Római ezüst: Magyarország a Seuso-kincs szomorú történetének megoldását keresi Magyarország már visszaszerezte a Seuso-kincs felét A magyar kormány 15 millió euró kifizetése után megerősítette pozícióját a sokat vitatott kinccsel kapcsolatban RÓMAI KORI KINCS London. A magyar kormány reményei szerint megszerezheti a lenyűgöző, Seuso-kincsnek keresztelt római kori ezüstkészlet fennmaradt darabjait is, miután felét már birtokában tudhatja. Március végén Orbán Viktor miniszterelnök leleplezte a Seuso-kincs azon hét darabját, amelyet a nyilvánosság azt megelőzően csupán egyetlen napig láthatott (1990-ben a Sotheby’s new york-i árverési kiállításán). A műkincs másik hét darabja az Egyesült Királyságban élő Lord Northampton tulajdonát képezi. Az i.sz. 4. századból származó ezüstkészlet helyzete csaknem 35 éve – azóta, hogy Magyarország, Horvátország és Libanon keresetének benyújtását követően a kincsnek nyoma veszett – bizonytalan. A 14 darabból álló, hiteles eredetet bizonyító dokumentációval nem rendelkező római kori ezüstkészlet 1980-ban bukkant fel. A tisztázatlan jogi háttértől eltekintve, a műkincs piaci értéke 100 millió font körüli összegre tehető. Orbán Viktor a kincset úgy jellemezte, hogy az végre ‘hazatért’. A magyar álláspont szerint a műtárgyakat nem megvásárolták, hanem 15 millió eurós “tartási díjat” fizettek eddigi birtokosainak. A miniszterelnök így nyilatkozott: “A kincs mindig is a magyar állam tulajdonát képezte… ezért fontosnak tartjuk, hogy mi nem vételárat fizettünk. De valahogyan vissza kellett szereznünk a kincset.” A bejelentés közvetlenül a parlamenti választások előtt hangzott el és valamelyest emelhette a végül újraválasztott Orbán támogatottságát. Magyarországnak a műkincs hét darabját sikerült visszaszereznie: a vadász (Seuso)-tálat, egy geometrikus tálat, két geometrikus kancsót, egy mély mosdótálat, egy illatszeres dobozt és a Dionysos-kancsót. Ezen kívül Magyarországé lett az a réz üst is, amelyben a kincseket megtalálták. Az Art Newspaper értesülései szerint a műkincs-együttes Magyarország számára eladott darabjai egy befektetési társaság tulajdonát képezték, amelynek kedvezményezettjei az 1984ben elhunyt Peter Wilson, a Sotheby’s egykori elnökének két fia, Philip (aki művészeti kiadót vezet) és Thomas.
A kormány által közzétett nyilatkozat szerint “egymást követő magyar kormányok képviselői többször tárgyaltak a Seuso-kincs tulajdonosaival, sikertelenül. Az egyik akadályt a műkincsekért kért “több milliárd forintos, csillagászati összeg” jelentette (30 milliárd forint, kb. 80 millió font). Egy évvel ezelőtt komoly tárgyalások kezdődtek, amelyek során hazánkat Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár és Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója képviselte. A műtárgyakért fizetendő összeget sikerült lealkudni 15 millió euróra, amelyet a magyar kabinet február végén titkos szavazáson hagyott jóvá. Az Egyesült Királyság kiviteli engedélyt adott ki (mivel az ezüstkincsek kevesebb mint ötven évig voltak az országban, halasztásra nem volt lehetőség). A kincseket március 21-én a magyar Terrorelhárítási Központ tisztjeinek közreműködésével szállították Budapestre. Zavaros történet A Seuso ezüstkincs szövevényes története 1980-ban indult, amikor az először felbukkant darabok szerbiai, libanoni és egyesült királyságbeli műkereskedők közvetítésével jutottak Peter Wilson tulajdonába. Később Wilsonnak a kincs további darabjait is vételre ajánlották, aki elegendő saját tőke hiányában Lord Northamptonnal kötött partneri megállapodást. 1984-ben a kincs néhány darabját a kaliforniai Getty Múzeumba küldték, viszont a műtárgyak nem rendelkeztek hitelesített dokumentációval, így a Getty Múzeum nem vásárolta meg őket. Ezt követően Lord Northampton megalapította a Guernsey-ben bejegyzett Trustee of the Marquess of Northampton 1987 Settlement elnevezést viselő testületet, amelynek két kedvezményezettje az okiratban (a Wilson érdekeit képviselő) “Abraham” és (a Lord Northampton érdekeit képviselő) “Xylander” néven szerepel. A Sotheby időközben utasítást kapott az ezüstkincs értékesítésére, amelyet 1990-ben árverésre Londonból New York-ba szállítottak. Az aukciós ház akkori állítása szerint a kincsről “azt hitték, hogy Libanonban fedezték fel az 1970-es években”. Egy nappal az árverési kiállítás után a tárgyak lekerültek az árverésről, mivel Magyarország, Jugoszlávia (az ország 1991-es szétszakadása után Horvátország) és Libanon kormánya jogi keresetet nyújtott be, amely a tervezett zürichi aukció eltörlését is jelentette. Később Libanon visszavonta keresetét, 1993-ban pedig egy new york-i esküdtszék döntése értelmében nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték a kincs magyarországi illetve horvátországi felfedezésére. Ezek után a Seuso-kincset visszaszállították Londonba. A kincset övező jogi vita ellehetetlenítette az értékesítést, Lord Northampton pedig eljárást kezdeményezett az Allen & Ovary ügyvédi iroda ellen kárára történt jogi tanácsadás okán. 1999ben az ügyben peren kívüli megegyezés született, és a hírek szerint Lord Northampton kb. 24 millió fontos kártérítésben részesült.
A történetben a következő fordulat 2006-ban következett be, amikor a Seuso-kincset a londoni Bonhams aukciós ház bocsátotta árverésre egy egynapos kiállítás keretében. Az exkluzív eseményen kizárólag a meghívottak vehettek részt. A történet további fontos részlete, hogy Wilson fiai és Lord Northampton között nézeteltérés alakult ki, így a Seuso-kincset 2008-ban elfelezték. Wilsonékhoz került az együttes hét darabja illetve a réz üst, míg Lord Northampton kapta meg (a teljes együttes értékének 60%-át képviselő) másik hét darabot. A bonyodalmakat fokozza az a körülmény is, amely szerint nem ismeretes, hogy a Lord Northampton és ötödik (immár volt) felesége, Pamela Haworth válása során megállapított és utóbbinak tavaly odaítélt 17 millió font tartalmazza-e a kincsekből rá eső részt. Miután a magyar kormány már magáénak tudhatja a Seuso-kincs korábban, Wilson által birtokolt részét, törekvései most a nagyobb értéket képviselő Northampton-féle kincsre irányulnak. Amint Orbán Viktor fogalmazott: “Dolgozunk az ügyön... a kincsnek a mi birtokunkba kell kerülnie.” Lord Northampton ügyvédje, Ludovic de Walden “alaptalannak” nevezve mindvégig elutasította Magyarország követelését. Jelenleg Lord Northamptonon múlik, hogy eladja Magyarországnak vagy megtartja a birtokában lévő részt. Mindenesetre nem lesz könnyű dolga, ha piaci értékén máshol kívánja értékesíteni a kincseket, mivel Magyarország azzal érvelhet, hogy a Wilson-féle rész általa való birtoklása még több jogalapot ad követeléseinek. Még akkor is, ha sikerül eladni a Northampton-féle részt, a magyar kormány minden lehetséges jogi lépést meg fog tenni ennek megszerzésére, így nehézségek adódhatnak a kincs Egyesült Királyságból való kivitelének engedélyeztetése kapcsán is. Öngyilkosság vagy gyilkosság? A magyar kormány állítása szerint a kincseket az 1970-es évek közepén, a Balaton közelében lévő mai Polgárdiban fedezték fel. Az állítólagos megtaláló egy amatőr régész, bizonyos Sümegh József volt, akit 1980-ban egy pincében felakasztva találtak meg, bár a mai napig tisztázatlan, hogy gyilkosság vagy öngyilkosság történt. Az ezüst kincs magyarországi származását bizonyítja a nagyméretű vadász-tál, amelyen a római kori tulajdonos, Seuso számára tett ajánlás és a Balaton latin neve, a “Pelso” szó olvasható. Egyes vélemények szerint a Pelso a vadászjeleneten ábrázolt kutya neve is lehet. A magyar oldal rámutatott a Seuso ezüstkincs és a polgárdi quadripod közötti hasonlóságokra - utóbbit 1873ban fedeztek fel a város területén és jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében található. Egyes szakemberek feltételezése szerint néhány, jelenleg Svájcban őrzött római kori lelet szintén a Seuso-kincshez tartozhat, bár ez nem nyert tudományos bizonyítást.
Az immár Magyarországon található hét műtárgy jelenleg az Országházban tekinthető meg, és a tervek szerint júliustól a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításának részét képezik majd. Philip Wilson lapunknak a következőt nyilatkozta: “Édesapám eredeti szándéka a leletegyüttes egyben tartása volt, de bizonyosan örömmel fogadta volna, hogy a kincs egyik fele egy nemzeti múzeumba került.” Ludovic de Walden megerősítette, hogy Lord Northampton befektetésének megtérülése illetve jelentős gyarapítása céljából vásárolta meg a Seuso-kincs egy részét”, és mindig is tovább akarta értékesíteni a műtárgyakat. “Ami Lord Northamptont illeti, ezen célja továbbra is változatlan. Martin Bailey
Továbbra is szégyen árnyékolja a Seuso-kincset Az 14 darabból álló római kori ezüstkincs hét darabjának az Egyesült Királyságból a közelmúltban Budapestre való hazakerülése a leletek szomorú történetének pozitív fejleménye Colin Renfrew, brit régész, tudós, a brit Felsőház tagja Megnyugtató, hogy a késő római kori Seuso-kincsként ismert páratlan ezüstkészlet eltulajdonításának szomorú története úgy tűnik kielégítő végkifejlet felé tart. E kusza történetben megnyilvánul a kapzsiság és felelőtlenség, amelyet olyan magas rangú “műgyűjtők” tanúsítottak, akiknek ismerniük kellett volna a tisztességet, ahelyett, hogy a legkisebb tiszteletet sem mutatva gyors és könnyű profitszerzésként kezeljék a világ régészeti örökségét. A történet ott ér véget, ahol feltehetően elkezdődött, Magyarországon, hiszen a lelet-együttes központi darabja, a vadász-tál hat további fontos műtárggyal együtt immár visszakerült Budapestre. A vadász-tál központi jelentőséggel bír, mivel rajta található első tulajdonosára, Seusóra (a kincsek névadójára), valamint a Balaton római kori nevére, a Pelsóra, a kincs feltételezett lelőhelyére utaló felirat. Jelenleg legalábbis ez tűnik a legvalószínűbb elméletnek, bár Horvátország még nem vonta vissza a tulajdonjoggal kapcsolatban benyújtott keresetét.
Rejtélyes felfedezés A Seuso-kincs valószínűleg az 1970-es években bukkant fel, bár felfedezésének körülményei továbbra is zavarosak. Ma különösnek tűnik, hogy a néhai Peter Wilson, a Sotheby’s néhai elnöke 1980-ban kezdte el megvásárolni az együttes darabjait, hiszen az általa megvásárolt első
négy tárgy libanoni kiviteli engedélyét csak 1981-ben kapta meg. Egy gyanakvóbb vásárló észrevette volna, hogy rablott kincsről van szó és származási országából illegálisan vitték ki. Az Allen & Ovary alkalmazásában álló ügyvéd, Peter Mimpriss közvetítésével Wilson sikeresen felkeltette Northampton márkijának érdeklődését az ezüst tárgyak mint potenciális befektetési lehetőség iránt, olyannyira, hogy 1987-ben a Marquess of Northampton 1987 Settlement Trust már egyedüli tulajdonosa volt az akkor 14 darabból álló, lenyűgöző római kori ezüstkészletnek. A Sotheby’s az ezüstkincs 1990-es svájci árverési értékesítési terve meghiúsult, amikor a kincset a new york-i bemutatója felé tartva lefoglalták, mivel először Libanon, majd Magyarország és Horvátország is keresetet nyújtott be New York állam legfelsőbb bíróságán. A bíróság döntése Magyarországnak és Horvátországnak sem kedvezett; Libanon időközben visszavonta keresetét, ezért a kincset visszaszállították Londonba, ahol Northampton márkijának gyámsága alá került. Fontos megjegyeznünk, hogy a bíró döntése szerint a márki nem lett a kincs tulajdonosa, csupán Magyarország és Horvátország keresete nem bizonyult elégségesnek. Nem meglepő módon a márki csalódott volt a befektetését érintő értékesítési fiaskó miatt, (új ügyvéd közvetítésével) beperelte Mimprisst, illetve az Allen & Ovary ügyvédi irodát, és az általunk ismert információk szerint a bíróság 24 millió font kifizetését ítélte meg számára 2000-ben. 2006 novemberében a 14 ezüst tárgyat (és a réz üstöt, amelyben megtalálták őket) a Bonhams aukciós ház árverésén kiállítva kizárólag az eseményre meghívott résztvevők láthatták. Ezután a kincsekről egy ideig nem esett szó, mígnem Orbán Viktor március végén bejelentette, hogy a Seuso-kincs hét darabja sikeresen visszatért lelőhelyére (15 millió euró kifizetése fejében) és nyilvánosan megtekinthető. Az eladók között, akik 15 millió euróval lettek gazdagabbak, nem szerepel Northampton márkija, mivel az ezüst kincset egy befektetési társaság értékesítette, amelynek kedvezményezettjei az első, 1980-as, szerencsétlenül járt vásárlást megejtő, néhai Peter Wilson két fia volt. Ludovic de Walden, a márki jelenlegi ügyvédje, múlt héten jelezte, hogy a fennmaradó hét darab tulajdonosa továbbra is a márki. Veszteség a régészet számára E szomorú történetből számos következtetést vonhatunk le. Elsőként azt, hogy a kincs felfedezése során valószínűleg nagy mennyiségű, felbecsülhetetlen régészeti információ veszett oda. A lelet megtalálásának körülményei máig tisztázatlanok, bár a magyarországi vizsgálatok úgy tűnik sikerrel azonosították az ezüst tárgyak lelőhelyét. A régészeti társaságok jelentős információkhoz juthattak volna a kincs elrejtésének körülményeiről, de ez a lehetőség örökre elveszett. Egyes feltételezések szerint a Seuso-kincshez további negyven edény és 187 kanál is tartozott, de ennek valóságtartalmát már nem lehet megállapítani.
Ha optimistán szemléljük a történteket, örülhetünk annak, hogy az eddig legfontosabb római kori ezüstkészlet hét darabja most Budapesten került kiállításra. A történet másik, igen megrázó következménye, hogy a hányattatott sorsú kincs egysége ismét felbomlott: hét darabja Budapesten látható, a másik hét pedig elvileg még mindig Northampton hetedik márkijának birtokában (bár a new york-i bíró szerint nem feltétlenül jogos tulajdonában) található. Ismét az anyagi szükségszerűség győzött: Európa kulturális örökségére puszta befektetésként tekintettek. Fájdalmas, hogy e jelentős római kori ezüst lelet-együttes egysége ismét megtört. Beszennyezett emlékek A történetnek egyéb lehangoló oldala is van. Sem a néhai Peter Wilson, sem maga a Sotheby’s nem jött ki jól ebből a nem éppen szép históriából. Magyarország kormányának ugyanis 15 millió eurót kellett fizetnie, hogy repatriálja azt, ami vélhetően eleve a saját tulajdona volt. 2000-ben az Allen & Ovary ügyvédi irodát arra kötelezték, hogy 24 millió fontot fizessen a márkinak egy olyan megállapodás eredményeként, amely bizonyosan nem öregbítette jó hírüket (és a márkiét sem). A szerencsétlenül járt márki mindent egybevéve vesztett az ügyön, mivel busás ügyvédi költségeket kellett kifizetnie és hét, nagy valószínűséggel eladhatatlan műtárgy birtokosa. Horvátország eddig nem tiltakozott a Seuso-kincs hét darabjának az Egyesült Királyság által kiadott kiviteli engedélye alapján a közelmúltban Angliából Magyarországra való szállítása ellen. Amennyiben Horvátország lemondana követeléséről, Magyarország nagy eséllyel újra megerősíthetné saját követelését a márki által birtokolt darabok egyedüli igényjogosultjaként. Természetesen a brit kultúráért, médiáért és sportért felelős minisztérium Magyarországon kívüli úti cél esetén nem könnyen adná meg a kiviteli engedélyt a műkincs-együttes fennmaradó hét darabjára. Ha optimistán szemléljük a történteket, örülhetünk annak, hogy az eddig legfontosabb római kori ezüstkészlet hét darabja most Budapesten került kiállításra, ahol a vadász-tálon még olvasható a Latin mottó: “Legyenek, ó Seuso, tieid, hosszú korokon át/Ezen edények, hogy méltán szolgálják leszármazottaidat.” Minden rosszban van valami jó is: a magyar kulturális örökség legalább egy részének ez év márciusi visszaszerzése jót tett Orbán Viktor pozíciójának, hiszen április 6-án újraválasztották.
Miért kellett Magyarországnak fizetnie a kincs olyan darabjaiért, amely eleve az ország tulajdonát képezték?
Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója is hozzájárult a római kori ezüstkincs visszaszerzéséről folytatott tárgyalások sikeréhez A múltban három ország nyújtott be keresetet a Seuso-kincs iránt, de Magyarország szempontjából minden rendelkezésre álló információ azt a tényt látszik megerősíteni, hogy a kincset az 1970-es években a Balaton környékén folytatott illegális ásatások során fedezték fel. Ennek fontos bizonyítéka például az egyik műkincsen, az ún. vadász-tálon olvasható felirat, amely a Balaton latin elnevezésére utal (Pelso), valamint a kincset elsőként, még a római korban elrejtő család neve (Seuso). Magyarország mindig is sajátjaként tekintett a teljes Seuso-kincsre, és sosem fogadta el azt a feltételezést, hogy az ezüstkészlet bármely más ország tulajdona lehet. A magyar jogszabályok szerint a Magyarország területén felfedezett régészeti leletek kivétel nélkül az állam tulajdonát képezik. Magyarország mindig kitartott azon álláspontja mellett, hogy a Seuso-kincset illegális módon ásták ki és vitték ki az országból, így a kincs további birtokosai e tekintetben nem támaszthatnak valós jogi követelést. Magyarország a kezdetektől a kincs visszaszerzésére, minden egyes darab repatriálására törekedett. Az a tény, hogy az Egyesült Királyság illetékes hatósága a visszaszerzési megállapodás alapján feltétel nélküli engedélyt adott a Seuso-kincs darabjainak Magyarországra történő kivitelére közvetlen bizonyítéka annak, hogy az angolok Magyarország műtárgyak iránti követelését hallgatólagosan elismerik. Szakértői vizsgálatok Bár Magyarország több évtizede próbálja visszaszerezni a Seuso-kincset, a magyar szakértőknek eddig nem nyílt lehetőségük a kincs darabjainak közvetlen vizsgálatára. Most, hogy a kincs részben visszakerült hozzánk, tanulmányozhatóvá vált és reméljük közvetlen bizonyítékot szolgáltathatunk arra, hogy valóban magyar földből ásták ki – még akkor is, ha negyven év után erre csekély esély mutatkozik. Magyarország a megegyezéses megoldást előnyben részesítve ellentételezésként 15 millió eurót fizetett a hét repatriált műtárgy eddigi birtokosának. Igaz, ez az össze jóval alacsonyabb, mint a tárgyak becsült piaci értéke, megszerzésük semmiképp nem nevezhető vételi ügyletnek. Magyarország ugyanis soha nem mondott le a kincsek tulajdonjogáról. De mivel jelen esetben üzleti tranzakcióról volt szó, reálisan nézve nem várhattuk el, hogy a kincs darabjaival kapcsolatban egyéb, mint például birtokjoggal rendelkező fél ezen jogát ellentételezés, azaz költségei megtérítése nélkül feladja. Véleményünk szerint a visszaszerzési megállapodás kölcsönösen előnyös mind a magyar, mind a korábbi birtokos számára.
A kincs nyilvánosan megtekinthető Miután a Seuso-kincs nyolc darabja (hét ezüst tárgy és a réz üst, amelyben elrejtették) visszakerült hazánkba, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy nyilvánosan is kiállítjuk őket – erre Angliában sosem nyílt lehetőség. Jelenleg a hazatért darabok az Országházban tekinthetők meg, amely jelképezi a pártok között a kincs repatriálásával kapcsolatban mindig is létező konszenzust. A műtárgyak szakértői vizsgálatokat követően a nemzeti múzeumunkban kerülnek elhelyezésre, és ezáltal elérhetővé válnak a szakemberek és a látogatók számára egyaránt.
