GYURGYÁK JÁNOS:
POLITIKAI IDEOLÓGIÁK
Írta: Németh Attila
Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Politológia I. évfolyam Tudományos írásmőfajok, Nagy Gábor Dániel 2005. október 16.
1
Gyurgyák János Mi a Politika? címő mővének a politikai ideológiákról szóló fejezetét tanulmányoztam. A szerzı a 20. század közepén született értelmiségi, végzettségére nézve történész. Közvetlen kapcsolatban állt az 1989-es politikai fordulat hajnalán a rendszerváltó fiatal értelmiségiekkel (Kövér Lászlóval, Orbán Viktorral), akikkel az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Bibó István Szakkollégiuma által szerkesztett Századvég címő lapnál is együtt dolgozott. 1989-tıl a Századvég kiadó vezetıje, majd az alapítvány titkára volt. Politikaelméleti kutatásai méltán tették ismertté és elismertté a szakmában, számos vitatott könyve közül a legnagyobb vihart a 2001-ben megjelent „A zsidókérdés Magyarországon” címő mőve kavarta.
Az imént említett fejezetben Gyurgyák nem kisebb dologra vállalkozik, minthogy a történelmi múlt és a jelenkor tapasztalatait egybevetve átfogó képet és magyarázatot adjon az emberiséget, az emberek által alkotott közösségeket mozgásban tartó ideológiákról, illetve az ezek közti lényeges különbségekrıl. A félszáz oldalas értekezés tengelyében három dolog meghatározó: az ideológiák természete, típusai és a történelmi ideológiák fıbb jellemzıinek ismertetése. Az ideológia, mint általános eszmerendszer lényegét a mi is az az ideológia, a mire jó az ideológia, és a kell-e nekünk ideológia kérdések körvonalazzák. Ezek alapján a következı gondolatokat összegezném. Az ideológia a 18. század végén eszmék tudományát, a 19. században hamis tudatot, a 20. században politikai eszmerendszert jelentett. A fogalom az ókori görög civilizációból ered, az idea (eszme, képzelet, elvont fogalom, eszmény), illetve a logia (győjtemény, tan) szavakból származik. „Az ideológia talán az egyik legtöbbet használt és leginkább vitatott fogalom a politikatudományi irodalomban és a politikai diskurzus különbözı szintjein, a napi politikai csatározásoktól a politikai publicisztikáig” (262.), hiszen ahogy a történész is vélekedik, „nincs két olyan szerzı, aki ugyanazt értené ideológia alatt” (263.). A politikusok, a politikai tevékenységet folytatók célja a hatalom megszerzése, birtoklása, megtartása. Ezen célok megvalósításában segítségükre van az ideológia, mint a hatalomgyakorlás technológiájának szükséges eszköze. Az ideológia ugyanakkor az ideologikus politika okozójaként szakmaiatlan, rossz döntéseket eredményez, hiszen hosszú távon mindent átpolitizál, politikai tartalommal tölt meg. Erre jó példát szolgáltatnak a 20. század elsı negyedében kialakult új ideológiák: a fasizmus és a
2
kommunizmus. „A totális ideológiák által uralt társadalmakban az ıstörténettıl a fajok eredetéig, az anyag filozófiai meghatározásától a divatig, a természettudománytól az esztétikáig minden ideológiai kérdéssé válhat, mivel ezekben a társadalmakban a politika válik totálissá” (267.). A fentiekbıl következıen azt mondhatjuk, hogy az ideológiák világnézeti elvek, politikai értékek szerint különböznek egymástól. Az egyes ideológiák közti differenciák egyik mutatója az emberi természetrıl való vélekedés. Vagyis az, ahogy az egyes ideológiák az emberre, mint Isten által teremtett lényre tekintenek. Az ideológusok ugyanis saját eszmerendszerük emberképére formázzák a kívánt politikai rendszert. Szintén különbségtételi lehetıség a közösség-individualitás viszonya is. Eszerint más-más ideológiák eltérı modelleket vélnek elsıdlegesnek. A liberalizmus instrumentalizmusa az egyént helyezi gondolkodása középpontjába, tagadja a közérdek létezését, számára az egyén érdeke az elsıdleges. Míg a transzcendentalizmus a közösségi formákban –mint amilyen a család, osztály, társadalom, állam- hisz, s a politika feladata sem más, mint a kollektív akarat érvényesítése. A politikai kötelmekrıl, politikai jogokról megint mást gondol egy liberális és egy konzervatív. Míg sok helyütt a liberalizmus fı irányelveinek beteljesülését épp a modern alkotmányok létrejöttében vélik felfedezni (a szabadságjogok, emberi- és polgári
jogok
a
liberálisok
követelései
révén
váltak
kartálissá),
addig
a
konzervativizmus hagyomány- és értékközpontúsága, vagy a szocializmus egyenlıségi törekvései ezzel épp ellentétesek. Az egyenlıség kérdése önmagában is vízválasztó az egyes ideológiák között. Léteznek olyanok, akik a piacgazdaságban hisznek, a piac szabadjára engedésében látják megvalósulni céljaikat. Léteznek, akik mérsékelt állami beavatkozást javasolnak, mások az állam szerepét többre becsülik a gazdasági szférában. És vannak olyanok, akik a teljes egyenlıség megteremtését tőzik ki célul, privatizáció helyett, reprivatizálni akarnak, azaz a magántulajdont közösségi tulajdonná alakítanák. Az egyenlıségnek azonban több fajtája van. Politikai, jogi, gazdasági, vagy épp esélyegyenlıség. Koronként eltérı az is, hogy hol, melyik egyenlıségi típust tartják kívánatosnak. A görögöknél aligha lehetett beszélni politikai egyenlıségrıl, ahogy a kommunizmusban sem volt szó semmiféle jogegyenlıségrıl. A Szovjetunióban kicsírázó, majd a KözépKelet-európai államok nagy részére ráerıltetett totalitárius berendezkedés épp arra
3
döbbentettek rá bennünket, hogy ahol a hatalom a jogi egyenlıségen túl akar lépni, ott erıszakhoz kell folyamodnia, mely az egyenlıség más formáit sértheti. Az igazságosságról is más elgondolásuk van a különbözı ideológiáknak. A liberálisok kulcsszava az érdem, mely szerint a piac az érdemeknek megfelelıen, az esélyegyenlıséget megteremtve jutalmaz. A szocialisták ebben nem hisznek, ık a szerencsének és a származásnak nagyobb szerepet szánnak a gazdasági érvényesülés terén; így ık társadalmi igazságtalanságról értekeznek. A kommunisták a liberálisokkal ellentétben a szükségletbıl indulnak ki, vagyis szerintük a társadalmi szükségletek ugyanolyan mértékő kielégítése teremti meg az esélyegyenlıtlenséget, és nem pedig az, ha a piac érdemeiknek megfelelıen jutalmaz egyeseket. A konzervatívok hívószava a szőkösség, szerintük soha nincs elegendı forrás a szükségletek kielégítésére, s mint mondják a termelést követı redisztribúcióval egy olyan osztály születik, mely meghatározza, melyek a kielégítendı szükségletek. Így társadalmi igazságosságról itt sem beszélhetünk. Minden ideológia kulcskérdése a hatalom – ezzel el is érkeztem az utolsó különbségtételi kategóriához. A Gyurgyák által jellemzett ideológiák közül ebbıl a szempontból a legegyedibb az anarchizmus. Maga a kifejezés a görög an-arkhia szóösszetételbıl ered, ami hatalomnélküliséget jelent. Vélekedése szerint a hatalmat gyakorló elitek korlátozzák az egyént, megakadályozzák spontán fejlıdését, ezért az egyéneket fel kell szabadítani a kötöttségek alól. Az anarchizmus lényeges eleme a föderalizmus. A társadalmi piramis lebontása után a szabad egyének területi közösségeket alkotnak, majd egymáshoz kapcsolódnak. Az anarchisták hisznek az antropológiai optimizmusban, az ember eredendı jó természetében, melyet a hatalom gyakorlói rontanak le. Harmonikus társadalmi modellt kívánnak teremteni, amely a konfliktusok megelızésére szolgál. Az anarchistákkal szemben a konzervatívok nem hisznek az antropológiai optimizmusban, ık alapvetıen pesszimisták. Nézeteik szerint az ember tökéletlen lény, akire a győlölet, erıszak, önzés és kapzsiság jellemzı. De nemcsak az anarchizmusnak mondanak ellent a konzervatívok. A szocialistákkal és liberálisokkal is szembemennek amennyiben az emberek alapvetı és megváltoztathatatlan egyenlıtlenségérıl beszélnek. Hatalmi felfogásukra a tradicionalizmus, a meglévı szokások, intézmények tisztelete jellemzı. „A konzervatív politika alapja a történelem szerepérıl alkotott felfogás. A „történelem” lényegére csupaszítva nem egyéb, mint tapasztalat, a konzervatívok
4
történelembe fektetett bizalma pedig azon alapul, hogy az emberi kapcsolatok terén a tapasztalatot részesítik elınyben az absztrakt és deduktív gondolatokkal szemben” (Nisbet, 1996. 39.). A
szocializmus
és
az
ehhez
szorosan
kapcsolódó
kommunizmus
a
konzervativizmusra jellemzı status quo megtartása helyett a mindent felforgatás ideológiája. A liberalizmus egyénközpontúságával szembemegy, a társadalmi viszonyrendszert helyezi elıtérbe. A magántulajdon helyett társadalmi tulajdont, individualizmus helyett kollektivizmust, verseny helyett együttmőködést, a polgári társadalom helyett szocialista társadalmat sürget, ahol a munka és a tulajdon áll a középpontban. A szocializmus eszméje szerint minden hatalom birtokosa a dolgozó nép, ahogy azt a Magyar Népköztársaság alkotmánya is deklarálta. A 20. század már említett két szélsıséges ideológiája a kommunizmus és a fasizmus. A kommunizmus a szocializmus kvázi végterméke, irányelveik hasonlóak, a hatalomgyakorlás módszerét tekintve azonban különbségek vannak a két ideológia közt. A totalitárius rendszerek jellemzıje a terror alkalmazása a hatalom megtartása és követtetése érdekében. Mindkét ideológia felszámolja a politikai ellenfeleket, politikai egyeduralomra
törekszik.
Hatalmának
biztosítására
politikailag
elkötelezett
szervezeteket (Cseka, SS) hoz létre. Kialakítja az egypártrendszert, bevezeti a személyi kultuszt (Sztálin, Hitler, Mussolini). A gazdaságban a sztalinisták a tervgazdaság kiépítésével,
a
fasiszták
a
korporációs
rendszer,
az
ellenırzött
gazdaság
megteremtésével alkotnak újat. Míg a kommunizmus az osztályok harcát megszüntetve, a bérmunkások osztályát hatalomra emelve kívánja megvalósítani a proletariátust, addig a fasizmus ideológiájának alapja a tagolt, széttöredezett társadalom, amelynek lényege a faji megkülönböztetés (nézetük szerint az emberiség nem egységes faj; ebbıl ered a rasszizmus, a fajok hierarchiájának elve). Talán ez az a pont a mőben, amikor válaszolni tudunk néhány korábban feltett kérdésre. Arra, hogy mire jó az ideológia, illetve, hogy kell-e nekünk ideológia többféle választ
is
adhatunk.
Az
ideológia
célja
egyrészt
–és
ez
a
totalitárius
államberendezkedésekben és a demokratikus rendszerekben egyaránt megfigyelhetı-, hogy mozgósítsa, mobilizálja az embereket, társadalmi csoportokat a kívánt politikai cél elérése érdekében. Vegyük példaként a populizmust, mely ma ismét reneszánszát éli. „Diktatórikus rendszerekben a populizmus a vezérelv erısítését, a vezetı és a tömegek közötti
kapcsolat
megerısítését
szolgálja.
5
Demokratikus
rendszerekben
a
populizmusnak inkább az a funkciója, hogy minél nagyobb tömegeket mozgósítson a választásokon és referendumokon való részvételre. Célja a nép nyelvén beszélni és minél több szavazót elérni. Azt mondani, amit a nép hallani szeretne” (Bozóki András, 2003. 136.) Az ideológia feladata tehát, hogy eljuttassa a hatalomra törekvık nézeteit a címzetteknek, csoportokat képezzen a társadalomban, mely csoportok azonos nézeteket vallanak, egy értékítéletet követnek. Legitimálja a hatalomért küzdı pártokat, mozgalmakat, hitet adjon az ideológusoknak, összekösse, integrálja a társadalmat, elfedje
a
politikusok
valódi
érdekeit,
azokat
csoportérdekeknek
feltüntetve.
Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy szükségünk van ideológiákra, ha nem is nekünk, a hatalomra törekvı politikusoknak már annál inkább.
Gyurgyák János könyve egy olyan mő, amelyet bármikor veszünk is le a polcról mindig aktuális marad. Az egyes eszmerendszerek jellemvonásai bár idırıl idıre változnak valamelyest, teljesen nem újulnak meg. Sohasem az ideológia változik egy társadalomban, hanem az abban levı mozgalmak, pártok, politikai aktivisták váltanak ideológiát. Mai szemmel alig elhatárolható az egyes ideológiák közti különbség, hiszen ezek együtt élnek, egymásra hatnak, egymással keverednek. Új lehetıségeket kínálva mind a fennálló hatalmi elit, mind a politika iránt érdeklıdık, politikában hívık számára. A szerzı történész lévén jól rámutat azokra a történelmi eseményekre, melyek az egyes ideológiák kialakulására hatással voltak, és azokra a folyamatokra is, melyek elıbb-utóbb valamennyi ideológiai irányzat keveredéséhez vezetnek majd. A politikaelmélet egyik nagyon érdekfeszítı értekezése a politika forrásáról, összetevıirıl.
6
Felhasznált irodalmak: -
GYURGYÁK János (1999); Politikai ideológiák In: Gyurgyák János (szerk.); Mi a politika? : Bevezetés a politika világába, Osiris, Budapest, pp. 262-321.
-
NISBET, Robert (1996); Konzervativizmus: álom és valóság, Tanulmány Kiadó, Pécs
-
BOZÓKI András (2003); Politikai ideológiák In: Gallai Sándor – Török Gábor (szerk.); Politika és politikatudomány, Aula, Budapest
7
