PSZICHOLÓGIAI TÍPUSOK (II.) (Befejező rész) HÓDI
SÁNDOR
EGY MODERN SZEMÉLYISÉGTIPOLÓGIA A jungi extraverzió—introverzió mint személyiségdimenzió elsősorban Eysenck munkássága nyomán vált az újabb kori tipológiai kutatások alapkategóriájává. Eysenck körültekintő vizsgálatokkal igazolta az extraverzió-introverzió személyiségdimenzió létezését, majd számos kísérleti szituációiban ellenőrizte az extravertált és introvertált személyek visel kedését. E vizsgálatai eredményeként, Eysenck nyomatékosan hangsúlyozza, hogy az emberek nem tartoznak szükségképpen az egyik vagy a másik típusba. Akárcsak az intelligencia esetében, az extraverzió-introverzió dimenzión is minden populáció megközelítően arányos eloszlást mutat. S ahogy az intelligenciaskála egyik végén az értelmi fogyatékosok, a másikon a zsenik állnak, az adott populáció elenyésző százalékaként, a közbülső sávokban pedig az átlagos és átlag körüli intellektusú emberek népes tábora, ugyanígy az extraverzió-introverzió dimenzión is a két pólust képviselő, ellentétes és végletes magatartási típus között a legtöbb ember abba a sávba tartozik, amelyben az emberek sem ilyenek, sem olyanok, illetve személyiségükben egyaránt találhatók extraverzióra és introverzióra utaló sajátosságok. De ismerkedjünk meg e személyiségtípusokkal még egyszer, ezúttal Eysenck leírása alapján. „A tipikus extravertált szociábilis, szereti az összejöveteleket, számos barátja van, igényli, hogy legyen valaki, akivel beszélget het, nem szeret magányosan olvasni vagy tanulni. Vágyik az iz galmakra, kedveli a kockázatot, gyakran keresi a bajt, a pillanat hatása alatt cselekszik, s általában impulzív személy. Szereti a vaskos tréfákat, mindenre vannak kész válaszai, általában kedve li a változásokat. Gondtalan, optimista, szeret »nevetni és vidám
904
HÍD
lenni«. Szereti a mozgást, a tevékenységet, agresszív tendenciái vannak, és gyorsan elveszti önuralmát.” Ezzel szemben a tipikusan introvertált „halk, visszahúzódó ember, introspektív, a könyveket előnyben részesíti az emberek kel szemben, legközelebbi barátai kivételével tartózkodó más sze mélyekkel való kapcsolataiban. Előre tervez, »gondolkodik, mi előtt cselekedne«, s nem bízik a pillanatnyi ötletekben. Nem sze reti az izgalmakat, a mindennapi élet dolgait megfelelő komoly sággal kezeli s kedveli a jól szervezett életmódot. Érzéseit szigorú ellenőrzés alatt tartja, ritkán viselkedik agresszív módon, s nem veszti el könnyen önuralmát. Megbízható, valamelyest pesszimista, s nagy értéket tulajdonít az etikai normáknak.”1 Eysenck értelmezésében, mint látjuk, az extravertált egyén legszembe tűnőbb sajátossága az állandó ingeréhség, a változatosságigény, míg az introvertált személyt az idegrendszeri folyamatok bizonyos fokú gátoltsága jellemzi. Junggal ellentétben tehát Eysencknél nem a személyiség irányultságán van a hangsúly, hanem az idegrendszeri konstitúció által meghatározott serkentő és gátló folyamatokon. Ennek az eltérésnek maga Eysenck megkülönböztetett fontosságot tu lajdonít, olyannyira, hogy kifejezetten tagadja, hogy koncepciójának bármi köze is lenne Jung tipológiájához. Ez utóbbiról egyébként megle hetősen elmarasztalóan nyilatkozik, azt tartva, hogy mindaz, ami az extraverzió—introverzió fogalmával kapcsolatban jelentős és igaz, az már Jungot megelőzően is ismeretes volt, amit viszont Jung tett hozzá e fogalompárhoz, annak nincs tudományos jelentősége és egyébként sem igaz. Mondanunk sem kell, hogy Eysencknek ez a heves kifakadása jogta lan, mert e pszichológiai típusok leírásának elsőbbségét és népszerűsítését Jungtól aligha lehet elvitatni. Igaz, a két tipológia elméleti, ideológiai vonatkozásban aligha hasonlítható egymáshoz, maguk a típusok azon ban szerencsére nagyon hasonlóak, csaknem azonosak. Szerencsére, mon dottuk, mert Eysenck munkásságának jelentősége nem elméleti, hanem gyakorlati vonatkozású, és paradox módon éppen a jungi típusok léte zésének bizonyításában van. De mivel napjainkban Eysenck felfogása nagy hatással van a modern tipológiai kutatásokra, célszerű lesz néhány szót ejtenünk gondolatrendszerének eszmei alapjairól és filozófiai vo natkozásáról. Ami e személyiségfelfogás filozófiai vetületét illeti, Eysenck elkötele zett (neo)pozitivista, aki a természettudományos módszerek alkalmazását szorgalmazza a pszichológiában. E beállítódásának megfelelően szemé lyiségtipológiai vizsgálódásait is az a szándék és törekvés hatja át, hogy miként tudna meghatározott típusú viselkedést bizonyos idegrendszeri 1 Hans J. Eysenck: A személyiség és az Eysenck-démon. In: Típustanok és személyiségvonások. 190—191. old.
PSZICHOLÓGIAI TÍPUSOK II.
905
struktúrák működésével összefüggésbe hozni. Egy ilyen összefüggés ki mutatása ugyanis fényesen megvalósítható a természettudományokban honos vizsgálómódszerek alkalmazásával. Érdekes módon ugyanakkor Eysenck cseppet sem találja zavaró körülménynek azt, hogy a viselke dési típusok alapjául szolgáló mintákat merőiben spekulatív osztályozási kategóriákból származtassa. Igaz ugyan, hogy a hippokratészi—galenusi vérmérsékleti típusok, amelyekre Eysenck nem csekély mértékben tá maszkodik, a gyakorlat szempontjából több-kevesebb igazolásra találtak. Csakhogy Eysenck ezt a négy vérmérsékleti típust nem a hippokratészi— galenusi felosztásban használja, hanem keresztezte Jung bipoláris tipoló giájával. De hogy ezt zavartalanul megtehesse, szüksége volt a jungi extraverzió—introverzió fogalom átértelmezésére: a személyiség irányult sága helyett vérmérsékleti típusként írva le őket. A természettudo mányos módszeresség szempontjából ilyen megengedhetetlen spekulációk ba keveredve a keresett viselkedési minták alapjaként felrajzolja az extra verzió—introverzió tengelyt. A kolerikus és a szangvinikus tempera mentum az extravertált magatartásnak, a melankolikus és a flegmatikus pedig az introvertáltnak felel meg. Erre a tengelyre aztán a négy tem peramentum más csoportosításával és egészen más forrásokból merített ihletettség alapján megpróbál Eysenck egy másik, az extraverzió—intro verzió tengelyre merőleges dimenziót felrajzolni. Ez a dimenzió Pavlovnak az idegrendszer működésére irányuló kutatásaival áll kapcsolatban, és az emóciók hevességét, illetve a viselkedés szilárdságát vizsgálja. A „bizonytalan” pólus felől helyezkedik el a melankolikus és a kolerikus, a „szilárd” pólus felől pedig a flegmatikus és a szangvinikus ember. Az „előzőek erős érzelmekkel rendelkeznek, viszonylag bizonytalanok és neurotikusak, míg az utóbbiak emóciói kevésbé hevesek, viselkedésük pe dig szilárdabb.”2 Ilyenformán Eysenck két teljesen eltérő osztályozási elvhez jut ugyan azon vérmérsékleti típusokat alapul véve. A korábbi, úgynevezett kate gorikus típustanok egyoldalúságán kívánt ezzel változtatni. A katego rikus típustanok szerint ugyanis egy személy csak a megadott típusok egyikébe tartozhat, nem rendelkezhet két vagy több típus jegyeivel egyidőben: nem lehet például szangvinikus is meg kolerikus is egyszerre. Eysenck tipológiai felosztása viszont lehetővé teszi, hogy a személy visel kedési mintáit két dimenzión mérjük be. És tulajdonképpen minden em ber az extraverzió—introverzió, illetve a szilárd—bizonytalan tengelyen — mint afféle koordináta-rendszerben — elfoglalt helye alapján jelle mezhető igazán. Ha maga a „dimenzionális” tipológia eléggé rugalmas is ahhoz, hogy a viselkedési típusok leírása szintjén gazdag variánsokkal számolhatunk, maga a tan az ember lehetőségeit illetően annál rugalmatlanabb. Eysenck szerint ugyanis a különböző típusú viselkedési mintákkal kapcsolatban 2 Uo., 186. old.
HÍD
906
a lehető leghatározottabban fel kell vetnünk az örökletes prediszpozíciók lehetőségét. J. Shields ikerkutatásaira támaszkodva azt állítja, hogy az extraverzió, a neuroticizmus és az intelligencia tekintetében — ezt a három mutatót egyébként Eysenck a személyiség meghatározása szem pontjából a legrelevánsabb tényezőnek tartja — a külön nevelt egy petéjű ikrek sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint az együtt fel nevelt kétpetéjű ikrek. Vagyis az örökletes adottságok eszerint vitatha tatlanul döntő szerepet játszanak a személyi viselkedési minták kiala kulásában. E hipotézise mellett szóló érvnek sorakoztatja fel továbbá azoknak a vizsgálatoknak az eredményeit is, amelyek a vérrokonság és az extraverzió—introverzió előforduló gyakoriságának összefüggéseire mutattak rá. Eysenck persze tisztában van azzal, hogy az intelligencia, a neuroti cizmus, illetve az extraverzió—introverzió öröklődését nyíltan hirdetni ma már nagy meggondolatlanság lenne. Ezért óvatosan fogalmaz. Nem azt állítja, hogy maguk a viselkedési minták öröklődnek, hanem a vege tatív idegrendszer sajátosságairól, bizonyos központi idegrendszeri struk túrákról állítja ezt, amelyek azonban mint meghatározott konstitttcionális feltételek meghatározott viselkedésekre jellemzőek. Mivel a „környe zeti hatásokat” lehetetlen meg nem említeni, Eysenck úgy nyilatkozik azokról, mint amelyek „nem elhanyagolható jelentőségűek” . Végső konk lúzióját pedig abban a közhelyszerű megállapításban oldja fel, hogy a személyi viselkedési minták az „alkati személyiség” és a „környezeti hatások” nyomán alakulnak ki. Amit már tényleg nincs okunk vitatni. SZEMÉLYISÉGTÍPUSOK ÉS PSZICHIÁTRIAI REAKCIÓK Eddig még nem esett szó arról, hogy az ismert és jelentős személyi ségtipológiák többnyire orvosi, pszichiátriai ihletettségűek. Az ember megismerésének, jellemzésének gyakorlati igénye ugyanis mindenekelőtt a gyógyítás és a gyógyítást szolgáló személyiségdiagnosztika részéről merült fel sürgetően. És ennek a körülménynek, különösen a tipológiák társadalomfilozófiai vetületét illetően, nem elhanyagolható a jelentősége. Tulajdonképpen már Hippokratész vérmérsékleti típusai is különböző betegségek együttjárásával kapcsolatban merültek fel. Hippokratész és korabeli orvostársai ugyanis úgy találták, hogy a különböző tempe ramentumokat meghatározó sejtnedvek, a vér (sanguis), a nyálka (fleg ma) és az epe (chole) fokozott termelődése meghatározott betegségek megjelenésével jár együtt. Így például a nyálka intenzív termelődése gyulladásos folyamatoknál figyelhető meg, míg fokozott epekiválasztás gyomorrontásnál és bélhurutnál jelentkezik. Az ok—okozat felcserélésével Hippokratész magukkal a nedvekkel magyarázza a szervezeti bajok megjelenését. Vagyis szerinte az ember kóros hajlamai a sejtnedvek tér-
PSZICHOLÓGIAI TÍPUSOK II.
907
melődésétől, ezek arányától függ, ami másfelől, mint korábban tárgyal tuk, különböző vérmérsékleti típusoknak felel meg. De Kretschmer sem csak a testalkat és a jellem között mondja ki a törvényszerű kapcsolatot, hiszen karakterológiai vizsgálatai a testalkat és az elmebaj, a beteg és az egészséges psziché közötti összefüggés feltá rására irányulnak elsősorban. Kretschmer e vizsgálatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a normális és az abnormális ember pszichéjé re vonatkozóan nem lehet lényegi különbségeket felmutatni. A pszichikus zavarok és elmebajok ugyanis — szerinte — a normális emberre jellem ző különböző vérmérsékleti típusok kiélezett megnyilvánulási formái, eltorzulásai. Ily módon az elmebajok kretsćhmeri hármas felosztása, a szkizofrcnia, a maniaco-depressiva és az epilepszia, a három testalkati típusnak — piknikus, leptoszom és atletikus — „tompított megfelelője”, illetve „kicsúcsosodása”. Csak fokozati különbségről beszélhetünk tehát beteg és egészséges psziché között, mert maguk a „gyökérformák”, az „elemi reagálási módok”, amelyek meghatározzák a személy érzelmi életét, munkatempóját, felfogóképességét stb., közösek. S ahogy ezek a „gyökérformák”, „elemi reagálási módok” meghatározzák az egyén ka rakterét, a karakterre jellemző tipikus megbetegedések meghatározói is egyben. Az egészséges és a beteg psziché között Jung is csak fokozati különb séget lát. A két leggyakoribb neurózisformával, a szorongásos és a hisz térikus neurózissal kapcsolatban azt tartja, hogy azok az introvertált és az extravertált személyiségtípusok szélsőséges megnyilvánulási formái. A pszichoneurózisok és általában a pszichés zavarok kialakulására vonatkozóan Jung meglehetősen misztikus, irracionális magyarázattal szolgál, ám sejtésszerűen mégis olyan összefüggésekre villant rá, amelyek implicite magukban hordozzák a személyiségzavarok korszerűbb értel mezésének lehetőségét. Jung a pszichés zavarok kialakulásában megha tározó szerepet tulajdonít a kollektív tudattalannak, ami az emberiség állandóan megismétlődő élményeinek és tapasztalatainak örökletes struk túráját jelenti nála. Jung elképzelése szerint ezek a „képpé vált” tapasz talatok, „archetípusok” — ma úgy mondanánk, hogy objektivációk — függetlenek személyes tapasztalatainktól, és komoly cselekvésre késztető erőt rejtenek magukban. Egészséges embernél a személyes, mindennapi élményekre alapozódó racionális tudat és az „archetípusokból” álló kol lektív tudattalan irracionális késztetése egyensúlyi állapotban van. A neurotikus személyeknél ellenben az irracionális szféra kerül előtérbe, gyakran oly mértékben, hogy az teljesen hatalmába keríti személyiségü ket. Ilyen esetekben a „kollektív pszidhé”, mintegy háttérbe szorítva a személyes tudatot, merőben új irányt szabhat az egyén érdeklődésének és magatartásának. A neurotikus ember nem a személyes élményanyaggal kapcsolatos vágyainak fog eleget tenni, hanem olyan törekvéseket vállal
HÍD
908
magára, olyasmiért áll ki, ami nem az ő egyéniségének, hanem a közös ség lelkének részei és megnyilvánulásai.3 Jungtól aligha várhatnánk el, hogy a személy érzelmi-tudati világát meghatározó erkölcsi és etikai normákban, illetve a fogalmi ismeretek ideologikus tartalmában felismerje és kimutassa az „osztályérdekeket” . De hogy a „kollektív psziché”, ha nem is „ardhetípusok”, hanem objektivációk — intézmények, szervezetek, szabályok — formájában rákény szerítheti „akaratát” a személyes törekvésekre, s hogy ez az „akarat” szembekerülhet az ember természetes igényeivel, azt aligha szükséges ma gyaráznunk. Márpedig éppen ez a legfőbb neurotizáló faktor az ember életében, s Jung ha misztikus fogalmi rendszerbe ágyazva is, lényegében véve erre villant rá. Az izgalmi és a gátlási idegfolyamatokat vizsgálva, Pavlov is feltevé sekkel szolgált a pszichiátriai kórformák okaira vonatkozóan. Pavlov szerint a neuraszténiásoknál az izgalmi folyamatok vannak túlsúlyban, ezzel magyarázható fokozott ingerlékenységük, túlzott önmegfigyelésük, szorongásuk és túlérzékenységük. Velük szemben a hisztériásoknál a központi idegrendszer gátló folyamatai dominálnak, ezért érzéktelenek a környezet ingereire, ettől egocentrikusak, aszociálisak, de mozgásszervi bénulásaiknak, emlékezetvesztésüknek és érzéskieséseiknek is ez a magya rázata. Pavlov elgondolására azért fontos itt utalnunk, mert a feltételes ref lexek kialakulásával és kilátásával, illetve az elemi idegrendszeri folya matokkal kapcsolatos típuskutatásai a későbbiekben igen termékenyítően hatottak. Többek között Eysenck is Pavlov elgondolásához nyúlt vissza az extraverzió—introverzió feltételezett idegrendszeri alapfolyamatait kutatva. Pavlov nyomán feltételezte, hogy az extravertáltakra a gátlási folyamatok túlsúlya a jellemző, míg az introvertáltaknál az izgalmi fo lyamatok dominálnak. Az MPI — Mausley Personality Inventori — néven később híressé vált kérdőívével behatóan vizsgálta részben ezt a feltevését, részben pedig az extraverzió—introverzió és a neurózis öszszefüggését. Eredményeit a következőképpen összegezte: „Azok a személyek, akikben a serkentési potenciál lassan terjed és gyenge, hajlanak arra, hogy extravertált viselkedésmintát ala kítsanak ki, és neurotikus háttér esetén hisztériás-pszichopátiás zavarok fejlődjenek ki bennük, azok a személyek, akikben a ser kentési potenciál gyorsan fejlődik ki és erős, arra hajlamosak, hogy introvertált viselkedésmintákat alakítsanak ki, és neurotikus háttér esetén zavarok fejlődnek ki bennük.” Ezek a megfigyelések a serkentési potenciál erejére és lefutására vo natkoztak. De ugyanezt a különbséget tapasztalta Eysenck az emberek * Vö. Nyirő Gyula: Psychiatria, Medicina, Budapest, 1967, 21. old.
PSZICHOLÓGIAI TÍPUSOK II.
909
között a gátlási folyamatok kialakulásának gyorsaságával és megszűnésé vel kapcsolatban is: „Azok a személyek, akikben a reaktív gátlás gyorsan fejlődik ki, erős és lassan oszlik el, extravertált viselkedésmintákat és neu rotikus háttér esetén hisztériás-pszichopátiás zavarokat mutatnak, és fordítva, akikben a reaktív gátlás lassan fejlődik ki, gyenge és gyorsan eloszlik, introvertált viselkedésmintákra hajlamosak, és neurotikus háttér esetén bennük disztimiás zavarok fejlődnek k i”* Eysenck szerint ezek azok a fiziológiai adottságok, amelyek a külön böző viselkedésminták és személyiségsérülések alapjául szolgálnak. Ebben az értelmezésben az introverzió fokozott érzékenységet jelent az egyén viselkedésével kapcsolatos környezeti reakciókra: a várható büntetésre vagy a jutalom elmaradására. Ennél a sajátos tulajdonságánál fogva az introvertált személy könnyebben nevelhető, jobban kondicionálható. Az extravertált személyeknél viszont ez a nagyfokú érzékenység mintha hiányozna. Kevesebbet törődnek viselkedésükkel kapcsolatban a környe zet várható reakcióival, ennélfogva nevelésük, szocializációjuk is nehe zebb és problematikusabb. Ez az alkati különbség az életvitel sikeressége szempontjából eltérő következményekkel jár. Az introvertáltak túlzott méretű szocializációja például nemcsak hogy meggátolja őket aktív, cselekvő magatartásukban, de a környezet részéről elszenvedett frusztrációk hatására oly mértékben bizonytalanná válhatnak önmagukban, hogy az legtöbbször már neuro tikus szövődményeket von maga után. Az introvertált neurotikusok voltaképpen túlzottan lelkiismeretes emberek, akiknél neveltetésük során a feltételes félelmi reakciók kialakítása olyan „sikerrel” ment végbe, hogy felnőtt korukban újabb frusztrációk hatására különböző patoló giás tünetek: fóbiák, szorongásos állapotok, kényszeresség, depresszió stb. lépnek fel. Az extravertált személyeknél viszont, akiknél a büntetéstől vagy sikertelenségtől való félelem sokkal kevésbé viselkedésmeghatározó, inkább hisztériás, pszichopátiás magatartás alakul ki. Mivel esetükben a szocializáció többé-kevésbé sikertelen, s nem alakul ki bennük a társa dalommal szemben felelősségtudat, könnyen túlteszik magukat a szabá lyokon és normákon, kilengésekre hajlamosak, erőszakos, antiszociális magatartásra.
4 Idézi Kulcsár Zsuzsanna: Személyiség — pszichológia. Jegyzet. Tankönyv kiadó, Budapest, 1977, 113. old.
910
HÍD KÖRNYEZETI HATÁS — IDEGRENDSZERI KONSTITÚCIÓ
Eysenck az introverzió—extraverzió pszichofiziológiai hátterének iga zolását arra a feltevésre alapozza, hogy a mindennapi élet traumatikus és fájdalomkiváltó eseményei nagyjából azonos mértékben oszlanak meg az egész népességben. S ha ez a feltevés helytálló, amiről egyéb ként Eysenck olyannyira meg van győződve, hogy ezzel kapcsolatban minden további érvelést feleslegesnek is tart, abban az esetben csak ugyan magától kínálkozik az egyedüli lehetséges konklúzió: Azok a sze mélyek, akik könnyebben kondicionálhatóak és hamarabb neurotizálódnak, nyilvánvalóan alkati adottságaikat tekintve különböznek azoktól, akik a mindennapi élet fájdalomkiváltó és traumatikus eseményeire más ként — felületesebben — reagálnak. Csakhogy Eysenck feltevése alaptalan, pontosabban a lehető legna gyobb képtelenség az, amit ő olyan magától értetődőnek tart. A minden napi élet traumatikus és fájdalomkiváltó eseményei ugyanis nem azonos mértékben oszlanak meg az egész népességben. Ez az állítás már csak a nemek vonatkozásában sem igaz. Még kevésbé igaz különböző társadal mi osztályok és szociális rétegek szempontjából. És sorolhatnánk tovább, milyen megkülönböztetett helyzetet jelent a mindennapi élet traumatikus és fájdalomkiváltó eseményei szempontjából a vendégmunkás helyzete , a kisebbségi lét , a munkanélküliség stb. Minél kiszolgáltatottabb helyzetben van valaki, annál kevésbé képes kivonni magát a frusztrációk alól, s annál kevésbé áll módjában „alka tának” megfelelően lereagálni frusztrációit. Nem állíthatjuk, hogy Eysenck tudatosan menekül az extraverzió—introverzió neurofiziológiai értelmezéséhez, mert így nem kényszerül az extravertált és introvertált magatartás közti különbségeket — és egyáltalán bármilyen viselkedést és karakterjegyeket — az egyén életszerveződését meghatározó társa dalmi különbségekben keresni. De szándékától függetlenül „egzakt ku tatásai”, spekulatív hipotéziseivel kiegészülve, ezeket az összefüggéseket takarják el. Az egyéni életutak bonyolult társadalmi szerephelyzeteit és az ezekből a szerephelyzetekből fakadó különbségeket aligha lehet a formáció reticulárisban rejtőzködő megfoghatatlan és kimutathatatlan „Eysenck-démonnal” helyettesíteni, ahogyan ezt szerzőnk teszi. Eysenck szerint ugyanis „egy kis démon” az, ami a morális pszichológiai visel kedés, valamint a fiziológiai és neurológiai működés kölcsönhatási pont ját jelenti. Ettől a démontól és nem szocializációnk egyéni feltételeitől függ tehát, hogy szorongóak vagy gátlástalanok, neuraszténiások vagy pszichopaták leszünk-e. Abból az általános tapasztalatból és kísérleti megfigyelésből kiindul va, hogy az ember magatartása, személyi viselkedésmintája gyógyszerek kel, illetve alkohollal megváltoztatható, Eysenck csak megerősítve látja magát feltevésében. Hiszen ezek a szerek — mondja — a formáció re-
PSZICHOLÓGIAI TÍPUSOK II.
911
ticulárisban fejtik ki hatásukat, következésképpen itt kell, hogy legyen ezekben a középagyi-, köztiagyi régiókban viselkedésünk neuropszichológiai alapja. Itt kell, hogy legyenek azok a -viselkedési minták, amelye ket mint extraverziót, illetve introverziót azonosíthatunk.5 Eysenck okfejtésében azonban itt megint csak megengedhetetlen gon dolatcsúsztatás történik. Az a körülmény ugyanis, hogy a formáció reticuláris valamely viselkedési sajátosságunk fiziológiai és neurológiai alapja, hogy pszichofiziológiai szinten ezekben a régiókban játszódnak le azok az idegélettani események, amelyek egyáltalán lehetővé teszik az ember számára azt, hogy épelméjű magatartást tanúsíthasson, még nem jelenti azt, hogy maguk a viselkedési minták is ezen a szinten volnának rögzítve. Semmi okunk sincs ilyen fokú biológiai determinációt feltéte lezni például olyan személyi magatartási mozzanatokkal kapcsolatban, mint hogy könnyebben vagy nehezebben barátkozunk, hogy hangos ze nét hallgatunk-e szívesebben vagy inkább félrevonulva olvasunk, hogy szorongva gondolunk-e cselekményeink várható következményeire vagy nem törődünk vele különösképpen stb. Annál inkább gondolhatunk vi szont e viselkedési sajátosságainkkal kapcsolatban a környezet szociali zációs hatásaira. Eysenck feltevéseit Gray fejleszti tovább, megerősítve elődjét abban, hogy a központi idegrendszer aktivációs szintjétől függ az extravertált vagy introvertált magatartás. Az aktivációs szintet Gray szerint úgy is értelmezhetnénk, mint az egyén természetes érzékenységének és serkenthetőségének mutatóját. Az introvertáltak jó kondicionálhatósága magas aktivációs szintjükkel magyarázható, míg az extravertáltak esetében az aktivációs szintet meghatározó „arousal-szint” alacsonyabb. De Gray a környezet szerepére vonatkozóan is fontos észrevételeket tesz. Vizsgá latai során azt tapasztalta, hogy az introvertáltak kondicionálhatósága különösképpen nagy, ha fenyegető feltételek között vannak. Ezeknek a fenyegető feltételeknek a mibenlétét azonban, lévén azok már társadalmi, gazdasági, kulturális természetűek, Gray nem vizsgálja. Márpedig ezeknek a faktoroknak mint az egyén életszervezési körülmé nyeinek az azonosítása, az amobarbitál és az alkohol fiziológiai hatásait vizsgáló kutatások eredményeivel egybevetve, tanulságos következteté sekre nyújtott volna lehetőséget Gray számára. Az amobarbitál fiziológiai hatásait elemző kutatások ugyanis arra vetettek fényt, hogy a nyugtatók csökkentik az introvertáltak érzékeny ségét — magas aktivációs szintjét —, és ezáltal viselkedésük is megsza badul a cselekvéseikkel és társadalmi szerephelyzetükkel kapcsolatos félel meiktől, szorongásuktól. Ugyanezzel az eredménnyel jártak az alkoho lizmussal kapcsolatos szociálpszichológiai vizsgálatok. Az alkohol fo gyasztása, éppúgy, mint a nyugtatók szedése, szorongásoldó hatású. Az 5 H. J. Eysenck id. műve.
HÍD
912
alkoholos állapot így tulajdonképpen menekülést jelent az egyén élet módjából fakadó és személyiségalkatánál fogva fel nem oldható feszült ségektől. A nyugtatók és az alkohol ily módon bizonyos fokú védel met nyújtanak a psziohológiai kimerüléssel, a további neurotizálódással, illetve a személyiség teljes dezorganizációjával szemben. E vizsgálatok fényében, ha az alkoholizmus tömegméreteire, illetve a tapasztalható nagyarányú gyógyszerfogyasztásra gondolunk, arra a fel tevésre kell jutnunk, hogy a Gray-féle „fenyegető feltételek” adott kul túrán és népességen belül fokozott mértékben jelen vannak és hatnak. Ennek tudható be, hogy aránytalanul megnő az introvertált egyének kondicionálhatósága (Gray)6 és vele a biztonságérzetüket vesztett emberek száma, akik jobb híján folyamodnak ehhez a menekülési reak cióhoz. Az introvertált magatartásból kialakuló disztimiás neurotikusok nagy száma ugyanúgy a „fenyegető feltételek” jelenlétére és „kiváló” hatásfokára utal. Mindezt figyelembe véve, az extraverzió—introverzió-kutatásnak ép pen arra kellene irányulnia, hogy feltárja az emberek életformáján, munkakörülményein, társas kapcsolatformáin belül azokat a viselkedés szabályozó és egyúttal szorongáskiváltó faktorokat, amelyek cselekvés bénító hatásán az emberek jelentős része — sajátos lelki alkatánál fog va — nem tud másként, csak gyógyszerekkel és alkohollal változtatni. ELŐNYÖS ÉS HÁTRÁNYOS TÍPUSOK Ha elfogadjuk annak a lehetőségét, hogy az egyén tipikus tulajdonsá gai, viselkedési sémái többé-kevésbé állandó meghatározói az ember éle tének, önkéntelenül adódik a kérdés: vajon az életszervezés sikeressége, az egyén boldogulása, egészsége szempontjából egyforma lehetőséget je lentenek-e a különböző típusok? Vegyük talán példának a hippokratészi—galenusi négy temperamentu mot. Könnyen rájöhetünk, hogy a gyakorlati életszervezés sikeressége szempontjából a szangvinikus ember mozgékonysága, elevensége előnyt jelenthet mondjuk a melankolikus lomhaságával, gondterhelt visszafo gottságával szemben. Vagy hogy az erélyes és indulatos kolerikus kö tekedő természete, gátlástalan fellépése miatt nagyobb eséllyel verekszi ki a számára előnyös feltételeket, mint az enervált, mindennel szemben közömbösnek látszó flegmatikus. Vannak szerzők, akik a vérmérsékletből adódó különbségeket az élet szervezés sikeressége szempontjából nem tartják mérvadó tényezőnek, arra hivatkozva, hogy az intelligencia és az alkotóerő, az erkölcsi ka rakter és a tehetség egyaránt megfér bármelyik vérmérsékleti típussal, 6 J. A. Gray: Az introverzió—extraverzió pszichofiziológiai természete. Eysenck elméletének módosítása: In: Típustanok és személyiségvonások.
PSZICHOLÓGIAI TÍPUSOK II.
913
márpedig ezek azok a személyi tulajdonságok, amelyek — mint mond ják — az életszervezés sikeressége szempontjából igazán fontosak.7 Ezt a kérdést azonban „önmagában véve”, a körülményektől függet lenül aligha lehet eldönteni. Mert azt, hogy valamely típus előnyt vagy hátrányt jelent-e, csak konkrét társadalmi feltételekhez viszonyítva tud juk vizsgálni. Annál is inkább, mivel a társadalmilag releváns típusok — bármily hangsúly essék is biofizikai diszpozícióikra — az őket létre hozó és fenntartó körülményektől függetlenül nem léteznek. Tértől és időtől független pszichológiai típusról beszélni egyszerűen értelmetlenség. A klasszikus tipológiák legnagyobb melléfogása éppen az, hogy „lehántva” az emberről társadalmiságát, azt szerették volna meghatároz ni, hogy milyen egy-egy ember „önmagában”, „belülről”, vagyis alka tilag. E törekvés alapjául szolgáló emberfelfogás könnyen felismerhető, és önmagáért beszél. Az ember mint „önmagában vett lény”, „belülről”, vagyis társadalmi meghatározottságaitól elszigetelten nézve a polgári gondolkodás történelmietlen fikciója csupán. Mert, ha eltekintünk mindattól, ami az ember társadalmi meghatározottságával jár, ha lehántjuk az ember személyiségéről mindazt, ami lényében társas vo natkozású, nem marad belőle más, mint üres absztrakció, akit, vagy amit, még csak majomembernek sem mondhatnánk. Nincs ugyanis az a „gyökérforma”, az az „elemi reagálási mód”, ami nem társas vonat kozásban alakulna ki, s ami a pszichikai történések szintjén nem ezt a társas vonatkozást reprezentálná. Ezért vall az ember minden gesztusa, tulajdonsága, megnyilatkozása, jellemének mindenféle vonása, bárminemű hajlamának megnyilvánulása arról a világról — környezetről, életformá ról, kultúráról, családi és közösségi struktúráról stb. —, amely őt mint személyiséget létrehozta. A típus tehát nem kezelhető neuropszichológiai meghatározottságú diszpozícióként. Az örökletes idegrendszeri struktúrák ugyan kedvezhet nek valamilyen magatartás kialakulásának, ám hogy azt hogyan lehet és lehet-e egyáltalán majd kamatoztatni, hogy az ember végül is milyen magatartási sémák szerint lesz kénytelen élni, azt a társadalmi környe zet szocializációs rendszerének hatásmechanizmusai fogják eldönteni. Eb ben a vonatkozásban megtéveszthető lehet az is, hogy a típusokat bi zonyos állandóság jellemzi, hogy tehát személyiségvonásaink nem vál toznak látványosan napról napra, óráról órára. Ezt megint csak „ké zenfekvőnek” látszik idegrendszeri prediszpozícióval magyarázni. Va lójában arról van szó, hogy személyiségvonásainknak, ha van, azért van bizonyos fokú állandósága, tartóssága s azért tulajdoníthatunk „létjelle get” alkati sajátosságainknak, mert a személyiségvonásaink által megje lenített társadalmi tartalom — életfeltételeink, életviszonyaink — rendel keznek bizonyos fokú állandósággal, tartóssággal. Ebből kifolyólag csak annak a tipológiának van értelme, annak van 7 Uo., 10. old.
914
HÍD
elméleti és gyakorlati jelentősége, ami olyan típusokat állít elénk, hogy az azokban fellelhető viselkedési sajátosságok valamiként összefüggenek társadalmi életfeltételeinkkel és kötöttségeinkkel. Hiszen a jó tipoló giának éppen abban kell segítségünkre lennie, hogy rávillantson társa dalmiságunk és személyes életünk legjellemzőbb összefüggéseire, megfe lelő cselekvési stratégiát kínálva fel mindjárt, egyéni szinten a típusok kal járó hátrányok kompenzálási lehetőségeire, társadalmi szinten pedig maguknak a típusokat létrehozó és fenntartó viszonyoknak a megszün tetésére. Mindennek alapján, számunkra úgy tűnik, hogy a gyakorlati élet jel zett követelményei szempontjából még az extraverzió—introverzió sze mélyiségtipológia állja ki leginkább a próbát. Ez a bipoláris tipológia sejtet ugyanis legtöbb összefüggést társadalmi életünk és személyiségünk lényegi kérdéseivel. Ha bizonyítani tudjuk e kétféle pszichológiai típus létezését — márpedig úgy véljük, hogy ezt a kérdést a modern extra verzió—introverzió-kutatások eldöntötték —, abban az esetben nem marad más hátra, mint hogy feltárjuk ezeknek a típusoknak a társadal mi természetét. Erre a lépésre annál nagyobb szükség mutatkozik, mi vel az eddigi extraverzió—introverzió-kutatások e típusokkal kapcsolat ban a pszichofiziológiai folyamatok és agykérgi struktúrák vizsgálatát eléggé kimerítették ahhoz, hogy tovább ne juthassanak. Napjainkban éppen ez az egyik oka annak, hogy a tipológiai kutatások holtpontra jutottak. Az izgalmi és gátlási „potenciál” vizsgálata tulajdonképpen helyben járás: az újabb bizonyító és cáfoló kísérletek kevés megbízható eredménnyel járnak. A megtorpanás oka a klasszikus tipológiák súlyos szemléleti terhe, amelytől — úgy tűnik — még a legújabb tipológiaku tatások is nagyon nehezen tudnak csak megszabadulni. A tipológiakutatás terén továbblépés attól remélhető, ha az öröklete sen, genetikusán előreprogramozott alkati jellegzetességek kutatása mel lett vagy helyett a figyelem a társadalmi környezet szocializációs rend szerének hatásmechanizmusaira irányul. Ennek során majd, többek kö zött, arra kell választ kapnunk, hogyan és miként következik be az egymást váltó nemzedékek szocializációja során egyfelől a magatartás túlszabályozása (introverzió), másfelől ennek bizonyos fokú hiánya (ext raverzió). Ideális esetben ugyanis, ha a társadalom minden egyede számára egy aránt lehetővé tenné az élet cselekvő szervezését, ha az úgynevezett ön megvalósításhoz egyforma eséllyel rendelkeznénk, ezek a típusok nem jönnének létre. Ha viszont ezek a típusok mégis létrejönnek, ha adott népességen, kultúrán belül nagy számban találhatók olyan személyek, akik gátoltak társadalmi megnyilatkozásaikban és cselekvéseikben, míg velük ellentétben mások túlságosan is gátlástalanul viselkednek e téren, ez minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy a társadalom szociali záló és viselkedésszabályozó rendszere nem működik tökéletesen, hogy
PSZICHOLÓGIAI TÍPUSOK II.
915
esetenként a viselkedés tálszabályozásával, míg más esetekben a szociali záció elégtelen hatásával állunk szemben. Ezekre a kérdésekre választ keresve egy pillanatra sem szabad meg feledkeznünk arról, hogy a pszichológiai típusok a mindennapi élet szempontjából meghatározott létezési módot jelentenek. S ha kimondtuk, hogy örök érvényű típusok nincsenek, ezzel azt is megmondtuk, hogy a típusokkal kapcsolatban hipotetikus társadalmakról sincs értelme be szélnünk. Ha kimutatjuk az extraverzió—introverzió létezését, bizonyí tásra vár az is, hogy ezek a típusok a társadalomszervezés és a repro dukció, vagyis az uralmi viszonyok fenntartása szempontjából mit je lentenek, miért van rájuk szükség. Ennek az összefüggésnek az illusztrálására vegyük például az erős központi hatalommal rendelkező, hierarchikus felépítettségű társadalma kat: Ezekben a társadalmakban kiterjedt bürokratikus struktúrára van szükség, ami biztosítani hivatott a társadalmi gépezet zavartalan műkö dését. Ott, ahol a bürokratikus struktúra merevsége határozza meg a tár sadalmi érintkezési formák jellegét, feltétlenül számolnunk kell introver tált emberek létezésével. A társadalmi érintkezési formák elbürokratizá lódása ugyanis szükségképp olyan embereket hoz létre, akik gátoltak cselekvési szabadságukban, illetve akik cselekvési szabadsága bonyolult előírásokhoz, szabályokhoz, normákhoz, elvárásokhoz és tiltásokhoz van kötve. Ott, ahol az emberi élet minden relációja szabályozás alá van vonva, alapérzés a félelem és a bűntudat, hiszen a bonyolult előírások útvesztőiben senki sem tud eligazodni, s titkon kisebb vagy nagyobb mértékben mindenki normaszegésre kényszerül. A meg nem felelés érzé séből fakad aztán az introvertáltak permanens szorongása, illetve az extravertáltak nyíltan vállalt agresszivitása. Az önigazgatású szocialista társadalomban, amennyiben itt az intéz mények átszervezése, illetve a mindenkori hatalmat szolgáló bürokrati kus rendszer felszámolása a cél, elvileg más a helyzet. Hiszen ez a tár sadalmi átalakulás elvileg nemcsak hogy lehetővé teszi az emberek szá mára, hogy másként viszonyuljanak a társadalmi gyakorlathoz, de fel tételezi is az emberek részéről az aktív, cselekvőképes hozzáállást. Itt tehát az introvertált és extravertált személyiségtípusok fokozatosan át kellene, hogy adják helyüket annak a pszichológiailag és társadalmilag teljes mértékben érett, saját és mások sorsa felől felelősségteljesen dön teni képes embernek, aki egyaránt rendelkezik az extravertáltakra jel lemző cselekvési bátorsággal, kommunikációs nyíltsággal és az introvertáltakra jellemző elmélyültséggel, kritikai belátással. Eysenck szabályos eloszlást mutató Gauss-görbéje, amelyen az intro vertáltak és az extravertáltak nagyjából egyenlő arányban szerepelnek — míg a legtöbb ember valahol e két pólus közötti sávban helyezkedik el —, egy eszményi polgári demokratikus társadalmi modellt előfeltéte lez. Anélkül persze, hogy ezzel Eysenck maga tisztában lenne. Hiszen
916
HÍD
ő az arányos eloszlást mutató Gauss-görbét éppen hogy az extraver zió—introverzió örökletes voltával magyarázza, feltételezve ehhez — mint láttuk — az egyenlő esélyeket biztosító társadalmat. Kérdés azonban, hogy vajon a valóságban is létezik-e egy ilyen esz ményi elosztást mutató társadalom. Mint ahogyan kérdés az is, hogy vajon maguk a tipológiák — elveikben és módszereikben — nem járul nak-e hozzá ahhoz, hogy a polgári társadalmak ilyen csodálatos meg egyezést mutatnak „örökletes” emberi adottságainkkal, már amennyire ezt a Gauss-görbe arányos szórása mutatja. Mert, végezetül el kell mondanunk, a modern tipológiától — bár mennyire büszkén hivatkozzanak is képviselőik az egzakt tudományos ságra — nem teljesen idegen ez az eljárás. Mármint az, hogy vizsgáló módszereik kritériumait igazítják hozzá az arányos eloszláshoz, ettől téve függővé a teszt megbízhatóságát. Ily módon maga a „tudományos módszertan” tünteti el szemünk elől a feltárásra és azonosításra váró társadalmi aberrációkat. Ettől válnak a modern tipológiakutatások meg bízhatatlanná és hasznavehetetlenné a társadalomkritika számára. Ami egyébként szorosan összefér a pszichológia ideologikus-manipulatív funk ciójával.8 A pszichológia e szerepkörének megfelelően a tipológiakutatások is arra vállalkoznak, hogy igazolják: a társadalmi körülmé nyektől függetlenül mindig voltak és lesznek értelmes és ostoba, szo rongó és erőszakos, sikeres és balszerencsés emberek, akik sorsuk titkát legfeljebb „génjeikben” hordozzák. Mindez nem jelenti azt, hogy a tipológiakutatásokat nélkülözni tud nánk. Az eszmei-ideológiai háttér az, ami kifogásolható, a felhalmozott gazdag ismeretanyag azonban továbbgondolásra kínálja magát.
8 Lásd erről még Er6s Ferenc: Pszichológia és ideológiakritika. Világosság, 1978/12—1979/1. sz.