Rüdiger Kipke * LEITKULTUR VITA NÉMETORSZÁGBAN A DOMINÁNS KULTÚRÁRÓL **

Rüdiger Kipke* „LEITKULTUR”– VITA NÉMETORSZÁGBAN A DOMINÁNS KULTÚRÁRÓL** Németország mint migrációs célország A Német Szövetségi Köztársaság migránsok preferált célországává vált. A bevándorlók eltérõ kulturális hagyományokkal rendelkezõ területekrõl érkeznek. Transznacionális migránsokról van szó, akik legalább egy meghatározott idõre letelepednek és bevándorló kisebbségként egy autochton („õshonos”) társadalmon belül élnek saját etnikai, nyelvi és kulturális identitásukkal. Elsõsorban munkavállaló bevándorlók õk, akik családdal együtt vagy család nélkül érkeznek. Rajtuk kívül vannak még menekültek, olyanok is, akik politikai menedékjogot élveznek. Egy másik bevándorló csoportot képeznek az úgynevezett áttelepülõk (vagy „kései áttelepülõk”) és hozzátartozóik. Áttelepülõknek a német származású, a német népcsoporthoz tartozó személyeket nevezik, akik 1950 óta érkeznek Kelet-Európa országaiból, beleértve a Szovjetuniót és utódállamait, azt követõen, hogy befejezõdött a német nemzetiségûek kitelepítése és elûzése a háború után. Az õ bevándorlásukat a német állam – politikai indokokkal – sokáig ösztönözte. Az áttelepülõk befogadásával kapcsolatban a német hatóságok vagy az úgynevezett „kitelepülési kényszerbõl” indulnak ki, vagy abból a megfontolásból, hogy ezekben az országokban hátrányban részesítik a német nemzetiségûeket. Az áttelepülõk német állampolgárságra jogosultak. Nem német származású hozzátartozóikat – bár az utóbbi idõben szigorított feltételekkel – szintén befogadják, és megadják nekik az állampolgárságot. A befogadási feltételek szigorodása következtében az elmúlt években erõsen csökkent az áttelepülõk száma. Az NSZK-ba az 1950 óta áttelepültek és nem német hozzátartozóik száma közel négy és félmillióra tehetõ. Õk tehát német állampolgárok és feltételezik róluk, hogy Németországhoz per definitionem etnikai és kulturális kötõdésük van. A migránsok közül az áttelepülõk azonosulnak legkevésbé azokkal az országokkal, ahonnan érkeznek. Ennek ellenére új hazájukban nem ritkán „idegen” németekként élnek, társadalmilag elszigetelik, sõt diszkriminálják õket mint, úgymond, „fehéroroszokat”. A háború után már az ötvenes években elkezdõdött a munkavállalói migráció. A gazdaságilag prosperáló Nyugat-Németország munkaerõhiánnyal küszködött és növekvõ mértékben kényszerült dél-európai, valamint mohamedán országokból, fõleg Törökországból „vendégmunkás* **

professzor, Siegeni Egyetem Politikatudományi Intézete, fordította: G. Márkus György

Gazdaság – Jog – Társadalom

27

ok” toborzására. Kezdetben senki sem feltételezte, hogy a vendégmunkások huzamosabb ideig itt maradnak. Azt képzelték, hogy állandó jellegû fluktuáció lesz majd jellemzõ. Azaz, a külföldi munkavállalók egy meghatározott idõt az NSZK-ban töltenek, itt dolgoznak, majd késõbb újak lépnek a helyükre. Nemzetgazdasági szempontból azonban nem bizonyult kifizetõdõnek az elképzelt rotáció. A munkát keresõ migránsok ott maradtak, ahol jól tudtak keresni. Ha egyesek mégis visszatértek hazájukba, azt egyéni megfontolásból tették. Miután Nyugat-Németországban kezdett kialakulni a strukturális munkanélküliség, 1973-ban leállították a munkások toborzását mindazon országokból, amelyek nem tartoztak az Európai Közösséghez. A Németországban maradt „vendégmunkások” egyre gyakrabban maguk után hozatták házastársaikat és családtagjaikat, berendezkedtek új környezetükben. Gyermekeik születtek, akik német óvodákba és iskolákba jártak és több-kevesebb sikerrel németül tanultak. 2006 végén Németország 82,3 millió lakosa közül 6,75 millió, azaz 8,2% – igen különbözõ irányokból érkezett – külföldi állampolgár. A legnagyobb csoportot 1,74 millióval a törökök képezik. Az elmúlt években és évtizedekben jelentékeny számú bevándorlónak adták meg a német állampolgárságot. Ezek között csak 700.000 a korábban török állampolgárságú lakos (Statistisches Bundesamt, 2007a: 48; Statistisches Bundesamt, 2007b). Az állampolgárság megadását az tette lehetõvé, hogy – meglehetõsen korlátozott jelleggel – eltértek a származási elvtõl, mely a legutóbbi idõkig még nagyon szigorúan behatárolta a német állampolgársági jogot. Az összlakosság közel 20%-a, tehát 15 millióan rendelkeznek úgynevezett migrációs háttérrel. Ide mindazok a lakosok tartoznak, akik saját maguk, vagy akiknek a szüleik, illetve nagyszüleik bevándoroltak, függetlenül jelenlegi állampolgárságuktól (Konsortium, 2006: VIII). A 25 év alatti fiataloknál már 25% a migrációs hátterûek aránya (Deutscher Bundestag, 2007: 7). A felsorolt tények tulajdonképpen kikényszerítik azt, hogy szakítsunk azzal a még ma is elterjedt hagyományos elképzeléssel, hogy Németországban egy etnikailag egynemû társadalom létezik, amit a német történelem, a német nyelv, valamint a közös német kulturális örökség jellemez. Az autochton vagyis „õshonos” lakosság egyes csoportjaival nyilvánvalóan nehezen értethetõ meg, hogy Németország bevándorlási célországgá vált. Pedig könnyen meggyõzõdhetünk e tényrõl, elég, ha kimegyünk a nagyvárosok utcáira, körülnézünk és hallgatjuk, milyen nyelven beszélnek az emberek. Az „õshonos” lakosság nagy többsége ezt – tekintettel a drámai módon csökkenõ születési rátákra – helyesli vagy legalább is jóváhagyólag elfogadja, mivel tudatában van annak, hogy Németországot különben elkerülhetetlenül a gazdasági és társadalmi hanyatlás fenyegetné. Természetesen találkozunk félelemmel, többek között a munkahelyekkel kapcsolatban. A jelenlegi EU-térségbõl bevándorlókat többnyire ellenérzések nélkül integrálják, és õk is könnyen integrálódnak. A muzulmán országokból való bevándorlást azonban a társadalomban politikai problémaként érzékelik. Növekvõ nehézségekkel találkozunk a mohamedán migránsokkal való együttélést illetõen. Látjuk a fejkendõben járó fiatalasszonyokat, akik közül sokan öltözékükkel is kifejezik elrejtõzésüket. Mecsetek épülnek és sok városban gettók alakultak ki, ahol a mohamedán bevándorlók egy olyan típusú „párhuzamos társadalomban” élnek, amelynek saját rendje és saját szabályai vannak. Mindez egy teljes más kultúrának a kívülrõl is érzékelhetõ kifejezõdése, valamint annak kinyilvánítása, hogy ezek az emberek meg akarják õrizni kulturális identitásukat. A dolgokat súlyosbítja, hogy az embereket megrémítik a média tudósításai a „becsületbeli gyilkosságokról”, a kényszerházasságokról, az iszlám terrorizmusról. Vannak, akik kollektív elutasítással reagálnak és aggódnak a „keresztény Nyugat” fennmaradásáért. Mindezt megnehezíti, hogy a németek sehogyan sincsenek felkészülve a közvetlen kontaktusra a mohamedán kultúrkörrel. Németországban az iszlámnak nincs saját története. Természetesen a múltban vol-

28

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2008/20

tak már találkozások a mohamedán világgal, és a XVIII. század óta baráti kapcsolatok alakultak ki Poroszország (késõbb a Német Birodalom) és az Oszmán Birodalom, illetve Törökország között, mégis e világ megmaradt távolinak és idegennek. Nehezen tudjuk pontosan megmondani, hogy jelenleg hány muzulmán él a Német Szövetségi Köztársaságban, mivel a statisztika nem mutatja ki megbízhatóan a felekezeti hovatartozást. Azt feltételezhetjük, hogy kb. 3,4 millió mohamedán él itt, többségükben szunniták. Hogy kötõdnek-e ezek az emberek a vallásukhoz és az iszlám kultúrához, arról még kevesebbet tudunk. A rendelkezésre álló statisztikák arra utalnak, hogy a mohamedánok mintegy egyharmada vallásosnak tekinthetõ (Frerk, 2007: 2, 5).

A multikulturalizmus és a társadalom egysége A német evangélikus és katolikus egyház 1980 õszén ökumenikus rendezvényt tartott, „a külföldi polgártárs napját”. Megállapították: „multikulturális társadalomban élünk”. Ezzel olyan fogalmat vezettek be, amely Kanadából származik, egy hagyományosan több etnikumot befogadó, migrációs célországból. Európai viszonyokra azonban Kanada példája aligha alkalmazható. Kanadában az 1970-es évek kezdetétõl azt a politikát nevezték multikulturalizmusnak, amely államilag biztosítja mind az õslakosok, mind a különbözõ bevándorló csoportok nyelvi és kulturális identitásának védelmét. Az egyházaknak ez az üzenete megosztotta a közvéleményt és széleskörû társadalompolitikai, illetve társadalomtudományi vitát váltott ki. A fal leomlását követõ meghatározó és mélyre ható politikai események és változások, a német újraegyesítés, valamint az azt követõ gazdasági és szociális nehézségek Kelet-Németországban hosszú idõre háttérbe szorították ezt a vitát. A baloldali és liberális politikai táborban elvben elfogadták a multikulturális társadalom modelljét, sõt üdvözölték, mint társadalmi sokszínûséget teremtõ gazdagodást. A nemzeti-konzervatív, valamint a nacionalista körök ezzel szemben a multikulturalizmust kimondottan elutasították, olyan veszélynek tekintve azt, amely fenyegeti a saját kulturális identitást és az össztársadalmi egységet. Idõközben – tekintettel a bevándorlók kapcsán nyilvánvalóvá váló interkulturális (kultúrák közötti) problémákra – a támogatók érezhetõen visszafogottabbakká váltak. Az ellenzõk körében viszont egyre többen belátták, hogy a multikulturalizmusnak nincsen komolyan vehetõ alternatívája. Arról azonban, hogy mi is a multikulturalizmus, az elképzelések meglehetõsen homályosak és eltérõek maradtak. Mindmáig nem dolgozták ki a multikulturális társadalom konkrét és konszenzusos modelljét.1 A politikai napirenden tovább-

1

Jellemzõ a koncepció hiányára a terminusok, a szavak önkényes használata. Olyan központi fogalmakat mint integráció és asszimiláció, egyesek szinonimákként kezelnek, mások viszont eltérõ jelentéstartalmat tulajdonítanak nekik. Az lenne kézenfekvõ, hogy az integrációt a beilleszkedéssel kapcsolatos átfogó fogalomként használjuk. Az asszimiláció viszont egy olyan alkalmazkodási folyamatot jelöl, amelynek során az emberek kognitív, érzelmi és részvételi dimenzióban illeszkednek az õket befogadó társadalomhoz. Ez azzal jár, hogy a bevándorlók korábbi csoporttudata és összetartozási érzése fokozatosan gyengül és végül is teljesen eltûnik. Akkulturációs folyamatról pedig akkor beszélhetünk, ha részben átveszik a befogadó ország kultúrájának bizonyos elemeit, egyébként megtartják származási kultúrájukat. Természetesen átmeneti állapotok is vannak az akkulturáció és az asszimiláció között. (Mintzel, 1997: 176 ff.).

Gazdaság – Jog – Társadalom

29

ra is ott van a kérdés: mekkora kulturális pluralizmus lehetséges, illetve mennyi normatív közösség szükséges ahhoz, hogy a „tarkábbá vált” társadalom funkcióképes maradjon? A fentiekkel kapcsolatos vitában igen fontos szerepet játszott a német Leitkultur, a „domináns német kultúra”2 fogalma. A Leitkultur politikai koncepcióját 2000 októberében Friedrich Merz, a Bundestag, a parlament, kereszténydemokrata frakciójának akkori elnöke fejtette ki. A Leitkultur kötelezõ értékorientációs és viselkedési mérce az ország valamennyi lakosa számára, származástól függetlenül. Már maga a fogalom is ellentmondásos és vitatható. Hiszen azt az elképzelést foglalja magában, hogy valamilyen állami autoritás elõírásokat jelöl ki az értékorientációkra, erkölcsi attitûdökre és viselkedési módokra, s ezeket kötelezõvé tehetné és tenné az állampolgárok számára. Nem a politikus Merz volt az elsõ, aki Leitkultur-ról, azaz irányadó kultúráról beszélt, de tekintettel politikai pozíciójára, az õ beszéde kapott igen nagy visszhangot. A tulajdonképpeni vitát a nyilvánosságban Merz állásfoglalása váltotta ki. Ezt megelõzõen Bassam Tibi, egy szír származású, Németországban oktató politológus írt a Leitkultur-ról, egy irányadó kultúra kérdéseirõl. Írásaival csak szakmai körökben foglalkoztak, az általa kialakított fogalom ily módon azonban szélesebb közönséget ért el. Tibi a fogalmat európai kontextusba helyezi. Úgy véli, hogy mind az „õslakosok”, mind a migránsok számára egy irányadó európai kultúrának kell érvényesülnie. Az európai Leitkultur tartalma:

• az ész elsõbbsége a vallási kinyilatkoztatásokkal szemben, • az egyéni emberi jogok elismerése, szekuláris demokrácia, • pluralizmus és tolerancia (Tibi, 2001: 26).3 Hogy Merz mit értett Leitkultur alatt, eleinte nem volt egészen világos. A koncepciót csak késõbb konkretizálta, rámutatva, hogy a szövetségi alkotmányra gondol. Az alaptörvény meghatározó elemei egyrészt az emberi méltóság elve, az emberek szabadságjogai és védekezési joga az állammal szemben, másrészt az állampolgári kötelességek. Az alkotmány az ország értékrendjének legfontosabb kifejezõdése és része a német kulturális identitásnak, lehetõvé téve egyáltalán a társadalom belsõ összetartását. Ez az alkotmány egyaránt kötelezi az õshonosokat és a bevándorlókat. Az alaptörvény leszögezi a nõi egyenjogúság társadalmi vívmányát, amelyet a német társadalomban kulturális tradícióktól függetlenül mindenkinek el kell fogadnia. Hiszen nem lehetséges különbözõ kultúrák együttélése, ha nem tartják tiszteletben a minimális konszenzust a szabadsággal, az emberi méltósággal és az egyenjogúsággal kapcsolatban. Végül Merz a közös kulturális alaphoz tartozónak véli a német nyelvet, amelyet a társadalom valamennyi tagjának értenie és beszélnie kell, még akkor is, ha az alkotmány nem tér ki külön az ország nyelvére (Isensee, 2006: 21). A nemzeti-konzervatív táborhoz tartozók közül egyesek túlmentek ezeken a követelményeken. Õk – a németek kulturális örökségének alapján – az etika és a mindennapi élettel kapcsolatos magatartásmódok közös fundamentumát követelik meg a társadalom valamennyi tagjától. Jörg Schönbohm, vezetõ kereszténydemokrata politikus

2

Szinte lehetetlen ennek a – mesterségesen hangzó – német kifejezésnek más nyelvre fordítása. Leggyakrabban – angolul is – a domináns kultúra a fordításokban használt terminus technicus, de, úgy véljük, pontosabb lehetne magyarul a kissé nehézkesnek tûnõ irányadó kultúra kifejezés. (A fordító megjegyzése.)

3

Értékkonszenzusról van szó, a „kulturális modernitás” jegyében. (A fordító megjegyzése.)

30

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2008/20

különösen markánsan fogalmaz: a bevándorlókkal való együttélés alapját a német kultúra kell, hogy képezze, „úgy, ahogy ez a kultúra Nagy Ottótól4 a mai napig fejlõdött” (Schönbohm, 1999). Általános az egyetértés azzal kapcsolatban, hogy a bevándorlóknak szóban és írásban kielégítõen kell ismerniük a német nyelvet, hogy megállhassák helyüket a mindennapokban. Egyesek még azt is megkövetelik (természetesen tisztán biztonságpolitikai megfontolásból): a mecsetekben is a németet használják. A német nyelvtanulás melletti harcos kiállás bizonyos mértékig szembeállítható azzal, hogy maga a német nyelv egyre inkább amerikanizálódik. Offenzívában van és számos területre behatol az amerikai angol. Mindez nemcsak az új külföldi polgároknak, hanem sok millió németnek is (mindenekelõtt az idõsebbeknek és a kelet-németeknek) megnehezíti a részvételt a nyilvános kommunikációban. Valamennyi politikai táborban elvileg abban is egyetértenek, hogy a németországi jogrend közös alapot kell, hogy képezzen a társadalom valamennyi tagja számára. Sokan aláhúzzák, hogy a társadalmi integráció mércéje egyedül az lehet, ha a bevándorlók elismerik a jogrendet és a törvényeket (Oberndörfer, 2001: 29ff.). Ezzel persze egyetértünk. Ugyanakkor aláhúzzuk: az életformával kapcsolatos attitûdök, az erkölcsi felfogások és a szokások egy modern plurális társadalomban mindenki számára szabadon megválaszthatók, és ez érvényes a bevándorlókra is. Ez az NSZK alkotmányából és az abban garantált alapjogokból következik: a jogrend keretei között mindenkinek biztosítva van személyiségének szabad kibontakoztatása. Figyelmeztetnünk kell Schönbohmot és híveit: követeléseikkel elhagyják az alkotmányosság talaját. Az állam az egyes ember kulturális önkifejezésével szemben elvben semleges. Csak különleges esetekben foglalhat állást. Ez történik a gyermekek iskolai nevelése során. Az állami iskola annyiban keresztény jellegû, amennyiben a kereszténységet kulturális és mûveltségi tényezõnek fogjuk fel. Az iskolai oktatás során nem lehet szó valamely hitbéli igazság elismertetésérõl. A jog általánosan kötelezõ érvényére vonatkozó közmegegyezéssel kapcsolatban sokan túl leegyszerûsítve gondolják úgy, hogy a jogi normák csupán egy kulturálisan semleges, elvont szabályozórendszert képeznek. Gyakorlatilag fel sem vetik problémaként a konfliktus lehetõségét a német jogrend és az idegen kulturális tradíciók között, és azt sem, hogy milyen ellentmondás állhat fenn egyrészt az állam jogérvényesítésre vonatkozó, másrészt az egyén kulturális önmegvalósításra vonatkozó igénye között. A jogrendnek mint társadalmi produktumnak kulturális meghatározottsága (is) van. A német alkotmány emberképe – vagy olyan alapfogalmak értelme, mint állam, demokrácia, jogállam – a nyugati kultúrában gyökerezik. Ezzel szemben a hívõ muzulmán számára az élet minden területét a Korán határozza meg, mindent a Koránnal igazol. Felmerül tehát a kérdés, hogy az iszlám kultúrából következõ jogelképzelések mennyiben mondanak ellent a német jogrendnek, különös tekintettel az alkotmányra, és hogy mindebbõl milyen konfliktusok fakadhatnak a jogérvényesítés terén. Erre a rendkívül összetett problematikára itt csupán néhány mondattal térünk ki. Az alkotmány már az elsõ cikkelyében az emberi méltóságot tételezi legmagasabb rendû jogi értékként. Ennek a tételezésnek a különleges jelentõsége abból adódik, hogy a német jogalkotás ezzel reagál a nemzeti szocialista diktatúrára. A 2000 éves nyugati szellemtörténet ugyancsak jelentõs mértékben meghatározza az emberi méltóság normatív tartalmát. Két összetevõnek van kiemelkedõ jelentõsége. Egyrészt annak a keresztény felfogásnak, miszerint Isten az embert saját képmására teremtette. Másrészt annak a gondolatmenetnek, hogy az ember mint racionális lény képes az autonómiára, az önmeghatározásra. Ami kulturális elõzményként ennek kap-

4

I. Ottó a 10. században (!) uralkodott. (A fordító megjegyzése.)

Gazdaság – Jog – Társadalom

31

csán még megemlítendõ: a sztoikus bölcselet; az embert személyiségként értelmezõ skolasztika; a felvilágosodás posztulátuma az egyén önrendelkezésérõl (Herdegen 2005: 7ff.). Az emberi méltóság garantálásából vezethetõk le az egyén szabadságjogai és az egyenlõségre vonatkozó jogai. A szabadságot az alkotmányban legáltalánosabban és legátfogóbb módon a személyiség szabad kibontakoztatásának alapjoga garantálja. Ez a jogi norma mindenkinek megadja a lehetõséget arra, hogy saját autonóm akarata szerint megvalósítsa a maga élettervét. Az önmeghatározás és az emberi akarat szabadsága kérdésével kapcsolatban a Koránnak, úgy tûnik, nincsen egyértelmû állásfoglalása, amely a hívõ muzulmánnak megbízható eligazítást adhat. Az iszlámon belül különbözõ irányzatok eltérõ pozíciókat fejtettek ki ezzel kapcsolatban. Mohamedán teológusok egyrészt elismerik az emberi akarat szabadságát, másrészt pedig ennek az akaratnak az eleve meghatározottságát, ami Isten akaratából következik, anélkül, hogy logikusan tisztáznák, hogyan egyeztethetõ össze ez a két állítás (Khoury – Hageman – Heine, 1991: 253 ff.). Mindkét alapállást igazolni lehet a Koránnal. A nemek közötti egyenjogúság valamennyi nyugati polgári demokratikus állam egyik alapvetõ normája. Ennek elismerése azonban komoly problémákkal jár a hívõ muzulmán számára. A mohamedán kultúra és jog körében a nõnek nincs a férfival egyenjogú pozíciója, bár kétségtelen, hogy a gyakorlatban jelentékeny különbségek vannak egyes mohamedán társadalmak között. Általában azonban megállapítható: mohamedán nõ elvben nem tölthet be közéleti tisztséget, tiltva van számára mindenfajta politikai funkció vagy akár a bírói hivatal. A tradicionális családjog és házassági jog a férfi dominanciájából indul ki, ami abban is kifejezõdik, hogy a férjnek teljhatalma van a feleség felett (Op. cit. 251).

Vita a Leitkultur-ról és a „normalizálódásról” Merz és környezete tehát egy „domináns német kultúra” követelésébõl indul ki. Ez azonban nem vizsgálható elszigetelten, hanem csak szélesebb társadalomfejlõdési kontextusban elemezhetõ. A nemzeti-konzervatív körök azon igyekezetének újabb megnyilvánulásáról van voltaképpen szó, hogy megújítsák és „normalizálják” a német nép nemzettudatát (Pautz, 2005: 41). A „nemzet” a németek számára a II. világháború után messzemenõen elvesztette identitásképzõ funkcióját. Ez a körülmény a náci rezsim bûneire vezethetõ vissza, továbbá a lakosság nagy részének keserû szenvedéseire. Az ország megosztottsága is megnehezítette, hogy ápolják a nemzeti érzést. Nyugat-Németországban nem kevesen, különösen fiatalok, ezt pótolandó, egy európai identitásba menekültek. Ami a nyugatnémet társadalmat a fasizmus után egyben tartotta, az mindenekelõtt a gazdasági növekedés, a jóléti társadalom és a szociális partnerség sikeressége volt. A nemzeti-konzervatív oldal aktív elkötelezõdése elsõsorban olyan reakcióként értelmezhetõ, amely megpróbálta ellensúlyozni a baloldal térnyerését az 1968-as diáklázadás utáni években. Az ilyen típusú magyarázat azonban érvényességében meggyengült az újraegyesülést követõen. 1982 õszén a kereszténydemokrata Helmut Kohlt választották szövetségi kancellárrá. Politikai programjának szerves része volt egy „szellemi-erkölcsi fordulat” követelése. Arra is történt kísérlet, hogy a háború utáni német történelmet cezúrával, szimbolikus megbékülõ-kibékülõ gesztusokkal zárják le. Ennek impozáns példája volt az az esemény, amikor 1985-ben Helmut Kohl kancellár és Ronald Reagan elnök közösen meglátogatott Bitburg közelében egy katonai temetõt, ahol egymás mellett voltak amerikai katonák és német SS-harcosok sírjai. Különös jelentõsége volt az úgynevezett történészvitának, amely az NSZK-ban az 1980-as évek közepe táján bontakozott ki. Ernst Nolte, a neves történész az alábbi kérdést tette fel: „A nemzeti szocialisták, Hitler, talán csak azért vittek végbe egyfajta ’ázsiai’ tettet, mert õk és az

32

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2008/20

övéik egy ’ázsiai’ tett potenciális vagy tényleges áldozatainak tekintették magukat? Nem elõbb volt-e a Gulág, mint Auschwitz?” A fasiszta Németország történelmét, úgymond, ki kell emelni az elszigeteltségbõl, „s különösképpen az orosz forradalomra kell vonatkoztatni, amely legfontosabb elõfeltétele volt”. Noltét és elveit támogatták a nemzeti-konzervatív táborban. Egy kollegája ezt az álláspontot „útmutatónak” nevezte, Nolte azon érdemére hivatkozott, hogy a német fasizmus világnézetének destruktív potenciálját a kor általános totalitárius jellegû fejlõdésébe illesztette, cáfolva a Harmadik Birodalom történelmének „látszólagos egyediségét” (In: Augstein, 1987: 45, 33). A filozófus Jürgen Habermas és mások elkötelezetten tiltakoztak a fasiszta rendszer történelmi relativizálása ellen. A nemzeti-konzervatívok pedig üdvözölték Nolte érveit, amelyekkel a nemzettudat erõsíthetõ. A fasiszták bûntettei ily módon oksági összefüggésbe kerültek és kvázi érthetõvé váltak. A nyugatnémetek pedig megbarátkozhattak azzal a gondolattal, hogy most már egy teljesen szokványos társadalomban és teljesen normális államban élnek. A német újraegyesítés 1990 októberében, amit egyfajta utólagos békeszerzõdés elõzött meg a II. világháború gyõztes hatalmaival, csak erõsíthette ezt az érzést. A nemzethez és történelméhez való öntudatosabb viszonynak kedvezett az is, hogy az újraegyesült ország fõvárosává Berlint tették meg. Az úgynevezett Berlini Köztársaság a szerény Nyugat-német Szövetségi Köztársaság helyére, Berlin pedig az „ideiglenes” bonni fõváros helyére került. A Berlini Köztársaság a maga emlékmûveivel ugyan szimbolikusan egyfajta emlékezési kultúrát gyakorol, lényegében azonban nem a náci idõkre és bûntetteire emlékeztet, hanem egy megújult nemzeti identitásra (Heinrich 2002: 128ff., 188). Ez a köztársaság azt állítja magáról, hogy tanult a múltból. Egy ilyen önértelmezés ugyanakkor le is zár. A lakosság széles tömegeit nem igen éri el a kollektív emlékezés kultúrája, a figyelmeztetés a nemzeti szocialista rendszerre és áldozataira. Az idõsebb német generációk – ahogy ezt tudományos felmérések is alátámasztják – a háború idõszakából saját személyes nélkülözéseiket és szenvedéseiket állítják elõtérbe, azaz saját áldozatszerepüket.

Felhasznált irodalom Augstein, Rudolf (szerk.) (1987): „Historikerstreit“. Die Dokumentation der Kontroverse um die Einzigartigkeit der nationalsozialistischen Judenvernichtung. München, Zürich. Caborn, Joannah (2006): Schleichende Wende. Diskurse von Nation und Erinnerung bei der Konstituierung der Berliner Republik. Münster. Deutscher Bundestag (2007): Der Nationale Integrationsplan. Neue Wege – Neue Chancen. Drucksache 16/6281, Berlin. Frerk, Carsten (2007): „Muslime” in Deutschland. Eine Annäherung. http://fowid.de/fileadmin/textarchiv/Muslime_in_Deutschland__Carsten_Frerk___TA-200710.pdf Heinrich, Horst-Alfred (2002): Kollektive Erinnerungen der Deutschen. Theoretische Konzepte und empirische Befunde zum sozialen Gedächtnis. Weinheim, München. Herdegen, Matthias (2005): Art. 1 Abs. 1. In: Maunz-Dürig (szerk.): Grundgesetz. Kommentar. München.

Gazdaság – Jog – Társadalom

33

Isensee, Josef (2006): Leitkultur als Idee und politischer Begriff. In: Stiftung Haus der Geschichte der Bundesrepublik Deutschland (szerk.) Leitkultur. Vom Schlagwort zur Sache, Bonn, S. 20–32. Khoury, Adel Theodor – Hagemann, Ludwig – Heine, Peter (1991): Islam – Lexikon. Ideen-Geschichte-Gestalten (Band 1), Freiburg. Konsortium Bildungsberichterstattung (2006): Bildung in Deutschland. Ein indikatorengestützter Bericht mit einer Analyse zu Bildung und Migration. Bielefeld. Löffler, Berthold (2006): „Leitkultur” im Fokus. In: Die politische Meinung, Heft 2, S. 14–18. Merz, Friedrich (2004): Nur wer sich ändert, wird bestehen. Vom Ende der Wohlstandsillusion – Kursbestimmung für unsere Zukunft. 2. Auflage, Freiburg. Mintzel, Alf (1997): Multikulturelle Gesellschaften in Europa und Nordamerika. Konzepte, Streitfragen, Analysen, Befunde, Passau. Oberndörfer, Dieter (2001): Leitkultur und Berliner Republik. Die Hausordnung der multikulturellen Gesellschaft Deutschlands ist das Grundgesetz, Aus Politik und Zeitgeschichte, B 1-2/2001, Bonn. Pautz, Hartwig (2005): The politics of identity in Germany: the Leitkultur debate. In: Race & Class, Band 46, Heft 4, S. 39–52. Schönbohm, Jörg (1999): „Ich möchte, daß die innere Einheit vorangetrieben wird”. In: JUNGE FREIHEIT vom 26. 03. Statistisches Bundesamt (2007a): Statistisches Jahrbuch 2007, Wiesbaden. Statistisches Bundesamt (2007b): Einbürgerungsstatistik, Wiesbaden. Tibi, Bassam (2001): Leitkultur als Wertekonsens. Bilanz einer missglückten deutschen Debatte In: Aus Politik und Zeitgeschichte, B 1-2/2001, Bonn.

34

XXI. Század – Tudományos Közlemények 2008/20