud birtokjoga Valter fia Salamon fia Farkas Mihályt illeti meg és el is rendelte, hogy a nevezettet egy királyi ember (az erre kijelöltek között ismét szerepel Csebi János fia Miklós neve) iktassa be ıt azon falu birtokába. Az iktatás meg is történt, s annak eredményét is belevette az országbíró az oklevelébe. Számunkra pedig nagyon tanulságos látni, hogyan folytak a birtokügyek abban a korszakban. Kisfaludi Valter fia Salamon nevével egyébként máskor is találkozunk: amikor 1341-ben el kellett végezni Tóthpálteleke birtok határjárását, egyike volt a kijelölt királyi embereknek, de végül más látta el ezt a feladatot és ı

123

csak mint birtokszomszéd vett részt a határjáráson.88 Valószínőleg az ı unokája, azaz Farkas Mihály fia lehetett az kisfaludi Farkas Benedek, aki 1416ban Szentpéteri Balázs fia János és nıvére birtokba iktatását végezte el.89 1462-ben több Kisfaludi is szerepel azoknak a névsorában, akiket Hunyadi Mátyás királyi embernek jelölt egy ügy kivizsgálására: Kisfaludi Péter, Gáspár, Tamás, Miklós és Simon.90 A köztük lévı rokonság, illetve kapcsolatuk a korábban élt Kisfaludiakkal nem derül ki az oklevélbıl: az azonban bizonyosnak látszik, hogy a család a XV. század végén kiterjedt volt és a családtagok részt vettek a vármegyei hivatali életben, hiszen mint ıseik, ık is királyi megbízatásokat teljesítettek. Éppen ezért meglepı, hogy néhány évtized múlva Kisfaludot már nem az ı birtokukban találjuk: 1456. július 25-én kelt oklevelével ugyanis V. László király a birtokot minden ottani királyi jogával együtt Szentpéteri Pál deáknak adományozta.91 Hogy mi állhatott az adományozás hátterében, nem tudjuk. Az is biztos, hogy Szentpéteri Pál deák és leszármazottai nem sokáig lehettek birtokosok, mert 1461-ben Hunyadi Mátyás király Pálóczi László országbírónak adományozta a falut, akit a budai káptalan haladéktalanul be is iktatott annak birtokába.92 Mohács után Kisfalud osztozott a többi Pálóczi-jószág sorsában és azokkal együtt a Perényiek kezére jutott: az 1546. évi portális összeírás szerint a konskriptorok 3 jobbágyportát és 2 zsellér családot találtak itt, akiknek a földesura Perényi Péter volt.93 Lehetséges azonban, hogy a porták és zsellérek száma valamilyen korábbi állapotot tükröz, mert a két évvel késıbbi dézsmajegyzék nem sorolja fel név szerint a dézsmafizetésre kötelezetteket, hanem összesítve adja meg a beszedett gabonadézsma mennyiségét94 – ami egyébként 900 kéve volt –; így általában akkor jártak el a dézsmaszedık, amikor egy elpusztult település határát idegenek mővelték. Kisfalud sorsa aztán 1554-ben teljesedett be, amikor – amint azt Cseb esetében már láttuk – a füleki török csapatok az egész Sajó-völgyet feldúlták,

88


89


90

MOL. Dl. 15 756. sz.

91

MOL. Dl. 105 601. sz. (Eredetileg a Lossonczy család levéltárában.)

92

MOL. Dl. 15 642. sz.

93

B-A-Z. m. Lt. Mikrofilmek győjteménye, portális összeírások.

94

Források, 53. p.

124

hogy kikényszerítsék a meghódolást, azaz a török adófizetés vállalását. Ettıl kezdve az egykori falu pusztaként szerepel az összeírásokban. Lehetséges, hogy lakosai beköltöztek Sajószentpéterre (gyakori jelenség a hódoltság korában, hogy a kis falvakban élık a nagyobb biztonság okáért a közeli mezıvárosokba menekülnek) és onnét kijárva mővelték a földjeiket. A XVI–XVII. században a puszta birtokosai ugyanazok voltak, mint Sajószentpéter birtokosai: azaz a Perényiek után az örököseik, majd a Rákócziak. A török is számot tartott rá és a véletlen szerencsének köszönhetıen még információkkal is rendelkezünk néhány török birtokosáról. Tímárbirtok95 lett ugyanis, amelynek ügyeit a füleki szandzsák birtokkönyveibe vezették be. Ezekbıl megtudjuk, hogy 100 akcse (körülbelül 2 forint) volt az értéke. 1584 elıtt egy Kurd Abdullah nevő szpáhi birtokolta, aki azonban elárulta a szultánt: ahogyan a birtokkönyv fogalmaz, „egyetértett a hitetlenekkel, reá bizonyult, hogy nemcsak a kémkedés által vétkezett, hanem a padisah vára feladásával is foglalkozott. A szandzsákbégnek jelentés tétetvén, tímárjától megfosztatott.” A pusztát így 1584. szeptember 11-én egy másik török, név szerint Hasszán bin Abdullah kapta meg, aki akkoriban a Buda környéki és a Somogy megyei Korotna falunál vívott harcokban vitézsége által magát kitüntette.96 Alig telt el azonban egy év és már egy Mohammed Boszna nevő törököt találunk Kisfalud birtokában: a korábbi birtokosa ugyanis valamilyen okból elhagyta azt.97 Sajnos, több ilyen birtokkönyv nem ismert, így a további változásokat sem tudjuk nyomon követni.

95

Olyan, legtöbbször kisebb értékő birtok, amelyet a szpáhik kaphattak meg és amelyek után katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. Lásd MTF. II. kötet, 200. p.

96

Velics Antal – Kammerer Ernı, 1886–1890. II. kötet, 617. p.

97

Velics Antal – Kammerer Ernı, 1886–1890. II. kötet, 640–641. p.

125

SAJÓSZENTPÉTER BIRTOKTÖRTÉNETE

Amint azt a korábbiakban már láttuk, Sajószentpéter a XIV. század közepén királyi birtok volt és a diósgyıri vár tartozéka.98 Albert király 1438-ban adományozta el a Pálócziaknak, s ettıl az idıtıl kezdve a dédesi vár tartozéka lett.99 A Pálóczi család birtoklása egészen 1526-ig tartott és csak Pálóczi Antalnak a mohácsi csatamezın történt elestével szakadt meg. İ végrendeletileg a nıvérére, Pálóczi Katalinra hagyta szinte minden birtokát, így a dédesi uradalmat és Sajószentpétert is;100 Katalin asszony azonban nem tudta megtartani a jószágokat, s a hódoltság korában – látni fogjuk – már a rokon Perényi család volt a birtokos Sajószentpéteren.

A PÁLÓCZI CSALÁD A Pálóczi család101 egyike a XV–XVI. század köztörténeti szempontból is jelentıs családjainak: tagjai magas világi és egyházi méltóságokat töltöttek be. Eredetük homályba vész: állítólagos ısük a XIII. században, V. István király uralkodásának az idején élt Pethene volt.102 Tıle származott le az a Péter, akinek fiai: György, Imre és Máté jelentıs szolgálatokat teljesítettek Zsigmond királynak a császári korona megszerzésében, valamint Zsigmond leányát és vejét, Habsburg Albertet, a késıbbi magyar királyt is hőségesen szolgálták. Zsigmond honorálta is ezeket a szolgálatokat: Pálóczi György elıbb

98


99

Baranyay Károly, 1936. 3. p. Csánki Dezsı, 1890. I. kötet, 167. p. Az adománylevél jelzete: MOL. Dl. 13 151. sz.

100


101

Érdekességképpen meg kell jegyezni, hogy a címerük – egy koronából kiemelkedı, szakállas férfialak – azonos a ruszkai Dobó család címerével: ez a tény a két család közös eredetére utal és magyarázza, hogy Pálóczi Antal halála után miért tartottak igényt a Dobók, köztük Eger hıs kapitánya is a Pálóczi-birtokokra.

102

Az itt közreadandó család- és birtoktörténeti áttekintés alapjául Nagy Iván, 1857–1868. IX. kötet, 94–96. p. szolgált.

126

szepesi prépost, majd erdélyi püspök lett, 1424-ben pedig elfoglalta az esztergomi érseki széket is és érsekként ı koronázta meg Albert királyt. 1439-ben halt meg. Öccse, Máté – vagy ahogyan a korabeli oklevelek és ezek alapján a régebbi szakirodalom is gyakran nevezi, Mátyus – 1418-ban Borsod vármegye fıispánja lett és ezzel együtt Diósgyır várának fıkapitánya, majd az országbírói méltóságot szerezte meg (ezen méltóságaiban, látni fogjuk, Sajószentpétert illetı ügyekben is eljárt); ı 1437-ben halt meg. Fıleg kettıjük szolgálatainak lett a jutalma, hogy a család megkapta a dédesi uradalmat és annak fontos mezıvárosát, Sajószentpétert. Testvérükrıl, Imrérıl nem sokat tudunk: annyi bizonyos, hogy 1438-ban már ı sem volt az élık sorában. Ahogyan a nıvérükrıl, Hedvigrıl sem: az ı személye azonban fontos Sajószentpéter birtoktörténetében, mert a Perényi család egyik tagjához, Perényi Miklóshoz ment férjhez és egy másikkal együtt ez a házasság is egy évszázad múlva bizonyosan okot szolgáltatott arra, hogy a Perényiek igényt formáljanak Sajószentpéterre. Amikor a család Albert király birtokadományában részesült, akkor Pálóczi Imre és Máté már nem élt, így gyermekeik lettek a dédesi uradalom és Sajószentpéter birtokosai. Imrének egy fiáról, Lászlóról és egy lányáról, Annáról tudunk. Pálóczi László karrierje is Zsigmond király udvarában kezdıdött, apród, majd familiáris volt, elkísérte az uralkodót Rómába is, amikor császárrá koronázták. Késıbb udvarmester lett, majd miként a nagybátyja, országbíró is. Fontos szerepet játszott a korszak politikai életében. E helyütt nincs mód ennek a szerepnek a részletes ismertetésére: legyen elegendı annyi, hogy ı is I. Ulászló híve volt, majd Hunyadi Mátyás király is fontos feladatokat bízott rá a husziták elleni harcokban. 1470-ben halt meg. Utóda nyilván nem volt, mert sajószentpéteri jószágai unokaöccseire szálltak. – Pálóczi Máténak három fia: Péter, Simon és János, valamint egy leánya, Veronika volt, aki pelsıczi Bebek Imréhez ment feleségül (és aki, mint látni fogjuk, 1452-ben vámmentességben részesítette a sajószentpéteri lakosokat). A fiúk közül Simonról árulnak el legtöbbet a források. İ már Albert király alatt a fılovászmesteri méltóságig jutott, majd Albert halála után I. Jagelló Ulászló király hívéül szegıdött, jelen volt unokatestvérével, Lászlóval együtt azon az országgyőlésen, amely Ulászlót királlyá választotta103 és részt vett azokban a harcokban, amelyek az özvegy királyné, a csecsemı fiának – a késıbbi V. Lászlónak – érdekeit képviselı Erzsébet hívei és Ulászló hívei között kitörtek. 103

AGAD. Dok. Perg. Nr. 5575. és 5581.

127

Vezetett hadat többek között a Felsı-Magyarországot fıkapitányként a kezében tartó Giskra és huszitái ellen is. A legsúlyosabb harcokat azonban nagynénje férjének egyik rokona, Perényi Imre fia, Perényi János királyi tárnokmester ellen vívta. Az 1445-ben történt megbékélésükrıl kiadott oklevél104 szavai szerint „mint valódi ellenségek” állottak szemben egymással és szabályos háborút vívtak, nem kímélve egymás és familiárisaik, sıt a semmit sem vétı szomszédok birtokait sem. A hadiszerencse végül Pálóczi Simon mellé szegıdött, olyannyira, hogy még Perényi Jánost is elfogta, aki csak a fentebb említett Pálóczi László ajtónállómester közbenjárására és súlyos feltételek mellett tudott csak kiszabadulni ebbıl a fogságból. A feltételek között az is szerepelt, hogy Pálóczi László ideiglenesen átadta unokatestvérének, Simonnak többek között az ıt Sajószentpéterbıl megilletı birtokrészt is addig, amíg Perényi János vissza nem bocsátotta a Simontól elfoglalt jószágokat. Kettıjük ellenséges viszonyára jellemzı, hogy az országnagyoknak (az esztergomi érseknek, a nádornak és az országbírónak, illetve az erdélyi vajdáknak) kellett a megbékélést elrendelniük egy általános határozattal. Nem lenne meglepı, ha a kíméletlen ellenségeskedésnek a sajószentpéteriek is kárát látták volna, bár erre konkrét adattal nem rendelkezünk. Pálóczi Simonnak egy fia volt: István, aki Perényi Erzsébetet vette feleségül: ez a tény ismét csak érdekes színezetet ad a fentebb leírtaknak. Kettıjük házasságából három gyermek született: Antal, aki a mohácsi csatában esett el és akivel a család férfiágon kihalt, Mihály, valamint Katalin, akinek elsı férje Csaholyi Imre, a második férje pedig Ráskay György volt. Antal, amint az a végrendeletébıl105 kiderül, rá hagyta a vagyonát, ámde Katalin – látni fogjuk – nem tudta azt megtartani. A család leszármazása tehát a következıképpen rekonstruálható (vastagítva a Sajószentpéter birtoktörténetében jelentısebb szerepet játszó személyek nevét):

104

MOL. Dl. 13 846. sz.

105


128

Péter ┌────────┬────┴─────┬────────┐ Imre György Máté Hedvig ┌───┴────┐ ┌────┬──┴──┬────┐ Anna László Simon Veronika Péter János ┌─────┼──────┐ ┌──┴───┐ Antal Mihály Katalin Zsigmond Imre Úgy tőnik a források alapján, hogy a család egyes tagjai azonos jogokkal, de nem közösen birtokolták a várost, hanem az érdekeltek felosztották azt egymás között: láttuk, hogy Pálóczi Lászlónak külön birtokrésze volt itt, amelyet felajánlhatott unokatestvérének, Simonnak. Az is nagyon valószínő, hogy az uradalom csak a férfiágat illette: így szállhatott át az összes birtokjog az utolsó férfiági örökösre, Pálóczi Antalra, illetve az öccsére, Mihályra, akivel 1505-ben még közösen birtokolta Sajószentpétert, s együtt is szereztek vámkiváltságot a város számára. A leányág a korszak jogszokásainak megfelelıen az úgynevezett leánynegyedet kaphatta meg, amit rendszerint a férfi örökös készpénzen kiváltott, míg a házastársakat az ugyancsak pénzen megváltható jegyajándék illette meg. Végezetül azt kell hangsúlyozni, hogy a Pálócziak több alkalommal is családi kapcsolatokat létesítettek a Perényiekkel: nyilván ez magyarázza majd a Perényi család igényét a birtokokra, amely igényt – látni fogjuk – Perényi Péter 1526 után még a törvényes örökös Pálóczi Katalinnal szemben is érvényesíteni tudott. Ez a közös birtoklás egyfajta egységet hozott létre, amelyet legfeljebb az zavart meg, ha valamelyik birtokos zálogba adta az ıt megilletı jószágot vagy annak egy részét. Egy ilyen zálogosítás 1508 elıtt történt:106 abban az évben ugyanis egy Szentmihályi Margit nevő asszony kérte a beiktatását néhai Pálóczi Simon sajószentpéteri és egyéb birtokaiba. Ez a kérelem azonban nem jelenti azt, hogy a birtokba iktatás végbe is ment, s különösen nem, hogy az asszony ténylegesen birtokos lett ezekben a jószágokban: sokkal valószínőbb, hogy Simon fia, Pálóczi Antal visszaváltotta azokat. Kimondhatjuk tehát, hogy a Pálócziak földesurasága alatt Sajószentpéter egységes maradt birtoktörténeti szempontból, éppen úgy, mint az azt megelızı idıszakban.

106

MOL. Dl. 46 843. sz.

129

A SZENTPÉTERI MERTH CSALÁD Ezt az egységet a XIV. század második felében bontotta meg birtokszerzéseivel az a család, amelynek tagjai késıbb Sajószentpéterrıl nevezték magukat; e család fennmaradt oklevelein kívül más, a késı középkor társadalmi viszonyaiba bepillantást engedı forrásunk alig van. Levéltáruk ugyanis a jószágokkal – az azokra vonatkozó birtokjogokat éppen ezek az iratok igazolták – együtt az örökösökre szállott át, s így része lett a Lossonczy család levéltárának, amely közgyőjteménybe: a Magyar Országos Levéltárba került. Mivel azonban nem túl sok oklevélrıl van szó és ezek is meglehetısen hoszszú idıszakot ölelnek fel, a család történetét is csak nagy hézagokkal és bizonytalansággal ismerhetjük meg a segítségükkel. Az alábbiakban ezeket az ismereteket foglalom össze.107 A család elsı ismert tagja az a Merth nevő személy lehetett, akinek a fia, Pál ispán 1323-ban eladta a vejének, András fia Jánosnak azt a Simókfölde nevő birtokot, amelyet Ernye bán fiától, Istvántól vásárolt.108 (Ez a birtok a mai Ziliz és Boldva falu között feküdt, emlékét a „Simók alja” és a „Simók forrás” földrajzi nevek máig ırzik.109 A Merth név egyébként minden valószínőség szerint német eredető: legalábbis erre utal, hogy Mert(h) a neve 1215-ben egy Vizsoly faluban lakó embernek110 – ı pedig talán azonos azzal az 1222-ben ugyancsak Abaúj vármegyében felbukkanó személlyel, akirıl a forrásunk meg is mondja, hogy a németek ispánja (comes Theutonicorum).111 Vizsolyról, illetve a vizsolyi ispánságról tudnunk kell, hogy a királyné német hospeseket, azaz vendégeket telepített le ott. Merth fia Pál neve ezután 1348-ban bukkan fel újra: egy újkori és igen sok hibával átírt oklevélmásolat elmondja, hogy leányának az elsı férje, András fia János akkor már nem élt, a második férje pedig Monoh-nak mondott Já-

107

A családról nagyon röviden ír Borovszky Samu, 1909. 64. p.

108

Györffy György, 1987. I. kötet, 803. p.

109

Pesty Frigyes, 476. p.

110

VR. 194. p.

111

VR. 276. p.

130

nos mester, a király kereskedıje és szervitora volt.112 Az asszony, akinek a nevét az oklevél nem árulja el, egy ıt örökösödési jogcímen megilletı, Egres nevezető földet szerzett vissza ekkor peres úton egy János nevő férfiútól, aki szintén a királyi udvar szolgálatában állt: ha hinni lehet az – újra hangsúlyozom, sok hibával átírt – oklevélnek, szénaosztó (distributor foeni) volt. Mivel a Sajószentpéteren lakó és birtokos Merth-leszármazottaknak késıbb még hosszú ideig voltak érdekeltségeik Egresen,113 ezért bizonyosra vehetjük, hogy ısük, akiknek a jogán igényt tartottak a birtokra, nem volt más, mint ennek az asszonynak a nagyapja. De hogy pontosan hogyan is nézett ki a rokonság, annak megállapítása már komoly gondot okoz. A biztosan Sajószentpéteren lakó Merth fia Miklós ugyanis 1367-ben szerzett Czudar Péter borsodi ispántól büntetıbíráskodási mentességet itteni házára:114 eszerint pedig semmiképpen nem lehetett a fiatalabb kortársa – például öccse – Merth fia Pál ispánnak, akinek a lánya, mint fentebb láttuk, jó negyven évvel korábban már férjnél volt. Ennek az idırendi problémának a legvalószínőbb megoldása az lehetne, ha feltételeznénk: az elıször említett Merth-nek Pál mellett (akinek a lánya 1323-ban már nagykorú) volt egy másik, szintén Merth nevő fia, s ennek a Merth-nek lehetett a fia a mi Miklósunk, aki 1367-ben még biztosan nem volt túlságosan idıs (hiszen a fia, Balázs csak több, mint negyven esztendıvel késıbb végrendelkezett). Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor a család elsı nemzedékének a leszármazása így rekonstruálható: Merth ┌──────────┴────────┐ Pál Merth (?) │ │ N. leány Miklós (1367, 1370) 1. férje: András fia János (1323) 2. férje: Monoh János (1348)

112

MOL. Dl. 105 574. sz.

113

Ez kiderül például a MOL. 105 574. és 18 329. számú oklevelekbıl. Egres ma Borsodszirák része és északkelet felıl határos Sajószentpéterrel. Valódi falu talán soha nem volt, csak majorság, amelyen a birtokosoknak a gazdasági épületei álltak – ilyen épületek nyomát régészeti terepbejárások útján sikerült azonosítani.

114


131

Ha a pontos leszármazás bizonytalan is és feltételezésen alapul, az mindenesetre tény, hogy a család elsı tagja, aki biztosan a városunkban lakott, Merth fia Miklós volt. Személyérıl és viszonyairól csak egyetlen, többször is hivatkozott oklevél ad némi információt, s bár ez következetesen polgárnak nevezi ıt, az is kiderül belıle, hogy olyan kiváltságot nyert, amilyen a korszakban inkább a birtokos nemesekre jellemzı: aki a házában keresett menedéket, azt a személyt – hacsak nem követett el köztörvényes bőntetteket – sem a város bírái és esküdtjei, sem pedig a diósgyıri vár tisztjei nem foghatták el. Ez a Czudar Péter, mint Borsod vármegye fıispánja által adományozott kiváltság csak egy meghatározott idıre szólt – addig tudniillik, ameddig az adományozó ezt a tisztséget viseli –, de Erzsébet királyné megerısítette és örök érvényővé tette azt. Hogy éppen a fıispántól kapta a kiváltságot, az talán arra utal, hogy Miklós királyi szolgálatban állt, mint a fentebb említett rokonai. Többet aztán nem tesznek említést róla a források – hacsak nem azonos azzal a Polgár-nak mondott Miklóssal, aki 1391-ben feltőnıen nagy értékben több szılıt is eladott a gombaszögi pálos szerzeteseknek;115 a biztos azonosítást nehézzé teszi, hogy abban a korban még nem voltak szilárdan rögzült vezetéknevek. Annyit tudunk még róla, hogy volt egy Domonkos nevő testvére, aki ugyancsak Sajószentpéteren lakott: ennek a Domonkosnak az Antal nevő fiát ugyanis Miklós fia Balázs unokatestvérének mondják az oklevelek.116 Antal sajószentpéteri telke kelet felıl határolta Miklós és fia, Balázs telkét:117 és mivel 1467-ben itt Alacskai Antal deák a szomszéd,118 arra kell gondolnunk, hogy a családnak ezen ága késıbb Alacskán szerzett birtokot és oda is költözött. Miklós fiáról, Balázsról már egy kicsit több információval szolgálnak a források: úgy látszik, ı lehetett az, aki az ısök által szerzett javak gondos biztosításával és gyarapításával megalapozta a család gazdagságát. Elsı ténykedése ugyanis az apja által szerzett kiváltság biztosítása volt.119 Vagyonáról az

115

Források, 17. p.

116

Források, 15. p.

117

Források, 23. p.

118

Források, 31. p.

119

Források, 15. p. Amint az oklevél szövegébıl kiderül, Zsigmond király rendelte el ugyan a Nagy Lajos, Erzsébet és Mária királynék, illetve saját okleveleinek is az új pecsétje alatt va-

132

az oklevél ad valamelyest képet, amellyel Borsod vármegye közgyőlése elıtt a fiára, Jánosra és a leányára, Annára hagyta – nem végrendeletileg, hanem az irántuk érzett szeretettıl indíttatva – a jószágait.120 Ebbıl az oklevélbıl megtudjuk, hogy több telke is volt Sajószentpéteren, valamint, hogy a vagyon nagy részét a szılık tették ki. Érdekes, hogy az İrhegyen lévı szılıje volt az egyetlen, amelyiket az ıseitıl örökölt, három másikat – ezek: a Korcsolyás, az Abachon és a Supus szılık (a két utóbbi nevet nem tudjuk ma is élı földrajzi nevekkel azonosítani) – készpénzért vásárolt, míg további kettıt 16 forintért zálogban birtokolt; ez utóbbiak egyike néhai Péter papé volt és az említett Abachon szılı folytatásában feküdt, a másik pedig Bites-nek mondott István szılıjének a szomszédságában terült el. Birtokolt továbbá szántóföldeket és réteket is, amelyeket ugyancsak készpénzért vásárolt vagy zálogban szerzett; végül voltak kincsei és sokan tartoztak neki készpénzzel is. A kincsekrıl és a tartozásokról külön lajstromot is összeállított, amely azonban sajnálatos módon nem maradt ránk. A véletlen szerencsének köszönhetı, hogy valami kevés információval mégis rendelkezünk Balázs ilyesfajta ügyleteirıl. A Radvánszky család levéltárában ugyanis fennmaradt egy oklevél, amely 1402. július 18-án kelt és amelyben egy dél-borsodi birtokos nemes, bizonyos Geszti Lırinc fia János fia Péter végrendelkezett.121 Ebben az oklevélben a nevezett végrendelkezı többek között a következıket mondja: „… továbbá Szentpéteri Merth Balázsnál van zálog gyanánt, 111 kis forint összegért egy ezüst kancsó, vagyis mosdómedence, valamint egy kupának nevezett ezüst serleg”. Szentpéteri Merth Balázs tehát, mint nyilván jelentıs készpénzzel rendelkezı, vagyonos ember kölcsönt adott és az adósaitól – akik nem kevesen lehettek, ha lajstromot lehetett készíteni róluk – biztosíték gyanánt értékes tárgyakat vett át. Ezután nem találkozunk többet a nevével az oklevelekben: valamikor az 1410-es évek elsı felében valószínőleg meghalt, mivel nyilván nem lehet véletlen, hogy 1409-ben megosztotta a vagyonát gyermekei között – talán beteg volt és már ezzel is a halálra készült. Amint fentebb láttuk, két gyermeke volt. Fia, János a szükséges tanulmányok elvégzése után – minden oklevél magiló kiadását, de ennek a rendelkezésnek nem tett mindenki eleget: például a Sajószentpéteren birtokló pálosok is több évet késlekedtek egy oklevél kiadatásával. 120

ZsO. II. kötet, 6789. sz.

121

MOL. Dl. 89 713. sz. Regesztája: ZsO. II/1. kötet, 1170. sz. – Megjegyzendı, hogy a regeszta készítıje a Merth nevet tévedésbıl Meith-nek olvasta; az efféle olvasati hibák egyébként nem ritkák és gyakran megtévesztik a kutatókat.

133

sternek, azaz mesternek mondja, tehát egyetemre kellett járnia – a királyi udvarba került: 1409-ben a kúria, valamint Rozgonyi Simon országbíró különös jegyzıje volt,122 1415-ben pedig Garai Miklós nádorispán jegyzıje és a nádori pecsét ıre. Ilyen minıségében lett a királyi kíséret tagja, amikor 1414. júniusában Luxemburgi Zsigmond elindult hosszú nyugat-európai útjának elsı állomására, Németországba, hogy ott német királlyá koronáztassa magát – ez az esemény november 8-án Aachenben meg is történt.123 János mester a királyi udvar tagjaként eljutott Konstanzba is, ahol az egyházszakadás megszüntetése céljából összehívott híres zsinat 1415. július 6-án máglyahalálra ítélte és kivégeztette Husz János cseh prédikátort, a huszita mozgalom elindítóját – a fiatal nádori jegyzı minden bizonnyal maga is tanúja volt ennek az eseménynek. Zsigmond király éppen itt, Konstanzban látta elérkezettnek az idıt arra, hogy megjutalmazza híveit, akik hőségesen szolgálták e hosszú útja során és segítették a német királyi korona megszerzésében: közéjük tartozott Szentpéteri János mester is, akit (és nıvérét, Anna asszonyt) az uralkodó a felesége, Borbála királyné beleegyezésével és Garai Miklós nádorispán ajánlására elıbb az 1415. január 1-én kelt oklevelével124 mentesített minden olyan paraszti teher alól, amelyet a születése után viselnie kellett – azaz tulajdonképpen nemessé tette, amint az a késıbbi oklevelek szóhasználatából egyértelmően kitőnik –, továbbá mentesítette azoknak a szolgálatoknak a teljesítése alól is, amelyekkel az ısei addig tartoztak, végül pedig felmentette a szılık után adni szokott földesúri kilenced megfizetése alól is. A másnap, azaz január 2-án kelt oklevél125 ezt a mentességet terjesztette ki mindenféle adóra, beleértve a földesúrnak adni szokott ajándékot és földbért, az úgynevezett kollektát is. Február 2-án Zsigmond király egy újabb oklevelet adott ki Szentpéteri János mester – most már nemesember – számára: ebben megengedte neki, hogy sajószentpéteri kúriája mögött, a Sajó túlsó partján egy majorságot létesítsen és tartson fenn.126 Ez az engedélyezés arra utalhat, hogy a 122

ZsO. II/2. kötet, 6789. sz.

123

MTKr. I. kötet, 246. p.

124

MOL. Dl. 105 585. sz. Regesztája: ZsO. V. kötet, 1. sz.

125

MOL. Dl. 105 586. sz. Szokatlan, hogy ugyanabban a tárgyban két nap alatt két oklevelet is kiad a kancellária. A kutatás ezt az utóbbi oklevelet másodpéldánynak gondolja; valószínőbb azonban, hogy az elsı oklevélbıl véletlenül kimaradhattak fontos mentességek és ezért kellett azt kibıvítve újra kiadni.

126


134

nádori jegyzı meg akart válni a hivatalától, haza akart térni és gazdálkodni akart a családi birtokon (ez a szándék talán összekapcsolható apjának, Balázsnak az erre az idıre feltételezhetı halálával). Elgondolásomat erısíti, hogy a következı év elején, azaz 1416. január 15-én az egri káptalan királyi parancsra már hivatalosan be is iktatta ıt és nıvérét a Sajószentpéteren fekvı kúria és szılık birtokába.127 Sajnos, ez az utolsó alkalom, hogy említi ıt oklevél: városunk középkorának ez a legviláglátottabb és magas udvari tisztséget betöltött lakosa minden valószínőség szerint nyugalomban élt és gazdálkodott szülıföldjén egészen haláláig. A Szentpéteri János számára kiadott oklevelek mindegyike említi a leánytestvérét, Annát is, aki 1415-ben még hajadon és minden tekintetben ugyanazok a jogok illetik meg, mint amelyek a bátyját. A fentebb említett, 1415. január 1-én kelt oklevél szerint azonban János „soror uteriná”-ja, vagyis csak az anyjuk volt közös, az apjuk nem: ez a közlés, ha nem véletlen elírás az oklevélben, egyelıre megoldhatatlan problémaként veti fel, hogy akkor vajon ki lehetett az édesapja? Ráadásul ez a mondott oklevél ıt kifejezetten nemesnek mondja, féltestvérét, János mestert viszont nem. Ebbıl arra következtethetünk, hogy ismeretlen édesanyjuk elsı férje valaki nemes lehetett, s annak halála után ment férjhez Szentpéteri Balázshoz, aki ugyan nem volt nemes, de vagyonos volta következtében megbecsült személynek számíthatott. – Anna asszony életérıl nagyon keveset tudunk: egy 1468-ban kelt oklevél128 már özvegynek mondja, aki eltartásra szorul – tehát nagyon idıs lehetett –, egykori férje pedig Szentpéteri Tamás deák volt. Ez a Tamás deák minden bizonnyal azonos azzal a polgári származású Sajószentpéteri Tamás deákkal, akinek, mint gazdálkodási ügyekkel foglalkozó tisztjének Borbála királyné a tárnokmestere által 1432-ben megparancsolta: vegyen magához egyet azok közül az ezüsttányérok közül, amelyeket a diósgyıri pálos szerzetesek ıriznek a kolostorukban, siessen azzal Kassára és ott a polgároktól a királynénak járni szokott újévi ajándékból csináltasson egy, a nála lévıvel mindenben azonos új tányért.129 Ugyanabban az évben Pálóczi György esztergomi érsek megbízásából a Rozgonyiak két familiárisával együtt Sáros, Abaúj, Zemplén és Szepes vármegyékben a porták összeírásában és a portákra kivetett adó beszedésé-

127


128

MOL. Dl. 105 605. sz.

129

Kemény Lajos, 1913. 115–116. p.

135

ben is eljárt, amint azt Sajószentpéteren kiadott oklevele bizonyítja.130 Az oklevelet – amely tulajdonképpen egy elszámolás a beszedett pénzrıl – meg is pecsételte. A nem túl jó állapotban fennmaradt pecsétlenyomaton egy címerpajzs látható, amelyben talán egy kereszt a címerkép. A pecsét köriratát már nem lehet elolvasni. – Annának és Tamás deáknak voltak gyermekeik is, de hogy kik és hányan, arról hallgatnak a források. Az 1416 és 1467 közötti idıszakból egyáltalán nem maradt fenn oklevél, s ennélfogva a család leszármazása és további története is nagyon bizonytalanul rekonstruálható. Az a személy, név szerint Pál deák, aki a városban fekvı birtokok dolgát 1467-ben a kezébe vette, szintén a Szentpéteri vagy a Sajószentpéteri elınevet viselte, de biztosan nem volt leszármazottja Szentpéteri Balázsnak és Jánosnak, hanem csak beházasodhatott a családba. Abból a ténybıl, hogy ez a Pál deák a feleségével és annak testvéreivel együtt új adomány címén szerzett birtokjogokat az itteni jószágokra,131 feltételezhetjük, hogy Szentpéteri Balázs fia János mester nem sokkal az oklevél kelte, vagyis 1467 elıtt meghalt, hiszen amíg élt, nyilván nem volt szükség semmiféle birtokjogi változásra, következésképpen annak dokumentálására sem. Feltételezhetjük továbbá azt is, hogy fiú örökös nem maradt utána, mert akkor nyilván az örökölte volna a jószágokat. Az oklevél ebben a tekintetben egyébként is rendkívül szőkszavú: csak az derül ki belıle, hogy egy bizonyos Széki Pelbárt fia László nevő személy a négy gyermekének: Pálnak, Ferencnek, Anglétának – az ı férje az említett Szentpéteri Pál deák – és Katalinnak az ıse volt már régtıl fogva a telkek és a kúria birtokában. Ez a meg nem nevezett ıs csakis a Szentpéteriek valamelyike lehetett, mivel a jószágok azonosak azokkal, amelyek fél évszázaddal korábban Szentpéteri János és nıvére, Anna kezén voltak. A négy, 1467-ben birtokba iktatott gyermek apja vagy nagyapja tehát ugyancsak beházasodás útján lett a család tagja: ennek pedig a kronológiai szempontokat is figyelembe vevı, leginkább valószínő módja az lehetett, hogy Szentpéteri Jánosnak volt egy leánya, akit Széki Pelbárt fia László vett feleségül. Mindezek alapján a leszármazás a következıképpen rekonstruálható:

130

MOL. Dl. 12 473. sz.

131

Források, 32. p.

136

Balázs ┌───────┴─────┐ János Anna │ ∞ Szentpéteri Tamás N. leány │ ?

Széki Pelbárt │ László ∞ ┌─────┼────┬─────┐ Pál Ferenc Angléta Katalin ∞Pál deák ∞ Thadi László

Felmerülhetne még annak is a lehetısége, hogy az 1467-ben birtokba iktatott személyek Szentpéteri Anna asszony leszármazottai: van ugyanis egy oklevelünk,132 amelyben ez az Anna már özvegyként „sponsus”-ának nevezi Szentpéteri Pál deákot és neki adja összes jószágainak a negyed részét (azaz a leány negyedet, amely fölött szabadon rendelkezhetett), azért, mert Pál deák lakást és élelmet biztosított a számára. Ez a magánadomány csak Pál deákra volt érvényes: kimondta ugyanis, hogy ha örökösök nélkül halna meg, akkor a jószágnak vissza kell szállnia Anna asszony utódaira. A „sponsus” szót ugyanis, amely a megoldás kulcsát adhatná, nagyon nehéz itt értelmezni. Leggyakrabban használt jelentése ’jegyes, vılegény’ – így értelmezte Borsod vármegye történetének nevezetes kutatója, Borovszky Samu is133 –; lehetetlen azonban, hogy az ekkor már nagyon idıs özvegy Anna asszony eljegyezze magát a nála évtizedekkel fiatalabb Pál deákkal, akinek akkor már egyébként is volt felesége: az az Angléta asszony, aki 1488-ban és 1489-ben is Szentpéteri Pál deák özvegyének mondta magát.134 Felmerülhet egy olyan értelmezés is, hogy a „sponsus” szó jelentése ’vı’ – így az Országos Levéltár regeszta-készítıje fordította a szót, nyilván észrevéve, hogy a jegyességet az életkor nem teszi lehetıvé135 – ebben az esetben azonban az az érthetetlen, hogy miért kellett Pál deák örököseit megkülönböztetni Anna aszszony utódaitól, hiszen azok nyilvánvalóan azonosak voltak. – Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, a „sponsus” szónak vannak olyan származékai is, amelyek a középkori jogi terminológiában más fajta családi vagy birtokjogi 132

MOL. Dl. 105 605. sz.

133

B-A-Z. m. Lt. BC. „Sajószentpéter”.

134

B-A-Z. m. Lt. BC. „Szolga”.

135

MOL. Dl. Proveniencia szerinti regeszták.

137

kapcsolatokra vonatkoznak: így például a „sponsor” szó jelentése ’keresztszülı’ vagy ’kezes’ is lehet. Ha ebbıl indulunk ki, akkor esetünkben talán az utóbbi jelentés vehetı figyelembe, ha feltételezzük, hogy Pál deák kezességet vállalt az özvegy további ellátására – ami természetesen nem zárja ki valamilyen családi kapcsolat meglétét is közöttük. S ráadásként még egy lehetıség: a legújabb kutatások szerint136 „sponsus”-a annak a személynek is lehetett, akinek jogában szerzıdést (például házassági szerzıdést) kötni olyan közeli rokona nevében, aki (például kiskorú volta miatt) nem rendelkezett jogképességgel, vagyis nem állhatott törvény elé. Ha tehát Szentpéteri Pál felesége, Angléta valóban unokája volt Szentpéteri Jánosnak, Anna asszony fivérének, akkor ha Angléta szülei már nem éltek és ı maga kiskorú volt, akkor a nevében Anna asszony, mint közeli rokon köthette meg Pál deákkal a házassági szerzıdést és így lehetett a „sponsus”-a Pál deák. – A fentiek, úgy gondolom, jól mutatják, milyen nehéz a középkori történelem kutatóinak a dolga a hiányos forrásadottságoknak és az értelmezési lehetıségek sokféleségének köszönhetıen. Végezetül és tényleg csak a teljesség kedvéért arról sem szabad elfeledkezni, amit fentebb már láttunk: Anna asszonynak nem Szentpéteri Balázs volt az édesapja. Ha féltestvérének, János mesternek tehát senki örököse nem volt, akkor esetleg Anna asszony személyén keresztül is képbe kerülhettek az öröklést illetıen Széki Pelbárt leszármazottai. Ez a lehetıség ugyan megadná Anna asszony származását (azaz, hogy apja, vagyis anyjának elsı férje lehetett Széki Pelbárt közeli rokona), de a középkori birtoklási és öröklési rend ismeretében mégsem szabad komolyan számolnunk vele: hiszen éltek még ekkor városunkban Merth-leszármazottak (például Domonkos fia Antal deák), akik biztosan nem engedték volna az ısi jószágok idegen kézre való kerülését. Szentpéteri Pál deák, aki utoljára jelenik meg az oklevelekben, mint a család tagja és a jószágok birtokosa, egyébként nagy birtokszerzı lehetett: 1454ben Kisfaludot kapta meg adományul minden királyi joggal együtt V. László királytól,137 1456-ban pedig Szolga falut szerezte meg szintén királyi adomány gyanánt.138 Ez utóbbi adományozásnak az volt az elızménye, hogy a korábbi birtokos, Tornaljay Benedek leánya, Tornaljay Orsolya asszony kegyetlenül megölte a férjét, Csemperdi Andrást: tettének büntetése birtokelkobzás lett, s 136

Érszegi Géza, 1984. 106. p.

137

MOL. Dl. 105 601. sz.

138

MOL. Dl. 105 595. sz.

138

az így a király kezére szállt birtokok újra eladományozhatóakká váltak. Ezeknek a birtokszerzéseknek a sorába illeszkedik a sajószentpéteri kúria, szılık és egyéb jószágok megszerzése is: Sajószentpéter központtal tehát egy szabályos kis uradalom alakult ki. Maga Pál deák, amint arra fentebb már utaltam, 1488 elıtt halt meg. Ezután végleg elhallgatnak az oklevelek és mind a család, mind a birtok további sorsa ismeretlen. Csak következtetni tudunk arra, hogy a férfiág kihalt és a nıági leszármazottak ma már rekonstruálhatatlan örökösödési, házasság és egyéb jogcímeken birtokolták tovább a szentpéteri jószágkat, amelyek aztán egy évszázad múlva a Zilizy család kezén tőnnek fel. A Szentpéteriek története azonban még a szőkszavú források okozta vázlatosságában is nagyon tanulságos: hően mutatja ugyanis, hogyan válhatott egy polgári eredető, két keze munkájával vagyont szerzett család birtokos nemessé a középkorban.

A PÁLOSOK Sajószentpéter középkori birtoktörténetében a Szentpéteri család mellett a pálos rend környékbeli monostorai játszottak még fontos és valamennyire ma is nyomon követhetı szerepet. Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendek, Elsı Remete Szent Pál remetéi rendjének – közismert néven a pálosoknak – a gyökerei a XIII. századig nyúlnak vissza: a hagyomány szerint Boldog Özséb esztergomi kanonok a tatárjárás után, 1250 körül egyesítette a Pilis hegységben élı remetéket, majd ezt követıen az igazgatása alá vonta az ország más részein élıket is, így például a Pécs környékieket, ahol elıször jelentek meg szervezett remeteközösségek.139 A rend létrejöttét a pápa 1265-ben vette tudomásul, de a remeték szabályzatot csak évtizedek múlva kaptak: 1308-ban engedélyezte számukra Gentilis bíboros az ágostoni regulák szerinti életmódot, ami a rend végleges elismerését jelentette.140 Az ezt követı idıszakban, azaz az Anjou királyok és a Hunyadiak alatt élte a pálos rend a virágkorát: egyre-másra alakultak a monostoraik nemcsak Magyarországon, hanem külföldön – például Lengyelországban – is, s a monostorok száma a XV. század végére a százat is megha139

Guzsik Tamás, 1986. 7. p.

140

MTF. II. kötet, 90. p.

139

ladta. A monostoralapításokban élenjáró szerepet vittek azok a köznemes családok, amelyek akkor léptek a felemelkedés útjára. A XIV. századtól kezdve környékünkön, Magyarország északkeleti területein is számos pálos monostor létesült (Boldogkı, Diósgyır, Felnémeti, Gönc, Középnémeti, Sajólád, Terebes, Sátoraljaújhely). Ezek közé tartoztak a Sajószentpéter birtoktörténetében szerepet játszó monostorok is, amelyek történetét röviden az alábbiakban foglalom össze. A Dédes mellett álló pálos monostor alapítási körülményei ismeretlenek: annyit tudunk, hogy már 1240-ben szerepel a dédesi várjobbágyok oklevelében a remetéknek a hegyek között található telepe.141 1313-ban az itteni „szürke ruhás” remetéknek már templomuk is volt, amelyet a Szentlélek tiszteletére szenteltek; ennek kegyura akkor a dédesi uradalom birtokosa, Ákos nembéli Ernye bán fia István volt.142 A templom romjai ma is állnak a Bükk hegység északi lejtıin, Miskolc mai közigazgatási területén – amelynek Szentlélek nevét éppen ez a templom adta. A monostor a templom északi oldalához csatlakozott. A rendház gazdagodását az egykori rendtag, Gyöngyösi Gergely által összeállított oklevéljegyzék, az úgynevezett Zöld kódex143 adatai alapján követhetjük nyomon: eszerint az itt lakó remetéké volt több malom a Vadna folyón (ma Bán patak) és a Sajó folyón, valamint Hunyadi Mátyás király adományából birtokolták a Bán patak völgyében fekvı, Ördöglyuka elnevezéső pusztát. Derencsényi János adományozta nekik az 1520-as években a Borsod vármegyei Keresztúr és Kisfalud144 települések fele részét. Ugyancsak Mátyás királynak köszönhették, hogy minden esztendıben 200 forint értékő sót kaptak valamelyik erdélyi sóbányából. Voltak ezenkívül rétjeik Csokván, szılıik Varbón, Berentén és fıleg Sajószentpéteren. Feltőnı, hogy milyen sok jószágot szereztek mezıvárosi lakosoktól és köznemesektıl. A monostor az 1540-es évek környékén esett áldozatul a fıurak erıszakos birtokfoglalásainak. A Gömör vármegyében fekvı Gombaszög melletti pálos monostor a Bebek és a velük rokon Csetneki családoknak köszönhette alapítását: néhai Bebek 141

ÁÚO. VII. kötet, 101. p.

142

DAP. I. kötet, 64–67. p.

143

DAP. I. kötet, VII. p.

144

Ez a Kisfalud Sajókeresztúrtól kelet felé feküdt, a legutóbbi terepbejárások során sikerült megtalálni és azonosítani a pontos helyét – nem azonos tehát a Berente és Sajószentpéter között fekvı Kisfaluddal.

140

István országbíró fiai, György és László a testvéreikkel együtt 1371-ben a remetéknek adományozták a Gömör vármegyei Gombaszög, vagy más néven Havasalja nevő birtokukat, azzal a feltétellel, hogy a remeték az ı segítségükkel építsék fel ott a Szőz Mária tiszteletére szentelt monostorukat.145 Az adományhoz még ugyanabban az esztendıben a család más tagjai is hozzájárultak,146 s a rendház a templommal együtt hamarosan fel is épült. Ezt követıen a monostor vagyonában szépen gyarapodott: a remeték telket és nemesi kúriát szereztek Sajószentpéteren, a Torna vármegyei Kápolnán és a borsodi Domaházán, birtokrészeket Ongán, a mellette fekvı, késıbb elpusztult Kemejen, valamint Borsván, Szalócházán és Kápolnán, továbbá sok rétet, szántóföldet és szılıt a környezı vármegyékben. Jellemzı a monostor szerzeteseinek a gazdagságára, hogy a XVI. században 2500 forintért zálogba tudták venni egy rozsnyói polgárnak, név szerint Szabó Ábrahámnak a jószágait, köztük egy kıbıl épült házat, egy majorságot és egy Bagoly nevő bánya egy részét is. Azok, akik adományaikkal gazdagították a monostort, fıképpen a Bebek család tagjai közül kerültek ki, de voltak közöttük köznemesek is. Ez a gazdag monostor végül az 1560-as években esett áldozatul a pártharcoknak és ráadásul ugyanannak a családnak köszönhette a pusztulását is, amelynek az alapítását és a felemelkedését. 1566-ban a következıképpen panaszolta el a néhány évvel korábban történt eseményeket a sátoraljaújhelyi kolostor vikáriusa, Imre testvér:147 „Nagyságos Pelsıczi Bebek György nem tudni, mitıl indíttatván, ezek (tudniillik a gombaszögi remeték) csaknem teljes rendjének az arany- és ezüsttárgyait, amelyek a biztonságosabb megırzés okáért ezekben a háborús és zavargásokkal teljes idıkben Jakab deáknál, a Rozsnyó nevezető mezıváros egyik polgáránál voltak biztonságosan elhelyezve és letéve, s amelyeknek az értéke elérte a 10 000 magyar forintot … Szent György vértanú legközelébb elmúlt ünnepe táján (április 24-e körül) kiküldött és odarendelt szolgáival elvitette és zsarnoki erıszakkal világi használatra fordíttatta. … Ezzel meg sem elégedvén, ugyanezen Bebek György ugyanazon ünnep táján Lukács testvér szerzetes atyát, a gombaszögi vikáriust és az ugyanott lakó Mihály testvért elfogatta, megbilincseltette, kemény fogságba vetette és börtönben tartotta, majd kegyetlenül megkínoztatta és meggyötörtette. … És 145

DAP. I. kötet, 160–166. p.

146

Bándi Zsuzsanna, 580. p.

147

DAP. I. kötet, 164–165. p.

141

még ezzel sem elégedvén meg ezen Bebek György, hanem a zsarnokságot zsarnoksággal, a bőnt bőnnel, a gaztettet gaztettel kívánva tetézni, egy harmadikat, Lukács testvért és egy negyediket, Mihály testvért, ugyanazon rend Gombaszögön lakó és éjjel-nappal Isten tiszteletére és szolgálatára törekvı szerzeteseit is elfogatta, szerzetesi ruháiktól megfosztatta és levetkıztette, majd gyalázatos, becstelen és világi katonai ruhába, sıt török ruhába öltöztette…” – hogy ezzel még jobban megszégyenítse a meggyötört és kifosztott remetéket. A szerzetesek ha egyáltalán túlélték a történteket, elmenekültek, az üresen hagyott monostor pedig már nem is újult meg többé: egy ideig erıdítménynek használták, majd teljesen elpusztult és ma is csak néhány falmaradvány jelzi egykori helyét. A szintén Gömör vármegyei Hangony falu határában 1368-ban az ugyanott lakó nemesek alapítottak monostort Szent Anna tiszteletére és a pálos remeték számára. A templom és a rendház építésének a befejezésére valószínőleg csak az 1410-es években kerülhetett sor – legalábbis erre kell következtetnünk abból a ténybıl, hogy Derencsényi Péter mester özvegye 1408-ban még jelentıs összeget: 1000 forintot hagyott örökül építkezés céljaira a remetéknek. A monostor birtokainak a gyarapodását a XV. század végéig követhetjük nyomon: telket szerzett Sajószentpéteren, malmokat Dédesen és Varannón, birtokrész egy Balázsfölde nevő possessióban, valamint több helyen is réteket és legfıképpen szılıket. Az adományozók között ott találjuk városunk akkori földesurait, a Pálóczi család tagjait is. Az 1400-as éveknek a végén azonban a monostor elnéptelenedett – hogy miért, az nem derül ki a forrásokból –, iratai a Buda melletti Szent Lırinc monostorba kerültek, ahol Gyöngyösi Gergely még a kezébe vehette azokat. Az épületek helyét ma tégla- és kıtörmelék jelzi Hangony község határában a Biriny ér és a Barát völgy között, egy erdıvel sőrőn benıtt területen.148 Újház vagy Kurityán monostorával kapcsolatban rendkívül szőkszavúak a források. A szakirodalom szerint 1408-ban alapította Perényi Imre és látta el környékbeli jószágokkal; sıt, mégy ugyanabban az esztendıben egy szılıt is adományozott neki Sajószentpéteren.149 Ennek az alapítási évnek azonban ellentmond egy további adat: eszerint 1402-ben (tehát évekkel az alapítás elıtt!) egy szentpéteri polgár, név szerint Szabó (Sartor) fia János a monostor 148

DAP. I. kötet, 180–181. p.

149

DAP. III. kötet, 69. p.

142

perjelének, Sebestyén atyának eladott egy fél házhelyet, amely Sajószentpéteren, a Boldogasszony utcában (in vico Beatae Virginis) található. Lehetséges, hogy az oklevél kivonatolója rosszul olvasta el az évszámot és az adásvétel valamikor késıbb történt – ezt azonban már nincs módunk ellenırizni, mivel az eredeti oklevél nem maradt fenn. Az utolsó tudósítás Újházról 1549-bıl való: akkor még neki adózott Kurityán falu, amelynek határában napjainkban is láthatóak a monostor romjai. Az érintett monostorok történetének e rövid áttekintése után lássuk most a pálos rend sajószentpéteri birtokait. Telek és ház szerzésére négy alkalommal került sor: a gombaszögi monostor Bebek Ferenc és Bebek László 1396. évi adománya mellett 1394-ben Szentpéteri Mihály fia János fia Mihálytól 50 forintért vásárolt meg egy kuriális, azaz nemesi jogú telket. Néhai Bebek János fiai, Bebek Imre és Ferenc 1532-ben megismételték ıseik adományát, azaz „a Sajószentpéter mezıvárosban lévı nemesi házat” újból Gombaszög monostorának és a benne lakó remete barátoknak adományozták.150 Az újházi monostor szentpéteri Szabó fia Jánostól 1402 körül – a pontos évszám, mint fentebb láttuk, bizonytalan – vásárolt egy fél házat, míg a hangonyi monostornak 1454-ben Pálóczi Simon adományozott egy telket.151 Ezek minden valószínőség szerint egymás közvetlen közelében voltak: amint azt a késıbbiek során látni fogjuk, a zálogbirtoklások és a sajóládi rendház birtoklása csak egyetlen, de nagy mérető kúriára vonatkozik – nyilván könnyen egyesíthették a rend közös birtoklása idején az egyes monostorok telkeit. Az egyesített telkekbıl kialakított kúriát Bethlen Gábor erdélyi fejedelem egy 1620-ban kiadott oklevele „Barátok udvara” néven nevezi.152 Pontos helyérıl csak a késıbbi, XVIII. századi források adnak felvilágosítást: 1773-ban több tanú is – az akkor 71 éves Deák István, a 90 éves Szegı György és a szintén 90 éves Lénárt András sajószentpéteri lakosok – egybehangzóan vallották, hogy a pálosok földjei, a vallástétel idején kukorica- és kenderföldek, a kúriájuk fölött, a hegyoldalon feküdtek, a Kis Kutyás és a Kıporos szılık alatt.153 Ezen meghatározás, valamint a XVIII–XIX. századi térképek alapján biztos, hogy maga a kúria a mai Margit-kapu nyugati odala és a Kossuth út közötti területet foglalta el. Itt volt tehát a Boldogasszony utca vagy falurész (vicus), ahol 150

DAP. I. kötet, 162. p.

151

Források, 19. p.

152

DAP. I. kötet, 81. p.

153

B-A-Z. m. Lt. IV. 501/c. XVII. XIV. 3194. sz.

143

az újházi remeték 1402 körül vásároltak házat. A telken nagyobb mérető épület vagy lakóház valószínőleg soha nem állt, csak azoknak a kis házai, akiket a szerzetesek a gazdaság vitelére alkalmaztak, illetve a gazdálkodáshoz szükséges melléképületek. Ami a szılıket illeti: a középkor folyamán tizennégyet kaptak adományul, illetve vásároltak pénzért a pálos remeték Sajószentpéteren. Érdekes, hogy egy-egy monostor szılıi – vagy legalábbis nagyobb részük – egy tömbben feküdtek: a gombaszögiek hét szılıje közül három a Nádorispán hegyen (ez a név minden bizonnyal a késıbbi, sıt még ma is élı Despán dőlınévvel azonosítható), a dédesiek mindhárom szılıje az Elıhegyen (ez talán a városhoz legközelebb esı mai Kutyás hegy régebbi elnevezése lehetett), a hangonyiak három szılıje közül egy pedig a Középhegyen (ez talán a Szeles nevő szılıheggyel azonosítható). A pálosok által birtokolt szılık száma, mint láttuk, összesen 14 volt (legalábbis ennyirıl maradt fenn adat), ebbıl nyolc adományképpen jutott a szerzetesek birtokába, hatot, pedig vásárlás útján szereztek meg szentpéteri lakosoktól. Az eladók közül háromnak ismerjük a nevét: Szentpéteri Polgár-nak mondott Miklós (1391) esetleg azonos lehet Merth fia Miklóssal, míg Szentpéteri Mihály özvegyérıl, Ágnesrıl (1440) és Szentpéteri Réka András özvegyérıl, Magdolnáról (1440) nem tudunk közelebbit – esetleg Ágnes meghalt férje azonosítható lehet azzal a Mihály fia János fia Mihállyal, aki 1394-ben kuriális telket adott el a gombaszögi monostornak.154 A pálosok az itteni birtokaikra igyekeztek mentességeket szerezni, s ez három kolostornak sikerült is. A sort Luxemburgi Zsigmond király kiváltságlevele nyitotta meg, aki 1396-ban a gombaszögi remeték házát mindenféle adófizetés, szılıjét pedig a borkilenced vagy hegyvám fizetése alól mentessé tette – az ezen kiváltságot tartalmazó oklevél 1411-ben kelt másolata nem régiben került elı a véletlen szerencsének köszönhetıen.155 Zsigmond felesége, Borbála királyné, mint a város földesura 1431-ben mentesítette a dédesi rendház szerzeteseinek a szılıit a borkilenced fizetése alól, míg a Pálócziak – ugyancsak mint földesurak – 1456-ban adták meg ezt a kiváltságot a hangonyi monostorban lakó barátoknak, azzal kiegészítve, hogy a szerzetesek ezután nem voltak kötelesek kivárni a szüretnek a város tanácsa által megha-

154

Források, 18. p.

155


144

tározott idıpontját.156 Ezzel a szentpéteri pálos jószágok tulajdonképpen nemesi birtokok lettek. A pálos rend itteni birtokjogait bizonyító oklevelek kivonatai szőkszavúságuk ellenére is sok fontos információt árulnak el a középkori Sajószentpéter viszonyairól. E helyütt is hangsúlyozni kell azonban, hogy a pálosoknak csak birtokaik voltak Sajószentpéteren, rendházuk, monostoruk vagy templomuk nem volt, ennélfogva egyik, a középkorban már meglévı templom sem kapcsolható ehhez a szerzetesrendhez.

156

Források, 19. p..

145

146

Albert király adománya a Pálócziak számára 1438-ból (fent) és Perényi János birtokba iktatást elrendelı parancsa 1508-ból (lent)

147

Zsigmond király oklevele Szentpéteri Miklós kúriájának mentességérıl 1406-ból (fent), illetve a Szentpéteri János számára adott engedélyrıl 1415-bıl (lent)

148

Sajószentpéteri Tamás deák 1432-ben, Szentpéteren kelt oklevele

Sajószentpéteri János pataki ferences custos oklevele 1522-bıl

149

Pálóczi László pecsétje I. Ulászló király koronázási oklevelérıl és Sajószentpéteri Tamás pecsétje

A református templom északról, balra a késıbb hozzáépített sekrestye

150

A TEMPLOMOK

Városunk középkori történetének a megismerésében kiemelkedıen fontos szerepe van az egyháznak, mivel – mint fentebb láttuk – Sajószentpéter azok közé a települések közé tartozik, amelyek templomuk védıszentjérıl kapták a nevüket: s valóban vannak is korai adataink arra nézve, hogy az itteni plébániatemplom Szent Péter apostol tiszteletére volt szentelve. Egy 1304-ben kiadott oklevél említi például, hogy a Szent Péterrıl elnevezett egyházának a Simon nevő plébánosa az egri káptalan kiküldöttje volt egy pogai birtokadományozási ügyben,157 a pápai tizedjegyzékekben pedig 1332 és 1335 között ugyanennek az egyháznak a János nevő plébánosa szerepel.158 A kérdés mármost a következı: hol volt ez a településnek is nevet adó plébániatemplom és mi lett a sorsa? E probléma megoldása korántsem olyan egyszerő, mint amilyennek az elsı pillanatban látszik. Két olyan templomról is tudomásunk van ugyanis, amelyek már a középkorban állottak, sıt, amelyeket még a XVII. században is felváltva használtak: a református egyház legkorábbi jegyzıkönyvében olvasható az egykorú bejegyzés, amely szerint 1684-ben „a temetınél lévı puszta templom a tatároktól megégettetvén, a városon lévı puszta templom megépíttetett”.159 A két puszta templom közül a városon lévı nyilvánvalóan azonos a mai református templommal, míg a másiknak, a temetınél lévınek a romjait az a dombocska rejti, amelyik a mai katolikus templommal, illetve a mellette lévı temetıvel szemben van. Ezek egyike kellett, hogy legyen a Szent Péter apostol tiszteletére szentelt, a városnak nevet adó Árpád-kori plébániatemplom: de hogy melyik, arra az egykorú források szinte teljes hiánya miatt nagyon nehéz választ adni. Az azonosítást a sokkal késıbbi irodalomban fennmaradt, s ezért bizonytalan és egymásnak ellentmondó hagyományok alapján kell megkísérelnünk, amely hagyományokból a reformáció hatására a csaknem két évszázad alatt a templomok névadó védıszentjeinek még az emléke is kive-

157

AOkl. I. köt. 680. sz.

158


159

Horváth Barna, é. n. 6. p.

151

szett. Elıször tehát azt kell megvizsgálnunk, hogy mit tartott az utókor a mai katolikus templomnál látható épületmaradványokról? A legkorábbi adatunk 1733-ból való: az egri püspökségnek az ebben az évben egyházlátogatást végzı kiküldöttei azt jegyezték fel Sajószentpéterrıl, hogy „a mezıvároson kívül állnak a Szent Péter apátság romjai”160 – a patrocínium tehát, talán valamilyen egyházi forrás alapján, még ismeretes volt elıttük, ámde ezt az ismeretüket a késıbbi kutatás egyáltalán nem hasznosította. Arról azonban már ık sem tettek említést, hogy vajon melyik szerzetesrendé volt ez az apátság? Ebben a tekintetben elıször az a ma már ismeretlen személy ad információt, aki az 1780-as évek táján saját anyaggyőjtése alapján Bél Mátyás megyeleírásához főzött jelentıs mértékő kiegészítı észrevételeket.161 Szerinte a romok a templomosok elpusztult kolostorának a maradványai és a kolostorhoz egy templom is tartozott, amelynek a területén épült a késıbbi katolikus templom. İ beszéli el elsıként azt a történetet is, amely szerint a kolostor falában volt egy vörös színő kı és abban egy szerzetes nagy mennyiségő aranyat talált. – Fényes Elek 1851-ben állítólag helybéli lakosok közlése alapján azt állította, hogy „hajdan Szentpéteren a templariusoknak klastromuk és kolostoruk volt az országúttól délre esı dombon”,162 az egri egyházmegye jeles történésze, Kandra Kabos szerint pedig „Szentpéteren hajdan a keresztesek voltak meghonosulva”.163 A dologról legrészletesebben a Vasárnapi Újság írt 1861-ben. Eszerint a templomos lovagoknak a hajdan itt állott kolostora sokáig romokban hevert, s ezekbıl a kövekbıl építették késıbb a római katolikus templomot. A kövek között volt egy olyan is, amelyikbe az 1452-es évszám látszott belevésve. Volt ott továbbá egy nagy, vörös színő kı is, amellyel sokáig nem törıdött senki sem, míg végül 1846-ban egy átutazó nagyszombati jezsuita szerzetes figyelemre nem méltatta, s ezen figyelmessége gazdagon meg is lett jutalmazva az abban talált nagy mennyiségő arany által – így színesedett a korábban még fél mondatos történet –; a cikk írója szerint az aranyat a zárda lakói rejtették el, akik tehát egyáltalán nem voltak szegények. Sajószentpéter történetének elsı összeállítója, Csurgay Árpád szerint azonban egy másik szerzetesrendnek: a magyar alapítású pálos remetéknek 160

ACP. II. kötet, 385. p.

161


162

Fényes Elek, 1851. 116. p.

163

Soós Imre, 1985. 141. p.

152

volt ezen a helyen kolostora; ezt az állítást aztán a késıbbi helytörténetírás is kritika nélkül átvette.164 A mővében olvasható utalások alapján úgy látszik, hogy Csurgay ezen véleményét arra a vizsgálatra alapozta, amelyet 1762-ben folytattak annak megállapítására, hogy volt-e a katolikusoknak hajdan temploma Sajószentpéteren; e vizsgálatnak a jegyzıkönyve azóta vagy elveszett, vagy pedig ismeretlen helyen lappang. A Csurgay által kivonatosan ismertetett vallomásokat elmondó tanúk egyike például azt állította, hogy az ı apjának a szépapja még a paulinusok zárdájába járt iskolába.165 A jegyzıkönyvben olvasottak – és talán még más, csak általa ismert és mővében nem hivatkozott források – alapján Csurgay arra a végeredményre jutott, hogy ez a zárda és iskola azonos a római katolikus templommal szemben lévı „puszta templommal”.166 Véleménye szerint „a Palóczy-korban lett a s.-szt.-péteri egyház prépostsággá s ezzel egyidejőleg a tudományok szélesb körben terjesztése czéljából alapíttatott a Paulinus szerzeti zárda, melybıl értelem és tudományos ismeretek szivárogtak át a zsenge ifjú nemzedék fogékony kebelébe”.167 A zárdát a Rákóczi-szabadságharc idején a kurucok lerombolták, a tanulók beköltöztek a városba, az alapkövet pedig beépítették a katolikus templom falába – fejezi be a szerzı a romok történetének elbeszélését.168 Élt azonban egy másik hagyomány is, amely szerint az omladékok egy prépostsági templom maradványai: ez a templom azonban nem szerzeteseké, hanem világi papoké volt. Soós Imre írja a fentebb már idézett munkájában, hogy az egri érsekség 1861. évi névtára „hitelt érdemlı hagyomány” alapján állítja ezt.169 Rupp Jakab pedig a következıképpen foglalja össze a templomról kora tudományosnak mondható ismereteit: „Hogy itt hajdan prépostság létezett, Pázmány Péter bíbornok névsorozatában éppen nem, de ehhez illesztett jegyzeteiben említi. A közvélemény szerint még most is láthatók a mezıváros végén a prépostsági templom némely romjai, legtöbb kövei azonban a Szent István király emlékezetére szentelt plébánia-egyház és lelkész-

164

Baranyay Károly, 1936. 3. p.

165

Csurgay Árpád, 1891. 82. p.

166


167


168

Csurgay Árpád, 1891. 82. és 26. p.

169

Soós Imre, 1985. 141. p.

153

lakba építtettek bele, s ezek egyikén 1453-ban találtatott sziklába bevésve. A prépostság keletkezésének éve, alapítójának neve, viszontagságainak sora egészen ismeretlen; de hogy 1337 elıtt alig létezett, onnét kitetszik, mivel az ezen évi pápai tizedek sorozatában elı nem fordul; a hiteles hagyomány szerint azonban nem szerzetes, hanem egyháziak számára alapított prépostság volt. – Jelenleg ezen prépostságnak is csak czíme adományoztatik érdemes egyházi férfiaknak.”170 Az „egyháziak számára alapított” kifejezés itt azt jelenti, hogy világi papok és nem szerzetesek birtokában volt a prépostság. Hogyan nézhetett ki ez a templom? Mivel a sorsa ugyanaz lett, mint annyi más nagy és romos épületé szerte az országban – de hogy közeli példát keressünk: mint a diósgyıri váré –, hogy tudniillik a lakosok kıbányának használták ıket és a köveikbıl építkeztek, vagy meszet égettek, erre a kérdésre ma már nemigen tudunk választ adni. A sajószentpéteri helynevek elsı összegyőjtıje 1855-ben a következıket írta róla: „Tizenöt-húsz éve, hogy a nevezett régi épületnek egy fala még fennállott, de arról építészeti tekintetben mit sem lehetne már megjegyezni. Öreg emberek még – mint mondják – fedél alatt érték az egészet.”171 Soós Imre szerint azonban „a romok a XVIII. századi egyházlátogatási jegyzıkönyvek szerint a prépostsági templom egykori fényességérıl, nagyszerőségérıl vallottak. A helybeli plébános 1769-ben arról emlékezett, hogy ez a régi kassai templom mintájára épült, ezért hívták a prépostság egykori birtokrészét Kiskassának, utcáját Kiskassa utcának.”172 És még ha a plébános ezen állítása – nem utolsósorban a Kiskassa utca, vagy ahogyan ma hívják: a Kassa-part naiv és népetimologikus magyarázata miatt – nem is vehetı teljesen komolyan, annyi mindenesetre biztosnak látszik, hogy valóban nagymérető épület volt, hiszen a föld elsı pillantásra is nagy kiterjedéső romokat rejt magában. Az egykori templom köveit az 1762-ben épült katolikus templom építésére is felhasználták: ez derül ki a templom 2008-ban befejezıdött felújítása során végzett vizsgálatokból.173 Ahol a régi vakolatot eltávolították, mindenütt látni lehetett a prépostsági templom romjaiból származó, szépen faragott kö170

Rupp Jakab, 1872. II. kötet, 17. §.

171


172

Soós Imre, 1985. 141. p. A hivatkozott egyházlátogatási jegyzıkönyvben (lásd Források, 196. p.) ugyan nem pontosan ez olvasható, de a lényege hasonló.

173

A felújítás alkalmával végzett falvizsgálatok tapasztalatairól Paszternák István és Sárközy Sebestyén informált, akiknek e helyütt is köszönetet mondok.

154

veket. A legérdekesebb azonban a torony alatti bejárat kı küszöbe volt: miután kiemelték, kiderült, hogy ez eredetileg egy hármas osztatú gótikus ülıfülke része. Mint ilyen, nyilvánvalóan ez is a régi templomból származott. Azt is tanúsítja, hogy az eredeti Árpád-kori templomot a XIV–XV. században átépítették – ahogyan a miskolci avasi templomot is. Ugyancsak különféle „vélekedésekre” adott alkalmat az a nagy mennyiségő emberi csont, amely a templom omladékait takaró dombocskából került elı a XIX. század elején a dombocskát átvágó országút létesítése alkalmával, s amelyet ma is megfigyelhet minden arra járó. A Vasárnapi Újság idézett cikkének a szerzıje szerint „ebbıl igen valószínő, hogy a sajó-muhi csata egészen idáig terjedt ki, s jóllehet a már vert s futó sereggel IV. Béla itt állt meg, az utolsó küzdésben dicsıséget keresve, s ezen halom az itt elesett vitézek sírja volt –, kevéssé méltatják az unokák a hıs, de szerencsétlen apák emlékét, midın most kerteik javítására használják hamvaikat.” A helynevek említett elsı összegyőjtıje ennél jóval reálisabb álláspontra helyezkedik: szerinte a csontok egy valamikori, a templomban, vagy mellette elhelyezkedı temetı maradványai.174 Egy ma is győjthetı további hagyomány – amely nyilván számol a templom létezésével – azt tartja, hogy valamilyen ellenséges (török, tatár vagy labanc) támadás idején az ide menekült népre ráomlott az ostromolt és felgyújtott épület; az ekkor elpusztult emberek csontjai láthatóak tehát itt mind a mai napig. A másik, a „városon lévı” templom eredete és története jóval kevésbé foglalkoztatta a közvéleményt, nyilván azért, mert a „városon kívül való” templomnak az elpusztulásával, emléke lassú elenyészésével, illetve átformálódásával ez lett a város folyamatosan használt, egyetlen temploma. Az 1737ben végzett katolikus egyházlátogatás jegyzıkönyve mindössze annyit ír róla, hogy kıbıl épült, eléggé tágas, az alakja olyan, mint amilyen a katolikus templomoké szokott lenni és protestáns prédikátor igazgatja.175 Az 1769. évi canonica visitatio szintén a templom egykori katolikus voltának jeleit emeli ki, s beszél a benne lévı kriptáról, illetve a körülötte lévı, fallal övezett temetırıl.176 A II. József-féle katonai összeírás is csak azt tartotta érdemesnek megemlíteni róla, hogy fal veszi körül.177

174

Források, 298. p.

175

ACP. II. kötet, 385. p.

176


177

Barsi János, 1990. 30. p.

155

A Vasárnapi Újság azt írta a templomról, hogy a csehek építették – érdekes módon a köztudat szerte a megyében másutt is a cseh huszitáknak tulajdonította a régi, gótikus stílusú templomokat és egyéb épületeket –, s hogy „egy ideig a török harcok alatt el volt hanyagolva, a kényurak talán megtiltották a kijavíttatást, a torony és oltár közötti templomhajó egy része ennélfogva be is omlott.” A századforduló táján megindult mővészettörténeti kutatások figyelme nem nagyon terjedt ki a mőemlékek történetére, inkább csak a kinézetük, stílusuk foglalkoztatta a kutatókat. Jó példa erre a borsodi mőemlékek elsı rendszeres felmérıje, Myskovszky Viktor által írott jelentés: „Ezen jókarban levı, terméskıbıl épült templom áll sokszögő záródású szentélybıl és egy hajóból, melynek nyugati oldalán áll a négyoldalú torony. A szentélyben az eredeti, most már nem létezı boltozatot támasztó hengeres faltövek még megvannak, de a csúcsíves boltozat, valamint a diadalívezet felsı része már hiányzik. A szentély és a hajó famenyezettel fedett. A szentély még megmaradt ablakainak hólyag forma mérmővei már a csúcsíves styl hanyatlási korszakát jelzik és így valószínőleg a XV-ik század vége felé készült. Fıméretei a következık: A szentély hossza 11.85 m, szélessége 8.23 m. A hajó hossza 18.65 m, szélessége 9.07 m. Eredetileg szép csúcsíves stylő templom lehetett, de késıbben midın a reformátusok átvették, a csúcsíves boltozat, a diadalívezet s az összes régi mőrészletek leromboltattak. A menyezet s a fakarzatok festéseirıl minden mőízlés hiányzik s az akkori mővészeti hanyatlásról tanúskodik. A Fı utcza közepén álló templomot régibb kıfal veszi körül.”178 Szigorú és talán nem is teljesen igazságos kritikáját Myskovszky az Archeológiai Értesítı hasábjain is megismételte, sıt, ott még keményebben is fogalmazott: „Borsodmegyében Sajó festıi völgyében, nem messze Miksolcztól fekszik Sajószentpéter mezıvárosa, eredetileg gót stilő jelenleg ref. templomával, s míg e templom külseje csúcsíves és mérmőves gót ablakaival, s festıi tetızettel fedett magas tornyával kellemes benyomást szül az idegen régiségbúvárra, szomorú képet nyújt a stilellenes újítások által elrontott és eredeti szép gót jellegétıl egészen megfosztott belseje.

178

HOM. HTD. 73.33.30. sz.

156

Már eddig is nem csekély számú mőemléket és templomot vizsgáltam és vettem fel, de nem emlékszem, hogy láttam volna valahol oly nagy mértékben s minden ok nélkül elrontott templomot, mint a sajószentpéteri; így a sokszög által határolt szentélynek csak a gót ablakai maradtak fenn eredeti alakban, a szentély csúcsíves boltozata már hiányzik, a hengeres faltövekbıl kiugró vagy inkább szétágazó s szép profilú boltgerinczek letörvék s ily letört állapotban minden helyes ízlés ellen hagyattak meg. Az eredetileg csúcsívezető, szépen profilírozott diadalív felsı része szintén le van rombolva, úgy hogy ez ívezetnek csak bekezdései maradtak meg. Ezen vandalszerő rombolás alighanem az új famenyezet építése miatt történt?! mintha a csúcsíves boltozat nem lenne szebb, szilárdabb és tartósabb mint a tőz által elpusztulható famenyezet, mely nem is felel meg egy gót templom gót stilusának és jellegének. Azonfelül ezen menyezet igen egyszerő, nem bír sem architekturai dísszel, sem pedig a szokásos festményekkel. A hajó eredeti csúcsíves boltozata szintén elpusztult, itt csak a templom déli csúcsíves s gazdagon tagozott kapuzata még eredeti. A faoszlopokon nyugvó karzatok is igen egyszerőek, s azokon nem vehetı ki a díszítésre való törekvés legkisebb nyoma sem! A templom déli, s késıbben áttört északi ajtaja elıtt fából és deszkából épült csőr alakú elıcsarnokai sem emelik a templom szépségét. Még elég díszes a három emeletes régi s még mérmőves gót ablakokkal bíró négy oldalú tornya, mely a hajó nyugati homlokzatán áll; a sekrestye már renaissance stilő ablakának a kerete és párkányzata kıbıl faragott. Sajátságos itt azon jelenség, hogy talán nagyobb szilárdság elérése czéljából a torony és a hajó nyugati sarkai belülrıl egy hengeres fallal kitöltvék. Történeti adatok szerint Sajószentpéter már a XV. században mint oppidum fordul elı, és itt egy szent Péterrıl nevezett prépostság is létezett, s valószínő, hogy a város ezen prépostságtól nevét is nyeré. A templom szabályos alaprajzáról, úgy nemkülönben a még bár csekély számú, de érdekes mőrészleteirıl itélve, ezen templom is egykor szép gótízléső mőemlékünk lehetett.”179 Az ugyancsak a századforduló táján meginduló helytörténetírás ezt a templomot azonosította a Szent Péter tiszteletére szentelt plébániatemplommal. Csurgay Árpás szerint a régi római katolikus templom a mai református templom egyik része volt, „mely leszámítva a templom másik hajója hozzáépítése alkalmával okvetlenül beállott alapos renovatiót, 1332 óta fennállott.”180 Nem világos 179

Myskovszky Viktor, 1901. 401–402. p.

180


157

számunkra, hogy a szerzı milyen másik hajót emleget, hiszen a templom egyhajós; talán arra gondolt, hogy a feltőnıen hosszú szentély az egyik, a régi hajó, s ez bıvült késıbb a mai hajóval. Sıt, Csurgay a prépostsági „székesegyházat” is ezzel a templommal azonosítja.181 A plébániatemplomnak a reformátusok által történt elvételével kapcsolatban 1762 táján kihallgatott tanúk vallomásaiból, amelyeket szerzınk még olvasott, egy igen érdekes történet is kibontakozik, amely jellege alapján nagyon régi is lehet, hiszen a népi emlékezet éppen az ilyen típusú eseményeket rögzíti szilárdan. Eszerint amikor a reformátusok elfoglalták a plébániatemplomot, akkor eltávolították belıle a katolikus berendezést. Az egyik ablak fölött azonban volt egy vörös színő kereszt, amelyhez nagyon nehezen lehetett hozzáférni; végül ennek az eltávolítására egy Jankó nevő lakos vállalkozott – de miután a dolgot elvégezte, Isten megbüntette szentségtörı cselekedetéért: elvette a szeme világát és csak Vak Jankó néven ismerte azután mindenki ezt az embert.182 A tanúvallomások egyébként némiképpen ellentmondásosak: ugyancsak Csurgay említi például, hogy az egyik tanú még látta a pálos atyák gyóntatószékét a mai református templomban183 – holott szerinte a pálos kolostor a városon kívüli romokhoz köthetı. Ezt az azonosítást a legújabb helytörténeti irodalom is elfogadja. Horváth Barna írja például, hogy „a ma is használatban lévı mőemlék-templom eredetileg a római katolikus egyházban Szent Péter apostol emlékezetét ırizte. Ez a középkori hagyomány rögzıdött a község nevében is… A reformáció hatására az egész község a megújított hitre tért és így a templom is a reformátusoké lett.”184 Azt az adatot, amely szerint a XVI. század elején Demeter egri kanonok Szent Mihály ırangyal és Szent Demeter mártír tiszteletére oltárt alapított a sajószentpéteri Szent Péter és Pál apostolok plébániatemplomban,185 Soós Imre is a mai református templomra vonatkoztatja.186 Magának a templomnak az építését pedig gya-

181


182

Csurgay Árpád, 1891. 27. és 75. p.

183


184

Horváth Barna, é. n. 2. p.

185

Csíkvári Antal, 1939. 134. p.

186

Soós Imre, 1985. 140. p.

158

korlatilag a teljes szakirodalom a XV. század – tehát az 1400-as évek – második felére, illetve a végére teszi.187 E sokféle és ma már nagyobb részt ellenırizhetetlen forrásból táplálkozó hagyománynak, illetve ezek némileg egymásnak is ellentmondó feldolgozásainak az áttekintése után kell megkísérelnünk a két templom azonosítását és középkori történetüknek a felvázolását az újabb adatok, valamint az általános mezıváros-történeti kutatásokból leszőrhetı tanulságok és analógiák alapján. Abból kell kiindulnunk, hogy az egész településnek nevet adó, Szent Péter (és Pál) apostol tiszteletére szentelt templom nagyon korai: a XII. században már biztosan állott, hiszen az ilyen típusú névadás (tudniillik, hogy a település a temploma védıszentjének a nevét veszi fel) a XII–XIII. század fordulójára jellemzı Magyarországon. A muhi csatát követıen biztosan elpusztult, hiszen a csatahely közvetlen közelében fekvı, védtelen Sajó-völgy lehetett elsıdlegesen kitéve a kegyetlen, a lakosság megfélemlítését is célzó tatár portyáknak. Az is biztos azonban, hogy rövidesen újjáépült, talán még a korábbinál is nagyobb méretben – ilyenre példa az avasi templom újjáépítése és kibıvítése Miskolcon –, a titulusát megtartotta és a település egyetlen temploma, plébániája maradt; ez volt még az 1330-as évek közepén is a pápai tizedjegyzékek tanúsága szerint. Hogy ez a Szent Péter és Pál plébániatemplom a források által a „városon kívül való” puszta templommal azonos, arra a másik: a mai református templom történetébıl, illetve közvetlen környezetének a településtörténetébıl is következtethetünk. Egy templom ugyanis soha nem egymagában áll, hanem mindig része – sıt, meghatározó eleme – az azt körülvevı térnek. Az a tér pedig, amelyik a mai református templomot övezi, rendkívül jellegzetes alakú: egyenlı oldalú, elnyújtott háromszög, amelybe összesen öt utca torkollik, kettı délrıl (a mai Hunyadi és Gábor Áron utca), egy északról (az Iskolaszög) és egy keletrıl (a mai Rákóczi utca); ez az utóbbi volt régen a Miskolcról ide vezetı országút. Az ilyen alakú terek az alapított városokra jellemzıek és az Alföld peremén fekvı mezıvárosokban gyakoriak; keletkezésük idejét a szakirodalom a XIV. század közepére teszi.188 Sajószentpéter esetében a tér kialakulását szerencsés módon igen nagy pontossággal tudjuk datálni. Egy 1367bıl fennmaradt oklevél ugyanis arról számol be, hogy Czudar Péter borsodi 187

Genthon István, II. kötet, „Sajószentpéter” címszó. Horváth Barna, é. n. 2. p. Soós Imre, 1985. 140. p. Stb.

188

Kubinyi András, 1985. 56–57. p.

159

fıispán mentelmi jogot adományozott Merth fia Miklós számára,189 amelyet a nevezett saját házában, vagyis kúriájában gyakorolhatott – ez a ház pedig egy másik, 1467-ben kiadott oklevél szerint a város közepén állott,190 vagyis – amint az újkori források egyértelmővé teszik – a templom körüli tér északi részén. Mindez annyit jelent, hogy 1367-ben már léteznie, vagy legalábbis épülnie kellett a térnek, s következésképpen a középpontjában álló templomnak is. És valóban: alig pár év elteltével már okleveles adataink is vannak egy „másik”, tehát nem Szent Péter (és Pál) tiszteletére szentelt templomra. Mindkét adat közvetett: a feudális kori bizonyítás egyik eleme volt ugyanis, hogy a vádlott személy egyedül vagy többed magával esküt tehetett ártatlanságának az igazolására. A két, a megyénk történetében is jelentıs szerepet játszó Radvánszky család levéltárában fennmaradt oklevél ilyen eskütételek emlékezetét ırizte meg. Az egyik szerint Borsod vármegye törvényszékének az ítélete alapján 1409. május 31-én kellett a sajószentpéteri Szent Miklós templomban harmadmagával tisztítóesküt tennie Kazai Gyula mesternek, annak igazolására, hogy három évvel korábban nem ı vitette el Vadna birtok határából a Pásztóiak 17 köböl mennyiségő kilenced-gabonáját.191 A másik, 1412. november 9-én kelt oklevél szerint, amelyet a Borsod vármegye nemesei számára közgyőlést és törvényszéket tartó Garai Miklós nádorispán bocsátott ki, ugyancsak a sajószentpéteri Szent Miklós templom volt a kijelölt helyszíne egy tisztítóeskünek.192 Ez a két adat azt jelenti, hogy az újonnan felépült templom, amely nyilvánvalóan a csak nem régiben kialakított tér közepén állott, Szent Miklós tiszteletére lett szentelve. S hogy ez a név nem lehet elírás, annak bizonyítéka a Hunyadi János kormányzó által nem sokkal késıbb adományozott vásárkiváltság:193 a két új vásár egyike ugyanis éppen Szent Miklós ünnepére esett és biztosra vehetjük, hogy a középkorban összefüggés volt a vásár idıpontja, illetıleg a templom védıszentjének az ünnepe – azaz a templom búcsúja – között. Mindez azt is jelenti, hogy a mai református templom jóval korábban épült a XV. század második felénél vagy végénél, amit – mint fentebb láttuk

189


190

Források, 31. p.

191

ZsO. II/2. kötet, 6811. sz.

192

ZsO. III. kötet, 2914. sz.

193


160

– a helytörténeti, illetve a mővészettörténeti irodalom feltételez: 1409-ben már biztosan állott, hiszen tisztítóesküt tettek benne, de valószínőleg 1367 körül is már állnia, vagy legalábbis épülnie kellett, hiszen akkor már kialakult a tér körülötte. Mivel azonban a pápai tizedjegyzékek még nem tesznek róla említést, ezért építésének az idıpontját meglehetısen nagy biztonsággal helyezhetjük az 1335. és 1367. esztendık közé. Rögtön felmerül azonban egy kérdés: miért volt szüksége a városnak egy idıben két olyan templomra, amelyek közül az egyiknek biztosan, a másiknak pedig valószínőleg meglehetısen nagy volt a mérete és így a befogadóképessége is? A válasz tulajdonképpen kézenfekvı: nyilván hirtelen és ugrásszerően megnövekedett a lakosság száma. A probléma azonban talán megérdemel némi továbbgondolást. Itt kell ugyanis visszatérnünk arra a több szálú és több felé ágazó hagyományra, amely szerint Sajószentpéteren valamelyik szerzetesrendnek monostora állott. A hagyomány megléte, bár keveredhetett benne a prépostság és a monostor fogalma, már önmagában sem lehet véletlen; egyébként pedig létezik egy olyan várostörténeti iskola, amelyik azt tartja a városfejlıdés egyik mutatójának, hogy volt-e az illetı településen rendháza valamilyen kolduló szerzetesrendnek?194 Az ilyen rendek tudniillik mindig nagyobb lélekszámú helyeken, azaz városokban telepedtek meg, hiszen kézenfekvı: csak sok lakossal bíró hely tarthatta el ıket. Nézetem szerint Sajószentpéter ebben az idıszakban elég nagy népességgel rendelkezett ahhoz, hogy egy koldulórendi monostort képes legyen eltartani. Vannak is olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy a mai református templom esetleg szerzeteseké lehetett, vagy számukra épülhetett: ilyen például a feltőnıen hosszú szentély, amelynél az egész hajó csak alig másfélszer hosszabb (köztudott, hogy azokban a templomokban, amelyek kolostorokhoz tartoztak, a szerzetesek padjai a szentély két oldalán helyezkedtek el, tehát a szentélynek hosszúnak kellett lennie). Vagy egy másik jel: a sekrestye ablakának és ajtajának a templom gótikus egészétıl elütı stílusú, a XVI. század elejére datálható, reneszánsz, faragott kı kerete arra utalhat, hogy a helyiséget késıbb építették a templomhoz, s talán egy elbontott épület (a monostor?) helyére. A néhány évvel ezelıtt a templom körül végzett ásatás azonban – egy meghatározhatatlan csonkot leszámítva – az északi oldalon nem tárt fel falmaradványokat, de talán csak azért nem, mert a régész célja elsısorban azon földréteg egy részének az eltávolítása volt, amely az építmény környékét az idık során mintegy 194

Fügedi Erik, 1972.

161

másfél méter magasan feltöltötte. Ennél nagyobb mélységben kellene keresni – ha vannak egyáltalán – az alap maradványait, mint ahogyan a XVII. századi pénzekkel datált sírok is sokkal mélyebbrıl kerültek elı és mintegy véletlenül, holott írásos adatokkal is rendelkezünk arra nézve, hogy a templom körül temetı volt.195 Az igazi problémát azonban az okozza, hogy semmiféle olyan kolostorjegyzéket nem ismerünk, amelyik bizonyítaná, hogy városunkban valamilyen szerzetesrendnek monostora lett volna. Vonatkozik ez arra a két rendre is, amelyiknek a nevét a hagyomány fenntartotta: a templomos lovagokra – és a rendházaikat, birtokaikat átvevı johannitákra,196 – illetve a pálos remetékre.197 A templomosok itteni jelenlétét fenntartó hagyománynak még csak az eredetét sem tudjuk tisztázni (hacsak nem játszott szerepet a kialakulásában az a bizonyos vörös színő kereszt, amelyet a sokkal késıbbi tanúvallomások szerint Vak Jankó távolított el a mai református templom egyik ablaka fölül). A pálos hagyománnyal kapcsolatban már világosabb a helyzet: mint korábban láttuk, a XIV. század második felétıl kezdıdıen több monostoruk is rendelkezett itt birtokokkal, többek között kúriával és szılıkkel, s ezt a birtoklást téveszthette össze a késıbbi köztudat az itteni tényleges megtelepülésükkel. Rendházuk tudniillik itt sohasem volt, s ha lett is volna, azt a rend remete jellegébıl következıen a városon kívül kellene keresnünk. Van azonban egy másik szempont is, amely segít megmagyarázni a „másik” templom létrejöttének igényét és körülményeit. A legutóbbi történeti kutatások198 egyik fontos eredménye az a megfigyelés, hogy a késı középkorban számos mezıváros esetében kimutatható a templomok átépítése és megnagyobbítása; ennek a jelenségnek az okát kétségkívül abban kell látnunk, hogy az illetı városok lakossága hirtelen megnövekedett. Vannak továbbá olyan mezıvárosok is, amelyek – nyilván azért, mert tudatos telepítés következtében a lakosság száma még nagyobb mértékben gyarapodott – ebben az idıszakban mintegy „megkettızıdtek”: a régi város mellett megjelent az új város is, amelynek saját temploma és saját piaca-vására volt. Ezt a jelenséget a környékünkön a legjobban Miskolc példázza, ahol a XV. században a régi város az Avason épült régi plébániatemplom alatt terült el, az új város pedig az 195

HOM. RA. „Sajószentpéter” címszó.

196

Reiszig Ede, 1925–1938. II. kötet.

197

DAP. 1–3. füzet.

198

Kubinyi András, 1985. 59. p.

162

ugyanazon század elejétıl oklevelekkel adatolt Boldogasszony templom körül, amelynek maradványait a mai Deák téren tárták fel a régészek. Ennek az Új-Miskolcnak a XV. század elején saját hetipiaca is volt.199 S bár nincs adatunk Sajószentpéternek a hasonló, „régi város – új város” típusú kettéválasztására, mégis elegendı egyetlen pillantást vetni a régi állapotokat tükrözı város-alaprajzokra, hogy lássuk: a hasonlóság nyilvánvaló. Mindkét mezıváros esetében a régi templom hegyfokon (elıhegyen) áll, az új templomok a régiektıl szinte pontosan azonos távolságban helyezkednek el, mindkét új templomot hasonló háromszöglető piacterek veszik körül, amelyeken valóban tartottak piacokat vagy vásárokat – és még folytathatnánk. Fel kell tehát tételeznünk, hogy ha a hasonló jelenségeknek a létrehozó okai is hasonlóak, akkor mindkét mezıváros esetében a XIV. század közepe táján tapasztalható hirtelen fejlıdésnek ugyanaz az oka: a népesség hirtelen növekedése egy, talán központi – királyi? – akaratból történt betelepítés eredményeképpen. Ha pedig ez a feltételezés igaz, akkor immár érthetıvé és magyarázhatóvá válik a két sajószentpéteri templom kérdése is: vagyis azért kellett új templomot építeni, mert a megnövekedett számú lakosság számára egyszerően kicsinek bizonyult a régi. Ami templomainknak a további sorsát illeti a középkor végéig, biztos adatok hiányában csak feltételezésekre szorítkozhatunk. Minden valószínőség szerint az új templom felépülése után is a „városon kívül való,” tehát a Szent Péter tiszteletére szentelt régi plébániatemplom maradt a fontosabb a város egyházi életében, s ezt a rangot erısíthette prépostsági templom jellege. Azt is joggal feltételezhetjük, hogy a prépostság a megalapításával egyidejőleg, vagy késıbb akár több alkalommal is birtokadományokban részesült: a szolgálatára rendelt jobbágyok és zsellérek a közvetlen közelében, a Kiskassa utcában (ennek emlékét ma a Kassapart név ırzi) laktak még évszázadokkal késıbb is, s ugyanitt volt a plébános háza és az iskola is. Ez a tény egy újabb összehasonlítást tesz lehetıvé Miskolccal: itt is hasonló módon helyezkedett el ugyanis a templom közelében a templom szolgálatára rendelt két utca, a Papszer és – késıbb – a Tótutca. Ugyanakkor feltőnı, hogy Sajószentpéteren az új – a késıbbi református – templomnak nem volt hasonló birtoka, míg Miskolcon igen (a Peceszer); ez a jelenség talán arra utal, hogy városunkban nem ment végbe az a fajta város-kettızıdés, amelyet Miskolc esetében tapasztalunk. 199

ZsO. IV. kötet, 1759. sz.

163

Meggyızıdésem szerint ebben a régi templomban alapította Sajószentpéteri Demeter egri kanonok a Szent Mihály ırangyal és Szent Demeter vértanú oltárt 1516-ban,200 s nyilván erre az oltárra utalt a mohácsi csatamezıre induló Pálóczi Antal is a testamentumában, amikor elrendelte, hogy minden kilenced- és tized-fizetés alól mentesek legyenek azok a szılık, amelyeket Demeter mester egri kanonok a Szent Mihály oltárra hagyott.201 Ezek a szılık valószínőleg beolvadtak a templom korábban kapott birtokaiba. A prépostság mellett nyilván mőködött iskola is, ahol felkészítették további tanulmányaikra azokat a szentpéteri ifjakat, akiknek neveivel – mint késıbb látni fogjuk – a külföldi egyetemek anyakönyveiben találkozunk. És végül nagy valószínőséggel ehhez a régi templomhoz főzıdik a XVI. század közepének meghatározó jelentıségő eseménye, a város reformátussá válása, hiszen adataink szerint még 1666-ban is a Kiskassában, nyilván temploma közvetlen közelében lakott a prédikátor.202 Azzal kapcsolatban viszont, hogy mi volt a sorsa ez alatt a másfél évszázad alatt a mai református templomnak, nemcsak adataink, de még feltételezéseink sincsenek. Talán egy újabb és az eddiginél rendszeresebb ásatás, illetve a tervezett falvizsgálat fényt deríthetne a történetére – mint ahogyan ugyancsak régészeti ásatásokra lenne szükség a régi templomra vonatkozó feltételezéseink igazolásának az érdekében is.

200

Soós Imre, 1985. 140. p.

201

Források, 104. p.

202

MOL. P. 1702. 46. sz.

164

A gótikus ülıfülke töredéke a prépostsági templomból

A prépostsági templom romjait rejtı domb, háttérben a mai katolikus templommal

165

A középkori kehely képei: Szent Péter és Szent Pál (fent), valamint feltehetıen az adományozó, talán a Szentpéteri Merth család címere (balra). (A képek Szőcs Tamás felvételei.)

166

A református templom alaprajza (Myskovszky Viktor felmérése alapján)

167

A református templom ablakai: öt ablak, öt különbözı mérmő (A képek Szőcs Tamás felvételei)

168

Az egykor a gótikus boltozatot tartó oszlopkötegek csonkjai

A templom régi, talán középkori eredető fala egy XIX. század végi ábrázoláson

169

A reneszánsz sekrestyeablak és a középkori eredető kehely (fent), illetve a gótikus oldalbejárat (lent). Szabady József felvételei

170

A KIVÁLTSÁGOK

Hosszú idıt vett igénybe és természetesen számos ok következménye volt, amíg egy-egy település a városi fejlıdés útjára lépve tágabb környezetének a központjává vált és várossá lett, vagy legalábbis elérte azt a szintet, amit Magyarországon egy jellegzetes várostípus: a mezıváros – latin terminussal oppidum – képvisel. A mezıváros egy sajátosan köztes helyet foglal el a falu (possessio, villa) és a szabad királyi város (civitas) között: számos, a valódi városokra jellemzı, fıleg gazdasági kiváltsággal rendelkezett, ugyanakkor magánföldesúri hatalom alatt állott, lakossága jobbágyi állapotú volt, földesura pedig fıleg igazgatási téren beleszólhatott a lakosság ügyeibe.203 A városfejlıdés útját legszemléletesebben a kiváltságlevelek jelzik: ezek olyan, legtöbbször ünnepélyes, néha azonban gyakorlati okokból nyílt parancs formában kiállított iratok, amelyek egy adott település, illetve az ott élı lakosok jogait és kötelességeit szabályozzák. Jogbiztosító jellegük következtében természetesen nagy becsben állottak: a város közönsége nem csupán gondosan vigyázott ezekre az oklevelekre, hanem igyekezett azonnal elfogadtatni és megerısíttetni a már megszerzett kiváltságokat az újonnan trónra lépı királyokkal, vagy a frissen beiktatott földesurakkal – ennek a törekvésnek az eredménye, hogy a kiváltságok többsége késıbbi hiteles és megerısítı átirat formájában maradt fenn. Fıleg a háborús idıkben gyakran megtörtént azonban, hogy az oklevelek elvesztek vagy megsemmisültek; ilyen esetekben különféle eljárásokkal lehetett az illetékes fórum elıtt bizonyítani a privilégiumok meglétét. Számos esetben találkozunk továbbá – így Sajószentpéter esetében is – olyan jelenséggel, hogy egy város nyilvánvalóan gyakorolt bizonyos jogokat, ugyanakkor az ezekre a jogokra vonatkozó kiváltságleveleket nem ismerjük. Fel kell tehát tételeznünk, hogy ha voltak ilyen oklevelek – és valószínőleg voltak –, akkor azok valamikor elvesztek, megújításuk viszont nem volt feltétlenül szükséges, mivel az illetı közösség oly régtıl fogva és annyira mindenki által tudottan élt a bennük rögzített jogokkal, hogy azokat senki nem vonta kétségbe. Természetesen az is elképzelhetı, hogy bizonyos jogokat so203

MTF. II. kötet, 37–38. p.

171

hasem foglaltak írásba: ebben az esetben azt kell feltételeznünk, hogy egy belsı fejlıdés eredményeképpen alakult ki egyfajta joggyakorlás, amely annyira magától értetıdı volt, hogy szükségtelenné vált bármiféle külsı, írásos megerısítése. Az alábbiakban azokat a kiváltságokat, valamint az egyéb, forrásaink alapján nyilvánvalóan gyakorolt, oklevelekben rögzíteni szokott, de kiváltságlevélbıl nem ismert jogokat veszem sorra, amelyekkel a középkori Sajószentpéter rendelkezett, amelyek alapvetıen megszabták, keretbe foglalták a lakosok életét és amelyek alapján egyúttal a városfejlıdés menete, üteme is többékevésbé pontosan nyomon követhetı.

GAZDASÁGI JELLEGŐ KIVÁLTSÁGOK A középkori európai, így a magyarországi városoknak is a legfontosabb gazdasági funkciója az árucsere lebonyolítása volt, amelynek színhelye – a kezdetleges közlekedési viszonyokból következıen – a vásár. A vásárnak két formáját különböztetjük meg: a hetivásárt vagy piacot, illetve az országos vásárt. Ez a két, legtöbbször együtt élı vásártípus különbözı fejlıdési fokot is jelentett: a szakirodalom szerint a hetivásár alakította ki azt a gazdasági körzetet, amelynek központja a város volt, itt kaptak lehetıséget a kereskedık és az iparosok arra, hogy árucikkeiket értékesítsék. Amikor azonban a város túljutott ezen a fejlıdési szakaszon, tudniillik a gazdasági körzet kialakításán, akkor elengedhetetlen szükségszerőséggé vált annak kitágítása, azaz az országos kereskedelembe való bekapcsolódás – ezt pedig az évente néhány alkalommal tartani szokott országos vásár biztosította.204 Amikor Sajószentpéter neve a második alkalommal tőnik fel az írott forrásokban,205 rögtön arról értesülünk, hogy rendelkezett vásárral. Ez az információ azonban másodlagos: mivel a forrás szerint az itteni vásár – a Boldván és a Szendrıládon tartani szokottakkal együtt – tulajdonképpen csak egy törvényszéki intézkedés közhírré tételének az helyszíne, csupán a vásártartás tényét közli, annak minıségét azonban nem. Vagyis nem dönthetı el ezen adat alapján, hogy hetivásárról, vagy országos vásárról van-e szó? Egyértelmően hetivásár tartására – és annak ugyanilyen, azaz igazgatási és törvénykezési 204

Fügedi Erik, 1959. 239. és köv. p.

205

MOL. Dl. 90 763. sz.

172

funkciójára is – utaló, elsı és egyetlen középkori adatunk 1433-ból való: egy ebben az évben kelt oklevél szerint az egri káptalan jelentette Pálóczi Máté országbírónak, hogy parancsának engedelmeskedve három megyebeli vásáron való kikiáltás útján megidéztette az országbírói jelenlét elé Berentei Miklóst Szegedi Siketh Balázs ellen.206 A három alkalom: „elıször keddi napon, Szentpéter mezıvárosában, másodszor szerdán, Miskolcon, harmadszor és utoljára pedig csütörtökön, Mohiban, tudniillik három, egymás után tartani szokott megyebeli vásáron”. Mivel pedig ezek az idıpontok a Húsvét ünnepét követı hétre vonatkoztak, nyilvánvaló, hogy nem országos vásárokról, hanem hetivásárokról van szó, hiszen például Sajószentpéter esetében az elıbbiek idıpontjai jól ismertek és elvileg sem eshettek a Húsvét utáni hétre. – Az nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a korabeli közigazgatás miért használta a vásárokat kihirdetésre: nyilvánvaló ugyanis, hogy ilyen alkalmakkor sok ember győlt össze, akik biztosan továbbadhatták a híreket az érdekelteknek. Sıt, még a XVI. század második felébıl is van olyan adatunk, amely azt bizonyítja, hogy közvetlen összefüggés volt a hetipiac, illetve a vármegyei törvényszék tartásának az idıpontja között: Zemplén vármegye 1562. november 16-án tartott győlése hozta azt a határozatot, amely szerint ezentúl „ne a hétfıi, hanem a szerdai napon tartassék a törvényszéki ülés és ezen a napon legyen a hetivásár is” Zemplén mezıvárosában.207 Bizonyítható tehát, hogy Sajószentpéteren tartottak hetivásárokat a középkorban, bár errıl nem maradt fenn kiváltságlevél. Ami pedig az országos vásárokat illeti, forrásaink három ilyenrıl tudnak, amelyek idıpontjai: Szent Gergely pápa ünnepe (március 12), Szent Péter és Pál apostolok ünnepe (június 29), valamint Szent Miklós püspök ünnepe (december 6). E vásárok közül a legrégebbi kétségtelenül a Péter-Pál napi; amennyiben a fentebb hivatkozott 1293. évi okleveles adat nem heti, hanem országos vásárra vonatkozik, akkor csakis errıl a vásárról szólhat. Igen régi voltának bizonysága éppen az a tény, hogy nincsen róla kiváltságlevél, ugyanakkor tartásának az idıpontja azonos a városi plébániatemplom védıszentjének az ünnepével, a templom búcsújával – vagyis egyike a legkorábbi vásártípusoknak.208 A másik két vásárról viszont már kiváltságlevél is fennmaradt: ezt Hunyadi János, mint Magyarország kormányzója adta ki 1446. szeptember 14-én Pálóczi László 206

Szendrei János, 1890. 494–495. p.

207

B-A-Z. m. Lt. IV. 1001/a. I. kötet, 353. p.

208

MTF. II. kötet, 245. p.

173

földesúr kérésére.209 A kiváltság a korszakra jellemzı módon tulajdonképpen kettıs: nemcsak a vásárok engedélyezésének a tényét és tartásuknak az idıpontját teszi közzé, hanem egyúttal biztosítékot is kíván adni a kereskedıknek, hogy különleges védelem alatt állnak, személyük és portékáik biztonságban vannak e vásárok idején. A kiváltságlevél azon kitétele, amely szerint az adományozás nem járhat együtt más vásároknak a kárával, arra utal, hogy az idıpontok megválasztása tudatos volt és a sajószentpéteri új vásárok illeszkedtek a nagyobb terület vásártartási rendszerébe. Az a tény pedig, hogy a kiváltságban szereplı két nap – amint azt a késıbbiekben ki fogom mutatni – közvetlenül kapcsolódik a szılımőveléshez és bortermeléshez, önmagában is utal arra, hogy milyen termék lehetett ezeknek a vásároknak a legfontosabb árucikke. A gazdasági típusú kiváltságoknak egy másik igen fontos csoportját az úgynevezett vámmentességek alkotják. Az árutermelés egy magasabb szintjén ugyanis a termelık már nem tudták feleslegeiket a helyi hetipiacokon és országos vásárokon értékesíteni, hanem arra kényszerültek, hogy más, olykor igen távoli helyekre elszállítva próbáljanak meg túladni azokon. Ezen a szinten ráadásul megjelentek a kereskedık is, akik mintegy átvállalták az értékesítés terheit a termelıktıl. A vámokból származó jövedelem kezdetben a királyi kamara haszna volt, késıbb azonban a vámszedési jogok eladományozása folytán a földesuraké. A vám természetesen megnövelte az eladni vitt portéka árát: a vámmentesség jelentısége tehát abban állott, hogy az árucikkek e tekintetben „versenyképesebbek” maradtak. A vámkiváltságoknak két típusa ismeretes: az általános kiváltság, amely az ország összes vámszedı helyén mentességet biztosított a kereskedı számára, illetve a részleges kiváltság, amely csak egy körülhatárolható területen, vagy bizonyos vámszedı helyeken biztosított mentességet. Bár nem szükségszerő, a két fajta kiváltságtípus között idırendi különbség is lehet: több város esetében bizonyítható tudniillik, hogy elıször részleges vámmentességekkel rendelkeztek – amelyek nyilván csak arra a területre vonatkoztak, amelyet kereskedelmi tevékenységük képes volt lefedni –, késıbb pedig általános vámmentességet is kaptak – ami természetesen a kereskedelmi tevékenység jelentıs növekedését jelentheti.210

209


210

Fügedi Erik, 1959. 254–255. p.

174

Az a tény, hogy Sajószentpéter féltve ırzött kiváltságleveleinek nagyobb részét valamilyen vámmentesség tárgyában adták ki, már önmagában is világosan mutatja, hogy milyen nagy szerepet játszott a távolsági kereskedelem a város gazdasági életében. A kiváltságlevelek szóhasználatából az is kitetszik, hogy ez a kereskedelem nem csupán a „szegények kereskedése” – azaz a termékfeleslegnek a termelık által való, közvetlen értékesítése – volt hanem megjelentek a lakosok között a hivatásos, a felesleget felvásároló és haszonnal továbbadó, de a kockázatot is vállaló kereskedık és kalmárok is. Összesen négy olyan kiváltságról van tudomásunk, amely valamilyen formában vámmentességet biztosított a sajószentpéteri lakosok számára. Az elsı – de talán nem a legkorábbi – általános vámmentességrıl szól, bár egy vámszedı helyet, Diósgyırt külön is megnevez.211 A kiváltságlevél eredetije nem maradt fenn, csupán a meglétérıl tartott hivatalos vizsgálat tényét és eredményét rögzítı okirat, amely azonban jogi szempontból természetesen azonos értékőnek számított az eredetivel. A vizsgálat elızménye az volt, hogy a sajószentpéteri polgárok testületileg panaszt terjesztettek Zsigmond király elé, mivel a királyi és a magánföldesúri vámszedı helyeken a tisztségviselık fizetésre kötelezték ıket, holott ez ellenkezett a kiváltságaikkal. Az uralkodó Pálóczi Máté országbírót, diósgyıri várnagyot utasította a panaszban foglaltak igazságának a kiderítésére, aki az 1425. május 9-én kiadott oklevele szerint megvizsgáltatta a sajószentpéteriek által bemutatott, tehát akkor még meglévı kiváltságlevelet és elismerte annak hiteles voltát. Az errıl kiadott bizonyságlevelébıl az is kiderül, hogy az eredeti privilégiumot Zsigmond király adta ki. A másik kiváltságlevélnek – amely részleges vámmentességrıl szólt – sem maradt fenn az eredetije, s hogy egyáltalán létezett, arról ugyancsak a megsértése miatt indított vizsgálatból van tudomásunk.212 A vizsgálatot Demeter szentpéteri bíró panaszára szintén Pálóczi Máté országbíró végezte el azon a megyegyőlésen, amelyet 1429. szeptember 9-én tartott Sajószentpéter mezıvárosa mellett Borsod vármegye nemesei számára. A bíró Ilsvai Leusták volt nádor fia, György, illetve a király szuhakállói vámszedıi ellen emelt panaszt (Kálló a nevezett György halála után lett királyi birtok), akik fizetésre kötelezték ott a sajószentpéterieket „a királyok által régen adományozott” szabadságjogaik ellenére. Az eredeti kiváltságlevelet Demeter bíró nem tudta bemu211


212


175

tatni, valószínőleg azért, mert az idık során elveszett; így tehát a jelenlévı vármegyei tisztségviselık bizonyították eskü alatt, hogy „emlékezetükre és tudomásukra” mindig is a birtokában voltak a sajószentpéteri polgárok ennek a vámmentességnek. És bár a kiváltságot biztosan Zsigmond király uralkodása alatt sértették meg a vámszedık – Leusták például 1396-ig viselte a nádori tisztséget, míg a nikápolyi csatában a törökök fogságába nem esett213 –, a bizonyságlevél szóhasználata azonban arra utal, hogy az eredeti oklevél lehetett annál régebbi is: esetleg az Anjou királyok adományozhatták ezt a kiváltságot a sajószentpéterieknek. A harmadik, egy nyílt formában kiállított oklevél, amelyet Pelsıczi Imre házastársa, Veronika asszony – vele korábban már találkoztunk, Pálóczi Máté leánya volt és minden bizonnyal a leánynegyed révén Sajószentpéter egy részének földesasszonya – adott ki és amely a Gömör vármegyei Méhi faluban szedni szokott vámok fizetése alól mentette fel a város lakosait, tulajdonképpen egy szintén elveszett korábbi, Zsigmond király által kiadott, ugyanilyen tárgyú kiváltságnak a megújítása és megerısítése.214 A vámszedı hely nevét egyébként Mády János jegyzı, aki 1741-ben a város könyvébe bemásolta az oklevelet, tévesen olvasta el, s ez a hibás Mohi olvasat bekerült a helytörténeti irodalomba is – holott Mohi mezıvárosa abban az idıszakban királynéi birtok volt és mint ilyenre, egyáltalán nem terjedhetett ki sem a Pelsıczi Bebekek, sem a Palócziak földesúri joghatósága. Méhi falu egyébként a Sajó völgyében a pelsıci uradalom, illetve a gömöri bányavidék felé vezetı fontos út mentén fekszik: a vámszedı helyére vonatkozó kiváltságlevél tehát a szuhakállóival együtt pontosan megmutatja, hogy merrefelé irányult a XV. században, vagy már korábban is a sajószentpéteri polgárok kereskedelmi tevékenysége. Végül a negyedik kiváltságlevélnek, amelyet 1505. november 25-én adott ki II. Ulászló király, ismét az általános vámmentesség a tárgya.215 Ez azonban nem valamilyen elveszett, régi kiváltságlevélnek a megújítása, hanem olyan adomány, amelyet a város elsısorban akkori földesurainak, Pálóczi Mihálynak és Pálóczi Antalnak köszönhetett. Földesúri közbenjárásuk természetesen nem volt minden érdek nélkül való, hiszen borsodi birtokaik legnagyobb mezıvárosának – és valószínőleg a központjának –, Sajószentpéternek a 213

MTKr. I. kötet, 234. p.

214


215


176

„haszna és elımenetele” nyilvánvalóan az ı hasznukat is jól szolgálta. – Talán a két általános vámmentességnek az eredménye, hogy a sajószentpéteri kereskedık a tiszalúci vámon is mentességet élveztek,216 bár meglehet, hogy ez a kiváltság is egy, a XVI. század elején még meglévı részleges kiváltságon alapult. Áttekintve a vámmentességre vonatkozó kiváltságokat, úgy látszik, hogy bátran kimondhatjuk: ezek egyértelmően bizonyítják, milyen fontos szerepet játszott a kereskedés a középkori Sajószentpéter életében. És bár az eredeti oklevelek elveszte miatt nem állíthatjuk teljes biztonsággal, talán mégsem járunk messze a valóságtól, ha megállapítjuk: a részleges – sıt, a földrajzilag egy irányba mutató – mentességekre tett szert elıbb a város, s ezeket követték késıbb az általános mentességek. Ez a sorrend is a városfejlıdés tipikus voltának a bizonyítéka. És ha igaz az, amit gyanítunk – tudniillik, hogy a legkorábbi ilyen kiváltságot az Anjou királyok egyike adta ki –, akkor ez az idıpont nagyon jól egybevág más adatokkal, amelyek ugyancsak a XIV. század közepe tájára teszik a városfejlıdés felgyorsulását. A szakirodalom217 az eddig tárgyaltak mellett más gazdasági típusú kiváltságokról is tud, amilyenek például a szolgáltatások elengedése, a szabad erdıhasználat, a földesúri tisztségviselık beszállásolása és tartása alóli felmentés, a dézsma pénzben való megváltása vagy elengedése, stb. Ilyen kiváltságokról Sajószentpéter esetében nincsen tudomásunk: ha voltak is, a reájuk vonatkozó oklevelek az idık folyamán elvesztek. Legfeljebb bizonytalan és nehezen, vagy sehogy sem ellenırizhetı utalások alapján sejthetjük egyes szőkebb kiváltságok meglétét. II. Ulászló fentebb említett oklevele utal például a dézsmafizetés alól való felmentésre: olyan szőkszavúan azonban, hogy egyáltalán nem tudjuk értelmezni, valóban a tized elengedésérıl volt-e szó (és ha igen, akkor milyen terményekre vonatkozott), vagy a dézsma pénzben való megváltásáról? Hogy talán az elıbbirıl, azt két oklevél sejteti. Az egyikbıl218 kiderül, hogy 1519-ben per folyt az egri püspök és a város lakosai (oppidani) között a dézsmát illetıen. Ez az oklevél azonban nagy mértékben rongált és amennyire kiolvasható belıle, magát az ügyet nem részletezi, hanem csak arról intézkedik, hogy a pert át kell tenni a királyi kúriába, tehát egy magasabb szintő bíróság elé. – A másik oklevélre az egyik helytörténeti mun216

Iványi Béla, 1906. 54. p.

217

Fügedi Erik, 1959. 258–274. p.

218

MOL. Dl. 98 086. sz.

177

ka219 utal: eszerint II. Lajos király felmentette Sajószentpétert a kilenced és a kamarahaszna nevő adók fizetése alól – az erre vonatkozó oklevél azonban a szerzı által hivatkozott helyen nem lelhetı fel. Ismerünk ugyanakkor egy II. Lajos által ugyanebben a tárgyban kiadott oklevelet220 – eredetiben ez sem maradt fenn, azonban I. Ferdinánd király 1529-ben megerısítette és saját oklevelébe belefoglalta –, amely azonban nem Sajószentpéter lakosait, hanem az itteni plébánost mentesíti a mondott adók fizetése alól: nem itt van tehát helye ennek a kiváltságnak, hanem az egyházi típusú kiváltságok között. A fentebb említett kiváltság-fajtákra egyébként késıbbi, újkori adatok is utalnak (így például a városnak egy Rákóczi Ferenchez írott, 1695. július 29én kelt levele221 Dıry András ellen, aki a „régi kiváltságok” ellenére a szántóföldekrıl dézsmát szedetett, elvette a vámot és majorságot épített); nem lehetünk azonban teljesen biztosak abban, hogy vajon megvoltak-e ezek a kiváltságok már a középkorban is? İrzött továbbá még a XIX. század elején is a városi levéltár egy olyan kiváltságlevelet, amelyben Hunyadi Mátyás király a Pálócziak elpusztult birtokait mentesítette a hadak beszállásolása alól222 – azonban maga Mády János jegyzı sem másolta be 1741-ben azt a városkönyvbe, mivel nem volt benne egészen biztos, hogy vajon Sajószentpéterre is vonatkozik-e? De ezek az egyértelmő bizonyítékként nem értékelhetı adatok is arra utalnak, hogy városunk esetleg több és sokkal szélesebb körő gazdasági jellegő kiváltságnak is örvendett, mint amennyirıl a fennmaradt oklevelekben olvashatunk.

219

Baranyay Károly, 1936. 4. p.

220

Az oklevélnek a nem tudni, hol ırzött eredetijérıl Hevenesi Gábor jezsuita tudós készített kivonatot a XVII. század végén, amikor a török kiőzését követıen az ellenreformáció megpróbálta oklevelekkel bizonyítani a katolikusok régi birtok- és egyéb jogait. Hevenessi oklevélmásolatainak és kivonatainak a sok kötetes győjteményét a budapesti Egyetemi Könyvtár kézirattára ırzi.

221

B-A-Z. m. Lt. V. 198/a. II. kötet, 3. p.

222

B-A-Z. m. Lt. V. 198/a. II. kötet, 2–3. és 30–31. p.

178

IGAZGATÁSI ÉS JOGI JELLEGŐ KIVÁLTSÁGOK A történetírás már több, mint egy évszázada megállapította, hogy a városfejlıdés talán legfontosabb fokmérıje az volt, hogy milyen mértékben szerezte meg az illetı település az igazgatási és az igazságszolgáltatási függetlenséget? „Valamely községet várossá emelni a teljes polgári és büntetı joghatóság átengedése volt” – szögezte le egyik jogtörténészünk.223 Ez az igazgatási függetlenség anynyit jelentett, hogy a városnak saját, választott bíróból és esküdtekbıl álló elöljárósága volt, amely kifelé a polgárok közösségét is képviselte: a nevük alatt kiadott okleveleken a város pecsétje függött. A választott elöljáróság bírói testületként is mőködött, a saját városjog alapján hozta meg ítéleteit polgári és büntetıperekben egyaránt, s ítéletei ellen nem a földesúri, vármegyei vagy országos bíróságokhoz lehetett fellebbezni, hanem a tárnoki székhez, vagy az anyaváros bíróságához. Az igazgatási és igazságszolgáltatási függetlenségnek – amely a középkor végi városok szemében is a város fogalmának szinte elengedhetetlen feltétele volt – a biztosítására ugyancsak a kiváltságlevelek szolgáltak. Sajószentpéter tudomásunk szerint mindössze egyetlen olyan oklevéllel rendelkezett, amely igazgatási típusú kiváltság adományozásáról szólt, azonban ennek az eredetije sem maradt fenn. A kiváltságlevelet II. Ulászló király adta ki, valószínőleg a fentebb említett általános vámmentességgel egy idıben, tehát a XVI. század legelején. Ulászló ezen oklevelét elıször Miksa király írta át és erısítette meg 1569-ben, majd Miksa oklevelét Rudolf császár 1583-ban;224 e két oklevelet végül I. Lipót császár ismertette tartalmi kivonatban és erısítette meg 1666-ban kiadott oklevelével.225 Ez a többszöri megerısítés is bizonyítja, hogy a város polgárai nagyon is tisztában voltak a kiváltság jelentıségével. – II. Ulászló király oklevele, mint ahogyan a felsorolt több megerısítése is, az úgynevezett ius gladii, azaz a pallosjog adományozásáról szól. Ez annyit jelentett, hogy az adományban részesülı város szabadon üldözhette területén a köztörvényes gonosztevıket, s az elfogottakat akár a

223

Hajnik Imre, 1872. 85. p.

224

Rudolf király ezen oklevelét egy pár ével késıbb, 1587-ben készült hiteles másolatból is ismerjük. Az eredetit akkor azért kellett bemutatni, mert a város bepanaszolta az udvarnál a szepesi kamarát, hogy kiváltságaik ellenére vámot szedet a lakosoktól. A másolat jelzete: ÖStA. Hf-HkA. HfU. rote nr. 52. 1587. fol. 16–26.

225


179

legsúlyosabb ítélettel: a halálbüntetéssel is sújthatta. A pallosjogot nyert város tehát, legalábbis a büntetıbíráskodás terén, teljesen független volt minden más törvényszéktıl (a földesúri bíráskodástól, vármegyei ítélkezéstıl), tekintet nélkül a büntetés, illetve az elkövetett bőn nagyságára vagy milyenségére. A pallosjog jelképei, minden utazó számára láthatóvá tett jelei a város határában felállított kivégzı eszközök (bitófa, kerék, stb.) voltak. Ezek emlékét ma is ırzi egy földrajzi név: az Akasztódomb a Miskolcról Sajószentpéterre vezetı út mellett. A kiváltságlevél viszonylag kései ugyan, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Sajószentpéter nem rendelkezett már az adományozás idıpontjánál másfél évszázaddal korábban is a büntetıbíráskodás jogával. Ennek nyilvánvaló bizonyítékát abban az oklevélben olvashatjuk, amellyel Czudar Péter borsodi fıispán 1367-ben mentelmi joggal ruházta fel Merth fia Miklós sajószentpéteri kúriáját.226 Erzsébet királynénak a három esztendıvel késıbb kelt oklevele ugyanis, amellyel ezt a kiváltságot megerısítette, nemcsak a diósgyıri várnagyoknak parancsolta meg a Merth családot megilletı mentelmi jog tiszteletben tartását, hanem a mindenkori szentpéteri bírónak és esküdtjeinek is – vagyis az uradalmi tisztségviselıkkel együtt a város magisztrátusa már ekkor is üldözte és büntette azokat a gonosztevıket, akikre a mentelmi jog nem vonatkozott. S bár ezek szerint a városi büntetıbíráskodás ekkor még nem volt teljesen független az uradalomtól, megléte és gyakorlása azonban egészen biztos. A városnak a választott bíróból és esküdtekbıl álló vezetısége, mint fentebb láttuk, nemcsak a büntetıbíráskodás jogát gyakorolta, hanem a városi igazgatásnak is vezetı szerve, a „polgárok közösségének” a kifelé való képviselıje is volt. Sajószentpéter esetében nem maradt fenn olyan kiváltságlevél, amely a város vezetı testületének a választására, mőködésére, jogkörére, stb. vonatkoznék – a más jellegő oklevelekben felbukkanó és rendelkezésünkre álló szórványadatok is azt bizonyítják azonban, hogy az itteni elöljáróság éppen olyan összetételben és jogkörrel mőködött a XIV. századtól kezdve (vagy már korábban is), mint a korszak többi városának és mezıvárosának a magisztrátusa. A büntetıbíráskodásra, illetve ennek viszonylagos függetlenségére – mint fentebb láttuk – 1367 óta van okleveles adatunk; ez az oklevél említi elıször, noha nem név szerint, a bírót és az esküdteket, mint a város vezetıségét is. E testület oklevél-kibocsátói tevékenységére a XIV. század 226


180

végétıl kezdve vannak konkrét adataink. Kivonat formájában összesen hat darab ilyen városi oklevelet ismerünk, amelyek 1391 és 1486 között keletkeztek; ezek a pálos rend Sajószentpéteren is birtokos monostorainak a levéltáraiban voltak elhelyezve és 1521-ben még olvashatta ıket a rend egyik tagja, Gyöngyösi Gergely, amikor végiglátogatta a pálos remeték monostorait, s az összes oklevelet kivonat formájában be is vezette egy kötetbe.227 Valamennyi oklevél tárgya jogügylet (adásvétel vagy adományozás), amelyeket a város elöljárósága igazolt, azaz amelyekben a város mintegy hiteles helyi funkciót látott el. Eredetiben mindössze három, XVIII. századi egyszerő másolatban pedig egy olyan oklevél maradt fenn a középkorból, amelyeket Sajószentpéter mezıváros vezetıi adtak ki. Az elsı eredeti oklevél, amely 1458-ban kelt, egy adásvételt igazoló bizonyságlevél,228 alkalmas arra, hogy a tisztségviselıket megismerjük. Eszerint a bíró (judex) munkáját esküdt polgárok (cives jurati) segítették. Ez utóbbiak akkor hatan voltak, ami azért érdekes, mert a korszakban Miskolcon és más mezıvárosokban, illetve késıbb Sajószentpéteren is általában négy esküdt polgárt választottak a mindenkori bíró mellé. Fı feladatuk az adók beszedése lehetett: van rá példa, hogy Miskolcon „adószedı esküdt bírák”-nak is nevezték ıket. Ugyancsak miskolci analógiák alapján tudjuk, hogy ez a tisztség a középkorban megbecsültnek számított, a hódoltság idején és még késıbb azonban már nem.229 Az is érdekes jelenség, hogy Felsı-Magyarország néhány mezıvárosának, így Sajószentpéternek és Miskolcnak az esetében is a bíró és az esküdtek neve olvasható az oklevelek élén (míg más városok, mint például Szikszó esetében a bírónak és a szenátoroknak a neve). Nem tudni, hogy ennek a kétféle gyakorlatnak mi lehetett az oka, de az bizonyos, hogy az esküdtek itteni kiemelt szerepe – tudniillik, hogy a bíróval együtt ık jegyezték a városi kiadványokat – nem azt jelentette (amit némely kutatók feltételeztek), hogy ezekben a mezıvárosokban nem voltak tanácsosok (szenárorok) és nem volt tanács (szenátus) is a bíró mellett. Az esküdtek és a tanács együttes meglétére a késıbbi, hasonló tárgyú és jellegő oklevelek elegendı bizonyítékkal szolgálnak. – Érdekesebb kérdés, hogy mi227

A Sajószentpéterre vonatkozó kivonatokat lásd: Források, 17–19. p. Gyöngyösi Gergely kivonatgyőjteményét, az úgynevezett „Zöld kódex”-et a budapesti Egyetemi Könyvtár kézirattára ırzi, a jelzete: Ab. 115. sz.

228


229

Errıl a jelenségrıl lásd Miskolc példáját: Tóth Péter, 1998. 399–400. p.

181

ért volt szükség ekkor hat esküdtre, amikor késıbb négy is elegendı volt? A nagyobb létszám nagy valószínőséggel több feladatot jelentett: de hogy mik lehettek ezek a feladatok, ma már rekonstruálhatatlan. Ugyanakkor azt sem lehet kizárni, hogy nem voltak valamennyien „esküdt polgárok”, hanem a hat név közül az egyik a jegyzıé, aki szintén rész vett az ügylet bizonyításában (a felsoroltak egyike deák, ami írástudásra utal), egy másik név pedig talán valami más tisztségviselıé lehet, s ık ketten csak annyiban voltak „esküdtek”, hogy a többi tisztségviselıhöz hasonlóan felesküdtek, amikor a hivatalt elnyerték. Az oklevél feltőnıen bizonytalan megfogalmazása mindenesetre óvatosságra inti a kutatót, amikor biztos következtetéseket szeretne levonni a forrás alapján. Akárhogyan is áll a dolog, ezen eredeti oklevél és a fentebb felsorolt kivonatok alapján olyan jogokról is tudomást szerezhetünk, amelyek a város lakosainak a közönségét vagy annak egy részét illeték meg és amelyeket nagyon gyakran ugyancsak kiváltságlevelek biztosítottak. Ilyen volt például a tulajdonnal való szabad rendelkezés joga. Ez a jog esetünkben legelsısorban a szılıbirtokokra vonatkozott, amelyeknek a feudális tulajdonviszonyok között különleges helyzete, jogállása volt.230 A földesúr ugyanis e területen csak korlátozottan érvényesíthette feudális jogait: csak akkor vehette vissza például a szılıtelepítésre átadott földjét a jobbágytól, a (mezı)városi polgártól vagy a nemestıl, ha az nem teljesítette hiánytalanul az érte járó szolgáltatásokat, vagy ha mővelés nélkül hagyta azt. A visszavétel veszélye akkor is fennállt, ha a szılı tulajdonosa magtalanul, azaz örökösök hátrahagyása nélkül halt meg: Pálóczi Antal végrendeletébıl kiderül, hogy ı valóban élt is ezzel a földesúri joggal a szentpéteri jobbágyokkal szemben, ahogyan más okok miatt is vett el szılıket – hogy azonban nem mindig járhatott el jogszerően, azt ugyanezen végrendelet egyik kitétele bizonyítja, amely szerint az elvételeket a törvény elıtt felül kell vizsgálni és a szılıket vissza kell adatni.231 Egyébként azonban a lakosok szabadon adhatták-vehették szılıiket, s ez a tény éppen a városi kiadványlevelekbıl tőnik ki egyértelmően. De szabadon végrendelkezhettek is azokról, amint azt az akkor még polgári (azaz nem nemes) státusban lévı Merth Balázs által tett testamentumban olvashatjuk232 – a szabad vég-

230

Égetı Melinda, 1985. 14. p.

231

Források, 42. p.

232


182

rendelkezés joga pedig a városi polgárságot megilletı jogok közül az egyik legalapvetıbb volt.233 Hogy miért éppen a szılıbirtoknak volt ilyen különleges, a nemesi birtokláshoz hasonló birtokjogi helyzete, azt a kutatás azzal magyarázza, hogy a szılı telepítése és fenntartása rendkívül munkaigényes feladat volt, s aki erre vállalkozott, biztos akart lenni abban, hogy a munkája nem vész el azáltal, hogy a földesúr elveszi tıle a szılıt és odaadja bárki másnak. Mivel pedig a földesúrnak is érdekében állt, hogy számára is nagyobb jövedelmet biztosító szılıket telepítsenek jobbágyai (ráadásul általában a határ olyan területein, amelyek egyébként sem voltak alkalmasak szántóföldeknek), a két érdek találkozása elısegítette a szılıbirtok különleges birtokjogi helyzetének megerısödését. Sajószentpéter esetében az is érdekes, hogy a szabad rendelkezés joga nemcsak a szılıkre, hanem a városban fekvı telkekre, valamint azok tartozékaira: a szántóföldekre és a rétekre is kiterjedt. Így például Szentpéteri Mihály 1394-ben eladhatott egy telket a gombaszögi pálos monostornak, valamint a XV. század elején Szabó fia János is az újházi monostorban élı remeték perjelének;234 továbbá Merth Balázs is hagyományozhatott végrendeletileg a fiára és a leányára a szılık mellett telkeket, réteket és szántóföldeket, amelyeknek egy részét maga is vásárolta. Mindez pedig arra mutat, hogy Sajószentpéter polgársága – vagy annak legalábbis egy része – a késı középkorban tényleges tulajdonjogokkal rendelkezett a városban és annak határában fekvı jószágai fölött, még ha errıl a jogról nem is maradt fenn kiváltságlevél; ezekkel a jószágokkal kapcsolatban tehát a földesúri jog csak korlátozottan érvényesült. A másik két oklevél, amely eredetiben fennmaradt, 1520. március 9. elıtt,235 illetve március 12-én236 kelt. Ezeknek az ugyanabban az ügyben keletkezett iratoknak (ugyanis tulajdonképpen nem oklevelekrıl, azaz jogi tény bizonyító iratokról van szó, hanem ténylegesen elküldött levelekrıl, amelye233

Ahogyan Anna királyné 1503-ban kiadott oklevele fogalmaz, amikor a miskolci lakosok a szabad végrendelkezés jogának visszaállítását kérték: „Méltatlan és kegyetlen dolog lenne, ha valaki nem rendelkezhetnék szabadon a munkával és verejtékkel megszerzett jószágai felıl.” Lásd Tóth Péter, 1996. 348. p.

234

Források, 18. p.

235


236

MOL. Df. 217 854. sz.

183

ket a levéltári terminológia missziliseknek nevez) a segítségével a város vezetıségének egy másik feladatkörét: a polgároknak a kifelé való képviseletét ismerhetjük meg. Az elsı oklevélbıl kiderül, hogy egy sajószentpéteri lakos, név szerint Kazay Sebestyén azért panaszolta be Bodnár János bártfai halkereskedıt, mert a tıle megvásárolt egy hordócska heringbıl sok hiányzott, s a halak helyére valaki fadarabokat és deszkákat tett, hogy ne tőnjön ki azonnal a hiány. A panasz nyomán indult per a sajószentpéteri bíró és tanácsa elıtt folyt, akiknek az illetékessége eszerint kiterjedt más városok lakosaira is, ha azokat itt hívták perbe. Mivel pedig a felperes nem az eladót vádolta csalással, hanem csak az abból származott kárát akarta megtéríttetni, a bíró megengedte az alperesnek, hogy harmadmagával esküt téve bizonyítsa az ártatlanságát – ez meg is történt, s miután a halak árát is visszaadta Kazay Sebestyénnek, szabadon eltávozhatott a városból. Nyilván ı vitte el a sajószentpéteri bíró levelét is Bártfára a további vizsgálatok érdekében, hiszen most már ı volt a kárt szenvedett fél, mivel a hordócska hal mint bizonyíték, itt maradt. Bártfa város tanácsa azonnal válaszolt is a levélre és válaszában – amely sajnos nem maradt fenn – bizonyította polgára becsületességét; erre nyilván azért volt szükség, hogy Bodnár János visszakapja az itt lefoglalt hordót. A másik, ugyanezzel az üggyel kapcsolatos oklevél, a szentpéteri bíró és az esküdtek válasza a bártfai tanács levelére nem szól a további fejleményekrıl: kitőnik viszont belıle, hogy milyen udvarias keretek között tartották a korszakban egymással a kapcsolatot a városok, s hogy az ilyesfajta ügyekben Sajószentpéter mennyire egyenrangú partnere volt még egy olyan valódi szabad királyi városnak is, mint Bártfa. Amint hogy az is nyilvánvaló, hogy a város vezetısége képes volt és akarta is képviselni polgárait a külsı ügyekben – és nyilván nemcsak ebben, hanem azokban is, amelyeket nem dokumentálnak fennmaradt források. Ugyancsak a lakosok kifelé való képviselete volt, hogy a bíró járt el bizonyos, a lakosság egészét érintı ügyekben. Ilyenre egy példánk van a középkorból. A birtokba iktatásoknál a törvény szerint a szomszédoknak is jelen kellett lenniük, mivel ha valami kifogásuk volt az eljárás ellen, a helyszínen kellett tiltakozniuk. 1489-ben Alacskai Mátyást és Alacskai Jánost iktatták be országbírói parancsra Alacska és Egres birtokába. Mivel mind a két település határos volt Sajószentpéterrel, ezért az iktatáson az akkori szentpéteri bíró,

184

Mészáros Balázs is megjelent, hogy képviselje nemcsak a földesúr, hanem a város lakosságának is az érdekeit.237 Mind a befelé való jogbiztosítás, mind pedig a lakosok kifelé való képviselete együtt járt bizonyos követelményekkel, amelyek megléte legtöbbször ugyancsak kiváltság útján biztosított városi jog volt. Ezek közül a legfontosabb a város pecsétjének a kérdése, mivel a korszakban a pecsét a hitelesség és hitelesítés legfontosabb, sıt egyetlen eszköze volt. A pecsét használatát, illetve a pecséten látható címert királyi kiváltságok engedélyezték nemcsak a szabad királyi városok, hanem gyakran a mezıvárosok számára is.238 Sıt, a pecsétviasz színe is lehetett megtisztelı királyi adomány tárgya.239 A három fentebb tárgyalt, eredetiben fennmaradt oklevél egyértelmően bizonyítja, hogy Sajószentpéter elöljárósága a XV. és a XVI. században mind a jogbiztosító oklevelek, mind pedig a küldött levelek esetében használt pecsétet, s mivel semmi okunk feltételezni, hogy erre a kiváltságra csak a XV. században tett szert a város, a pálos birtokügyekben keletkezett kivonatok alapján teljes joggal feltételezhetjük, hogy a pecséthasználat akkor már évszázados múltra tekintett vissza. Mivel az eredeti oklevelekre rányomott viaszpecsétek az idık során letöredeztek és darabjaik leperegtek, ezért ma már nem tudjuk megállapítani, hogy mi lehetett az ábrájuk. De mert a pecsétábra – funkcióját tekintve tulajdonképpen a város címere – csak a legritkább esetben és súlyos okok következtében változhatott, hiszen az szavatolta a hitelességet, ezért azt is joggal feltételezhetjük, hogy Sajószentpéter középkori pecsétjének ugyanaz volt az ábrája, mint a XVII. századból már több lenyomatból is ismert pecsétnek: azaz a templom védıszentjének, Szent Péternek a kulcsot tartó alakja. Hogy a templomnak, azaz tulajdonképpen az egész városnak a védıszentje került a pecsétre és így címerré vált, az abban a korszakban általános gyakorlat volt szerte Európában. Hogy ne menjünk messzire, legyen elegendı csupán Miskolc példájára hivatkozni, amelynek mai címerében azért látható

237

MOL. Dl. 70 377. sz.

238

Megyénkben például Mezıkeresztes és Mezıkövesd pecsét- és címerhasználatáról maradt fenn – igaz, némileg kétes hitelő – oklevél: lásd Tóth Péter, 1994. 116. p.

239

Például Miskolc zöld színő pecsétviasz használatára nyert kiváltságot 1512-ben II. Ulászló királytól: lásd Tóth Péter, 1996. 358. p.

185

Szent István alakja, mert ı volt a középkori plébániatemplom (a mai avasi templom) védıszentje.240 A Bártfa városának küldött elsı levél hivataltörténeti szempontból is rendkívül érdekes záradékából az is kiderül, hogy a város pecsétjét a bíró tartotta elzárva, azaz csak neki volt joga a hivatalos iratokat megpecsételni. Ez akkor jelentett problémát, ha az ı távollétében volt szükség pecsételést kívánó intézkedésre – és éppen ezt történt levelünk esetében is. A záradék elárulja, hogy valaki, talán a jegyzı a „kisebbik pecséttel” pecsételte meg a levelet: eszerint ekkor a városnak nem is egy, hanem két pecsétje volt. Fennáll természetesen annak a lehetısége is, hogy az a bizonyos kisebbik pecsét nem a városé, hanem valaki tisztségviselıé volt, a záradék szóhasználata alapján azonban ennek kicsi a valószínősége. Végezetül a Bártfa várossal való levelezést illetıen fel kell figyelni arra is, hogy a két, csaknem egyszerre keletkezett levél egészen nyilvánvalóan két különbözı kéz írása: eszerint ugyanis az írástudás Sajószentpéter város elöljáróságának az esetében nem egyetlen ember – a jegyzı – kiváltsága volt. Ha abból indulunk ki, hogy az elsı levelet a jegyzı írta (hiszen a bíró éppen nem tartózkodott a városban), akkor arra kell következtetnünk, hogy a második levelet már ı maga írta. Ez a tény jól bizonyítja azt a jelenséget, amellyel késıbb még foglalkozom: azt tudniillik, hogy a középkori Sajószentpéteren feltőnıen magas volt az írástudók száma. A város magisztrátusának még egy olyan oklevele maradt fenn – sajnos, nem eredetiben, hanem újkori másolatban, pontosabban az egykorú másolat újkori átiratában –, amely egyedülálló módon enged bepillantást Sajószentpéter késı középkori jogéletébe, illetve polgári törvénykezésének a folyamatába.241 Az oklevél 1474-ben kelt és címzettje Buda város tanácsa volt. Egy perrıl szerzünk belıle tudomást, amely a város két polgára: Szeles Domonkos felperes és Czakó Antal alperes között folyt. Magát a pert vázlatosan az alábbiakban foglalhatjuk össze. 1458 körül a Felsı-Magyarországot uralmuk

240

Más kérdés, hogy Miskolc középkori pecsétje a közel egykorú források szerint valójában Szent László királyt ábrázolta, aki azonban ugyancsak védıszentje volt a más források szerint nemcsak Szent István, hanem a „szent királyok” tiszteletére szentelt avasi templomnak. Errıl részletesen lásd Tóth Péter, 1996. 379–382. p.

241

Források, 34–37. p. Az oklevelet Borovszky Samu (1909. 71–72. p.) is ismerteti, vázlatosan azonban és anélkül, hogy jelentıségét Sajószentpéter régi jogállásának a kutatásában megértette volna.

186

alá hajtó cseh husziták végigfosztogatták a környéket és ennek a fosztogatásnak sajószentpéteri lakosok jószágai is áldozatul estek. Mivel azonban a város meghódolt a husziták elıtt és vállalta az adófizetést, ezért a lakosok visszakövetelték a tılük elvett és Gömör várába hurcolt jószágokat. Némi bonyodalom és huzavona után vissza is kapták azokat, bár nem teljesen és nem mindenki: így például az akkori bírónak, Szeles Domonkosnak hét lova is odaveszett. Ez azért történt, mert voltak lakosok, akik visszakövetelték és vissza is kapták az olyan állataikat is, amelyekért nem fizettek adót a többi polgárral együtt a cseheknek – közéjük tartozott Czakó Antal is, akit tehát a kárvallottak közvetlenül felelıssé tehettek a rajtuk esett kárért. A per a város elöljárósága elıtt zajlott, amely elmarasztalta Czakó Antalt. İ pedig nem fogadta el az ítéletet és az akkori földesúr, Pálóczi László elé fellebbezte azt, aki azonban nem kívánt beleavatkozni a perbe és törvénykezni a fellebbezést illetıen. Ezután a per 16 esztendın keresztül állt, azaz ilyen sokáig nem került sor a benne meghozott ítélet végrehajtására. 1474-ben végül a római zarándoklatra készülı Szeles Domonkos újra kezdte a pert és újból meg is nyerte azt az esküdtekbıl álló városi törvényszék elıtt; Czakó Antal újra megfellebbezte az új ítéletet, mégpedig akkor a város teljes közönségéhez apellált, amely azonban helyben hagyta az esküdtek ítéletét. Ezután már csak az utolsó fellebbviteli fórum maradt hátra: Buda város tanácsa, amelyhez úgy fordult a sajószentpéteri magisztrátus, mint „csekélyebb a feljebbvalóhoz”. A budai tanács azonban ugyancsak elutasította Czakó Antal fellebbezését és helyben hagyta az eredeti ítéletet. Az ezen oklevél által közölt egyéb, a maguk helyén késıbb majd tárgyalandó információk mellett most csak azokat az adatokat vegyük szemügyre, amelyek hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy megismerjük a város választott vezetıségének a mőködését. Elıször is arról szerezhetünk tudomást az oklevélbıl, hogy a megválasztott esküdt hiteles személyként képviselte kifelé a város lakosságát: a csehek csak akkor adtak hitelt a kárvallott adófizetık panaszának és teljesítették a követeléseiket, amikor egy esküdt is velük ment, aki magával vitte az elöljáróság oklevelét. Az esküdt továbbá közvetlen anyagi felelısséggel is tartozott a mőködése során elkövetett hibákért: ennek következménye, hogy az elöljáróság ítélete szerint neki is fizetnie kellett azért, mert „felelt”, azaz kezességet vállalt Czakó Antalért – így ugyanis neki is része lett a lakosokat megkárosító csalásban. Úgyszintén nagyon fontos tanulság, hogy a polgárok között folyó pert a város elöljárósága tárgyalta és az így meghozott ítéletet nem lehetett a földesúr bírósága, azaz az úriszék elé fel187

lebbezni. Az oklevél szavai szerint ugyan Pálóczi László „soha nem akarta a mondott pert maga elé venni és nem is vette”, de ennek az okát egészen biztosan abban kell keresni, hogy tisztában volt a földesúri törvényszék illetéktelenségével. Az oklevélbıl egy, a korszakban igen nagy szerepet játszó perbéli bizonyítási módról is tudomást szerezhetünk, amely szerint a felperes fél tehetett esküt az általa elszenvedett kár nagyságát illetıen: az eskütételt általában egyedül végezte, de néha többedmagával is, ami az esküjét erısítette. Rendkívül érdekes tény, hogy az oklevél szerint az elöljáróság által hozott ítéletet az elmarasztalt fél fellebbezés végett a város teljes közönsége elé terjeszthette: ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy a lakosság valamiféle ellenırzési jogkört gyakorolt az elöljáróság fölött. Arról, hogy egy ilyesfajta fellebbezést milyen módon bírált el a lakosság, nem szól az oklevél: mindenesetre nehéz elképzelni, hogy minden egyes lakos külön-külön véleményt nyilvánított volna a magisztrátus ítéletérıl. Talán nem járok messze a valóságtól, ha azt gondolom, hogy ebben az esetben a „város teljes közönsége” inkább egy, az elöljáróság mellett és annak ellenırzésére szervezıdı testület, valamiféle külsı tanács lehetett – bár ilyennek a meglétére Sajószentpéter esetében nincsenek közvetlen adataink –, amelynek tagjai a város legtekintélyesebb polgárai voltak. S végül, ami a legfontosabb: az oklevélbıl világosan kiderül, hogy a késı középkorban Sajószentpéter város fellebbvitele bírósága Buda szabad királyi város tanácsa volt. Ez pedig annyit jelent, hogy Buda volt Sajószentpéter anyavárosa, azaz városunk a törvénykezésben a budai jogot alkalmazta.242 Azt a kiváltságot, amely az egyes városok számára a három anyaváros (Buda, Korpona és Selmecbánya) valamelyike joggyakorlatának az alkalmazását engedélyezte, ugyancsak királyi kiváltságok szokták rögzíteni.243 Bár Sajószentpéter esetében ilyen kiváltságlevél nem maradt fenn, a hivatkozott per mégis egyértelmően bizonyítja, hogy a város a budai jogot kapta meg az uralkodótól és alkalmazta is azt. És mivel – mint ahogyan más városok, így Komárom, Gyöngyös, stb. példája is bizonyítja – a budai jog átvétele a XIV. század közepére jellemzı a magyarországi városfejlıdésben, fel kell tételeznünk, hogy Sajószentpéter is attól az idıszaktól kezdve élt ezzel a joggyakorlattal. Az oklevél tehát egy újabb bizonyíték arra nézve, hogy az 1300-as évek elsı fele jelentett fordulópontot Sajószentpéter történetében. 242

Modern kiadása: Blazovich László – Schmidt József, 2001.

243

Fügedi Erik, 1959. 291–293. p.

188

Itt kell végül szót ejteni egy különös oklevélrıl, az úgynevezett „szentpéteri végzés”-rıl. Adatok sora bizonyítja ugyanis, hogy a magyarországi városokban igen régtıl fogva gyakorolt jog a törvényalkotás, vagyis olyan rendelkezések – közkelető kifejezéssel: statútumok – meghozatala, amelyek országos törvények híján törvény gyanánt funkcionáltak és amelyek csak a rendelkezést hozó hatóság területén voltak érvényesek. Ezek közé a statútumok közé tartozik az említett végzés is, amelyet a forrás kiadója, Döbrentei Gábor szerint 1403-ban hozott Sajószentpéter elöljárósága, Gergely deák fıbíró és a tanácsa.244 Az oklevelet a város levéltárában ırizték, majd az urbariális per idején, az 1830-as években a régi kiváltságokat bizonyító többi oklevéllel együtt átadták a várost képviselı prókátornak, Kapczy Tamásnak. Nála találta meg azt egy történeti érdeklıdéső reformkori tudós, Jászay Pál, aki közölte a felfedezését Döbrentei Gáborral, ı pedig mint a magyar nyelv egyik legrégebbi emlékét, ki is adta azt, néhány sorát acélmetszetben is reprodukálva.245 Az oklevél azóta elveszett vagy ismeretlen helyen lappang. – Már a szöveg megjelentetése idején is vita támadt arról, hogy valóban 1403-ban kelt-e a statútum, vagy másképpen kell olvasni az évszámot? Jászay és Döbrentei is az 1403-as keltezés mellett foglalt állást: az általuk felhozott érvek azonban, úgy gondolom, nem kielégítıek. Bizonyos külsı jegyek (az írás képe, ami az acélmetszet alapján pontosan megismerhetı, illetve a magyar nyelv használata) és belsı, tartalmi bizonyítékok (a bor ára,246 a gira mértékegység használata,247 s hasonlók) alapján a végzés egyértelmően a XVI. század második felére datálható: a reprodukált évszám számjegyeinek írásmódja szerint az a legvalószínőbb, hogy 1563-ban kelt. Sajószentpéter középkori igazgatástörténetét tehát nem dokumentálhatja, bár joggal feltételezhetı, hogy mint más városokban, itt is hoztak helyi rendeleteket a középkorban, hiszen annak jogi háttere megvolt. A szórványadatok alapján tehát bátran kimondhatjuk, hogy Sajószentpéter a XVI. század elsı felében már biztosan rendelkezett azzal a büntetıés polgári bíráskodási, illetve önkormányzati és igazgatási függetlenséggel, amely a kortársak és az utókor szemében is a városi lét meghatározója, szük244

Források, 62–64 p.

245

Döbrentei Gábor, 1840. II. kötet, 1–3. p.

246

Ezzel kapcsolatban lásd a keltezetlen, de biztosan 1570 körül keletkezett urbárium adatait: Források, 69–70. p.

247

B-A-Z. m. Lt. IV. 1501/a. I. kötet, 81 és 91. stb. p.

189

séges feltétele és természetes velejárója volt. Az egyetlen és csupán tartalmi átiratban fennmaradt ilyen típusú kiváltság, a pallosjog csak a régi függetlenség egy részének: a büntetıbíráskodási jog gyakorlásának a megerısítését jelentette.

EGYHÁZI KIVÁLTSÁGOK Az önigazgatás és a gazdaság mellett a harmadik területe a középkori városi emberek életének, ahol igyekeztek a dolgokat a saját irányításuk alá venni, az egyház volt. Az egyház szerepének a fontosságát a középkorban nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen közismert tény: nemcsak az emberek lelki életét határozta meg döntı módon, hanem az iskoláztatás, az egészségügy, s általában a mővelıdés is az egyház körül szervezıdött. Egyáltalán nem volt mindegy tehát az emberek számára, hogy kicsoda, milyen ember a papjuk, aki életük (és hitük szerint nemcsak az evilági életük) nagyon jelentıs szeletét irányította. Ennek megfelelıen éppen úgy, mint a gazdaság és az igazgatásitörvénykezési tekintetében, itt is arra törekedett a városiasodó települések lakossága, hogy a helyet zárt egységgé tegye, ahol minden, vagy a lehetı legtöbb jogot a communitas civium, azaz a polgárok közössége gyakorol.248 Az egyház dolgában ezt a helyzetet úgy érhette el, hogy megszerezte az egyébként a földesurat illetı kegyúri jogot, azaz maga választott plébánost a templomába. A szabad plébánosválasztás joga tehát a korszakban alapvetı városi jog volt. Az eddig elmondottakra tekintettel teljes joggal várhatnánk, hogy a középkori Sajószentpéter is rendelkezett a szabad plébánosválasztás kiváltságával: ennek nyomát azonban a mindenre kiterjedı kutatások sem tudták megtalálni. Ha lett volna ilyen kiváltság, akkor az arról kiadott oklevelet nyilván féltve ırizték volna a többi kiváltságlevéllel együtt és legalább az emléke megmaradt volna. Az is elképzelhetı, hogy volt kiváltság, s mivel senki nem vonta azt soha kétségbe, nem kellett valamilyen más, törvény szabta módon igazolni egykori meglétét – láttuk a korábbiakban, hogy a régi kiváltságok közül nem egynek az ismeretét éppen az ilyen utólagos bizonyításnak köszönhetjük. És még tovább folytatva a feltételezéseket: az sem lehetetlen, hogy a sajószentpéteri polgároknak egyáltalán nem állt módjukban ilyen kiváltságot 248

Fügedi Erik, 1959. 304. p.

190

szerezni. Láttuk a korábbiakban, hogy a város plébániatemploma különleges jogállással rendelkezett: prépostsági templom volt. Azt is feltételeztem, hogy a prépostság tagjai elöljárójuk munkáját segítették és ez az elöljáró nagy valószínőséggel a borsodi esperes volt. Ha pedig az esperes és a plébános személye azonos volt (vagy másképpen fogalmazva: a szentpéteri plébános egyúttal esperesi címet is kapott), akkor eléggé valószínőtlennek látszik, hogy a lakosok beleszólhattak volna személyének a kiválasztásába, hiszen az esperesek állítása a püspök jogköre volt. Bárhogyan áll is azonban a dolog annyi bizonyos, hogy maga a plébános a korszakunk végén rendelkezett egy jelentıs, gazdasági jellegő kiváltsággal: a templomhoz tartozó jószágok után nem kellett sem földesúri kilencedet, sem pedig úgynevezett kamarahaszna-adót fizetnie. A kiváltságot II. Lajos király és felesége, Habsburg Mária királyné adományozta, amint az kiderül Ferdinánd királynak az 1529-ben kiadott megerısítı oklevelébıl. Ez az oklevél sem maradt fenn eredetiben: amint fentebb már említettem, a XVII. század végén élt Hevenesi Gábor jezsuita tudós azonban még látta és kivonatot is készített róla. Ez a kiváltság nyilván megerısítette a plébánia anyagi helyzetét, s ennek minden valószínőség szerint a város közönsége is hasznát látta. *** Talán nem teljesen fölösleges végezetül egy rövid kitekintést tenni e helyütt annak érdekében, hogy lássuk: a környékbeli mezıvárosok fejlıdése vajon hogyan követhetı nyomon a fennmaradt kiváltságleveleik segítségével? A legtöbb kiváltságlevelet – eredetit, középkori másolatot, illetve újkori átiratot – a megye mezıvárosai közül Miskolc város levéltára ırizte.249 Ezekbıl kiderül, hogy a város elsı gazdasági jellegő kiváltsága az erdıhasználatra vonatkozott (1399), az általános vámmentességet 1461-ben kapta meg, 1461 és 1492 között pedig vagy az egész város, vagy csak lakosságnak az egyes rétegei több, de kisebb jelentıségő kiváltságban részesültek (a zsellérek felmentése az adófizetés alól, a borárultatás joga, a várnagyok költöztetése alóli felmentés, stb.) Vásártartási jog adományozásáról nem maradt fenn kiváltságlevél. Ugyanakkor sok igazgatási jellegő kiváltság birtokában volt Miskolc a XIV. és a XV. századtól (1395 és 1503: pallosjog adományozása, 1471: a saját elöljáróság elıtti törvénykezés joga, 1503: a szabad végrendelkezés joga, 1516: a 249

Szendrei János, III. kötet és Tóth Péter, 1990.

191

független bíráskodás joga). Nagyon korai egy egyházi jellegő kiváltság is: a szabad plébánosválasztás joga (1411); ilyen meglétére, mint láttuk, Sajószentpéter esetében nincs is bizonyítékunk. – Abaúj vármegye híres mezıvárosának, Göncnek mindössze három középkori kiváltságlevele ismert:250 ebbıl kettı gazdasági jellegő (1470: általános vámmentesség, 1511: évi négy országos vásár engedélyezése), egy pedig, amely 1473-ban kelt, gazdasági és igazgatási jellegő is egyszerre. – Végül a dél-borsodi mezıváros, Mezıkeresztes kiváltságleveleit, amelyek csak kivonatban és fordításban ismertek,251 az alábbiakban foglalhatjuk össze: a lakosság fıleg olyan, gazdasági jellegő kiváltságokat nyert, amelyek a legeltetésre és a réthasználatra vonatkoztak (1573, 1516, 1523). Általános vámmentességet 1518-ban adományozott Keresztesnek II. Lajos király, vásártartási jogot pedig csak 1580-ban Rudolf király. A két igazgatási jellegő kiváltság közül az egyik a pecsét- és címerhasználatra vonatkozik (1456), a másik pedig a törvénykezésre (1471). Ha tehát e mezıvárosok kiváltságaival hasonlítjuk össze Sajószentpéternek az oklevelekben rögzített kiváltságait, illetve az oklevelekben fenn nem maradt kiváltságok egykori meglétére vonatkozó egyéb adatokat, akkor bátran megállapíthatjuk: városunk a késı középkorban ebben a tekintetben is a régió egyik legfejlettebb mezıvárosának számított. Hogy pontosan hol is jelölheti ki a helyét a kutatás, azzal a késıbbiekben még foglalkozom.

250

Iványi Béla, 1926. 10–12. p.

251

B-A-Z. m. Lt. IV. 501/d. sp. I. fasc. I. nr. 31.

192

Pálóczi Máté vizsgálata Sajószentpéter vámmentességérıl 1425-bıl (fent) és a város tanácsának oklevele 1458-ból (lent)

193

A sajószentpéteri bíró, illetve tanács levele Bártfa város tanácsához 1520-ból

194

A VÁROS ÉS A POLGÁROK

Az alábbiakban abból a szempontból kísérelem meg vallatóra fogni a forrásainkat, hogy a bennük megırzıdött szórványadatokból megtudjuk: milyen volt a középkor végi Sajószentpéter, mivel foglalkoztak és hogyan éltek az itt lakó emberek?

A VÁROS TOPOGRÁFIÁJA Ha egy utazó a középkorban a Miskolc felıl vezetı országúton közelítette meg Sajószentpétert, akkor már nagyon messzirıl, több kilométer távolságból megpillanthatta a Szent Péterrıl elnevezett prépostság nagy templomát, amely – talán más, hozzája tartozó épületekkel együtt – a szılıhegy egyik alacsonyabb és a Sajó folyót (1200 körül)252 leginkább megközelítı nyúlványán magasodott. Ez a hegynyúlvány ma már nem annyira feltőnı, mivel a XIX. század elsı felében létesített országút-szakasz kettévágja. Ugyancsak jól lehetett látni már távolból is a város fölé magasodó szılıtermı hegyeket: ezek közül a prépostsági templomhoz legközelebb az Elıhegy (1431, 1440, 1486) esett, ahol a dédesi pálos monostornak voltak szılıi; mellette állott a Középhegy (1456), ahol a hangonyi pálosoknak volt egy darab vásárolt szılıje, valamint a Nádorispán hegye (1428, 1446, 1449), a késıbbi Despán, ahol a gombaszögi remete barátok rendelkeztek szılıbirtokokkal; s végül ennek a hegyvonulatnak a legmagasabb pontja, az İrhegy (1409), ahol az egyik legvagyonosabb sajószentpéteri polgárnak, Merth Balázsnak volt „ıstıl maradt,” vagyis örökölt szılıbirtoka. A Nádorispán hegye melletti völgyoldal, a Kıvölgy (1474) is – amelynek neve talán az egyik szentpéteri bírónak a nevében ırzıdött meg – régtıl fogva szılıvel betelepített terület lehetett. Jobb kéz felıl láthatta a képzeletbeli utazó az apró, késıbb elpusztult falucskákat is, amelyek területe aztán beolvadt Sajószentpéter határába: a Sajó egyik kanyarula252

Zárójelben mindenütt az illetı név fontosabb felbukkanásainak az évszáma olvasható. A forrásokra itt külön nem hivatkozom, hiszen a korábbiakban már valamennyinek megadtam a jelzetét.

195

tában Szolga (1454) néhány jobbágy- és zsellérházacskáját, valamint távolabb, a Sajón túl Cseb falu (1221) nemeseinek kicsiny templomát. A városba érve az országút akkor még megkerülte a prépostsági templomot (amely mögött, a szılıhegy irányában húzódott a temetı), s keresztülvágva a régi vásártéren, a Kiskassa vagy Kassa utcában (1544) folytatódott, ahol az egyháznak szolgáló zsellérek egyszerő kis házai állottak; majd néhány száz méter megtétele után beletorkollott abba a háromszöglető térbe, amelynek közepén a Szent Miklós püspök tiszteletére szentelt, új templom magasodott. Ez a tér adott helyet a késı középkorban a hetipiacnak, illetve az országos vásároknak. Igényesebb módon épült házak vehették körbe, amelyek közül is bizonyára kitőnt a tér északi részén a Szentpéteri családé, azaz Merth leszármazottaié; ennek a háznak a telke az akkor még a belterülethez jóval közelebb folyó Sajóig terjedt, sıt a Sajón túl is folytatódott, ahol a hozzája tartozó majorság gazdasági épületei állottak. A Szentpéteriek kúriájával átellenben, a tér déli oldalán lehetett talán a Pálócziak uradalmi központja – az ıket követı Perényieké legalábbis néhány évtized múltán biztosan ott állott, amíg, mint késıbb látni fogjuk, Perényi Gábor városháza céljaira a szentpéteri polgároknak nem adományozta a telkét. A térbıl több utca is nyílott: egy az északkeleti sarkából a Sajó irányába, egy-egy pedig a délkeleti és a délnyugati sarkából. Ez utóbbiakon lehetett megközelíteni a Hátmeg utcát (1467), a késıbbi országutat vagy fıutcát, amelynek két oldalán a kis házak mellett inkább csak gazdasági jellegő épületek állottak – így például egy serfızı mőhely, amely a Merth család birtokai közé tartozott. A Hátmeg utcából nyílott – vagy inkább annak egyik részét képezte – a Boldogasszony utca (1402 körül) a mai Margit-kapu táján, ahol a pálos remete barátoknak a kúriája helyezkedett el, valószínőleg jobbára csak gazdasági épületekkel, illetve a hozzája tartozó földeket, valamint a rend birtokában lévı szılıket mővelı jobbágyok néhány házával. E házak mellett vezetett fel egy út az Elıhegy nevő szılıhegyre. Ha a képzeletbeli utazónk a Szent Miklós templomot övezı vásárteret elhagyva tovább ment a nyugat felé vezetı országúton, rövidesen egy keresztezıdéshez érkezett: itt jobbra fordulva elérte a Sajó folyón lévı révet, ahol csónakkal szállították át a vízen a révészek, mivel híd még sokáig nem épült. Ezután Duzsnok (1283) falu felé folytathatta az útját, amely a Cseb és Duzsnok közötti határszakaszon átment egy Leukatava (1329) nevő vízfolyáson is: ennek pontos helyét ma már nem tudjuk megállapítani, mint ahogyan nevének a kiejtésében sem lehetünk teljesen biztosak. – Ha pedig a kereszte196

zıdésnél bal felé fordult az utazó, akkor a Nyögı patak (1281, 1341) mentén jutott ki a városból. Itt lettek láthatóvá a távolabb magasodó szılıhegyek: a Korcsolyás (1409), amelyen több szılınek is külön neve volt (Abachon, Supus) – ezeket azonban ma már nem tudjuk azonosítani. A Széphegy nevő promontóriumon (1458, 1471) városunk a sajókápolnaikkal osztozott: egy oklevél253 bizonyítja, hogy 1471-ben a kápolnaiak a hegy Sajószentpéterhez tartozó részét is és a mellette lévı kaszáló réteket is jogtalanul elfoglalták. A Széphegy közelében lévı Tömlöchegy (1341) környékén volt Sajószentpéter, Sajókápolna és Tóthpálteleke (1341) hármashatára. Ez a Tóthpálteleke egy olyan településkezdemény, vagy inkább majorság lehetett, amelyen csak a birtokos és zsellérei házai állottak:254 amikor elköltözött a birtokos, megszőnt a földesúri házi gazdaság és elhalt a falukezdemény is. Emlékét azonban még ma is élı földrajzi nevek ırzik, így például a Tóthpálhídja a Sajókápolna felé vezetı úton; sıt, a terepbejárások segítségével a faluhely régészetileg is azonosítható. A Tömlöchegy mellett húzódott a Nagyvölgy (1341). Tóthpáltelekéhez hasonlóan minden bizonnyal csak egy néhány házból álló majorság vagy tanya lehetett az Alacskával és Sajószentpéterrel határos Rubenteleke (1341) is. Ez utóbbi településkezdemény mellett húzódott a – mint ahogyan a neve is mutatja – valószínőleg erdıvel borított Harasztosvölgy (1341). A vásártérbıl kilépı országút folytatása nyugat felé a Gedely (1544) nevő utcát vagy falurészt keresztezte, amelynek házai a Nyögı patak két oldalán sorakoztak a Sajó folyótól egészen a Hátmeg utcáig, vagy még valamennyire azon túl is. Bár – mint láttuk – ez a terület korábban valószínőleg külön település volt, a késı középkorban már teljesen összeolvadt a várossal. Ezt az utcát elhagyva az országút szántóföldek között vezetett tovább nyugat felé, s a képzeletbeli utazó rövidesen megláthatta az azóta már ugyancsak elpusztult település, Kisfalud (1327) házacskáit.

253

MOL. Dl. 17 179. sz.

254

Szabó István, 1966. 151. p.

197

A LAKOSSÁG A topográfiai adatok áttekintése, a középkori városnak és környékének ezen képzeletbeli bejárása után most lássuk, hogy mit árulnak el a forrásaink azokról, akik a várost lakták: a polgárokról. Ami a lakosság lélekszámát illeti, a teljes idıszakból mindössze egyetlen olyan forrással rendelkezünk, amely demográfiai és statisztikai szempontból valamennyire hasznosítható. Ez az úgynevezett pápai tizedjegyzék, amely Borsod vármegyére vonatkozólag az 1332 és 1335 közötti esztendıkbıl maradt fenn. E tizedjegyzékek létrejöttének az oka az a pápai rendelkezés, amely szerint a plébánosok jövedelmüknek a század részét – azaz a törvény szerint nekik járó egyházi tizednek a tizedét – voltak kötelesek a fent jelzett idıszakban a pápai kincstárba befizetni.255 Mivel pedig a plébánosi jövedelmek elvileg arányban állottak az adott plébániához tartozó települések népességével, ezért ha megtaláljuk az átszámítási kulcsot, akkor a tizedjegyzékekben feltüntetett összegek körülbelüli tájékoztatást nyújthatnak a plébános alá tartozó lakosság lélekszámára vonatkozóan. Azért csak körülbelülit azonban, mert a pápai rendelkezés a jövedelmeket adóztatta és nem a személyeket: elvileg elképzelhetı tehát, hogy két, azonos összeget fizetı plébánia esetében jelentısen eltért a hívek, azaz a lakosok száma, mégpedig az egyes emberek jövedelmeinek az arányában. Amint arra idézett munkájában Györffy György is rámutatott, ilyen nagyobb jövedelmeket biztosító gazdálkodási ág volt a szılımővelés: azoknak a településeknek a lakosai, amelyekben intenzív szılıkultúra virágzott, esetleg a másfél-kétszeresét is fizethették más települések adójának, azaz a bortermelı mezıvárosok (és mint láttuk, ilyen volt Sajószentpéter is) lakosainak a jövedelme jelentısen nagyobb lehetett a más típusú településeken élık jövedelménél.256 – Egy másik ok, amely ugyancsak megnehezíti ennek az egyébként nagyon fontos forrásnak a demográfiai-statisztikai célból történı hasznosítását, az, hogy nem az adott településen élıktıl befolyó papi jövedelmekre következtethetünk belıle, hanem az adott plébániához tartozó összes településen lakó hívektıl beszedett jövedelmekre. Márpedig ebben a korszakban, mint ahogyan késıbb is, egy-egy plébániához több leányegyház – filia – tartozott, amelyek népességi viszonyairól még kevesebb információval rendelkezünk, mint az anyaegyházak esetében. Sıt, a korszakban a leányegyházak 255


256


198

számát is csak hozzávetılegesen és nagy bizonytalansággal tudjuk meghatározni. A Borsod vármegye pápai tizedjegyzékeiben szereplı településeket Györffy György azonosította:257 mővében azt olvashatjuk, hogy Sajószentpéter az 1330-as évek közepe táján a megye harmadik legnagyobb plébániájaként átlagosan évi 29 garas adót fizetett (csak Sajókaza elızte meg évi 35 garassal, illetve Szendrı évi 31 3/4 garassal). Hogy ez a számadat miféle demográfiai következtetések levonását engedi meg, arra egy, a közeli Putnok mezıvárosra vonatkozó analógia segítségével válaszolhatunk. Györffy György történeti földrajzi munkájának a Gömör vármegyével foglalkozó részében258 ugyanis arról szerzünk tudomást, hogy Putnok évi átlagban 15 garas pápai tizedet fizetett; továbbá, hogy körülbelül ugyanebben az idıszakban, azaz 1338-ban 45 telekre volt felosztva a település. Ez a két adat pedig annyit jelent, hogy a csaknem pontosan kétszer akkora összeget fizetı sajószentpéteri plébános jövedelmei körülbelül 90 telekrıl származhattak. A telkeknek az így kikövetkeztetett számát azonban a fentebb elmondottak figyelembevételével biztosan csökkentenünk kell. A sajószentpéteri plébániához tartozó leányegyházak számáról ebbıl az idıszakból nincsenek ismereteink, de valószínőleg több is lehetett. A közvetlen környéken a következı településeken nem állott plébánia: Berentén, Alacskán, Duzsnokon, Cseben, Ecsegen, Kisfaludon és Bábonyban; ezek közül kerülhettek ki tehát a sajószentpéteri plébánia leányegyházai – de nyilván nem mindegyikük volt az, hiszen egy részükhöz közelebb is voltak nagy plébániák (Sajókeresztúr, Edelény). E kicsiny településeknek a portaszáma a XV. század közepén az ötöt sem érte el: a fentebb meghatározott portaszámból tehát tíz-tizenöt portánál többet semmiképpen sem kell levonnunk. Mivel azonban Sajószentpéteren már ebben az idıszakban is kiterjedt szılımővelés folyt, a lakosság jövedelmei valamennyire meghaladhatták a putnokiak jövedelmeit: úgy gondolom tehát, hogy ebbıl kifolyólag a porták számát körülbelül egynegyeddel kell tovább csökkentenünk. Számításaim szerint tehát az 1330-as évek közepén városunkban a porták száma megközelíthette a hatvanat. Természetesen mindez csak becslés, amelyet azonban talán megerısítenek az 1540-es évekbıl származó adatok, amelyek

257

Györffy György, 1987. 749–750. p. A vatikáni levéltárban ırzött forrás kiadása: MVH. I. sorozat, 1. kötet.

258

Györffy György, 1987. II. kötet, 478. p.

199

szerint akkor Sajószentpéteren a porták száma 65 körül mozgott.259 – Az ezután következı kérdés: hány ember lakhatott ennyi portán? Erre a kérdésre ugyancsak a XVI. századi analógiák segítségével válaszolhatunk, azaz a portális összeírások és a dézsmajegyzékek260 összevetésével talán joggal feltételezhetjük, hogy a körülbelül hatvan porta több, mint 300 családot jelent. A város teljes lakossága tehát a pápai tizedjegyzékek keletkezésének az idején meghaladhatta az 1500 fıt; sıt, esetleg a 2000 fıt is megközelíthette (hogy a családonként vagy háztartásonként eddig feltételezett 5 fınél lényegesen is nagyobb lehetett a családtagok, vagy az egy háztartásban élık száma, azt késıbb kísérelem meg bizonyítani). Arra pedig, hogy a porták száma a XV. század elején nem lehetett lényegesen kevesebb, mint a XVI. század közepén, abból a ténybıl is következtethetünk, hogy a város utcarendszere és településszerkezete az utcanevek tanúbizonysága szerint akkorra már kialakult. Ráadásul a templom (vagy inkább templomok) nagy befogadóképessége is jelentıs lélekszámra utal. Nincs könnyebb dolgunk a szőkös forrásadottságok következtében akkor sem, ha arra a kérdésre kell felelnünk, hogy vajon kik lakták a középkori Sajószentpétert? Az oklevelek szóhasználata (inhabitatores = lakosok, cives = polgárok, hospites = vendégek) ugyanis nem eléggé konkrét és belıle legfeljebb arra következtethetünk, hogy a talán tudatos telepítés eredményeképpen ide érkezett „vendégek” összeolvadva és a környékrıl vagy távolabbról betelepülıkkel kiegészülve egy viszonylag egységes mezıvárosi jobbágypolgárságot alkottak. Mellettük nyilvánvalóan számolni kell más rétegekkel is, így például a zsellérekével, hiszen más mezıvárosokra is jellemzı, hogy az úgynevezett monokultúrás gazdálkodás (amilyen például a szılıtermelés és a bányászkodás) esetén megnı a munkaerı-szükséglet, amelyet fıleg a jobbágybirtokokkal nem rendelkezı zsellérek elégítettek ki. Mindez jól igazolható az ugyancsak szılıtermelı közeli Miskolc példáján, ahol a zsellérek Mátyás király uralkodása alatt még bizonyos kiváltságjogokra is szert tettek.261 A polgárság belsı rétegzıdésére, az egyes rétegek súlyára és a városi társadalom mobilitására a konkrét adatok mellett az oklevelekben felbukkanó személynevekbıl is vonhatunk le következtetéseket, jóllehet nem kis óvatossággal, mivel magától értetıdı tény, hogy egyes rétegek – így például az ér259

Portális összeírások a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár mikrofilmtárában.

260

Például Források, 55–62. p.

261

Szendrei János, III. köt. 107–108. p.

200

telmiséginek minısíthetı foglalkozásokat őzıké – túlreprezentáltak a többi réteggel szemben, hiszen ık, mint írástudók, gyakrabban foglaltatták írásba ügyes-bajos dolgaikat, gyakrabban viseltek igazgatási vagy más tisztségeket, stb. A középkor teljes idıszakából mindössze alig több, mint négy tucatnyi sajószentpéteri lakosnak a neve maradt ránk, s társadalomtörténeti szempontból ezeknek a neveknek egy része is közömbös a számunkra (ilyenek az apa nevébıl kialakult, vagy tulajdonságra utaló vezetéknevek, vagy ilyen a nıi nevek jó része). Egyetlen birtokos családról tudunk, amelynek története azonban – amint azt korábban láttuk – jól illusztrálja a társadalmi átalakulás irányát: az egyre jobban vagyonosodó, majd mőveltséget szerzı és ennek révén magas állami hivatalt vállaló kereskedı-polgárból végül birtokos nemes válik. Ez a tendencia természetesen nemcsak a középkorra jellemzı, hanem, mint tapasztalhatjuk majd, a késıbbi századokra is. A nevek mellett álló, értelmiségi jellegő foglalkozásra utaló jelzık (magister, litteratus) segítségével azoknak a személyeknek a körét tudjuk meghatározni, akik valamilyen iskola elvégzése után egyházi vagy hivatalnoki pályán tevékenykedtek. Három Sajószentpéteren lakó, vagy itt született embernek volt magas egyetemi végzettsége – amire a nevük mellett álló „magister” jelzı utal, tudniillik, hogy a korabeli egyetemeken oktatott hét szabad mővészetnek voltak a „mesterei” –; ezek egyike, Merth Balázs fia János országos közjogi méltóságok: elıbb az országbíró, majd pedig a nádorispán mellett viselt jegyzıi és pecsétırzıi hivatalt. Másikuknak, Szentpéteri Demeter mesternek fontos egyházi méltóság jutott osztályrészéül: az egri káptalan tagja, azaz kanonok lett. A harmadik személyrıl, Szentpéteri Péterrıl csak annyit tudunk, hogy 1524-ben szerezte meg ezt a fokozatot a krakkói egyetemen. Sajnálatos, hogy további életútja ismeretlen: jelentıs egyéniség lehetett ugyanis, hiszen tudjuk, hogy az 1520-as években több alkalommal is megválasztották a krakkói magyar diákközösség vezetıjének. – Litterátusnak, „betőket ismerınek”, azaz korabeli magyar kifejezéssel deáknak több szentpéteri polgárt is mondanak a középkorból fennmaradt oklevelek. Közülük Szentpéteri Pál deákról annyit tudunk, hogy Merth Balázs unokáját vette feleségül, s hogy jelentıs birtokokat szerzett – tehát ı maga is birtokos nemes lett. Szentpéteri Tamás, aki ugyancsak beházasodott a Merth családba, a királyné tisztségviselıje volt a XV. század elsı felében. Két másik litterátusnak, Gergely deáknak és Alacskai Antal deáknak a nevét éppen csak megemlítik a forrásaink: ık talán a Pálócziak uradalmának a tisztségviselıi lehettek. Szentpéteri Miklós deákot 1427-ben a Puthnoky család tagjai vallották jogi képviselıjüknek a vármegyei 201

törvényszék elıtt többekkel, köztük a szintén szentpéteri Szabó Dénessel és Bakos Mihállyal együtt.262 Városi tisztségviselı: esküdt bíró volt 1458-ban János deák. Ha ezekhez hozzászámítjuk az egyházi személyeket, a krakkói egyetemen baccalaureusi fokozatot szerzetteket és a litterátusnak ugyan nem nevezett, de írni, olvasni és számolni nyilván tudó Szentpéteri Leustákot, a Pálócziak adószedıjét,263 akkor bízvást kijelenthetjük a fentebb hivatkozott túlreprezentáltság ellenére is, hogy városunkban viszonylag igen magas volt a középkorban a mőveltséget szerzetteknek és az értelmiségi foglalkozást őzıknek a száma. Az egyes társadalmi csoportoknak a rangjáról nyújt képet annak vizsgálata, hogy kik töltöttek be vezetı szerepet a város irányításában és igazgatásában. Az egész középkorból mindössze hét városi elöljárónak, hét bírónak a neve maradt ránk: 1414-ben Merth Antal, 1429-ben Demeter, 1457 táján Szeles Domonkos, 1458-ban Lacza András, 1474-ben Kıvölgyi György, 1489-ben Mészáros Balázs,264 s végül 1520-ban Nyírı János viselte ezt a tisztséget. E nevek közül a Lacza András és a Demeter szempontunkból indifferens. Merth Antalról viszont tudjuk, hogy annak a családnak volt a tagja, amelyet a legrangosabbnak minısíthetünk a korabeli Sajószentpéteren; hogy szerepel a bírók névsorában, azt bizonyítja, a módszer valóban alkalmazható. A Nyírı név jellegzetes mesterségnév: azt jelenti, hogy viselıje posztókészítéssel foglalkozott, tehát iparosember volt. Ugyancsak mesterségnév a Mészáros. A maradék két személyrıl azt gyanítom, hogy egyikük neve biztosan összefügg az egyik szılıhegy nevével (Kıvölgy), a másikuké pedig nagyon valószínően (Szeles). Ha ez a feltételezés igaz, akkor azt is valószínősíthetjük, hogy jelentıs szılıbirtokokkal rendelkeztek azokon a helyeken, amelyekre a nevük utal. S mindebbıl talán levonható a következtetés, hogy a szılıbirtokkal rendelkezı, kereskedést vagy ipart őzı személyek rendelkeztek azzal a társadalmi presztízzsel, amely képessé tette ıket a város vezetésében való szerepvállalásra. Az 1458. évi oklevél hat esküdt bíró nevét is megırizte: e nevek közül kettı mesterségnév (pintér és mészáros), egy pedig származási helyre (Bedeg) utal. Ez az adat tehát szintén az ipart őzıknek a város vezetésében vitt szerepét erısíti meg. 262

MOL. Dl. 89 884. sz.

263

B-A-Z. m. Lt. BC. „Sajószentpéter” címszó.

264

MOL. Dl. 70 377. sz.

202

A véletlenszerően fennmaradt további nevek vagy foglalkozásra (Szabó: 1402 körül és 1427, Kalmár: 1519), vagy származási helyre (Barczi: 1458, Csengeri: 1458, Mocsi: 1458, Szuhay: 1519, Kazay: 1520), vagy társadalmi helyzetre (Polgár: 1391) utalnak, míg a maradék néhány névvel (Remete, Czakó, Bites, Réka, Irmes, Dámó, Bakos), illetve a legtöbbször egytagú nıi nevekkel a társadalomtörténet nem tud mit kezdeni. – Mindazonáltal ezekbıl a szórványadatokból is kitőnik, hogy a középkori Sajószentpéter mezıvárosi jellegének megfelelıen társadalmilag tagolt volt, valamint, hogy feltőnıen magas számban laktak a városban értelmiségi jellegő foglalkozásokat folytató, tanult emberek.

A GAZDÁLKODÁS Nem sokkal könnyebb a helyzetünk akkor sem, amikor a középkori Sajószentpéter lakosainak a gazdálkodását próbáljuk rekonstruálni és vizsgálni a forrásainkban fennmaradt szórványadatok alapján. Ami a mezıgazdaság hagyományos ágait illeti, a földmővelésrıl és a gabonatermesztésrıl szinte egyáltalán nem szólnak a forrásaink. A lakosok nyilván a jobbágytelkeikhez tartozó szántóföldeket mővelték, s mint másutt, ezeken termelték meg saját szükségleteikre és talán ennél is nagyobb mennyiségben a gabonát – ez anynyira természetes volt, hogy a források nem is foglalkoznak külön vele. Dézsmagabonáról is mindössze egyetlen alkalommal tesznek említést: eszerint 1500-ban két kazal, Sajószentpéteren és Kápolnán beszedett és valakinek el is adott gabonáért az egri püspök számvevıje átvett 27 forintot Dormányi Lukács dézsmaszedıtıl.265 – A jobbágytelkekhez rétek is tartoztak: az ezeken termett széna tette lehetıvé az istállózó állattartást. A makkoltató sertéstenyésztésre, vagy a fa kiterjedtebb felhasználására módot adó erdıkkel a város az újkorban sem rendelkezett; valószínőleg ezért is hallgatnak Sajószentpéter esetében az oklevelek a más, környékbeli települések életében oly fontos szerepet játszó erdıhasználatról. Pontosabban nem teljesen némák: egy 1423. november 25-én kiadott oklevél éppen azt bizonyítja, hogy szőkében voltak a szentpéteriek a fának, mivel Kazinc helység földesura amiatt tiltakozott a vármegye törvényszéke elıtt, hogy más környékbeliekkel együtt az ottani er-

265

Kovács Péter, 1992. 17. p.

203

dıkben vágtak fát.266 A folyókban-patakokban való halászat joga, mint királyi kisebb haszonvételi jog, a földesurakat illette meg. Nyilván folyt bizonyos haszonnövények – például gyümölcsök, fızeléknövények, kender, stb. – termesztése is. A jobbágytelkekhez tartozó földeket a lakosok irtásokkal szaporíthatták, ámde ezek az irtványföldek tulajdonjogilag más elbírálás alá estek és így még kevésbé valószínő, hogy a reájuk vonatkozó adatok a forrásokban felbukkanjanak. Egyszóval: az egyes jobbágygazdaságok a hagyományos mezıgazdasági ágakat illetıen valószínőleg önellátóak voltak, s tekintettel a város határának viszonylag szők voltára és egyéb adottságaira, nem feltételezhetjük, hogy ezekbıl a termékekbıl jelentıs mennyiségben a piacra is jutott volna. Földesúri majorsági gazdálkodásra nincsen adatunk: ha létezett is ilyen a korszakunkban – és ennek talán az a piactéren lévı telek a bizonyítéka, amelyet késıbb a Perényiek adományoztak a városnak –, nyilván nem lehetett jelentıs és alig terjedhetett ki másra, mint a földesurak birtokában lévı szılık mőveltetésére. A kisebb birtokosok közül a pálos szerzetesek itteni gazdálkodásáról sem szólnak a forrásaink. Csupán a Merth család egyetlen oklevele alapján nyerhetünk valamelyest képet arról, hogy milyen lehetett az ilyesfajta gazdálkodás. Balázs fia János mester 1415-ben kapta Zsigmond királytól azt a kiváltságlevelet,267 amely engedélyezi a nevezettnek, hogy kúriája mögött, a Sajó folyón túl, a város hasznavehetı mezején majorsági házakat és istállókat építtessen, valamint gyümölcsösöket, kerteket és egyéb ültetvényeket alakíttasson ki. János mester arra is engedélyt kapott a királytól, hogy a mondott majorságban egy jobbágyot tartson, aki felügyel és gondot visel majd az ott ırzött javakra. Az oklevél külön is említi a szarvasmarhákat és a juhokat, amelyeknek az építendı majorban való tartását a király megengedte: s ez a név szerint való említés talán nem lehet véletlen. Egy másik fennmaradt oklevél ugyanis egyértelmően bizonyítja, hogy a középkori Sajószentpéter lakosai jelentıs mértékő állattenyésztést folytattak. A Szeles Domonkos és Czakó Antal között folyt perben268 azt olvashatjuk tudniillik, hogy a felperesnek hét lova veszett oda a csehek kezén és ezek értéke 20 aranyforintra rúgott, az alperes pedig csupán a Múcsony határában lévı legelıkön 50 lovat tartott. Ezek a nagy számok egyértelmően arra utalnak, hogy az állattenyésztés – és 266

ZsO. X. kötet, 1455. sz.

267


268


204

ezen belül is a lovak tartása – kereskedelmi méretekben folyt (olyannyira, hogy helyben nem is volt elegendı legelı az állatok számára), s hogy az ezzel foglalkozó lakosoknak jelentıs pénzei feküdtek az állatokban. Szintén a lótartás, a lovakkal való kereskedés fontosságára utal egy 1462-ben kiadott oklevél.269 Ebbıl megtudjuk, hogy egy Gömör vármegyei nemes, Serkei Lóránt fiai július 3-án – tehát a Péter-Pál napi vásár után – 40 arany forint értékben akartak lovakat vásárolni Sajószentpéteren, ámde familiárisukat útközben, egy Kerekgede nevő faluban egy másik nemes, Gortvai Miklós kifosztotta. Ugyancsak fel kell tételeznünk a sertések tenyésztését is, bár az ezekkel az állatokkal kapcsolatos egyetlen középkori adatunk – amely szerint 1501. december 8-án, a Miklós napi vásáron Fekete Mihály 15 darab sertést vásárolt az egri püspökség és a bélháromkúti apátság számára270 – nem feltétlenül erre utal, hiszen a sertéseket a jó makktermı erdıkkel rendelkezı környékbeli falvak lakosai is hozhatták a vásárra. Az iparról is nagyon szőkszavúan szólnak a forrásaink. Céhek meglétére és mőködésére vonatkozóan egyáltalán nincsen adatunk, s a fennmaradt személynevek közül is mindössze néhány utal arra, hogy viselıjük ipart őzött: az egyikük szabó volt, akinek a fia 1402 körül adott el egy fél házat az újházi pálos monostorban lakó szerzeteseknek,271 a másikuk szintén szabó, aki azonban a jogban is jártas lehetett, mivel képes volt arra, hogy prókátori feladatokat teljesítsen egy birtokos nemes számára 1427-ben, a harmadik pedig posztókészítı, azaz korabeli szóhasználattal nyírı,272 s mint fentebb láttuk, 1458-ban pintér – ez a mesterség nélkülözhetetlen a szılımőveléssel és bortermeléssel foglalkozó mezıvárosok esetében – és mészáros mesterséget folytató személyekkel találkozunk az esküdt polgárok névsorában. Az adatoknak az ebben a tekintetben mutatkozó hiánya azért is sajnálatos, mivel a XVI. század közepérıl fennmaradt névjegyzékek kiterjedt és tagolt iparőzésre utalnak. Így csupán csak sejthetjük, hogy a korábbi századokra a mezıgazdasági termékeket feldolgozó ipar és a háziipar lehetett a jellemzı. Azt sem tarthatjuk véletlennek, hogy két fennmaradt foglalkozásnév, a szabó és a nyírı összefügg egymással, sıt, ez utóbbit összekapcsolhatjuk azokkal az adatokkal is, amelyek a nem sokkal késıbbi idıszakokból a juhtartásra utal269

MOL. Dl. 15 756. sz.

270


271

Források, 18. p.

272

Források, 39. p.

205

nak. Biztosan léteztek továbbá a város határában malmok is, mint ahogyan konkrétan tudjuk, hogy a Hátmeg utcában, a Merth család egyik telkén egy serfızı mőhely mőködött.273 Az egyetlen gazdálkodási ág, amelyrıl viszonylag bıséges információkkal rendelkezünk, a szılımővelés. Az adatok e viszonylagos bıségének az oka kettıs: egyrészt az, hogy a szılıbirtoknak a feudális viszonyok között különleges tulajdonjogi helyzete volt és ezért nagy számban keletkeztek – és meg is ırzıdtek – a szılıkkel kapcsolatban jogbiztosító jellegő iratok; másrészt pedig az, hogy a bor iránti állandóan növekvı, a külsı és a belsı piacokon egyaránt megnyilvánuló kereslet jövedelmezıvé tette a termelést és az értékesítést. Ez a kereslet a kutatások szerint kifejezetten nagy szerepet játszott abban, hogy az Alföld északi peremének a mezıvárosai létrejöttek és a XIV– XV. században hirtelen fejlıdésnek indultak.274 Borsod vármegyében, a Sajó völgyében a szılımővelésnek a korai középkorba visszanyúló hagyományai vannak. Az eddigi történetírás ugyan csak az Eger melletti Szıllıske falu nevébıl következtet erre a tényre,275 az újabb kutatások azonban olyan adatokat is feltártak, amelyek szinte hajszálpontosan kijelölik a késıbb oly híressé vált bortermı területnek a két szélsı pontját a Bán patak völgyében, illetve Emıd és Nyék környékén.276 Ennek a területnek a középpontjában helyezkedik el Sajószentpéter: joggal feltételezhetjük tehát, hogy már az Árpád-korban is voltak itt szılık. Bár erre konkrét adatunk nincsen, a XVI. század közepén keletkezett dézsmajegyzékek alapján mégis igen nagy valószínőséggel következtethetünk arra, hogy a késı középkorban gyakorlatilag minden sajószentpéteri lakos rendelkezett szılıvel. Sıt, két esetben olyan szılıbirtokok kialakulásának is a tanúi lehetünk, amelyek már egészen biztosan a kereskedelmi mérető és célú bortermelést szolgálták. Erre a legjobb példa talán a gombaszögi pálos monostor, amely 1391 és 1446 között, tehát alig több, mint fél évszázad alatt hét szılıt szerzett adományképpen vagy vásárlás útján, közöttük olyan nagyokat és értékeseket is, mint amilyen a Polgár Miklós által 340 aranyforintért eladott

273


274

Feyér Erzsébet, 1981. 52. p.

275


276

Tóth Péter, 1985. 102. p.

206

három darab szılı volt.277 De ugyanilyen jól példázza a jelenséget a Merth család, amely hasonlóan rövid idı alatt szintén jelentıs szılıbirtokokra tett szert öröklés, vásárlás vagy zálogba vétel útján.278 A szılık jövedelmezıségét nagy mértékben növelték a velük kapcsolatos kiváltságok. Ilyet nyertek például 1396-ban a gombaszögi pálosok, akiknek Zsigmond király elengedte a borból járó kilenced fizetését.279 A dédesi pálosokat a két szılıjük után járó kilencednek a megfizetése alól Borbála királyné mentette fel 1431-ben, a hangonyiakat pedig az egy szılıjük után járó alól a Pálócziak 1456-ban.280 Tudomásunk van a Merth család szılıinek a mentességérıl is. Ugyancsak a hangonyi pálosok kapták továbbá azt a kiváltságot a Pálócziaktól, hogy akkor kezdhették el a szüretet, amikor akarták. Ez az adat egyébként már a szılıkkel kapcsolatos jogi igazgatás területére vezet át bennünket és annak a bizonyítéka, hogy a szüret kezdetének a meghatározása a város elöljáróságának a hatáskörébe tartozott, nyilván azért, hogy ne lehessen a termésbıl semmit eltitkolni. Sajószentpéter a szılıkkel kapcsolatban is minden bizonnyal anyavárosának, Budának a joggyakorlatához tartotta magát. Az 1413 és 1420 között írásba foglalt budai városjog szerint pedig az adót a megtermett bor mennyisége alapján kellett kivetni és attól, aki a termést eltitkolta, az összes borát el lehetett kobozni; a termés feljegyzése szüret idején egy tanácsnok, egy polgár és a jegyzı feladata volt.281 Arra a kérdésre, hogy mennyi lehetett a késı középkorban a Sajószentpéteren megtermelt bor mennyisége, az úgynevezett dézsmabérletek segítségével kísérelhetünk meg választ adni. Köztudott, hogy a dézsma – decima, vagyis a termés tized része – Szent István király kora óta az egyházat illette meg. Ezt kezdetben természetben kapta meg a püspök, késıbb azonban készpénzért bérbe adta, tehát mintegy elıre eladta a tized fejében összegyőjtendı bormennyiséget. Ilyen dézsmabérletekre elıször Bakócz Tamás egri püspök számadáskönyvébıl, az úgynevezett Bakócz-kódexbıl vannak adataink. Eszerint 1493-ban a sajószentpéteri bordézsmát Barczy Benedek és a

277

Források, 17. p.

278


279

Források, 17. p.

280

Források, 18. p.

281

Feyér Erzsébet, 1981. 46. p.

207

helybéli plébános, Pál bérelte 150 forintért.282 1494-ben csabai Kovács István volt a bérlı és az árenda összegét ekkor 160 forintban állapították meg.283 1495-ben ismét a sajószentpéteri plébános vette árendába a bordézsmát egy egri egyházi emberrel együtt, ugyancsak 160 forintért.284 Ezek a bérletösszegek azonban a bortermésnek csak egy nagyon hozzávetıleges becslésére alkalmasak. Nem tudjuk például, hogy a nagy kockázatot vállaló – hiszen a szılıtermés minden másnál jobban ki volt téve az idıjárás viszontagságainak – bérlı milyen „haszonkulccsal” vállalkozott a bérletre. Ráadásul ugyanazon ok miatt a bor minısége, s ebbıl következıen az ára is erısen ingadozhatott. De ha például a tiszalúci vám számadáskönyveinek egyik adatából indulunk ki, amely szerint 1517-ben egy icce bor három dénárt ért,285 s feltételezzük, hogy a sajószentpéteri bor annál jobb minıségő volt, akkor könnyen kiszámíthatjuk, hogy a dézsmabérlık minimálisan 4000-5000 icce dézsmabort remélhettek – azaz ekkora mennyiség esetén nem fizettek rá a bérletre –, a teljes termés tehát csupán a dézsmaadásra köteles szılıkbıl jelentısen meghaladhatta az 50 000 iccét (1 icce = kb. 0,7 liter). Jelentısen, azaz adott esetben többszörösen is, hiszen egy másik fontos árenda, a harmincadvám bérlete bizonyos eseteibıl tudjuk, hogy a korábbi bérlı egy új bérlı jelentkezése alkalmával olykor a kétszeresét is minden további nélkül kifizette a korábbi árenda összegének. De ha bizonytalanok is az ilyesfajta becslések, a különbözı helyekre vonatkozó dézsmabérletek összegeinek az összehasonlítása mégis nagyon tanulságos: egyértelmően kiderül tudniillik ezáltal, hogy Sajószentpéter ebben az idıszakban az egész Északkelet-Magyarország egyik legjelentısebb bortermelı mezıvárosa volt. Ennek bizonyságául álljon itt a mondott esztendıkbıl néhány bérletösszeg: Kazavölgye (több település!) 160 forint, Hejıcsaba 160 forint, Miskolc 125 forint, Varbóvölgye (több település!) 225 forint, Tolcsva 150 forint, Liszka 130 forint, Szikszó 200 forint, Debrıvölgye (több település!) 105 forint, Abasár 141 forint.286 Mindez pedig azt jelenti, hogy a késı középkori Sajószentpéteren termelt bor mennyiségét

282

Kandra Kabos, 1887. 334. p.

283

Kandra Kabos, 1887. 339. és 382. p.

284


285


286

Kandra Kabos, 1887. passim.

208

és minıségét tekintve elérte, sıt meghaladta a késıbb oly hírnevessé vált bortermelı vidékek borait. Hasonló kép bontakozik ki elıttünk egy másik egri püspök, Estei Hippolit számadáskönyveibıl is. Úgy látszik, hogy a XVI. század legelején a püspökség a maga számára szedette be természetben a sajószentpéteri szılıhegyekrıl járó bordézsmát: 1500. novemberében például 4 forintot fizettek ki a két dézsmaszedı, az egyeki plébános és Hevesi Benedek deák költségeinek a megtérítésére,287 1501-ben pedig a Dormány Lukács által beszedett 25 teljes hordó dézsmabort az egri várba szállították és az év folyamán a vár fegyveresei között osztották szét;288 egy Dopsai Sándor nevő vitéz például azért kapott két hordó bort, mert elpusztult egy lova és a püspökség ilyen módon térítette meg ennek a lónak az árát a számára.289 A sajószentpéteri bordézsmát egyébként ekkor 220 forintra értékelték;290 összehasonlításul ismét ide írhatjuk, hogy a miskolci 220, a varbóvölgyi 240, az emıdi 120, a csabai 225, a kazavölgyi pedig 215 forintot ért, míg a szomszédos vármegyékben a bényei bordézsma 90, a tolcsvai 225, a liszkai 300, a debrıvölgyi 100, az abasári pedig 200 forintot. 1503-ban azonban a püspökség változtatott az álláspontján és kibéreltette a sajószentpéteri bordézsmát, mégpedig azért, mert – a számadó indoklása szerint – kisebb haszonnal jár, ha dézsmaszedı által szedeti be (a hasznot nyilván a szállítás költségei, a beszedık járandóságai, stb. csökkentették erısen). A bérlı egy Somi Józsa nevő személy lett, aki mindössze 150 forintot fizetett az eredetileg 170 forintra tartott bérletért.291 – Az 1507. évi számadások szerint ekkor ismét természetben történt a dézsmáltatás: Demeter deák dézsmaszedı összesen 30 hordó bort győjtött össze, amelybıl 14 hordót Egerbe szállított, 1 hordót a szekerek hiánya miatt Bábonyban hagyott, 15 hordót pedig szétosztott a munkáját segítı fegyveres vitézek között.292 A részletes elszámolásokból kiderül, hogy a fegyveresek – akiknek vezetıi Kövéry György kapitány, Jánosy László, Belényi László és Ományi György voltak – október 16-án vették át e járandóságukat és személyenként

287


288

Kovács Péter, 1992. 70. és 146. p.

289


290


291

Kovács Péter, 1992. 155–156. p.

292


209

fél hordó bor illette meg ezen a címen ıket;293 az eljárási mód arra is következtetni enged, hogy az egri püspökségnek kellett rendelkeznie Sajószentpéteren egy olyan pincével, amely alkalmas volt a dézsmabor tárolására. – Végül a püspökség 1508-ban ugyancsak bérletbe adta a szentpéteri bordézsmát: a tervezett 170 forintos bérletösszeget ekkor sem sikerült elérni, a bérlı Bebek János csak 160 forintot fizetett.294 A csökkenés okára nem tudunk magyarázatot adni: ez az ok éppen úgy lehetett a várható gyengébb termés, mint a dézsmafizetés alól felmentett szılık számának a növekedése. Mindenesetre megfigyelhetı, hogy másutt is bekövetkezett hasonló csökkenés (Miskolc bérlete 170, Csabáé 175, Abasáré 150 forint volt ekkor). A kiváltságlevelek számbavétele és elemzése során már rámutattam arra, hogy a város kialakulásában és fejlıdésében egyaránt igen jelentıs szerepet játszott a kereskedelem. Láttuk továbbá, hogy egy 1505-ben kiadott oklevél konkrétan is említ itteni kereskedıket,295 hogy több, mint valószínően kereskedı volt az a Balázs fia István szentpéteri polgár, akitıl (és nyilvánvalóan kereskedı társaitól) Rudabányáról jövet raboltak el egy lovat 1409-ben,296 s hogy volt olyan lakosa is a városnak, akinek a neve utalt erre a foglalkozásra. Most, a gazdálkodás egyes ágainak az áttekintése után arra a kérdésre is választ adhatunk, hogy mivel kereskedtek a középkorban a sajószentpéteri polgárok. Két olyan gazdasági terület bontakozott ki elıttünk, amellyel kapcsolatban biztosra vehetjük a piaci értékesítés céljait szolgáló, jelentıs túltermelést: az egyik az állattenyésztés, a másik pedig a bortermelés; különösen ennek az utóbbinak a szerepét ítélhetjük meghatározónak a lakosság életében és a város fejlıdésében egyaránt. Az is kiderült továbbá az eddigi áttekintésekbıl, hogy nemcsak azok kereskedtek a borral, akik azt megtermelték, hanem – amint azt a nyilván a haszonszerzés érdekében megkötött dézsmabérleti szerzıdések, illetve a pálosok és más birtokosok kezén kialakuló, nagy szılıbirtokok bizonyítják – megjelent a közvetítı kereskedelem is. A szentpéteri borkereskedık kereskedelmi útvonalait minden bizonnyal a részleges vámkiváltságokban megnevezett vámhelyek jelzik – és talán nem véletlen, hogy az oda vezetı utakon történtek a polgárokkal az oklevelek által leírt „balesetek” is. Természetesen teljes joggal feltételezhetjük, hogy a kereskedelem más fajta 293

Kovács Péter, 1992. 276, 282. és 285-287. p.

294


295

Források, 37–38. sz.

296


210

árucikkekre is kiterjedt. A tiszalúci vámmentesség297 például a sóval való közvetlen kereskedésre is utalhat: ez a vámhely ugyanis azon az Erdélybe, illetve Máramarosba vezetı útvonalon helyezkedik el, amelyen – ide értve a vízi szállítást is – a só forgalmazása történt a középkorban Felsı-Magyarország felé. Egy rongált és hiányos, s ezért kicsit nehezen is értelmezhetı oklevél298 talán még jobban hozzásegít bennünket ahhoz, hogy hozzávetılegesen meghatározhassuk azokat a területeket, amelyek felé a sajószentpéteri polgárok kereskedelmi tevékenysége irányult. Az oklevél szerint három itteni lakos, akiknek a neve [- - -]rius János, Szuhay Miklós és Kalmár János – és akik közül ez utóbbinak a neve önmagában is utal kereskedı voltára! – 1519-ben az egri káptalan elıtt több személyt is prokurátornak (ügyvédnek, azaz jogi képviselınek) vallott. Mármost nyilvánvaló tény és számos forrás bizonyítja is, hogy egy kereskedınek ott volt szüksége ilyesfajta érdekképviseletre, ahol a kereskedelmi tevékenysége zajlott. A mondott oklevélben felsorolt prokurátorok neve kivétel nélkül származási helyre vagy lakóhelyre utal, tehát a segítségükkel egyértelmően kiderül, hogy kereskedıinknek Budán, Gömörben, Miskolcon, Kassa és Eger környékén, valamint a Zemplén megyei Csicsván voltak jogi képviselıik, s következésképpen kereskedelmi érdekeltségeik is. Természetesen nemcsak az itteni lakosok vitték el árucikkeiket olykor igen távoli vidékekre, hanem érkeztek idegen kereskedık a szentpéteri vásárokra is. 1501. december 8-án, a Miklós napi vásáron például egy Fekete Mihály nevő ember 20 forint és 40 dénár összegért 15 darab sertést vásárolt az egri püspökség megbízásából a vár, illetve a bélháromkúti apátság számára.299 Az 1520. március 12-én, azaz Szent Gergely napján tartott vásárra pedig egy bártfai ember, név szerint Bodnár János több társával együtt heringeket hozott eladni, amelyekbıl a Sajószentpéteren lakó Kazay Sebestyén vásárolt egy hordócskával;300 ez a nyilván a Balti tengerbıl származó halfajta a lengyelországi behozatal egyik legfontosabb árufélesége és biztosan a szentpéteri bor egyik ellentételezése volt a középkorban. A bártfai kereskedık egyébként rendszeres vásárlói lehettek a Sajószentpéteren termett boroknak és közvetíthették azt messze Észak-Európa felé. 297


298

MOL. Df. 278 873. sz.

299


300


211

Sıt, Bártfa fennmaradt számadáskönyveibıl az is kiderül, hogy maga a város is vásárolt itt bort, talán szintén azért, hogy kereskedjék vele. 1519-ben például két alkalommal is elküldte embereit bort vásárolni. Elıször Schad György és Rückschloss Orbán érkezett ide Simon és Júdás apostolok ünnepén (október 28-án) és vásárolt 23 félhordó bort, amely a szállítással és az útközben fizetett vámokkal együtt 196 forintjába és 87 dénárjába került Bártfának. Szent Márton ünnepén (november 11-én) ismét itt találjuk Schad Györgyöt, akinek társa ezúttal Lodl Lénárt volt; ekkor 11 félhordó bort vásároltak Bártfa számára, amelyért ugyancsak a szállítással és a vámokkal együtt 101 forintot és 67 dénárt kellett fizetnie a városnak.301 A forrás nem ırizte meg az eladók nevét és így nem tudhatjuk, kiknek a zsebébe vándorolt ezeknek a nagy összegeknek a jelentıs része. De ez a két adat is világosan megmutatja, hogy az északi közvetítı kereskedelemben nagy szerepet játszó felsı-magyarországi városok borkereskedıi igen gyakori vendégek lehettek városunkban és súlyos összegeket fizethettek ki az itt termett borért. S végeredményében azt is bátran kimondhatjuk, hogy a – fıleg a borral való – kereskedelem meghatározó szerepet játszott a középkori Sajószentpéter történetében és mezıvárossá fejlıdésében.

EGYHÁZ ÉS MŐVELİDÉS A templomokról a korábbiakban már szóltam: most lássuk, hogy mit is tudunk a bennük és körülöttük folyt egyházi életrıl, illetve a középkorban elválaszthatatlanul hozzájuk kapcsolódó mővelıdési viszonyokról? Elöljáróban ismét csak le kell szögeznünk a sajnálatos tényt: nem túlságosan sokat. Amint láttuk, az adatok hiányos volta miatt még azt sem volt egyszerő eldönteni, hogy a két középkori eredető templom közül vajon melyik volt a városnak nevet adó plébániatemplom, s vajon kinek a tiszteletére volt szentelve és miért épült a másik? Az ezekben a templomokban szolgálatot teljesítı papok közül is csak alig néhánynak a neve maradt ránk. Ahogyan azt már korábban említettem, 1304-ben a Szent Péterrıl elnevezett plébániatemplom plébánosa, akinek Simon volt a neve, az egri káptalan kiküldötteként – azaz hiteles tanúbizonyságként – járt el egy pogai (ennek az elpusztult településnek a he-

301

MOL. Df. 217 819. sz.

212

lyén jött létre az újkorban Muhi falu) birtokadományozási ügyben;302 ebbıl az adatból teljes joggal következtethetünk arra, hogy tagja volt a káptalannak. 1319-ben Hamar Miklós volt Sajószentpéter plébánosa: ezt abból az oklevélbıl tudjuk, amellyel az egri püspök helyreállította a dézsmafizetés régi rendjét az egyházmegyében, azaz visszaadta a káptalan tagjainak az ıket régen megilletı részt bizonyos települések dézsmájából; plébánosunk mint tanú, részt vett az igen ünnepélyes módon kiállított oklevél kiadásának a ceremóniáján.303 1332 és 1335 között a sajószentpéteri plébánost Jánosnak hívták: ezt az ezekbıl az évekbıl fennmaradt pápai tizedjegyzékek alapján tudjuk.304 Egy 1409 elıtt élt papot – korabeli latin kifejezéssel: presbitert – Péternek neveztek; ıt Szentpéteri Merth Balázs említi meg a végrendeletében, mégpedig azon okból, mivel zálogban bírta a szılıjét, amely az Abachon nevő szılı szomszédságában feküdt.305 Ennek a Péter papnak – amint azt az oklevélbıl megtudjuk – rokonai is éltek a városban: elképzelhetı tehát, hogy esetleg ı maga is itt született. Egyházastokaji Kis Simon fia Istvánról, aki 1423-ban volt Sajószentpéter plébánosa, azt is tudjuk, hogy birtokos nemesi családból származott: fennmaradt ugyanis az az oklevél, amelybıl kiderül, hogy ı és rokonai megosztoztak az akkor több részbıl álló Kistokaj településen.306 1493-ban a sajószentpéteri plébánost Pálnak hívták: a nevét a Bakócz-kódex ırizte meg, mivel abban az esztendıben egy másik személlyel együtt ı árendálta, azaz vette ki bérbe 150 forintért az itteni bordézsmát.307 Talán a két esztendıvel késıbbi dézsmabérlet-lajstromban is ıt takarja a „helybéli plébános” meghatározás.308 Végül 1517-ben egy Péter nevő személy volt a város plébánosa.309 A plébánosok nem egyedül látták el feladataikat: hogy voltak káplánjaik, arra egy 1491-bel kelt oklevél a bizonyíték,310 amikor is egy dézs-

302

AOkl. I. kötet, 680. sz.

303

AOkl. V. kötet, 427. sz.

304

Balássy Ferenc, 1891. 171. p. Györffy György, 1987. 807. p.

305


306

ZsO. X. kötet, 949. sz.

307


308


309

MOL. Df. 271 656. sz.

310

MOL. Dl. 90 205. sz.

213

mabérleti ügyben tanúskodtak az itteni káplánok. Sajnos, közülük egynek a neve sem maradt fenn a forrásokban. A városunkban szolgálatot teljesítık mellett több olyan egyházi személyrıl is tudunk, akik biztosan itt születettek, valószínőleg itt is szerezték meg alapszintő mőveltségüket és esetleg valamennyi ideig itt is tevékenykedtek egyházi szolgálatban. Ilyen például az a Sajószentpéteri Demeter presbiter, aki késıbb az egri püspök mellett mőködı fıkáptalan tagja lett és ezért egri kanonoknak nevezte magát. Elıször 1493-ban hallunk róla: testvéreivel, Jakab pappal, Bálinttal és Magdolnával együtt ekkor lépett a római Szentlélek társulat tagjainak a sorába.311 Azt is megtudjuk, hogy ı ugyan már Sajószentpéterinek nevezte magát, az apját azonban még Szuhay Albertnek hívták – ez az érdekes jelenség is azt bizonyítja, hogy a vezetéknevek még nem voltak állandóak ebben a korszakban. Valószínőleg a rokonuk lehetett az a Szuhay Miklós is, akinek a nevét egy 1519-ben kiadott oklevél ırizte meg.312 Demeter presbiter, már mint egri kanonok volt az, aki 1516-ban védıszentje, Szent Demeter vértanú, valamint Szent Mihály arkangyal tiszteletére oltárt alapított a Szent Péter tiszteletére szentelt plébániatemplomban313 – ez az adat is mutatja, hogy soha nem szakadt el teljesen a szülıvárosától. Sajószentpéter akkori földesurának, Pálóczi Antalnak is a szőkebb környezetéhez tartozó, közvetlen bizalmasa lehetett: legalábbis erre utal, hogy a mohácsi csatába induló fıúr mások mellett ıt is megbízta testamentumának a végrehajtásával, valamint, hogy a testamentumban pénzt is hagyott rá.314 – Egy másik itt született pap, Sajószentpéteri Ferenc igen messzire került szülıvárosától: 1517-ben a Dél-Magyarországon lévı kıi monostor kanonokainak az egyike volt.315 És ugyancsak városunkból származott el az a Sajószentpéteri János, aki 1522-

311

MVH. I/5. 34. p. A társulati anyakönyv bejegyzése így hangzik: „Ego Demetrius presbiter de Sayosenthpeter, filius Alberti Szuhay, et frater eius Jacobus presbiter et etiam Valentinus, frater eius et Magdalena soror eius Agriensis diocesis”. Ebbıl a megfogalmazásból az is következhetnék, hogy Demeter sajószentpéteri pap volt – fentebb láttuk azonban, hogy abban az esztendıben egy Pál nevő plébánosa volt a városnak, így az a valószínőbb, hogy itt vezetéknévvel van dolgunk. Ha mégsem, akkor ez az egyetlen bizonyítékunk arra, hogy egyszerre több pap is teljesített itt szolgálatot.

312

MOL. Df. 278 873. sz.

313

Soós Imre, 1985. 140. p.

314


315

MOL. Dl. 89 106. sz.

214

ben az obszerváns ferences rend sárospataki kusztodiátusának volt a vezetıje.316 A templomi kegytárgyak közül is mindössze egyetlen olyan maradt fenn, amelyik – legalábbis egy részében – egészen biztosan még a középkorban készült: egy kehely, amely jelenleg a református egyház tulajdona. Az edény a XVII. század elején rongálódhatott meg annyira, hogy a felsı részét ki kellett cserélni: az ezen olvasható 1630-as évszám arra utal, hogy az újonnan készített részt akkor szerelték össze az eredeti középkori talppal. A kehelytalpon Szent Péter és Szent Pál apostolokat ábrázolta az ötvösmővész, a kehely eredetileg tehát nyilván a városnak nevet adó plébániatemplom és nem a mai református templom elıdje, a Szent Miklós templom számára készült. Az ugyancsak a talpon látható címert biztosan az adományozó család viselte, mégpedig feltételezésem szerint az akkor a legvagyonosabbnak számító Szentpéteri Merth család. Amint azt már láttuk, a köztudatban és ezzel összefüggésben a helytörténeti irodalomban is mindvégig szívósan élt egy hagyomány, amely szerint vagy a templomos lovagok, vagy a pálos rendi remeték monostorral rendelkeztek Sajószentpéteren. És bár ezt a hagyományt – errıl ugyancsak volt szó – nem lehet forrásadatokkal igazolni, annyi mindenesetre nagyon valószínőnek látszik, hogy a városban nemesi kúriával és jelentıs szılıbirtokokkal rendelkezı pálosok – s talán éppen e birtoklásuknak az emléke játszott szerepet a mondott hagyomány kialakulásában – a velük való rendszeres kapcsolattartás miatt nagy hatást gyakorolhattak a lakosság vallási életére, gondolkodására és képzeletére. A gazdálkodás ellenırzése végett ugyanis a fehér csuhás remete barátok nyilván gyakran megjelentek a városban, az itteni földjeiket és szılıiket mővelı jobbágyok pedig biztosan évente több alkalommal is megfordultak a négy kolostorban, hogy odaszállítsák a megtermett bort és gabonát. Ezért bizonyára jól ismerték azokat a történeteket, amelyek ezekben a monostorokban estek meg, s amelyek igen mélyen érinthették a korabeli emberek hitvilágát. Ezek közül a történetek közül és jellemzésükre legyen szabad közreadni egyet ezen a helyen. A rend történetét megíró és jogbiztosító okleveleit lajstromba vevı Gyöngyösi Gergely az 1479. esztendınél meséli el krónikájában a következıket:

316

MOL. Df. 260 436. sz.

215

„Ugyanabban az évben Gombaszögön említésre méltó esemény történt. Volt ott egy bizonyos János testvér. Nagyon kiabálva és tunyán végezte a zsolozsmát és más szerzetesi ájtatosságokat, de a nyelvéhez és a torkához kegyesebb volt. Ritkán volt jelen a zsolozsma kezdetén, és sohasem várta meg a végét, hanem amint befejezıdött a könyörgés, azonnal kiment a kórusról, vagy a kertbe, vagy az ebédlıbe, vagy az illemhelyre, és így fejezte be: Salve, Regina. Ezekért a testvérek gyakran figyelmeztették, az elöljárója is korholta, de kevés eredményre vezetett. Végül súlyos betegségbe esett, s az sokáig sorvasztotta. Az utolsó idıben csodálatos haláltusát vívott. Mert a nyelvét kilógatva, mint az ökör, a száján véres hab folyt ki. Kezét és lábát annyira ide-oda dobálta, hogy három vagy négy testvér alig bírta fogni és leszorítani. Mikor már tagjait mozdítani sem tudta, megcsöndesedve egy ideig megszőnt rángatózni, s a testvéreknek, akik azt kérdezték, hogyan érzi magát, így felelt: – Nem látjátok az ördögök sokaságát macskák képében, akik engem el akarnak nyelni? Nézzétek, az egész házat megtöltötték! És újra és újra hasonlóképpen küzdött a halállal. Az ott álló testvérek megszánták, s imádkoztak érte. Amikor ismét magához tért, amennyire lehetett, bátorították, hogy ne féljen, hanem erısen bízzon Istenben. A szentek példáját állították eléje, hozzáfőzve: az ördög az embereket haláltusájukban szokta támadni, hogy legalább azzal gyızzön: életunttá tegye ıket. De senkit sem tud legyızni, ha az nem akarja, és nem egyezik bele. Végül ismét magához tért, és hálát adott az Istennek, hogy bár teljesen elveszítette üdvösségébe vetett reményét, mégis remeteruhát viselı, tiszteletre méltó öreg jelent meg elıtte, akinek ruhája hónál fehérebb volt, minden macskát elriasztott, ıt pedig megerısítette. – Magas hegyre vezetett, és így szólt hozzám: nézz a hegyre, és mikor fölnéztem, a csúcson fehér ruhába öltözött, tündöklı arcú és az öröm énekét zengı rendi testvéreket láttam. Az öreg így szólt: Neked is oda kell fölmenned, csak le ne ess. Rövid idı múlva meghalt.”317 Nemcsak az a nagyon valószínő, hogy a nevezett barát sajószentpéteri borral „kedveskedett a torkának,” hanem az is, hogy látomása a macskák képében megjelenı ördögökrıl széles körben elterjedt volt: olyannyira, hogy ezt a hiedelmet még szinte a napjainkban is győjteni lehetett a környéken. Forrásaink jellegébıl következıen a lakosok hitéletérıl sem rendelkezhetünk konkrét információkkal; csupán a késıbbi idıkre vonatkozó analógiák 317

Gyöngyösi Gergely, 1983. 171–172. p.

216

alapján sejthetjük, hogy az egyháznak meghatározó szerepe volt a mindennapok életében is. Mindössze két adatunk van e tekintetben. Az egyik az, amelyet az oly sokszor hivatkozott oklevelünk árul el: hogy tudniillik 1474ben Szeles Domonkos, a volt bíró azért kezdte újra a perét Czakó Antal ellen, mert római zarándoklatra készült és arra kellett neki a pénz. Számunkra nemcsak a szándéka mond sokat, hanem az a tény is, hogy egyáltalán megengedhetett magának egy ilyen utazást. – A másik, fentebb már szintén érintett adat szerint Sajószentpéteri Demeter, a késıbbi egri kanonok 1493-ban a testvéreivel együtt belépett a római Szentlélek társulat tagjainak a sorába – ık tehát már biztosan el is jutottak Rómába. A középkorban és még sokáig a késıbbi évszázadokban is az egyházak voltak a mőveltség letéteményesei. Legfontosabb feladataik közé tartozott azoknak az iskoláknak a fenntartása, amelyek nemcsak egyházi, hanem világi értelmiségi pályákra is felkészítették az ifjúságot. Hogy már a korszakunkban is létezett ilyen iskola Sajószentpéteren, arra közvetlen adatunk ugyan nincsen, de közvetett bizonyíték több is akad. Ilyen bizonyíték például az a tény, hogy – mint a késıbbiekben látni fogjuk – az 1550-es években protestánssá lett város meghívhatta iskolájába a korszak egyik legjelentısebb pedagógusát, Szikszai Fabricius Balázst: joggal feltételezhetjük ugyanis, hogy ez a hírneves tanár, aki késıbb a pataki iskolát emelte magasabb színvonalra, úgy választotta a sajószentpéterit, mint komoly hagyományokkal rendelkezı iskolát. Egy további közvetett bizonyíték azoknak a polgároknak a feltőnıen magas száma, akiket tanult voltukra utaló melléknevekkel (litteratus, magister) neveznek meg az oklevelek: valószínőtlen lenne ugyanis, hogy ezek valamennyien valahol másutt tanultak volna, ráadásul olyan magas színvonalon, hogy egyetemekre is eljutottak. A közvetett bizonyítékok közül azonban a legfontosabbak azok az adatok, amelyek szerint nem kevés városunkbéli ifjú részesült magas képzésben a külföldi egyetemeken. Ezek közül az egyetemek közül vidékünkön, de az ország más részein is a legnagyobb népszerőségnek a Jagelló királyok által alapított krakkói egyetem örvendett. Az ottani magyar diákközösségnek – latin kifejezéssel: bursának – a jegyzıkönyve fennmaradt, benne azoknak a diákoknak a névsorával, akik 1493 és 1558 között az egyetemet látogatták és ennek a bursának is a tagjai voltak. Ez a névjegyzék három, Sajószentpéterrıl származott diákról is tud. Az elsı közülük Pál fia János, aki 1493-ban, a téli félév kezdetekor lett a bursa tagja, majd 1495-ben, Pünkösd ünnepe táján letéve vizsgáit, megszerezte a baccalaureusi címet (így nevezték a középkorban azt az egyetemi fokozatot, amelyet a tanulónak a doktori vagy 217

a magisteri fokozat elıtt kellett elnyernie, s amelynek birtokában egyes tárgyakat már taníthatott is). Vele egyszerre iratkozott be a bursa tagjai közé, illetve szerezte meg ugyanezt a címet a szintén Sajószentpéterrıl való Ferenc fia Benedek.318 A krakkói egyetem legsikeresebb sajószentpéteri diákja azonban – legalábbis a névjegyzék szerint – az a Gál fia Péter volt, akinek a nevét 1516. június 28-án vezették be a bursa regisztrumába. A baccalaureusi fokozatot már a következı esztendı nyarán elérte. Ezután pár évig nem találkozunk a nevével: lehetséges, hogy Krakkóban maradt és tanított, de az is elképzelhetı, hogy hazatért egy idıre, vagy máshol folytatott tanulmányokat. 1521-ben azonban – ha hinni lehet egy, a lap szélén olvasható javításnak – újra Krakkóban van: ıt választották ekkor a bursa szeniorává, azaz vezetıjévé. Az viszont már egészen biztos, hogy 1523-ban, a téli félévben tanácsosa, a nyári félévben pedig szeniora volt a magyarországi tanulók közösségének. 1524-ben, rögtön Újesztendı ünnepe után megszerezte az újabb egyetemi fokozatot: magister lett, azaz a hét szabad mővészet mesterévé avatták. Még ugyanabban az évben ismét szeniorrá választották: a tanévnek mind a két szemeszterében ı vezette a magyar bursát.319 Ezután nem találkozunk többet a nevével a regisztrumban: nyilván elhagyta az egyetemet és Krakkót is, s talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy hazatért szülıvárosába, sıt: nagy szerepet játszott a reformáció itteni elterjedésében is. Ezt azért kell egészen komolyan feltételeznünk, mivel a regisztrumból kiderül, hogy az ı szeniorsága alatt iratkozott be a magyar bursa tagjai közé Dévai Bíró Mátyás és Kálmáncsehi Márton, a két késıbbi hírneves reformátor.320 Talán velük együtt és éppen itt, Krakkóban ismerkedett meg Luther Márton tanaival Sajószentpéteri Péter is, hogy aztán hazatérve, elıkészítıje legyen szülıvárosa vallási megújulásának. A bursa névjegyzékét tartalmazó kézirat olyan eseményekkel is megismertet bennünket, amelyek Sajószentpéteri Péter tisztségviselési ideje alatt történtek. Eszerint 1521-ben, amikor elıször volt szenior, vásárolt a magyar diákok közössége 40 garasért egy ónból készült korsót.321 1523-ban pedig tanácsos társaival és szeniorával együtt „nem akarván a társaságnak az ı hőségükre bízott pénzét eltékozolni,” a ház ékességére vásárolt 23 lengyel garas értékben két 318

Schrauf Károly, 1893. 55. p.

319

Schrauf Károly, 1893. 86–87. p.

320


321


218

asztalterítıt, „valamint négy hordót, amelyekben vizet lehet tartani, egy vasból való szerszámmal együtt, amellyel ha tőz támadna (amit Isten távoztasson el), a tetıt le lehet vonni.” Rendbe hozatták továbbá a kemencét is, valamint nyílást vágattak a konyha falán, talán ablak céljából.322 Ezek a külföldi egyetemeket megjárt sajószentpéteri diákok – akiknek a számát nyilván növelni lehetne, ha több ilyesfajta névjegyzék maradt volna fenn – biztosan szülıvárosukban, az egyház mellett mőködı iskolában tettek szert azokra az alapismeretekre, amelyekre magasabb szintő tanulmányaik épülhettek. Önmagukban is nyilvánvaló bizonyságai tehát annak, hogy Sajószentpéteren már a középkorban is kellett mőködnie iskolának, amelynek emléke, amint azt korábban láttuk, ha helytelenül a soha nem oktató pálos remetékhez kapcsolódva, de még az 1760-as években is élénken élt a lakosok emlékezetében. De bizonyságai annak az igénynek is, amellyel a bortermelés és borkereskedelem révén anyagilag gyarapodó mezıvárosi polgárság a mőveltség megszerzésére törekedett.

322


219

SAJÓSZENTPÉTER HELYE A KÖRNYÉK TELEPÜLÉSHÁLÓZATÁBAN

Miután áttekintettük és rendszereztük azokat az adatokat, amelyek bepillantást engednek a város és a lakosok régi életébe, joggal merül fel a kérdés: vajon hol volt a középkori Sajószentpéter helye abban a hálózatban, amelyet a közelebbi és távolabbi települések alkottak? Mennyire volt város vagy városias jellegő település fıleg annak tükrében, ha más környékbeli településekkel hasonlítjuk össze? Egyáltalán, lehetséges-e egy ilyesfajta összehasonlítás, s ha igen, akkor milyen tanulságok vonhatóak le belıle Sajószentpéter múltjával, történetével, lakosainak az életével és körülményeivel kapcsolatban? Ez a kérdés általában is foglalkoztatja a történettudományt, a vizsgálatok azonban, amelyeken az összehasonlítások alapultak, legtöbbször megelégedtek egy-egy jellegzetesség (például a lakosság száma, a heti és országos vásárok megléte, a település megnevezése, a kiváltságok, az erıdítés, a leginkább jellemzı gazdasági forma, a lakosság jogi helyzete, stb.) megfigyelésével és ennek alapján a várostípusok meghatározásával. Ez a módszer számos bizonytalanságot eredményezett, hiszen nem léteznek „tiszta” típusok: a városfallal körülvett Pécs lakosai például nem a király jobbágyai (azaz városi polgárok) voltak, hanem a püspök jobbágyai, a középkor végi Szeged, amely egyike volt az ország öt legnépesebb és leggazdagabb városának, nem volt fallal körülvéve, egyes, városnak semmilyen értelemben nem nevezhetı településeknek sokkal több lakosa volt, mint a valódi városoknak – és még folytathatnánk. Ráadásul a vizsgálatokból az is kiderült, hogy országrésznyi területeken, például a Délnyugat-Dunántúlon, vagy éppen Északkelet-Magyarországon nem volt egyetlen jogi értelemben vett valódi város sem.323 Márpedig lehetetlen, hogy az azokon a területeken élı emberek ne igényelték volna mindazokat a lehetıségeket, amelyeket másutt a városok nyújtottak. És a probléma idıben is kiterjeszthetı: mivel a jogi szemlélet alapján a városok Magyarországon csak a XIII. században jelentek meg – ekkorra teremtıdtek meg ugyanis azok a történelmi elıfeltételek (mint például a pénzgazdálkodás, az

323

Kubinyi András, 1999. 499–501. p.

220

árucsere, az államszervezet kiépülése), amelyek szükségesek voltak a városok kialakulásához324 –, kérdés maradt, hogy az azt megelızı idıszakban milyen hierarchia létezett az egyes települések között, vagyis mely települések láttak el olyan feladatokat, amilyeneket késıbb a városok? A probléma megválaszolására Kubinyi András dolgozott ki egy összetett rendszert, amelyet sikeresen alkalmazott is az egyes országrészek települései hierarchiájának a vizsgálatában. A rendszer azon alapul, hogy a települések közül egyesek – nyilván a jogi értelemben vett szabad királyi városok és a mezıvárosok, de a jelentısebb falvak is – szőkebb vagy tágabb környezetüknek a központjai voltak és mint ilyenek, rendelkeztek olyan funkciókkal, amelyek ebbıl a szerepbıl következnek. Kubinyi András tehát meghatározta ezeket az úgynevezett központihely-funkciókat, igyekezve úgy összeállítani a kritériumnyalábot, hogy viszonylag jelentısebb forrásbázis álljon a kutatás rendelkezésre. Bizonyos fokú egyenetlenség természetesen így sem küszöbölhetı ki, hiszen adatok még a több évtizedes és célirányos győjtések ellenére is lappanghatnak. Ennek megfelelıen tíz kritériumot határozott meg és attól függıen, hogy a vizsgálandó település egy-egy kritériumon belül hogyan „teljesít”, 1-tıl 6-ig pontozott az illetı központihely-funkciót illetıen. Azaz a maximálisan elérhetı pontszám a rendszerben 60 – ezt azonban egyetlen város sem érte el (például azért nem, mert az ország egyházi és igazgatási központja nem esett egybe, azaz Budán nem volt püspökség, Esztergom pedig nem volt királyi székhely). A Kubinyi András által kidolgozott kritériumokat az alábbiakban ismertetem. Minden egyes kritériumnál kitérek a Sajószentpéterre vonatkozó, a korábbiakban már részletesen tárgyalt adatokra, amelyek alapján a centralitás mértéke meghatározható. Lássuk tehát a rendszert és az adatokat. 1. Uradalmi központ és rezidencia. Ebbe a kritériumban a középbirtoktól a királyi székhelyig terjedıen azt vizsgáljuk, hogy az illetı település milyen szerepet töltött be a birtokigazgatásban. Sajószentpéter 1438-tıl a Pálócziak dédesi uradalmához tartozott, amelynek központja nyilván maga a vár volt. Földesúri tiszttartóság, úgynevezett officiolátus azonban minden bizonnyal mőködött a városban. A XIV. század közepétıl két középbirtok is megszervezıdött: a Szentpéteri Merth családé 324


221

és a pálos rendé (az utóbbiak esetében az egyes kolostorok részsültek ugyan a birtokadományokban, de joggal feltételezhetünk egyfajta közös birtokigazgatást, amelynek központja a városban lévı kúriájuk volt). Birtokigazgatási szempontból tehát 2 pont adható. 2. Bíráskodási központ. Ebben a csoportban a vármegyei törvényszéktıl a királyi kúriáig terjedıen az a vizsgálat tárgya, hogy az adott településnek milyen szerepe volt a törvénykezésben. Sajószentpéter nem csupán néhány alkalommal, hanem körülbelül egy évszázadon keresztül rendszeresen helyet adott mind a Borsod vármegye számára tartott nádori közgyőléseknek, mind pedig a vármegyei törvényszéknek. Ebben a tekintetben tehát a centralitási mutatója 2 pont. 3. Pénzügyigazgatási központ. A révhely, a filiális kamara meglététıl a kincstartóságig terjed a vizsgálat. Sajószentpéteren volt rév, amely királyi adománylevélben is szerepel. Említ forrás egyetlen alkalommal itteni só-alkamarást is,325 ami arra utal, hogy itt szervezhették meg a nyilván Tokajból érkezı sószállítmányok tovább szállítását Gömör, illetve Torna vármegyék felé. Ebben a tekintetben tehát 1 pont adható. 4. Egyházigazgatási központ. A kiváltságos plébániáktól a tizedkörzet-központon át az érseki székhelyig vizsgálja a kritérium az adott település szerepét az egyházigazgatásban. A város plébániája rendelkezett kiváltságokkal, valamint saját birtokokkal is. A hagyomány szerint a plébánia egyben prépostság is volt, ami nagy valószínőséggel esperességi vagy al-esperességi központ szerepére utal.326 Sajószentpéter a bordézsma tekintetében önálló tizedkörzetnek számított. Ebben a tekintetben tehát a centralitási mutató 3 pont. 325

Csánki Dezsı, 1890. I. kötet, 167. p.

326

Hogy nem lehetetlen az összefüggés a prépostság és az esperesség intézménye között, arra egy halvány nyom, hogy Zágráb vármegyében a csázmai prépost a XIII. században a gvešćai esperességet is irányította. Lásd Ortvay Tivadar, 1891–1892. 727. p.

222

5. Egyházi intézmények. Az ispotályoknak, a koldulórendeknek és egyéb monostoroknak a megléte és száma mutatja az adott településnek az ebbıl a szempontból való központi szerepét. Ispotályról, azaz a város vagy a plébánia által fenntartott kórházról nincs tudomásunk, ahogyan arról sem, hogy szerzetesrend mőködött volna itt: az ez utóbbiról élt hagyomány ugyanis egyelıre forrásokkal nem igazolható. Ennélfogva ebben a kritériumban centralitási pont nem adható. 6. Egyetemre járás. Attól függıen, hogy a középkorban az adott településrıl hányan iratkoztak be egyetemekre, állapítja meg a vizsgálat a központihely-szerepet. Ötnél több beiratkozott jelenti a minimális, 90-nél több a maximális pontszámot. Három sajószentpéteri ifjúról tudunk, akik a krakkói egyetemre beiratkoztak, ennek alapján tehát nem lenne adható centralitási pont. Van azonban tudomásunk egy egyházi – Szentpéteri Demeter – és egy világi – Szentpéteri Merth János – személyrıl, akik magister címmel rendelkeztek, tehát valamilyen egyetemen végeztek tanulmányokat. Rajtuk kívül is számos adatunk van írástudó világi személyekrıl, illetve egyháziakról is, akikrıl joggal feltételezhetı a magasabb mőveltség. A kritérium tehát ebben a formában bizonyosan nem ad pontos képet a városnak az oktatásban betöltött centrális szerepérıl. Mindezek alapján 1 pont adható. 7. Kézmőves- vagy kereskedıcéhek száma. Egy céh megléte a minimális, tíznél több a maximális pontokat jelenti. Nincs forrásadatunk arra nézve, hogy Sajószentpéteren a középkorban céh mőködött volna, így itt sem jár centralitási pont. Ugyanakkor fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a személynevekbıl következtethetıen sok és sokféle mesterséget őzı személy élt a városban, sıt, vett részt a város vezetésében, ami komoly és differenciált ipari tevékenységre, az ipart őzık társadalmi presztízsére utal: így amint az más mezıvárosok esetében bizonyítható, valószínőleg itt is a források elveszte az adathiány oka.

223

8. Úthálózati csomópont. Ez a kritérium azt vizsgálja, hogy hány központi hely érhetı el közvetlenül az adott településrıl. Egy vagy kettı esetében a minimális pontszámot, tíz fölötti esetében a maximális pontszámot kapja a vizsgált település. Sajószentpéter két fontos kora középkori útvonalnak: a diósgyıri királyi központból észak felé vezetı (hadi)útnak, illetve a Miskolc felıl Gömörbe vezetı útnak a keresztezıdésénél helyezkedett el. Ezen útvonalak mentén fontos mezıvárosok, azaz központi helyek feküdtek: Putnok, Gömör, Rimaszombat, Szendrı, Diósgyır, Miskolc. Közvetlen út vezetett továbbá Kállón keresztül Kazára, illetve Sajókeresztúrra és innét talán Szikszóra is. Így ebben a kritériumban legkevesebb 4 pont adható. 9. Vásártartás. A hetipiac a rendszerben egy, az országos vásár két pontot jelent, s ezeket számolja át a vizsgálat centralitási pontokra. Sajószentpéteren biztosan volt hetipiac, amelyet keddi napokon tartottak (és esetleg egy másik piacnapot is számításba lehet venni, ha valóban fennáll az összefüggés a vármegyei törvényszékek tartása és a piac között). Volt ezenkívül három országos vásár is. Ennek alapján a kritérium szerint e tekintetben 4 pont adható. 10. Jogi helyzet. Ez a kritérium az illetı település oppidum (mezıváros) vagy civitas (város) megnevezéseit veszi sorra és ennek alapján állapítja meg a centralitási pontokat. Sajószentpétert a XIV. század közepétıl minden oklevél oppidumnak, azaz mezıvárosnak nevezi. Meg kell jegyezni, hogy néha a civitas elnevezés is feltőnik, de nyilván nem jogi értelemben, hanem úgy, mint a „polgárok (cives) közössége”. Ebben a kritériumban tehát 3 pont adható. E szerint a rendszer szerint tehát Sajószentpéter centralitási pontjainak a száma 20 (majdnem pontosan ennyire, 19 pontra értékelte idézett munkájában Kubinyi András is, bár nem részletezte az egyes kritériumokban elért pontszámot). Hogy ez a szám mit jelent, annak megvilágítására lássuk, hogyan „teljesítettek” a tágabb környék fontosabb települései. Kassa szabad királyi városa érte el a legmagasabb pontszámot, ami 43 – ezen természetesen nem csodálkozhatunk, hiszen Kassa volt a környék egyetlen valódi városa. Utána Eger következik 33 ponttal – ezen szintén nem szabad csodálkozni, 224

hiszen fontos egyházigazgatási központ, püspöki székhely volt. A sort aztán nagyjából azonos pontszámot elért mezıvárosok folytatják: Gyöngyös 24, Miskolc 22, Gönc és Szikszó 21–21 ponttal. Utánuk következik Sajószentpéter. Olyan települések, mint Abaújszántó, Mezıkövesd, vagy a távolabbi Jászberény327 lényegesen kevesebb, 11–12 centralitási pontot értek el ezen a skálán. Természetesen nincsen tökéletes rendszer: magától értetıdik, hogy az itt felvázolt sem lehet az. Egyebek mellett nem tudja például tudja figyelembe venni, hogy a vizsgált idıszakon belül is történhettek változások egy adott település életében: erre legjobb példa talán éppen az, hogy az 1460-as években a vármegyei törvénykezés központja megyénkben Sajószentpéterrıl áthelyezıdött Miskolcra. Mégis figyelemre méltó, hogy az eredmény, amelyet a segítségével kapunk, közel áll ahhoz, amit ezeknek a településeknek az ismeretében egyébként is várnánk. Kubinyi András az ország nagy részére kiterjedı vizsgálatai alapján egyfajta kategorizálást is elvégzett. A határt 20 pontnál húzta meg: véleménye szerint ez alatt beszélhetünk közepes, de már város jellegő mezıvárosokról, míg a 20 pont fölöttiek a kisebb városok, vagy a jelentıs, város jellegő mezıvárosok. Sajószentpéter éppen a két kategória határán áll és ebben a tényben van valami jelképes. Nem sok kellett volna hozzá, hogy feljebb lépjen – sıt, talán semmi sem kellett, csak a rendszer túlságosan merev, vagy az adataink hiányosak: ha elıkerülne például akár egyetlen oklevél valamilyen céhnek a meglétérıl, máris jelentıs mezıvárosnak minısíthetnénk. (Természetesen a többi település esetében is ez a helyzet.) Talán más, a központihely-funkciókkal ugyancsak összefüggı adatokat is érdemes lett volna bevonni a vizsgálatba: például a vámkiváltságokat, hiszen láttuk, hogy ezek az illetı településnek a szőkebb vagy tágabb környezet kereskedelmében, s ezáltal gazdasági életének a megszervezésében és irányításában játszottak szerepet.

327

A nagy számú lakossággal, kiterjedt utcahálózattal, koldulórendi – ferences – kolostorral rendelkezı, tehát minden szempontból városisas Jászberény oppidum alacsony pontszámának az a magyarázata, hogy maga a város nem rendelkezett kiváltságokkal: ezeket ugyanis érdekes módon a Jászságban nem az egyes települések kapták, hanem a jászok közössége, függetlenül attól, hogy a hely, ahol laktak, rendelkezett-e a városiasság bármilyen más ismérvével.

225

A jelképesség inkább abban van, hogy nemcsak a centralitási pontok, hanem az azokat tartalommal megtöltı adatok alapján is biztosra vehetjük: a középkori Sajószentpéter valóban jelentıs hely volt, szőkebb környezetének mindenképpen, de valamennyire a tágabb környezetének is a központja. És nemcsak a fekvése tette azzá, hanem lakosainak a rátermettsége, szorgalma, mőveltsége, illetve kitapintható törekvése egy jobb, teljesebb élet feltételeinek a megteremtésére. Mindez eljuttatta a települést magát is arra a pontra, ahol valóban csak egy hajszálon múlik, milyennek minısül a késı utókor szemében. Határon állt tehát a város és a valódi kérdés a számunkra az, hogy arról a pontról merrefelé vezet majd tovább az út? Ennek a kérdésnek a megválaszolása azonban már nem ennek a könyvnek a feladata.

226

FORRÁSOK ÉS IRODALOM

LEVÉLTÁRAK

AGAD. Dok. Perg. Archiwum Główne Akt Dawnych, Dokumenty pergaminowe. Warszawa. B-A-Z. m. Lt. BC. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, a Borovszky Samu-féle helytörténeti cédulagyőjtemény. B-A-Z. m. Lt. IV. 501/a. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, Borsod vármegye levéltára: Borsod vármegye nemesi közgyőlésének iratai, Közgyőlési és törvényszéki jegyzıkönyvek. B-A-Z. m. Lt. IV. 501/c. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, Borsod vármegye levéltára: Borsod vármegye nemesi közgyőlésének iratai, Acta judicialia prothocollata. B-A-Z. m. Lt. IV. 1001/a. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, Zemplén vármegye levéltára: Zemplén vármegye nemesi közgyőlésének iratai, Közgyőlési és törvényszéki jegyzıkönyvek. B-A-Z. m. Lt. IV. 1501/a. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, Miskolc város levéltára: Miskolc mezıváros tanácsának iratai, Tanácsülési jegyzıkönyvek. B-A-Z. m. Lt. V. 198/a. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, Sajószentpéter nagyközség iratai: Jegyzıkönyvek.

227

B-A-Z. m. Lt. XV. 1. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, Győjtemények: Mohács elıtti oklevelek győjteménye. B-A-Z. m. Lt. IV. 6/a. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár, Győjtemények: Borsod vármegye levéltárában kezelt kéziratos térképek levéltári győjteménye. HOM. HTD. Herman Ottó Múzeum, Helytörténeti dokumentáció. HOM. RA. Herman Ottó Múzeum, Régészeti adattár. MOL. Df. Magyar Országos Levéltár, Diplomatika fényképgyőjtemény. MOL. Dl. Magyar Országos Levéltár, Középkori oklevelek győjteménye. MOL. P. 1702. Magyar Országos Levéltár, Kisebb családi levéltárak: a Szentpétery család levéltára. ÖStA. Hf-HkA. HfU. Österreichisches Staatsarchiv, Hoffinanz- und Hofkammerarchiv, Hoffinanz Ungarn. Wien.

KIADOTT FORRÁSOK Anonymus Anonymus: Gesta Hungarorum. Béla király jegyzıjének könyve a magyarok cselekedeteirıl. (Hasonmás kiadás és Pais Dezsı fordítása.) Budapest, 1977.

228

AO Anjoukori Okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. Szerkesztette Nagy Imre–Tasnádi Nagy Gyula. I–VII. kötet. Budapest, 1878–1920. AOkl Anjou-kori oklevéltár. Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia 1301–1387. Fıszerkesztı: Kristó Gyula, Almási Tibor. I–XXVI. kötet. 1990–2007. Budapest–Szeged. ACP Acta cassae parochorum. Egri egyházmegye, 2. füzet. A Magyar Tudományos Akadémia mővészettörténeti kutatócsoportjának kiadványai. Budapest, 1969. Bándi Zsuzsanna Északkelet-magyarországi pálos kolostorok oklevelei (regeszták). In: Borsodi Levéltári Évkönyv, V. Miskolc, 1985. 557–725. p. CD Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tom. I–XI. Budae, 1829–1844. Források Válogatott források Sajószentpéter történetéhez. Összeállította Tóth Péter. Sajószentpéter, 2007. DAP Documenta artis Paulinorum. 1–3. füzet. A Magyar Tudományos Akadémia mővészettörténeti kutatócsoportjának kiadványai. Budapest, 1975. MVH I/1. Rationes collectorum pontificorum in Hungaria. Pápai tizedszedık számadásai 1281–1375. Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. Series prima, tomus primus. Vatikáni magyar okirattár. Elsı sorozat, elsı kötet. Budapest, 2000. (Reprint).

229

MVH I/5. Liber confraternitatis S. Spiritus de urbe. (A római Szent-lélek-társulat anyakönyve 1446-1523.) Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. Series primus, tomus quintus. Vatikáni magyar okirattár. Elsı sorozat, ötödik kötet. Budapest 1889. Pesty Frigyes Pesty Frigyes: Borsod vármegye leírása 1864-ben. Közreadja: Tóth Péter. Documentatio Borsodiensis, V. kötet. Miskolc, 1988. Sugár István Sugár István: Borsodi oklevelek a Heves megyei Levéltárban 1245–1521. Documentatio Borsodiensis, I. kötet. Miskolc, 1980. SRH Scriptores rerum Hungaricarum. (Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery.) Vol. I–II. Budapestini, MCMXXXVII–MCMXXXVIII. Szendrei János Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata. III. kötet: Oklevéltár Miskolcz város történetéhez 1225–1843. Miskolcz, 1890. VR Az idırendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom. Kiadja Karácsonyi János és Borovszky Samu. Budapest, 1903. ZsO Zsigmond-kori oklevéltár. Szerkesztette Mályusz Elemér, Borsa Iván, C. Tóth Norbert. I–X. kötet. Budapest, 1951–2009.

230

KÉZIKÖNYVEK

KMTL. Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Fıszerkesztı: Kristó Gyula. Szerkesztık: Engel Pál és Makk Ferenc. Budapest, 1994. KrKK. Szentpétery Imre: A kronológia kézikönyve. Javított és bıvített kiadás. Tudománytár. Budapest, 1985. MTF. Magyar történelmi fogalomtár. I–II. kötet. Szerkesztette: Bán Péter. Budapest 1989. MTKr. Magyar történeti kronológia. I–IV. kötet. Fıszerkesztı: Benda Kálmán. Budapest, 1981–1983. Mo. Tört. Magyarország története tíz kötetben Fıszerkesztı: Székely György, szerkesztı: Bartha Antal. I. Elızmények és magyar történet 1242-ig. 1–2. kötet. Budapest, 1984.

IRODALOM

Balássy Ferencz 1891 Az egri püspökség. In: Ortvay Tivadar (szerk.) Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején a pápai tizedjegyzékek alapján feltüntetve. I. kötet, 114–213. p. Budapest Baranyay Károly 1936 Sajószentpéter régi jogélete. Miskolc 231

Bácskai Vera 1971 A mezıvárosi önkormányzat a XV. században és a XVI. század elején. In: Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjából. 9–34. p. Budapest Barsi János 1990 Borsod vármegye katonai leírása. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltári Füzetek, 31. Miskolc Blazovich László – Schmidt József 2001 Buda város jogkönyve. I-II. kötet. Szeged, 2001 Borovszky Samu 1909 Borsod vármegye története a legrégibb idıktıl a jelenkorig. I. kötet: A vármegye általános története az ıskortól a szatmári békéig. Budapest Csánki Dezsı 1890 Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. I. kötet. Budapest Csikváry Antal (szerk.) 1939 Borsod vármegye. Vármegyei szociográfiák, V. Budapest Csurgay Árpád 1891 Sajó-Szent-Péter város története (monographiája) 1332–1865-ig. Miskolc Döbrentei Gábor 1840 Régi magyar nyelvemlékek. I–II. kötet. Buda Draskóczy István 1996 Miskolc birtoktörténete a középkorban. In: Miskolc története I. A kezdetektıl 1526-ig. 81–156. p. Miskolc Égetı Melinda 1985 Szılıhegyi szabályzatok és hegyközségi törvények a 17–19. századból. Budapest 232

Fehértói Katalin 1983 Árpád-kori kis személynévtár. Budapest Fényes Elek 1851 Magyarország geographiai szótára. I–IV. kötet. Pest, 1851. (Reprint: Budapest, 1984.) Feyér Piroska 1981 A szılı és bortermelés Magyarországon (1848-ig). Budapest Fügedi Erik 1959 Középkori magyar városprivilégiumok. In: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról. 238–310. p. Budapest, 1981. 1972 Mezıvárosaink kialakulása a XIV. században. In: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról. 336–363. p. Budapest, 1981. Gádor Judit 1973 Középkori templom és temetı az edelényi Csebi-dőlıben. In: A miskolci Herman Ottó Múzeum közleményei, 12. 26–36. p. Miskolc Genthon Isván 1959–1961 Magyarország mővészeti emlékei. I–III. kötet. Budapest Guzsik Tamás 1986 Eltőntnek hitt pálos építészet Somogy megyében. In: Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv. 17. kötet. 5–26. p. Kaposvár Gyöngyösi Gergely 1983 Arcok a magyar középkorból. Budapest Györffy György 1977 1987 1990 1997

István király és mőve. Budapest Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. Budapest A kabar kérdés. In: A magyarság keleti elemei. 83–93. p. Budapest Pest-Buda kialakulása. Budapest 233

Hajnik Imre 1872 Magyar alkotmány és jog az Árpádok alatt. Budapest Horváth Barna É. n. Sajószentpéter. Mőemlékek. Tájak-korok-múzeumok kiskönyvtára, 264. sz. H. n. Ila Bálint 1957 A dézsmajegyzékek mint a történeti statisztika forrásai. In: A történeti statisztika forrásai. 5–50. p. Budapest 1976 Gömör vármegye. I. kötet. Budapest Iványi Béla 1906 A tiszalúczi vám bevételei és azok felhasználása 1516–1520-ig. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1906. 1–54. p. Budapest 1926 Göncz szabadalmas mezıváros története. Karcag Kálmán Béla 1973 A nevek világa. Budapest Kandra Kabos 1887 Bakócs-codex vagy Bakócs Tamás egri püspök számadó-könyve 1493-6 évekrıl. In: Adatok az egri egyházmegye történetéhez. II. kötet, 3. füzet, 333–458. p. Eger Karácsonyi János 1900–1901 A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I–III. kötet. Budapest Kemény Lajos 1913 Magyar királynék levelei. In: Történelmi közlemények Abaúj-Torna vármegye és Kassa város múltjából. IV. évfolyam, 2. szám. Kassa Kiss Lajos 1988 Földrajzi nevek etimológiai szótára. I–II. kötet. Budapest Kovács Péter 1992 Estei Hippolit püspök egri számadáskönyvei 1500–1508. Eger 234

Kristó Gyula 1976 Névtelenség, elnevezés. In: Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, 1983. 404–421. p. 1988 A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest Kubinyi András 1985 A középkori Magyarország középkeleti része városfejlıdésének kérdéséhez. In: Borsodi Levéltári Évkönyv, V. 7–82. p. Miskolc 1996 Miskolc helye az ország középkori településhálózatában. In: Miskolc története I. A kezdetektıl 1526-ig. 415–432, p. Miskolc 1999 Központi helyek a középkor végi Abaúj, Borsod, Heves és Torna megyékben. In: A miskolci Herman Ottó Múzeum évkönyve, XXXVII. 499–518. p. Mályusz Elemér 1953 A mezıvárosi fejlıdés. In: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. 128–191. p. Budapest Myskovszky Viktor 1901 Emlékek és leletek. Néhány felsıvidéki mőemlék, Archeológiai Értesítı, új folyam, XXI. kötet, 385–403. p. Budapest Nagy Iván 1857–1868 Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I–XIII. kötet. Pest Nováki Gyula – Sándorfi György 1992 A történeti Borsod vármegye várai (az ıskortól a kuruc korig). Miskolc Nováki Gyula – Sárközy Sebestyén – Feld István 2007 Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye várai az ıskortól a kuruc korig. Magyarország várainak topográfiája 1. Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 5. Budapest – Miskolc

235

Ortvay Tivadar 1891–1892 A zágrábi püspökség. In: Ortvay Tivadar (szerk.) Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején a pápai tizedjegyzékek alapján feltüntetve. II. kötet, 670–768. p. Budapest Pais Dezsı 1977 A magyar ısvallás nyelvi emlékeibıl. Budapest Reiszig Ede 1925–1928 A Jeruzsálemi Szent János Lovagrend Magyarországon. I–II. kötet. Budapest Rupp Jakab 1872 Magyarország helyrajzi története. I–II. kötet. Pest Solymosi László 1997 Dusnok neveink elıfordulásai a középkori Magyarországon. In: Szavak – Nevek – Szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. 372–386. p. Budapest Soós Imre 1985 Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése. Budapest Schrauf Károly 1893 A krakkói magyar tanulók-háza lakóinak jegyzéke 1493–1558. Budapest Szabó István 1966 A falurendszer kialakulása Magyarországon a X–XV. században. Budapest Tóth Illés, B. 1973 Községeink a feudalizmus korában. In: Edelény múltjából. 47–86. p. Edelény.

236

Tóth Péter 1985 Adatok Borsod vármegye Árpád-kori birtoktörténetéhez és történeti földrajzához. In: A Miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXII–XXIII. 89–103. p. Miskolc 1990 A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár Miskolcon ırzött középkori oklevelei. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei levéltári füzetek, 22. Miskolc 1994 Szempontok a borsodi mezıvárosok középkori és koraújkori történetének a vizsgálatához. In: Város és társadalom a XVI–XVIII. században. Studia Miskolcinensia, 1. 113–124. p. Miskolc 1995 Egy bortermelı mezıváros: Sajószentpéter a késı középkorban. In: Rendi társadalom – Polgári társadalom 4. Mezıváros – kisváros (a Hajnal István Kör 1990. évi keszthelyi konferenciája). Debrecen, 1995. 55–61. p. 1996a Miskolc mezıvárossá válása. In: Miskolc története I. A kezdetektıl 1526-ig. 337–364. p. Miskolc 1996b Városigazgatás a középkori Miskolcon. In: Miskolc története I. A kezdetektıl 1526-ig. 365–382. p. Miskolc 1996c Társadalom, egyház, mővelıdés. In: Miskolc története I. A kezdetektıl 1526-ig. 383–414. p. Miskolc 2003 Egy borsodi mezıváros kapcsolatai a középkorban és a koraújkorban. In: Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. Rendi társadalom – polgári társadalom 12. Miskolc, 2003. 266–273. p. Tóth-Szabó Pál 1917 A cseh-huszita mozgalom és uradalom története Magyarországon. Budapest Wolf Mária 1989 Az Árpád-kori vaskohászat újabb emlékei Borsod megyében. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XVII. 543–556. p. Miskolc

237

238

TARTALOM

Bevezetés A sajószentpéteri határ földrajzi képérıl (Koleszár Krisztián) Sajószentpéter helye a hazai tájfelosztás térképén Sajószentpéter határának földtani viszonyai A felszínfejlıdésrıl A város határának talajai Sajószentpéter éghajlati jellemzıi Az élıvilágról Irodalom Sajószentpéter földje az ıskortól a honfoglalásig (Szőcs Tamás) A középsı paleolitikum A felsı paleolitikum Az újkıkor A rézkor A bronzkor A vaskor Irodalom Sajószentpéter a középkorban (Tóth Péter) A kezdetek Elpusztult középkori települések Sajószentpéter határában Cseb Duzsnok Kisfalud Sajószentpéter birtoktörténete A Pálóczi család A Szentpéteri Merth család A pálosok

7 9 9 12 14 14 15 16 25 28 35 53 66 67 71 79 85 87 111 111 118 121 126 126 130 139 239

A templomok A kiváltságok Gazdasági jellegő kiváltságok Igazgatási és jogi jellegő kiváltságok Egyházi kiváltságok A város és a polgárok A város topográfiája A lakosság A gazdálkodás Egyház és mővelıdés Sajószentpéter helye a környék településhálózatában Források és irodalom Tartalomjegyzék

240

151 171 172 179 190 195 195 198 203 212 220 227 239

SAJÓSZENTPÉTER A KÖZÉPKORBAN

Recommend Documents