Rakéta-navigáció a hidegháborúban

Rakéta-navigáció a hidegháborúban Technológiai-társadalmi rendszerek

A Gólem – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

Mottó: „A gravitációt le tudjuk győzni, de a papírmunka néha legyőzhetetlen.” – Wernher von Braun, NASA

Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

Tézisek ●

A technológia és a társadalom kölcsönösen befolyásolják egymást, szétválaszthatatlan rendszert alkotnak ●

Az előadás során az amerikai hidegháborús rakétarendszerek és az amerikai nukleáris stratégia közötti egymást befolyásoló fejlődést követjük nyomon


Tézisek ●

Technológiai indeterminizmus: a technológiai fejlesztés nem választható el a szervezeti, politikai és gazdasági környezettől. ●

●

A technológiai rendszerek sikeressége és hatékonysága függ a rivális rendszerektől, illetve a társadalmi környezettől. A technológiai rendszerek fejlesztését nem csak technológiai, hanem társadalmi okok is elindíthatják és megakaszthatják A technológiai fejlesztés nem csak alkalmazkodik a politikai és gazdasági környezethez, hanem át is alakítja ezeket a társadalmi rendszereket Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

A 2. világháború öröksége ●

Az amerikai hadikiadások megoszlása a fegyvernemek között az '50-es évek közepén-végén:

●

Szárazföldi haderő (Army)

24%

●

Haditengerészet (Navy)

29%

●

Légierő (Air Force)

49%


Nukleáris fegyverkezés ●

Legkésőbb a 40-es évek végére az amerikai hadsereg vezetése és a politikai elit számára világossá vált, hogy a Szovjetunióval a katonai konfrontáció tartós lesz, és a védelmi stratégia központi elemei kell legyenek a nukleáris fegyverek 1949-51

1955-57

1960-63

Interkontinentális ballasztikus rakéta (ICBM) Tengeralattjáróról indított ballasztikus rakéta (SLBM) Stratégiai nehézbombázó ●

A US nukleáris stratégiájában és a hadsereg szervezetében 1955-re, illetve 1960-ra végbement változást, az ICBM, illetve az SLBM, és az ezeket fejlesztő szervezetek meghatározóvá válását nevezzük a továbbiakban „első”, illetve „második rakétaforradalomnak”. Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

Az amerikai légierő (U.S. Air Force) ●

1947. szeptemberében vált önálló hadnemmé

●

Önállóságát a stratégiai bombázás eredményeivel vívta ki ●

●

1945. március 9-10. Tokyo bombázása. Egyetlen támadás nyomán több közvetlen áldozat, mint a későbbi atombomba támadásoknál 1945. augusztus 6-9. Hiroshima. Nagasaki


Az „első rakétaforradalom” – 1953-54 ●

●

●

●

A forradalom nem az elnök vagy a védelmi miniszter döntése, hanem mérnökök, tábornokok és kormányzati tisztviselők tevékenysége nyomán ment végbe, átalakítva nem csak a szervezeti struktúrát, de magát a nemzeti védelmi stratégiát is Befolyásoló tényező volt a Szovjetunió rakétaprogramja, különösen a Szputnyik fellövése 1957-ben, de döntő változások jóval ezelőtt végbementek A változás elindulása után nem az lett a kérdés, hogy kellenek-e ICBM-ek, hanem az, hogy ●

Melyik szervezet fejlessze és irányítsa?

●

Milyen legyen a navigációs rendszere?

●

Milyen pontosságú legyen?

Ezek a kérdések a technológiai és társadalmi rendszerek kölcsönhatásában dőltek el Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

Rakéták a forradalom előtt ●

●

●

Az '50-es évek elején a légierőnél komolyan kételkedtek abban, hogy a rakéta alkalmazható nagy hatótávolságú, stratégiai fegyverként: ●

Képes-e 3-3.500 mérföldre eljuttatni az atombombát?

●

Rendelkezik-e a szükséges a pontossággal?

Ezért 1954 előtt inkább a közepes hatótávolságú cirkálórakétákat (kb. alacsonyan szálló robotrepülőgép szemben a sztratoszférába kilépő ICBM-mel) fejlesztették A költségvetés megoszlása 1951-54 között: ●

Snark és Navaho (cirkáló rakéták): 450 millió $

●

Atlas (ballisztikus rakéta): 26.2 millió $ Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

A forradalom okai ●

Tipikusan három okot tartanak számon: ●

A hidrogénbomba feltalálása

●

Eisenhower elnökségének kezdete

●

Szovjet rakétaprogram kezdete

Vajon ezek hogyan és mennyiben járultak hozzá az első rakétaforradalmat meghatározó szervezeti döntésekhez?


A hidrogénbomba feltalálása ●

●

1952. október 31. az első hidrogénbomba robbantás Sokkal nagyobb a hatás/tömeg arány, vagyis elvileg sokkal kisebb tömegű bombát és/vagy kisebb pontosságú találatot tesz lehetővé


A hidrogénbomba feltalálása ●

●

De az első hidrogénbomba még 60 tonnás volt. A sokkal könnyebb, 10 tonnás verziót csak 1954. február 28-án tesztelték, de a rakétákhoz még ez is túl nagy volt 1953-54-ben sikertelen robbantásokat folytattak kisebb tömegű bombákkal

1953-54-ben a kisebb tömegű, rakétával hordozható hidrogénbomba még nem volt tény, csak egy erősen kétségbe vonható előrejelzés


Az Eisenhower adminisztráció hivatalba lépése ●

●

1953. januárjában két évtizedes demokrata elnökség után lépett hivatalba a republikánus David Dwight Eisenhower, ötcsillagos tábornok A választást a „kommunizmus, Korea és a korrupció elleni” küzdelem jelszavával nyerte meg



●

●

Eisenhower elindította a nemzeti védelmi stratégia felülvizsgálatát, különös tekintettel az elhúzódó és véres koreai konfliktusra Az új doktrína a „masszív megtorlás” „Fegyveres konfliktusok esetén az Egyesült Államok a nukleáris fegyvereket mint rendelkezésre álló, bevethető fegyvert fogja számításba venni.” Nemzeti Védelmi Tanács: Alapvető Nemzeti Védelmi Politika, NSC-162/6



Ez a stratégia kiemelt szerepet szánt a nukleáris fegyvereknek, de ezek között elsősorban a stratégiai nehézbombázóknak ●

●

Az Eisenhower adminisztráció szigorú védelmi költségvetése miatt egy új fegyver fejlesztése nemigen jött szóba A rakétákkal kapcsolatban az Elnök maga szkeptikus volt. Még 1956-ban a rakétaforradalom után is azt nyilatkozta a Vezérkarnak, hogy „nem gondol túl sokat a ballisztikus rakétákról mint katonai fegyverekről”, és a fejlesztésüket is inkább „pszichológiai fontosságuk” miatt támogatta Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

Az első rakétaforradalom intézményesülése 1. ●

●

●

●

A változások motorja Trevor Gardner, a légierőért felelős miniszter kutatás-fejlesztési asszisztense Az első ICBM prototípusának fejlesztésében részt vevő Convair vállalat lobbistái meggyőzték, hogy az ICBM működőképes és fontos A védelmi miniszter tanulmányt készíttetett a rakétaprogramról a költségek lefaragásának céljával Gardner azonban a tanulmányt nem a légierő Tudományos Tanácsadó Testületének továbbította, hanem annak értékelésére ad hoc bizottságot hozott létre Neumann János vezetésével



●

●

●

Neumann nem volt elkötelezett egyik oldalnak sem, és szakmai hírneve biztosíték volt a bizottság szakmai elismertségére Neumann jó barátságban volt Teller Ede fizikussal, „a hidrogénbomba atyjával”, akivel egyetértettek abban, hogy a kis tömegű és sokkal nagyobb erejű hidrogénbomba a közeljövőben megvalósítható Gardner még megjelenés előtt a bizottság rendelkezésére bocsátotta a RAND Corporation (elismert amerikai katonai think-tank) tanulmányát az ICBM program felgyorsításáról Gardner technikai tanácsadóként meghívta Simon Ramo és Dean Wooldridge éppen függetlenedő cégét, amely később az ICBM-ek fő technológiai támogatója lett Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék


A Neumann vezette Stratégiai Rakétákat Értékelő Bizottság 1954. februárjában egy átszabott és felgyorsított ICBM programot javasolt: ●

●

Szervezeti és technikai javaslatok, amelyek megkerülik a Légierő ellenállását A javaslatot Harold E. Talbott, a légierőért felelős miniszter is határozottan támogatta



●

●

A Légierő vezetői felismerték, hogy csak veszíthetnek, ha kimaradnak az új fegyver fejlesztéséből, ezért sürgették, hogy az új szervezet a Légierő Kutatás-fejlesztési Parancsnoksága alá rendelve jöjjön létre Gardner biztosította, hogy az 1954 nyarán létrehozott új szervezet vezetője az ICBM lelkes támogatója, Bernard A. Schriever tábornok legyen, a technikai támogatást pedig a Ramo-Wooldridge Corporation szállítsa A szervezet neve többször változott (Ballisztikai Rendszerek Részleg, Űrkutatási és Rakétarendszerek Hivatala, végül Ballisztikus Rakéták Hivatala), de az 50es évek közepétől a 90-es évekig az ICBM-ek fejlesztését ez a szervezet irányította Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

A szovjetek nagy hatótávolságú rakétaprogramja A harmadik, legfontosabb okként szokás számon tartani a Szovjetunió nagy hatótávolságú rakétaprogramját ●

1952-re a szovjetek szabadon engedték az elfogott német mérnököket, akiket kihallgatott az amerikai hírszerzés ●

●

Ezek szerint a szovjetek ugyanazt az óvatos, fokozatos fejlesztést folytatják, a hangsúly ugyanúgy a cirkáló rakétákon

Az így kialakult kép 1954-et követően megváltozott, ez azonban nem a rakétaforradalomtól függetlenül ment végbe ●

●

A Neumann-bizottság új becslést kért hírszerzéstől Az eredményeket Trevor Gardner úgy összegezte, hogy „a stratégiai rakéták területén a szovjetek lényegesen előttünk járnak” Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

A Szputnyik fellövése ●

●

1957. júniusában egy U-2 kémrepülőgép felvételein az elemzők egy állványon álló ICBM-et azonosítottak A Szputnyik fellövése 1957. novemberében drámaian demonstrálta a szovjet ICBM fejlesztés eredményeit


Az első rakétaforradalom vége ●

Az első rakétaforradalom intézményesülése azonban ekkorra már végbement: ●

●

●

Létrejött az ICBM-ek fejlesztését több évtizeden át irányító szervezet 1952-ben hadrendbe állt a legújabb bombázó, a sugárhajtású B-52-es. Ezt követően azonban 30 éven át nem került sor újabb nagy hatótávolságú stratégiai nehézbombázó fejlesztésére A cirkálórakéták fejlesztése is lassan elkezdett háttérbe szorulni az interkontinentális rakétákkal szemben


Az ICMB-k navigációja 1949-57

1960-65

Rádióvezérlésű Inerciális Stelláris


1970-90

Az inerciális navigáció győzelme ●

●

●

Az 50-ek évek végéig az ICBM-ek navigációja rádióvezérlésű volt (Atlas A-től Atlas F-ig) A 60-as évek elejétől kezdve három évtizeden át az ICBM-eket inerciális navigációval fejlesztették – ezt egyes esetekben kiegészítették a csillagok állását figyelő, stelláris navigációval, de rádióvezérlésű navigációt egyetlen ICBM-be sem fejlesztettek Döntő szempontnak bizonyult, hogy az inerciális navigáció, számtalan hátránya ellenére jobban illeszkedett az amerikai nemzeti védelmi stratégiába, a rádióvezérlés pedig előnyei ellenére annak kevésbé felelt meg Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

A rádióvezérlésű navigáció előnyei A rádióvezérlésű navigáció melletti legnyomósabb érv a pontossága volt: ●

●

●

1960-ban a rádióvezérlésű Atlas D jóval pontosabb volt, mint az 5mérföldes specifikációja. 1960-ban – a szovjetekkel való fegyverkezési verseny nyomása alatt – a szokásos elnöki hivatali beszédben (State of the Union) Eisenhower el is dicsekedett a 2mérföldes pontossággal 1963-ban az Atlas D az esetek 80%-ában 1 mérföldön belüli pontosságot ért el Várható volt, hogy a rádióvezérlésű navigáció a továbbiakban is kétszer pontosabb lesz, mint az inerciális

Emellett a rádióvezérlés régi, kitapasztalt technológia ●

A korábbi, sikeres rakétákat rádióvezérlésű navigációval fejlesztették Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

Az inerciális navigáció hátrányai ●

●

●

●

Az inerciális navigáció pontossága nemcsak a rádióvezérlésétől, hanem a stratégia nehézbombázókétól is messze elmaradt – és csak két évtized múlva fogja elérni A találati pontosság természetesen kiemelt szempont volt a légierő számára Emellett az inerciális navigáció még kipróbálatlan technológia, nem csak ICBM-ekben, de repülőgépekben is Hogyan győzte le mégis az inerciális navigáció a rádióvezérlésűt? Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

Kitérő: az inerciális navigáció lehetetlensége 1. ●

●

●

Az inerciális navigációs rendszer fejlesztésére a Charles Stark Draper vezette laboratórium pályázott Fejlesztési támogatást viszont csak egy elvileg lehetséges gépre lehet nyerni. Például egy antigravitációs erővel működő készülék rendkívül értékes lenne a Légierő számára, de ilyen fejlesztésre nem lehet pályázati pénzt kapni, mert elkészítése elvileg lehetetlen. Drapernek tehát be kellett bizonyítania katonai szakértőknek, hogy az inerciális navigáció egyáltalán lehetséges



●

●

●

Az ellenvetés szerint az einsteini relativitás elve miatt a független/zárt rendszerű, inerciális navigáció elméletileg lehetetlen A gyorsulást mérő műszer elvileg nem képes különbséget tenni a Föld gravitációs ereje és a rakéta hajtóműve között A pontosság javításának akadálya eszerint nem a ráfordított erőforrások hiánya, hanem egy természeti törvény Ezt a kritikát George Gamow, elismert részecskefizikus fizikus fogalmazta meg, aki tagja volt a Légierő Tudományos Tanácsadó Testülete Navigáció és Irányítás Részlegének Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék


●

●

●

Draper szintén tagja volt a Tudományos Tanácsadó Testületnek, és pozícióját felhasználva szigorúan titkos konferenciát szervezett az automatikus navigáció legújabb eredményeinek bemutatására. Meghívott minden, a légierő által támogatott, a témán dolgozó kutatócsoportot és Gamowot is Draper a konferenciára az inerciális navigációt használó repülőgép prototípusával érkezett meg, látványosan demonstrálva a technológia működőképességét Gamow, valószínűleg látva, hogy a konferencia ellene irányul, nem jelent meg. A konferencia résztvevői és a légierő is ezt tévedése elismerésének tekintette Ezt követően az elvi lehetetlenség kérdését senki nem vetette fel


Az inerciális navigáció megvalósíthatósága ●

●

●

●

●

Az első inerciális navigációjú ICMB a Thor A kísérletek 1956-ban sikeresek voltak. A találati pontosság kb. 4 mérföld, ami kb. kétszerese (vagyis kétszer olyan pontatlan mint) az ugyanekkor tesztelt, rádióvezérlésű Jupiter rakétának De a technológia működőképességéhez képest a pontosság ekkor másodlagos volt Ugyanis a 60-as évek közepéig a nemzeti védelmi stratégia kiindulópontja a „masszív megtorlás” A lehetséges célpontok nagy népességű városok és ipari létesítmények. Emiatt a néhány mérföldes pontosság elfogadható volt Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

A rádióvezérlésű navigáció hátrányai ●

●

●

A rádióvezérlésű navigáció föld felszíni támogató állomásokat igényelt A 60-es évek elejétől kezdve, amikor a rakétákat a felszín feletti indítóállványok helyett föld alatti silókba rejtették, minden további felszíni létesítmény elképzelhetetlen volt Ahogy Schriever tábornok később felidézte: „Nyilvánvaló, hogy az önálló [inerciális] rendszer pokolian jobb volt katonai szempontból … a rádiós … rendszer nagyon alapvető felszíni létesítményeket igényelt, amelyek különösen sebezhetőek, ezért meg akartunk tőle szabadulni, ahogy csak lehetett.”


Kitérő: Rakétakonfliktus a hadseregben Az 50-es évek közepén a fegyvernemek konfliktusba kerültek a rakétafejlesztésben: ●

●

A Légierő a meglévő légitámaszpontokról indítható rakétát tervezett A Szárazföldi Haderő járművel szállítható rakétában gondolkodott

„ a mobil ballasztikus rakéta szárazföldi csapatokat igényel a mozgáshoz, a felállításhoz, a védelemhez és a tüzeléshez... a mozgatható ballisztikus rakétaegységek melletti döntés logikusan vezetett volna ahhoz, hogy a fegyver működtetése visszakerült a Szárazföldi Haderőhöz, oda, ahova mindig is tartoznia kellett volna.” – Maxwell D. Taylor, a Szárazföldi Haderő tábornoka


Kitérő: Rakétakonfliktus a hadseregben A gyengébb helyzetben lévő Szárazföldi Haderő a rakéta pontosságával akarta felülmúlni a Légierőt: ●

●

●

●

A von Braun vezetésével tervezett Jupiter 1956. szeptember 7én 3.300 mérföldre jutott el, és kétszer olyan pontos volt mint a Légierő Thor rakétája Az erről szóló híreket azonban eltitkolták, hogy fenntartsák a fegyvernemek közötti érzékeny egyensúlyt A Jupiter fejlesztése végül a Légierő irányítása alá került A Szárazföldi Haderő új rakétáját, a Pershing I-t szándékosan legfeljebb 400 mérföld hatótávolságúra korlátozták

A von Braun vezette német mérnökcsapat utolsó nagy projektje a NASA űrprogramja, az Apollo Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

Az első rakétaforradalom vége - következtetések Következtetéseink szerények, de cáfolják a társadalmi hatásoktól független technológiai fejlődés, és a technológiától független politikai mechanizmusok létét: ●

●

Az első rakétaforradalom nem az elnök vagy a védelmi miniszter döntése, és nem is pusztán technológiai újítások, hanem mérnökök, tábornokok és kormányzati tisztviselők összehangolt tevékenysége nyomán ment végbe, átalakítva nem csak a szervezeti struktúrát, de magát a nemzeti védelmi stratégia súlypontjait is Befolyásoló tényező volt a Szovjetúnió rakétaprogramja, különösen a Szputnyik fellövése 1957-ben, de a döntő szervezeti változások jóval ezelőtt végbementek Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

A második rakétaforradalom kezdete ●

●

●

●

1956-ban vezetőváltás történt az amerikai hadiengerészet élén: Arleigh Burke admirális szerint a tengerészetnek a Légierő dominanciája ellenére be kell a kapcsolódnia a rakétaprogramba Ez az elsőre talán egyszerűnek látszó lépés számos technológiai problémát vetett fel A korábbi ICBM-ek folyékony hajtóanyagúak voltak, amelyet az indítás előtt töltöttek fel a rakétába. Ugyanez a művelet egy mozgó hajón, különösen pedig egy tengeralattjárón sokkal komolyabb problémát jelentett, mint egy fix szárazföldi kilövőálláson 1956 márciusában belevágtak egy közös projektbe a szárazföldi haderővel együttműködésben egy szilárd hajtóanyagú rakéta kifejlesztésébe


Az SLBM technológiai megvalósíthatósága ●

●

A tengeralattjáróról indítás további problémákat és technológia irányokat vetett fel Az üzemben lévő tengeralattjárók méretkorlátai miatt az eddigieknél kisebb méretű rakétára van szükség ●

●

Jobb hatás/tömeg arányú hidrogénbomba

Új feladat a mozgó tengeralattjáró pozíciójának és sebességének meghatározása ●

A rádióvezérlésű navigáció nem jön szóba, a rakéta csak inerciális navigációjú lehet


Az SLBM stratégiai szerepe ●

De mi szükség egyáltalán van egy tengeralattjáróról indítható rakétára? ●

●

●

A védelmi stratégia alapelve a „masszív válaszcsapás”, erre a Légierő bombázói és rakétái teljesen alkalmasak, nincs szükség további nukleáris fegyverekre Ráadásul a Légierő amúgy is megtorpedózná egy rivális fegyver kifejlesztését

A megoldás egy új stratégiai cél, a „végső elrettentés” bevezetése ●

Az óceánba merült tengeralattjáró gyakorlatilag sebezhetetlen, és egy esetleg sikeres nukleáris támadást is ellencsapással viszonozna. Ez végső elrettentő erővel bír egy támadást fontolgató Szovjetunió számára Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

A második rakétaforradalom sikere ●

●

●

●

●

1960-ben sikeresen tesztelték az első SLBM-t, a Polaris-t A találati pontosság körül hasonló vita folyt, mint az első ICBM-ek esetén, de az első sikeres teszt után itt is a működőképesség volt a döntő. Az elrettentő csapás célpontjai is városok és ipari létesítmények, amelyeknél a kisebb pontosság is elfogadható A tengerészetnek sikerült elfogadtatnia az új típusú nukleáris fegyvert. Eközben alapvetően megváltoztatta a nemzeti védelmi stratégia céljait A stratégiai cél a technológiai útkeresés során fogalmazódott meg. A kiindulásnál a Haditengerészet szempontja alig volt kifinomultabb annál, hogy a rakéta „menő” dolog, nekünk is legyen egy Az új stratégia jelenség azonban önálló életre kelt, és az ezt követő SLBM fejlesztések meghatározó tényező lett


A Trident rakéták fejlesztése ●

●

A '60-es években a tengeralattjárók navigációs és az SLBMek vezérlési pontossága is fokozatosan javult:

Ennek nyomán a '60-as évek végén Haditengerészet vezetői elhatározták, hogy elindítják egy nagyobb hatótávolságú és nagyobb pontosságú, „nehéz” célpontokat, vagyis rakétasilókat is támadni képes rakéta kifejlesztését Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

A Trident C3 kudarca ●

●

●

●

●

Ezzel a korábbiakhoz hasonlóan együtt járt a Légierővel való közvetlen konfliktus Az SLMB-ek eddig elfogadott célja a „végső elrettentés” volt. A tervezett rakéta – képességivel arányosan – felvállalt szerepe a csapásmérő eszköz. Ilyenekkel eddig csak a Légierő rendelkezett Az adott nemzetközi és belpolitikai helyzetben azonban újabb nukleáris „csapásmérő eszköz” fejlesztésének elindítása elfogadhatatlan volt Máshol fejlesztettek csapásmérő nukleáris eszközöket, de a Trident C3 helyzete reflektorfénybe kerülve tarthatatlanná vált A projektet a Szenátus leállította Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

A Trident C3 kudarcának tanulságai A Haditengerészet vezetői megtanulták a leckét ●

Arra a kérdésre, hogy mi a pontosság javításának és az új rakéta fejlesztésének célja a rossz válasz: ●

●

A jó válasz: ●

●

●

„Nukleáris csapásmérő eszköz kifejlesztése” „A rakéta irányíthatóságának javítása”

A némileg módosított paraméterekkel benyújtott, a légierő „csapásmérő rakétáival” átfedésben nem lévő Trident C4 fejlesztését elfogadták A történet követését itt abbahagyjuk... Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

A rakétaforradalmak - következtetések ●

●

●

A történet példát ad technológia és politika kölcsönhatására Láttuk, hogy az első tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták fejlesztésének elfogadtatásához szükség volt egy politikai fogalom, a „végső elrettentés” mint nemzeti stratégiai cél megalkotására Az ezt követő SLBM fejlesztéseknél ez a politikai fogalom, pontosabban ennek elfogadottsága mint társadalmipolitikai jelenség biztosította a projektek elfogadtatását, de egyben korlátozta is a kitűzhető technológiai célokat és megvalósuló projekteket Kutatásmódszertan – BME Filozófia és Tudománytörtényet Tanszék

Rakéta-navigáció a hidegháborúban

Recommend Documents