S Z Ü Z E K K E R T J E

SZÜZEK KERTJE

SZEKULITY PÉTER:

SZÜZEK KERTJE

SZEKSZÁRD, 1987.

L e k t o r á l t a : DR. MÉRY ÉVA PELLE JÁNOS Szerkesztő: LOVAS HENRIK

A kötet írásait a Népszabadságból, a Magyar Nemzetből, az Ű j Tükörből, a Képes Űjságból, a Nők Lapjából, a Tolna Megyei Népújságból válogatta: BENCZE KLÁRA

A borítót tervezte: KIRÁLY LÁSZLÓ Műszaki szerkesztő: BERGMANN J E N Ő ISBN 963 0184 540 K i a d j a A Tolna Megyei Könyvtár Felelős k i a d ó : A könyvtár igazgatója Készült a Fejér Megyei Nyomdaipari Vállalat Dunaújvárosi Telepén 276600 Felelős vezető: P a p p Károly

EURÓPA MESSZI VAN A tévét nézem. Riporterünk Párizsban kezében mikrofonnal, arról f a g g a t j a a járókelőket, mit tud az utca embere rólunk, magyarokról? Alig valamit. Kétségbeejtően keveset, úgyszólván semmit. Ráadásul az utca embere ott is, mint nálunk, felületes: Budapestet minduntalanul összekeveri Bukaresttel. Régi keletű, nyugateurópai tévedés. Olyannyira, hogy n é h á n y hazánkfia a század elején fölvetette: a fővárost vissza kellene keresztelni Pest-Budára, hogy a külföld eligazodjék, ne k e v e r j e örökké Bukaresttel. Ez a visszakeresztelés mai szóhasználattal élve, azóta se jött össze, és az átlag f r a n c i a , íme a műsor is tanúsítja, ebben a dologban ott tart változatlanul, ahol fél évszázada tartott. A helyzet nem javult, nem változott semmit: Magyarország messzi van. De nézzük tovább a párizsi utcán tibláboló magyar riportert, illetőleg a nyilatkozókat. Valaki Petőfit említi. Más valaki, ahogy m á r megszoktuk, a csikóst, a pusztát, a csárdást. Ez minden. Ennyit tudnak rólunk. Ennél kevesebbet már csak mi t u d h a t u n k — róluk. Feszeng bennem a kérdés: miért, hogy örökké a f r a n c i á k a t faggatjuk, meg a németeket és az angolokat. Miért nem f o r d í t j u k meg a kérdést s m i é r t nem faggatjuk egyszer magunkat, hogy mit tud az átlag magyar róluk? Mit tudunk mi a f r a n ciákról, a németekről, az angolokról? Még mindig a tévét nézem, de m á r megérlelődik bennem a szándék: ennek én sürgősen utánanézek. Jóakaróim természetesen nyomban lebeszélnének. — Meg vagy őrülve? Ilyesmibe belemászni? Ebből botrány lesz. Nem hagyom m a g a m lebeszélni. A témába igenis belemászok, öntsünk tiszta vizet a pohárba, nézzük meg végre, milyen a m a g y a r kisember Európa-tudata, -képe. Persze, különösebben nem is kell a t é m á b a belemélyedni, úton-útfés

len olykor a k k o r is benne v a n az ember, ha nem a k a r benne lenni. Ülök a vonaton, értelmiséginek látszó házaspár eszmecseréjét hallgatom. Élvezetesnek cseppet sem mondható, inkább érdekes és tanulságos. — Micsoda hülyeségeket fecsegsz m á r megint? — sziszegi a h i r t e l e n h a r a g ú n a k látszó f é r j és intelligens kopasz feje, nyilván a dühtől veresedni kezd. Felesége szendvicset rakosgat papírzsebkendővel letakart t é r d é r e és szelíden kérleli veresedő urát. — Édesapám ne izgasd fel magad, nem érdemes, fölmegy a cukrod. A f é r j morog. — Nem én izgatom föl magam, te izgatsz fel gyönyörűségem engem. Mivel? A bájos hülyeségeiddel. Hányszor ugassam: P a n n á é k nem S v á j c b a n élnek, h a n e m Svédországban. Érted? Svédországban. H a tehát most teszem azt, Panna r á n k gondol, ami n e m valószínű, akkor semmiesetre se gondolhat ránk Svájcból, legfeljebb Svédországból. Nem Genf, nem Népszövetség és nem Bern, Uppsala. Érted? Hogy az isten verjen meg. — Nekem teljesen mindegy — csicsergi a nej. — Mindegy?! Egy diplomás nő n e mondja, hogy mindegy, mert — m o n d j a — azonnal megüt a guta. — Jó, jó, csillapodj szívecském, egyél. Finom sajtos szendvicske. És bocsáss meg. Tudod, hogy én a térképekhez hatökör vagyok. Sose érdekelt a f ö l d r a j z és Európa-tudatom nulla. Svájc. Hát istenem. Az is ott van valahol. Svájc, Svédország, Nigéria egy kutya — dorombolja b ű n b á nóan az asszonyka. Az ember sziszegve figyelmezteti: — Nem Nigéria, Norvégia. — Kis szívem ne izgasd magad, mindegy. De mindegy-e? Hogyan legyen az embernek reális nemzettudata, h a Európából ennyire analf a b é b e t ? S túl az életén van-e m á s félteni valója, ha nem valóságos gazdagság b e n n e Európa?

Az Akropolisszal, az Ermitázzsal, a Szent P é t e r Bazilikával, a Big Bennel, a Vörös térrel, N o r mandiával vagy éppen a Diadalívvel. És sajnos, a vonatos hölgy tudatlansága, elképesztő t á j é k o zatlansága széles körű tudatlanság és t á j é k o z a t lanság. Tapasztalataim a „nép körében" l e h a n golóak. Otthon, társaságban Európa ritkán téma. Noha ez a kontinens a lakóhelyünk, nemigen törődünk azzal, hogy lakóhelyünk hol, s milyen „nagyságrendben" helyezkedik el az országok gyűrűjében. — Hasoi*ítsuk össze Magyarországot n é h á n y más európai országgal lélekszám és területnagyság szerint — javasoltam egy alkalommal Zsák Kálmán takarékszövetkezeti ügyintézőnek. — Rendben. Kezdhetjük. — Nos, melyik ország nagyobb, Magyarország vagy U k r a j n a ? — Magyarország. — Melyik országnak van több lakosa, Belgiumnak vagy h a z á n k n a k ? — H á t én úgy gondolom, Belgiumnak. Mindkét kérdésre rosszul feleltél: elégtelen. S a felületes Európa-ismeret — ez teljesen nyilvánvaló — hamis nemzettudathoz, melldöngetéshez, kisebbrendűségi érzéshez és vidékiességhez vezethet. És vezet is természetesen. T u d j u k , mi vagy nagyra vagyunk magunkkal, magyarságunkkal vagy semmibe vesszük m a g u n k a t , magyarságunkat. Nem csoda. A tiszazugi, a sárközi, a homokháti e m b e r Európában elképesztő Európa-tudat nélkül él, iszonytató magányosságban, mintha nem lenne se közel se távol szomszédja, b a r á t j a . Mi ennek az oka? Befelé forduló, barátságtalan nép a m a g y a r ? Zárkózottabb, m i n t más náció? Nem. Szerintem az egyik hiba, hogy a megismeréshez, a barátkozáshoz, a szomszédoláshoz nincs nyelve. Emlékszem, egyszer a román tengerparton, Mamaiában együtt üdültem száz v a l a h á n y dunántúli, bölcskei, dalmandi, bátai, miszlai, értényi, regölyi téesz-taggal. A plázson, a tengerparton, a szórakozóhelyeken a f r a n c i á k az oszt-

rákokkal, a f i n n e k a szlovákokkal, a svédek az angolokkal, a szerbek a lengyelekkel, a németek az oroszokkal cseverésztek. De mi magyarok mindig csak egymással beszélgettünk. Persze, a többiek szót értettek egymással. Ismerkedhettek, barátkozhattak, több nyelvet beszélnek. Szóltak hozzánk is. De mihozzánk hasztalan szóltak, legf e l j e b b m u t o g a t h a t t u n k volna, á m mutogatásból barátságok, ismeretségek r i t k á n szövődnek. Nyilv á n ez a káros egynyelvűségünk is oka lehet annak, hogy Európa Miszlához, Vezsenyhez még mindig túlságosan messzi van. Európában lassan m á r m i n d e n náció több nyelvű, csak m i vagyunk egynyelvűek k i t a r tóan. Hevesben, Csongrádban, Debrecen környékén, a Jászságban, a Kiskunságban tucatszám vannak olyan települések, Kecel méretű nagyközségek, ahol a magyaron k í v ü l más nyelvet senki nem ismer. Még az értelmiségiek sem. Megszólítom a m i n a p az én Vezseny környéki, eszes, talpraesett, kicsit hencegő, mégis igen-igen szeretni való parasztgazda b a r á t o m a t . Mondom néki: — Te Jani, te mindig azt állítod, hogy nem vagy akárki. — Nem. Nem bizony — és néz r á m kihívóan. — Nos, téged, m i n t okos e m b e r t arra kérlek, sorold el nekem Magyarország szomszédait. — Jugoszlávia, Csehszlovákia, Románia. — H á t a többi? — J a igen, a lengyelek. Tudod a térképet ritk á n nézegetem — teszi hozzá mentegetőzve. Korholom: — Itt a tévé, a rádió, az újságok, nem szép tőled, hogy még ezeket az elemi dolgokat se tudod. Magyarország határos Jugoszláviával, Romániával, Csehszlovákiával, Ausztriával és a Szovjetunióval. Nem határos Lengyelországgal. Valamikor volt közös magyar—lengyel h a t á r . Most nincs. J a n i védekezésképpen lesunyt f e j j e l mindössze ennyit szól: ,.Hagyd a rádiót. Hiába világvevő, mi csak ott é r t j ü k , ahol magyarul mondja." Vé-

dekezésében mély igazság található. N e k ü n k beszélhetnek. Mi kizárólag magyarul értünk. Dunakömlőd. A házban, a modern konyhában a zománcos gáztűzhely körül két asszony, anya és lánya szorgoskodik. Disznóvágás u t á n i m u n k á t végeznek. Lesütik, vagyis t a r t ó s í t j á k az oldalast. Valamikor a húst sózták, füstölték. így azonban egész évben friss és sokkal egészségesebb. Mi férfiak, hogy ne legyünk láb alatt, a gangon v á l t j u k meg a világot. — Hány éves b á t y á m ? — kérdezem a ház urától. — Hatvanegy. — Iskolái? — Hat elemi. Gyomán a Nyilasi-féle iskolába jártam, F a r k a s Sándor keze alá. Persze nern most volt. — Foglalkozása? — Jószággal bántam, lovakat hajtottam, h u szonnyolc évig egyfolytában a termelőszövetkezetben dolgoztam, jelenleg nyugdíjas vagyok. Most éppen a fiamhoz indultam volna, hogy begyújtsak a kazánba. Ü j ház, központi f ű t é s a d j a a meleget. — összefoglalná nekem néhány m o n d a t b a n , hogy mit tud Franciaországról? — Semmi akadálya, összefoglalhatom, csakhogy én politikával nemigen foglalkoztam. — Fejlettebb a mezőgazdasága, mint a m i é n k ? — Ahogy vesszük. — Franciaország királyság, köztársaság? — Ezt én meg nem mondom. — írót, tudóst, p o l i t i k u s t . . . Félbeszakít: — Én egész életemben dolgoztam. Éjjel-nappal h a j t a n i kellett a megélhetésért, hogy a családomnak m i n d e n e meglegyen. Fiatal koromban behívtak k a t o n á n a k és gyalog h a j t o t tak Békéscsabától Bécsújhelyig. Elkerültem Németországba, végül Dániába estem fogságba. Hát, hogy őszinte legyek, mióta téesz-tag vagyok, kétszer j á r t a m Moszkvában, de francia írót meg ilyesmit nem ismerek. Vannak fogaimaim, de

csak kis mértékben, egészen kis mértékben. A vőm. Ö m a j d kisegíti magát — mondja. A vő, T ó t h Zoltán harminckilenc esztendős és a Dunai Kőolajipari Vállalat r o k k a n t n y u g d í j a s szakmunkása. Ügy vág az esze, mint a b o r o t v a : szabályt erősítő kivétel, felkészültsége bámulatos, m i n d e n t tud Európáról. Fél ó r á t beszél a f r a n c i a felvilágosodás nagyjairól s roppantul élvezi, hogy végre van hallgatósága. — Maga biztos csodagyerek — mondom neki tréfásan. — Mi itt élünk Európában és engem érdekelt a lakóhelyem — válaszol komolyan. Na, m o n d o m : — Maga az első és eleddig az egyetlen olyan ember a környéken, akihez E u r ó pa közel van. A 16-os őrház tövében hirtelen jött szorongással hosszú u t a k r a , elérhetetlen, távoli városokba vágyódom. Hív a messzeség és a kékesen fénylő sínek m e n t é n most is átsuhan b e n n e m ; nincs több vonat, mind lekéstem, f u t n i volna kedvem, hogy u t o l é r j e m . Azt hiszem mindig, hogy a vasutasok is örökké lázban égnek, Párizsból Bécsbe indulnak, Zágrábon és Szófián keresztül Ankaráig utaznak, aztán föl Északra, K o p p e n hága, Stockholm, Helsinki s a Ladoga-tó p a r t j á n , végül Leningrád. Egy asszony jön ki az őrházból: fekete a szürke télben. A szabadban dolgozó asszonyok egyenöltönyét h o r d j a : gumicsizmát, szoknyát, a szoknya alatt kék mackónadrágot. — Itt lakik az őrházban? — Igen, MÁV-dolgozó, jegykiadó pályaőr v a gyok. — Magát is h í v j a néha a messzeség? — Nem — m o n d j a az asszony befelé hátrálva. Megnyugtatom: — Ne i j e d j e n meg, újságíró vagyok, mindig azt hiszem, a vasutasok megszállott világjárók. J á r t külföldön? — Nem. Soha. — De Európa térképét biztos maga elé t u d j a képzelni. — Talán. — Hol v a n Portugália? Északon vagy délen?

— H á t — az asszony elhallgat. Kis idő múlva megszólal: — H á t ilyeneket ne tessék tőlem kérdezni. Én olvasok a családban legtöbbet, de a politikához nem értek. Itt is csődbe jutottam. Eszembe j u t n a k eddigi kudarcaim. Tegnap az egyik közeli téesz-majorban fiatalasszonyokkal diskurálgattam. Valamennyien nézik a tévét, olvassák a Népszabadságot, a Családi lapot és vagy a Szabad Földet, vagy a Képes Űjságot. Belföldi országjáró t ú r á k ra, kirándulásokra eljárnak, de a magyar h a t á r t még soha n e m lépték át. Magtári dolgozók. Kényszeredetten, végül mégis ráálltak, hogy ők lesznek a felelők, én leszek a kérdező. — Nevezzenek meg néhány európai fővárost. — Bécs, Moszkva, Varsó. — Ez eddig három. Angliának mi a fővárosa? — New York? Párizs? — Nem. London — mondom. Az asszonyok a játszmát feladták. „Mi n e m értünk a politikához" — m o n d t á k . Dehát m i ebben a politika? Persze szélesebben értelmezve minden politika. De nekem egyelőre elegem v a n a feleltetésből s itt a 16-os őrház tövében most a témát más irányba terelem. A családról beszélgetünk. Az asszony f é r j e a 26-os Építőipari Vállatnál, a nagylány a konzervgyárban dolgozik, a legényfiú műszerész. „Mi Várpalotáról költöztünk ide, lányom nemsokára f é r j h e z megy, talán m a j d lakást is kapunk, van tévénk, rádiónk, j á r a t j u k a Képes Űjságot, a Népszabadságot, a Fülest, hébe-hóba megvesszük az Ifjúsági Magazint, nem vagyunk e l m a r a d o t t a k " — m o n d j a az asszony. E l m a r a d o t t a k ? Én ezt egy szóval nem m o n dom. A kiskapu fölött az u d v a r b a látok: a melléképületek romosak, a ház lelakott, a környezet szegényes, elhanyagolt. A pincében kölökkutya vonít, az ólban „kolbászérett" hízó röfög, mi riaszthattuk föl, néhány szem kukorica elhallgattatná, s mivel kukoricám nincs, napraforgót dobok a vályújába. Később körülnézek a lakásban. Szoba, konyha. A szekrény tetején gombos

harmonika, egy tévé a polcon, egy a padlón, alig lehet megmozdulni. Európa-tudat? Hagyjuk. Van ennek az asszonynak elég g o n d j a - b a j a . Esteledik. Vége a napnak. Az istállók, a műhelyek környéke lassan elnéptelenedik. A m a j o r b ó l kifelé tartó p u f a j k á s o k a k a p u b a n néhány p e r c r e megállnak, egy sóhaj, egy fohász, egy nevetés, hát akkor a holnapi viszontlátásra és „indulandusz" haza. A kapus ott m a r a d . Megáll a melegedő előtt és nyilatkozik: „ H a t elemit tudok felmutatni, megjegyzem soha n e m voltam rossz tanuló. Ilyesmikkel azonban n e m foglalkozok. Nekem nincs b a j o m egyik országgal sem, de mihozzánk az orosz nép a legjobb" — m o n d j a a k o r á n á l többnek látszó ötvennyolc esztendős magyar. Ennél többet Európáról harapófogóval se tudok belőle kihúzni, gyanítom nincs is benne több. „Elcsípek" két f i a t a l e m b e r t . Traktorosok. Nős, családos emberek, az egyik huszonhárom éves, a másik harminckettő. Intelligens arcú, j ó m ó d b a n élő téesz-tagok, értik m i t akarok, mindenesetre megnyugtatnak, rózsás eredményekre ne számítsak. Kifejezetten virtusból állnak elém, ne m o n d j a senki, hogy n é h á n y nyavalyás kérdés elől megfutamodtak. — Mi jut eszükbe Dániáról? — ? — hallgatnak. — Svájcról? — Az óra — vágják rá egyszerre. — S v á j c b a n a három k a n t o n b a n milyen nyelven beszélnek? — Svájci nyelven. így kínlódunk nyolc-tíz percig. Hibás, rossz válaszokat kapok s noha kezdetben jobban izgultam, mint ők, most lemondóan csak annyit mondok: tovább ne kínozzuk egymást, hagyjuk. Végtelenül rokonszenves ez a két fiatalember, de Európából, E u r ó p a irodalmából, művészetéből, iparából, mezőgazdaságából, földrajzából nincs bennük semmi. A 16-os őrház u d v a r á n találtam mentséget. Az elesettség volt a mentség.

Iskola, televízió, rádió, újságok, ismeretterjesztés, közművelődés, itt mi a mentség? *

Néhány íontosabb európai város Budapesttől mért távolsága légvonalban: Amszerdam 1145 kilométer, Belgrád 350 kilométer, Berlin 685 kilométer, Brüsszel 1120 kilométer, London 1430 kilométer, Koppenhága 1020 kilométer, Madrid 1970 kilométer, Moszkva 1545 kilométer, Osló 1460 kilométer, Párizs 1230 kilométer, P r á g a 450 kilométer, Rejkjavik 3150 kilométer, Róma 805 kilométer. Szófia 605 kilométer, Varsó 750 kilométer s végül Bécs 214 kilométer. És E u r ó p a ? Európa mihozzánk fényévekre van.

HALOTTSIRATÁST VÁLLALOK Harmincvalahány éve vesződök a tollal meg a kéziratpapírral, ideje hát elárulnám, ha cikkírásba kezdek, nyomban kétségbeesek. Félek. Szorongva latolgatom meg tudok-e birkózni a témával, örökké azon j á r az eszem, észleléseim méltóak-e arra, hogy azokat papírra vessem és magamtól hideglelős izgalommal kérdezgetem, ildomos-e a nyájas olvasót jelentéktelennek tetsző gondolataimmal untatni, semmitmondó szövegeimmel fárasztani, erőtlen meglátásaimmal bosszantani. Most is éppen ezek a kérdések nyugtalanítanak: rágom m a g a m és rágódom. E n gem ugyan gyermekkorom óta vonzanak s m i n dig megállásra késztetnek az ablakhirdetések, még olvasni se tudtam, de m á r megnéztem mindegyiket, ez azonban, gondolom, édeskevés ahhoz, hogy közérdekűnek véljem, sőt még meg is énekeljem őket. Talán tényleg hagyjam. Nem veszít vele senki semmit, sem én, sem az olvasó, gondolom, m á r már ott tartva, hogy mint annyi más témát, ezt

is megíratlanul hagyom. De valami csak birizgál, valami nem hagy békén, úgyhogy végül azzal m e n t e m fel m a g a m : ebben az ablakhirdetés sztoriban, ha jobban megnézzük, közérdekűség is van, csak ki kell bontanom, csak hagynom kell, hogy kibontakozzék. Emlékszem egyszer, n e m régiben valami szertartásosnak ígérkező ebédre voltam hivatalos, olyan helyre, ahová nem siettem, és hogy lehetőleg a lakoma végére toppanjak be, nagy kerülőket téve a fél várost átböngésztem. „Albérlet n e m dohányzó fiatalembernek k i adó." „Diáklány szobatársat keres"', ezek mellett az Árpád a p á n k óta meglévő szokvány szövegek mellett ezúttal is akadt egy, amely éppen különösségével h í v t a fel magára a figyelmet. Először, ahogy a kockás füzetlapot szórakozottan átfutottam, n e m vettem észre semmi különöset. „Szétköltözés miatt egy p á r fekete boxcsizma, egy darab alig használt f é r f i t é l i k a b á t és lószerszám eladó." Az irkalapon még egyszer végigtekintettem s nyugtalan pislogással próbáltam megfejteni, hogy mi az, ami ebben a szövegben nem stimmel. A párosítás, hogy lószerszámot csizmával és alig használt nagykabáttal kínálnak, bizzar, de nem szokatlan. Ennél sokkal különb összeállítással is volt m á r dolgom. Az ablakkínálattól, mint tényközlő műfajtól a meghökkentő f o r d u lat egyébként sose volt idegen. L á t t a m én m á r olyan ablakot is, ahol egyetlen á r k u s csomagolópapírról sírkövet, akácmézet, morzsolt kukoricát, három patkányfogót, különösen értékes k é p k e r e tet és gombos harmonikát kínált a járókelőknek a k a l m á r k o d n i kész lelemény. Gondolom is hányszor, ilyen pazar s ennyire kifejező t ö m é nyen lényegre törő ablakkínálat nincs sehol a világon, csak minálunk Magyarországon. „ F e h é r bab k a p h a t ó — Zongora bérbeadó". Ilyet sem olvashat a földi halandó se Dániában, se Görögországban, csak egy karcagi, egy siklósi, egy halasi utcában, valamelyik m a g y a r kisváros a b lakában.

Mennyi lehetőség, mennyi felfedezés, milyen gazdag életanyag. Forrázóteknő és ernyős állólámpa alkalmi áron — és én m á r m a g a m előtt látom a hallgatag szekszárdi utcát, a poros ablakpárkányok sorát, a süket kandúrmacskát, hallom a rejtélyes nyikorgást s orromban érzem a naftalin szúrós szagát. Kicsit ágaskodnom kell, hogy a magas ablakokon keresztül a szobákba nézzek, de azért ez a világ mégiscsak a birsalmaszagú földszintes világ, s amíg ez lesz, ablakhirdetés is lesz. De csak addig, tovább nem. Emeletes ház a b l a k á b a hirdetést ragasztani túlzásba vitt optimizmus, ettől még a hívő f a t a lista is óvakodna, noha szerinte a sors könyvéb e n minden meg van írva, tehát akár van ablakhirdetés, akár nincs ablakhirdetés, ha a nagym a m a csatos cipőjének az a sorsa, hogy el legyen adva, a csatos cipő el lesz adva. Felesleges hát a lihegést túlzásba vinni, különben az emeletes házak lakói az ablakhirdetést fülkékre, oszlopokra, kapukra, Budapesten meg ha kedvük t a r t j a , lakossági hirdetőtáblákra ragasztják, enyvvel, csirizzel és nagy ritkán fehér p o n t r a gasztóval. Az oszlopokon, a kapukon lévő cédulácskák az iróniának, a f a n y a r humornak is bő forrásai. Íme egy ódon ház kapujáról vett példa: ..Kisméretű nadrág eladó, bővebbet a házfelügyelőnél." Magas Áron vattacukor készítő kisiparos meg kissé meggondolatlan felületességgel így próbált megszabadulni hasznot h a j t ó v a t t a c u k o r készítő gépétől: „Vattacukorkészítő gép eladó magas áron". Sose értettem s máig nem értem egészen, hogy az ablakhirdetések böngészése miért lett á r t a l masnak szerencsére n e m nevezhető szenvedélyem. miért hoz tűzbe egy mángorló, a m i r e soha nem lesz szükségem, m i é r t foglalkoztat egy akv á r i u m megvásárlásának lehetősége, hiszen nem voltam és nem is igen leszek akvarista? R á a d á sul a rengeteg i d ő . . . De az idő, amit kissé könnyelműen az apróhirdetések tanulmányozásának szenteltem, meditáló h a j l a m o m kiteljesedésében, életismeretem elmélyítésében térült vissza,

t e h á t volt azért valami haszna, éppenséggel azt is mondhatom, a m i elveszett a réven, megtérült a vámon. Nemcsak arra jöttem rá, hogy az a b l a k k í n á l a t m i n t hirdetésforma kifejezetten földszintes kategória — az ú j lakótelepeken nincs létjogosultsága — elvégre a hetedik emeleten hiába írná ki bárki, hogy hűtőgép eladó, azt is tudom, a kertvárosokban az ablak szerepét a villanyoszlop veszi át, végül a r r a is r á j ö h e t t e m : az a b l a k k í n á l a t bizony árulkodó m ű f a j , belőle sok minden kiolvasható. E l á r u l j a például az utca lakóinak korösszetételét, anyagi helyzetét, tulajdonságait, jellemét. K. b a r á t o m Hódmezővásárhely utcáit j á r v a egyszer valamelyik kis ház ablakában ezt a karakterologusnak főnyerem é n y mondatot fedezte fel: „Halottsiratást v á l lalok". Az e m b e r meghökken, ugyanakkor r á d ö b b e n : ebből a rövid kijelentő mondatból egyértelműen kihallatszik a saját lábon való büszke megállás, az élni tudás, az élni akarás, az életrevalóság. Ha m á r nincs erőm máshoz, van még e r ő m halottsiratáshoz. Szinte l á t j a az ember a szívós kis öregasszonyt, aki a jég h á t á n is képes megélni, s esténként némi aszalt szilváért, néh á n y forintért f ü r g é n siet halottat siratni. Eleinte, m i n t kezdő szövegelemző, abban a balga tévhitben éltem, hogy az ablakkínálat a szükség, még i n k á b b az elszegényedés kétségbev o n h a t a t l a n jele, v a l a m i t el kell a d n i a házból, valamiből okvetlenül pénzt kell csinálni stb., stb. Idővel r á j ö t t e m , ehhez a szükségnek és a bőségnek nincs mindig köze. Az ablakkínálat igen gyakran az értelmes életvezetés, a talpraesettség jele. „ ö t v e n darab h a t v a n a s facsavar és két szódásüveg ebben a h á z b a n megvásárolh a t ó " — olvasom nemrég az egyik tapolcai a b l a k b a n és ahogy olvasom, régebbi tapasztalat a i m r a hagyatkozva mérget m e r e k rá venni, hogy ebben a házban nem m e h e t veszendőbe semmi. Némelyik ember a semmiből is pénzt t u d csinálni, némelyik a v a n - n a l se tud mit kezdeni.

Tudok házat, ahol az eladnivaló nem fogy ki soha. Egy ilyen ház ablakához már h a r m i n c éve járok vissza. Volt idő, midőn házi főzésű mosószappanra lehettem volna itt vevő, most szeptember végén karosszéket és ágybetétet, tavaly nyáron katonai távcsövet és egy jó állapotban lévő kerítűhálót kínált ez a csodálatos b a j a i ablak. Aztán éppen Baján t ű n t fel, hogy az e m berek, talán a közgazdasági szemlélet e l t e r j e d é sének eredményeképpen dicsérendő üzleti érzékkel ú j a b b a n az összes ablakhirdetést a v a s ú t állomásra és az autóbuszállomásra vezető u t c á r a összpontosítják. Ennek az utcának az ablakaiban hirdet a fél város. Röpke fél óra alatt megtudom: v á r j a vendégeit Anci svájci lábápoló és pedikür szalonja, a Szent László utca 26/bben diákfiú-albérlőket vár egy külön b e j á r a t ú szoba, eladó egy pianínó, egy dohányzóasztal, egy kertes házrész beköltözhetően és természetesen eladó az elmaradhatatlan zongora. Isten tudja, az ablakkínálatból a r r a kell következtetnem, hogy m i n á l u n k zongorából van a legnagyobb felesleg. Azonnal vehetnék készpénzért kétszobás lakást, sárga színű ülőgarnitúrát, narancs színű állólámpát, garázst, kerti traktort, bontásból cserepet és faanyagot. Ennyi csábításnak és ilyen kínálatnak lehetetlen ellenállni. ,,A gerendát mennyiért vesztegetik?" — kérdeztem a kertésznadrágcs gazdától udvarára lépve. „Köbméterét hatezerért." „És ha komoly vevő vagyok?" „Akkor is hatezerért." Ehhez nincs szavam. Hátat fordítok az e m b e r nek és kifelé indulok: akkor kedves b a r á t o m az isten áldja. A kertésznadrágos u t á n a m kiabál: „Győjjön vissza jóember. Ha tényleg komoly vevő, biztos meg fogunk egyezni." Száz szónak is egy a vége, ha kitartó alkusz vagyok, a kerenda köbméterét megkapom fele áron, h á r o m ezerért. S e j - h a j , annyira belejövök, hogy a végén adós m a r a d o k a legfontosabbal, azzal amivel indultam, és amiről már m a j d n e m megfeledkeztem. Szóval sehogvse fért a fejembe, m i k é n t lehet eladó egy p á r boxcsizma egy télikabát és 2 Szüzek k e r í j e

17

egy lószerszám — szétköltözés miatt? Mégha összeköltözésről lenne szó, de szétköltözés? H á t ezt nem értem. Bementem a házba. — Hogy történt ez a szétköltözés? — kérdeztem az elém siető kicsi öregasszonytól. — Ügy aranyom, hogy én itt m a r a d t a m , az u r a m meg kiköltözött a temetőbe — felelte csendesen a nénike. Hát így is fölfoghatjuk, motyogtam, s mikor kijöttem a házból, a r r a gondoltam, hogy a lószerszámot viszont nem tisztáztam. De m á r n e m f o r d u l t a m vissza, hogy tisztázzam. Szívemben megértés. Végeredményben az se jó, ha m i n d e n t tud az ember, mert aki mindent tud, semmit nem tud, mondogatta kitartóan az én bölcs Julis szülém, aki engem már odahaza is a r r a tanított: ne csak nézz, kisfiam, láss is.

MI VOLT A SZÉNCSATA? Hanyadika van m a ? Ö r á m m u t a t j a : október 5., szerda. Derűs, langymeleg őszidő. A veresképű utcaseprő söprűnyélre támaszkodva az eget kémleli, magában nyilván sokadszor leszögezi: ez a kék, a pannonkék a legszebb kék a világon. Mindössze fél ó r á j a érkeztem Pécsre és az autóbuszpályaudvaron az lett volna az első dolgom, hogy telefonáljak Polékovics barátomnak, hozna össze néhány bányász haverjával. Egy darabig kísérleteztem, aztán f e l a d t a m : egyik készülék süket, a másik foglalt, a harmadik nem nyeli el a pénzt. Egy fiatalasszony — Csorbics Imréné — a közeli lakónegyedből f u t o t t ide, s mivel a telefonokkal ő se boldogul, nekem panaszolja el, a Bajcsy utca hatban a lakók felháborítónak t a r t ják, hogy a magatehetetlen Holota m a m á r a rá se néz az unoka. „Ezek az öregek m á r csak a koruk m i a t t is nagyobb megbecsülést érdemelnének" — mondta Csorbicsné mérgesen és futott, hogy valahol a közelben jó telefonra leljen.

Együttérzés és részvét, megbecsülés és ellenkezés v a n bennem. Az öregek nemcsak a koruk miatt, többségükben tetteik miatt is nagyobb megbecsülést érdemelnének, sőt éppen a tetteik miatt. Gyarapodásunkat nekik köszönhetjük. Amink van, annak megteremtésén a k t í v kor u k b a n s m a nyugdíjas korosztályok tettek legtöbbet. Kérdés persze, az utánuk jövők becsülhetnek-e egy olyan nemzedéket, amelyikre azt sütötték rá, hogy az a nemzedék m i n d e n t elrontott, m i n d e n t rosszul csinált. Ezeket a v á d a kat nyíltan, vagy finoman, célzásokba burkolva nemcsak az újságcikkek, meg a tévé- és rádióműsorok, hanem a magasra minősített irodalmi alkotások is sugallják. A személyi kultuszt sokan összekeverik az emberek hitével, elvhűségével, lelkesedésével. Ügyhogy manapság szinte szégyellni kénytelen magát az, aki az ötvenes években kiemelkedő teljesítményt produkált, m u n k á ban n e m lazsált, hanem helytállt. A pécs-vasasi Szabó Antal engedékeny és realista. Nincs különösebb óhaja. „Leginkább arra legyünk büszkék, a m i r e büszkék l e h e t ü n k " — tanácsolta, midőn nála járva tiszteletünkre valamennyi kitüntetését kirakatta a lugasban lévő borozóasztalra. Kitüntetéseire tekintve a hatvankét éves nyugdíjas bányász meghatottan mondta: „Ezek mögött m u n k a van. Hihetetlenül kemény m u n k a . Teljesítmény. Nem kíméltük az erőnket. Volt aki sírt mögöttem, én azonban dolgozni a k a r t a m , éreztem a m u n k a örömét, tudtam a teljesítményemnek örülni — h a n g j á t lehalkítja s m i n t h a bizalmas közlendője volna, így folytatja: — T u dod elvtárs, a párt azt mondta, több szenet kér az ország, és én ú.jracsak megsokszoroztam az erőmet, mivel nekem a párt egy géniusz volt. Beszélgettünk. — Hol v a n n a k a régi küzdőtársak? — kérdeztem. — Ha volna rá idő, megnéznénk a temetőt. A két első sort, a friss sírokat. Ott v a n n a k mind a haverok. 2*

19

— Van u n o k a ? — Négy. H á r o m fiú és egy lány. A legidősebb tizennégy éves, a legfiatalabb nyolc. — Büszkék a n a g y a p j u k r a ? — Szeretnek. Engem nagyon szeretnek. — A kitüntetésekről, arról, hogy melyiket miért kapta, mesélget néha? — Ezt nem szokás feleleveníteni — mondta Szabó Antal pécs-vasasi nyugdíjas bányász, poh a r á t koccintásra tartva. Még örülhetek, hogy m e g m u t a t t a a kitüntetéseit. Rendes, dolgos, pontos b a r á t a i m közül n é melyik a m u n k á v a l megszolgált sztahanovista és kiváló okleveleit úgy dugdossa, mintha valamennyi Rákosit kiszolgáló d o k u m e n t u m volna. János g é p k a r b a n t a r t ó és szerszámlakatos, azonkívül élmunkás, sztahanovista és kiváló dolgozó. — János, te bűnöző voltál, hogy a múltadat ennyire restelled? Hogy ezeket az okleveleket még a gyerekek előtt is rejtegeted? Kényszeredetten nevet. — ö r e g — kezdi — én semmit nem b á n t a m meg, nekem nincs röstellni valóm, csakhogy ezek a kiváló oklevelek már a r r a se jók, hogy kitöröld velük a fenekedet. Ma a régi érdem nem érdem. Más az érdem, m á s a sikk. Sajnos az ötvenes években sok á r t a t l a n t bebörtönöztek. Ezt tudom. De ha megfeszülök, akkor sem értem, hogy emiatt m i é r t érvénytelenek az én megszolgált érdemeim? Az a m a r h a sok meló, amit ezért a rendszerért végeztem, meg az a néhány liter verejték, amit ezért a rendszerért verejtékeztem. — A régi érdemek érvénytelenek? — Igen. — Ki érvénytelenítette azokat? — A nagyszájú konjunkturisták. Annak idején vörösre tapsolták a tenyerüket, mostanság v i szont teli szájjal harsogják: az ötvenes években üldözték őket, állandóan rettegniük kellett. Itt van ez a ripacskodó Sóti Laci, hogy ő mennyit szenvedett, és hogy őt mennyire üldözték. Egyedül a kis Pipa pincére üldözte, mikor adós m a -

radt a cehhel. Most mégis 6 az ötvenes évek m á r t í r j a — magyarázta János, az őszhajú szerszámlakatos és gépkarbantartó. Elgondolkodtató dolgok ezek. Különösen, ha ideveszem még, hogy • huszonéves barátaim negyede-fele olvasmányélményeire hivatkozva az ötvenes éveket anblok úgy képzeli: az éjszakák alvás helyett szüntelen rettegésben teltek el, tízmillió magyar várta, mikor csöngetnek, hogy elvigyék őket. Nos, ezt a túlzottan hamis, enyhén szólva képtelen képet, attól tartok éppen azok alakítgatják ki a fiatalokban, akik, leszámítva, hogy a pincérek üldözhették őket, nyugodtan átaludták az éjszakákat a személyi kultusz éveiben is, és nyugodtan alusszák á t most, a nyolcvanas években is. Az agitatív, ö n t u d a t r a apelláló m u n k a v e r s e nyek ideje lejárt volna, a munkahősök n a p j a leáldozott volna? A felhajtás, a csinnadratta tényleg divatját múlta. Más világban élünk, s talán az érdekeltség növelésével, az anyagi ösztönzéssel tényleg többre megyünk, de az apák, a nagyapák valós érdemeit elhallgatni, mi több, akkori hitüket, lelkesedésüket megcsúfolni, helytállásukat szégyenletesnek tartani több mint őrültség; fiatalokat megrontó, jellemromboló gazemberség. Gondterhelten m o n d o g a t j u k : gyerekeink előtt nincs példakép. Hogyan legyen, ki legyen. János, a megcsúfolt sztahanovista? Széncsata. Annak idején sokat írtak róla, s a kötelező reggeli sajtófélóráknak — ahol a napi események szemmeltartását tanulhatta a nép — rengetegszer volt t é m á j a . A széncsata említésére a kórházban fekvő Horváth István, a régi másfél műszakok legendás hőse felélénkül, f á r a d t arca felderül. Neki a széncsaták a fiatalságot jelentik. Most m á r évek óta betegeskedik, örül vendégeinek, s ágya szélén ülve meg-megpihenve mesélget: Hétszeres sztahanovista vagyok, kiváló dolgozó, kiváló v á j á r . Nem adták ingyen, meg kellett fogni a m u n k a nehezebbik végét. Nekem családom van, értük iparkodtam, é r t ü k dolgoztam, én már abban az időben megkerestem ha-

vonta nyolcezer forintot. A munkaversenyeket szerettem: edényt, varrógépet, motorkerékpárt lehetett nyerni, ilyesmik voltak a versenydíjak. Egyik alkalommal m o t o r k e r é k p á r r a ,,mentem", de csak varrógépig jutottam. Ez a varrógép még most is megvan. Mi abban az időben f ú j t u k a mozgalmi dalokat: „kényszer volt egykor a m u n k a , ma hősi tett," átéltük, komolyan vettük. Tudtuk, egyszer m a j d jobb lesz, egyszer m a j d könnyebb lesz — sorolja Horváth István, a volt nagymenő betegen, f á r a d t a n . Ezeket az embereket megbecsülni, számontartani kutya kötelességünk, mondta egyszer beszélgetés közben a negyvennégy éves, bányászdinasztiából származó F u x Miklós, aki jelenleg külfejtésnél dolgozik. F u x Mihály ó h a j a eszembe j u t t a t j a : a disszidenseknek az ötvenes években szerzett magyar d i p l o m á j á t külföldön elismerik, nosztrifikálják, honosítják, ezzel szemben a régi m u n k a t e l j e s í t m é n y e k r e kapott ötvenes évekbeli jeles osztályzatokat honi közvéleményünk szinte teljesen semmibe veszi. Ráadásul a deheroizált ötvenes évekről tisztességes hangon szólni, tárgyszerűen írni hovatovább több mint illetlenség, csaknem bűn, aki e r r e vetemedik, feltételezik róla, a személyi kultuszt sírja vissza. Nem sírok vissza semmit. Ilyesmi meg se fordul a fejemben. Most is egyszerűen csak az érdekel, mi volt a széncsata: megfélemlítés, áldozatos bányászhelytállás, embert, gépet pazarló oktalan bányaművelés? Mi? S hogyan l á t j á k mindezt a főszereplők, akik a széncsatákban tevőlegesen vettek részt? A mecseki bányászati múzeum segítőkész igazgatója Ary Bálint és lelkes külső m u n k a t á r s a dr. Szabolcs Lajos, címekkel, nevekkel láttak el. Felkereshettem volna a veterán igazgatókat, P a t a k i Mihályt, Vereczkei Lajost, nyilván megérte volna találkozni velük. Én ezúttal mégis a főszereplőket választottam. T a r a f á s István ötvenhárom éves r o k k a n t n y u g d í j a s v á j á r , a múzeumőr valamikori falusi f i a t a l e m b e r k é n t került Pécsre és ugyanúgy beállt a sorba, m i n t a többiek. Beszélgetés

közben m e g m u t a t j a az osztrák fúrógépet, az osztrák f e j tőkalapácsot, a széncsaták idején használatos bányaművelő szerszámokat. Azóta ezeket korszerűbbek váltották fel. — Az ipar akkor kezdett fölfejlődni. Talán a kenyér se volt olyan fontos, mint a szén — kezdi T a r a f á s István. — Mi volt a széncsata? — Sorozatos nagy kényszerűség. Évekig z a j lottak ezek a széncsaták. Mindig r á kellett tenni egy lapáttal, mindig még egy lapáttal. — Felajánlásokat tettek? — Igen. A széncsata azt jelentette, hogy minden héten a rendes műszakok mellett három másfél műszakot húztunk le, plusz szombaton a rendes műszakot: ez összesen h a t és fél műszak. Werner J a n i bácsi m á r nem él. Szedeli Gyurka, ő sem él, meghalt szilikózisban, s Csehi Ferencet két hónapja temettük. Nos, ha köztünk lennének, meg t u d n á k mondani, olyan h a j t á s volt, hogy még. — Parancsra? — Kellett a pénz, persze nem lehetett kilógni a sorból, s az ember valahogy nem is a k a r t kilógni a sorból. Szerepet játszott a becsület, meg az a tudat, hogy az országot építjük. Én nagyon szerettem sihtára járni: jó volt, jó kedvvel csináltuk, jó volt a csapatban, sajnos azóta nagyon megfogyatkoztunk. Különös, a bányászati m ú z e u m b a n a széncsatáknak semmi nyoma. Mintha n e m számítódnának a mecseki szénbányászat felszabadulást követő hőskorához. Legalább egy vitrint, egy tablót szívesen láttam volna. Délelőtt a pécsi Széchenyi t é r reprezentatív sokadalmából kiválasztottam és megszólítottam néhány i f j ú embert. Származásukat, foglalkozásukat nem f i r t a t t a m . Egyetlen dolog érdekelt: a széncsata. A megkérdezettek kilencven százaléka úgy gondolja, valami „ m u n k a v e r s e n y - h ü lyeség" lehetett. — Mikor? — tudakolom a Nádor Szálló előtt egy szakállas fiatalembertől.

— Az őskorban v a g y a hőskorban, ahogy magának jobban tetszik — válaszolt hányavetien, könnyedén. — Egyébként a p á m n a k az volt a pokol. Én egy volt osztályellenség fia vagyok, és, hogy egy volt osztályellenség fia hogyan vélekedik a széncsatákról, azt maga nemigen írná meg soha — m o n d j a biztonságosan. — Megismétlem: apámnak még most is fölmegy a vérnyomása, mikor eszébe jut a bánya — közölte a szakállas és bevágódott a járdaszélen parkoló Zsiguliba.

ESETEM A KÖNYVHÉTTEL Ezt a beszámolót m á r tavaly megírtam és az akkori könyvhétre két lapnak is f e l a j á n l o t t a m . Rosszul v a n időzítve, ünneprontó, talán ezt most mégsem, a könyvhétről vagy jót vagy semmit, száz szónak is egy a vége, a szerkesztők nem kértek belőle. Törhetem a fejem: egy tényfeltáró riport ugyan mit á r t h a t magának a könyvhétnek? Talán nem is a n n a k árt, h a n e m némelyek presztízsének? Mindegy. Ez egy rosszul időzített, ünneprontó, könyvhetet blamáló riport, ezt így. ezzel a címkével tessék elfogadni. A Kossuth Könyvkiadó Deák téri sátránál a késő tavaszi, borongós délelőttben riportkönyvemet dedikálom. Körülöttem fák, friss, ropogós m á j u s i zöld, a dübörgés messziről átszűrve hallatszik, békesség, barátság, szelíd, megfoghatatlan öröm. Ettől függetlenül saját állapotom kétségbeejtően siralmas; lámpaláz gyötör, újból elkönyvelhetem, nem vagyok az a kimondottan emelvényre teremtett ember. A közszereplés, a nyilvános fellépés valahogy nem kenyerem. Tekintetemmel, hogy fogodzóra leljek. Ferencet, gyerekkori pajásomat, a Herkules-termetű bajai gazdálkodót keresem. Kora reggel nagy n y a l á b napilappal köszönt be hozzám. ,,Benne vagy mindegyikben" — ú j s á -

golta kipirosodva. Otthon, bajai k i s f a r m j á n hónapszám se öltözik ünneplőbe, szorít a nyakkendő, töri a l á b o m u j j á t a félcipő, szűk a n a d rág, szóval van kifogás bőven, de most kifogásait láthatóan mind elfelejtette: elegáns, jól szabott zakót vett fel, kicsípte magát tisztességesen, hamisítatlan úriember, öles termetével, világfias külsejével minden további nélkül helyemre ülhetne. Mondtam is neki: Ferenc, dedikálj helyettem te. Megsértődött, ezzel ne bolondozzunk, és oly szertartásosan lépkedett mellettem, mintha kispappá szentelésemre vezetne. Ferenc komoly, méltóságteljes és visszafogott. A könyvhét s könyvem tiszteletére jött fel Budapestre, ilyesmi először fordul elő életében. Örülök, hogy mellettem van, vele az otthoni, az észak-bácskai világ van velem. G y a k r a n vendégem. Mikor megjő, rendszerint szaporodó könyveimre tekint, s aggodalmasan kérdezi. — Ezt mind kiolvastad? — Nem ennyit Ferenc, tízennyit. — És normális vagy még? — Hát... — Én beleőrülnék. Anyám, nyugodjon, mindig emlegette Piukovics ügyvédet. Ez a bonyhádi ügyvéd a sok olvasástól megbolondult. Egyik megbolondul, a másik megvakul — állítja Ferenc meggyőződéssel s elárulja, nála az a hiba. hogy ideges, az olvasáshoz nincs türelme. Neki J a n i k a bá', a fölső szomszéd szokott fölolvasni. „Mi úgy neveztünk be az Olvasó Népért mozgalomba, hogy én vagyok a hallgató nép, J a n i k a bá' a fölolvasó nép." Ez is egyfajta munkamegosztás: Ferenc fején találja a szöget. Nekem tetszik. Delet harangoznak, eszembe jut, ma még semmit nem ettem. Persze nem is vagyok éhes. Fél ó r á j a reszkető gyomorral ültem a dedikálóasztalkához, más években a Váci utcai sátraknál, a Liszt Ferenc téren, az Írók Könyvesboltjánál hányszor láttam az elárvult, közömbös képpel cigarettázó írót. Ebből nem kérek, ettől mentsen meg az isten. Azért üljek ki a térre, hogy ne nézzen rám a kutya se? Eltökéltem, ha nem lesz

kinek dedikálnom, eladónak álcázom magam. Szerencsére jól m e n n e k a dolgok. Jobban, mint r e m é l t e m : fogy, fogyogat a könyvem. I f j ú e m b e r áll elém. Dunántúli néptanító és mint m o n d j a , kizárólag a könyvhét miatt utazott a fővárosba. Nem hisz a szemének. — Ez is Magyarország? Vidéken, például az én f a l u m b a n már a b ú c s ú b a n se lát ennyi embert. Félelmetes. Ha most az itteni sokadalmat nézem, képtelenségnek tűnik előttem, hogy otthoni gépésztechnikus szomszédom pipogyáknak való, f é r f i a t l a n szórakozásnak t a r t j a az olvasást. Szerinte: a sete-suta balfácánok, az ütődöttek kenyere, és kihívóan hangoztatja, tízperces olvasás j o b b a n megviseli, m i n t az egész napos p e r metezés. — Érdemes a kettőt szembeállítani? — N á l u n k szembeállítják. Az olvasás naplopás. Én például a világért se fogom otthon elárulni, hogy a k ö n y v h é t kedvéért jöttem fel Budapestre. Nálunk otthon dologidő van. Közbevetem: — És könyvhét. Furcsállkodva rámnéz, de nem mond semmit. Dr. Paczolay Gyula, a Veszprémi Vegyipari Egyetem docense következik. Kérése, a j á n l á s u l a következőket í r j a m a könyvébe: A féligazság — hazugság. Legyen. Beírom. Arról beszélgetünk, az a kis láng a könyvszerető ember szemében élénkebb, fényesebb. A körülöttünk állók érdeklődve hallgatják eszmecserénket. Végül azon k a p o m magam, hogy itt most mi t u l a j d o n képen író-olvasó találkozót rögtönzünk, hogy meddig könyvhét a könyvhét és, hogy én, noha betűéhes parasztlegényke voltam, amíg otthon éltem, a könyvhétnek h í r é t se hallottam. — Bánja? — Sajnálom. Gátlásosságom megszűnt, felszabadultan szövegelek, a közszereplésbe annyira belejövök, hogy elbeszélem: Lakos József pálfai téesz-elnök egyszer meghívott fácánvadászatra. Becserkésztük Rácegres térségét tisztességesen, de k á r t nem t e t t ü n k se nyúlban, se fácánban, se egy-

másban. A puska le se került a vállunkról. A napraforgótarlót járva, az erdősávokon átballagva belefeledkeztünk a szokásos és kötelező világmegváltásba, aztán ebbe is belefáradva, Lakos József beavatott legújabb felfedezéseibe, „meglátásaiba". Megfigyeltem, kezdte, hogy némelyik embernek negyven-ötvenéves korában úgy kifinomodik szemlátomást az arcberendezése, ahogy csiszolódik az elméje. Ha hiszed, h a n e m : van egy barátom, vezetőségi tag, nos, ez az e m ber elvégezte a mezőgazdasági technikumot, természetesen levelező tagozaton, utána r á k a p o t t a rendszeres olvasásra és, hogy ú g y m o n d j a m utóbb vénségére teljesen értelmiségi lett a fizimiskája. Ráadásul megtanult beszélni: gyűléseken felólal és ki t u d j a m a g á t fejezni. Elgondolkodtató „meglátás". — Az. Elgondolkodtató — kiáltja egy nyurga fiatalember lelkesen. — Nyilatkozhatok? — kérdezi kezét szólásra emelve egy kis kopasz f é r f i . — Tessék. — Hát kérem, én a regényeknek köszönhetem, hogy imádom a romantikát, a holdfényes estéket, a beteljesülhetetlen szerelmeket. Hiába v a n p a lotád Budán, Pesten jársz a boldogság u t á n . . . Elnézést, én csak egy egyszerű, de érzelmekben gazdag gondnok vagyok Kőbányáról — m o n d j a szemlesütve, és már n y ú j t j a is Lady Chatterlay szeretője-t, hogy dedikáljam. Szólnak a sátorból: elfogyott a könyvem, szünet. — Mi legyen? — kérdezem. — Igyon egy frissítőt. — Jöhet. Limonádét kapok, megiszom, nyújtózok egyet, s amíg nem érkezik meg az ú j a b b könyvszállítmány, elindulok megkeresni Ferencet. J ó ó r á ja azzal váltunk el, hogy itt fog nézelődni a téren. Elszórakozik, én meg csak nyugodtan végezzem a dolgom. Hol lehet? Körbenézem a teret. Nicsak. Hosszú lábait kényelmesen kin y ú j t v a itt bóbiskol a közeli padon egy csene-

vész fácska árnyékában. Nyilván a három és fél órás vonatozás nyomta el. Hozzálépek, megrázom. — Ferenc, így vigyázol r á m ? Zabba mennek a lovak. Felpattan. — Mi? Hol? Ki? — szemeit dörzsöli. Nevetek. — Ülj vissza nyugodtan. Körülnéztél? Választottál m a g a d n a k valami jó könyvet? Ásít. — Téged néztelek. És örül a szívem. Otthon ezt m a j d mind elmesélem. — Hogy néztél, hiszen aludtál. Tiltakozik. — Ne hidd. Csak a szemem pihentetem és töröm a fejem. A tavalyi morzsolt kukoricát most kéne eladnom, most van ára. De ha most nem megy el, akkor a nyakamon marad. Nemsokára jön az ú j . K a p a r ó juhász négyszázért mind elvitte volna. Nem adtam. Most meg esz a fene, talán mégiscsak jobb lett volna odaadni. Eh, ebben soha nem elég okos az ember, spekulál és végül rosszul jár. — Ferenc kesereg. Eszembe j u t v a l a m i : Ide figyelj Ferenc. Van egy ötletem. Holnap vidékre utazom. Szolnok, Kiskunmajsa, Kecskemét, Székesfehérvár, Szekszárd, Baja. Gyere velem. Amíg én a m a g a m dolgát intézem, neked bőven lesz időd t á j é k o zódni morzsoltkukorica-vonalon. Benne vagy? Húzódozik, szívja a fogát, olyan képet vág, m i n t h a most készülnék morzsolt kukoricájával belevonni egy könnyen balul végződő tisztességtelen vállalkozásba, végül, mivel Baja a végállomás, m e g a d j a magát s bólint: Veled megyek. (Csakugyan velem tartott, s eléggé önállósította magát. A h a t á r b a n kizárólag a vetések állapota foglalkoztatta, a piacokon, a restikben nyomban a maga ú t j á t kezdte járni, belemélyedt az á r a k ba, a terméskilátásokba s számtalanszor elmondta, ha én is annyi hasznát veszem ennek az az útnak, m i n t ő, akkor ennek az egész csavargásnak semmi értelme.)

Integetnek: Tessék folytatni. Hoztak egy nyaláb könyvet. A sátornál a Vörösmarty téri könyvesbolt szakállas vezetője, itteni „házigazd á m " mosolyogva a második m e n e t r e biztat. Pelle szerkesztő ú r meg velem izgulva végig a „beindulás" keserves pillanatait, immáron sugárzó képpel éppen távozni készül. — Holnapra van valami programod? — k é r dezi elmenőben. — Körülnézek vidéken. Megnézem mi újság a sátrakon túl. A kertek alatt. K i m o n d t a m : visszaszívni n e m lehet. Nem is akarom. Első állomáshelyemen másnap először a téren nézek körül, ott, ahol a sátrak v a n n a k s ahol a könyvhét megnyitóján rendszerint figyelemre méltó érdeklődés nyilvánul meg a nagyközönség részéről. Tanárok, diákok, nemcsak válogatnak, vásárolnak is. Ennek szemmel láthatóan vége. M á r a már nincs közönség. Üres, kihalt az egész környék, csak a térbe torkolló utcákon van élet. A város polgárai talán attól való félelmükben, hogy betűiszonyuk lelepleződik, és, hogy netán n a p f é n y r e k e r ü l végtelen közönyük, kerülővel közlekednek: amíg állnak a sátrak, a térre be se teszik a lábukat. Egy vidéki k á n t o r azért ide tévedhetne. Vagy másvalaki. Nyilván a Buddhaképű eladó se bánná, ha merengéséből felriasztanák. De nincs senki. És én mit keresek itt? Elevenek közé kívánkozom. Például az Iszaposba. Elosonok a B u d d h a - k é p ű mellett, s az Iszaposig meg se állok. Szólók a büfésnek. — Főnök úr, megengedi, hogy körbekérdezzem a vendégeket? — A színvonalról? — vigyorog. — A könyvhétről. Tenyerével füléhez tölcsért f o r m á l s hozzám hajol. — Hogy értsem? — Egy kis közvéleménykutatást rendeznénk a könyvhétről.

— N á l a m ? Ilyen hülyeséget. Ki az úristen szalajtotta pont hozzám és honnét veszi, hogy n á l a m könyvhét v a n ? — Nem magánál v a n könyvhét, á l t a l á b a n van könyvhét és nekem az Iszaposban előjogaim vannak, mert én húsz évvel ezelőtt itt okleveles törzsvendég voltam — magyarázom. A büfés felnyög. A n t a l n a k tényleg igaza van. Kiváló színész. Most a szenvedőt alakítja. Gyászba borul, á j u l á s környékezi, m i n t h a ebben a pillanatban nyomták volna kezébe a végzést: a b ü f é t azonnal be kell zárnia. — Meg a k a r j a m a g á t veretni? Vigasztalom. — Nem lesz f e l h a j t á s , ne izguljon. — T u d j a mit? Az Iszapos konzervatív törzsközönségét — hiszen ezt magának t u d n i a kell — rettenetesen felizgatja minden kívülről érkező denunciálás. Ezért azt a j á n l o m tisztelettel, hogy legyen a vendégem. Egyen, igyon, érezze jól m a gát és fogja be a száját. Ezzel a könyvheti őrültséggel könyörgöm, ne blamáljon. A könyvhét n e m tartozik a profilomba. Ráadásul, ha híre megy, hogy az Iszaposban különféle hülyeségekről faggatják a népet, két hét m ú l v a bed o b h a t o m a törölközőt — ideges, ugyanazt a halszeletet immáron harmadszor dobja a m é r legre. N e k e m a szempillám se rebben. Antal, a régi haver, a bábaképző intézet nyugdíjas fűtője, a környék mostani fóliacsászára, megbízható személy. Tőle tudom, a b ü f é s rendes fickó, e m b e r baráti meggondolásból kizárólag a nagy piások p á l i n k á j á t vizezi, de szeret ripacskodni és olykor betegesen túljátssza magát. Nem kell komolyan venni. Nyilván a leégéstől fél, attól, hogy vele kezdem a „közvéleményezést". — Főnök, minden a legnagyobb rendben — mondom. Nyög. — Haver, sakál f a l j o n a májadból, engem légy szíves hagyj ki a játékból — a halszeletet, ugyanazt negyedszer h a j í t j a mérlegre.

Visszamegyek az asztalhoz, ahol két üveg kőbányai világos mögött Antal b a r á t o m vár r á m . — Mi v a n ? — kérdezi. — Ez a büfés egy rokonszenves pali — m o n dom. — És mélyen érző üzletember. Annyira f i gyelmes, hogy az Iszapos elhunyt törzsvendégeinek soha nem mulaszt el koszorút küldeni. — Antal, m i t tudsz a könyvhétről? — Semmit. Magához a könyvhéthez nem k í vánok hozzászólni: de az olvasás mint olyan, meglehetősen bonyolult história, és eléggé összetett kérdés. Belőlem például kiverték. Ügy szoktattak le az olvasásról, ahogy a pulit szokás leszoktatni a tojászabálásról: veréssel. Marci bátyám, mikor észrevette, hogy könyv van n á lam, úgy ugrott rám, mint a vadállat. Csavargó, kitaposom a beled s már verte ki a kezemből a könyvet. Frászt kapok, ha rágondolok, hogy hányszor ütött agyon a vén m a r h á j a . De a m i t el a k a r t érni, azt elérte. Rá se nézek a k ö n y vekre. — Nagybátyád volt? — Fenét. Édes bátyám. Most töltötte be a h a t vanhetet, bikákat hizlal, k i j á r a téeszbe, egészséges, mint a makk, mostanság az unokáit üldözi. Változatlanul rögeszméje, a könyv öl, butít és nyomorba dönt, a paraszt kezébe k a p a való meg kasza. Marci b á t y á m engem kalapált, Rómity szomszéd a fiát gyepálta. Végül teljesen leszoktatta a gyerekét az olvasásról, de a gyerekből a demokráciában nagy ember lett, így ez már nála n e m hiányosság. Jelzem, nálunk a bátyámnak még a nyagyanyám is besegített: azzal ijesztgetett, ferdeszemű leszek, mint a j a p á nok. Fene t u d j a honnét vette, élete végéig hirdette, a japánok szeme a rengeteg olvasástól szűkült össze. Van itt nekem egy belevaló fóliás haverom. Ö az igazi császár, n e m én. Olajos Pálnak hívják, m a j d összehozlak benneteket. Elismert mesterkertész és primőrtudós, pedig őt még szakkönyvbe nem látta belelapozni soha senki. De v a n esze. Olajos Pál a szakkönyvbuzi

nyugdíjas téeszelnököt figyeli, követi. így t a r t lépést a korral, megrögzött „betűmegvető" mégis olvasott ember — okosít fel Antal. Ferenc j u t eszembe és J a n i bá'. — Akkor ez a te Olajos Pál barátod az Olvasó Népért mozgalomban a „figyelő" nép — m o n dom. Kopott f a r m e r b e n köszörűs külsejű vén pacák ül az asztalunkhoz. Emil, a rokkantnyugdíjas alkoholista, az aktív rigmusterjesztő. Irkalapokra kézzel írt pornográf szösszenetekkel, disznó mulatónótákkal házal, valamennyi saját átdolgozás, kanmurihoz, vadászvacsorához, születésnapi hejehujához. Antal kitörő örömmel üdvözli. — Emil, áruld el ennek az én tanult b a r á t o m nak, hogy szoktál-e olvasni? — Hogyne. Azt a könyvet, amit egyszer t r a k torosnapra kaptam, m á r csaknem teljesen kiolvastam. — Emil, hányban voltál te traktoros? — 1957-ben. Antal felém fordul. — Látod, végül mégis n e k e m lesz igazam: a könyvkérdés összetett kérdés — ásít. Közeleg a nyár és Antalt általában, mostanában huszonöt fok körül a kőbányainak m á r a látványa is elálmosítja. Szeretettel nézem. Életrevaló, jellemes, nyílt, természetes eszű férfi, Ferenchez hasonlóan a m a g a világában magától értetődő természetességgel igazodik el. Félve és csak nagyon halkan kérdezem: akkor is ilyen életrevaló lenne, ha olvasott ember lenne? Mindenesetre szememben Antal könyvvel is, anélkül is, teljes ember, hiányérzetem nincs vele szemben sohasem. De f o g j u k most m á r rövidebbre. Másnap a székesfehérvári piacon, a lacikonyhasoron földművesek, iparosok, „vidékiek" társaságában töltöttem n é h á n y órát. Hegyi László, 18 éves pázmándi kőművestanuló egy közepesen jómódú család feltörekvő tagja, reális elképzelésekkel, vágyakkal, álmokkal. Ezek esszenciája: 1. jól

fizető szakma, 2. összkomfortos családi ház garázzsal, 3. Lada személyautó. Édesapja postás kézbesítő, egyik nővére irodista, a másik bolti dolgozó. — Ez a hét milyen h é t ? — kérdezem a fiatalembertől. Visszakérdez. — Takarékossággal kapcsolatos? — Nem. — Békével, tisztasággal? — A művelődéssel, a műveltséggel, a könyvvel. Fejét rázza: — Én most a tanulással vagyok elfoglalva, szabad a gazda — mondja, s étvágycsináló eréllyel harap a véres h u r k á b a . Nem megy. Nincs szerencsém. A falatozóknak fogalmuk sincs a könyvhétről. Mellettem fehér ingben, pantallóban pávatollas k a l a p b a n negyvenes parasztgazda panaszkodik: — Az idén már háromszor vetettem el a borsót, a galambok mind a háromszor kiették. A madárijesztő szart ér. A galamb rászáll a kalapjára, ott turbékol, hát most a nyavalya t u d j a , kapok-e még borsómagot. Bebuszozni F e h é r v á r r a felér egy kikötéssel. Piaci napokon ú t n a k indul a fél falu. Reggel úgy megtelt a busz, hogy az eleje kinyomta a hátulját. Megszólalok. — Biztos, mert könyvhét van. — Mi v a n ? — kérdezi. — Könyvhét, nem hallotta? — Hol hallottam volna, én nem vagyok fehérvári. Hamarosan híre jár, hogy van itt egy illető, aki tudni szeretné, megvolt-e már Fehérváron a könyvhét. Könyvhét? Az arcokon szomorúság és tanácstalanság. Segítenének, de nem tudnak. Mintha idegen városban ismeretlen u t c á t keresnék, ám hiába minden, a járdaszéli tanácstalanok nem helybeliek, sőt m á r maguk a helybeliek is vidékiek, nem t u d n a k sem utcát, sem teret, se mozit, se patikát. Szégyen. Így azért mégse engedhetnek el. Az ötvenkét éves Varga Sándor, a tettrekész bádogos ezekkel a szavakkal pró3 Szüzek k e r t j e

33

b á l j a megmenteni a lacikonyhák presztízsét: ,,Feh é r v á r o n biztos, hogy szokott lenni könyvhét. Vagy ilyenkor vagy máskor. De az idén még n e m volt, az hétszentség." Ferenc m á r a kocsinál vár. — Mire jutottál? — kérdezem. — Errefelé jobb á r a van a morzsolt kukoricának. De mire ideszállítja az ember secko jedno. A juhászt, a biztos vevőt kár volt elszalasztani — nyűgös. Estig feltétlenül haza szeretne érni. — Ferenc, h a r a p u n k valamit és irány Baja. — Harapjunk. Tele vagyok a sültek szagával, í m m e l - á m m a l eszem. Ferenc kedvetlennek lát. Vigasztal: — Ne lógasd a fejed. Ami téged bánt, attól még lehet jó termés. A kenyér a fontos, a megélhetés, a többi csak dísz, r á a d á s — magyaráz. A piac fölött, a f á k alatt egy s z ü r k e lakókocsiból Zsupán dalát hozza felénk a szél: Az élet célja semmi más, mint jó evés és jó ivás, röff, röff, mint jó evés és jó i-i-ivás. Böff, böff.

A HOSSZÚ ÉLET TITKA Kinyílik, mosolyog a szívem, íme két boldog ember. Sietve helyesbítek: dehogy kettő, sokk a l több. Annyi boldog ember, ahány elfér ebben a meghitt, mégis tágas családi fészekben. Tíz, ötven, vagy még annál is több, és állításomban, higgyék el, nincs se toldás, se lódítás, se tévedés, se túlzás. Aki átlépi Regőség küszöbét, hipp-hopp, egyik pillanatról a m á s i k r a elfelejti m i n d e n b ú j á t - b a j á t - k e s e r v é t . Ez m i n t közismert „tétel" a Duna—Tisza-közén, a jugoszláv h a t á r tól föl egészen Soltig, majd át Kecskemétig m á r - m á r leírásra is érdemtelen evidencia. Tudnivaló, ennélfogva szükségtelen hangoztatni, nyilvánvaló, tehát felesleges róla beszélni: Ez a ház a barátság és az öröm szigete. J ó m a g a m egy fárasztó riportút végén, késő este, megviselten,

kicsit az emberiségből is k i á b r á n d u l v a „buktam be" hozzájuk. Aztán Regősék otthonában azonnal megéreztem, a derű, a jóság, a kedély a legjobb búfelejtő szer. Könny, szomorúság s bánat, vélem, soha nem lenne többé a földön, ha felsőbb parancsra holnaptól mindenki r á j u k hasonlítana: Regős János nyugdíjas főállatorvosra és feleségére, az örök f i a t a l „mamira". De jó is volna. Nagy kár p e r sze, hogy efféle fölsőbb parancs ide mihozzánk a földre soha n e m fog megérkezni, s én, a kissé megkeseredett gyarló lélek ebben a festményekkel borított tágas lakásban m á r - m á r kételkedni kezdek Regőség boldogságának valódiságában. Hamisságot sejtek, tettetést, megjátszást gyanítok, mert túlságosan szép a menyasszony, valószínűtlenül felhőtlen és kicsit álomszerű minden, így m á r rég nem élnek az emberek, jut eszembe többször, ahogy őket nézem, a testes, vidám f é r jet, a szeretettől izzó feleséget, aztán kissé irigykedve be kell lássam: akinek esze van, s aki hosszú életű a k a r lenni ezen a földön, az így él, mindig jókedvűen, reggeltől estig tevékenyen. Házigazdám szerint úgy, hogy mindenből mókát csináljunk, még a gyónásból is. Hát igen, erre kéne valahogy ráállni. Csakhogy ehhez szerencsés adottság, derűs életszemlélet, jó házasság, és még ki tudja, mi minden kell. Mindenesetre ami az élet terheinek derűs cipeléséhez szükségeltetik, azzal Regősék bőségesen rendelkeznek mindketten. Doktor Regős János, noha értelmiségi, a világ jeleit mégis mindig először a szívével fogja, veszi. Egykori pályakezdését így emlegeti: „De rég volt, talán igaz se volt. Vonattal érkeztem a szakmári vasútállomásra egy szombat reggelén. Onnét Halomszálláson keresztül gyalogosan m e n t e m a homok mégyi községházáig. Legelső benyomásom első, m a r a d a n d ó gyönyörű képem Homokmégyről másnap, v a s á r n a p t á m a d t bennem. Megláttam n é h á n y lányt, asszonyt, sőt f é r f i e m b e r t is, cifra r u h á b a n , népviseletben. Estefelé pedig népdalt hallottam az utcákon. Ez számomra rendkívül 3*

35

vonzóvá tette a falut. Megszólalt a szívemben a pacsirta, és mikor megláttam T a m á s Gizát, Aranyos Ilonkát, Csippcsipp Margitot, Kákonyi F u r u l á s Matyit, ez a pacsirta énekelni kezdett bennem. Azt hittem, a mennyországban vagyok. Ezt a homokmégyi mennyországot mostan a r i c s a j - b a b á i m , a picős nagy angyalok, a kis óvodások színes csoportja képviseli." — A doktor ú r elérzékenyül és a kicsi Kuti Verát emlegeti, aki így dalolt az ünnepségeken: Kis k e r t e m b e n sok rezeda Én vagyok a Kuti Vera Felöltözök száz szoknyába Ügy megyek a kultúrházba Regős doktorék h á z á b a n az a falvédő strófa, hogy akármilyen kedves vendég, h á r o m napig untig elég — soha n e m volt érvényben. Doktor Regős János, akit Szegedtől Pécsig, Dunaföldvártól Kecskemétig mindenki Frici bácsinak szólít és tisztel, terhes vendéget nem ismer. Már olyat, aki neki teher. Bizony meglepődtem, midőn megnyomtam a csengő gombját s Frici bácsi m i n t h a m á r reggel óta rám várt volna az előszobában, nyomban a j t ó t nyitott s noha még jóf o r m á n nem is látott, máris szélesre tárt, ölelésre kész derűvel kiáltott: Gyertek, gyertek, befelé magyarok, ahányan vagytok. Bizonyos vagyok benne, hogy ezzel az egész világot magához ölelő emberszerető természetével lopta be magát a homokmégyiek szívébe is. ahol h a r m i n c k é t esztendeig szolgált, és bizonyára ezzel szerettette meg magát a környéken mindenkivel. Aligha akad olyan állatorvoslak az országban, ahol a délben betoppanó parasztembernek azonnal t e r í t e n e k : asztalhoz ültetik, s mielőtt még bármit szólna, gondosan megebédeltetik. Regőséknél ez szinte m i n d e n n a p megesett Bekopogott valaki, tehenéhez orvost hívni, s mire észbekapott m á r a levest kanalazta. Ennek a mesés vendégszeretetnek köszönhető az állatorvosné szívszorítóan szép homokmégyi kar-

rierje is. Kezdetben nagyságos asszonynak szólították. Pár év múlva már a falu a p r a j a - n a g y j a „ m a m i k á n a k " tisztelte. Az asszony imádja az urát, az ura i m á d j a asszonyát. „Mindketten Báesbokodból eredünk, mami a pálinkafőzdés Schön Matyi lánya, én a Tót utcai kovácsmester fia" — m o n d j a Frici bácsi. Homokmégy, ahol harminckét évig állatorvoskodott. élete nagy és m a r a d a n d ó élménye. Homokmégynek viszont a doktor úr a nagy és felejthetetlen élmény. De milyen élmény. A község és az állatorvos kapcsolatában az évtizedek során minden eseménynek színe. íze, zamata van. annak is története van, természetesen, hogy mikor fanyalodott Frici bácsi autóra. „A téesz-szervezésnek köszönhetem, hogy autóra kaptam. A termelőszövetkezetek megalakulása idején, midőn sok lónak a sorsa megpecsételődött, egyik reggelen régi kocsisom, Baka Gergő bácsi ablakom alá állt és elkezdte énekelni: Baka Gergő szürke lova r á - r á recece Bekerült a téeszcsébe, r á - r á recece Azt a lovat doktor u r a m vissza nem adják, Legfeljebb csak részletekben Egyik d a r a b j á t . Mit volt mit tennem, autót kellett vennem" — meséli nevetve. Különben harminckét esztendős szolgálata alatt öt lovat és nyolc autót fogyasztott, de ő maga soha nem érzett fáradtságot, pedig nemcsak doktor volt, hanem járási tanácstag. községi népfrontelnök, az állami, családi ünnepek rendezője, a lakodalmak szertartásmestere, a község kultúrmindenese és tanítómestere. A szép beszédű, tiszta lelkű, dalosajkú homokmégyi nép doktor Regős János személyében megtalálta a kedvére való és belevaló értelmiségi emberét, ő viszont felszínre hozta és tartóssá tette a homokmégyiek m u n k á b a n , dalban, vígasságban megnyilvánuló életkedvét, életörömét. Lakodalmakban Frici bácsi tiszte volt menyasszonyt búcsúztatni. Mindig örömmel vál-

lalta, és a búcsúztatót ezekkel a szavakkal kezdte: „Szilencium! Magyarok, ősi szokáshoz híven engedtessék meg nekem, hogy a menyaszszonyt elbúcsúztassam az édesanyjától. Először t ő l e . . . " — és helyre, alkalomra oly gyönyörű rigmust kanyarított, hogy szem sose m a r a d t szárazon. Később az anyósnak is írt versezetet. Ettől kezdve az öreg vőfélyek már nemcsak a menyasszony szüleihez, h a n e m ú j szokásként az anyóshoz is intéznek n é h á n y szép, emberi szót. H a r m i n c k é t évig egy községben. Töprengek. Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi is volt ő t u l a j d o n k é p p e n Homokmégyen. Hivatalosan állatorvos. Nem hivatalosan lámpás, népművelő, a nép a t y j a , tanítója és kedves b a r á t j a . Amikor elmúlt hetvenéves, n y u g d í j b a vonult. A község népe illőn elköszönt tőle, s akik érdemeit felemlegetve munkásságát méltatták a művelődési házban megtartott búcsúztatón, érdemként olyasmit is emlegettek, ami állatorvos esetében eléggé szokatlan. „Frici bácsi, ez a község többek között azt is neked köszönheti, hogy van művelődési háza . . . " Homokmégyről beköltöztek B a j á r a , de igazából soha n e m szakad el övéitől: lakása teli van Homokmégyet idéző tárgyakkal, fotókkal, festményekkel. A b a j a i nagytemplomban delet harangoznak. Az u t c á n csönd és nyugalom. Ezt az utcát, egyszer szóba került, kikövezik, korszerűsítik, de Frici bácsi a tervet azonnal megvétózta. „Ellene vagyok. Emberek, h a g y j á k meg ezt az utcát olyannak, amilyen, különben olyan zaj lesz itt örökké, hogy meg fogunk őrülni." H á t most csend van. Frici bácsi és felesége, mivel ez az a ház, ahol a nap bármelyik ó r á j á b a n dalra szabad fakadni, vendégeit déli házimuzsikával készül szórakoztatni. Derű nélkül nem élet az élet, dalolva, mindig dalolva, ez ennek az otth o n n a k az életfilozófiája. A doktor ú r hegedűt szorít az álla alá, felesége zongorához ül, s önfeledten nótáznak. A maguk kedvére, a vendég tiszteletére játsszák a szép Dankó-nótákat, a bús bunyevác dalokat, s ú j b ó l meg újból Homok-

mégy jut eszükbe. Az ott tanult mulatónóták. Frici bácsi int: Ezt hallgasd meg, ez a homokmégyi himnusz. Amikor Gergő b á t y á m a lakod a l m a k b a n elkiáltotta magát: Doktor úr a nótánkat. én már tudtam, melyiket kérik, a homokmégyi himnuszt. Asszony, lány. öreg, fiatal, mindenki együtt énekelte: A temető k a p u j a sarkig ki van tárva, m o n d j a a doktor ú r és rázendít a homokmégyi himnuszra. Két boldog ember. Nézik egymást, önfeledten örülnek egymásnak. Ilyenek. Ilyenek a természetük szerint. Nincs bennük szerepjátszás, idegen tőlük a mesterkéltség. Az életöröm természetes közegük. Tudnak szeretni, nevetni, örülni, gondokon felülemelkedni, mindent tudnak, ami emberi, s bátran mernek boldogok lenni. H á t ha van a hosszú életnek titka, akkor százat teszek egy ellen, hogy ez a titka.

A LEGSZEGÉNYEBB GAZDAG EMBER Ebben a házban még mindig t a r t és talán soha nem fog véget érni a második világháború. Idős Németh József lakik benne a feleségével. Gazdag ember, szekszárdi szövetkezeti polgár. Kétszázhúszezer forintot ajánlott fel egy alkalommal kápolnaépítésre. Pénze számolatlan, mégis a környék legszegényebb embere. Huszonegy évvel ezelőtt vitték el Horthyék a fiát katonának. Nagy idő, sok idő. A f i ú t még mindig v á r j á k , v á r j á k rendületlenül. A borvarázsló, a nagy titok tudója, aki felfedezte, hogy miként lehet a szőlőből úgy készíteni bort, hogy a nedűben benne legyen a csatári ősz minden íze, illata és zamata, a nagy titok tudója ma már csak a várakozásnak él. Amikor nála jártam, C rendszámú gépkocsi állt meg a ház előtt és demizsonokkal felszerelve bejött hozzá egy férfi. Azt mondta. Baranya megyei és jó bort szeretne vásárolni. Orvosságnak.

— Van? — Van. Németh József elindult vele a pincébe és intett, kövessem, m e n j e k utána. Pincéje szentély. A hordók birodalmában rend és egyöntetűség. Fölöttük virágzik a nemes penész. A demizsonokkal fölszerelt vendég kóstol és ámuldozik. A gazda arca rezzenéstelen. Sokan dicsérték, sokan kóstolgatták a borát. Ö r ü l j ö n ? Valamikor tudott, de már elfelejtett örülni. Megtölti a demizsonokat és felszámolja még az egy deci kóstolót is. Az orvosságnak ára van. Én pedig a r r a gondolok, vannak, akik erről a vén borvarázslóról tudni vélik: ha 220 ezret felajánlott, akkor a ládafiában még legalább ekkora összegnek kell lenni, m e r t annyira n e m vallásos, hogy egy k á polna miatt teljesen levetkőzzön. I n k á b b beosztó, kuporgató természetű embernek ismerik, akinél sose koptak, mindig fialtak a forintok. Szőlőszomszédai sokszor és sokan utánozták, lesték, mikor mit csinál és úgy végeztek mindent a tőkékkel, ahogyan ő tette. Hiába, titkát senki nem t u d t a ellesni, és ezt a titkot feltehetően a sírba viszi. Borának Szekszárdon nincs p á r j a . De ennek a bornak á r a van, nemcsak a liternek, még a decinek is. Régebben nélküle borverseny soha n e m múlhatott el. Az érmek és oklevelek sokaságán egy nemzetközi borversenyen nyert a r a n y é r e m a korona . . . De erről ő m á r nem beszél, néma, akárcsak a pincelejárónál a bekeretezett obsitoslevél, amely ott függ a falon. A B a r a n y a megyei vevő elköszön, ö pedig f e lém fordul és r á m u t a t az egyik kis hordóra. — 1946-ban tettem félre. Neki. A f i a m n a k . Akkor verem m a j d csapra, amikor benyit a kapun. Addig ehhez nem nyúl emberfia. Nem kérdezek tőle semmit. Értem. Ez a bor aranyérmes, nemzetközi versenyen lett aranyérmes, de attól tartok, a hordó nem lesz csapra verve soha. — Így marad. Ez így m a r a d — és a hetvenhét éves vénember arca eltorzul. A leggazdagabb

szekszárdi szegényember hallgat. Ha sírni tudna, sírna. De nem tud sírni. — A versenyek sem érdeklik? — kérdezem, csak hogy a szó több legyen. Fejét rázza. — Nem. — Vagyon van itt a maga pincéjében. A hang üresen kong, mintha hordót kopogtatnának, amelyikből kifogyott a bor. — Kinek, minek? — Ügy hallottam, a maga borát m á r a fél világ megkóstolta. Ez azért tetszik neki. Nem b í r j a megtagadni önmagát, a szekszárdi szőlősgazdát. Tekintete megélénkül és sorolja: — Angolok, dánok, spanyolok, f r a n c i á k , oroszok, kanadaiak, én kérem mindig a legjobbak között voltam az első — kemény, szigorú a hangja. Most büszke. — Erre büszke lehet. Legyint. — Csak voltam. Indul, indulok utána. Az u d v a r o n megáll, széjjelnéz, mintha hallgatózna. A szürkületben, a dombok felől szinte hallani vélem a pityókás pinceszerezők brummogását. De v a j o n hová figyel Ö? Mellette áll a felesége. — Ne hagyd el magad, papa. Nem érted? Ne hagyd el magad — kérleli az asszony. Idős Németh József rámnéz és megkérdezi: — Tud valamit róla? — Nem. Annyit tudok csak, hogy maguk még mindig v á r j á k . — Megjön?

?

Felém hajol, s mintha titkot á r u l n a el, szinte suttogva m o n d j a : — Megjön. Kétszázhúszezer forint nagy pénz. A tiszteletére adom, a mennyben lakónak, hogy haza vezérelje, hogy hallgassa meg keservünket. Az asszony közbeszól:

— Mindent megpróbálunk. Mindent. Álmomban is mindig látom. Egyetlen gyerekük volt a fiú. Egészséges, szófogadó. Neki vissza kell jönnie. Mondani szer e t n é m a két öregnek, jobb lenne talán, ha . . . Ha nem várnák, ha belenyugodnának, ha megnyugodnának. De nincs erőm szólni, mert nem tudom, van-e jogom elvenni tőlük az éltető reményt. Hisznek és várnak. Joguk van hozzá. Csendesen, szinte énekelve sorolja az asszony: — Egyszer j á r t nálunk egy lengyel újságíró. Azt ígérte, f e l k u t a t j a a f i u n k a t még a föld alól is. Kaptunk levelet tőle. Azt írta, él a gyerek, megnősült a gyerek. Két szép családja van, egy fiú meg egy kislány. Két unoka, van két unokánk. Ö az egyik szemét elveszítette, amúgy egészséges. Dolgozik. Álmomban is látom. És úgy tesz mindig, m i n t h a szólni akarna, hogy mama, édesanya. De akkor fölébredek. Elhiszi? És, és biztos megjő. Egyszercsak betoppan: minden este vetett ággyal várom, és délben terítékkel, tányérral, szalvétával, késsel, villával. Terített asztal várja, meleg étel, a lavórban friss víz és tiszta törölköző . . . Az asszony, az anya áll az udvar közepén és s a j á t visszhangjaként ismétli: — Mintha szólni a k a r n a . Elébe megyek, intek neki, és hívom, gyere haza fiam. Nehezen bírom hallgatni az asszonyt. Közbeszólok. — Kedves, ez a lengyel újságíró később nem jelentkezett? — Kerestük mi, írtunk mindenfelé. Azt mondják, utazott repülőgépen és szerencsétlenség érte. Pedig ő már nyomon volt. De maga, ugye majd maga segít, maga m a j d megkeresi? — fölnéz és tekintetével parancsolja, hogy ígérjem meg neki: hazasegítem a fiát. Megrendülve körbenézek, az udvar, a lakás, a melléképületek, az erős, biztos jómód jegyeit viselik magukon. P r a k t i k u s és tiszta minden. A két öreg a nyárikonyhában él, ott is alszik, télen, nyáron. Fönt a tiszta szobák

be vannak bútorozva, a gyereket és az unokákat v á r j á k . A folyosó üres. A két öreg ottmarad az u d v a r közepén. S amikor visszanéztem, a távolba figyelő asszonynak csak a szemét láttam. Nem f e l e j t e m el soha. Idős Németh József pedig mozdulatlanul áll a téglával kirakott udvar közepén, s talán a r r a gondol, hogy egyszer majd mégis megjelennek a hírhozók. Ezt a napot ki fogják várni, szüretre még ő is megjöhet. Hol marad ennyi ideig? Ennyi ideig. Ennyi ideig. Csatáron egymás mellett sorakoznak a présházak, és a szürkületben úgy véli az ember, hogy a tölgyfaajtókon lógó rozsdás lakatok titkok a t őriznek. Megfejthetetlen nagy titkokat. *

Sok év után, 1987 nehezen kibontakozó tavaszán újból ú t r a keltem, b e j á r t a m Csatárt, álló napig jöttem-mentem, a Németh porta helyét talán meg is leltem, de a legszegényebb gazdag embert már hiába kerestem. Nincs a felesége sem. Elmentek mindketten, s én reménykedem, ha netalántán van túlvilág ..odaát" végre együtt a Németh család.

MEGÜZENTÉK Megüzenték a halálát, s mivel ezen a földön különösebb érdemeket nem szerzett, a pap hoszszasan töprengett a búcsúztató szöveg megfogalmazásán. Végül feltehetően a b b a n állapodhatott meg önmagával, hogy rögtönöz: közhelyeket mondott, azt, ami éppenhogy hirtelen eszébe jutott. Elment tehát az öreg gulyás is az égi mezőkre, maga mögött hagyott hetven kopott esztendőt, két asszonylányt, két felnőtt embert, egy öregasszonyt és a k a m r á b a n a kampósszegen egy c i f r a nyelű, sallangos ostort. Szerzeménye nem lévén, minden földi vagyona ez az

ostor. Ennyi m a r a d t utána, m á r ami értéknek számít. A bakancs, a nadrág, a kalap annyira viseltes, hogy az egész együtt talán 15 forintot, ha megér. Emléknek sok, örökségnek kevés. Ez se legyen. Temetés u t á n bevetették a kemencébe és eltüzelték. A h e t v e n esztendőt neki úgy m é r ték ki, hogy tíz évig tartott a gyerekkor, negyv e n k é t évig a cselédsor és tizennyolc esztendeig az aranykor. Amikor lehunyta a szemét, azokból a gyertyákból f ú j t a k el egyet, amelyekből millió van, úgyhogy ha egy kialszik, észre se venni. Azt üzenték, szépen h a l t meg. Ügy tett, m i n t h a a kaszásra nem is gondolna. Előtte csupán h á rom hétig nyomta az ágyat, s m i n d e n t m e g k a pott. Rozi néni, a felesége visszaköltözött hozzá erre a három hétre. 1959-ig éltek együtt, azóta külön élnek. Régebben nappal, ha összevesztek, éjjel mindig kibékültek. Mire a kerek képű hold a szalmakazlak mögött eligazította a f e j e a l j á t , oly békésen szenderegtek a szalmazsákon, mint a m a született csecsemők. Az sem túlzás, hogy '45-ig kimondottan szépen éltek. Sőt voltak esztendők, amikor büszkék és boldogok voltak. Rozi néni tejétől úgy meghíztak kétéves k o r u k ra a gyerekek, hogy olyan lett mindegyik, m i n t a vasgyúró. Jánoska h á r o m és fél éves koráig szopott. Leült az a n y j a , ő hozzáfutott és m á r szítta is a tejet. A többiekhez képest másfél évvel tovább volt m u t o g a t n i való, szép tanyasi vasgyúró. Rozi néni t e h á t a tejére, az u r a pedig hol Jánoskára, hol Pistikére, hol Bözsire, vagy Marira volt büszke. V a s á r n a p délután, esti etetésig a gyepes árokparton szokott játszani velük. Mindig a legkisebbel, m e r t mindig a legkisebb volt a legkedvesebb. Rozi néni a küszöbről nézte őket, fölvette a „törökcicc" ruhát és guggolva a küszöbre ült. A tatár asszonyokra hasonlított, vagy még inkább a mongol asszonyokra, akikről a Tolnai Világlapja közölt képeket: elől guggoltak, mögöttük a sátrak látszottak. A küszöbről az ú t m e n t i pázsitra, a szalmakazlakra és a kukoricásokra is el lehetett látni. Az a j t ó fölött volt a padlásfeljáró, és ha a létrán

oda felkapaszkodtak, szép, tiszta időben nagyon messziről még a homályosan kéklő Mecsekhegység is megmutatkozott. Egyszer valaki, az aratók közül m o n d t a meg a hegy nevét, de Rozi néni azonnyomban elfelejtette. Ők úgy gondolták, olyan messzire soha nem kerülnek, minek akkor a hegy nevét megjegyezni? Jól gondolták. 1945-ig nem mehettek, u t á n a pedig azt tartották, ahol nincs dolgunk, ott nincs keresnivalónk. S így ők ketten ebből a nagy-nagy világból összesen három községet és egyetlen várost ismertek. A városból sem az egészet, csak néh á n y u t c á j á t : azt, amelyikben a késes és m ű köszörűs lakott — ez volt a főutca — ezenkívül azt a közt, amelyik a vásártérre vezetett, és azt a sarkot, ahol nyáron dinnyét szoktak árulni. Amikor a gulyás meghalt, felesége megmosd a t t a és felöltöztette. R u h a nélkül látszott csak igazán, hogy csont és bőr az egész ember. Egyszerű volt megemelni, m e r t oly könnyű volt, a k á r a pille. Pedig életében falánk volt és mohó, aztán, lám mi értelme az egésznek? Semmi. Egy-egy falat hús m i a t t már cirkuszolt, és ha Rozi néni nem vigyázott, vasárnap a fél kiló m a r h a h ú s t képes volt egyedül felfalni. Elfeledkezett a gyerekekről, el mindenről, amikor fogára való étel k e r ü l t az asztalra, evésre mindig kész volt, falt, habszolt, és később az italra is rászokott. Mintha valamennyi cselédősét k á r pótolni akarta volna. Negyvenötig a gazda csel é d j e volt, negyevenöt után se bírta megszokni, hogy ne szolgáljon senkit, szolgálni kezdte az italt. Ezért hagyta el őt Rozi néni 1959-ben. A nagyobbik lányhoz költözött, az elhagyott gulyás pedig Jánoskához ment, ahhoz, aki három és fél éves koráig szopott. Tőle az erdőre járt dolgozni, de amikor ágynak dőlt, Rozi néni szó nélkül útnak indult és mellette m a r a d t élete végéig. Nem mondott semmit, a gyerekek nem kérdeztek tőle semmit, az ember se, csak nézte egy kis ideig, úgy, hogy feléje fordult a párnán. A gyerek szokott így nézni az a n y j á r a . Az utolsó napon megkérdezte Rozi nénit, hogy emlékszik-e

Berberovicsra, a r r a , akinek volt egy gombos h a r m o n i k á j a , és el akarta nekik adni. Igen. Meg is vették volna, de valami közbejött és nem lett belőle semmi. Talán keveset ígértek, netán a Berberovics kért túl sokat? Ki t u d j a ? Pontosan m á r Rozi néni se tudta, csupán a r r a emlékezett, hogy megbeszélték, ha megveszik a harmonikát, lisztből ragasztót csinálnak, m e r t egyik helyen lyukas volt a harmonika, s hogy ne fújjon, be kellett volna ragasztani. Megüzenték még azt is, hogy a halottnak nehezen találták a nevét. Rozi néni m e n t el bejelenteni, és amire eddig senki se gondolt, az most egyszeriben fontos, nagyon fontos lett: a halott neve. Amíg élt, úgy hívták Sándor, később hoszszú ideig Sándor bácsi. A vezetéknév se neki, se m á s n a k soha nem kellett. Kiss Sándor tehát életében először a k k o r lett valaki, amikor meghalt. Hetven esztendejének j ó f o r m á n ez volt az első és egyetlen eseménye. Önéletrajzot soha nem írt, de ha kellett volna, ugyan mit írhatott volna? Semmit. Részben azért, m e r t írni-olvasni sem tudott, részben, mert nem történt vele soha semmi. Halála előtt még azt m o n d t a : „Hallod asszony, a Cukrost k á r volt eladni" — ennyit mondott és nem szólt többet. A pirostarka Cukros tehenet persze n e m ők adták el, hanem a gazda. Nekik nem volt tehenük, a Cukrost, a szelíd, nagytőgyűt mégis úgy s a j n á l t á k , mintha a s a j á t j u k lett volna. Kiss Sándor gulyásra J á nos gyerek viseltes sötétkék r u h á j á t adták, zoknit, félcipőt húztak a lábára, felöltöztették u r a san e r r e a nagy ú t r a . Mindezt Rozi néni, a feleség rendezte, m a j d dolgát elvégezve odaült a halott mellé és csak a könnyei potyogtak, de n e m is az urát, nem is magát, csak ezt a cudar világot siratta. Aztán Rozi néni is üzent: Ha tudom, a j á n l j a m be valami jobb módú családhoz, ellátásért mosna, főzne, takarítana. Azt üzeni, ennyit, ha lehet, tegyek meg. hiszen a tanyán szomszédok voltunk és amikor a Tigris nevű kiskutyát n e k e m adták

— emlékezzek vissza — azt ígértem, egyszer m a j d megszolgálom én magának ezt a szép kis kutyát, Rozi néni.

OTT AHOL ÉLÜNK Szenzáció, meglepetés. Kengurufarok-leves kettőszázhuszonkét forint. Nevetek, mintha csiklandoznának, ezt a szerencsét. De talán tévedek. Hogy higgyek egyre gyengülő szememnek, s hogy csalhatatlan biztonsággal állapítsam meg az árcédulán f e l t ü n tetett összeget, lassan, á m kitartóan a húsáruval megpakolt hűtőpulthoz araszolok, ahol azonnal elkönyvelem: nem tévedtem. A k e n g u r u f a r o k konzerv d a r a b j á t tényleg 222 forintért kínálják. Nem megy föl tőle a vérnyomásom, h a ennyi, hát ennyi, fő az egészség. Egyébiránt nekem nem hiányzik, azt se tudom, mi f á n terem, ám akinek tele a zsebe, vegye és egye. Se finnyás nem vagyok, se válogatós, de amíg be tudok szerezni m a r h a h ú s t ötvenvalahány forintért, nem leszek bolond kettőszázhuszonkettőt adni tányérnyi kengurufarokért. Ezzel együtt azonban újból elismerem, Emmike, a százhatvanas talpraesett vezetője változatlanul t a r t j a remek kereskedői f o r m á j á t , s továbbra is „csúcs" az árubeszerzésben, ráadásul mindig a kör közepébe talál. Beletalál s portéka soha n e m marad a nyakán. Azt vallja, ha áru van, a k k o r arra vevő is akad. Zabpehely, szárított giliszta, Faszappan, édes bor, francia cigaretta, elfogy minden, ha előbb nem, utóbb, de i n k á b b előbb, m i n t utóbb. A pult mögött ismerős eladó, szép arcú, mezei virág szeleteli a rövidkarajt. — Marika, k e n g u r u f a r o k r a jelenleg milyen a fizetőképes kereslet? — kérdezem tőle palástol hatatlan közgazdászderűvel. — Tűrhető — feleli a széparcú kuncogva. — Fogy?

— Fogyogat. A kutyabolondok kutyaeledelnek nézik, amikor azonban kiderül, hogy nem k u tyaeledel, már n e m is kell nekik. Egyesek kíváncsiságból veszik meg. Bejön a drágám, meglátja, nézegeti, jé, kengurufarok, megőrülök, és kér egy dobozzal. Hogy otthon aztán mit csinál vele, nem tudom. De van. Én Ausztráliába küldeném a nagynénémnek, csak pillanatnyilag Ausztráliában nincs nagynéném — nevetgél Marika. — Látja, Marika, ha pénzes e m b e r lennék, most minden n a p kengurufarok-levest ennék, persze csipetkével, mert nyilván úgy igazi, csipetkével. Marika kinevet: — Hol él m a g a ? Kenguruf a r o k r a pénzes e m b e r nem éhezik meg soha. T u d j a kik veszik az ilyesmit? Megnyugodhat, nem főorvosok és nem géemkások. azoknak több eszük van. A csórók, az üvegesek, ahol tizedikéig terülj asztalkám, utána a visszaváltott üvegek árából élnek. Máma hopp. holnap kopp. Éhkopp. Elhiszi? Mondanám, n e m hiszek a túlságosan leegyszerűsített képletekben, mondanám, csakhogy az élet máris buzgón igazolja jó tanulóját, Marikát. Mosdatlan élete p á r j á v a l gyűrött k i s m a m a nyomul a hűtőpulthoz. Nyersek, hangosak, közönségesek, a férfi erőszakos, az asszony lompos és fölöttébb öntudatos. A vásárlást a f é r j kezdeményezi: „Anyám, látod ezt a pofás sztár-zabát? A Krisztusát! K e n g u r u . Na, sejted-e m á r hogy Apu mivel fogja meglepni az ő kis családját? Hé, m a d á m , eladó ez az izé? Kettőt kérek utcán át!" harsogja a f é r f i . A pár elégedett magával, csórókáim feszítenek, ma nagykanállal esznek: kenguruleves lesz csipetkével, m e r t ugyebár úgy igazi — csipetkével. *

A konyhaajtó kitárva, a hosszú parasztgangon egymásba kapaszkodva táncikálnak a városi kislányok, a tetőkről a diólevél színű őszben zeneszó hallatszik — dob, tambura, hegedű sza-

xofon, gombos harmonika — a dundi rokon fiatalasszony megmerevedik, fölugrik a konyhaasztaltól s áttüzesedve k i á l t j a : — Futás, jönnek a lakodalmasok — s kirobog az utcára. A városi kislányok, Ágnes, Klára és Éva, Gizella, Borbála ujjongva, szélvészként söpörnek utána, éljen, éljen, lakodalom van a mi utcánkban, f é r j h e z m e n t a falu legszebb lánya. A banda mártonszállási hangszerelésben bácskai lakodalmast, torokszorítóan régi mulatónótát játszik, ezt dalolták egykor a nagyapáink, és ettől nekem is mehetnékem támad, s noha násznépet bámulni meglehetősen férfiatlan dolog, m i n d e r r e fittyet h á n y v a magam is a többiek után vonulok. I m r e se marad meg a konyhában, házigazda méltósággal álldogál a gangon, onnét mondog a t j a , hogy ezeket a mostani lakodalmakat már nem nagyon érdemes megbámulni. Nincs bennük élet, nincs bennük semmi, gyászmenet mindegyik. nem dalolnak, csak dadognak, mondja, a lugast babrálva. Kit érdekel? Olyanok, amilyenek, én a násznépet mindenképpen végignézem. I m r é n e k ez ellen semmi kifogása. Később után a m jön, s anélkül, hogy kilépne az utcára, elbeszéli, ezt a mai f ö l h a j t á s t a fiatalok ellenében m a g u k a szülők erőltették, a menyasszony apja. a vőlegény anyja, meg a két mostoha, mert itt elvált személy mindenki, mind a két fél részéről, úgyhogy a fiatalok azt akarták, ne legyen lakodalom, legfeljebb vacsora, más semmi. Rühellik a dolgot és igazuk van. a „csonka" lakodalmat, a h o n n é t a szülők fele hiányzik, okosabb mellőzni. A násznagynak a legrohadtabb. Kikéréskor a mostohát nevezze drága édesanyámnak, meg d r á g a felnevelő édesapámnak, inkább hallgat és ilyenkor ez az egész kikérés olyan ízetlen, olyan semmilyen, duruzsolja Imre. Hívom. — Gyere, fölállunk a lépcsőkre. Legyint. — Hogyne, éppen azon jár az eszem, tyúkok közé kappannak — ácsorog a gangon, ott hagyom, megyek a lépcsőkre nézőnek. 4 Szüzek kertje

49

Tornacipők, melegítők, fekete fejkendők, az utcabeli érdekeltek, a nők és az apróságok a művelődési ház lépcsőjén türelmesen v á r j á k a násznépet. Erről az ezeréves mulatságról nem fogja őket lebeszélni soha senki. I m r e felesége, a dundi rokonfiatalasszony, divatosan öltözködő modern nő, autót vezet, tagja a vezetőségnek, mégis a „násznéplesen" éppúgy izgul, mint egykor a fejkendős, bőszoknyás n a g y m a m a . Ezen a vonalon nem változott semmi. Menyasszonyt nézni, vőlegényt dicsérni, násznépet szemlézni illendő is, kötelező is. Minden v a l a m i r e való lakodalom mézédes keleti csemege a szőlészetben, a varrodában, a kárpitüzemben hetekig lehet csipegetni belőle. Az alvégről közeledő menet még n e m látványosság, de m á r bizonyosság. Az ablakokhoz lombosodó szilvafák alatt meg-megvillan a fehér menyasszonyi fátyol, látni a násznagy öltönyének sötétjét, a j á r d á n kalapok, zsebkendők, üvegek úsznak felénk, dübög a dob, csukódnak a kiskapuk, itt a lépcsőn, az izgő-mozgó asszonynézők most már elégedett nevetésekkel és kéjes nyögésekkel nyugtázzák: immár m i n d e n a legnagyobb rendben, aki tett, tett, aki nem tett, n e m tett, az állóhelyek mind elkeltek, a páholyok mind megteltek, függöny föl. Nincs szünet. A násznép sereghajtói, a nyitott inges zenészek lelkesen, kitartóan f ú j j á k , húzzák, pengetik, ezt csinálják m a j d megállás nélkül, reggelig. Élvezik, hogy játszhatnak, ez még a régi tempó: mulass szakadásig, járd a csárdást meg a kólót meg a polkát ájulásig. Egykor a B e b á k - b a n d a úgy meg tudta vadítani a násznépet, hogy a vendégek estétől m á s n a p délig m á zsákat ugráltak le magukról, a lakodalom felért egy radikális fogyókúrával. Persze a zenészek, az öreg Ivanacz, a brácsás, Álbó, a nagybőgős, meg a Farkas Andrész annyira kimerültek, hogy beléjük is hetekig csak hálni j á r t a lélek. De m i r e kellett, ú j r a feléledtek s helytálltak ismét becsülettel, reggelig, másnap délig. Három-négy b a n d a működött az észak-bácskai községekben:

s v á b fúvósok, bunyevác tamburások, magyar cigányzenészek. — Ezek kicsodák? — kérdezem a rokonaszszonytól. — Alkalmi tömörülés — súgja. Ehhez képest kiválóak, nyugtázom elismerően, és szólok a városi kislányoknak, a lakodalmasok azonnal itt lesznek, álljatok szépen mellém, vagy ha kényelmesebb, elém. A játékot abbah a g y j á k és engedelmesen elém állnak. A lakodalmasok most már egészen közel értek, a nézők a lépcsőkről megcsendesedve lesnek át a túlfélre. Ilyenkor nincs szövegelés, ez nem a kiértékelés órája, ez az élménygyűjtés ideje. Egyetlen aszszony fészkelődik csak idegesítően, izeg-mozog. bújik a hátam mögé, rejtezkedik. — Mitől fél? Attól fél, hogy m e g l á t j á k ? Álljon elém — biztatom. — Maradjon csak, jobb ha eltakar — m o n d j a riadtan. Szürke kosztüm van r a j t a , nyakában borostyán, h a j á b a n dauer, m i n t h a n e m is ide tartozna, hanem amoda, a lakodalmas bandába, csakhogy valahogy eltévesztette a házszámot. A rokonasszony hozzám h a j o l : — Hagyd, A m á l k a néni a menyasszony a n y u k á j a , és mivel nem hívták meg, restelli magát mutogatni, viszont a menyassszony csak a lánya és érdekli, szeretné látni, hogy néz ki. — Érdekel, de sajnos csak messziről nézhetem. Az apja megfenyegetett, ne m e r j e k a közelükbe menni, mert kiveri a szememet — hüppögi az asszony. A felső lépcsőről valaki, feltehetően egy agyérelmeszesedéses vénasszony elkiáltja magát. — Menyasszony ide nézz! Sír az édesanyád. De bizony a törékeny menyasszony nem néz se jobbra, se balra, csak a lába elé. Elég egykedvű. Persze, milyen legyen szegény? Elvált szülők, elvált nagyszülők, elvált ipam, elvált n a p a m , hát kinek az a fenenagy alakítás és tulajdonképpen mi is az a kóros elváltozás, amit úgy hívtak egykoron, hogy holtomiglan, holtodiglan? 4*

51

Ez egy ilyen k ö r n y é k : itt minden igaz és m i n d e n n e k a f o r d í t o t t j a is igaz. T e g n a p a különös lakodalom, a döbbenetes beszólással, ma egy pozitív apuka, az egészségesebb élet, boldogabb jövő biztató ígéretével. Ezek most n e m szólamok, noha mindössze annyi történt, hogy Lajos doktort merő udvariasságból s m e r t tudtam, hogy dohányzik, cigarettával k í n á l t a m . F e j é t rázta: — Köszönöm, már n e m élek vele. — Nicsak, leszoktál a bagóról? H á t ez igazán szép tőled. Fogadás? Somolyog. — Dehogy. A j á n d é k , évnyitóra. Tavaly annak tiszteletére, hogy a f i a m megkezdte t a n u l m á nyait az általános iskola első osztályában, szept e m b e r elsején széles ívben és ö r ö k r e elhajít o t t a m a cigarettát. — Lajos, te vagy az év a p u k á j a — mondom nevetve, fellelkesülten, s eközben halál komolyan azt gondolom, karácsonyra, n é v n a p r a , születésnapra, évnyitóra, évzáróra ennél értékesebb a j á n d é k o t szülőtől soha ne k í v á n j u n k . Ez az igazi. Ehhez a többi mind semmi. S m á r meg is lódul a képzeletem: színvonalas, színes p l a kátok tízezreit látom a hirdetőoszlopokon, sima és egyszerű szöveggel: Meglepetés kis Balázsnak, a p u k a mától nem szívja.

HOL A SZÉGYEN MOSTANÁBAN? Egy autós úr kolbásszal. Semmi keresztrejtvény. Azt szeretném Önöknek elbeszélni, hogy tegnap a budai önkiben, a Vörös Hadsereg ú t j á n lopás, illetőleg tettenérés történt. M o n d h a t j u k köznapi eset, hét végén, hét közepén, este, reggel, bármikor megeshet, ám ez a mostani a hét legszürkébb napjára, hétfőre esett. Délután fél k e t t ő körül lehetett. Az önki szempontjából a t o l v a j a lehető legszerencsésebb időpontot választotta: a déli csúcs lement, a fogyókúrázó manikűröslányok, a sörrel táplálkozó MÉH-ra-

kodók, a parizert fogyasztó kutatóintézeti dolgozók már mind elvonultak, az önkiben m á r csak néhány vevő lézengett. Tételesen: egy sáp a d t és valószínűleg kezdő növényevő, egy tétova háziasszony, aki mirelit b a r á t f ü l é t keresett, továbbá egy német turista, aki mintha szemével az árukészletet leltározta volna. Elérkezett a tolvaj lás legeszményibbnek vélt időpontja, állapíthatta meg elégedetten az autós úr, nyilván abból a feltevésből kiindulva, az i m é n t lefutott csúcs az önki dolgozóit kifáraszt o t t a : figyelmük lankadt, éberségük eltompult, r á a d á s u l a hétfő „másnap", sőt az ötnapos m u n k a h é t bevezetése óta harmadnap, r a j t a hát, „kolbászoljunk". S az oszlop mögött munkálkodni kezdett. Ezúttal azonban elszámítva magát, alaposan melléfogott, hisz alighogy a tolvaj lást lebonyolította, a személyzet ébersége következtében nyomban bekövetkezett a nem várt, és számára kellemetlen, sőt kínos végkifejlet: az autós úr a kolbásszal lelepleződött. Villámgyorsan, mintegy rajtaütésszerűén érték tetten, s már terelték is előre, nyilván a szűk itodahelyiségbe, jegyzőkönyvezésre. Tagadásnak, ez itt nyilvánvaló, semmi értelme. Az eset, mint esemény, a boltban lévőket meglepte, de az ilyesmi annyira azért nem szokatlan, hogy különösebben törődjenek vele. Annyira pláne nem, hogy felizgassák magukat miatta. Főjjön a boltvezető meg a helyettes feje. Az ügy r á j u k t a r tozik, meg esetleg a rendőrségre, b á r a rendőrséget se szokta kihozni a sodrából az ilyen csip-csup ügyecske. Ők általában nagy vadakra vadásznak. A tyúktolvajt, ebben az esetben a bolti szarkát — m i n t h a az ilyeneket lenéznék — nagyvonalúan a vaktölténnyel dolgozó szabálysértési előadóknak engedik át. Azok meg mi mást tehetnek: a tyúktolvajt, illetőleg a bolti szarkát legfeljebb megdádázzák. Nálunk ez így megy. Mi képletesen szólva nem akkor ütünk jó nagyot a gyújtogató praclijára, mikor a kis tüzet csinálja, h a n e m mikor már p r o f i k é n t gyakorolja a gyújtogatást. Erre ott

t a r t u n k , manapság egy tyúktolvajlás hovatovább m á r n e m más, mint edzés, felkészülés, ujjgyakorlás. Nem a rendőreinket bántom. Azokkal se értek egyet, akik elnézőnek hiszik őket. Másról van szó. Arról: egy testület mindössze annyit tehet, amennyit s z á m á r a a törvény megengedett. A n é m e t turista a rövid bolti közjátékot talán észre se vette. Ha igen, úgy vélhette, mindez a magyarok belügye, átsétált a konzervféleségek térfelére, hogy ott folytassa tovább a készletek gondos számbavételét. A kezdő vegetáriánus egyem, ne egyem dilemmával küszködve a húsokat nézegette. A háziasszonyok arcán csekélyke csalódást láttam. Egyik is, másik is, csomagolt t e h é n t ú r ó t keresett, d e h á t ilyenkor az m á r nincs, illetőleg hétfő lévén, még nincs. S ami legfeljebb délig van, abból délután vásárolni vagy lopni teljességgel lehetetlen. A bolt dolgozói a pénztárhoz tömörülve s rövid időre minden másról, még a pénztárolásról is megfeledkezve, a lopás, illetőleg a leleplezés tényét tárgyalták, részletezték, a m i r e persze m o s t a n r a számítani lehetett, mert ahogy szavaikból kiveszem, immár h a r m a d i k hete, hogy szemmel t a r t j á k az oszlop mögött buzgólkodó delikvensüket. Egyet s mást a múlt héten, de talán előtte való héten is elemelhetett, persze a bolt dolgozói, mivel kizárólag biztosra mehetnek, mind a mai napig semmit se tehettek. Ha véletlenül tévednek, különösen egy ilyen v a j van a füle mögött úriember akkora lármát csap, hogy még a mennyezet is beleremeg. Vigyázni kell, tévedni nem lehet. Az üzemek k a p u j á b a n a portás a szatyrokba bármikor belenézhet. Innét is kivihetnek értékeket, de itt erre még csak gondolni se lehet, az újságok azonnal fejeket követelnek. Ahogy láttam, a dolgozókat nem is annyira a lopás viselte meg, sokkal i n k á b b az izgatta fel őket, hogy a most már leleplezett úr minden alkalommal autóval, tehát n e m gyalog, nem biciglivel, autóval érkezett a pofátlan. Az iroda felé pillantva, s némi megvetést érezve, cseppecskét elmerengtem. Lám csak, ez az

autós úr, akinek ma pont csabai kolbászra f á j t a foga, ebben a percben biztos nem elveszett ember, ha nem csabaira, hanem mindössze t ú r ó r a támad éhe. Csakhogy neki csabai kellett, és hiába állt az oszlop mögé — r a j t a vesztett. Ilyen az élet. Én m á r gyerekkorom óta tudom, hiszen Julis szülém, nyugodjék békében, ezerszer elmondta: Kisfiam, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Ennélfogva én jól és idejében el lettem igazítva. Dehát ki tudja, az autós úr tájékozatlanságának nem-é az a magyarázata, hogy neki nem volt n a g y a n y j a ? Vagy volt, vagy nem volt, lényegtelen. Itt ugyanis a kérdés egészen más. Az a kérdés, hol a szégyen mostanában ?

ROBOTOK ÉS ULTIKIRÁLYOK Vacakolok az automatának csúfolt szerkentyűvel, sanyargatom, rángatom, a pénzt belepottyantam, a jegyet mégsem h a j l a n d ó kipréselni magából. Volán-csúcstechnika. Homlokomon redők gyűlnek. R a j t u n k a nagy magyar átok. Hovatovább senki nem szégyenli magát. Általános a slendriánság, megszokottá vált a naplopás, a hanyagság. Ezt az autóbuszt is nyilván úgy engedték ki a garázsból, ahogy bevitték. Százat teszek egy ellen: a szerelők meg se nézték. Átkozom a magas közlekedési urakat, ilyen kontár készítette ócska jegydobozokat más városokban rég szemétre hajították. De itt minden jó. Ebben a kisvárosban még kétezerben is ezekkel fogják bosszantani az utasokat. Életünk minősége. Szónoklatokban oly szépen hangzik, csaknem elsírja magát az ember. És ami tényleg érthetetlen: amíg az egyik városban az élet m á r - m á r tényleg elviselhető, a másikban csaknem kibírhatatlan. Veszteglünk, úgyhogy van időm eltöprengeni azon az ésszel felfoghatatlan helyzeten, hogy régi mechanizmus ide, ú j mechanizmus oda, m i n á l u n k Magyar-

országon megye és megye között, város és város közt, üzem és üzem közt változatlanul ég—föld a különbség. Átlépem az egyik megye határát s m i n t h a emberöltőket léptem volna vissza a távoli m ú l t b a : a f a l v a k koszosak, gyomosak, a kertvégek, az á r o k p a r t o k elvadultak, az utak rosszak. Ezt f e j t s é k m e g az okosok, ezeket a százéves belhoni minőségi különbségeket. Zalaegerszeg igényességben atomkor, a másik hasonló, esetleg sokkal jobb adottságú megyeszékhely úgyszólván középkor. Ott van, itt nincs ész, igényesség, törekvés, törődés, hozzáértés? Reménykedjünk. A pályázati rendszerrel, a többes jelöléssel, az immár visszafordíthatatlan szókimondással a Pató P á lok u r a l m a - h a t a l m a m a j d csak megcsorbul. Feltéve persze, ha a választott testületek tagjai tényleg felelősséggel és körültekintéssel képviselik választóikat. H a tényleg beszámolni tartoznak nyilvánosan az állampolgároknak. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy kié a hatalom? Ahol a tudásé, a tisztességé, ott minden oké. Ahol a tudatlanok, tehetségtelenek fogják a kormánykereket, ott megverte az isten az egészet. Ettől a v a c a k bizgentyűtől egészen belelovalom m a g a m és egyelőre ú j a b b nekibuzdulással azon fáradozom, hogy jobb belátásra bírjam. Hasztalan. Az é r m é t elnyeli és velem a mérget eteti. A j á r a t innét, a vasútállomás oldalától m a j d percek m ú l v a indul, úgyhogy a volánnál ülő buszvezető fáradozásaimat figyelemmel kísérve, együttérzően hátraszól: „Üljön le nyugodtan a fenekére, ne izgassa magát. Ha jön az ellenőr, én m a j d tanúsítom, a pénzt bedobta. Ez a rohadt szerkezet vagy működik, vagy nem, kiismerhetetlen, mint a nénikém Ibafán." — magyarázza unott kedéllyel. Megkockáztatom a kérdést: — Miért ilyen? Amaz megvonja vállát. — Mert ilyen az élet. Rohad m i n d e n . — De ezzel az automatával csak lehetne valamit tenni, hogy m ű k ö d j ö n .

A pilóta hátranéz s vigyorog, magából az úr h a n g j a szól — m o n d j a . Arra biztat, ne vele szórakozzak, közöljem észrevételeimet a garázsmesterével. Ragyogó koponya, a technikum levelezőtagozatáról kirúgták, a n n a k i d e j é n a szakmunkásbizonyítványt borok és hízott kacsák segítségével szerezte meg, dehát ilyen az élet, és az automata vagy működik, vagy nem. Egyetértünk. Ebben az országban a tehetségtelen akarnokok több k á r t okoznak, m i n t a gyakran ismétlődő elemi csapások: az árvizek, a jégverések, az aszályos évek. Most is K. elvtárs jut eszembe, az abszolút tökfej hivatalnok-forradalmár, meg az a húszvalahány millió, amit nagyvonalúan kivett a zsebemből, a zsebünkből. Miután az „Elvtársak" m á r nem találtak részére sem a megyénél sem a városnál szinekura-állást, s mivel abban az időben még egy nyomorult tűzvédelmi, rendészetvezetői beosztás sem volt kéznél, az elvtársak a v.-i téeszben elnököt csin á l t a k belőle. H u r r á . Megoldódott végre K. Sándor állásügye, viszont az amúgy is gyenge lábakon álló téeszt három év alatt teljesen tönkretette. Az „Elvtársak" embersége viszont nem szenvedett csorbát. Intézkedtek. Netán megtérítették a téesz k á r á t ? Ez lett volna a logikus, csakhát húszvalahány millió f o r i n t o t . . . Ennyi pénz nincs a világon. Az elvtársak úgy intézkedtek, hogy K. Sándort korkedvezménynyel nyugdíjba küldték. Magasrendű h u m á n u m . De kinek a zsebére? Hát akkor vagy működik ez a szerkezet, vagy nem. Nem. Persze nekem nyugodt a lelkiismeretem. Az isten és a pilóta rá a t a n ú m , a viteld í j a t tisztességgel megfizettem, s ezzel a buszozáshoz mindenképpen jogosultságot szereztem. De csigavér, öregem. Ha mindenért felmenne a pumpa, az e m b e r t naponta háromszázszor ütné meg a guta. Vidék? Egy fenét. A vidék tizenkilenc, a főváros egy híján húsz. Budapesten egyre több az olyan üzlet, ahol a vevő számára egyszerűen nem hagynak helyet, az árutól a r a k t á r n a k használt üzletekben mozdulni nem

lehet, s az e m b e r e k minden pillanatban egym á s n a k esnek. Felháborodunk, panaszkodunk és m e g í r j u k az ú j s á g n a k , hogy e m b e r t á r s a i n k d u r v á k , ingerlékenyek, közönségesek. Evidencia azonban, hogy amilyen mértékben romlik az élet minősége, olyan mértékben csökken az ember tűrőképessége, amit megjavítani, tolerálni, jobbító szánd é k ú szocialista szentbeszédekkel, m e g ilyenolyan könyökömön jön ki bíráló cikkekkel aligha lehet. Eszünk-iszunk. Az életszínvonallal ált a l á b a n és nagyjából ki vagyunk békülve. Csak utazni ne, csak vásárolni, csak ügyet intézni ne, csak telefonálni ne, csak építkezni, csak rendelőbe menni ne, csak gyógyszertárba menni ne. Ezeken a helyeken állattá degradálódik az ember, állattá d e g r a d á l j á k a körülmények. Tegn a p a postán, ma az élelmiszerboltban, holnap a tanácsnál, vagy ha már minden jól megy, akkor a Felszabadulás téri jegykiadó automata pont akkor mond csütörtököt, a m i k o r az öt perc múlva kezdődő értekezletre m á r Nurmit e m p ó b a n se érnénk oda. Az állampolgár kékül-zöldül, szidja a demokráciát, s sopánkodik, itt élni lehetetlen, akassza fel m a g á t az egész világ. És az e m b e r e k b e n az apró bosszúságok milliói egyre-másra szabadítják fel a vadállatot. A jámbor atyámfiai, akik o t t h o n u k b a n szívüket is kiraknák elém, a villamoson vérben forgó szemekkel h a r a p j á k át egymás torkát. Én neked, te nekem, ő neki. Most csak úgy kapásból egy témát: a délvidéki határvárosban korszerű mentőállomás-épület. Nagyon kellett, ö r ü l j ü n k az ú j létesítménynek. Csakhogy a részletektől szabályosan falnak megy az ember. B a j van a kapuval, a melegedővel, az étkezővel, s miután a szerelőaknát készre csinálták, m é r e t h i b a miatt szétverték, aztán újraépítették. Kinek a zsebére? A taxisofőr, mikor számlát kérek tőle, vigyorogva javasolja, toldjam m e g egy százassal, elvégre a vállalat zsebére megy. Engem ez a pofátlan taxisofőr háborít fel. Öt a mohó vízvezetékre

szerelő. S ez így megy körbe-körbe, utolsó pár előre fuss, nyuszi ül a fűben, ülve szundikálva, nyuszi talán beteg vagy, hogy már n e m is ugorhatsz, nyuszi hopp, nyuszi hopp, máris egyet megfogott. Berreg és indul a buszom. A segítőkész pilótának, aki ha szükséges, m a j d igazolja, hogy nem bliccelek, most csak a hátát látom. Nyugodt vagyok. Jöhet az ellenőr, a pilóta a tanúm, szavát adta, hogy igazol, bár talán az sem ártana, ha néha nem adná, hanem felemelné a szavát. A munkahelyén. De miért? Én t a l á n a munkahelyemen felemelem? Érdemes? Ne részletezzük. Jobb a békesség. A tejüzemnél, a második megállónál haver lép föl az autóbuszra s fittyet hányva a vezetővel beszélgetni tilos táblára, nyomban szövegelni kezd, a nyilván haver sofőrrel. Vidáman és hangosan beszélgetnek a remek hétvégi kereseti lehetőségekről, a televízióról, a robotokról, a fejesekről és az ultikirályokról. „Nekem egy remek robotra f á j a fogam. Most olvastam: mosnak, főznek, takarítanak, porszívóznak. Az asszonyt hazaküldeném a m a m á j á h o z " — sorolja a haver. A pilóta, befejezvén egy előzést, kifejti, hogy neki más a kívánsága. „Én öregem — kezdi — a brancsba szeretnék bekerülni. A fejesek közé, az ultikirályok közé. Ide figyelj, haver. Az én főnököm egy m a f l a fickó, de mióta beverekedte magát a brancsba, a f e j e se f á j neki. Űristen szentség, hogy még igazgatót is csinálnak belőle. Ezért mondom, a r r a teszek mindent, hogy bek e r ü l j e k a brancsba, az ultikirályok közé" — a pilóta nem kertel. A haver leszállni készül: „Ott a helyed" — m o n d j a és nevet. Nos, gondolom magamban, ez is az élet minősége: egyiknek feleséget helyettesítő robotra f á j a foga, a másiknak brancsba kerülés az álma. Sokat mond ez? Jelenvaló állapotainkról rengeteget. Eszembe jut: mifelénk az ultikirályok egyebet se tesznek, csak isznak, vadásznak, kártyáznak, nőznek. És elmozdíthatatlanok. És végül még

példaképpé válnak. Ha bekövetkezne, ez lenne a vég kezdete. S a j á t helyzetem midazonáltal irigylésre méltó, úgy vagyok, mint a pékek. Csakhogy meleg cipó helyett frissen sült életszeleteket eszegetek s kiváltságos helyzetemben m á r - m á r az is megvilágosodik bennem, miként lehetséges, hogy egyik üzem, város, megye m á r az atomkorba lép, a másik a r r a se képes, hogy a tömegközlekedéshez egy rendesen m ű k ö d ő jegyautom a t á t összehozzon. Ojjabb megálló, de most n e m én, valaki m á s babrálja a „bizgentyűt". A pilóta, aki a brancsba szeretne bekerülni, kötelességtudóan hátraszól: H a g y j a a csodába. Ez ilyen. M o n d j u k meg úgy ahogy van: az ultikirályok kedélyes birodalmában egy bizgentvű nem is lehet másmilyen, csak ilyen. Vacak, tökéletlen.

MAGYARDŰLÁS HUNNIÁBAN Rendszerint reggel szoktam megérkezni a Déli pályaudvarra, leszállok a vonatról, metróba ülök, megyek a dolgomra. Vonatkésést is beleszámítva. fél tízig, menetrend-változás óta kilencig biztos elhagyom a terepet, úgyhogy a délelőtti Délit közelről, belülről, most látom először. Hát, hát. A betontér közepén oszlopnak dőlve katona bóbiskol, a lefolyónak fordított csomagszállító kocsiról műjég leve csordogál, a felvilágosító portás kölletlen. Alant másfél tucat telefonfülke, persze tök süket mindegyik, illetőleg az egyik, m i n t h a ez lenne a posta ú j szolgáltatása, rádióműsort közvetít. Szóval lehetetlen telefonálni, a mosdóban eszembe se jusson kezet mosni, az automaták rosszak, a h í r l a p á r u s goromba. Otthon vagyunk. N á l u n k két végén ég a gyertya. Európában alighanem mi vagyunk az egyetlen nemzet.

amelyik önmagával visel hadat, kíméletlenül pusztítja házát, ökrét, barmát, szamarát. Magyar ember magyar földön a magyar javakhoz k í m é letlen. Olykor tényleg nem hiszek a szememnek. Egy hete j á r t a m Dunakeszin, a MÁV J á r m ű javítóban, ahol m e g m u t a t t a k egy kibelezett büfékocsit. Pályaszáma: 85—17—039. M i n t h a termeszek intézték volna el, szó szerint csak a váza m a r a d t . Előttem j á r t a k a helyszínen a tévétől, a büfékocsit filmre vették, hogy a tévénézők lássák, nem végzünk félmunkát, megérdemeljük az Élenjáró Pusztítók jelvényt és oklevelet. Egy másik kocsi teljesen kibelezve éppen a Déliből került Budakeszire. Szakszerűen b á n t a k el vele. Az ülések felhasogatva, a huzat felszabdalva, ami kicsavarható, kicsavarva, ami elmozdítható, elmozdítva, ami kitörhető, kitörve, mi meghajlítható, meghajlítva. T á j k é p csata után. Mondtam is, ez a kocsi szerintem nem a Déli pályaudvarról, hanem véletlenül az Irak—iráni háború valamelyik ütközetéből pottyant ide. — De bizony a Déliből. Copyright by Hungária. Hazai pusztítás — mondta Istenes Dénes, az edzett és tapasztalt munkafelvevő. Azt kell hinnem, az utasok feszítő vasakkai. csavarhúzókkal, Brenner-fogókkal, drótvágó olókkal s disznóölő késekkel közlekednek. Mivel, s hol t u d j á k ennyi szakértelemmel a kocsikat tönkretenni? Mivel? Bármivel. Mikor? Éjjelnappal. Hol? Hát az állomásokon. A MÁV-nál ugyan az éberség maximális, de a mozgó és az álló vonatok felügyelet nélkül vannak. A Dunakeszi J á r m ű j a v í t ó b a engedéllyel tehettem be a lábam, s már a k a p u b a n kísérőt adtak mellém, részben, hogy m e g ó v j a n a k a veszélyes zónáktól, részben, hogy tiltott helyekre ne mászkáljak. Helyeslem. Kizárólag azt nem értem, miért nincs hasonló éberség a pályaudvarokon, a mozgó személy- és gyorsvonatokon? A vasútállomásokon a félretolt vasúti kocsikban, az elhagyott szerelvényeken bárki kedvére kiélheti romboló ösztöneit. Dunakeszin megkérdezték.

kihez megyek, mit akarok, be vagyok-e jelentve. A Déli pályaudvaron a veszteglő kocsirengetegben azt csinálok, amit akarok, nem törődik velem senki. Kötelességszerűen elolvasom a lapokban évente visszaköszönő közleményeket arról, hogy mennyi kárt okoznak a postának, a MÁV-nak a vandálok. Más dolog azonban a károkról olvasni és más a károkkal szembesülni. Dunakeszin hat—hétmillió forintba kerül évente a megrongált kocsik javítása, felújítása, k a r b a n tartása. Szolnokon legalább ennyibe. És rámegy még tízezer munkaóra. Fél tucatnál több ember egész évben azt hozza helyre, amit az utasok és a vasutasok megrongálnak, elpusztítanak. Ha azt mondom, hogy otthonunk a haza, akkor k e serves képpel teszem hozzá, hogy alaposan elb á n u n k a b e n n e lévő bútorzattal. Szétverjük, összettörjük, m i n t az őrjöngő elmebetegek a bolondok háza berendezését. Büki János harmincöt évet húzott le a j á r m ű javítóban. Alighanem garázdaspecialista. Űgyszólván mindent tud a vandálok lélektanáról. — Mindig ez m e n t ? Ez az értelmetlen pusztítás? — kérdeztem tőle. — Nézze, a gyertyavilágítástól eljutottunk a fénycsővilágításhoz. A bocipullmann, a f a pados megszűnt. Az utas f e n e k e alá m i n i m u m műbőr párnás ülést tettünk. Villannyal világítunk, fűtő- és elektromos berendezést üzemeltetünk. Hát most van mit elvinni, megrongálni, kiszerelni. Mennél jobb, a n n á l rosszabb. A bocipullmannról n e m lehetett m i t elvinni, a f a padosban meg legfeljebb felfeszíthették a lécet — m o n d j a Büki János osztályvezető. Tőle, a garázdaügyek szakértőjétől azt is megtudom, hogy mi iránt nyilvánul meg a legnagyobb érdeklődés. A népszerűségi listán a hulladékgyűjtő doboz áll az első helyen. Minden második kocsiból elemelik. Kelendők továbbá a tűzoltókészülékek, a relék, a diódák, a tükrök, olykor azonban az is megesik, hogy úgy, ahogy van, egy-egy komplett négyszemélyes ülést is

meglovasítanak. Tiszántúl vezet. Ott is Békéscsaba és környéke. A dunántúli megyékben megközelítően sincs annyi pusztítás, mint Tiszántúlon. Ugyan m i é r t ? Netán a tiszántúliak b á t r a b b a k ? Vagy n e t á n . . . Beszélgettem azokkal a MÁV-dolgozókkal, akik állandóan a megrongált kocsikat j a v í t j á k . Megszokták, mint a boncoló orvos a hullát. Hozzáedződtek. Hovatovább a társadalom is m i n t h a hozzáedződne a vandalizmushoz. Dunakeszi óta mindig úgy ülök vonatra, hogy hoszszasan elnézem az utastársakat, eszegetnek, beszélgetnek, alusznak, isznak, szerelmeskednek, regényt olvasnak, s időnkint relét, tűzoltókészüléket, hulladékgyűjtő dobozt és tükröt csórnak. A vasutasok többsége arra esküszik, hogy m a guk a vasutasok a fő-fő garázdák. Nem én mondom, a MÁV emberei állítják, a dolgozók összetételében nagy a színvonalromlás. Minthogy milliós nagyságrendű pusztításról van szó, b á t r a n feltételeztem, a vasútigazgatóságokon külön osztály, de legalább önálló csoport foglalkozik pszichológusokkal, szociológusokkal. vagyonőrökkel a vandalizmus elemzésével, visszaszorításával. Ilyen nincs. A vagyonvédelem ebből a megközelítésből úgyszólván gazdátlan. A károkat ugyan nyilvántartják, de elmélyült elemzés, értékelés tudtommal sehol nem folyik, az éppen adott helyzetet a MÁV vezető tisztviselők, akik engem tájékoztatni akartak, szóval az éppen adott helyzetet ők is csak jelentésekből ismerik. Ennek viszont nincs életszaga, ennélfogva bürokratikus s papírosízű a védekezés egész mechanizmusa. A Keleti pályaudvar érkezési oldalán Szendi Imre rendészetvezetővel értekeztem. — Megcsípnek néha egy-egy rongálót? — Nem. Hogy ki a tettes, az örökös kérdőjel. — Van valamilyen életszerű lefülelési módszer? — Nincs. — Ki felel a kocsik állapotáért? — A jóisten — mondta Szendi Imre.

Az illetékesek gyakran hangoztatják, m i n d e n utas mellé n e m állíthatnak őrt, és mivel tényleg nem állíthatnak minden utas mellé őrt, vegyük úgy, a lopás, a rongálódás a síneken, a pályaudvarokon éppúgy elháríthatatlan elemi csapás, mint a mezőgazdaságban a jégverés. Illetőleg a jégverés m á r Pécs környékén e l h á rítható. Bezzeg a vandalizmus f e l t a r t ó z t a t h a t a t lan. Amikor egy kocsi utasszállításra a l k a l m a t lan, vörös bárcát kap, kisorozzák, m a g y a r á n : kivonják a forgalomból. Nos, állítólag itt kezdődik el a h a d d e l h a d d : a forgalomból kivont kocsiknak, m o n d j á k , a vasutasok szoktak nekiesti, s aki b í r j a m a r j a , késsel, ollóval, csavarhúzóval, harapófogóval. Személy szerint, hivatalból, kinek f á j ez? Én hiába kerestem azt az embert, akinek ez személy szerint hivatalból f á j , nem találtam. Most itt a Déli pályaudvaron Molnár László műszaki főtanácsossal szeretnék a t é m á b a n kissé jobban elmélyülni. Első emeleten székel, valahol a világ végén, de azért c s a k h a m a r ráakadok. Pocakos, joviális, barátságos. Kérdéseim változatlanok. — Molnár elvtárs, kik rongálnak? — A Nyugati pályaudvaron egyszer egy t o r n a t a n á r t csíptek meg. A primitív utas leszakítja a függönyt, fölvágja a bőrülést. Az iskolázott ember értékeket keres és természetesen talál is értékeket. Tavaly ősszel egy illető lakásán más ügy kapcsán a rendőrök körülnéztek, s látták, MÁV-kocsiból kiszerelt égők villognak az ú r villanyorgonáján. — Neveket kérek. — Nevekkel nem szolgálhatok. — Molnár elvtárs, amikor Önök a kocsikat műszaki szempontból átvizsgálják és teszem azt, megállapítják, a bisztrókocsi kapcsolószekrényéből hiányzik három ezernyolcszáz forint értékű relé, akkor mi történik? — Ismeretlen tettes ellen megtesszük a feljelentést. A kárt pedig havonta egyszer jelent-

jük a IV. osztályra. Maga a garázdaság k i f e j e zetten rendőrségi ügy — tájékoztat Molnár László. Feljelentést tesznek, jelentést írnak, ki-ki a hivatali r e n d n e k megfelelően végzi a maga dolgát, a kár hozzátartozik az üzemeléshez. K ü l ö nösebben senki nem izgatja magát. Elköszöntem Molnár Lászlótól, s ahogy a Déli alsó szintjére érek, látom, egy egész k i r á n d u l ó osztály püföli az alant lévő telefonkészülékeket. Bizony erről is mesélhetnék. A közel négyezer fővárosi nyilvános telefonkészülék fele-negyede használhatatlan. Budapesten harminchat k a r bantartó műszerész semmi mást nem csinál, állandóan a megrongált telefonok helyreállítását végzi. Telefonkönyvet szinte nem érdemes a fülkékbe kirakni. Az értékek fellazultak. A garázdaság az otthonokban is tombol. Hányszor rászólok Józsi szomszédra ,a tehenészre, aki a szalonnával együtt az abroszt is felmetéli. Nincs kímélve se a lábbeli, se a szőnyeg, se a bútor. S ezt a megzabolázhatatlanságot viszik a gyerekek az iskolába. S u m m a s u m m á r u m : az iskolákban, a munkahelyeken, a szórakozóhelyeken, a parkokban, a lépcsőházakban, a tömegközlekedési eszközökön a pusztítás mértéke hovatovább m e g h a l a d j a az országban végzett összes társadalmi m u n k a értékét. A vendéglátóipar, az ingatlankezelő emberei rémtörténeteket m e sélnek a vendégekről, a lakókról, az iskolaigazgatók meg tanulmányok sokaságát í r h a t n á k a pusztítás, a rongálás valóságos okairól. A peronon süt a nap, részeg felkapaszkodik veszteglő p á r n á s kocsira, sen s elhever. Vajon hol fogunk fölébredni mi ? Es mikor?

5 Szüzek k e r t j e

egy imbolygó délelőtti a második vágányon végignyújtózik az üléfog fölébredni? És hol

G5

TEGNAP A TÉVÉBEN KRIMI MENT Világjárt embertől, derék m é r n ö k barátomtól hallottam, hogy egy-egy országban az általános rendetlenség holtbiztos jele az, hogy a vonatok örökké késnek. Nos, az én vonatom m i n d i g késik. Olykor az a benyomásom, se ura, se gazdája, se intézője, s egyáltalán nincs m e n e t ideje. Noha gyorsnak nevezik, menetdíját is eszerint kérik, október 20-án, hétfőn kerek h a t van percet késett, s midőn kora délelőtt n a g v keservesen megérkezett, egyik törzsutas, a szeplős honvédszázados ó r á j á r a pillantva meglepő kijelentést tett. — Tegnap a tévében krimi ment — m o n d t a cihelődés közben. — Nocsak — és néztem r á bamba képpel. A százados köhintett. — Megfigyeltem, amikor a tévében k r i m i megy, ezen a vonalon a vonatok a szokottnál is többet késnek — állította a százados, s komor képpel elköszönt. Hülyeség. Leszálltam, s bosszús köhécselésekkel taxi után néztem. Krimifóbiában szenvedek, ám ebből a menetidő-rejtélyből semmit n e m értek. Tűzoltó, rendőr, t a n á r ismerőseim közül néhányan erősen bírálják ugyan romboló h a t á suk miatt a fekete napokat, de ott még ők sem tartanak, hogy a vonatok krónikus késését is a ránkzúduló bűnügyi filmekkel hoznák összefüggésbe. Mindenesetre terjedőben van az a nevezzük így, szekta, amelynek tagjai a morált, az erkölcsöket féltve, a helyzetet aggasztónak ítélve a kriminapot fekete n a p k é n t jelölik. Tényleg töményen, nagy adagokban k a p j u k , de ki hiszi, hogy a krimimennyiség a sárbogárdi, a pusztaszabolcsi menetirányítót a gyorsvonat körmönfont visszatartására készteti? A szeplős százados nyilván gonoszkodik, mert valóban sok az áldás, hét végén dühítő krimidömping, hétfőn

kora délelőtt, ragyogó napsütésben h a t v a n perc vonatkésés. De ha m á r benne vagyunk, egyelőre tényleg m a r a d j u n k a krimiártalmaknál. H a j d a n á b a n merészen, bátran szóltuk meg a nyugati, elsősorban az amerikai tévéműsorpolitikát, kinyilvánítottuk: éjjel-nappal ezzel a szeméttel etetik a nézőket, ezt k a p j a felnőtt és gyermek, öreg és fiatal. Hát e téren alighanem kezdjük utóiérni a kapitalistákat. S erről bárki könnyen meggyőződhet, csak vegye a fáradtságot és nézze meg a műsorújságot. H á t kérem. Amitől a n n a k idején annyira féltettük az amerikai fiatalságot, attól, ugyanattól nem kéne kicsit j o b b a n félteni saját gyermekeinket? A zsenge k o r ú a k a t és a primitív elméket úgy érik orvul, észrevétlenül a krimiártalmak, mint forró n y á r b a n a felelőtlen szőlőmunkásokat a napsugár. Téved aki azt hiszi, hogy a vakvilágba beszélek. Farkas Erzsébet tanulmányi felügyelő a tévéműsorok elhitványodásának k o r á b a n tizenhárom esztendeig tanított általános iskolákban és szomorúan látta, amikor a tévében krimi ment, m á s n a p a hat—tízéves gyerekek valósággal megvadultak, brutálisabbak lettek, játékaikban a kíméletlenség dominált, felhevülve utánozták a filmekben látott csihi-puhi jeleneteket. Z. t a n á r úr szókimondóbb. Csak a r r a kér, hogy nevét ne hozzam nyilvánosságra. Így nyilatkozik: ,,Mindig észreveszem, hogy kik nézik rendszeresen a vértől csöpögő, nyers, brutális filmeket. Ügy veszem észre, hogy az amúgy is nehezen kezelhető gyerekek ezektől magukból kivetkőzve valósággal megőrülnek. Ök a fenegyerekek, a gátlástalan verekedők, a gonosz csínyek elkövetői és így tovább, és így tovább."' Tárgyilagos szeretnék lenni. A teljességhez az is hozzátartozik, hogy más tanár ismerőseim úgy vélik, a gyerekek mindig egyformák, a tévéműsor nem oszt, nem szoroz, felesleges a vészharangot megkongatni, fekete nap nincs. Pesszimizmus, már ami a bűnözés terjedését illeti viszont van. igaz, a fiatalkorú bűnözéssel foglal5'

67

kozó t a n u l m á n y o k b a n a krimi sehol nem szerepel bűnelkövetést kiváltó okként. Módszert, ötletet, tippet azonban adhat és alighanem ad is. Természetesen n e m az értelmes embernek, a zsenge korúnak, a primitív elmének. Szolnokon dr. Selmeczy Mihály, a f i a t a l k o r ú a k ügyésze jegyzőkönyveket, fényképeket mutatott. Egyik eset: H., a 17 éves cserkeszőlői legény terepszemlét tart, m a j d a tetőn keresztül behatol az MHSZ lőpavilonjába. Szándéka fegyverszerzés, s amikor lefülelik, ezeket m o n d j a : „Láttam néhányszor a filmeken, hogy hogyan csinálják az ilyen dolgokat. Gondoltam, én is megpróbálom." Egy eset. Nyilván n e m ez az egyetlenegy eset. — A krimi kísértő? — kérdeztem az ügyésztől. — Előfordul — m o n d j a — de n e m jellemző. Fiatalkorúak körében többször elhangzik, a tippet a Kék fény adta, mindazonáltal az ilyesmit n e m nagyon lehet bizonyítani. A krimi? Felmerülhet, hogy a rendszeres kriminézés személyiségtorzulást idéz elő. Szerintem esetleg ott károsíthat, ahol a személyiség eleve beteg és a torzulás előbb-utóbb kijött volna. Megkérdeztem: — Mondja ügyész elvtárs, krimin felnövekvő nemzedéknek t e k i n t h e t j ü k a mai tizenéveseket? Optimista. Hevesen tiltakozott: — Nem, nem, egyáltalán nem. Én úgy vélem, igen. A gyerek m é g nem tud beszélni, de m á r habzsolja, méghozzá válogatás nélkül a tévéműsorokat. A jót is, a rosszat is. Belátom, az e m b e r e k n e k szórakoztatófilmekre szükségük van. De hol a határ? S mennyi a krimitűrőképesség? A józan gondolkodású néző általában jó irányba vonja le a konzekvenciák a t : a bűnös bűnhődik, rács mögé k e r ü l és győz az igazság. „A k r i m i n e k tanítócélzata van, torn á z t a t j a a logikát, szerintem a szülő kötelessége eldönteni, hogy a gyermek mit nézhet s init nem. Ezen túlmenően a krimit feltétlenül bizonyos korhatárhoz kellene kötni és némelyeket főműsoridőn túl, az éjszakai ó r á k b a n kel-

lene sugározni" — vélekedik dr. Selmeczy Mihály. Nehéz ügy, különösen a szoba-konyhás l a k á sokban, ahol ha tetszik, h a nem, a gyermek ugyanazt látja, amit a felnőttek, s a szülők. Különösen a kiskorúság h a t á r á n mozgó szülők engedékenyek, a gyerekeik válogatás nélkül mindent megnézhetnek. A vértől csöpögő filmet, ahol az emberek hullanak, mint a legyek, éppúgy, m i n t az esti mesét. Olykor a felelősséget érző szülő is meghökken, minthogy előre semmi n e m hívja fel a figyelmet, a b e m u t a tandó film ifjúságvédelmi elveket sért. Bobák Béláné jászárokszállási védőnő mesélte, gyermekeivel gyanútlanul a készülék elé ült, történelmi tárgyú filmre számított és amit kapott, attól égnek állt a h a j a . Gyermekeknek n e m való meztelenkedés, felnőttet is a r c p i r u l á s r a késztető orgia és sehol egy figyelmeztető f e l irat, hogy tizenhat éven aluliaknak n e m a j á n lott. — És m a g a végignézte? — kérdeztem Bobáknétól. — Dehogy, dehogy — tiltakozik vörösödő f ü lekkel. Jászalsószentgyörgyön hosszasan beszélgettem az általános iskola ötödikes fiútanulóival. Életrevaló, jóeszű gyerekek. Feltettem itt is az obligát kérdést: — Tegnap a tévében k r i m i ment. Néztétek? Egyszerre lendülnek m a g a s b a a kezek. Kórusban k i á l t j á k a gyerekek. — Igen. — Tetszett? — Igen. — Élveztétek? — Nagyon. — Tartsa fel a kezét, aki nem szereti a krimit. A gyerekek üvöltöznek, mindannyian csípjük, és minden átmenet nélkül b e m u t a t j á k az előző esti silány NSZK bűnügyi filmben hogyan üt-

kőztek meg a detektívek a banditákkal. Elismerem, a fiúk alakítása életszerű. — Srácok, v a n olyan műsor, amit nem n é z hettek? Vezérük e l n y ú j t v a kiált: — Niincs! Szászberek és Üjszáz között pihenő útépítőkkel találkoztam. Minő szerencse. Ülve, guggolva éppen a vasárnapi tévéműsort értékelték. F a r k a s József hatgyermekes jászkíséri édesapa kritikusként véleményét imigyen s u m m á z t a : — Szamárságokkal etetik a népet. És az e m bernek ott a családja. Most m o n d j a m a gyereknek: ez a f i l m nem neked való, t a k a r o d j aludni! Horváth B a r n a nevet. — Hová t a k a r o d j o n , ha nincs csak az az egy szoba? Duka Szilveszter: — Esetleg r á lehetne parancsolni, hogy b ú j jon ágyba és forduljon fal felé. Farkas József: — Ehhez n e k e m nincs szívem. Elémáll az ötvenkét esztendős Tóth Vince Békésszentandrásról. — Engem tessék kérdezni. N e k ü n k otthon a Kék fényes Szabó elvtárs felesége közvetlen szomszédunk volt. — Szereti a bűnügyi f i l m e k e t ? Tóth Vince a fejét rázza. — Én nem. Ebben a t é m á b a n utazva sokfelé megfordultam. Jászberény külterületén Szabó Kálmánék takaros zsombékosi t a n y á j á r a is betévedtem. A f é r j eljáró dolgozó, kőműves. N é h a csak hét végén megy haza. „Távollétében, amikor defektives film megy, soha nem nyitom ki a tévét. Nem akarok egész éjjel félni" — mondta az asszony. Érdekes ő is, és a tanyákon mások is a krimi, továbbá a szexfilmek rovására í r j á k , hogy a felnőttek és a gyermekek beszéde egyre közönségesebb. Mitagadás, a mosdatlanszájúság feltartóztathatatlanul terjed s i m m á r o n a f é r -

fiasság jelképe nem a lovagiasság, hanem a gorombaság. A nők mosdatlanszájúságáról ne is beszéljünk. Idős hölgy fordul hozzám a Keleti pályaudvar p e r o n j á n . Megkérdezi, n e m tudn á m - e felváltani az ötszázasát? Sajnos nem. A hölgy most három jólöltözött huszonéves kisasszonyhoz lép ugyanazzal a kéréssel. „Mit gondol nyanya, kettes ablak vagyok a főpostán? Bassza meg" — m o n d j a a legszebbik kisaszszony, s m i n d h á r m a n elégedetten röhögnek. Erdő mellett nem jó l a k n i . . . Iskola mellett sem. Rosenberszky László szolgálati lakásába egész nap behallatszik a gyerekek épületes társalgása. „Az ember be kell fogja a fülét. A gyerekek egymással istállószínvonalon társalogn a k " — állapítja m e g a középkorú t a n u l m á n y i felügyelő rezignáltán. Hodoba Ferencné a budai Szivárvány Áruház cipőosztályvezetője az általános erkölcsi leromlásban főleg a ponyvát és a krimit k á r h o z t a t j a : „A postarablóknak a fegyveres banditáknak világos, hogy ezek a d n a k ihletet, módszert, ötletet." Elképzelhető? Igen. Egyet viszont tényként leszögezek: ponyvafaló barátaim, akik gyermekkorukban falták a t a r k a regénytár piff-puff füzeteit, valamennyien r e n des, dolgos emberek. Züllött csibész, betörő, fenegyerek egyikőjükből se lett. Visszaérkezem Budapestre. Az Engels téren az indulási oldalon egymást tapossák a távolsági autóbuszra kapaszkodó emberek. Hét végén mindig ez megy. Kíméletlen tülekedés és tolakodás. A kalauz galambepéjű ember, de ami sok az sok. Elordítja m a g á t : Mi van e m b e r e k ? Tegnap a tévében k r i m i m e n t ?

HA MEGSZÓLAL AZ EMBER Nyilván m a g a is azt gondolta, amikor benézett az utcánkba, hogy ide hozzánk a népi demokrácia sose d u g j a be az orrát. Persze. Ránézésre olyan itt minden, mint negyven esztendeje. A mai f i a t a l o k n a k errefelé m é g meg lehetne mutatni, hogyan is nézett ki a gyepsor. Persze, nem tudom, olvassa-e még valaki Veres P é t e r Gyepsor-át? Más írók jöttek divatba, és m á s mondondók. Visszatérve az u t c á n k r a : neve nincs. Illetőleg hogyne volna: V. utca. Számot visel, m i n t h a New Yorkban volna. Pedig dehogy New Y ork-i. Hamisítatlan, igazi, régi mezőtúri utca ez, a n e k e m oly kedves ötödik utca. Mikor beleszülettem, még második utcának nevezték. Nem most volt, hisz m á r nyugdíjas k o r b a kerültem. Tavaly múlott h a t v a n esztendeje, hogy Rácz L a j o s n a k hívnak. Tudtommal több Rácz nem lakik errefelé. Csak én és a f i a m . Ö még velünk van, ebéd u t á n le szokott pihenni. Feleségem a konyhában tesz-vesz, én meg, vasárnap lévén, Arany Jánost olvasgatok. Nem, dehogy vagyok értelmiségi. M u n k á s e m b e r ként, utóbb r a k t á r o s k é n t a téglagyárból vonult a m nyugdíjba. Vegyen az almáspitéből, ne kínáltassa magát. Feleségem sütötte, kóstolja meg nyugodtan. Ezt a meglepetést. M i n d e n r e gondoltam, csak a r r a nem, hogy m a nekem újságíró vendégem lesz. Ahogy bemutatkozott, nyomban t u d t a m , hogy kicsoda, hát hogyne t u d t a m volna, a Képes Ű j ság, mióta megvan, azóta j á r a t j u k , és névről mindegyik m u n k a t á r s á t ismerjük. Húsz éve, huszonkét éve, hogy előfizetők vagyunk. Busi Vince meg a b á t y á m nagyjából egyidősek lehettek. Egy ideig együt is dolgoztak Kecskeméten. No, ő a bátyám, a másik Rácz rég elkerült Mezőtúrról, n y u g d í j a s rendőr alezredes, Szekszárdon él és ide m á r aligha k e r ü l vissza. Érdekes, hogy m e n n y i r e szétszóródtunk. Ritkaság

erre mifelénk is, hogy valaki ott éljen, ahol született. Az utcabeliek, a szomszédok is állandóan cserélődnek. A k á r hiszi, akár nem, mindenkit én se ismerek. Annyit azért tudok, hogy lassan nyugdíjas lesz körülöttünk valamennyi utcabeli. Megszűnt a Pestre járás. Hej, pedig milyen jövés-menés volt itt: hét—nyolc évvel ezelőtt r a j o k b a n vonultak Pestre az emberek. Ott dolgoztak. Vagy kubikos m u n k á t végeztek, vagy szereltek. Fejes Lajos b á t y á m itt átellenben szintén egy pesti építőipari vállalattól ment nyugdíjba. A nyugdíjas nem mászkál, megcsendesedik, elszórakozik a ház körül: zöldséget termel, szőlőt telepít, m e n ő szőlőfajta a Pannónia kincse. Meghonosodott a szőlő, aki nem s a j n á l j a a f á radtságot, a n n a k megéri. Régen a mezőtúri u d varok oly k o p á r a k voltak, mint a sivatag: se fű, se fa, se virág, semmi. Most bezzeg m e g lehet nézni. A kubikos az istennek se ültetett volna fát, p l á n e nem szőlőt. A szőlőhöz otthonülő ember kell, ez volt a felfogás. Most meg némelyik ház kertjében m á r eladásra is terem szőlő, gyümölcs meg zöldségféle. Megváltoztak a munkakörülmények, megszépültek az udvarok. A lebbencsről ugyan nem szokunk le, de az almáspitére rászokunk. Ha m a g a látná Fejes Lajos bátyámat, azt mondaná, kertész, olyan e m ber, aki egész életében metszőollóval dolgozott, pedighát metszőollót f i a t a l a b b éveiben nem is látott. Nem tudom negvevenöt után mikor t a nult meg a mezőtúri e m b e r kertészkedni, szőlővel, gyümölccsel foglalkozni, tény, hogy megtanult. A régi öregek vasárnap délután kiültek a k a pukba beszélgetni, ez viszont l á t j a már nincs meg. Idefelé biztos észrevette, hogy milyen kihalt az ötödik utca. Persze ott a tévé, azt n é zik, vagy mittudomén, valamivel csak elfoglalják magukat. Meg se tudom mondani, hogy az ötödik utcában mikor láttam ráérő embert.

ízlik a pite? Vegyen még belőle, feleségem úgy süt-főz, hogy ha vendég jő, meglepetés sose é r j e . Váratlan vendég bármikor betoppanhat. A gyerekek, az u n o k á k bármikor megjöhetnek, bárcsak jönnének. Manyi lányom Tótkomlósra m e n t férjhez, ott lakik, ott dolgozik, f é r j e mérnök, ő meg m á r h a jól tudom, művezető. Tótkomlósi a másik vőm is, aki J u d i t lányomat vette el: Mihálynak h í v j á k , a Metálimpex dolgozója. ő k e t ritkábban látjuk, m á r évek óta Moszkvában élnek, ott dolgoznak. Rendszerint nyáron jönnek haza, hozzák a világ legaranyosabb lurkóit, az én unokáimat. Na ilyenkor aztán v a n öröm. Ünnep, esemény, mikor köztünk vannak. Egy hetet Pesten töltenek el, egy hetet Tótkomlóson, egy hetet meg itt a m a m á n á l , meg a papánál. Moszkva. Nincs is az azért olyan túl messzi, ha innét az ötödik utcából is lakik ott valaki. Márpedig lakik: az ember alig a k a r j a elhinni. L á t j a a szamovárt, moszkvai. Ilyen az élet. Az ötödik utcában kacsalábon forgó kastély nincs, az egyetlen emeletes családi ház az utca legelején épül. Ennek ellenére a változások szele a mi u t c á n k a t se kerülte el, persze ez csak akkor d e r ü l ki, ha megszólal az ember.

ELEMCSERE Ma jó napom lesz, gondolom örvendezve, s előre megyek, hogy az Otthon Á r u h á z műszaki osztályán, esetleg a pénztárnál kezes kis S a nyómba, állandó kísérőmbe megvegyem az elemeket. Általában tíz n a p o n k é n t cserélem ki a régieket ú j a k k a l . Négy d a r a b kell a japán készülékbe mindössze, s mikor „fel van töltve" szól m i n t a veszedelem. A j á n d é k . Kórházban fekvő betegként k a p t a m , úgy hozzászoktam, hogy m o s t már a völgyben se tudok meglenni nélküle.

Emlékszem, maga Lajos doktor is alaposan szemügyre vette, tavaly j a n u á r b a n ebből a f a j tából még kevés volt az üzletekben, s mivel Lajos doktor igen-igen d e r é k ember, r á a d á s u l épp úgy gyűjti a zsebrádiókat, mint más a bélyeget, m á r - m á r azon a ponton voltam, f o r m á s kis készülékemet hálás betegként nála hagyom. Nem t u d t a m ennyire nagyvonalú lenni. Ami azt illeti, kicsit restellem, d e h á t mit tegyek, ha egyszer rádióbolond vagyok m a g a m is? Életem első, fogalmam nincs róla hány l á m pás készülékét a valószínűtlen, a megfoghatatlan csodát Albó bácsi b o l t j á b a n csodálhattam meg egy poros nyári délután a harmincas évek derekán. Az egész Árpád utca odasereglett. N y a k u n k a t nyújtogattuk. Megszólal? Megszólalt és én földbegyökerezett lábakkal valósággal megkövültem. „Ki van benne?"' — érdeklődött Fülöp bácsi, a félszemű nádazómester, s m e n t vissza a helyére a kispadra, ahol már a k k o r is ült, amikor megszülettem és ott ült még sok-sok éven át, télen is, nyáron is, amikor én m á r haza csak látogatóba m e n t e m . Nyugodjék békében, ő Álbó készülékét egyszerűen s e m m i b e vette, n e m értette, hát n e m is érdekelte. Gyönyörűséges esti álmodozásaim során, a m i kor édesanyám földes, gerendás szobánkban a petróleumlámpát elfújta, hányszor de hányszor elképzeltem: ha felnövök, „kagylós" rádiót szerzek, az lesz az első dolgom, a készüléket a kis polcra a f e j e m fölé rakom, s ha akarom, reggelig hallgatom. Bruxelles, Lyon, Barcelona a k koriban az Árpád utcai nádfedeles házban mindez álom volt csupán, s emlékszem, p á r évvel ezelőtt a brüsszeli repülőtéren ezzel a három városnévvel léptem Belgium f ö l d j é r e : Bruxelles, Lyon, Barcelona. Európa városai v á l tozatlanul olyan rendben sorakoznak t u d a t o m ban, ahogy gyerekkoromban felírva láttam őket a készülékek zöld. sárga, piros állomásmutatój á n : Pittsburg, Budapest, Vatican, Stockholm, Párizs, Kóma, Daventry. „Világvevő" — m o n d t a Álbó boltos, s elégedetten recsegtette.

A Tolnai Világlapja ugyan m á r a h a r m i n c a s években megírta, hogy A m e r i k á b a n létezik a televízió, de ki törődött m é g akkor ezzel a fantasztikusnak ható hírrel? Kacsa. A rádió v i szont itt van. Magas antennával, kézzelfogható, m e g t a p i n t h a t ó és hallható csoda. Később a t a nyán, hogy kielégíthetetlen információéhségem valamelyest csillapodjon, cselhez folyamodtam. „Csukd be az ablakot" — parancsolta gazdaszszonyom, midőn hét végén a faluba indultak. Én meg persze nyitva hagytam, hogy a z u t á n éjfélig az ablak alatt a világ hozzám érkező üzeneteit hallgassam. Zene, beszéd, szünetjel. Az e p e r f á n gubbasztó kakas megrebbent, Tigris kutyám hozzámbújik, az éterben hadaró beszédek, Mussolini veje Ciano gróf Budapestre é r kezését közvetítik, a tükrös kávéházakból cigányzenét s én ott vagyok, ahol még soha n e m voltam, amit elképzelni se tudok, a f é n y á r b a n úszó Andrássy úton. Az Otthon Áruház felé sietve futólag J u c á r a gondolok. Ez m á r a néprádiós korszak, a negyvenes évek második fele. Jucáéknél végre k e d vemre kirádiózhattam m a g a m . De hol volt m é g ez a mostani bőség, olyat, hogy nyolc rádió is előforduljon egy lakásban, olyat még elképzelni se lehetett. A legelső zsebrádiót 1963 m á j u s á b a n Klára szerény albérleti szobája asztalkáján v e hettem nagy-nagy áhítattal szemügyre. Elemes, telepes? Nem kell bekapcsolni sehova? A m i n denit, mit nem adtam volna ezért odakint a t a nyán. Sietve kölcsönkértem, és Bulgáriába m á r m a g a m m a l is vittem. Mostanában néhányszor Pesten a belvárosban elnézegetve a kirakatokat, csodálkozva állapítom m e g : egy üveg m á r k á s ital többe kerül, mint egy v a d o n a t ú j Sokol. Nem fér a f e j e m b e . Micsoda dolog, hogy az italnak nagyobb az é r téke. A vezetékes rádiót utólag most hányan leszólják, pedig jó volt az, kellett az, az ötvenes években Komló város s a j á t helyi adója elsősorban a munkaversenyt, az élenjárókat népszerűsítette, de ne f e l e d j ü k : azért tanított is, nevelt

is, szórakoztatott is. Annyi volt a m a g a idejében, mint a mostani városi televízió. Tévé ide, tévé oda, rádió nélkül lehetetlen meglenni. „Héthúsz" — m o n d j a a pénztárosnő. Fizetek s kimegyek a t é r r e a fizetőparkoló legelejére, ott várom enyéimet, hogy együtt m e n j ü n k a szőlőbe, kikapcsolódni. Mellettem a Zsiguliban zene szól. Órámra nézek. Hűha. P á r perc múlva fél kilenc, hírek, u t á n a tíz perc külpolitika. A régi elemeket gondosan ú j a k r a cserélem, s miután kedvenc Sanyómba lelket lehelek, megszólaltatom, berakom a karkosárba és türelmesen várom Pétert, P a j á t és Gézát, meg azt, hogy Lipovecz Iván m i t fog m o n d a n i Bonnból a transzszibériai gázvezetékről.

HOL MASZEKOLJON A HEGESZTŐ? Nyár derekán régi meghívásnak tettem eleget, meglátogattam a velünk komaságban lévő D. családot, ahol délután a dolgok r e n d j e szerint a „jószágnézés" ó r á j a is elérkezett. Ez alól nincs kibúvó, a „szemle" elől tiszteletlenség kitérni. Én a m a g a m részéről nemhogy úntam volna, inkább élveztem a jószágnézés ó r á j á t : tehenek, anyakocák, süldők, még birka is. Ez igen. Ezt a gazdagságot nem k ö n n y ű összehozni, de még nehezebb megtartani. Az udvaron jöttem rá, a h á z t á j i árutermelés n e m más, mint az üzemi m u n k a otthoni folytatása, vállalkozás arra, hogy a téesz-tag szabad idejében tejet, húst, tojást termelve „szabad kapacitását" a termeltető vállalatok rendelkezésére bocsássa. Vendéglátóim t e h á t önként vállalták: túlórák tömegével hajszás, de mégis kifizetődő fizikai erőbefektetéssel gyarapítják jövedelmüket. Ez a tevékenység államilag elismert, különféle módszerekkel ösztönzött — maszekolás. A felvásárló vállalatok, a téeszek és az áfészek szüntelenül

kersik a vállalkozókat galamb, nyúl, sertés, tojás, tejtermelésre. A hiedelmekkel ellentétben a háztáji á r u t e r melést nem elagott öregemberek, h a n e m többnyire életerős fiatalok és makkegészséges középkorúak végzik. K o m á m nem titkolja: többre a k a r j a vinni, és az üzemi nyolc órára rádolgozik m i n d e n nap még kettőt, négyet, esetleg hatot. Hogy ennek a végeredménye a népgazdaság s z á m á r a mit jelent, azt valamennyi újságolvasó ismeri, t u d j a . Eladhatatlan termény, élelmiszeralapanyag ma Magyarországon nincs. Mindenre van piac, s érdemes hizlalással, süldőneveléssel és tejtermeléssel is foglalkozni. Kifizetődő. Közelről ismerek n é h á n y falusi milliomost, látom, hogyan s mitől tollasodnak meg. A Szakcs környéki B. famíliában h a t a n dolgoznak: két dédszülő, két szülő s a fiatalok. Utóbbiak egy éve házasodtak össze. Amíg mások a h á z t á j i földről m á r í'ég lem o n d t a k , hiszen m e g k a p j á k készen a kukoricát, a B. család nemcsak hogy ragaszkodik a háztáji földhöz, hanem köztesként még babot is termel benne. Az elmúlt években bejött n é h á n y jó esztendő, úgyhogy a kukorica között termelt babért tizenkettő—tizenötezer forint ü t ö t t e a m a r k u k a t . Bikákat, sertéseket hizlalnak, á m ezt a tevékenységet kora reggel és késő este végzik, minthogy napközben az idős d é d n a g y m a m a kivételével valamennyien a termelőszövetkezetben m u n k á l k o d n a k . Méghozzá kiváló dolgozók ott is. B.-ék természetesen milliomosok. De nincs egyetlen szabad percük, vasárnapokon is a szék szélén ülnek valami iszonyatos készenlétben, feszültségben. A milliókból semmit sem élveznek, a k k o r érzik jól magukat, ha tevékenykedhetnek. Mindig őket látom magam előtt, amikor hallom, hogy „bezzeg könnyen beszél a paraszt"'. Könnyen, hisz nem dadog, de én egy n a p r a sem vállalnám azt, amit B.-ék egész életükre vállaltak.

ö n k é n t e s alapon megy, v a n n a k téesz-tagok, akik háztájival már egyáltalán nem foglalkoznak, nekik elegendő az, amit a téesz nyújt m u n k á b a n és keresetben. De nem ez a jellemző. Van itt a népben egy nagy éhség, nagy sietség: családok ezrei, tízezrei nem hajlandók emberöltőket v á r ni a teljes komfortra, nyolc óra helyett i n k á b b tizenhatot dolgoznak, csakhogy mielőbb összeszedjék magukat, s elérjék az áhított életszínvonalat. Ezzel az éhséggel magyarázható a m a szekolás. Maszekolás tekintetében talán csakugyan a mezőgazdasági dolgozók v a n n a k a legelőnyösebb helyzetben, aztán a kőművesek, az ácsok, a szobafestők, a vízvezeték-, a villanyszerelők. H í v ják, keresik őket. Köztudott, hogy az építőipaidolgozói szinte kivétel nélkül e l j á r n a k m u n k a után maszekolni. Ritkábban ugyan, de még m i n dig előfordul, hogy jó pénzért a „komoly" vezető elvtársak is felvállalnak m u n k á t hét végén, előveszik a malteros kanalat, és hatvan—nyolcvan forintos órabérért derekasan falat r a k n a k . Gondolom, a m u n k a megszállottjainak n a gyobb teret, több lehetőséget kellene biztosítani, annál is inkább, mert nálunk az iparban, a k e reskedelemben nagy a munkaerőhiány. B u d a pesten a Kossuth Lajos utca, a Petőfi S á n d o r utca környékén én magam 117 táblát számoltam meg. A k a p u k b a n , a k i r a k a t o k b a n lógnak és munkást keresnek: hegesztőt, maróst, esztergályost, központifűtés-szerelőt, hűtőgépszerelőt, rakodómunkást, könyvelőt, eladót. A kereslet is sürgeti: t a l á l j u k fel végre az iparban és a k e reskedelemben is a háztájit, a törvényesített maszekolást. A m u n k a megszállottjai pénzt akarnak keresni, sok pénzt. Gyakran hallok egy „hajtós" e r dőmunkás brigádról. A brigád megköveteli: kapjon havonta annyi m u n k á t , hogy egy-egy brigádtag megkeressen m i n i m u m tízezer f o r i n tot. Nos, ahol az ilyen vágású brigádok m e g j e lennek, ott, feltételezem, hamarosan megszűnnek a munkaerőgondok.

De mit tehetnek a m u n k a megszállottjai a Szegedi R u h a g y á r b a n vagy a Váci úti Köszörűgépgyárban? Nem sokat, pedig m u n k a u t á n esetleg ott is sokan dolgoznának még n é h á n y órát, de dolgozni nyolc óránál többet csak h a j rában szabad. A fizikai dolgozó nehezen jut másodálláshoz, mellékálláshoz. Nincs kialakítva ennek a szervezeti f o r m á j a . Bezzek a mezőgazdaságban szervezetten folyik az előbb említett tevékenység. S a szónál m a r a d v a , ha egy orvos ellátja k ö r zetét, utána siethet maszekolni. Ugyanezt egy textilmunkásnő aligha teheti meg. Ismerem azt az autóvillamossági szerelőt, aki azért f o r d í t o t t hátat üzemének, mert n e m engedték annyit keresni, a m e n n y i t ő szeretett volna. E l m o n d t a : neki alvásra, pihenésre, szórakozásra összesen tizenkét órára van szüksége, a másik tizenkettőt munkával ó h a j t j a eltölteni. Nyolcat az üzemben, négyet valahol, mint bedolgozó. Mivel n e m teheti, i m m á r h a r m a d i k esztendeje kertészkedéssel iparkodik anyagilag előbbre jutni. U n o k a öcsém felesége éppen ilyen meggondolásból az íróasztalt h a g y t a el, s olyan üzemben vállalt fizikai m u n k á t , ahol rengeteget túlórázhat, s ahol előző fizetésének a d u p l á j á t kapja. Nálunk, Magyarországon is létezik „bedolgozórendszer", a m i n e k lényegét úgyszólván m i n d e n ki ismeri. Az üzem a m u n k á t házhoz szállítja és kész t e r m é k k é n t viszi vissza. Néhány hete p á r napot Somogy megyében, a Dráva menti f a l v a k ban töltöttem, m e g f o r d u l t a m az égő szemű aszszonyok h a z á j á b a n , Lakocsán is. Lakocsa n e m zetiségi község. A presszóban a vendégek n é p zenét hallgatnak, élénken gesztikulálva v i t a t koznak, Délen vagyunk, a szó hangosabb, a beszéd szaporább és lendületesebb. Helyben, m á r mint a presszóban, kizárólag Kinizsi fogyasztható, a Szalont utcán át szolgálják ki, abból kiindulva, a Szalon sör a z o k n a k jár, akik sötétedésig dolgoznak és nincs idejük ücsörögni a presszóban. Gondoskodás lakocsai m ó d r a ? így is m o n d h a t j u k . Lényegben a lényeg, t ö r ő d n e k

egymással, úgy osztják el a sört, hogy jusson mindenkinek, ne csak az igyon, aki ráér. Lakocsán a ragaszkodás, a kötődés a szülőföldhöz igen erős. A régi p o r t á k kifejezetten hangsúlyozzák a családközpontúságot, mivel egy portán két ház néz szembe egymással. Egyiket az öregek, a másikat a fiatalok lakják. Az egyikben a szülők élnek, a másikban a gyermekek. Meglátogattam az egyik régi p o r t á n Kovácsevicséket, ahol a nagy család egyik t a g jával, Kovácsevics Vincével, a Dráva menti t e r melőszövetkezet traktorosával beszélgettem. Erős, n a g y d a r a b ember és alighanem vajszívű, mint a Herkulesek általában. — L á t j a , így élünk a Dráva mentén. Dolgozunk és ennek nyoma van a községen. Napközben a termelőszövetkezet, k o r a reggel, késő este a háztáji. Mi két fejőstehenet tartunk, és sertéseket is természetesen. — A hétköznap a m u n k á é . Gondolom a hét vége a pihenésé, a kikapcsolódásé. — Megnézek egy-egy futballmeccset, olykor nézem a tévét, ez minden. Bezzeg a f i a m világjáró. Tavaly egy hónapig üdült Torinoban, úttörővonalon — dicsekszik Kovácsevics Vince. Lakocsát jószágszerető n é p lakja. Magam is láttam késő délután, ahogy terelték haza a h á z táji sertéskondát, többszáz süldőt, anyakocát, teli volt jószággal az utca. Kell a pénz. Az asszonyok a pécsi háziipari szövetkezet bedolgozói. Borbás Mihálynétól, a brigádvezetőjüktől hallottam, hogy némelyik asszony otthon a szövőszék mellett, a házi m u n k a és a jószágtartás mellett három—négyezer forintot megkeres h a vonta. Borbásné akkoriban készült nyugdíjba s az előző évben erős r á h a j t á s s a l ötvenezer f o r i n tot keresett bedolgozással. Szerinte Lakocsán az autó s az összkmofortos lakás m á r természetes igénye a népnek. Az emeletes házak jönnek divatba. Tolnai József kezdte és m á r hat lakocsai család épített többszintes házat. „A bedolgozás, a háztájizás, a szövetkezeti maszekolás meglát6 Szüzek k e r t j e

81

szik r a j t u n k is. Lakocsán is'' — bizonygatta Borbásné, Kovácsevics Vince szavait ismételve. A bedolgozás formáit a nagyüzemekben a munkaerőgondok enyhítésére olyképpen is szélesíteni lehetne, hogy a szolgáltatásban dolgozók a k k o r végezzék a szolgáltatást, a javítást, a k a r b a n t a r t á s t , amikor a lakosságnak legjobban megfelel a munkavégzés időpontja. Legyen a mezőgazdaság a példa. A kisárutermelőket, a szövetkezeti tagokat se Lakocsán, se másutt, az árutermelésben nem gátolja senki, semmi. A k i nek van hozzá ereje, tudása, tehetsége, az akár többszáz sertést meghizlalhat a téeszen az állami gazdaságon keresztül eladásra évente. Maszekolhat a közösben kedvére. De hol maszekoljon a bérházban élő gyári munkás, a szobak o n y h á b a n tengődő hegesztő? Hol az esztergályos, a marós, a műszerész, a liftszerelő? Én azt a megoldást látom, „maszekoljon" a gyárban a s a j á t üzemében, másodállásban, vagy mellékállásban. Ha s a j á t üzeme nem t a r t rá igényt, szervezetten, ötöd-, hatodmagával m ű szak végén két—három órát maszekoljon bárhol másutt. Talán nem á r t a n a megpróbálni: az ipar, a kereskedelem ne m u n k a e r ő t keressen az utcáról, h a n e m vállalkozókat keressen a k a p u k o n belül és ezekkel a vállalkozókkal kössön u g y a n úgy szerződést, miként azt a téesz teszi a t a g jaival, az állami gazdaság a vállalkozóival. Az esztergályos nem viheti haza az esztergapadot, a textilmunkásnő nem viheti haza a szövőgépet. Egyetlen lehetőségük m a r a d : dolgozzék néhány órával tovább az üzemben és mint vállalkozó a r r a vállalkozzék, ami az üzemnek is, neki is, egyértelműen hasznot hoz. Eretnek gondolatok? Gazdaságvezetőkkel értekezve arra számítottam, hogy felhördülnek, bebizonyítják, a h á z t á j i modell az iparban, a kereskedelemben megvalósíthatatlan. Nem így történt. Fantáziát látnak az ipari háztájizásban és a korlátokat emlegették, a tiltó rendelkezéseket, továbbá a beidegződéseket és a szakszervezetet. Végső soron arról

győződtem meg, hogy ez a téma, illetőleg e n nek a t é m á n a k a megvitatása bizton megéri azt a bizonyos egy misét. Háztáji szemle után, m e r t ugye onnét i n d u l tunk el, D. k o m á m a nógrádiakat emlegette. Azokat a Nógrád megyei munkásokat, akik szabadságukat a dunántúli, egyebek között a Tamási Állami Gazdaságban töltik — m u n k á v a l . Ha m i n d e n á r o n dolgozni a k a r n a k , otthon n e m lehetne őket az iparban foglalkoztatni? Ügy látszik, otthon nem. Amit mostan megengedhet magának a mezőgazdaság, azt egyelőre, v a l a m i lyen oknál fogva, az ipar sajnos még n e m engedheti meg magának.

Hol maszekoljon a hegesztő? Hm, hm. K é r d é s ez még? Hála istennek, nem. Bezzeg, amikor tíz évvel ezelőtt, 1976-ban a fenti eszmefuttatást „elkövettem", szerkesztőm rémülten végigmért, s kijelentette, amíg ő felel a lapért, addig ilyen baromságokkal nem engedi kábítani a közvéleményt. „ M a j d ha Te leszel a főszerkesztő". Szegény feje. Soha nem m e r t kockáztatni, örökké az állását féltette, s természetesen m i n d i g a hozzá hasonlóktól féltette, ennélfogva úgy r e t tegett m i n d e n ú j gondolattól, mint az ördög a tömjénfüsttől.

MESTEREIM Emlékeim, mestereim — ötvenes évek. Száraz kenyéren tengődő, dohos albérletekben vergődő, dicsőségesnek egyáltalán nem nevezhető „felemelkedésemet" éppencsak elkezdtem, de máris látszott, hamarosan be kell fejeznem. Cipőmnek se sarka, se talpa, s munkahelyemet korlátaival, kimért, k é p m u t a t ó feszességével egyenest börtönnek éreztem. Ezen elmélkedve felhívtam E. A. elvtársnőt, a volt t e x t i l m u n k á s nőt, egykori első lapszerkesztőmet, a rádió nyug6*

83

díjas hírszerkesztőjét. Hogy v a n ? Köszöni jól. Nagymama. Hat unoka, népes gyereksereg veszi körül s n é h a a rádióba is be-benéz. E. A. az ötvenes években három gyermek mellett v é gezte el az egyetmet. „Ne m o n d j a senki, hogy a tagsági könyvemből akarok megélni" — h a n goztatta rokonszenves munkásöntudattal s szemüvege mögül szigorúan körbenézett. Tisztelem, s tiszteltem, pedig szigorú volt, néha csaknem kíméletlen önmagához is, másokhoz is, t e r mészetesen hozzám is. Mégis m i n d e n irónia n é l kül m o n d o m : igazi pozitív hős az ötvenes évekből. Soha n e m felejtem el, 1952. szeptember 17én ezekkel a szavakkal ütött újságíróvá: — Ez n e m rang, ez szolgálat — közölte íróasztala mögül keményen, mintegy az egész munkásosztály képviseletében. — Értettem. Nem hagyta annyiban. — Tessék megjegyezni, nem a dolgozók v a n nak értünk, mi vagyunk értük. Halál komolyan gondolta s én „intelmeit" életre szólóan megjegyeztem, ö t v e n e s évek. Erről különösen a fiatalok mostanában gyakran faggatnak. Hogy volt s mint volt? Nos, sokféleképpen volt, s ami a legundorítóbb visszamenőleg, a köpönyegforgatók, a fő „tapsmesterek", azok t a g a d j á k meg szóban és írásban a k kori önmagukat, akik csakugyan a párttagsági könyvükből éltek s abból szeretnének megélni mind a mai napig. G. az „öntudatos" író i m máron a nyolcvanas években arról ír, hogy nyakát szinte égette az úttörőkendő. J. a jelenleg is funkcióban lévő tisztségviselő a leghatározottabban elhatárolja magát a beszolgáltatástól, noha annak idején tényleg rászolgált a Beszolgáltatás Kiváló Dolgozója jelvényre. A tisztességes embernek, aki „ismeri a céget", a gyomra kevereg. De vannak, akik visszamenőleg is nyugodt lelkiismerettel vállalják ötvenes évekbeli önmagukat. Vállalhatják, mert nem Rákosit, hanem a politizáló munkásosztályt és a történelmi változásokat szolgálták. Az ötvenes években

a kommunisták ökölbe szorított j o b b j u k a t magasba lendítve így köszöntötték egymást: Szabadság! Üdvözlésnek hangzott? I n k á b b harsány-sóvár győzelmi kiáltásnak. Itt-ott még ötvenhat után is elhangzott, aztán lassan-lassan kiveszett, mint az egykori leventeköszöntés, a „Szebb jövőt!" A „Szabadság!" elveszejtése úgy hallottam Rákosi Mátyás nevéhez fűződik, ő vette le „műsorról" 1956 nyarán. így t ö r t é n t : a megyei pártbizottságokat a pártközponttal „K", azaz külön vonal kötötte össze, Rákosi a megyei párttitkárokkal bármikor összeköttetésbe léphetett, jelentést kérhetett. A „K" vonalon történő beszélgetések természetesen mindig ezzel az üdvözléssel kezdődtek: „Szabadság Rákosi elvtárs". Egyik napon, ahogy a szokásos „Szabadság!" elhangzott, Rákosi ingerülten közbevágott s ú j módira utasította a megyei párttitk á r t : „Jó napot! Érti? J ó napot!" Ettől kezdve a pálfordulásra mindenkor emberek sietve átálltak, s éppolyan kihívóan harsogták, hogy „Jó napot elvtársak!", mint amilyen h a r s á n y a n kiáltották néhány nappal korábban, hogy „Szabadság. elvtársak!" Jómagam huszonéves fiatalemberként ezekben a hónapokban kezdtem felnőttként gondolkodni, s kiábrándulva megismerni egyes melldöngető „ f o r r a d a l m á r o k " igazi arcát. Lehullott róluk az álarc, mondotta volt epésen H o f f m a n n József, az idős szervezett munkás, aki mellett a negyvenes évek végén otthon a DÉFOSZ. a földmunkás szakszervezet ügyeit intéztem, s aki ötvenhatban m á r mint kizárt párttag, hivatalosan a nép ellenségének számított. Mindenesetre nagy-nagy öröm volt számomra, hogy azokra az emberekre, akiknek tisztessége nagy hatással volt rám, tehát a mestereimre. Csótó István földmunkásra, megyei tanácselnökhelyettesre, H o r v á t h Imre m u n k á s r a , mezőgazdasági osztályvezetőre, Varga Illés kisújszállási kerékgyártóra, a MÉSZÖV megyei titkárára tov á b b r a is felnézhettem. Persze ez m á r 1956-os emlék. Korábban, káderéletem kezdetén, a kecs-

keméti nagytemplom környékén parasztgúnyában, sok m i n d e n r e gondolhattam, de arra biztos nem, hogy m a j d a n Varga Illés lesz az én egyik legfelejthetetlenebb mesterem. Illésről legfeljebb az égen szekerező szigorú próféta juthatott eszembe, s noha 1952 áprilisában Kecskemétről a hazugság, a k é p m u t a t á s világából m á r éppen szökni készültem, Tiszántúl, mint lehetőség fel se m e r ü l t bennem. H a z a kívánkoztam. Vissza, enyéim közé, biztonságot jelentő f a l u m b a , ahol az élet dolgaiban m i n d i g jól eligazodtam és soha n e m éltem oly zavarodottan, mint ebben az idegen és k é p m u t a t ó kecskeméti hivatalban, a szatócsszivélyű álforradalmárok, a szemforgató erkölcscsőszök társaságában. Hogy az utóbbiakat megbotránkoztassam, est é n k é n t csakazértis alapon a Beretvásba j á r t a m mulatni, börtönőrlányokkal cicázni és szép szabad életem elevsztésén bánkódni. Mulatoztam és szidtam H o f f m a n n elvtársat. „Elvtársak közé kerülsz, ne félj, elvtársak közé'' — ezekkel a szavakkal bocsátott u t a m r a otthon. Becsaptál öreg, átvertél alaposan. Persze, az is lehet, véltem, hogy rossz helyre tévedtem, mert b á r m e r r e néztem, környezetemben a segítőkész f o r r a d a l m á r típusát sehol nem leltem. Volt viszont bőven irigység, intrika, sunyiság, rosszindulat, képmutatás. Hányszor eszembe jutott, hol v a n n a a Zsiga bácsi féle igaziak?Este valamelyik velemkorú „elvtárssal" beültem a Beretvásba politizálni, s m á s n a p már m e n t a füles, leittuk magunkat, m i n t a disznók. Miből ittuk volna le m a g u n k a t ? Alig volt n é h á n y forintunk. Fodor elvtárs, a személyzetis, a miskolci vasm u n k á s szelíden figyelmeztetett: — Fiam, észnél légy, téged le a k a r n a k járatni. Egyesek félnek, hogy hamarosan a helyükre fogsz ülni, s hogy ez ne következhessék be, m i n d e n t el fognak követni, hogy leszerepelj — Fodor elvtárs meg a k a r t a velem értetni, hogy ez egy más világ, ha létezni akarok, magamon támadási felületet nem hagyhatok, ez m á r nem munkáskör -

nyezet, és itt m á r nem babra megy a játék, magyarázta türelmesen. Tőle hallottam először ezt a kifejezést: zugivó. Kinevettem. Zugivó? Mi az, mi fán t e r e m ? A kétkezi munkások világából érkezve egyáltalán n e m f é r t a fejembe, miért kellene titkolnom, hogy borra szomjazom? A cséplőgépes bandában, a fakitermelő brigádban, egyáltalán, ahol addig éltem és dolgoztam, ott az alakoskodás, a szerepjátszás nem volt szokás. Az alakoskodást azóta se veszi be a gyomrom. A mátéházi szeszgyár építésekor Zsiga bátyámtól, a mozgalomban legelső mesteremtől jól m e g t a n u l t a m : Vagy aki vagy, n e mutasd magad se többnek, se kevesebbnek, se jobbnak, se rosszabbnak, s ami szíveden, a szádon. Mióta kiemeltek, az egyéves budatétényi vezetőképző iskolán csakúgy, mint Kecskeméten, a vezetőkben mindenütt H o f f m a n n elvtársat és Zsiga bácsit, a két bölcs, ősz munkásembert k e restem. Fodor elvtárshoz, a személyzetishez, b i zalommal fordulhattam, egyengette, segítette beilleszkedésemet, csakhogy őt, mielőtt még igazán közel kerülhettem volna hozzá, büntetésből D u nántúlra helyezték — azóta is keresem — e n gem meg, mivel régi legénykedő bőrömből kibújni nem t u d t a m , titoizmussal gyanúsítottak és Szolnok megyébe „száműztek". Fogtam a bőröndöt és mentem. Vissza se néztem, örültem, hogy végre örökre istenhozzádot m o n d h a t o k Kecskemétnek és a sunyi karrieristáknak, akik ott a k koriban körülvettek. A mostani ú j Szolnoknak akkor még nyoma se volt. Alighanem abban az időben kezdték alapozni a Kossuth Lajos téri, most már bizony elég öreg irodaházat. Ide, a régi Tisza parti v á rosba szorongó szívvel, borongós lélekkel és ócska vulkánfíber bőröndben kevés motyóval, néhány inggel, három—négy könyvvel érkeztem. Jász-Nagykun-Szolnok. Nekem, a délvidéki embernek új, furcsa, teljesen m á s arcú világ: még a beszéd is más ízű, mint mifelénk. Nagyjából a mostani pártház helyén, egy szibériai

középületnek tetsző hodály emeletén, a t e m e t k e zési vállalat fölött székelt a MÉSZÖV, ahol jelentkeznem kellett. Ne siessük el, gondoltam, s a közelben, a Csarnok utca környéki kifőzdében babgulyás elé és egy kifestett hölgy mellé telepedve azon töprengtem, nekem itt se rokonom, se boldog ősöm, azt se tudom, hol fogok m e g hálnri, v e r j e meg az isten, van nekem Csávolyon r e n d e s otthonom, itthagyok csapot-papot és hazaindulok. Bekanalaztam a babgulyást — ízlett, megismerkedtem a festett arcú nővel, tetszett, és — m a r a d t a m . Fél óra múlva valami kényelmetlen faszéken ülve v á r t a m Varga Illést, aki hamarosan elő is került a folyosólabirintbői és ahogy belépett, s ahogy ránéztem, m i n d e n görcs, minden szorongás feloldódott bennem. Ö az, jutott eszembe hirtelen, s megsejtettem, lám, Zsiga bácsi és H o f f m a n n elvtárs m á s á t mégiscsak megleltem. Utána évekig együtt dolgoztam vele és rengeteget t a n u l t a m tőle. Aztán elváltak ú t j a i n k , s most, midőn hetvenötödik születésnapja közeledtével, m á r mint nyugdíjast meglátogattam, cseppet sem csodálkoztam, hogy ez a p u r i t á n , i m m á r p á t r i á r k á v á őszült ember feleségével változatlanul abban a sorházban él, ahová h a r mincvalahány éve m á r m i n t megyei MESZÖVtitkár kilenc gyermekével beköltözött. Kilenc gyermek, s mindegyikből becsületes, dolgos embert nevelt, ő maga bezzeg kicsit összébb m e n t , s midőn ajtót nyitva kijött elém, a k a r a t l a n u l magázni kezdtem. Szemrehányó tekintettel figyelmeztetett: ,,Mi az, elfelejted, hogy tegeződünk?" Ugyanaz, aki volt. Magatartásában, elveiben, neki soha nem kellett revidiálnia semmit. Húszvalahánv éve találkoztunk utoljára s azonnal megismert. Emlékszem, ötvenhat előtt, m i n t a megyei pártbizottság fegyelmi bizottságának tagja, súlyos pártbüntetést javasolt a tiszafüredi L. M.-re. L. M. az ellenforradalom n a p j a i b a n mégis felkereste, hogy vallomást tegyen neki és kiálljon mellette: „Varga elvtárs, m a g á n a k tö-

kéletesen igaza volt az én ügyemben, maga egy tiszta kezű szent ember, és ha most b a j b a kerülne, én leszek az első, aki megvédem." Lehet valaki „szent" is meg k o m m u n i s t a is? Nem t u dom, hogyan lehet, de lehet. Én az ötvenes években Szolnokon nem egy „szent" embert ismertem. Ők voltak a mozgalom papjai, m á r már apostolai: szocialista tanokon felnevelkedett megvesztegethetetlenek, anyagi j a v a k r a érzéketlenek, korrupcióra, galádságra képtelenek, f ö l d munkás, m u n k á s , kubikus múlttal. Őket a világon semmi más nem érdekelte, egyedül az eszme s a nép felemelkedése. Miért nem i s m e r j ü k őket? Az ötvenes évekről szóló visszaemlékezésekben hogyhogy csak azokkal találkoznak a mai fiatalok, akik miatt Kecskemétről m a g a m is szökni készültem, és akik onnét végül elüldöztek? Ezeket a kérdéseket mások, fiatal értelmiségiek szegezték nekem. Nos, ezek a természetükben is szerény emberek a mesterségesen kialakított közhangulat nyomására m á r - m á r „korszerűtlen képletnek" történelmileg túlhaladott f i g u r á k n a k hiszik magukat. Nos, erre én azt mondom, éppúgy bűn ezeket az igaz, mai szemmel nézve olykor talán n a i v embereket kiiktatni nemzettudatunkból, m i k é n t bűn lett volna kiiktatni a történelemből a kiegyezés után a negyvennyolcas szabadságharcosokat. Képletesen szólva: a Horváth Imrék, a Varga Illések, a Csótó Istvánok a mi vörössipkásaink. Elvhűségük a lényegük. Rangkórságban, protokollgörcsben nem szenvedtek. Egyszerűség, természetesség, szókimondás, m u n k a b í r á s és munkásöntudat jellemzi őket. Horváth Imre m á r mint magas rangú minisztériumi vezető Tolnában azzal hökkentette m e g a megyei vezetőket, hogy „csak úgy" b a r á t i alapon beugrott hozzám a nyomorúságos vidéki szerkesztőségi szobámba n é h á n y szóra. Hogy egy miniszteriális személyiségnek hivatalos t á r g y a lások vezetésével ilyesmi jusson az eszébe, hát, hogy úgy m o n d j a m , ez a hatvanas években Szekszárdon tényleg példátlan esetnek számí-

tott. H o r v á t h Imre nyugdíjasként a miniszteri tanácsadó testület t a g j a a MÉM-ben, s ami sokak szemében példátlan eset, az s z á m á r a az emberi érintkezésben változatlanul természetes. Mestereim közül számosakat már soha nem látogathatok meg, velük m a j d csak odaát fogok találkozni, feltéve persze, ha van „odaát", ö k az ügy folytatóit a folytonosságot látták bennünk, s tudták, a jövőbe indulóknak az ú t r a valót tőlük kell megkapniok. Csótó István a hatvanas években m á r országos hírű mezőhéki Táncsics téesz elnökeként egyszer Szolnokon, a megyei tanács épülete előtt magához ölelt, s boldogan újságolta: m u n k á m a t ismeri, p á l y á m a t a távolból is figyelemmel kíséri, dicsért, biztatott. Elismerése felért három kitüntetéssel. A k k o r találkoztunk utoljára, nem sokkal u t á n a m á r csak a halálhíréről értesültem. Mestereim a mozgalomban. Sok-sok év telt el azóta, hogy velük dolgoztam, de nincs nap, hogy ne gondoljok valamelyikőjükre. Nagy h a tással voltak rám, példamutató tisztességükből, puritán egyszerűségükből erkölcsi erőt m e r í t e t tem, m e r í t e k mind a mai napig, s erőt fogok meríteni amíg élek, utolsó percemig. A m i k o r Varga Illés bátyám sorházi otthonából kikísért, eszembe jutott, v a j o n mi leszünk-e valakik mesterei? Ha igen, életünknek volt valami értelme, haszna. Ha nem, lelkünk rajta.

BESZÉDES UDVAROK Valamikor még a nyár elején vettem a fejembe, hogy megkeresem az igazi pesti u d v a r t , a hamisítatlant, azt, amelyik kizárólag a b á rányfelhős magyar ég alatt képzelhető el, sehol másutt. Ilyennek, véltem meggyőződéssel, valahol a D u n a jobb p a r t j á n igenis lenni kell. Elhatároztam, mindaddig leskelődök a k a p u a l j a k ban, amíg rá nem találok. Előre t u d t a m , az igazit lehetetlen összetéveszteni a közönséges

többivel. Függőfolyosó fogja elárulni, a m u s k á t lis ablakok, meg a nyugágy. A korlátnak t á maszkodó „slafrokos" asszonyok langymelegben népizenét hallgatnak, a napos oldalon f e h é r h a j ú pincér szunyókál, az árnyékok a tűzfalakra k a paszkodnak, s az udvar közepén az ecetfa alatt a porolónál üres babakocsi vesztegel. Szándékomat megismerve, szálláshelyemen Artúr, a portás, kifejezetten segítőkésznek m u tatkozott. — Végeredményben m o m e n t á n hol tartasz? — kérdezte. — Egyelőre a keresés s t á d i u m á b a n vagyok — feleltem. Artúr a f e j é t csóválta: — Hogyhogy? Pest tele van pesti udvarral. — De én az igazit, a békebelit keresem. — Értem — bólogatott A r t ú r — szóval azt, ahol vasárnap reggel v i d á m a n üdvözlik egymást a lakótársak, ahol a szobafestő pálinkás jóreggelt kíván a szűcsmesternének és időnként a nagyságák még azt is megbeszélik egymással, hogy ki soros húslevest főzni Mici néninek, a m a g á nyos ágybanfekvőnek. Gondolom ezeket a színeket, meg ezeket a hangulatokat keresed. — Jól sejted. — Hát akkor segítek — szögezte le A r t ú r és így folytatta — m e n j végig az Aradi utcán. Hosszú, tehát válogathatsz kedvedre, keskeny, ennél fogva egyszerre viheted mind a két oldalt, és mire az egyik végétől a másik végéig érsz, biztosan meg fogod találni a neked való pesti udvart. Be is ütemeztem m a g a m n a k az Aradi utcát, csakhogy mielőtt még sort keríthettem volna rá, Badacsonyi, a trafikos elterelt a Rákóczi útra. Badacsonyi úr őslakos pesti, bíztam benne, szót fogadtam neki, s elindultam felfedező útra. H a m a r o s a n meggyőződtem róla, a t a t a r o zással újjávarázsolt Rákóczi úton úgyszólván valamennyi udvar egyforma. Egyenudvarok. A földszinten ,a bejárattól jobbra, a bejárattól balra apró üzletek, műhelyek, butikok, órás,

zippzáras, töltőtolljavító, ridikülös, a k a p u a l j a k ban a tükrös-tollas-bokrétás kirakatok alatt csencselők, s délelőttönként az udvarokat végig megszállják a külföldi vevők, üzletelők. Forgalom, jövés, menés, lihegés, evés, Budapest világváros, csakhát ez mégsem az, amit én keresek, ezek nem udvarok, hanem inkább színes és eleven bazárok. Innét el, itt nincs sok keresnivalóm nekem. Másnap kora reggel a Kálvin tér környékén nézelődtem, betértem a közeli tejivóba, ahol az ismerős pénztárosnő patrióta szenvedéllyel a budai udvarokat ajánlotta figyelmembe. Nyíltan megmondta, azokhoz szeretne kedvet csinálni, és ha eredetit akarok látni, se s a j n á l j a m a fáradtságot, ballagjak át Budára, az udvarokban kőcsipkék, oszlopok, díszkutak és belengi mindegyiket a történelmi f u vallat. Megkötöttem m a g a m . Az én szívem Pestért dobog, én ide hű m a r a d o k . Kezdtem ismerkedni az átjáróházakkal, sose hittem volna, hogy mennyi á t j á r ó h á z van Pesten. Az á t j á r ó k á t járója á l m a t a g Krúdyt idéző utcába vezet. A kapualjból, a repkény alól idős hölgy tipeg ki az utcára, szivarkára gyújt, bodor f ü s t k a r i k á k a t ereget m a g a elé, s ellágyulva emlegeti, ő volt egykor a belváros szépe. Hogy mikor? 1910-ben, amikor a Szerb utcai zsoké egyszerre száz szál piros rózsát küldött neki pünkösdre. Ez egy szerelmi regény, a szivarkázó hölgy e m l é k i r a tain dolgozik, s ez a száz szál piros rózsa é p p úgy bele lesz szőve az emlékiratokba, m i n t a lord külsejű Szerb utcai zsoké, aki a lósporttól ment nyugdíjba, és elment Ausztráliába milliomosnak. A repkényes udvar, a szivarkázó m a t rónával, a zsokéval, a sejtelmes szerelmi r o mánccal a miileniumi idők hangulatát idézi. Időnként t a l á n erre még a verklis is megáll, és az ablakok alatt cilinderes férfi kiabál: „Mindent veszek, eladok, mákdarálót, hajasbabát, csatos cipőt, férfiruhát, kakukkos órát." Istenem, az udvar, az emlékeink része, az u d var az ifjúság, az u d v a r sokkal közelebb áll

hozzánk, mint gondolnánk, kicsit az u d v a r nem más, mint kötődés egy régi otthonhoz, egy régi házhoz, egy régi kislányhoz. Odor Pista b a r á t o m ötvenhatban nekiszaladt a nagyvilágnak, s Amerikáig meg se állt. Azt írja, nem érez honvágyat, de néha az udvarukról álmodik. Tejeskocsis édesapját l á t j a készülődni, érzi a parasztu d v a r szagát, látja az eperfát, a kisszéken a babot válogató nagymamát, az ólakat, az ostort, a verebeket, a tejesedényeket és a különös, hogy még a délutánt is látja, bár amúgy nincs honvágya. Egy volt kollégám, Bognár István, huszonöt éve hagyta m a g a mögött a szülői házat, de úgy emlegeti még mindig a felsőnyéki udvart, mintha tegnap húzta volna be maga u t á n az utcaajtót. Amikor édesanyja temetése u t á n üres m a r a d t a felsőnyéki ház, Pista így szólt hozzám: „Temetés után visszamentem a házunkba, és ha hiszed, ha nem, azt éreztem, az udvar kihűlt teljesen." Világos. Egy-egy udvar addig élhet csupán, ameddig élet v a n benne. Utána felveri a gyom és á t a d j a magát az enyészetnek. De amíg élettel van teli, addig beszédes valamennyi. Otthon a falumbeli Bóna Pista udvarát mostanság rengetegen l a k j á k , s a legnagyobb úr a kakas benne. Napkeltekor j á m bor fejőstehenek, bégető birkák, mekegő kecskék, visító süldők és nyerítő lovak parancsolják ki az ágyból a házbelieket az udvarra. Bónáék u d v a r a gazdag udvar. Ez meglátszik az első szempillantásra. Megvan bennem, hogy ahol megszállok, ott első dolgom az ismerkedés, azonnal ablakot nyitok, hogy megnézzem, hol is vagyok. Ezek az első körülnézések m a r a d n a k meg b e n n e m legtovább. Egy drezdai szállodában egyszer kora reggel asszonysírásra ébredtem. Kinéztem az ablakon, s lent a csupasz bárudvar közepén egy estélyi ruhás nő kuporgott, ő sírt hangosan, megállíthatatlanul. Máskor az Ardenek völgyében egy erdei vadászházban háltam, s aludtam volna, ha t u d t a m volna: a zúgó szélben egész éjjel sóhajtozott, valósággal sírt az udvar. Min-

dig letekintek a honi szállodák ételszagú udvar á r a is, ahol a vén kajlabajszú udvarosok veszszőseprűvel kerülgetik a szemétkupacokat és sörösládakazalhoz támaszkodva szívják a h a m u tartók m a r a d é k á t , a Csongor szivart, meg a Havannát. Az udvar világnézet, az udvar vallás, az udv a r értékítélet, az u d v a r felemel, az udvar rettegéssel tölt el. Ahogy rovom az utcákat a kap u k alá betérve, rengeteg olyan u d v a r t látok, ahonnét azon n y o m b a n kihátrálok: ezek nem udvarok, ezek kripták, sírkamrák. A köveken m o h a zöldell és noha még dél sincs, errefelé m á r esteledik. A Veres Pálné utca m á r b a r á t ságosabb vidék. Megkönnyebbülök. Ez az, ez kell nekem. A szerb templom tőszomszédságában szemügyre veszem a 21-es s z á m ú házat, s a kapualjból belesek az u d v a r á r a . A porolót m á r látom. A pesti udvar poroló nélkül elképzelhetetlen, tartozék, noha ú j a b b a n már alig használják. Bezzeg egykor ment a püfölés, szerd á n és szombaton különösen. Alighanem ez lesz az igazi. Ráismerek a kiszáradt ecetfára, a f ü g gőfolyosóra, az üres babakocsira, pontosan olyan, amilyennek elképzeltem: a függőfolyosón slafrokos asszony könyököl, egy fürdőköpenyes férfi hokedlin állva az ajtófélfát festi, valamelyik lakásban r á d i ó szól, t á r v a - n y i t v a az összes ablak, mindegyik ajtó. A függőfolyosón könyöklő asszony észrevesz. — Kis keres? — kérdezi. — Tulajdonképpen senkit. Csak az udvart nézem. — Nézheti. De nézze meg a házat is. Bizony r á f é r n e már egy kiadós tatarozás — m o n d j a az asszony. Elmondom mi j á r a t b a n vagyok, s beszélgetünk. Szerencsésnek mondhatom m a g a m , hogy éppen őt ismertem meg először a házban. Donkó Mihálynénak hívják, negyvenhat esztend e j e él mostani otthonában és m i n d e n t tud, ami az utóbbi fél évszázadban az u d v a r o n történt. — Mikor éled ez a pesti u d v a r ? — kérdezem

— H a j n a l o k hajnalán. De a koránkelők csendben távoznak, mert ez egy rendes ház, kifejezetten rendes ház. Itt nem z a v a r j á k egymást a szomszédok ordítozással, veszekedéssel, verekedéssel, duhajkodással. — Mégis, mikor kezd elevenedni, mikor kezdődik benne az élet? — Nyolc óráig nincs nagyon mozgás. Nyolc óra után megjelennek a nyugdíjasok és a kismamák. — Napközben? — Napközben erre még a m a d á r se jár. Délután, estefelé megélénkül. Ugyebár mindenki ismer mindenkit, és a lakók családiasan viszonyulnak egymáshoz. Akinek v a n hobbikertje, az estefelé ilyenkor beállít egy kosár sárgabarackkal és végigkínálja a szomszédokat. De különben is megy a barátkozás. — Maga asszonyom kivel v a n köszönőviszonyban? — Mindenkivel. Nincs felvágás, nincs elkülönülés. J ö n n e k a gyerekek. Kézit csókolom, Öry néni, szia Pityu, szervusz Kati, miután ismerjük egymást, köszöntjük is egymást. — A vidéki ember azt hiszi, ezekben a nagy pesti b é r h á z a k b a n úgy élnek egymás mellett az emberek, m i n t a vadidegenek — mondom. Donkóné tiltakozik: — Ugyan, csacsiság. Megismertem a ház lakóit: U r b á n Dezsőnét, Schuber Évát, Dér Tibornét, meg másokat is, akik születésük óta itt élnek. Kötődnek a házhoz, az udvarhoz, a környékhez. M e g m u t a t j á k délelőtt az u d v a r melyik s a r k á b a n kezdődik a napsütés. Elmesélik, különösen hangulatosak a nyári esték, a szomszédos szerb templom kertjében m á j u s b a n virágzik az akác, a szomszédok néha éjfélig elbeszélgetnek, m á r csak az hiányzik, hogy egyszer az u d v a r b a n pikniket is r e n dezzenek. Öryné, aki szintén őslakos ebben a házban, hokedlit hoz a gangra, és hellyel kínál. Mellém ül maga is. Mesélget az ú j s a r é g volt lakók szokásairól, az összefogásról, a születésekről, a válásokról, a temetésekről, a nyugdíjas miniszterelnök macskapártoló özvegyéről,

és k ö r b e m u t a t , ezekhez m i n d - m i n d ez az udvar a keret. Sajnos, errefelé a város nagyon elöregedett. Lakói, akik annyira hozzátartoztak az u d v a r hoz, mint szobafalhoz a családi kép, lassan mind elmennek. Ilyenkor a szomszédok a halottat a ház h a l o t t j á n a k tekintik, s az elhunyt s í r j á r a koszorút visznek. Errefelé a függőfolyosós lakások u d v a r a i n nincs titok. Az emberek jobban belelátnak egymás fazekába, mint falun. Dehát annyi b a j legyen. Öryné, a mesélgető pesti aszszony elhallgat, szomszédai meg helyeslően bólogatnak. A tetőket még süti a nap, de alant az u d v a r b a n már esteledik. Ez lenne az igazi pesti u d v a r ? Eléggé kopott, s estelente kissé hűvös van benne. Elbizonytalanodom. Artúr az Aradi utcát ajánlotta, Manyika néni a Pipa utcát. Alihanem egyre megy. Az igazi pesti udvar alighanem nem ilyen, h a n e m másmilyen. Igazi nincs is talán.

PALOTA A VÁCI UTCÁBAN A márványhomlokzaton végigtekintve a júniusi égre látok. A tetők fölött, elég alacsonyan, függőfolyosókat piszkító belvárosi g a l a m b m a t u zsálemek szállnak. A D u n a felé t a r t a n a k . A főosztályvezető szavai meghökkentőek. Ez igaz? Nem a k a r o k hinni a f ü l e m n e k . — H á n y embert k ü l d t e k el? — kérdezem, s nézek r á hitetlenkedve, h á t h a csakugyan roszszul értettem. Barna László termelési főosztályvezető megismétli. — Kétszázat. Innét, erről az építkezésről az első naptól a mai napig kétszáz embert kellett elzavarni. Volt közöttük brigádvezető, ács, építésvezető, kubikus, vasbetonszerelő, cigány, m a gyar, minden, amit akar. Különben nyolcszáz cigányunk van — elhallgat.

Bizonyára a r r a vár, hogy véleményt nyilvánítsak. Természetesen megteszem. A kétszáz m e nesztett ember egyfelől a m u n k á r a nevelés csődje, másfelől, mert így is nézhetem: a szigor erősödése. Ugyanaz a dolog lehangoló és lelkesítő egyszerre, de ez az épülő Váci utcai palota mindenképpen a m u n k á r a termett, alkotni kész e m b e r remeke. „ J a kérem, ahhoz, hogy egy palota elkészüljön hajcsárkodni kell" — dünnyögi valaki mellettem. Én meg a r r a gondolok, nemcsak Magyarországon, világszerte nehéz küzdelmek, fárasztó ütközetek színterei az építkezések, viaskodni a sunyi lompossággal, pincétől emeletig birkózni a trehánysággal, bizony lehangoló élmény. És mellettem Barna Lászlót egyelőre ez h a t j a át, nem a győzelem, fáradt, türelmetlen, arca sem sugárzik az örömtől, m i n t h a torkig lenne az egész építkezéssel. Megjöttek a nyomozók, újságolja Erős Mihály főépítésvezető és továbbsiet. Fején p u h a kertészsapka, arcán kihívó tábornokfintor. Keresnek valakit, körülnézni jöttek? Nem t u d o m Rengeteg idegen nyüzsög az építkezésen, hogy ki kicsoda, a jó ég t u d j a . Az Aranypók—Konsumex divatáruház építői mellett az ide irányított „besegítő" munkások is megjelentek, tegnap, tegnapelőtt érkeztek, s holnap esetleg már tovább is mennek. Közöttük járva ilyen kifakadásokat hallok: „Tingli-tangli m u n k a , alig várjuk, hogy lelépjünk", vagy „Bolondok háza, december óta se szombat, se vasárnap". A nyomozók, ha csakugyan azok, a tűzbiztos osztrák a j t ó k a t nézegetik. Milliós értékek v a n n a k itt. Jugoszláv mozgólépcső, speciális osztrák berendezés, k u b a i és bolgár m á r v á n y , magyar m u n káskéz, az utóbbi is érték, de még mennyire. Ránézek a termelési osztályvezetőre. — Áldozatot követelt az építkezés? — Nem. Bár közvetve t a l á n igen. Eddig két főépítésvezetőt m o n d h a t o k áldozatnak. Az első igen fiatalon ment el, a másodikat, elődömet infarktus érte, az vitte el, ő is meghalt. Soha nem fogja kimutatni senki, hogy mennyi része 7 Szüzek k e r t j e

97

volt ebben a cigarettának, és m e n n y i az itt elszenvedett izgalmaknak. Ezt a m u n k á t 1974-ben bontással kezdtük, hogy a területet az építkezés számára szabaddá tegyük. Ügy indult, lesz egy Aranypók Divatáruház, egy szaküzlet és ötven lakás. Menet közben, ahogy lenni szokott, az elképzelések módosultak, áttervezés, miegymás, addig lakóház építésére voltunk berendezkedve, a továbbiakban lakóház helyett irodaházat é p í tettünk. Az Aranypók m e g m a r a d t , a B tömb, az A t ö m b viszont bankház. De ki fizeti m e g az átállást? A jóisten. Ha tehetném, kitennék egy táblát, elvtársak, nem én vagyok a hülye, hanem azok, akik úgy a k a r n a k valamit, hogy gőzük sincs, mit akarnak, a rnelós meg húzzon egyet a nadrágszíján — sorolja Barna László bosszúsan. Begorombulok. — Itt is ez megy, milliók csak úgy a pokolba. Ez az ország, ha f e j r e f o g állni, a védettséget élvező hülyék miatt f o g fejreállni — mondom gyilkos dühvel. — Nem arról van szó, hogy mi ilyen házat n e m t u d u n k csinálni. Tudunk. De ez nem a mi profilunk. Sortatarozás, javítás a mi dolgunk. Látja, most készül a díszburkolat. Plusz h a t millió, lehet, hogy hét, lehet, hogy tíz. Eredetileg erről se volt szó — háborog. Az építkezésen dolgozó m u n k á s o k érzéseit, gondolatait nem ismerem, egyik Vácról b e j á r ó fiatal kőműves arra a kérdésemre, hogy érez-e örömet, hogy ennek a szép m u n k á n a k részese lehet ,elutasító hangon m o n d j a : „Nem érzek semmit. Engem kizárólag s a j á t otthoni ügyeim érdekelnek." Lehangoló. Csakugyan így volna? A Váci utcai palotát közönyös, megkeseredett emberek csinálják? Télen-nyáron erre járok, s a Váci utcának ezen a p o n t j á n , mióta építkeznek, naponta megállok. Számbaveszem hol t a r t a n a k , mennyit h a ladtak, éppen most mit csinálnak. Rengeteg élményt őrzök innen. Emlékszem, még a legelején, a túlfélre egy üres telekre konténerirodákat telepítettek. A bordásfalú kalitkában m i n -

den á t m e n e t nélkül telefonok kezdtek csörögni, s az úttestről látni lehetett a kimutatások fölé görnyedő adminisztrációs személyzetet. Olykor cifra káromkodások hallatszottak ki az utcára, h a l o t t a k n a p j á n nyakkendős férfi rohant ki a kapun kivörösödve, egyszer meg, január h a r m a dikán, az állványok mögött, a lakókocsiban kubikosok utószilvesztereztek. „Nem n e m nem, nem n e m nem, nem m e g y ü n k mi innen el, míg a gazda, házigazda f u r k ó s b o t t a l ki nem v e r " — dalolták a fázós Váci u t c á n a k eltökélten. Néhány évig a maga s a j á t o s életét élte az utca is, az építkezés is. A kinti világ a bentivel, a benti a kintivel nem törődött. Mostanában, m i óta az állványöltözék az épületről lekerült, s az építkezés m e g az utca egész nap látja egymást, s a m u n k á s o k a t a sétáló sokadalom m i n t h a irritálná, eléggé ingerültek. Bizony, m a g a m r ó l tudom, dühítő úgy dolgozni, hogy körülöttem az egész világ grasszál és a Váci utca nyáron nem éppen melóst vidító látvány. Szerencsére még n e m szívták túlságosan mellre. „Most tényleg u j j a l m u t o g a t h a t u n k egymásra. Mi m a gukat nézzük, maguk meg minket. A naplopók a naplopókat" — intézi el nevetve, fintorogva J. Sándor kubikos. Amikor régebben j á r t a m erre, e m b e r t még nem, de neveket már ismertem. Még t a l á n évek múlva is hallani fogom a kiáltásokat: „ H a j b á t keresik, ki látta?" M á m a ne keressék, iskolán van." „Erős elvtárs telefon", „Nem érek rá, h í v j a n a k később." Az építkezésen Nyúzott András a legnagyobb tévedésem. Hetvenévesnek néztem, kiderült, húsz esztendőt tévedtem, nem hetven, m i n d össze ötven, külsőre sajnos m á r vén ember. Kezei reszketnek, szemei vizenyősek, az építőipar nyűtte el, a kétlaki élet szívta ki csontjaiból az erőt és a töméntelen cigarettától köhög szüntelen. Ennek előtte hónapokig az egyik minisztériumot tatarozó részleghez tartozott. Tapasztalatai a minisztériumi munkafegyelemről lehangolóak. „Tudja, mi itt Pesten túl sokat t u d u n k , 7»

99

m é g többet látunk, olyat is, amit jobb lenne nem látni, amiről jobb volna nem tudni. Többet nem mondok. Ha bővebben érdekli, f o r duljon h o z z á j u k " — kubikostársaira m u t a t o t t . Barátságtalan hümmögés, a „társak", m i n t h a v a lahol dolguk lenne, sürgősen szétszélednek, s pillanatok alatt tűnnek el fönn, lenn, meg középen. Mogorvák, barátságtalanok, sokat t u d nak, sokat látnak, s valamiből, meg valakikből tökéletesen kiábrándultak. Tekintetemmel ahogy távolabb nézek, a p e recest keresem. A Váci utcának ezen a p o n t j á n csaknem a j á r d á n működött, isten tudja, mióta. Építkezés alatt az árusítás zavartalan, b á t r a n kiírhatta volna üveges négykerekűjére, de n e m írta ki. Midőn az utca nagyobbik felét m u n k a területnek nyilvánítva kisajátították, és a j á r d a szélre magas deszkakerítést húztak, hogy a sétálókat a d a r u közeléből eltávolítsák, a pereces a kerítés tövébe húzódva i m m á r szélárnyékból kínálta kicsi b o l t j á n a k választékát. De mióta a kerítést lebontották, s a törmeléket t a k a r í t j á k , a perecest sehol se látom. Hol lehet? Remélem visszatér, csak megvárja, hogy az élet a m e g szokott m e d r é b e n folyjék, hogy ismét rend legyen. — Rend pedig lesz — állítja a lapátolásban szünetet t a r t v a K. Tamás segédmunkás. — Mikor? — Július negyedikén, nyitáskor — h a n g j a magabiztos, de a keze reszket. Megerőltette n e tán, tegnap v a s á r n a p lévén, kirúgott a hámból? Tiltakozik: szeszt nem fogyaszt. Hozzáteszi: legf e l j e b b mértékkel. Nyugtatom. Ne izgassa m a gát, néha az e m b e r megfeledkezhet magáról. K. Tamás hálásan felnevet. Egyébként a zugokban, itt-ott látok n é h á n y üres boros, sörös üveget, pedig ezen a téren nincs irgalom, az italozást szigorúan büntetik. Barna Lászlónak, az örökmozgó termelési főosztályvezetőnek elújságoltam, tekintve, hogy mostanság az építkezés a t é m á m , vasárnap, az építők n a p j á n , a hűvösvölgyi Nagyréten együtt

ünnepeltem az építőkkel. L á t t a m őket szórakozni, mulatozni, táncolni, és rövid ideig közöttük én is építőnek érezhettem magam. — A mieink — k ö r b e m u t a t — nem j á r n a k ki a Nagyrétre. Vidékiek. Az ország m i n d e n részéből dolgoznak az itteni építkezésen. — Maga hova valósi? — Gyakorlatilag pesti vagyok. — Elvileg? — Balkány községben születtem. Esemény. Tegnap Mészáros Antal, a pirospozsgás arcú kőfaragó főnök átvezetett n é h á n y üvegajtón, és titokzatos képpel m e g m u t a t t a az aranybetűs márványtáblát, amit m a j d jól látható helyen, az egyik á t j á r ó falára tesznek fel. Egyelőre, hogy ütődéstől, károsodástól ó v j á k , becsomagolva, fal felé fordítva, forgalomból kieső helyiségben t a r t j á k . Mészáros Antal k í v ü l ről ismeri a rávésett szöveget. Sorolja, m i van ráírva. — Készült: 1983-ban. Tervező Vedres György (BUVATI). Kivitelező: Fővárosi 2. Számú Építőipari Vállalat. Igazgatónk . . . Közbeszólok. — Ö is r a j t a v a n ? — Dehogy. Nincs r a j t a se az igazgató, se az igazgatóhelyettes, de őket is meg lehetne említeni — m o n d j a , és r á m n é z jóságos szántó-vető mosollyal. Ezekre a m á r v á n y t á b l á k r a munkásnevek sem kerülnek. Itt van például Kása Mihály. A t ö b b száz építőből legalább őt i s m e r j ü k meg közelebbről. Kása Mihály szigetszentmiklósi lakos, 1965-ben ennél a vállalatnál kezdte ipari t a n u l ó ként. A többit m o n d j a el ő maga. „Szabolcs megyében születtem, harmincegy éves vagyok, a kőfaragó szakmát Csepelen tanultam, jött a katonáskodás, s mikor szakaszvezetői r a n g b a n leszereltem, a régi helyemre jöttem vissza. Szigetszentmiklóson s a j á t kétszobás összkomfortos házamban élek feleségemmel, tizenöt éves lányommal. Innét, ha jól tudom, a Boráros térre vonulunk. Mészáros József brigádtársam sós-

kúti, H o r v á t h János erdőbényei, Kalmár P á l kartali. A kőfaragás szép szakma, csak s a j n o s fizikailag teljesen kikészíti az embert. Ehhez még mindössze annyit teszek hozzá: a fővárost százötven éve is vidékiek építették, azóta is vidékiek építik" — m o n d j a . Legnagyobb gond: nincs s z a k m u n k á s - u t á n pótlás. Kik f o g j á k ezeket a palotákat húsz év múlva fölépíteni? Robotok? Ahányszor jöttem, mindig kesergésre jöttem, gondoltam is m a gamban, egyszer tárogatóval lepem meg a p a lotaépítőket. A legtöbb, amit az elégedettség h a n g j á n az építkezés irányítói maguknak m e g engedtek, mindössze ennyi: „Ez nem panel, ez a m u n k a hozzáértést, odafigyelést kíván", s mintha b á n n á k , hogy ennyit is mondtak, sietve másról kezdtek beszélni. Pedig lenne mivel dicsekedni, a passzázsra például, amit most csináltak, büszke lehetne bármelyik világhírű n y u gati városépítő. — Gyönyörű, fölséges ez a palota — kiáltott fel elragadtatva egy Svédországból hazalátogató gyógyszerész. — Mindenesetre különleges — hűtötte le a zsámbéki nagybácsi, aki ha ugyanazt Párizsban látná, nyilván ájuldozna, csakhát ez nem P á rizs, ez a Váci utca és a Váci utcában egy p a lota mindössze különleges. Félmilliárdból p e r sze az lehet, m i é r t ne. — Maga m á r megnézte, kívülről az utcáról? — kérdeztem az egyik segédmunkástól. — Tegnap vacsora után csak azért jöttem vissza a munkásszállásról, hogy megnézzem — felelte. Utoljára tarsolyomban egy könyvvel s néhány kérdéssel jelentem meg az építkezésen. A könyvet, mivel B a r n a elvtárs a bejáráson lévő „vezérkart" kalauzolta, Mészáros Antal vette át, s kérdésemre is ő igyekezett megfelelni. — H a j b a Mihály nevét annyiszor kiabálták. Öt szeretném látni. Ismeri? — Brigádvezető, m a j d megkeressük. Még m i ben segíthetek, mi érdekli?

— A főépítésvezető, Erős Mihály kora. Látom, egy hölggyel tárgyal. Majd m a g a m m e gyek oda, hogy megkérdezzem tőle, ilyenkor hány éves? Mészáros Antal visszafog. — Ne z a v a r j u k — m o n d j a lebilincselő szivéllyel — int egy fiatal technikusnak. — Hé! Kérdezd meg a főnöktől ilyenkor, befejezés előtt, hány éves szokott lenni. Mennyinek érzi magát? Jön vissza a fiatalember. — Erős elvtárs azt üzeni, ötezernek. Az emberek összenéznek, ö t e z e r ? ! Lehetetlen. Egyedül én hiszem el, hogy június 27-én, a palotaépítés utolsó perceiben a főnök tényleg piramiskorúnak érezhette magát. Egyedül én. R a j t a m kívül senki.

A palota rég kész. Később a Fontana f a n t á z i a nevet kapta. Fontana Áruház. Most, hogy ennek a könyvnek az összeállításán dolgozom, ú j ból megnéztem. Ott a helye a Váci utcában. Modern, fényes s előkelő. Szomszédságában a hasonlóan pazar kínálatú Adidas m á r k a b o l t előtt hosszú sorok kígyóznak, bebocsátást remélve az üzletbe. Ahogy látom: nem munkások. Csoda t u d j a kicsodák. Mások. A m u n k á s o k a Váci utcába legfeljebb palotát építeni j á r n a k . Zavar ez a féloldalasság. Bánt. U r a m ! Valamikor én nem ilyen lovat akartam.

PESTI KÉPEK A nyolcvanas évek legelején egyik délután fogtam magam, s kimentem az Örs vezér térre, beleszippantani a jövő század levegőjébe. Nem gyalog, nem is konflissal, egy forint viteldíjért metróval utaztam. A forintot belepottyantottam a piros szemű mikroprocesszor-őrbe, e r r e az átváltott zöldre, a mozgólépcső levitt a huzatos

metrószintre, ahol beszálltam az előrobogó szerelvény utolsó kocsijába. Minden oly egyszerű, oly kézenfekvő, oly természetes, az ember természetes mozdulatokkal csinálja, ritkán jut eszébe, ha itt most egy múlt századbéli férfiú életre kelve körülnézne, hát m e n t e n szörnyet is halna ijedtében. Pedig csak száz év telt el. Mi lesz hát kétezernyolcvanháromban? A metrót, ezt a gyors és olcsó világvárosi közlekedési eszközt tehát úgy használjuk, m i n t a kezünket meg a lábunkat, oda se figyelünk, hogy használjuk. A pesti ember sose áll meg nézelődni és sose lepődik meg semmin. Nem szokása nézelődni, pláne nem a részletekbe beleveszni, de én vidéki vagyok, az is maradok, egy olyan konzervatív fejnek, m i n t amilyen én vagyok, még mindig nagy élmény Budapesten nyitott szemmel metrózni, villamosozni, jönnimenni, mászkálni az irdatlan kőrengetegben a világváros mai arcát is meglátni, észrevenni. Nem könnyű, a nyüzsgés erősen t a k a r j a , de nem is ördöngösség a nyüzsgés mögé látni. Ilyen e m b e r a r c ú p o n t j a Budapestnek az Örs vezér tér: nyüzsgő, élénk jövő-menő hely, átkelőhely, bámészkodóhely, pontosan azt az élm é n y t n y ú j t j a a világvárosi plebsnek, amit h a j d a n á b a n a nagy kirakodóvásár n y ú j t o t t a pusztai bojtárgyereknek, a csikósoknak, a juhászoknak, a gulyásoknak. Én ide kifejezetten azért járok, mert úgy látom, a téren a nyolcvanas évek egyfajta egyedi és még eléggé ismeretlen m a g y a r valóságát bármikor tettenérhetem. Mond o m : bármikor, a n a p minden ó r á j á b a n , m i n den percében. L á t h a t o m például a szocialista fogyasztói társadalom kialakulását, hogy a köze m b e r a nyolcvanas években egy ú j szenvedély, a tulajdonszerzés, a vásárlás r a b j a , mohón, egyesek szinte eszelősen költik a pénzüket. Egyszer élünk? Ki hitte volna valaha, hogy Budapestnek, tágabb értelemben az országnak szüksége lesz ilyen m a m m u t méretű bevásárlóközp o n t r a ? Nem is egyre, sokra. Elképzelni se t u dom, a múltban hogyan vásároltunk? Addig ho-

gyan, amíg nem voltak ezek a hatalmas önkiszolgáló élelmiszerboltok, áruházak, ahová lassan m á r gépkocsival is be lehet m a j d h a j tani. Választék, kínálat, mennyiség, minőség és csillapíthatatlan az éhség. De nemcsak erről v a n szó. L á t v á n y n a k se utolsó, s élménynek is m a r a d a n d ó az Örs vezér téri sokadalom. Ide örökké érkeznek, innét állandóan távoznak. Szerelvények csattognak, zúgás, dübörgés, á l l a n d ó a zaj, s noha a centrumtól, a régi városmagtól távol vagyok, Budapestet mégis leginkább itt érzem annak, ami: modern, kétmilliós világvárosnak, a földgolyó egyik üveg és acél m e t r o polisának. Itt a szöveg mellékes. Egyedül a látvány érdekes. Az r a g a d j a meg az embert, s e m mi más. Föld alatt, föld felett, m i n d e n ü t t az a k ü l ö nös metropolis élet lüktet, a hangyanyüzsgés, ami meghökkentő falanszterszerűségével legelőször talán New Yorkban alakult ki, v a l a m i k o r a század legelején, amikor nagyhirtelen milliók r a k t a k benne fészket, írek, magyarok, lengyelek, ezerféle náció. Budapesten is valami h a sonló történt az elmúlt évtizedekben, gyorsan, sietve tízezrek, százezrek telepedtek meg a fővárosban és megültek b e n n e Szabolcsból, Zalából, Bácskából, Tolnából, minden felől. E l j ö t tek szerencsét próbálni és kicsit lezser, kicsit hányaveti tartással leginkább az Örs vezér t é r , n hiszik talán, hogy i m m á r o n megfogták az isten lábát, pedig alig v a n r á remény, hogy megfogják. Ki mit hord, szoknyát, kendőt, sálat, bekecset, irhabundát, kisködmönt, azt hetykén, kihívóan hordja. Elmegy minden, nem f e l t ű n ő semrr.', divat tz eszk ; mócsizma is, meg a nyári szandál is, a hajósi sváb pantalló is, a Csík megyei u j j a s is. Tettrekész férfiak, szívtipró tekintetek, a világvárosoknak ezek azok a pontjai, ahol a megtartó és fegyelmező otthoni közösségek szorításából kiszabadulva nagy színészi átéléssel mindenki valaki mást a l a k í t : az

utcasöprő elfoglalt üzletembert, a zsebtolvaj á j t a t o s papot, a bajszos negyvenes osztályvezető szeleburdi tinédzsert, egy p ú d e r e s arcú öreglány jó gyomrú, falánk kamaszlányt. A hot dogot, m a g y a r u l a forró k u t y á t demokratikus közvetlenséggel kézből kézbe a d j á k , s az éhezők állva falják, m e r t ide m á r rég nem érvényes, hogy az evésnek a d j u k meg a módját. Nyers ez a világ, hangos, kicsit közönséges és m e g lepően erőszakos. Csak egyszer nézzen körül az ember az Örs vezér téren s Pestet soha n e m meri többé olyannak látni, mint a n n a k előtte. A vén Moszkva tér után a nyüzsgő Örs vezér tér, B u dapest a jövő századba m u t a t ó tere. Ez m á r oda készült, a kétezerrel kezdődő második é v ezredbe. Ez a sokadalom m á r holnapi s o k a d a lom. Közöttük tegnapi szöveggel, tegnapi szónoklattal nincs m á r dobása se papnak, se p á r t titkárnak, senkinek. Közelebbről kéne őket megismerni. Hazafelé nyugtalanító gondolataim támadnak. Budapest annyire lehet csupán az enyém, és mindössze annyit érthetek belőle, amennyit ismerek belőle. S amennyit ismerek, az nem sok, mert még messzi nincs úgy bejárva, ahogy be volt j á r v a és fel volt fedezve a m ú l t század végén, a század elején. Ki t u d j a hol j á r nak a mostani K r ú d y Gyulák? Olykor azt hiszem, talán soha nem ülnek villamosra, fogalm u k nincs róla, hol is az Örs vezér tér, s hog\ r a pesti kisember pohárka vörös borát — hol, melyik italboltban kortyolgatja hagymával m e g szórt zsiroskenyeret falatozva. Ámbátor, ha t u d ják, sajnálatos módon gondosan elhallgatják. •Sí-

Időnként r á m j ö n az ötperc, s a „nagvfalut" erős beleéléssel egy mindenre rácsodálkozó k ü l földi szemével nézem. Olasz vagy lengyel szemmel nézni az utcákat, a tereket, az embereket, mindenképpen élmény, ráadásul olcsó szórakozás, kellemes kikapcsolódás. Egy katalán z a b kereskedő bőrébe b ú j v a például észreveszem, a íos

híres magyar konyha csábereje csökken. A körúton végig a nép reggeltől estig pizzát, h a m burgert fal, s m i n t h a ingyen osztanák, fűrészpor ízű hot dogért áll sort a City Grill előtt. Ha benszülöttként szaladgálok ide-oda, ezeket a kicsinységeket n e m veszem észre soha. Ám amióta norvég f j o r d k u t a t ó n a k , m á s k o r angol zsokén a k képzelem m a g a m , azóta azt is jobban meglátom, ami mellett máskor évekig úgy mentem el, hogy netán észre se vettem. Ezt a módszert melegen a j á n l o m mindenkinek. Ártatlan, játékos, érdemes kipróbálni, pénzbe nem kerül, igazán megéri. A Sóház utcai virágpiacot is éppen ezzel a külföldiül nézem a várost módszerrel fedeztem fel. Csütörtökön késő délután Budáról átvillamosoztam Pestre, s amint a Nagyvásárcsarnok s a r k á n a negyvenkilencesről leszálltam, szájtátva látom, a Sóház utca teljes szélességében és hosszúságában virágkínálat. Mintha a város tízezer hőst várna, s elhatározta volna, hogy a hősöket virágszőnyeggel f o g a d j a . Dubrovnikban, a napfényes Délen, Olaszhonban, avagy a Riviérán természetes, hogy a virágnak külön piaca legyen. De Szegfű teret vagy Rózsa utcát egy ilyen hosszú, álló virágkarnevált Budapesten már nehezebben képzel el az ember. Persze meglepetés e téren is érheti az utazót. Helsinki piacán például j a n u á r derekán több a tulipán, mint talán egész Hollandiában. Nemcsak tulip á n kínálja magát tízezrével, paradicsom is, amit fólia alatt termelnek. Pénz kell hozzá, meg türelem és szakértelem. Természetesen a virághoz is ez kell, s a Sóház utcai kínálatot látva elkönyvelhetem: van azért nálunk is pénz, szorgalom, türelem és szakértelem. Ezek a Sóház utcai virágárusok messze nem hasonlítanak a vézna virágáruslánykákra, akik egykor a kávéházakban hóvirágcsokrokkal j á r káltak asztaltól asztalig. Ezek a mostani virágárusok szépek, egészségesek, elegánsak, jól t á p láltak. Győrből, Szentesről, Pesthidegkútról, Óbudáról, a közeli és a távoli hévízek környé-

kéről érkeznek Zsigulikkal, Dáciákkal, hellyelközzel Mercedessel vagy Mazdával. Hallom, egymással a megélhetés nehézségeiről, a piac kiszámíthatatlan szeszélyeiről csevegnek. A Nagyvásárcsarnok P i p a utcai oldalára házi bontottcsirke-szállítmányok érkeznek. Ide szegfűszállítmányok. Szót váltok néhány virágkertésszel. A nagyüzem fölénye miatt kissé kedvetlenek. Nehezen á l l j á k a versenyt, a virágot azonban imádják, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Vagy lehet? Nevetések. Természetesen lehet, de jobb az ilyesmibe nem belegabalyodni. Mennyi virág: karcsú szegfűk kartondobozban, vörös rózsák selyempapírban, k a r d v i r á g vázában és rengeteg muskátli. Mezei virág nincs. Egyetlen szál nem sok, annyi sincs. Miért is lenne? A mezei virág n e m árucikk. Árokparton, erdőszélen, réten csokorba szedik, hazaviszik, vázába r a k j á k és gyönyörködnek benne. Igaz is, m a n a p s á g az autósok mezei virágért lépést se tesznek, a dinnyét, a szőlőt, az almát kedvelik. Tátika, estike, viola, rezeda, istenem, máris otthon, édesanyám fűszeres illatú virágoskertjében járok, s éppen egy rozmaringot készülök megszagolni. Tátika. Milyen nagy tragédia, hogy i m m á r o n a fiaink ebben a komputerizált világban úgy nőnek fel, hogy a tátikát nem is ismerik. A falvakban a hat—hét éves A n d r i s k á k az a u t ó m á r k á k a t m i n d f ú j j á k , valamennyit ismerik, a közönséges tulipánt azonban nem képesek néven nevezni, virág, mondják. Hol s mi által n e m e s e d j é k Andriskáink lelkivilága, ha látják, hogy virág, látják, hogy tölgyfa, látják, hogy búza, látják, de nem t u d j á k micsoda. Virágok közt járva mennyi minden megfordul az ember fejében. El kell m a j d ide jönnöm a Sóház utcába gyakrabban. Álcázni se fogom magam. Elvégre amit látok, m a g y a r emberként látom mindenképpen. És hát szeretik a pestiek a virágot? Tán még a gyomruknál is jobban. Hiszen az utcákon lassan több a virágpavilon, mint a falatozó. De mi ez? Egyfelől a

sivárlelkű Andriskák, másfelől a virágbolond városlakók? Nincs itt valami ellentmondás? Nincs. M a j d Andriska is virágcsokrot visz a n a g y m a m á n a k anyák n a p j á r a , természetesen minden átélés nélkül, divatból, szokásból. Egyszerűen arról van szó, hogy sikk virágot vinni, küldeni. „Előkelő", mégis kényelmes, r á a d á s u l sokkal több, mint a kézcsók vagy a sima p u sziszkodás. -IS.

Áll a vásár. Ördögöt áll. Jön két rendőr, r á adásként egy dekoratív rendőrnő és a tóba követ h a j í t o t t a k ; a vásár pillanatok alatt szétfröccsen. Futás, ki m e r r e lát. Az árusok m e n e külnek, m i n t a vetésen megriasztott vadnyulak. A kosarasok a Keleti felé, a csergések a Nyugati felé iramodnak. Nagy a lendület, azt hinné az ember, hazáig meg se állnak. Hazáig? Száz méternél többet még a leggyávább csergés se szalad. Furfangos népség, ismerik a dörgést. Az aluljáróból föltrappolva szétszóródnak, m e l lékutcákba húzódnak, s ott v á r j á k meg, hogy ismét tiszta legyen a levegő, hogy távozzék a két rendőr meg a csinos rendőrnő. Aztán ismét áll a vásár. A sötét tekintetű kosaras asszonyok a Rákóczi úton Kelet felé, a Kossuth Lajos u t c á b a n Nyugat felé vonulnak. A Felszabadulás téren illetőleg a Rókus kápolna környékén soraikat rendezgetve veszettül átkozódnak, m a j d k i v á r va a „légiveszély" elmúltát, régi helyükre ők is visszavonulnak, s megfejtésre vár ismét a talány: ez a rengeteg kosár, hogy fért el egyetlen asszony h á t á n ? Elmúltak a vészterhes percek és az Astoria aluljáróban meg a k a p u a l j a k b a n és a Rákóczi úton megint áll a pesti vásár. Az imént még menekülő kosarasok rámenősségben a kairói bazárosokon is túltesznek. P o r t é k á j u k r a elég egyetlen pillantást vetni, és m á r nincs m e n e k ü lés, fognak, belém kapaszkodnak, m e n n y i t ád érte, vigye. Szakajtó, kenyértartó, karkosár,

minden a világon, a kosaras asszony goromba, erőszakos, és nagyvonalú. Rámutatok az egyik formás bevásárlószatyorra. — K a r t á r s n ő drága, e n n e k mi az á r a ? — Kétszázhúsz. — Sok. — M a g á n a k mennyit é r ? — Százötvenet. — Vigye. Nincs menekvés, m á r n y o m j a is a kezembe. Mondhattam volna persze százat, nyolcvanat, szabad a vásár, nincsenek szabott árak, kit, hogy lehet becsapni. Ezek az asszonyok azonnal látják, hogy kivel van dolguk. Némelykor, k ü lönösen decemberben, a Rákóczi út végestelen végig l á r m á s hetipiac, kihívó bóvlivásár. Az ember csodálkozva l á t j a , minden szemétből pénzt lehet csinálni, m i n d e n vacakot el lehet adni, nincs az a hitvány portéka, csipogó, csákó, röppentyű, pörgettyű, ami vevő híján a gyártó n y a k á n m a r a d n a . Az utcán z a j l ó élénk üzleti élet arisztokratái az elegáns k a p u a l j bankárok, páriái a filléres árukészlettel szerénykedő sóhajimamák. A k a pualj b a n k á r o k működési területe a Kígyó utca és környéke, továbbá a Felszabadulás tér k ö r nyéke. Csodálatos érzékkel s z ú r j á k ki és meghökkentő szimattal t a l á l j á k meg m a g u k n a k a valutaeladásra kész arabot, a dollárügyletre kapható olaszt, a m á r k a c s e r é r e h a j l a n d ó törököt. Jelentőségteljes összenézések, rövid eszmecsere kézzel-lábbal, és vonulás valamelyik k a p u a l j b a a pénzügyi tranzakció lebonyolítására. A k a p u a l j b a n k á r világfi, a sóhajanyóka szürke veréb. Az utóbbi „üzlete" rendszerint egy összecsukható tábori szék, p o r t é k á j a féltucat rágógumi, n é h á n y villamosjegy és pár darab körömlakk. Haszon? Haszon semmi, s ó h a j m a m a aszkéta szigorral mégis úgy véli: m u s z á j kiülni, mert csak a nyugdíjból lehetetlen megélni. Ebben a körben megállapodott, komoly, megbízható üzletember kétségkívül a pattogatottkukorica-árus a Kígyó utca sarkán. Tisz-

tes haszon, garantált minőség, meglepetések nem érhetik az embert. Itt nem. Odébb, a túloldalon, ahol a Rákóczi fagylaltkülönlegességet kínálják, ott igen. Egyik táblán biztatás: 'kóstoljuk meg ezt a különlegességet, másik t á b l á n szűkszavú fölirat: fagylalt nincs. Mindazonáltal áll a vásár. A jégbüfé előtt a meleg vaníliaillatban — a távoli nyugati végeken — most is ott ül kicsi ládikájával a legjobb kedélyű pesti lottóáruslány, barna lemezsátor, följebb p r i m ő r paprika, primőrparadicsom, középtájon h á r o m utcai turkáló, reklámáron cipő, bugyi, trikó, t a karó, nem reklámáron pizza, amerikai f á n k , r á góugmi, szegfű és tulipán. A kvarcórát a Puskin mozi előtt kínálják, a rézgyűrűt a Textilház előtt sóznák rám. H á t áll a vásár, illetőleg ördögöt áll. Megint jön két rendőr. A többit, már t u d j u k . Mindenesetre, ha rám lenne bízva, én békén hagynám ezeket a csóró csergéseket, meg ezeket az árva kosarasokat. Előbb-utóbb színes idegenforgalmi a l u l j á r ó látványosság lesznek, és kár a gőzért, tíz perc múlva úgyis visszajönnek. Dehát nincs r á m bízva semmi, s a riogatok végzik dolgukat, egy kicsit riogatnak, egy kicsit elvonulnak, t u l a j d o n képpen j á t é k az egész, ezt se kell komolyan venni, ezt se, mást se, s e m m i t sem. *

A Blaha a várakozók, az átutazók, a vidéki Pestre járók tere. Valamikor az inasokkal együtt az egész ország fütyülte, énekelte: „Hétre m a várom a Nemzetinél, ott ahol a hatos megáll." A Nemzetit lebontották, a hatost a tértől csaknem teljesen elválasztották, egyedül a v á r a k o zók m a r a d t a k , s kitartóan, sorsukba beletörődve várakoznak. Itt az embernek ez a dolga, ez a sorsa, erre van kárhoztatva. Annyi mindössze a különbség, hogy a pesti unokahúg nem a h a tosnál ád randevút a tótkomlósi nagynéninek, aki beugrott a Corvinba vásárolni, h a n e m az autóbuszmegállónál, esetleg, hogy semmi félre-

értés ne legyen, az a l u l j á r ó mellett, az első padnál. A vidéki embernek, aki jó, ha öt évben egyszer fordul meg Budapesten, változatlanul m e g bízható tájékozódási pont a Blaha. Ide könnyű idetaláli, innét viszonylag egyszerű eligazodni, erről a helyről kiindulva nemigen lehet eltévedni, s végül itt a legcélszerűbb egymást m e g várni. Az értekezletre induló bonyhádi nagykereskedő mielőtt kocsiból kiszállna, hanyagul odaszól kollégáinak: „Gyerekek, akkor délután négykor a Blahánál találkozunk. Értitek?" É r tik, hisz tiszta sor, négyig mindenki odamegy, ahová akar, ahol dolga van, négykor azonban sorakozó a Blahánál és indulás haza. A p á l y a udvarok felé is innét a legkönnyebb e l t á j é k o zódni. Nos, az a lényeg, a Blahán ritkán jön az ember zavarba, s nem kell szüntelenül azt éreznie, hogy vidéki. Nekem, elárulhatom, évek óta kedvelt t a r t ó z kodási helyem, és ennyi idő után már éppúgy Blaha-törzstag vagyok, mint a Népszabadság székház előtt sütkérező gépkocsivezetők, vagy mint a fizető parkolók méltósággal intézkedő őrei. Ezek az őrök az izgatott úrvezetők között előkelő könnyedséggel teremtenek rendet, soha nem izgulnak, s egyáltalán n e m idegeskednek. A Blaha a mozgások, az áramlások, a szüntelen változások tere. Midőn évekkel ezelőtt barátkozni kezdtem vele, erősen zavart, hogy nincs állandósága. Lehetetlen megfogalmazni, minden napszaknak más az arca, végül r á j ö t tem, éppen ettől egyedi, attól Blaha, hogy m i n den napszakban változik, s mindig pont olyannak látszik, amilyennek a l a k í t j a magát. Nem többnek, nem kevesebbnek. Reggel tisztára mosdatva jól fésült, erkölcsös, puritán. Este kócos kis huligán. Délelőtt levantei lárma u r a l j a , nyüzsgés, zaj, tülekedés, délben torlódó autók vesztegelnek benne, a pilóták öklüket rázzák, fogukat csikorgatják, m a j d nagyhirtelen a tér letisztul, s m i n t h a a világnak ezen a parányi pontján örökké ünnep lenne, a vasárnap délutá-

nok ráérős meghittsége, békessége ereszkedik a zöld lombú térre. Ilyenkor azt hiszem, a p a r kolóból az autók soha többé nem i n d u l n a k el, s a padokon tanyázó nyugalom az örökkévalósággal ér fel. Fontos esemény: alig valamivel tizenkettő után a Népszabadság székháza elé önkiszolgáló f a k k b a r a k j á k az első Esti Hírlap-köteget. A székház Somogyi Béla utcai oldalán újságszállító furgonok mellett egykedvű sofőrök nézelődnek. A tér megtelt, mozdulni se lehet. A fővárosba érkező vidékinek ez a világ közepe, a kispénzű külföldi itt érzi magát világutazónak, a reszketeg alkoholista az EMKE felé pislogva itt fogadja meg, hogy holnaptól ú j életet kezd, egy naftalin szagú boszorka ide jár embert gyűlölni, a zenész jó levegőt szívni, a pincér fiúzni, a madárcsontú m a t r ó n a énekelgetni és hosszúszárú cipőjét kifűzni, befűzni. Ez a Blaha, vagyis a Blaha L u j z a tér a Rákóczi út és a nagykörút tengelyén. Elegáns urak, feltűnően divatos hölgyek, milliomos olajsejkek, üzletemberek, az Apostolok teraszán sörözgető jobb módú külföldiek a Blahára r i t k á n tévednek. Esetleg odaátról vetnek rá egy-egy pillantást, az Akácfa utcából a Maxim bárba menet vagy onnét jövet. Odaát, a Maxim, egy más világ, egymás köreit nem z a v a r j á k . A népnek is megvan persze a m a g a M a x i m j a . A tértől nem messze a Nagykörúton az éjjel-nappal nyitva tartó Gong presszó. Tegnap este aszfalthűtő zápor után néztem körül kedves teremen, a Blahán. Körülötte fönn a magasban szüntelen villódzással k i h u n y nak, m a j d ismét kigyúlnak a világváros színes ördögi fényei, a reklámszövegek. A sajtószékház legtetején fényújság betűi f u t n a k : „A tiszta víz egészség. Ne szennyezzük felszíni vizeinket. A víz érték. Ne pocsékoljuk." Erre, m i n t adott jelre, alvilági figurák szállingóznak a térre, úgy jönnek a négy lyukú ivókúthoz, mint a dzsungel v a d j a i a folyóhoz. Szomjukat oltják és tisztálkodnak. A tisztálkodást távolról se viszik túl8 Szüzek k e r t j e

11?.

zásba, ki-ki megnedvesíti m u t a t ó u j j á t , a t a r k ó ját, ezzel végeztünk: a víz érték, ne pocsékoljuk. Észreveszem, szomszédom egyre b á m u l j a az ivókút fölé h a j l ó szakállasokat, és megütközve konstatálja: Egek, ezek vizet is vedelnek? Sose tudom megérteni, hogy v a n ez? Ezek a villogó szemű és csóró nagyvárosi szegénylegények mintha kizárólag azért u t a z n á n a k félórákat, hogy a Blahán megcsókolják egymást és igyanak n é h á n y korty Blaha-vizet. Ezért j ö n nek? Vagy azért talán, mert itt, ebben a világvárosi neonfényben próbálják elképzelni, hogy milyen az a hőn áhított édes élet? Késő éjjel, midőn fölöttem és körülöttem a hatalmas színes neonok mind kihunynak, a Blaha már csak egy néptelen kisvárosi terecske. Mintha Hőgyész központját csempészték volna ide. Persze m a j d reggel. Reggel elölről kezdődik minden.

A ROKONOK, A CSALÁD A huszonéves dombóvári m u n k á s n ő t a rokonokról, a családról kérdezem. Az érdekel, hogy ebben a „körben'' meddig t e r j e d n e k a fiatal munkásnő ismeretei.

— Mari, a nővérem tíz perccel idősebb, m i n t én és sok érdekes eset történik velünk. Megyünk például a múltkor az utcán, jön két n é nike velünk szemben. Ránk néz az egyik és azt m o n d j a a m á s i k n a k : Te, mit gondolsz, melyik a Pető Pista felesége? ö s s z e k e r v e r n e k minket, annyira egyformák vagyunk. A család meg a f é r j e m tudja, hogy melyikünk az Erzsi és m e lyikünk a Mari. A f é r j e m e t kicsi korától ismerem, ő is minket. A bátyámnak, a mérnöknek volt a haverja. A bátyám Kaposváron tanult, aztán bevitték katonának és így valahogy a barátság megszakadt.

— Hányan v a n n a k testvérek? — Négyen. Két b á t y á m van, Jancsi 23 éves, idén végzett Kaposváron, most Lentiben katona. Feri 22 éves, a halász szakmát t a n u l t a ki, de a pénz miatt Pécsre, a vízügyhöz ment. Idén júniusban szerel le. Meg mi ketten, az ikrek, a Mari és én. — Mivel foglalkoznak a szülei? — Édesanyám a tanács kertészetében dolgozik, édesapám pedig lent a fatelítőnél, már igen régóta. Ilyen — hogy m o n d j a m — csavaros a kazánoknál. A kazánoknál, m i k o r jön az olaj, azt fejtik msg. Ilyenekkel foglalkozik. Hogyan m o n d j a m , n e m szakmunkás, de valamilyen vizsgát tett, n e m olyat, mint mi a Marival, n e m tanult három évig, de vizsgázott. Mikor összeházasodtak, édesapám a téeszben dolgozott. Aztán bejöttek ide Dombóvárra, és elment a fatelítőbe. Itt dolgozik m á r húsz éve, mióta mi a Marival megszülettünk. A z e l ő t t . . . Hogy is magyarázzam? Édesanyám szülei Nagykondában laktak. Nagyapám halászmester volt, édesp á m a papa mellett dolgozott, aztán Dombóv á r r a költöztünk. A papáék a két b á t y á m m a l még két évig Nagykondában m a r a d t a k . — Az apai nagyszülei mivel foglalkoztak? — Szita nagyapám ilyen . . . kanász volt. — Honnan t u d j a ? — Édesapám mesélte. És nagyon határozottan ludom, hogy Szita n a g y a p á m kanász volt. Különben, erről a nagyapámról nagyon keveset mesélnek, mert mikor a szüleim összeházasodtak, rá két hónapra meghalt. Olyan szomorú emlék ez. Agyvérzést kapott és úgy m e n t el. Szita nagyanyám meg két éve halt meg. Itt lakott kint Tüskében édesapám legfiatalabb húgánál. Nyolcvannégy éves volt, hogy meghalt. Szegények, ők cselédek voltak, Tüskében laktak, az egyik cselédházban. — Az apai ronkonságból kit ismer? — Apámék heten voltak testvérek. Ismerem I m r e bátyámat, Vendel bátyámat, Manci nénjét és Bözsi nénjét. És tudom, hogy v a n még egy 8«

115

Jóska, de azt én n e m is láttam, n e m is ismerem. Vele nincsenek jóba a szüleim, de hogy miért azt én n e m tudom. De ez m é g csak öt testvér. M i n d j á r t megmagyarázom a í.iásik kettőt: mikor picik voltak, a n a g y m a m a rábízta Bözsi n é n j é r e ezt a két kisgyereket. Valahogy meggyulladt a kazal, és abban bent égett a két kicsi. Bözsi n é n j e tizenkét éves lehetett, az egyik gyerek kettő, a másik talán három. Azóta n a g y m a m a és Bözsi n é n j e h a r a g b a n vannak. Volt ugyan, hogy a n é n j e eljött látogatni a nagymamát, de ez r i t k á n fordult elő. — Mit tud édesanyja testvéreiről? — A Jóskáról igazán nem sokat. Dombóváron él, van felesége, két gyereke. Többet semmit. Azt sem tudom, hogy miért haragszanak, soha nem meséltek a szüleim róla. N e m is ismerem, egyáltalán nem. Vendi b á t y j a Dalmandon lakik, a téeszben dolgozik, van három gyereke. Karcsi a legidősebb, akkor úgy jön a Mari és a Rózsika. Közülük csak egy él házasságban, a másik kettő nem. Rózsika elvált, van egy hároméves fia, Mari otthagyta a két kis gyerekét a f é r j é r e meg az anyósára. Hogy őszinte legyek, nem nagyon t a r t j u k a kapcsolatot a rokonsággal. Egyszer talán azért mert nincs nagyon ideje az embernek, másodszor meg azért nem, mert az a szombat, vasárnap, ami van, tényleg annyira kell a kis pihenésre, meg errea r r a . Bözsi néniék Komlón laknak és nyolc gyerekük van. K o n k r é t a n nem tudom, hogy Bözsi néni gyerekei közül hány a f i ú és hány a lány. Ismerem őket, személyesen ismerem, de névről nem, m e r t nagyon ritkán látom őkeit. Bözsi néni fiai á l t a l á b a n a bányában dolgoznak. Egy fiú meg két vagy három lány elvált, a többi házasságban él. Két évig, ha egyszer látom őket. Abból meg igazán nem lehet tudni, hogy jól élnek-e vagy rosszul. Bözsi nénivel kapcsol a t b a n sok probléma volt. Mi ugye négyen vagyunk testvérek, és n e m nagyon éltünk nagy fényűzésben. Nekik jobban ment, m e r t bányáb a n dolgoztak, minden. Nénje megszólta szülei-

m e t meg mit tudom én, aztán így . . . Nem nagyon j ó l . . . Manci néni Tüskében lakik, annál élt Szita n a g y m a m a . Azoknál h á r o m fiú v a n ; Jancsi, Jóska, Lajos. Jancsi érettségizett, dízelmozdony-vezető, most katona. Lajos sofőr a postán, van egy kislánya, Jóska pedig hetedikes. — Nagy család a maguké. — Igen, nagy család, csak keveset t u d u n k egymásról. Szita nagymama testvérei közül egyet ismerek személyesen, a Bözsi nénit. Azt is a nagymama temetéséről. De, hogy hol lakik vagy mi, arról n e m tudok. Azt sem tudom, Szita nagyapámék h á n y a n voltak testvérek. Nem tudom. — Hallott-e a dédszülőkről valamit? — Értem. Az édesapám nagyszüleiről. Nem. De anyám n a g y a p j a itt van eltemetve a tüskei temetőben. Nagyapámékkal élt kint Kondában, míg meg n e m halt. Csak annyit tudok róla, hogy itt a sírja, a tüskei erdőben. — Földműves volt a család ? — Ügy tudom esetleg megmagyarázni, hogy nagyapa, mikor Kondában halászmesterkedett, volt valamennyi földjük. Azt szüleim is és a nagyszüleim is művelték. Hogy aztán mennyi volt, vagy m i t tudom én, azt n e m tudom. Mikor apu tizenkilenc éves volt, bevitték k a t o n á nak leszolgált, kitört a háború. Két évig volt a fronton, hat évig fogságban. Huszonhat vagy huszonhét éves korában jött haza és megnősült. Nem nagyon tudom különben, hogy voltak, mint voltak, mert elég szűkszavúak a szüleim, meg a n a g y m a m á m is. Az anyai nagyszüleim a n y á m é k k a l laknak együtt. Annyit azért tudok, hogy anyun kívül volt még két gyerekük, két fiúk, de születésük után meghaltak. Édesanyám családjából anyám m a r a d t egyedül. Olyanok a szüleim is, meg a nagyszüleim is, hogy n e m nagyon mesélnek a régi időkről. Aput sokszor kértük, hogy meséljen valamit a frontról, meg a fogságról, de soha nem mesélt. Semmit. — Anyai ágról kivel t a r t j á k a rokonságot?

— Anyai n a g y a p á m n a k két nővére és egy b á t y j a v a n . A b á t y j a m á r meghalt. Juli n é n j e Andocson, Mari n é n j e pedig Szőlőkislakon lakik. Velük t a r t j u k a kapcsolatot, hozzájuk sokszor le is megyünk. Aztán megyünk a n a g y m a m a bátyjához, aki Patócsfán lakik. Szóval, az anyai nagyszüleim rokonságával jobban t a r t j u k a kapcsolatot. — V a n - e rokona, akiről szép emlékei m a r a d tak gyerekkorából? — Hogy őszinte legyek, minket n e m nagyon d a j k á l t senki. Csak a szüleim. A távoli rokonok közül t a l á n a Juli nénijééket szeretem a legjobban. Ök igen kedvesek, rendesek, és az emberrel úgy el t u d n a k beszélgetni. Meg nem vágnak úgy fel, mit tudom én, hogy n e k ü n k ez van, nektek csak az v a n . . . H a n e m olyan kedvesek, rendesek. És ha az ember elmegy, akkor e l m o n d h a t j a róluk, hogy olyan . . . Rokonok. Nem hogy na itt vagy aztán kész. — K e r i n g - e valakiről a családban érdekes történet, legenda? — A nagyapámról. A régi világból, amikor még a pengő volt a forint. A nagyapa éppen borotválkozott, a nadrágszára feltűrve, a fél a r ca szappanos, mikor beállított hozzá egy bácsi. A falutól öt vagy hat kilóméterre volt egy borpince. M o n d j a az ember, hogy ha így, ahogy van, elmegy, kap egy hordó bort. H á t az én öregapám — fiatal volt még akkor — fogta magát és elment. Mindenki leste, azt hitték, hogy őrült, nevették, de nagyon. Ö r e g a p á m pedig m e g n y e r t e a bort és hazagurította a hordót. — Őriznek régi fényképeket? — Igen, sokat. A rokonságnak m a j d n e m minden tagjáról. Apám ezeken mutatta meg. hogy ki a Józsi bácsi, ki a dédapám, meg a többiek. — Mire gondol a képeket nézegetve, mi bennük a különös? — Nem is tudom. Talán arra, hogy milyen érdekes is, hogy m á r rég kitalálták a fényképezőgépet és megörökítették az öregeket, hogy a másik nemzedék is lássa, hogy éltek, öltöz-

ködtek, rni volt. Tényleg, milyen érdekes is volt a ruhaviselet. Annak is volt jellegzetessége, hogy hogyan öltözködtek a nők, milyen díszeket viseltek a fejükön. Nagyanyámnak az esküvőjén valami fonat volt körbe a fején és úgy volt r a j t a a fátyol. Ma sokkal divatosabb cuccok vannak. — Érte szerencse a családot? — Talán az, hogy mi ketten születtünk a Marival. A n y á m é k kislányt szerettek volna, és kettő is lett egyszerre. Édesapám, mikor b e m e n t a szülőotthonba, mondta neki a doktornő, hogyhát kettő. J a j , azt mondta, két lány. Aztán jön haza. Katica m a m a , a szomszédnál k i n t áll a kapuban, azt m o n d j a : Na János, mi v a n ? Képzelje m a m a lány, de kettő! Erről apu m i n dig olyan szépen tud mesélni. Hát, szerencse még az is, hogy mi négyen testvérek jól m e g é r t j ü k egymást. Ezzel nincs probléma. Igaz a Marival sokat veszekszünk, nem egyforma a természetünk, ö más, ő n e m úgy fogja fel a dolgokat, mint én, h a n e m kicsit könnyebben. Mondjuk, én tragikusabban veszek fel mindent, mint ő. — A szüleivel együtt l a k n a k ? — Nem, mi albérletben lakunk. A szüleim és a nagyszüleim v a n n a k együtt, kertes házban. — Mekkora a kert? — Nem is tudom. Hogy is m o n d j á k ? Szegölre vagy négyzetszögölre kéne meghatározni. Még egyszer akkora, mint ez a szoba. Édesanyám paradicsomot, paprikát, málnát, epret, h a g y m á t ültetett bele. Krumplit, ilyesmit a piacon veszünk. De n e m jövök el úgy otthonról, hogy ne hozzak valamit. — Meg t u d j a különböztetni m á j u s b a n a b ú zát és a rozsot? — Nem. — Mikor palántázzák a paradicsomot? — Kora tavasszal. Talán. Nem nagyon értek én ehhez. Inkább takarítok, mosogatok és nem szívesen, de főzök. És itt a gyárban nagyon szeretek dolgozni, kesztyűszabász vagyok, és

biztos vagyok benne, hogy ahhoz értek. A l a n gírozást is tanultam, d e n e m t u d n á m olyan gyorsan csinálni, mint egy alangorozónő. A kesztyűgyár minden részlegében dolgoztam, de sehol n e m t u d n á m úgy a n o r m á t teljesíteni, mint a szabászaton. — A f é r j é v e l ú j rokonság került a családba. — Apósom ács, édesapámmal dolgozik együtt, a fatelítőnél. Az anyósom csinosító itt a kesztyűgyárban. A f é r j e m testvére, a Vali szintén itt dolgozik a gyárban, sőt a f é r j e is itt v a n . Apósom családjából ismerem a n n a k a b á t y j á t . Aztán az anyósom testvéreit: Gyula b á t y j á é k Göllében laknak. Karcsi bátyjáék, Mari n é n jéék Kaposváron, Jancsi b á t y j á é k pedig Toponáron. Ha elmegyünk Göllébe, mindig olyan sokan vagyunk, hogy csuda. Ök jobban a d n a k valahogy a rokonságra. — Sokat tud a . . . — Szerintem keveset. Többet kellene tudni, többet. M o n d j u k Jóska bátyjáról, édesapám testvéréről, hogy miért v a n n a k haragban. Én n e m tudom elképzelni, hogy m e r t f é r j h e z mentem, megszűnik a tetsvéreimmel a kapcsolat, vagy mit tudom én. Mindennap hazaugrok. megyek az anyósomékhoz is. Szóval nem tudnék úgy összeveszni a tetsvéreimmel, hogy ne beszéljek velük. Szeretném megismerni, akit még nem ismerek, szeretném tudni ki hogy van, mint van. De ha k é r d e z n é m is, édesapám kitérne a v á lasz elől, elterelné a témát. — Mennyire ismeri a szüleit? — Annyit tudok, hogy mikor kicsik voltunk, édesanyám n e m dolgozott. A p á m viszont é j j e l nappal, megállás nélkül, hogy nekünk m i n d e nünk meglegyen. Éjszaka a fatelítőn volt, n a p pal meg kaszált. Aztán, hiába laknak egy h á z ban nagyapáék és a szüleim, külön háztartást vezetnek. A r r ó l nem sokat tudok, hogy milyen volt az a p á m élete. Jókedvűek, nem is arról van szó, jókedvűek, de nem m u t a t j á k ki, h a f á j nekik valami. Állandóan vidámak, n e m a k a r j á k , hogy lássuk, ha b á n t j a őket valami. 1Í0

Ügy csinálják, hogy mi n e vegyük észre a bánatot. — ö r i z n e k - e régi bútorokat, szerszámot, r u hákat, ékszert, családi emlékeket? — Nem. Ilyesmiről nem tudok. Az ékszert eltemetik a halottal. Űgy illik. — Milyen volt a nagyszülők vagyoni helyzete? — Régen a pengő időszakában j ó m ó d ú a k voltak. Nagyapáméknak szép házuk volt. Meséli nagyapám, hogy mikor bejött a forint, egy telisteli kossárai eldobáltak, elégettek. Eltették, gyűjtögették, aztán elégették. Elveszett. Sokat nem beszélgetünk mi se vagyonról, se másról. Tizennégy éves koromban idejöttem a gyárba, aztán ipari tanuló lettem. Hazament az ember délután, tanulni kellett, segíteni, moziba m e n tünk, ez-az. Nem ismerem a régi időket. Csak a r r a emlékszem, hogy kétéves lehettem, mikor egy v a s á r n a p délután moziba vittek b e n n ü n k e t a vasutaskörbe. Ez úgy ötvenhat körül lehetett. ..Bakaruhában" azt játszották. Már félig lement a film, mikor hangosan elkezdtem sírni: Anyukám, te ma még nem adtál nekem zsíros kenyeret. Azt m o n d j a Anyu, m i n d e n k i m i n k e t nézett, m a j d lesült a képéről a bőr. Képes volt mindőnket felállítani, aztán vittek haza. H á t i s t e n e m . . . Jól megvert a p u k á m . — Mi az édesanyja n ó t á j a ? — Szeressük egymást gyerekek. — Mi a ,.bogara" a szülőknek, nagyszülőknek? — Anyunak, a p u n a k a rend. Marival, mikor tizenévesek voltunk, addig el nem m e h e t t ü n k otthonról, míg fel n e m mostunk, mosogattunk, míg rend nem volt. A nagyapáék bogara a kert. — A férjével van családtevük? — A f é r j e m a vasúton dolgozik. Beadta a lakásigénylést, ezen a héten v á r j u k a választ. K é t lakás megüresedett, talán m e g k a p j u k az egyiket. Ha lesz igazi otthonunk, gyerekeket szeretnénk. Kettőt. így albérletben a családtervezés nem megy.

— Mit fog m a j d mesélni a gyerekeinek? — Keveset tudok m a j d a rokonaimról mesélni, mivel az én szüleim se m o n d t a k sokat. Szűkszavú emberek. Én és a Mari t a l á n túlzottan is sokat beszélünk, m o n d j a is a n y á m : be n e m áll soha a szátok. Talán a testvéreimről, a szüléimről mesélek m a j d , amit tudok. — Érzi azt, hogy a rokonság összekötő k a pocs? S z á m í t h a t n a k egymásra? — Á, dehogy. Kizárt dolog. Furcsa, és én n e m is tudom felfogni. Ha mi négyen testvérek nem fogunk össze, b a j lesz. Ha szüksége van valakinek valamire, kihez, csakis a testvéréhez, a szüleihez fordulhat. S ha velük haragban v a gyok, hova, kihez m e n j e k ? — Van-e a rokonok között párttag, közéleti ember? — Nem tudok róla. — Analfabéta? — Nem hiszem, hogy lenne. — Ismeri a rokonsági megjelöléseket? Sógor, ángyi, ükapa, szépapa, ipam, n a p a m ? — A sógornőm Vali. Az ángyom az a p á m testvérének a felesége. Ükapa az édesapám édesapjának az apja. Vagy a n n a k az a p j a . A szépapa s a j á t a p á m ? Vagy n a g y a p á m ? Az ipam nő, a n a p a m férfi. De hogy ki, nem t u dom. — Hányban született a nagyapja, a nagyanyja? — Nem tudom. — Mi a nagyanyja leánykori n e v e ? — Nem tudom. Apja, anyja, testvérei mikor születtek? — Édesapám: 1922. április 30. Édesanyám 1932. június 9. Jancsi 1951. f e b r u á r 11., Feri 1952. június 27. Mari és én 1954. j ú n i u s 1. — Jobban ismeri a m u n k a t á r s a k a t mint a rokonokat ? — Tudom, hogy hogyan dolgoznak, de a csal á d j u k a t nem nagyon ismerem. A Ruff Laci, a Csuti Károlyné, a Tárnoki Gyuri és én, négyen dolgozunk együtt. Fiatal a brigádunk, nem n a -

gyon ismerjük egymást és még összedolgozni is nehéz. Konkrétan barátom, b a r á t n ő m itt a gyárb a n nemigen volt és nincs is. Csak a Mari, az ikertestvérem. Rendes emberek dolgoznak itt, összetartunk, a főnököm a Korbács elvtárs, az Ottó, a többiek, mindenki rendes és összeartó. — Számon t a r t j á k , hogy kinek mennyi a ke^ resete a családban? — Nem.

SÁTORTETŐK ALATT Lévén megátalkodott képzelgő, egyre várom hogy m e g j e l e n j é k a sarkon Gusztáv ú r csokornyakkendőben, k a r j á n púderos arcú nejjel, aki v a s á r n a p reggel slafrokban és kesztyűben szamócát szed a kertben Kerülgetem a sátortetős házakat és valahol egy századeleji kisváros fás, bokros tisztviselő utcájában hiszem magam a t : rácsos kapuk, rózsalugasok világában, ahol a gyarmatáru-kereskedő, a nyugdíjas főtanácsos és a kvietált huszárezredes lakott egykor Csengőgombokat vélek felfedezni, kuglóf illata csapja meg az orromat, a teraszon tejeskávét uzsonnázó nagyságák diskurálnak, v á r j á k a szódást, dehogy a szódást, a fagylaltost kicsiny bari csengővel. Gusztáv ú r helyett nnparcú parasztasszony fordul be az utcába, nem őt v á r t a m , láttán meglepődöm, noha tudom, a sátortetős házakb a n a régi középosztály szintjén szőlőmunkások, bányászok, iparosok, téesz-tagok, kereskedők élnek. A régi nyár lassan ködbevész, az alakok elmosódónak. ez Pusztavám és jelenidő. a teraszokon duruzsoló nagyságák mint képzelgések messzire repülnek. Így, úgy, az idős parasztasszony kirí innét, m i n t h a az öregfalu vályogházaiból véletlenül tévedt volna ide. Otthonosan lépked, de nehéz elképzelni, hogy köze van ehhez a sátortetős világhoz? Vagy mégis? Eszembejut a kárbecslő.

aki j á r j a a m a g y a r vidéket s olykor-olykor az összkomfortos falusi házakban uralkodó primitív állapotokról t a r t élménybeszámolót. Ázsia, hangoztatja száját félrehúzva. Meghál itt-ott és állítólag saját szemével l á t j a : a fürdőszobás lakás parasztgazdája klottgatyában az udvar közepén lavórban mosakszik. Az angol vécét kerüli, kisdolgát a ház mögött végzi, és a szob á b a n védőszőnyeget terített a szőnyegre. „Parasztoméknál m i n d e n csak dísz. A jót nem élvezik, nem tudnak ezek élni" — állítja. Szólítsuk meg az öregasszonyt. — Vége a napnak, nénikém? Megáll, felém fordul, lába mellé r a k j a szatyrát. — Szőlőt kötöztem a móri h a t á r b a n . Mióta egyesült a két termelőszövetkezet, oda is eljárok dolgozni — készséges. Kérdően tekint r e á m : miben lehetne szolgálatomra? Alighanem elmagyarasodott sváb asszony. — Ezzel a két h a t a l m a s szatyorral jár kötözni ? A p r ó mosoly rezdül át barázdáin. — Ö, az egyik szatyorban a gumicsizmát tartom, másikban a m u n k a r u h á t . R a j t a m lévő, a jövő-menő ruha, n e m az ünneplő, a szakadó. — Hol lakik? Mutatja. — Ott. Átnézek a túloldalra, a magas sátortetős épületre, amely pont olyan mint a mellette sorakozó többi. — Szép, nagy ház — mondom bátortalanul, h a l k a n nehogy m e g h a l l j a egy bősz álfalukutató, v a n n a k elegen, aki előtt a sátortető vörös posztó, és azt dicsérni annyi, mint földhözragadott p r i m i t í v n e k lenni. — Nekünk megfelel. Kényelmes, jó beosztású — m o n d j a az asszony. — Lakják? Lányommal, v ö m m e l és u n o k á m m a l lakjuk. C k is külön vannak, én is külön vagyok, de n e m külön koszton, egy koszton.

— Maga most mihez kezd otthon? — A j j a j , hosszú a nap, még sokáig lesz este. A vő látva, hogy a m a m á v a l beszélgetek, i n teget: tessék, tessék, kerüljön beljebb. B a r á t s á gos ember, m e g m o n d j a nevét, Leitner Józsefnek hívják, v á j á r s midőn kertelés nélkül k i r u k kolok jövetelem céljával, biztat. — Nyugodtan nézzen körül. Előre megyek, m u t a t o m az utat. Végigkísér a helyiségeken, benyit a gyermekszobába, a hálószobába, a nappaliba, a f ü r d ő szobába s elmondja, o t t h o n u k a t azért hozták össze, hogy használják, élvezzék, kényelmesebb legyen az életük. Igaz, a n a g y m a m a első ú t j a a szőlőből a hátsó udvarba vezet, dehát f a l u h e lyen a várositól jócskán eltérnek még mindig az élet- és munkakörülmények, itt most kezdődik a második műszak, a kerti munka, az állatok etetése, itatása, tényleg még sokáig lesz vége a napnak. Váltunk n é h á n y szót az előszobában. Ne itt, ne itt beszélgessünk — m o n d j a Leitner József és bekísér a nappaliba, ahol kényelmes fotelok f o g a d j á k a vendéget. A ház csendes. A magnó, a pianinó hallgat, a rádió nem szól, a harmonikát se nyúzza most senki. — Nem z a v a r j a magát, hogy valamennyi ú j ház csaknem egyforma? — fordulok a v á j á r hoz. — Igen, erről eleget cikkeznek, de hogy őszinte legyek ezzel én nem sokat törődök. Ezek a lakások egészségesek, tágasak, kényelmesek, ez a lényeg. Külsőre jóllehet csakugyan egyformák, de m a g a bárhová benyithat, azonnal észreveszi, valamennyi otthonnak megvan a m a g a hangulata, varázsa, egyénisége. — Mutasd meg a házad, megmondom, ki vagy? — Eltalálta. A lakás n e m hazudik. — Itt ez a tisztaszoba-kérdés . . . — Sejtettem, hogy előhozza. A drága és díszes vaskerítés, meg a tisztaszoba. Jön az okos Tóni és lerámolja a népet. Nincs ízlésünk, így

meg úgy, a rácsos kapu ronda, ez meg az, m e g m o n d j a m , hogy divat a vidék m o s t a n á b a n mifelénk? H á t úgy kérem, hogy gúny t á r g y a — belelendül — de m a g á n a k én most e l m o n dom, hogy mi a valóságos helyzet. Hallgasson meg. Meghallgattam. Szerinte: a munkás, a földműves kizárólag úgy élvezheti a jót, hogy szüntelenül gondoskodik a n n a k megteremtéséről és megtartásáról, ami annyit jelent, kizsákmányolja magát, hogy urasan, kényelemben éljen. Ez is kétlakiság. Egyfelől „úr", másfelől „szolga". Ü r mivoltában például könyvet vásárol, sajnos ezt a könyvet „szolga" mivoltában nincs ideje elolvasni. A huszonötös égőket kicserélte hatvanasra. Legyen világosság, örvendezett b e n ne az úr, úristen m a j d megnézheted a villanyszámlát, sopánkodott b e n n e a „szolga". — Érti? Megvakartam a fejem búbját. — Igen, azt hiszem értem. — N á l u n k természetesen nincs tisztaszobaszentély, á m attól sem áll meg az eszem, hogy helyenként még van. Szükségmegoldás. A m u n kakörülmények következménye. Kell legyen egy helyiség, ahová bármikor bevezetheti az e m b e r az orvost, a papot, a vendéget, a családlátogató tanárnőt. A tisztaszoba egyúttal szoktató is, ez az a helyiség, ahol az istállóhoz, a mezőhöz szokott embernek tilos szemetelni, csikkezni, hamuzni. — Ebben a házban mi a legértékesebb? — A fürdőszoba. — Használják? Méltatlankodva f e j é t csóválja — Ejnye, azért van. Leitner József v á j á r b a n egészséges, jókedélyű e m b e r t ismertem meg. Fáradhatatlan m e sélő, kórustag, zenekedvelő, nyitott, széles látókörű értelmiségi munkás, aki eredeti módon k ö zelíti meg az életmóddal az életvitellel kapcsolatos kérdéseket. Érdemes megismerni véleményét, sajátos álláspontját. Ügy éreztem persze,

hogy a pusztavámi programom akkor lesz teljes, ha meglátogatok még néhány családot. Hosszasan vendégeskedtem Molnár László segédvájárnál. Sarokháza jócskán eltér a többitől, mutatósabb, rangosabb és legelsősorban azt szerettem volna megtudni tőle, miért olyan ez az épület, amilyen? — Pusztavámon palotákat építenek, felhúzzák ;i nagy házakat és székesfehérvári ismerőseim szerint szidják a demokráciát — kezdem. — Marhaság — felelte Molnár László tömören. — Azt akarta, hogy a maga háza k ü l ö n b legyen mint másé? — Lehet. — Hol vette a „mintát"? Eddig harapófogóval kellett kihúzni belőle a szót, most viszont m o n d j a folyékonyan. — ö r e g zalai parasztházban nőttem fel, onnét kerültem Fejér megyébe, a Környei Állami Gazdaságba állatgondozónak. Amikor odáig j u tottunk, hogy hozzákezdhettünk az építkezéshez, körülnéztem a környéken. Egyik f a l u b a n megláttam a nekem valót. Megtetszett, m e g m u t a t t a m a mesteremnek, hogy ilyet tervezzen, nekem ez kell. Sikerült lemintázni, ugyanolyan, mint, amelyiket kinéztem. — A magáét még n e m nézték ki? — Dehogynem. Már épül a párja. — Bosszantja, hogy olyan lesz, m i n t ez? — Nem foglalkozom vele. Az egyforma sátortetős házak szaporodásának íme ez a magyarázata: a szomszéd „lekoppintj a " a szotnszédét és végül az ú j utcákban .házikrek" sorakoznak egymás mellett, dehát ex van, ezt kell szerelni. Az előszobában, ahol rengeteg az élő virág, a társalgóasztalnál a lakberendezés t u d o m á n y á ról beszélgetünk Molnár Lászlóval. — A konyhára nincs gond, ott értelemszerűen kínálja a maga helyét a tűzhely, a hűtőszekrény, de az már esetleg gondot okozhat,

hogy melyik szobába kerüljön a televízió, hol helyezhető el praktikusan. — Nem nagy téma. — Mégis mielőtt berendezik a lakást, körülnéznek valahol? Tanulmányozzák, hogy célszer ű elhelyezni a bútorokat? Molnár László elmondta, hogy mindenütt a családok egyéni ízlése érvényesül, ahogy jobbnak látják. Ö is végigvezet a lakáson. A gyerekszobában a szekrényben a Világirodalom remekei sorozatot látom. Mielőtt azonban bármit is kérdeznék, vendéglátóm közli: nincs ideje olvasni. M a j d a gyerek, a gyerek, akinek m á r íróasztala is van, annál tanul. Tízéves s meggyőződésem, előbb-utóbb belelapoz a Világirodalom remekeibe. Molnár László a hálószobába n e m nyit be. — Éjszakás voltam, nagy a rendetlenség, az ágy vetetlen, a feleségem is dolgozik, öt óra után ér haza, én meg nemrég keltem fel — magyarázza. Jól van, h a g y j u k a hálószobát. Rámesteledett. A sátortetők alatt, jobban mondva a kertekben, az ólakban, az istállókban, a jószág körül az emberek még javában munkálkodnak. Elgondolkodva ballagok az autóhoz. Divat-e még a nép? Divat. Csak éppen az n e m mindegy, miként divat.

IGAZOLVÁNYCSERE A lejárt személyi igazolványt, a bejárati a j t ó közvetlen közelében, a földszinten cserélik fél kilenctől egyig, d e az is lehet, kettőig. Az ember balra f o r d u l és nyomban helyben van. Az előtér, a váró jól menő magánorvosi rendelőre emlékeztet, ahol naponta törölgetnek, ahová örökké érkeznek, s ahonnét állandóan távoznak. Gyűrött képeslapokat keresek önkéntelenül és kisasztalkát, persze ilyet nem lelek, k a r a m -

bol-fényképegyüttesen nyugszik meg a tekintetem, falon helyezték el mindet, faliújság-keretben. Ahogy megpillantom az ügyintézőket, vörösödni kezd a fülem, kimelegszem. A hanyag állampolgár b ű n t u d a t á t érzem, elfog a félsz, hogy rövidesen megleckéztetnek, a zord tek i n t e t ű hatóság kérdőre von, a törvénytisztelők előtt kíméletlenül leégek, és végül még meg is büntet. Elfoglaltságomra fogok hivatkozni. Esetleg felvetem, észre se vettem, hogy igazolványom már három hónapja érvénytelen. Ártatlan vagyok. Derengett valami, hogy le fog járni, dehát én saját m a g a m a t soha nem szoktam igazoltatni, tavaly óta elő sem vettem, bele se néztem. Na, na, nem lesz kedvem humorizálni, csak kiderüljön. Tényleg ritkán néztem bele. Űjkorában, ahogy megkaptam, azonnal a farzseb e m b e csúsztattam és elindultam P a k s r a megvigasztalni a párjaveszett prímást. D e h á t mi is érdekelhetne s a j á t személyi igazolványomban, hiszen a d a t a i m a t kívülről, betéve tudom. Családi neve: Születési helye. Születési ideje. Anyja leánykori családi és u t ó n e v e . . . Azám! A p á m nevét elírta az a szeleburdi kislány. Tavaly derült ki, amikor szolgálati útlevelemre várakozva szórakozottan belelapoztam, hogy Zoltánra keresztelték el. István, n e m Zoltán. A p á m n a k persze teljesen mindegy. N e k e m hasonlóképpen mindegy. A személyi igazolvány n e m felesel. Kilenc évig megtette, megteszi ezu t á n is, hibás bejegyzéssel. R o h a n j a k a hatósághoz? Ugyan. Feltűnt, hogy a születésem d á t u m á t is elírták. Nagyvonalúan vállat v o n t a m : ki törődik ezzel? Legföljebb tanácstalan a horoszkópom. Különben is n e m én hibáztam. De jóvá én teszem. A bejelentőlapra, amit az igazolványcseréhez kitöltve m a g a m m a l hoztam, a p á m tényleges nevét és születésem valóságos h ó n a p j á t írtam. Egyik helyen így, a másik helyen úgy, n e m lesz ebből ú j a b b b a j ? Izzadok, halogattam 9 Szüzek k e r t j e

129

a7. igazolványcserét, mint a h a j v á g á s t és most itt van. Eltökélten mentségeken töröm a fejem, s egyedül a b b a n reménykedem, lesznek itt m á s fekete b á r á n y o k is, ilyen-olyan vétkekkel. Az ablaknál üldögélő öregember barátságosan r á m t e k i n t : „Nem ismer?" „Ismerős, de hirtelen n e m jut eszembe, hová tegyem". „Magdika pap á j a vagyok". „ D á m tata? Hogyne ismerném". Tisztázódik, hogy a nyugdíjas gépkocsivezető n e m ügyfél, h a n e m „előügyintéző", lendületfelelős és szűrőmester. A kitöltött bejelentőlapokat nézi át, a rosszakat n y o m b a n visszaa d j a és az állampolgárt k i o k t a t j a a bejelentőlap helyes kitöltésére. Általa gyorsíttatik az ügyintézés. A posta közel van, h a m a r vissza lehet érni az ú j bejelentőlappal. Dám tata társadalmi m u n k á b a n továbbá a t ü r e l e m és a jóindulat nevében munkálkodik s meglehetősen sok a dolga, mert vagy a kérdések érthetetlenek vagy mi vagyunk értetlenek. A szőlőmunkát d é l u t á n r a hagyja. Nyújtom a magamét. Szórakozottan á t f u t j a s int: rendben. No persze, ő csupán a bejelentőlapot nézi, a lej á r t személyi igazolványt nem. Fáradozását köszönöm is szépen. Foglaljon helyet, m o n d j a D á m tata kedvesen. Nem érdemes, mindössze h á r m a n vannak előttem, különben is sietek, a tízórás budapesti autóbuszt m i n d e n áron el kell érnem. I m m á r az érvénytelen személyi igazolványt is a kezemben t a r t o m s megújítását várom. Ez a régi nem mondható, hogy kapós lett volna. Ű j a b b a n a kisebb helyek kivételével a szállod á k b a n sem kérik. A szegedi H u n g á r i á t már a vendég családi állapota se érdekli. Kitölti az e m b e r a bejelentőt, a portás átveszi és oké, minden rendben. Eszembejut ú j a b b vétkem és pirulnom kell. Igazolványom számát sose tudt a m megjegyezni, ennélfogva lustaságból, kényelemből rendszerint hasszámot í r t a m a szállodai bejelentőre. Eleinte kissé féltem, hogy lelepleződöm, később belejöttem és könnyedén

rögtönöztem. Többé n e m teszem, nem, biztos, hogy nem. Ellágyulva nézegetem. Vele töltöttem a legviharosabb tíz évem. Negyvennel kezdődött, ötvennel végződött és ami közte történt, azt mind én éltem meg, egyedül én. Szinte hihetetlen. Kissé megviselt s ezt valamilyen oknál fogva restellem. Hát most megválók tőle. N e m is é r t e m miért kell leadnom? Velem volt á l landóan, ennélfogva a hatóság visszaadhatná, hogy tegyem el emlékbe, megköszönném és otthon olykor bizonyára elővenném. Bizalomgerjesztő lehet a képem, minthogy mióta megvan, összesen háromszor kérték tő lem. Számításba véve, hogy országjáró e m b e r vagyok, ez a három igazoltatás igazán n e m sok, n e m m o n d h a t j u k , hogy úton-útfélen feltartóztattak. Az első igazoltatás Szekszárdon fordult elő, aznap szőlőt permeteztem és n e m volt a zsebemben. A rendőrök nem teketóriáztak velem, bekísértek az őrsre, azzal, hogy reggel m a j d tisztázódik minden. Tisztázódott. Méghozzá pontban háromnegyed ötkor, midőn a Kossuth adón a Szót kérek műsorban m e g szólaltam. A rendőr természetesen megismerte a hangom, én meg barátságosan b á t o r í t o t t a m : Crmester elvtárs, fel a fejjel. Maga szabályosan j á r t el velem szemben. Másodszor Kőtelken, harmadszor Bácsbokodon igazoltattak. Ebben a két községben azzal keltettem gyanút, hogy mesterségemet űzve leálltam beszélgetni „akárkikkel" írónnal, jegyzetfüzettel a kezemben. Járási, pláne megyei e m ber n e m d u m á l az utcán. Információit hivatalos helyen szerzi be, tanácsházán, téesz-irodán. Minthogy a szolgálati u t a t megkerültem, a rendőrnek szemet szúrtam. Gondosan, a p r ó l é kosan tanulmányozta személyi igazolványomat, s különösen a kőtelki, időnként végigmért bizalmatlanul, hogy azért csak vigyázzak. Bezzeg hányszor n e m kérték! Noha indokolt lett volna. Dehát ez a mi f o r m á n k : túlzás jobbra, túlzás balra. Moszkvából jövet rendszerint 9:

131

a Déli pályaudvar várótermében virrasztottam. Éjfél körül jött a járőr. Kiszúrtak egy ürgét és vitték. Engem viszont mindig kikerültek, noha olykor mindenképpen azon fáradoztam, hogy ú t j u k b a n legyek. Figyelembe se vetlek. Pedig mennyire vágytam volna látni elképedésüket, hogy szolgálati útlevéllel szálloda helyett takarítónők, csövezők, bóbiskoló kurvakergetők, gyorsvonatra várakozó kiskatonák és merev alkoholisták, időmilliomos nyugdíjasok között várom a reggelt. Fene ott egye meg. Emberek vagyunk. Az ablak mögé pillantva a régi elvtársnőt fedezem fel. Kicsit f á r a d t a b b , de különben semmit nem változott, kedves, barátságos, pontosan olyan, mint tíz esztendővel ezelőtt, a m i kor utoljára láttam. Üristen, én azóta hol nem jártam, és ő azóta is r u b r i k á k a t tölt ki szüntelenül, személyi igazolványokba. Rettenetes. Tulajdonképpen fogoly, az ügyintézés r a b j a . Ezzel a régivel együtt két l e j á r t személyi igazolványt vesz át tőlem. Kétszer tíz esztendőt. Ez összesen húsz. Neki is húsz, nekem is húsz. Ez annyi, mint negyven. Mi f é r t bele neki, s mi fért bele n e k e m ? Üj igazolványt kapok. Ezt az ú j a t tíz év m ú l va kinek adom á t ? Egyáltalán, én adom á t ? Vagy valaki m a j d leadja? Lesz-e ideje l e j á r ni nálam, miként szerencsésen lejárt ez a gyűrött régi és nekem lesz-e szerencsém ismét hónapokat késni a cserével? Nem. Legközelebb pontos leszek, ahogy érvényessége lejár, nyomban jövök. Az az utolsó lesz mindenképpen, hisz a személyi igazolvány időtlenné válik h a t van év után. Többé nem kell újítani, érvényesíttetni és csak akkor kell visszaszolgáltatni, ha tulajdonosa végleg külföldre távozik, m a g y a r állampolgársága megszűnik, vagy cselekvőképeségét kizáró gondnokság alá helyezik. Ez a szabály. Szólítanak. Dacosan az ablakhoz állok. Lejárt, lejárt. Végül is itt vagyok.

TŐKÉK KÖZÖTT A telet hagyó belek valamelyikén a j á n l k o z á somra hivatkozva azt üzente a druszám, hogy mehetek. Soha jobbkor, gondoltam, legalább kinyújtózkodunk, légfürdőt végzünk, s katonás kiképzésben részesítjük az izmokat. Vasárnap tisztességes időben, napszámos kezdésre, tehát reggel hat órára ott voltam, „lejelentkeztem." Hogyan lesz? Türelem, türelem. Lassan a testtel. Megmagyarázták: Először kivisszük a karót, utána a vesszőt, a szerszámokat, és szépen hozzálátunk. De m á r jön is az autó. Kinyitjuk a nagykaput, a sofőr, hogy megkönnyítse a felrakodást, odatolat a karókazal tövéhez és dologhoz lát m a g a is. H á r o m ember lent, egy ember fönt. A lentiek adogatják, a fönti átnyalábolja, rendezi, igazítja a karókötegeket, elsősorban szemmértékkel dolgozik, s fontos feladatot végez, m e r t úgy kell a dolgot megoldania, hogy a t e h e r a u t ó három fordulóval mind kivigye a szőlőkarót a „tetthelyre.'' A gépkocsivezető a téesz embere. Nyolcra végezni szeretne, hogy tovább mehessen. Szavaiból azt veszem ki, valami hasonló munka v á r j a , de az is lehet, saját dolgát szeretné intézni, ezért aztán sietünk, iparkodunk, hogy m e g m a r a d j o n neki is a kedve, a buzgalma. A v a s á r n a p ilyenkor erre való. — Először ez kerüljön ki — m o n d j a a gazda, s emelgeti a karókötegeket. Nyomás, kapkodd p a j t á s ! Öt perc oda, öt perc vissza. A „tetőn", ahol a telepítést kezdjük, hűvös szél f ú j . széléről meg isteni rálátás a városra, Szekszárdra. Lenézve az az érzésem, felfelé tart a város. A múzeum környékéről, a bérháznyájból elindultak a sokemeletes épületek a síkságról a hegyre, s itt bandukolnak m á r a tető szélén.

Dehát ez csak képzelődés. Az viszont nem, hogy mi itt Szekszárdon tőkék között élünk. Kezdjük. Ez egy másik világ. Közel az összkomforthoz, közel az erkélyekhez, közel a fürdőszobákhoz, egy arasznyira csupán a teljesen elütő városi életformától, ahol Fridrich elvtárs buzgón tömi a központi f ű t é s kazánját, a sarki büfében meg taxisok isszák a feketét és f u v a r t vállainak a Sötétvölgybe. Mondom, ez az itteni egy másik világ. Ilyenkor ősszel kökényízű, pedig a kökénynek m a j d csak dércsípés után lesz íze. A szurdikban a vén pincelakos behív, megm u t a t j a lakását és a vagyonkát. — Kalács, tej, hús, amit akar. Van minden — m u t a t j a büszkén. Egér is, p a t k á n y is, macska is. V a n minden. Ez a tüskés, ápolatlan vénember azt m o n d j á k egykor szépen szokott (és tudott is) mulatni. Most a Vendéglátóipari Vállalat konyhájáról h o r d j a a meleg ételt a tanács számlájára, gondolom a szociális k e r e t terhére. — Azt m o n d j á k , maga valamikor jó mulatós gyerek volt. Kihúzza magát. — Bizony isten, bizony isten — m o n d j a s m e g m u t a t j a a szögeken lógó r u h a t á r á t . Az ajtóban foszlott rongyokon százesztendős vénasszony reszket. Csont, bőr, a végét járja, pillanatnyilag csak hálni jár belé a lélek. Élénk tévedés, három hét múlva a n é p b ü f é küszöbén látom ülni. Sört iszik és motyog. Ök így. A megkeseredett embergyűlölő, az összeférhetetlen szomszédrém a téesz elől b ú j t a hegyek közé hatvanegyben. Az ötvenes években ült valami feketevágás miatt. Gyűlöl mindent és mindenkit. A várost elkerüli, kútvizet iszik, s a nála pinceszerező úri társaságot szemét band á n a k nevezi, pedig a társaság tagjai nála több éve állandó fizetővendégek.

Ö így. A h a r m a d i k ? A harmadik k u l á k volt a tamási járásban, s itt Szekszárdon most újból kizsákmányoló. Kizsákmányolja az albérlőit. Nagyszájú, nagyhangú ember, erőszakos, ügyes, ravasz, s mellékfoglalkozása hivatalsegéd. Olykor behív a présházba borkóstolóra és dicséri a népi demokráciát. „Jó ez, nagyon jó, csak meglegyen hozzá mindenkinek az esze", magyarázza, bár felesége örökké válással fenyegeti, roppant elégedett, a r r a számít, a fele szőlőt öt év m ú l va felparcellázva jó áron e l a d j a házhelynek. Egészen odáig fölkúszott m á r a város. Hát kit ismerek még? Azokat is, akik a városban laknak, de kint t a r t a n a k jószágot, s nagyobbik fiú reggel meg este kiballag etetni. A művelődési háztól légvonalban a Kálvária mögött él a legöregebb szekszárdi vincellér, aki a napállásról nézi az időt, s ami 1914 után történt, az az érdeklődésétől messze esik, nagyon messze. Ott él a század legelején. G y a k r a n emlegeti Ferenc Jóskát. Ö így. Egyszer m a j d azt is el kell mesélni, hogy az ú j házak rendeltetése több célú, s nem könynyű összegyűjteni az esővizet. A háromszáz négyszögölhöz ragasztott házikó hétvégi ház, présház, pince „vendégfogadó" egyszerre. S micsoda pincepörköltek főnek az ide száműzött petróleumtőzőkön és a jancsikályhákon. Mindent megértek, még azt is megértem, hogy Gyuri b á t y á m fecskefészek házában a volt p a k si bank betörőbiztos a j t a j a most úgy szolgál, mint a pinceajtó és az áramszolgáltató vállalat kőműveskalapácsot soha nem látott üzemvezetője, íme s a j á t f e j e után alapozza a hétvégi házát. Mindent megértek, de hogy vitték a fecskefészekbe a b a n k a j t ó t ?

A k a d a r k a nem szőlő, állítják megvetően a fiatal törökök, az i f j ú hódítók, s kijelentik: kizárólag az olaszrizlingnek, a rizlingszilváninak, a tramininek v a n jelene és jövője. Ök t u d j á k . Mindenesetre a régi telepítésű szőlő hihetetlenül munkaigényes. Talán ez a m a g y a r á zata annak, hogy a parlagterület kapósabb, kelendőbb, mint a sűrű tőkés nagypapa korú k a d a r k a . Ha így nézzük, a magyarázat kézenfekvő. Egyre drágább és mindinkább hiánycikk a kézi munkaerő, amiből a hagyományos telepítésű szőlőnek a legtöbb kell (Sokszor a gyümölcs azért m a r a d a f á n , mert nincs aki leszedje, illetőleg nem kifizetődő leszedni.) Napszámos nincs, ha van, megfizethetetlen. Városszerte három olyan emberről tudunk, akik szőlőmunkát vállalnak napszámbérért, illetőleg előre kialkudott átalányösszegért. Az erdész Faddról hozza a szőlőkapásokat. Nagy becsben t a r t j a a két öreget, hozza őket autóval, s viszi őket autóval. Háztól házig. No, talán Kakasd ad még valami másfél tucat napszámost, de ez kevés. Magad uram. ha szolgád nincs. Rendkívül nagy becsben tartatik a segítség: a m u n k a t á r s a k , a rokonok, a barátok önzetlen közreműködése. Ilyen közreműködés most az enyém is, s t u l a j d o n k é p p e n megtisztelve érezhetem magam, hiszen szőlőt telepíteni bizalmi feladat. Teljes m é r t é k b e n átérzem a helyzet komolyságát, bár tisztem annyi csupán, hogy lyukat f ú r o k a vesszőnek, s délután leverek 250 szőlőkarót. (Hej, most m u t a t csak igazán.) Minden órában elszívunk egy cigarettát, s részletekben megismerem a széljárta tető történetét. Parlagon hevert évtizedek óta, s most újból életre kel. Négy esztendő múlva t e r m ő r e ferdül. Valami nagyon elgondolkoztat. Úgy látszik, itt mindig lesz szőlő. Érthetetlen hatalom, s megnevezhetetlen erő kényszeríti az embert arra, hogy szőlősgazda legyen. Még azt is, aki soha n e m a k a r t szőlősgazda lenni. Gyanítom, a

szőlőt nem az ember a k a r j a , a táj, a hegyoldal, a levegő, a napfény a k a r j a . Az ember egyszerűen engedelmeskedik. Pista barátom jut eszembe. A negyvenes évek végén került Szekszárdra, hosszú ideig békességben, nyugalomban élte életét, eszébe se jutott a szőlő. Hatvankilencben Szekszárdra érkezésének huszadik évében elfogta valami megmagyarázhatatlan szorongás, a bérház ablakából reggelenként sóvárogva nézte a ködös p á r á s Kálváriát, s rádöbbent a meztelen igazságra, arra, hogy szőlőt akar. Tudom mi ez, utolérte a hegy. A táj, a levegő, a napfény addig asszimilálta, míg végül Csatáron magához ölelt háromszáz négyszögölnyit. Szorongásai elmúltak, boldog és tavasztól őszig, metszéstől szüretig nincs egyetlen nyugodt napja. Sóhajtozva nézi az eget, „az a világos felhő jeget hoz", eső után rohan permetezni és augusztus elején karbidágyut próbált összeügyeskedni a seregélyek ellen. — Pisti, Pisti. Jobban járnál, ha megvennéd a boltban — okosítom. — Nem értesz te ehhez — m o n d j a elnézően, és kiballag a tőkék közé, pedig nincs semmi dolga. „Elbámészkodik az ember." Tanult mestersége: autószerelő. Szombaton megállít az utcán és sírós hangon mondja: — Rohad. Rajtakapom m a g a m : engem is idegesít, hogy rohad. Mi történt? U t á n a m nyúlt a hegy? J a j , csak sokáig tartana, megállapodna ez a szép, verőfényes, napos idő. Meg még a seregélyek ellen kellene kitalálni valamit, hogy ne zabálják meg a szőlőt.

KÉS ALATT Lázlapomra Csendes doktor nyomtatott „M" b e t ű t rajzol, kezdődik a leghosszabb napom Tekintete semmit nem árul el, arca rezzenéstelen. Ezen a reggelen összesen hat betegtársam lázlapjára kerül nyomtatott „M" betű. Az enyém állítólag r u t i n m ű t é t Savanyú képet vágok. Az orvosnak lehet, hogy rutin, de nekem nem. Én még soha nem voltam kés alatt, de arról m á r hallottam, hogy m a n d u l a m ű t é t b e is belehaltak. Az Ü j Tükörben most olvastam egy asszonyról. Sikeresen megoperálták, de valami n e m teljesen steril, s meghalt vérmérgezésben. Ez ilyen dolog. H a n y a t t fekszem, s ki t u d j a miért, havi munkaértekezleteinkre gondolok, s ahogy ülni szoktunk, úgy látom most a fejeket. Remélem, kicsit hiányozni fogok s f á j , hogy h i á b a áltatom magam, aligha hiányzom. Aki egyszer kidől a sorból, azt leírják gyorsan. A várdombi sofőrt is hogy elfelejtették. Mióta beteg, r á se néznek. Sorsa elrendeztetett: Ök ott, mi itt. Keserűséget érzek: nem az első eset. Ferkó, a törzsbeteg, tanácsokkal lát el. De most idegesít minden, a rádió se érdekel, a Heti Világgazdaság is kiolvasatlanul hever az éjjeli szekrényen, bele se néztem. Ferkó beavatott. — Magát a főorvos ú r fogja operálni. Kelemen főorvos ú r operál és Éliás főorvos ú r aszszisztál. Magával kezdik — m o n d j a fontoskodva. — Hagyjon most engem. — Én tudom, hogy megy, ne féljen. Engem tizenkétszer vágtak. Itt rendben megy minden. J a n i bácsi, a főműtős régi, megbízható szakember, ki se mozdul a műtőből. Harminc éve felügyel, hogy rendben m e n j e n minden. Öt a folyosón nem láija, a műtőben ül egész nap. Ezen a sebészeten m i n d e n beteg egyforma — mondja.

Ferkó szomszéd levakarhatatlan rólam. Ö a maga m ó d j á n készít fel a műtétre, a lehető leglelkiismeretesebben elmagyarázza, a ricinust úgy vegyem be, hogy sok citromot csorgassak a kanálba. Alá is, fölé is. Később a r r a kér, igyak sok vizet, m e r t ha műtét után este tízig nincs vizelet, katétereznek. De ő m a j d segít. Csorgatja a vízcsapot s ettől r á m j ö n n e k az ingerek, biztos pisilek. Szóval tart, gondolkozrfi se hagy. Ennek tulajdonképpen örülhetek. Nem kell mindig törni a fejemet, hogy hogy lesz, mint lesz. Orvosom is azt tanácsolja: ne gondoljak az operációra. Délután ismeretlen íehérköpenyesek foglalkoznak velem. Az altató orvos kérdéseket tesz fel, és éjszakára Eunochtint rendel. Vegyem be, hogy k i a l u d j a m magam, s holnapra friss, pihent legyek. Rázom a fejem, köszönöm, nem kérem. Érdekelné, nem vagyok-e gyógyszerérzékeny? Vonogatom a vállam, honnét t u d j a m ? Meg kellene tapasztalnom. Somogyi barátom is csak akkor tudta meg, hogy gyógyszerérzékeny, amikor az orvosságtól rosszul lett. Ez ilyen dolog. Altatás közben rólam is kiderülhet és talán föl se ébredek. Borúlátó vagyok? Ilyenkor mindenféle eszébe jut az embernek. Vacsora helyett ricinust adnak, köldököm alatt, a m a j d a n i vágás helyén szárazon megborotválnak, s lefekvéskor a betegtársak riasztó történetekkel traktálnak. A fal felé fordulok és nem hallgatok r á j u k . Múlik az idő, közeleg az óra s reggel, ha félek, ha nem félek — visznek. Paplanhuzat alatt, szokatlan helyzetben hanyatt f e k v e uta?«m. Ennek velejárója, hogy az arcokat alulról látom, s ettől az emberek kissé megnyúlnak. Orvosom hiába tanácsolta, hogy ne gondoljak a műtétre, most nehéz másra gondolni. Különös. Olyan helyre megyek, ahol még nem j á r t a m soha, és ahová ráadásul n e m is kívánkoztam soha. Itt is van az embernek egy tégl á j a ? Mindenesetre, ide is eljutottam. Ez ilyen dolog. Beleegyzésemet adtam, mert ezt meg

kell adni, vagy nekem, vagy a hozzámtartozómnak. Vagy jobb lesz, vagy rosszabb. Valamit mindenesetre ismét megtapasztalok. A termetes Szűcsnére gondolok. Nem hagyta magát, noha orvosai körülállták s úgy könyörögtek neki: Gondoljon a gyermekeire, az unokáira, segítünk magán, ne kínlódjon, megoperálj u k és teljesen rendbejön. Beszélhettek neki. Örökké nem élhetünk, motyogta Szűcsné, és üzent a fiának, hogy vigye haza. Amit az isten ád, inkább választja a halált, de őt ne vagdossák. ö r ö k k é n e m élhetünk. Ez kétségbevonhatatlan igazság, aki egyszer megszületett, annak meg is kell halnia. Csak azt n e m t u d j u k hol és mikor jön el az utolsó óra. De amíg élhet az ember, addig k u t y a kötelessége élni. Ez ilyen dolog. Szűcsné fiától szemrehányó hangon kérdeztem, miért n e m a d t a ő a beleegyezését a m ű téthez? Legközelebbi hozzátartozó megadhatja. Konok asszony a m a m a — m o n d t a a fiatalember, nyugtalanul az ajtó felé pislogva, hogy ebből a rettenetes szorításból m i k é n t szabadulhatna. Szűcsné a maradiság áldozata, dehát nek e m most i n k á b b m a g a m r a legyen gondom. Én élni szeretnék, nekem még sok a dolgom, s különben is felesleges sietni. Oda lassan is odaér az ember. S ott már nincs mit meggondolni. A szakállás m ű t ő s f i ú lendületesen nyomul velem a hosszú folyosón előre s m i n t h a csendesen fütyürészne. Ez jó jel A műtősfiúk együttérző emberek s b á r m e n n y i r e fegyelmezettek, legtöbbször a r c u k r a van írva a beteg állapota. Amikor némák, kedvetlenek, kissé merevek — biztos, hogy súlyos beteget visznek. Bezzeg derűsek s békülékenyek, amikor könnyebb az eset. Megkönnyebbülve fellélegzek. Engem valószínűleg könnyebb esetnek néznek. Kedvem lenne tőle nótát kérni. Csakhát ez mégsem lekodalmas menet, egy halottat lehet nótával kísérni, egy élőt is, de aki se élő, se holt — azt nem.

Elhaladva a kötözésre és a fevéltelre v á r ó k előtt, valaki u t á n a m s ó h a j t : „Ez a szegény talán m á r n e m is él". Nézd, ezek meg itt el is p a r e n t á l n a k ? Dühösen krákogok, hogy n e nézzenek holtnak. Utolér egy asszonyi jóslat: Valaki meghal a családban, m e r t vasárnap v á g t a m el az u j j a m . Rossz jel. N e m vagyok babonás, mégis r á m t ö r a félelem. Édesanyám is éppen v a s á r n a p vágta el az ujját, két hete, amikor h a z a m e n tem. Felnyitom a szemem és találkozom egy r i a d t tekintettel. Fiatal nő bámul r á m , a lepedővel letakart hallgatagra, homályos félelemmel. Talán mégis jobb lett volna őszig v á r n o m ? Eh, jobb túllenni rajta. A pincehelyi asszonyt m e n tő hozta. Öt nem készíthették elő úgy m i n t engem, nyomban a műtőasztalra r a k t á k és megoperálták. Mégis szerencsésen túlesett r a j t a . J ö vő héten m á r veíeményezni akar otthon. M i n t h a most édesanyám szólna hozzám. É r t hetően, tagoltan m o n d j a : É r j haza f i a m világosban. Hát persze, hogy hazaérek. Hogyne é r n é k haza. A m ű t ő előterében m a g a m r a m a r a d o k . A tiszta paplanhuzat alatt, amit a szakállas m ű tősfiú a kórteremben rámterített, fázom. Didergek. De nem a hidegtől, az idegességtől. Ez ilyen dolog. Ferkó, a nagyokos azt állította, hogy első leszek. F e n é t leszek első. Legfeljebb második vagy harmadik. Valakit m á r ébresztg e t n e k : Jó reggelt, jó reggelt! De k á r , hogy n e m látom. Körülöttem zöld minden, két orvos m i n t h a értekezletről osonna ki, r á g y ú j t s n é h á n y szipp a n t á s után visszasiet. Bizonyos, hogy odabent dolgoznak. Ferkó említette, hogy leszijjazzák a kezem. Ezen nevetnem kell. Félnek talán hogy megszökök? Olykor a faliórára téved a tekintetem. Fél tíz. S, hogy pontosan fél tíz, azt most r o p p a n t fontosnak érzem. Valahol sterilizátor zümmög, ez a világ nekem teljesen idegen. Valaki fölém hajol. — Fázik? — Nem.

— Fél? Hát persze, egy kicsit mindenki fél. De maga ne féljen. Túlesik r a j t a hamarosan — m o n d j a a fehérköpenyes á r n y a l a k és továbbsuhan. Orvos? Műtős? Esetleg Jani bácsi, az élő lelkiismeret? Isten tudja, hogy itt ki kicsoda. Kerekfejű, bajuszos ember megy el mellettem, kiskun földművesnek nézem, aki télen böllér, hatalmas disznóőlő késsel, nyáron meg vőfély egy h e j e h u j á s lakodalmas menetben. Parasztivadék, annyi szent, de ennek semmi jelentősége. Éliás főorvos édesapja kőműves, Csendes doktoré p á r t m u n k á s volt egy a lényeg, bízom a kezükben. Különösen doktor Kelemen Endréében. Édsapámat is ő műtötte, 1977-ben. Betolnak a műtőbe. Ütött az óra, kés alá kerülök, de valahogy mégis nyugodt vagyok. E percben még mindig hihetetlen, hogy felvágják a hasam és hogy ez most velem fog megtörténni, nem mással. F e j e m n é l az altatóorvos szorgoskodik. Vajon m i r e gondol? Megfordul-e a fejében, hogy e n n e k az embernek fel is kell ébrednie? Tekintetemmel a főorvost keresem. A betegtől mindig megkérdezik: n e m fél? S ő, ő nem fél? Tőle megkédezi-e valaki? S mi történik akkor, ha rossz n a p j a v a n ? Jól emlékszem, ezzel a kérdőmondattal szűnt meg b e n n e m minden. Azt hittem, számolnom kell, hogy egy-kettőhárom. De csak mélyeket lélegeztem és az ébrenlétből a s e m m i b e léptem. Ettől kezdve mindenestől a fehérköpenyeseké lettem. Vagyok, de se n e m tudom, hogy vagyok, se nem érzem, hogy vagyok. Ez ilyen dolog. Az altatás az elmúlás f ő p r ó b á j a . A fehérköpenyesek jó délig m u n k á l k o d t a k r a j t a m s midőn délfelé a jó reggelt, kiáltásokra felébredtem, úgy éreztem, ezek az emberek a megfoghatatlanból hoztak vissza és a szétesettségből r a k t a k össze, abból keltettek életre. Túlestem r a j t a szerencsésen.

ÜNNEPLŐBEN Néhány évvel ezelőtt egy hatvanadik születésnapját ünneplő brüsszeli milliomos, m i n t sajtómecénás és mint közlekedési vállalat t u l a j dos, meghívott néhány tucat újságírót belgiumi országjárásra. P á r m a g y a r kollégával m a g a m is vendége voltam, napokig drága szivarokat szívtam — akkor még dohányoztam — még drágább borokat kortyolgattam, ínyencek álma vadétkeket falatoztam s esténként a milliomos leánygyermekével is szót váltottam, aki p a p á j a mellett háziasszonyi minőségben tartott csoportunkkal és udvarias gépmosoly kíséretében m i n den este megkérdezte: „A magyarok szeretnek szépen j á r n i igen?" Én m i n d e n este r á h a g y t a m : igen. Elvégre ki ne szeretne szépen járni. Ha van miből, talán mindenki. És természetesen van miből. A n n y i r a , hogy a nyugatról hazaérkező rokonok m á r rég nem cipelnek m a g u k k a l „uraságtól" levetett holmikat. A használt r u h á k divatja éppúgy, mint a slafrokok d i v a t j a lejárt. Ez persze n e m újság, lassan m á r azok is tudják, megtanulják, akik vendégként, turistaként idejárnak. A negyvenes évek óta a „munkás-külső" is jócskán megváltozott. Egyszer talán a tévé tényleg megm u t a t h a t n á milyen öltözékben vonultak fel harminc éve, s milyenben vonulnak fel a nyolcvanas években m á j u s elsején a m a g y a r dolgozók. Emlékszem, tavaly a Hősök terén a f r a n k f u r t i ecetgyáros nézve a „színpompás" m á j u s elsejei felvonulást, egyszercsak felkiáltott: „De hiszen ezek úriemberek!" Mindezeket előrebocsátva, most a m u n k a ünnepére készülve Budapesten és vidéken néhány emberrel az öltözködésről értekeztem. Ennek ürügyén még másról is: az igényeinkről, a lehetőségeinkről és belevegyítve csöppecskét, az ízlésünkről. H á r o m személytől — Tóth Á r p á d n é kárpitostól, a mohácsi székgyár dolgozójától, Gscheidt Mátyástól, a Hőgyészi Állami

Gazdaság igazgatójától ugyanazt kérdeztem és végül j ó m a g a m is feleltem a kérdésekre. Kérdés: Dohányzik? Kárpitos: Nézzen körül. Lát a lakásban h a m u t a r t ó t ? T u d j a a nők körében a dohányzás csak részben szenvedély, nagyobb részt divat. Gyereklányok kijönnek az iskolából és az u t cán úgy f ú j j á k a füstöt, mint a nagyok. Igazgató: Igen. 1960 óta Fecskét szívok, h u szonötöt-harmincat naponta. Előtte a Terv volt a cigarettám. Születésnapomra, névnapomra olykor „finom" külföldi szivarkát kapok, P h i l lip Morris, Saint Moritz, Astor ezt-azt, vagy elszívom, vagy nem, a Fecskét ugyanis többre becsülöm, n e k e m a Fecske a legjobb cigaretta. Külföldre indulva is ezzel látom el magam, a n y nyira megszoktam. Űjságíró: 1976-ban g y ú j t o t t a m rá utoljára. Azóta cigaretta nem volt a számban, remélem nem is lesz. H a t v a n a t szívtam el azelőtt naponta és hogy abbahagytam, azzal érszűkületes édesapámra k í v á n t a m hatni, neki igyekeztem példát mutatni. Legnagyobb örömömre sikerült. A dohányzásról ő is leszokott, szépen megvan, én viszont mióta a szivarkát eldobtam, húsz kilót híztam. Kérdés: Gépkocsit vezet? Kárpitos: Kismotorral j á r o k dolgozni, láthatták. most is azzal jöttem haza. Jelenleg nincs autónk, ennek ellenére mi m á r motorizált m u n káscsalád vagyunk. Régi kocsink néhány hete kelt el elég jó áron a pécsi autóváriáron, p á r n a p múlva jó az ú j Lada, amit azonban a f é r jem vezet. Igazgató: S a j á t kocsit is, vállalatit is. 1960ban szereztem jogosítványt és legtöbbször akkor is m a g a m ülök a volán mögé, ha ellenőrző ú t ra indulok. Űjságíró: Nem. Nekem nincs jogosítványom, családom h á r o m tagjának viszont van és ez a három egyelőre bőven elég. Kérdés: C s a l á d j a hány tagú?

Kárpitos: H á r m a n vagyunk. Én, a f é r j e m , és ányom. F é r j e m vasutas, lányom középiskolás, érettségire készül. Igazgató: Négyen vagyunk. Feleségem, tizennégy éves gimnazista lányom, k a t o n a f i a m és én. Újságíró: Az én családom nagy és népes család. Három gyerek, unokák, szülők és a többi hozzámtartozó . . . Akik bevásárolni l á t n a k azt hihetik, kifőzdét vezetek. Kérdés: Ad magára, szeret kiöltözni? Törődik a divattal? Kárpitos: Hát mikor a n n a k van az ideje, akkor igen. Akkor szeretek kiöltözni, vagyis rendesen megjelenni. De nálunk flanc nincs. Mi öltözködésben inkább úgy adunk m a g u n k r a , hogy mindig alkalomhoz illő holmit hordunk. Mást, ha üdülni vagy kirándulni megyünk és megint mást. ha történetesen kukoricát kapálunk. Mi inkább átöltözni szeretünk. Amikor a gyárból hazaérek, első dolgom, hogy átöltözzek. F é r j e m is azonnal melegítőbe, divatos szóval szabadidőruhába bújik. Divat? Természetesen lépést t a r t u n k a divattal. Mi a Nők L a p j á t főleg a divat miatt kedveljük. Igen, a d u n k a divatra és igyekszünk lépést tartani vele. Különösen a f é r j e m . Én kétszer-háromszor is meggondolom. hogy megvegyek-e valamit, vagy sem F é r j e m viszont úgy gondolja, picikét többet megengedhetnénk m a g u n k n a k . Én szívesebben költök többet a lakásra. Igazgató: Én azzal kezdem, hogy adok a külsőmre. De munkatársaimtól is elvárom, hogy a d j a n a k a külsejükre. Ez nem a funkcióból következik és nem a beosztással járó kötelesség, ö n m a g u n k n a k és egymásnak tartozunk azzal, hogy még a m u n k a p a d mellett se legyünk lomposak, slamposak. elhanyagoltak. Szeretném hangsúlyozni, ha én adok magamra, az n e m azt jelenti, hogy m i n d e n n a p vasalt ingben kellene a munkahelyemen megjelenni. Tovább menve. Nekem némelykor kötelező „kiöltözni", hogy úgy m o n d j a m , beosztással járó feladat. Megem10 Szüzek kertje

145

líteném az üzleti tárgyalásokat. Az elegáns p a r t ner jó benyomást gyakorol a környezetére, bizalomkeltő tényező és óhatatlanul növeli a n n a k a cégnek a tekintélyét, amelyet reprezentatív külsejével képvisel. Nálunk a feleségem ízlése az uralkodó ízlés, mindannyian elfogadtuk, meg vagyunk elégedve vele. Na most a divattal meg úgy vagyok, hogy divat van, és m i u t á n van, nem vonatkoztathatj u k el m a g u n k a t tőle. Részben a tévé segítségével, részben nyugdíjas varrónő nővérem közreműködésével t a r t u n k lépést m é r t é k t a r t ó m ó don a divattal. Űjságíró: A n n y i b a n igen, a n n y i b a n adok m a gamra, hogy ne legyek ápolatlan. Mindazonáltal a borostát bocsánatos b ű n n e k tartom, s ha csak tehetem, két naponként borotválkozom, de belefeledkezve szőlőmbe, n é h a h á r o m napig is kibírom „szakálasan." Öltözékre nem sokat adok. Olyan, amilyen, csak a célnak megfeleljen. A p r a k t i k u s holmikat kedvelem, a kényelmes, egyszerű viseletet. Csak k á r , hogy n e m vagyok elég bátor. Makarskán, az idegenforgalmi újságírók európai tanácskozásán irigykedve néztem a francia fotóriporter kollegát, aki egy szál ingben és f a r m e r b e n érkezett. F o gadásokon is ebben a szerelésben jelent meg. Irigyeltem, de hogy én is úgy nézzek ki, mint ő, a r r a gondolni se mertem. Mi magyarok bőröndökkel j á r t u k az országot, ő meg egy fogkefével utazott. A divatra nem sokat adok. De azért azokat is megértem, akik koplalásig divatoznak. A h á n y ember, annyi féle. A nagyvonalú eleganciának viszont m i n d e n k o r csodálója vagyok. Kérdés: M ó d j á b a n áll szépen j á r n i ? Kárpitos: Igen. Szeretném felsorolni, hogy m i ből áll családom ruhatára, de lehetetlen felsorolni, mert f o g a l m a m sincs róla, hogy összesen h á n y pár cipőnk, h á n y öltöny r u h á n k , mennyi f e h é r n e m ű n k van. Nem akarok dicsekedni. H á r o m szekrény teli van. Egyikben a f é r j e m öltönyei lógnak, és nekünk a lányommal is

v a n egy-egy szekrényünk. Ing, cipő, nyakkendő számolatlan. Telik rá. Dolgozunk és a fértj e m n e k az a szavajárása: „Ami nekem megtetszik, azt én bizony megveszem." Igazgató: Igen. Van talán h a t öltönyöm, d e nekem több n e m is kell. Én ezeket mindig h o r dom. Ingből nagyon sok van, n e m tudom megmondani, hogy mennyi. A világos, fehér ingeket szeretem. Inget naponta váltok. Szenvedélyem a nyakkendő. Külföldről, ha mást nem. egy szép nyakkendőt biztos hozok. Túl sokat n e m költünk ruházkodásra. Én a n n a k se látom értelmét, hogy drága holmikkal r a k j u k körül magunkat. N e k e m például az ezerkétszáz, ezerháromszáz forintos konfekcióöltöny nagyon megfelel. Nyugodtan k i j e l e n t e m : családomban a rongyrázás ismeretlen. Üjságíró: Igen, nekem is, családomnak is. Hangsúlyozom: szépen, tehát rendesen, tisztességesen. Öltözködésben mi az utca emberét követjük, azt aki szolid, m é r t é k t a r t ó és sose hivalkodó, és talán egy fokkal mindig lehetőségei alatt öltözködik. Kérdés: Mi hiányzik a család ruhatárából? Kárpitos: Ma semmi. De holnap biztos h i á nyozni fog valami. Igazgató: Nem tudom megmondani. Újságíró: Most egy átmeneti kabát, egy pár női szandál, egy 24-es gyermekcipő, más most nem. Kérdés: Mikor öltöznek ünneplőbe? Kárpitos: Ritkán. Egy évben talán ötször-hatszor. Május elsején, húsvétkor, ballagáskor és színházba. Igazgató: Ünnepségre, üzleti tárgyalásra, fogadásra természetesen mindig ünneplőbe öltözöm. Újságíró: Ritkán. Tavaly összesen kétszer öltöztem ünneplőbe. Először m á j u s elsején, m á sodszor decemberben, a sajtó n a p j á n . Kérdés: Ki a szabója? Kárpitos: Varrónőmet Marosi Jánosnénak hívják, f é r j e m szabóját Pásztor Ádámnak. Fod10»

147

rásznőnk Markosné V a j d a Erzsébet, f é r j e m borbélya Dalecker Zsoltné. Igazgató: Nincs szabóm. Ű j s á g í r ó : Egy idős mester, nevét nem á r u l hatom el, mert fél az adóhivataltól, pedig e r r e semmi oka. K é r d é s : Milyen szappant használ? K á r p i t o s : Én eddig a Fa szappant kedveltem, most a gyöngyvirágot szeretem. Kislányom Atlantic-kal, f é r j e m Derby-vel mosakszik. Igazgató: Nálunk többféle szappan v a n f o r galomban, az enyém az AMO. A lányomé az alma, feleségem n e m is tudom milyent használ. Ű j s á g í r ó : Most gyöngyvirággal mosakszunk. K é r d é s : Csakugyan r u h a teszi az e m b e r t ? K á r p i t o s : Is-is. Igazgató: Nem. Ű j s á g í r ó : Ördög t u d j a . Amikor sárosan, csapzottan valahonnét megérkezem, nekem a szállodaportások legtöbbször a leghitványabb szobát a d j á k , elegáns gépkocsivezetőmnek meg a legjobbat.

így é l ü n k ? Nagyjából így. Szeretünk szépen járni, v a n is miből, d e a mindenkor meglévő szélsőségeket leszámítva azért nem visszük túlzásba a költekezést. Statisztikai tény, hogy g y o m r u n k n a k kedvezve élelmiszerekre sokkal többet költünk, m i n t ruházkodási cikkekre. Háromszor annyit. Az ötvenes években a lódén és a mici volt a divat. E r r e gyarkan emlékezünk és gyakran emlékeztetnek is m i n k e t a Rákosi-rendszernek visszamenőleg b á t r a n beolvasó írásművek. Ezek a lódent, a micisapkát vonalas és kötelező k á derviseletként emlegetik. Pedig az „ábra" egészen m á s volt az, hogy negyvenöt után ebben a szegény, kifosztott országban másra, többre, évekig n e m tellett. N e m egy kárpitosnak még egy igazgatónak se voit r u h a t á r a , mindazonáltal a m á j u s elsejék akkor is szépek voltak, emlék-

szem szegényes holmikban is nagyon szépek. Igen. Lakó Pista, aki évtizedek óta a Szolnok Megyei Tanács dolgozója, első ünneplőjét, egy rend vászonöltönyt 1952-ben Kecskeméten éppen m á j u s elsejére vásárolta. Hányan, de h á n y a n vagyunk, akik ünnelőt akkoriban húztunk először m a g u n k r a .

SZÜZEK KERTJE Péter szolgálatba indul. Vasutas és képkeretező, festő és költő. Elsősorban az, amiből él, mindenelőtt tehát vasutas, sietve hozzáteszem, nyugdíjkort sóvárgó vasutas. Nincs éppen fényes kedvében. Autóbuszra váró b e j á r ó dolgozó s vélem, reggel nyilván ballábbal kelt fel. — Korkedvezménnyel mindössze hat évem van vissza. — Annyit A m e r i k á b a n is kibír az ember. — Én B a j á n szeretném kibírni a MÁV-nál. Mennyi az idő? — kérdezi sótlan közönnyel. — Annyi, mint tegnap ilyenkor — mondom idétlenül. Szórakozottan elkalandozó szemrebbenésekkel m o n d j a : — Akkor még m a r a d o k és folytatom a témát. Gyerek voltam, nyitott szemmel jártam, l á t t a m : szemesnek áll a világ. M o n d j a k nevek e t ? Néhányan jól megszedték magukat, de úgy ám, hogy lesz mit aprítani a tejbe még az unokának is. Mondjak neveket? Úgyis t u d j a kikről beszélek — és név szerint sorolja kik tollasodtak meg szinte egyik napról a másikra a földosztás, a vagyonelkobzás, a kitelepítés, a betelepítés zűrzavarában, ö t - h a t személy. Ism e r j ü k , illetőleg — legyen nekik könnyű a föld — jól ismertük a tüzes tavasz gálád hercegeit. Péter, a sokgyermekes Zöldági család jószemű, éleseszű s a r j a negyvenötben, negyvenhatban tíz-tizenkét éves legényke, se több, se kevesebb s ebben a fogékony, talán legfogékonyabb korban földet, házat, jószágot kaptak,

mégis a tüzes tavaszról a húsos fazékhoz közel ülők étvágya, mohósága jut eszébe legelőször. Legyintek. — Véres valóság. Nincs mit r a j t a szépíteni. Kérdés azonban, hogy megérte-e? — Nekik biztos megérte — így Péter. — Nem érte meg. Gondolj bele. Van mit a p rítaniuk a tejbe, de nincs becsületük. Negyven év telt el és te még mindig undorral emlegeted őket, még most is mély megvetéssel ejted ki a szádon a nevüket. Hát megérte? — Ismeri a h i m n u s z u k a t ? Vakok voltunk mostanáig, kárhozottak ősapáink, vakok legyünk vagy szabadok, ez a kérdés, válasszatok. A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, vakok tovább nem leszünk — sötéten rámpislog, tekintetével kérdezi: nincs igazam? Igazad van Péter, c s a k h á t . . . Negyvennégy decemberében a „nagy" tanyán, ahol mi laktunk, a cselédek némi tipródás után a tettek mezejére léptek. Gazda nincs, enni kell, k a r á csony u t á n elhatározták, ez egyszer öntevékenyen m a g u k mérik ki m a g u k n a k az utolsó negyedévre esedékes kommenciót, a b ú z a j á r a n d ó ságot. Egymást ellenőrizve megkezdték a m é rést, Gardalics négyszázötven kilót, Kiss ötszáz kilót, a p á m hatszáz kilót kapott, dekával se többet, csak amennyi járt, noha akkor még teli volt a padlás tiszta búzával. Megtörtént. Gazda nélkül történt meg. A cselédek a zsákok mellett egymást lesték. Na, ki kezdi! Kezdje m á r valaki a részt hazahordani. Végre Gardalics a m a ga megdolgozott jussából hátára h a j í t o t t a az első zsák búzát és odaöntötte vissza, a h o n n é t fölmérte. Először ő, u t á n a a többiek. Máséhoz nem nyúlunk, első a becsület, és hazasompolyogtak. Ez a helyzet, a szegény fickók a Szüzek k e r t j e á r t a t l a n j a i sose voltak dörzsölt fickók. — A mi f a j t á n k d r u s z á m mafla, becsületes és gyámoltalan. Negyvennégyben az elhagyott lakásokban tálcán kínálta magát a gazdagság: bútor, búza, bor, jószág. Apám r á m p a r a n c s o l t : máséhoz n e m nyúlunk.

•— Egy dinár, két dinár, neked Zöldági csak a pofád jár. Egy azért nagyon biztos. Nyugodtan a l u d t a m eddig is. nyugodtan fogok aludni ezután is. Vigye el a parti fecske, n e velük b a j lódjunk, törődjünk a rendes elvtársakkal. Én — n e m tudom hallotta-e? — a negyvenedik évforduló tiszteletére megrajzoltam a község érdemes demokratikus vezetőinek portréját. Mindét. Keszthelyi Máté az első p á r t t i t k á r , Regnár Miklós az első tanácselnök pesti lakos. Ezt a részt magára bíznám. Nem vinné el a portréj u k a t ? Bekereteztem, beüvegeztem, viheti b á r mikor — m o n d j a szenvtelen képpel Péter. Ilyen az élet. Oda megvetés, ide portré, bekeretezve, beüvegezve. Vihetem bármikor. Csak t u d n á m hogyan rajzolta le Keszthelyi Mátét, a község m á r - m á r matuzsálem korú első párttitkárát, a téglagyáros elvtársat? Fényképről, emlékezetből? Micsoda meglepetés lesz beállítani hozzá Trombitás utcai otthonába a képpel. 1944-ben ő volt Csávolyon a felszabadulás legnagyobb meglepetése. Jönnek az oroszok? Istenem, eddig is jöttek, ha jönnek itt lesznek. Aztán ahogy megérkeztek, kiderült, hogy Keszthelyi Máté folyékonyan beszéli nyelvüket. És kiderült, hogy Keszthelyi Máté kommunista. Mondják, az úri kaszinóban egyszerre esett le a tagok álla s utólag már kideríthetetlen, hogy kik lélegeztek fel megkönnyebülten, az Árpád utcai szegények-e, avagy a helyi intelligencia? Állítólag Fraknóvári Flórián, a demokratikus gondolkodású „magyar sváb" nagygazda tért magához legelőször a meglepetésből és azzal jelentkezett a kommunista pártba, hogy amennyiben a téglagyáros kommunista, a k k o r neki is a p á r t b a n a helye. Bevették, kizárták, újból bevették, ismét kizárták, a hatvanas években belefáradt a szívóskodásba, ha nem, h á t nem, különben is a termelőszövetkezetben középvezetői beosztást kapott s úgy mondják, mindvégig pár a t l a n hozzáértéssel, lelkiismeretesen munkálkodott. Unokája orvos, ő az avatást még megérte, aztán hamarosan örökre eltávozott közülünk,

megnyugodva, beletörődő békességben, hogy úgy v a n jól minden, ahogy van. Ahogy van, ahogy v a n ! De hogyan van, hog y a n v a n ? Nyertes vésztők, vesztes nyerők, így így. Péter m á r bizonyára B a j a alatt jár. R o k k a n t édesapám kifelé figyelő tekintettel meg nyilván e percben is ott ül az ablaknál. Tavaszig szobafogságra kárhoztatva az utcai ablakból t a r t j a szemmel a község élénken, déliesen zajló életét, s ha valamit nem tud magának megmagyarázni, „kikövetkeztetéssel" világosítja meg elméjét. Nagy szerencsénk, hogy jól t a r t ja magát. Mindig bírta az ütéseket, ráadásul derűlátó. J a n u á r , f e b r u á r , itt a nyár. Megviselt idegzetű édesanyám bezzeg vígasztalhatatl a n : „Egyedül m i n k e t ver az isten, csak mi v a g y u n k ennyire szerencsétlenek, m á s senki" — pityereg szüntelen. Mindig ugyanazt m o n d o m : — Drága édesanyám nyugalomban, békességben élnek. Mi kell m é g ? — Igen és amíg odavolt a fronton és megr o k k a n t , addig itthon a többiek szépen utóiérték magukat. — Megvan n e k ü n k mindenünk. — Hol vagyunk mi a többiektől. Dani olyan idős, mint apád. P e r s z e az ő egészségét nem tette tönkre a háború. Fut mint a nyúl és agyonra keresi magát. — B a j m i n d e n ü t t akad. Attól jobb, hogy örökké rágjuk m a g u n k a t ? — Rosszabb. De én n e m fogok belenyugodni a sorsomba soha — kesereg anyám. Vesztes nyerők. A n y á m is az, és n e m ő az egyetlen. Amikor negyvennégyben a Bara-parti bognár tizenéves fiát f a j i törvényekkel beparancsolták az SS-be, a bognár h á t r a m e n t a m ű helyébe, vitte a disznóőlőkést és tiltakozásul a gyalupad előtt h a r a k i r i t követett el magán. A bognár hősi halált halt, fia valahol ágyútűzben pusztult el s Ágnes asszony, a B a r a - p a r t i özvegy összesen negyven esztendeig, élete végéig gyászolta hős u r á t és vágóhídra terelt fiát.

Mennyi jóvátehetetlen tragédia, mennyi könny még mindig, pedig a gyűlölet házát, a Volksbund-székházat negyvenötben nyomban széjjelverték. Iskolaudvar, játszótér v a n a helyén: lassan m á r teljesen feledésbe merül, hogy a sváb népi színjátszók ennek az épületnek a színpadán a d t á k elő 1942 nyarán a magyarok kitelepítésének számukra kacagtató történetét. A magyarok kitelepítését Magyarországról? Igen. A magyarok kitelepítését Magyarországról. Tavaly október 18-án délután ebben az u d varban sétálgattam a fasiszták ellen fegyverrel harcoló csávolyi partizánokkal. — Tudod-e hol jársz most? — kérdeztem Ispánovits Mártontól. — Nem én. — A bund-házban. Körülnézett. — Nézd, tényleg itt állt — elkiáltotta magát — Plávity, emlékszel, hogyan emeltük el az ablakon keresztül az SS-tiszt szolgálati pisztolyát? A felszabadulás után két házat töröltek ki a község lakásállományából örökre, végérvényesen. A Volksbund-házat a düh, a felháborodás rombolta le, rőfös Farkasét az égő lelkiismeretfurdalás, a szégyen, a község becsületén esett folt bontatta le. Rőfős Farkast törékeny feleségével hurcolták el, és Csávoly soha nem fogja m a g á n a k megbocsájtani, hogy a gálád emberrablást n e m volt ereje, ideje meghiúsítani. Ezt a különös, érzelmileg túlcsordult végletes déli világot negyvennégyben még délebbről, Jugoszlávia felől érték a legmélyebb meghatározó h a tások. Ü s s ü k - v á g j u k a hitleristákat! Bikityről (Bácsbokod) megjött Rozika és gyorsan a f ü l e m be súgta: A h á r o m dárdai unokatestvér, Dusán, Mira és P a u l a m á r csépelik őket. Csávolyról a két tizenéves jóbarát, Ispánovits Márton és Plávity István eredt útnak lefelé a partizánokhoz. Indulófélben voltak jópáran, mivel nem hívta, nem várta, nem szervezte őket senki,

sajnos kevesen találták meg a fegyveres ellenálláshoz vezető utat. Negyvennégy októberében a szovjet csapatok felszabadították, másnap egy fekete szabadkai bunyevác f é r f i a községházát elfoglalva megszállta és Jugoszlávia fennhatósága alá helyezte Csávoly községet, arra hivatkozva, tizenkilencben is oda tartozott. Erről később a legidősebb Heller-gyerek így beszélt: „Mit tudtuk mi, hogy hová t a r t o z u n k ? Azt se tudtuk t a r t o z u n k - e valahová, azt se tudtuk van-e, lesz-e Magyarország." L e t t ! Sáros az utcátok, n e m járok hozzátok. E r r e a községrészre már a milleneum évében sem volt érvényes, hogy sáros az utcátok és hogy rámás csizmám térdig lucskos, az igényes sváb és bunyevác gazdák a jóra, a hasznosra fogékony helybeli földművesek hosszú, sokablakos házaik elé állítólag már a m ú l t század nyolcvanas éveiben szilárd burkolatú járdát r a k a t t a k . Igaz. téglából, de portalan volt és sármentes, úgyhogy néhai belevaló barátom, Valucz Miklós, a bácskai K a k u k k Marci negyvenhét n y a r á n a bajai vasútkerti népgyűlés után a kö jségfejlesztés helyzetét firtató Rákosi Mátyásnak r á t a r t i a n m o n d h a t t a : Mifelénk jó u r a m előbb volt járda, mint község. Az adai, tehát bácskai születésű Rákosinak tetszett a talpraesett földi. — A f a l u villamosításával hol t a r t a n a k ? — kérdezte jelentőségteljesen. — Befejeztük. — M á r ? Mikor? — 1935-ben — felelte Valucz Miklós. A h a r m i n c a s években a külterjes m a g y a r mezőgazdaság bajaira gyógyírt kereső f a l u k u t a t ó k az ú j r a fogékony gazdalegényeknek a belterjes dán mezőgazdaság megismerését ajánlották. Hogy ott mi van! De mi volt Észak-Bácskában? Mándics Mihály barátom, a jeles helytörténész í r j a „Fejezetek Csávoly község k r ó n i k á j á b ó l " című könyvében: „A németek nagyon ügyesen szerezték és gyarapították birtokaikat. Rendszerint a kocsmában, potom árért, borért, b i r k á é r t

felvásárolták az akkoriban még tehetős b u n y e vác gazdák földjeit. Köztudott, hogy m e n n y i r e szeretnek dáridózni a délszlávok. A n é m e t e k ügyesen használták ki a hetedhét országra szóló prélókat és aránylag rövid idő alatt kialakultak a német gazdák többszáz holdas n a g y b i r t o k a i / ' A h a t á r újrafelosztása a m ú l t század közepén kezdődik és az első világháború végéig n a g y j á ból befejeződik. A m a r a d é k bunyevác v á r a k i m m á r bevehetetlenek, így az életrevaló sváb gazdák a húszas évektől ú j területek megszerzésére törekszenek. Sikerrel. Az egyik Borota, a másik Kém, a h a r m a d i k Mátételke (Matovics) h a t á r á b a n veti meg lábát, a Wittnerek, a Nehrlingerek B a j a város többezer holdján gazdálkodnak és még a „távoli" Várdomb h a t á r á ban is egy csávolyi parasztgazda az első számú nagybérlő. A területszerzési lehetőségek azonban végesek, éppen ezért törvényszerű a b e l t e r j e s gazdálkodásra való átállás. A tehetős gazda a h a r m i n c a s években reggelire a szolgálóleánytól tejeskávét kér, V o n d r a vagy Ercsi-féle pékségben sült friss zsemlével, délelőltt s a j á t gépkocsiján intézi üzleti ügyeit, az őszi mélyszántást legalább fele részben t r a k torral végezteti, ismeri a fej trágyázást, alkalmazza az okszerű takarmányozást, gépesít, villamosít, megvalósítja a négyes vetésforgót s Németországba exportálja a hízott m a r h á t . A Folkmann-tanyán 1941-ben m á r üzemelt az önitatásos marhaistálló, amelynek tíz évvel később épült p á r j á t az egyik tiszántúli termelőszövetkezetben a tájértekezlet résztvevőinek ezekkel a szavakkal m u t a t t a meg a lelkes és t á j é k o z a t lan járási osztályvezető: „Ilyen korszerű istállók Magyarországon most először épülnek." Számon volt: fittyfenét. Ebéd után figyelmeztettem: 1941-ben én pont egy ilyen istállóba kötöttem be a teheneket. — Hol? — kérdezte lekezelően. — Észak-Bácskában, a magyar Dániában, egy négyszáz holdas sváb gazda f a r m j á n . — Álmodban — közölte velem tömören. iss

Erősködtem. — Hidd el! — Nem hagyom m a g a m lejáratni. É r t e m ? — kérdezte fenyegető éllel s isten t u d j a mi okból ettől a naptól Mezőtúron, Kisújszálláson meg K u n s z e n t m á r t o n b a n azt híresztelte rólam, vastagnyakú kulákfattyú, szóval ellenség vagyok és a régi rendszert dicsőítem. Magyar Dánia. Szolnokon az ötvenes években ezért lehettem egyik napról a másikra a mezőgazdasági rovat oszlopos tagja, mert a k i s u j jamból r á z t a m ki az elemi agrotechnikát s ez a tudomány, a m i t otthon, az észak bácskai t a nyákon szedtem össze béresgyerekként, a k o r szerűsödő, a belterjesedő tiszántúli megyében akkoriban diplomával ért fel. A svábok egy része — körülbelül háromszáz személy — a harmincas évek végén belesodródott a fasiszta Volksbundba. így a községből 1947-ben kitelepítések történtek. Az áttelepülésre kötelezett egykori mintagazdák, parasztcsaládok — 480 nő és 298 férfi — a mai NSZK, kisebb részben az NDK városaiba kerültek, u r banizálódtak, a földet elfelejtették, s ha nagynéha hazalátogatnak h a t á r j á r á s helyett b u d a pesti városnézés és siófoki kirándulás és h a r kányi gyógyfürdőzés szerepel a p r o g r a m j u k ban. A magyar „hitű" svábok, a Frankóvári, a Galambvári, a Karácsonyi, a Póth, a Várszegi, a Bohner, a Nehrlinger, a Gyöngyösi, a Harbith. a Palotai, a Lakner, a Melcher családok a beilleszkedés, az alkalmazkodás, a hűség, a r a gaszkodás csúcstartói. Az ötvenes éveket á t v észelve sokan a termelőszövetkezetben találták meg végleges helyüket s az a r r a termettek h a marosan szóhoz, tudásuknak, tehetségünknek megfelelő szerephez, beosztáshoz jutottak. A hatvanas években megkezdődött a téesz aranykora, s mivel az emberek m ú l t j a , származása, régebbi vagyoni állapota többé nem számított, — az elkötelezettség, a hozzáértés annál inkább — az akkori szereposztást tekinthetjük

az első igazán szerencsés „népi-nemzeti" szereposztásnak. A java került végre az élre: „innét" is a java, „onnét" is a java. Mindenki n e m lehetett középvezető. Sebaj, A száz, a kétszáz holdas nagygazdák jól tudva, mire alkalmasak, beálltak fogatosnak, tehenésznek, takarmányosnak, s mivel a csodák mindössze három napig tartanak, az a csoda is mindössze három napig tartott, hogy egy volt nagygazda i m m á r szocialista brigádtag, m u n k a t á r s a , sőt b a r á t j a egykori cselédjének. A tél végi nyugdíjas-búcsúztatón Balogh Mihály a tizedik és a tizenegyedik koccintás között meghatottan nyalábolta át lelépő kedves munkatársát, a bortól vörösödő Keller Istvánt, akivel hatvankettő óta húzza az igát békességben, barátságban s páratlan egyetértésben. „Jobb m u n k a t á r s a t soha n e adjon az isten" — állítják mindketten. A búsúzás meghitt perceiben Balogh Mihály nagyot, szépet a k a r t mondani s éppen ez jött a s z á j á r a : „A szocializmus mintdenkié. Enyém a szárnya, tiéd a combja, övé a nyaka, d e m i n d e n k i n e k jut belőle néhány jó falatka." Másnap, mikor dicsértem, hogy mennyire fején találta a szöget, szerényen hümmögte: Osztozkodunk r a j t a , nem? Csak kár. hogy két combja v a n összesen. Behívott a presszóba, kávét rendelt, és amíg a feketét vártuk, k i f e j t e t t e : Én nem úgy vagyok, mint a legtöbb ember. Nekem a bortól nemhogy elmenne, megjő az eszem, megokosodok tőle. Incselkedve megkérdeztem. — A szocializmusnak melyik részét szeretnéd? — A szárnyát és a m á j á t — mondta mosolylyal jóságos arcán. — Melyik részét kapod? — A hátát és mivel szépen van háztáji, a fele m á j á t . Mihály a „mi k u t y á n k kölke". A d e m o k r á ciában kissé megszaladt neki, sátortetős ház, rácsos kapu, fenyőfa, bütyköléshez szerszámoskamra. de továbbra is első a becsület, persze

•

ezt m á r Gardalics is megmondta, midőn nyögve, erőlködve fölkapta a búzás zsákot, hogy önkényesen kimért járandóságát oda öntse vissza, ahonnét fölmerte. Mihály augusztusban lépi át az ötvenötöt, Lartalékos tizedes, temetésrendező, lakodalomszervező, derékfájás, gyomorégés kínozza, mindazonáltal van humora, szeret a vezetőségnek beolvasni, s ételben-italban, politikában, továbbá véleménynyilvánításban, általáb a n mindenkor józan és m é r t é k t a r t ó . Amikor 1949-ben a Horthy-rendszert kiszolgáló főjegyzőt elbocsájtották, Mihály a menesztést sok mai „emlékezőt" megszégyenítő tisztánlátással, bölcsen, higgadtan ezekkel a szavakkal k o m m e n t á l t a : Nekem a főjegyzőnk történetesen soha n e m ártott, soha n e m volt vele bajom, róla semmi rosszat nem mondok, ennek mégis ez a r e n d j e , mert ugyan ki hiszi el, hogy a népé a hatalom, ha t o v á b b r a is a régi emberek terpeszkednek a hivatalokban. Tökbecsületes, tehát soha n e m fog meggazdagodni, nem is akar, az anyagi j a v a k a t nem veti meg, nem is hajszolja, boldog, hogy unokáinak van gyerekszobája, bevallottan tésztásgyomrú s noha komolyan m a g a se hiszi, a világban nyitott szemmel járva olykor mégis az a sanda gyanúja támad, aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni. Ilyenkor ingerült, a szódavíz meleg, a leves n e m elég forró, a szája szélét r á g j a s megfogadja, ő lesz az idén a legelső jelentkező a szokásos nyári országjárásra. Ez a Mihály fennakadás nélkül fogadta el m u n k a t á r s á n a k Istvánt, a volt nagygazdát és István Mihály mellett gyorsan f e l - és megtalálta magát. Az „összerázódást" jócskán megkönynyíthette, hogy Csávoly község a polgári dem o k r a t i k u s hagyományok jellegzetesen bácskai elemeivel lépte át az ú j világ küszöbét és mindezt a Csehszlovákiából betelepített magyar családok 1947-től tovább erősítették. Magyar Dániában 1945 előtt nem általános, de nincs b e n n e semmi feltűnő, hogy a béres meg a gazda tegezik egymást. Gazdaasszonyunk, Nehrlin-

ger Péterné, attól a naptól, hogy öcsémet a csávolyi római katolikus templomban megkeresztelte, édesanyámat komaasszonynak szólította. A Hohn portán a Ribárok, a K r e m m tanyán a Vargák, a Folkmann birtokon a Zsöllérek az asztalnál is családtagnak számítottak, gazda után következő ranggal, tekintéllyel. Az osztályviszonyok a felszabadulásig természetesen változatlanok, mindazonáltal az emberi kapcsolatok szegények és vagyonosak között oldottak, korrektek s n e m ritkán kedélyesen barátiak. A szájhagyomány őrzi anekdotikus történeteknek se szeri se száma. A négyszáz holdas Folkm a n n Szepi egyszer megszólítja a ház körül tengő-lengő hatgyermekes Heller Gyurát: — Te Gyura, látom ráérsz. Nem mosnád le az autómat? Indulnom kellene Bajára, de anynyira sáros, hogy szégyellek vele kiállni az u t cára. Megfizetem. Gyere. Ha végeztél átmehetsz a Braunhoz és megihatsz a k o n t ó m r a két pohár barna sört. — Szepi, mennyi az a megfizetem? — kérdezte Heller Gyura bátyám ráérős ásítással. — Három pengő. Na egye f e n e adok ötöt. Gyorsan fogj hozzá. — Szepi először megiszom a kontódra a sört, utána m a r k o m b a számolod a pénzt és jöhet az autó. Ügy fog ragyogni, mint a Salamon töke. — Bolond vagy Gyura. Nesze itt a pénz, de tényleg ragyogjon, mert te fizetsz nekem. A felszabadulás után H o r v á t h Sándor oly szerencsés kézzel húzott a kalapból számot, hogy az a lottón ötösnek számított volna. J u t t a tott földjéhez, közvetlenül a falu alatt, tanya „csatlakozott", lakóházzal, istállókkal, ekével, boronával, ásóval, kapával, teljes fölszereléssel. Horváth Sándor vitte az örömhírt a Wittner házhoz, ahol negyvenötig napszámoskodott, s ahová negyvenöt után is úgy állított be, m i n t h a hazatérne. — Gyura bácsi marha nagy újságot mondok.

— Sándor, m á r m e g i n t ú j s á g ? ! — kérdezte megszeppenve a nagygazda s bánatosan nézte tegnapi aratóját. — Hogyne. Nekem j u t o t t a K r e m m tanya — jelentette be Horváth Sándor ünnepélyesen. Az öreg Wittner rosszabbra számított, s megkönnyebülve dadogta. — Sándor! Éljen a haza. Te is gazda, én is gazda. Fogd a pincekulcsot és éljen a haza. — Föl a fejjel Gyura fater. Magának itt nem lesz bántódása soha — dörögte a n a g y d a r a b ember s elvonult a pincébe. Tizenhárom éves k o r o m b a n édesapámat behívták katonának, lesz, ahogy lesz, bírom, ahogy bírom, a k e n y é r é r t meg kell dolgozni, gondolkodás nélkül helyére álltam. Legeltettem az őszi tarlón a teheneket s gazdám k ö n y v t á r á ból a Puszták népét olvasgattam, döbbenten, megkövülve. Érthetetlen, hihetetlen. Mi is cselédek vagyunk, én azonban azt a világot nem ismerem. Este sürgősen megfaggattam gazdám velem egykorú papi pályára készülő fiát: „Mondd Szepi, hogyan leszünk mi h a megnöv ü n k ? Tegeződünk, magázódunk?" Megnyugtatott: tegeződünk. A puszták népe továbbra se hagyott nyugton. V a s á r n a p felmásztam a szalmakazal tetejére s onnét a magasból néztem a kalocsai érsek legdélibb uradalmát, a h a t á r f á k , a vastagtörzsű akácok takarta .Józsefház-pusztát s b á r n e m láttam semmit, mégis jól el t u d tam képzelni, hogy bizonyára ott, a kukoricarengetegben él a puszták népe. Ispánok, csirások, harangláb, Mamuzsits bácsi. Gardalics így beszélt a józsefházi gazdasági cselédekről: „Ne féltsd te őket, Józsefházán h a j t á s nincs, ott a cseléd n e m bolond megszakadni. De mi apáddal m i n d e n n a p megszakadunk. H a j r á hó végén, h a j r á hó elején, h a j r á vetéskor, h a j r á aratáskor, h a j r á tavasszal, h a j rá ősszel." A h a j t á s a tanyákon tényleg embertelen és kíméletlen. Eke hadnagy a bajai gyalogsági laktanya u d v a r á n szerencsétlenkedő bácskai

újoncokat viszont ezekkel a szavakkal bátorítj a . „Fiúk, nehéz kenyér a komisz kenyér, de maguk a kiképzésen már rég átestek, m a guknak most kezdődik a gondtalan civil élet." Káposzta, káposzta, télen-nyáron káposzta. Gábris csapódik mellém, az elmaradhatatlan alumíniumételhordóval. Szaglászok: ez a káposzta: — birka. Nyálcsordító pörköltillat van az orromban, úgy látszik valamelyik autodidakta mesterszakács megint kitesz magáért. Igen. Ez már nyilván az esti vadászvacsora „előfutama". De a tűzoltók is jubilálnak! Tavaly október 18-án a felszabadulás negyvenedik évfordulóján néha b a r á t o m Dagi fia, a Valucz-gyerek szakácskodott, oly isteni vegyespörkölttel lepte meg a vendégsereget, hogy még most is a számban érzem az ízét, pedig lassan félesztendeje, hogy m e r t e m belőle. „Fejenként fél kiló húsból nem tudomány finom pörköltet főzni. Elrontani lenne művészet" — fitymálta évődve Valucz mester szabadtűzön s bográcsban főtt remekét Pálfia Mihály, tanácselnök, az étkek meósa. Ez a világ sora, krumpli az ebéd, tök a v a csora. Amíg ü n n e p lesz, pörkölt is lesz. Valaki mindig főzi. Más főzte húsz éve, más köti föl a szakácskötényt kétezerben, de mert főzni kell, főzőmestert mindig nevel m a g á n a k a falu. Merengő kalandozásaimból Gábris hoz viszsza. — F é r f i m u n k a — állapítja meg jelentőségteljesen. — Miből gondolod? — Az illat. Asszonyfőzte pörköltnek levegősebb az illata. Ez meg sűrű. Ezt a k a j á t kom á m férfi bűvöli. Nincs vita: elfogadom. — Az üzemi koszt hogy smakkol? — ételhordójára pillantok. — Adagja tizenhárom forint. Megéri a bolondnak is. A lakodalmas vacsorán néha jobbat adnak, ez viszont változatos. Hús, tészta, főz e l é k . . . Mit m o n d j a k ? Otthoni színvonal. Az 11 Szüzek kertje

161

öregnek zsíros. Viszont válogathatnak. Ha nem felel meg az egyik, viszik a másikat, befizetnek az öregek napközi otthonába. G á b r i s a csavaroseszű szabadgondolkodó, a talpraesett mezei filozófus, ha kicsit is a szerencse fia, akkor most n e m nyúzott éjjeliőr a telepen, hanem vasaltképű, sima modorú tudományos f ő m u n k a t á r s valamelyik kutatóintézetnek álcázott pesti gittegyletben. Bámulatos, hogy m i t ki nem talál. Hogy, hogy nem, kezibe k e r ü l t a Mozgó Világ valamelyik régi száma, egy Hortobágyra kitelepített úr megpróbáltatásaival, szenvedéseivel, másfél évig tartó kegyetlen létkörülményeivel. „Elolvastam a naplót. Borzasztó. Ennél már csak egy rosszabb van. Beleszületni hasonló jóba és b e n n e élni végig, a koporsóig. Szegény ártatlan cselédapám, ha úgy vesszük Józsefháza pusztán kitelepített volt egész életében" — így Gábris, a befolyásolhatatlan különc. Furcsa ember. Ellentáll fölkapott közvéleménydiktátorok m i n d e n agressziójának. Gyermekcsináló s a p k á j á t f e j e b ú b j á r a löki és k i t a r t ó a n állítja, noha öregszik, m e m ó r i á j a egyre romlik, ő két törvénysértő ötvenes évekre emlékszik. Nem egyet, kettőt ért meg. „Az elsőt a Horthy-rendszerben. A másodikat a Rákosi-érában. Egyiket se ó h a j t o t tam, mindkettőt k i b í r t a m . Rákosiét csak-csak, Horthyét alig-alig, igaz Horthyé ötször annyi ideig t a r t o t t " — magyarázza sziporkázó hévvel, szikrázó éllel. Dehát ő csak a nép, s mit tud a nép? Egyáltalán, a m i t tudni kell, azt hét végére m o s t a n á b a n mindig megírja valamelyik toj á s f e j ű elkényeztetett mamakedvence, ráadásul amit a m a m a kedvence gazdag képzelőerővel átélni vélt, azt egy napon említeni se lehet a Gábris-féle szegényszagú, pórias „múltélménnyel." Elköszön. — Káposzta, káposzta . . . Szia, éltanuló, szia. Élboly, élmunkás, éltanuló. Aranypénzt találtam. Csávolyon a „kiváltságok" a „tehetségek" emberemlékezet óta különleges megbecsülésnek

örvendő kiváltságos személyiségek, negyvenöt előtt olykor osztálykorlátok fölé magasodó megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintélyek. Ez az egyik Íratlan és megszeghetetlen törvény. Másik: rongyember n e m vehető emberszámba. Összejöveteleken, gyűléseken, sportpályán, kocsm á b a n , kuglipályán, presszóban, annak, mint alantas személynek mindig sarokban a helye. ,,Kuss, ne pofázz! ö r ü l j , hogy élsz!'' — hallom még ma is elég sűrűn a nagy tapintathoz szokott fülemnek dermesztően rideg, dermesztően hideg, lesújtó semmibevevést. A javát tisztelni, az alját megvetni. Ebben nőttem fel én is, s hogy ebben n ő t t e m fel, az későbbi életemben nem mindig tett jót nekem. — Mi b a j o d ? Te vagy a megye legjobban megfizetett újságírója. Nem férsz a bőrödbe? — kérdezte fenyegetőzve az akkori, mindig másnapos, ideológiai titkár. — Mi b a j o m ? Undorodom, hogy engem itt alja, hitvány e m b e r k é k ugráltatnak — mondtam. Tolnában egyesek azóta is orrolnak rám. Pedig mivel sok lúd disznót győz, 1977 j a n u á r j á b a n nem az „emberkéknek", nekem kellett Szekszárdról sürgősen megpucolnom. Hanem a tekintélyek. Ribár József kiváltsága például egyebek között abból állt, hogy szabad bejárása volt a borospincébe, az éléskamrába, ha megéhezett, bármit ehetett, a legjobb erőben lévő táblából m é r h e t t e ki magának a háromezer négyszögöl illetményföldet, tegezhette a gazdát, s 1940-ben éppen gazdája segítségével vásárolhatta meg a kékhegyi homokot, hogy önállósítsa s a cselédsorból felszabadítsa magát. Józsi bátyám egyenrangúnak érezhette m a g á t s a gazdát, ez a teljes igazság, Józsi b á t y á m a t magukk a l egyenrangú embernek tartották. Ha nem vigyázott Keller István, Nehrlinger Péter, P á nesz Péter, Ginder J a k a b a köszönésben mindig megelőzte. Többet ád, többel ér. Az átlagot fölöző „törzsgárdatag" gazdasági cseléd 25—40 százalékkal több illetményföldet kapott, a tüzeli»

163

lőt m é r e t l e n ü l v i h e t t e , a napi t e j j á r a n d ó s á g á t pedig r e n d s z e r i n t m e g d u p l á z t á k . A szorgalommal kikovácsolt tudás, tehetség, m á r az iskolában is a legnagyobb e r é n y , e n n é l f o g v a a csávolyi nyolc osztályos elemi n é p i s k o l á b a n negyvenöt előtt a lusta, és e l k é n y e z t e tett k i s f i ú k , k i s l á n y o k helyett m i n d e n k o r az osztályelsők a kivételezettek. A l e g j o b b t a n u l ó — h a t a l o m s tekintély. Kizárólagos joga tízp e r c b e n sorakoztatni az osztályt, V á r a l j a i t a n í t ó ú r távollétében felvigyázni, r e n d e t t a r t a n i , f e leltetések közben b á r m i k o r közbeszólni, m á r cius tizenötödikén v e r s e t mondani, a g a z d á k a d o m á n y o z t a akciós t e j e t tízóraira k i m é r n i , a n é p s z í n m ű v e k b e n szerepelni, a s z e r e p e k között válogatni. A tágas iskolaudvaron a h a t o d i k o s o k a t a szigorú P á n c s i c s Péter s o r a k o z t a t j a , az ö t ö d i k e s e k e t a k o m o l y Hódós J ó s k a , a negyed i k e s e k előtt meg é p p e n én állok, s m i n t r e n desen, a kétszáz h o l d a s S c h a d t - g y e r e k e t r e g u l á z o m : „Stefán, kilógsz a sorból, b u j j a Ludel h á t a mögé, b u j j mögé. Nem hallod, szögletes f e j ű hólyag!" Mivel negyvenöt u t á n a korábbi t e k i n t é l y e l v e k a u t o m a t i k u s a n és sürgősen f e l e d é s b e m e r ü l t e k s á t m e n e t i l e g itt-ott szóhoz, szerephez j u t o t t a k a hatalomtól megszédült ügyeskedők, az egykori a g r á r p r o l e t á r o k , Péter, a v a s u t a s , és m é g s o k a n mások, b á r m e n y i r e t ö r t é n e l m i e t l e n , h i b á t l a n r e a l i t á s é r z é k k e l a negyvenkilenc előtti é v e k e t a z a v a r o s b a n halászás i d ő s z a k á n a k , a n e g y v e n k i l e n c u t á n i esztendőket a népi h a t a l o m m e g s z i l á r d u l á s a i d ő s z a k á b a n érzik, m o n d j á k , g o n d o l j á k . Sok-sok é v telt el, m i k o r egyszer megállított az u t c á n az öreg L a k a t o s : „ T e gyerek — k e z d t e — emlékszel-e még a r r a a n a p r a , a m i k o r a P á l f i a M i s k a engem leültetett, a k i s asszonyt m e g f ö l á l l í t o t t a ? Én n e m f e l e j t e m el soha. 1951-ben cséplés u t á n b e s z o l g á l t a t t a m a b ú z á t és b e m e n t e m hozzátok a f ö l d m ű v e s s z ö v e t k e z e t b e a vételi jegyekért. M e g á l l t a m a k i s asszony Íróasztalánál, d e az bizony r á m se b a j S7intott. A m á s i k irodából nyilván f i g y e l t é t e k

a fejleményeket, mert ahogy állok, álldogálok, egyszercsak Miska kivágja az üvegajtót és szé,pen, szelíden, pedig vöröslött a f e j e a méregtől, így szólt a kisasszonyhoz: „Rózsika, legyen szíves fölállni. Ügy. Maga meg Lakatos bácsi üljön le szépen. Ügy Ettől kezdve a kisaszszony rendszeresített egy széket a parasztoknak, bácsikám ne tessék állni, bácsikám tessék leülni, és én innét számítom gyerekem a demokráciát." A nép, a nép, az ismeretlen nép. Egyszer alighanem P é t e r - P á l napján, az öreg Bóna Pista lógó orral álldogált az UFOSZ-iroda örökké t á r va-nyitva lévő a j t a j á b a n . „Megkövült k e n d ? Mozdulj már, vagy ki vagy be" — ripakodott rá valaki, alighanem a világgal ez idő t á j t örökké p e r b e n - h a r a g b a n lévő Laci komám, a s z á j a miatt elbocsájtott demokratikus rendőr. Laci esküdt ellensége a község zavarosában halászó szerencselovagjainak, ám, tehetetlen s tehetetlen dühében még az élő f á b a is beleköt. Sötét, összeesküvő képpel méregette a cérnavékonyhangú, ártatlan Bóna Pistát, m i n t h a őt, a volt zsellére terhelné a felelősség az összes az időt á j t elkövetett bűnökért. Negyvenhatban, negyvenhétben, negyvennyolcban torát ülte a mohóság, egyesek a „változást" egyszerű szerepcserének tekintették. „Eddig a B r a u n volt a mozis és a kocsmáros, mostantól én leszek a B r a u n " — és a harsogó népfi a Braun-vagyont egyszerűen bekebelezte. Pantallót húzott, csokornyakkendőt szerzett s a söntéspult mögött elterpeszkedve pofátlan gőggel vigyorogva játszotta a vendéglős urat, m i n t ha jogos örökségében ülne. A kitelepített sváb visszamaradt értékeinek legjavával tudtommal nem számolt el soha senki, nem csoda, hogy a „beavatatlanok" az a k kori feltehetően enyveskezű felelősöket még mindig rossz szájízzel emlegetik. Gábris utólagos értékelése így hangzik: „Vénségükre nagy tiszteletnek örvendő történelmi személyiségek lehettek volna. Minden megvolt hozzá, kor, m i n -

den. De hiányzott a legfontosabb, a jellemszilárdság." Gábris értékelése alighanem jó lecke a j ö v ő r e nézve n e k e m is, neked is, neki is. É r d e k e s : Budapesten zászlók, felvonulások, eufórikus szónoklatok, megszületett az ú j , dem o k r a t i k u s Magyarország, éljen, éljen, sose halunk meg. S mi ez? Fáziskésés? Lent délen ugyanis, a nem túl távoli végeken mi a fényes szellőknek még a f u v a l l a t á t sem éreztük. Csávolyra a népi kollégistákból hírmondó se került. (1951-ben megjelent egy fiatal, vörösképű kiküldött, mutatta a megbízólevelét. SZÖVOSZinstruktor, üzlethálózat-szakértő, csakhogy hamarosan kiderült, n e m szakértő, h a n e m szélhámos, sürgősen elkergettük.) A községházán a közigazgatást régi emberek intézik, a f a l u ból kisétáltak a drága koloniálbútorok, Lacit, mert t o l v a j t kiált, korrupt, botcsinálta nyomozók lazsnakolják, s az öreg Bóna Pista P é t e r Pál n a p j á n az UFOSZ a j t a j á b a n cérnavékony hangon, lógó orral panaszolta: „ H o f f m a n n elvtárs, az előléptetés megvan, a nyolc hold földet megkaptam, de m o n d j a , az aranycsillagot hova v a r r j a m ? Kilátszik a valagam. H o v á ? " — kérdezte nyűtt öltözékére, foltos ingére m u t a t v a . A t i t k á r elvtárs nem jött zavarba. Hunyorogva m a g y a r á z t a : „Na nézd, még csak most volt a méretvétel és maga m á r az öltönyt a k a r j a . T ü relem. M a j d ha kész lesz a ruha, f ö l v a r r h a t j a . " Az öltöny sokára készült el. Az aranycsillagot évekig se volt mire fölvarrni s nem az öreg Bóna v a r r t a föl, hanem a fia. A Bóna család a h a t v a n a s évek óta szépen gyarapodó, jómódú csávolyi családok egyike, úgyhogy H o f f mann elvtárs, ha élne, elégedetten m a g y a r á z n á : „Látjátok, megmondtam, n e m szabad beszarni. Édes tejet iszunk, f á n k o t eszünk s nem megm o n d t a m ? Folkmann Szepi lesz a kocsimosó." Nem lett. Kitelepítették. Természetesen, ha m a r a d h a t o t t volna, most nem a más kocsiját mosná, h a n e m a magáét. Valucz Miklós apósa, a bölcs „Bagóczky papa", a k i n e k csak g y ű r ű s u j j a volt, g y ű r ű j e soha,

nyilván tudta, mit beszél, midőn előadta: „Ahol volt vagyon, ott azért m a r a d t belőle némi morzsa és ez a morzsa nekem életem végéig elég volna." A „morzsa" többnyire öröklakásra, üdülőre, gépkocsira realizált családi ékszer, az „egyenlő esélyekkel" induló Zöldági gyereknek szinte behozhatatlan lépéshátrány, Ancikának nyerésesélyes lépéselőny. Ancikával, az anyai ágon Folkmann-lánnyal a Váci u t c á b a n szokt a m összefutni. Kellemes, kedves teremtés. Elég sokra vitte. Öröklakástulajdonos Zuglóban és egy exportvállalat nélkülözhetetlen mindenese. Amilyen buta, lusta és puhány volt kislánynak, olyan edzett, kitartó, okos és törekvő asszonynak. Megmutatta, ha a k a r j a v a n esze is, e r e j e is, szorgalma is. Két éve, midőn ismét magányos lett, eljött érte az első f é r j e , viszi az NSZK-ba kocsmárosnénak. Ancika elképedt: „Mást nem üzentek? NSZK-ba kocsmárosnénak? Ahhoz én Pesten úrinő vagyok." Ez a dolgok ú j r e n d j e ? Ilyesmi. Az MSZMP, tehát a nagypolitika tulajdonképpen ú j r a hitelesítette, érvényesítette a régi csávolyi Íratlan törvényt és az emberekben úgyis helyreállt a világ rendje, hogy a hatvanas évektől megint egykori éltanulók állnak a község élén. A h a t v a n a s évek óta ugyanazok a személyek: Farkas Ferenc párttitkár, Mándics Mihály iskolaigazgató, Pálfia Mihály tanácselnök. „Tehetséggel, ésszel az ember nálunk Csávolyon a m ú l t b a n is tényező lehetett" — hallom olykor az emberek szájából. Nyilván abból indulnak ki, a csávolyi elemi népiskola éltanulóit a helyi intelligencia és a gazdatársadalom rendszerint felkarolta, segítette és a h a n g a d ó helyi elitbe emelte. így lett annakidején, a felszabadulás előtt Gyurákovics Antalból gabonakereskedő, Solymosi J á nosból, a köztiszteletben álló téesznyugdíjasból községházi tisztviselő, Janiból leventeoktató, Gyurából vadőr, Szepiből boltos, Gáborból — ez is előfordult — nagygazdavő. A felszabadulás előtt mindig szegény származású fiú, leány az osztályelső, ö v é k a hatalom,

m i é n k a szorgalom. Most m i n t h a fordítva volna. Gábris szerint: „Most a mi f i a i n k puhulnak el. Szakmát csak-csak, diplomát az istennek sem." Le a kerék, fel a kerék. Az ötvenes é v e k b e n még m á s volt a helyzet. Egyszerűen számbavehetetlen, hogy a déli végekről az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig hány „kisember" gyerek szerzett diplomát Miskolcon, Pécsen, Budapesten és Szegeden. Nincs külkereskedőnk, nincs diplomatánk, nincs színészünk. Más minden van. K é t Petrity unoka állatorvos, a Dékány lány, a Munkás lány orvos, Princ Bandi tanár, Vidovity Erzsi újságíró, Nagy Jóska közgazdász, Garisa, Kett J a k s i . . . nem panaszkodhatunk, népi értelmiségből Csávolyon húsz-huszonöt évvel ezelőtt kiváló volt az á t lagtermés. Egy régi bejelentőszelvényem foglalkozási rovatában ez áll: napszámos. Foglalkozása: napszámos. Csávolyon jelenleg hány napszámos foglalkozású ember élhet? Egy? Kettő? H á r o m ? Négy? ö t ? Ahogy csapongó gondolataimmal az utcát rovom, egyszeriben r a j t a k a p o m m a g a m , ez az egész múlthánytorgató ide-oda kalandozás nem más, m i n t valami megnevezhetetlen ízű, keserédes felszabadulási roham, h a n g u l a t r a j t a m . Furcsa. Most tört r á m , fél évvel az után, hogy a művelődési h á z b a n a községi felszabadulási ünnepségnek m a g a m is résztvevője voltam, október 18-án. Az a n a p j a : október 18-a? A pontos d á t u m ismeretlen. Mindegy melyik nap. Mindenképpen lontos, jeles nap. De milyen a többi, az azóta megélt tizennégyezerhatszáz n a p ? A magamét ismerem, a m á s é t sejtem. E m l é k s z e m : a m ű v h á z előtt Keller, Balogh és Gábris. Éppen G á b r i s beszélt: „Kalapol mint a hétszentség. Azt h i t t e m ő a Bácska Áruház köszönő embere. Betojok. Csak n é z t e m : amikor még negyvennyolcban hozzám k i j á r t , olyan volt mindig, mint a veszett kutya." Gábris Laci k o m á m körösztapját, a lazsnakoló korrupt nyomozót emlegethette. Asszimilálódott. Ügy lent jámbor emberbecsülő lett belőle.

Csoportok. Ahogy valamikor a Braun előtt ácsorgó gazdák v á r t á k vasárnapi nagymisére a beharangozást. Féth szomszéd most, mint főrendező intézte az intézendőket. Figyelte az érkezőket, kiszúrta az elnökségbe szemelt személyeket és egyenként az olvasóterembe terelte őket, hogy m a j d szervezetten foglalja el az elnökség a színpadon a helyét. Észrevett. — Hahó! Ide hozzám elveszett gyerek. Előkerültél végre? M á r azt hittük, meg se jössz. Gyere, a vendégeket a kis teremben fogadjuk. — Mióta vagyok én Csávolyon vendég? — Hol a kocsid? — Sehol. Autóbusszal jöttem kora reggel. — Rendben van, megint becsempészted m a gad, de az elnökséget nem úszód meg. Föl fogsz ülni. Nem ültem föl. A megtiszteltetést azzal hárít o t t a m el magamtól, hogy dolgozni jöttem. „Ez olyan érv, ami előtt meg kell hajolni" — k a p t a m meg a fölmentést a szórakozottan tovább robogó párttitkártól. Megérkeztek a régi tekintélyek, a volt p á r t t i t k á r o k : Ribár elvtárs, Katona elvtárs K a r a gity elvtárs . . . Elbizonytalanodva, tétova mosolyokkal, „föl-alá" pillantásokkal kezeltek, minth a keresnének valakit, m i n t h a nem volnának b e n n e egészen biztosak, helyeselhető-e, hogy elj ö t t e k ? A felszabadulástól a h a t v a n a s évekig legalább félszáz személy játszott a község életéb e n hosszabb-rövidebb ideig meghatározó szerepet. Némelyek kidőltek, mások megbuktak, leszerepeltek, leköszöntek, volt mindenhogyan .. . Ahogy vége lett a gyűlésnek, Karagity elvtárs úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. „Tudod, itt, belül sok minden f á j h a t egy embernek. Gondolj bele" — mondta szívére m u t a t v a Mándity István, egy fiatalon megőszült veterán halk a n s szokatlanul ünnepélyesen, mintha egy kizárólag kettőnkre tartozó titkot osztana meg velem.

Együtt néztük meg a galériában a két helyi festő Füle Antal és Zöldági P é t e r kiállítását. — Te Sztipán — kérdeztem — neked negyvennégyben mi volt a legnagyobb gondod? — A tegeződés. A telepesek és a bunyevácok a l k o t t á k a kommunista pártot, a magyarok a parasztpártot, a reakciósok a kisgazdapártot. Én a kommunista p á r t b a léptem b e és ugye a k o m m u n i s t á k tegeződnek. Keszthelyi Máté a p á r t t i t k á r h a r m i n c évvel öregebb. Nem állt a számra. Hogyan tegezzem? Később belejöttem. A növényvédő állomáson nehéz parasztcsizmákb a n jártam, de m á r tegeztem még az istent is. — És mi nehéz most? Hallgat. Helyette hátunk mögött szipkáját szopogtatva, Kabai Ferenc az ÁFÉSZ nyugdíj a s pénztárosa válaszol: „Beletörődni, hogy negyevenöthöz képest negyven esztendővel lett e m öregebb." Egyik jobbra, m á s i k balra. Délu t á n a vendégsereg átvonult a tanácsházára megnézni a kiállítást, amit a patrióta lelemény e r r e az alkalomra a község iparát, mezőgazdaságát, kereskedelmét bemutatva, a folyosón rendezett meg. R e g n á r Miklós, a község első tanácselnöke, most mint vendég bepillantott egykori dolgozószobájába s elmesélte az utolsó főjegyző leváltásának eléggé sematikus történetét. Nem érdekes. Átvonultunk az általános iskola alagsorába megtekinteni Mándics Mihály p á r a t l a n u l gazdag helytörténeti gyűjteményét. Szemlélődésemet hirtelen kirobbanó indulatos szóváltás zavarta meg. Mi t ö r t é n t ? Megnyugt a t n a k : semmi különös. A szomszéd teremben összeugrott a két Sztipán. Az öreg Sztipán meg a fiatal Sztipán. Min kaptak h a j b a ? Az érdemeken. Azon, hogy kié negyvenöt? Kinek van hozzá több jussa? — Mi nehéz most? E l d ö n t e n i . . . Eh, jobb a két Sztipánt nem összeereszteni. Az elnökség „ f a r k a " még a színpadon, a „ f e j e " m á r a nézőtéren. Megbökte Ispánovits Mártont.

— Marci, az a ritkáshajú, alacsony szőke e m berke ott a sor legvégén kicsoda? — Ne h e l y ü s k e d j ! A Rékasi. Gazsi! Ahogy a nevét m o n d j á k , n y o m b a n ráismerek. Ő a község első téeszelnöke. Vénségére húsz vagy huszanöt esztendeje Tökölre költözött s mivel fél Csávollyal levelez, alighanem bélyegre, borítékra megy el az egész nyugdíja. Mindegy, a b a r á t s á g minden pénzt megér. Rékasi Gáspár az ötvenes évek nemzedékének jeles képviselője. Az ötvenes években elnökösködött, a község színe előtt mégsem szerepelt le. E n n e k roppant egyszerű a m a g y a r á zata: nem j á r a t t a le magát, Rákosi hozzá messzi volt, s ő a „másik", a tisztességes ötvenes é v e ket csinálta, rongyosan, korgó gyomorral, hittel és szívvel. Királyok, hercegek, grófok, n a p lopók és b u r z s o á k . . . Nyugi, nyugi, elmúlt a láz — elmúlt, a Szüzek k e r t j é b e n is elmúlt. * Azám, hazám. Most látom csak, hogy volt gazdám háza előtt bámészkodok. A rácsos n a g y kaput az a sárgára festett vaslemez borítja, amit negyvenegy nyarán az öreg gazda a z é r t tetetett fel, hogy e l t a k a r j a az utcáról a b e l á tást. Ide indultam volna? N e m tudok róla. Ez az a ház, ahová én már csak álmomban járok, hosszú, nagy ablakos, boltozatos kapualjjal, mángorlóval, mosókonyhával, két pincével, kék szobával, elől virágágyásokkal, hátul, a gazdasági u d v a r b a n húzós kúttal. Ennek a h á z n a k utoljára 1947-ben léptem át a küszöbét. K ö r ü l nézek. Az utca kihalt, csendes, néptelen. Gondolom, belesek a kulcslyukon. Gyorsan a k a p u h o z hajolok és dobogó szívvel nézem az ismerős, téglás udvart, régi életem színtereinek egyikét. Még a kukoricagóré is megvan. Gyerekhang riaszt föl. — Mit keres bácsi? Tíz év körüli legényke áll a járdaszélen, a l a csony sportkerékpárt markolászva.

— Senkit — egyenesedek fel mogorva k é p pel. — Idevalósi? — Igen, de m á r rég elkerültem a községből. A gombszemű kislegény kíváncsi. — Mikor került el? — Akkor te még n e m éltél. Az ötvenes években. — ö t v e n e s . . . — a fiúcska hátrább lép, talán, hogy jobban bemérjen. — A bácsi vert vagy félt? — Hogyan? — Vert vagy verték? Figyel. V á r j a , hogy feleljek. Tíz-tizenkét éves. Annyi idős, mint Zöldági P é t e r a vasutas 1945ben. *

Pesten sétálgatok, otthon ugyanazt téve k ó dorgok. Maris néném mozdulatlan kőarcából rámhunyorog, százéves szemgödrében homályos fény pislog: ..Nem mész sehová? Hát akkor h o vá mész, ha sehová n e m mész? Céltalanul csak a hibbant vénember, a rossz asszony és a b á vatag birkajószág kószál. A kutya nem. A kutya vagy a gazdáját keresi vagy koslatni jár. Normális ember mindig úgy megy el a házból, hogy valahová indul. Ki a szeretőjéhez, ki a patikába, ki a templomba. Tóni a t e m e t ő be, Matyika pingpong-meccsre, Feri, fekete d i p l o m a t a t á s k á j á v a l gyűlésre." Ejnye, ejnye, h u n y o rog rosszallóan Maris néném. Hogy n e nehezteljen, füllentek. — A tanácshoz megyek. — Hivattak? — Hivattak. — Akkor iparkodj. A n y á m annyiszor emlegeti, hogy az öregasszony még a n a g y a p á m m a l pajtáskodott, őt meg pólyában sokszor megdajkálta, annyiszor elmondja, hogy Maris nénit m á r - m á r r o k o n o m n a k tartom. Történhet b á r m i . Változhat j ó r a is, rosszra is a világ, lent, a déli végeken v a -

lamelyik ház előtt mindig fog ülni egy szívós öregcseléd: egy Maris, egy Treszka, egy Jányé, egy Fülöp, egy Szepi, egy Alexa. A kilencvenvalahány esztendős Valcsik A n t a l bácsi r á m n é z és már m o n d j a is: „Téged nézlek és öregapádat látom. Még a járásod is r á hibáz." Az öregeknek a mostaniakról a rég porladók j u t n a k eszükbe. „Feri szélhámos, m e g bízhatatlan, de olyan a h a n g j a , hogy f ö l l é p h e t n e P e s t e n az Operaházban. Az a p j a se volt különb, csak nótázni tudott meg káromkodni." Vagy: „Antal a nagyapja f a j t á j a . Csinál ez a gyerek koporsót, farag szánkót, épít b ú b o s k e mencét, megtanult kombájnozni és egyszer még a zsebórámat is megjavította." Ebből a csávolyi vének káderanyagából k ö n n y ű belátnom, itt mindenki m a g á t a d j a tovább s a folytatódás nem más, mint örökké ismétlődő f e l t á m a d á s .

KATONADOLGOK A csontcsillagos hetyke h a d f i — ki t u d j a hol tanyázott eddig — a civilektől leválasztott tétova újoncsereget energikus mozdulatokkal a színházterembe tereli. Kezdődik az első lecke, az eskü, a hadititok jelentőségéről, a szökés, a fegyverhasználat mibenlétéről, m a j d eligazítás, ki hová, milyen fegyvernemhez kerül, u t á n a búcsúvétel és lóra. Ez most már tényleg n e m játék. Bevonultak a legények, kezdődik a k a t o naélet. A megszeppent mamák, a szende menyasszonyok, a r i a d t élettársak, a tűnődő atyák, a székekkel megpakolt félemeleti m á r v á n y t e r e m b e n várakoznak, hallani, jön m a j d egy alezredes, m e g t a r t j a a szülői értekezletet a segélyekről, a felmentésekről, a családfenntartók leszerelési esélyeiről, és más itt és most közérdeklődésre számot t a r t ó kérdésekről. Katonaszülők, k a t o nahozzátartozók. Részemről minden r e n d b e n . Nekem sok éves gyakorlatom van benne, a mi

családunkban mindig van katona. Hát most a legfiatalabb, a P a j a került sorra. Elég különös, csaknem hihetetlen, P a j á t n e m r é g még errefelé hordtam a bölcsődébe. Utált gyalogolni, örökké fölkéredzkedett, azt akarta, vigyem, végigbőgte a parkot: „Apa vedé föl, Apa vedé föl." Szegény fiam. Ahogy jöttünk, csak nagyokat hallgatott. Ideges. Másfél évig először lesz távol a szülői háztól, és hiába vigasztalom, hogy most még furcsa, de ha megszokja, n e m lesz rossz, csak néz r á m n é m á n . Féltem. A végén még els í r j a magát. Géza leszerelt, P a j a fölszerel. Így megy ez. Ez a világ rendje. A p á m katonaládával, „ k u f f e r r a l " rukkolt be. P a j a diplomatatáskával, néhány másnapos tábornoktársa reklámszatyorral. A cucc szépen egymás mellé rakva az üres r u h a t á r fogasai alatt v á r j a a sorakozót. Apám, bakakorában lábszártekercset s oldalfegyvert, szuronyt hordott. A képeken marcona b a l k á n i vitéz, m i n t h a a török ármádia ázsiai r e n d f e n n tartó alakulataihoz tartozna. Az unoka m á r nyakkendős katona. Remélem hamarosan kiderül, hová kerül. „Apa vedé föl." Felvennélek fiam, de félek, kinevetnek. Férfikorba léptél P a j a . Na. Végén még majd én bőgöm el m a g a m ? Néztem az intézkedő csontcsillagosokat. R e n dezkednek, fontoskodnak. Jövőre épp ily m a g a biztosak lesznek m á r a mieink is. Ajaj. Egy év múlva övék a világ. A terem közepén egy kopasz civil inti csendre a körülötte duruzsolókat. Föláll: „Tisztelt Hozzátartozók! Kedves Asszonytársak! Szót kérek. Bejelentés jött, hogy az alezredes elvtársat fölállva kell fogadni. Katonásan. Ahogy belép, én m a j d elkiáltom magam, hogy Hozzátartozók vigyázz! Erre m a g u k fölállnak és állva m a r a d n a k egészen addig, amíg én le n e m ülök." Az asszonyok összenéznek. — Ez a nőkre is vonatkozik? — kérdezte k i vörösödve a kövesdi takarmánykeverő üzemvezetőnője. Nevetések, csípős megjegyzések a terem m i n den részében: „Nem vonatkozik senkire." „Egye-

sek játsszák az eszüket, hogy bevágódjanak a tisztekhez." „Fater, otthon vezényeljen a Hektornak." A kopasz még mindig állva így szólt: „Nekem a kilenc is páros. Megjegyzem, aki eljött ide, saját gyermekéért ennyit igazán megtehet. Miért? Ha a gyermek érdeke megkívánja, egy édesanya n e m állhat vigyázzba? — pillanatok alatt felhergelte magát. — A régi világban meg lehetett adni a tiszteletet? Demokráciában nem lehet megadni a tiszteletet?" — szomszédja, meglehet a felesége, maga mellé rántotta, erre nyomban elhallgatott. Borika ül mellém, a cukorbeteg hivatalsegéd, aki a negyvenet elhagyva, fél év alatt húsz kilót hízott. Sírással küszködve az o r r á t f ú j j a . — Csak nem törött el a mécses? Mosolyog. — Eltörne, de tartom m a g a m — szipogva m o n d j a . — Arra gondolok, azért vált be a gyerek, mert hála istennek egészséges. De mi lesz, ha most történik baja, a legszebb f é r f i k o r b a n ? — kérdezi s szája legörbül. — Vesztőhelyre viszik? Fegyházba, kórházba? — Isten ments! — Hát akkor Borikám, föl a fejjel. Örüljön, hogy a legény egészséges. Jobb lenne, ha nyomorék lenne? — Maga könnyen beszél. — Miért? — Más az anyaszív és más az apaszív — szögezi le Borika könnyezve. P a j á n a k a büféből cigarettát ígértem és néh á n y szelet mogyorós csokoládét. Legjobban a l'ekete izgatja, megszokta. Reggel első a kávé és a cigaretta. Megissza a gőzölgő feketét és bevonul a vécébe egy harmatos szimfóniára. Pehelypaplan, fejpárna, kávéfőző, originált szűzlányka nem fér az újonc szatyrába. Először jut eszembe: engem örökké fegyelmeztek. Állandóan a nehézségek elviselésére buzdítottak. Koplalni, fázni semmi, katonadolog, ki lehet bírni. B a j á r a gyalog j á r t u n k : tizenhat kilométer oda, tizenhat vissza. Ezek a régi gyaloglások. Nagybátyám kézen-

fogva vezetett. Én h á t r a - h á t r a néztem, hogy jön-e végre lovaskocsi, amelyikre fölkéredzkedhetek. Mozogj, szedd a lábad, soha n e m érünk B a j á r a — noszogatott kitartóan, m a j d elunva az egészet, akkora nyaklevest k a p t a m tőle, hogy belefordultam az árokba. „Az istenedet, milyen k a t o n a lesz belőled!" — dörögte. Pa j a soha nem koplalt, soha nem gyalogolt, soha n e m fázott. M o n d t a m én neki v a l a h a is: K i s f i a m ez katonadolog? Elkéstünk. Pedig némi előedzés, felkészítés neki sem ártott volna. H o n n é t jönnek a k a t o n á k ? A m á r v á n y t e r e m ben parasztarcok, napszítta munkásarcok, darabos mozdulatok, félszeg mosolyok. A katonák tőlük jönnek. Árpád sor, Faragó köz, Tukula, Fülöp, Álbó, Alexa. Elmerengek. A fő utcán, a köves úton mezítlábas leventelegénykék trappolnak, Bú Feri a sor végén kürtjelet ád, a nagyk a p u k b a n cselédlányok kuncognak, a hosszú bácskai parasztházak csipkefüggönyös ablakaiból k i s k a n r a éhes gazdaasszonyok szemlélődnek, s elől a gyertyadélceg Solymosi crces hangon nótát parancsol: „Nótát! Nótát! Fiúk, nótát!" Ez már a m i világunk, az otthoni világ, a magyar, a bunyevác és a sváb délvidék. Í r t a m az önéletrajzokat. Először Bú Feri, Kett A n t a l vincellérje, a Kék-hegyi szőlőkapás jelentkezett rettentő n a g y elszánással, kicsattanó egészséggel, s telisteli életkedvvel. — K o m a te vagy a tudója. Áruld el nekem, hogy kell önéletrajzot csinálni? Tisztiiskolára jelentkezek — mondta. Hasonló cipőben j á r t a m magam is: szakérettségis tanfolyamra készültem. Ennélfogva Bú Feri szélesmellű szándékától a szempillám se rebbent. H á t jó. Ki ide, ki oda. Elmagyaráztam: az öné l e t r a j z í r á s nem valami nagy vaszisz. Két dolog kell hozzá: levélpapír és ceruza. Kerít az ember egy tiszta levélpapírt, középre fölírja, ÖNÉLETR A J Z , a szöveget meg szépen a l á j a körmöli. — Különben, ha nagyon akarod, megírom helyetted most nyomban — a j á n l o t t a m nagyvon a l ú a n — szükségem van néhány a d a t r a . Apád

neve, anyád neve, te hol születtél, ők hol születtek, a többit meg m a j d kiszínezem. Különben, nekem, m i n t a DÉFOSZ jegyzőjének, kötelességem is egy ilyesmit elvállalni. Hamarosan híre ment: önéletrajzaim ellenállhatatlanok, szívhez szólóak, akiknek én írom, azok mind föltörnek. Kapós lettem. Éjjel is megzörgették az ablakunkat. „Ki az?" „Ne h a r a g u d j koma, csak én vagyok. Az írók P e s t r e költöztek, tőlem meg, hogy tanfolyamra m e hessek, Karagity elvtárs reggelre önéletrajzot követel." Egész Fölső-Bácskából, sőt még Soltvadkertről, Faddról és Miskéről is voltak k u n csaftjaim. „Ezek a dolgok n e m szabad, hogy f e ledésbe m e r ü l j e n e k " — mondogatjuk egymásnak mi régi mezítlábosok, jelesebb napokon a régi nagykocsma bárszerű ivójában, sörrel és kólával koccintgatva. Régi dolgok? Mostaniak ezek, nem régiek, élők, nagyon is elevenek. Sili Stefán még mindig nyomoz. Megszállottan k u t a t j a , ártatlan édesapja miért k e r ü l t a kiskunhalasi gyűjtőtáborba? F á j ó és még f á j ó b b dolgok. Márkónak, egy elmagyarosodott bunyevác család rendes, dolgos s a r j á nak, a fegyelmezett rakodómunkásnak az ötvenes években m á r csupán a nevével volt köze f a j t á j á h o z , mégis Tito-bérencnek minősítették, s munkaszolgálatra nagygazdafiúk közé vonultatták be. S Márkó azóta se békült meg. „Csak tudnám ki vitetett el. K i t e k e r n é m a nyakát." Az Árpád soron éjjelente partizánnótákat d a lolva jár haza, s mikor találkozunk, hozzám ez az első szava: „Komám, intézd már el, hogy a Márkot nyilvánítsák végre a néphadsereg r e n des tagjának." Elintézzem? Hogyan? Észak-Bácskában ragaszkodnak a hagyományokhoz. A falvakból mindig egy bíró és egy pálinkát jól bíró komoly kiszolgált katona kísérte a legényeket sorozásra. A mi korosztályunkat a negyvenes évek végén — a déli végeken ez is megesett — Ispánivits Márton, egy sebesült helybéli partizán vezette Bácsbokodra. Sorozás után Kakaskirály p e j p a r i p á j á t táncoltatva, v á l 12 Szüzek k e r t j e

177

Ián pálinkás csobolyóval lóháton vágtatott elénk a község határáig, „Legények, szerszámedző bivalytej, ettől áll föl a nyakkendőtök" — kiáltotta, s m a g a j á r t elől jó példával az eperpálinka szopogatásával. Istenem, teremtőm, mit csináljak, viszik a b a b á m a t katonának. Bereczki Pista bácsi nekiveresedve húzta a gombos h a r m o n i k á t , a távvezeték alatt a kukoricatarlón, a t a k a r mánytökgyűjtő asszonyok hangosan r í t t a k : Gyönyörű pántlikás fiaink, mikor rátok nézünk, megszakad a szívünk, oly szépek vagytok. * Ternák Józsi, a babaarcú Árpád sori részesarató F a r a g ó köz és Tukula első halottja, a tizennégyes világháborúban az olasz f r o n t o n egy közelebbről soha meg nem jelölt harcállásponton megmentette parancsnoka életét, ezért kitüntették, Ferenc József a katonák sorfala előtt személyesen fogott vele kezet. Nyári estéken Álbó, Alexa és Fülöp, a három á l m a t l a n ságban szenvedő tukulai matuzsálem éjfélekig Ternák Józsi hőstetteiről regélt. Megunhatatlanul részletezték, s a j á t kedvükre színezgették, T e r n á k Józsit hol lóra ültették karddal, hol v á r f a l a k r a küldték buzogánnyal, néha megfutamították vele az egész német ármádiát, s kéjes bajuszsodorintásokkal élvezettel taglalták, hogy Vilmos császár elől szaladt sisakban, rostélyos páncélingben, Józsi meg utána, csákóval, huszárruhában. Elmesélték, a hőst úri d á m á k kényeztették, paplanos ágyba fektették, ezzel nem is lett volna semmi hiba, csakhogy Józsi bablevest kívánt, csülökkel, csipetkével, úgyhogy végül a gyomra h a j t o t t a haza. És mit tesz isten, derék édesanyja a k o n y h á b a n bablevessel várta, megálmodta, hogy jön a fia és tudta, m i r e f á j a foga. Ternák Józsit az Árpád sor félistenként tisztelte, s midőn nyáron, Péter-Pálkor kaszával a vállán végigporoszkált az utcán, mi Faragó közi legénykék pontosan tudtuk, honmentő hévvel most indul a n á n d o r f e h é r v á r i csatába. Hirtelen jött júniusi záporban kísértük a temetőbe, s

tudvalévő, akinek zápor mossa a koporsóját, azt az ég siratja. Minden bizonnyal a babaarcú hős járhatott az eszemben, midőn már jóval a téeszesítés után kukoricatörés közben elemózsiánkhoz bicegő apámtól megkérdeztem: — Igaz lehetett, hogy az öreg T é m á k k a l m a g a a császár parolázott? — Azt ő tudná megmondani — válaszolt a p á m visszafogottan. — Én csak arról tudok számot adni, ami velem, meg körülöttem történt. A fronton, amíg nem kellett f u t n i , a vételezőkhöz tartoztam, náluk szolgáltam a hazát. Adtak egy lovasfogatot, mellémparancsoltak egy románt, és rámbízták a kenyérszállítást. — Kettőtökre bízták, n e m ? — Egyedül rám. A r o m á n r a nem bíztak s e m mit. Öt mellém adták. Rakodónak. — Honvéd volt ő is? — Ugyanúgy honvéd, ahogy én. Horthy Miklós k a t o n á j a , magyar baka. — Hogy hívták? — Ki a jóisten t u d j a . Ö engem m a g y a r n a k szólított. Én őt románnak neveztem. — Nem érdekelt a b a j t á r s a d ? Hol él, mi a foglalkozása, van-e családja, miről beszélgettetek? — Semmiről — Soha? — Soha. — Ügy ültetek egymás mellett, mint két k u k a ? — Hol ültünk mi egymás mellett? A fogatolt j á r m ű v e k e n egy személy ült: a hajtó. A román egyszer kapaszkodott föl. Persze rosszkor. Szakács őrmester Sztari Oszkol alatt meglátta és azonnal lepofozta. Attól kezdve megint a kocsi mellett ballagott. Tőle a kocsikázást tiltották, tőlem a gyaloglást. De ő járt jobban. Legalább mozoghatott. — Hogy nézett ki? — Mint a többi szegény ember. Örökké rosszkedvűnek látszott. Én a kocsin füleltem, ő a kocsi mellett lapított. Csak a hó csikorgott a 12*

1-9

talpa alatt. Alighanem neki is otthon j á r t az esze ugyanúgy, mint nekem. — Én biztos beszélgettem volna vele. — Bajosan — szólt a p á m elnézően. — Megtiltották? — Beszélgetni szabadott. A beszélgetésnek nem lett volna semmi akadálya. De ő nem tudott magyarul, én nem tudok románul. Mit k e z d j ü n k egymással, összehúztuk magunkat, hallgattunk. Ö se volt fiatal velem együtt és olyan nagyon egyikünknek se volt kedve fickándozni. Apám vasutasgyerek. Szülei hentesnek szánták, csakhogy midőn ő m i n d e n tilalmat áthágva megszöktette Mándity Péter Árpád sori b a n d a gazda T ü n d é r Ilona szép lányát, szülei kitagadták és „lőttek" a hentességnek. „Rangon aluli" házasságát apja, a gőgös bunyevác soha nem bocsátotta meg neki. „Pokolfajzat takarodj! A temetésemre se gyere. M e n j legelni" — és kikergette a házából. Apám n e m ment legelni. Beszegődött kommenciós cselédnek. Megtanulta a paraszti munkát, noha nyakasságáért nagy árat fizetett, az akáclombos észak-bácskai t a n y a világban hosszú évekig ő volt a legboldogabb házasember. Ö és édesanyám. Aztán a p á m a t minden évben behívták katonának, kivitték a frontra, ahol fél évig a kenyeret hordta, u t á n a szaladt, amíg föl nem bukott. 1943-ban rakták fel egy Magyarország felé tartó sebesültszállító vonatra, és súlyos lábfagyással beszállásolták a pécsi hadikórházba, szerencséjére pont oda, ahol otthoni gazdánk, ugyancsak b a k a k é n t az alagsori élelmiszerraktárban munkálkodott s naponta szállította a p á m n a k a rengeteg finom falatot. „Tömd a fejed Pista, ne törődj semmivel." Gazdánk ellátta rummal, befőttel, cigarettával, amit szem-száj kívánt. Az extraellátás helyrehozta a beteget, összeszedte magát, felerősödött és ősszel már búza alá szántott a Vodica-dűlőben. Bicegett, sziszegett, fogcsikorgatva húzta a lábát, de a negyvennyolcból nem engedett. Csonkolt lábát soha senki, még édesanyám se láthatta. Ezzel a csonkolt

lábfejjel harmincnégy esztendeig szenvedett, végre hetvenegy éves korában j á r u l t hozzá az amputáláshoz, a tizenkettedik órában, akkor, amikor jobb lába m á r üszkösödött, s Kelemen főorvos úr kíméletlenül nekirontott: — Vagy a lábát vesszük le Pista bácsi, vagy pedig magát t e m e t j ü k el egy héten belül. Nyilatkozzzon. Mi legyen. Némán álltam az ágyánál. Felém fordult. — Anyád hogy v a n ? — Búskomorságba esett. Ha szólók hozzá, nem válaszol. Nincs étvágya, egész n a p ül a nagyszobában és hallgat. Megkívánta a paradicsomlevest. Belekóstolt, evett egy kanállal, a többi a moslékba öntötte. A p á m fölkönyökölt az ágyon. — Tisztelt főorvos ú r ! Döntöttem. Rossz lábam levételéhez hozzájárulok. A szíve, ha kibírja, megmarad, mondták a folyosón a műtősfiúk. Operáció u t á n az intenzív osztályon Dusánt, a dárdai unokafivérét emlegette. „Nem tudom mit szól m a j d hozzám, ha kiderül, nincs lábam." Néztem a paplannal let a k a r t testet. Kevesebb lett. Feleannyi, mint azelőtt. Apám beesett, láztól csillogó szemmel a mennyezetet nézte, és félrebeszélt. „Az eszéki őrházból a Lord mindig az iskoláig kísért. Nézz ki fiam. Mintha ő ugatna az ablak alatt. 1906b a n születtem Szlavóniában. A p á m a t Vinkovcira helyezték. A n y á m neve Bozsity Katalin." Nem volt mit t e n n e m . Táviratoztam Dusánn a k : Apám látni kíván. Gyere. Dusán, a dárdai u n o k a f i v é r a bélyei mezőgazdasági kombinát dolgozója a hatvanas évek közepétől j á r át hozzánk rendszeresen. Egyedül ő tud magyarul. A többi „lenti" rokon nem. 1965-ig csak hírből ismertük egymást: ő is tudott rólam, én is tudtam róla. Legelőször Mohácsig merészkedett. Onnét üzente: ha tudtok fogadni, ha szabad hozzátok bekopogni, a busójárásról hozzátok megyek. Hogyne tudtuk volna fogadni. Amikor megérkezett, nem hittem a szememnek: mintha édesapám fiatalodott volna vissza negyven évet.

— Lassan megvénülök és most látlak először. Elhiggyem, hogy te vagy az én u n o k a t e s t v é r e m ? És te elhiszed, hogy én a Dusán vagyok? — Be se kell mutatkoznod. H a j n a l i g beszélgettünk. — Mindig féltem, h a m a j d az életben egyszer találkozunk, vajon bele t u d u n k - e nézni egymás szemébe ? — Piszkáltak? — kérdezte Dusán. — Gyakoroltatták velem az önéletrajzírást. Rokonok Jugoszláviában? Volt, hogy kértek tőlem reggel is, délben is, este is önéletrajzot. Belevettelek benneteket a délibe is, az estibe is. Gondoltam, ha addig szerepeltél, amíg a partizán rokonokkal büszkélkedni lehetett, akkor szerepelni fogsz ezután is, amikor m á r a partizán rokont megtagadni illik. Szolnokon végre békén hagytak. Annyi b a j o m történt mindössze, hogy n e m mehettem egyetemre. — Én meg öcsém örökké attól rettegtem, ha lőni kell, egymásra lövünk. És ha halottak lesznek, mindegyik m a g y a r halottal tőrt döfnek a szívembe, hisz nem tudhatom, az a halott nem te vagy-e? A mi országainknak öcsém nem szab a d n a összeveszni soha — m o n d j a Dusán, a bélyei mezőgazdasági kombinát dolgozója. Sokszor elgondolom: a mi családunk északbácskai realitás itt, a h a t á r másik oldalán, D á r d á n meg Dusán déli realitás ott. A déli végeken a gránicot (hatért) átívelő oda-vissza vérrokonság egyáltalán nem ritkaság. Ilyenform á n az ötvenes években megeshetett, hogy a h a t á r két oldaláról élesre töltött fegyverekkel rokonok néztek egymással farkasszemet, s parancsra onnét ide, innét oda lőnek, mert ha tűz, a k k o r tűz, még az úristenre is. A p á m talpraállt. A szíve, a farkasétvágya, az élni akarása csodát csinált. M ű l á b - p r ó b á r a Pestre, a Gyógyászati Segédeszközök Dózsa György úti gyárába j á r t u n k Oláh próbamester úrhoz. Egy alkalommal f e l t ű n t nekem, az épület bejárati oldalán a p o r t a melletti f e h é r ajtón a fel-

irat: Hadirokkant-ellátás. Csodálkoztam. Szent Isten, még mindig van hadirokkant-ellátás? Apám „rendes" rokkant. Ö nem a háborúban, sokkal később, 1977-ben, m á r békében veszítette el a lábát. *

A rosszul és késve művelt föld első, kevéske terméséből huszonöt mázsa csöves k u k o r i c á t apám a gangon hagyatott. — L e t a k a r j u k rongyokkal, hogy ne tegyenek benne k á r t a galambok. Ez az őrnagy ú r része — jelentette ki apám. — És mit eszik a jószág? — kérdeztem. — A jószágét fölhordtuk a padlásra. — Mennyi az? Karácsonyig az utolsó cső k u korica is elfogy. Utána mi lesz? Szemmel t a r t juk a jószágot? — Első a tartozás. — Ne v á r j u k az őrnagy urat. Az őrnagy ú r m á r azt is elfelejtette, hogy a világon v a g y u n k — arról igyekeztem apámat meggyőzni, hogy ez a kevés kukorica kell nekünk. Nem és n e m . Fuldokoltam a tehetetlen méregtől. Ez az első saját termésünk, dolgoztunk érte egész évben és végül egy rohadt horthysta géhás őrnagy viszi el a termés javát. Hagyjuk, hogy kifosszon bennünket. 1945-ben! — Első a tartozás — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon apám. Ez a ritkás h a j ú seszínű őrnagy negyvenöt májusában öszvérkölcsönzéssel foglalkozott. „Nem kell írás. Magyar e m b e r kézfogással köt szerződést" — ezzel a lila szöveggel vette le lábáról a megtiszteltetésétől félájult, b a m b a és szolgalelkű újgazda-népséget, köztük nyomorék édesapámat. De én megfogadtam: a mi h á z u n k ból ez a kupec őrnagy nem fog kivinni egyetlen cső kukoricát sem. Természetesen esze á g á b a n se volt rólunk megfeledkezni. November végén, üzletfeleit végigjárva betért hozzánk is, s közölte, a kukoricát szállítsuk a bácsbokodi v a s ú t állomásra, a vagont már megrendelte, elő van

készítve, az öszvért viszont az eddigiekhez h a sonló feltételekkel további egy esztendőre b é r beadja. A p á m hála az égnek nem tartózkodott otthon, napraforgót vitt a rémi olajütőbe, n á l u n k tanyázott viszont a hetyke b a j s z ú Kakaskirály s paraszt, paraszt, az őrnagy őt nézte a n n a k az embernek, akivel m á j u s végén leereszkedő k é z rázással üzletet kötött. — H á t akkor megjöttünk, kérem. — Csakhogy mi a kukoricát m á r elküldtük — mondta a Kakaskirály. — Elküldték? Kinek? — A kincstárnak. Az öszvérek hadiöszvérek, nem? Az őrnagy ritkás h a j á t borzolva finomkodva szólott. — Kedves gazda úr, m a g á n a k fizetnie kell. Ha nem kapok kukoricát, k é r e m a kukorica árát. A szerződés értelmében . . . kérem, én m e g bíztam önökben és rosszul esne, ha Önök a b i zalmammal visszaélnének. Kakaskirály könnyedén szólt. — L á t j a a kiskaput őrnagy ú r ? Nos, ha l á t j a , akkor sürgősen takarodjon, sürgősen, mert ú g y kivágom, m i n t a szart — rárivallt. Rohadt c s a vargó. Pucolj innét, mert fölkoncollak. A mi c s a ládunk mindig a hazát szolgálta, ezek az országveszejtő bitangok meg még most is csak élősködnek r a j t a — fordult felém megcsendesedve. Győztünk. Ez idő t á j t a hetyke Kakaskirály már nyolcvan felé jár, á m hörcsögtermészete megmaradt. É p pen tegnap vasvillával kergette ki a faluból a pimaszul csaló bikamérlegelőt. Katonás kis e m berke. Mikor látom, mindig eszembejut a n e g y venötös őrnagyaffér, ami azóta a Juhász család h a d i k r ó n i k á j á n a k szerves része. Kakaskirálynak ugyanis J u h á s z a becsületes neve, Juhász Mihály. Gyűlésre, boltba, presszóba, esküvőre, temetésre, mindenhová rámáscsizmában, f e h é r ingben és pitykés mellényben j á r . Biciglire p a t t a n és elkerekez a kenyérboltba.

— Ügy ül kend a biciglin, mint egy huszár — húzza a kenyérbolt előtt piacozó topa K a t a . — Ez most az én p e j p a r i p á m — m o n d j a hetykén a Kakaskirály és r á v e r a biciglivázra. — P a r i p a ? Talán csacsi. Éppen kend szokott vele dicsekedni, hogy juhász minden őse és a juhászok csacsin közlekednek. Kakaskirály hirtelenharagú, de van h u m o r a és ád magára. Éjjeliőr k o r á b a n mindig f e h é r ingben, tükörfényesre glancolt csizmában indult a telepre, szolgálatba. A cefreszagú melegedőben átöltözött m u n k a r u h á b a és indult a telepvezető irodájába pizsamavizitre. Biztatta a f i a t a l agronómust: „Nézze meg nyugodtan. Úgy v a n ez, ahogy a feleségem tegnap este összehajtogatta." „Mihály bácsi miért bosszant engem m i n d e n reggel a pizsamával?" „Nem bosszantom, csak azt akarom, hogy lássa: n e m volt r a j t a m , m á r pedig, mióta bejött a demokrácia, én fogadásból csakis pizsamában hálok. Vagy fölveszem, vagy le se fekszek." Ilyenkor a szeszfőzdések v a l a m e lyike rendszerint rászól a Kakaskirályra. „Mihály bácsi n e ezt hozza. Azt mutassa meg a főnök elvtársnak, amelyikben durmolni szokott." Emlékszem negyvenöt előtt a Faragó közben egyedül a Kakaskirály szívott kész cigarettát, természetesen nem minden nap, csak v a s á r n a p . Öt d a r a b Hercegovinát engedélyezett m a g á n a k : az elsőre borotválkozás után gyújtott rá. az utolsót hétfőre tette félre. Ezzel az utolsóval szokta megkínálni Vörös Antalt, a Zöldághoz címzett parasztkocsma tulajdonosát, ahová úgy is mint keresztkomájához, hétfőn reggel mindig betért a kis pohár eperpálinkára. Egyszer, hogy szórakoztassa komaasszonyát, elmesélte, ahogy reggel megtojózta a baromfit, Jancsi k a k a s f e n e kében tojást talált. „Koma maga a k a k a s t is tojózza?" —kérdezte az asszony megbotránkozva. Ö hetyke postásbajuszkáját megpederve állítólag így felelt: „Egyrészt komaasszony sötét volt, másrészt komaasszony nekünk másunk nincs, csak kakasunk." Hát így lett belőle Kakaskirály. "7T

Kakaskirály tényleg a Délvidék fia, igazi h a tármenti figura, tamburazenére kólót jár, trombitára polkát, h a r m o n i k á r a csárdást, elutasítja az üzemi kosztot, kedveli a füstölt húst, anyenyelvi szinten beszél magyarul, németül, b u nyevácul, ismeri a hajósi sváb dialektust, fiatal korában örökké a bácskai lóvásárokon forgolódott, tehát cigányul se lehet őt eladni, de Policzeréknél, ahol édesanyja, Julis szüle fölnevelődött, még jiddisül is megtanult. Engem első számú öszvérmentőnek nevez. Ahogy meglát, már kiabál: „Első számú öszvérmentő! Megismersz?" Nevetek. Én legfeljebb a második lehetek, az első számú maga, Mihály bátyám. Nagycsütörtökön együtt néztük végig Müller Pál gyógyszerész és amatőr fotóművész kiállítását a művelődési házban. P á r a t l a n élményben volt részünk. Kakaskirály e l m o n d t a : Müller Pált az egész falu s i r a t j a . Hamarosan nyugdíjba vonul, elköltözik a községből, s ilyen patikusa nem lesz a községnek többé soha. Észak-Bácska hétköznapjaiból harminc esztendőt ölelt fel ez a maga nemében páratlanul „életes" fotókiállítás. Kakaskirály, a művelődési ház magas küszöbkilátóján így szólt hozzám: — Ennek az embernek kitüntetés járna. De nekem is — elnézett a Bara felé. — Ide figyelj, te első számú öszvérmentő! Szoktál találkozni a honvédelmi miniszterrel. — Miért kérdezi Mihály b á t y á m ? — Mert én n e m szoktam vele találkozni, de te, ha látod, súgd meg neki, családom, a J u h á s z család tizennégytől mostanáig ötven esztendőt katonáskodott. Fegyverrel ötven évig szolgáltuk a hazát, és mivel én vagyok a család feje, bizony előléptethetne. — Milyen rangot szeretne? — Azt gondolom, a Magyar Néphadsereg tiszteletbeli hadnagya rang megilletne. — Ez meg hogy jutott eszébe? Van tényleges tiszt, mint a Tosó, van tartalékos, mint a Géza,

van nyugállományú, mint a Munkás. Tiszteletbeli hadnagy nincs. — Legyen. Ahogy megkapom a rangot, bemegyek a tanácsházára és a búzakoszorús magyar címer előtt szépen térdet hajtok. Háromszor. Észak-Bácskában, a déli végeken a zsellércsaládoknak ugyanúgy megvan a legendákból, valóságos eseményekből, meseelemekből, lódításokból, tódításokból szőtt íratlan családi hadtörténetük, mint ahogy megvolt a nemeseknek és az arisztokrata családoknak. A pórkrónikák hősei egyfelől bátor honmentők, rettenthetetlen vitézek, másfelől gyáva árulók, honveszejtő férgek. Juhászék családi h a d i k r ó n i k á j á n a k három legfényesebb fejezete: 1. 1919-ben Juhász Márton, a legendás hírű szolnoki vöröskomisszár, Mihály bácsi édesapja, sikeres toborzókörútra indul. 2. 1942-ben Juhász Mihály hadizsákmányként magához r a g a d j a a gazdához beszállásolt SS-tiszt r u h a t á r á t , teljes hadi felszerelését. 3. 1945 őszén lefegyverzi és „felkoncolja" a fosztogató horthysta géhás őrnagyot. A pórkrónikák hősei 1945-ig csaknem kivétel nélkül közlegények, itt-ott őrvezetők, tizedesek, nagynéha, elvétve tiszthelyettesek. *

Pitya, a fiatal kőműves hullámos Rákóczi f r i zurával és Tata, a melléje rendelt segédmunkás, kezdődő májzsugorral a bölcsőde u t c a f r o n t j á t vakolja. Annyian nem férnek a munkához, ezért a nagy brigád elvonult a sportcsarnok-építkezésre, ezek ketten meg, mivel estig úgyis végeznek, az állvány alá guggolva hosszas beszélgetésekbe feledkeznek. Pitya behívóját v á r j a , ennélfogva a sereg a téma. Pityát a régi dolgok foglalkoztatják. — Tata — kezdi — a maga idejében hány tisztje volt a f a l u n a k ? — Egy. A Munkás Pista. — Félrebeszél. Hogyhogy a Munkás Pista? — Tényleg, ő nem lehetett. Ö m á r a mostani

r e n d s z e r b e n . . . Na v á r j . Megmondom én neked: sehány. — Pedig a bácskai gyerekek fasza gyerekek. — Akkoriban p l á n e fasza gyerekek voltak. De ahhoz, hogy valaki tiszt legyen, ahhoz más is kellett. Én m á r meg nem mondom, hogy mi, de biztos, hogy köllött valami. — J ó koponya? — J ó koponya biztos köllött hozzá. Fene t u d j a . Talán akkoriban n e m nagyon lehetett tisztnek jelentkezni. Vagy lehetett? Engem mindig ber á n t o t t a k , én foglaltam nekik vissza a fél országot, ott voltam a Fölvidéken, aztán Délvidéken, aztán Erdélyben, az oroszok is kipicsáztak, de, hogy ez a tiszti dolog hogy m e n t . . . Egyedül a Gergőt ismertem. — Gergő bácsit? — ö t . Lent laktak az Árpád soron egy n á d tetős fél házban. Ugyan nem ő lakott benne, h a n e m az édesanyja. Gergő bátyád ritkán j á r t haza. De mikor megjött, mindenki a száját tátotta. Olyan egyenruha volt r a j t a , hogy csuda. De ő se volt tiszt, ő is csak őrmester volt, továbbszolgálós. Ő r m e s t e r ? Éppen elég. V á r f a l v a y Kálmán nyugdíjas, egykori határvadász őrmester az 52-es határvadászok tolmácspusztai őrsének volt a parancsnoka, aki a II. világháború utolsó n a p j a i ban ötvenedmagával lefegyverezte és Tyn városából továbbvonulásra késztetett egy német gépesített alakulatot, — a közelmúltban megmut a t t a katonaképeit. „Látja, kard, csákó, f e h é r kesztyű, különbül néztem ki, m i n t egy mostani tábornok." Elismertem, ebben a szerelésben tábornoknak b á t r a n kiadhatná m a g á t . A régi tiszti, altiszti társasági egyenruhának varásza volt. A r r a is hatott, aki viselte, a r r a is, aki nézte. Toborzóruhának számított. A m o d e r n tiszti, altiszti uniformis kiábrándítóan köznapi, bajos benne villogni, csillogni. Várfalvay K á l m á n t a n n a k idején nem a nincstelenség, az egyenruha csábította seregbe . . . Megint Pitya kérdez.

— De ő még a Horthy-hadseregben szolgált? — Mondom. Nem m o n d o m ? Negyvenöt u t á n leszerelték, hazajött és ahogy tudott, befarolt közénk. Beilleszkedett. Nehezen, m e r t a n é p nem akarta elfogadni. Addig istenítették, u t á n a sárba taposták, köpködték. Pedig nem ártott senkinek. Sőt a földiekkel szemben mindenkor előzékenyen viselkedett. Csúnyán bántak vele. Volt itt egy szüreti bál és a rendezőség Gergőt nevezte ki pénztárosnak. Ráparancsoltak: k a tonásan tartson rendet, jegy nélkül az istent se engedje be. E r r e néhány tökéletlen ordítozni kezdett: Mi? Még hogy mi fizessünk? Fizessenek a gazdagok, és Gergőt elmondták m i n d e n féle reakciós bitangnak . . . Fene t u d j a , némelyik továbbszolgáló őrmester vaddisznóbb volt a v a d disznónál, de Osztrogocnál, amikor a tisztjeink szarrá váltak, a mi századunk életét pont egy vaddisznó őrmester m e n t e t t e meg. Egy ilyen Gergő-féle parasztgyerek. H a ő nincs, a k k o r most a Tata helyett más a d o g a t j a a m a l t e r t neked Pityám. A katonaság az katonaság. Ott nincs izé . . . A tisztek meg a közlegények m á m a se bratyiznak. — Tata, m a g a sose fogott kezet valami magas rangúval. — Éppen fél ó r á j a fogtam kezet egy őrnagygyal. A M u n k á s Pistával. Tegnap egy másik őrnaggyal. A Petres Tósóval. Egész héten itthon lesz. Hazajött, hogy segítsen az öccsének betonozni. . . . Ezek voltak az első demokratikus tisztek: A Petres, a Munkás, a Regnár . . . De ki l e hetett a legelső? Tata nyilván Bú Ferire gondol, csak már n e m jut eszébe a neve. Bú Feri az életrevaló K é k hegyi szőlőkapás, a rangjától megfosztott huszárhadnagy eltűnt, beleveszett a nagyvilágba és lassan már nemcsak a neve, az alakja is feledésbe merül. Utoljára huszonhat évvel ezelőtt egy képeslappal adott hírt magáról. A lapot ,.Ribár Ferenc ú r n a k " , egykori szőlőkapás cimborájának, erdőmunkás társának címezte: „Kedves Barátom, szeretettel gondolok rád a messzi t á -

volból. Sajnálom, de értesültem édesanyád esetéről. Fogadd őszinte részvétemet és légy erős és nézz b á t r a n a jövő felé. Én sok jó egészséget kívánok neked. Boldogságot. Valamint Józsi bácsinak is. Ezzel zárom soraim, maradok szeretettel, üdvözletem küldöm Annus, Manci és Pista részére is a messze távolból." A lap a l j á n kusza betűkkelő Nagent (S) Seine. Forme de Berniéres. Auba. Ez a levél a pisla mécses: ezzel kerestetjük mi ketten Ribár Ferenccel. Amikor Franci meglátogat, rendszerint ezzel kezdi. — Bú Feriről nincs hír? Nem jött s e m m i ? — S a j n o s nem. — H á t ez szép. R a j t u n k kívül nem törődik vele senki. Pénteken jöttem a lottózóból és a Béke téren összetalálkoztam Tónival, a sógorával. Megállítom. Ide figyelj Tóni. Nektek nincs szívetek? Titeket nem izgat, hogy a Feri meg a Krisztina elveszett? Ti elfelejtettétek, hogy volt egy sógorotok meg egy testvéretek? Valahogy az e m b e r a rokoni érzést másmilyennek gondolja. Még neki állt feljebb. Elkezdett k á r o m kodni. Hogyhogy én őt felelősségre vonom, és hogy m a r a d t a k volna a valagukon, nem k ü l d t e őket senki Franciaországba. Ejnye Tóni, mondom, hát mégiscsak a testvéredről meg a sógorodról v a n szó. Hol az isten picsájában keressük őket? — és otthagyott. így eltűnni. Megáll az eszem. Elpusztultak m i n d k e t t e n ? Ferit elütötte valami autó, Krisztina meg amúgyis gyenge volt. bekerült a sárga házba? De mi lett a hét gyerekkel? Ezeket szegényeket Franciaország örökre elnyelte. — Meglehet, mi haltunk meg az ő számára. Nem kíváncsi ránk. El a k a r j a felejteni a m ú l t ját, én nagyon el tudom képzelni, hogy ez a szándéka. — Ahogy leszerelték, átmentem hozzá. Feri, mi t ö r t é n t veled? Ittál, nem bírta a f e j e d ? Én a barátod vagyok, előttem ne szégyelld magad, mondd meg őszintén, mi v a n ? Kipakolt. Elismerte, az ivás miatt szuperálták ki: úgy nyelte

a sört, mint a Kék-hegyi homok az esőt. Azzal jött, ha nekünk annyira f á j , hogy ő tiszt, hát akkor ne legyen tiszt. Azt hittem rosszul hallok. Kinek f á j , hogy te tiszt vagy? Kinek? T e marha. Ráborult az a s z t a l r a , zokogott. Mindenkinek, mindenkinek. Védencem, Bú Feri k a r r i e r j e alighanem túl korán ívelt fel. A többieket, a későbbi szegény származású tiszteket az otthoni, hazai közvélemény m á r elfogadta, befogadta, őt viszont nem tudták komolyan venni: nem illett bele a katonatisztekről alkotott képbe, elképzelésekbe. Hallgassuk meg Csecse Mihály volt nagykocsmárost, az egyik késői emlékezőt: „Huszárhadnagy? Hol a lovad? Elittad? Ez úgy kezdődött, hogy éjfélkor valaki megkocogtatja a kocsma ablakát. Kinézek, hát a Bú Feri. Mi v a n ezen a csavargón, miféle egyenruha? A vodicai h a r a n g l á b n á l a b u d á r o k éppen délelőtt mesélték, hogy másfél éve nincs hír róla, az is lehet, agyonverték, vagy ő v e r t valakit agyon, erre, mint a kísértet, pont éjfélkor megjelenik az ablakom alatt. Nem engedlek be. De ő egyre rimánkodik: Mihály bátyám higgye el, rendes husszárhadnagy vagyok, most avattak. Nyisson ajtót. Odabent mindent elmondok. Büszke lesz r á m . Ki vagy te, hogy én büszke legyek r á d ? De azért beengedtem. Adtam neki inni, enni, ő meg magyarázta a d e m o k r á ciát, hablatyolt világnak, na mondom, ha ez hadnagy, akkor mi vagyok én? Generális? Megfordult a fejemben, valami vándorszínész csapat tagja, itt játszanak valahol a környéken és ő ebben a gúnyában szerepel. Ugye egy tiszt az tiszt. És egy Bú Ferit sehogyse lehetett hadnagynak tekinteni. Nemcsak én nevettem ki, kinevette mindenki." Én ötvenhat szeptemberében találkoztam vele, akkoriban az öreg J a r m a c z k y Péro utódaként m á r negyedik éve, hogy ő volt az emberkerülő Kék-hegyi remete. — H á t így vagyok. Visszajöttem a régi gazdámhoz szőlőkapásnak — mondta és k é k szilvánival kínált — f u t o t t a m a lehetőség u t á n , lehe-

tőség előttem, én mögötte. Egyszer, egyetlen egyszer értem utol, persze sok köszönet nem volt benne. Egyedül a gazdám gratulált. Egyedül ő mondta, hogy büszke vagyok r á d Feri fiam. Akiktől elvártam volna, hogy örüljenek, körülröhögtek, kigúnyoltak. Hát a m u n d é r t hol kölcsönözted? — Mire számítottál? Szüzekre, díszkapura? Nekem is a p o f á m b a vágták: szar paraszt vagy, nem író. Mi a t e r v e d ? — Semmi. Fedél v a n a fejem fölött, összeállók az öreg Frontrán legkisebb nevelt lányával a Krisztinával, csinálunk tizenkét kis huszárt és köpök a világra. Innét a lugasból ahol most ülünk — sorolta Feri. — Ez a programod? — Ez. Megvontam a v á l l a m : nem valami nagy program. Feri bukását akkoriban, tapasztalatok hijján nem éreztem túlságosan tragikusnak. Van idő, h a r m i n c körül még semmi n e m késő. Akárhányszor ú j r ^ kezdhet mindent az ember. Azóta sok év telt el, s m e g t a n u l t a m : a bukottak többsége soha nem állt talpra, soha nem békélt meg a sorsával, soha nem zökkent vissza a régi kerékvágásba. Kovács Miklós rendőrzászlós barátom segítségével a szekszárdi resti morálisan teljesen leépült törzsközönsége körében évekig tanulmányozhattam a bukás utáni sorsokat. Sörtócsákba könyökölve, babgulyást kanalazva, pénztárosnőkkel filozofálva én v o l t a m az elnyűtt lelkű, kisiklott életű emberek lelki szemetesládája. Az egykori malomigazgató, a személyzetis, a munkaügyi osztályvezető, a hadseregből kirostált százados, a kinti világot ebből a védett resti-rezervátumból fullasztóan félelmetesnek, szánalmasan gyűlöletesnek és elképesztően értelmetlennek látta. Hamarosan rájöttem, ezek az emberek kivétel nélkül Bú Feri sorsú emberek. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek legelején ők voltak a mennyiség, belőlük csapódott ki a mostani minőség. A javából a legjava.

Elhullottak legrosszabbjaink? Nem. Én azt m o n d o m : ők valamennyien a mi véreink, proletárütközetekben kaptak gyógyíthatatlan sebeket, egytől egyig a győzők s a j á t halottjai. Bú Feri. J ó lenne tudni, mi történt vele. elvégre a csávolyi pórcsaládok hadtörténetének mégiscsak ő az első aranycsillagos szereplője. Munkahelyemről éppen elmenőfélben voltam, fél perc, s köd előttem, köd utánam, amikor a szerkesztőségi folyosó sötét végéből a titkárság küszöbéről Katalin kiáltott utánam. — Gyorsan gyere vissza! Telefon. — Mindig a legjobbkor. Ki keres? — Egy úr a rádiótól. Életbevágóan fontos. — Kinek? — Vagy neki, vagy neked. Visszacsörtetek. A kagylót a fülemhez emelem. — Tessék. — Szervusz. Nádor Tamás vagyok. Életedről, munkádról, pályádról, satöbbi, satöbbi, szeretnélek megvallatni. Üjságírónagyjainkról megy egy interjúsorozatom a Jelképben. Közéjük foglak besuszterolni. Tehát ki vagy, mióta írsz, mi a véleményed a világról, a pályatársakról, a hatról, a hétről, és természetesen magadról. Addig is, elárulnád hogyan lettél életmódkutató riporter? — Hát hogyne. Egy katonatiszt jóvoltából kerültem a pályára. A honvédségből felvételiztem, méghozzá az akkori megítélés szerint m a x i m á l i s pontszámmal, úgyhogy tulajdonképpen a seregnek köszönhetem, hogy most i n t e r j ú t kérsz tőlem. — Na, ez érdekes. Miben m a r a d j u n k ? Megállapodtunk, a következő hét hétfőjén remetei kertünkben, az elmeélesítő szanatóriumi környezetben, a vén tölgyfa alatt hozzuk tető alá az interjút. Nem lett belőle semmi. Majd más alkalommal. Erre a más alkalomra készülve, Lazányi Angéla, a Szolnok Megyei Néplap 13 Szüzek kertje

193

mostani főszerkesztője az egykori ünnepi lapszámból kigépeltette és megküldte életem első n a p i l a p b a n közzétett gyatra kis dolgozatát. A szöveget restellkedve olvastam: ejnye-bejnve, ez bizony gyengécske zsengécske. Rutinos északbácskai életrajzíró-múltammal kivághattam volna jobban a rezet. Sematikus, szimpla életrajzszöveg, a szegényparaszti származású Serfőző József hadnagyról, a velemkorú volt zagyvarékasi cselédgyerekről. Most egy kis kitérőt teszek. A m i k o r sok-sok évvel később legidősebb fiam, a n é h á n y hetes kiskatona, a közeli laktanyából először kapott éjfélig kimenőt, hazafutott, az előszobában ledobálta magáról az egyenruhát, besietett a f ü r dőszobába, vizet eresztett és belehevert a k á d ba. „Na, hogy smakkol a benti é l e t ? " — k é r deztem a konyhából. „Az első n a p o k b a n m a r h a idegennek éreztem" — szólt ki a kádból. „És a második n a p o k b a n ? " „Apa, a l a k t a n y a p a r a n c s n o k u n k pont úgy néz ki, m i n t a Matyi b á t y a : kiköpött téesz brigádvezető alezredesi egyenruhában, és ettől valahogy az ember sokkal biztosabb a dolgában." N e m más ez, m i n t a rokontalálás élménye, történhet bármi, m o s t m á r v a n n a k itt hozzám hasonlóak, akikbe bármikor megkapaszkodhatom. Amikor Serfőző hadnagyot megismertem, valahogy én is azonnal biztos v o l t a m a dolgomban. Könnyen szót értettünk, gyorsan megbarátkoztunk, éreztem, gyerekjáték lesz cikket írni róla, s m á s n a p tényleg megdicsőültem: Egri Aranka főszerkesztő által sürgősen riport e r r é üttettem. *

Derűre ború, b o r ú r a derű. Hol sírásra, hol kacagásra érek haza. A buszvezető kihajol az ablakon. — Ünnepség? — Temetés. Ercsi Pál csávolyi földosztó s í r j á n á l a m a d a rasi fúvósok a Himnuszt játsszák. A zenekart

az elhunyt Svájcban élő fia fogadta, a H i m nusz ú j észak-bácskai népszokás: lakodalmakban a fiatal párt éjfélkor Himnusz köszönti, temetéseken a Himnusz a k k o r d j a i r a tűzik a f e j fát a sírhantra. A katonaviselt koporsóvivők oldalt felsorakozva, vigyázzt állva éneklik: Isten áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel, n y ú j t s feléje védő kart, ha küzd ellenséggel. A fúvószene messzire hallatszik, az egész falut betölti. A bárányfelhős bácskai ég alatt fecskék r ö p ködnek, a meggyfákkal szegélyezett j á r d á k o n az asszonyok keresztet vetnek, a férfiak meg kalaplevéve vagy a kispadokról féltérdve ereszkedve v á r j á k a trombiták elnémulását. Én Baj á n már mindig megtudom, hogy kacagásra-é, avagy sírásra érek-e haza? Az események elémjönnek. A főtt kukorica illatú autóbuszváró ü v e g b u r á j á b a n Kotyogós Maris az alkoholizmus térhódításának fejleményeiről lát el bőséges információval, Vak Pista a vakok és csökkentlátók reménytelen helyzetét ecseteli, Maca beszámol a mezsgyeháborúkról, félnótás Misa így magyaráz valamit, csakhogy őt anyámon kívül senki nem érti, pedig úgy lehet, az ő híre lenne számomra a legértékesebb. A népség és katonaság a temetést tárgyalja. — Dezső fogadást adott. Szólt nekem is. Légy szíves, tisztelj meg — újságolja Matyi, a halőr. Kotyogós Maris felfortyan. — A halotti tor nem fogadás. A halotti tor halotti tor. — Ha presszóban t a r t j á k , akkor fogadás — szögezi le Vak Pista. — Nem nézed a tévét soha? — kérdezi sötét szemüvegét igazgatva. — Én csak a vetélkedőket nézem — m o n d j a Maris. — Az egyik vetélkedőben most úgy szerepeltünk, hogy Bács-Kiskun országosan az első az italfogyasztásban. Ez köllött a fiamnak. Elém állt. Látja, m a m a , ha magára hallgatnánk, akkor most az utolsó helyen kullognánk. Röhögött. Röhögj, az anyád istenit. Zabál világnak, kilukad a gyomra. 13*

135

— A katonaság. A katonaságot direkt az ilyeneknek találták föl. Ott az ilyeneket m i n d megnevelik. — Soha. — M i é r t ? Nem vált be? — kérdezi Vak Pista. — N e m vált be az öregapád. Nem tudod, hogy hánybeli? M á r lassan a fiát viszik sorozni — m o n d j a Kotyogós Maris haragvó k é p pel. Ilyet kérdezni. Sötét alak ez a Vak Pista. Kotyogós Marisban f o r r a méreg, s lesben áll, hogy V a k Pistán valamilyen módon bosszút álljon. Az alkalmatlanságnak m á r a feltételezése is sértés. A katonai szolgálatra a l k a l m a t l a n személy kebelbeliek hallgatólagos beleegyezésével b á r m i k o r k i a d h a t j a m a g á t katonaviselt e m bernek. E r r e jó példa a vén Zsiga cimbora. Injekcióra várt az orvosnál. Meszesedés kínozza. Mikor az orvos kezében meglátta a t ű t , vidáman fölnevetett. „Doktor ú r ! Az i s t e n f á j á t . Elmúlt a meszesedésem. Nézze. Olyan k ö n n y e n mozgatom a fejem m i n t egy járóbaba." Az orvas neheztelve m o n d t a : „Ejnye ejnye, hát m i lyen vitéz kend, hogy m e g i j e d egy vacak t ű t ő l ? " Semmilyen. A vén Zsiga cimbora most mégis hősiesen tűri, hogy b e l e d ö f j é k a tűt a h á t á b a . Ö volt az, aki a bajai kórház belosztályán h á rom hétig szórakoztatta katonatörténetekkel a betegtársakat, úgy, hogy egy öreg katolikus p a p , aki be-besurrant a kórtermekbe lelki vigaszt nyújtani, ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle: „Kedves felebarátom m a g a áldás volt a betegjeinkre, hát a jó isten á l d j a meg, csak i p a r kodjon vissza." A temetés még nincs „kitárgyalva". — Valamikor a község nagyjait a püspök t e mette, kanonokokkal, ministránsofckal, plébánosokkal, m e g az isten izéjével — kezdi ismét Vak Pista. — Mi b a j o d ? Hagyd a holtakat nyugodni — szól rá ellenségesen Kotyogós Maris. Vak Pista konok.

— Fúvószene. Szép. De zenészeket b á r k i f o gadhat. Szerintem ezeket a jeles személyeket katonai tiszteletadással illene temetni f a l u h e lyen is. — Pali bácsi pék volt. Civilember — vetem közbe. — Jó, hogy meghallottad. Pont hozzád beszélek. Neki, mint földosztónak, dísztemetés j á r t volna. Katonákkal, munkásőrökkel. Nem l á t t á tok a tévében, hogy milyen a dísztemetés? Én gyöngén látok, mégis látom. Ahogy ott csinálják, ugyanúgy lehetne megrendezni n á l u n k is, csak kicsiben. Most ha n á l u n k a tartalékosok, a tisztek ilyenkor egyenruhába öltözhetnének, és úgy v e n n é k a vállukra a koporsót, biztos m á s volna. Higyjétek el, a község ezzel ö n m a gát emelné föl. Vak Pista nem éppen rövidlátó „előterjesztése" azzal hozandó összefüggésbe, hogy az itteni emberekben a szép, a felemelő, az ü n n e p é lyes, a megható, valahol a szívünk mélyén az egyenruhával van kapcsolatban. Nálunk, a déli végeken, a férfiasság legfőbb ismérve v á l t o z a t lanul a katonás tartás, a bátorság, a jellemszilárdság, az egyenes, határozott beszéd. A m í g a legény katona, teljesen megváltozik a s t á t u s a : a vének kezet ráznak vele, tudakolják, álltál-e m á r gyermekem őrségben, a brigádvezető behívja egy kupica pálinkára, az utcán h a v e r c s a pat kíséri, szóval a legény k a t o n a r u h á b a n otthon m i n d e n k i fia. Féltik, kényeztetik és dicsérik. í m e egy büszke bácskai nagymama „ p a n a sza": „Egyszerre három u n o k á m a t féltem. És most Matyikát is berántották, egész éjjel töröm a fejem, jaj, csak szerencsésen h a z a é r j e n . Nekünk mindig volt katonánk. Nálunk úgy m é g seoha n e m volt, hogy ne lett volna v a l a k i a családból bevonulva. Majd megbolondulok, annyira féltem őket. Egyik leszerel, m á s i k bevonul. Egyik bevonul, m á s i k leszerel. N a g y a p á im, édesapám, az uram, a fiaim, az u n o k á i m , tíz év m ú l v a Attila, Krisztián és a kis P é t e r k e , a dédunokáim kerülnek sorra. De a M a t y i k á n

úgy áll az egyenruha, mintha ráöntötték volna. Gyönyörű gyermekeim. Repes a szívem, m i k o r r á j u k nézek. Matyika m e g m u t a t t a a kitüntetéseit. „ L á t j a m a m a , kiváló vagyok, a l a k t a n y a legjobb lövője." *

Anyám, legfiatalabb u n o k á j á t évek óta k o r mányőrnek álmodja. Díszegyenruhában feszít a Parlament b e j á r a t á n á l , tiszteleg a mozambiki elnöknek és díszmenetben vonul el a Ferihegyi repülőtéren az angol királynő előtt. Ehhez t a r t ja magát. Ebből jottányit se h a j l a n d ó engedni. Most, hogy Maris néni ,a Bara-parti szomszédasszony frissen sült kapros túróslepény-kóstolót tesz az asztalra, ismét ez a kérdés kerül t e r í tékre. — Maris néni, nézte a koszorúzást a Hősök terén? Látta a gémlábú legényeket, milyen szépen csinálták a díszmenetet? P a j a unokám is odakerül, a kormányőrséghez, díszszázadba — kezdi anyám lelkesen. — Hogy, a P a j a m á r katona? — csodálkozik Maris néni. — Augusztusban biztos elviszik. — És megvan már, hogy hová? — Nem látta, Maris néni? Mutatta a tévé: a magas gyerekeket beválogatják a díszszázadba. Mind odamegy. Az összes. — Erzsi néni, a maga ura, a Pista bácsi, m a gyar katona volt? — Magyar. A kérdést anyám teljesen helyénvalónak t a r t j a . Pista bácsi lehetett volna nem m a g y a r katona is. Errefelé minden elképzelhető. Beslin Milovoj, a szeremlei földesúr, cselédeit k o m i t á csi jelmezbe járatta, Ignác törzsúr a fehéreket szolgálta, Milassin Dezső, a nagypapás t e r m é n y kereskedő a vörösöket. A negyvenes évek elején már semmi se volt elképzelhetetlen, és a n é v se számított. Sili Stefán német névvel Hitlert gyűlölve m a g y a r baka, Kakaskirály unokaöccse

magyar névvel jugoszláv partizán, Jerkovics László bunyevác névvel halálfejes SS-legény. A Bara-parti szomszédasszony Csehszlovákiából Fölső-Bácskába telepített f é r j e meg éppenséggel a cseh ármádia m u n d é r j á t hordta Brnoban. — A maga ura, Erzsi néni, pont akkor lehetett Horthy Miklós k a t o n á j a , amikor az én uram odafönt Morvaországban a Benest szolgálta. Anyám nem ismeri Benest, s ..mert nem ismeri, ezekkel a szavakkal tesz pontot a délelőtti terefere végére: „Katonának mindig köll lenni, Maris néni." Paja, a legfiatalabb unoka, Paksra került építőkatonának. Anyámat n e m z a v a r j a . Beletörődő békességgel m o n d j a : „Jobb is. Legalább sűrűbben h a z a j á r h a t , és az útiköltség se kerül sokba. Meg nem is fontos, hogy kormányőr legyen. R a j t a úgy is szépen áll az egyenruha." *

Az iskolaudvaron gyerekek játszanak. — A d j Mihály katonát! — Nem a d o k ! — Ha nem adsz, szakítok! — és a zömök harcos leszegett fejjel rohan az ellenre. Szakított. Én meg csak most „kapcsolok" ezek a s r á c o k . . . Hohó! Meglátom Oszkár sógor u n o káját. Odakiáltok: „Attila rosszul tudjátok. Nem Mihály, király." A gyerek f ö l f ú j j a képét: „Nem király. Mihály." Jó, legyen Mihály, én nem szólok bele, ti tudjátok, csináljátok.

P O N T A MONDAT VÉGÉN A nyugdíjas kazánkovácsot felesége esténként örökké azzal nyúzta, hogy rendeljék meg m a g u k n a k a sírkövet. A szomszéd t y ú k j a i v a l j á r nak aludni, az öregasszonynak bőven volt ideje „győzködni" az urát. Biztatta S á r k á n y Sándor n y u g d í j a s kazánkovácsot, hogy üljön fel a félnyolcas autóbuszra, m e n j e n be a városba, beszéljen a kőfaragóval, hogy legyenek r e n d b e n ezzel is. Mire v á r n a k ? Egyikőjük a nyolcvanötöt tapossa, a másik a hetvenhetet, ö t , legfeljebb tíz év van még vissza. — I d e j e megrendelni. Legfőbb ideje — m o n d ta Zsák Róza. — Megrendelhetjük. De miből? — kérdezte a kazánkovács mosolyogva, m e r t arra gondolt ebben a pillanatban, neki mindössze húsz forint a mobilizálható vagyona. Az asszony elől dugta el fehér borra. Orvosság a fehér bor: felhörpint belőle két pohárral, és azonnal megszűnik a székrekedése. Az asszony kitalálta, hogy miből. Március 15én a kis Ilkával bement a nagyszobába, és leakasztották az ágy fölött lógó Golgotát. A szentképet átvitték Márkusnéhoz. M á r k u s n é n a k tetszett a Golgota. Megnézte, nincs-e véletlenül repedés az üvegen, másfelől megvizsgálta, nincs-e lepattogva a keretről az aranymáz. Sikeres meózás után kijelentette: a Golgotára vevő. — Itt hagyom, kifizeted, mikor bírod — m o n d t a az öregasszony. — Most még ne h a g y j a itt. A gazdaság a jövő héten fizeti a részesedést, és ki tudja, m e n y nyit k a p u n k ? Egyedül a jó isten. Most még ne hagyja itt. Ha meglesz a pénz, akkor átszólok. Az öregasszony hiába várta, hogy M á r k u s n é átszóljon. Meggondolta magát. A Golgotából nem lesz sírkő. A nyugdíjas kazánkovács felesége a j á n l o t t a volna ugyan m á s o k n a k is a Golgotát, de nem merte megtenni, mert attól t a r -

tott, el fogják róla híresztelni, hogy vénségére pogány lett belőle. *

Tavaly nyáron meghalt a Toros szomszéd. De utolsó óráiban mi g o n d j a lehetett neki? Semmi, hisz még bíró k o r á b a n megvette a sírkövet, ami n e m tegnap volt. Most csupán az évszámot kellett „beleütni" a m á r v á n y b a . Az 1890 után odaírták, hogy 1977. Ennyi az egész. Ettől kezdve Sárkány Sándorné, született Zsák Róza m á r napközben sem hagyta nyugton az urát: — Nem jobb, ha m a g a d jársz u t á n a ? Legalább biztos. Mennék én, csak bírnák. De négykézláb nem mehetek. Beszélj a mesterrel, és m o n d d meg neki, abból a fajtából adjon, amit tizennyolcban vettem tőle az első u r a m n a k . M ű m á r v á n y nem kell. Inkább a m á s i k f a j t a , drágább, de könnyebb tisztán tartani. A száraz verébszart lemosom egy kis lúgos vízzel, és csillog a sírkő, akár a tükör. — Megrendelhetjük. De miből? — nézett rá a nyugdíjas kazánkovács. *

A nyugdíjas kazánkovács 1955 n y a r á n vonult nyugdíjba. M a r a d h a t o t t volna még, de azt m o n d t a : harmincöt évig csináltam, csinálja most m á r más, ennyi nekem elég. Később, az alacsony nyugdíj m i a t t bánta, hogy „nem húzott le" még vagy tíz esztendőt, de a dolgokat m á r nem lehetett visszacsinálni. „Legalább ela d h a t n á m a szabadjegyeket." Elhatározták, öregségükre a városból visszaköltöznek a közeli B. községbe. Ott a ház a nagy kerttel. „Mióta bérlő bírja, nincs úgy r e n d b e n tartva, ahogy én szeretném. Rendes ember a kéménysöprő, de ha egyszer n e m a s a j á t j a , nincs rá gondja." A kazánkovács városi lakását a gyerekek foglalták el. A nyugdíjas kazánkovács restellte ugyan, hogy vasutas létére a falu végén kénytelen lakni, dehát mit

tehet? Mindig ráhagyta az asszonyra, most ellenkezzen véle vénségére? Beszegődött i n k á b b az állami gazdaságba üzemanyag-raktárosnak. H a r m a d é v e hagyta ott a gazdaságot, mert unta a biciklizést. Tíz kilométer oda, tíz kilométer vissza, sok. Beállt a termelőszövetkezetbe. A tagok vastapssal vették fel S á r k á n y S á r dort. A nyugdíjas kazánkovács m á s n a p bekarikázott a városba dicsekedni. Fehér bort ivott, mert székrekedés ellen kizárólag ez az orvosság. A termelőszövetkezetben m i n d e n t megcsinál, amit parancsolnak neki, mindent. „Semmitől nem félnék Sárkány bácsi, ha még húsz olyan emberem volna, mint maga'' — dicsérte a főagronómus. „Nincs baj, főagronómus elvtárs, de a nyugdíj, a nyugdíj bizony több lehetne." A főagronómus azzal ütötte el a szót, hogy aki dicsekszik, a n n a k adni kell, aki panaszkodik, attól el kell venni. Ebben az időben mindenki panaszkodott. Divat volt a panaszkodás. Egyedül a tanácselnök tartozott az optimisták közé. Lendületesen bizonygatta az üléseken, hogy nőtt az életszínvonal. A gazdák n e m hitték el neki. Aztán m e g kezdődött a h a t á r b a n a talajok javítása, r e n d e zése. Hadseregnyi gépes ember szállásolta el magát a faluban, és fizettek, m i n t a köles. Az állami gazdaság pecsenyekacsára rendezkedett be. Az asszonyok is kezdtek eljárni, pénzt keresni, hisz hívták őket. A gazdaságban először százezer pecsenyekacsáról beszéltek, később félmilliót termeltek. A termelőszövetkezetnek is bevágott néhány esztendő, s egyszercsak S á r k á nvék faluvégi házából „Tiszta udvar, rendes ház" lett — és a falu közepe. A vöröskeresztes fémtáblát a kis Ilka helyezte el a falon. Mikor Zsák Róza meglátott, örvendezve kiáltotta: n a te híres komenista, látod, kitüntetést k a p t a m . *

K e r t j ü k b e n minden m e g t e r m e t t : a krumpli, a zöldbab, a paprika, a paradicsom, a főznivaló tök, a szilva, minden. Mikor a szilvafákról lekerült a termés, Zsák Róza lekvárt főzött. A nyugdíjas kazánkovács ősszel szokta f e l ásni a kertet, mert az őszi eső olyan, mint a mélyszántás. Tavaly ősszel Zsák Róza boros teát főzött az u r á n a k , és a f e h é r m á z a s bögrében kivitte oda, ahol ásott. Kedvezett neki. — Nem sok ez neked? — Lassan csinálom. Ráérek — mondta a nyugdíjas kazánkovács. — Sok ez, akkor is sok — vélte Zsák Róza, s valami megvilágosodott benne. Gondolhatják, mi lett a vége. Fele kertet meghagyták, másik felét eladták házhelynek. A gazdaság főszakácsa vette meg. „Eleget csavarogtam, m e g akarok állapodni" — mondta, s két részletben fizette ki a házhely árát. ö t e z r e t adott foglalóul, húszat j a n u á r b a n , mikor eladta a vállalatnak a hízó disznókat. A két öreg fénylett, ebből lesz a sírkő. Zsák Róza nyilatkozata: „Hazahozattuk, kivitettük a temetőbe és felállíttattuk. Valódi m á r vány. Mikor lemosom szapponos vízzel, csillog, akár a tükör. Lett volna r á vevő, talán száz is. Az utcán megálltak a k ő f a r a g ó kerítése előtt, és bámulták. Utóbb a k ő f a r a g ó papírzsákot r a kott rá és kiírta, hogy eladva. Kapós lett, m i n t az ú j bútor. Egy kövesdi ember ezer forintot ígért rá, csakhogy m e g k a p j a . A kőfaragó szólt a f i a m n a k — az meg m i n d e n n a p előtte bicig lizik el a gyárba — Lali, vigyék a sírkövet s ü r gősen, m e r t eladom. Fuvarost a k a r t a m fogadni, de a főagronómus azt m o n d t a : ne f o g a d j a n a k m a g u k fuvarost. N a ponta b e j á r a teherautó t a k a r m á n y t á p é r t , érte megy és kihozza. Jó. Mégis ötszáz forintomba került. Ennyi b o r r a valót k a p t a k az emberek. Megszolgálták.. Féltem, hogy m a j d megrepesztik, vagy letörik a sarkait, de nagyon vigyáztak rá. Szépen a helyére tették. Azért h a r a g u d t a m csak r á j u k , m e r t

a borravalóból áldomást ittak, és a vénembert berugatták. Mi kell neki? Örökké a tütükén j á r az esze. Mikor még bejárt a műhelybe, hét végén zsákba tette a tízliteres kishordót, és m e n t Tiszakürtre megtölteni. Ha ráhagyom, nem lesz sírkő ítéletnapig. Ez a h a r m a d i k . Az elsőt megboldogult első u r a m n a k csináltattam, a tizennégyes h á b o r ú b a veszett oda, másodikat szüleimnek vettem h u szonnyolcban. Mindig én j á r t a m utána. Most végre nyugodt vagyok, a m i e n k is megvan. Az a szép, ha mindent maga rendez el az ember. Ne tartozzon senkinek. N e k e m nincs adósságom. A fiamat felneveltem, az u n o k á m a t ruháztam, iskoláztattam, a vén totyakost tisztán t a r t o t tam. ö t öltöny ünneplő lóg m é g most is a szekrényben. Melyik kazánkovácsnak lóg öt öltöny ünneplő a szekrényben? Mikor megjött a m ű helyből, vagy utóbb a csoportból, a kiskonyhában ledobta magáról az olajos gúnyát, én meg ott álltam mellette, és a d t a m rá a tisztát. Eleinte dörmögött, végül megszokta." * Ebben a házban a rend törvény. Zsák Róza kétrét görnyedve jár, de a padlást az idén m é g felmázolta. Az egérlyukakat ősszel tapasztja be. Kezdettől fogva mindig a helyén van m i n d e n : a rézmozsár, a kenyértartó kosár, az ecetesüveg. az unoka ballagási fényképe, a szerszámos láda, a húsvágó bárd, Lali régi sztahanovista oklevele, a tízliteres kishordó, a néprádió, a falvédő, m i n d e n . A Golgotát a kis Ilkával akasztották vissza az ágyak fölé: „Annak a d o m m a j d , aki m e g érdemli." A nyugdíjas kazánkovács a fele kertet ezen az őszön is felásta. Utána hívta a kis Ilkát, és üzent a boltosnak: szerezzen neki a boltos tavaszra ötven kiló pétisót. Nitrogénnel a k a r j a „megnyomatni" a kertet, hogy jövőre duplán teremjen. Be kell rendezk e d j ü n k e világra is, meg a túlvilágra is. (1987. május)

TARTALOM Európa messzi van

5

Halottsiratást vállalok Mi volt a széncsata? Esetem a könyvhéttel A hosszú élet titka A legszegényebb gazdag ember Megüzenték

13 18 24 34 39 43

Ott ahol élünk Hol a szégyen m o s t a n á b a n ? Robotok és ultikirályok Magyardúlás H u n n i á b a n Tegnap a tévében k r i m i ment Ha megszólal az ember Elemcsere Hol maszekoljon a hegesztő? Mestereim

47 52 55 60 66 72 74 77 83

Beszédes udvarok Palota a Váci u t c á b a n

90 96

Pesti képek A roíkonok, a család Sátortetők alatt Igazolványcsere Tőkék között Kés alatt Ünneplőben Szüzek k e r t j e Katonadolog

103 114 123 128 133 138 143 149 173

Pont a mondat végén

198

A r a : 2 2 , - Ft

A Szüzek Kertje véljük, nem más, m i n t a t ö p r e n g ő honi utazó bizonytalan m ű f a j ú t a p a s z t a l á s g y ü j t e m é nye: valamennyiünk á l t a l megélt helyzetek, epizódok, konfliktusok részrehajlásmentes leírása, elbeszélése az á r t a t l a n s á g vélelmére. Beszámolófüzér ez a kézbe simuló könyvecske: megkisértéseinkröl, bűnbeeséseinkről, esendőségeinkről, b u t a s á g a i n k r ó l , erkölcseink kopásáról. A l i g h a n e m akkor j á r u n k közel az igazsághoz, ha azt m o n d j u k : a Szüzek Kertje önismeretet gyarapító különleges útikönyv, belső j r t é k e i n k féltésére buzdító eseti korrajz a fővárosi és a fővároson túli m a i M a g y a r o r s z á g r ó l , a „kisemb e r " mozgalmas, fű a l a t t i világáról.