POPULIZMUS KIHÍVÁS VAGY MÉTELY
A populizmusról szóló hazai diskurzus egyoldalú és terméketlen. Legtöbbször a politikai közbeszéd szintjén találkozunk vele, egydimenziós megközelítésben, és ebben a metszetben a populizmus egy billog, az alkalmazott demagógia szinonimája. Magyarországon hihetetlenül kevés az olyan próbálkozás, amely a populizmus-antipopulizmus meddő logikáján felülemelkedve, újabb és innovatívabb szempontokkal kísérelné meg átrajzolni a hazai viták mintázatát. Ha akad is néhány magvető próbálkozás, azok is többnyire szikár, feltöredezett talajra hullnak. Ezúttal mi sem arra vállalkozunk, hogy megtermékenyítsük a hazai rigid teoretikus közeget, pusztán az előjátékig merészkednénk azzal, hogy résnyire nyitjuk a nyugati kutatói szcéna ajtaját, és a jelenkori populizmuskutatás jeles képviselőinek tanulmányaiból
tallózunk,
felhasználva
ehhez
a
Constellations című folyóirat tematikus szekcióját, melyet két éve a populizmus témájának szenteltek. Ezzel nem titkolt célunk az, hogy bepillantást nyújtsunk egy olyan diskurzusba, ahol a résztvevők játszi könnyedséggel emelkednek felül a pro-kontra metodikán, és ezáltal képesek többdimenziós térbe helyezni a populizmus jelenségkörét. Federico Finchelstein megközelítésével indítunk, aki a populizmus történeti aspektusát
A Constellations folyóirat immáron több mint 20 éve gyűjtőhelye a demokráciaelméletekkel foglalkozó, kimagasló színvonalú tanulmányoknak. A patinás John Wiley kiadó gondozásában megjelenő periodikát elsősorban az különbözteti meg más folyóiratoktól, hogy kifejezetten felkarolja azokat az újszerű, innovatív tanulmányokat, amelyek magukba foglalják a kreatív gondolkodás ismertetőjegyeit.
igyekszik megragadni, és rendhagyó módon a populizmust ideológiai irányzatként értelmezi, melynek legfőbb belső ellentmondása, hogy a közakaratot kezeli saját cselekedetei hivatkozási alapjaként, miközben hatalmon arra törekszik, hogy minimalizálja a politikai részvételt. Ezután Jan-Werner Müller a populizmus belső logikájának világába kalauzol
minket, ő már korántsem tekinti a populizmust ideológiai irányzatnak, viszont arra figyelmeztet, hogy ha meg akarjuk erősíteni a modern demokráciák pozícióit, és segíteni akarjuk a demokratikus folyamatok kiteljesedését, akkor nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy a populizmust „őrült beszédnek” bélyegezzük, mert bőven van benne rendszer. Yannis Stavrakakis nem kevesebbet állít, mint hogy a populista logika az ellenszegülés, az ellentmondás formája, és a demokrácia demokratizálásának a lehetősége is. Az ő olvasatában a populizmus lehet demokratikus és antidemokratikus, mi több, lehet liberális és antiliberális egyaránt. Cristóbal Rovira Kaltwasser-rel a latin-amerikai populizmus vizeire evezünk, megismerkedünk az „americanismo” fogalmával és jelentőségével, és miközben a szerző felvázolja a populizmus három hullámát a kontinensen, lényegében azt állítja, hogy a populista mozgalmak előremozdították a demokratikus gyakorlatok és eljárások alkalmazását (népszavazás, utcai mozgósítás), ezzel megvalósították a demokráciára nevelés „kerülőútját”. Ezután is maradunk az amerikai kontinensen, ugyanis Ritchie Savage a latin-amerikai és észak-amerikai populista mozgalmakat veti össze, és következtetései alapján, felvetődik a kérdés, hogy vajon a populizmus nem töltheti-e be a globalizáció korában a demokrácia előszobájának
a
szerepét
a
jelenlegi
világgazdasági
rendszer
félperifériáján, egy kiáltó szociális egyenlőtlenségek által jellemzett régióban, ahol a liberális demokrácia hagyománya gyenge. Végül – maradva a kontinensen – a latin-amerikai populizmus egyik kortárs figurájáról (Rafael Correa) szóló esettanulmány kapcsán beleszagolhatunk a létező populizmus atmoszférájába. Carlos de la Torre ugyanis a regnáló ecuadori rezsimen keresztül mutatja be milyen is a technokrata populizmus.
Federico Finchelstein
POPULIZMUS, MINT TÖRTÉNELMI VÁLASZREAKCIÓ
Ha a populizmus jelenségéről szóló tudományos diskurzust, a vitákban megjelenő megközelítésmódokat vizsgálva szemléljük, akkor feltűnhet, hogy mennyire hiányoznak a populizmus fejlődéstörténetét felvázoló hangok. Az elemzések többsége ugyanis a populizmust egyfajta újszerű, „gyökértelen” politikai jelenségként igyekszik feltárni, miközben kísérletet sem tesz annak történeti kontextusát is az analízis tárgyává tenni. Holott a populizmus múltja nélkül aligha tudjuk helyén kezelni a jelenség jelenleg tapasztalható térhódítását a politikacsinálásban, s a társadalomtudományokban egyébként is kockázatos jövőbe mutató prognózisok felállítása pedig szinte ellehetetlenül. Ezt a hiányosságot kívánja pótolni a történettudományok professzora, Federico Finchelstein Returning Populism to History című tanulmányában. A szerző szerint – kicsit leegyszerűsítve – a populizmus-vitában kialakult két legnépszerűbb álláspont, hogy a populizmus tulajdonképpen a képviseleti demokrácia mélyülő válságának antidemokratikus tünete, vagy éppen ellenkezőleg, a populizmust egyfajta demokratizációs válaszként lehet értelmezni. Ugyanakkor ahhoz, hogy melyik tábornak van igaza, csak akkor tudunk közelebb kerülni, ha a populizmusra úgy tekintünk, mint történelmi folyamatok eredményére. Ezek a folyamatok pedig egészen a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza, és a fasizmusban gyökereznek. Finchelstein elsőre kicsit megdöbbentő állítása kapcsán azonnal leszögezi: bár a modern populizmus a fasizmusból ered, de a történelem előrehaladtával, a globális politikai körülmények megváltozásával, a populizmus hívei is alkalmazkodó- és tanulóképességükről tettek tanúbizonyságot, aminek eredményeképpen a populizmus mára már esszenciálisan különbözik a fasizmustól. A populizmus transzformációjának elsődleges történelmi kényszerítő oka a II. világháború utáni új világrend kialakulá-
sa és a fasiszta rezsimek bukása volt, s az a bevésődő tanulság, hogy a fasizmus diktatórikus keretek közötti újbóli megvalósítása a megváltozott ideológiai térben immáron ellehetetlenült. A legitimitás és a hatalom megszerzésére csak demokratikus keretek között nyílik lehetőség, így a főleg DélAmerikában megjelenő populista rendszerek tulajdonképpen a fasizmus demokratikus újratervezésén alapulnak. A hidegháború idején, az új bipoláris világrendben pedig a populizmus egyfajta ideológiai harmadik útnak feleltethető meg, a liberális és a kommunista tömbök között, ami egyben a társadalmak válaszreakciója volt 1945 után, ugyanúgy mint napjainkban. Válaszreakció a liberális demokráciák gyenge pontjaira, amely hangsúlyozottan demokratikus keretek között a képviseleti rendszer „korrekciójára” irányul. A szerző ugyanakkor kiemeli, hogy habár a populista politikacsinálás ily módon, érthető és logikus okok miatt, egyre népszerűbb a világban, de nem szolgál valódi megoldásokkal a technokratizálódó és elitközpontú liberális demokráciák valós problémáira. S hogy miért nem? Mert a modern populizmus karakterisztikájából ez következik. Finchelstein ugyanis úgy véli – a tematikus szekció más szerzőivel ellentétben – hogy ez egy konkrét politikai ideológia, amely ugyan elutasítja az erőszakot, de folyamatosan a népszuverenitást és a közakaratot kezeli saját cselekedetei hivatkozási alapjaként, miközben hatalmon arra törekszik, hogy minimalizálja a politikai részvételt. Ez a belső ellentmondás, továbbá az, hogy főleg a jobboldali populizmus, ami népszerű Európában, bevándorlóellenes és kirekesztő nacionalista retorikát alkalmaz, egyáltalán nem segíti elő a demokrácia legitimitásdeficitjének vagy átláthatósági problémáinak megoldását. Ezzel szemben a szerző az általa baloldali populizmusnak nevezett ideológiával, amely főleg Dél-Amerikába terjedt el, már jóval megengedőbb, mivel ez megszorításellenes, egyenlőségpárti és általában a jogkiterjesztés oldalán áll. Finchelstein ezzel a megkülönböztetéssel és egész tanulmányának szellemiségével amellett a nyugati tudományos hagyomány mellett áll, amely elutasítja a vitákat értelmetlenné tevő általánosításokat. Ez a tradíció a különféle társadalmi és politika jelenségeket differenciált elméleti kategóriákkal próbálja megragadni, történelmi kontextusba is helyezve azokat.
Jan-Werner Müller
A POPULIZMUS BELSŐ LOGIKÁJA A populizmus sokaknak – kiváltképpen a liberális elit számára – a demokrácia elleni támadásnak és a választók megvezetésének morális alap nélküli politikai technikájának tűnhet, amely elsősorban a társadalom alsóbb rétegeiből táplálkozik. Részben ezzel a vélekedéssel száll szembe Jan-Werner Müller „The People Must Be Extracted from Within the People: Reflections on Populism” című írásában. Állítása szerint a populizmus nem önálló politikai ideológia ugyan, de egyfajta politikai jelenség, aminek lényege a fellelhető empirikus elemzések szerint sem szociálpszichológiai, sem osztályalapon nem ragadható meg. A populizmusnak ugyanis nincs a társadalmi státusz, vagy a szociális helyzet szempontjából markánsan elkülönülő, jellemző bázisa. Viszont van belső, konzisztens logikája, ami a politikáról alkotott morális képből ered, s aminek rekonstruálásával megérthetjük a populista vezetők politikai lépéseit és gondolkodásmódját. A populista vezető politikájának erkölcsi alapját elsősorban a népakaratnak a korrupt, a társadalmon belül kisebbségben lévő elitekkel szembeni érvényesítése adja. A „hard working people” akaratának pedig csak akkor lehet érvényt szerezni, ha minden szakpolitikai kérdést végső soron a józan észre vezetünk vissza, ez viszont logikusan magával vonja a különböző policy-k leegyszerűsítését. A populista szemében azonban ez egyáltalán nem probléma, sőt erény és egyben kulcsfontosságú politikai eszköz. Az elitek hatalomgyakorlására vezethető vissza az is, hogy Müller szerint a populista vezető támogatója a képviseleti rendszernek, s egyáltalán nem törekszik a politikai részvétel deliberatív formáinak elterjesztésére. A képviseleti rendszer, a populista szerint is, a leghatékonyabb módja a népakarat megjelenítésének, a probléma csak az, hogy az elitek viszszaélnek/éltek a rendszeren belüli pozícióikkal. Ebből kifolyólag az optimális választói magatartás, ha a polgárok a képviselőválasztáson nagy felhatalmazást adnak a populista
pártoknak, utána viszont passzivitásba fordulnak. A populista logikája szerint így garantált leginkább az általa megtestesített és visszaigazolt népakarat és közjó érvényre juttatása. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy nincs értelme a közjóval szembeni rivális politikai alternatívák megjelenítésének, ezért a populista szükségszerűen antipluralista attitűdökkel rendelkezik. Mindennek értelmében az alternatív politikát folytató ellenzéki szereplők a populista szempontjából morális alap nélkül tevékenykednek, így legitimitásukat folyamatosan megkérdőjelezi, a demokratikus játékszabályok tisztelete és betartása mellett (legalitás). A populista erőknek tehát „nem marad más választásuk” mint a korrupt és partikuláris érdekeket képviselő elitek eltávolítása az államapparátusból, amivel párhuzamosan megindulhat a saját klientúra kiépítése. A populista az állam megszállását, saját olvasatában, morálisan indokolt okokból hatja végre, a korrupt elitek helyébe a populista céljait, vagyis a közjót szem előtt tartó „autentikus”, „hiteles” személyeket helyezve. A populista gondolkodásmód ilyen jellegű felvázolására egyáltalán nem azért van szükség, hogy kvázi „felmentsük” a populizmust, és morális igazolást találjunk számára. Épp ellenkezőleg. Müllert is ugyanaz a szándék vezérli, mint a liberális demokrácia minden nyugati hívét: megerősíteni a modern demokráciák pozícióit és elősegíteni a demokratikus folyamatok kiteljesedését. Ennek viszont elemi előfeltétele a problémákkal való bátor szembenézés. A szerző tanulmánya is arra figyelmeztet, hogy ehhez elengedhetetlen értelmeznünk és megértenünk a populizmus elterjedésének okait és sajátos belső logikáját, mert csak így lehetnek képesek a liberális demokráciák megfelelően reagálni az őket ért kihívásokra. Nem engedhetjük meg azt a luxust ugyanis, hogy a populizmust „őrült beszédnek” bélyegezzük, mert bőven van benne rendszer.
Yannis Stavrakakis
POPULIZMUS DISZKURZÍV SZEMMEL A két bevándorló, Ernesto Laclau és Chantal Mouffe által alapított essexi diskurzuselméleti iskolához tartozó Yannis Stavrakakis tanulmányában a populizmus globális föltámadásáról beszél. Populizmus alatt populista diskurzust ért, és azt állítja, hogy a populista diskurzus (globális) újjáéledésével egyidejűleg újjáéledt az antipopulista diskurzus is, olyannyira, hogy mára a „populizmus” és az „antipopulizmus” domináns politikai törésvonallá vált Európában. A „populizmus” és az „antipopulizmus” az essexi megközelítésében tehát diskurzust, mégpedig két egymással relációban álló diskurzust jelöl, amelyek teremtik, alakítják, szervezik a politika valóságát. Ezen szemléletmód következményei közül most kettőt emelnénk ki. Az egyik ez: a politikai elemző feladata nem az, hogy bármiféle külső nézőpontból megmondja, hogy mi a populizmus igazából; hanem az, hogy nyomába eredjen annak, ahogyan a populizmus a különböző diskurzusokban létrejön. A másik pedig az, hogy a nép, amire a populizmus is és a demokrácia is hivatkozik, az egymással rivalizáló narratívák által jön létre; az elemzőnek pedig nem igazságot kell tennie, hanem komolyan kell vennie a nép fogalmának többértelműségét. Mindenekelőtt azt, hogy nép az európai nyelvekben egyidejűleg egy egészet és egy részt jelöl, vagyis egyidejűleg egy átfogó és megosztó/fölosztó fogalom. Egyrészt egy politikai közösség egészét, egy politikai rend alanyát jelöli, másrészt az ebből a közösségből kizártakat. Mármost amennyiben minden politika közösség és rend megkülönböztetéseken és határmegvonásokon alapul, annyiban mindig is vannak, akiknek ebben a konkrét politikai közösségben vagy rendben nincs helye. A nép tehát, legyen bármennyire univerzális igényű fogalom is, nem a népet reprezentálja a maga egészében és teljességében, de igényt formál annak szimbolikus reprezentációjára. Hogy ez hogyan lehetséges, azaz hogyan is jön létre a nép retorikai műveletek által? Nos, ez az, amit a már említett Ernesto Laclau populista észnek nevez, és amit az erről szóló, magyarul is olvasható könyvében le is ír.
A nép kétértelműsége, miként azt a modern demokrácia története mutatja, a demokrácia demokratizálásának lehetőségét biztosította – állítja Stavrakakis. Annak lehetőségét tehát, hogy a kizártak szót és helyet követeljenek maguknak úgy, hogy ellenszegülnek a politikai közösség vagy rend létrejötte és identitása szempontjából mérvadó megkülönböztetéseknek és határmegvonásoknak. A populista diskurzusok sajátossága éppen ez: az, hogy az uralkodó és a fönnálló rendben testet öltött eszmékkel és értékekkel, valamint e rend hatalmi-intézményi struktúráival szemben a populista olyan népi igényekre hivatkozva beszél az emberek igényéről, amelyekről a szóban forgó rendben nem beszélhetne, és úgy, ahogyan nem beszélhetne. Innen nézve „a demokrácia igen nehezen képzelhető el populizmus nélkül”. Nem egyszerűen azért, mert a „populista ész” a nép diszkurzív konstruálásának logikájával lenne azonos, mely nélkül nemcsak populizmus, de demokrácia (sőt liberális demokrácia) sincs; hanem mert a populista logika az ellenszegülés, az ellentmondás formája, és így a demokrácia demokratizálásának a lehetősége is. Az antipopulista diskurzus sajátossága ellenben az, hogy minden népre-hivatkozást és vele együtt a „történelem deklarált vége” óta hegemón politikától: a liberális/neoliberális politikától való minden eltérést a demokrácia és az európai értékek ellenségeként stigmatizál. Ezzel – akarva vagy akaratlanul, szándékosan vagy szándéktalanul – az antipopulista diskurzus hozzájárul a demokrácia depolitizálásához, és a demokrácia demokratizálásának lehetősége ellen dolgozik. Az emberekre hivatkozás antipopulista démonizálásában ugyanis az a fölfogás érhető tetten, mely szerint a közösség kormányzása egy olyan hatalom feladata, amelynek legitimitását a „jó” közösségre vonatkozó helyes ismeretek adják, és mely szerint a kormányzás a szakértők dolga, akik mindig jobban tudják, mi megtehető és mi a teendő. Az antipopulista diskurzusban a politika tehát egy adminisztratív vállalkozásra redukálódik, mely kizárja a participáció és a nyitott demokratikus deliberáció elemeit, sőt az ellentmondás, az ellenszegülés reális lehetőségét – vagyis a demokráciából a démoszt. Stavrakakis diskurzuselemzésének csattanója mindezek után ez: ma az antipopulizmus az, ami a demokrácia aláásását
kockáztatja, és a populizmus az, ami a demokrácia demokratizálásának lehetőségét magában hordozza. Lehetőségét tehát, mert a populizmus nem lényegileg rögzített, hanem sokféleképpen használható diszkurzív erőforrás. Másképpen fogalmazva, nem mindegyik populizmus ugyanaz, és a populizmusok nem ugyanarra a népre hivatkoznak: a populizmus lehet demokratikus és antidemokratikus, lehet liberális és antiliberális, lehet antagonisztikus és agonisztikus (az „őket” a „minket” identitásunkban és létünkben fenyegető ellenségként vagy ellenfélként megkonstruáló), stb.
Cristóbal Rovira Kaltwasser
A DEMOKRÁCIÁRA NEVELÉS KERÜLŐÚTJA
Kaltwasser az „emberek”, a „nép” fogalmát tekinti kulcsnak a latin-amerikai populizmus megértéséhez ezért megvizsgálta, hogy a populisták által hivatkozott két fogalom jelentéstartalma rendelkezik-e olyan specifikumokkal, amelyek levezethetőek a latin-amerikai társadalmi környezetből. Az egyik az americanismo fogalma, amelyik Latin-Amerikát politikailag és kulturálisan elkülöníti mind Európától, mind ÉszakAmerikától. Az americanismo egy kontinentális „mi”-tudat, amelyik abban a mondatban fejeződik ki: „Latin-Amerika a latin-amerikaiaké!”, jelentéstartalmát a 19. századi latinamerikai gondolkodók alakították ki, köztük is a legismertebb Simón Bolívar venezuelai liberális államférfi, Latin-Amerikának egyszerre Széchenyije és Kossuth-ja, aki a függetlenségi háborút vezette Spanyolország ellen. Az americanismo elve szerint a kontinens népei közös kulturális örökséggel rendelkeznek, és meg kell őrizniük függetlenségüket a külső hatalmaktól. Kaltwasser úgy értelmezi, hogy az americanismo egy „mentális térkép”, amelyen „keresztül a latin-amerikai vezetők és választók interpretálják a régió politikai helyzetét.” Az americanismo gondolata nem áll ellentétben a liberalizmussal, sem a liberális demokráciával. Már csak azért sem, mert az eszme alapja a latin-amerikai társadalmakat alkotó rasz-
szok és kultúrák egyenlősége: a spanyol, vagy Brazília vonatkozásában portugál, az indián, a félvér, az afroamerikai stb. identitás és kulturális örökség egyaránt helyet kap a latinamerikai mentális egység védőernyője alatt. Az „emberek” szó az americanismo szerint minden latin-amerikait jelent, etnikum, bőrszín és kultúra szerinti megkülönböztetés nélkül. A latin-amerikai populizmus nem rasszista és nem bevándorlóellenes. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az „americanismo” az Egyesült Államok politikai, gazdasági, kulturális dominanciájának megkérdőjelezésével könnyen a banális USAellenesség paravánjává válhat (ahogyan az Chávez és Morales esetén bekövetkezett). Az „emberek” szónak egy másik értelmezése a társadalmi struktúrához kapcsolódik. Ennek lényege leegyszerűsítve, hogy sok a szegény, és a vagyon meg a politikai hatalom kevesek kezében koncentrálódik. A populista vezetők nyelvi fegyverként használják az „emberek” szót, annak érdekében, hogy mobilizálják a politikai jogokból kizárt szegény rétegeket az elit ellen. Az argentin Perón, a perui Fujimori, a bolíviai Evo Morales populizmusát – a köztük lévő tartalmi különbségek ellenére – összekapcsolja, hogy a népakarat nevében, a nép érdekére hivatkozva folyamatosan bírálták, pellengérre állították a „csaló” oligarchát. Ugyanakkor Kaltwasser felhívja a figyelmet egy paradoxonra: a populista vezetők gyakran kénytelenek szövetségest keresni az oligarchia egy részében, mert mélyreható változáshoz szükség van baráti oligarchákra. Kaltwasser a latin-amerikai populizmus három típusát különbözteti meg. Az elsőt, amelyik az 1940-60-as éveket jellemezte, klasszikus populizmusnak nevezi (tipikus példája Perón, Brazíliában Getúlio Vargas). Vargas és Perón csökkentették a korruptnak tartott elitek befolyását, és növelték az állam hatalmát a szociális és gazdasági szférákban. A munkásság és a szegények felemelésében pozitív lépések történtek. Az állam kisajátította az alsó társadalmi csoportok érdekvédelmét. A populista rezsimek ugyanakkor azzal, hogy ösztönözték a civil politizálást, hosszú távon saját ellenmérgüket is kitermelték. Azonban nem a korszerű bal- vagy jobboldal, hanem a hadsereg vetett véget a populizmus virágzásának az 1960-70-es években.
A populizmus második hulláma az 1990-es években jelentkezett. Ezt Kaltwasser neoliberális populizmusnak nevezi, utalva arra, hogy az új típusú populista vezetők (mint a perui Fujimori, az argentin Menem) neoliberális reformokat léptettek életbe, vagyis gazdasági szempontból éppen ellenkezőjét cselekedték, mint az importhelyettesítő klasszikus populisták. A neoliberális populisták is az elitet támadták, mint a populista vezetők első nemzedéke, ám ők a gazdaság menedzselésére helyezték a hangsúlyt, és az elitet okolták a gazdaság katasztrofális állapotáért. Az 1990-es évek végén és a 2000-es években jelent meg a populizmus harmadik generációja: a baloldali populizmus. Ennek a hullámnak a három fő reprezentánsa a bolíviai Morales, az ecuadori Rafael Correa, és az azóta elhunyt venezuelai Chávez (ide sorolják Madurót, Daniel Ortegát, Lula da Silvát és Néstor Kirchnert). A baloldali jelző annak szól, hogy ezek a vezetők valamennyien a szociális egyenlőség megvalósítását tűzték ki célul, és ebben az államnak tulajdonítottak kezdeményező szerepet, bár eszközök tekintetében nem voltak egységesek. Az új populista vezetőnemzedék visszanyúlt az americanismo USA-ellenes tartalmához és felelevenítette a klasszikus populizmus három vonását: az anti-imperializmust, az antiliberalizmust a gazdaságban, és az osztályalapú politizálást. A hagyományos oligarchia mellett a mumus a neoliberalizmus lett, amelyet az északamerikai befolyással azonosítottak. A latin-amerikai populizmus három változata között láthatunk hasonlóságokat. A populista vezetők az oligarchiát bélyegezték meg elsődleges ellenségként, míg a többi ellenség (kommunisták, USA) időszakosnak bizonyult. Mindegyik populista hullámban a népre hivatkoztak, bár ezen a fogalmon más időben mást értettek. A populista mozgalmak előremozdították a demokratikus gyakorlatok és eljárások alkalmazását (népszavazás, utcai mozgósítás), ezzel megvalósították a demokráciára nevelés „kerülőútját”.
Ritchie Savage
A DEMOKRÁCIA ELŐSZOBÁJA?
Ritchie Savage elemzésének újszerűsége abban áll, hogy a populizmust egy „univerzális diszkurzív formációként” értelmezi, vagyis nyelvi-politikai eszközként. Ez egyúttal lehetővé teszi az összehasonlítást a latin- és az észak-amerikai populizmusok között, amelyik a tanulmány célja. Tanulmánya középpontjában nem egyetlen régió feltérképezése, hanem két-két egyidejű mozgalom vizsgálata áll az amerikai kontinensen (a kolumbiai Ramulo Betancourt baloldali Demokratikus Akció mozgalma és a mccarthyzmus az 50-es években, valamint a chávezizmus és a Tea Party a 2000-es években). Látható tehát, hogy Savage sem egynemű fogalomként értelmezi a populizmust. Savage a latin-amerikai populizmus értelmezésekor hivatkozik történelmi előzményként az 1950es évek amerikai mccarthyzmusára, valamint jelenkori párhuzamként a Tea Party mozgalomra. A későbbiek során fő tézise, hogy a Tea Party nem annyira a mccarthyzmussal, mint inkább Hugo Chávez mozgalmával és annak ideológiájával, a „chávezizmussal” hasonlítható össze. Ugyanis mindkettő sikeresnek bizonyult abban a törekvésben, hogy a populizmust intézményi keretek között működtessék. Meglátása szerint a populizmus soha nem létezik csak úgy, ellenség nélkül, és az ellenség megjelölésének nyelvi fegyvere az, amelyik képes a populizmus számára nagy támogatottságot biztosítani. Az ellenség kijelölése mindegyik populista mozgalom számára létkérdés, hogy legyen mivel szemben meghatároznia magát, és legyen mivel szemben mozgósítania a társadalmat. Láthattuk, hogy az oligarchia léte kielégíti ezt a populista igényt. Ám vannak kevésbé megfogható ideológiai ellenségek is, amelyek minél ködösebbek és hatalmasabbak, annál vonzóbb ellenségek. Savage felhívja a figyelmet arra, hogy a Chávez nevéből alkotott chávezizmus és a Tea Party ideológiai ellenségképe éppen fordítottja egymásnak: előbbi az imperializmust támadja, utóbbi a szocializmust. Így napjaink két legjelentősebb populista mozgalma az amerikai kontinensen kiegészíti egymást, amennyiben olyan értékekre hivatkoznak, amelyek egymással ellentétesek. Savage hosszan elemzi a chávezizmus és a Tea Party mozgalom karakterét. Megállapítja, hogy az ideológiai különbsé-
gek ellenére találhatunk hasonló vonásokat: ilyennek látja, hogy mindkét irányzat törekszik a választók mobilizálására. Természetesen szervezeti tekintetben a különbségek dominálnak. A latin-amerikai környezetben a populista mozgalom „lelke” az erőskezű vezető, aki arcot ad a mozgalomnak. A latin-amerikai történelmi tapasztalathoz a tekintélyes vezető illik, aki vaskézzel irányítja a mozgalmat, és minden ügyben magának tartja fenn a döntés jogát. Ezzel ellentétben a Tea Party nem rendelkezik egyszemélyi vezetővel, hanem, az észak-amerikai hagyományok alapján, grass-roots mozgalomként tevékenykedik, vagyis úgy jeleníti meg magát, mint amelyik az átlagpolgárok, a keményen dolgozó kisemberek önkéntes, civil mozgolódásában, fórumozásában gyökerezik. A latin-amerikai populista mozgalmak tehát felülről lefelé szerveződnek, míg a Tea Party alulról felfelé, előbbiek hierarchikusak, utóbbiak elvetik a hierarchiát. Savage valószínűleg azzal vívja ki magának a legélesebb kritikát, hogy mindkét populista mozgalmat intézményi szinten demokratikusnak tartja. Szerinte azzal, hogy ezek a populista mozgalmak bevonják a választókat az utcai politizálásba, és támogatják a direkt demokráciát (népszavazás, népgyűlések), nem fenyegetik, hanem megerősítik a demokráciát. Savage kiemeli, hogy a Tea Party, bár a Republikánus Párt peremén keletkezett, befolyást gyakorolt a politikai döntéshozatalra, és ezzel demokratikus irányba tolta el a Republikánus Pártot. Savage úgy találta, hogy a populizmus sikerét az jelenti, ha a populista gyakorlat intézményesül a demokratikus politikában, vagyis a populista mozgalmak a közvetlen demokrácia számos intézményén, eljárásán keresztül bevonják a tömegeket a politikába. A populizmus közös a liberalizmussal anynyiban (legalábbis Latin-Amerikában), hogy mindkét irányzat célja a nép felemelése, nevelése. Ám míg a populizmus jól teljesít a liberális demokrácia második komponensével, a demokráciával kapcsolatban (ld. politikai nevelés), addig a liberalizmussal mint eszmével – a közös cél ellenére – ellenséges. Latin-Amerika példája alapján el lehet gondolkodni azon, vajon a populizmus nem töltheti-e be a globalizáció korában a demokrácia előszobájának a szerepét a jelenlegi világgazdasági rendszer félperifériáján, egy kiáltó szociális
egyenlőtlenségek által jellemzett régióban, ahol a liberális demokrácia hagyománya gyenge. Ezt a kérdést nem akarjuk eldönteni.
Carlos de la Torre
ÖNMAGÁVAL SZEMBEFORDULÓ POPULIZMUS
Az Ecuadorban, példátlan módon, egymás után háromszor is (2006, 2009, 2013) választást nyerő Rafael Correáról, a latinamerikai populizmus egyik kortárs figurájáról szóló esettanulmány olvasatunkban arról szól, hogy a kormányzati populizmus hogyan fordul szembe önmagával. Carlos de la Torre ebben az írásában ugyanis részben arra a kérdésre ad választ, hogy Correa kormányzásában hogyan kapcsolódik össze egymással a populizmus és a technokrácia, azaz hogyan jön létre a „technokrata populizmus”. Részben pedig arra, hogy a népre való hivatkozás, mely központi mozzanata mind a demokráciának, mind a populizmusnak, így az correainak is, hogyan vezetett autoritarianizmushoz. Mindehhez keretül a populizmus Latin-Amerikában is tetten érhető „újjászületése” szolgál, mely Torre szerint is (újra) fölveti a demokrácia és populizmus viszonyának kérdését. Correa első megválasztása előtt az „állampolgárok forradalmát” hirdetette meg, a hagyományos, az ecuadori demokratikus átmenetben kulcsszerepet játszó pártok, valamint a tőke és a piac uralmával szemben, és az általa formálisnak vagy burzsoának nevezett liberális demokrácia helyett egy valódi, radikális és deliberatív demokrácia megvalósítását ígérte. Kormányra kerülvén Correa államépítésbe kezdett, melynek kinyilvánított célja az volt, hogy a kormányzás a társadalom, mint egész általános érdekét képviselje és képviselhesse, szemben a külön-, illetve részérdekeket képviselő rivális pártokkal, nem állami, állam feletti és alatti szervezetekkel.
Az államépítés éppúgy, mint a nemzeti fejlesztési tervek, valamint a szakpolitikák (mindenekelőtt: a gazdaság- és szociálpolitika) egy olyan technokrata csúcsszervezet (SENPLADES) kezében koncentrálódik, melynek tagjai az akadémia szférából és a nem-kormányzati szervezetek világából jöttek, és nem a mainstream (liberális, neoliberális) fölfogás képviselői, hanem posztkolonialisták, radikális demokraták, unortodox közgazdászok. Ezek a technokraták, Correahoz hasonlóan, morális és megváltó küldetéssel, biblikus elhivatottsággal tevékenykednek. Ennek jegyében a politikát morális, éspedig a jó és gonosz közötti küzdelemként fogják föl, céljuk pedig Ecuador szuverenitásának és autonómiájának megteremtése, a nép és a köz- vagy a nemzeti érdek valódi képviselete, valamint a társadalom, a természet és a fejlődés közötti harmonikus viszonyként értett „jó élet” megvalósítása. Correa fölfogásában a liberális képviseleti demokrácia intézményei lehetetlenné teszik a valódi népképviseletet: azt is, hogy az emberek akarata megjelenhessen, és azt is, hogy a kormányzás az emberek akaratának megfelelően történhessen. Correa éppen ezért leépíti azokat a liberálisdemokratikus intézményeket és intézményi mechanizmusokat, amelyek a hatalom megosztását, a fékeket és ellensúlyokat biztosítják. Ennek jegyében Correa a törvényhozást és az igazságszolgáltatást alárendelte az elnöki-kormányfői pozícióban agresszív módon koncentrált végrehajtó hatalomnak, és extrém módon perszonalizálta ezt a hatalmat: ő nem egy elnök és kormányfő, hanem a nép inkarnációja és a nemzet megváltója. Correa a társadalmat két részre osztja: a nép és annak valódi képviselői, versus a nép ellenségei; és ez együtt jár mindazon intézmények és intézményi mechanizmusok leépítésére vagy kizárására irányuló törekvéssel is, amelyek a plurális népakarat formálódását, képződését, megjelenítését és egymással való rivalizálását, tennék lehetővé. Vagyis ha Correa elnöki-kormányfői szavaiban és cselekedeteiben az emberek akarata ölt testet, akkor aligha meglepő, hogy Correa az embereket sem vonja be a kormányzásba: az állampolgárok politikai részvételét a választásokon való részvételre redukálja; illetőleg nem meglepő az sem, hogy mindenki más, aki rivalizál vagy polemizál, az közellenség. Őket,
azaz, az általa mesterien használt retorikával, a jóval szembenálló rosszként megkonstruált politikai ellenfeleit Correa különböző stratégiákkal és eszközökkel próbálja meg kiszorítani a politikából. Ennek során Correa azt a régi latinamerikai maximát követi, hogy „a barátomnak mindent, az ellenségemnek a törvényt!”, ami „a formális-legális autoritás diszkrecionális használatát” („diszkriminatív legalizmus”) jelenti. Mindez azt mutatja, hogy a correai kormányzati populizmus (is) egy olyan rezsim létrehozásához vezetett, mely joggal nevezhető autoriternek és illiberálisnak; totalitáriusnak viszont nem, merthogy vannak szabad választások. Ennyiben a jelenlegi ecuadori rezsim demokrácia, jóllehet illiberális és autoriter. A csattanó mégsem ez. Annak gyönge volna, hanem az, hogy a populistaként/radikális demokrataként Correa a népet (a participáció és deliberáció szinte minden elemét) kizárja a politikából, és azt vezérközpontú és technokrata vállalkozássá teszi. Ezért nevezi de la Torre a correai kormányzati populizmust „technokrata populizmusnak”. De nevezhetné akár vezérpopulizmusnak is, értve ezalatt azt, hogy a nép nevében, a népért, de nem a néppel kormányoznak: az elnök-kormányfő és emberei mindig jobban tudni vélik, sőt egyedül ők vélik tudni, hogy mit akar a nép, s hogy mi a közvagy nemzeti érdek; az emberek pedig a választásokon utólag legitimálhatják azt, aminek kialakításában, formálásában nem vehettek részt. A correai kormányzati populizmus pont olyan rezsimhez vezet, mint amilyenekkel szemben az új populista pártok/mozgalmak, példának okáért a correai „állampolgárok forradalma”, megfogalmazzák magukat. Kormányzativá válván a populizmus Correa esetében (is) szembefordul önmagával. Rezsimje ezért is antidemokratikus, s nem csak antipopulista.
KONKLÚZIÓ Akik csak a hazai közegben találkoztak a populizmus fogalmával, vagy a hazai és nyugati napilapok hasábjain edződtek, azok számára a találkozás Finchelstein, Stavrakakis, Müller Kaltwasser, Savage, és Torre gondolataival igazi szellemi hullámvasút lehet. Az olyan tételek, hogy létezik demokratikus populizmus, hovatovább létezik liberális populizmus is, vagy hogy a populizmusban benne van a demokrácia demokratizálásának a lehetősége, hogy a populizmus megvalósíthatja a demokráciára nevelés kerülőútját, illetve, hogy a populizmus a demokrácia előszobája lehet, bizonyára nagyon meglepőek lehetnek. Végigtallózva a kutatók gondolatmenetét leszögezhetjük, hogy olyan, hogy populizmus valójában nem létezik. Populizmusok léteznek, tehát nincs olyan generális fogalom, amely leírhatná és magába gyűjthetné a jelenségcsoport összes verzióját. Éppen ez az oka annak, hogy a populizmus mibenlétéről az elméletalkotók körében is élénk viták zajlanak. Az utóbbi időben a legtöbb fejtörést kutatóknak a liberális demokráciák keretei között megjelenő populista tendenciák jelenségköre okozza. Az amerikai előválasztás és a Brexit rámutatott arra, hogy a mérvadó nyugati elit nem kezelte a helyén a populizmus jelenségét, rendre rosszul méri föl a helyzetet, és nem képes megfelelő válaszokat felkínálni. Arra akár mérget is vehetünk, hogy a Brexit kapcsán a populizmus-kutatás új lendületet kap majd, és az erről szóló diskurzus is virulensebb lesz, mint valaha. A nyugati demokráciák erejét történetük során az adta, hogy hatalmas tudományos kutatói hinterlanddal rendelkeznek, és amint megjelenik egy válságjelenség, azonnal kutatások és elemzések tömkelege fordul rá a problémára, kitermelve rengeteg lehetséges válaszreakciót az adott válságra. A hatalmi elit pedig képes volt a gyakorlatba átforgatni ezt az óriási szellemi tőkét. A liberális demokrácia sorsa ezen a két ponton fog eldőlni: képes lesz-e az említett szellemi bázis kihordani a megfelelő elméleti válaszokat; illetve a mérvadó hatalmi elit képes lesz-e emelni a tétet, és a gyakorlatra adaptálni azokat.
A populizmusnak – akármelyik típusáról beszélünk is – kulcsmotívuma a népre történő erőteljes hivatkozás. Csakhogy van még egy konstrukció, amelynek a nép a hivatkozási alapja, ez pedig nem más, mint maga a demokrácia. Ez eleve elindít egy sajátos kompetíciót: ki képviseli jobban a népet. A populizmus és a liberális demokrácia viszonyát verseny-modellben leírni túlzó leegyszerűsítés lenne, a nagypolitika színpadán viszont valóban egy kiélezett küzdelemként fog ez a feszültség lecsapódni, és nagy kérdés, hogy a liberális demokráciák önkorrekciós képessége milyen tartalékokkal rendelkezik még.
