Örökös munkatársunk: FALUDY GYÖRGY

2007. február

VII. évfolyam, 64. szám – 2007. február

1

4 lej; 498 Ft; 2 •

Örökös munkatársunk: FALUDY GYÖRGY www.irodalmijelen.hu

KÁVÉHÁZUNK A CENTRÁL Február 6-tól minden kedden 18.00–20.00 között szerkesztõségi órákat tartunk a Centrál Kávéházban. (1053 Bp. Károlyi M. u. 9.) Februárban fõmunkatársunk, Kukorelly Endre képviseli lapunkat.

MAKKAI ÁDÁM

Határ Gyõzõ emlékére (1914–2006)

Magyarországi és romániai grafikusok – A vonal és az él expresszivitása – 31. oldal

Ez itt az õs-galaktika tenyészet: lakják Biosz, Nekrosz és Thanatosz, s az újjászületés, mely hazahoz, bárhogy tagadod régen az egészet. Élet-halál e termékeny enyészet (nyakad körött a döglött albatrosz1 akarja, hogy rettegj vagy darvadozz, s kerüljön el a Nap-Szellem Eszmélet...) Színmûvedben hullákat árvereznek – találó fintor, s benne sok igazság –, de pesszimizmusod már átmegy ennek fonákjába, s lám kisüt a Magasság. Ha visszahallasz, íme egy füles: nincs oly szerencsénk, hogy az „ég üres”. Nincs oly szerencsénk, hogy az „ég üres”. Isten mellett sok ördög mûködött, árasztva mérget, félelmet, ködöt, parázna pápát, aki öl s rühes. Égtek a máglyák. Okos Ahrimán, s a fantázia-hajcsár Lucifer sok ezredévet ölben úgy visz el, mint kaszás csontváz vörös paripán. Anyag-hitet kapsz „haladás” helyett: a „tudomány” szám-kalodába zár. S míg dorbézol e gõg-fûtött bazár, nyolcvan fölött csak zord állóhelyet kínál az élet, mint kegyet s kivételt, csak angyalod tudja lelked kivé lett. 1 Célzás Samuel Taylor Coleridge Rhyme of the Ancient Mariner címû világhírû költeményére, melyben az agg tengerész lelõ egy isteni szimbólumnak tekintett albatroszt, s ennek testét nyaka körül kell viselnie, mint a bûnbánat örök jelképét. Az „albatrosz a nyakam körül” (an albatros around my neck) közmondássá lett az angol nyelvben.

Vasile Socoliuc: Viadal

Utazások Erotikában – részlet Vámos Miklós készülõ regényébõl Nádasdy Ádám versei Weiner Sennyei Tibor: Ének Békássy Ferenc huszárönkéntes szerelmérõl és haláláról Halász Margit – az Irodalmi Jelen regénypályázatának különdíjasa: Éneklõ folyó

A Bibliát, Gabi!, avagy mitõl óv meg az akasztófahumor – Beszélgetés Cseke Gábor íróval – – Páros versek vagy átírások...? Mi ez a „fontos” kötet*? Kiindulópont a versíráshoz az a felekötet, ami nem a sajátod? Vagy éppen így sajátítod ki, teszed magadévá az idegen szövegeket? – A kötet eredettörténete, ha tömören is, de ott áll a vállalkozás élén. Eszerint – és ezt szó szerint elhiheti az olvasó, de te is –, kezdetben vala a magam templomi megvilágosodása, a felismerés, hogy az a telefoncsengéses élmény nem írható meg büntetlenül, ha elhallgatom Szõcs Kálmán sokak számára még emlékezetes istenes versét, az Istenem, telefonálj

címût. Így született a költõi kalandot kiváltó, fatális verspár. Amitõl akkor valami elégtétellel vegyes, pezsgõ nyugtalanság fogott el, napokon át nem leltem a helyem, azon kapva magam, hogy mihelyt másnak a verse kerül a kezembe, mindegyre azon spekulálok, mennyire rezonál bennem. Az addigi ártalmatlan versolvasás önkéntelenül is kihívássá vált, s mikor már három-négy újabb költõ esetében is figyelemre méltó „széljegyzet” született, lassan az ötlet is körvonalazódott bennem. A kedvére szabadon, találomra böngészõ ember kíván-

csiságával kezdtem belefeledkezni jobbára általam könnyen elérhetõ magyar költõk munkáiba. Azokéba, akik a polcaimról, lapgyûjteményekbõl, olykor az internet révén valósággal felkínálkoztak. Tehát valójában se páros versek, se átírások, se kiindulópont, hanem egyoldalú költõi párbajok.

GERGELY TAMÁS Folytatása a 14. oldalon *Cseke Gábor: Lírai tõzsde – FONTOS VERSEK, IJK, Arad, 2006

2

2007. február

E

gymás után érkeznek a meghívók. Az 1956 decemberében Angliába érkezett hajdani magyar menekültek koktéllal vagy bankettel ünneplik, hogy fél évszázada a szigetország lakói. A forradalom szovjet letiprása után az ideiglenesen õrizetlenül maradt határon át a tízmillió lakosú országból körülbelül kétszázezer magyar menekült Ausztriába, s ebbõl húszezer kért politikai menedéket Nagy-Britanniában. A romantikára hajló britek lelkesedtek forradalmunkért, készséggel befogadták annak a népnek a fiait, amely a szabadságért folytatott véres harcot az elnyomó túlerõvel szemben. Példaszerûen szervezték meg az érkezõk beilleszkedését. Aki dolgozni akart, azonnal munkát kapott, a sokszáz fiatal pedig – intenzív nyelvkurzus után – bekerülhetett az egyetemekre, akár Oxfordba vagy Cambridge-be is. A nép egyszerûbb gyermekei között voltak olyanok, akik nem hittek abban, hogy Anglia megszokható. Decemberben tényleg szürke, hideg és barátságtalan itt a táj vagy a vöröstéglás utcakép, vízszintesen esik az esõ. A britek cobákos birkát, ízetlen ételeket ettek akkoriban, s mindenekelõtt: angolul beszélnek. Sokaknak úgy tûnt, megtanulhatatlan nyelven. Tehát innen tértek legtöbben vissza Magyarországra, élve a tiltott határátlépés törvénysértésére felajánlott amnesztiával. Mások igyekeztek továbbállni ígéretesebb országokba, például Amerikába vagy Ausztráliába. A többség maradt. S amikor 1989-ben ütött az igazság órája, összeomlott a szovjet birodalom és tájainkra beköszöntött a demokrácia új korszaka, különös módon nem nagyon mozdult a nyugati magyarság. Harminchárom esztendõ elég volt ahhoz, hogy a befogadó országban gyökeret verjen. Az angliai magyarok jelzálogkölcsönre

SÁRKÖZI MÁTYÁS

Fél évszázad családi házat vásároltak, gyerekeik többnyire már itt születtek. Tehát túl sok idõ telt el ahhoz, hogy a hazavágyakozásból több legyen, mint sûrû hazalátogatások sora. 1956 végén fõként fiatalok menekültek el. Ez a generáció immár hetvenesek õsz nemzedékévé öregedett. Angliában összetart, összejár, különösen nemzeti ünnepeinken: március 15-én és október 23-án. De nem kétséges, hogy bizonyos mértékig elangolosodott. Van, aki már keveri a két nyelvet. Az óriási irodalmi hagyománnyal büszkélkedõ Anglia vonzotta azokat a menekülõket, akik írói jövõt képzeltek el maguknak. Az volt a dilemma, próbáljanak-e betörni az angol irodalomba, vagy maradjanak meg magyar tollforgatónak. A végül íróvá, költõvé lett tucatnyi angliai magyar fiatal közül kettõ-három választotta az átvedlést. Bokor István, a fiatal pesti újságíró Stephen Barlay néven ír, fõként vastag, népszerû oknyomozó témakönyveket, például a repülõszerencsétlenségekrõl vagy a prostitúcióról. Vizinczey István (Stephen) fogta meg az isten lábát, az Érett asszonyok dicsérete címû angol könyve világsiker lett. (Nem sorolom ide George Szirtes költõt, hiszen õ kisgyerek volt, amikor szülei 1956-ban Angliába hozták.) A meghívók egyike most John Peter barátomtól, a tekintélyes vasárnapi lap, a Sunday Times színházkritikusától érkezett. A szöveg szerint azt ünnepelte, hogy „ötven éve és öt napja angol”. Le a kalappal Péter János elõtt. A nácik által megölt Péter András

KABDEBÓ TAMÁS

mûvészettörténész 1956-ban Angliába, az oxfordi egyetemre került fia befutott. Koktélpartiját London úri negyedében, Dél-Kensingtonban, elegáns lakásban rendezte meg. A sarokban a drámaíró, Sir Harold Pinter üldögélt, szokása szerint morcosan (mely morcosságon a Nobel-díj nem enyhített, ám súlyos betegsége csak tetézi azt), míg a víg vendégseregben híres színészek, rendezõk sürögtek, fecsegtek, s oly jeles színpadi szerzõk, mint például Michael Frain. Valamennyien õszinte megbecsüléssel ürítették pezsgõspoharukat, az angol színházmûvészetet kívül-belül ismerõ, britté lett magyarra. Mint egyetlen meghívott óhazai honfitárs, kissé meghatva néztem beérkezett barátom megdicsõülését, de nem irigyen. Elvégre én is elértem valamit. Ötven éven át, tizenkilenc éves koromtól mindmáig, a nap mint nap engem körülörvénylõ idegen közegben megõriztem a nyelvi pogygyászt, amit a szülõi házból magammal hoztam, s ezzel a hozománnyal nem bántam rosszul. A hazai író társadalom nem tekint távoli, ezoterikus csodabogárnak. Úgy neveltek, tizenkilenc éven át úgy töltekeztem egy adott kultúrával, hogy számomra természetellenes dolog lett volna nyelvet váltani. És valljuk be, mivel egy kis országban az írók társadalma szûkebb körû, az egymásra figyelés intenzívebb. John Peternek valami sikerült. Ötvenévi munka van ebben. De talán az sem volt hiábavaló, hogy én fél évszázadon át az ellenkezõjén igyekeztem.

Az ötödik évszak

É

jégtündér szépségével tüntet, mínusz húsz foknál fagycsókkal kitüntet. Halálra ítélt, akit ítél a téli szél. Áhítozom, az ötödik évszak eljöttéért imádkozom – oh, ti tavasz nimfái, és ti faunok, ti nyári ászok és szibillák, õszi bacchánsok és Silenusok, téli fagytündérek, jégcsaplovagok, télapók: egy új évszakot adjatok, egy évig tartson és ismétlõdjön kétesztendõnként, irgalmat hozzon, a túlzásokból enyhülést. Eme ötödik évszakban huszonnégy fokosak legyenek a nappalok és tizennyolc fokosak az éjszakák, egy héten csak egyszer essen az esõ, éjszaka, s a rákövetkezõ napon fújjon a szél. Hogy honnan fújjon? Kérdezzük õt: „honnan kicsi szellõ, ég vándora jöttél?” Dagassza a vitorlát, ujjnyomától legyen lúdbõrös a tó s éjjel a szférák zenéje legyen az altató. Fohászkodom, szakadatlanul virágozzanak a szerelmek és a fák, majd teremjenek s ismét virágba boruljanak az almafák, a cseresznyefák; természetes vízesésekbõl, szélmalmokból, szélkerekekbõl nyerjük az energiát; tisztuló folyóinkba visszatérjenek a halak, szelíd természettõl az ember is szelíd legyen, mint a bárány, és a Kárpát-medencében, a bõvizû tavak partján együtt halásszanak a halálukat egy évvel elhalasztó emberek, a medvék, a rókák és a gyerekek.

Hogyan nem lettem milliárdos?

K

ét mondatnál talán többet érdemel a történet, mely még vidám és lázas ifjúságom idején kezdõdött, s talán ma sincs teljesen és végérvényesen vége. Ha arra gondolok, hogy Németországban, Mannheim városában, ahová azért utaztam, hogy – meghalt nõvérem, kinn (Németországban) orvosként dolgozott – örökségét átvegyem, és minden ehhez kapcsolódó iratot elloptak még az örökösödési hivatal közhivatalnokaival való találkozás elõtt, akkor néha megfordul a fejemben, hogy él egy kurd, pakisztáni, vagy „oszi”, vagy egy helyrevaló bankhivatalnoknõ, valahol Németországban, mely a néhai nõvérem házának lakbérébõl él. Helyettem. Ám a dolgok sokkal elõbb kezdõdtek. Apám temetésénél felolvasták a végrendeletet, melyben nemcsak azt tudatták, hogy nem nyilvános köztemetõben lesz a végsõ sírhelye, hanem otthon, a családi házunk kertjében. Az már nem volt bekombinálva, hogy kokainnal, marakujalikõrrel és angyalporral alaposan fölturbózott, nevetõgörcsöt kapott nõvérem elõtt közölte a fiatal ara (Anyámat be sem engedték a végsõ nyughelyre, a kertbe, kettejük közös életútjának kertjébe), hogy egy percem van átgondolni, hogy onnan, ahol fölnõttem, negyvenévesen akarok-e valamilyen személyes emléket elvinni. Ilyenkor a perc is kevés, hogy üres kézzel sétáljon ki onnan az ember, ahol fölnõtt. Nem volt mit vinni magammal. Apám ott maradt a kertben, és én soha, még halottak napján sem hajthattam fejet sírja elõtt, már tíz éve. A családi örökségbõl aztán a gyomorfekélyre való hajlam maradt, mely egyben egyébként egy szép genetikai bizonyíték is, ha eltekintünk a vele járó gyötrelmektõl. Üres zsebbel is lehet szépen élni, nevelt az emberarcú szocializmus, és mi (a Mama és én) elkezdtünk totózni. Itt tizenkét csapat gyõzelmét, vereségét vagy döntetlenjét kell eltalálni, annyi esélye mindenesetre van benne az embernek, mint a lottóban, de aki nem ért a focihoz, annak annyi sem. Mi pedig páratlanul szerencsések voltunk. Kétszer egymás után lett tizenkettesünk. Hogy ilyenkor mennyi üti az ember markát, az csak attól függ, hogy hányan találják el a helyes eredményt. Az elsõnél elvileg szerencsések voltunk, hisz kicserélhettük tévénket egy nagyobbra, hogy a Mama, ki közben zöld hályogjával küszködött, jobban lásson, de az öröm csak néhány hétig tartott, hisz meghalt õ is. Aztán a nõvérem következett, kinek volt üzleti érzéke. Helyes transzvesztitákat pofozott ki koldusszegény erdélyi kölykökbõl és árulta jó pénzért a hamburgi kikötõi kocsmákban. Fordult meg kezemen közben olyan összeg, mely hallatán szubsztilisabb, decensebb banktisztviselõ felkapná a fejét, de na, ebbõl se jutott semmi. Az örökségekbõl tehát nem lettem gazdag, de temetésekre sem kell járnom. Már csak a sajátoméra megyek el, de ott, mint tudjuk, a személyes részvétel: kötelezõ.

RÁCZ GERGELY

Tariménes óhaja

gtájunkon négy évszak hajtja a szelet, a szél a hullámokat és a búzamezõt, négy évszak olvasztja, fagyasztja, morzsolja a földet, hûti, hajlítgatja a levegõt: a tavasz, a nyár, az õsz és a tél. A kikelet harsonás harsanás, forradalom, rügybomlás, lázadás, vérontás, barkaszentelés, talányos húsvéti tojás, hol tündöklõ, hol öldöklõ majális, hol rettenetben, hol örömben gyorsuló érverés. A nyár, mint egy kazán befûti a hazám: elapadnak a folyók, kiszáradnak a tavak és a mezõk, napszúrást kapnak az öregek és a fák, aszályon nõ, mint mérges lepedék a tikkadó viszály, vég nélküliek a gyilkos kánikulák. Nessus inge rajtunk a nyár. Tájunkon elidõz az õsz: vizesek lesznek a meztelen nappalok, hûvösek a szélfútta éjszakák, dõl a vigasztalan esõ, elpirul a sodort levél és a lelkiismeret, mivel az õsz tõrbe ejti, tarsolyába rejti a szívet; elrohadnak alant a gyökerek, s bár beérik a szõlõ és csábít, majd kábít a szüret, a venyigék kopaszon várják a telet. Dércsípte már a maradék fû, a szénakazal zúzmarás, jégszárnyakon szárnyal a tél, az élõknek az elmúlásról, a halálról mesél, befagyott kutakra, lerobbant autókra, kukákban turkáló hajléktalanokra, fekete koromra fehéren hull a hó, hull a fenyõágra és a hegyoromra, s míg jégpáncél alatt dermed a tó, a

KEREKES TAMÁS

Gondolatok a technikáról

A

technikáról, bevallom õszintén, úgy általában, nem vagyok jó véleménnyel. Értékelem viszont azokat a berendezéseket, amelyek valóban az ember létének, mindennapjainak a megkönnyítését szolgálják. A számítógépben például szeretem, hogy ki tudom használni a szövegszerkesztõt, mert így könnyebb javítani. Nem értem viszont a programozási finomságokat, és talán nem is akarom érteni. Tulajdonképpen érdekes, de jó jel, hogy számos csalódásom ellenére, az emberek jobban érdekelnek a gépeknél. Még mindig az élõ nyelvet, a kommunikációs csatornát keresem, és képtelen lennék egy képernyõvel úgy beszélgetni, hogy ezt még hasznosnak is érezzem. Sokan vannak viszont, akik hihetetlenül boldogok, ha nem kell emberekkel érintkezniük. Õket is megértem. Élvezik, hogy van mivel foglalkozniuk, ahelyett, hogy órákon keresztül valakinek a „süket szövegét” hallgatnák, és felelni próbálnának. Apám számos, találó, „saját” közmondásainak egyike erre világít rá. Ismerõs az a közmondás, hogy „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”. Felénk ez csak úgy hangzik, hogy aki a virágot szereti – az nem szereti az embereket! Szerintem bámulatos! Mennyire így van! Aki a növényekhez menekül, mert úgy véli, hogy velük érdemes foglalkozni, hiszen az eredmény látható, nem úgy, mint az embereknél, mert az embereket elõbb meg kell ismerni. (Bár én szeretném

ezt megcáfolni. Örülnék ugyanis, hogyha látszana rajtam és az életemen az, hogy a szüleim mennyi energiát és szeretetet „ültettek” belém.) Az embernek szüksége van arra, hogy lássa, nem hiába cselekszik. Rossz érzés, amikor nem látom és nem tudom, hogy amit tettem, jól tettem-e, és azt a célt értem-e el vele, amit szerettem volna. Talán egyesek ezért menekülnek a növényekhez. Visszatérve a technika világába: az e-mailrõl csak annyit, hogy szeretem a szép levélpapírt, a posta is jól bevált intézmény, bár sok levél eltûnik, és az enyémeket is szeretik cenzúrázni, de ettõl eltekintve, én már ilyen konzervatív maradok, úgyhogy, ha megtehetem, hogy az egyébként is összetett és bonyolult életemet ne nehezítsem tovább, akkor kihagyom az elektronikus postát. Na jó, a fax azért jó dolog! Meg persze a mobiltelefon is. Bár rendszerint ez sem azoknak van, akiknek valóban kellene. Az autókat sem lehet kihagyni. Mi is nekem az autó? A Saab. Ez nem azt jelenti, hogy más típust nem tudnék értékelni, de ezt a legjobban. Szeretem a biztonságot, a kényelmet. Nagyon fontos az a tudat, hogy egy autó karosszériája úgy néz ki, hogy feltételezzem, hogy egy esetleges ütközés következtében a másik autónak az én autóm karosszériáján van mit gyûrni, mielõtt engem gyûr. Egy Saab mindenekelõtt ezt az érzést tudja bennem indukálni. Másrészt, a Saab lopási statisztikája sem olyan

rossz, és annyira nem hétköznapi autó; nincs mindenkinek, de mégsem hivalkodó típus. Nem szabad azért elfelejteni, sem nekem, sem másnak, hogy az autó, és így bármely technikai vívmány elsõsorban használati és nem élvezeti cikk. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne okozhatna örömet egy jó minõségû autó vezetése, feltéve, ha a közlekedési partnerek is így gondolják. A technika legfõbb hibája azonban szellemi eredetû. Minden technikai újítás, találmány, újdonság legtöbbször a fegyverkezésben jelenik meg elõször. A technika csúcsán a haditechnika áll. Amikor már elég embert sikerült megölni, akkor jöhet a szórakoztatóipar vagy a gyógyászat. A technika a pusztítás eszköze? Akkor nem kell! Se gyorsan, se lassan. Nem kellenek a komputerizált gyilkosok. A technika ilyen irányú fejlõdését már a huszadik század közepén Bruno Bettelheim is meglátta. Így ír errõl a Végsõ határ címû könyvében: „A társadalom szervezettsége, amelyrõl azt hittük, hogy egyre fokozódó biztonságot és jólétet hoz majd, Auschwitzban eszköz lett arra, hogy milliókat irtsanak ki gazdaságosabban.” A kulcsszavak a társadalom szervezettsége, nem máshogy, mint technikailag, és a gazdaságosabban. Ezek a sorok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy rádöbbenjek arra, mit jelentett a technika már több mint ötven évvel ezelõtt is, és mit jelent méginkább ma.

2007. február

3

NÁDASDY ÁDÁM

Vidéki ház

Totálplán

Derengése vetült

Egyetlen lámpa el tudja rontani a szép sötétet, a hosszú sötétet. Egyetlen széllökés meg tudja bontani a méhes, zúgó, bundás hátú rétet. Gyenge lábakon áll minden körülmény, ami a fennmaradásomat biztosítja. Belopódzik egy jelentéktelen kis bûntény, és összedõl az építkezés minden kínja. Edzeni kell magam, hogy mit ne vegyek észre: úgy húzzam a kerítést magam körül, hogy uraljam a völgyet, bárók õsi fészke, alapozás, szigetelés kívül-belül.

Hátrálok, hátha meglátok valami egészet. Széles tablót, tõlem függetlenül készet. Ráncolt homlokot, rámszegezett, számonkérõen szúrós szemet. Aztán merev tarkóval állok. Belebuktam. Átéreztem, hogy mennyiféle út van, de nem indultam egyiken se, izmos karra volt szükségem, hogy megmutassa: arra. És mutatták, többen, hogy merre van szerintük, én mentem, szúrós fenyõ és szelíd bükk között. Ha bátor nem is voltam, de kitartó, sõt hûséges, és alig volt panaszszó a számon. Baj, tudom, hogy mindez így volt. Nem vagyok hõs, csak számottevõ színfolt azon a széles tablón, jó mellékalak. Erdõk, vadállatok, folyók, halak, sûrû az én világom, társakkal teli, nem tudom, hogy kell-e fényleni.

Kezdettõl róla szólt, az õ hiányát csapkodtam légycsapóval, lapjaimra az õ derengése vetült, mintha az ablak elõtt állt volna, téglavörös ingben. Aztán a kapcsolat, így, tõle ezt a szót nem szerettem. Lángolva leveleztünk, de juszt se írtam le, pedig kívántam. Róla szólt minden, görbe volt a háta, ezt se mondtam, és fázott szüntelen. A napra ment, lüktetett, mint a hüllõ. Szívtam az áporodott levegõjét, szellõztettem a fojtó ágynemût.

Apró hullámok ellen Akkor loccsant a szájamba a víz, amikor levegõt akartam venni. Így van ez: a mélységet, azt uralom egész jól, de a felszín szemtelen. Kibabrál velem. Apró hullámok ellen nincs védekezés, pedig most azok jönnek. Horoszkópként mûködik a tüdõm, megmondta elõre, hogy víz fog belemenni, és kötelezõ a hangos, erõs, görcsös köhögés. Hogy hosszú merülés következik, mert lesz valaki, erõszakos, igen, azt akarja, hogy vele ússzak Révfülöprõl át Boglárra. Át Boglárra? Mondja ugyan, hogy nem kell sietni, de a tüdõm remeg.

Késõbb megrendült ez a bizalom A lerázásra, negyven év után. A vallásra, gúnyosan és bután. A fogaskerekûre dühösen, hogy mért volt jó üresben töltenem sok fontos éjjelt, míg a kamaszok reménytelenek voltak és nagyok. Én leráztam. Én jártam a fogassal, pedig nem õt szerettem. Drága hajnal, õszinteség hajnala – minek az? A burkolódzó ellened szavaz, a rosszul hangolódó szem és fül: mindent cementtel öntöttem körül, erõsen prostituált, csúnya szervek. Volt néha gondolat, pattanó tervek, de lötyögött, mint olcsó csempepadló, közben még nyikorgott a templomajtó, és nem tudtam, mi ellen kell a düh, hogy mit vétett a fogaskerekû, csak álltam, mint szívem szamara, álltam, bíztam a lerázók akaratában.

Burjánzó aszkézis és puritán vágy Én akkor is a szalonban, pedig még értelmet se adtam a szalonnak. Olyan, hogy kétfelõl belém karolnak és finoman a csípõm csipkedik. Ha rojtos abrosz lóg a térdedig, ha megvan mindene a lexikonnak, akkor a szalonban sótlant dalolnak s titokban ágyékodat éltetik. Gyulai Líviusz: Balzac illusztráció – Borsos történetek

Kint ültünk, homokon; hangyával együtt haraptuk be a kenyér kráterét; aki odacsapódott, azt szerettük. Nem nézegettük egymás alfelét. Vagyis én nem. Nekik megvolt a meccsük, én meg az otthonomat dúltam szét.

4

2007. február

4. A Prenzlauer Allee kerékpárútját pici bordó téglákkal rakták ki. Szinte nagyobb rajta a forgalom, mint a kétszer kétsávos úttesten. Amint Jánoska lefékez a piros lámpánál, melyet a bringásoknak erõsítettek az oszlop derekára, körülbelül szemmagasságba, pillanatok alatt befut melléje hat-hét biciklista. Mind, ahogyan õ, bal lábbal támaszkodik a földön, jobbal a pedálon. A berliniek a nyerget általában oly magasra csavarozzák, hogy e pózban vagy lábujjhegyen ágaskodnak, vagy a bringát élesen balra dönteni kényszerülnek. Jánoska a lábujjhegyezést választja, s közben azon morfondírozik, miért nem eresztik lejjebb a berliniek a nyerget. A nõi kerékpár, amelyet õ kötött el a Raucherstrasse 33. udvaráról, a lakástulaj feleségéé. A fotók alapján törékeny nõ lehet, átlagos méretû vagy inkább alacsony. Miért kell neki olyan magasan ülnie, ami nekem is túlzás? A bringások itt hiába alkottak többékevésbé egységes kasztot, a pirosnál várakozva nem néztek egymásra, inkább mereven elõre. Mintha a többiek ott sem volnának. Talán mert olyan szûk a hely, hogy túl közel szorulunk egymáshoz, akár a liftben. Ott sem szokás a másik arcába bámulni. Amint a lámpa zöldre vált, a szemfülesebbek ugyanúgy kilõnek a társaik közül, ahogyan az autósok szokták. Alexa mondogatja, hogy a kocsi a férfi nemi szerv meghosszabbítása. A bringa minek a meghosszabbítása? Ez a lámpa, a Moll utca sarkán az átlagosnál is lassabban vált. Jánoska lapos pillantásokkal szemlézi a többiek kerékpárját. A közvetlenül mellette ácsorgó rövid bõrnadrágos srác vérvörös versenygépen ül, ez a választékban a Rolls Royce. Egy ötven körüli nõ ósdi fekete biciklije pedig a Wartburg. Vagy inkább a Ford-T – egykorúnak tetszik a gazdájával. Jánoska mérlegeli, hogy talán a Thomas Bernhard által emlegetett fegyverkerékpárt látja-e, amelyet azért rendszeresített a k. u. k. hadsereg, mert a puska bedugható a nyereg alatti két fémoszlop közé. Á, ide nem férne be. Abban a másodpercben, amikor a piros kihunyt és a lámpa sárgára váltott), így szólt egy unott, olajos nõi hang, magyarul: A következõ lehetõségnél fordulj jobbra! Minthogy ez az utasítás Jánoska ballonkabátjának zsebébõl röppent elõ, mind a hat sorstársa odakapta a fejét. Szemvillanásnyi értetlenség után a bringák kilõttek mellõle – zöld. Jánoska csak állt, letörölte alkarjával a homlokáról a verejtéket, benyúlt a zsebébe, lehalkította azt az izét. A dzsí pí eszt. Újra piros. Újabb biciklisek sorakoztak föl melléje. Többek közt egy anyuka az ikerbabáival, akik pindurka, fedett utánfutóban csücsültek a bringa mögött. Nem rossz. Ha volna nekem ilyen odahaza, vihetném – húzhatnám – Sanyikát és Jucikát. Á, dehogy, odahaza nagyon veszélyes volna, nincs túl sok kerékpárút, és az autósok kíméletlenül leszorítják a bringásokat. Most nyolc sorstárs körében várakozott. Amikor a lámpa újra sárgára váltott, viharkabátjának belsõ zsebébõl az unott nõi hang: A dzsí pí esz kapcsolat megszakadt, újratervezés! – minek folytán Jánoska újra hökkent tekintetek kereszttüzébe került, majd a többiek elhúztak. Õ maradt, izzadt, bosszankodott. Elõrántotta azt a vacakot, és kikapcsolta. Ez is a rohadék Strényi professzor lelkén szárad. A nyár legforróbb napján kellett fölkeresnie, annak elõtte zord titkárnõ telefonált, miszerint a Professzor Úr beszélni óhajt a tanár úrral. Jánoska nem tudta, miért volna õ tanár, vagy úr, de azonnal igent mondott. Strényi professzor elõtt a Gõtisták, sõt a Germanisták is haptákba vágják magukat, különben nem sokra viszik. Jánoska saját megítélése szerint kevésre vitte, így hát a megadott idõpont elõtt húsz perccel érkezett az intézethez. Tizet sétálgatott föl és alá a járdán, hóna alatt a könyvvel, amelyet éppen azért hozott magával, mert sejtette, elõszobáztatni fogják. A titkárnõ köszönés helyett a barna mûbõr borítású fotelokra bökött, s csépelte tovább a klaviatúrát. Jánoska engedelmesen odazöttyent. Hülye vagy, aki allergiás a mûbõrre, maradjon állva! – de nem volt kedve magyarázkodni. Megfeszítette magát, hogy csak a nadrágja és a pu-

VÁMOS MIKLÓS

Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) lóvere érjen a síkos felülethez. Kinyitotta a térdén a könyvet. Egy Lukács György nevû ember mûve. Goethe és kora. Az egyetemi jegyzet külsejû kiadvány éppen ötven éve jelent meg, Hungária Nyomda Rt. Budapest, V., Bajcsy-Zsilinszky-út 34. Hm, 1946-ban kötõjellel írták az utat, biztosan az utcát is. Felelõs kiadó Bródy András. Felelõs dr. Bródy László. Testvérek? Jánoska Gõtét és korát a Textilszakszervezetek Központi Könyvtárából szerezte. Nem lopta, a szó eredeti értelmében. Amikor az intézmény megszûnt, kevéssel a szocializmus után, napokig álltak az épülete elõtt a könyvek a járdán, cukorspárgával összebálázva. Az, hogy elszállításra vagy szemetesautóra várva, nem volt világos. Verte õket az esõ, fújta a szél. Lehet, hogy Jánoska megmentette Lukács György mûvét. Ennek is már vagy tizennégy éve. Azóta õrzi. Elolvasni nem tudja, olyan száraz. Egyébként is Lukács Györgyöt manapság kutyába sem veszik. Sic transit gloria mundi. Pedig mekkora tekintély volt. Jánoska emlékszik egy rövid közleményére a Népszabadságban, a hetvenes évek eleje táján. Az agg mester azt írta, hogy egy vele készült külföldi interjú hamis, ezért semminémû felelõsséget nem vállal, mert képtelen valamennyi interjút ellenõrizni, s a jövõben inkább nem nyilatkozik. Ügyes, gondolta Jánoska, mérget vett volna rá, hogy Lukács ezúttal is politizál. Rendre õhozzá rohantak föl a rendszer üldözöttei és amazok rokonai segítségért. Lukács, bármennyire belsõ számûzetésbe vonult, valamiképpen mindig tudta Kádárékat befolyásolni. Az, hogy már az 1919-es kommünben népbiztos volt, szabad bejárást biztosított számára a pártvezetés legfelsõ köreibe. Mindeközben nagy kiadók publikálták az életmûvét a konvertibilis valuta-övezet fõvárosaiban. Fõleg azokat, amelyeket eleve németül írt, s magyarra igen nyakatekerten fordították a tanítványai, õrizve a bonyolult német mondatszerkezetet. Lukács György meg csak ült a Belgrád rakparton, és szivarozott feszt. Halála után meg csak állt valamivel odább, a Szent István parkban, bronzba öntve. Mester kollega, ezt a szart tanulmányozza? – Strényi professzor magasodott fölébe. Akár egy villanypózna, amely még fogyókúrázik is. Igen... nem... csak lapozgatom... – zavartan fölállt. Mester János és Lukács György, ez igazán formidábilis! – Strényi professzor betuszkolta az irodájába. Jánoska olyan izgatottan csüccsent a fekete mûbõr borítású kanapé szélére (immár biztos, hogy este, vagy legkésõbb virradóra jönnek a pattanások), mint egy elsõáldozós kislány, kéztartása is arra hasonlított. Lukács György már menetközben visszakerült a hóna alá. Strényi professzor még soha nem fogadta itt négyszemközt. Rengeteg múlhatott rajta. Akadémiai elõmenetel. Ösztöndíj. Könyvszerzõdés. Gondolt valaha arra, kedves kollega, hogy Vilmosra változtassa a nevét? – Strényi professzor. Mért? – Jánoska elpirult. Amint Strényi professzorból kibuggyant a hahota (úgy nevetett, mintha csuklana), már tudta, persze, a Wilhelm Meister miatt, hiszen ezt a poént sokadszorra sütik el a rovására, csak õ lehet olyan balfék, hogy újra meg újra elfelejti. Lebõgtél megint, gondolta. Na jó, van a kollega úr számára egy ajánlatom! – a professzor a dohányzóasztalra helyezte mind a két tenyerét, mintha zongorázni akarna.

A hatásszünet alatt Jánoska szíve hangosan kalapált, dobszóló. Nem értette, miért nem idegesíti a köztudottan hipochonder Strényi professzort. Arról volna szó, kezdte az, hogy a kollega úr épp olyan fontos és elfoglalt ember, mint jómagam, hallom, az õsszel is Berlinbe megy egy hónapra, nyilván szüksége lehet egy dzsí pí eszre, és én szívesen segítek ebben! – közelébb hajolt. Jánoska megnyalta a szája szélét, leplezvén tökéletes tanácstalanságát. Nem értette pontosan a három szótagot, vagyis azt, amire nyilván szüksége lehet. Strényi professzor a belsõ zsebébõl az asztalra helyezte azt a micsodát. Pici számológépre emlékeztetett. A prof kihúzott belõle egy fekete pálcikát, azzal ütögette a képernyõt, mely alatt parányi gombsor is volt, miniatûr tasztatúra. Jánoska kékülõ arcbõrrel hallgatta, miként jegyzetelhet, telefonálhat, internetezhet, tájékozódhat ezzel a masinával. Hogyan írhat kézzel a monitorra, amit a ketyere automatikusan átváltoztat gépelt szöveggé, az egy drót segítségével a számítógépbe juttatható, föltéve, hogy mindenek elõtt írásmintát ad neki az ember. Ez aztán tényleg grossartig! – összegezte Strényi professzor, tökéletes szászországi kiejtéssel raccsolva. Imádott német szavakat keverni a beszédébe, a katedrán épp úgy, mint baráti körben. Fiatalabb korában azt terjesztették róla, hogy a szeretõjének az ágyban is német instrukciókat súg a fülébe. E híresztelés alól kihúzta a szõnyeget a szeretõ – az elõzõ titkárnõ – korai halála. A továbbiakban azonban úgy adták szájról szájra: A feleségének az ágyban auf Dajcs. Sajátságos, hogy a feleség vagy tíz évvel volt fiatalabb a szeretõnél. Istenem, ajándékba kapok egy mindentudó masinát Strényi professzortól... ki fogja ezt nekem elhinni? A prof közben témát váltott, panaszolta, mekkora a kupleráj az egyetemen, most vezették be a bolognai rendszert, többé nem felvételiztetnek, az emelt szintû érettségi alapján a hozott pontokkal jutnak ide a kis idétlenek (hagyományosan így hívta az elsõsöket), nyolc bejárat van, aki hozzánk akar jönni, az a germán nyelvek bejáratot választja, késõbb szakosodhat, mér bejárat, azt nem tudom, biztos angolból fordították, majdnem mindent angolból fordítanak... figyelsz te egyáltalán? Jánoska az éles hangra összerezzent, persze, figyelek, csak az, hogy nem sokat tudok Bolognáról, én nem vagyok az egyetemen. Úgy hallgatott el, mint aki arra számít, állásajánlatot kap a germanisztika legfõbb urától és parancsolójától. A dzsí pí esz mellé. Vagy akár helyette – nehezen tudta elképzelni, hogy valaha is használatba venné. Mindegy, ajándék dzsí pí esznek ne nézd a fogát. Strényi a kezébe nyomta a gépecskét, s rászorította Jánoska ujjait: Használd egészséggel. Azért ez nagyon szép tõle, gondolta. Már nyitotta az ajtót, idétlenül hajlongva, mint egy rossz színész, amikor a professzor utána szólt: Mikor hozod a pénzt? Milyen pénzt? Igazad van, még meg se alkudtunk, a bolti ára százötven plusz áfa, én egyetemi tanári kedvezménnyel vettem, százhúszért, de neked kilencvenért od’adom! még nincs másfél éves se! igazán nagyvonalú vagyok, ugye? Jánoska ekkor a kicsi szögletes tárgyat tiszta erõbõl az öregember szeme közé vágja, épp az orrnyereg és a szemöldökboltozatok közé, a tanszékvezetõ mindkét szemét telibe trafálja, csorognak lefelé az arcán, a szempillák egy

részét is tartalmazván – ezt csupán képzeletben merészeli. Valójában szolgálatkész vigyorral bólogat, valóban, most nagyvonalú voltál, professzor úr. Máskor nem? – Strényi, szemrehányón. De... mindig. Amikor odahaza bevallotta Alexának, hogy kilencvenezerért szert tett a miniszámítógépre, mely szükség esetén jegyzetelésre és telefonálásra is alkalmas, a lényeg azonban a dzsí pí esz, melynek folytán õ, Jánoska, soha többé nem téved el, Alexa hangja falzettba siklott: Mester János, te hülye vagy! de nem kicsit! rád sózta ezt a használt cuccot, amire semmi szükséged, és puszta szervilizmusból nincs annyi bátorságod, hogy visszautasítsad??? Ez fájt, nagyon fájt, épp azért, mert volt benne valami. Az igazság. A kendõzetlen igazság. Jánoska értékelte, hogy Alexa az ügy anyagi vetületét szóba se hozta. Pedig az a kilencvenezer nagyon fog hiányozni most, a tomboló nyár kellõs közepén, amikor lassabban és ritkábban folydogálnak a bevételek. Jánoska a szobájának nevezett sötét lyukban püffögött, kíváncsi volnék, ha Alexa iskolaigazgatója tesz hasonló ajánlatot, Alexa vajon mit csinál? – beharapta az ajkát. Erre aligha lehetsz kíváncsi. Alexa simán nemet mond, végsõ esetben tiszta erõbõl a szeme közé vágja annak a kikent-kifent libának, épp az orrnyereg és a szemöldökboltozatok közé, még szerencse, ha nem trafálja mindkét szemét telibe, így a helyükön maradhatnak, a szempillákkal együtt. Alexa bátor, te meg gyáva vagy. Idekívánkozik egy kitérõ a bizonytalan jövõbe, mely ugyan fölrúgja a hagyományos regényírás rendjét – de mégis. Jelen fejezet 2006-ban játszódik, s minthogy ugyanakkor íródik, aligha kerülhet a szövegbe ennél késõbbi esemény. Tegyünk kivételt. Strényi professzort 2007-ben akarata ellenére nyugdíjazzák. Halálra sértõdik, többé be sem teszi a lábát az egyetemre. Utolsó nagy munkáját akarja befejezni, amelyet Goethe valamennyi szerelmérõl ír. Hosszú évek óta gyûjti hozzá az anyagot. A pontos cím az lehetne: Valamennyi nõ, akit Johann Wolfgang von Goethe megkapott vagy megkívánt – a szám, s ezt Strényi professzor két évtizede hangoztatja, közelébb áll az ezerhez, mint a százhoz. Mester János is úgy került kapcsolatba Strényivel, hogy egy tanulmánya – A Lewetzov család és Goethe – megjelenése után a professzor fölhívatta a titkárnõjével, üzente, gratulál. Azt nem üzente, hogy Jánoska szövegét csekély húzásokkal és változtatásokkal beemeli a következõ publikációjába, mely egy német szakfolyóiratban jelent meg. Jánoska nem tiltakozott, minthogy az egyik lábjegyzet így szólt: Lásd J. Mester: A Lewetzov család és Goethe [forrás]. Íme, bizonyság isten és ember elõtt. Ha bárki ezen említés nyomán belelapozna az õ írásába, Strényi professzor plagizálása azonvást leleplezõdnék. Minthogy ilyen veszély nincs, Strényi nyugodtan kifizethette Mester Jánost e lábjegyzettel – adott neki egy tételt a hivatkozási listájához. Márpedig a hivatkozási lista komoly dolog a kutatók megítélésében, azon belül is kitüntetett figyelmet élveznek a külföldi szaklapbeli említések. Strényi professzor sajnálatos módon nem érheti meg a fõmûvének szánt – végül Goethe és a nõi nem (Goethe und das weibliche Geschlecht) címmel kiadott – könyve megjelenését. A befejezetlen kéziratot dr. Mester János rendezte sajtó alá. A kitérõ a bizonytalan jövõbe azonban nem emiatt szükséges. Hanem, hogy elmeséljük, dr. Strényi Zsigmond temetése után az özvegye, Ilonka az árván maradt belbudai lakásra invitálta Jánoskát, egy jó kávéra, mint mondta. Kisírta magát a férfi vállán, majd két tucat Goethével kapcsolatos szakkönyvet sózott rá, az eredeti beszerzési ár (számlákkal igazolta) hatvan százalékáért. Ugyanez volt az arány a dzsí pí esznél, gondolta Jánoska búsan. Ez valami családi dolog lehet Strényiéknél. Jánoska bambán ráállt az üzletre, pedig úgy érezte, Strényi professzor teli szájjal kacag rajta valahol. Ugyanúgy készpénzben vitte az ellenértéket a rákövetkezõ héten, mint Strényi titkárnõjének a dzsí pí eszért – a professzor

2007. február nem szívesen foglalkozott pénzügyekkel. Taxit kellett hívnia, hogy a súlyos könyvcsomót hazavihesse. A felével már rendelkezett, a másik felére semmi szüksége nem volt, emezek elavultak. Végül antikváriumba vitte õket, harmaduk gazdára talált – a beszerzési ár húsz százalékáért –, kétharmaduk nem, ám Jánoska soha nem ment el értük. Alexának errõl a boltról nem számolt be. Amikor mégis, óriási veszekedés lett belõle. Annak ismertetése sehogyan sem fér e kitérõ kereteibe. Térjünk vissza arra a pontra az idõben s térben, ahol átteker a keresztezõdésen, picivel a bringa nyerge fölé magasodván. Maga mögött hagyta a Mollstrasse és a Prezlauer Allee találkozását, s gurult az egyre jobban lejtõ járdaszéli kerékpárúton az Alexander Platz felé. Látni akarta a Világórát. Kiszámolta, mikor mutatták meg neki az Oktoberklubosok. Te jó isten... hatvanhatban! pontosan negyven éve. Azért az mégiscsak tûrhetetlen, hogy vannak dolgok, amelyek NEGYVEN éve történtek, itt, Berlinben, és kristálytisztán emlékszem rájuk. Jaj, de szar. Hogyan múlhatott el ennyi idõ velem, jóformán anélkül, hogy észrevettem volna? – gyorsította a biciklit a lejtõ ereje, Jánoska haja lobogott, füle suhogott, arca égett, s már tudta, az élete mellett is pontosan így suhant el, bár az talán nemcsak rajta állt, hogy ilyen sebesen. Hirtelen vette észre a tévétornyot a magasban, tehát itt az Alex, fékezett, kontra híján csak kézzel, alig sikerült megállnia s nyeregben maradnia a járda pereménél. Ha nem vigyázol, elütnek. Újra piros lámpánál vesztegelt, féltucatnyi pedáltárssal együtt. Mellette az épület földszintjét dölyfös bankfiók foglalta el. A széles üvegfalat farmernadrágos lány mosta, rúdra esõsített ablaktörlõvel. Jánoska esküdni mert volna rá, hogy egy autóról szerelték le. Figyelme a lány fenekére összpontosult. Olyanféle popsinak látszott a pattanásig feszes nadrágban, amelybe fönt mintha két jancsiszöget kalapált volna a teremtõ. Ahogyan hajlongott jobbra-balra, a derékszíj fölött kilátszott a bõre, azon pedig a mélyzöld ciráda, a mostanában divatos fartetoválás. Jánoska olyan izgalomba jött, hogy elmulasztotta a zöldet. A lány hirtelen odafordult, rámosolygott. Jánoska erre nem számított, elöntötte a verejték. Most aztán? – nem tudta, mi legyen a következõ lépés. A lány lehajolt a vödréért – így még szélesebb sáv mutatkozott a hátsójából, a függõleges vágás teteje is elõbukkant –, s a kirakatüveg következõ szakaszához lépett. Jánoska a hûlt helyén megpillantotta önmagát. Göthös alak, sötét keretû, az orrnyergen picit ferdén nyugvó szemüveggel, örökké búbba tarajodó hajjal, melynek feketeségét az õszülés és a kopaszodás már tönkretette. Nyakában ott a kínai mintás selyemsál, melyhez a legforróbb nyárban is ragaszkodott. Feltûnõ soványsága ellenére némi gömbpocak dudorodott elöl, a viharkabát a két alsó gomb között kis ívben szétnyílik tõle, akár egy friss seb. Jézusom... de rémesen nézek ki! – a következõ zöldnél fõvesztve menekült. Hamarosan a térre jutott, mely alig emlékeztetett hajdani önmagára, építkezés fölvonulási terepének látszott. Az autósok nem hajthattak át rajta ebbõl az irányból, táblák terelték a forgalmat jobbra, a Kaufhof és a C & A áruházak mögé. Akkoriban ezek sem voltak itt, ha mégis, másképp hívták õket. Jánoskának derengett, hogy állt itt egy felhõkarcolónak látszó, magas épület, amelyet a második vagy harmadik emelet táján széles mozaiksáv ékesített, rajta emberfigurák. Haus der Lehrer, igen, Tanítók Háza, mintha azt mondták volna az Oktoberklubosok, hogy a pedagógus szakszervezet székháza. Lebontották? Helyette félkész betonkolosszusra bukkant, ideiglenes drótkerítések mögött, mely a tábla szerint üzletközpont lesz, ALEXA néven. Jánoska majd leesett a bringáról. Alexa, Alexa, Alexa! – rátört a magány csípõs szaga, melyben lassacskán önnön verejtéke sûrû illatára ismert. Alexa mért nincsen itt velem? És a kicsikék? Egyálta-

lán, mit keresek ebben a városban, ahol mindenki németül beszél, de senki nem szeret? Megkékülök itt egy teljes hónap alatt, melybõl eddig mindössze három nap telt el, inkább kettõ és fél, pedig olyan, mintha hetek óta idõznék a Prezlauer Bergben. Állítólag ez a legsikkesebb kerület, közel az Alexhez, a volt Kelet-Berlin fõteréhez. De mi olyan sikkes benne? A lerobbant házak? Az összevissza utcák? A ramaty kávéházak? Némelyikben rendes ülõhelyek sincsenek, régi autóbuszokból kiszuperált mûbõrözött padok foszladoznak elõttük a széles utcákon, lóg belõlük az afrik. Johann Wolfgang Goethe persze veled van! Az velem... – még soha nem gyûlölte ennyire a költõfejedelmet. Annak nem volt problémája a magánnyal. Egyetlen percig sem volt egyedül, csak ha épp õ kívánta a magányt. Strényi professzor kalkulációjából kiindulva leszögezhetjük, közel ezer nõ jutott neki. Amennyiben tizenhárom éves korától tekintjük szerelem-késznek – és van okunk így vélni –, hetven esztendõ alatt fogyasztotta el a rengeteg asszonyállatot és leánygyermeket. Kábé évi tizet. A kúrva annyát! – Jánoska följajdult, neki mindössze 10 nõ jutott, tíz, azaz TÍZ. Igaz, még nem vagy nyolcvanhárom, hanem csak ötvenhat, de ahogy így elnézlek, a te listád aligha bõvülhet számottevõn. Elvégezte a számítást magára is, levonva a tizenhármat, az eredmény évi 0,2 nõ. Siralmas. De nem a mennyiség számít, hanem a minõség... Á, csak hülye faszok hivatkoznak erre. Innen már tolta a biciklit. A tatarozott tér túloldalán a hajdani Kongresszusi palota fehér kockája, a lapos, üveg- vagy mûanyagkupolával. Most a zászlók fölirata szerint bcc a neve. Vagy 5cc? Nehéz eligazodni a betûgrafikán. Jánoska arra vette az irányt. Érdeklõdött az épület elõtt álldogáló, karót nyelt biztonsági õrtõl. Berlin Conzert Centrum, mondta az, recsegõ hangon. Jánoska már továbbkarikázott, amikor fölvetõdött benne, hogy akkor bkz volna, hiszen a koncertet k-val, s a centrumot pedig z-vel írják németül. Akkor? Akkor az az egyetlen magyarázat, hogy itt is tombol az anglománia, következésképp Berlin Concert Centre. Vagy Center, amerikai módra. A Világóra, hölgyeim és uraim! – lefékezett. Óvatosan a széles hengernek támasztotta a bringát. Összecsattintotta a hátsó kerék automata bilincsét, lerántva a kallantyút. Mire az a pici fémpöcök, amelyet bele kellett dugni a résbe, ha ki akarta nyitni, lehullott a kövezetre, halk, fémes pendüléssel, majd beesett a fémrácson át a csatornába. Jánoska fennhangon káromkodott. Hogy a francba fogok hazamenni a biciklivel? viszem a hátamon? és mit fog szólni a lakástulaj meg a felesége, mikor hazajönnek Olaszországból, az a meglepetés várja õket, hogy többé nem használhatják ezt a kerékpárt, hacsak nincs egy pótpöckük, de mért volna? a fene egye meg! ilyen is csak velem történhet! – a járda szélére zöttyent. Nézte a nadrág szárából elõbukkanó lábszárakat. Hú, de szõrösek. Nyúlt a viharkabát belsõ zsebébe, azzal a körvonalazatlan gondolattal, hogy telefonál – valahová. De csak a dzsí pí eszt hozta magával, a mobilt nem. Bekapcsolta. Ezzel is lehetne telefonálni, ha volna benne SIM kártya. Mindenesetre bekapcsolta. Újratervezés! – az unalomig ismert nõi hang. Az biztos... most tényleg új terv kell! – ez utóbbiról Jánoska azt hitte, gondolja. Pedig kimondhatta. Válaszul valaki, ugyancsak magyarul: Mit tehetek érted, Mester János?! Kesehajú, sörtebajszos férfi állt mellette a járdán, kifogástalan fehér szmokingban. Jöjjél be hozzánk, Mester János, kapsz egy méregerõs olasz kávét, és elmeséled! – a férfi nyújtotta a kezét. Jánoska azt hitte, bemutatkozik, ám az illetõ határozott rántással fölhúzta, terelte a nyitott teraszú kávéházba, s útközben leporolgatta Jánoska nadrágját az asztalkendõvel. Õ bárgyú vigyorral foglalt helyet a nádfonatú karosszékben, aggódva, hátha ismernie kéne: És maga mit keres itt? Pénzt, jóval többet, mint odahaza tudnák! Jánoska a nákozástól összerezzent. Szokásával ellentétben nem igazította helyre.

Hallgatta a magyar pincér – Rudi – beszámolóját, miként is került Kapuvárról ide, az Alexander Hofba, kétezerben, közvetlenül a válása után, otthon képtelen volt megélni, szerencsére az anyja révén õ német, így az állampolgárságot hamar elintézhette. Mester Jánost a középiskolából ismeri, kettõvel járt alatta, a cébe. Jánoska nem emlékezett rá, de azt hazudta, hogy igen. Hamarosan megkapta a méregerõs olasz kávét, melytõl a szíve vad zörömbölésbe kezdett, akár egy földhöz vágott vekker. Ki tudja, mért hiszi mindenki, hogy aki magyar, az méregerõs olasz kávét akar. Az olaszok meg magyart isznak? Elmondta a problémáját, sejtvén, Rudi sem képes orvosolni. A pincér bólogatott: Az a javaslatom, üldögéljél még egy fertályórát a teraszon, napozzál, Mester János, addigra befut Vajda Vili, rá emlékszel? velem járt a cébe, õ a megoldás kulcsa! Jánoska hitte is, nem is. Üldögélt még egy fertályórát, azon morfondírozva, mikor hallotta utoljára ezt szép, régi szót, talán soha, csak olvasta, ódon regényekben. A fertályóra végére csakugyan befutott Vajda Vili, és õrá tényleg emlékezett. Vajda Vili volt a gimnázium kis tudósa, örökös kémiaés fizikaszertáros. E két szakra jelentkezett azután, nem tudván választani közülük. Végül a Káefkáí (Központi Fizikai Kutató Intézet) munkatársa lett. Hat évvel az érettségi után futottak össze a Novhét téren. Te tulképp mivel foglalkozol? – Jánoska. Kristályt növesztek! – Vajda Vili. Tíz évvel késõbb ismét véletlenül találkoztak, ezúttal a Centrál önkiszolgáló étteremben. Vajda Vili pontosan úgy nézett ki, mint a gimnáziumban. Mivel foglalkozol mostanság? Kristályt növesztek. Még mindig ugyanazt? Igen. Legközelebb hajszálra ugyanott botlottak egymásba, mint elõször, a teret már Oktogonnak hívták, az Abbázia kávéházból bankfiók lett. Vajda Vili félszeg mosollyal vallotta be, hogy változatlanul növeszti, azt a bizonyosat, tudod, ezek lassan nõnek. Még mindig kristályt növesztesz? – Jánoska, Berlinben. Igen. De azért most már egy másikat, ugye? Sajnos... azt ott kellett hagynom a Káefkáí laborban. Jánoska örült, hogy Vajda Vili még mindig kristályt növeszt. Attól tartott, az euróövezetben át kellett nyergelnie, s a bankszakmában, vagy más jobban fizetõ foglalkozásban kamatoztatja pengeéles agyát. Szerencsére, a kristályszerkezetek vizsgálata a NATO fegyveres erõknek is fontos, így Vajda Vili harcászati laboratóriumban robotolt, amirõl további részleteket nem árulhatott el. Jánoska kicsit irigyelte. Jó érzés lehet kristályt növeszteni, különösen, ha az ember biztos abban, hogy elõbb-utóbb okvetlenül kezébe veheti s a napsugarak felé tarthatja az eredményt. Az, hogy a kristály harcászati célra növesztõdött, üröm az örömben. Jánoska biztosra vette, hogy az elvont gondolkodású tudósnak lövése sem lehet a csatornába hullajtott fémpöcökkel kapcsolatban, így szóba sem hozta. Rudi pincér annál inkább. Vajda Vili bólogatott, úgy vélem, erre van megoldásom, mindjárt jövök! – elballagott a saját bringájához, melyet az ideiglenes drótkerítéshez bilincselt egy hagyományos, mûanyagcsõbe bújtatott lánccal. Kétoldalt fekete nyeregtáskák lógtak a hátsó kerékre. Az innensõbõl vette ki a zöld nejlonzacskót, melyet olyasfajta mustárszínû gumi zárt le, amilyet iratok egybentartására használnak ebben az országban. Spárgagombolyag került elõ, a végén dróthoroggal. Tudod, egyszer a slusszkulccsal jártam úgy, mint te, odahaza, a Mártírok útján, akkor készítettem ezt, szükség esetére magamnál tartom, remélem, van azon a fémpöckön egy lyuk, mert akkor gyerekjáték! Jánoska aggódva figyelte, miként ereszti le Vajda Vili a zsineget a horoggal a rácson át, s húzza föl magabiztosan a fémpöcköt – természetesen volt rajta lyuk – a csatornából. Papírzsebkendõvel tisztára törölgette, mielõtt visszaadta: Tessék, Mester János, használd egészséggel! Jánoska hálálkodott. Visszaültek a nádfonatú karosszékekbe.

5

Jánoska kérte, hadd egyenlítse ki õ Vajda Vili kávéját. Arra aligha lesz módod, Rudi itt nem engedi, hogy kõszáli magyarok fizessenek, imádja adni a bankot. Rudi a neve hallatán ott termett, na ja, iskolatársak pláne a vendégeim, vagy inkább a cég vendégei. Jánoska a markába zárta a becses kis fémdarabot: Akkor hogyan róhatnám le a hálámat? Sehogy... illetve... idõnként töltsed velem az estét... pont az van, hogy Lujzika elhagyott, vitte magával a srácokat, olyan egyedül vagyok ebben a kûrva nagy Berlinben, mint a kisujjam... – Vajda Vili sírva fakadt. Rudi olyan mozdulattal adta át neki a damaszt szalvétát, hogy Jánoskának világossá vált, nem elõször. Mi a teendõ, ha az ember iskolatársa zokog? Nagyjából te is ebben a cipõben jársz... járhatsz, ha nem sikerül kikászálódnotok a házassági válságból. Eszébe jutott Budapest, a Mártírok útja – jelenleg Margit körút –, ahol Vajda Vili beejtette a csatornába a slusszkulcsát. Ott készítette a gombolyagot a horoggal, s olyan nélkülözhetetlennek találta, hogy kihozta magával. Te csak ne okoskodjál, szólt önmagára, a jelek szerint tényleg nélkülözhetetlen. Rudi odasúgta neki, van úgy, hogy rájön, ne törõdj vele, tudod, nem bírja a németeket. Jánoska próbált nem törõdni a kristálynövesztõvel, aki azért sírt, mert nem bírta a németeket. Vagy mert elhagyta az asszony, és vitte magával a gyerekeket. Jánoska is sírva fakadt. Mi a rosseb lesz velem itt? Én se bírom a németeket! Nincs itt Sanyika, Jucika! Alexa sincs! én is olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam! – rázkódott a válla. Rudi úgy pillantott rá, mint aki csalódott benne: Te is, fiam, Brutus? – hozott neki egy tiszta asztalkendõt. Ha nem hagyjátok azonnal abba, én is bõgni fogok! – mutatóujját fenyegetõn a magasba döfte. Ekkor azonban zúgolódni kezdtek más asztaloknál az elhanyagolt német vendégek. ’Schuldigung! – Rudi sietve tovalendült a két síró magyartól. Sebesen fölszolgált, számlát készített, készpénzt vett át, hitelkártyát ügyintézett, hajlongott. Kisvártatva újra ott magasodott fölöttük: Nehogy azt higgyétek, hogy nekem könnyebb, a válásom után jöttem ide ki... – a szeme harmatosodott. Nehogy sírjál nekem, ripakodott rá Vajda Vili, amikor szolgálatban vagy! Rudi biccentett, magukra hagyta õket. A munka nemesít, dünnyögte a kristálynövesztõ. Jóízûen beletrombitált az asztalkendõbe. Jánoska vonakodva bár, de követte a példát. És te mit keresel Berlinben? – Vajda Vili. Én, kérlek szépen... nem mit, hanem kit, Johann Wolfgang Goethe miatt vagyok itt, õt kutatom, hosszú évek óta. Az klassz! – Vajda Vili, kevés meggyõzõdéssel. Jánoska hirtelen maga sem értette, mi a fenét akar õ Gõtétõl. Mért áldoztad rá a legszebb éveidet? Annyi minden mást csinálhattál volna! Még most is csinálhatnál, ahelyett, hogy a költõfejedelem lába nyomait keresgéled. Ki a túrót érdekel, hogy személyesen lejártad-e valamennyi várost és falut, ahol Johann Wolfgang Goethe megfordult vagy idõzött. Egy német kolléga szerint nyolcszáz és ezer közé tehetõ a települések száma, ahol Goethe megfordult, ennyi emléktábla vagy szobor volna állítható néki ezen az alapon. Akad is vagy ötszáz ebben a hazában. Elvesztegetted az életed Gõtével, gondolta Jánoska, és most már késõ, semmi máshoz nem értesz – talán ehhez sem. Mindegy, nincs sok hátra a nyugdíjig. Látta, Rudi még mindig hüppög, visszaadta neki az asztalkendõt, a tiszta oldalát fordítva feléje. Várta, hogy a pincér is beletrombitáljon, erre azonban nem került sor. Vajda Vili búcsúzkodott: Nagyon jó volt veletek, lányok, vigyázzatok magatokra! – eliramodott az U-Bahn megálló felé. Rudi biccentett: Szórakozott professzor... megint ittfelejti a bicaját! – hozta a számlát Jánoskának. Úgy látszik, én mégsem vagyok kõszáli magyar, gondolta, amint elõkotorta a bankjegyeket. Komoly borravalót adott, hátha ettõl Rudi megvigasztalódik. Már a biciklin ült, amikor bõdült egy középhangosat: Engem ki próbál vigasztalni? Újratervezés. (Részlet a készülõ regénybõl)

6

2007. február

SOPOTNIK ZOLTÁN

Az elöljárók halála

Esküdt ellenség Búcsú N Lázár Ervintõl és Nagy Gáspártól

Lassan-lassan már kezdjük úgy érezni magunkat, mint a szovjet pártvezetés a nyolcvanas években, amikor is a rendszeressé váló pártfõtitkári temetések egyre nyilvánvalóbban elõre vetítették a birodalom közeli bukását. Újabban már mi is folyamatosan temetünk, a huszadik század irodalmának nagy alakjai – most már a századvégé is – sorra elnyelõdnek a múlt idõ sírgödrében. És ahogyan valaki egyszer azt javasolta, hogy érdemes lenne egy interjú-folyóiratot indítani – amelyben a magyar írók hétrõl hétre vagy hónapról hónapra elmondanák, ami idõszerûleg éppen a szívükön fekszik – , úgy már-már indokoltnak tûnik egy nekrológ-folyóirat fenntartása is, amely irodalmunk – meg a szomszédos irodalmak, meg általában a világirodalom – veszteségeit tudatosítaná bennünk, folyamatosan. De hogy is ne jutna ki a temetésekbõl egy olyan irodalomban, amely – óriási szám ez – másfél ezer magyar írót tart nyilván jelenidõben. E másfélezres számnak szerintem egyébként örülnünk kellene, nem fanyalognunk, jó csapat ez, mindenki mást tud, más-más fortélyoknak a mestere. No de hát éppen ez az. Amit Lázár Ervin tudott, amit Nagy Gáspár képviselt, azt nem fogja pótolni senki. Nem akarok megbántani 1498 magyar írót – de sajnos valószínûsítenem kell, hogy õk együtt (mit õk? mi együtt) sem leszünk képesek megírni egyetlen vékonyka Lázár Ervin-könyvet sem. (Illyés Gyulának nem sok nagy tévedése volt az életben. Egyik ezek közül föltétlenül az volt, hogy elzárkózott a fiatal Lázár Ervintõl, amikor megtudta, hogy az ifjú kolléga is ugyanott született, ahol õ, vagyis Rácegrespusztán. Lázár Ervin élete végéig nem tudott erre magyarázatot találni. De talán nem minden magyarázható meg.) És ahogyan nem születnek többé Lázár Ervin-könyvek, akkor sem, ha a magyar írók létszáma már el fogja érni a tízmilliót, ugyanígy az a tekintély sem pótolható (vagy adható össze), amelyet Nagy Gáspár szerzett a szellemi ellenállás nagykorúsodásában, a rendszerváltás felgyorsításában, annak végérvényes tudatosításában, hogy a kommunizmus végleg és vissza nem fordíthatóan megbukott Magyarországon. Megbukott erkölcsileg, megbukott ideológiailag, megbukott gazdaságilag és politikailag, ígyhát végül megbukott ténylegesen is. Már csak a konzekvenciákat kell levonni. És ahogy Nagy Gáspár szikár, fanyar, igényesen kovácsolt költészete – meg magának a költõnek a jelenléte, tartása, röviden: neve – elválaszthatatlan a vesztes forradalom letargiája utáni talpraállás szellemtörténetétõl, Lázár Ervinét a hozzáértõk mindig is hozzá fogják kötni nemcsak a mesés fantázia eufóriájához, nyelvünknek önnön zseniális játékaiban való önnön tobzódásához, hanem általában a magyar próza huszadik század végi nagy stiláris megújulásához. Méghozzá ennek elsõ hullámához, mert tudnunk kell, ha nem szokás is beszélni errõl, hogy volt néhány úttörõ, Hernádi Gyula például, néhány írásában Konrád György, mások is, akik a magyar nyelvben rejlõ elementáris erõk és mindaddig rejtett potenciálok felszabadításának nagy forradalmában – ne tétovázzunk leírni a szót – elöljárók voltak. Miképpen elöl járó zászlóhordozó volt, villogó szemüvegével, Nagy Gáspár is, ahogy az elõbb utaltunk rá: a magyar nemzet, a magyar ország, a magyar sors, a magyar öntudat megtisztulásának kornétása. Az az esztétikától és személyi kapcsolatoktól független sorskörülmény, hogy ugyanaz a betegség gyûrte le õket (de ma már kit nem?), haláluk, temetésük idõpontja, e véletlen párhuzamosságok vagy talán végzetszerû esetlegességek – emlékezetünkben mindez kettejük alakját talán közelebb helyezi el egymáshoz, talán szorosabb közelségben láttatja és rögzíti õket, mint amennyire ez a való életben történt. Vajon hányszor ültek le kettesben, átgondolni a helyzetet, felmérni a kihívásokat, mérlegelni a lehetõségeket, megünnepelni a nagy fordulatokat, elsiratni a barátokat? Talán kevesebbszer találkoztak, mint ahogy ezt, most utólag, mi képzeljük. De ez sem biztos. És végül is az az érvényes, amit a túlélõ gondol – mert a gyász sem a gyászoltról, hanem mindig a gyászolóról szól.

SZÕCS GÉZA

A két utolsó találkozásunk elmaradt. Néhány hónapja meghívtam a születésnapomra. El is ígérkezett, amikor azonban megtudta, hogy az ünnepséget a Pallas Páholyban tartjuk (amely szépen berendezett szuterén a budapesti belvárosban), visszakozott, mondván: a cukorbaja miatt bizonytalanul jár, nem volna képes korlát nélkül lemenni a lépcsõn. Néhány napja pedig értesítést kaptam, hogy Dortmundban élõ pótmamám csomagot küldött. A postahivatal a Dózsa György út 50. alatt található, átellenben van a Beke-lakás, a körgangon hátul. Gondoltam, felugrom hozzá, és viszem azt a dedikált kötetet, amelyet a szerzõ, Böszörményi Zoltán bízott rám. No meg, persze, érdekelt a Népi Egység sorsa is. Gyuri sajtótörténeti monográfiát írt a második világháború utáni erdélyi újságról, de nem talált rá kiadót Magyarországon. Csöngettem, nem válaszolt senki. Huszonnégy órával késõbb érkezett a hír, hogy Beke György író nyolcvanadik évében meghalt. Ilyenkor számot vetünk azzal, hogy mi maradt az elhunyt után. Az õ esetében nehéz dolgunk lesz. Nem számoltam össze, de nem lepõdnék meg, ha kiderülne, hogy az életmûve megközelíti a száz kötetet. Azt viszont megszámoltam a házi könyvtárban, hogy nekem harmincegy kötetet dedikált. Emlékszem író-olvasó találkozóra (1990 õszén, Orosházán), amelyre a helybéli állatorvos tizennyolc Beke-kötetet hozott el hazulról, hogy kedvenc írójával aláírassa. Akárhová mentünk, Gyuri mindenütt talált ismerõsre. A szervezõk feszesre húzták a programot, idõre mentünk volna, de õ majdnem mindig lemaradt. Visszanéztünk, és azt vettük észre, hogy beszélget az utcasarkon.

em kellett volna eljutnia eddig a pontig. El kellett volna kerülnie az egészet; a bonyodalmakat, melyek önteltsége okán sodorták bajba, és porszívózták ki élete nyugodtabb, harmonikusabb pillanatait. Váltott, az Audi érezhetõen az aszfalthoz tapadt. Egy kisváros fõutcáján hajtott éppen: kellemesen semmitmondó épületek és szokatlanul kevés ember. Megnyugtató kombináció, pedig két héttel ezelõtt nem gondolta volna ugyanezt. Pontosan aznap kezdõdött, mikor megérkezett a hivatalos értesítés a reggeli postával, hogy elnyerte a legrangosabb irodalmi ösztöndíjat az évben. Az ország legrangosabbját, az Ugró Goethe-díjat. Nem lepte meg különösebben, mert már szinte mindenki tudta a szakmából, érkeztek is a gratuláló e-mailek, levelek. Õszinte gratuláció szinte alig. Állt a nappaliban az ablak elõtt, s valami boldogság-szerût érzett. Olyan simogató, visszafogott érzés volt, messze az eksztázistól, s ez zavarta. Visszagondolva az volt a baj, hogy kiszámíthatóan mûködött minden: tudta, hogy most õ kapja, s már most lehetett tudni, jövõre ki kapja majd. Mindenki ismert mindenkit, mindenki manipulált mindenkit. Az összejáró irodalmi elit és annak önmûködése, borsódzott a háta, bekapcsolta az ablaktörlõt. Szóval ott állt az ablakban, kezében a drága papírra nyomtatott dísztávirat, s hirtelen egy furcsa alakra lett figyelmes az utcai sodrás hátterében. Egy több mint kétméteres ember, fekete nadrágban, kapucnis felsõben szinte kirontott a szemben lévõ könyvesboltból, legalább húsz könyvvel a kezében. Az eladó majd elesett igyekezetében, hogy kellõ pillanatban nyissa ki elõtte az üvegajtót. Micsoda irodalomra éhes rapper, gondolta, és már épp mosolyra húzta volna a száját, mikor észrevette, milyen könyveket vett az óriás. Az õ könyvét: Camus Likvidus pajzán versei-t, amiért a díjat kapta. Kétség nem fért hozzá, megvásárolta az utolsó huszonkét darabot – minden reggel áttelefonált a boltba, mennyi fogyott elõzõ nap. Ennek akár örülhetett is volna, ha nem figyeli tovább a kapucnist, amint az egy fekete furgonhoz lép, elpiszmog a slusszkulccsal, hogy ki tudja nyitni a hátsó ajtót, majd berakja a raktérbe a keményfedeles könyveket, a többi közé. Minden könyvön ott a ragyogó, arany felirat: Camus Likvidus pajzán versei. A halántékánál egy vékony csíkban zsibbadást érzett. Camus Likvidus – mondta mintegy magának tankolás közben, egy benzinkútnál, ami elég félreesõ volt ahhoz, hogy a hírek ne érjenek ide hamar. Úgy érezte magát, mint valami kémfilmben: nem szokott hozzá, hogy alapos körbeszimatolás után merjen csak belépni valahová. Talán akkor érzett ilyen szorongást, mikor az elsõ verseit leközölte a legrangosabb költészeti

folyóirat. Kis nyomás gyomorközépen. Igazán soha nem volt jó költõ, és nagyon sokáig hiába is próbálkozott. Írjon inkább naplót – tanácsolták atyáskodva a szerkesztõk. Majd, olyan három évvel ezelõtt azt álmodta, hogy neves római költõ és filozófus, költõversenyek abszolút befutója. – Legteljesebb spirituális élményem volt – mondta késõbb egy interjúban. És megszületett az ötlet: egy kitalált római költõ nemrég megtalált verseit fogja publikálni. Személyiségének amúgy is volt egy ilyen része, más bõrébe bújni, esetleg háta mögé, ha konfliktust kell felvállalni, netán megoldani. Az analitikusa is támogatta az ötletet. Mivel az egyetemen ezt a korszakot választotta anno kutatási területként, mindent tudott ahhoz, hogy elhitesse az olvasókkal, tényleg megtalált kéziratokról van szó, amelyek hitelességéhez kétség nem férhet. Elõször húzták a szájukat a lapok pribékjei, de egyszer csak, fogalma sincs miért, kezdtek divatba jönni az ilyen és hasonló virtuóz költemények. Innen már nem volt befolyása a dolgokra: presszókra emlékszik, kávékra, konyakokra, találkozásokra, ahol elkérték a címét, telefonszámát, szívességekre, amiket számlák hátuljára firkantottak, a verseire, amint minél többször jelennek meg, szinte minden rangos fórumon, kritikákra és szédülésre, szédülésre. Annyira belejött az írásba, hogy Likvidust a mai korba helyezte. Egy pillanatra azt hitte, a benzinkutas felismerte; remegõ kézzel fizetett. Mit akarhat ez az ember ennyi könyvvel? Rajongó talán? – kérdezte a tükörképétõl a fürdõszobában, de rosszat sejtett, különöset. Legalábbis így emlékszik. Természetesen végigtelefonálta a város könyvesboltjait, természetesen a nagydarab fickó felvásárolta az összes kötetét. A következõ héten kiadója felbontotta a szerzõdését, vállalva a tetemes kártérítést, amely kitételként szerepelt, mindkét fél esetében. – Rajtunk kívülálló okok miatt! Többet nem mondhatok! – mondta idegesen az igazgató, akinek az irodájába csak úgy tudott bejutni, hogy elkeseredésében pofon vágta a titkárnõt, aki sikoltozni kezdett. És csak a következõ napon gyúlt mécses a fejében. Igen, hát persze, hogy is lehetett ennyire hülye, hogy is mehetett ki a fejébõl az az eset. A kapucnis figura, a járása! Már látta valahol... Pár hónapja történt: éppen kedvenc kávézójában, a Cyránóban üldögélt. Figyelte, ahogy a tejszín spirál alakban oldódik fel a kávéban, és egy jó hasonlaton gondolkodott. Néha hetekig töprengett a rímeken, hasonlatokon. Egy pillanatra idegen érzés futott át rajta; felemelte hát a fejét és meglátott egy öltönyös, nagydarab figurát, amint az asztala elõtt áll, és õt nézi. Folytatása a 18. oldalon

Beke György barangolása véget ért Alighanem ez volt sikerének a titka. Szeretett beszélgetni, és sokat tudott meg az emberekrõl. Elõkerestem élete fõmûvét, a Barangolások Erdélyben címû szociográfiai sorozatot. Sok baja volt vele a Ceauºescu-féle Romániában, nem kevés sort kihúzattak vele az óvatos szerkesztõk. Amikor azonban átjött Magyarországra, visszatette a kiszedett mondatokat, sõt újra meg újra elment a régi helyszínekre, hogy kiegészíthesse hajdani mondandóját. Most kiraktam a billentyûzet és a képernyõ közé az ötkötetes itteni kiadást. 2536 oldalnyi terjedelmû, és eltakarja a monitor alját. Beke György tájegységenként térképezte föl szûkebb pátriáját, amelyrõl egyébként azt tartotta, hogy „Erdély a szülõföldünk, de nem a hazánk. Magyarország a hazánk, de nem a szülõföldünk.” Azt hiszem, ilyen tömören senki sem fogalmazta meg az áttelepültek sorsát. Dél-magyarországi író-olvasó találkozóra mentünk, amikor Szegeden elvittem a szüleimhez. Apám elmesélte neki, hogy 1919-ben az apja és még öt elsõ világháborút megjárt veterán miként ásta be magát a Köröst átszelõ vasúti híd tövébe. Néhány napon át feltartották a román hadsereg átkelni igyekvõ egységeit, majd megadták magukat. Éveken át kellett jelentkezniük a

milícián, ahol csütörtökönként megverték õket, és az éjszakát a pincében kényszerültek tölteni. Nagyapám megfázott, és 1926-ban meghalt, apám így maradt árva. A történetet sokszor hallottam, és nem tulajdonítottam neki különösebb jelentõséget. Nem így Gyuri, aki a sorozat Bartók szülõföldjén címû kötetében riportot szentelt az esetnek. Nem tudom, hogy kikkel beszélt, de ebben a néhány oldalban olyasmiket olvastam a családomról, amelyekrõl korábban nem is hallottam. Így ismerhettem meg a munkamódszerét. Talán másfél esztendeje, hogy megint közös szobába kerültünk Aradon, az Irodalmi Jelen vendégházában. Pizsamára vetkõzött, és különösebb elõzmények nélkül a halálról kezdett beszélni. Elmondta, hogy az utókorral nincsenek nagy tervei. Csupán azt szeretné, ha Orbán Balázzsal együtt emlegetnék. Most, hogy már õ is az utókorhoz tartozik, felötlik, hogy van nekem egy unokám. Igaz, hogy csak három és fél éves, de elõbb-utóbb elviszem õseink földjére. Megmutatom neki az erdõhegyi temetõben üknagyanyja és -nagyapja sírját, s ha tíz-tizenöt év múlva könyvet kér Erdélyrõl, akkor majd Beke György barangolásait adom a kezébe. ZÖLDI LÁSZLÓ

2007. február

7

ESZTERÓ ISTVÁN

Más képletek szerint Kolozsvári utcák

Vígballada

Már nem is én járkálok odakint, az utcák barangolnak bennem régóta, nevet cserélve révedeznek, hátha tudnák minapjuk sûrû ködbe róva,

Szeress már galambom, minden perc drága, csakhogy az uram a szomszéd szobába,

tévedt harangütés se mondaná az órát, labirintusban oly mély csendem, hol néma járkálók, akár lét végi spórák kerülnek el, vagy jönnek szemben, valami drukk szorítja torkom, mint a téglát vérig marcangolóknak karma, aztán elenged, félbeszakadó árnyékát derûbe vonja szép hatalma tavaszba röpködõ virágú kertnek, vissza a nap is csak ide találna, vizsgáztam itt sokszor, talán még vár egy vizsga kövek visszhangozó szavára, mikor mi jártunk édes, odakint, s az utcák hársillatán suhant szerelmünk, ha összenõve kék egekkel azt is tudnák, lélegzetükkel merre lengünk.

Örök adósként Örök adósként nézek Marikára vissza, hátha még valahol meglátom, amint nevetésre húzódik szája lejtõs kertalján, túl a diófákon hunyó alkonyban, ribiszkebokorhoz a ház felõl ha még megérkezem sárgálló õsszel, mely szédült csokort hoz, s dió helyett kezéhez ér kezem levél buckái között kapirgálva, míg egymásba szeretõ illatokkal teli levegõn rímeket firkálna az ágak közt csavargó illatos dal.

menjünk el messzire, hol a csók édes, leheletfoszlányt is rajtam megérez, rejtõzzünk tengerbe, Azovi-tóba, talán a habokból figyel azóta, bújunk holdkráterbe, nap mögé, hátha, földrõl a félholdra vetül az árnya, mesékbe merüljünk, verses regénybe, elõre megírná mindet, szegényke, tapossuk el, akár kígyót vagy férget, szelekbe oltana sziszegõ mérget, haljunk meg halványan borulva össze, mint hulló levelet követne õszbe, akkor hát ég veled, ne menj el drága, csak anyám alszik a szomszéd szobába.

Etna Forró az éj, akárha Szirakúza utcáit rónánk ájult ámulattal, arab, görög vagy normann hangulattal ahogy nyújtózik fény a vízen úszva, szemed is mintha árnyaiból Etna parázslana szendergõ tétován, romok között, évezredek nyomán, hová minket vers hulláma vet ma. Úgy mintha jártunk volna valaha e tájakon, s horizont szalaga enyelegne forró mediterrán széllel, mitõl magában melege lehet vulkánnak, ám nem elege, míg fortyogva ömlik el a Terrán.

Angéla Míg Angélát szerettem, három évig Nagyszentmiklósra utaztam le nyáron, ahogy a szeder feketére érik a kincseire féltékeny indákon, nem tudom, ki volt szebb, õ vagy nõvére, habár utóbbi elõbb lett enyém, most is emlékszem bársonyos bõrére lobbanó dáliák leheletén, mentünk hármasban augusztus elõn a Bartók-házig, hol a végsõ utca, álmélkodva meteoros esõn, mely földközelben a szemét lecsukta, olyan is volt, mint száz szeretkezés után, csak hullsz, még felragyog a talmi gyönyör pár virága, levele, és tengermély sötétbe lehetne halni, de kezdõdik a többi égi rajt, ismételten pironkodik Aranka kigyúlt vizétõl két oldalt a part, hogy megkondul a kisváros harangja.

Mint egy haldokló Szépítkeznek sok égi nõk gyönyörûséges csábításra, nem sajnálják a kék idõt felkenni egy szemvillanásra, mely úgy is telibe talál szívet elejtõ nyílhegyével, ha méterre surrogva száll el tõled leget gyújtó hévvel, habár az utcán annyi nõ perzselt szagod se venné számba, felesleges a hajcihõ a földi mennyekbõl kizárva, mint egy haldokló elefánt, mely pislog, míg vonul a csorda sok szép nõsténye elegáns gyönyörûséggel ringatózva.

Más képletek szerint Öreg az ördög, míg eremben vér foly, ölelek, bókolok, a vágyam épp oly tûzcsóvát vet a kínálkozó nyakra, mint tengereknek ficánkoló napja, épp oly mohón omlik sistergõ fénye a testben táncoló hullámverésbe forró alkonyon, miként szûzi reggel álma tajtékzik tébolyult sereggel. Ha fekete lyukként ég majd a napom, valahol messze, messze fiatalon kering velem sötét sörényû éjjel, más képletek szerint gyûjtöm magamba, ami nem hallgat már bujtó szavamra, s lobogok tovább izzó szenvedéllyel.

Varga Zsófia: Szent Antal légi útja

8

2007. február

Negyvenezer dolláros regénypályázat szorozni, összeadni, osztani. Azt számlálgatta, vajon hány fenyõfát vágtak már ki eddig, hány öles deszkát használtak fel a tutajokhoz. Ha ez így megy tovább, elfogynak a Kárpátokban a fenyõk, döbbent meg, ha meg elfogynak, akkor nem lesz min Katinkához menni. Lett. Hetednapra olyan takaros tutajt eszkábált, hogy csodájára jártak a favágók. Fedelet is tett rá, két személy kényelmesen meghúzódhatott alatta. Amikor elkészült, felvette ünneplõ ruháját, zubbonya gomblyukába fehér rózsát tûzött, szályra szállt, és meg sem állott a Gyulay-kastélyig.

Különdíj HALÁSZ MARGIT Vámospércsen született 1964. október 14-én, tanár, író. Megjelent kötetei: Isten tehenei – FAOSZ, Eger, 1993, Forgószél – JAK – Kijárat Kiadó, 1998, Csillagkerti szonáta – Jelenkor Kiadó, 2000, Méz és szurok – Noran Kiadó, 2005. Irodalmi díjak: 1998 – Élet és Irodalom novellapályázat II. díj, 1998 – JAK irodalmi paródiapályázat I. díj, 1999 – Móricz-öszöndíj, 2000 – Soros-öszötöndíj, 2006 – NKA-ösztöndíj.

Éneklõ folyó (részlet) Mari mégis elindult a töltés felé, félúton azonban meggondolta magát és beoldalgott a fûzfák közé. Vadméhek döngtek a levelek között, s az ujjnyira repedezett földbõl apró békák másztak elõ. A kép az állványon pihent, Mari közel hajolt hozzá, hogy megnézze a vászon sarkába írt nevet: Sztoj-ka Re-ná-tó, olvasta, és egy vörös sipkás emberkét fedezett fel a kép másik sarkában. Mari elmosolyodott, s felnézett az egyik fára. Muskotály-kert, olvasta a fába vésve, nahát, gondolta, errõl a kertrõl már mennyi mindent hallottam. De sok víznek kellett lefolynia a Tiszán, míg a Katinka-kertbõl a Fekete-kerten át Muskotálykert lett. Az úgy volt, hogy egy rusznyák autodidakta tutajos legény, bizonyos Kucsera Vladimir megbízást kapott a híres-nemes Gyulay családtól, hogy a kastélyt és a gazdaságot rendszeresen lássa el sóval, illetve a készülõ szárazmalomhoz szállítson köveket, culápokat, karfákat, küllõket. Vladimir már kisfiú korában is tutajkázott, alkalmi edényeken, vályúkon, összekötözött nádkévéken csámborogta be a sejtelmes vizeket, s esténként rendre teli zseb madártojással jött haza. Siheder korára pedig úgy ismerte a folyó vízszintjének ingadozását, mint a hajnalról hajnalra feltámadó, dunnába fojtott lucskosragacsos vágyait. A széplelkû óriássá érett fiatalember, merthogy Vladimirból jócskán tellett volna két takaros Tisza menti emberre, elfogadta a Gyulay család megbízását, és azonmódulag hozzá is kezdett a húsz-huszonöt méter hosszú fenyõfák összeeszkábáláshoz. Legelõször a szálfák vastagabb végét kovácsfúróval középtájt átfúrta, ebbe hajlékony mogyoróvesszõt húzott, beékelte olájkapoccsal, és már készen is volt a szály. Akár haszonra, akár kárra, holnap indulok a Tiszára, mondta ki félhangosan, és tátva maradt a szája élete elsõ és utolsó versétõl. Kormánybíróvá, azaz a láp frontemberévé önmagát nevezte ki, és elsõ útjára két tapasztalt móc farkon állót is szerzõdtetett. Szabolcsveresmartot sem érték még el, amikor a darócruhás, bocskoros, fekete képû emberek annyira lerészegedtek, hogy egy sekély partszakaszhoz közelítve, Vladimir egyszerûen beledobta õket a folyóba. Legalább annyit nyögj ki, te tahó állat, hogy mi bajod velünk?, ordítozta a part felé evickélõdve az egyikõjük. Nekem?, felelte a szályon álló Vladimir szenvtelen arccal, nekem az égegyadta világon

semmi, de a Tisza pikkel az iszákosokra, semmi kedvem kockáztatni a rakományt miattatok. Éjszaka mégis megbánta, hogy ilyen kurtán-furcsán felmondott nekik. Úgy éjféltájt egyszerre olyan éhség jött rá, mint még soha. Gondolta, az erõssodrú törõpartról átkormányozza magát a sekély oldalra, kiköt, és pihen valamicskét. Oda is ért, s egy kétméteres karóval kiugrott a partra. A köldökzsinóros cöveket beszúrta a homokba, és a bömbölõ cibak hosszú barázdát szántva végre a fövenybe ékelõdött. A tutajon fáklyát gyújtott, melynek fényére elõjöttek a halak, nem volt nehéz a kétágú szigonnyal bevágni nekik. Éppen sütögette az ínycsiklandó pecsenyét, amikor észveszejtõ csobbanásra lett figyelmes. Mintha egy szekér zuhant volna a Tiszába, Vladimir legalábbis erre gondolt legelõször. De hát ez lehetetlen, nézett nagyot, hogy eshet a Tisza kellõs közepébe szekér, ráadásul éjszaka? Akkor meg mi a fészkes istenadta..., de nem érhetett a kérdése végére, mert egy irdatlan vízi lényt pillantott meg a Tiszából kiugrani. Sárkánytarajos úszóján megvillant a hold gyér fénye. Nem is csoda, hogy Vladimir otthagyta a parton a félig sült csemegét, eloldotta a köteléket, és a mesés hal nyomába iramodott. Hát ebben a pillanatban gondolt a két részeges móc trógerra, jól jöttek volna neki a várható gyilkos küzdelem embertelen segédmunkáinál. Mert Kucsera Vladimir kárpátaljai lápkalandor feltette magában, hogy tûzön-vízen át kifogja azt a dögnagy halat. Agyoncsáklyázza, aztán a tutajhoz köti, és hanyag eleganciával kiköt vele a Gyulay-birtokon. Nem rossz entrée, gondolta volna Vladimir, ha ismerte volna az entrée szót. De mivel nem ismerte, csak azt vette észre, hogy a büszkeségtõl aprókat rándul az arca a szája szögleténél, miközben a súlyos lapátokkal keményen dolgozik. Csáklyázta a vizet jobbról, leste támadásra készen balról, de nem volt mi ellen támadnia, a halnak nyoma veszett. A víz csendes volt, hallgatag, mintha cinkosságot vállalt volna mélyen rejtegetett kedvenc szörnyszülöttjével. Egyszer úgyis megdöglesz te is!, kiabálta dühében Vladimir, és teljes erõbõl egy uszadék fába vágta háromágú szigonyát. Egyszer mindenki megdöglik, nézett fel bosszúsan a csillagokra, még az is, akin ez elsõ ránézésre nem nagyon látszik, és fennakadt azon, mért van a Göncölszekérnek rúdja, ha nincs elé fogva ló.

De mi van akkor, ha volt elõtte ló, csak meglógott, unta a hetvenkedést meg az egy helyben peshedést, és most az ég határtalan legelõjén kóricál?, mélázott a fiú. Bámulta az eget keleten, leste nyugaton, a dezertõr lovat mégsem találta sehol. Látott hattyút, delfint, darut, oroszlánt, nyulat, farkast, valami egyszarvút, legyet, pávát, halakat, kis medvét, nagy medvét, de az égi csikót nem sejtette sehol. Kiábrándultan kötött ki a Gyulay-birtokon, s míg a cselédség rakodott, a rusznyák fiú a virágzó gyümölcsöskertben bóklászva újra életkedvet kapott a káprázatos tavasztól. A zord, tartózkodó fenyõfákhoz szokott fiatalembert rabul ejtette a tarkán virágzó fák látványa, s valósággal megrészegítette a finom mézes illat. A kék eget bámulta a halványsárga virágfátyolon át, amikor ruhasusogás-félét hallott a háta mögött. Arra sem maradt ideje, hogy megforduljon, már ott is termett elõtte a kastély kisasszonykája. Gyulay Katinka vagyok, csicseregte az aranyfürtû, dióbarna szemû leány, de a cselédség, mivel korán kelõ vagyok, egyszerûen csak Hajnalkának szólít. Vladimir, dadogta a fiú, egyszerûen csak Tisza-járó Kucsera Vladimir. Együtt mendegéltek a tutajig. Katinka letört egy virágzó meggyágat, és bolondozva táncolta körbe vele a nagy mamlaszt. Mivel derékig sem ért a fiúnak, lábujjhegyre állva, fel-felszökkenve próbálta a virággal megbirizgálni az arcát. Vladimir pedig olyat tett, amit hosszú hónapok óta soha, egyszerûen elmosolyodott. Illetve belemosolygott égszínkék szemével a lány barna szemébe, és a két színbõl egy szempillantás alatt egy soha nem látott harmadik szín keveredett. És utána, ha egymás szemébe néztek, nem a másik szemének valódi árnyalatát látták, hanem azt a tavasz vegyítette bûbájos színt. Vladimirt kifizették illendõképpen, s búcsúzáskor megkapta a lánytól a virágzó meggyágat. De én, kezdett bele Vladimir a magyarázkodásba, de én nem adtam neked semmit. Dehogynem, mondta Katinka mosolyogva, sót, sok finom sót. A nagy bamba tutajost egy bödöncsónak vitte haza, a hervadó meggyágat simogatva a csónak sarkában olyan volt, mintha õ lett volna az óriáskirály ártatlanul kitagadott legkisebb fia. Tényleg mesésen érezte magát, az aranyfürtû kisasszonykára gondolt, és Kucsera Vladimir, a szótalan lápos egyszerre beszélni szeretett volna valakihez. Jó lett volna elmondani, mi is történt vele a Gyulay-uradalomban, de nem volt kinek. A csónak utasai, kérges kezû favágók és bõrcsizmás kõfaragók félrebiccentett fejjel hortyogtak a pálinkától. Így hát szegény fiú nagy magányában felbámult a haragoszöld fenyõfák tetejére, és csudák-csudája, Katinkát látta a tûlevelek tetején csintalankodva ugrabugrálni. Aztán újra leszállt a földre, vagyis hát a vízre, és elkezdett

Mátyus Béci is jó kötésû, komoly, szálfa fiatalember volt. Húsz éve legalábbis. Mari mégis a Chuck Norris-osan vonzó bambaságába szeretett bele. No és persze abba, hogy Béci mindig kéznél volt. Mari gimnazista korában neki panaszolta el szerelmi csalódásait, Béci meg, mint egy hûséges eb, hallgatta gazdája sirámait, és csak néha-néha vakkantott fel, hogy öhöm, öhöm. Majd a végén azt találta mondani, õ tényleg nem akar elefánt lenni a porcelánboltban, de a fiúk már csak ilyenek. Állhatatossága el is nyerte méltó jutalmát, õ lehetett az a szerencsés, aki elvehette Mari szüzességét, tizenkilenc évesek voltak ekkor. Aztán a fõiskolás Mari egy idõre elidegenedett a falu ifjú hentesétõl, aki szorgalmával, kedvességével a környék sztárhentesévé nõtte ki magát. Nem buherálja a mérleget, pedig nyugodtan buherálhatná, büszkélkedtek vele a falubeliek. Egyszerûen jó volt Bécire nézni, ahogy a két fél disznóval a vállán a hússzállító autótól az üzletig vonult. Méltóság volt a járásában, tartásában pedig a homo sapiens büszkesége, aki a természet javait szorgalmánál, eszénél fogva a boldogulására használja, és ezt oly magától értetõdõnek tartja. Jól áll rajtad a nyershús, szólt oda neki Mari a nyári szünet egyik napján. Rajtad meg ez a miniszoknya, felelte Béci, és mohón végignézett a lányon. Béci ledobta a húst, mely nagyot cuppant a pult nedvesre törölt mûanyag tetején. Utána pedig lehúzták a rolót. Ezen a délelõttön tartott Kandicsfalva húsboltjában a leghosszabb áruátvétel miatti szünet. Béci levette bõrkötényét, fehér ingét, és félmeztelenül Mari elé állt. Marinak még arra sem maradt ideje, hogy megigazítsa lebomló kontyát, Béci megragadta a derekát, az üzlet hátsó szobácskájába, a mócsingosba vitte, és finoman lefektette az alig használt kétfunkciós fotelágyra. Ahogy a lány fölé hajolt, és Mari arcát megbirizgálta a fiú szõkésvörös mellszõrzete, minden eldõlt. Akkor most átöltöztetlek, mondta Béci, és levette a lány bugyiját. Mari érezte, hogy ölét a fiú érintésétõl valami soha nem tapasztalt forróság görcsbe szorítja, és csak arra vágyódott, hogy ez a szorítás ne múljon el soha. Mert szeretem nézni, ahogy a hússal bánik, mondta Mari a fõiskolán a csoporttársainak, akik próbálták lebeszélni a bunkó hentesrõl. Ilyen alakkal, meg vagy te szédülve, duruzsolták, döngicsélték a fülébe. Az ilyen alakon pedig nem Bécit értették, dehogy, rá nem lehetett rosszat mondani, a hiúságánál próbálták Marit eltántorítani a fiú mellõl. Mari elsõ ránézésre egy középmagas, karcsú, ártatlan báránykának tûnt. De ha valaki vetett rá egy második pillantást is, akkor már egy vagány, huncutszemû lánykával találta magát szembe, akinek hollófekete haja, dús szemöldöke, feszes, telt melle, törékeny csuklója tágterû vad mezõkre nyargaltatta az agyonzabolázott férfifantáziát. Az igazság az, hogy mesterkedésükkel bogarat ültettek Mari fülébe, a lány még magának sem merte bevallani, de jó másfél évig kétségek között gyötrõdött: nem lenne-e jobb mégis valami tanultabb fiú után nézni. Meg is jelentek a színen tanárok, mérnökök, sõt még egy nagypapa korú hedonista osztályvezetõ fõorvos is, de amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is mentek. És amikor az a fránya bogár végre-valahára megdöglött, csak akkor tarthatták meg az esküvõt. Kisné Nagy Bea is azok közé tartozott, akik azt a bizonyos bogarat másfél évig táplálták: etették, itatták, becézgették, ujjuk hegyén reptették. Bea Mari legjobb barátnõje volt a fõiskolán, matematika-fizika szakra járt, és barátságukat leginkább nagyravágyó terveikre alapozták. Ha kettesben maradtak a négyágyas kollégiumi szobában, cigarettára gyújtottak, hanyatt feküdtek az ágyon, bámulták a plafont, és trágár szavakkal fûszerezve mondataikat, a jövõrõl beszélgettek. Bea azt mondta, õ nem tudna falun élni, õ például soha sem tudná megszokni Kandicsfalva szelle-

2007. február mi posványát, neki színház kell, utazás, mozi, meg az, minden mennyiségben egy intellektuális férjtõl. Mari azt mondta, õ érzi, elõbb-utóbb híres festõ lesz, a Tiszát fogja festeni tavasszal, õsszel, télen, nyáron. A hentes férjed meg majd feni az ecsetedet, gúnyolódott Bea, a szemébe ment füstöt könnyezve. Nem tudom, mondta Mari, Bécit és a Tiszát szeretem, akárki akármit mond is, Kandicsfalva meg a világ közepe, kész. Az élet gyakran visszakézbõl pofán csap bennünket azzal, amit verejtékes küzdelemben olyannyira el akarunk tolni magunktól. Így történt ez Beával is. Álmában sem gondolta, hogy barátnõje lakodalmán a Nagy Égi Leosztótól olyan lapot kap, amelyet nem tud a régiek közé keverni, amellyel új kört kell kezdenie, ha akarja, ha nem. Az úgy volt, hogy Bea egy Kis Nándor nevû kandicsfalvai esztergályos mellett talált már csak helyet. Nem oda szeretett volna ülni, hanem közelebb a menyasszonyhoz. Fel is vette a székét, és elindult vele, de Mariék közelében csak olyan helyet talált, ahonnan nem látott semmit. Nyújtogatta a nyakát jobbra-balra, gebeszkedett, húzódozott, és egyszerre megérezte, hogy áll mellette valaki. Higgye el, mellettem lesz a legjobb helye, ha nem jön közbe semmi, kisasszony, szólította meg egy szürke öltönyös, fekete inges fiatalember. Bea bemutatkozásra nyújtotta kezét, Nándi zavarában kezet csókolt neki „hódolatom, kisasszony” kísérõszöveggel. Beának megtetszett a nagyvonalú széptevõ, az estét végigbeszélgették, végigtáncolták. Csak hajnalban, búcsúzáskor, amikor randevút beszéltek meg, derült ki, hogy nem a közeli városban lakik az ifjú, hanem Kandicsfalván, és nem mérnök, nem tanár, nem is hedonista osztályvezetõ fõorvos, hanem vasesztergályos. De Beának akkor már túl késõ volt, illetve hát túl korán, az ólakban versenykukorékolásba kezdtek a fiatal kakasok. Sót hoztál?, kérdezte Katinka csodálkozva, amikor egy narancsszínû ázott hajnalon megpillantotta Valadimirt a Tisza-parton. Nem, téged viszlek, felelte Vladimir, mire az uradalom valamennyi kakasa diadalittasan fölkukorékolt. Így esett meg az a szégyen a kutyabõrös Gyulay családban, hogy a diószemû Katinkájukat egy ruszin tutajoslegény egyszerûen megszöktette. Semmi esélyem sem lett volna egyébként, mesélte Vladimir évtizedekkel késõbb unokáinak, nekünk még a nagykapunk sem volt rácsos, illetve... nem is volt semmiféle kapunk. Másfél napi tutajozás után egy sûrû ártéri bozótosnál kötöttek ki. A fákat buján befutotta a vadszõlõ, zöld fürtök cirógatták a homlokukat. Szõlõfa, mondta Katinka álmélkodva, ilyet eddig csak mesekönyvekben láttam. Úgy tervezték, hogy az éjszakát egy kimosott fa hajszálgyökerei alatt töltik. Vladimir gondosan összeigazgatta a szitaszerû szövevényeket, aztán egy szigonnyal elindult a part felé. Katinka rõzsét gyûjtött, és már pattogott is a tûz. Éppen a halat ropogtatták, amikor egy alacsony, piros ábrázatú, nagy fehér pödrött bajszú öregember lépett hozzájuk, akinek a derekát színes kövekkel kirakott széles bõröv ékesítette. Pamuk Póla vagyok, mondta büszkén, de szólítsatok nyugodtan Józsi bácsinak. És ha szabad kérdeznem, mit kerestek ti itt, ahol ember sem jár? Pamuk Pólának már a születése is különleges volt. Amikor édesanyja legelõször meg akarta szoptatni, eltolta a duzzadt emlõt, és az iránt érdeklõdött, hogy valami rendes kaja van-e otthon. Paprikás abált szalonna volt, így abból behamzsált egy tenyérnyit. Aztán kocsis lett egy uradalomban, amolyan tudós kocsis. Azt híresztelték róla, hogy a szekérrúdjában van a tudománya, vagyis a bíbája. Igaz, ami igaz, sokáig nem tudott ártani neki senki, simán megúszta az árvizeket, az õ gyümölcsösét furcsa módon mindig kikerülte az ár. De amikor korkedvezménnyel nyugdíjba küldték, mert jöttek a fiatalok, egyszerre elfogyott minden tudománya. Na, most mi lesz?, kapott a fejéhez, és elõbb ördögûzéssel, majd politizálással próbálta megkeresni a mindennapi betevõt. Aztán kapta magát, és kiköltözött az ártéri bozótosba. Hal akadt bõven, a vadszõlõt kipréselte, és már az elsõ évben egy hektó mustból forrt a bor. A tûz fényénél minden világosabb lett, a szökött párocska is egyre rokonszenvesebbnek tûnt. Én egyetlenegy nõt szerettem egész életemben, nézett a szerelmesekre Póla, egy halasi csipkeverõ asszonyt. Naaa, mondta Katinka reményteljes várakozással, meséljen, Józsi bácsi! Õ is egyetlen embert szeretett egész életében, sóhajtott nagyot az öreg..., de sajnos nem én voltam az az ember, hát ezért verte aztán egész életében a csipkét. Amikorra kihunyt a parázs, és a bozótos száraz gallyait megzörgették az éjszakai kisragadozók, Póla kimondta a boldo-

gító végszót. Maradhattok, dünnyögte, egy feltétellel, ha megválaszoltok három találós kérdésemre. Az elsõ kérdés, jelezve Póla múltbéli politikusi karrierjét, az volt, hogy lesz-e valaha Bácsalmáson Kossuth-párt? Neeem!, visította Katinka, mert megcsípte egy szúnyog. Jó, mondta Póla, jöhet a második. Ha a kecskeméti homok arany, akkor a kiskunsági csak... A réz..., a rézangyalát!, bömbölte Vladimir, mert egy hatalmas rablóhal csobbantott. Na, de most figyeljetek: öt pengõért milyen nagy halasi csipkét lehet venni, lótetûnyit vagy marhabillognyit. Lótetûnyit, mondta Katinka, mint aki mindent egy lapra tesz fel, csukott szemmel a fogát szívva. Maradhattok, sóhajtott nagyot Póla, maradhattok, gyermekeim. Másnap reggel az öreg a térdén kettétörte Vladimir szigonyait. De, miért, kérdezte a fiú felháborodva, itt azt csinál az ember, amit akar, nem? Ez igaz, felelte Póla, de a folyó nem szereti, ha packáznak vele. Azzal elõvett egy konzervdobozt, és Vladimir kezébe nyomta. Kandicsrák, mondta, mostantól csak ezzel pecázhatsz, megértetted? Teltek-múltak a hónapok, évszakok, Katinkának elkezdtek hiányozni az otthoniak, vágyódott a kastély gyümölcsösébe, és álmai netovábbja egy nagy csupor méz lett. Vladimirnak fõtt a feje, hogyan teljesíthetné imádott asszonykája kívánságát. Honnan a fenébõl szerezzen mézet egy ártéri bozótosban? Itt van, ne, lökött eléje egy kéve nádat Póla, itt a mézed. A vadméhek édes méze sárga kristálydarabkákban pihent a nádszál belsejében. Póla a nap felé fordította, és nagy hozzáértéssel szemlélte. Minél borostyánosabb, annál édesebb, nekem aztán elhiheted, már az ükapámnak is volt méhe, mégpedig hat köpûvel. Kastélyt nem tudok adni neki, bámulta a sáskunyhóban alvó asszonyát Vladimir, de egy gyümölcsöst, egy gyümölcsöst igen. Leugrott a fonott gyékényágyról, és futott, futott egyenest a vizenyõs ártéri réten Pólához, aki éppen egy sündisznó befogásával foglalatoskodott. Betanítom, és megfogja majd a muharegereket a kunyhóban, alig bírok tõlük pihenni, olyan virgoncak. Na, mit kíván a kisasszonykád, mondjad, piszmogta Póla, látom rajtad, hogy azért jöttél. Egy gyümölcsöst, nagyon szeretne egy gyümölcsöst, felelte Vladimir. Hétre rá bele is kezdtek a munkába. Vladimir elvezette Pólát egy partosabb területre, a lápon túlra, és rábökött egy több száz éves tölgyre, melyet fagyöngyös füzek vigyáztak. Ez legyen a kert közepe, mondta, a többit magára bízom. Póla körbeszaglászott, rosszallóan csóválta a fejét, és oldalra köpött. Aztán a matuzsálemi törzshöz lépett, és ököllel verni kezdte, miközben azt kiabálta, hogy nem igaz, nem igaz. Mi nem igaz?, nézett rá ijedten Vladimir. Hát még annyit sem tud, hogy a fagyöngy tönkreteszi a gyümölcsfát, toporzékolt Póla, és ez akar kertet építeni! A kert meglett. Póla talált rá a nádkunyhójától nem messze. Eperfák, füzek uralták ezt a részt, Vladimirnak elsõ ránézésre nem igazán tetszett. Se köp, se hurut, fiam, itt én vagyok a tutajos, mondta az öreg. Póla a fiatal eperfák és fiatal füzek szárát az ágak közelében átfúrta, és abba alma-, körte-, szilva-, meggy-, cseresznye-, mandula- és barackágakat fûzött. Két év múlva alig gyõztek szüretelni. Katinkában akkor már két szív dobogott, amikor a szilvalekvárt fõzte. Vladimir pedig egy átlõtt szívet faragott egy lécre, ráírta, hogy Katinka-kert, és a gyümölcsös bejáratánál egy fára erõsítette. Aztán tavasszal a kis Vladimir születése után a hálás apa gondolt egy nagyot, fiatal tölgyfába rózsaágakat húzott. Jött a virágzás, és csodák csodája, a tölgyfán fekete rózsák virítottak. Nem hoz ez a rózsa bajt ránk, Józsi bácsi?, kérdezte Katinka a fogadott nagypapát, olyan furcsán fekete. Huszonöt éve élek a bozótosban, mondta Póla, a bõrömön tanultam meg, hogy itt nincs helye semmiféle varázslásnak, gyermekem, ez egyszerû biokémiai tény és kész. Hat dédunokája született az öreg kocsisnak, és mind a hatot megtanította sündisznót szelídíteni. Amikor ezzel végzett, tiszta ruhát vett fel, megivott két deci törkölyt, elköszönt a sündisznójától, és lebattyogott a Tisza-partra. Az agyagcsücsök legtetején temették el, a sírra gyümölcsvirágokból illatos koszorúkat font Katinka. A koszorúk azonban reggelre mindig porrá égtek. Így történt ez másnap, harmadnap, negyednap. Az unokák pedig nem adták fel, egyre csak vitték-vitték a szebbnél szebb virágfüzéreket. A hajósok el is nevezték a partot Égõ-csücsöknek. Semmi különös, magyarázta Vladimir a gyermekeinek, amikor a rejtély felõl kérdezték, semmi különös, csak tudjátok, vannak emberek, akik még a síron túl is képesek hûek maradni önmagukhoz. Az unokák jó hasznát vették a sündisznóknak, mert Kandicsfalva elsõ vályoghá-

zaiban csakúgy dorbézoltak a muharegerek. Mi lett Katinka kertjével? Benõtte a gaz. A fekete rózsák, mint gubbasztó varjak még sokáig virítottak, lopta õket a környék apraja-nagyja, a cigányok a kérészlárvákkal együtt árulták a piacon. Egy élõtyúk az ára, mutattak a rózsára. A kertet abban az idõben el is nevezték Fekete-kertnek. Aztán egy tavasszal a rózsa nem rügyezett ki. Nem hozott se levelet, se bimbót, se szirmot. Abban az évben Medárdkor aludt el Katinka örökre. Vladimir virágzó meggyágakkal fedte be a koporsót, és évre rá követte asszonyát, a kertet pedig újra befutotta a muskotályos vadszõlõ. Persze, hogy hozzámentem, mi mást tehettem volna, a bûbájos modora levett a lábamról, panaszolta Bea Marinak tizenhét évvel késõbb. Június volt. A Tisza felõl üdehûs leheletet fújdogált a támadó szél, az illat elárasztotta a szobácska minden zegzugát, a küszöbön kíváncsiskodó kutyát pedig tüsszentésre ingerelte. Mari egy hokedlin ült, szalmaszálakat válogatott, precízen, pontosan, méret szerint. Tisztelt kandicsfalvai lakosok!, emelte fel Bea a hangját, a férjem nem iszik, nem dohányzik, nem nõzik, nem anyabuzi, én mégis szeretnék tõle elválni, megértésükben bízva szeretettel üdvözli önöket Kisné Nagy Bea. Megõrültél?, nézett ki a munkából Mari. Nem, felelte Bea, akkor õrülök meg, ha mellette maradok. Van valakid?, kérdezte Mari. Megõrültél?, kérdezett vissza Bea. Bea évek óta érlelgette magában ezt a gyümölcsöt, amelyrõl nem is sejtette, hogy éretten sokkal keserûbb lesz, mint éretlen korában, sõt, amelynek magja mérget tartalmaz, és amelybe egy óvatlan pillanatban véletlenül beleharap. Ennél kilátástalanabb nem tud már lenni az életem, mondta, felkelek, bemegyek tanítani, hazajövök, mosok, fõzök, várom haza a férjemet, aki mindenre csak azt tudja mondani, hogy ha nem jön közbe semmi, akkor elmegyünk nyaralni, színházba, moziba, mit tudom én hova. Aztán nem jön közbe semmi, mi mégis otthon ásítozunk. Este a tévé elõtt elalszunk, és másnap kezdõdik az egész elölrõl. Visszaköltözöm anyámhoz a városba, új munkahelyet keresek, moziba, színházba járok, és hátha találok valakit, aki elõre visz, nem pedig visszahúz, folytatta Bea a kutyára nézve. A kutya feltüsszentett. Látod, mondta Bea, még õ is egyetért velem, és odaguggolt az állathoz, magához ölelte, és keserû arccal simogatta. Nem akarom, hogy az egyetlen örömöm az legyen, mondta a kutyának, hogy a turkálóba érkezett-e valami új ruha a méretemre. Az éltet már évek óta, hogy vajon ma milyen ruhát sikerül kifognom. Tegnap ott álltam a láda fölött, dobáltam össze-vissza a kacatokat, mint egy megszállott õrült, éreztem a turkálószagot, tudod, ami a ruhákon van, valami fertõtlenítõszer, vagy ilyesmi, szóval ott álltam, és egyszerre kívülrõl láttam magam. Mit keresel itt az elnyûtt göncök között, Bea?, kérdezte egy hang bennem, mi hiányzik neked, amit itt dobogó szívvel keresel? És akkor, igen, akkor azt is közölte ez a belsõ hang, hogy, hát itt aztán hiába keresed, nem találod meg, jobban tennéd, ha máshol kutakodnál. Mit keresek én tizenhét éve ebben a faluban, Mari?, ugrott fel a kutyától Bea, és a szalmazsákhoz lépett. Belenyúlt, kivett egy maréknyit, és Mari elé szórta. Szemelgess, Hamupipõke!, ébredj, Csipkerózsika!, kiabálta sírva, jó éjszakát! Nyugodj meg, karolta át Bea vállát Mari, nyugodj meg, egyébként rendben van a ciklusod? Bea kitépte magát Mari keze közül, és elrohant. Mi jól megvagyunk Bécivel, motyogta Mari félhangosan az ablak felé nézve révedt tekintettel, megvan mindenünk, aztán majd csak lesz valahogy. Mari akkor éjszaka azt álmodta, hogy Gyulai Katinka gyümölcsösében sétál, és ami a legfurcsább volt az egészben, meztelenül. Almától, körtétõl, meggytõl, baracktól roskadoztak a fák, szedhetett volna bármelyikrõl, de nem mert. A kert végében folyt a Tisza, nagy halak tompa loccsanásai hallatszottak innen-onnan, Mari nem gyõzte kapkodni a fejét. Egy ladikot látott közeledni a folyón. Egy fa mögé bújt, onnan leselkedett. Csillogó, fekete hajú ifjú lépett ki a ladikból, fehér inget, barna katonanadrágot viselt. A parton letérdelt, s mint egy tikkadt jószág, jót ivott a Tiszából. Aztán megrázintotta az egyik almafát, és egyetlen szempillantás alatt piros lett a fa alja. Két zsákot szedett teli almával, a ladikhoz vitte, de a ladik, még ilyet!, a Tisza medrének mélyén árválkodott, a víz meg egyszerûen eltûnt a folyó ágyából. Ekkor Marit olyan éhség fogta el, hogy nem bírt magával. Egy almáért nyúlt, beleharapott, a mézízû nedv folyt a száján kétoldalt, le a földre, és ahol lecseppent, apró vörös kígyók keltek életre, tekergõztek, csavargóztak, egymás

9

kedvére játszadoztak. Mari a Tiszához szaladt, megállt a tátongó mélység szélénél, és eldobta magát. Még azt az örömöt! Alig kellett verdesnie a karjával, mégis olyan kecses ívekkel szelhette a meder fölötti leget, amilyet a legmerészebb álmában sem gondol az ember. És Mátyusné Vas Mária kandicsfalvai háziasszony valósággal megrészegült a színtelen, szagtalan, légnemû szabadság mámorító zamatától. Mit érdekelték õt az árok alján döglõdõ fehér hasú halak, a gyümölcsös vörös kígyóit is elfelejtette, és csak szárnyalt, szárnyalt, szárnyalt. Jaj, a vállam!, kiáltott nagyot Mari verejtékben úszva, és felugrott az ágyban. Rosszat álmodtál, mondta Béci, és gyöngéden átölelte feleségét. Mari másnap elég gyûrötten ébredt. Egy uborkás arcpakolással, meleg fürdõvel és reményteli gondolatokkal próbálta a lidércesen gyönyörû álommal terhelt éjszaka nyomait eltüntetni. Amikor sötétkék kiskosztümjét felvette, és megnézte magát a tükörben, úgy érezte, a legmenõbb párizsi társaságban is megállná a helyét, nemhogy Kandicsfalván az évzárón. Errõl pedig, maga sem tudta miért, eszébe jutott Bea. Mari nézte-nézte magát, forgott, igazgatta a kontyát, és egyszerre olthatatlan vágy ébredt benne az éjszakai, álombeli fiatalember iránt. Ledobta hát a kosztümje felsõ részét, kigombolta a blúzát, felhúzta melltartóját, és jól megnézte a tükörben a mellét. Elégedett arccal öltözött fel újra, sötétkék körömcipõjébe bújt, és elindult a kismalacokhoz. Rómeó és Júlia a kertben turkált. Valami féregre lelhettek, mert nagy egyetértésben kotorásztak a földben, közben össze-összeröfögtek. Mari a kerítésen áthajolva nézte õket. Felhõs volt az ég, valahol jégesõ lehetett, mert a meleg levegõre hûvös fuvallatok telepedtek. Csak el ne mossa az évzárót, gondolta Mari, és egy hernyót fricskázott le üvegszálas harisnyájáról. Bécinek szerencsére volt annyi ideje délben, hogy kiszaladjon a disznókorlátért Kozma Orbánhoz, a két szerelmes malac ugyanis egyre gátlástalanabb pusztítást végzett az udvarban. Nem elég, hogy mindent összevissza turkáltak, hogy ízekre harapdáltak egy vesszõkosarat, a virágoskertbõl benyúló dáliacsemeték fészkes fejét is lepocsékolták. Béci épp az utánfutóval bíbelõdött, amikor egy öl virággal megérkezett Mari. De szép vagy így a virágok között, mondta Béci, nem jössz velem? Mari letette a virágokat a teraszasztalra, és beült az autóba. Csak azt akarom, hogy mindenki lássa, milyen szép feleségem van nekem, mondta Béci, és olasz slágereket dudorászva elindultak az öreghez. Az ördög-sarki patkókanyar felõl érkezõ felhõkbõl Kandicsfalvát mindig pacalra áztatta az esõ. Mesélték, két szánkó a násznéppel és a lovakkal együtt a Tiszába veszett ott, ni, mutatott Béci az Ördög-sarokra. A võlegény és a menyasszony is meghalt?, kérdezte Mari. A menyasszony ült az elsõ szánon, a võlegény a másodikon, s amikor látta az elsõ szán vesztét, elkapta a gyeplõt, és a Tiszába hajszolta a lovakat, punktum, mondta Béci tárgyilagosan. Biztos nagyon szerethették egymást, sóhajtozott Mari, és a lilásszürke felhõkre nézett. És csodák csodája, a felhõkre vetítve Mari szeme elõtt egyszerre rettenetes aprólékossággal megjelent a halálos vágta, a võlegény állva hajszolta a lovakat, fehér sálját a kucsmájával együtt letépte fejérõl a szél, és egy kõris ágbogaira tekerte, a lovak orrlikain a közelgõ halál dermesztõ párája tömjénzett. Le fogom festeni, mutatott Mari a villámokkal tûzdelt kékségbe, muszáj lefestenem. Sohasem találták meg õket, mondta Béci, nem is csoda, a kocsmáros nagyrég megmérte ott a vizet, tetves mély volt, huszonöt méter. Csattogott, dörgött, villámlott, amikor Mariék megérkeztek Orbánhoz. Béci kiugrott a kocsiból, s a hangokból ítélve akadt segítõtársa is a felpakoláshoz. Mari gondolatai még mindig a szán körül forogtak. Háromszori kopogtatás után eszmélt csak fel, és húzta le az ablakot. Egy fekete, hullámos hajú fiatalember állt a kocsi mellett kigombolt nyári ingben. Lehajolt Marihoz, és alig tudott megszólalni, amikor megpillantotta a gyönyörû asszonyt. Mari nemkülönben zavarba jött: úgy érezte, ez a fiatalember egyenest az égi szánról sikangózott le hozzá, ilyen lehetett a võlegény, most mit mondjon egy võlegénynek? A festõállvány csak holnap lesz kész, a nagyapámat baleset érte, mondta a fiú. Sajnálom, szólalt meg Mari, nem sürgõs. Amikor Béci becsapta az autóajtót, akkor kezdett el szakadni az esõ. A zivatar sûrû nyilai szembe találták Renátót, befuthatott volna az eresz rejtekébe, de nem mozdult, nézte az elhaladó autót, aztán az eget szanaszét szabdaló villámokat.

10

2007. február

KOMÁN JÁNOS

G. ISTVÁN LÁSZLÓ

Megszerettem ezt a csillagot

Ha nem lennél Ha elfordulhatnál tõlem, Uram, kinyílna egy tér újra élni, mintha nem lennél, úgy kellene lenni: szétszórt lélekbe záró áhítat, és szétnyílt kézbe férõ imaként lélegzet helyén máshogy szólni szót, az elalvást ébrenjövésre váltva fényben nyugodni és sötétre félni, hogy sötétben nyugodva, fényre félve ne fordulhassál el tõlem, Uram. Nem tudnék rád csak visszanézni.

Viharos idõben születtem, s nem éreztem a szenvedést. Hiába születtem szegénynek, nem éreztem az éhezést. Hiába vert a sors gyerekként, szerettem, aki szeretett: szomszédainkat vidámítva vetettem cigánykereket. Bánatommal az öröm lakott... Megszerettem ezt a csillagot, bár néha nagyon jó lett volna suttyomban elköltöznöm róla, mert bántottak engem azzal, ami van, de itt voltál Te és Ti mindannyian, akikkel együtt több évtized rosszban a boldogságot kerestük, hogy hol van. A remény házára tettek lakatot, és minket már a jövõ sem biztatott, és eljött a nagy szemfényvesztés éve, és elhittük, hogy a pokolnak vége, ajándék lett mindenik kérés, öröm volt mindenik hazatérés, s akkor volt szép, mert akkor hittem, hogy valahol mégis – tényleg – van isten, és aztán hamar észrevettem, hogy hiba van a Szerkezetben, õrzi azt a veszélyes „kincset”, amivel így-úgy nevel minket. Jöttek a régi és új hibák – de mindig lesz egy újabb világ – s ha nem lesz hozzá elég eszünk, a rossz mellett is jobbak leszünk. Jóval-rosszal, aki itt lakott, megszerettem ezt a csillagot. Könyvek, virágok, fák, emberek – szeretlek titeket, szeressetek!

Megállít egy idõs ember, mit akarhat Ágaskodik bennem a bizalmatlanság. Viszonylag gyakran megállítanak, De õ semmi, semmi olyat nem akar. Ez a Keleti Pu-tól nem messze történt. Hogy juthat el (kérem) a Nyugati pályaudvarig Gyalog innen? Rég volt már a fõvárosban, Menetközben körülnézne.

Kisebb, mint Budapesten. Uram! Egyszer vigyél el New York-ba, jó? Elgyalogolnék valameddig a Lower East Side-tól.

Egy bizonyos szemszög Rosszul állnak a dolgaim Nem egy sikerszéria az a Három vagy négy év Ami mögöttem áll. Rosszul állnak a dolgaim Összekuszálódott hajjal, lélekkel Belekkel vagyok. Valahogy mégis. A szárítón lógnak a tiszta ruhák Az ablakon katicabogarak. Könnyen jókedvem lesz Könnyen rosszkedvem lesz. Sokszor elég ha huhog egy galamb Már helyrezökken bennem ez-az És van úgy, hogy a téli hideg Elrabolja ritka harmóniám. Amúgy meg eszméletlen mennyi

DOBAI BÁLINT

Az elmúlás parancsa fanyar, mint az õsz végéig beállt avar bomlásra rendelt illata.

Budapest – New York

Még soha nem voltam New Yorkban. Nézem a kiállítás fekete-fehér fotóit, Próbálom elképzelni mekkora vagyok A házakhoz képest. És, hát elég kicsi.

Vén Zoltán: T. A. arcképe

Avar

DUDÁS HENRIETTA

sztHu

Bús düledékeiden megpihenek most, Huszt. Csend van, a felleg alól már száll fel az éjjeli csillag. Szél kele, mintha a sír ontana õsi szelet, s csarnoka romjai mellõl rémalak integet énrám. A tudat elsárgult dinamika, És mondd: „Honfi, mit ér elpityeredni ma már? benne a létezés folyamata Régi korok köd lepte világát visszamerengni? a volt-lesz közt feszülõ semmi. Messze jövendõvel vesd a jelent öszve! Hass és alkoss, meg gyarapíts, így él ez a nemzet!” A káoszt a képzelet teremti, lehetetlent hazudik lehetni, s az idõ a halál asszonánca.

Panem nostrum Kenyér ma nincs, maradt a cirkusz velünk a test, a kondi virtus vadabb a harc, ha tétje sincsen: szelíd fejedbe kést repítsen! Kenyér ma nincs, maradt a cirkusz, tiporva szép a gyönge mirtusz, enyém anyád, fiam tiéd lett, a tyúk, a tyúk, a tyúk kivérzett.

Így lesz az ember önmaga átka, nincs ereje, hogy magát belássa. Zörög a talpam alatt a zavar. A sztHu és a Panem nostrum címû versek elõzõ, januári lapszámunkban sajnálatos módon egybeolvadva, címek nélkül jelentek meg.

Minden van a rosszul álló Dolgok mellett például a Katicabogarak még ezek is A tavasz jön visszavonhatatlanul Ezt most mondják a TV-ben Mindig így mondják. Este van. Holnap megint mindent elölrõl. Rosszul állnak a dolgaim Egy bizonyos szemszögbõl De inkább odébb sétálok És ott várok.

2007. február

A

pja egy szürke, konzervatív vascsõ, anyja egy festett, kedves, meleg ölû pohár volt. Megszületésében én segédkeztem. Amikor apja csövén kifröcskölt, csupán egy kis barna folt volt, amelybõl még bármi lehetett. Aztán – talán a hozzáadott tejnek és cukornak köszönhetõen – megnõtt és valamivel szõkébb lett. Édesanyja végig azon aggódott, hogy meghûl, de erre én csak legyintettem: Az a lényeg, mama, mondtam neki, hogy szeresse az ember, akár betegen is. Amíg az anyukája óvón magához ölelte, komoly apjával a jövendõjérõl beszélgettünk. Természetesen az öreg szerette volna, ha minél többre viszi. Most még bármi lehet belõle, öregapám, mondtam neki komolyan, mert tudom, hogy az ilyen merev vascsövekkel így kell beszélni. Lehet belõle orvos, aki vérnyomásproblémákkal veszi fel a harcot. Lehet belõle pszichológus, aki alvászavarokat kezel. És persze, ha nem elég ambiciózus, lehet belõle egyszerû utcaseprõ is, aki reggelente a vécén segédkezik gazdájának az ürülés nemtelen folyamatában.

F

áradt, görnyedt hátú férfi baktat az utcán. Úgy lépdel, mintha nehéz súlyt cipelne. Arca kifejezéstelen, szinte halott. Nem néz az emberekre, sem a csillogó kirakatokra. Látszik, hogy nem érdekli semmi. Csak kopott orrú cipõje hegyét bámulja, ahogy egymás után csosszannak a poros aszfalton. Bal-jobb. Baljobb. De nincs ebben semmi katonás hetykeség. Csupán fásultság s a minden mindegy filozófiája. Nem csoda, hogy ennyira elnyûtt. Egész nap hajtotta a melót, hogy már egészen belezsibbadt. A tagjai olyan merevek, mint egy fatuskó. A két tenyere meg mint egy-egy smirglipapír. De a tulaj ma sem fizette ki. Azt mondta, majd holnap. Tegnap is azt mondta. Óvatosan nyúl a zsebébe, de ott hiába kotorászik. Az bizony teljesen üres. Nem marad más választás, hát... Szemét lesütve elhelyezkedik egy kõpárkány szélén, mintha csak pihenne. De kezét elõrenyújtja, tenyérrel felfelé, ujjait kissé befele görbítve, hogy akár azt is lehetne véletlen mozdulatnak nevezni. Nem elõször csinálja már. Legelsõ alkalommal nagyon szégyellte magát. Aztán egész kis filozófiát faragott a koldulás mûvészetérõl. Mert ugyan ki elõtt is kellene szégyenkeznie? Aki nem akarja, úgysem veszi észre. Aki meg így akar könnyíteni a lelkén, örömét vagy bánatát megosztani valakivel, az miért ne tehetné meg? Elvégre Buddha is koldult. Mégis õ volt az emberiség egyik világvallásának a megalapítója. Na és Jézus? Õ is adományokból élt. És senki sem vetette meg ezért. Na persze õ egyikhez sem mérhetõ. De hát nem is ez a célja, és nem is jókedvébõl teszi. Ha ma megkapta volna a bérét, akkor inkább elmenne valami ennivalót venni belõle. Ha jutna, venne még Csupacsontnak... és Nagyszakállnak is, akikkel egy hálóhelyre járnak. És lehet, hogy vinne a Prófétának is, aki egy ócska csónakot bérelt ki magának éjszakára, amirõl a tulajdonosa úgy látszik, rég elfeledkezett. De hát pénz nincs, így marad a kényszer. A koldulás aranyszabálya, amire mindig nagyon vigyázott, hogy soha nem szabad ránézni senkire. Nem szabad esdekelni, erõszakkal sajnálatot kelteni, rákényszeríteni a másik embert, hogy adjon. Ez személyes kontaktus, amit jobb elkerülni. Így a lelked szabad marad. Ma mégis elvéti a szabályt. Két úriemberforma alak áll meg elõtte. Fényes fekete cipõk, elegáns nadrág. Ezek biztosan adni fognak, gondolja rögtön. És a pénz repül is. Egyenest a tenyerébe. Marokra fogja, aztán kinyitja újra. Hadd lássa mennyi. Hát, valamire elég lesz. De ekkor furcsa érzése támad. Mint amikor valaki néz rád a sötétben. Te nem látod õt, de érzed, hogy ott van. Nemsokára közel jön és meg fog szólítani.

11

NAGY KOPPÁNY ZSOLT

A kávém története Lényeg, hogy szeresse, amit csinál, mondtam a fülét tördelõ, mázát percegtetõ édesanyának. A kis folt, mint említettem, szépen nõtt, terebélyesedett. Játékos volt, kavarás közben ki-kifröccsent az abroszra. Nyomot akar hagyni maga után, az abroszon és az emberekben egyaránt, mondta kicsit szégyenlõsen, amikor kérdõre vontam. Háromszor is meghûlt rövid élete folyamán, ilyenkor édesanyja valósággal feláldozta magát: együtt bújt be vele az újramelegítõbe, pedig tudom, hogy egy pohár számára ennél nagyobb kín aligha létezik. Többször visszatértem hozzá, hogy a karrierjével foglalkozzam, de egyéb jellegû teendõim ugyanilyen gyakran elszólítottak. Úgyhogy csak dél körül tudtam leülni vele szemben, becézgettem, simogattam, hangosan szuszogtam, szememben élveteg láng gyúlt, és azt mondtam neki, re-

mélem, jó kislány leszel. Remélem, nem engedetlenkedsz, hanem azt teszed, amit a bácsi akar. Éreztem, hogy nagy szükségem van rá, testemnek, lelkemnek egyaránt. Aztán apja tust húzott, anyja sírt (az örömtõl, persze), és én a számhoz emeltem. Próbálta elhúzni a lábát, de belemartam és magamba gyûrtem. Iszonyatos volt. Talán a hozzáadott tej és cukor tette. Megromlott, megsavanyodott, aszott öregasszony lett belõle. Kiköptem. Szülei zokogtak, nem ilyen sorsot szántak neki. Igaz, én sem. A vállamat vonogattam, miközben a lefolyóba temettük. Holnaptól tisztán, tej és cukor nélkül iszom majd. Persze, ha a szülei szemébe tudok nézni ezek után.

CSATÓ ILDIKÓ

Tükrök és álmok Felemeli szemét az aszfaltról és... egy percre még a lélegzete is elakad. Béres az, a régi játszópajtás. Pont õ, akiben annyira reménykedett akkor, amikor még voltak reményei. Amikor még élt a felesége. Akkor többször is megkereste Bérest. De úgy védték, mint magát az USA elnökét. Közelébe sem juthatott. Most meg itt áll elõtte. És pénzt dob le neki. Nem sokat, de pénzt. Azt a mágikus, mindenható eszközt, ami uralkodik életen és halálon, embereken és sorsokon, álmokon és vágyakon. Mint egy független hatalom, térdre kényszerít és megaláz, ha nem hódolsz neki. És térdre kényszerít és megaláz akkor is, ha hódolsz. Túl sok ez mára. Fájdalomból, megaláztatásból. Életbõl. Túl sok a felgyülemlett keserûségbõl. A gyötrelmes ébredések utáni fárasztó robot és kiúttalanság betetõzéseként találkozni azzal, aki a maga helyzetében jelképez mindent, ami az összes kínját és fájdalmát okozta. Egy fényes érme repül a két világ között, a mennytõl a pokolig, és kifizettek. Milyen könnyû és milyen egyszerû így! Ennyi az értéke a fájdalomnak, a barátságnak, a múltnak és jelennek. Mindössze csak ennyi. A keze ökölbe szorul, szemébõl egy könnycsepp szivárog alá. De már szerencsére nincs aki lássa. Béres igazgató úr a barátjával együtt elment. Volt, nincs. Õ pedig marad. Lelkében ezer vérzõ sebbel, melyrõl egy pillanat alatt lefoszlik a hosszú hónapok kiúttalan vergõdése által rátelepült fásultság, ami olyan jótékonyan védte eddig. Mintha visszatért volna a múlt. Micsoda tükre ez a jelennek! – Mintha csak tegnap történt volna, hogy megígérték, sohasem fognak elfeledkezni a barátságról, ami összekötötte õket. Ma pedig úgy mennek el egymás mellett, mint akik soha nem... is találkoztak. Hát persze, egy koldus barátsága, nem nagy dicsõség. Ki is vállalná fel a Béres helyzetében? Huszonegyedik századi ígéretek. Hogy is lehetne megtartani õket? Hiszen itt úgy száguld el az ember mellett az élet, mint egy gyorsvonat. Ma még itt van, holnap már sehol sincsen. Ma még vannak álmaid, holnapra már csak a vágyak törött cserepeit számolgatod fösvény gõggel, az aprópénzre váltott hitet és reménységet. Ennyi maradt! És ki törõdik a tegnappal? Gyökér nélküli fákként

lebegünk a lét és nemlét küszöbén. Nem érünk rá, hogy visszanézzünk a földre. Arra még kevésbé, hogy felnézzünk. De minek is? Itt csak a szelek irányára kell vigyázni. De arra nagyon. Na, elég a filozófiából! Gyorsan feláll. Nem érdekli már az ennivaló. Menekülni akar innen. Önmagától? Az emlékeitõl? Mindegy, csak menekülni! Legjobb, ha összepakol és eltûnik errõl a környékrõl. Nem akar még egyszer találkozni vele. Még csak véletlenül sem. Hosszúszakáll, akit délutáni sziesztájából ver fel, amit abban a titkos alkóvban tölt, ahol szegényes cuccaikat õrzik, nem érti, mire való ez a nagy sietség? De ráhagyja. Ha menni akar, hát menjen. Üsse kõ. Õ pedig megy. Bár még nem tudja, hová. Csak viszik a lábai. Elõbb-utóbb csak odaérnek valahová. Elõbb-utóbb csak megnyílik az ég és befogadja azokat, akiknek nincs helyük itt lent, a földi világban. És akkor eszébe jut a Próféta. Az jó lesz. Odamegy hozzá. Vele mindig jól el lehet beszélgetni. Õ megérti majd, hogy milyen mélységes sötét kút nyílt meg a lelke mélyén. Olyan mély, hogy úgy érzi, egészen megsemmisül benne, hogy belezuhan mindenestül, hogy soha többé nem fog kijutni onnan. A Próféta teljes nyugalommal ül a folyóparton és halászik. Kezdetleges szerszámokkal, de tökéletes megelégedettségben. Bár ma még egyetlen halat sem fogott. Máté leül mellé. Még szédül a feje a futástól, a lelkében felkavarodott indulatoktól, és bizonyára az éhségtõl is. A Próféta egy pillantással végigméri, s mint aki már tudja is a diagnózist, halászbotját beszúrja a földbe és motyójából kihúz egy darabka kenyeret. – Egyél, Máté. Máté int, hogy nem éhes. A Próféta rosszallóan csóválja a fejét. – Egyél, majd utána beszélgetünk. Máté engedelmesen eszik. És amikor végez a darabka kenyérrel, akadozva, hosszú szüneteket tartva, megpróbálja elmesélni mindazt, ami a lelkét nyomasztja. Ezt a szomorú napot, a találkozást, feltörõ emlékeit. A Próféta türelmesen hallgatja végig, majd egy kis szünet után megszólal:

– A rabságnak pont úgy megvan az ára, mint a szabadságnak. Csak másképp kell fizetni érte. Nézd, a folyó tudja ezt. Partok közé van szorítva, mégis a messzeségbe fut, és elõbb-utóbb eléri a tengert. Neked is ezt kell tenned. – Nekem? De hogyan? – Beszélj vele, majd õ elmeséli. – Õ? Úgy érted, a folyó? – Igen. Aludj itt ma éjszaka. Nekem úgyis dolgom van bent a városban. Ez a bárka jó hely a gondolkodásra. Amíg ringat, nézheted a csillagokat, hallgathatod a hullámok csobbanását. És ha a víz mormolásának ritmusára kezd dobbanni a szíved, akkor majd megérted, hogy mit mond a folyó. Hidd el, én is tõle tanultam mindent. Csak egyre vigyázz, nehogy kioldódjon a kötél, amivel a bárka rögzítve van. Mert a folyó jó barát, de hatalmas úr. Ezzel hátára veti toldott-foldott kabátját és elindul. Csupán egy-két õszi levél szállong a léptei nyomán. Aztán csend lesz. Csak egy arra kóborló kutya vonít hosszan, a lemenõ nap rézsútos sugarai felé. Egy kis idõ múlva bágyadt szürkeség lepi el a tájat, majd mélykék este lesz. Megjelennek a csillagok. Álmokat hoznak, meleg takaróról, bõséges vacsoráról, világító ablakok mögött meghúzódó békés családi fészekrõl, ahol gyermekek kacagása vegyül az egymásba fonódó pillantások szeretetteljes ölelésébe. Minden olyan szép. Minden olyan tökéletes. De akkor megszólal a folyó. Morog és hullámzik. Körbeöleli a kis bárkát és mesél, mesél. Ringató altatódal helyett szomorú valóságot. – Nem, koldusok hercege. Ne reménykedj hiú ábrándokban! Az a világ nem a tiéd. A te hajnalod nem ott van. Máshol keresd. Bent a szívedben. Ott megtalálod. Ott megtalálsz minden gazdagságot. Reményeket és álmokat. Végtelen mezõket, ahol szabadon száguld a szél, és nem ütközik falakba. Szerelmet, amit nem rombol le a halál. Nem. Ne keseredj el! Van még számodra hely. Van még számodra álom. Csak nyisd ki a szemed. Csak nyújtsd ki a kezed. És megtalálod. És ahogy a szemét kinyitja, meglátja Annát. Ott ül a hajó orrán, és kedvesen int felé. Pont olyan szép, mint régen. Finom és légies. És Máté kinyújtja a kezét felé, és csodálatos boldogság önti el a lelkét. Boldogság, amit már olyan rég nem élt át. És újra érzi Anna ujjainak hûsítõ érintését a tenyerében, karjainak lágy ölelését, ahogy ringatják, ringatják, a végtelenbõl az örökkévalóság felé. Akár a folyó habjai a partja vesztett csónakot. Reggel a Próféta hiába keresi a bárkát. A kötél elárvultan lóg a szomorúfûz derekán. Ott áll, és sokáig nézi a mélyzöld habokat. Mintha vallatná õket. Aztán lehajol, letép egy kis mezei virágot, és bedobja a folyóba.

12

2007. február

„Megdöbbenéssel és fájdalommal olvastam az újságokban, hogy a fiatal B. F. az északi harctéren elesett. Ki volt õ? – a rövid nekrológ csak az elõkelõ úri család sarját gyászolja benne, környezete bizonnyal a derék jó fiút, önöknek hiába írnám ide a nevét is, most már örökre névtelen marad, talán nem is tudja senki más, amit én, hogy a költészetnek is köze volt hozzá.” (Babits Mihály, 1915 júniusában, a Nyugatban.)

Melyik? Ügetni, ügetni, ügetni nappal, éjjel, nappal. Ügetni. Ügetni. Találgatásaink ottmaradtak a honvédiskola köveinek éji énekében. Ha majd valaki nekihajol – a létezõ jövõk egyikében –, hallani fogja a fiúk sóhajtásait, melyeknek teteje a remény fûszerével volt még akkor megszórva, mert akkor még a lélegzetvételeinkrõl nem nyalta le az ízeket a halál. A nap nehéz, mint nálunk nyár derekán, s õ vajon számon tartja melyik vagyok az életek láncolatában? Melyik az ifjú huszárban? Melyik az erdõben? Melyik a fában? A fák körül asszonyok és néhány elfagyott rózsatõ.

„...ne legyen ez az egyszerû, de nemes ízléssel kiállított könyv egyéb, mint egy baráti szeretettel küldött üdvözlet Rilkének – túl háborún, messzeségen, politikai és gazdasági ellentéteken – bécsi találkozásunk, egy sárga nyárvégi sétánk és egy rodauni kézfogásunk emlékezetére.” (Franyó Zoltán, 1917 augusztusában. Tábori posta 516. sz.)

WEINER SENNYEY TIBOR

Ének Békássy Ferenc huszárönkéntes szerelmérõl és haláláról Danyi Zoltánnak

A herceg Soproni német fiú paskolja lovát. Félti a kerekek hangjától, mert mint mondja: a félelem ülte meg szívét, mert a csatazaj ének, de a monoton gépzörej csöndje – fél, hogy – megöli az élõ ritmust. A soproni még egyszer felül a nyeregbe az út elõtt, és megszólal: „Herceg úr!” – szomszédja, a finom, alacsony huszárfiú három napon át leveleket írt. Éjjel és nappal és éjjel. Most olyan, mint a gyermek, ki álmából ébredt hûs tavasz délutánján a kertben. Gallérját már beporozta a kaszárnya felett zümmögõ szél, s õ csak ezt figyelte. Nem a port. Nyerge díszes, övén kicsiny táska, amelybe visszateszi a kis füzetet, mintha a szelet csukná belé, úgy suttogja: „Nem herceg vagyok.” A soproni azonban mosolyog, mintha századokon csillogna át arca: „Akkor majd bárónak hívlak. Furcsa szemeid vannak Báró úr! Bizonyára éppen olyan, mint az anyádé.” Erre még utószor felvirul a fiú. Gallérját leporolja és újra friss.

Az ébredés Az anyjáról beszél. Ha nõrõl beszél, ha a tájról, ha városról, ha az utcákon végigfutó kopogásról, vagy csak tegnap éjjel a kaszárnyaszálláson, elalvás elõtt, fogai közé szorítva anyja német mondatait, történeteit, elalvás elõtt, amikor az anyjáról szólt, a többiek mind elhallgattak, és egy percre nem a csajka fémes íze, még csak nem is a por és a tavaszi pollen kesernyés keveréke, hanem a forró, cukrozott tej ízének emléke huppant a nyelvük hegyére – tegnap... aztán elaludtak és erre ébredtek.

A kanca Ebben a marhavagonban mind közel vannak egymáshoz a fényesen feldíszített urak, akik közt vannak Budapestrõl és Bécsbõl, Zentáról és még a Vajdaságból, Erdély mélyibõl, és nemkülönben Aradról, Pécsrõl és a Balaton északi partjáról, Kassából és Egerbõl, meg egy Tatáról, a tóvárosból, és Szegedrõl is, ezek mind csak, kik közvetlen közelében lélegeznek. Csak õ tudja, a soproni német, hogy õ Zsennyébõl érkezett. Zsennye távolodó gyermeke, a többi úr között, a többi test között – és egy vagonnal arrébb lovaik, több deres, egy-egy fekete, és fehér, mégis oly hasonlók, mintha egyetlen kanca lett volna anyjuk.

Az úton Az este a vagon résein át az íriszükbe szivárog. A domb körvonalai még kivehetõek, de a présház és az elõtte üldögélõ fiatalasszony már nem. Az utolsó sugarak megcsiklandozzák õket. A tóvárosi a kicsiny ablak mellett áll, mint egy szálkás nyírfa, karjait keresztbe rakva, a zentai csupasz homlokát a deszkának nyomja, hogy a Nap arany ujja szemében motozzon. Csak a soproni német veszi észre, amikor az ifjú báró leveszi csákóját, s míg a gombot és a bokrétát igazítja, sötét haja lágyan rezzen, és amint lehajol, nõies nyaka elõvillan. A tóvárosi a láthatatlan présház irányában egy keresztutat lát, sarkán kõkrisztus. Keresztet vet, mint anyja tanította neki egy régi vasárnapon.

Az alvás Fekete éjszaka. A vagonban csak szemek villannak néha. Fõleg a tóvárosié. Õ közöttük a legidõsebb. Három gyerek várja haza. A soproni német int felé: „Schlafen sie bitte!” – hogy ne csak várjanak –, teszi hozzá gondolatban, és nézi az ifjú bárót, ahogy dúdolni kezd – csak egy percig, azt is angolul. „Az iskolámban énekeltük” – suttogja, és bezárja tekintetét. A soproni német még látja, ahogy egy állomásnál megállnak az éjjel, a vagon ajtaján fény tör be, és a deszkákra fekvõ és összegömbölyödött katonáknak árnyat vet, látja, ahogy az ifjú báró úgy ül és szunnyad, mint a madárka az ágon, de amikor a vagon ajtaját elrántják, a szárnyak beleolvadnak a betörõ fénybe, és a soproni német egy magyar nótát kezd dúdolni, amit még attól a barna cigánylánytól tanult tavaly nyáron, mikor utoljára kereste fel a Lövérekben, és pénzt hagyott neki az elhajtásra.

Az ifjúság Az ifjú báró szól: „Te nagyon fiatal lehetsz uram?” A soproni inkább dacosan, mint búsan: „Húsz leszek.” – de erre csönd. Frissen növesztett bajsza alatt mosolyogva kérdi a zsennyei: „Talán mátkád is van otthon, vitéz uram?”

„És neked?” – vág vissza. „Szõkés és nem magyar ajkú, akár csak kegyed.” „Miféle?” „Angol.” – és újra elhallgatnak. Pirkadatkor volt ez már, s csak a reggelinél szólt újra a soproni német: „Teringettét, akkor mért jöttél el onnan, mért ülsz nyeregbe, mért fogsz kardot az orosz kutyák ellen?” A báró mosolyog: „Hogy visszatérjek.” A soproni igen elszomorodik, és újra a barna cigánylányra gondol, mikor még vad játékokat játszottak, s ha õ elszégyellte magát, a lány elõrángatta a fa mögül. Vagy egy padra ültek inkább, s onnan húzta fel? Hogy is volt? Milyen színû virágok voltak hímezve az alsószoknyájába? – tûnõdött, de a reggeli befejezte után a vonat tovább indult, és már messze járnak a helytõl, ahol emlékezni kezdett. Egyre messzebb.

A szirom Lecsavarta magáról anyjától kapott régi pokrócát, és összehajtotta. Ekkor csak pár percre ugyan, de eleredt az esõ. A táskájából gondosan becsomagolt, nedves rózsákat szed elõ, s aztán õ is leszáll. Az idegen állomás a rövid esõ után hûvös, de tiszta illatot áraszt egyetlen percig, majd zûrzavar. A lovakat lehajtják. Megkeresi sajátját, a szépséges, Zsennyében tenyésztett fehéret, és felnyergeli, majd a rózsákat rakja rá, szépen-egyesével. A soproni német mellé kaptat. „Szerencsés visszatérést, Báró úr!” „Szent Cicelle segítsen, vitéz uram!” – és mégsem indul. Együtt maradnak, mint régen egy másik történetben. Már tudják, érzik egymást, már lett köztük valami intimitás, mintha elõre megírták volna a másikat. Ekkor a báró lehúzza kesztyûjét, és a három rózsa közül a vörösbõl leszakajt egy szirmot. „Tudja, vitéz uram, megírtam neki, hogy lovamra rózsát teszek. Õ nem tudja, de a nagyapám is ebbe a pokrócba bújt, ha fázott, és ekképpen tett rózsát, mikor Bem mellett harcolt. Õ Bemrõl nem is hallott! De téged meg fog védeni!” A soproni német arcára pír szalad. Hosszan néz utána a kis zsennyeinek. Aztán mentéjébe rejti a szirmot. Vezényelnek, mint már annyiszor a táborban, csak most itt vannak, már nem messze, s rá egy idegen föld idegen asszonyának szirma vigyáz.

Az utóhadon Egy teljes napon át az utóhadon. Látszólagos rend és valóságos szétszórtság. A tóvárosi a színek sokaságába, a soknyelvû kiáltozásba mered. Bárczák jönnek, amikor az ifjú báró mesélni kezdi neki és a soproni németnek: „Egy éve volt talán, hogy vendégül láttuk a nagy költõt. Ott ült a teraszon, anyám személyesen gondoskodott felõle, de õ mindig korán kelt, hogy láthassa a párát a kertben, amint emelkedik az ég felé, és ekkor talán írt is valamit, pár sort, vagy többet is egyszerre... A nálánál idõsebb hölgy, aki kísérte, ilyenkor kávét vitt neki, vagy forró teát. Tudta, hogy hamar kihûlhet. Néha az az érzés ragadott el, hogy õ a férfi, s mint a neve is sejteti, a költõ a nõ.” – közben a tóvárosi végignézte, ahogy a bakák a bárczák nyakába harapnak, ahogy tüzek gyúlnak az esti dobpergéshez, és egy ajk enni kezd egy másikat, s ahol elõbb még bor volt, ott most mintha vér lenne. „Mondja csak... – szedte össze magát, három gyermekére gondolva –, hogy hívták a költõt?” „Rilke Máriának.”

A régi levél A huszárezred parancsnoka elé, oda kell menni, de a soproni nem akar, bár a megtiszteltetés nagy lenne, ha egy szót is, ha bármit, vagy csak egy pillantást, de hát a levelet át kell adni, át kell az õ kezébõl szállnia a levél sorainak, mely egy távoli világ gondolatait rejti, melyet anyja jó barátja írt, pár jó szó, figyelemfelhívás, s a soproni szép magyarsággal beszél máris a huszárezred parancsnoka elõtt, aki felolvastatja vele ezt a levelet, melytõl talán azt remélték, hogy bizonyosan páncélként õrzi majd, igen súlyos vas lesz a levél, mely megóvja az õ testét, az õ szívét az oroszok lövése-szuronya elõl. Ebben bízott, s most, hogy a levél felolvasását befejezte, az ezredparancsnok újra ránéz. „Zászlós” – mondja, és ez a többiek szemében nagy dolog, de õ – miután megköszönte a megtiszteltetést – falfehéren ül le a

sátrában, és érzi, ahogy a mentéjében tartott szirom körül elkezd repedezni a levél.

A Rába partja A soproni éjjel azon a tájon vágtat, amirõl az ifjú báró mesélt neki. Ott volt a közelben, mégsem járt sosem a Rába partján, a Sorok-réteken. Mintha az örök nagy idõkig Takarná lelkét az álom Régi vért tapad a húsra Ahogy belesziszeg A levélhullásban A fûszálcsengésben A méh röptében Alakot öltõ szél. Künn jár a régi éjben Az égen áll a Hold Ki marad velünk? És ki tör majd ellenünk? S amit elhalasztunk Vajon megtehettük-e volna? Görcs kezek másznak az úrra Félelmük az imával a halálhoz húzza Gyenge lelküket. A kertnek ösvényén Végre rálép az útra A benne élõ ragyogás A tisztásra húzza Lovával döng bele az éji azúrba S a tisztáson már várja a Herceg Egy elefánton fehér fegyverzetben A Herceg a hulló lomb alatt Az álmodás izgatta ló Megindul gyõzni most Az égen áll a Hold A régi vért alatt reszket a hús. És akkor szemben állt A Herceggel – midõn A középpontba nézett Elkezdtek lecsordulni a színek. Mint a régi versben. A fiú reszket Már halott vagy felébredt Markolja mellén a mentén a zsineget.

Az új levél A soproni német levelet ír a fronton. Mint egy japán vers kalligráfiái, melyeket kardmûvész lehel a papírra, mégis nagyon is közép-európai reszketés a sorok mögött, mintha elfelejtett nyelv betûit törné össze a lapon: „Szerelmes Édesanyám!” „Légy büszke rám: én viszem a zászlót!” „Ne aggódj felõlem: én viszem a zászlót!” „Szeress kérlek: én viszem a zászlót!” Megírja és befejezi, s miközben a levelet a rózsaszirom mellé rejti a régi levél helyett, arra gondol, hogy vajon hány vesztes háború zászlósa írt levelet éppen így, éppen neki, s mielõtt végleg elkeseredett volna az ismétlõdések végeláthatatlan láncolatáról való tudásban, megnyugodott, mert biztos volt afelõl, hogy sosem is voltak azok a régi levelek ily szirom mellé fektetve, mely bizonyosan most átszövi illatával a recsegõ papirost. És ekkor arra gondol, amire minden zászlós: egyszer talán megleli valaki, hiszen jól tudja: az ellenség közel van.

Az emlékezet partjai Megerõszakolt és agyonvert asszony mellett nyargalnak el. Nyitott szemei az égre merednek, s azokban holt arca fölött elmúlt éjszaka romjai tükrözõdnek.

2007. február

friss barnakenyeret, telt ízû vajat, angol feketeteát és tejet, s mikor e kettõt egybeöntötték, éppen olyan színe lett, mint a most vörös ég alatt a viharfellegeknek.

A félelem A zászló mellett besurran a szél, és a szél hátán lovagol a vihar, át az elõcsarnokon – az ifjú báró ujja megreszket –, fel a lépcsõkön, a szobákon át, a falak résein, az arcok repedésein, mint egy elõérzet, mint egy íz a nyelv hegyén, oly kicsiny, mégis oly jelentõs. Miért fél? Hiszen tudta, hogy aki saját életét éli, saját halálát fogja halni. Álom volt ez még Albionban, s álmodni mindenki álmodik, de csak kevesen mernek álmaik után eredni. Kölcsön kért legjobb barátjától, hogy hazajöhessen, e kölcsönt hamarosan meg kell adnia, hogy hazamehessen. Jár itt még valaki rajtuk és az ellenségen kívül? Az ezeréves határ felett vihar szele szórja szét egy angol lány és egy magyar asszony közös imáját.

Csáky István: Rétegek

Ugatás hallik, falu közelg. Az ifjú báró arra gondol: századunk éppen ilyen, mint ez az asszony, pedig csak most kezdõdött. Vajon a következõ század animája élni fog, amikor rátalálnak a költõk vagy a huszárok? Lesznek még költõk és huszárok? És ekkor történt: Przemys’t hónapokig tartották a magyarok. Az oroszok nem tudták bevenni az ezeréves határ erõdjét, ezért aztán körülfogták, és lassan kiéheztették a katonáinkat. Akiket nem az utolsó orosz ostrom mosott el, azt az éhhalál vagy a legyengült testre leselkedõ kórságok. Hiszen ezt tudjuk jól, mondja a másik hang, mikor egy kastély, körötte erdõ tûnik föl, de arról hallottatok-e, hogy a Nádasd-huszárezred lóról leszállva harcolt a géppuskaárokban? A kürt harsányan üdvözöl. Zaj, lépések és pattogások. Kiabálás mossa az emlékezet partjait. A zászlós mégis próbál emlékezni a lövéreki cigánylány arcélére, de az egyre elmosódottabb, ahogy újra elered az esõ, elmossa a maradék emléket is benne a lányról és játékairól, csak a szíve fölötti levél és szirom marad, ami még valahová köti.

A riadó

A pihenés Pihennek végre! Mintha vendégek lennének saját életükben, a katonáskodás szerepét játsszák a végsõ tapsig, de most két felvonás között összenevet a raktáros és a függönyös. A súgó nem beszél. A soproni német és az ifjú báró újra egymás mellé kerül, és egyszer hagyják a sorsot, hadd menjen azon az úton, amerre menni akar, és hagyják, hogy csontjaikig hatoljon a fehér és a kék asszonyok kacagása. A zentai szorítja csak össze szemhéjait, két lágy pajzsát a forgatag képeinek szúrásával szemben, és inkább a teafüvének dobozán nézegeti a szamurájt a cseresznyefák közt, ahogy a teaházban nyakához érinti egy hangtalan gésa a hajnal kimonóját. Csak a tóvárosi néz ki a kastély ablakán a megmerevedett tájra.

A teásdoboz A kavarodás kívülük egyre nagyobb, csak õk szakadnak le a fõsodorról, csak õk változatlanok. A szamuráj teaházában ülnek, örök fényességben az alkonyat arcukra tapad. Finom gésák tûnnek föl a háttérben, és az ifjú báró mesélni kezd az õ albioni szerelmérõl: „Noel.” – tapad a név a zentai fülébe – „Noel.” – és titkon már õ is szerelmet vall ennek a kisasszonynak, ki oly férfiasan tudott nõies lenni, hogy az ifjú báró örökre mondani fogja már nevét a teaházban, míg kint önnön halotti torát ünnepli a huszárezred, õ itt fogja énekelni a csipkebogyó tea gõzébe lehelve, hogy „Noel.” A szamuráj pedig megindul mozdulatlanságából és a teaházashoz fordul: „Adj egy ágat a cseresznyefákról. Legszebb gésámnak vinném.” A teaházas pedig udvariasan elnézést kér, hogy: „Nem. Nem, jó uram, nem tehetem.” „Miért ne tehetnéd?” – kérdi ekkor a már egyenesen álló szamuráj. „Mert a két cseresznyefa virágzása virágoztatta fel teaházam, s ezért a gyermekeket sem engedem rájuk mászni, nehogy kárt tegyenek bennük, úgy tehát kérem, uram, kímélje a fákat.” – a szomszéd asztaltól nézték, és a zentai egyszerre hallotta az ifjú báró történetét, melyben fel-fel csendült, hogy „Noel”, és egyszerre látta a szamurájt, ahogy a fákhoz lép, kezét a kardmarkolatra téve. „Szombathelyen láttam azt a gyönyörû, ifjú lányt, akirõl írtam neki, megírtam Noelnek, hogy láttam egy lányt, ki szép volt, és kívántam, kinek csókjára vágyott a szám, és kitõl testem remegett, de semmi több. Csak a testem remegett. Noelnek tudnia kellett a bennem kavargó érzésekrõl, mert nem egy nõ, nem egy hölgy volt ekkor már számomra, hanem »Noel«, még ha ezer kilométerek is választottak el.” – mondta az ifjú báró – „Így hát visszatértem még egyszer Zsennyébe.” – és ekkor a teaházas így szólt: „Kérem, ne vágjon le a fából, jó uram! Éles kardját ne emelje rájuk. Egykor szerzetesek birtoka volt e terület, nekik esküdtem meg, hogy az életre itt vigyázok. A szamuráj ekkor már igen dühös volt és egy pillanatra húzta csupán elõ kardját, dühe pedig a teaházas felé szárnyalt. A zentai mereven nézte a teásdobozon a szamurájt, aki cseresznyefaággal a kezében sétál a tájban, talán haza, ahol már legszebb gésájának kórság ette teste várja. Asszonyok ruhájának illata táncol a kastélyban a huszárok csizmájának kopogása között. Õk kiszöknek a kertbe, és ekkor a zentai lerakja a teásdobozt a terasz párkányára, s már a haldokló gésa nézi õket az értetlenkedõ szamuráj mellett, a letört ág fölött pillantva a kertbe sétáló huszárok után. A dobozka késõbb beesett a virágágyásba, és az esõ belemosta a sáros földbe.

Egy pillantás Az egyikük arca ott marad a forgatagon, s bár a kertben állnak már, kívüle, nem benne, mégis visszavillan az arc, és ebben marad, és ebbe belefagy, míg bent a combhoz éhes kéz ér, a zsigerekbõl mozdulat fakad, az ajak szomját lihegés tüzeli, és táncnak csúfolják a férfiak éhségét és a nõk feneketlen szomjúságát leplezni nem tudó leplet, mi sok kis foltból álló közös mozdulat. Egyikük arca ebben van, s ezzel elveszett, ezzel már elhiszi: álmodik, igen, ilyen szép asszonyokat csak álmodni lehet, ilyen vad urakat csak éjjel képes teremteni az éhes agy, s hamarosan ébredni kell, az álomból vagy a pillantásból, de mindenképpen a mozdulatra, és minden mozdulat a halálhoz visz minket közelebb, a mozdulatlanság pedig a haldoklásba fagyaszt.

A sirály A másik a tóra gondol, és a felette körözõ sirályokra. Széttárt szárnyakkal szállunk saját kárhozatunkban, és angyalok írják a

13

sorsokat – de ezt már nem gondolhatta tovább a kertben, távol és végleg leszakadva a kastély fényeirõl, az útról, a történetrõl, arról, ahogy ide került, arról, amit magáról tudott, és ekkor egy fehér asszony állt mellette. Gyermekeire gondolt, amikor megkérdezte, úgyhogy hangját kívülrõl hallotta: „Te vagy az éj?” Mosoly. Elszégyelli magát, hogy egyáltalán ruhát hordott, hogy leplezte magát a sirályok elõtt. És most újra sirály lesz a tó fölött. Teste tollba burkolózva.

Összetörni „Hát elfelejtetted, hogy õ összetört, s szilánkjait hordozzuk mi mind egyenként magunkban? Mi az? Nem emlékszel arra, hogy e szilánkok leghõbb vágya, hogy újra bort tarthassanak formában?” Hallgat. „Csak a szilánkot érzed már?” „Ugye nem. Hiszen itt vagy.” A kastély és a kert úrnõje mosolyognak. És õ most úgy érzi, hogy egy végtelenül hosszú séta szomja költözik ajkaira, de vizet nem talál, csak ezt a zárkózott rózsát, tövisekkel. Elõhúzza revolverét, és a szomjas ajak a bimbóba harap.

Esti ima Hangtalan hajnali fehérség a biztos vérengzés elõtt. Nagy ágyak, gyors imák, vastag paplanok az elmúlástól ittas, mosdatlan testeken. „Legyen meg a te akaratod.” És azzal nyugtatja magát, amit az édesanyja mondott utolsó találkozásukkor: „Nem hagysz itt semmit. A hely te vagy.” És úgy alszik el, mint gyermekkorában. Alázattal szemein, kímélõ fátyollal arcán. Lehelettel ajkain.

Az extázis A kastély legnagyobb termében még könyvek álmodnak. Itt állnak egymással szemben, és érzik, hogy a tárgyak mosolyognak azon, hogy miként akarnak az elmúlás felett szolid diadalt aratni, hogy mint próbálnak újra egymásba bújni, mint próbálják felolvasztani a határokat, melyet nem bõr, nem hús, és még csak nem is a nyelv von két élet közé, hanem a kárhozat. Csak az extázisban és az álmokban emlékszünk õszintén arra, hogy halhatatlanok vagyunk, s amint az eszünkbe jut, ijedten próbálunk kijózanodni vagy felébredni, oly nagy teherrel hull ránk a tudás, s mikor látjuk a józanság és az éberség éhes angyalait, megrémülve még nagyobb részegségbe, vagy még nagyobb álomba burkolózunk – gondolja az ifjú báró, és enni ad az éhes nõi ajaknak. Nem kérdi: „Ki vagy?” Az asszony nem kérdi: „A neved?” Talán csak azért futottak egymás éhségébe, hogy nevek ezreit szabadítsák fel, hogy megágyazzanak az asszony méhében egy majd azon keresztül eljövendõ ezer újabb haldoklásnak, a fejlõdés illúziójának, a szeretet homályának. Noelre gondol és Albionra, és arra, hogy õ és az, és a többiek e pillanatban mennyire más és távoli, mégis, mintha az, ami most történt, kifejezetten Noel akarata lett volna, sõt az asszony Noel méhét hordja, s így menti meg, vagy csak odázza el az õ üdvösségét. Mikor ébred, karkötõje beleakad a lány fülbevalójába. Gyengéden elválasztja a két ékszert mindörökre, és felvértezi magát, elindul, de a folyosón megbillen.

Az angyal Az elõcsarnokba ér. A soproni német zubbonyát és kesztyûjét pillantja meg. Az ablaknál a zászló, odakint vörösen pirkad. Az ifjú báró erre is emlékszik. Hiszen mindez már megtörtént ezerszer. És inkább egy másik reggelre gondol, amikor barátja náluk ébredt, és Noel készített reggelit. Közben Buddha beszédeit olvasták, és könnyelmûen sokat gondoltak a szerelemre, nem is sejtve, hogy most milyen gazdagok. „Angyal!” – kiáltották – „Milyen jó cím lenne: költõk reggelije!” „Inkább: költõk reggelire.” – csúfolódott Noel, és elébük rakott érett juhsajtot, ropogós paprikát, sózott paradicsomot,

És akkor eleredt az esõ. Csak késõ estére maradt abba, amikor a soproni német újra az ifjú báró mellé keveredett. „Tartozol, Hercegem!” „Mivel?” „A történettel! A történettel, hogy mit csinált Magyarországon a nagy költõ!” Az ifjú báró a soproni német mellére tette kezét, éppen oda, ahol a levél és a rózsaszirom ölelkezett. „Elõadást tartott a Zeneakadémián.” – s mielõtt tovább kérdezett volna – „Rilke Kristóf kornétásról, a rózsáról, és az éhes angyalokról. Az az asszony pedig végig ott volt, s úgy tartotta távolról, hozzá sem érve, hogy össze ne törjön gyönyörû szavai súlya alatt a költõ.” Hangtalan vették tudomásul, hogy kint riadót fújnak, és ázott dobok peregnek.

A zászlós Hol a lobogó? Merre van? Hol a lobogó? Hangok: Zászlós! Lovak inai, ima, emberi zsigerek, a történelem izzadt részletei, szitkozódás németül és magyarul: Zászlós! A huszárezred parancsnoka: Zászlós! És akkor már látják egymást. Nem délceg huszárok, sosem is voltak azok, hanem két fiatal férfi. Az ifjú báró Noelre gondol. A soproni német a lövéreki cigánylány izzó leheletére. Dobpergés. Csend. Csörte. Csend. Zászlós! És újra, most más hang: Zászlós!

A roham Az ifjú báró elmosolyodik, az ablakhoz lép, elveszi a zászlót, végre él, és elindul a kapun, lóra kap, és lobogva szánt elõre az éji sötétben. Piros, mint egy hulló meteor, és aki nézi õt, mint hideg érem az égen. Ilyen szerelem csak férfiak között lehet. És a zászlós mentén az éji támadás, a teljes roham belezuhan az orosz seregbe. Hajrá! Követik mind, csak egy ég bele az ablakkeretbe. Bele a holdketrecbe.

A kerti ünnep Az ifjú báró mélyen benn jár az ellenség között, de a huszárezred parancsnoka most szól: Lóról! Lóról! Õ azonban már érzi, belevágtatott a célkeresztbe, körötte sok orosz katona, de a géppuskának ez most mindegy, a zászlót el kell törni és akkor összeomlik a többi, össze a huszárság, össze ez a határ. Ezen pillanaton áll meg. A géppuskalövedék belefagy a térbe. Idegenség és tarkaság szikrázik elõtte. A kert – gondolja –, hát persze, a kert, és benne az öreg fák idõt hasító tudata, a szentjánosbogárkák tánca, mint most a fiatal fiúk szempárjai, és az Idõ, mint a záporozó lövedékek, és a láng, melyben egyszerre égnek el. Egy kerti ünnep, ahol együtt táncolnak kristály férfiak és édes asszonyok. Ahová hivatalos a tóvárosi és a zentai és még a Vajdaságból, Erdély mélyibõl, és nemkülönben Aradról, Pécsrõl és a Balaton északi partjáról, Kassáról és Egerbõl, Szegedrõl és Bécsbõl és Budapestrõl, ahol a Lövérekbõl hoznak vidámságot a szép, barna népek, ahol anyja és Noel, ahol a nagy költõ mond majd beszédet, vagy csak õ lesz csupán, de a fák rázzák ágaikat. És ekkor elérték õket a géppuska karmai. Olyan volt, mint rég. Olyan volt, mint egy kerti ünnep.

Epilógus Õsszel egy német ajkú lovagolt be Zsennyébe. Az anyának átadta a levelet, melyet õ írt, és átadta a rózsaszirmot. Az apával elment a frontra. Kiásatták, és lovastul hazahozták. Itthon temették el. Az anya akkor bevonult a könyvtárba. Évekkel késõbb így üzent: „Itt vagyok most is, ahol már, vagy még, de senki sincsen itt, ahol minden szál összefut.” A következõ háborúban az oroszok elérték – a németek által már lebombázott – Zsennyét. A tízezer könyvet a nagy platán alá szórták egy kupacba, és begyújtották. Az asszonyhoz nem mertek nyúlni. Helyette az õt védelmezõ kertészt koncolták fel, mint mondják, csak mosolygott az öreg soproni német.

14

2007. február

A Bibliát, Gabi!, avagy mitõl óv meg az akasztófahumor Folytatás az 1. oldalról Játék, mint az áriázás a fürdõszobában. Szellemi karaoke... és még annyi minden! – Kiket választottál... olyanokat, akikkel rokonságot érzel? Akikkel közös a sorsod? A legtöbb kisebbségben élõ magyar költõ, néhány magyarországi... – Úgy van, legtöbbjük erdélyi, de a kör az egész magyar nyelvterületet, sõt az emigrációt is érinti. „Kihívottjaim” igazából nem tudnak az ellenük elkövetett „merényletrõl”, és nem csak azok, akik már örök álmukat alusszák a beígért feltámadásig. Az is könnyen megtörténhet, hogy nem mindenkit lelkesít egy ilyen egyoldalú, formailag orv költõi párbaj, az a mód, ahogy öntörvényû, szuverén mûvészi megnyilvánulásukat „leszólítom”, kapcsolatba hozom õket saját szándékaimmal, gondolataimmal. Jól tudom, ez vállalkozásom legkényesebb pontja, Akhilleusz-sarka, és ha a személyiségi, a szerzõi jogok oldaláról tekintjük a kérdést, az egész tulajdonképpen vitatható partizánakció. Ha viszont a költõi szabadság irányából mérlegeljük a történteket, akkor a kötet talán még jócskán belül esik e szabadság érvényességi körén. Mindez menet közben, s többnyire inkább az ösztönös megérzés szintjén mérlegelve alakult a – végül ötven fõre rúgó – szerzõgárda, beleértve e rendhagyó költõi kaland kivitelezõjét. Szúrópróbaként, egy-egy aposztrofált költõtársat azóta megajándékoztam mûvének „ellenversével”, és eddig egyikük sem emelt kifogást. Önként adódó kérdés: miért ötven? Miért nem hatvan, vagy száz? A válasz egyszerû: a játékkal tudni kellett megállni. A kötéltánchoz hasonlítható mutatványról úgy tûnt, hogy az ötvenes szám után – enyhén szólva – öncélúvá válik... – Hogyan jutottál el a kötettel éppen az Irodalmi Jelen Könyvekhez? – Egyszerûen. Mivel maga Böszörményi Zoltán is szerepelt az érintett költõk között, még egy kezdeti szakaszban elküldtem neki a vele kapcsolatban írt „ellenverset”, s magyarázatként röviden vázoltam az ötletet. Nagy örömömre gyors és lakonikus választ kaptam küldeményemre: fantáziát lát az egészben, s ha pontot teszek a végére, kiadója számít rá. És ezzel minden ment a maga útján... – „Egy kósza gond szívemre lépett”... Egybeolvasva benneteket – a te szövegeid a vendégszövegekkel –, úgy tûnik, mintha alig lenne különbség, mintha mind, illetve így együtt a József Attila unokái lennétek... tévednék? – Ami engem illet, biztosan nem tévedsz, mert ezt az unokaságot, ha akarnám sem tudnám már levetkõzni, de nem is akarom, jól érzem magam ott fészkelni szellemisége közelében. Kedvenc szobrom különben ott ül Budapesten, az Országháza mögött, a rakpartot fürkészõ, örök tûnõdésbe bronzolt József Attiláról van szó, s valahányszor arra járok, úgy láttam, mások is örömmel keresik föl. Ami az „együtt”-et illeti, hát abban is lehet valami, ha te így látod, és most már nem is lehet tudni, hogy ez engem, vagy végsõ soron József Attilát igazolja. – Nem ez az elsõ ikerkönyved – Szonda Szabolcs egy idõben közel állt hozzád... Versben feleseltetek egymásnak... – Szabolcshoz most talán még közelebb állok, mint korábban. Egyelõre azonban prózaibb dolgokban mûködünk együtt. De ikerkönyvünk is lényegesen különbözött a mostanitól: az mindkét oldalról vállalt tudatos, idõben majdnem szi-

multán feleselgetés. Meg ráadásnak még rejtezés is, mindenféle botcsinálta költõi személyiségek bõrébe. De ha már szóba hoztad: a kaland folytatását tervezgetjük valamilyen formában... – Románból fordítottál, ugyanaz lenne a cél – a társra találás? – Egyszerûen jó felfedezni, hogy annyi, tõlünk oly sokban különbözõ ember képes megszólítani bennünket nem kósza szavai, hanem értékteremtõ önmaga által. Minden fordítás, minden továbbgondolás az érintettség okán válik fontossá,

fillérekért, különféle antikváriumokban. Nekem egyik igen kedves, bár póriasan igénytelen külsejû könyvem... De éppúgy kalandjaim sorát gyarapítja mostani beszélgetésünk tárgya, a Fontos versek is... – „Már rég a téves úton járva” – írod (Felvonulás)... Magadról beszélsz, vagy a közösségrõl? – De hát együtt meneteltünk, nem emlékszel? Hiszen ott nagyon, de nagyon sokan voltunk! Azt, hogy ki-ki mit gondolt, amíg némán tartotta az ütemet, én nem tudhatom, bár néha összesúgtunk, jelt is adtunk

elsõsorban számomra, s ha igyekezetem sikerül, olykor talán az olvasó számára is. – „Poharazgatok magammal” – írod egy helyen, körülötted mindig nyüzsgés volt... – Erre csak úgy válaszolhatok érthetõen, ha kitágítom a kiragadott idézetet, eképpen: egy végeérhetetlen szép estélyen poharazgatok magammal mással tudom hogy minden pohártól fogy a reményem örökös alkut kötni az elmúlással

egymásnak, vigyázva, hogy föl ne tûnjék éberéknek, és biztonságot, már-már védettséget nyújtott az élmény, hogy együtt vagyunk, nem vagyunk egyedül, hogy akkor mindennek így kell lennie, és éppen ez volt az egészben a nagy tévedés, maga a téves út, hogy azt hittük, ki bevallottan, ki bevallatlanul: erõnk, biztonságunk, megmaradásunk a feltétlen hûség fegyelmében lakozik. – Hogyan magyaráznád ezt a sort: „menedék ma minden mi elmúlás” (Hûvös sivár cellában)? – Éppen úgy, ahogy azt érteni lehet a vers logikája szerint: mármint hogy a nemlét sok esetben nyugalmas pontot tehet az egyén gyötrõdéseire. De a versnek van egy utolsó sora is, ami nélkül az elõzmények nem értelmezhetõk: „és nincsen ennél nagyobb ámítás”. – Mintha maga a közösség közösségként is pusztulásra ítéltetett volna: „vitorlabontás közben feltámadt a szél / kezünkbõl kitépett vásznat kötelet” (A vihar utasai)... Így érzed? Közel húsz évvel a diktatúra megdöntése után is így érzed? – A valamikori közösségek már nem azok, új közösségek pedig nem léteznek. Érdekcsoportok, falkák vannak. A diktatúra megdöntése pedig, úgy látom és tudom, nem az igazi közösségek létrejöttét tûzte divatosan meglyuggatott lobogójára, csupán csak annyit: elég volt, így nem mehet tovább! De hogy és mint legyen? Arról egy szó se esik. Elég csak körbenézni... Mit tudunk ma magunkból, ellensúlyként hozzáadni a jelenlegi káoszhoz, értékválsághoz? Sok esetben csak a magunk zûrzavarát... – Én úgy tudtam, az erdélyi közösségi ember, te meg ezt írod: „Az ember csak önmagában bízhat” (Hûvös sivár cellában). Elsatnyult volna a székely?

Így talán már az is világos, hogy a szép estélyek tumultusos magánya mennyire álságos tud lenni: azt hiszed, hogy csak úgy nyüzsögnek körülötted az emberek, és kiderül, hogy nem sok közötök van egymáshoz, ha pedig úgy gondolod, hogy lakatlan sziget vagy egy társaságban, szinte biztos, hogy nagyon is szemmel tartanak... – Vélt kalandjaidról írsz a Böszörményi-átiratodban, úgy érzed, nem az igazi életed élted? – Az idézett passzus a versben egy göcsörtös, gyermekkorba veszõ, egykori udvarunkon álló szilvafához kötõdik, s kalandos képzelgéseimnek egyetlen fõ és univerzális díszlete volt. Egész életemben élénken foglalkoztattak a kalandok, s mert rengeteg körülmény, gátlás, akadályoztatás stb. miatt e vágyaimnak képtelen voltam eleget tenni, mindezt a képzelet síkjára mentettem át. Kimondottan kalandkeresõ kedvem vezetett el olyan emberek élettörténetét felgombolyítani, akik a maguk során képesek voltak végigvinni egy-egy valódi, élmény- és életszerû, sokszor egész életüket is felemésztõ kalandot, ebbõl született az Álruhában címû, Mai kalandok mûfaj alá besorolt riportkönyvem, amely épp a ’89-es rendszerváltás napjaiban került a könyvesboltokba a kolozsvári Dacia jóvoltából, s veszett nyoma, bár itt-ott még fellelhetõ,

– Nézd, én a székely(ek)rõl így egy pillanatig sem fogalmaznék, s nem csak azért, mert az utóbbi években közöttük élek, elfogadták idegenségemet, másságomat. Tisztelem õket értékelvû hagyományaikért. Nem borulunk ugyan egymás nyakába, de legalább nem keserítjük egymás életét, és ez manapság nagy szó. Tény viszont, hogy egész életem a tisztességbe és igaz eszményekbe vetett hitem megcsalatása, kiforgatása és jégre vitele jegyében telt el, amiben az én kezem is jócskán benne van, ehhez azonban nem elsõsorban a székelyek szolgáltatták a fõ muníciót. És itt megint megkérlek, hogy kontextusban értelmezd szavaimat. Ama versbeli cellában pontosan így fogalmazok: „az ember már csak önmagában bízhat / bár csalódások így is érhetik”. A hangsúly tehát azon van, hogy az ember már önmagában sem bízhat, erre kell igazából rádöbbenni... – Fennkölt és póri keveredik legjobb verseidben. Például: „elõttük a Nagy Erdélyi Tarság / Nép nyelvén szólva méginkább: szarság” (Iraki katonák a Tarságon). – A nem éppen szalonképes szójáték szinte magától kínálkozott fel, kár lett volna kihagyni. Meg aztán, kijózanítóként kell néha egyegy keresetlen otrombaság, mely ellentételezi az ember az iránti vágyát, hogy túlontúl eldobja magát. Olyan ez, mint az akasztófahumor: megóv a hamis hõsiességtõl és mindent az elviselhetõség, az át-, sõt a túlélhetõség fényébe von. – Félek még megérteni is... te magad hogyan magyarázod: „pusztulásunk maga a gyõzelem” (Mindenek és senkik)? – Ez egy igen keserû, de reális helyzetdal: a nemzedékemé, azoké, akik még életben vannak belõle, és egyszerûen nem hajlandók, mert nem tudják átfesteni magukat azzá, amik sose lehetnek és nem is akartak lenni. Valószínû, hogy ha rajtunk múlik, nem éppen ezt a sorsot szánjuk magunknak, mint amit megélnünk adatott, de igazából mi azokért felelünk, akiket magunk helyett tovább indítottunk, akik számára sorsot jelöltünk ki. Én úgy látom, hogy nemzedékem eltûnése-félreállítása-félreállása vagy besimulása a ma dzsungelébe, valakiket a gyõzelem mámorával ajándékoz meg – váljék egészségükre! – „Szétfõtt a jó s a rossz összevegyülvén...” (Mi fõ az álomfazékban?) Talán nem verseket kellene átírni, hanem új etikát írni, új Jézust találni, miért nem a Bibliát írod át, Gabi? – Senkit nem akarok megsérteni, nekem a Biblia igen tiszteletre méltó kultúrtörténeti tett, amit – akárcsak a jó törvényeket, és ennyiben szentírásként is elfogadom –, nem átírni, nem örökösen toldozni-foldozni, rágicsálni, idézni vagy kommentálni kell, hanem egész egyszerûen betartani. – És akkor most átírtad „önmagad”? Nem az utolsó poémára gondolok, melyet egy Cseke Gábor-vers váltott ki belõled, hanem a kötetre... Tíz-húsz évvel korábban született szövegeid dísztelenebbek, de kevésbé keserûek voltak... melyik változat az érvényes? – A keserûséggel úgy van az ember, hogy az évek teltével-múltával bizonyos tapasztalatok – például: csalódások, pofonok, döbbenetek, belsõ leszámolások, meghasonlások stb. – lerakódnak a szervezetben, a tudat mélyén és egy idõ után uralomra törnek bennünk. A velük való belsõ viaskodásban születnek a Fontos versekhez hasonló szövegek. És ne feledd, a kötetnek van egy magyarázó mellékcíme is: Lírai tõzsde. 49 különbözõ hang, másféle üzenet, tanulság van még jelen az enyéim mellett, amelyek önmagukban is mind-mind érvényesek és immanensek. Ami egyben válasz arra is, hogy „melyik változat az érvényes?”. Piacgazdaság van, nem? Hát, amit éppen jobban jegyeznek – ha jegyeznek.

2007. február

V

arga Katalin az 1840-es évek legendás alakja volt, Jókai tollára méltó valószínûtlen személyiség, akit Jókai talán csak azért nem mintázott regényhõssé, mert el kívánta kerülni az olyasféle kritikákat, hogy na tessék, a nagy mesemondó már megint kreált nekünk egy minden életszerûség híján levõ, irreális figurát. Amikor még csak annyit tudtam róla, hogy gyár is viseli a nevét, az „Ecaterina Varga”, azt hittem róla, hogy bizonyára õ is illegalitásbeli kommunista mártír lehetett, s a hivatalos panteonban Ocskó Teréz, Simó Donka, meg ki tudja, esetleg Olga Bancic közelében lehet a helye. A Halmágy községi kisnemes asszony Kohlhaas Mihályt idézõ viszontagságai azzal kezdõdnek, hogy néhány brassói kötélverõmester nem adja meg neki 631 forintra rúgó tartozását. Az igazságszolgáltatási bürokrácia már akkor is ugyanolyan kafkai módon mûködött Erdélyben, mint ma, úgyhogy Katalin asszony kénytelen Bécsig folyamodni, császári kihallgatásokon keresni az igazát, amelyet egyébként senki nem von kétségbe – épp csak az történik, hogy elpackázgatnak még egy kicsit a felperessel, huzavonázgatnak, küldözgetik erre-arra, járatgatják vele a bolondját. És ahogy, már földönfutóként, hiszen vagyonából nem maradt már semmi, rója az utakat Bécsbe meg vissza, összebarátkozik három hegyvidéki román falu lakosaival. Abrudfalva, Bucsum és Kerpenyes írástudatlan és folyamatosan nyomorgatott népének még Katalinnál is kevesebb esélye volt eredményesen fellépni a hatósági visszaélések ellen, vagy akár csak szót emelni ezek miatt. Varga Katalint meghatja a falusiak bizalma és úgy dönt, hogy saját reménytelen ügye mellett vállalja a három móc falu érdekeinek a képviseletét is. A románul, magyarul, németül egyaránt beszélõ (és, ami fontosabb: mindhárom nyelven írásban is fogalmazni képes, a törvényismeretben is egyre jártasabb) magyar nemesasszony ezentúl az õ ügyükben is eljár, kérvényez, fellebbez, instanciázik és elõszobázik. És kálváriázik – lehetne hozzátenni frivol szóképpel. Mert hogy mivel járt az igazság szószólójává lenni, hogy milyen érdekek sérültek, hogy hogyan vág vissza a bürokrácia, ha megsebzik, jól mutatja, hogy Varga Katalint nemsokára már úgy emlegetik a hivatalos iratokban, mint aki „esmeretes lázasztó”, vagyis „Varga Katalin lázasztónõ”, továbbá: bujtogató Varga Katalin, Volksaufwieglerin Catharina Varga, agitatrix Catharina Varga stb. A hivatalnok urak nem vacakolnak, a lázasztónõ tíz hatósági vádpont, köztük tiltott anyagi haszonszerzés vádja alapján börtönbe kerül, több mint egy évvel 1848 történelmi zivatarai elõtt. Röpke négy év, és a büntetõ törvényszék meg a fõtörvényszék mint fellebbviteli bíróság döntése alapján 1851 februárjában már meg is születik a jogerõs ítélet. A 10 vádpont közül egyet találtak megalapozottnak. „Azzal, hogy felbujtogatta a jobbágyokat a felsõbbségek ellen, amikor az alispánt, a fõbírót és a szolgabírót nyilvánosan csalóknak, tolvajoknak és rablóknak nevezte, és azzal gyanúsította õket, hogy rendelkezéseiket koholt parancsokra alapozzák, valamint amikor különféle alkalmakkor, de kivált a templomok elõtti beszédeiben a jobbágyokat a tisztek parancsainak megtagadására és arra ingerelte, hogy azokat vasvillával kergessék ki a faluból – az osztrák büntetõ törvénykönyv (...stb.) értelmében az államrend elleni izgatás vétkét merítette ki.” És ehhez fûzi hozzá Kiss András történész: „Ezért ítélte el az ideiglenes fõtörvényszék Varga Katalint háromhónapi börtönre, miután már négy esztendõt töltött ott. És olyan indoklással, mintha két évvel azelõtt nem egy egész ország támadt volna fel az önkény, a visszaélés, a korrupció miatt.” Hogy a négy ártatlanul leült börtönévért jár-e jóvátétel Katalinnak? ugyanannyi eséllyel kérdezhette volna ezt, mint amennyivel ma követelhetnének igazságtételt azok, akiket a politika gengsztervilágában hurcoltak meg mostanában. Ilyen szempontból nem sok változott a Maros és a Szamos mentén. Idézeteink a Varga Katalin pere c. kiadványból származnak, amely Kiss András ragyogó tanulmányával és alapos jegyzeteivel 1979-ben jelent meg a Kriterion könyvkiadónál. De mi köze a költészetnek Varga Katalin peréhez? A kötet XIX. számot viselõ dokumentuma egy tizenkettesekben írott, naiv rímelésû költemény. A jegyzet szerint a formájában eredetileg prózai tagolású levél szövegét I. Tóth Zoltán tördelte verses formába és közölte 1951-ben kiadott Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig c. kötetében. E könyvet nem ismerem, az azonban nyilvánvaló, hogy Varga Katalin versét valaki (talán maga I. Tóth) valahol már 1951 elõtt közzétette, méghozzá ugyancsak versformában. Ezt onnan tudom, hogy Méliusz József Sors és jelkép címû esszéisztikus útiregényében, amelyet 1944-ben fejezett be, s amely Szolnay Sándor rajzaival 1946-ban jelent meg a Józsa Béla Athenaeumnál, már idézi a vers két sorát. A bécsi döntés után ugyanis nemcsak Csécsy Imre indul el Budapestrõl (a „visszatért”) Észak-Erdélybe és ír errõl az útjáról esszéregényt, hanem Méliusz

BESZÉD A PALACKBÓL

SZÕCS GÉZA rovat a ata

Mekkora költõ volt Varga Katalin? József is elindul Temesvárról bejárni (a „vissza nem tért”) Dél-Erdély néhány városát. (Mindkét útirajz csak a háború után jelent meg, és talán érdemes is lenne egyszer együtt kiadni õket, a baloldali kötõdésükben, mûveltségükben és meditációra való hajlamukban szorosan rokon két szerzõ ikerregényeit.) Mit ír Méliusz Varga Katalinról? Azon kívül, hogy „a forradalmas románok közt találta meg igazi helyét” s hogy „álmatag köd lepi alakját”. Eszmefuttatásában Méliusz még József Attila A Dunánál c. versére is hivatkozik, ne feledjük, a költõ alig néhány éve lépett Szárszón a vonat elé. A Maros völgyében rohanó vonat ablakában így meditál az író: „Mintha csak az elmúlással vívnánk és talán igazában a múlttal is (...) Minden szépség és minden reménytelenség temetõje és egyben felmagasztosítója is ez a folyó (...) Szerelmeinket és a halált is õk viszik magukkal, a vizek. Õk a tanúk, a virrasztók és az örök jegyzõk. (...) Itt hevert egyszer ezeken a partokon Varga Katalin is a fövényen. Szép, erõs, majdnem férfias kezét a vízbe mártotta és a tovahúzó erdélyi felhõket nézte. Innen, ezekrõl a fénykoronázott dombokról pillanthatott egykor õ is alá az õsi füzesek közt tovaszáguldó Marosra. Egyre azt rebesgetik felõle életrajzírói, hogy a Burgban titokzatos pártfogója ült. Ki lehetett az? Talán titkos röpiratok olvasója, vagy éppen szerzõje és rejtegetõje? Ne feledjük, minden fejedelem szolgálói közt ott vannak ellenségei is, a túlsó tábor rejtett szövetségesei. Az a titokzatos férfiú talán a császár magas tisztségviselõje lehetett s talán a forradalom sodorta össze Katalin asszonnyal. Talán egyszer, valóban itt fent álltak a Marosba lejtõ dombok valamelyikén, egymás vállát és derekát átölelték, egy kiégett vár omladozó párkányának támaszkodtak, nézték az idõvel együtt tovarohanó vizet (...) A magasnövésû, feketeszemû forradalmárnõt nem vad amazonnak képzelem. Igaz, nagyszerû, szenvedélyes nõ lehetett (...), aki igézetes hömpölygésû tûzzé, szökõárrá nõtt itt s fegyverrel jelent meg a jobbágyok élén a császári hivatalokban igazságot tenni és büntetni. Megjelent a homályos fatemplomok szószékein és szabadságra bujtogatta a megnyomorítottakat, az elnyomottakat és szegényeket (...) Petõfin kívül senki ilyen pontosan nem érezte, mint ez a kálvinista asszony a zendülések legfinomabb mûszerében: idegeiben, egész lázas és gyújtó lényében, hogy közelít a döntõ perc, a jobbágyság szabadulásának órája. Elárultatása és futása után – azután, hogy elfogta egy fiatal pópa, ªagunának hívták, késõbb püspök lett és a szabadságharccal került szembe – itt hurcolták át télvíz idején, ezen a tájon az enyedi megyei börtön felé, hogy azután, mikor elítélték, õt is a fehérvári cellába vessék. (...) hóförgeteg csapkodott végig Erdélyen s a rab szívében talán élt a remény, hogy egy világos napon megérkezik Bécsbõl a küldönc, a titokzatos idegen kiszabadítja. Börtönében ezt írja: Katalin köztetek többé már nem lehet, Majd mást küld az Isten, aki többet tehet. És az Isten Petõfit küldötte. És ezt is õ írta eddig még kiadatlan és csak töredékeiben megõrzött börtönnaplójában: Én ember vagyok és ez többet tészen, mintha azt mondanám, én király vagyok... Mintha csak Petõfi írta volna...” Erre az idézetre visszatérünk. De a fentiek szerint Méliusz kiadatlan forrásból idézett a Sors és jelképben. Vajon hogyan jutott hozzá? És miért nem tett semmit a szöveg közzétételéért? Rejtély. Ráadásul az író, aki egyfelõl a legprimérebb ismeretekhez is hozzáfér, másfelõl pontatlan. Varga Katalin protestáns volt, de nem kálvinista, hanem evangélikus. „A megtört asszony a fehérvári börtönben Hóra cellájában, vagy egy másik kõodúban, ahol Krisán lett öngyilkos, vagy abban, amelynek rothadó szalmájára késõbb Avram Iancut taszították – a dohos sötétségben Varga Katalin talán még mindig reméli, hogy a bécsi pártfogó, kinek igazi arcát és nevét még nem kutatták ki, az idill és a szenvedély hõse még egyszer csodát tesz.” De hõsnõnket nem a bécsi pártfogó és nem a forradalom szabadítja ki, amely Gyulafehérvárt sajnos elkerülte. (Mennyire másként alakulhatott volna minden, ha Bem nemcsak Nagyszebent, hanem Gyulafehérvárat is beveszi. Varga Katalint akár Petõfi szabadíthatta volna ki.) „A forradalom után (...) az abszolutizmus pribékjei találják meg az ott felejtett rabnõt.” – véli Méliusz. Szabadon bocsátják és többé senki sem látja. „Sorsát

egy ismeretlen, a Varga Katalin titokzatos pártfogója bolygatja. Nem lehet más. A bécsi „Fremdenblatt” 1852. január 7-i számában felhívás jelenik meg: ki tudja, hol van Varga Katalin? De a test, a nagyszerû asszonyi test és a forradalmi lélek összeomlott, a szív elhamvadt, a fekete, tág szemek elhomályosultan és értetlenül néztek (...) a sietõ Maros értetlenné vált hullámaiba. (...) És Bécsben, az udvar táján dohányszínû, nehéz házikabátjába burkolva egy öreg férfi görnyedt szépkötésû Voltaire-je és emlékei fölé. A borostyánsárga bécsi napnyugtákat kint töltötte a Dunánál [itt vagyunk hát megint A Dunánál – Sz. G.], elelnézte a vizet és várta a hírt. A hírt Varga Katalinról.” Bécs sem akármi, de még izgalmasabb volna a rejtélyes pártfogó alakját Bécs szélére, egyenesen Döblingbe képzelni. ªaguna, az ifjú pópa egyébként mintaszerû magyar mondatokban számol be Varga Katalin általa történt elfogásáról Teleki József gubernátornak: „Értésemre esvén tehát Varga Katalinnak hamar lefolyt év december 29-én tíz órakor délelõtt Bucsumba való visszajövetele és Hudorojka Kangyin alias Styopu földésznél tartózkodása, tüstént meghagyám Igián Josef zalatnai esperesemnek”, hogy hívassa meg õt, ªagunát, Bucsumba, Vízkereszt napi isteni szolgálattételre. De a késõbbi püspök szándékait nem isten szolgálata motiválta. Eljött Vízkereszt napja is. Bucsum község Izbita kerületének templomában a pópa teljes ornátusban szolgálván, utána felszólítja a népet, „ha vagyon-e ügyvivõje a pörökben. És azt feleletül adván, hogy vagyon, oda utasítám, hogy hoznák elõmbe”. Vízkereszt napja, a Nyugati Érchegységben, de a történet húsvéti is lehetne, Jeruzsálemben. „És így ketten elmentek és hoztak elõmbe egy alacsony termetû asszonyi állatot, akit megkérdezvén, hogy ki lenne õ, és megértvén tõle, hogy Varga Katalin, keményen felszólítám, hogy mondaná meg körülményesen, ki legyen õ. Mert róla sok nagy és csudálatos dolgokat beszél a fiscus népe, nevezetesen pedig, hogy egy valami nagy családnak tagja volna, és hogy némû szabadságos levelekkel és pecsétekkel bírna, amelyeknek egy tisztviselõ sem merészel ellenszegülni és más efféléket.” A pópa azonban nem ijed meg. „...nyíltan megérttettem a néppel [a nép pedig nyilván megértette – Sz. G.] mindazon cselszövéseit és törvényellenes magaviseletét, amelyekkel tõlök pénzt kicsikarni szokott, mind pedig azon nagy veszedelmeket, amelyekbe elkerülhetetlenül esendenek, ha még továbbra is közöttök tartózkodna ez a lázasztónõ, aki nálok csak károkra lappang.” Az istenadta nép pedig felfogta a célzást, úgyhogy amikor a pópa az alispán és a szolgabíró segítségével feltuszkolja szánjára a lázasztónõt, a nép csak bámul, „anélkül, hogy csak egy lélek is mondott volna valamit ellene”. Igaz ami igaz, ezután viszont néhányan észbe kapnak. „Ekkor egy-két hangok hallhattak a tömeg nép részérõl, hogy ne engedjük az asszonyunkat elvinni, nevezetesen pedig Czándró Symeon Pitok részérõl, aki a lovamat megfogta, hogy hátratartóztasson, de intésemre mindjárt félrement.” Milyen feneketlenül bámész, ostoba és gügye tud lenni a nép! Utána aztán verheti fejét a falba, hogy miért Barabbást választotta, de ez már nem segít rajta. „...fel voltam adva s vagyok elárulva vagyok elárulva” – olvassuk Varga Katalinnál, de ez az ismétlés nem költõi nyomatékosítás, hanem a tudatalatti mocorgása. Mielõtt a bujtogatónõ saját szavaival foglalkoznánk, hadd vessünk egy pillantást a pénzügyi szélhámossággal, pénzkicsikarással vádolt (de – és érdekes, hogy ez a hatóságok igazságérzetét soha nem bántotta – a 631 forintjából köztudomásúlag kiforgatott) asszony vagyoni helyzetére. Amint az a Kiss András által közzétett kötet XXIII. dokumentumából kiderül, a gyulafehérvári katonai börtönben a következõ „portékákkal” együtt vették át a foglyot: három darab viselõ köntös, három darab keszkenyõ s egy fejér-vereses keszkenyõ, három zsebkeszkenyõ, egy vikler, egy pár papucs, két pár strimfli, egy férfi krispin, négy ing, egy fõkötõ és egy pár csizma. Három köntös! Nem túlzás ez? (Bár nem tudjuk, nem vetettek-e kockát rájuk a katonák.) Hova rejthette a kicsikart, kizsarolt, kiszélhámoskodott milliókat? Már ha nem épített belõlük villát magának a Rózsadombon. Varga Katalin szavaiban mintha nyoma sem lenne megbánásnak, amiért pénzt csikart ki, államrend ellen izgatott, lázított, uszított, felforgatott. Hat esztendeje múlt, hogy ti körötökbe Engemet azon sors véletlenül külde – indítja verses levelét, felidézve, hogy a prókátorok, ahelyett, hogy védték volna a mócok érdekeit, még

15

abból a kevéske pénzükbõl is kiforgatták õket, ami megmaradt nekik. Így vállalta el ügyeik képviseletét. Én a siralmasok panaszát felvevém, És a szent Trónus[nak] eleibe tevém. Abban sincs szemrehányás, ahogyan arról beszél, hogy Amint jól tudjátok, én híven szolgáltam Tinéktek, s ellenben magamat eladtam Rabságra értetek, de még azt sem bánom. [...] De még éltemmel is áldoznék értetek, Csakhogy nyugodalmat szerezhetnék néktek. Majd következnek a Méliusz által is idézett sorok, megtoldva azzal a gyönge reménnyel, hogy mivel Isten hatalmas, „Visszaadhat néktek õ még engemet is.” Ám ha végleg elszakítanák közösségétõl, „Úgyis az én szívem hozzátok hív marad.” A sors változó, még jóra is fordulhat, úgy, ahogyan elfogattatásával váratlanul végzetesre fordult: Mely könnyen fordulhat sorsunk jobbra s balra. Én is csak azelõtt egynehány hetekkel, Bírtam más országon szép szabad élettel, Úgy tetszett, hogy bírok e világ kincsével, Csak hogy tehessek jót a félholt szegénnyel. Más országon: Bécsben vajon, ahogy azt Méliusz gondolná? Tisztán látja és kimondja azt is, hogy Tudom, hogy kesereg érettem szívetek, Noha ellenségek is vagynak köztetek, Kik eddig is várták szüntelen vesztemet. [...] Én ti testvéretek noha rabné vagyok, De nem szerencsétlen, inkább boldog vagyok Igen, kedves olvasó, nevezhetjük rajongónak is Varga Katalint, aki mintha végzetesen elkésett volna: úgy ír, úgy beszél és úgy érez, ahogyan csak évszázadokkal korábban volt szokás. Legalábbis így tûnik e verse alapján, amelyet azon melegében, elfogatása és elárultatása után néhány héttel el is küldött a bucsumiaknak, akik biztosan eltöprengtek azon, hogyan lehet valaki boldog, ha egyszer rabnõ, mióta elfogták a bucsumizbitai templom elõtt. E szöveg tehát különleges poétikai értékekkel nem rendelkezik, csak mint anakronisztikus lírai leletet tarthatjuk számon. Kár, mert palackposta ez a javából, attól, ahogyan megírta és útjára bocsátotta börtönébõl a szerzõ, ez a rokonszenves idealista és néplázító. Hanem ugyanakkor, 1847 elsõ hónapjaiban papírra vetett vallásos elmélkedései között van néhány olyan sor, amely kifejezõ költõi erõben messze meghaladja e verset, amellyel mostanig foglalkoztunk. Az idézethez elöljáróban annyit, hogy meggyõzõdésem szerint Katalin asszony soha nem olvasott Pascalt, de mégcsak nem is hallott róla. Íme tehát néhány mondat Varga Katalin töprengéseibõl: „Ki és mi vagyok én? Mi végre vagyok én itt? Ki lesz belõlem halálom után? (...) Vagyok én ember, azaz okos lélekbõl és érzékeny testbõl egybealkotott valóság, oly nemes valóság, hogy mentõl többet vizsgálom magamot, annál nagyobb csudálkozásra ítélem életemet. Én az én gondolatommal egy szempillantásba feljebb hágok, mint egy ágyúgolyóbis a világ teremtésétõl megindulván, és e mái napig szüntelen repültre ment volna. Mert elmégyek az örökkévalónak trónusához, és õvéle beszélek, emlékezetemmel az ezelõtt ezer esztendõkkel történt dolgokat jelenvalókká tészem. (...) én ember vagyok, e többet tészen, mintha azt mondanám: én király vagyok. Mert a korona és a királyi pálca porrá lesznek, de én örökké élek. (...) De valjon mi lesz belõlem halálom után? Valjon nem halnak meg az én gondolatim és belsõ érzékenységeim a testnek halálával együtt?” Továbbra is a Kiss András által szerkesztett kötetbõl idézünk, és továbbra sem tudjuk, hogy Méliusz honnan idézte Varga Katalin sorait, amelyek mögött persze nem csupán a plebejus öntudat, hanem az örök üdvösségben való hit újtestamentumi érzülete is ott érezhetõ. És ha igaz, hogy a költõ a mindenség nagykövete, az is igaz, amit Méliusz idéz Shelley egy kritikusától: a költõ a világ el nem ismert törvényhozójaként él. Mindenesetre, ami engem illet, a föntiek alapján bátorkodnék Varga Katalint palackos nagykövet asszonynak, el nem ismert törvényhozó asszonynak, röviden: költõnek szólítani. Két kérdés azért nyitva marad. Egyik: vajon hova lett Varga Katalin, miután kiszabadult? Vajon miért nem Bucsum, Abrudfalva és Kerpenyes irányába indult el, amikor megnyílt elõtte a fehérvári börtön kapuja? És a másik kérdés: vajon mi lett a 631 forintos, végül már minden hatóság által jogosnak elismert követelés sorsa? Szerintem ezzel az összeggel – és kamataival – a brassóiak mind a mai napig tartoznak. Indokoltnak látnám, hogy Johann von Kronstadt fellépjen ezügyben a brassói tanácsnál, a Varga Katalint egyik fölmenõjüknek valló erdélyi magyar költõk nevében. Ha gyárra már nem is, abból az összegbõl legalább egy szoborra biztosan telne. Bucium-Izbita temploma elé.

16

2007. február

Irodalmi Jelen Könyvek

Könyveinket megrendelheti a www.ijk.nyugatijelen.com honlapon

ALEXANDRA Irodalmi Jelen Könyvek Az Irodalmi Jelen regénypályázatának I., II. és III. díjazottjai

2007. február

ANAVI ÁDÁM 98. születésnapjára

Hosszú úton „Az idõsebbnek kijáró tisztelettel köszöntelek, mint aki nélkül Temesvár már el sem képzelhetõ. Amiként Markovits Rodion, Franyó Zoltán, Endre Károly és a többiek nélkül számunkra nem is igen létezett” – ezekkel a sorokkal köszöntötte Fejtõ Ferenc az akkor még csak kilencvenöt esztendõs Anavi Ádámot, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent Válogatott versek kötetének nyitó oldalán. Sok minden történt azóta. Ha Fejtõ Ferenccel nem is találkozhatott, aradi látogatása alkalmával még megölelhette Faludy Györgyöt, aki ma már örökös munkatársunk maradt. Anavi tarja a versenyfutást az idõvel. Hosszútávfutó, ahogyan maga is beismeri, s az idõ bõkezû adományaként viszi magával az egyre gazdagodó, kiteljesedõ életmûvet. Legutóbbi beszélgetéseink, találkozásaink visszavezettek a letûnt idõkbe. Elõkerültek a régi kéziratok és a hozzá kapcsolódó történetek. Egy „nem ildomos, sõt lázító soron” megbukott versrõl, rendszertelenül, alig-olvasható ideges írással jegyzett naplójáról, Olosz Lajos temesvári látogatásáról és az „Anavi-tröszt” által felajánlott vendéglõi vacsoráról (a kiadásokról hivatalos számla tanúskodik, ezt máig nem számolta el neki senki), német írók mûveinek (vers és próza) magyar tolmácsolásáról esett szó. Én éreztem, hogy sürget az idõ, míg õ komótosan elmerült a számomra

távoli, neki oly közeli, ma már történelemnek számító idõ labirintusában. Tekintete kigyúlt, arca kipirult, mintha felszívódott volna testébe-lelkébe a sok-sok megélt pillanat. Érezni lehetett, hogy vele együtt élnek egykori kortársai, barátai, és azok is, akiket annyira tisztelt. Nehezen követtem a vallomásokat, úgy éreztem különös adottság kell ahhoz, hogy megõrizzük az éltetõ emlékeket. Vajon mikor jön el az a pillanat, minden alkotó életében, amikor ennyire birtokába tudja venni az idõt? Mikor lehetünk gyõztesek az elmúlás felett? Retorikai kérdés, de azóta is azt hiszem, hogy Anavi példáját nehezen tudom majd követni, ez a képesség nem mindenkinek adatott. Csak a hosszútávfutóknak... Emlékszem, amikor az elmúlt esztendõ végén kétségbeesetten kért arra, hogy szerezzek neki egy írógépet, mert a régi elromlott, milyen szívszorongva cipeltem temesvári lakásába azt a gépemet, amelyet a raktárba kényszerített a számítógép. Vajon megszokja-e, megszereti-e az új gépet? És meddig fog még rajta zongorázni? Szorongásom rögtön eloszlott, amikor saját maga fõzte kávéval és vörösborral kínált, s úgy sürgött-forgott otthonában, mintha ifjú házigazda lenne. Aztán olyan erõvel rángatta meg az írógép sorvezetõ karját, hogy kirepült belõle a csavar. Ezen már nevettünk, együtt is, majd mosolyogtam magamban is. Az élet

megannyi szépségét fel se fogjuk, vagy nem akarjuk, hogy kirepüljön belõlünk a vallomás, tartogatjuk, mint a kincset, amelyet ha felfedeznek, elszáll a varázslat. Ámítás vagy önámítás, de ez is emberi. Egy egész paksaméta kéziratot hoztam el tõle, mégis maradt még bõven. Aztán néhány héttel a látogatásom után a Nyugati Jelen temesvári szerkesztõségében megjelent Anavi egy újabb borítékkal. Az ottfelejtett vagy idõközben elõkerült kézirataival. Nem találkoztunk, mert nem jelentette be látogatását, csak megjelent, mint ahogy szokása volt, hagyományos körútjának egyik állomáshelyén. A borítékra még ráírta: „Mert az inasom szabadságon van – magam hoztam el.” S a tréfás, vidám, szellemesen csipkelõdõ tanár úr ismét megnevettetett. Most, hogy a kilencvennyolcadik születésnapjára készülünk (február 26-án tölti be), mint minden barátja, kortársa, én is igyekeztem valami jelképes üzenetet megfogalmazni köszöntésképpen. Aztán arra a döntésre jutottam, hogy valami kívánsággal kellene õt köszönteni. Megkérdeztem tõle: mit vár, mit szeretne még az élettõl? – Hát elõször is egészséget – mondta. – Most dolgozom a színdarabom, a Második Matyi történelmi komédiám befejezésén, ezt még el szeretném végezni, ehhez pedig elsõsorban egészég kell! Lám, milyen egyszerû minden. Nem kellenek nagy szavak, se méltóságteljes tirádák, hogy megdobogtassuk a szívét. Csak annyit kell mondanunk neki, hogy dolgozzon tovább, mert várjuk az új kéziratot, hogy tartozik még nekünk alkotásokkal. Isten éltesse!

PONGRÁCZ P. MÁRIA

26-án született Tordán. Középiskoláit szülõvárosában, lélektan–filozófia szakot a kolozsvári egyetemen végzett. 1937 óta Temesváron él. 1928 óta publikál hazai magyar lapokban. Fontosabb kötetei: 1. Öregek igazsága (színmû, Temesvár, 1940) 2. Hess, szegénység (versek, Új Géniusz Könyvkiadó, Temesvár, 1944) 3. Etika és kibernetika (versek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970) 4. Metaforás idõk (összegyûjtött versek, 1959–1969, Facla Könyvkiadó, Temesvár, 1974) 5. Csülök és a többi négy (versek, Facla Könyvkiadó, 1977) 6. Szembesítés többedmagammal (versek, Kriterion, 1988) 7. A sanda mészáros szemével, avagy Napoleon poloskája (versek, szerzõi kiadás, Temesvár, 1999) 8. Esztenák asszonya (színmû, Excelsior könyvkiadó, Temesvár, 2001) 9. Válogatott versek (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2004) 10. Kepler (dráma, Marineasa Könyvkiadó, Temesvár, 2005)

LUDWIG SCHWARZ

Egy óra megállt behívottak közül nem térnek mind vissza. Azután a levelek, amelyek ugyan hõsökrõl is, de halottakról is tudósítottak. Talán azért, hogy a gyász mellett ott legyen a vigasz... A mi két öregünk együtt gyászolt a többiekkel: becsületesen, õszintén, mintha nekik is lenne valakijük odakünn – ámde az õ órájuk nem állt meg. Továbbra is ébresztette õket – hat elõtt húsz perccel. Öt perc múlva fellobbant a gázláng, a teavíz az elõírt idõben sipogott, és az ember minden reggel egy, két, legfeljebb három perccel a munkásvonat indulása elõtt ott állt az állomás peronján. Délután fél négykor csörrentek a tányérok s az evõeszközök. A férfi belépett a tágra nyitott ajtón: csók a homlokra, kalap a fogasra, a papucsok... „Jó étvágyat.”

LÉPCSÕK VAGYUNK A kisleányom felnõttkorában lehet már nem is olvas verseket, néha tán mégis elõ-elõszed a polcról vagy egy verseskötetet. – Köztük enyém is. – Lapozgat benne, s halk hangon mondja, mintha hallanám: „Hadd lám, mit is írt húsz évvel elõbb az a költõ, aki az apám!”. Lapok fordulnak hajló ujjain, hányszor csókoltam apró gödreit, szeme megtapad egy-egy versemen, tudni szeretném, melyik az, melyik? Melyik versemre fénylik arca fel? Ha tudnám, azt mondanám mindenütt, azt írnám meg ezer változatban, mert egy húszéves lány szívébe süt.

Lehet, hogy akkor én, ki tudja hol, férget táplálok s virággyökereket, csontom foszfora hajtja ki a magvat, amit a paraszt omló földbe vet. Nem tudom, lesz-e, és mi jelzi ott a helyet, ahol nyugszom majd: a sírt? Testem szétárad, s felserkenti a tavasz-hírelõ arany gólyahírt.

Tagja a Romániai Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetségnek, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának. Temesvár díszpolgára.

A

ANAVI ÁDÁM

Melyik versemre zsongnak fel szívek? Hány él és éltet – öt vagy tíz talán? amelyre húsz év múlva felragyog minden csillagos szemû tiszta lány. Hevítsz-e még lélekhullámoddal, versem, kit leadóként hordtalak, vagy kihûlve szürkülsz, mint hajdani sugárzásból kifogyott anyag?

Anavi Ádám – Költõ, színmûíró. 1909. február

két öreg élete hasonlított egy óramûhöz, amelyet felhúznak, jár, csenget a beállított idõben, és amelyik – na, igen – egyszer, az öregség és a szakadatlan munka és kimerültség miatt megáll. A számlapon a hajszálvékony vonalkák jelentették a perceket, de a napokat vagy az éveket is, mégis, akárhogyan számítgatták, ezek mindig az idõnek mértékegységei, vagy a mértékegység többszörösei voltak. Itt nem létezett se késés, se megállás: minden folyt tovább, mint tegnap, és mint húsz esztendõvel ezelõtt. A forgó ankerkerék fogain egy láthatatlan inga osztotta az idõt apró cseppekre, amelyek hangtalanul, szinte láthatatlanul folytak tova. És a dolgok majdnem mind olyanok lehettek volna, mint ez az óra, amilyent mindenki szeretne magának: pontos és megbízható. Akkor jött a háború. A szorongást elõre küldte, amely az emberek szívébe elültette a nagy ismeretlen valamit: a bizonytalanságtól való félelmet. Aztán jött a bizonyosság, hogy a

17

„Jó étvágyat.” „Köszönöm.” Hallgatás. Az újság. Az öreg heverõ... Ellenõrizte az óráját, összehasonlította a rádión bemondott idõvel. Felhúzásakor figyelte a rugó kattanását, ellenõrizte az ébresztõ mutatójának beállítását, majd az órát az éjjeliszekrényre helyezte. „Jó éjszakát.” „Jó éjszakát.” Az éjjel olyan volt, mintha egyetlen darab fekete kendõbõl szabták volna: önmagát nem találta meg benne. Egyszerre csak kitört belõle a tûz. Nem tudták: az ég gyúlt-e ki vagy a föld. Elfelejtettem megmondani, hogy a két öreg a Vásár utca 27es számú házban lakott, negyedik emelet, harmadik ajtó. „Ewald és Hans Graber” ez volt olvasható az ajtóra erõsített szégyenkezõ

kartonlapocskán, amelyet õ, az öreg Graber minden három-négy évben kicserélt. A bádogtokban ketyegõ ébresztõóra csengõjének még két órája volt a csengetésig. Ekkor meghasadt a föld. Vagy talán az ég volt? Tán az a nagy ház? Valahova, a mélybe beomlott minden! A ház, Vásár utca 27., többé nem létezett. Néhány nap múlva megjelent a ház tulajdonosa, a házé, amely már nem volt ház. És kérte a házbért. „Március 13-án, 3 óra 48 perckor ez a lakás tönkrement” – mondta a háztulajdonos. „A háromnegyed órát elengedem magának... Tehát tizenkét nap és... Ezt meg kell fizetni.” És ez nem volt egyéb, mint a háztulajdonos joga, a házbértörvény értelmében. És mégis: abban a percben egy óra megállt.

ANAVI ÁDÁM fordítása Ludwig Schwarz (1925–1981) bánsági német prózaíró, színmûíró és újságíró. Anavi Ádám több novelláját fordította magyarra, az írások jó része kéziratban maradt.

– Húsz év!... Ezernyit nõhet a világ, ha nem pusztítja közben el magát. ...Lapok fordulnak lányom ujjain. – A versbõl bennünk milyen mélyre lát? Mi az, mi örvényes életünkbõl a versen át szívéig elhatol? „Sekély mélység csak a kókadt magasság – mily halvány volt, mely letûnt, az a kor.” S könyvet könyv után lapoz csalódva: – „Hát nincs köztük bár egy merész legény!?” Ki lesz, aki majd odakiáltja: De nem korunk, csak versünk vérszegény! Lépcsõk vagyunk idõk, utódok útján (az örvénylésben tört tükrökké lettünk), rajtunk építi nagyságát, ki eljön, hogy életünket elmondja helyettünk. (1957, kéziratban maradt vers)

18

2007. február

Álom, kisszékkel Ülök egy kicsi szobában. Hideg a sötét, és sûrû. Mint valami megkocsonyásodott nedv, ami egy hajdanvolt, hatalmas, mára már csak az emlékezetekben élõbõl folyt körém. Körbefont, de nem fojtogat. Csak lebegteti a lehetõséget. Lassan. Inkább csak érezhetõ, mint észrevehetõ. Talán az Isten. Az én Istenem. A jó Istenem. Lecsukódott már a szemem, ezért álmodom mindezt. A harmadik születésnapomra kapott, kicsi, piros fa széken ülök a vak szoba hideg, fekete fényében. Libabõrös, meztelen lábaim a nyakamban. Csak a térdemig látok, mégis biztos vagyok benne, biztos benne vagyok a kicsi szobában, meg a nagy könyvben, ahol ezt is megírta már elõre az öreg, aki szereti a szürreális témákat, és a jellemábrázolást, bár a vázlat most biztos nehezen készül, hisz a kis székemet sem látom, csak tudom, hogy annak kell alattam lennie. A kis, piros, fa széknek, aminek párja a padlásunkon porosodik az asztallal együtt, amin már ezerszer kihûlt a napon felmelegedett születésnapi tortáim helye. Mindig a kis, kerek asztalka közepén ültek a torták, ha augusztus volt, akkor az öcsémé, ha szeptember, akkor én voltam az ünneplõ ünnepelt, aki kisírt szemekkel próbált mosolyogni az automata fényképezõgép – mögé tornyosuló, bajsza alól a spontán, vidám családi fotóhoz a megfelelõ pozíciókat, és egyéb instrukciókat üvöltõ vörös fejû hadúr, az apám – elõtt. Most eszembe sem jut, hogy mosolyogjak, sem az, hogy rágyújtsak. Most nem ment ki feszült helyzetembõl a sodrási ceremónia, amihez ilyen esetekben rendszeresen folyamodok ugyanúgy, mint amikor csak az idõtöltés, vagy a dohányzás a cél. Most, ha eszembe is jutna ez a trükk, akkor sem nyúlhatnék ballonkabátom mély zsebébe, megfontoltan, papír, füstszûrõ és dohány után kutatva. Nincs rajtam ruha. Kedvesem a szék lába köré tekeredik, míg engem beszippant egy óriás léggömb, amit Õ köt a kisszékhez a lány hajával, olyan (sza)bájos masnival, ami inkább illene egy kifestõkönyvbe. A széket lassan emésztik a férgek. Az enyészet szimbolikája egyszerû, mégis ijesztõ, akárcsak kiáltásom, ami a felismerést követte, gyermeki, rövid, halott végtagként hullik alá a mindent elnyelõ sötétbe. Ha a szeretet véges, a zuhanás sem lehet végtelen. Félelem. Ébredés. Az éjszaka hideg könnyei borítják testemet. A lány a lábamnál fekszik. Szuszogva piheni álmom fáradalmait.

Feltámadás Vannak tiszta pillanatok is. Mégis, a lét fogalma ilyenkor kimerül a legalapvetõbb – tényleg a legalapvetõbb – szükségletek kielégí-

Folytatás a 6. oldalról – Segíthetek? – kérdezte barátságtalanul. – Mr. Kovách?– kérdezte a nagydarab. – Kérdésre-kérdéssel, nagyszerû. Mondjuk igen, én vagyok. – Leülhetek? – Csak kérdezni fog? Ez erõsen emlékeztet valamire, tessék – egy darabig csak nézték egymást, mint két régi ismerõs, két ellenség. Olyan mosolyogva ölõs arca volt, emlékezett vissza; erõsebben taposott a gázpedálra. Amikor nem bírta tovább, rágyújtott és a füstöt a nagydarab arcába fújta. – Köszönöm, nem dohányzom – mondta amaz rezzenéstelen arccal. – Térjünk talán a tárgyra. – Ideges? – Dolgozni szeretnék, tudom, hogy nem látszik, de most dolgozom: írok. Fejben; így is megy, tudja, kitûnõ memóriám van. – Min dolgozik?... – a nagydarab közelebb húzta a székét. – A Camus Likvidus pajzán verseinek második részén, ha épp tudni akarja. De most már elmondhatná, mit akar – a harmadik szál cigaretta is elõkerült a tárcából. – Hát ez az. Hagyja abba. – Tessék? Mit hagyjak abba? – a meglepõdéstõl majdnem lesodort egy kávéscsészét. – Hagyja abba. Égesse el a kéziratot, törölje ki a gépbõl, mit tudom én. A lényeg: az a könyv

ORBÁN JÁNOS DÉNES DEBÜT

Szóval cigizünk. Laci bá’ és én. Meg persze Tom Waits is (szeretek olvasás közben zenét hallgatni). Jarmus csinált egy filmet errõl az önpusztító triumvirátusról. Mármint a kávézó, cigarettázó emberrõl. Na, ebben a filmben, ami feketefehér, hangulatos, mondhatnám egész jó, szóval ebben a filmben a rekedt énekes egy vitatható önigazoló monológgal engedélyezi magának, hogy rágyújtson. Tételmondatként kijelenti, hogy õ már leszokott – ismerve a karaktert, ez már önmagában is komikus –, majd kifejti, hogy mivel õ már leszokott, így a cigaretta belégzéssel gyorsított elégetése semmit sem jelent neki. El is szív egy pár szálat, közben Iggy Poppal kávézgat, aki szintén leszokott, és akinek emiatt az a néhány staub, amit az asztalon talált dobozból elfüstöl, szintén nem jelent semmit.

rovata

SEIBERT PÉTER tésében. Az alvás szinte az egész napot kitölti. Szegény embert az ágy húzza, halassza a tennivalókat. Már a fekvés is fáraszt, mégis mindig van egy újabb testhelyzet, amit az embrió póz felvétele és az elalvás elõtt megtalál a test, amiben újra eltompulhat az elme, és elfolyhat az a kevés, izzadságszagú valami, ami a hajdan volt akaraterõbõl maradt. Vannak tiszta pillanatok is. Csak ilyenkor bambulsz tompán arra a mini univerzumra, ami az ágyad köré épült. Az õsrobbanás epicentrumában tested lassan hûlõ, az ágynemû mozdulatlan, koncentrikus ráncaitól idõtlenné váló, kihûlni sosem tudó nyomata. Eköré csoportosulnak a lehetõ legtöbb irányba ledobott, leejtett, legurult könyvek, amikbõl alig néhány szót olvastál, mielõtt újra a takaró alá bújtál. A porcelántányér tökéletes alapja lehetett volna egy gigantikus hamukupacnak, ha nem borítottad volna fel néha, ha nem fújtad volna el ijedtedben, mikor orroddal a tál mellett ébredtél. Már az ágyadon, alatt-mellett-körül szétdobált, hajdan otthoni, utcai, ünnepi jelzõvel funkciójuk szerint szétválogatott ruháid mennyiségébõl, minõségébõl sem tudsz visszakövetkeztetni arra, hogy mikor is kezdõdött. Vannak tiszta pillanatok is. Ilyenkor elgondolkozol. Mikor is kezdõdött? A határidõnapló fedõlapján jól lehet cigarettát sodorni, a térképlapok jók csigának. Az utolsó bejegyzés szeptemberi. A vekker hangját már el is felejtetted. A múltkor talán szilveszterezni hívtak a lakótársaid... Rég volt már az is. De mit számít? Vannak tiszta pillanatok is. Néha a konyhában, vagy a kihûlt fürdõvízben térsz magadhoz, hogy a lakótársaid próbálnak kezdeni veled valamit. Ilyenkor kiszállsz a vízbõl, felkapod, ami a kezed ügyébe kerül, vagy eszel egy keveset – mert

sokat nem tudsz –, ha van elõtted kaja, ha nincs, az is jó. A lakás minden pontjából pillanatok alatt a szobádban, az ágyadban vagy. Vannak tiszta pillanatok is. Ilyenkor bámulsz egy pontot, feltéve, ha találsz még olyat, amit még nem ismersz. Néha erõt veszel magadon, lemész cigiért, veszel egy csomag nápolyit, meg persze tejet, otthon leülsz, és írsz egy kicsit. A Win 95-ös, a billentyûzettel küzdesz, a kézírásod évek óta olvashatatlan. Kiabálnak az utcán. Gyorsan reagálsz, átfutod a szöveget, automatikus Ctrl+s, Alt+F4, Alt+F4, Alt+F4, Enter.

Cigarettafüst Egy szerencsétlen filozófus, vagy egy túlzásaiba belefeledkezett költõ lehetett. Végül is teljesen mindegy, hogy ki volt, de azért köpnék a sírjára egyet annak, aki elõször hazudta nõnek az Igaz szerelmet, aki elsõként fürösztött asszonyi lelket a „Te vagy az, akit nekem szánt a teremtõ” címkéjû szirupban. Ez a felelõtlen szentimentalista darabokra tépte a boldogságot. Azóta csak boldog pillanatok vannak, amiket a kétely és a bizonytalanság fûz össze, néha fojtogató lánccá.

Már megint nem tudok aludni Már megint nem tudok aludni. Rágyújtok. Mostanában olvasgatom Nagy László naplóját, õ is sokat füstöl. Idõbeliség szempontjából az lett volna a korrekt megoldás, ha az elõzõ mondatot múlt idõben írtam volna, de valahogy nem jött. Ha olvasok valamit, akkor az az olvasás pillanatában a jelenbe kerül, így szegény Laci bá’, úgy néz ki, elég sokáig fog kávézni, és a jó Isten tudja, meddig füstöl, aztán persze sopánkodik, hogy mennyit dohányzik.

Esküdt ellenség nem jelenhet meg. Épp elég kárt okozott már így is, hogy megjelent az elsõ – ezt úgy mondta, hogy a hangját alig emelte fel közben. – Aha, értem. Ez valami vicc, ugye? Melyik hülye barátom bérelte fel? Vagy valamelyik rivális kiadó? Mondjuk, úgy néz ki, mint egy ukrán maffiózó, de azt mégsem hinném, hogy beszálltak volna az irodalmi bizniszbe – nevetett. – A Társaság küldött. Maga egy parazita. Régi költõk sírján táncol, és megbecsteleníti õket írásaival. Ezt nem hagyhatjuk. – Társaság? Nem szektát akart mondani? Például, az Erkölcs Dilettánsai, ez jól hangzik, nem igaz? Tényleg, van tetoválás a karján, igazi szektásoknak szokott lenni, legalábbis a filmekben. Mi a nevük, na mondja már, barátom! – egyre oldottabb lett, könnyezett a nevetéstõl. – Hívhatja úgy, ahogy akarja. Költõnek mondja magát, de csak egy darab szar. A sok idióta meg el van bûvölve! Olyan erõket kísért, amelyeket nagyon nem kéne! Régi korok költõit lejáratni, ráadásul ilyen szinten! – Tisztára úgy beszél, mint egy misztikus horrorfilmben. Jól játssza a szerepét, meg kell

hagyni! Most már befejezheti, vagy menjen a francba! – Ha nem hagy fel az írással, el fog tûnni a könyveivel együtt. Egy utolsó kóbor kutya fogja elkaparni. El fognak tûnni, elõször a könyvek, aztán maga. Ennyi – a nagydarab ezt úgy suttogta, hogy egészen közel hajolt hozzá. A tekintete már nem nyugodt volt, hanem átszellemült, és hideg. Neki meg nem volt ereje nevetni, hirtelen elkezdett zsibbadni a halántéka, lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta, már senki nem ült vele szemben. Az öltönyös és a kapucnis ugyanaz a személy! Sírni szeretett volna, zokogni. Tehát nem tréfa volt, nagyon is komoly, véresen az. Elkezdõdött. Mit is mondott a nagydarab? Elõször a könyvei, aztán õ. Másnap reggel aztán felkerült az i-re a pont. Elõször, amikor kilépett a házból, és visszafordult az ajtót bekulcsolni, rettenetes kép tárult a szeme elé: valaki az ajtófélfába vésett egy szót. Azt a szót, amit örökre ki akart törölni emlékezetébõl, sõt mélyebbre szerette volna nyomni, mint az emlékezés. Pa-

A fel-felizzó, vérnarancs parázs fénye újraés újradefiniál. Kétségbeesetten keresem, hogy hol érek véget én, és hol kezdõdik a mély, sötétkék semmi, amiben, valahol itt mellettem, alszik a lány. Álmában rág, grimaszol, horkol, szuszog egy kicsit, persze nem egyszerre, szépen beosztja, és finoman kombinálja ezeket a számomra szórakoztató, auditív és vizuális elemeket. Aztán, persze még mindig álmában közli, hogy kavicsok hullottak a nyakába. A milyen kavicsok, kérdésre: „Aprók, fehérek”, míg a honnanra: „Az emeletrõl” a válasz. Néha megvakarja az orrát. Aranyos. Kecses tartással alszik. Finoman, a bal kezének középsõ ujjával arra a pontra mutat, amit a legjobban szeretek a testén. Megint belefeledkezek ebbe a kis gödröcskébe, melynek szélét most takarja az ujjával. Szóval ez a kis gödör számomra az egyik legszebb, ha nem a legszebb része a nõi testnek. Innen indul a nyak, ide veti árnyékát az áll, ezt az apró mélyedést támasztja alá – persze csak függõleges helyzetben – a mellkast merevítõ csontozat. Ebben a kis völgyben gyakran pihen a tekintetem. Gyönyörû a nyaka is, végül is az egész lány gyönyörû, ráadásul szeretem is, mégis ez a kis gödör... Megnyugtató, ahogy monoton ritmusban ki-, illetve belégzéskor ezt a meghatározhatatlan, kicsit síró, kicsit szuszogó, néha fel-felhorkantó hangot hallatja. Majd hallom, ahogy vakarózik, fordul, igazít a keze helyzetén, és újra szuszog. Ha egy pillanatra szünetelteti ezt a hangot, megmerevedek, próbálok a passzivitásommal csendet produkálni, ez azért még éjjel is nehéz Pest szívében. Várok. Majd az újabb belégzés után folytatom a gépelést. Megint csak rágyújtok. Zavarja a füst, fintorog. Mégis élvezettel szívok egy slukkot, majd még rá egy kis levegõt. A szükséges ideig lent tartom, majd szép lassan kifújom, hogy közben nézegethessem a tejszerû, lassan gomolygó füstöt. Elfogyott a kávé. Lefekszem.

solini. A Társaság. Tehát tudják, hol lakik, sõt ami még rosszabb, tudnak a Pasolinikonferenciáról, a gyilkosságról, tudják, hogy õ... Hányszor álmodott már az ott történtekrõl, a görög jogász arcáról, akit állítólag meggyilkolt, csak nem tudták rábizonyítani, meg hát menõ ügyvédje volt. És a plasztikai mûtét borzalmai, az új személyisége miatt. Hirtelen lepergett elõtte az egész élete. Visszatántorgott a lakásba, töltött egy pohár italt, és valami megmagyarázhatatlan okból bekapcsolta a tévét. Közben az agya rémképeket vetített eléje, érthetetlen, összefüggéstelen borzalmakat. Alig volt képes uralkodni rajtuk. Amikor felfogta, hogy saját arcát látja a tévében, és valami olyasmit mondanak, hogy dühében megölte a kiadó igazgatóját a felbontott szerzõdés miatt, gépiesen pakolni kezdett. A képek most nem ostromolták annyira, mûködött a túlélõ mechanizmus. – Csak az a furcsa, hogy a rendõröknek már rég itt kellene lenniük, már rég – gondolkodott hangosan. – A határon is gond nélkül átengedtek. Itt valaminek lennie kell. Ezek irányítanak mindent! – az Audival egy erdõ szélén parkolt le, csak nézett maga elé, úgy tûnt, gondolkodni már felesleges. Nem messze tõle valaki állított a fényképezõgépén.

2007. február

M

egebédeltünk nagyanyáméknál, aztán délután lementünk az Andrással meg Brúsz Vilisszel a Tisza-partra, vagyis én vittem le õket, hogy szétnézzenek, milyen is az élet nálunk, mifelénk. Brúsz Vilisz híres amerikai mozicsillag, elég sok filmben szerepel, fõleg akció-, de fantasztikus filmekben, meg vígjátékokban is. Az Andrásnak jó cimborája, el szokott jönni hozzá minden nyáron pár napra, egyszer már én is találkoztam vele Pesten, de most csak õsszel ért rá, az András meg lehozta hozzánk, mert tudta, hogy van üdülõnk a Tisza-parton. Én büszke voltam, természetesen, hogy egy ilyen nagy sztárral haverkodhatok, de azért nem nagyon mutattam. – Az a baj – mondtam, András meg fordított –, hogy ilyenkor, õsszel már nincs valami nagy élet. Programok sincsenek, fürödni se lehet, alig vannak. Diszkó sincs már ilyenkor, egy-két kocsma, meg a hamburgeres van nyitva, aztán annyi. – Nem baj – mondta Brúsz Vilisz, András meg fordított –, majd jól berúgunk, aztán kész. Jó gyerek ez a Brúsz Vilisz, gondoltam magamban. Ballagtunk a gáton, mentünk le a Tisza-partra. Cigiztünk. – Disz iz dö Tisza rivör, blond Tisza – mondtam Brúsz Vilisznek, nehogy már azt gondolja, hogy teljesen primitív vagyok, meg se tudom szólítani, vagy mit tudom én. Õ meg levette a napszemüvegét, nézte a vizet, délután volt, hunyorgott, bólogatott. Mikor leértünk az üdülõkhöz, elmagyaráztam nekik, hogy miért állnak cölöpökön a házak. Persze, az áradás miatt, errõl ennyit, nem hülye senki. Alig lézengtek egy páran, vége volt a szezonnak, teljesen. Fújt a szél, kavargatta a faleveleket a földön, õszbe csavarodott a téma. Ilyenkor is szép, színpompás köntösbe öltözik, meg ilyenek, csak az a baj, hogy hideg van, meg unalmas. Nyáron persze teljesen más a helyzet, meg se lehet mozdulni, annyian vannak, bömböl a zene, üvöltöznek az emberek. Ilyenkor meg már semmi. Találtunk egy büfét, ami nyitva volt, megittunk egy-egy fehér nagyfröccsöt, minõségibõl, én fizettem. Kérdezte Brúsz Vilisz, hogy mennyibe kerül itt egy üdülõ, mondtam, hogy az attól függ, változó. Mondtam nekik, hogy nagy luxusra ne számítsanak, matracokat tudok adni, aztán annyi. Mondták, hogy nem gond, hoztak hálózsákot, elalszanak akár a padlón is, csak tetõ legyen a fejük fölött. Kérdeztem, hogy süssünk-e szalonnát este, azt mondták, nekik mindegy. Az üdülõ persze nem az enyém, anyáméké, de én lakom benne szinte egész nyáron. Anyámék nagyritkán jönnek le egy-egy hétvégére, vagy néha a fater hívja el a haverjait bográcsozni, meg berúgni. Ilyenkor, õsszel viszont már egyedül az enyém a hely, itt vagyok kint egészen addig, míg be nem ütnek az igazi kemény hidegek. Nagyanyáméknál kitelelek, aztán tavasztól megint itt. Ilyenkor, õsszel szoktam keresni valami melót magamnak, mondjuk, most pont nincs semmi. A nyár elején felmondtam, csak õsztõl késõ tavaszig szoktam dolgozni, körülbelül, nyáron nem szoktam, a nyár nem arra való; nyáron szórakozni kell, lazítani, mulatni meg csajozni. Volt félretett pénzem, én nem voltam sehol máshol egész nyáron, csak itt lenn, a Tisza-parton, minek menjek máshova, itt van mindenki, itt van minden. Nem? Most már majd keresek valami melót, muszáj lesz, de még nem jött össze semmi.

PUSKÁS ATTILA

Tiszai gyerek Megittuk a fröccsöket, aztán elindultunk, hogy lepakoljuk a hátizsákokat. Mentünk, közben meg eszembe jutott, hogy kopogjunk be az Angélához. Az Angéla is itt van mindig lenn, legalábbis hétvégén biztos, nagyon jó nõ, néger csaj, a faterja Kongóból jött, vagy honnan, szülész-nõgyógyász, a muterja meg magyar. Odaértünk az Angéláék üdülõjéhez, fölmentem a lépcsõn, bezörgettem az ablakon, ott volt az Angéla, félrehúzta a függönyt, kinézett. – Mi van? – kérdezte. – Gyere már ki – mondtam neki, aztán lejöttem a lépcsõn, figyeltem a lábam elé, hogy le ne zúgjak. Jött az Angéla, kopott farmernadrágban volt, meg rózsaszínû melegítõfelsõben, fehér edzõcipõ volt a lábán, zokni nélkül, látszott az erõs barna bokája, nagyon jól nézett ki. Bemutatkoztak egymásnak Brúsz Vilisszel meg az Andrással. – Látod, Brúsz – mondtam, András meg fordított –, nálunk is van fekete népesség, de nincs velük különösebb probléma. Aránylag rendben vannak. Vigyorgott Brúsz Vilisz az Angélára, de ahogy észrevettem, Angélának inkább az András tetszett. Én, a magam részérõl, próbáltam már jó néhányszor rányomulni a bringára; egyrészt teljesen jó fej, laza, vagány csaj, másfelõl meg néger istennõ, szóval együtt van nála minden, de mindig leállított, hogy bír engem, persze, együtt pörgünk, de ennyi, azt mondja, túlságosan link vagyok. Hát, mit csináljak, ez van. Megbeszéltük az Angélával, hogy megyünk, ledobjuk nálam a cuccainkat, ejtõzünk egy kicsit, aztán visszajövünk érte és beülünk valahova, ha nyitva lesz egyáltalán még valami. Odaértünk az üdülõhöz, fölmentünk a lépcsõn, megmutattam, hogy mi hol van, megbeszéltük, hogy ki hol alszik, hogy ki szokott horkolni, eldõltünk a matracokon, dohányoztunk. Beszélgettünk mindenfélérõl, a Tiszáról, csónakázásról, horgászatról, a nyárról, balhékról, csajokról, Angéláról is. Eszünkbe jutott, hogy azt mondtuk neki, visszamegyünk érte, aztán beülünk valahova. – Figyelj, András – mondtam –, szerintem bukna rád az Angéla, hallod? – Nem bánnám – mondta András. – Vegyek másik pólót, szerinted? – Te igen. Mi meg maradunk a koszosizzadtban – mondtam –, igaz, Brúsz? Nekünk fölösleges variálni. Na jó, azért András se vitte túlzásba a piperkõcködést, vett egy tiszta fehér pólót, FUCKMAN felirattal, fogat mosott, kész. Fölvettük a farmerdzsekiket, mert már kezdett hûvösödni, fújtunk egy kis dezodort, indulás. Lementünk a lépcsõn, mondtam, hogy ne vagánykodjanak, fogják a korlátot, mert nagyot lehet esni, meredek. Zúgtam már le egy párszor, úgyhogy tudom. Leértünk, megmutattam nekik a fater tûzrakó helyét, amire olyan büszke, tényleg elég jó egyébként, grillezni is lehet rajta, õ rakta össze terméskövekbõl, és akkor látta meg Brúsz Vilisz a sufnit. Kérdezte, hogy mi az. Mondtam, hogy sufni. Elkezdett röhögni.

Jól van, biztos röhejesen hangzott neki az a szó, hogy sufni, magyarul is elég röhejesen hangzik, de valamiért idegesített, ahogy röhög. Olyan tipikus amerikai röhögés volt. – Mi van – kérdeztem –, nem láttál még sufnit? Fészer. Nem tudod, mi az? Mondta, hogy meg szeretné nézni belülrõl is. Jól van, mondom magamban, úgy látszik, neked az a jó szórakozás, hogy a fater sufnijában nézelõdjél. Be is zárlak oda, ha gondolod, aztán meditálhatsz reggelig, biztos szuper lesz. Kinyitottam a lakatot, nyikordult a sarokpánt, megcsapta orrunkat az a dohos szag, Brúsz Vilisz bement. Benéztem én is. Rozsdás vasdarabok, törött lécek, üres mûanyagkannák, összegöngyölt drótháló, kátránypapír, tetõcserepek, millió szemét. Brúsz Vilisz kijött, azt mondta, hogy érdekes, hát nem tudom, mire számított. Bezártam a lakatot, elindultunk az Angéláért, azt hittem, hogy jól van, ennyi volt, de nem. Elkezdett akadékoskodni, hogy mi lesz a sufnival, ha jön az áradás. – Mi lenne – mondtam –, elönti a víz. Azt mondja, de hát akkor tönkremennek azok a dolgok. Milyen dolgok, mondom, az csak ócskaság. Limlom. Évek óta ott rohad minden. Kérdi, hogy akkor minek õrizgetjük azt a sok szemetet. Szóltam Andrásnak. – Figyelj – mondtam neki –, teljesen jó fej ez a Brúsz Vilisz haverod, tényleg, nincs vele semmi baj, abszolút jó, hogy idehoztad, de állítsd már le apám sufnijáról, légy szíves. Van jobb téma is, szerintem. András elkezdett magyarázni valamit a Brúsz Vilisznek, nem nagyon értettem, hogy miket beszélnek. – Azt kérdezi – fordította András –, hogy most haragszol rá, vagy mi van? Hogy megbántott-e valamivel. – Mondjad neki, hogy nem haragszom, de ez itt nem Amerika, úgyhogy ne okoskodjon. Az András lefordította, amit mondtam, Brúsz Vilisz meg elkezdte mondogatni, hogy oké, oké, és kezet nyújtott. Oké, oké, mondtam én is, lepacsiztunk, megveregette a hátam, hagytam. Közben odaértünk az Angéláék üdülõjéhez, fölszedtük a csajt, és elindultunk keresni egy kocsmát, ami nyitva van. Találtunk is. Ültünk kint a teraszon, ittuk a fröccsöket, fokozatosan javult a hangulat, dumáltunk mindenfélérõl, a Brúsz Vilisz is jó fej volt, teljesen. Bírtuk egészen hajnali kettõig, akkor kezdtünk már elpilledni. Hátraindultam pisálni, majdnem estem egy nagyot, szerencsére meg tudtam kapaszkodni a szõlõlugas rácsaiban. A többiek jól kiröhögtek, persze. Eltántorogtam a budihoz, aztán vissza, hát látom, hogy András meg Angéla már csókolóznak, Brúsz Vilisz meg csak üldögél összevont szemöldökkel és karba font kezekkel. Jól van, mondom, ez már megint a sufnin agyal, de most már inkább magamra nehezteltem, hogy összebalhéztam a Brúsz Vilisszel ilyen hülyeségen. Na, mindegy. Most már mindegy, teljesen. Fõleg így, utólag. Belekócoltam az Angéla hajába, jól hátba veregettem Brúsz Viliszt, elkértem tõle a napszemüvegét, föltettem, beimbolyogtam a pulthoz, alig láttam valamit, kikértem még négy fehér nagyfröccsöt, minõségibõl. – Éljenek a tiszai gyerekek! Juhéjj! – ezt kiabáltam.

19

SÁFRÁNY ATTILA

ANonIMUS önmagához Oltsd el a lelket, légy tudás, mely tudat-lan: magad magadban. Legyen éned éntelen, neved pedig névtelen!

Pihenés közben Jól megy a munka. Cigarettásdobozra írom a verset.

Õsz Egy békaugrás, a gyûrûzve szétfutó õsz hullámai.

Nyárvég Zavaros vizû, sárszínû posvány. Benne úszik egy béka.

GYÖRE BORI

Amit megértek rettegjek inkább most is ahogyan gyerekként mikor az orrom vére eleredt legyen vörös a párna ha ébredek lógjon ki lábam a takaró alól és legyen jéghideg csöppenjen a vér a behavazott ágyra történjen meg végre amit megértek

Kert Ránk nehezednek a kórházkert fái, ahogy az asztalon felejtett apró tárgyakat nyitott könyvem lapjai fedik be. De ki teszi körénk a kertet? Ki adja nekünk a hosszú sétákat és az egy-két szavas beszélgetéseket?

Carmen Apetrei: Megbélyegzett lények II

Egyedül jöttem egyedül jöttem míg leültünk a folyosón egy pillanatra felnõtt nagylány lettem aki a zárt osztályra neked gyümölcslevet hoz levettem a kabátomat te a fiókokat borogattad ki nemrég sok száz fénykép irat lim-lom mindent ellepett engem volt hogy vonzott a káosz és a kosz más lakásában a rendetlenség tornyosuló ruhahalmok Mama te akkor is mindig a rend híve voltál kifordultál magadból aznap mint a kiborogatott fiókok

20

2007. február

A

z Elõretolt Helyõrség körébõl indult, oda ma is sok szállal kötõdõ költõ már elsõ, 2001-es kötetében jelezte, hogy nem mindenben azonosul a kör tagjainak többségére jellemzõ törekvésekkel, azaz másként gondolkodik a versrõl, mint õk, de igazán csak az új kötetében tudta bizonyítani, hogy az általa járt út legalább annyi eredménnyel kecsegtet, mint a közvetlen konkurenciáé. Azaz, ha nagy meglepetéseket nem is, beteljesített ígértekbõl többet is kínál Karácsonyi Zsolt harmadik könyve, mely, korántsem véletlenül, a talán legrangosabb magyarországi kiadó gondozásában jelenhetett meg. Az nem vitás, hogy Karácsonyi is szakítani kíván az erdélyi irodalmat évtizedeken át meghatározó panaszos, komor, a költõt a „feladat” súlyával terhelõ beszédmódokkal, és õ is a játékosságra, az iróniára, a szuverén költõi mûhely megteremtésére törekszik. Egy olyan mûhelyére, mely saját magának választ elõdöket, célokat és témákat, függetlenül például a politikai-társadalmi elvárásoktól. Különösen fontos, afféle programadó verse az Ady Endre levele Karának, mely a költõi egyéniség és egyediség igénye mellett azt is mondja, hogy csak annyira lehet egy erdélyi költõ erdélyi, amennyire Ady az volt. Az új idõknek új dalait keresõ és megtaláló, a „versvezér” és a „bicskás, kemény fiú” szerepére törõ Ady válik inkább példaképpé – és ez a kortárs magyar költészetben egyébként is figyelemre méltó önállítás. Adyról ugyanis manapság igencsak keveset hallani, és még ritkább, hogy valaki a zászlajára tûzze, mondjuk a ma kétségkívül több kihívást rejtõ Kosztolányi- és József Attila-, vagy a még mindig nagy vonzást jelentõ Babits-életmû helyett. Karácsonyi költészetének emellett markáns hátteret adnak a laza, de következetes elméleti belátások, melyek ugyancsak nem jellemzõek az Elõretolt Helyõrség költõire. Karácsonyi nagyon finoman és óvatosan utalgat például valóság és fikció viszonyára, az olvasó értelmezõi pozíciójának kitüntetettségére, avagy a költõi én esetlegességeire, illetve az ezekhez kapcsolódó kurrens irodalomelméleti belátásokra. Ezzel pedig voltaképp szembe megy az elmúlt évtized haladó

N

émeth Zoltán – reflektálva a mûfaj problematikusságára és provokatív jellegére – újragondolja a monográfia funkcióját, az olvasás linearitásának felfüggesztésével felülírja annak konvencionális határait. Teszi ezt oly módon, hogy könyvében egymásba forgatja, egymásban tükrözteti a monografikus fejezeteket és egy lehetséges tanulmánygyûjteményként is értelmezhetõ szövegkorpusz darabjait, ezáltal lényegében két könyvet dolgozva egybe. Nem véletlen, hogy erre a kísérletre éppen Parti Nagy életmûve adott apropót, hiszen megsokszorozza azokat a dilemmákat, amelyek a monográfus számára felvetõdnek. A kötet páros oldalaira tördelt monográfia a kronológia mentén veszi számba a kanonikus Parti Nagy-köteteket, illetve az elsõ önálló verseskönyv megjelenése elõtti fontosabb antológiadarabokat. A szerzõ minden esetben a recepció egykori irányainak számbavételébõl indul ki, és nem csupán reflektál a kortárs kritikákra és tanulmányokra, hanem a mûvek kritikatörténeti beágyazottságának értelmezésébõl von le többfelé is nyitott következtetéseket, és alkotja meg saját interpretációit. Németh elõfeltevése ugyanis az, hogy „a recepció szólaltatja meg a szövegeket, beleírja magát, saját történetiségét azokba”. A korai szövegek kapcsán a monográfia szerzõje hangsúlyozza, hogy „Parti Nagy antológiabeli verseit olvasva a mai befogadói tudat már inkább azon lepõdik meg a késõbbi Parti Nagy-líra fejleményeinek ismeretében, milyen kevéssé elõlegezik meg a Fél korsó hiány versei a 2003-as grafitneszt, vagy akár az 1990-es Szódalovaglást.” A monográfus meglátása szerint „Parti Nagy az Angyalstopban idegenítette el magától azt a költészeti hagyományt, pontosabban költészeti hagyományokat, amelyek a hetvenes évek végén regnáltak a magyar lírában. Jól körüljárható, hogyan távolítja el magától fokozatosan a népies, a népies szürrealista, a nyugatos és a tárgyias, valamint a (neo)avantgárd költészet hagyományát, miközben az új nyelv kiküzdése még alig van folyamatban, inkább csak nyomokban érzékelhetõ, a késõbbi kötetek felõl történõ visszaolvasás során.” Ez valóban így van, hiszen a költõ elsõsorban következõ kötetében, a Csuklógyakorlatban kísérletezi ki azt a nyelvi magatartásformát, nyelvszemléletet és poétikát, amely a Szódalovaglással kezdõdõen válik igazán

Mérföldkõ erdélyi irodalmát meghatározó tendenciákkal, melyek éppenséggel a közérthetõséget, a szórakoztatást és a populáris magasirodalom más ismérveit követték. Amikor Karácsonyi arról ír, hogy „a semmibõl átcsillan a mi, tûnik az én” (Kagyló kiszól), akkor ezt az apró, mégis jelentõs változást jelzi: megtartani a közösbõl, amit érdemes, de keresni hozzá az új problémákat, a direkt, továbbgondolásra, azaz gondolkodásra szólító pontokat. A nagy közös téma természetesen a szerelem, vagy még inkább a szexualitás, sõt a vad nemi vágy, mely emlékezetes versekben formálta újra a szerelmi költészetrõl szóló, még az illem és a prüdéria gátjai közül örökölt képeinket. Az Erdélyi nõk dicsérete ezt a beszédmódot viszi tovább, számos leleményes, sõt szép sorral, de Karácsonyi már a vers elején jelzi az elhatárolódást is: „A dicsértet túl kanosra / nem veszem most”. Ez praktikusan azt jelenti, hogy nem a macsó, nõk-bálványa költõ beszél a versben,

Karácsonyi Zsolt: A Nagy Kilometrik, Magvetõ, Bp., 2006

hanem a nõiséget ódai hangon dicsérõ, annak voltaképp alárendelõdõ férfi, aki úgyszólván az erdélyiség ajándékát látja az itteni nõk különleges szépségében és nyitottságában. Különösen találó, mert mélyen ironikus, hogy mindezt az erdélyi táj szépségének toposzaival köti össze: „Akár a Gyergyói-medencét, / úgy jártuk be e delnõk testét, / mint Fogarasi-havasokra / úgy másztunk rá alhasukra”. Mondanom sem kell, milyen remek megoldást takar a „medence” szó földrajzi és biológiai jelentésének összecsúsztatása, illetve az alhasnak a fehéren domborodó tájhoz hasonlítása, illetve ennek feltûnõ diszkréciója. A többjelentésû szavak kínálta játéktér kihasználása egyébként Karácsonyi legkedveltebb eszköze. Már a korábbi köteteire is jellemzõ volt ez, de most kiemelkedik, ahogy például a „csomó” szó különbözõ és sokszor ügyesen összejátszott jelentései az egész elsõ ciklust, a kötet legjobb részét átjárják. Az Elsõ csomó címû vers például rögtön a szétírással indít: „Egy csomó mindent el kell mondanom”, majd természetesen a káka és a csomó patentje, sõt a „csomópont” is teret kap („csomó pont” alakban is), hogy aztán elõkerüljön, igaz, csak áttételesen, a testben lévõ csomók, azaz daganatok képe is. A Marco Polo-ban ugyanígy játszik el a „tör” ige különbözõ jelentéseivel, ha lehet, még látványosabban, sõt bravúrosabban, mint elõbb. De ide tartozik a „szélén – szél-én”, vagy távolabbról a különösen bátor „varjú – zavarjuk” rím is. Kifejezetten élvezetesnek találom emellett a hétköznapi életbõl vett és csak az adott kontextusban megemelkedõ Karácsonyi-sorokat, melyek e költészet mottószerû, ezért kiemelten fontos, mégis bizonytalan lábakon álló részei: „kenem most rátok a líra margarinját” (Levél a bolti eladóknak), „Ha felmegy a cukrom tehozzád, / és szavaim mámorok hozzák, / Te vagy nekem az inzulin.” (Üdvözlet a gyõzõnek). Ezek a sorok ugyanis minden modorosságuk el-

lenére jelzik e költészet eredetiségét és egyben lehetséges fejlõdési irányát. Itt ugyanis van mit és fõleg van hová erõsödni: kidolgozható egy új beszédmód, melyet nem a vagány fordulatok fémjeleznek, hanem épp ellenkezõleg, a naivitásélmény, mely alkalmasint a járatlanság és az ártatlanság illúziójával játszik el. Mert a „líra margarinja” majdhogynem dilettáns megoldás, és csak Karácsonyi kitûnõ arányérzékén múlik, hogy mégsem annak olvassuk. Van azonban néhány olyan hely is a kötetben, melyeket jobb lenne gyorsan elfelejteni. Ezekhez jellemzõen a rímkényszer sodorja a költõt – ami viszont a korábbi kötetek kritikáiban joggal dicsért formakultúra hiányosságairól árulkodik. Meglehetõsen stílustalan például a „Beszélhetnék sok dologról” (57.), vagy a „s következõ a tény:” (28.) formula, erõltetett a „hangulatod fáradó” (58.) szerkezet és kínosan frivol, ráadásul nehézkes a „teszem szemetekre uborkám pakolásként” (28.) kép. Ez utóbbit sajnos még az is súlyosbítja, hogy pár sorral lejjebb „a lét uborkafájá”-ról olvasunk, ami így együtt inkább zavarossá, mintsem titokzatossá, netán átgondolttá teszi a verset: ha az uborka az elsõ helyen a fallosz metaforája (a szem pedig a szeméremé?), akkor mit jelentene a „lét uborkafája”, amit a beszélõ meg kíván mászni? Itt, azt hiszem, csak rossz válaszok lehetségesek... Karácsonyi Zsolt mindezekkel együtt a pályakezdõ költõ kicsit lesajnált szerepébõl új kötetével határozottan és magabiztosan lép át a jelenkori magyar költészet állandó figyelmet érdemlõ legjobbjai közé. Oda, ahová az erdélyi irodalomból például Kovács András Ferenc és Lövétei Lázár László is tartozik. Lépésrõl lépésre, avagy kilométerrõl kilométerre halad, de mindenképpen tudatosan, tehetségével és lehetõségeivel gazdaságosan bánva alakítja önálló hangját, melyben öntudat, tradíció és a mindkettõre vonatkozó büszke irónia keveredik.

BEDECS LÁSZLÓ

A nyelv gyúrható anyag meghatározóvá. Lényegében az ún. „nyelvhús”paradigmáról van szó, a nyelv gyúrható anyagként való szemléletérõl és gyakorlatáról, amelyet maga Parti Nagy is több megnyilatkozásában saját poétikája alapjaként határozott meg. Az 1990-es kötetben markánsan kirajzolódik tehát az új lírai koncepció, a Szódalovaglás beteljesíti és összegzi mindazokat a kísérleteket, amelyeket Parti Nagy pályakezdése óta végzett. A verseskönyv jelentõsége abban kereshetõ, hogy nem csupán „újraértelmezte az Angyalstop és a Csuklógyakorlat verseit (gyakran egész szövegeket építve önmagába), hanem egy új retorikai koncepció, a »nyelvhús«-paradigma által irányokat is kijelölt: a dilettánsnyelv nyelvhúsként való felszabadítása felé (Sárbogárdi Jolán, Virágos Rudolph, Dumpf Ede), a nyelvhús lírai történetisége irányába (Notesz), tematikailag és poétikailag pedig mind a drámák (legerõsebben az Ibusár és a Mauzóleum irányába), mind a késõbbi verseskötetek (»esti kréta átléphetetlen«, »magával kötve mint a káva« – Mintakéve) felé.” A fenti idézetbõl világosan kiderül, miért tekint Parti Nagy monográfusa a Szódalovaglásra „az életmû origójaként”, valamint az is egyértelmûvé válik, miért kerül értelmezéseinek centrumába a sokszor említett „nyelvhús”paradigma, a nyelvet boncasztalra helyezõ és testként szemlélõ felfogás. Németh meggyõzõen mutatja ki az 1990 utáni kötetekben, így a kisprózákban (Se dobok, se trombiták; A hullámzó Balaton), a drámai szövegekben, a kisregényben (Sárbogárdi Jolán: A test angyala), a regényben (Hõsöm tere) és az újabb novellákban a „nyelvhús”paradigma szövegkonstruáló szerepét, vizsgálja a Parti Nagy-textus legfontosabb poétikai jegyeit: a nyelvjátékok mûködését, a rontott, „hibás” nyelv funkcióját, a populáris regiszterek „magas” irodalmi szövegbe íródásának folyamatát, az elbizonytalanítás eszközeinek megjelenését, a dilettáns versbeszéd és szövegfelfogás, illetve az intertextualitás alakzatainak szerepét. A Parti Nagy-oeuvre lírai dimenziója 1990 után két jelentõs verseskötet, az Esti kréta és a

grafitnesz kontextusában íródik és értelmezõdik újra. Az elõbbi „visszamenõleg is kanonizálta a lírai életmûvet, új hangsúlyokat teremtett benne, s egyúttal az értelmezés tágabb horizontjait nyitotta meg a benne megjelenõ szövegek számára”. Figyelemre méltó, ahogyan a monográfus az Esti kréta egyik reprezentatív és a pályaszakasz egyik legjobb darabját, a Rókatárgy alkonyatkor címû verset elemzi. Olvasatában ez a szöveg „a »nyelvhús«-paradigma egyik legizgalmasabb alkotásává minõsül”. Németh szóvá teszi, hogy a recepcióban viszonylag kevés figyelemben részesült az Esti kréta utolsó, Medwendel ciklusa, pedig éppen ez tartalmazza az 1990 és 1995 között keletkezett verseket. A ciklus azért is jelentõs (persze ez már csak utólag rekonstruálható), mert szövegei beleíródnak a 2003-as kötet kontextusába. A rendkívül élénk recepciós mozgást kiváltó „grafitnesz versei nem jelentenek be radikális változást a lírai életmû egészén belül, (...) inkább a Szódalovaglás utáni Parti Nagy-

Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos, Kalligram, Pozsony, 2006

nyelvfelfogás kiterjesztésérõl, szétírásáról beszélhetünk” – állapítja meg a monográfus. Miközben a monografikus fejezetekben a szerzõ többféle értelmezõi nyelvet mûködtet, a páratlan oldalak egy-egy kiemelt problémára fókuszáló, izgalmas tanulmányainak „[h]eterogenitása nem annyira az értelmezõi nyelvek eltérõ magatartásából következik, mint inkább a tematikai változatosságból”. Ezek a szövegek egy-egy olyan problémára fókuszálnak, melyet az életmû hangsúlyosan felvet. Amíg Németh a monografikus szövegben tudatosan tartja magát távol attól, hogy hõsét posztmodernként olvassa, addig tanulmányainak nagyobb részében kifejezetten Parti Nagy posztmodern gesztusait állítja középpontba, ennek megfelelõen végzi el az életmû korszakolását, és a Notesz címû versciklust mint a posztmodern szövegformálás reprezentáns darabját elemzi. Választ keres többek között arra a kérdésre is, hogyan jelenik meg az átírásokban és fordításokban a Parti Nagy-poétikára oly jellemzõ nyelvszemléleti paradigma. Az egyik legizgalmasabb tanulmányban Németh megkísérli feltérképezni azokat a hatásokat és továbbírásokat, melyeket a Parti Nagy-szövegek váltottak ki, illetve hoztak létre a kortárs magyar irodalomban. Mivel e rövid írás terjedelménél fogva nem térhet ki Németh Zoltán Parti Nagy-képének minden szegmensére, így gondolatmenetének néhány felvázolt sajátosságával csupán jelezni tudja, mennyire sikeresen valósította meg a monográfus a maga elé tûzött célokat. Sikere legfõképpen abban áll, hogy saját interpretációs problémáit és a vizsgált életmû által felvetett poétikai problémákat párbeszédre lépteti egymással oly módon, hogy a könyv felnyitott struktúrája, az interpretációk polifon jellege, a különbözõ értelmezõi nyelvek interakciója révén olyan olvasatot konstruál, amely a Parti Nagyalakzatokkal analóg módon lép mûködésbe, hangsúlyozva ezzel az értelmezés és az olvasás lezárhatatlanságát, végtelenített játéklehetõségként való felfogását. MÉNESI GÁBOR

2007. február

A

Hetek csoportjába tartozó Buda Ferenc költõi habitusát joggal szokták hasonlítani Pilinszky Jánoséhoz abban az értelemben, hogy igen keveset, de nagyon fajsúlyosat ír. „Nincs megfontolatlan szava. Nyúl akármihez, remekel. Ritkán ír, megváratja a verset, s ekképpen türelmetlen olvasóit is, de ami tolla nyomán születik – végérvényû” – vélekedett költõbarátja, Ratkó József, az 1980-as évek közepén. Az utóbbi másfél évtizedben azonban – „türelmetlen” olvasói örömére – Buda Ferenc a korábbiakhoz képest gyakrabban jelentkezett verssel, prózai írásokkal, és ezzel egyenértékû, vele készített lírai interjúkkal, s többször vehettük kézbe új köteteit is (Csöndország, Hatalmam: nyugalom, Kimondott, szó, kilõtt nyíl, Árvaföld). Az elmúlt két év könyvtermése pedig az õ léptékével mérve kifejezetten bõségesnek mondható, hiszen megjelent az új verseket bemutató Árapály, a legszebb költeményeibõl válogató Isten szalmaszálán, az 1956-os tematikájú és a – három „forradalmi” verse miatt egyéves börtönre ítélt költõ – börtönélményeit feldolgozó Túl a falon, ami CD-n is meghallgatható Buda rendkívül szuggesztív, mûvészi elõadásában. Novemberben, hetvenedik születésnapjának tiszteletére látott napvilágot a Holnap Kiadónál legújabb könyve, a Mi híja még. „Versek 1955– 2005” – tájékoztat az alcím, tehát a szerzõ válogatta és szerkesztette könyv összegzõ szándékú; fél évszázados költõi életútjáról ad számot. Úgy vélem, Buda Ferenc jelentõségét, költészetének értékeit felesleges bizonygatni, mert nem kétséges, hogy a koroktól független, idõtlen esztétikai kategóriák szerint is örökre beírta magát életmûvével, számos kiemelkedõ versével a magyar irodalom aranykönyvébe. Elég csak olyan verseire utalni, mint a Lennék kisgyermek, Ne rejtõzz el, Pesten esik a hó, Tanya-hazám, Roham, Himnusz haza, Holt számból búzaszál, Ég s föld között, Ázsia felett, Vonatok, Fohász a virradatban, Árapály, és még hosszasan sorolhatnánk emlékezetes verseit. Buda abba a költõtípusba tartozik, amelyet Hamvas Béla poeta sacernek nevezett. „Afféle rezgõ húr vagy membrán vagyok ég és föld, ember és világ, ember és ember között” – vallja meg a kötet végén a Néhány

A

jelzõs szintagma (Elsõ életem) akár egy elsõkötet címe is lehetne, pedig mennyivel jobban illik egy olyan könyvhöz, amely – mint amilyen Fecske Csaba legújabb, tizennyolcadik kötete is – nem utat nyit, hanem ellenkezõleg, befejez egy pályát, lezár egy szakaszt, s ennek megfelelõen visszatekint, összegez, (át)értékel. Az „elsõség” ebben az esetben fogalmilag nem pontos megjelölés, hiszen az azóta eltelt idõ jelentõsen módosított az akkor történteken, s ami ebben a megrajzolt múltban valamikor elsõnek számított, mostanra nem mutathatja ugyanazt az arcát. Elsõkbõl lesznek az utolsók? Vagy fordítva? Mindenesetre: ahogy az meg van írva. Fecske Csaba jó pár kiemelkedõ verset tartalmazó új kötetének alapvetõ témája az elmúlás, különösen az elmúlás-eltávozás miértjének nyomába eredõ emlékezés: „volt-e ami nincs / van-e ami egyszer megesett” (Elõször). Az újraalkotott múltként felfogott visszaidézés, felidézés vagy rezignáltan a biztos megnyugvást fogalmazza meg („egy ágyba fekszik immár / soha és mindörökké” – Jó volt), vagy csalódottan a szükségszerû változás felismerésének ad hangot („mintha nem magamat folytatnám / valaki mást” – Más). Az így feltáruló gyermekkori élményeket, „repüléseket” fölidézõ versek (gyakori a darázs, a madár – a szárny motívuma) nagy mesterségbeli tudásra vallóan elkerülik az érzelgõsséget és a látványos nosztalgiázást, s szinte mindvégig a tisztán objektív rálátás és a csendesen szubjektív melankólia határán egyensúlyoznak. Ennek kiegyenlítettsége döbbenetes erõvel ellentételezi a második ciklus naturális leírásoktól sem mentes betegség- és halálköltészetét, amely már címében is radikálisan más választ ad az „eltûnt idõ” felkutathatóságára (Az lesz, ami volt). Fecske Csaba verseinek jellegzetes „mélyre” hangoltságát, panaszos, elégikus hangját igazából az ezután következõ blokkok komor bölcseleti lírája adja meg: „hogy megsûrûsödött idõm / életem zaccos alja ez / mint kamra mélyén az egér / szívemben a halál neszez” – Cserbenhagy; „mint egykor a kéj most a fájdalom / dagonyázik a hús mocsarában // [...] benned furcsa érzések osonnak / nem te következel utánad” – Õszi reggel.

21

Mi híja még szó az életemrõl címû rövid, olvasót eligazító prózai életrajzában. A Mi híja még tartalomjegyzékét átfutva észrevehetõ, hogy a költõ – az általa feltehetõen gyengének tartott – néhány zsengén és gyermekversen kívül (kár, hogy kimaradtak a Kócmadzag kedves darabjai) minden megjelent költeményét felvette a majdnem kétszázötven oldalas gyûjteményébe. A verseket úgy állította sorrendbe, hogy azok a bennük megjelenõ lírai személyiség életútját vázolják fel nagyjából kronologikusan, a kezdettõl: Nagyapám, napjainkig: Isten szalmaszálán, melyben a majdani törvényszerû elmúlás elõtt számvetést készítõ költõ vall életérõl és kételyeirõl. A könyvet bárhol felütve azonnal kiderül, hogy milyen markánsan egynemû és jellegzetesen egyéni hangú költészet a Buda Ferencé. Persze ez nem jelenti azt, hogy a fél évszázad alatt ne történt volna versbeszédében fejlõdés és mélyülés, hisz a kezdeti erõteljes József Attila-, Juhász Ferenc- és Nagy László-hatást egyéni módon integrálva alakította ki önálló hangját. E bevallottan vállalt mesterek mellett természetesen a magyar, és jó néhány általa is fordított északi (lapp, finn, mari) és keleti nép (kazak, török, kirgiz stb.) szövegei (népköltészet, népmesék, közmondások, népi bölcsességek), õsi kultúrája az a nyelvi-szellemi bázis, amihez érthetõ módon aranykor utáni nosztalgiával fordul, s amelybõl szervesen építkezik a mai napig. Mert van Buda személyiségében egy olyan eredendõ minõség és különleges érzékenység, amely alkalmassá teszi arra, hogy megértse ezen történelem elõtti és alatti archaikus kultúrák szimbolikus jelrendszereit, örökérvényû üzeneteit, és sokféle módon szervesítse azokat mûveiben mai mondanivalóval. Ezt az õsit és modernt szintetizáló 20. századi alkotói módszert magyar nyelvterületen az úgynevezett bartóki modellel szoktuk jellemezni, amelynek Buda elsõrangú kortárs képviselõje.

Buda versei erõsen képiek, metaforikusak, tiszta és mély gondolatiságuk ellenére gyakran népdalszerûek, de sokszor használ különbözõ versformákat, hisz nem csak poeta sacer, hanem poeta doctus is, aki képes bármilyen versformában magas színvonalon megnyilatkozni. Egyik fõ jellemzõje – még a hosszú verseiben is – a végletekig való sûrítés, az aforisztikus tömörség. Nem véletlen, hogy Buda az utóbbi idõkben rátalált a japán haikura, mint mûformára (63 haiku). Szövegei gondolatisága a gyökerekig hatol, s gyakran él a biblikus motívumok és szituációk lehetõségével. Érdeklõdésének megfelelõen lírájába nem csak az egyén legfontosabb egzisztenciális kérdéseit és az ontológiai problémákat vonja be, hanem a külsõ lét szociológiai valóságát, a társadalmi problémákat, a nemzeti közösséget érintõ gondokat, sorskérdéseket. Teremtett poétikai világában a lírai alany lényegét tekintve megalkotójával azonos. Ez a lírai személyiség pedig a széttöredezett, értékvesztett világunkban szilárd, következetes, keresztényi alapokon nyugvó etikai világképpel, viszonyítási pontokkal rendelkezik, hatalmi és politikai rendszerektõl függetlenül, és a létezés belsõ és külsõ eseményeit, a világ felszínén és a mélyben történõ mozgásokat ezek alapján értelmezi, ítéli meg. Nem véletlen tehát, hogy a letûnt diktatúra évtizedeiben a társadalmi létre reflektáló versei komor kilátástalanságot, lélekölõ külsõ szabadsághiányt, reményvesztettséget fejeztek ki (Túl a falon, ’83), illetve a tabuk metaforikus kimondására törekedtek (Kutya a társam). Az 1980-as években Buda versvilága egyre egyetemesebb horizontú lett, az agonizáló Kádárkorban való létezés elemzése mellett egyrészt erõteljesen civilizációkritikus álláspontot foglal el (Elégia). Ez a szemlélete a rendszerváltást követõen még inkább kiteljesedik, amikor a költõ által remélt jobb világ helyett, a nyugati globalizáció áldásos hatásaként, a médiavezérelt fogyasztói tömegtársadalom abszurd, „fordított”

Buda Ferenc: Mi híja még, Versek 1955–2005, Holnap Kiadó, Bp., 2006 „mûvilága” született meg (Malom, Tiborc tûnõdik), amely ellen csak keserû humorral és fanyar iróniával tud védekezni. Másrészt megszaporodnak a transzcendenciába hajló, kozmikus hangoltságú, a lét végsõ kérdéseit boncolgató versei (Ég s föld között, Hõbõl, fénybõl, Fohász a virradatban). Feltétlenül meg kell említeni a kötet tervezõjét, Buda köteteinek állandó tipográfusát, a költõ Nagy László – akinek a jelenléte egyébként az egész kötetben érzékelhetõ – fiát, Nagy András grafikusmûvészt, aki a versek szellemiségéhez mindig méltó könyvformát alkot. Mi híja még – kérdezi kérdõjel nélkül a könyv címe. Köszöntve a hetvenéves költõt, hisszük, hogy még sok, s továbbra is „türelmetlenül” várjuk az új verseket, a kéziratban lévõ mûfordításokat, s az eddig közölt életrajzi regényének további fejezeteit.

BABOSI LÁSZLÓ

Az összegzés szándéka Bár a kötet versei alapvetõen nem a transzcendens felé vezetõ utat keresik, az Eleitõl fogva címû ciklus, amely retorikájának megfelelõen szakrális jellegû, bibliai témájú szövegeket tartalmaz, egyáltalán nem idegen a könyv hangvételétõl. Amellett, hogy az Elsõ életem általában véve „profán” tapasztalatait új kontextusban közvetíti („akit a sors vert meg / én szomorú gyermek” – Ima-féle), a kötet minden bizonnyal legerõsebb blokkjának is tekinthetõ. Afféle bibliai arcképcsarnok ez a tizenkét vers, amelyben egyként találunk szereppróbálkozásokat (Az Olajfák hegyén, Gábriel), egyes szám harmadik személyben megfogalmazott parafrázisokat (leggyönyörûbb talán a Péter: „nem volt vele de ellene a test / roppant súlyával nyomta a kereszt”), s külön kell említeni a Lót és lányai címû nagy verset, melynek nyelvi megformáltsága, a szakrálistól konvencionálisan

Fecske Csaba: Elsõ életem, Bíbor Kiadó, Miskolc, 2006

idegen vérfertõzõ aktus plaszticitása, érzékletessége bármely hasonló tematikájú kortárs ábrázolás egyenrangú partnere. (A Lót-történet ráadásul nem egyedi, és nem is biztos, hogy a legkiemelkedõbb példája a szexus megjelenítésének Fecske Csaba költészetében.) Az Elsõ életem egyik legfontosabb szövegszervezõ eljárása – paradox módon – a központozás: pontosabban annak szinte teljes hiánya. A XIX. század második fele, a kései szimbolizmus, majd ezt követõen az avantgárd óta gyakori verselési módszer alapvetõ „jelentésképzõ” funkciója (a jelentések kimozdítása, elbizonytalanítása, és az ebbõl fakadó feszültség megteremtése) közismert – csupán egyetlen példa erre a gyermekkori helyszínek és élmények felidézésére épülõ elsõ ciklus egyik fontos darabja, a Szögliget, a hely, ahol „Szádvár napszíttaromjai alatt / hétszáz évre visszamenõleg látni / az idõt bánatos fák falják / fuldokolva a levegõt”. Az Elsõ életem utolsó ciklusa – a találó címû Idegen érzés – direktebb újraírásokat, rájátszásokat tartalmaz, és sokkal látványosabban figyelhetõ meg bennük a párbeszédbe vont költõi hagyomány, mint a kötet megelõzõ darabjaiban, amelyek úgyszintén számos allúzióval, nem szó szerint intertextuális utalással élnek (Babits, Kosztolányi, József Attila, Radnóti hatása végig érezhetõ). S bár a cikluscímet adó versben lábjegyzet igazítja el az olvasót a nehezebben fölfejthetõ szálakat illetõen (Rilke, Eliot), a W. S. kerti széke, a Szeptemberi átirat, a groteszken játékos ajánlásával a halott költõbarátra, Körmendi Lajosra emlékezõ Neked szántam, a Miskolcon járt az õsz, vagy a J. A. a Dunánál egyértelmûen jelzi, milyen irányból érkeznek a versek alakulását, felépítését meghatározó áramok. Egy pár szó erejéig ez utóbbinál maradva: a József Attila-olvasás leképezõdése ez a szonett („a rakodópart alsó kövén ült”), mely nem csupán A Dunánál akkordjait zengi, de a

Születésnapomra helyzetdalának merengõ, számvetõ („bár magas volt a vízállás sekély / a kéj”), illetve az Altató halál közeli élményét sugalló költõjét is fölidézi („sajnos a kabát is szakad tovább”). Mindezt úgy, hogy a „félig székely vagy tán egészen az” költõelõdre vonatkoztatott olvasói elõfeltételezést vagy tapasztalatot („szétesett világot örökölt õ”) felülírja a József Attila-olvasás versbe foglalt eredménye, amely ellentétes módon épp a (költõi) világ szétszálazhatatlanságára, összefonottságára mutat rá. A ciklus – így a kötet – utolsó verse, a „hajnali részeg” zavarodottságot imitáló Kótyagosan ugyanezen az úton halad tovább, majd érkezik meg, egy szövegben mutatva föl a verseskönyv általános jellemzõit: a központozás hiányából fakadó jelentésátcsapásokat, jelentéselcsúszásokat, ily módon a versek mindenkori üzenetének képlékenységét; a jellemzõ motívumokat, mint amilyenek például a hanghatások („nem a villamos lehet csak a fülem cseng”; „roppant hangos kovácsmûhely a koponyám”), az emlékezés („fölizzik valami távoli emlék sejtelem”) vagy a madárra, repülésre tett utalás („hol hagyhattam / el a szárnyamat”). Ez utóbbi egyben az elmúlás, még pontosabban a felnövésen keresztül érzékeltetett elmúlás, az önmagának idegenné lett én rezignációja felé mozdítja el a verset („vajon én vagyok aki oly nehezen méri / lépteit”), pátoszmentesen aknázva ki egyúttal a külvilággal, a társadalommal kiépített kapcsolatok törékenységét, sebezhetõségét is („akivel söröztem / [...] nem tudom ki volt”) – hogy a végén a mesevilágból származtatható képpel ne csupán megelõlegezze, végre is hajtsa a régóta várt, elkerülhetetlen exodust, egyszersmind a könyvbõl, annak melankolikus atmoszférájából kilépést is: „mint anyóka a rõzsét cipelem magam haza / miközben lecsúszik rólam az éjszaka”.

KISS LÁSZLÓ

22

2007. február

R

egény, aminek alaptétele a hiány. Az el nem mondott családi anekdoták, rejtegetett gondolatok és érintések katalógusa. Pontos, szenvtelen leírás, ítélet indulat nélkül. Györe Balázs új kötetével mintha bezárna egy ajtót, amit annak idején a Halottak apjával nyitott meg önmaga és az olvasók elõtt – mögötte emlékek, jegyzetek, elgurult kabátgombok; egy polgári otthon várakozó csendje. Az Apám barátja egyszerre epilógus és autonóm mû, s talán utolsó variáció egy néma témára, a férfi-kapcsolatok történetére. A szerzõ tárgyszerûen beszél apjához, Györe Pálhoz fûzõdõ viszonyáról, valamint az apa és a régi munkatárs, Berecz Lajos között kialakult barátságról – nem jobbít és nem közelít, meghagyja lebegésükben vagy súlyukban a kiejtett szavakat. Hitvallása – „Tudom, amit tudok. És nem tudom, amit nem tudok.” – hideg öndefiníció: az író megköti kezeit, az ember elismeri kicsiségét az isteni „Vagyok, ami vagyok”-kijelentéssel szemben. Györe Balázs könyve nem a klasszikus értelemben vett családregény, inkább tekinthetõ párhuzamos monológok gyûjteményének, melyben külön emlékezik apa, fiú és barát – elválasztja õket az idõ, az érzelmi és fizikai távolság. A Györe Pál naplójegyzetei köré épülõ, szervesülõ könyv emellett lehetne intim jelentésgyûjtemény is: hiszen ez a három férfi azért megfigyeli egymást és viszonyaikat, leírásaik pedig összeolvasva érvényesek igazán. Györe Ottliktól „örökölt” pontossága, személyesen is üres narratívája lehetõvé teszi, hogy az Apám barátja hármaskönyv maradjon, három szabadon gondolkodó ember hagyatéka, nem pedig alanyi próza, magánirodalom. A szinte bejegyzésenként, cetlinként összefûzött regény eseménytelen, történései családiasan hétköznapiak. Szinte érezhetõ a lassú folyamat, ahogy keddekbõl, szerdákból, hártyavékonyságú napokból egymásra rétegzõdik közel ötven év, három férfi élete. Kirándulások a budai hegyekben, közös munkahely-változtatás, kórházi beutaló, csendes ebédek a Kavics utcai lakásban – ennyi volna az egész, ez lenne a barátság? Rojtosodó gallér, leszakadt kabátgombok, a fiókban szaporodó jegyzetek jelzik csak az idõ múlását, s az ember nem érti, hol itt a trükk, hogy válik majd mindez többé, mint ami látható, mint ami

A

z elbeszélõ próza egyik legnagyobb kihívása a sorsfordító jelennek, valamint a közelmúlt történelmi és politikai szempontból is fontos történéseinek mûbe foglalása, mert erre nincs se útmutatója, se mintája, ritkán sikerül mûként is hiteles világot létrehozni a mából, vagy akár az egy-két évtizeddel korábbi eseményekbõl, ehhez inkább a dokumentáló szociográfia vagy a megjelenítõ dráma nyújt lehetõséget. Onagy távolabbra nyúlt az idõben, s a fél évszázad már tulajdonképpen „epikai távolságnak” számít, ugyanakkor az 1956-os események emberi és társadalmi feldolgozatlansága, évtizedeken át tartó politikai lefojtása következtében még mindig nem képzõdött meg az a történelmi és epikai távlat, ami lehetõvé tenné a forradalomról szóló hiteles szépirodalmi számvetést, különösen ha az epikai koncepció a történet hitelességével kívánja növelni az elbeszélés hitelét, és megtörtént eseményeket, meg azok valós résztvevõit jeleníti meg, így Onagy regényében is akár a banalizálástól a túlheroizálásig csúszhatott volna az elbeszélés tónusa. A csapdákat és buktatókat elkerülve mégis sikerült megtalálnia azt a távolságot és azt a látószöget, amelybõl hitelesen, tárgyilagosan, ugyanakkor átélt személyességgel, érintettségét kiemelve jeleníthette meg az ötven évvel korábbi történéseket, az események „valós”, de mégis fiktív szereplõivel együtt. Ennek eléréséhez voltaképpen két út közül választhatott: vagy annyira eltávolodik témájától, hogy az elbeszélhetõvé váljon, tehát valamiféle objektivizálásra, szenvedélytelenségre tegyen kísérletet, vagy annyira ráközelít, hogy a szubjektivitása, bennelevõsége adja meg látószögének narratív hitelét. Onagy nem választott, hanem egyszerre indult el mindkét úton, és eljutott a közelmúlt elbeszélõ megidézésének egyik, lényegében nagyon egyszerû eljárásához, amivel regényként kiválóan mûködõ epikai térséget hozott létre. Az emlékezõ higgadtságát, tárgyszerûségét a fél évszázadnyi eltávolodás indokolja, a jelen idejû (ami tulajdonképpen a múlt idejû, ötven évvel korábbi, csak az emlékezés nyomán jelenidejûsített) énjének szerelmes hevületét pedig tizenkilenc éves kora, és szerelmével való összeköltözésének mámora

Az író, aki ott sem volt jelen van, unalmasan. Mégis érezhetõ a titok jelenléte, átjárja a családi kapcsolatokat, s a Györe Pál és Berecz Lajos közötti felemás, furcsa barátságot is. Milyen kutatómunkát folytatott a két férfi az ötvenes évek elején az Optikai Kutató Laboratórium szakkönyvtárában? Miért nem beszélt errõl fiának az öreg Györe, s általában, miért tartott fent érezhetõ távolságot még a legközelebbi hozzátartozóival szemben is? Hasonló kérdések merülnek fel Berecz Lajos, e szelíd, konfliktuskerülõ ember személyével kapcsolatban, akinek vélhetõen magasabb politikai körökkel is lehettek kapcsolatai, s aki idõrõl idõre felbukkant a hárshegyi szanatórium épületében – hol látogatóként, hol ápoltként. Mi tartotta együtt ezt a két, természetében, gondolkodásmódjában olyannyira különbözõ embert a halálig? Györe Pál levelekbe temetkezõ szenvedélyessége,

Györe Balázs: Apám barátja, Kalligram, Pozsony, 2006

Berecz Lajos lassúsága és csendje olyan titkot alkotnak, aminek páncélját sem Györe Balázs, sem az olvasó nem tudja nehézség nélkül feltörni. „Volt ezekben a férfiakban valami elpusztíthatatlan. Valami csökönyösség. Változatlanság. Mozdulatlanság. Egyformaság? Mozdíthatatlanok. Nem láttam apám barátját lefogyva, soványan, zörgõ csontokkal. Gyerekkoráról semmit sem tudok. Nem láttam róla diákkori fényképet. Iskolái? Zongoraórák? Apja szigora? Hatása? Mások hatása?” Talán senki sem fog már válaszolni ezekre a puhatolódzó kérdésekre; hiszen csak a nekünk szabottat tudhatjuk – azt viszont maradéktalanul tudnunk kell. Györe Pál felismerte ezt a kötelességet – s bár jóformán benne élt a leírás, a feljegyzés kényszere, mégsem vált nála valódi alkotó munkává. Írt, füzetlapokra, könyvtári katalóguscédulákra, „titkos” naplóba, hogy aztán sorait fia vegyítse el majd a sajátjaival, mint port a porral, hamut hamuval, így végezvén el saját gyászmunkáját. Györe Balázs nagy gondossággal készíti el a két barát portréját, képei valahogy mégis vonástalanok – talán mert ilyenkor nem is az arcokat, inkább a rajtuk váltakozó fény- és árnyjátékot, a köréjük feszülõ, hol levegõs, hol sûrû teret formálja meg. Ahogy a szerzõ fogalmaz: „Megpróbálok emléket állítani ezeknek a férfiaknak. Kabátokból, elszakadt bélésekbõl, elgurult gombokból, foltokból, cetlikbõl, pántokból, svájcisapkákból és kalapokból emelem ezt az emlékmûvet. Szöveteket, rétegeket (...) rakok egymásra. Próbálnám kiszellõztetni õket, hogy ne legyen szaguk. Testszaguk.” Melegük, közelségük, folytathatnánk a sort – Györe mindent megtesz, hogy hitelesítse, és egyben elválassza hõseit, tõlünk és magától, mintha félne a találkozás erejétõl. Valóban ennyire idegenek lettek volna ezek a férfiak? Megismerhetõek-e egyáltalán? Az Apám barátja egyfajta negatív leltár. Hiányoznak belõle a hõsök. Hiányzik belõle maga az író, aki bár minden eseményben részt vett, mindent látott – mégis, mintha ott sem lett volna.

Györe Balázs outsider. Hûvössége nem elutasítás és nem kihívás, éppen csak biztonságot jelent – a távolság nem szépít meg, de veszélytelenné tesz. Ezért szívszorító, amikor egyszer csak felszínre robbannak a régen elfojtott érzelmek – mikor az író apjával álmodik, és sírva öleli az elveszettnek hitt, szemüveges, fáradt öregembert. Öleli, mint életében, a valóságban soha. Aztán jöhet újra a megfontolt csend, s õ tovább piszmog a dokumentációként szolgáló képeslapokkal és cédulákkal. A kívülállás számára nem jelent szabadságot, mint ahogy nem jelentett az apa számára sem. Ahogy Györe Pál naplójában írta: „Az outsider: az önmagát kérdezõ ember. S legfontosabb kérdései válaszolatlanul maradnak.” Györe apán és baráton, meta-valóságokon keresztül kérdez. Információi, napra pontosan datált jelenetei nem megvilágosítanak, csak újabb titkokat hívnak elõ: az idõ nála nem stabilitást adó váz, hanem a lehetséges köpönyege – és minden kérdés, legyen tûpontos vagy szenvedélyes, csupán ezt a köpenyt érheti el. Õ azonban újra és újra nekirugaszkodik. Tiszta, száraz leírásai, az apától átemelt naplórészletek és Berecz Lajos idõnkénti kiegészítõ sorai, mint héjak illeszkednek lassan össze, s együtt növekedve hozzák létre az Apám barátjának hagymaszerkezetét – az építményt, melynek legbelsõ rétege mögött a sötétség várakozik. Az apró cetlikre, katalóguscédulákra vetett mondatok, lejegyzett dátumok és helyszínek mind e felé az utolsó kéreg felé simulnak. Alatta új kérdés vár? Végsõ titok? Nem tudjuk, amit nem tudhatunk. „A biztosról, önmagunk biztonságáról nem beszélhetünk. A szív nem a könnyût választja, hanem a könnyeket. Félrevezetés? Nyitott sír a torok? Álnokság? Kígyó mérge a szájon? (...) Hány bõrt kell még lehúznom rólad, apám! Egyetlen igazi férfirokonom, te! Halott! Fölém magasodsz.”

KONCZ TAMÁS

Eposzi színezet nélkül magyarázza, miközben mindkét szólamon átüt az elbeszélõ racionális gondolatmenete, a rezonõr némi malíciától sem mentes fölszabadító iróniája, ami nélkül aligha lehetett volna ezt a kisregényt megírni. A megjelenített tér pár perc alatt bejárható, az emigrációból ötven esztendõ multával az esztergomi Bazilikához, illetve a sortûz helyszínéhez, a Sötétkapuhoz visszatérõ férfi pár órát tölt csupán a városban, miközben két, fél évszázaddal korábbi nap eseményeit idézi fel. Összesen három nap, párszáz méter, három ember, két árva fiútestvér, és a fiatalabbik szerelme, Anna egybefonódó története – ennyi a kisregény leszûkített dimenziója, amiben a közeli fókuszálás nyomán megannyi részlet szemléletes megjelenítésére nyílik mód. A részletábrázolás különösen a kisregény szerelmi drámájának szálára jellemzõ, a sortûz konkrétumait többszörös áttétellel tartja távol magától az elbeszélõ: õ nincs benne a történésekben, illetve csupán belecsöppent, sodródik benne, de a legfontosabbakat nem saját szemével látja – a szemtanúk a már megtörténtekrõl számolnak be a két fiatalnak, majd ezt az elsõdleges elbeszélést idézi fel saját narratív eszközeivel a történet hazalátogató férfija. Onagy közben arra is ügyel, hogy olvasóját emlékeztesse az elbeszélés regényszerûségére: a fejezetcímekben baljós gyakorisággal szereplõ „utolsó” szó és az egyéb, többé-kevésbé rejtett utalások elõrevetítik a tragikus végkifejletet. Az Európa, sõt a világ felé üzenõ változásokról – a változások igényérõl – szóló mûben a Bazilika a változatlanság megtestesülése, az a hely, ahonnét el lehet indulni a múlt és az elbeszélõ korábbi énjének keserû hangú megidézésében. Az elindulást segítõ két bevezetõ fejezet után a harmadikban szinte észrevétlenül harmadikból elsõ személyûre vált az elbeszélés, elõbb bekezdésenként változik az én és az õ, ami tulajdonképpen ugyanazon személy egybemosódó beszédmódja, az én a fiatalember belsõ láttatású elbeszélése, az õ pedig az emlékezõ jelenének

külsõ bemutatása, majd a két szólammal jelzett jelen- és múltidejû közlés mondatonként, sõt, mondatokon belül is erõsíti egymást, miközben a mindentudó elbeszélõ jelenléte is nyomatékosul, például így: „Gyere, mondom Annának, gondolja a férfi...” A férfi, aki tizenkilenc éves volt 1956-ban, aki a Sötétkapunál eldördült sortûzben elveszítette bátyját, szerelmét pedig egy vaktában tüzelõ ávós kaszálta le, semmivel se kötõdött a forradalomhoz, még csak nem is politizált, egyszerûen csak történtek körülötte a dolgok, miközben minden erejével azon volt, hogy megfelelõ otthont teremtsen szerelmének. Így kívülrõl láthatta a történéseket, minél fogva megidézõ emlékezése során érzékletesen jeleníti meg azokat az erõket, lendületeket, amelyek mozgásba hozzák, irányítják és lelkesítik a tömeget. Jó

Onagy Zoltán: Sötétkapu, Pont Kiadó, Bp., 2006

alkalma nyílik erre az elbeszélõnek, hiszen annak ellenére, hogy maga is a forradalmi lázban tüntetõ tömeggel együtt, és a tömegben külön is mozog, kívülrõl szemléli azt, mert nem a fölvonulás falkaszelleme tüzeli, hanem az otthonteremtés boldog izgalma, s erre még rájátszik az elbeszélõi távolság: valószínû, hogy az 1956-ban tizenkilencedik évében járó fiúnak a tömeget motiváló és manipuláló jelszavak, szónoklatok, gesztusok és történések irracionális voltát feltáró gondolataiban a városba visszatérõ, hatvankilenc esztendõs férfi tapasztalata és racionalitása visszhangzik, aki ugyan tudja, hogy életének legfontosabb napjait a forradalom alatt élte, ennek ellenére képtelen azonosulni a forradalmárokkal, s ugyanígy képtelen feldolgozni a hatalomnak azt a gõgös fölényét, amivel tankokat küld az emberekre és válogatás nélkül lövi a fegyvertelen tömeget, s végsõ soron azt, hogy a hatalom és a politika nem valami imaginárius képzõdmény, hanem kõkemény realitás, ami kíméletlenül zúzta szét családi életét, érzelmi világát, õt magát, végérvényesen, amiért nincs miért idehaza maradnia. Vele szemben Anna nemcsak fizikailag, hanem lélekben is a tömeg része kíván lenni, de õ sem azért, hogy együtt „végleg kipicsázzák a ruszkikat”, hanem mert érzi, fordul a világ, és nem akar lemaradni a történés egyetlen percérõl sem. A mozgás ténye fontosabb számára, mint maga a cél, amire irányul. A két szerelmes fiatal akaratlanul, legalábbis minden forradalmi szándék nélkül sodródik bele a forradalomba, a rendszer pedig, ami ellen tulajdonképpen semmit se követtek el, a legkegyetlenebbül megbünteti õket, Annának az életét, a fiúnak a szerelmét, a bátyját és a jelenét veszi el. A kisregény hármuk sorsán keresztül mondja el 1956 októberének esztergomi történéseit, pátoszmentesen, eposzi színezet nélkül, de drámai megjelenítõ erõvel, bravúros részletekkel hitelesített mikrotörténetek füzérében.

FEKETE J. JÓZSEF

2007. február

A

legutóbb megjelent négy, Ottlik mûveivel foglalkozó könyv – Ottlikveduta, Korda Eszter, Sümegi István könyve, valamint a továbbiakban vizsgált kötet – egyértelmûen jelzi az Ottlik-recepció új korszakát, melyben egyensúlyba kerülhet az Ottlikot övezõ kultikus áhítat és a mûközpontú szövegvizsgálat szemlélete. „Ez a könyv, lapról lapra érzi az ember, úgy nõtt éveken át” (Próza, 206.) bizonyítja könyvében Fûzfa, mivel írásának tárgya az Iskola a határon hálózatos szövegépítkezése. Emellett többször is szerephez jut az Ottlik-kultusz és -recepció története (a kötet utolsó része, a Függelék ezzel foglalkozik 237–265.), ami nem véletlen, hiszen a könyv szerzõje e kultusz talán legelhivatottabb gondozója napjainkban. Ahogy õ is mondja Elõszavában: „...a kõszegi-szombathelyi Ottlik-kultusz felépítésén és megerõsítésén fáradoztunk.” (7.). Ennek fõbb eredménye az emléktábla a kõszegi iskola falán 1999-ben, az Iskola felolvasása három napon keresztül 2004-ben, illetve a kõszegi Ottlikkiállítás 2005-ben. Emellett megalakulóban van az Ottlik Intézet, melynek célja a tudományos kutatás és kultuszápolás lenne, valamint a genetikus kiadás elkészítése, mely az összes szövegváltozatot tartalmazná. A könyv célkitûzése is ezzel függ össze: „...elméleti bevezetése szeretne lenni egy olyan, késõbbi elemzésnek, amely majd az Iskola feltáró »gyakorlati« jellegû hipertextuális vizsgálatát végzi el, illetve amely alapja lehet egy, a szöveg minden keletkezésállapotát egyenrangúan és három dimenzióban interpretáló, vagyis genetikus, digitális, kritikai szövegkiadásnak.” (25.). Hatalmas tudásanyagot fog át Fûzfa könyve; rengeteg a felhasznált irodalom, illetve lábjegyzet, melyek egymással szövevényes utalásrendszert alkotnak, ezzel is modellálva az Iskola írásmódját. A szövegben fõ szerepe az idézeteknek van; a szerzõ áttekinti nemcsak a teljes Ottlik-recepciót, hanem a kötõdõ irodalomelméleti szakirodalmat is. Így a könyv egyik fõ erénye a filológiai alaposság, valamint az (irodalom)tudományos szemlélet. A könyv középpontjában az Iskola a határon áll, melyet a szerzõ a könyv elsõ részében a magyar irodalmi hagyományban helyez el. A magyar próza fejlõdését végigkövetve megállapítja; az Iskola alkalmas arra, hogy „betöltse a »hiányzó« modern nagyregény szerepét a

A

zt gondolom, az irodalmi mûvekhez alapvetõen háromféle módon viszonyulhatunk. Olvasással, kultusszal és kánonnal. Ezek a módozatok a mûvekhez és rajtuk keresztül a szerepszerûségében és empirikus lényében felfogott íróhoz is mindenféle kombinációkban és idõbeli egymásra következésben járulhatnak, kialakítva a legkülönfélébb viszonyokat Így a 20. századi irodalomban is az olvasás, kánon és kultusz a legkülönfélébb variációkban tûnt föl, elég, ha csak néhány írót és mûvet említek: Rejtõ Jenõ alkotásait kezdettõl fogva sokan és szívesen olvassák a mai napig, ennek nyomán kultusz is alakult ki mûvei és személye körül, azonban az irodalmi kánonba ehhez képest csak meglehetõsen késõn került be. Ezzel szemben akadnak olyan szerzõk is, akik hamar részei lettek a kánonnak, mégis, ahogyan jelenünkhöz közeledünk, úgy fogyatkoznak olvasóik, és egynéhány elszánt irodalomtörténészt kivéve talán szinte senki nem olvassa ma már õket. Vannak aztán olyan alkotások is, amelyek sokáig az olvasói világ perifériáján maradtak, és egy szûkebb kör által kialakított kultusz tette õket szélesebb körben is olvasottá, majd a kánon részévé. Véleményem szerint ide tartozik többek között Hamvas Béla vagy Ottlik Géza személye és írásmûvészete is. A probléma az utóbbi esetet példázó írókkal és mûveikkel az, hogy egy idõ után kultusz és olvasás szétválaszthatatlanul összefonódik, valamifajta kötelezõ áhítat kényszere lengi körül õket, így ez viszont sajnos az olvasás, mint szabad és független tevékenység ellen hat, amit fentebbi szerzõk mûvei pedig igen megérdemelnének. A lehetõség ilyenkor egy kutató számára – aki olvasni is akar, nem csupán egy kultuszt mûvelni – az, hogy valamiképpen új szemszögbõl próbáljon meg közelíteni szerzõhöz, mûhöz, a kultikussá tett olvasás terén kívül próbáljon meg magának pozíciót találni. Úgy tûnik, ez utóbbi törekvés jegyében született Sümegi István: A boldogság íze. Ottlik Géza történetei címû kötete is. Mint némi öniróniával jegyzi meg a Bevezetésben: „Megvallom, a könyvön dolgozva jó érzéssel töltött el engem, a hasznavehetetlen filozófust – ami egyébként

Az Ottlik-irodalom szintézise magyar irodalmi hagyományban: a másodmodernség és a posztmodernség közötti években a szocialista realizmussal bíbelõdõ magyar irodalom ...történetében.” (34.). Ezáltal csatlakozik a szakirodalom azon nézetéhez, hogy Ottlik közvetítõ szerepû a magyar irodalomtörténetben. A könyv ezen részének (illetve a könyv nagy részének) egyik fõ módszere az összehasonlítás. Az Iskolával összevetett regények, például Kazinczy Fogságom naplója (59–63.), Závada Jadviga párnája (131.), Kertész Sorstalanság (67– 68.), Marquez Száz év magány címû mûve (165– 167.). A szerzõ rámutat, hogy a prózai hagyomány mely irányai hatottak Ottlik mûvészetére: a magyar klasszicizmustól a kazinczys etikát, fegyelmezettséget örökli; szentimentalizmus és romantika ízléseszménye fõként néhány novellában fedezhetõ fel, a romantikával az Iskola mûfajválasztása (nevelõdés-, fejlõdésregény) hozható kapcsolatba, a modernség pedig a több nézõpontú narrációban fedezhetõ fel. Mivel az Iskola történetek halmaza, õrzi az anekdotikus prózahagyományt is, a visszaemlékezés szerepe pedig az emlékirat-irodalommal hozza összefüggésbe. A könyv második része az Iskola a határon poétikájának fõbb vonásait tárja fel (mint a mûfaj, nyelvfelfogás, kompozíció, narratív szintek, szimbólumok). Ennek a fejezetnek a célja, hogy már a fõ tézis, a hipertextualitás felé vezesse a befogadót. Ezért már nemcsak az Iskoláról esik szó; a hálózatos szövegképzés egyfajta bizonyítékaként a Továbbélõk, Iskola és Buda címû regényeket mint egységes szövegépítményt mutatja be. A három regény gerezdszerûen egymásra épülõ szerkezetét – mely már posztmodern jegynek tekinthetõ (113.) – ábrázolja is (134.). A könyv harmadik fejezete tartalmazza a szerzõ fõ tézisének összegzését: a hipertextualitást, hálózatszerûséget vizsgálja, a Továbbélõket, Iskolát, Budát egy regény rétegzõdéseinek tekintve. Balassa Péter szavaival élve, az Iskolára vonatkoztatva tehát ez a következõképpen értendõ: „E mûben... semmi sem vizsgálható önmagában, mert különválaszthatatlanok az

elemei, minden kontextuális, minden hálószerûen komponált.” („...Az végeknél...”, 261.) A szerzõ elképzelése szerint Ottlik szövegeinek alapvetõ szövegszervezõ elve ez, és nemcsak az Iskola szövegén belül, hanem a különbözõ szövegek közt is fennáll. Ezt bizonyítja az õsszöveg is, a Továbbélõk, mely nem tartalmazza a kettõs narrációt, sem a szimbolikus és példázatrétegeket. Erre a történetgerincre épült rá burokként aztán a mûegész; az Iskolának nemcsak a Továbbélõk, hanem a Buda felé is „csápjai” nyúlnak, hipertextes ugrópontjai vannak (108.). Az utolsó regény így már az Iskola vizsgálatánál rendre elõtûnik, de szorosan véve, e mûvel sajnos csak érintõlegesen, tíz lap erejéig foglalkozik Fûzfa, akkor is inkább a befogadástörténetre fókuszálva (A Buda elsõ évtizede: a posztmodern szövegképzés kiteljesítése felé – a kétpólusú recepció hullámverése közt? fejezet).

23

Fûzfa Balázs kötete egy már kanonizált mûvet vizsgál a hipertextualitás új szempontja szerint, mégis a szövegvizsgálat módszerében érezhetünk némi hiányosságot. A szerzõ téziseit nem a mû(vek) elemzésével, hanem közvetetten, szakirodalmi szövegek idézésével próbálja igazolni. Összegyûjt az irodalomból minden olyan állítást, ami Ottlik mûvének hálózatosságára utal, de magát a mûvet igen kevéssé vizsgálja. Ez oda vezet, hogy állításai nem igazán eredetiek, hiszen tulajdonképpen a szakirodalom eddigi konklúzióinak ad új nevet. Ennek valószínûleg a már idézett célkitûzés a magyarázata; tehát, hogy ez a könyv „csak” bevezetése egy valódi szöveganalízisnek ((Hipo)tézisek, 25.). De még e magyarázat ellenére is maradhat bennünk hiányérzet. A könyv szerepe így a szintézis; összeegyezteti az Ottlik-kritika állításait, majd ezeket magasabb szintre emelve új névvel látja el õket – a hipertextualitással. Ennek elméleti hátterét azonban igen kevéssé tárja fel. A könyv erényei a tudományos alaposság, a szakirodalmak számbavétele és összefoglalása. Az Ottlik-kritikában jártas olvasó számára azonban kevésbé tud újat mondani, a laikus érdeklõdõk viszont teljes képet kaphatnak a szakirodalom állításairól. A recepció elmozdulását mutatja, hogy a kultuszmû mellett Fûzfa munkája az eddig leértékelt Budával is foglalkozik, kimutatva a két mû szoros összefüggéseit, ezáltal a fõ mû mellé emelve az utolsó regényt és meghaladva az Ottlikra vonatkozó „egykönyves szerzõ” szakirodalomi megállapítást. További érdeme a könyvnek az Ottlik-kultusz eredményeinek, mai alakulásának részletes bemutatása, valamint hogy felhívja a figyelmet a kritikai kiadás szükségességére. Így nem utolsó szempont az sem, hogy a könyvben felvetett kérdések további kutatásokat generálnak leginkább Ottlik mûveinek kiadása tekintetében.

HERMÁNYI GABRIELLA

Fûzfa Balázs: „...sem azé, aki fut...”, Argumentum Kiadó, Bp., 2006

Világlátás és élettörténet szívesen vagyok –, hogy most talán olyasmit csinálok, aminek legalább némi praktikus értelme is van.” Lényeges, hogy a szerzõ az Ottlik-kultusz eredetileg generáló centrumát, az Iskola a határont, bár kiemelten kezeli, mégsem helyezi aránytalanul a többi Ottlik-mû fölé. Maga a Sümegi-kötet öt nagyobb egységre oszlik, melybõl csak az utolsó kettõ foglalkozik külön és kizárólagosan Ottlik két legnagyobb regényével, az Iskola a határonnal és a Budával. A megelõzõ három rész az írói világkép megközelíthetõségét, a novellák világlátását, illetve azt a gondolati hátteret próbálja meg rekonstruálni, amelyet Ottlik Géza regényelméleti megnyilatkozásai – elõadás, beszélgetés, kéziratban maradt fejtegetés – alapján a további elemzéseihez is felhasznál Sümegi István. Kiindulópontja, ahogy a szerzõ fogalmaz, „Ottlik munkáit egy önéletrajzi tér részeként” szemlélni, s mûveit ennek jegyében elrendezni és újraolvasni.

Sümegi István: A boldogság íze. Ottlik Géza történetei, Jelenkor kiadó, Pécs, 2006

Nagy elõnye ennek a fajta eljárásmódnak, hogy az Ottliknak tulajdonítható világképet, és ennek a regényekre kiható implikációit az életmû egészében és egységben kezeli Sümegi, kitérve a kevéssé ismert és olvasott rövidebb írásokra éppen úgy, mint a kéziratos hagyatékra. Éppen ezért túlzott szerénységet vélünk felfedezni akkor, amikor azt állítja, munkája nem monográfia, mert nem szól minden Ottlik-mûrõl egyforma részletességgel, illetve nem ír a keletkezési körülményekrõl vagy az író életrajzáról. Úgy gondolom, Sümegi munkájának elõnyei, értékei ugyanabból a tõbõl fakadnak, mint hiányosságai. Az a tény, hogy a szerzõ nem irodalomtörténészként közeledik tárgyához, mentesíti attól a tehertételtõl, hogy a manapság szinte kötelezõ mûnyelven szólaljon meg és léptennyomon citáljon hazai és nemzetközi tekintélyeket. Ennek következtében Sümegi szövegére jellemzõ egyfajta esszéisztikus oldottság, ritmus és nyugalom, amelyhez tiszteletre méltó gondolati igényesség társul. Valóban úgy tûnik, megvalósul a kötetben az a szerzõi szándék is, hogy elkerülje: „a szépirodalmat apropóul használva, rajta élõsködve próbáljuk meg kifejteni a magunk magvasnak vélt elképzeléseit; ha nem a mûvekrõl vagy rajtuk kívül gondolkodunk, hanem a mûvekben. A szubjektivitás csak ekkor nem fokozza le az értelmezettet a felvetett kérdések taglalásának eszközévé, hanem éppen ellenkezõleg, segít abban, hogy tekintetünket kitartóan és kizárólag csak a megszólított mûvön és az elinduló dialóguson tartsuk.” (Bevezetés) A másik értéke a kötetnek, hogy az elõbbi célnak megfelelõen a szerzõ nem próbál visszaélni filozófusi mivoltával, nem terheli agyon értelmezési kísérletét filozófiai terminusok, rendszerek, bölcselõk idézésével, hiszen jól tudja, egy munka szellemi színvonalát nem a másoktól átvett bölcsességek mennyisége határozza meg. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy Tengelyi László Élettörténet és

sorsesemény címû könyvének egyik alapvetõ gondolata fontos szerepet játszik Sümegi megközelítésének megalapozásában is, értve ez alatt a sorseseménynek az élettörténet újraírására gyakorolt meghatározó mivoltát. Az ottliki világszemléletnek a szövegek alapján megkísérelt rekonstruálása során Sümegi meggyõzõ magyarázattal tud szolgálni a két nagy regény (az Iskola a határon és a Buda) felépítésének sajátos vonására, szereplõinek, történetvezetésének különös megoldásaira. Ezen túlmenõen a sokak által nagy várakozással fogadott, de legalább ekkora csalódással sikertelen, befejezetlen mûnek elkönyvelt Buda címû regényt is be tudja illeszteni az életmû egészébe, sõt, imponáló és bonyolult szerkezeti felépítést is rendel hozzá. Sümegi István egyik legjelentõsebb eredményének azt találom, hogy a Budát tárgyaló fejezet után nem lesz kétséges, ennek a mûnek az elemzése mintegy utólagosan át is rendezi az életmû olvasását, és elõtérbe helyezi annak szerzõje élettörténete és életszemlélete felõli megközelítését. Mint említettem, Sümegi tanulmánykötetének bírálható pontjai is egy helyrõl fakadnak értékeivel. Az méltánylandó, hogy nem takaródzik megfellebbezhetetlen tekintélyekkel, de azért nem ártott volna, ha kicsit részletesebben is belemegy a narratív identitás problémakörének vizsgálatába, a Tengelyi-mûnek is alapul szolgáló Paul Ricoeur vonatkozó írásai alapján. De ennek a kérdéskörnek egyébként is igen kiterjedt irodalma van, és a választott téma megkívánta volna ennek figyelembevételét. A másik probléma az, hogy Sümegi gondolati konstrukciókként értelmezett mûvek gondolati rekonstrukciójára vállalkozik, és ennek során mintha elfelejtkezne arról, hogy ezek a szövegek elsõsorban esztétikai képzõdmények, amelyek minden értelmezési kísérleten túl megõriznek valamit érzéki ellenállásukból, mely utóbbi nélkülözhetetlen ahhoz, amit úgy hívunk: esztétikai tapasztalat.

MÁRFAI MOLNÁR LÁSZLÓ

24

2007. február

S

zínházaink repertoárját végignézve a kötelezõ opuszokon kívül csak nagyritkán bukkanunk valódi újdonságra. A gyakori színházbajárónak az a benyomása támad, hogy évrõl évre ugyanaz az ötven színdarab kering körbe-körbe az országban. Érdemes lenne tüzetes vizsgálat alá vetni ezt a magától (?) kialakult kánont, itt csupán néhány gondolatra jut hely. A sok átfedésnek több lehetséges oka van: Shakespeare, Csehov, Molière vagy Brecht tananyag, kötelezõ olvasmány, gyakorlatilag bármilyen mennyiségben eladhatók, és feltehetõleg igény is van rájuk. A színháznak e téren küldetést is teljesítenie kell: az új generációkat meg kell ismertetni a régmúlt klasszikusaival. (Hacsak nem túlságosan radikális elõadásról van szó, melyet egy-egy vidéki nagyváros közönsége már nem néz jó szemmel. Sokak számára a Kurázsi mamát szekér nélkül játszani felér egy fõbûn elkövetésével.) A félmúlt szerzõivel és a kortársakkal egészen más a helyzet. Míg a magyar szerzõk az utóbbi években különbözõ pályázatoknak köszönhetõen elõtérbe kerültek (fõleg a fõvárosban, de vidéken is látni némi fellendülést, például Egressy Zoltán, Háy János és mások kapcsán), a külföldiekkel minden esetben biztosra mennek a direktorok. A rapszodikus magyar befogadói szokásokat igyekeznek – vegyes sikerrel – megzabolázni, amikor külföldön évek óta sikerrel futó vagy tõlünk pár száz kilométerre valamiért éppen nagyon divatos darabokat tûznek mûsorra. Kevesen kockáztatnak annyit, mint az elõzõ évadban Bodolay Géza, aki Kecskeméten a trendi német darabgyáros Schimmelpfennignek olyan darabját fordította és rendezte, mely néhány hónappal korábban jelent meg elõször nyomtatásban. A szegedi kõszínház most egy hónap eltéréssel egy halott meg egy élõ klasszikust mutatott be. Érdemes õket fõvárosi „párjaikkal” együtt látni: Molière Tartuffe-jét a budapesti Nemzeti, Koljada Murlin Murlóját az Örkény Színház játssza (ez utóbbiról l. Darvasi Ferenc írását a 2006. novemberi Irodalmi Jelenben). A jelen írás kizárólag a két szegedi premierre összpontosít.

Tartuffe a szektából Hargitai Iván a szegedi kisszínházban lendületes, ám nem egyenletes színvonalú Tartuffeelõadást rendezett. Nála a címszereplõ Tartuffe csupán másodhegedûs Orgon mellett. Az alamuszi macska aztán persze itt is nagyot ugrik, s annak ellenére, hogy – szemben például Alföldi budapesti elõadásával – szöveg szerint ugyan bekövetkezik a boldognak szánt befejezés, a nézõ gyomra mégis összeszorul a zárlatot látva. Molière vígjátéka többek között azért izgalmas a még oly radikális rendezõi színház számára is

Tartuffe

Párhuzamos történések Két bemutató a Szegedi Nemzeti Színházban (2007 nyarán Salzburgban például majd Luk Perceval rendezi, három másik Molière-darabbal egybefûzve), mert a színházcsináló éppen itt, a fináléban egyedülálló lehetõséget kap arra, hogy kinyilvánítsa személyes véleményét a történtekrõl. Hargitai megoldása nem éppen elvetendõ, mégsem teljesen meggyõzõ. Miután Tartuffe kínosan leleplezõdik, mindenkinek meg kellene könnyebbülni. Mégis érezni, hogy valamiféle kellemetlen feszültség továbbra is ott vibrál a levegõben. Molière szövegében Orgon zárószavaival a deus ex machinaként közbeavatkozó király kegyét dicséri, s a fiatalok nászára invitál. A szegedi színpadon tompán kong a patetikus szózat: a történtektõl megviselt Orgon a szemünk elõtt változik tehetetlen öregemberré. Elméje megbomlik e néhány sor elmondása közben. A zokogó Cléante leakasztja a keresztet a falról: világos, hogy már Orgon temetésére készíti elõ. A tanácstalan családtagok kitámogatják a férfit, s Elmira a kapuból némán néz vissza a néhány órával korábban még úgy-ahogy boldognak mondható, mostanra kietlen házra. Nemcsak a zárójelenet fõszereplõje Orgon. Székhelyi József aprólékos, finomra hangolt gesztusokból építi fel a gyengeakaratú családfõ alakját. Korántsem együgyû fráter, kapaszkodása Tartuffe-be inkább kétségbeesett ragaszkodás az egyetlen normálisnak tûnõ emberhez, akit a környezetében lát. Bár a szolgáló éppen felesége elõzõ esti rosszullétérõl számol be, õ nem szûnik révült áhítattal lesni a még jó ideig távollévõ Tartuffe ajtaját. Szemmel láthatóan már rég nem érdekli, mi folyik a házában, hiszen nem történhet semmi baj, amíg vele van ez a nagyszerû férfi. Tartuffe nem csak Orgon szívében látszik elfoglalni a legfontosabb helyet: a meghitt, gyertyafényes vacsora is neki dukál már, nem pedig a fiatal és szemrevaló feleségnek, Elmirának. A november közepi bemutatón az addig viszonylag egységes szövésû elõadás zökkent egyet, amikor hosszas késleltetés után Tartuffe végre a színpadra érkezett. Orgon elõzetes jelzései alapján ugyanis karizmatikus vezetõnek, hipnotikus erejû férfinak sejtettem õt. Tévedtem: Megyeri Zoltán alakításából mindez nemigen derült ki. Tartuffe-jérõl készséggel elhiszem, hogy a hús örömeit részesíti elõnyben, ám nem éppen erõteljes karakter lévén az már korántsem világos, valójában mivel foghatta meg Orgont. (Bár jó ötlet, mégis kissé hosszúra nyúlik, amikor a férjének bizonyságot keresõ Elmira Tartuffe-nek egy reflektor által félelmetes nagyságúra növelt árnyékával cseveg.) Vagy Tartuffe rendkívüli ereje talán nem is önmagában, hanem egy mögötte álló titkos szervezetben rejlik? Szigorú, szürke öltönyének hajtókáján aranyból való feszület virít, ami az enyhén szólva nem bizalomkeltõ külsõvel párosulva az inkvizíció korára asszociáltathatja a nézõt. Az már némi gyanúra adhat okot, hogy Tartuffe néma szolgálója ugyanilyen ruhában feszít. A valódi felismerés azonban csak a zárlatban jön el: az ötödik felvonásban szóról szóra ilyen egyenöltönyt (és valamilyen furcsa okból egyenparókát) viselõ, kifejezéstelen tekintettel a semmibe bámuló titkosrendõrök csapata árasztja el a színt, akik érzéketlen robotként kapkodják össze Orgonék ingóságait. Tartuffe egy manapság oly divatos összeesküvés-elmélet egyik fõkolomposa (?) lenne ezek szerint, aki elõszeretettel dönti romba hiszékeny családok életét... A szegedi elõadás Vas István több mint fél évszázados verses fordítását használja. Az alkotók következetesen ragaszkodtak hozzá, a szövegen csupán néhány apróbb, az egészet koncentráltabbá tevõ változtatást eszközölt a rendezõ és/vagy a színlapon fel nem tüntetett dramaturg

(fõleg a Molière által is utólag az egészhez illesztett ötödik felvonásban történtek indokolható összevonások). Ennek hangsúlyozása azért lényeges, mert a rendezés mintha talán túlzott bizalommal viseltetne egyfelõl a szöveg, másfelõl a szegedi színészek iránt. A textus kétségkívül ma is jórészt friss, bár az olykor erõltetettnek ható rímpárok a mához közel helyezett cselekményben megmosolyogtatóak. A szétzilált szegedi társulat jelen állapotáról már bajosabb hasonlóan elfogadó szellemben nyilatkozni: a nagyszájú, a ház úrnõjeként viselkedõ Dorinenak (Szilágyi Annamária) és a túlérzékeny, az õt ért sérelmekre testével is folyton reagáló Damis-nak (Harsányi Attila) akadnak jó pillanatai, miközben a többiek jórészt képtelenek egymásra figyelve építkezni a színen. Pedig ebben a felfogásban éppen ez lenne a lényeg: a sodró tempójú, hatásos elsõ rész fõ erõssége a szöveget folytató és kiegészítõ, aprólékosan kidolgozott mozdulatokban, a némán is sokatmondó pillantásokban rejlik. A lendület – legalábbis a bemutatón – a második felvonásra sajnálatos módon megfogyatkozott, néhány kifejezetten unalmas jelenetet is eredményezve. Hargitai elképzelésének lényegi eleme, hogy bármelyikünkkel, akár most is megeshetne mindaz, ami a vígjátékban történik. Tervezõi támogatták mindebben: Horgas Péter játéktere eklektikus elemekbõl építkezik. Sokféle asszociációt kelt a tágas, fehér és nyersfa színek uralta terem, melyben egymás mellett látható halkan csobogó szobaszökõkút és klasszicizáló boltív, ember nagyságú totemfigura és falba süllyesztett plazmatévé. Nagy Fruzsina jelmezei fõleg a mai utcai viseletbõl merítenek (az ugyan nem világos, hogy a jó kislány Mariane miért öltözik úgy, mint egy rocker?). Kocsis László Szúnyognak a színlapon koreográfusként való említése az ötödik felvonásban nyer értelmet az embergépekként mozgatott végrehajtók/ rendõrök csapatának ténykedésekor. A szegedi Tartuffe korrekt, tisztességes, jól átgondolt elõadás. A szikra, amitõl igazán izgalmassá tudna válni, azonban hiányzik belõle.

Istentelenek Ennél jóval több hibádzik egy másik szegedi bemutatóból. Az idén ötvenéves Nyikolaj Koljada egyik legtöbbet játszott darabja, a Murlin Murlo az utóbbi idõben lassacskán beszivárgott a magyar színházi köztudatba. Az 1997-es kaposvári régvolt, a 2005-ös szabadkai feledhetetlen, majd a 2006. õszi Örkény Színház-beli bemutató langyoska sikere után most Szegeden Székhelyi József direktor rendezésében láthatják a nézõk. A Kisszínház egész színpadát, s a nézõtér egy részét is újságpapírba bugyolálta a díszletért-jelmezért felelõs Molnár Zsuzsa. Panelfalanszter fojtogató légkörét igyekeztek átplántálni a felújítás során meglehetõsen puccosra sikeredett épületbe. Az ablakokon is épp csak résnyire kilátni, gondos kezek azokat is hírlapokból tépett fecnikkel ragasztották le. Ahogy a szobanövény leveleit, a díványt, a fotelt, a falakat, a padlót és így tovább. Ólomszürke itt minden: a szûkös házgyári lakást egyszerre realistán és elemelten ábrázoló díszlet fölött a magasban a színpad teljes szélességében több száz vodkásüveg szintén egytõl egyig becsomagolva. Ebbõl a sivár környezetbõl lehetetlenség kiragyogni. Csehov nõvéreinek száz évvel késõbb született utódja, Olga, Sipilovszk „Murlin Murlója” hiába is próbálkozik tehát. Kétségbeesett kísérletei eleve kudarcra vannak ítélve. Nem is lehet másképp: a nyomasztó miliõ – az egyik ablak a

Murlin Murlo

csirkegyárra néz, a másik a kohóra – a „megfelelõ” emberekkel, pontosabban véglényekkel válik igazán förtelmessé. Székhelyi az eredetileg négyszereplõs darabot megtoldotta két karakterrel. Az erõszakos Mihail állapotos feleségének, valamint szomszédasszonyának a megjelenítése tökéletesen funkciótlan, az amúgy is mesterkélt eszközökkel fenntartott feszültséget nem sûríti. Mintha csak azért találkoznánk velük, hogy a nézõtér fölé benyúló két erkélyt is játszassák. A négy valódi karakterrel is akadnak gondok. Szûcs Lajos nem hoz újat ahhoz képest, amit látni szoktunk tõle: a szövegben szereplõ nagy böszme állat, Mihail szerepében pontosan ugyanolyan, mint bármely más színdarabban, hívják az írót Gorkijnak, Ödön von Horváthnak vagy éppen Dürrenmattnak. Az már a rendezõn (is) múlik, hogy az agresszív pasast játszó színész ne fusson bele olyan iskolás hibákba, mint itt látható. A nagy löttyös indulat, ami rendre elragadja, sajnos fékezett habzású, ettõl érthetetlen: dühkitörései meggyõzõen indulnak, aztán váratlanul abbamaradnak. Ennél szomorúbb, hogy a címszerepet játszó Borsos Bea teljesítménye is rendkívül halovány. A vékonycsontú, ágrólszakadt jelenség az elõadás elsöprõ részében inkább idegesítõ, mint szánalmat keltõ. Jellegtelen hangon elcsipogott monológjai erõtlenek és ritmustalanok, nyoma sincs annak a mélyen tragikus elvágyódásnak, ami a dráma centrumát és értelmét adná értõ kezekben. Tervezõi és rendezõi balfogás a jelmeze is: szõkített, töredezett haj és Marilyn Monroe híres-hírhedt fehér ruhája, pontosabban annak sipilovszki mutációja. Ez, valamint a szobájának nevezett zug falán éktelenkedõ, újságból kiollózott Marilyn-portrék (Warholtól Warholig és vissza) csupán arra szolgálnak bizonyságul, hogy a rendezõ nem bízik eléggé közönségében. Pedig ha valódi színész lép a papírba csomagolt deszkákra, máris élettel és jelentéssel telik meg az egyébként ingatag lábakon álló építmény. Harsányi Attila a gátlásos, a világ elõl vastag szemüvegkerete mögé bújó, barnásszürke ruhát és lelket viselõ Alekszej szerepében igen meggyõzõ. Akirõl Olga azt hiszi (mást nem tehet), hogy igazi férfi, valójában sírós hangon vinnyog a sötétben, és „Dosztojt” meg „Tolsztojevszkijt” tartja a legnagyobb orosz íróknak. Az elõadás egyetlen, valóban bravúros alakítását az alkoholista nõvér, Inna szerepében Melkvi Bea hozza. Alkoholizmusa tudatosan vállalt életstratégia, a túlélés egyetlen lehetõsége ilyen körülmények között. Csiricsáré ruhájában, magas sarkú cipõjében egyik lélektõl a másikig imbolyog, de remény az õ számára sincs. A mindvégig alul- vagy éppen túlméretezett rendezõi ötletekbõl összetákolt szegedi elõadásban legvégül a füstködbe burkolt színpad – meglehetõsen ügyetlenül – romba dõl. Olga, Mihail és Inna elõtt ekkor kéne megjelennie Istennek. Az általam látott elõadáson messze elkerülte a színpadot.

JÁSZAY TAMÁS

2007. február

N

em tudom megállni, hogy el ne meséljem a kaposvári színházlátogatásom utáni hazautat. A vasárnapi, megszokott tömegen kívül még egy vasúti szakaszlezárás is hozzájárult ahhoz, hogy az autóbuszokon megduplázódjon az utasok száma és a második megállónál elhangozzék a „menjenek hátrébb a kocsiban” mondat. Ezt a jelenséget mindenki ismeri, és nem is ez az érdekes benne, hanem az, hogy „teltházas” jármûvünket egy mentesítõ járat követte, amin rengeteg ülõhely volt. A buszunkon állók nyújtogatták a nyakukat a kényelmesebbnek tûnõ utazás lehetõsége felé, és hangosan mondogatták: Át kellene szállni a másikra. Át kellene szállni. És persze nem mozdultak. Talán a Három nõvér hatására, talán csak az értetlenkedés miatt, de megkérdeztem egy kapaszkodó hölgyet, hogy miért nem száll át az üres buszra? – Most már mindegy. Most már kibírom odáig – mondta a háromórás út elõtt. Én meg nem tudom eldönteni, mi van messzebb: az a másik busz, vagy a fõváros... Ezzel a történettel csak szemléltetni szerettem volna, hogy a Csehov-drámák interpretációjának legegyszerûbb módja, ha kimegyünk az „emberek közé”, például a kaposvári vasútállomásra, amirõl Khell Zsolt mintázta az elõadás díszletét. A kék-sárga ódon falak között él három nõ – lõdörgõ utazni vágyók, akik már ott vannak, ott élnek a peronon, de nem vették meg a jegyüket, mert az is elég nekik, ha a gõzmozdonyok kipöfögte füstfelhõk között lebeghetnek. Rusznyák az állomásnak mint helyszínnek a kiválasztásával a három nõvért olyan közegbe helyezi, ahol döntésképtelenségük hangsúlyosabbá válik, s létüket a tehetetlenség kontúrozza. Az elsõ felvonás alatt a tér sugallta értelmezés még diszkrét, mert Khell a vasútállomás épületét képekkel, hangszerekkel és egyéb személyes tárgyakkal bebútorozott Prozorov-villának álcázza. A második felvonásban a családi fészek hátsó fala eltûnik, és a meghosszabbított hátsó traktus szabadtér képzetét kelti, amíg el nem kezd omlani kintrõl a mozdonyfüst, s az utca vasútállomássá változik. Kísértetiesen Anna Kareninás a három, tébolyodni kezdõ testvér sorsa: megfogják egymás kezét, és elindulnak a sínek felé. Ezek

A

szalon: a Madách Színház emblematikus színésznõjérõl elnevezett kisszínháza, a Tolnay Szalon. A színésznõk pedig, akik e szalonban jelen vannak, a következõk: elõször is a megidézett Tolnay Klári, ki hajlékába fogadta a másik hármat. Aztán Pécsi Ildikó, akinek Melina Mercouriról szóló, Görögnek születtem címmel futó, valahai önálló estjét számon tartja a színházi lexikon is. Aztán Melina maga, a politikusasszonnyá lett glóriás görög színésznõ, s végül – aki testét-lelkét kölcsönzi másfél órára az ügynek, s a tehetséges, okos és erõs attikai nemzeti szimbólumnak – Bencze Ilona, a Madách Színház különös szépségû színésznõje. Két szimbolikus nõalak mellett a jelen két színházi asszonyembere mutatkozik meg elõttünk, akiknek szinte zavaróan tiszta lelke, s megkérdõjelezhetetlen embersége adja az alapot ahhoz, hogy ezt a történetet, Melina MerBencze Ilona couri ifjúkori magára eszmélését, kiválását, megtöretését és megtagadását – jobban mondva kitagadását, hisz a katonai puccsal elfoglalt „haza” megtagadta tõle görögségét – elmeséljék. Egy sokkal régebbi görögöt idéznek, aki azt mondta: „Az el nem mondott élet – nem élet.” Tesznek hát érte, hogy Melina élete és vezérlõ eszméje eljusson sokak szívéhez. Rendjén van ez. Pécsi Ildikó olvashatta Mercouri „Görögnek születtem” címû önéletrajzi regényét, s még több mindent is. Hogy képben legyünk mi késõiek is, akiknek már csak Pécs jut eszünkbe, ha a világ kulturális fõvárosa elnevezés elhangzik, el-

Sín-játék a nõk viszont képtelenek felszállni a vonatra. Számukra aláugrani könnyebb. Csehov errõl a szenvedõ-szenvelgõ típusú emberrõl azt írja egyik levelében: „Az olyan emberek, akik régen hordozzák magukban a bánatot és már hozzászoktak, csak fütyörésznek és gyakran elgondolkoznak.” Az író nyilván bõvebben is ki tudta volna fejteni ezt a kissé sarkított kijelentését, mármint ami az árnyalt és lélektani elemzésen alapuló megközelítést és játékot illeti. Sajnos ez a kaposvári három nõvérnek nem mindig sikerült. Kovács Zsuzsanna (Olga) azt a hányavetiséget, amit Csehov a fütyörészéssel érzékeltetett, erõltetett és bántóan magas frekvenciájú folyamatos kacagással (nem nevetéssel!) helyettesíti. Olga figurájának alapja a mûmosolyú és automatizált, steril kedvesség. Mása szerepében Sipos Eszter az elsõ felvonásban dacos vagdalkozásokból összerakott lázadó kamaszt idéz, de csak feketébe öltözött hisztérikának tûnik. A második felvonásban viszont az érzelmileg intenzívebb részeknél magára talál, és játéka hitelesebbé válik.

A három nõvér közül Nagy Ilona alakítása a legkiegyensúlyozottabb; nemcsak ismeri Irinát, de meg is tudja mutatni, hogy milyen is ez a lány. Egy fáradó harcos. A többi szereplõ közül meg kell említenem Sarkadi Kiss Jánost, aki magabiztosan játssza Andrejt és Kocsis Pált, aki könnyed-nevetõs szerelmi vallomásával szinte összefoglalja a drámában lévõ emberi kapcsolatokat: semmi sem igazi, minden vagy kapaszkodásból, vagy unalomból jön létre. Patocskai Katalin Natalja Ivanovna szerepében sejti, hogy egy közönséges nõt alakít, de nincs meg benne az a felismerés, hogy tramplinak lenni belülrõl fakad. A jelmezzel való variációk (Orsolics Ágnes e.h. munkája) ötletesek, de nem túl következetesek. A nõk az elsõ felvonásban kb. az 1960-as évek divatja szerinti ruhákat hordják – bár Mása jelmezének szabásvonala és a cipõje is a mai öltözködési stílusra emlékeztet. A nõk haja le van engedve, és a hajvágás is modern. Zavaros egy picit az egész kép, mivel a fekete-piros kocka alakú mûbõrfotel a szín baloldalán emlékezetem szerint a ’70-es években volt nagyon kedvelt.

25

A következõ „átváltozáskor” Irina csizmát húz, fehér ruháját tojásszínûre cseréli, haját kontyba fogja, késõbb pedig feltekert hajjal, a századforduló környékén viselt hosszú aljban és magas nyakú ingben lép be. Másának ekkor már Kleopátra frizurája van, és hajával együtt szoknyája is rövidül, az elõadás végén pedig csípõt hangsúlyozó cselszton ruhájához haját a ’20-as éveknek megfelelõen hordja. Olgának alapvetõen nem változik a munkás-igazgatónõt ábrázoló öltözködési stílusa. A nézõnek folyton ki kell találni, hogy valójában hol járunk és mikor, így, mire összerakja a képet, már bekövetkezik a három nõvér halála. Azt gondolnánk, hogy itt van a vége, de nem. A vonat elszáguld, és amikor lecsendesedik a kép, a színészek mai ruhában lézengenek és beszélgetnek egymással a kaposvári vasútállomáson. Ott fognak élni – mondják körbenézve, és a vágány mellett vigyáznak. A rendezõ remekül eljátszik a csehovi csenddel – szinte felhívja rá a figyelmet: zenével, nevetéssel, fütyörészéssel, néma közjátékokkal, és az érzelmi megnyilvánulásokat is jól irányítja, viszont a legnehezebb részeket a színészek túljátszása uralja. Mit értek nehéz részek alatt? Azt, hogy el szeretném hinni errõl a három nõrõl, hogy szenved, anélkül, hogy megszólalnának. Hogy lássam a tartásukról, a kézjátékukról, a tekintetükbõl (még az utolsó sorban is), hogy boldogtalanok. Ez fõleg az elsõ felvonásra vonatkozik, ahol nem borulnak ki, csak görcsösen és passzívan állnak hozzá a boldogságkereséshez. Ahogy viszont egymásra hangolódik a három színésznõ az utolsó jelenetben, megfogják egymás kezét, és azt érzem róluk, hogy testvérek, az valóban lenyûgözõ.

SIMON EDINA

Csehov: Három nõvér. Csiky Gergely Színház, Kaposvár. Rendezõ: Rusznyák Gábor.

Színésznõk a szalonban* mondja azt is, hogy Melina, mint hazájába visszatért, s kulturális miniszterré lett nagyasszony vezette be a fogalmat, 1985-ben Athént szavaztatván meg az elsõ európai „kulturális fõvárosnak”. De elmeséli az est a polgármester nagyapa által sugarassá tett gyermekkort (lám: vér nem válik vízzé, a közélet vonzása, s a tenni tudás és tenni akarás családi szokása öröklõdik!). Jó ez. Elmeséli az elsõ szerelmet, az elsõ színpadi próbálkozásokat. Majd sorra veszi a filmeket, élükön természetesen a Phaedrával, de utal a Vasárnap soha címû világsikerre, amit Jules Dassin (Melina második férje, akivel hat filmet készítettek együtt) rendezett, csakúgy, mint a Kazantzakisz regényébõl készült Akinek meg kell halnia címû remeket is. Megelevenednek a színpadi szerepek: Elektra, Antigoné meg a többi görög, Blanche A vágy villamosából, s kirajzolódnak a társadalmi vállalások. „Na, ekkor csatlakoztam a színész szakszervezethez!” – csattan fel Bencze Ilona gyõzedelmesen, s az ember szeretettel gondol Pécsi Ildikó harcos magyarföldi vállalásaira. Hogyne tetszenék neki, az

írónak, szerkesztõnek, rendezõnek egy ilyen ember, mint ez a világjobbító görög asszony. Bencze Ilona elég erõs ahhoz, hogy a mûsoridõt kitöltse. Még akkor is, ha gyakorta elfogy a levegõje, s nem hallatszanak kiesõ magánhangzói. Ez a veszély általában a kellemesen mély hangú embereket fenyegeti, de tudomásul kell venni, hogy fenyegeti, s lehet korrigálni. Mozdulatai megkomponáltak, szépen viseli az ötletes és egyszerûségükben is dekoratív ruhákat. A „színésznõség” ilyetén, jól érzékelhetõ rendezõi felfogása esetén teljesen természetes (tehát józan ésszel nem kárhoztatható), egyfajta tágasság, s egyfajta – íveket rajzoló – hullámlovaglás a gördülõ mondatokon. Az est zenés játéknak definiálja magát. Elhangzanak énekek, meg is szólal a zene, csakhogy ez a zene gépbõl jön, s nyomban félhalottá teszi az eseményt. Egy gépzenés önálló est vállalása egyszerre mutat szûkösséget és szükséget. Minden bizonnyal pénzbeli szûkösség miatt nem lehet egy zongoristát beállítani a játékba, pedig az élõ zene kétszeresére emelné a produkció erejét. Jól jönne az idézõjeles színpadi kapcsolat lehetõsége a színész számára is. Így nagyon egyedül van, de mint mondtam, bírja erõvel. A szükség sem tagadható le. Színész és rendezõ minden bizonnyal azért döntöttek így, hogy akár gépzenével is létrehozzák az estet, mert szükségük van arra, hogy megmutassák magukat. Ha így, akkor így. Dolgozik bennük valami meghökkentõ becsületesség, s valami kételytõl mentes, rusztikus energia szolgálja egy értelmes, nagy élet dicsõítését. Jellegzetes színészi és színházi iskolát képviselnek az alkotók. Tisztességes

dombormû születik a pódiumon. Megmarad végig a „most azt játszom, hogy eljátszom...” sík, s csak ritkán izzik föl az epizódok egyegy fontos pontja. De túlzásról sincsen szó, fõképp ha már a vörös világítású Phaedrabetéten túljutunk. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ez az a fajta színházi elõadás, amirõl mondjuk a Krétakör vagy a Katona törzsközönsége fanyalogva távozna, ha nem éppen menekülne, s ez az a színházi nyelv, aminek jelenkori „beszéléséhez” szükséges valami hezitálást nem ismerõ, problémákat legyûrõ életerõ. Nem lehet nem arra gondolni, hogy csak abból lehet dolgozni, ami rendelkezésünkre áll, s csak abból lehet fõzni, ami a kamrában található. A „Színésznõk” címû produkció esetében ez a kamra az elmúlt évtizedek körúti színházainak szakmai leleményeivel, a hivatásos lét színházi gyakorlatával és magánemberi jóindulattal, hátsó gondolatok nélküli, fenyegetõ egyszerûséggel van tele. A színházcsinálásnak ez a rétege is létezik, és sokaknak jelent holnapi örömet, emlékezõ rágondolást, rajongani és csodálnivalót. Azért mert a másban hívõ nem találja benne meg a maga örömét, nem veheti el a kedvét a szelídebb közönségnek. Nem hazudnak itt nekik. Azt adják az alkotók, amiben maguk is hisznek. S úgy adják, ahogy azt megtanulták. S végül is föltámad az emberben a vágy, hogy utánanézzen, ki is volt ez a Melina Mercouri, akit a színen egy nagy fotelra dobott, gondosan megválasztott fésülködõ pelerin, egy öltözéseket rejtõ, szemérmetes paraván, s egy selyemköntösöktõl terhes állófogas tetejébe dobott eperszín szalmakalap várt, hogy jöjjön már, s a sorsát nekünk elmesélje. Bencze Ilona és Pécsi Ildikó által el is mesélte.

GABNAI KATALIN *Pécsi Ildikó zenés életjátéka Melina Mercouri-ról, Bencze Ilona elõadásában.

26

2007. február

Ibsen Fesztivál 2006

A tizedik Hedda-variációk Ibsennek ez az utolsó, külföldön írott mûve. 1890 karácsonya elõtt készült el vele Münchenben. Érthetetlen, titokzatos, felháborító, elfogadhatatlan, volt a közönség és a kritikusok azonnali, spontán ítélete. A Hedda Gabler a véletlenek drámája. Véletlen, hogy elvész Lovborg kézirata. Véletlen, hogy Tesman találja meg. És vajon véletlen, hogy a kapatos férfiak a rosszhírû házban kötnek ki? Helge Ronning professzor, irodalomtörténész Ibsenrõl szóló könyvében (Den umulige frihet – A lehetetlen szabadság –, 2006, Oslo) azt fejtegeti, hogy a Hedda Gabler címû drámában a sors irányította sorozatos véletlenek s a részletes színleírások a korabeli krimik technikáját tükrözik. Egy másik tanulmányban azt olvashatjuk, hogy a filmes világban oly népszerûvé vált femme fatale figura elõképe jelenik meg Ibsen e darabjában (Audun Engelstad bevezetõ tanulmánya a Hedda Gabler új kiadásához). Hedda Gabler sokkal markánsabb, erõteljesebb ibseni hõs, mint Nóra. Mintha férfi lenne, nõisége másodlagossá válik cselekedetei mögött. Sajátos ideológiája szerint az élet elviselhetetlensége miatt a legnagyobb tett „az élet terített asztalától való felállás”. És nem is akárhogyan! Méltósággal, elegánsan, a legváratlanabb pillanatban, lehetõleg mindenkit megbotránkoztatva. Eleinte ebben a tettben csak gyönyörködni szeretne, s ez elég lenne „megváltásához”; ezért ruházza át a „lehetõséget” hajdani szerelmére, Ejlert Lovborgra, aki viszont méltatlan és szégyenteljes halálával (ágyékon lövi magát a Heddától kapott pisztollyal) készíti elõ az utat Hedda öngyilkossága felé. Ibsen maga nyilatkozta, hogy azért választotta címül Hedda leánykori nevét, mert ezzel is hangsúlyozni akarta Hedda személyiségét, aki inkább az apja fia-lánya (fegyverforgató, kemény és férfias), mint Tesman felesége (a háztartás, a családi fészek õrzõje). Hedda Gabler minden körülmények között meg akarja tartani függetlenségét. Saját ura, parancsolója, életútja meghatározója akar lenni. Életmûvész különösebb célok, tervek, elképzelések nélkül. Az alkotási igény és készség hinyában a pusztítást választja. A cinikus, hidegvérû rombolást. S mikor a darab végén Brack zsarolása függetlenségét veszélyezteti, a számára elképzelhetõ egyetlen utat választja, az öngyilkosságot. „Ilyet nem tesz az ember” – jegyzi meg Brack a zárójelenetben. Hedda mindenki és mindenek feletti uralkodásra született, amint eléri vágyát, megundorodik attól, ami/aki felett hatalmat szerzett. Magányos, gyökértelen. Ellentmondásokkal teli. Ibsen kiszabadítja Nórát a család fogságából, szabadon bocsátja, aztán a Heddában feltárja, milyen veszélyes is tud lenni ez az önmegvalósító függetlenség, s a botránytól, a megbélyegzettségtõl való félelem. Ibsen hívja fel a figyelmet egyik levelében arra, hogy Hedda személyisége valahol a legmélyebb rétegekben poétikus. Megéri tehát türelemmel, kitartással, kritikus érzékenységgel közelíteni e nõalakhoz. Csak sejteni lehet, hogy Hedda Ejlerthez való korábbi kapcsolata mély és érzelemgazdag lehetett (a sok-sok eddig látott Hedda-darab között ezen a fesztiválon találtam elõször erre konkrét utalást, mégpedig az oslói Nemzeti Színház bemutatóján, Hedda két, könnyekkel küszködõ jelenetében). Hedda büszkesége, önmagának állított korlátai, na és a kor nõkkel szembeni elvárásai akadályozták, hogy érzelmei utat találjanak Ejlerthez. Csak a pisztoly boronálhatta õket össze – a halálban. Ez Ibsen utolsó drámája, ami egy színen, csak belsõ térben játszódik. Ugyanakkor a legtöbb tragikus fordulatot eredményezõ esemény a házon

kívül történik. E szûkre szabott térben különösen hangsúlyos Hedda bezártsága. Ibsen önmagához képest is sok szerzõi utasítása erõsen megköti a rendezõk s a szerepformálók kezét. S a nézõt a lelkekben, gondolatokban zajló történések kifürkészésére, megfejtésére készteti. Halvdan Koht, egy korai Ibsen-biográfia szerzõje (1928–29) azt írta, hogy Ibsen magáról formázta Hedda Gabler személyiségét. Ingmar Bergman pedig, a stockholmi Dramaten Színház Hedda-bemutatójával kapcsolatban (1967) azt nyilatkozta, hogy a mû színrevitele közben egyre inkább meggyõzõdésévé vált, hogy Ibsen ott van minden apró részlet, mozdulat, s még Hedda álarca mögött is.

A szupermodell Hedda

1990-ben az oslói Nemzeti Színház akkori igazgató-fõrendezõje, Stein Winge kezdeményezésére indult el az immáron 10. alkalommal megtartott oslói Nemzetközi Ibsen Fesztivál. Az elsõ három alkalommal évente került megrendezésre, azóta kétévente. Az egyre nagyobb anyagi gondokkal birkózó rendezvénysorozatra, fõleg az elõre tervezhetõség hiánya miatt, nem mindig a legérdekesebb, legjelentõsebb külföldi darabok jöttek el a nemzetközi porondokról Norvégiába. Sokan csak a 2006-os jubileumi Ibsen-évtõl, a drámaíró halálának 100. évfordulójára koncentrált anyagi támogatásoktól várták a fordulatot, azt, hogy újra a legátütõbb, legjelentõsebb darabokat láthassák a norvég fõváros elsõ színházában. Mégis már a 2004-es programban nemcsak a külföldi bemutatók száma nõtt duplájára a korábbiakhoz képest, hanem sikerült a részvételre megnyerni Európa vezetõ színházait (pl. Schaubühne, Berlin; Schauspielhaus, Frankfurt; Théatre National de Strasbourg), illetve legmarkánsabb rendezõit, mint pl. Stephane Braunschweiget, Sebastian Hartmannt, Stephan Kimminget, Thomas Ostermeiert, Zsámbéki Gábort. Mint a legutóbbi fesztiválok mindegyike, úgy a 2004-es és a 2006-os is egy-egy téma vagy dráma köré szervezõdött. 2004-ben a Nórajelenségre, -rejtélyre, 2006-ban Hedda Gabler ármánykodásaira kaptunk alternatív válaszokat. Ibsen-darabokban ritkán hallani, de a jelenetek között vagy alatt felcsendül egy-egy filmzeneszerû, magas regisztereken megszólaló diszharmonikus zongorafutam, már-már klimpírozás. Jól, sõt, nagyon jól hat. Ha már észrevettük, mert kibillentünk a szövegre koncentrálásból, akkor rezignáltan konstatáljuk is, hogy határozottan illik a darabhoz és a lelkiállapotunkhoz is. Hedda a „rövidre vágott” darab során kétszer öltözik át. Három különbözõ jelenet, három különbözõ színû (piros, fehér, kék – a norvég nemzeti lobogó színei), térdig érõ, testhez tapadó selyemdzsörzé ruha. Ezt a Heddát nem lehet nem észrevenni. Olyan jelenséggel, személyiséggel állunk szemben, aki minden porcikájával üzen: hódít, sarcol, eloroz, birtokol, szemétre vet, megaláz – mígnem maga is pokolra száll. A Lovborggal való két párosjelenetben is bepárásodik a tekintete, már-már ellágyulnak az arcvonásai. A kisszínpad lehetõséget nyújt e tévés-filmes sajátosság, a szuperközeli hatások kiélvezésére. Ez belefér a darab szinte hollywoodi melodramatikus stílusába, a végzet asszonyáról alkotott évszázados sematikus képbe. Ugyan a mû itt is tragédiával, Hedda öngyilkosságával végzõdik, de ki veszi ezt komolyan? A nézõ legbensõ gondolatvilágában a Heddák tovább élnek, hódítanak, sanyargatnak, uralkodnak mindenek felett. (Hedda Gabler, az oslói Nemzeti Színház bemutatója, rendezte Erik Stubo)

Korosztályunkból ki ne emlékezne arra, hogy esténként hogyan villódzott haragos-zölden a rádió varázsszeme a szülõi otthonban. Elbûvölten bámultuk, fantáziánk e kis kukucskálón keresztül benépesítette a rádió-színpadot a mûsorok apró kis szereplõivel; hír- és mesemondókkal, szappanoperák, rádiójátékok képzeletünk jelmezeibe öltöztetett színészeivel. A varázsszem északi fény villódzása ismeretlen tájakat, mesés világokat, történelmi tablókat vetített fel a szemközti szobafalra s a mennyezetre. Nem tudtuk, de megálmodtuk közeljövõnk távolbalátó tv-készülékét, s a koncertek kivetítõ képernyõit. Tekintetünk idõrõl idõre a varázsszem örvénylõ fogságába veszett, nem volt visszaút. Az oslói Nemzeti Színház Amfi színpadán felállított játszótér kísértetiesen hasonlított Volt, és lesz is olyan rendezõ, aki mindenáron a fentebb leírtakhoz. Az ovális rádió- vagy té- újat, mást, meghökkentõt akar a már ismert, ezervékávát idézõ keretbe helyezett színjátszók az szer eljátszott darabokból kicsiholni. Ez rendben elsõ pillanatban magukhoz ragadták, s attól kezd- is volna, kísérletek mentén halad a világ. S a ve az elõadás 60 percén keresztül fogságban tar- feledés homálya borul az elvetélt próbálkozátották a nézõk tekintetét. A keskeny, két oldalt sokra. Alighanem ez utóbbi sorsára jut a dán ívesen emelkedõ színen idõnként kényelmetlen Betty Nansen társulat Hedda adaptációja is. A pozícióban feszengõ, szorongó színészek lerövidített, lényegre törõen lecsupaszított darab klausztrofóbiája átragadt a nézõkre is. Mintha színtere egy, a terem közepén álló 15x15 semmi más nem létezne, csak e zárt mikrovilág. méteres, egy méter magas dobogó. A sarkokban A szûk oldalajtókon el- és feltûnt férfiak és nõk; 1-1 sarokfotel, mely a darab elõrehaladtával egyre inkább középre, egy alulról megvilágított mi magunk; Heddák, Lovborgok, Tesmanok... Kellékek nélkül, csupán csak pisztollyal, ha- üveglap köré szorul (imígyen szûkül be a darab mutartóval, cigarettásdobozzal, öngyújtóval fel- folyamán is a szereplõk élet- és játéktere). Geoszerelkezve. Mezítláb vagy tûsarkú cipõben. metrikus rend, laboratóriumi tisztaság. Körben, Füstbe burkolózva, félhomályban. Hedda, a intim testközelben, küzdelemre kiéhezve egy végzet asszonya. Mint egy korabeli, fekete-fehér képzeletbeli boxaréna körül a bezsúfolt nézõsehollywoodi film kõszívû, meghódíthatatlan hõse. reg. Úgy tíz perc játék után a viszonylag korán Mindenek felett álló és uralkodó istenség. A nõi ébredõk lázasan kutatni kezdtek a bejáratnál kabálvány kordiktálta, 2006-os változata: hosszú lábú, alsónemût titkoló, testhez tapadó ruhájú, lefésült apródfrizurás, jéghideg arcú, üveges tekintetû szupermodell, kirakati bábú. Pózokba merevedõ, kimért mozdulatú, partnerei replikáira ritkán vagy egyáltalán nem reagáló. Vonzó-taszító, vérforralófagyasztó, buzdító-lankasztó. Ördögi. A lecsupaszított, megkurtított szöveg nagyon mai, beszélhetõ színpadi nyelv, s nem veszi élét az Ibseni üzenetnek. Szikár, kopogós, feszes dialógusok. Jól kitartott, ütemezett csendek. Hedda személyiségében észak fagyos ridegsége, kimértsége, távolságtartása koncent- Az oslói Nemzeti Színház Hedda Gablere rálódik.

A leszbikus Hedda

pott, hanyagul zsebre vágott mûsorfüzet után. Szinte egyszerre szállt fel az ajkakról a néma csodálkozás, JAAAA. A színlapon ugyanis ez olvasható: Tesman=Tessa, Thea Elvsted=Teo. Tehát a férj nõnemû, a nagynéni férfi, a barátnõ barát. Abban a pillanatban, hogy Heddánk egy nõvel él párkapcsolatban, már mindegy is, hogy az univerzumában körülötte keringõ-forgóbolygó alakok neme Ibsen szabta-e, vagy sem. Mostantól kettõjük viszonylatából következik minden más kapcsolat, ibseni gondolat. Kulcskérdés tehát, hogy jobb, drámaibb-e ez a furcsa, kifordult világ, s jobb mesemondó-e ezen est rendezõje, mint maga Henrik Ibsen volt. Nem kapkodnám el a választ, s hiába hívom az est kritikusait vagy a darabról halkan, suttogva beszélgetõ, titokban kihallgatott közönséget tanúnak. A választ a ránk erõszakolt eljövendõ adja majd meg; fennmarad-e az emlékezetben, továbbél-e színpadokon, vagy más adaptációkban ez a változat. Beszélni és írni jóval hosszabb ideig tudnék errõl, mint az eredeti darab hossza. A merõben új szituáció ugyanis millió szálon ágazó új gondolatokat indít el bennem. Pedig a lényeg – a napokkal késõbbi, de alaposan megszûrt, átgondolt, véglegesnek vélt végkövetkeztetés – egy mondatba sûrítve: ez így sem nem több, sem nem jobb, mint Ibsen maga, csak kacifántosabb. Hedda itt egy inci-finci, rafinált csaj. Zsigerbõl nõ. Az sem biztos, hogy nem heteroszexuális. Kócos, pizsamás, álmos fruskából öltözik át (csak egy férfi számára megfejthetetlen, miként lehet nyílt színpadon úgy alsónemût és ruhát váltani – árgus férfiszemekkel... körbevéve – hogy az ember mégse lásson semmit) kihívó, hódító, domináns nõvé. Partnere az ibseni elképzelést meghaladóan „igazi” kutató, tudós lény. Az oslói Fesztiválon, a Tessa szerepét megformáló színésznõ egyéniségébõl adódóan férfias öltözete, magára erõltetett mozgása ellenére is inkább anyáskodó, mint apáskodó (ettõl kissé érthetetlen is darabbeli kapcsolatuk). A nagynénit játszó nagybácsi a változatosság kedvéért rózsaszín öltönyös, mondhatni meleg. Brack más Hedda-darabban még soha nem látott kristálytiszta karakter. Minden egyes cselekedetének egyetlen végsõ célja Hedda megkaparintása. A mai nézõ számára ebben a darabváltozatban különösen indokolt Hedda öngyilkossága. Minden más egyebet háttérbe szorít az a szégyen, hogy egy „férfi” (Brack) letiporja, s Folytatása a 27. oldalon

2007. február Folytatás a 26. oldalrál meg akarja erõszakolni õt. Ez számára feldolgozhatatlan, elviselhetetlen. Fejbelövi magát. (Hedda – erotikus haláltánc, a dán Betty Nansen Társulat vendégjátéka, rendezte Peter Langdal)

A jégcsapszívû Hedda Thomas Ostermeier a Schaubühne színház társulatával megszokott vendége az Ibsen-fesztiváloknak. 2004-ben a Nórával szerepelt Norvégiában. Hedda Gabler elõadásuk már a berlini bemutatón nagy sikert aratott. Ezúttal is remek s a célnak száz százalékig alárendelt díszlet forog a színen. Üveg-, fa- és vaselemek, esõztetõ berendezés, praktikus, mozgást nem gátló bútorok. Miközben beforog egyegy szín, az egyes jelenetekre berendezett terek között is sok a színészi mozgás. Az egyes színterek közötti áthallás, átbeszélés különös filmes hatást kelt a nézõben, felpörgeti a cselekményt. A látványt s a dinamikát fokozza, hogy színbeforgás közben az eltûnõ helyszín videóképe kivetül a külsõ díszletfalra. Kezdetben nehéz beilleszkednünk e technikai varázslat – a háromdimenziós térbe beerõszakolt „negyedik” dimenzió – látványába, ami számítógépes játékokon felnõtt gyermekeinknek semmi gondot nem okozna már. Ha valaki a nézõtéren elveszti vagy fel sem veszi e fonalat, semmirõl nem marad le, legfeljebb elkönyveli, hogy már megint színpadra erõszakoskodta magát a látvány-média. Hedda szürke, hétköznapi, tucatból egy figurából kezd építkezni. Elsõ pillanatban azt hihetnénk, hogy õ a bejárónõ vagy a korábban érkezett barátnõ. Elõttünk kel életre a világ színpadait egy évszázada hódító, számító, jégcsapszívû Hedda figurája. Játéka egyre meggyõzõbb, a színpadi jelenléte egyre hangsúlyosabb. Szemünk láttára támad fel benne a zsákmányra éhes vad. Ûzõ és ûzött egyaránt. Pisztolyával játszik, a padlóvázára céloz, és talál. A cserepeket, az üres patronokat egykedvûen szedegeti. A betoppanó Lovborgot gyötri, sanyargatja. A laptopjával, tudományos dolgozatával foglalatoskodó férjét levegõnek nézi. A házuk vásárlását, berendezését intézõ Brack bíróval fölényeskedik. Különbözõ oldalait ismerjük meg. Korántsem szimpatikus ez a Hedda, mégis ujja köré csavarja a közönséget. Szimpátiánk a jellemgyengék, a hazudozók, a gonoszkodó feltörekvõk mellé csapódik. Egyre csak drukkolunk a korábban mégoly jelentéktelennek is, na lám, összeszorított fogakkal mire viszi. Bár nehezményezzük, ahogyan Hedda egykori barátnõjét lekezelõ mozdulattal kisöpri az életébõl, de a Hedda-pártoló cinkosság új erõre kap, amint Lovborg férfi létére elsírja magát. Fúj, ítélkezik a néma publikum. Gyáva féreg, le vele! Hedda – most már minden mindegy, világvége – kalapáccsal veri szét egykori szerelme kincset/könyvet rejtõ személyi számítógépét. Már mindegy is, hogy az ebben a rendezésben fiatal, fess házibarát, Brack zsarolható, hûtlen cinkostárssá alacsonyítja le Heddát. A játszma végén gyilkoló pisztolygolyó már a darab elsõ harmadától ott lapult Hedda tenyerében. A cinkos nézõsereg egy emberként követte idáig a vesztébe rohanó Heddát. De csak idáig, egy lépéssel sem tovább. Egy sem akadt, ki (le)fogta volna Hedda kezét. A tömeg meghajolva Ibsen zsenije elõtt, megadóan elfogadta Thomas Ostermeier rendezõ szöveghû tolmácsolását. Felállva tapsolta színpadra a tisztességes átlagnál sokkal, de sokkal többet nyújtó berlini színtársulatot. (Hedda Gabler, a német Schaubühne am Lehnner platz vendégjátéka, rendezte Thomas Ostermeier)

Az operai Hedda A Hangzhou nagyváros Yue Operáját 1956-ban alapították, s azóta nemcsak Kína számtalan városában szerepelt, hanem Ázsiában, az USAban és Franciaországban is. A Shaoxin operastílus az õsi operák egyik legnépszerûbbje. Jellegzetessége, hogy a korabeli hangszerekkel (dobok, ütõsök, húrosok, fuvolák) élõzene kíséri az elõadást, valamint az, hogy minden szerepet nõk alakítanak. Ibsen Heddáját ebben a több ezer éves stílusban, de újonnan komponált zenére játszották el pompás korabeli jelmezek, maszkok, kellékek segítségével. A szereplõk úgy változtattak helyet, mintha futószalag vinné õket. A kellékek, a tárgyak mesteri kezelése, az elbûvölõ énekhang káprázatos volt. És már meg sem lepõdtünk azon, hogy a karddal tökéletesen bánó, óriásira kivetített HeddaHaida sziluett a végjelenetben a saját kardjába dõlt.

27

Az utóbbi évek kínai filmtermése már ízelítõt adott a Shanghájtól délre fekvõ Hangzhou kultúrájából, de az itt és most született-elszállt színházi élménypillanat csak az Ibsen Fesztivál nézõinek adatott meg. (Hedda Gabler, a kínai Hangzhou Shaoxin-opera vendégjátéka, rendezte Jun Hou és Tao Zhi)

A babaház (Nóra)* Henrik Ibsen 1879-ben Rómában és Amalfiban írta A babaház címû darabját. Nyomtatásban december 4-én jelent meg, s december 21-én be is mutatták a Koppenhágai Királyi Színházban. Még A kínai Hangzhon Shaoxin-opera Heddája ugyanebben az évben elkészült a német fordítás és kiadás. Ezt sorra A hagyományos öltözetet viselõ Nóra hûen követték az európai kötetek és bemutatók. A követte darabbeli, vagyis az Ibsen korabeli babaház lett Ibsen elsõ igazi sikerdarabja, viselkedési formákat. Õ volt a Helmer-szívemeghozta számára az áttörést, a dicsõséget. vágya-Nóra. Míg a másik, a farmernadrágos, a Korábbi drámáit is játszották már Európa-szerte, testrefeszülõ trikós Nóra árnyékként, jó de ekkora érdeklõdést, botrányt, ellenállást, lelkiismeretként, idõnként csodálkozó, megbotugyanakkor ennyi elismerést nem ért el egyikkel ránkozó megfigyelõként követte hagyományos sem. A XIX. század hátralévõ éveiben A eredetijét. babaház (sok helyen egyszerûen csak Nóra) (Kettõs Nóra, a japán Natori Színház világszerte a legtöbbet játszott darab lett. vendégjátéka, rendezte Mitsuya Mori) Diadalmenete természetesen nem volt problémamentes. Több, kulcsfontosságú része nem felelt meg a kor erkölcsi, családi és társadalmi köveAz Oslóban mûködõ norvég–indiai Damini telményeinek. Elõször is elfogadhatatlan volt, hogy a feleség – férje tudta nélkül – kölcsönt House of Culture társulata táncelemekkel igyevegyen fel. Ráadásul ezügyben aláírást is hami- kezett elmesélni A babaház történetét. Az öttagú sított. De ennél is nagyobb vétségnek tûnt a pol- zenekar – két dobos, két szitáros és egy énekes/ gári társadalom alapját biztosító családi kötelék fúvós hangszeres – az egyik sarokban elhelyezett elszakítása. Súlyosbította a helyzetet, hogy az emelvényen foglalt helyet. Halk zenével foanya kiskorú gyermekeit elhagyva fordított hátat gadták a közönséget. Az elsötétített színtér köotthonának. A családi eszmény tisztaságát õrzõk zepén 12 mécses égett. Hat táncos pördült a színráadásul nem is találták eléggé nyomós indok- padra, tenyerükbe vették a mécseseket és fergenak, válóoknak a férj pillanatnyi „pánikba teges, akrobatikus táncot jártak anélkül, hogy a esését” arra, hogy Nóra felbonthasson egy lángok kihunytak volna. A darab történetét jól ismerõk hamar eligazodtak a táncos szereplõk felsõbb hatalom által kötött szövetséget. A hamburgi színház igazgatója azzal a kéréssel között, s ha nem is volt egyszerû az események fordult Ibsenhez, hogy a botrány elkerülése vé- követése, különleges élmény volt felfedezni, gett változtassa meg a befejezést. Ibsen engedett hogy milyen beszédes is tud lenni a tánc; na és a e szokatlan kérésnek, mert félt, hogy avatatlan ke- testrészek, pillantások kommunikációja. A párzek érintik azt; a végjelenetben Nóra nem hagyta beszédeket intenzív, egymásra nagyon koncentel az otthonát. Ibsen késõbb elvetette, megtagadta, ráló páros táncok helyettesítették. Pl. a Helmer darabjához méltatlannak tartotta ezt a befejezést. és Krogstad között feszülõ párharcot kardtánccal A hamburgiak 2004-es Nóra elõadása ugyanúgy járták. A történet szöveges eredetére remekül visszanyúlt a „német változathoz”, mint jó néhány mutatott rá az a nagyméretû papírhenger, amit úgy tekertek le, húztak-vontak tánc közben mamás színház az elmúlt 125 évben. A darab nagy valószínûséggel igaz történetre guk után, mint valami õsi papirusztekercset. Az épült. Laura Pettersen Ibsen egyik közeli ismerõse adóslevél témához is jól illeszkedett ez a tekercs. A 14 jelenetre osztott táncjáték a klasszikus volt, akire jó kedélye, vidámsága miatt az „énekesmadár” becenevet ragasztotta a drámaíró. Laura kathak, a szemiklasszikus chhau, valamint a férje tüdõbeteg lett, s orvosa déli utazást javallott a modern elemek ötvözete. Az elõadók kivételes tánctudását még az efgyógyulásához. A többletkiadások fedezésére fajta stílusokban járatlan nézõ is nagyra értékelte. Laura Pettersen kölcsönt vett fel, majd a visszafiDe hogy a mozdulatok valóban autentikusak, zetési nehézségek miatt váltót hamisított. Amikor tettére fény derült, férje követelte a válást és a gyere- szakmailag tökéletesek voltak, azt a szakírók keket. A babaház az UNESCO felmérése szerint kritikáiból tudhattuk meg. Laikusként kiemela színrevitelek számát tekintve a világon a har- ném az ajándékokkal hazatért Nóra Helmerrel madik. A listát Shakespeare Hamletje vezeti. évõdõ jelenetének lezárásául szolgáló „felhúz2001-ben az UNESCO a darab kéziratát Vi- ható zenedoboz-balerina” táncot, a „tekergõkígyó” Krogstad táncot, a korábban már említett lágörökségnek minõsítette. „kardtáncot”, és a Rank–Nóra kettõst, amiben a doktor nyílt színvallását egy hosszú, vörös sál körül forgó finom, lírai, ravaszul megkoreograA japán Natori Színház vendégjátékában öt- fált tánckettõs helyettesíti. vözõdött az 1300-as évekbõl eredõ Nó hagyoNóra búcsújelenete, kétségbeesett menekülmány és a kortárs japán színjátszás. Különös hetnék-tánca és Helmer hódítani, megtartani, lánkontraszt alakult ki a lecsupaszított, díszlettelen con tartani akaró héja-násza jól tükrözi a két emtér s a közremûködõk rafinált, gazdagon díszített ber elszántságát. Végül Nóra leveszi nyakából a jelmezei között. jegyesláncot, s leveszi homlokáról a piros A néhány méteresre zsugorított színpad egyik pöttyöt. oldalán térdeplõ énekesek, hátsó vonalán ülõ(A babaház, Damini House of Culture kuporgó zenészek között alig jutott tér a vendégjátéka, rendezte Morten Krogh) szereplõknek. Itt állni látszott az idõ, szertartásos, légies mozgásuk, ceremoniális elhelyezkedéseik idõt követeltek, hosszú idõt. Eközben megcsoA szentpétervári Belij Színház 2003-ban mudálhattuk aprólékos mozdulataikat, különleges, csúsztatott lábfejes, lábujjemelõs járásukat, öl- tatta be a Nórát. Még abban az évben három tözetüket, egymás közötti rezzenésnyi kommu- Arany-maszk díjat nyertek, majd 2004-ben Könikációjukat. S a nyelvi nehézségek ellenére a zönségdíjat. Ez az elõadás Nóra belsõ monotörténet megértése is könnyebbé vált ebben az lógjára épül. Nóra a szobájában, s annak is egy madárkalitkára emlékeztetõ kuckójában (csak álomszerû, lassú világban. Egyszerre volt jelen minden szereplõ. A nem Strindberg Júlia kisasszonyára utalandó?) történetbõl kimaradók megmerevedve, némán kuporog, onnan figyeli, lesi, kommentálja a vártak sorukra. A Nóra szerep megkettõzõdött. mindenki által jól ismert ibseni eseménysort. Egy

Eltáncoltatott Nóra

Kettõs Nóra

A nüánszok Nórája

tisztességes elõadáshoz ez az ötlet (nézõpont) is elég lenne. De a péterváriak még mással is kísérleteznek. Megpróbálják a darabot hollywoodi, melodramatikus némafilmes stílussal is fûszerezni. A realista jelenetek az egyik pillanatról a másikra átváltanak nagy ívû gesztikulációkkal, túljátszásokkal, teátrális fogásokkal tûzdelt, negédes jelenetekbe. Dalra fakadnak, tónust váltanak, új színpadi megvilágítást kapnak. Ez utóbbi például úgy nagyítja fel, s vetíti ki a hátsó falra Helmer figuráját, hogy úgy tûnik, mintha Drakula-Lugosi tartaná karjaiban Nórát. A háttérben egész idõ alatt ott szól a némafilmek elengedhetetlen „konferansziéja”, a zongora. Minden apró részletnek, kelléknek fontos szerepe van. A babaház/kalitka ülõalkalmatossága több formában, helyzetben is játékba hozható, a xilofonütõkkel Rank doktor nemcsak a tarantella táncot kíséri, hanem Chaplin klasszikus balettcipõ jelenetét is utánozza, majd nyílvesszõnek használja, végül Nóra ezekkel tûzi fel a kontyát. S ugyanígy a mozdulatoknak, a színészi mesterség szinte minden megtanulható, elsajátítható fogásának jelentõsége van. A színészek tudásuk legjavát nyújtják, s ebben a szûk kamara-térben is olyan mélységekbe ragadják le a nézõket, ahonnan majdnem nincs visszaút. Szinte lehetetlen kilépnünk a Nóraszoba, a Babaház fogságából. Ki-ki elbûvölten ül a maga nézõtéri vallatószékében (nem túlságosan kényelmes, szûk és kemény alkalmatosság a Nemzeti Színház legfelsõ emeleti „díszletfestõ termében”), és nem akaródzik egyikünknek sem elkísérni Nórát a hideg, havas, „bizonytalan” útra. Nem is kell, a darab szokatlan fordulattal végzõdik. Nóra bezárkózik a babaházba, a férj végleg kiszorul ebbõl az otthonból, eldobja a kulcsait – sötétség. (Nem tudhatjuk, de sejteni lehet, hogy Torvald hagyja el a házat.) A némafilmes jelenetek pantomimszerû, stroboszkópos fénnyel segített ,,képsorai” igen összehangolt játékot kívántak a szereplõktõl. S ebbe az összetett, komplikált játékba idõnként becsúszott egy kis ritmushiba. Félbeszakadtak a megkezdett mozdulatok, vagy üresjáratra jutott még szöveg. Nagy valószínûséggel az oslói szûkre szabott színtér a mozdulataikkal együtt a hozzájuk kapcsolt szövegek idejét is korlátozta. (Nóra, a Szt. Pétervári Bjelij Színház vendégjátéka, rendezte Mikhail Bytsjkov) A nemzetközi Ibsen Fesztiválokon a Nórák és Heddák mellett természetesen helyet kaptak egyéb Ibsen bemutatók és vendégjátékok is. A 2006. évi kínálat különösen bõséges volt. Közel 100 elõadásnak adott helyet öt színpadán az oslói Nemzeti Színház a Fesztivál 24 játéknapjára elosztva. A norvég bemutatók mellett 12 vendégegyüttes lépett színpadra: lengyel, svéd, két dán, izlandi, kínai, spanyol, japán, román, orosz, amerikai, brazil. A hivatalos programon kívül, a Fesztivál utolsó napján bemutatkozott a budapesti József Attila Színház a Háda János rendezte Nórával. A 22 darabból a négy Hedda Gabler, a négy Nóra és a három Peer Gynt mellett két Kis Eyolf s egy-egy Kísértetek, A tenger asszonya, John Gabriel Borkman, Ha mi, holtak, feltámadunk, Solness építõmester, Brand elõadás került színre.

KOVÁCS KATÁNG FERENC * (Az 1997-es Kúnos László fordításig minden magyar kiadás a Nóra cím alatt jelent meg.)

28

2007. február

Sándor vagyok én is, ha nem is Petõfi, nem a nagy Petõfi, hanem csak Szoboszlai. De pennám, akárcsak a nagy költõé, hazámé és feleségemé. Szoboszlai Sándor: Sándor vagyok én is

SÁNDOR

GAYA LITERATURA:

Jún. 13. (hétfõ): Fáj a fejem Eddie. Maradt mára ennyi.

ÁRVAI FERENC ÖDÖN versei

Pótkerekes biciklin (naplóvers, 2004.)

Jún. 14. (kedd):

kinél ez, kinél az dominál, kinek a húsa, kinek a lelke, kinél mindkettõ, kinél egyik se. S Haumann Péter ül be a Kinizsibe, arcán friss, szûz hó, feje búbján kopár sivatag.

Dec. 1. Gyorsan tél lett. Mint ahogy a földbe dugott babok nõnek. A Kék Maci piros kakaót cumiz s eltelt tizenöt év. Katonának is öltöztem, de sértõdésbõl levettem az egyenruhát. Majd inkább nõvéremmel mentünk nászútra a pótkerekes biciklin; vagyis gesztenyebarna kuzinommal, aki lelkesen ugrott a csomagtartóra mögém, hogy nekivágjunk; de nem jutottunk csak nagyszobából kisszobába.

Forró feledésbe fúl emléke M.-nek. A babok fény felé nõnek. S gluteus-közti szûk térben szorítanak vérzõ-nyákos fekélyek.

A tudatlan és a tanult (naplóvers, 2005.) Jún. 8. (szerda):

a hülyéket bekapja a semmi ki szereti annak kell lenyelni

* sírhatnékját visszafojtva a család egymással oly de nagyon galád Jún. 10. és 12. között (szombat): A héten már másodjára mentem a Kinizsibe Csillogó játékgépbe a munkás fizetésit be Az asszony õt hiába veri irtóra szeret játszani Az ütéseit kiheveri csak gépnél tudjon állani

B. F. „Szerencsém volt, mert elkerült a vízár / Nem robbant körülöttem gyilkos akna / Vulkán és rengés földem békén hagyta / S pokoli sárba sem húzott a hínár.” (A lóhere három levele) Szonettje szép és jó, csak egy hibája van: egy hosszú listát gyarapít, hiszen mind képalkotásában, mind gondolatiságában hasonlatos sok száz vagy ezer lírai

kinyitott ajtaján az éjnek belépek a TV-ben lassan keményen kefélnek s veszem elõ én is tollam rímkedésnek Jún. 15. (szerda): Jó alapot akarok Építkezni ezért Nem hamarkodok

Kiknek elõdei Zingarából megmenekültek, most tárcámat veszik, mintha szabad volna. Öklükkel fejemet pirosra, és ezáltal lett alsóm khaki is. Ájultamból Cs. éleszt és hozza épen maradt szemüvegemet és rendõrért fut és nem hiszi õ sem. *

A tudatlan céltudatosságról és a tanult rátermettségrõl beszélt Eddie, kávéjára hajolva, folytonosan bagózva. Hétfõn berúgunk, hacsaknem eljön aznap Kati velem moziba, mert ha igen, akkor nem.

Ápolónõ „Töltött Galamb” kötést cserél, sebem körül lemosdat, ajkára harapva koncentrálja feladatát, és tiszta illatát orrom elõl kiviszi a huzat. * Én fajom, én szerelmesem. Miért bántasz? Ruhiva átka rajtam is.

Gézával a nõket beszéljük, kívül-belül milyenek:

S. G. „Neked is csak az kell, / Mint akárki másnak! // Két foszló test kik órák óta / A vérfürdõben áznak.” (Vérfürdõ) Úgy van, úgy van, yes, yes, yes! Vér kell a kedvesnek, vér kell a költészetbe (Endre bátyánk is megmondta), vér kell az Irodalmi Jelenbe is. Töltse meg a többi versét is vérrel, mert egyébbel (pl. költõiséggel) úgy tûnik, nem sikerül.

*

“Közepesen táplált fiatal férfi férfi„„ elleni erõszak

Árvácskám virágzik a párkányon Pedig év elején még száradni akart

Egyébként itt minden oké: Erzsink mégsem rákos, a Mama napról-napra javul agyinfarktusából, Márti nénit is lekötik unokái; Anyánk, bár holnap sírni fog és Apánkkal se tudjuk mi lesz...

Minden oké lett: alszanak és álmodják talán: „egymásért rég meghaltak”.

Jún. 10. (péntek):

Házat ne építs rossz alapra Mert elõbb utóbb összedõl

Ezeket ünnepek után elküldöm Gyurkovics Tibornak. Hátha érdemes. Csak húzza addig még, kedves Uram! mert sápadt volt eléggé a Duna TV-n.

Dec. 3.

az impresszionistákkal kikoptak a vásznak és a festékek õrülten rájuk másztak Eugene a fejszével nekiugrik a fának hasábokat szel jövõre a családnak

Jún. 12. (vasárnap):

*

*

A játékgép nyel, a játékos szív, máshol a csapos csalafintán csapolja a söröket, itt csak csupán csupa retek a pohár, és a WC-ben pöcsömre kacsingat a világítás.

Egy magával kiegyezni képtelen Jani aki kötekedni hivatott felszállani a villamosra uzsgyi fel szövetségesével mellénk leültek s kezdõdtek hamarost a kötekedések no mármost én konfliktuskerülõ valójában pucájában vérszegény villamoson éppen ülõ utasként mûködõ akinek a Jani szólt oda hogy a helyedet adjad oda mire magamnak hogy szégyenben a Kati elõtt mégsem kéne légy ezért vörös vérrel pucámat gyorsan felvértezém maradj kérlek türelemmel két megállót még kértem hát meg a Janit aki ekkorra ügyesen felhúzta a Katit aki viszont kedvesen kezdett olyasmit hogy te Jani a modorod kicsiszold legközelebb ha emberekhez szólsz erre a Jani befogta és azóta csiszolja szavait amiket legközelebb ugyanitt ketté török ha kell neki a helyem ha nem elverem mint a Kati fenekét volna már jó

Dec. 2.

A reggel fáradt Halkan hasít a másnap Fejbe teli találat Mint lehetne szívembe bánat

darabhoz, azaz olyan, mint kék égen a búzavirág. Ellenben nagyon feltûnõ textus tragikusnak (és a Szeptember végén formai mintájára anapesztikusnak) szánt verse, a Szeptember tizenegy, ebbõl elengedhetetlenül „be” kell idéznünk: „Még állnak a tornyok a messzi világban Még ékesen villan meg rajtuk a fény De látod amottan az égi világot Már õrült pilótáknak a gépe zenél. Még ifjúi bájjal a Word Striti lányok Még zümmög a tömeg a boltok elõtt De íme, halálnak a füstköde szállong Tornyok szívébe ezüstlõ nyilat lõ.”

összetakarózás / a lábak kicsit kilógva a semmibe / ütemesen nyomkodják ezt a semmit / és megint picit más lesz a világ / / Akkor jön egy méh / velük sose lehet tudni / képesek a szívbe is beleszúrni / állítólag hessegetni nem szabad õket / legfeljebb szûzanyát emlegetni / vagy átkozódni halkan szakadj meg te / Igenis fáj és megdagad a szúrás helye / összeszûkül a szem mint / a messzire tekintõnél / és folyton rá kell gondolni / arra méhre amelyik már nem él / s lám milyen nyomot hagyott a világon” (A pocsolyák mindent tudnak) Kétségkívül egy letisztult költészettel van dolgunk. Csak annyi a probléma, hogy mi még nem nõttünk föl oda, hogy átérezzük. Feltehetõleg 53 bis 61 évvel megelõzte korát. Sebaj, majd a méhek! Majd õk!

M. K. „Egy mindent tudó tökfõzelék / és egy mangalicakolbász / találkozása egy ismeretlen / öregasszony halottas ágyán / Egybeolvadás és

Ny. K. „Olykor egy hétig is megy a levél. / Van, hogy oda sem ér, elvész félúton. Avatatlan a kéz, mely hozza, s az / is, mely átveszi. // [...] Nagyon félve

mondom ki, de akkor meg / minek, hiszen hallgathatnék is, vagy / írhatnék levelet, amit aztán / elfelejtenék elküldeni.” (Dilettanto) Egyetértünk mind versének címével, mind eszmei mondandójával. Tegye ezt! T. H. G. „Így vannak hárman bennem: / az inkvizítor, a filozófus és az Isten, / a törvény, az eszme és a minden, / így hárman vagyunk – egyek.” (Az inkvizítor, a filozófus és az Isten) Ez mind nagyon rendben. Sajnos, a fölöttébb rangos képletbõl hiányzik a Költõ. K. P. „Kis sündisznók topognak, / akár szárnyaszegett pegazusok” (Éjszaka) Nagyon édibogár költõi kép! Hanem inkább levelét kommentálnám: Folytatása a 29. oldalon

2007. február

29

VAGYOK ÉN IS!

Paródiák

imázsom hány kilónyi imát nyom, ha ablakom kitárom, s epekedve kihányom (mikor éppen hiányzom) kosaramat liánon, Velencével immáron, mandolinon, gitáron telíteni hiányom, és imázsom riszálom a másik szál liánon; mindenki a világon imádná-e, trillárom, pajzánkodó hiányom, ha vibrál gitáron, miként tavalyi bálon ecki, becki, Tengerecki Pál kalapján lógó fecni?

ESZTE ROY

TÉREY JÁNOS

Szodoma és Gomora

kihunyt világa lett romokban Drezda, hová utólag gyüremlettem aljnak. Ne építsetek utat, házat ottan, blaszfémia lenne, alattomos, se mást, mert hátha kobakomra pottyan ikertorony vagy égõ villamos.

A-változat E-változat

Viagra mámor

Toldi éjszakája

Siralomvölgyi hõzöngõs keretben a mámor ára már felmérhetetlen,

Voltam jó katona, védtem pincét, hazát, mégse portrém nézi tiszta szobánk falát, nem pitizek senki kegyeiért fesztig, hol a kutyát, macskát torkomnak eresztik, kemencepadkáról is engem kitúrnak, s nem vagyok csihésnek jó, se háziúrnak, rohadt felépítmény rátok szakadhat is, nem bánom, én, igen, pálinka vagy hasis...

hiszen hiába koptatom szavam, száz részeg utca, város, vármegye tobzódik vélve, annyi farka van, hogy tûzesõt is elolthat vele, bár nyála cseppen pirult hagymás ájer mögött csupán ott sült kolbászért, májér. B-változat

Katasztrófa-nemzet Mennyi kicsapongás, sehonnai selma, vízfejekben pangás, erkölcs lenge pelyva, Nibelung-lakópark, törpét nemzõ Siegfried, leszbikus adó, sarc, acsarkodó hisztik, szégyellném ónémet, flamand vidékeken strichelõ nénémet, mikor végigmegyen.

Szerelmesem a siralom, a gyász, könny nélküli, nem illik maszatolni, ki megcsalatott, holtra is vigyáz, de nadrágját nem kell többé letolni.

Kénkõ hadmûvelet

B. A. „Ebben a poszt-modern-világban / Fehér tapéták között irtanak / Minket, mintha csótányok

Mostan színes tollakról álmodom

mikor naggyá változik, változik, mi el sose

Mostan én színes papírok között szundizva ollózok, szöszmötölök, piros szalagot, vajákos figurát fûzök hajamba csillámos frizurát

kárhozik.

próbálva homályos tükör elõtt, melybõl fonnyadtan néz a délelõtt, rózaszín, bíbor, lángoló kokott versbõl sorokat összelopkodok,

Ecki, becki,

D-változat

P. Cs. „Koldulsz... / Én két, / Vétkét / Bánó, / Fájó / Kezem, / Innen / Messze... / Messze... / Máshol... / Távol... / Majd ott / Ajtót / Nyitnak / S hívnak / Talán... / Talán...” (Könnycsepp cseppen...) Igen zsenge korát figyelembe véve: még olvasgasson utána ennek-annak, jöjjön rá, hogy ez nem csak úgy megy, és úgy egy-két év múlva... Talán...

LIPCSEI MÁRTA

odafent a fellegen a gatyóját meglesem,

Monokróm siratóének

Folytatás a 28. oldalról „Fiatal [...]vári költõ vagyok, olykor már publikáltam, de sok alattomos emberrel találkoztam, ez elvette a kedvem ettõl. Ám most új erõre kaptam és úgy gondoltam, vagy komoly emberekkel, komoly lapokkal kezdek, vagy semmivel.” Nos, sajnos mi is ezen alattomos emberek közé tartozunk, akik elveszik kedvét a versírástól.

Te jó Istan Te jó Istan, te jó Istan, ha nincsen is akkor is van,

C-változat

Mi bennem összeomlott, ne keresd a szûk krónikában, kénköves viharnak

CSEH KATALIN

mit árt, ha másé, az ámító foncsor kútjába esett már máskor is Csongor, szép lesz Dorottya, régi trükk bevál: varangyot tündérnek néz Karnevál,

Hiányomban imámon hintázik a a hiányom, mint õserdõ liánon, félek is, az

lennénk / Mind, kik nem tudnak felejteni. / Talán pont ez a való és a cél. // Meglapulva nézlek.” (Pilinszky) Bizony-bizony, jó az allegória... S bizony, ez a való és a cél (lásd a címet!) Mégis, tetszenek az írásai, mert nem szokványosak. De azért még nem elég jók a közléshez. Önön múlik, hogy rárak-e még egy lapáttal, vagy inkább bezabálja a poétairtót. G. É. „Hunyadi megy elõre. / A pestis fekete, / Rideg arca felé / Fordul el a feje. // Utoljára felkiált: / »Pusztulj hitvány kutya!« / E szavakkal hal meg / A magyar had ura.” (Hunyadi) Indulása biztató volt, nem feledtük el, hogy nálunk debütált, de azóta érkezett küldeményei már nem ütik meg a szintet. Hunyadi címû poémája pedig egyenesen kacagságos. Sõt: rémes. Szóval ez sajnos nem egy felfele ívelõ pálya. Gondolkodjon el ezen...

s csókért liheg, ha dögös képelem idegen tollával ékeskedem, pöszén is csóró, de azért köszi, hogy álcáz engem a szövegköszi.

S. Á. „felsálgyanús kolera / tárgynak látszó sültkrumpli / ma már minden marha(hús) jogosítványt kap” (a szájon át és vissza) Hahaha, nagyon jó kis szóvicc, még írjon vagy kétszáz ilyet. A körítést (azaz a verset) nyugodtan mellõzheti. S. B. Kommentár nélkül – a hónap verse:

Kemping az éjjeliõrrel Holdaskönyv-imitációk 1. Less csak ide angyalom vér csorog az abroszon édes néném bogárka fulladjon a pohárba

2. Titkot fejt a csillagász elrepedt a csigaház bukdácsolva földet ér bokrok közt egy bõregér 3. Rózsaolaj illatok kavarják az iszapot vízmosásban facipõ majd elmúlik az idõ 4. Légy lapul a kenyéren bicska van a zsebében szürke macska kolompol bezárt már a kolostor 5. Egyet csettint a kobold dolgát teszi már a hold levágja a fitymádat éjjel azon hintázgat

JOHANN VON KRONSTADT

30

2007. február

A bõség zavara – február

A

februárt, annak ellenére, hogy a legrövidebb hónap, azt se tudom, hogyan húzzam, hogy beférjen a karakterkeretbe. A terv szerint olyan évfordulók csokrát szántam februárra, amelynek szerzõi, szereplõi látták a halált. Környezetük, világuk, jelenük, múltjuk halálát. És ez megjelenik mûveikben.

Mindenekelõtt két szenttamási író: Gion Nándor és Végel László. Megfejthetetlen módon mindketten 1941. február elsején születnek. Mindketten végigjárják az akkor szokásos irodalmi-filozófiai iskolákat, elfoglalják pozícióikat (színház, rádió, sajtó), majd szinte azonos ritmusban ráébrednek, ideje van a változásnak. Az irodalomban. Tito marsall Jugoszláviája másként lélegzik, más viszonyt tart fent a Nyugattal, mint a hruscsovi, késõbb brezsnyevi ülep alatt feszengõ Kelet-Európa kinevezett janicsárbasáival (nekünk Aczélbasi jutott). A magyar nyelvû irodalom korabeli frissítõ szele, azóta is az egyetlen (ha a sokkal nehezebben hozzáférhetõ párizsi Magyar Mûhelyt nem számoljuk), a Symposion nemzedék. A csapat elõször a Képes Ifjúság címû lap irodalmi mellékletében, majd 1964-ben a Kontrapunkt antológiában és az ugyanekkor születõ Symposionban mutatkozik be. A Symposion a magyar posztmodern, vagy neoavantgárd szülõágya. Gion és Végel mindketten ottan bábáskodnak. A nemzedék jelszava: Ki a provincializmusból!

G

ion 1994-ben Magyarországra költözik. Ha szabad így fogalmazni: csak a teste. A lelke Bácskában maradt. Továbbra sem írt le egyetlen Bácskától független betût. 2002 augusztusában hal meg, tizenkilenc megjelent – jó és még jobb, olvashatóbb – kötet után, és talán nem túlzás azt állítani, minden feldolgozás, díjak és kritikák ellenére, Gion halála után négy évvel ismeretlen író Magyarországon. Még az olvasó emberek („csak az ember olvas”) körében is, ezt bizonyítja gyors helyi közvélemény-kutatásom.

V

égel László hasonló pályát fut be, azzal a különbséggel, hogy nem költözik, marad. Dolgozik, megint dolgozik, és marad. Menekül, dolgozik, újra menekül, de marad. Személyesen élheti meg a balkáni háborút a maga csak Vajdaságra vonatkozó extrémitásaival, nézheti végig Vajdaság bombázását, amely, ha inspirációs vonatkozásait nézzük, legalább olyan mélyen érintik, mint Dosztojevszkijt Szibéria. És mint Dosztojevszkijé, Végel hangja egyre sötétebb, egyre több benne az alt tónus, a lemondás, a szomorúság. Nem tudni pontosan, mi volna az anyaország feladata, a politikusok kötelezõ feladata a Trianon óta elszakadt országrészek, az ott élõ kisebbségek helyzetének javításában, én legalábbis nem tudom, de Végel Lászlót legalább olvashatnák, ha van egy-egy szabad órájuk, hogy ne érezzék olyan kurva jól magukat a bõrükben. Mert kifejezetten irritáló, hogy így elvannak, játszadoznak. Szórakozgatnak az életünkkel. Az idõ pedig rohan, mindenki számára fogy, csak õk látszanak fittnek, fiatalnak, sportosnak. „A kötet (amelyet az író édesanyja emlékének ajánl, aki él, mozog, évtizedes gátakat nyit meg, õ az események központi alakja akkor is, ha nincs jelen éppen)

dramaturgiai csúcspontja a felelõsségre kérdez rá. A szüleink és gyermekeink iránti megkerülhetetlen és megúszhatatlan felelõsségre. Azazhogy szüleink létén könnyíteni, amennyire lehet, gyerekeinkét biztosítani, amennyire csak lehet. Más nem maradt, de ez kötelezõ. Ennyi maradt, mert Végel szerint a bombázás Vajdaság agóniájára tett pontot. Vége. »Kosztolányi és Csáth sem szerette Szabadkát, habár õk még csak az út kezdetét látták. Te a végén toporogtál. (...) Csak arról van szó, hogy az önámításra nem maradt több erõd. A csodatétel elmaradt. Beszélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan haldoklik, tengõdsz egy kultúrában, amely belátható idõn belül nyomtalanul eltûnik. [...] A magát gyõztesnek érzõ militáns szerb, a magát gyõztesnek érzõ militáns magyar aligha fogja fel, miért találja fájdalmas haladéknak e kettõs gyõzelmet Végel László vajdasági magyar író.«” – írtam az Exterritóriumról néhány éve. Gion és Végel a kisebbségi pusztulás írástudó tanúi. Láthatták, részesei voltak egy országrész kulturális fellángolásának, aztán toporoghattak a hamuban.

1

858. február 2-án született Szécsényben Komjáthy Jenõ költõ, a magyar Shelley. Én pedig éveken át tagja voltam egy Komjáthy-kör nevezetû irodalmi társaságnak ifikorom helyszínén, Balassagyarmaton. Ma is létezik, mûködik, fiatal költõkkel, bánatos és defektes középkorú gyerekekkel, akik nem találják helyüket a rossz tempót vett életben, bébújnak az éjjeli lámpa alá, klaszszikusokat olvasnak, hogy mûveltek legyenek, kortársat, hogy aktuálisak. Mintha nem volna mindegy. Születéskor eldõl, ki mivé lesz. Ha másként alakul, az életnek gorombán oda kell vernie, hogy más irányt vegyen a már elhatározott sors. Nehézkes ez így, de jobbat nem talált fel senki. Megjegyzem, szerencsétlen gesztus Komjáthyt tûzni a zászlóra – éppen Balassagyarmaton –, ahol azért tudunk egy életigenlõ Mikszáthot, egy minden lehetõségbe macskaként kapaszkodó Balassi Bálintot, vagy akár a bánatos életû Madáchot, minthogy Komjáthy Jenõ a vidéki, ismeretlen, nyomorult, depressziós, senki által nem ismert irodalom egyértelmû szimbóluma. És a névválasztás meghatároz. Komjáthy alig publikál. Pedig szeretne. Egyetlen kötete a halála napján jelenik meg. Szegény, mint a templom egere. Olyan barátot(kat) választ, akik maguk is bizonyos távolságnyira élnek a valóságtól. Madách Imre Aladár nevû fia, példának okáért, aki hívõ spiritiszta, lazán elbeszélget a halottakkal. Másik barátja, a tbc-s Reviczky Gyula felnõttként szembesül a tragédiával, hogy bár édesgyerekként nevelték, balkézrõl való zabigyerek, tehát kimarad a jelentõs örökségbõl (arról nem is szólva, hogy Jászai Mari benyeli és kiköpi, miután más lovat kíván meg). Komjáthyt, aki 1880-tól balassagyarmati tanár, leveri a szerelmi balsors. Beleszeret egyik tanítványleánykájába, aki viszontszereti. Ez a XIX. században sem jó ajánlólevél, erkölcstelenség címén kirúgják. 1887-tõl, hogy az élet kerekebb legyen, német nyelvet tanít a színszlovák Szenicen. A szakemberek szerint õ a kapocs, költészete a híd Petõfi, Arany és Ady hangja közt. Életében tökéletesen visszhangtalan minden, amit csinál. Megelõzte

az irodalomtörténeti lyukat, amelyben élt. Hangját, felhangjait, újrahasználható találmányait halála után tíz évvel építi be költészetébe a Nyugat-garnitúra. Babits azt mondja róla: „...az élet nem oka, hanem okozata jellemünknek; sorsát mindenki maga csinálja. Ezért illik a költõk élete oly csodálatosan jellemükhöz.”

F

ebuár 3-án hetvenhét éves Csoóri Sándor. A mesebeli 77 nem tesz magabiztosabbá Csoórival kapcsolatban, annak ellenére, hogy... Ebbõl következõen Pécsi Györgyi irodalomtörténész és fõszerkesztõ asszony bölcs kritikarészletével (Kortárs 2001/6) hajtunk fejet, ha fejet hajtunk. „A recenzens óvakodik Csoóri Sándor összegyûjtött verseirõl írni; szeretné elkerülni a csapdákat, amelyek ezt az életmûvet aránytalanul nagy számban körülveszik. Nem maga az életmû problematikus – noha mint minden életmûnek, ennek is vannak ilyen epizódjai –, hanem az a kontextus, amely bármilyen irányú megközelítéskor szinte feltételes reflexként »mûködésbe lép«. A közeg, ahol egyfajta dialógus létrejöhetne, itt és most általában, az õ esetében pedig különösen, a szokásosnál is indulatosabb és ingerlékenyebb (sérültebb és sérülékenyebb), s a mégoly ártalmatlan tûnõdést is azonnal per(véd/vád-)beszéddé minõsíti át. Úgy tetszik, a rendszerváltozás óta, datálhatóan a Nappali hold megjelenése után, ördögi hínár tekerõzött a magyar szellemi élet köré (is). A recenzens rezignáltan állapítja meg, hogy amaz ominózus vita mindannyiunkat megalázott, célt pedig ha ért, nem a javunkat szolgálta. Csoórinak mindenesetre az akkori megtorpanásából nem sikerült törésmentesen arra a szellemi magaslatra visszatérnie, amit például gyönyörû esszéi, a Tenger és diólevél, az Egy nomád értelmiségi vagy kötetei, A tizedik este, A látogató emlékei is jeleznek. De nemcsak Csoóri bizonytalanodott el (tiszteletet parancsoló névsor állítható mellé), hanem talán a kilencvenes évek elerõtlenedése is részben az irodalom és általában a szellemi élet durva elpolitizáltságára vezethetõ vissza, amelynek nem egyetlen, de mindenképpen emblematikus jelensége volt e vita. Látszólag paradox helyzet teremtõdött, egyfelõl (egyik irányba?) a közéletiség/politikum, a »hagyományos költõi szerep« és a »költészet hagyományos helye, szerepe« kivonásának diktátuma az irodalomból, másfelõl (másik irányba?) pedig a naponta megtapasztalható expanzív hétköznapi politizálás. (Jóllehet éppen a politikai cenzúra megszûnte után lett volna végre alkalom gondolkodni arról, hogy mi történt velünk, és miféle értékek mentén volna érdemes megfogalmazni a jövõ Magyarországának eszményét.)” Végül egyetlen, mindentõl független megjegyzés: Csoóri számomra nem versek, hanem eszszék. A mindenféle esszék. Ha egyetértek, ha tiltakozom. Esszéi – számomra – a mindenkori feltámadás. Nincs napszak, évszak, nincsenek olyan zilált körülmények, hogy ne tudnám olvasni, ne indítana el valamit, ne gyönyörködnék finom áttételei erezetében, ne morognék, ha éppen morogni van kedvem. A Csoóri-esszé, amit soha nem ugrok át. És ennek semmi köze sem a népi, sem az urbánus irodalomhoz. Amelynek (népinek) – a legújabb meghökkentõ hír szerint – éppen halála és temetése vagyon.

M

ég egy mesebeli szám: 133 éve született Gertrude Stein. 1874. február 3-án az USA-ban, német bevándorlók gyermekeként. Pszichológiát, filozófiát és orvostudományt tanul. 1903-ban letelepedik Párizsban, majd a Rue de Fleurus 27. szám alatti mûteremlakást a város szellemi és mûvészeti életének központjává formálja. Stein írásai nehezen adják

meg magukat. Már aki olvas. Aki olvas dadát, olvas múlt századelõt. Sok minden nem található a magyar piacon. Én húszvalahány éve – még nagyon izgatott az amerikai írók Párizsban az elsõ világháború után címû irodalomtörténeti fejezet – futottam össze a Stein által írt Alice B. Toklas önéletrajzával. Benne minden, ami érdekelt: Hemingway, Zelda és férje, a nagy kedvenc: Scott Fitzgerald, de megjelenik mindenki, aki fontos párizsi a korszakban: Juan Gris, Braque, Thornton Wilder, Picasso, Matisse, Derain, Czóbel és Apollinaire. És mások. Az is érdekelt (persze), hogy az inkább férfi, mint nõ Gertrude azért lehetett olyan hosszan a szalon szeretett gazdája, mert nõt szeretett (40 évig egyet), ezért aztán nem került összetûzésbe – a szerelem vége többnyire csapkodás, hisztéria, elmebaj – a szalon férfivendégeivel. Nem akarták egymást meghágni, legyûrni, nem akarták akarni egymást. Értették, megértették. Férfiak – férfihangon. Ugyanakkor Gertrude Stein láthatta, hogyan szóródik szét egy nagy amerikai írócsapat, amelyet elveszett nemzedék névre (lost generation) keresztelt.

F

ebruár 3-án tíz éve meghal Hrabal. Elõtte tíz évvel, 87-ben, harminckét együtt töltött év után elhagyja a felesége. Meghal. Ha azt mondjuk Hrabalra, hogy csoda, az asszony is csoda. Itt a neve, ne hagyjuk névtelenségben: Eliska Plevova. Hrabal tíz éve – sikerek ide, sikerek oda, meghívások és díjak és sörök az Aranytigrisben amoda – a gyötrelem maga. Eliska töretlenül hisz Hrabalban. Hihet is, kéziratból ismeri az olvasó elé csak évtizedekkel késõbb kerülõ világhíres regényeket. Azt mondja neki: Bohumil, ne menj dolgozóba, írj. Eltartalak, csak írj. Ez történik. Negyvenkilenc, amikor megjelenik elsõ könyve, egy elbeszéléskötet. Siker. Egy évre rá a következõ. Ájult siker. Ettõl begörcsöl. Képtelen írni. Egy évre leáll, aztán érkezik a „vonatok”, ami a hírnevet hozza magával. Film, díjak, Oscar. Bejárja a világot. Az összes nagyvárost, Berlin, London, New York, Párizs, Bécs, viszi, repíti A szigorúan ellenõrzött vonatok elképesztõ sikere. Minden, ami csak kell. Éppen ebbõl van elege. Érdekes, de van ilyen. Az író magányos szakma. A folyamatos parádézás, a nyíltszíni tapsok, a vasfüggöny a színészek, a politikusok és a brókerek privilégiuma. Hrabal írni akar. Töltekezni. Lenni, ahogyan addig is. Hatvannyolc aztán odaver a szabad szellemnek, az elfogadó kultpolitikának. Hrabal szilencium alá kerül. Megtanulhatja, a siker viszonylagos valami, ha a politika bilijében születik: kivágják a könyvesboltokból, a könyvtárakból. Visszatér az asztalfiókhoz, van benne gyakorlata. Meglép Prágából. Ki a természetbe. Hétvégi kisházat vásárol a hegyekben. Fát gyûjt, gombászik, figyeli a vadakat, nézi a madarakat, lesi, a fû hogyan nõ, hogyan szárad el. Élvezi a létet. Élvezi Eliskát. A nyugalmat, az állandóságot, a kiszámíthatót. Kirekeszt minden meglepetést, erõszakos vendéget, mézre mászó irodalmi libát, híres ember interjújára vágyó újságírót. Elhajt mindenkit, akit lehet. Dolgozik. Ír. Az író dolga. Közben a mûvek is dolgoznak. Ez a mûvek dolga. Nem akar király lenni, sem milliárdos, de nem terveli azt sem, hogy az Írószövetség góréja legyen. Õ csak író. Mindenki menjen a búsba. Aztán újra Prága. Felesége meghal. Jön a bársonyos forradalom, benne a Hrabal-reneszánsz. Na és April Gifford, egy amerikai lány, cseh szakos egyetemista, a hozzá írott levelek, az utolsó fellángolás és az utolsó megrendítõ információ (a legutolsó zsurnalisztatalálmány elõtt „galambetetés közben kiesett a kórház ablakán”), a szinte mellékesnek tûnõ vallomás a Levelek Áprilkának címû kötetben az érintettségrõl. A besúgásról. Ha õszinte akarok lenni, azt mondom, tizedannyira nem rendített meg, mint Tar Sándor esete. Az már igen, hogy a vallomás és a halál közt eltelt öt évben szinte nem írt érvényeset. Egyikük sem. Talán az ég ezzel büntet ilyenkor. ONAGY ZOLTÁN

2007. február

S

zavak nélküli költemények címen jelentette meg 1904-ben fametszet-sorozatát Vaszilij Kandinszkij, a 20. század elsõ évtizedei avantgardizmusának egyik kiválósága, meghatározó vezéregyénisége. Már a címválasztással is azt kívánta egyértelmûsíteni az orosz származású alkotómûvész, hogy eszköztárát a költészethez hasonlóan minimálisra redukálva a metszet a lényegre összpontosít. A síkba vetített formák tömörítése, redukciója, valamint a képmezõk nyomatékos elhatárolása, a vonalak hangsúlyozott, pregnáns kiemelése által valósítható meg a rajzokon, a metszeteken a szintézis, a sûrítés, az egyszerûsítés. Ugyanazon esztendõben hagyta el a nyomdát a magyar mûvészettörténet nagy klasszikusának, Lyka Károlynak Kis könyv a mûvészetrõl címû korszakos könyve, amelyben, többek között, világosan leszögezte: „A rajz természetében rejlik, hogy a valószerûség teljes hatásáról le kell mondania a rajzolónak. S ha ez áll, akkor jól teszi, ha a rajznak ezt a tulajdonságát azzal is kiemeli, hogy nem is törekszik ily teljesen valószerû hatásra. Lássák meg rajzán azonnal, hogy szerzõje csak egy bizonyos fokig megy el az elõadásban, és hogy tudatosan hagy bizonyos hézagokat. Ne zsúfoljon össze mindent, amit csak lát, de hangsúlyozza erõsen, amit a látottakból rajzzal ki lehet fejezni. Ezzel rajza érdekessé válik, ami szintén fontos mozzanat.” A rajz látszólagos befejezetlenségei, elnagyoltságai és hiányai munkára serkentik a szemlélõ fantáziáját. A tömör, lapidáris fogalmazás, a koncentrált feszültség, a fekete-fehér ellentétének és párbeszédének kimért szigora és drámaisága, az ívelt terek, az erõvonalak határozottsága, a természetés emberábrázolás újszerûsége, a gondosan kimódolt kompozíciós elvek és megoldások uralják a magyarországi és romániai grafikusmûvészek Metszet és rajz címen megrendezett közös tárlatán felsorakoztatott munkákat. A Magyar Rézmetszõk és Litografikusok Egyesülete és a csíkszeredai székhelyû FORTE Grafikai Egyesület összefogásából az ipoteºti-i „Mihai Eminescu” Országos Tanulmányi Központ, a bukaresti Fõvárosi Könyvtár, a Ploieºti-i Mûvészeti Múzeum, a vajdahunyadi városi mûvészeti galéria, a csíkszeredai Csiki Székely Múzeum, valamint az Árkosi Mûvészeti Központ támogatásával megvalósított nagy horderejû, nemzetközi projektnek, vállalkozásnak több vonatkozásban is dicséretes, fokozott figyelmet érdemlõ a hozadéka, a haszna. Példamutató és követendõ maga az ötlet, a kezdeményezés, hogy magyar, román, finn és romániai magyar képzõmûvészek rajzait és nyomatait vonultatja fel a fölötte bõséges, színvonalas és változatos grafikai anyagot felölelõ vándortárlat, amelyet a bukaresti Kalinderu Múzeumot követõen Ploieºti-en, Vajdahunyadon, Csíkszeredában és Árkoson mutattak be. A tárlaton különbözõ évjáratokhoz, nemzedékekhez tartozó képzõmûvészek sorakoztatják fel, prezentálják munkáikat: a bukaresti Ion Panaitescu idén tölti 70. életévét, míg a legifjabbak – Cristina Manea, Baász Orsolya és Alexandra Zbângãu – 1980-ban, illetve 1982-ben születtek. Mérey András 58 éves korában 2006-ban hunyta le örökre a szemét. Kegyeletes gesztus a szervezõk részérõl, hogy az átfogó seregszemle keretében válogatott alkotásaik emlékkiállításokba, kamaratárlatokba csoportosításával adóztak a kortárs grafika néhány elhunyt kiválósága – Baász Imre, Constantin Banciu, Vasile Kazar és Ion State – emlékének, veretes életmûvének. Oroszlánrészt vállalt a bukaresti

A vonal és az él expresszivitása Magyarországi és romániai grafikusok közös vándorkiállítása kiállítás tetõ alá hozásából Mircia Dumitrescu, a bukaresti Képzõmûvészeti Egyetem grafikai tanszékének tanára, aki gazdag válogatással, egyéni kamaratárlattal szerepel a kiállításon, Vásárhelyi Antal, a Magyar Rézmetszõk és Litográfusok Egyesületének elnöke, a Vincze László és Fiai Papírmalom tulajdonosa, Koszti István Miklós, a Forte Egyesület elnöke, valamint tettrekész „szárnysegédjük”, Részegh Botond csíkszeredai fiatal grafikusmûvész, aki a Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben címû versét három nyelven közlõ, extra minõségû papírra nyomott bibliofil könyvet tervezte és illusztrálta 12 eredeti rézkarccal. A könyvet külön vitrinben helyezve állították ki a tárlaton. A kiállító grafikusok döntõ hányadának legfõbb kifejezési eszköze a vonal, az ábrázolás, a megjelenítés tipikusan absztrakt eleme. Az alkotók fölényesen biztos rajztudása példás mûvészi alapossággal és igényességgel párosul. A látványból kiindulva többen is – a téma vonalés foltösszefüggéseit kutatva és változatos formákban kamatoztatva – bátran túlléptek az absztrakt tér- és formaalakítás határán. A kiállított kompozíciók számottevõ része erõsen transzponált. A felsorakoztatott rajzok és nyomatok legfõbb erénye a szembeötlõ mûvészi fegyelem, határozottság és mértéktartás. A grafikai eljárások és technikák sokféleségét, változatosságát is remekül demonstrálja a magyarországi és a romániai alkotómûvészek közös kiállítása. Minden anyagnak és technikának megvannak a maga sajátos lehetõségei és határai; ezeknek a tiszteletben tartása egyike a mesterségbeli tudás alapkövetelményeinek. Lényegében a mûvészi elgondolás, a tartalom eredetisége követeli meg az új technikai eljárás alkalmazását. A metszet régóta megszûnt a festõmûvészet szolgálólánya lenni. A jelképek körében a fehér a hajnal és alkony szimbóluma, határérték, akárcsak a horizont két pereme, amely mögött az esztendõ minden egyes napján életre kel, illetve lenyugszik, elhal a Nap. A fehér jelentheti azt a friss, fiatal, örömteli ûrt, amely – miként Kandinszkij mondta – minden születést, minden kezdetet megelõz. A tisztaság, az ártatlanság és a derû megtestesülése. Míg a fekete a komorság, az elmúlás, a gyász, az éjszaka, a ború, a sötétség, a szorongás, a szomorúság, a félelem, a rettenet, a pusztítás, a tragikum alapszíne, de ugyanakkor a komolyság, az elmélyültség, a titokzatosság, az elegancia, a bizonyosság, a megingathatatlanság szimbóluma is. A két ellentett szín folytonosan a lét dualitására, a teremtett világ többpólusosságára int, figyelmeztet. A vonal, az él a grafikában is alapvetõen a különbözõ minõségek találkozásának összetett kérdéseivel szembesít. A kiállított alkotások is egyértelmûen igazolják, hogy a rátermett, elhivatott grafikusok kevés eszközzel, kevés színnel mondanak sokat, a fehér-fekete variánsaival, árnyalataival és átmeneteivel fejeznek ki teret, eseményt, fényt, színt, eszmét, gondolatot egyaránt.

www.irodalmijelen.hu

Az Irodalmi Jelen honlapján Ön nem csupán a lap tartalmával ismerkedhet meg, de olyan anyagokat is olvashat, melyek a lapban nem jelennek meg. www.irodalmijelen.hu Kattintson rá: ÉRDEMES!

Irodalmi Jelen Kft. Occident Média Kft.

Kiadja az és az

Igazgató: Szõke L. Mária Szerkesztõség és kiadó: 1081 Budapest, Rákóczi út 59. 3/5 310085 Arad, Eminescu utca 55–57. szám, tel.: 0040/257/280-751, 0040/257/280-596 (fax), http://www.irodalmijelen.hu, [email protected]. ISSN: 1584-6288 Elõfizetés hat hónapra: 2490 Ft/ 20 lej/ 10 • + kézbesítési díj egy évre: 4980 Ft/ 36 lej/ 20 • + kézbesítési díj készült a temesvári Vest Tipo International nyomdában

Az új technikai eljárások térnyerése, rohamos elterjedése feltételei közepette a metszetnek, a nyomatnak újra meg kell találnia és határoznia helyét és szerepét. Az új sokszorosítási eljárások, a korszerû gyors technológiák megjelenése jelentõs mértékben gyarapította és gazdagította a nyomatkészítés eszköztárát, fokozva a rajz spontaneitását, frissességét és hitelességét. Európai társaikhoz hasonlóan a romániai és magyarországi grafikusok is arra összpontosítják erõfeszítéseiket és figyelmüket, hogy rajzaikban és metszeteikben megteremtsék a hagyományos eljárások és a legújabb technikai megoldások harmonikus egységét, természetes szimbiózisát. A stílus, az alkotásmód s a tematika terén is észlelhetõ bizonyos fokú kiegyensúlyozottságra törekvés, a hagyomány és korszerûség összhangba, közös nevezõre hozásának igyekezete. Miként csepp a tengert, Gyulai Liviusz, Eszik Alajos, Kéri Imre, Nagy Gábor, König Róbert, Luzsica Árpád, Orosz István, Vén Zoltán, Pató Károly, Kádár Katalin, Keresztes Dóra, illetve Ion Stendl, Vasile Socoliuc, Mircia Dumitrescu, Ion Panaitescu, Tudor Jebeleanu, Teodora Stendl, Ion Atanasiu-Delamare és nemzedéktársaik nyomatai és rajzai rangos, tekintélyes életmûveket summáznak, sejdítenek és tükröznek. A könyvbarátok, a folyóirat-olvasók sûrûn találkozhatnak a Kossuth- és Munkácsy-díjas Gyulai Liviusz illusztrációival, aki ezúttal a világirodalom nagy klasszikusának, Balzacnak egyik „boros történetét” vizualizálta. Egy-két figurára egyszerûsített, kissé groteszk és színpadias kompozíciói tanúsága szerint Eszik Alajost fõként az emberi méltóság képi megfogalmazása és kifejezése izgatja. Kéri Imre mélytónusú metszetén megkísérelte a látható s az elképzelt világot új megvilágításban feltárni. A Munkácsy-díjas Nagy Gábor, a budapesti Képzõmûvészeti Egyetem festészeti tanszékének vezetõje több síkból, képmezõbõl szerkesztett színes grafikai lapját egészséges életerõ, formai választékosság és jó technikai felkészültség jellemzi. A játék öröme, a gyermekrajzokra emlékeztetõ keresetlen egyszerûség, a tiszta, világos fogalmazás garantálja Luzsica Árpád kutyás, piros háromszöges kompozíciójának frissességét és derûjét. A geometriai rendezettség, a szigorú kimértség, a személyes élmény felidézése ad Orosz István mûteremrészletének erõteljes és hangsúlyos plaszticitást. Kitûnõ felkészültségû

31

grafikusként jelentkezett Vén Zoltán, aki egy kelkáposztafejû, agyondekorált hajdani hadastyán mellképével szerepel a tárlaton. A tónusok árnyaltságában, a foltok tagoltságában rejlik Pató Károly alkotásának szuggesztív ereje. A 125 éve Nagyszentmiklóson született Bartók Béla Kontrasztok címû szerzeménye ihlette meg Kádár Katalint, míg Keresztes Dóra a népi meseés hiedelemvilágból merítette témáját. A festõgrafikus Ion Stendl képét a rajzbeli virtuozitás dominálja, míg Teodora Stendl színes kompozíciója történelmi atmoszférát áraszt, akárcsak Zemplényi Csaba csendélete. A több nemzetközi és országos díjjal kitüntetett Vasile Socoliuc a szürrealizmus eszköztárára és világlátására alapozva szerkesztette meg többalakos alkotását. Sikeresen szerepelt a nemzetközi és országos seregszemléken Ion Panaitescu is, aki nagy elõszeretettel merít, emel át motívumokat és arányokat a román nép- és egyházmûvészet tárházából. Tudor Jebeleanu víziójában az égbe emelkedett emberi lények vagy lelkek örvénye, egymásba tömörülése biztosítja a Nap energiáját, a tájak fölötti ragyogását. Finom választékossággal színezett lapján Ion Atanasiu-Delamare a lovaglás és a kerékpározás hasonlóságára figyelmeztet, világít rá. Mircia Dumitrescu nagyméretû, szuggesztív nyomatait a rajzban testet öltött gondolatvillanások, indulati és érzelmi robbanások egyénítik. A derékhadat – a középkorúak népes mezõnyét – olyan grafikusmûvészek képviselik A metszet és rajz címû tárlaton, mint Carmen Apetrei, Bartis Elemér, Bíró Andrea, Anca Boeriu, Ovidiu Croitoru, Csikós Tibor, Kiss Zoltán, Koszti István Miklós, Teodor Leºanu, Orbán Anna-Mária, Parádi Tamás, Siklódi Zsolt, Somorjai Kiss Tibor, Florin Stoiciu, Siklódy Ferenc, Szõcs Géza, Cristian Þârdel, Constantin Zgâmbãu. Örvendetesen népes a fiatalok, a 35 év alatti ígéretes tehetségek csapata, amelyet a bukaresti, a budapesti, a kolozsvári, a temesvári, lipcsei, prágai stb. fõiskoláknak, karoknak az utóbbi években diplomázott végzettjei – Bartis Elemér, Carmen Apetrei, Baász Orsolya, Bíró Andrea, Ioana-Elena Broscaru, Csáki István, Csillag István, Carla Duschka, Formanek Barbara, Kõszeghy Csilla, Cristina Manea, Lestyán Csaba, Cristina Orac, Részegh Botond, Petru ªoºa, Takáts Márton, Varga Zsófia, Alexandra Zgâmbãu – alkotják. A pályájuk kezdetén álló ifjú grafikusmûvészek jelentõs hányadának Mircia Dumitrescu volt a mestere, a szakmai irányítója. A rangos, szerencsés összetételû vándorkiállítás a különbözõ generációkhoz és stílusirányzatokhoz tartozó grafikusok alkotásain keresztül átfogó és hiteles képet nyújt a romániai és a magyarországi kortárs rajz- és metszetmûvészetrõl.

SZEKERNYÉS JÁNOS

Az év versei 2006 (szerk. Szentmártoni János), keménytáblás, védõborítós, A/5, 296 old., 2.499 Ft Az év novellái 2006 (szerk. Bíró Gergely), keménytáblás, védõborítós, A/5, 256 old., 2.499 Ft Az év esszéi 2006 (szerk. Ekler Andrea, Rosonczy Ildikó), A/5, keménytáblás, védõborítós, kb. 272 old., 2.499 Ft Az év mûfordításai 2006 (szerk. Turczi István), A/5, keménytáblás, védõborítós, kb. 352 old., 3490 Ft A kortárs magyar szépirodalom két reprezentatív gyûjteménye, Az év versei és Az év novellái – hagyományainkhoz híven – az elmúlt év legjobbnak ítélt mûveibõl nyújt színvonalas, sokoldalú válogatást. Ezúttal 32 prózaíró és 74 költõ képviselteti magát az antológiákban, melyek a Nemzetközi Könyvfesztiválra jelentek meg. A Könyvhét alkalmából negyedik alkalommal látott napvilágot Az év esszéi antológia, amely a kortárs szellemi élet sokszínû panorámáját nyújtja, illetve Az év mûfordításai, a nagysikerû antológiák új társa, amely a közelmúlt és a kortárs világirodalom legismertebb alkotóinak életmûvébõl nyújt színvonalas ízelítõt, a legjobb magyar mûfordítók tolmácsolásában. A kötet több mint 30 kiváló alkotó mûveit tárja a magyar olvasók elé. Mind a négy antológia kedvezményes áron, Az év versei, Az év novellái, Az év esszéi 1990 Ft-ért, Az év mûfordításai 2490 Ft-ért vásárolható meg a Könyvhét ideje alatt kizárólag a Magyar Napló standján, valamint folyamatosan a szerkesztõségben: 1062 Budapest, Bajza u. 18. Tel.: 342-8768. A kötetek eredeti árukon könyvesboltokban is kaphatók!

Munkatársak: Böszörményi Zoltán fõszerkesztõ, Orbán János Dénes (Vers), Pongrácz P. Mária (Próza), Elek Tibor (Kritika), Karácsonyi Zsolt (Film, Színház), Irházi János (Interjú), Méhes György, Szõcs Géza, Kukorelly Endre (Fõmunkatársak). Olvasószerkesztõ: Gáll Attila, Jámbor Gyula; Lapszerkesztõ: Bege Magdolna Magyarországon elõfizethetnek, illetve információt kérhetnek a következõ telefonszámon: 0036-1 3033443, vagy a [email protected] e-mail címen. Megrendelhetõ Romániában a következõ postai katalógusszámok szerint: Temesvári Regionális Postaigazgatóság – 13215; Kolozsvári Regionális Postaigazgatóság – 14128; Brassói Regionális Postaigazgatóság – 1 hónapra: 15034, 6 hónapra: 215034, 1 évre: 315034. Anyagaink utánközlése csak a forrás megjelölésével. Eddig nem közölt írásokat fogadunk csak el. Hirdetéseket a kiadó címén veszünk fel.

32

2007. február

„AZ ELSÕ VICTOR HUGO FESZTIVÁL PÁRIZSBAN. Franciaország legismertebb íróját ünnepli az ünnepeltrõl elnevezett fesztivál – Victor Hugo et Egaux (Victor Hugo és a magukfajták) – keretében. A párizsi premier után London és Spanyolország, illetve Luxemburg ad otthont a fesztiválnak. A Párizsban február 7-ig tartó fesztivál célja, amire a cím is utal – nem csupán Victor Hugo méltatása, hanem további francia írónagyságok ünneplése. Ezt az évet Proustnak is szentelik. Hugo és Proust mûvei köré fonódó színházi elõadások, felolvasások és filmvetítések állnak a mûsor középpontjában. A Ruy Blas William Mesguich rendezésében lesz látható, míg a L’histoire d’Adéle H. (Adéle H. története, 1975) Truffau-tól és a L’homme qui rit (Az ember, aki nevet, 1928) Paul Lenitõl lesz látható a filmvásznon. A fesztivál február 9–10. között Londonba, február 27-re Castellonba, Spanyolországba, októberben Luxemburgba költözik.

Abu Dhabiban (március 31.–április 7.), Londonban (április 16– 18.), Budapesten (április 12–15.), Bukarestben (májusban), Teheránban (május 2–12.), Prágában (május 3–6.), Varsóban (május 17–20.), Tallinban (május 17–19.), New Yorkban (május 31.– június 3.), Fokvárosban (június 16–19.), Lembergben (szeptember 13–19.), Frankfurtban (október 10–14.).

„ BRÓDY SÁNDOR-DÍJ 2007 – elsõ kötetesek jelentkezését várják. A Bródy Sándor Alapítvány ebben az évben is kiadja a Bródy Sándor-díjat. A díjat azon elsõ kötetes magyar nyelvû prózaírók egyike kapja meg, akinek könyve (novelláskötet vagy regény) 2006-ban jelent meg. A díj összege 350 000 Ft. A postára adás határideje: 2007. március 31. (2000 Szentendre, Szajkó u. 4.) A díjat Bródy Sándor pályakezdésének emlékére unokája, Alexander Brody alapította.

„ KASSÁK LAJOS születésének 120. és halálának 40. évfordulója alkalmából a Szõrös Kõ szerkesztõsége emlékezetes tematikus szám megjelenését tervezi 2007-ben. Ezúton képzõmûvészeti játék(izmus)ra hívják alkotóikat, amelynek apropója egy fontos KL-részlet „ábrázolására” épülne. A mûvekrõl készült fotókat 2007. március 21-ig (az érsekújvári mûvész születésnapjáig) az alábbi e-mail címre várják: [email protected]

„ A BÁRKA címû békéscsabai folyóirat szerkesztõsége január 1-jétõl internetes magazint indított. A hazai irodalmi folyóiratok között szinte egyedülálló fejlesztés jórészt a folyóirat nyomtatott változatára épül, de ugyanakkor a www.barkaonline.hu egy teljes spektrumú irodalmi portál – hírekkel, helyszíni tudósításokkal, kritikákkal és elsõ nyilvánosságú irodalmi alkotásokkal.

„ ELÕSZÖR VESZ RÉSZT magyar jelölt Az év fiatal könyves szakembere (International Young Publisher of the Year – IYPY) elnevezésû díjért folyó nemzetközi versengésben. Az elismeréssel a British Council azokat a 25–35 év közötti, tehetséges szakembereket kívánja ösztönözni, akik késõbb a könyvkiadás vezetõivé válhatnak.

„ JUHÁSZ FERENC költõnek kimagasló irodalmi teljesítménye elismeréséül ítélte oda a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány kuratóriuma az idei fõdíjat. A díjakat a magyar kultúra napja alkalmából adták át Budapesten. Idén a kuratórium, amelynek Glatz Ferenc az elnöke, tizenhat embert díjazott. Várady Szabolcs költõ Nemes Nagy Ágnes-esszédíjban részesült. „ SZALON. 2002 Könyvhetére jelent meg az elsõ Könyvjelzõ, a pozsonyi Új Szó napilap havi rendszerességgel megjelenõ kulturális, elsõsorban irodalmi melléklete. 2006 decemberében jött ki az utolsó, 56. száma, majd januártól helyet adott a heti kiadású, Szalon elnevezésû magazinoldalaknak. „ KÖNYVVÁSÁROK 2007. A következõ lista bizonyára nem sorolja fel valamennyi nemzetközi könyvvásárt, mégis képet ad arról, merre és mikor találhatóak idén a nagyobb könyvszakmai események Abu Dhabitól Moszkváig: február 4-ig Kairóban, Barcelonában (Nemzetközi Gyermekkönyvhét) és Tajpejben, majd ezt követõen Havannában (február 8–18.), Jeruzsálemben (február 18–23.), Bangkokban (március 28–április 10.),

„ MIKSZÁTH KÁLMÁN százhatvanadik születésnapja alkalmából január 16-án megemlékezést tartottak szülõfalujában, Szklabonyán (Mikszáthfalva), az egykori lakóházánál, ahol Csáky Károly helytörténész mondott beszédet. „ AZ IRODALOM ÉVÉNEK javasolja a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülése (MKKE) 2008-at. A kortárs magyar irodalom megszerettetése érdekében a kulturális intézményrendszer minden eszközét igénybe vevõ, összehangolt kampányt javasol, amelynek keretében felolvasások, tévé- és rádiójátékok, országos vetélkedõk népszerûsítenék a kortárs írók, költõk mûveit.

„A MAGYAR ÍRÓ AKADÉMIA FELVÉTELT HIRDET 2007 februárjában induló írói mesterkurzusaira a Felvételi Információs Szolgálattal (FISZ) együttmûködésben. Bölcsész beállítottságú, irodalomkedvelõ fiatalokat, bölcsész tárgyakat oktató pedagógusokat, irodalomkedvelõket várnak a kurzusra, mindazokat, akiknek írói ambícióik vannak, és ehhez inspiráló alkotói közeget keresnek. Az MÍA segíti a hallgatókat, hogy kiadásra érett mûveik eljussanak az irodalmi folyóiratokhoz, könyvkiadókhoz, biztosítja a résztvevõk írásainak megjelentetését a www.iroakademia.hu internetes oldalon. A képzés ideje: 2007. február 17.–április 21., Budapesten a Mûvészetek Palotájában. „Így írtok Ti!” szépírói mesterkurzus – II. Szemeszter – 2007. február 24.–2007. április 28. A jelenlegi hallgatók folytathatják tanulmányaikat a mesterkurzus második szemeszterén, mely kis létszámú csoportokkal indul, és a gyakorlat centrikus órák keretében zajlik. További információk a www.iroakademia.hu honlapon, a [email protected] e-mail címen, illetve a 06-1-266-7601 vagy 06-20-338-078 telefonszámokon kaphatók. „ XII. MAGYAR DRÁMAIRÓ VERSENY. Az internetrõl szóló cikk adta a témát a XII. Magyar Drámaíró Verseny résztvevõinek: Gosztonyi János, Fráter Zoltán és Nényei Pál január 21-én írta meg egyfelvonásosait, amelyeket a magyar kultúra napján, január 22-én mutattak be a Budapesti Kamaraszínház Tivoli Színházában. A Magyar Rádió és a XXI. század Magyar Drámájáért Alapítvány tizenkettedik éve rendez drámaíró versenyt. „ ÚJ ÉS RÉGIMÓDI TÖRTÉNETEK. Január 26-án a Képzett társítások – AEGON-estek a Bárkában sorozat következõ eseményén Bíró Kriszta színész- és írónõvel, Bereményi Géza íróval és rendezõvel, valamint Darvas Benedekkel és Darvas Kristóffal találkozhattak az érdeklõdõk a Bárka Színház színpadán. „ LÁZÁR ERVIN íróról egy utca mellett a helyi könyvtárat szeretnék elnevezni Pécelen, valamint emlékhely létesítését is tervezik. Lázár Ervin az 1970-es években tíz évet élt itt, akkoriban írt meséi gyakran játszódtak a településen. Az író 70 éves korában, 2006. december 22-én hunyt el. „ NAGY GÁSPÁR, a nemrégiben elhunyt Kossuth-díjas költõ kapta a Kölcsey Társaság emlékérmét. A plakettet a kitüntetett özvegye vette át Szatmárcsekén, a magyar kultúra napján szervezett Kölcsey-megemlékezésen. „ SZÉP MAGYAR KÖNYV. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülése (MKKE) meghirdeti a Szép Magyar Könyv 2006 versenyt a könyvesbolti forgalomba került és magyarországi, valamint határainkon túli magyar nyomdákban elõállított könyveket megjelentetõ kiadók 2006. évi kiadványai számára. (Forrás: Új Könyvpiac, litera.hu, hírügynökségek)

Anavi Ádám – 1909-ben született Tordán, költõ, színmûíró, 1928 óta publikál hazai lapokban, jelenleg Temesváron él. Legutóbbi kötete: Kepler (2006). Babosi László – 1973-ban született Újfehértón, kritikus, Nyíregyházán a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár könyvtárosa. Bedecs László – 1974-ben született Budapesten, az MTA könyvtárának munkatársa. Legutóbbi kötete: Beszélni nehéz – Tanulmányok Tandori Dezsõ költészetérõl (2006). Csató Ildikó – 1965-ben született Nagyváradon, jelenleg szabadúszó. Dobai Bálint – 1983-ban született Zilahon, költõ. Dudás Henrietta – 1974-ben született Gödöllõn, tanár. Eszteró István – 1941-ben született Végváron, tanár, költõ, az Irodalmi Jelen munkatársa. Legutóbbi kötete: Egy könnyû garni (2005). Fekete J. József – 1957-ben született Bácskossuthfalván, szerkesztõ, újságíró. Legutóbbi kötete: Teremtett világok – Imádságos kolostor II. (2006). Gabnai Katalin – 1948-ban született Orosházán, drámatanár, színikritikus. Gergely Tamás – 1952-ben született Brassóban, újságíró, könyvtáros, jelenleg Svédországban él. G. István László – 1972-ben született Budapesten, költõ, esszéíró, tanár. Legutóbbi kötete: Amíg alszom, vigyázz magadra (2006). Györe Bori – 1981-ben született Budapesten, költõ. Hermányi Gabriella – 1979-ben született Budapesten, magyar– pszichológia szakos gimnáziumi tanár. Jászay Tamás – 1978-ban született Szegeden, színikritikus. Kabdebó Tamás – 1934-ben született, Arany János-, József Attila-díjas író, jelenleg Írországban él. Legutóbbi kötete: Róma szolgáló leánya. Kerekes Tamás – 1957-ben született Budapesten, író. Kiss László – 1976-ban született Gyulán, tanár. Legutóbbi kötete: Szindbád nem haza megy (2003). Komán János – 1944-ben született Marosugrán, költõ, tanár. Koncz Tamás – 1982-ben született Marosvásárhelyen, kritikus. Kovács katáng Ferenc – 1949-ben született Nyíregyházán, az Oslói Egyetem médiamérnöke, filmes, író, mûfordító, képzõmûvész, irodalmi szervezõ. Legutóbbi kötete: Soha ne kérj bocsánatot! (2005). Makkai Ádám – 1935-ben született Budapesten, költõ, mûfordító, világhírû nyelvész, a Harvardon végzett, amerikai egyetemeken tanít. Legutóbbi kötete: Jézus és a démonok imája (összegyûjtött versek, 1952–2005). Márfai Molnár László – 1966-ban született Gyöngyösön, mûvészetfilozófus, a soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem docense. Kötete: Jelentés a dialógus nyomán (2001). Ménesi Gábor – 1977-ben született Hódmezõvásárhelyen, kritikus, a Németh László Városi Könyvtár munkatársa. Nagy Koppány Zsolt – 1978-ban született Marosvásárhelyen, író, mûfordító, tanár. Legutóbbi kötete: Jozefát úr, avagy a regénykedés (2006). Nádasdy Ádám – 1947-ben született Budapesten, nyelvész, egyetemi docens. Legutóbbi kötete: Soványnak kéne lenni (2005). Onagy Zoltán – 1952-ben született Budapesten, író, szerkesztõ. Legutóbbi kötete: Sötétkapu (2006). Puskás Attila – 1975-ben született Szentesen, jelenleg EsztergomKertvárosban él és szociálpedagógusként dolgozik. Rácz Gergely – 1976-ban született Pécsett, jelenleg Torontóban él, a Kanadai Magyar Televíziónál bemondó, riporter és programkoordinátor. Sáfrány Attila – 1969-ben született a vajdasági Kishegyesen, költõ, író. Sárközi Mátyás – 1937-ben született Budapesten, Londonban negyven éven át volt a BBC magyar adásának munkatársa, 1956 óta él Angliában, de novelláit, regényeit, esszéit, tanulmányait magyarul írja. Legutóbbi kötete: A Király utcán végestelen végig (2006). Seibert Péter – 1983-ban született Tapolcán, jelenleg Budapesten él Simon Edina – 1978-ban született Nagyatádon, kritikus. Sopotnik Zoltán – 1974-ben született Salgótarjánban, költõ. Legutóbbi kötete: Az õszinteség közepe (2006). Szekernyés János – 1941-ben született Kajántón, újságíró, szerkesztõ, mûkritikus, dramaturg, jelenleg Temesváron él. Irodalomtörténeti, helytörténeti, mûvészeti tanulmányokat közöl. Vámos Miklós – 1950-ben született Budapesten, író. Legutóbbi kötete: Hogy volt (2005). Weiner Sennyei Tibor – 1981-ben született Egerben, költõ, alkimista. Legutóbbi kötete: Versek a kisházból (2006). Zöldi László – 1945-ben született Dunapatajon. Sajtótörténész, szerkesztõ, kritikus. Legutóbbi kötete: Általános médiaismeret – társszerzõk: Pikó András és Wisinger István (2006).