Csizmadia Ervin
Politikai botrányok a poszt-posztkommunizmusban Most, hogy hovatovább nem múlik el nap egetverő politikai botrányok nélkül, talán érdemes egy percre megállni, és elgondolkodni – nem az egyes esetekről külön-külön, hanem – a botrányok szerepéről és a botránykeltésről, mint jelenségről. Az nyilván a politikával csak szegről-végről foglalkozóknak is feltűnik, hogy botrányból mostanában jóval több van, mint korábban, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy több van. De persze e növekedésre igazán komoly magyarázatok eddig nemigen születtek, annál inkább merülünk bele –ahogy ez lenni szokott – az össznépi anyázásba, hogy „ez aztán már mindennek a teteje”, „ez így nem mehet tovább”. És persze megjelennek olyan hangok is – lásd magyar labdarúgás –, hogy lassan be kellene csukni a boltot, és újra kellene kezdeni vadonatúj politikai garnitúrával. Senki elől el nem orozva a reménykedést, tisztelettel azt jelezném, hogy más országokban is akarták már leváltani a teljes és „botrányos” politikai elitet. Mi több, le is cserélték. Mint Olaszországban a 90-es évek elején. Talán sokan tudják, mi következett. Berlusconi akkor került az olasz politika homlokterébe, s az óta is ott van. Az olasz politika pedig, sajnálatos módon, a legkevésbé sem újult meg. Épp ezért ne temessük korán és en bloc a hazai politikát. Ami persze nem azt jelenti, hogy hagyjuk is szó nélkül mindazt, ami botrány-ügyben történik. Ne hagyjuk. De talán emelkedjünk is egy csöppet a napi történések fölé. Nem arról fogok tehát írni, miért éppen a bajai választás idején jelent meg az első pillanatban is nyilvánvalóan hamis videó. Még csak nem is arról, hogy miért éppen az MSZP székházába vitték (bevallom, kezdettől várom a magyarázatot arra az egyszerű kérdésre, miért éppen oda. Tehát nem az a kérdés, hogy az MSZP sporttagozatának elnök-helyettese nem volt megrendelő, hanem az, hogy hogyan kerültek épp oda a videóval). S az sem érdekel, miért épp mostanában tette Gyurcsány Ferenc azt a
-1-
bejelentést, hogy évekkel ezelőtt, pártelnöksége és miniszterelnöksége idején az MSZP pénztárába „jobb, ha nem tudjuk, honnan jöttek” pénzek érkeztek. A botrány, mint jelenség izgat. Koreográfiája. Összefüggése a politikai viszonyokkal. A rendszerrel. Voltaképp tehát a demokráciában betöltött szerepük, illetve az a változás, amin az elmúlt több mint 20 évben keresztülmentünk.
A politika, mint botrány A politika irtózatosan sokszínű világ, és ebben a botrányoknak nem csekély szerepük van. A politika – hogy csak néhány jellemvonást említsek – elvek küzdelme, szakpolitikák megvalósításának terepe, a közjó szolgálata, a társadalmi csoportokkal való kapcsolattartás művészete, a béke fenntartása, egyéni karrierpálya és még nagyon sok egyéb. Botrány is. Nincs az a politika, amelyben valamilyen szerepet ne játszanának a botrányok. Ámde a politika azért politika, mert önszabályozó, és az állampolgárok – különösen fejlett demokráciákban – tudhatják, hogy hol vannak a botránykeltés – mondhatnánk: a „botránykoreográfia” – határai. Ezek a határok persze NyugatEurópában is emberek (politikusok) által meghúzottak, de nagyon lényeges, hogy e határok megvonásában szerepet kap a közvélemény is. A közvélemény, amely a politikai küzdelmekből hosszú évszázadok alatt megtanulta a
lényeget, a
kompromisszumkötést. Ahol a kompromisszumra való törekvés, a másik fél legalább minimális tisztelete tartósan jelen van, ott nincs szükség „vérre”, ott a közvélemény nem is pártolná, ha a mindennapi életben a botrányok egy bizonyos mennyiségi szint fölé emelkednének. Vannak persze ott is helyzetek, amikor a botrány elkerülhetetlen és kirobbantása nagyobb haszonnal kecsegtet, mint az, ha egy bizonyos ügy „nem szivárog ki”. A Nixon-féle Watergate-ügy például nem pusztán azért volt érdekes, mert sikerült bebizonyítani a demokratáknak a republikánus elnöki stáb általi lehallgatását, de azért is, mert az ügy tanulságaképp újfajta etikai szabályok megalkotására nyílt mód.
-2-
A botrányok tehát nem csupán a politikai osztályon belüli – egyébként szükségképpeni – tisztátalanságokról tudósítanak, hanem haszonnal is járnak. Felhívják a figyelmet valamire, mi több, megoldást is kínálnak. A nyugati társadalmak mindmáig behozhatatlan előnye a kelet-közép-európai új demokráciákkal szemben, hogy ők a botrányaikból tanulnak. Méghozzá a legtöbbet az által, hogy esettanulmányokban
és
elméleti
munkákban
feldolgozzák
őket.
A
mi
társadalmunkban ennek a tanulási folyamatnak alig látjuk példáit. Nálunk a botrányok ugyanarra a rugóra járnak (egyszer csak hirtelen egy botrány kellős közepében találjuk magunkat), s egyre több van belőlük. Mintha elszabadult volna itt minden, s ember legyen a talpán, aki a folyamatot megállíthatná, vagy akár csak megérthetné. Pedig – érzésem szerint – van ennek a folyamatnak egy sajátos logikája, ami a magyar demokrácia elmúlt 23 évéből viszonylag jól rekonstruálható.
A
posztkommunizmus,
mint
„láthatatlanság”
és
mint
botrány-
minimalizmus
Ha
a mából visszatekintünk a
rendszerváltás utáni
–
sokak által
posztkommunizmusnak nevezett – első másfél évtizedre, meglepve tapasztaljuk a botrányok viszonylag csekély számát. A relatíve kis szám persze csalóka, merthogy a botránykeltésnek abban az időszakban még nem léteztek azok a professzionális (értsd: manipulatív) eszközei, amelyek manapság gazdagon tenyésznek. Szépnek, tartalmasnak és szolidnak látszott akkor a politika – ismétlem, a maihoz képest. Ez persze nem azt jelenti, hogy kijelenthetnénk: kevesebb volt akkor a botrány, mint később (ilyen jellegű összehasonlító adataink nincsenek), s a fejünket rá, hogy akkor is voltak stiklik, ügyek, pártfinaszírozási anomáliák, hogy erősebb kifejezést ne használjunk. Ám akkoriban ezekről az ügyekről nemigen tudtunk. Aminek – véleményem szerint – két oka van. Az egyik: maga a rendszerváltás és annak konszenzuskereső természete, ami a politika sötétebb oldalának kezelésmódjára is kiterjedt. Közismert, hogy a magyar rendszerváltó pártok – ezer vitájuk ellenére – néhány alapkérdésben (lásd
-3-
köztársasági elnök, média, kétharmados törvények s egyáltalán: kormányozhatóság) megegyeztek. A megegyezés sajátos dramaturgiájához hozzátartozott a négy évenkénti – szinte „automatikusan” bekövetkező – kormányváltás, így az egymással versenyben álló pártoknak voltaképpen nem volt szükségük arra, hogy pótlólagos kormánybuktató (vagy a kormányon maradáshoz szükséges ellenzék-lejárató) erőforrásokat vessenek be. Ha a politikai osztály megtapasztalta (mert hiszen 1998ra, három választás után ez nyilvánvalóvá vált), hogy nincs kormányzati „örökbérlet”, mi több, nincs kétciklusú kormányzás sem, akkor nem különösebben mozgósított energiákat arra, hogy a botrányiparágat felfejlessze, s ellenfeleit ilyen ügyeken keresztül „megfogja”. A mindenkori ellenzéknek volt egy ennél biztosabb ütőkártyája: a mindenkori proteszt-hangulat. A választók biztosra vehetően elküldték a kormányzásból azokat, akik a megelőző négy évben ott voltak. S ezen az sem változtat – legfeljebb árnyalja a képet –, hogy 1996-ban kirobbant a Tocsik-ügy, két évvel később pedig már tényleges robbantások is voltak, tényleges halottakkal. A másik ok, ami miatt a botrányok a posztkommunizmus első egy-másfél évtizedében nem tartoztak bele a politika mindennapi eszköztárába, az, hogy a politika mediatizáltsága (megint csak a maihoz képest) gyerekcipőben járt. A rendszerváltás után még jó ideig nem léptünk át – John Thompsonnak, az egyik legnevesebb botránykutatónak kifejezésével – a láthatóság korába, ezáltal nem igen számított a politikusi hitelesség. Csak miután a politikai verseny egyik fő terepe a média, majd pedig – a 2000-es évek közepétől – a facebook, a twitter, a magánblogok, a közösségi média ezernyi formája lett, nos, csak egy ilyen térben lehet úgy istenigazából kikezdeni a politikai hitelességet. Mégpedig akár pillanatok alatt. Amíg ezek a terek nem működtek, a politikusokat lényegében „19. századi” módon ítéltük meg, például az általuk képviselni vélt programok alapján. Ma? Ha valaminek, hát a programjuknak van a legkisebb köze megítélésükhöz. A politika – még egyszer mondom: mai optikából – 1990 és a 2000-es évek eleje-közepe között komótos, lassú, „megegyezéses” és „láthatatlan” volt, a botránytematika pedig messze nem volt olyan súlyú, a politikai folyamatok dinamikáját, ritmusát konstruáló tényező, mint manapság.
-4-
Joggal tehetjük fel a kérdést: mi változott? A politika minősége romlott le ennyire? Netán az egyik oldal romlott meg (mint oly sok szimpatizáns szeretné ezt látni), miközben a másik (amelyet ő szeret) megmaradt olyannak, amilyen volt? Ezerféle válasz adható ezekre a kérdésekre. Az én válaszom átvezet posztposzkommunizmus téziséhez.
A
poszt-posztkommunizmus,
mint
láthatóság,
és
mint
botránymaximalizálás A 2000-es évek elejétől Magyarországon a politika új dimenzióba került. Visszautalva az előzőekre: két értelemben. Egyrészt az első Fidesz-kormányzással a korábban tartósnak vélt megegyezési korszak véget ért; a Fidesz új érát hirdetett. Másrészt létrejött a politika új „láthatósági” tere is – nem kis részben éppen a Fidesszel szemben. A megegyezéses politika végét sokan kizárólag a Fidesz „kérlelhetetlen” (új rendszerváltás hirdető) politikájából vezetik le. Ez persze a felszínen igaz, de nem számol azzal, hogy a Fidesz „pálfordulása” európai tendenciákat is jelez; nevezetesen a történelmi konfliktusok újólag való előtérbe kerülését. Ahhoz, hogy ezt megértük, nyomatékkal kell utalnom arra: a rendszerváltás, a liberális demokrácia kiépítése a történelem zárójelbe tételére épült. Azt is mondhatnám: csak így, „történelemnélküliségében” lehetett sikeres, mert hiszen nem zavarta meg a rendszerváltók fejét holmi – közöttük bizonnyal már akkor meglévő – (a történelmi múlthoz való viszonyból fakadó) értékrendbeli különbségek kiélezésével. A posztkommunizmus éveiben ezeket a különbségeket – épp a demokrácia működtetése érdekében – elfedték, sőt még több: talán nem is tudtak ezekről a mélyen fekvő különbségekről. Ez az állapot azonban egy évtized alatt alapjaiban megváltozott. Akármennyire is alapvetőnek tekintjük a rendszerváltást, azt el kell ismernünk, hogy bőven maradtak benne nyitott kérdések, s ha alaposabban tanulmányozzuk a Fidesz 90-es évek közepi programjait, ez a párt már ekkor ezekre a nyitott kérdésekre
-5-
fókuszál, ezekből vezeti le új identitását. Ez az új identitás pedig sehogy sem fér össze a rendszerváltással és – súlyosan történelemmel „terhelt”. Amivel most csak arra szeretnék utalni, hogy a Fidesznek ez a „történelmi” fordulata nem túlságosan hosszú idő alatt átfordítja a békés és konszenzusosnak tűnő politikát békétlenbe. Amitől már csak ugrásnyira vannak a botrányok. A fordulat persze nem csak minálunk zajlik le; ha ránézünk például a spanyol politikára, kísértetiesen hasonló vonásokat
látunk:
a
francóizmusból
a
demokráciába
való
átmenet
során
„felfüggesztették” a történelmi különbségeket, amelyek azonban körülbelül 20 év elteltével „visszamásztak” az ablakon. A botrányok szerepét és elterjedését tehát egyfelől a konszenzuspolitika kimerülése magyarázza. Másfelől a 2000-es évekbeli politikai verseny „láthatósági” fordulata. Amint fentebb elmondtam: a 90-es években a féle 19. századi programverseny zajlott. Orbán Viktor 1998-as kormányra kerülésével ennek egy csapásra vége lett, mert hiszen Orbán (és az akkori Fidesz) ereje újszerűségében, médiahatásában volt. Orbán Viktor az Antall-i és Horn-i „régimódiság” után friss és korszerű politikai vezetőnek tűnt, és éppen azért, mert fő terepe a média volt, szemben elődeivel, akik nem nagyon állták a nyilvánosságot. Ma már teljesen nyilvánvaló: e nélkül a „forradalmi” változás nélkül nem érthetjük meg Gyurcsány Ferenc röviddel későbbi felbukkanását sem. Hogy miért? Azért, mert Orbánnal szemben csak egy hasonlóképpen erősen „látszó” baloldali politikus lehetett csak sikeres; itt már nem volt visszaút egy bürokratikus vagy „háttérlavírozó” politikai vezetőhöz. Gyurcsány épp ezért vette fel a „nyitott könyv politikus” szerepét. Mindent meg akart mutatni magáról, és még annál is többet, ezáltal próbálván előnyt kovácsolni a néhány év fórban lévő, „átmediatizált” Orbánnal szemben. És látszólag sikerült is Gyurcsánynak partiba kerülnie Orbánnal. Mi több, le is győzte őt 2006-ban. Ezzel azonban Gyurcsány Ferenc a rendszerváltás talán legnagyobb és legidőtállóbb tabuját szegte meg: két egymást követő választáson vezette győzelemre a kormányzó pártot. Láttuk fentebb: a posztkommunizmus azért volt „boldog” időszak a rendszerváltás utáni történelemben, mert az elitek valamiféle
-6-
alkujára épült: egyszer ti, egyszer mi, egyszer fent, egyszer lent. Nem túl bonyolult dramaturgia, könnyű működtetni, s ami a legfontosabb: mindenki nyer vele. Mégpedig
amiatt,
hogy
tartósan
senki
nem
szorul
ki
a
hatalomból,
a
váltógazdálkodás szisztémája hálás minden politikai erőnek, és nem élezi ki közöttük a versenyt. Ellenben Gyurcsány 2006-os győzelme a rendszerváltás utáni egész politikai szerkezet magatartási állományát kérdőjelezi meg. Ettől kezdve ugyanis már senki nem mondhatja, hogy a négyévenkénti automatikus kormányváltással az ő évei jönnek. Itt új kormányzati és ellenzéki stratégiák érlelődnek, s hogy mennyire nem pusztán csak a kormány-ellenzék dimenzióról van szó, mutatja az őszödi beszéd kiszivárogtatásának esete. Mert nem is az a legfőbb kérdés ettől kezdve, hogy igazság- vagy hazugságbeszédet mondott-e a miniszterelnök, hanem az, hogy a botránymentes politikának ettől kezdve befellegzett. A botrányipar ez idő tájt válik szintén láthatóvá, hiszen a közönség számára is világossá lesz: itt a továbbiakban semmi sem spontán; itt akciók és ellenakciós bonyolult szövevényében zajlik a politika – s nem csak a kormány-ellenzék kontextusban, hanem a kormánypárton belül is. S ezt a periódust talán joggal nevezhetjük poszt-posztkommunizmusnak. Abban az értelemben, hogy fölborulnak a posztkommunizmus híg, de azért valamennyire irányadó játékszabályai. Nyilvánvaló válik, hogy nem a demokratikus rendszer – a nyugatiak és az itthoniak által egyaránt várt – konszolidációja, hanem erodálódása következik be, amelyben alaposan kiveszi részét a 2006 és 2013 között professzionálissá fejlődő botrányipar és botránydramaturgia.
Természetesen
történhetett volna másképpen is, ám az őszödi sztori után a miniszterelnöknek nem sikerült hitelességét helyreállítania. Sőt még 2013-ban is történtek kísérletek a 2006os tematika újra-felelevenítésére és bizonyos MSZP-s politikusok lejáratására. Természetesen nem tudjuk, az őszödi történet újra-elővételében és a bajai videó-hamisítványban
egyaránt
megjelenő
párt-szál
összefüggésben
van-e
egymással. Azt sem tudjuk, hogy a botrányipar elmúlt 7 éves történetében az MSZPFidesz vagy az MSZP-DK szál-e (vagy esetleg valamilyen más szál) a fontosabb.
-7-
Akármelyik is: az biztos, hogy a poszt-posztkommunista periódus elmúlt éveiben nem pusztán csak a kormány-ellenzék viszonyban szűntek meg a megegyezések, de megszűntek a mai ellenzéki pártok között is. Pillanatnyilag mindenki harcol és mindenki „botrányol” mindenkivel szemben. Ez fejezi ki a leginkább a manapság uralkodó legitimitás-hiányos helyzetet.
A legitimációs bizonytalanság és az ellenzéki térfélen belüli botránytematika
Merthogy
Magyarországon
2006
óta
permanensen
legitimációs
bizonytalanság van. Ez a bizonytalanság az őszödi kiszivárogtatásból származik, de 2010 után új alakot öltve, mint a Fidesz-kormány által képzett legitimációs bizonytalanság van jelen. A kettő közös gyökere a már említett ciklustrend megfordulása. Most a baloldaldal retteg, hogy a jobboldal fog egynél több ciklust kormányozni. Ha pedig az ellenzéki politikát a rettegés és a tehetetlenség uralja, akkor felerősödnek a politikai élet járulékos elemei, a mesterségesen kreált botrányok. Gyurcsány második győzelme arra késztette a Fideszt, hogy 2006 és 2010 között minden lehetséges (és szinte lehetetlen) eszközt vessen be, nehogy egy harmadik ciklust is elvigyen a bal-liberális oldal. Most egy második Fidesz-győzelem rémképe sarkallja apokaliptikus víziókra (és cselekvésre) a bal-liberális ellenzéket. Egy nagy különbség azonban van a két korszak között. 2006 után a Fidesz nagyon rövid idő alatt el tudta hitetni a közvélemény túlnyomó részével, hogy itt legitimációs válság van (sőt illegitim a kormány), s 2008-tól már szinte száz százalékra volt vehető, hogy megnyerik a következő választást. Az ilyen jellegű eltolódásnak az ellenzék felé most semmi jele. Az ellenzék ma dezorganizált és – október 23.-a megmutatta – kevéssé sikeresélyes. Ezért aztán mostanság a botrányok újfajta eszkalációját figyelhetjük meg, amelyek már messze túlmutatnak a kormány-ellenzék tengelyen, s ezek már az ellenzéken belüli pozíciók átrendezésére (is) szolgálnak.
-8-
Mindezzel
nem
azt
mondom,
hogy
a
Fidesz-korszak
legitimációs
bizonytalansága megszűnt volna (egyáltalán nem), de hovatovább a botránytematika „új családja” az ellenzéki térfélen belül mutatkozik. Fogalmam sincs, hova fut ki mindez, de abban biztos vagyok: a választásokig az iparág csúcsra lesz járatva. Van ennek persze „jó” oldala is: a kutatók sokszorosan dokumentálhatják, a magyar politika hogyan jutott el az 1990-es évek „19. századi’ politikájától a 2010-es évek nem is tudom hányadik századi politikájáig.
-9-
