PoLíSz 121. A bizalom február. PoLíSz FEBRUÁR. Barcsa Dániel

PoLíSz

Barcsa Dániel

A bizalom 160 esztendeje, 1849. február 26-án és 27-én vívta meg a magyar honvédsereg a kápolnai ütközetet. A csata előjelei biztatóak voltak. A magyarság példátlan összefogással, heroikus erőkifejtéssel 1848–1849 kemény-szörnyű telén megállította a romlást. Kossuth és a Honvédelmi Bizottmány megszervezte a fegyver- és hadianyaggyártást, újoncozott, meggyorsította a kiképzést, és február elejére három sereget vont össze a Tisza mögött, melyek hivatása immár nem a puszta védekezés, hanem a támadó műveletek megindítása volt. Ama ordas, testet-lelket dermesztő tél után a nemzet vágyta, sóvárogta a diadal kikeletét. Ám a remények 1849 februárjának 26. és 27. napján elfagytak, a várt diadal elmaradt. Mi történhetett? Vannak hadtörténészek, akik szerint seregünk szánt-szándékkal veszítette el ezt az ütközetet. Honvédeink, tábornoktól a tejfölösszájú kisdobosig, egy emberként „saját kapura” játszottak. A fővezér, Dembinszky parancsait nem, vagy csak vonakodva, késlekedve hajtották végre az egyes seregtestek. A főhadiszállás küszöbét ezen a két csatanapon fullajtárok hada koptatta, hol parancsmegerősítést, hol parancsértelmezést követelve. S amikor a lengyel tábornok már engedetlenséget, sőt, parancsmegtagadást emlegetett, csak akkor mozdultak meg kelletlenül az egyes seregrészek. Mire leszállt az est, nemcsak a sötétség miatt vált a helyzet Dembinszky számára átláthatatlanná. Másnap pedig hiába kélt fel a nap, a reggeli derengés se hozott az ősz vezérnek világosságot. Február 27-én délután, némi erőtlen próbálkozás után, ki kellett adnia a visszavonulási parancsot. Ami ezután történt, az közismert: a tiszafüredi zendülés. A honvédtisztek erővel félreállították Kossuth bizalmasát, Dembinszkyt, helyébe a sereg vezérévé Görgeyt kiáltották ki. Kossuth a hírt megkapván sebbel a magyar táborba sietett, avval a szándékkal, hogy Görgeyt, mint lázadót, főbe löveti. Ám Kossuthban volt annyi éleslátás, hogy felismerje, katonáinak nincs bizodalma Dembinszkyben, soha nem is volt, ám a „zendülő” Görgeyben annál inkább. S volt Kossuthban annyi bölcsesség is, hogy fölülemelkedve az esetleges tekintélyvesztésén, Görgeyt nem a kivégzőosztag elé, hanem a sereg élére állította. S emelkedett jellem volt a máskor oly büszke, lobbanékony lengyel szabadsághős is. Megsértődhetett volna, elhagyhatta volna Magyarországot, Tiszafüred után nem rótta volna meg senki, ha így cselekszik. Ámde Dembinszky hű maradt az ügyhöz, amelynek szolgálatába állott, és más, alacsonyabb beosztásban is tette, amit tennie kellett. Nem ragaszkodott ranghoz, beosztáshoz, hatalomhoz. Jó katona, elveihez hű, becsületes férfi volt. Emlékezzünk a kápolnai ütközetre, mely a dicső tavaszi hadjáratnak a főpróbája volt. Emlékezzünk azokra a férfiakra, akik, miután megtapasztalták a bizalom hiányát, képesek voltak a nemzet javára visszakozni, lemondani. Ez a rövid írás, a kerek évforduló kapcsán, pusztán csak a nemzeti múlt egy kis eseményére emlékeztet. Ám akadhat olyan, aki mégiscsak példabeszédnek érzi. Meglehet, hogy ezzel nem is jár távol az igazságtól. Kinek füle van, kihallja belőle a tanulságot. Hol vannak hát az emelkedett lelkek, a mai Kossuthok, a mai Dembinszkyk?

A lap ára: 450 Ft

polisz_121_borito.indd 1

„Azt is sugallta e sirám, hogy a világ valaha tökéletes és jóságos volt, és hogy a jóságos és tökéletes világ még mindig létezik, csak, mint egy marok rózsa, több ásónyira a föld alá temetve. A tündérek és a szellemek ott lent tanyáznak, és siránkoznak bukott világunkról …” W. B. Yeats: Az aranykor

„EGYÜTT JOBB!” – A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek művészeti bemutatója Pomázon • KEREKASZTALBESZÉLGETÉS A KETTŐS KÖTŐDÉS KULTÚRÁJÁRÓL – Dékity Márk, Kalász Márton, Konrad Sutarski, Oldřich Kníchal és Stepanović Predrág válaszai és írásai • EMLÉKEZÉSEK Gyurkovics Tiborra, Takáts Gyulára és William Butler Yeatsre • WASS ALBERT EMLÉKEZETE: Wass Albert 1977-es Los Angeles-i beszéde • Rátkai Árpád tanulmánya a Nyugat köréről és a nemzetközi nyelvről • Király Farkas, Fazekas István, Matyikó Sebestyén József, Együd László, Simon J. Ortiz és mások versei • Bartusz-Dobosi László, Lukáts János és Romhányi Török Gábor prózája

PoLíSz 121. – 2009 FEBRUÁR

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–18 óráig www.krater.hu

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

William Butler Yeats (1865–1939)

2009 február

121. megjelenés

2009.01.21. 9:40:36 Process Black

A PoLíSz a Szellem városa

Gyurity Milán képeiből

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Duma-István András

Uralás az új évre A fény legyen a lelkedbe Mint a magasi mennyekbe A szeretet életedbe Bölcsőség édenkertébe

S ám ez módon tudj készülni A lelkedben emelkedni Honon jöttünk visszatérni S a sorsot jó útra vinni

A háromrészű egy szentség A földi testben erőség Legyen tovább bölcsőségbe Éljen éved nagy bőségbe

2008. december 29.

(A szerző moldvai csángó költő.)

Csak semmi pánik!

Lapunk megjelentetését támogatta az Oktatási és Kulturális Minisztérium Esélyegyenlőségi Főigazgatósága

A Kráter Műhely Egyesület munkáját az NCA Országos Hatókörű Civil Szervezetek Támogatásának Kollégiuma támogatja Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô Turcsány Péter Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László ([email protected]) Szerkesztôségi titkár Szepessy Katalin • Telefon/fax/e-mail: 06/1/266-3153 • [email protected] Segédszerkesztô Hussein Evín • Telefon/e-mail: 06/26/325-321 • [email protected] Szerkesztôk Bay Ágota (próza) [email protected], Barcsa Dániel (történelem) [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Lukáts János (esszé) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Szentandrási Erzsébet (olvasószerkesztô), Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Szerkesztôségi cím 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – Kráter Könyvesház Lapunk megrendelhetô, 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 45 euró Nyilvános szerkesztôségi óra minden hónap második csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (Budapest, V., Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu Tipográﬁai tervezés, tördelés Berkes Dávid Nyomdai elôkészítés Eredeti Bt. Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja és az Osiris Kiadó Gondolat Könyvesházában, (1053 Bp., Károlyi M. u. 16.), valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik a Mondat Kft. gondozásában. Felelôs vezetô ifj. Nagy László

Átkozott kutyák

ISSN 0865-4182

polisz_121_borito.indd 2

2009.01.21. 9:40:36 Process Black

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Király Farkas: Emlékes könyvedbe (vers) ................................................................................................................2 Fazekas István: Haza a mélyben (vers) ...................................................................................................................2 B. Horváth István: egy nem udvari költő a hazáról (vers) ....................................................................................3 Zas Lóránt: Megrázkódhatsz (vers) ..........................................................................................................................3 Dobai Péter: Életfogytiglan „Magyar extázisban” (Búcsúvers Gyurkovics Tiborhoz) ............................................4 Botár Attila: Újabb félcédulák (vers) .......................................................................................................................5 Matyikó Sebestyén József: Búcsú (Takáts Gyulára emlékezve), Töreki őszi legenda (versek) ...........................6 Novák Valentin: Hat tétel ’56 margójára, 5. és 6. rész (vers) ................................................................................8 „EGYÜTT JOBB!” – Hingyi Éva: A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek komplex művészeti bemutatója (Összefoglaló) ............................................................................................... 10 Székely András Bertalan: Együtt jobb! (Megnyitó beszéd) ........................................................................... 12 Turcsány Péter: A hangsúly az összhangon van (Köszöntő) ........................................................................... 14 Oldřich Kníchal: Üdvözöllek, Endre! (novella), (Avar Hajnalka fordítása) .................................................... 16 Kalász Márton: A lepke (vers) .......................................................................................................................... 18 Marko Dekić-Bodoljaš / Dékity Márk: Kólót járva, énekelve…, El kell jönniök egyszer…, Húr vagyok, Végigmegyek, Érzem, Álom (versek), (Kemény Dezső, Csuka Zoltán és Milosevits Péter fordításai) ..................... 19 Kerekasztal-beszélgetés a magyarországi nemzetiségi irodalmak helyzetéről – Dr. Székely András Bertalan bevezetője és kérdései ............................................................................... 22 Stepanović Predrág, szerb költő válaszai ............................................................................................................ 25 Konrad Sutarski, lengyel költő válaszai, versei: Napod, Buda üdvözlése (fordította: Szenyán Erzsébet, ill. Cséby Géza és Marsall László) .......................................................................26 WASS ALBERT EMLÉKEZETE LVII. RÉSZ Wass Albert Los Angeles-i beszéde (hangfelvétel alapján, 1977) ........................................................................ 32

VILÁGBESZÉD Turcsány Péter: A sligói lélekhalász emléke (70 éve halt meg William Butler Yeats) ...........................................40 William Butler Yeats: Ha ősz leszel (vers), (fordította: Áprily Lajos) .................................................................. 41 William Butler Yeats: Az aranykor (novellarészlet), (fordította: Erdődi Gábor) ................................................... 42 Simon J. Ortiz: Folyókanyar, A teremtés a prérifarkas szerint, Négy madárdal (versek) (Gyukics Gábor fordításai) .............................................................................................. 43

MERÍTETT SZAVAK Romhányi Török Gábor: Rondó (novella) ...........................................................................................................46 Aranyi László: A Maskarák legendáriumáról, Hívás misztériuma, Ébredő bohóc, Zsákos ember (versek) ..............................................................................50 Együd László: Vészharangszó (vers) ...................................................................................................................... 51 Lukáts János: November húsz, csütörtök (elbeszélés) ........................................................................................... 52 Bartusz-Dobosi László: Prímszámok (elbeszélés) ................................................................................................ 55

TÁJOLÓ A Gyulai Pál-díj új díjazottjai: Major Zoltán és Botár Attila (összefoglaló a díjátadásról) ....................................68 Rátkai Árpád: A Nyugat köre és a nemzetközi nyelv (tanulmány) ....................................................................70 Véghelyi Balázs: Irodalmi antiretró (Madarász Imre: Antiretró című könyvéről) .................................................92 Bene Zoltán: Mátyás király és irodalmi pantheon, avagy ne féljünk játszani! .................................................94 Bemutatjuk Gyurity Milán grafikusművészt ..............................................................................................................96 (A borító belső oldalán Duma-István András: Uralás az új évre című költeménye, a hátoldalon pedig Barcsa Dániel jegyzete olvasható.) E lapszámunkat Gyurity Milán grafikusnak, az Együtt jobb! kulturális rendezvénysorozat egyik alkotójának illusztrációival díszítettük.

1

PoLíSz Király Farkas

Emlékes könyvedbe Szűk-meredek szurdokainkba a te szemed, látjuk, nem figyel. Sugallatot is ennyit kaptunk: induljunk, amikor menni kell. Harcolni érettünk nem fognak hiperboreászok, szerecsenek. Nem védenek mást, csak önmaguk az égből idekékült idegenek. Előttünk-mögöttünk zsoldosok. Mind a világ poklaiból jöttek. Vitézül győznek gyereket, asszonyt. És férfiakra lesből tüzelnek.

Meredek-szűk szurdokainkba a te kezed, tudjuk, el nem ér. Ezért sohasem utoljára patakzik s gyűl tavakká a vér ott, hol mindig minden seregek istenük nevében egymást verték. Nem élnek itt békegalambok. Csak szemetlen, halálszínű gerlék.

Fazekas István

Haza a mélyben

Illyés Gyula emlékére

A magasba nem, a mélybe tart hazám! Világgá mennék!... Ám ha elindulnék egyszer innét, alvilággá lennék. Maradok hát. Ha másnak nem is kellek, jó leszek itt földnek, föld gyomrában pornak vagy fekete sárnak, gyógyító halálnak. Nem a magasba: a mélybe tart hazám.

2

A történelem faggatása

B. Horváth István

egy nem udvari költő a hazáról íme egy ország, nemzet nélkül átvágott, elhülyült emberek ege is verésektől kékül mi lesz? nem tudja a kisgyerek

önmagával telt kő az elit ám más térben súlytalan, lebeg, vacsoraidőben reggelit? a HÁZ kasztrált lelkiismeret,

itten kurvára megy a susmus, csalásszinoním az üzlet, ez a demokrácia humbug, értékhibernált… a bűn tüntet

itt nem találkoznak a dolgok, üres szók, beszédes szóközök, kimarad, elmúlik a fontos – az idő int csak, de nem köszön

Zas Lóránt

Megrázkódhatsz (In memoriam Görgey Artúr) Megrázkódhatsz, de még takar a tölgyek rád-hajló lombja. Imádkozhatsz, a rőt avar szőnyegén vér, megroggyant sok fa. Mennél. Lábad helyén sebek, mellkasod szúr, hallásod tompa. Néznél. Árnyékod sír, nevet, könnyek peregnek homlokodra. Eljött a vég. A téren emberek, kezükben kő. Szívük, ha volna, elmondanák, hogy hely neked nem maradt. Kívánnak pokolra. Lándzsák között és idegen sereg előtt térdelj le és omolj a porba! Akit átkoznak, annak a rög meleg: nincs már ott dolga.

3

Világos, 2008. szeptember 17.

PoLíSz Dobai Péter

Életfogytiglan „Magyar extázisban” – Búcsúvers Gyurkovics Tiborhoz „Elmentél mitőlünk, visszahívott sugaras hazád!” (Nyekraszov) „Az utazás alig kezdődött el, az út máris véget ért.” (Pasolini) „Talán nem is olyan nagy dolog a halál…” – írta halálos ágyán Babits Mihály. Talán ebben mégis tévedett a koszorús poeta doctus… „Hosszú szenvedés után…” Nem volna helyesebb inkább magát az Életet hosszú szenvedések filléres előlegének nevezni? Ó, magyar Árkádia! Karnevál helyett kálvária, odáig vezet a hosszú bitófa-sor… A hóhéri sétány… ……………………………………………………………………. Tudom, Tibor, voltak ifjú, bátor időid is. Ó, leányzók kileányzása! Mintha mind virágok voltanak! „A magyar ember sírva vigad” – tartja a bárgyú mondás. De mit sirat, mitől vigad? Kicsoda vezeti őt kézen fogva végzete porló peremére, hallucinációk kínzókamrájába? Maga sem tudja már, mire nem emlékezik. Útszélen talált történelem a mienk. Itt-helyben mindig is az egyes egyén számított. Most egy küldetéses ős-egyéniség, ős-pártonkívüli távozott. Milyen tágasak a honi temetők… Mindenki hős, aki halott! Fájdalmak, bánatok és búcsúk zarándoka az ember. Hosszúra nyúlt búcsúzás maga az egész életünk is. Tibor, te mindig szerettél befejezetlen, baljós festmények között sétálgatni… íme, most a nagy képtár bezárt, miközben halkan kinyílik egy hatalmas képcsarnok, amelyről nincs emlékünk… Egy második kezdet ragadja el testünket s vele a lelket is, vele minden emlékünket. Nem tudjuk, milyen volt az utolsó, a legutolsó kép, de kegyelem adatott: fonákját legalább ő látta még! Adieu, mon vieux Ami! (2008. november 20.)

4


Botár Attila

Újabb félcédulák

Takáts Gyulára emlékezve

DXI. Az állomás Tabon kerekedik, ahonnan indult Csu. Úgyan kíséri a nádakon túl, lenig, kenderig, hogy ég fáj, s bádog fázik, pince-mélyi. DXII. Faluhoz szokott füléhez a láng Sercegése, rászabadul erőtlen kakasnyomok a pornak ver irányt s hűlő taréjra bukkan ő. Vagy ő sem. DXIII. A gödör meleg. Fűzfán-fütyülő, te búcsúztasd, vetésre ért magot: Csut, a horpadt ég alól nem költöző, nádasa zöldjét szemével aratjuk. DXIV. „Közelítsz?” „Közelítünk, Menon…” A színtelen, de erős tartomány vár Bazalt körében átmérő. Vonom. A láng, a kő, a Kapos. Elhajóztál.

5

PoLíSz Matyikó Sebestyén József

Búcsú

Takáts Gyulára emlékezve

1. Itt állunk a gyász-bóbitás lovat figyelve A koporsó tövében, az anyaföld hozzá tartozva tért meg. Föllobog az alkony a mezítelen parton Ki új literátorok atyja voltál, Hányszor kellett újra kezdeni Berken, szőlőn, karszton A nappalt és az éjszakát?! 2. Villanysütötte fák lépnek a sötétből A reflektorok sárga hold-szeme És Csu a század mustját Új borrá fejti át Emlék egy-egy biling Reményeink fölött. Bece-hegy Egry és Chagall

Jönnek a kerten át Lápafő, Tab, Kapos A lélek rianásain: a halhatatlan évek aszúsodnak az egyre feketébb lilák. Az utakon már a köd razziázik. Szervezi hatalmát a tél. Ördögszekerek robognak, halálnap Isten szólít, veled már ő beszél. 3. Vándorolni egy új világ felé Toll perceg és oszlik a sötét Otthagyva minden csatatért, S a parton állni dísztelen. Az utakon már a köd razziázik Szervezi hatalmát a tél. Ördögszekerek robognak, halálnap Isten szólít, veled már ő beszél nézve a jég tükrében csillámló napot.

(Szerkesztőségünk ezúton is tisztelettel emlékezik a 2008 novemberében, 98 évesen elhunyt Takáts Gyula Kossuth-díjas költőre.)

Töreki őszi legenda Szabadi Katalinnak Ma valakit megöltek, még ott a véres ütleg ebben a titoktalan-titkos szellemi sivatagban, Kánaánná emelt képben és szavakban.

Egy gyermek szemei, mikor a pillanatot kioltják: bölcső vagy koporsó az Örökkévaló fényei. Kileng, akár az óra, a vízpart és a ház,

6


s örökké hívlak: Édesanyám… Fölröpül egy madár, mezüze az ajtófélfán az oltár és szentély ágyasaival Mózes-jel – zálogcédulája…

S bekeríti az utakat. Két összenéző arc: a töreki lombok képben és szavakban: Éjszaka a szobánkban vérezni kezdenek.

Szabadi Katalin: Golgota

7

PoLíSz Novák Valentin

Hat tétel ’56 margójára V.

matrjoska pártában

pentagram leütve gurrá-optimizmus muszka sátán szülte májusegy-kubizmus

szobortemetőben eszmeparcellában árok-mély időben pincevallatásban féljük már mi egymást szerte a világban

ösztön őszben lőttek parancs-jancsik voltak élvezve gyötrődnek a kötélre vontak

VI. A Corvin-közben Heineken-csillag. Tabu-sörrel egy osztrák pár koccint. Betiltott jelkép üvegen villant. Kilöttyintik az idő formalint.

gondolkodás-függők és eszmezsonglőrök éljen-éljen-tüdők görög börtönőrök

Mint elkapart himlőhelyek, golyónyomok sötétlenek…

beépített ember cellatégla-falban osztásnál három per és lesz majd hatalmam

Néztünk szovjet filmeposz kópiát. Évente újra, s „felszabadultunk”… A feledés sötét bér-moziját lefüggönyözték – sose fakuljunk!

adatmentett bakók verőlegény szakon tanulják a fogást kiképző hajnalon


feljelentés ország egyén-viharában röpködnek az akták elpihennek lángban

Pirospozsgásan fújtuk a nótát… Gyerekcsonton bala-Lajka kutya jobbra hugyozott, de balra csóvált, és néhányan átképződtek SZU-ba’…

agyaggalamb szökik a lózung-határon ha rehabilitáltok listáim kitárom

Mint elkapart himlőhelyek, golyónyomok sötétlenek… Most mágnás Misák vitézlenek ott… Egyikük – zdravsztvujtye – idezöttyen… Nyakal egy vörös csillagos pivót az iniciálés poszt-időben…

sortüzekre tűzve terrorok házában káderezett ürge

8



Az 56 forintos bolt belőtt falán lessük a takart aranykort…

Ma új birodalmak kora jött el. Reklámszatyorra nyomtatott eszmék. ’56-os basketball-lábakon tetovált tankok, cirill keresztnév…



Hamisított művirág füzérek kaphatók a kínai szatócsnál… Odaakasztod, hol a Semmit féled… Himlőhelyes falra dupla szolgál…

Legyőzetünk vásárlópult előtt… Mint vérünk hullajtjuk el aprónk… (Az előző számban közölt versből sajnálatos módon lemaradt másfél „tétel”. A Szerzőtől ezúton is elnézést kérünk. A szerk.)

A tér hű szolgája

9

PoLíSz „EGYÜTT JOBB” Hingyi Éva

A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek komplex művészeti bemutatója – (Összefoglaló) Az Oktatási és Kulturális Minisztérium Esélyegyenlőségi Főigazgatósága támogatásával a Kráter Műhely Egyesület szervezésében 2008. november 8-án rendezték meg az „Együtt jobb” – magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek komplex művészeti bemutatóját a Teleki–Wattay-kastélyban. A rendezvényen megjelent számos vendég között a helyi és országos kisebbségi önkormányzatok többsége is képviseltette magát. „A kétnyelvűség kapcsán (számomra): a másság megismerése (szépirodalmi munkáinak olvasása) + annak ismertetése (fordításirodalom) = békés együttélés kovásza.” (Kníchal Oldřich) A rendezvény előzményei a Kráter Műhely Egyesület és a PoLíSz irodalmikulturális folyóirata által a 90-es években kezdeményezett Kárpát-medencei Keresztkötődések Konferenciához nyúlnak vissza. A nevezett értekezlet hazánkban és a hazánk körül élő emberek, népcsoportok, nemzeti kisebbségek többféle lelki és kulturális kötődéseinek föltárásával, megismerésével és megismertetésével – elsődleges tekintettel magyarságunk többféle kisebbségi helyzetére – és kapcsolataink igazságosabb jövőjének alakításával foglalkozik – hangzott el Morvay Zsuzsanna beköszöntő konferálásában. Az idei rendezvénynek Pomáz adott otthont, nem véletlenül, hiszen nemcsak a Pilis térség, hanem Pomáz is több nemzetiséget magában foglaló város. Együtt élnek itt többek között magyarok, szerbek, horvátok, németek, szlovákok és cigányok, melyek a szellemi és kulturális élet képviselőit is megihlették – mondta Vicsi László, Pomáz polgármestere megnyitó köszöntőjében. A nemzetiségi és etnikai aktualitások mellett hossza-

san értekezett a konferencia céljáról bevezető beszédében dr. Székely András Bertalan kisebbségkutató, az Oktatási és Kulturális Minisztérium Esélyegyenlőségi Főigazgatóságának vezető főtanácsosa. A minisztériumi tisztviselő elmondta azt is, hogy a kisebbségek részére esélyt kell teremteni arra, „hogy úgy váljanak egyenrangúvá, egyénként és közösségként, a többségével megegyező, sőt többletjogokkal és kötelességekkel, hogy közben ne kényszerüljenek feladni eredeti sajátosságaikat, megőrizhessék anyanyelvüket és kultúrájukat”. Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület elnöke a Kárpát-medencei keresztkötődések fontosságáról szólt megnyitójában. Elmondta, hogy „együttműködésünk, egymás megértése, tisztelete és szeretete „Kárpát-medencei keresztkötődéseink” legbensőbb titka és legforróbb üzenete volt és marad”. A nyitó beszédek záróakkordjaként a Teleki–Wattay Művészeti Iskola tanárainak és növendékeinek hangversenyében szerb, horvát, német és lengyel zenei előadások keretében többek között Chopin, Bar-

10


tók, Popp és Kodály művei mellett az akkor még Opancsityi néven szereplő – mára már Meselia – együttes előadásában pergő, szerb dallamokat is hallhattunk. Az ünnepélyes megnyitót követően Dékity Márk – horvát, Stepanović Predrag – szerb, Kníchal Oldřich szlovák, Kalász Márton – német, Csemer Géza – cigány és Konrad Sutarski – lengyel írók és műfordítók ültek egy asztalhoz, ahol dr. Székely András Bertalan kisebbségkutató moderálása mellett a kerekasztal-beszélgetésen a magyarországi nemzetiségi irodalmi kérdésekről beszélgettek. Késő délután az irodalom után a képzőművészet vette át a főszerepet. A kortárs nemzetiségi képzőművészek alkotásaiból a kastély kamaratermében rendezett kiállítást dr. Kőrösi Mária székelyudvarhelyi származású egyetemi docens nyitotta meg. Nyitó beszédében méltatta a kiállító művészeket, akik különböző témákkal, különböző technikákkal képviselték saját nemzetük sajátos látásmódját, problémáit. Így a 2008. november 22-ig megtekinthető kiállításon megcsodálhatjuk a Magyarországon és Szerbiában egyaránt több egyéni és csoportos kiállításon is részt vett Gyurity Milán, illetve a mindig új téma- és kifejezési megoldásokat kereső Manajló András alkotásait is. A hazai és nemzetközi képzőművészeti kiállításokon 1969 óta rendszeresen részt vevő Mayer Berta képei mellett a beás cigány családból származó Orsós Teréz festőművész képei is láthatók. Többek között Picasso és Rembrandt munkásságára is fogékony, a szlovák kisebbséget képviselő Klbacs Mihály, vagy a

horvát származású, a rajzot és festészetet gyermekkora óta kedvelő Sárkics György és a lengyel kissebséghez tartozó Szyksznian Wanda tervezőgrafikus, grafikusművész munkái is megtekinthetők. Az est a Teleki–Wattay Művészeti Iskola koncerttermében horvát, német, roma, szerb, szlovák és magyar tánc-, illetve zenei együttesek, művészek részvételével folytatódott. Elsőként Takács Éva Arany Páva Díjas népdalénekes előadásában hallgattunk moldvai csángó magyar népdalokat, amelyet a pilisi szerbség népzenei és tánchagyományainak ápolását felvállaló Csobánkai Rozmaring Táncklub fellépése követett. Majd L. Kecskés András lantművész szentendrei dalmátok hagyatékából idézett hangszerén, valamint a Terne Phrala csobánkai cigány együttes Toldi Zoltán vezetésével autentikus roma népzenével ismertette meg a közönséget. A mandolinon és kannán kísért cigánytáncot követően az 1970-ben alakult Piliscsévi Szlovák Asszonykórus lépett a színpadra, melyet Tannenbaum Tibor Rudolf erdélyi szász és bajor származású zeneszerző-előadóművész és együttese követett. A műsort záró fellépő Kercsmár Zsolt énekmondó volt, aki Balassi Bálint és korának énekelt költészetét szólaltatta meg. A konferencia a Teleki–Wattay-kastély éttermében állófogadással zárult. Este remélhetőleg mindenki úgy tért haza otthonába, ahogy azt már a megnyitón jelezték, hogy megerősödött abbéli meggyőződésében: „együtt jobb”. (Forrás: www.pomaz.hu, 2008. november 19.)

11

PoLíSz Székely András Bertalan

Együtt jobb! (Megnyitó beszéd) Kedves pomázi, csobánkai, szentendrei, váci, szegedi, gödöllői, piliscsévi, pilissztántói és budapesti Művészek, Előadók! Tisztelt Vendégeink, Hölgyeim és Uraim! Amikor ez év első felében az Oktatási és Kulturális Minisztérium Esélyegyenlőségi Főigazgatóságának munkatervébe vettük ennek a ma délutáni-esti nagyrendezvénynek a megszervezését, nem sejthettük, hogy milyen különös időszerűsége lesz, mire elérkezik ez az időpont. Miért is? Déli szomszédainknál sajnos már jó néhány éve, északon pedig az utóbbi időkben verik a magyar nemzetiséghez tartozó embereket, csupán azért, mert az anyanyelvüket, a nemzeti jelképeiket szeretnék használni, mert meg szeretnék őrizni az előző nemzedékektől továbbadásra kapott kulturális örökségüket. Tudjuk, hogy sajnálatos módon az etnikai alapú megkülönböztetés más országokban is ér más közösségeket. Magyarországon belül bármely kisebbséghez való viszony nem függhet attól, hogy az adott kisebbség anyaországában miként bánnak a magyar nemzetiségűekkel és viszont, ugyanis nem lehet egyenlőséget tenni a kisebbség és a határon túli anyaországa között. Következésképp egy magyarországi szlovák nem tehet arról, ha Dunaszerdahelyen a rendőrök ütlegelik a magyar nemzetiségűeket, épp ezért téved az, aki „nácik” feliratot szórópisztolyoz a pilisszentkereszti falutáblára. Határozottan el kell ítélnünk a kisebbségellenes megnyilvánulásokat, történjék az bármelyik országban, elismerve természetesen azt, hogy a szóban forgó kétféle szélsőség súlya nem azonos. Bár hosszabb időtávlatban gondolkozunk, a napjainkban kiélezett magyar–szlovák viszony idején még fontosabb hangsúlyoznunk,

hogy mi itt ma azért jöttünk össze, mert meggyőződésünk – ahogy első királyunk is leszögezte –, „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”. Vagyis: együtt jobb! Igen jobb, hisz’ Magyarország már a honfoglalástól kezdve befogadó ország volt: népcsoportokat fogadott be, érkezzenek keleti, déli, nyugati vagy északi irányból, katonai, népi, vallási vagy más okokból. A területi és kulturális autonómiák széles sorát biztosította számukra, aminek következtében e népek legtöbbje máig megőrizhette sajátosságait, hisz’ – ellentétben másokkal – nálunk a nemzetébredések koráig béke volt az együtt élő nemzetiségek és a többség között. A hungarus-tudat fogalma fejezi ki azt a mentalitást, amelyben évszázadokig jól megfért a családi körben, templomban, iskolában és a településen, régióban, közigazgatásban használt kisebbségi nyelv és kultúra a magyar állampolgári tudattal, a magyarországi társadalomba való betagozódással. Az együtt élő népek kisebb része olvadt be a többségi nemzetbe, veszítette el nyelvét – ilyenek például a besenyők, a jászok vagy a kunok mint közösség –, jellegzetes külső jegyeik, szokásaik, öntudatuk vagy belső tulajdonságaik, származástudatuk azonban máig él. A történelmi Magyarország szétdarabolása előtt a lakosságnak csaknem a fele valamelyik nemzetiség tagja volt. Trianon után is többnemzetiségű állam maradt Magyarország, igaz, a kisebbségek száma és aránya néhány százalékra csökkent. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló, 1993. évi LXXVII. törvény a legalább egy évszázada, a mindenkori ország területén közösségként lakó népeket tekinti őshonosnak, így 12 nemzeti és egy etnikai kisebbségre terjeszti ki a hatályát.

12


E kisebbségek zöme számára biztosítunk ma lehetőséget, hogy a kultúra különböző ágaiban – a zene, a tánc, az irodalom, a képzőművészet területén – felmutassák azokat, az évszázadok alatt kikristályosodott értékeket, amelyektől sokszínűbb, gazdagabb lesz a település, a kistérség, a megye, az ország és a közös Európa. Pomázt nem véletlenül választottuk helyszínül, hiszen a pilisi térségben eleve együtt élnek magyarok, szerbek, horvátok, németek, szlovákok és cigányok, számos jeles személyiséget adva a hazának – s tegyük hozzá: nem egyszer anyanemzetüknek is –, különösen széppé, varázsossá téve ennek a tájnak a tárgyi és szellemi kultúráját. E népek mellett úgy gondoltuk, hogy két kisnemzetiség egy-egy képviselőjét is meghívjuk, szeretettel köszöntjük tehát lengyel és ruszin barátainkat. S mivel maga a hazai cigányság is rétegzett, fontosnak éreztük azt is, hogy magyar ajkú (romungró), a romani nyelven beszélő lovári és beás testvéreink is megmutathassák tehetségüket. A rendezvény munkacíméül az „Integráció”-t választottuk, szintén nem véletlenül. Ez a szó ugyanis kifejezi azt, hogy – szintén ellentétben sok közeli és távoli vidékkel – a rendszerváltozás utáni Magyarországon nem cél a kisebbségek aszszimilálása, hanem az integrálásukra, beillesztésükre törekszünk. Vagyis esélyt teremtünk arra, hogy úgy váljanak egyenrangúvá, egyénként és közösségként, a többségével megegyező, sőt többletjogokkal és -kötelességekkel, hogy közben ne kényszerüljenek feladni eredeti sajátosságaikat, megőrizhessék anyanyelvüket és kultúrájukat. A törvény életbe lépése óta ez a folyamat szemmel láthatóan lendületet vett: százával alakultak helyi, területi és országos kisebbségi önkormányzatok, a korábban nyelvoktató iskolák közül sok kétnyelvűvé vált, a kétnyelvűek pedig kisebbségi tannyelvűvé. Egyre több oktatási, kulturális, tájékoztatási és más intézményt alapítanak, illetve vesznek át e közösségek,

ami kiteljesíti az egymást követő kormányok programjaiban folyamatosan szereplő kulturális autonómia kívánalmát. Hadd tolmácsoljam köszönetünket Pomáz városának, a támogató Zenekastély Kht.nak, hogy helyet adott a rendezvénynek, a Teleki–Wattay Művészeti Iskolának készségéért a koncertterem használati lehetőségéért és külön a Kráter Műhely Egyesületnek az előkészítő és lebonyolító munkájáért. Az egyesület a rátermettségét meg elkötelezettségét az együttélés értékei iránt már számos formában bizonyította. Kívánom, hogy ma este mindenki úgy térjen haza otthonába, hogy megerősödjön abbéli meggyőződésében, amit a program címe is kifejez: „együtt jobb”. Köszönöm a figyelmüket!

Család

13

PoLíSz Turcsány Péter

A hangsúly az összhangon van (Köszöntő) PILIS KAPUJA – NÉPEK TANÚJA. Ez a szlogennek ható négy szó mégis az itt élők több évezredes együttélésére enged következtetni, azt idézi fel. Több évezredes településnyomok, vársáncok és felszínre került és még földben konzerválódó régészeti leletek között békésen megfér egymással kelta és szarmata, római és hun, szláv és magyar, hogy csak az időben legrégebbi korszakok tanúit említsem. A sírok és sírdombok, a tűzhelyek és templomalapok leleteiben megvan a nemzeti-népi egymásmellettiség és egymásrautaltság mondhatni demokratikus gyakorlata. De hogy is van ez ma, a mi életünkben, és hogy lesz gyermekeink, utódaink életében? Teszi fel résztvevőinek a kérdést mai rendezvényünk. Művészek, írók, tudósok, pedagógusok fognak ma itt vallani nemzeti és kulturális kötődéseikről, s kísérelnek meg viharjelző vagy úteligazító fényjeleket adni művészetükkel, költészetükkel és egyáltalában élet-példájukkal. E Duna-vidék egymás mellé rendeltségében, itt e nagy történelmi múltú tájon nem vonulhatunk félre a jelen és jövő társadalmi döntéseinek kihívásai elől azzal, a képviseleti demokráciákból már megismert álságos kibúvóval, hogy „érintettek vagyunk”. Itt mindenki, aki érintett, az érdekelt és döntéshozó is egy személyben. Együttműködésünk, egymás megértése, tisztelete és szeretete „Kárpát-medencei keresztkötődéseink” legbensőbb titka és legforróbb üzenete volt és marad. Ezt csak folyamatos hétköznapi gyakorlat, s mint ma is tesszük, olykor ünnepi szándék és „tetterős jóakarat” tarthatja ébren és életben. Kárpát-medence népeinek legalábbis évezredes közössége nemzetiségeinek, nem-

zeteinek együttműködése nélkül gyűlölködő, ellenséges atomjaira, elemeire hullana szét. Ezt nem kívánhatja senki sem, ezért senki nem tehet egy lépést sem. Minden egymás ellen fordulás e nagy táj, e Szent István-i nagy régió öngyengítéséhez és tragédiák millióihoz vezet, ezt megtanulhattuk 1848–49-es szabadságharcunk leverése után és a Trianon, majd a Párizs-környéki diktátumok utáni történelmi szakaszokból. Utóbbi döntések máig ható igazságtalanságaikon túl álságosak voltak a Kisantant tagjai és újonnan létrejött tagállamai felé is: legyengítették nemcsak a Kárpát-medence államait, de a Balkán népeit is, elsősorban azzal, hogy ezt a történelmileg és gazdaságilag nagyon egymásra utalt területet a szovjet bolseviki-birodalmi éhségének prédájává tették. És a Nagy Vörös Medve zabált és zabált, míg elnyújtózva jól nem lakott, és ki nem engedte prédáját a kezei közül, mi pedig megalkudtunk gyávaságainkkal, majd ismét elkezdtünk fenekedni egymásra. Életrevalóságot, életerőt és jövőt csakis a népek, nemzetek és nemzetiségek felújított összhangja jelenthet a mi Duna-tájunkon is! Élő társadalmi organizmust éppen az egymás mellé rendelt hazák és a hazákban az egymás mellé rendelt nemzetiségek kulturális keresztkötődései jelenthetnek, egymás kultúrájának kölcsönös ismerete és tisztelete, a különböző népi és polgári hagyományok őrzése és összhangba illesztése. S mondjuk ki bátran, mindehhez nélkülözhetetlen az egyének lelki függetlensége és a kultúra- és politikateremtő közösségek autonómiája. A múlt sérelmein természetesen túl kell lépnünk, de vajon

14


hányszor még, hogy begyógyuljanak végre sebeink? De a hangsúly az összhangon van és nem a különbségeken. Ahogy a transzszilvanizmus példája mutatja, az a kulturális eszme nem pusztán a magyarságé vagy a székelységé, hanem Erdély népeinek közösségét rendelte egymás mellé a Humánum Szolgálatába, ez bizony korszakokon túlmutató üzenet marad és lesz. Ahogy a magyar kultúra származástól függetlenül, de alkotóik szándéka szerint teszi részévé a német származású Gárdonyi, Tömörkény, Munkácsy és Mindszenty bíboros életművét vagy Petőfiét, Tersánszkyét és Prohászka Ottokárét a szláv származásúak közül, vagy közvetlen pátriánk környékéből Vujicsics D. Sztoján művelődéstörténeti írásaira emlékezve hozhatunk példát a már kettős kötődésű kulturális öntudat meglétére, vagy kortársaim közül kiemelhetem Bari Károly költői és tudósi elkötelezettségét, kétnyelvűségét, Pilinszky- és népköltészeti fordításait példaként állítva sorstársaink elé, és nem utolsósorban említenem kell a magát nemzetiségként tudatosan nem meghatározó zsidóság nagyszerű képviselőit irodalmunkban: Bródy Sándort, Pap Károlyt, Radnóti Miklóst, Vas Istvánt, Rónai Györgyöt, az utóbbiak keresztény hagyományaink képviseléséért is különös helyet érdemelnek ki nemzeti kultúránkban. A származás, a sajnálatosan kisebbségivé vált nemzetiségi tradíciók vállalása mellett a fenti alkotó személyiségek és mai követőiknek kultúrájában a hazaszeretet, a nagytáj, a Kárpát-régió iránti elkötelezettség is nélkülözhetetlen realitás. Irányt mutató és irányt adó hagyomány ez, mondhatjuk: bartóki hagyomány. Mindennek valódi fel-

tétele az az igény, amellyel mi is létrehoztuk rendezvényünket: az itt élők az egyéni humanizmus példáit és alkotásaik szépségeit keresik egymás életében és tiszta lelkű találkozásainkban. Ezért szerveztük meg ezt a kiemelkedő jelentőségű rendezvényt, ha céljainkat elérjük, akkor egymáshoz nőnek anyanemzeteink is éppen általuk, kultúrahordozó és mértékteremtő művészek, értelmiségiek által, akkor életképes hazák lakják be majd Kárpát-medencénk ősi és szép tájait. Ha olyan állam, mint az Egyesült Államok meg tudja teremteni népeinek, bevándorlóinak és generációinak az egységét, miként mostani választásuk erre reményt ad nekik és a világnak, akkor mi itt, ezeréves kultúrhagyományaink talaján állva, miért ne tudnánk tisztelni egymás nyelvét és kulturális, emberi értékeit? Krúdy vagy Hrabal, Beethoven és Kodály azonos művészi igényesség, a politikában Kossuth és Dubček egy szabadságakarat megtestesítői. A lehetőség megvalósítása rajtunk múlik, de csak akkor, ha a népeket és nemzetiségi érzéseket egymás ellen kijátszó államhatalmi eszközöket mellőzni tudják politikusaink és mi magunk is e sokat szenvedett tájon. Csak akkor, ha naponta tudunk példát adni egymás népeinek szeretetéből és egymás népinemzeti kultúrájának megszerettetéséből! Ehhez kívánok a Kráter Műhely Egyesület és a PoLíSz folyóirat kis csapata nevében is szép, együtt töltött órákat, hogy valóban bizonyíthassuk magunknak és azoknak, akiket képviselni vagyunk itt hivatottak: együtt jobb! S ha este majd hazatérünk, mesélhessük el családtagjainknak, barátainknak: ott voltunk, olyan rendezvényen voltunk, ahol: együtt jobb!

15

PoLíSz Oldřich Kníchal

Üdvözöllek, Endre! Talán tegeződhetünk, igaz ugyan, hogy jóval előbb születtél és jóval korábban mentél is el, mint ahogy én megszülettem. De ha összeszámolom megélt éveidet, akár a fiam is lehetnél. És azért is tegeződhetünk, mert csak nemrégiben kerültünk egy fedél alá ugyanabban a házban, bár ma is két emelet választana el minket. Nem változott túl sok minden, mióta apósod lakásából örökre elmentél, az aknából zúg a lift, de én szívesebben megyek fel gyalog, ahogyan egykor Te magad is, és útközben egy pillanatra megállok az ajtód előtt, egy kicsit restelkedem, de nincs bátorságom belépni, egyszer voltam csak a lakásodban, az is nagyon régen volt. Azon töprengek, hogy sokkal tovább lakhattál volna itt, mondjuk egészen addig, amikor először ide kerültem. Tudom, hogy ez képtelenség, hiszen egyébként nem léphetnék be bármikor a szobáidba, amelyeket annyira régen elhagytál, és amelyekben ma a Te múzeumod van. Magam előtt látom halotti maszkodat, és próbálom elképzelni, hová is nézel a kihunyt szemeiddel, és hirtelen felrémlik előttem, hogy az eget kémleled a szemközti ház fölött. Pontosabban palota fölött, emlékszel a Tiszti Kaszinóra? Most embereket látnál itt, akik csöndben elmélyülnek valamiben, számolnak. Miközben a harmadik emeleti szobában sétálgatok, elképzelem, ahogyan a hálószobádból pontosan a szemközti timpanont nézed, de nincs előtted a Citadella a Gellért-hegyen, mint előttem. Két emelettel feljebbről talán meglátnám a budai Várat és a Duna szalagját, de ez egy másik történet. Egyébként, ahogy mondtam, nem sok minden változott. Mielőtt elfelejteném, egy kicsit megkésve, minden jót kívánok a meg nem élt százhuszon-

ötödik születésnapod alkalmából, és szorítok Neked, hogy az elkövetkező százhuszonöt évben még több pártfogód és híved legyen. Ez nem lesz nehéz, hiszen már életedben is rengetegen voltak. Képzeld csak, valamelyik nagyokos a két keze ujjain számolta össze az utolsó század legnagyobb poétáit, csak Rólad feledkezett meg valahogy. Hej, ha mondjuk a Szajna partján születtél volna, bizony másként számolt volna. Nyugodt lehetsz, hogy egyszer az elsők az utolsók közt lesznek, kár, hogy nem érjük meg. Hány első van itt ma is csak azért, mert hullákon gázolt át, ha pedig nem hullákon, hát bizonyára élőkön. Mégsem görbült egyetlen hajuk szála sem, még mások pontosan ellenkezőleg jártak. Ki csodálkozhatna azután azon, hogy olyan jól megértettétek egymást csabai druszáddal, Áchim Andrissal, azzal a Jánošík-lelkű felnőtt gyerekkel, elvenni a gazdagoktól, adni a szegényeknek. Nem mintha ezért még ma is bántanák, mert igaz, ahogyan magad is mondod, a halottat nem szabad bántani. Hogyan is tudnák, ha már egyszer gyilkos kéz által pusztult el. De fogadok, hogy ha újra születne, ha mindketten újra születnétek, nem tagadná meg magát, nem tagadnátok meg magatokat semmiért, és Te jól tudod, mit jelent az, ha valakinek ártanak. Emlékezz csak vissza, hogyan feketítettek be Téged rosszakaróid. Ki emlékezne ma erre, mára mindez a Fekete-tenger fenekére került, csak nekem nem fér a fejembe éppen most, amikor a te halotti maszkod van előttem. Lassan sötétedik, és a levegőben érezni a telet. Az advent a végéhez közeledik, és a karácsony az ajtónk előtt toporog. Ha nem mentél volna el, kész színházat látnál most. A kirakatokban megvilágított fenyőfácskák és egy nagy karácsonyfa a Vörösmarty mellett

16


a téren. És hány éve már, hogy az ünnepekre hazautaztál. Magam elé tudom képzelni azt az éjszakai tájat a vasúti sínek mentén, a fehér elemben pislákoló tanyákat. Bizonyára az ég is csodálatosan ragyogott, csak Te voltál bánatos mindentől, amit abban a percben éreztél: Bárcsak legalább karácsonykor ne lenne magányos az ember, igaz? Ahogyan a felettem lévő ragyogást nézem, hiába igyekszem, nem tudom megérteni, miért van az, hogy csillagvilágok millióit egyetlenegy törvény irányítja, csak mintha itt, a világegyetem egy morzsájában és az öröklét egy pillanatában nem tudnának erről a törvényről, sőt mi több, saját törvényeik szerint cselekszenek. Ki csodálkozhatnék ezután, hogy a világ Ura nem engedi, hogy egy csepp szembeszegüljön az óceánnal? Kiskorom óta a fülemben cseng az intés: aki nem hallgat az okos szóra, annak nem lehet segíteni. Ez lenne Mohács? A farkasemberek már pirkadat óta Betlehem körül ólálkodnak, leselkedve a Gyermekre, miközben másutt a gazemberek úgy jönnek a világra, mintha hazajönnének, és semmi sem áll az útjukba, sőt mi több, tömegek csatlakoznak hozzájuk, hogy mielőbb vezéreikké és királyaikká koronázzák őket. Mellesleg hallottad, hogy a tengeri kalózok már elérték a Dunát? A karácsony itt van a küszöbön, de sehol egy hópehely, csak a kaszinó, helyesebben most már kereskedelmi bank feletti égbolt világít szürkésfehéren, egészen elhomályosítja a tekintetet. Hóval egy kicsit vidámabb volna a dolog, de hát ki tehet róla, hogy pont ilyen időben van egyre kevesebb és kevesebb hó. Azt gondolom, Endre, hogy régen megöregedtünk, és hogy ezenkívül vajmi kevés dolog változott. Ahogy mondom, régen történt, hogy először beléptem a múzeummá változtatott szobáidba. A Rákóczi útra alkony borult, a járdáról a bérházak sötét udvarait kémleltem, melyek az utolsó vérontás nyomait viselték, és lehet, hogy azon utolsóét, amely romba döntötte ezt a várost, és amelyet sze-

rencsére már nem éltél meg. Nem tudom, hogy tekintesz minderre odaátról, nyilván a vérontások mindegyikét össze tudod hasonlítani, és láthattad, hogy az utolsóban majdnem kihunyt a világ szeme. Az utóbbi időben gondolatban visszatérek azokra a helyekre, ahol a házak porrá lettek, helyükön újak nőttek, a régi-régi fotográfiákat vizsgálgatom, olyan nagyításokat, amelyeken a Te ifjúkorodból való pesti utcarészletek láthatók, amelyek már régen nincsenek, és amelyek mindegyre távolabb kerülnek. És a fájdalom, a szilajság és a halál elmennek és már nem térnek vissza… Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradtság, mert az elsők elmúltak. Tudod, amikor belefáradok a szörnyűségesen végtelen zsongásba és utcazajba, elmegyek a dunai híd mellett álló nagycsarnokba, és egy pohárka rizling mellett a domború ódon üveg mögül hallgatom és figyelem a kinti robajt és zsibongást. A Gellért-hegy lábától villódzó oszlop húzódik a kora esti ködben, és hiszed vagy sem, felrémlik előttem a vonat, amely az éjféli partiumi pusztaságon át robogott veled, mikor Isten Fia születésének ünnepére érkeztél haza, és újra találkozni készültél a szüleiddel, az öcséd jól emlékszik erre, de Marika unokahúgod is sok mindent felidézett Veled kapcsolatban. Szóval abban a hatalmas vásárcsarnokban, ahol egy brit nagyasszony nem is olyan régen nem tudta levenni szemét a magyar fokhagymáról, átnézek a Dunán, majd végigmegyek a csarnok hosszú erkélyén, miközben fentről, mintha a tenyeremen tartanám, figyelem az eladók és vevők nyüzsgését, megállok a lángosos standnál, ahol főtt füstölt árut is kínálnak, és ahol az év minden szakában idegen turisták ácsorognak, és fillérekért elégítik ki gasztronómiai vágyaikat. A borkimérésnél meg eszembe jut (Istenem, melyik versedben is áll?) az a mámoros kora esti pillanat a szőlőhegyen. Endre, nem tudom, mentél-e el valaha idegen városból azzal a megmásíthatatlan érzéssel, hogy

17

PoLíSz talán végérvényesen visszatérsz majd ide, úgyhogy az innen haza küldött első képeslap egyben az utolsó is lesz. Évek óta nézem ezt a várost, a Gellért-hegyet is, de most folyton előttem van. A hegyoldalon álló szent is messze földről érkezett ide, és kínhalála után itt találta meg örök nyugalmát. Ha most mellettem állhatnál, megláthatnád, amit korábban sosem láttál, sem a saját ablakodból, sem máshonnan. Ott fönn, a Citadella mellett meglátnád a győzedelmes Nikét, vagyis egy átlagos győzelemszobrot, ahogyan pálmalevelet tart a feje fölé. Az utolsó nagy vérontás óta áll ott, és átvészelte a világ összes későbbi győzelemének és vereségének sorscsapásait is. A győztesek megmaradtak a legyőzöttek után. Ugyan ki kívánna vereséget ezen a világon? Amikor akkor régen, alkonyatkor, eljöttem a múzeummá alakított lakásodból, elképzeltem a világ halotti maszkját. Nem volt rajta semmi figyelemre méltó, csak az, amit

normális ember éppen hogy egy rövid pillanatig képes nézni. Éjszaka azután leültem egy mély fotelba, és pereméig töltöttem a poharamat. Míg az udvarról felhallatszott egy zenekar csattogása, erősen megragadtam a karfát és a mámor függönye mögött gyorsan kiszabadultam, egy másik világba távolodtam. Ez így talán még jobb is, hisz’ ki szeretne még egyszer megszületni, és újra és újra, a végtelenségig átélni azokat a Mohácsokat. Mondd meg nekem, ki hagyja, hogy töviskoronát tegyenek a fejére, ki alázkodik meg a földig, és végül hagyja magát keresztre feszíteni? Egyelőre mindenhol csend van, valóban békés az ünnep. Nem tudom, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom, hogy alkonyodik-e, vagy pirkad. Kinézek, és látom, hogyan száll alá a hamuszürke égből a fehér pihe. Nézd csak, hogy olvad szét azonnal! (Fordította: Avar Hajnalka)

Kalász Márton

A lepke

Gerzson Pálnak Fakó kis lepke, még odatapadt a vonat ablakára. Mosta a hideg eső lefelé, csúszkált, visszavergődött; szárnya verdesett, vizesedett – aztán egy sűrű, horhós rész elvitte. Két óra múlva anyám előtt álltunk meg az internáltak iskolaudvarán. „Te is utaztál?” Csak föl tudtam pillantani nem-rejtett könnyeire. „Pille”, szóltam, anyám már elmosolyodott. „Szóval röpültél – hozzám.” Ránk zúdult mindhármunkra majdnem az a zokogás, amin ott az udvaron nem csodálkozott volna senki. Talán csak az őr, megkerülte óvatosan a batyut anyám lába előtt: a hozott, engedélyezett ételt, szappant, a tisztát – amit én raktam össze hajnalban, adogattam nagyapámnak. „Aztán odafönt benne leltem ám”, mondta egy évre rá, nevetve, otthon. „Emlékszel, a pille – tudtam, megbújva ki marad itt egész vasárnap velem.”

18


Marko Dekić-Bodoljaš (Dékity Márk)

Kólót járva, énekelve… Variációk Radičevic „Diákbúcsúztatójá”-hoz Észveszejtő Kóló mester, könnyűléptű – vezess minket, járj előttünk, mint egy Isten, vond körödbe népeinket.

Szívek rontó boszorkánya, táncba, dalba mérget rejtő, ez vagy, szlovén hegyek lánya, legényszívet rabul ejtő.

Aprózd, fonjad, sződd a táncot, hadd hulljon a verejtéked, csak ne szakítsd meg a láncot, kellesz nekünk, várunk téged.

Magas lesz a férfi kedve, ha a horvát lányka fordul, Mura folyó, halld epedve: rámás csizmája nyikordul.

Hej, sokác lány, szép virágszál, lépj a körbe énekelve, pillantásom csak terád száll, ahogy járod, járod egyre.

Hol habja fut a Marosnak, hosszú, barna haja lebben, s drága szava süt a lánynak tűzparázsnál hevesebben.

Szerb leány, te melles, büszke, hogy ha egyszer táncba kapnak, megmarad tüzednek üszke kebelében férfiaknak.

Táncba fáradt kishúgomnak mosolyát az ütem fogja, s táncol újra ma és holnap, kólót táncol mosolyogva.

Gradistyei szép leányka, jer közénk, s hozd el fivéred, fürgén ugorjatok táncba, frissen száguldjon a véred.

Táncol szilaj tamburára; egy-két pohár pezsdül, férfiszem pillant a lányra, nem maradt itt senki restül.

Bunyevác lány, te fekete, hajad selyem, szemed korom – utca-népe tekintete megkoppanó papucsodon.

Felemelt láb visszadobban, kar fonódik lányderékra, tágul a kör egyre jobban, s száll a nóta, száll magasra.

Ott, hol elfolyik a Dráva, álmaimban megjelensz te, mint a zöld mezők virága, drága lányka, dalra kelve.

(Kemény Dezső fordítása)

19

PoLíSz

El kell jönniök egyszer… Nem tudom, talán idegen szíveknek kedvesebb vagy-é? De tudd meg, az én szívem türelmesen vár Reád. És ha majd egyszer, mint elveszett régi Reád találok, abban a rég várt találkozásban lehet, hogy hangosan ki tudom mondani a kérdést, mely sziklaként rám nehezül, azt, hogy vajon olvasol-e engem, és valahol a verseimben megértesz-e, amelyeknek egyszer könyörtelenül el kell majd érkezniök sápadtan remegő ajkad mosolyáig?

Húr vagyok Szüntelenül búgó húr vagyok, és valahányszor valaki megérint gyengéden, lágyan, a szépség érzésével, átváltozom dallá, és szüntelen édesen vágyakozó énekké. Csupán csak annyit szeretnék megkérdezni, vajon van-e valaki, aki mindazt, ami belőlem támadt, ami belőlem árad – – – nem idegen-é számára ez az én ritmusom?!

20


Végigmegyek Végigmegyek az úton amelyen talán soha többé vissza nem fogok térni de sejtem, hogy még sokáig fogom őrizni, őrizni fogom az apró kavicsokat és a füveket, amelyek illatoznak.

(Csuka Zoltán fordításai)

Érzem Érzem, ahogy egemről lomhán megy le a nap, s amíg didergőn állok, mintha félnék a kietlen ösvényen. Pedig dalol belőlem a múlt derűsen, minden harag nélkül.

Álom Alámerül az álom a tenger tarajos hullámai mélyén; darabokra törik az ébrenlét zátonyán, mint hiú ígéret – s a víz mindent egybemos

(Milosevits Péter fordításai)

21

PoLíSz Kerekasztal-beszélgetés a magyarországi nemzetiségi irodalmak helyzetéről

Dr. Székely András Bertalan bevezetője és kérdései Tisztelettel köszöntöm a kerekasztal résztvevőit és a kisebbségi irodalmak iránt érdeklődőket. Előre szeretném bocsátani, hogy bár az asztal körül ülő vendégeink egytőlegyig alkotó művészek, gyakorló írástudók, nemcsak ebbéli minőségükben hívtuk meg őket. Mindannyian ugyanis egy adott közösség tagjai is, akik azzal, hogy anyanyelvükön születő művek kerülnek ki a kezük alól, egy adott közösség literatúráját gazdagítják, nemegyszer a nemzetiség múltjának, jelenének egy-egy szeletét örökítik meg különböző műfajokban. Következésképp ne csodálkozzanak azon, ha beszélgetésünk nem csupán egyéni életútjukra, hanem annak a közösségnek a kultúrájára, esélyeire is irányul majd, amelyet képviselnek. Először is engedjék meg, hogy – mivel legtöbbjükkel sokéves, sőt évtizedes barátság köt össze – az egyébként udvarias magázódás helyett, tegező formában folytathassuk együtt gondolkodásunkat. Hogy a közönség is tudja, kiket tisztelhet bennük, hadd mutassam be Önöknek ma esti író, költő beszélgetőtársaimat. Stepanović Predrág szerb író, irodalomtörténész, nyelvész, műfordító, a nyelvtudományok kandidátusa. Az ELTE Szláv Filológiai tanszékének docenseként ment nyugdíjba. Több saját, illetve műfordításkötete jelent meg, egyik művéből televíziós játékfilm is készült. Az anyaországban is számon tartják, és nagyra becsülik munkásságát. Több hazai és szerbiai díj irodalmi kitüntetettje, a Jakov Ignjatović Alapítvány alapítója. Szentendrén él. Kalász Márton a hazai német közösségből származik, aki bár magyarul alkot, de a

német költészet jeles fordítója, témái között nemzetiségének sorskérdései is megjelennek, Komáromi Sándorral írt magyarországi német irodalomtörténete fontos alapmű. Kétszeres József Attila-díja mellett számos hazai és nemzetközi művészeti elismerés birtokosa, 2001 után a Magyar Írószövetség elnökéül is megválasztotta. Anyaországában kultúrdiplomataként is dolgozott: az 1990es években a stuttgarti Magyar Kulturális Intézetet igazgatta. Jelenleg is előadótanár a Károli Gáspár Református Egyetemen. Konrad Sutarski bár a lengyelországi Poznańban született, alapvégzettsége agrármérnök, évtizedek óta hazánkban él, és a hazai lengyel irodalom meghatározó alakja. Költő, közíró, műfordító, politikus, a magyar literatúra – benne a határon túli alkotók – számos művét ültette át anyanyelvére, de több saját verses és dokumentumkötete is megjelent. Három cikluson át az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat elnöke volt, jelenleg az általa alapított intézményt, a Magyarországi Lengyelség Múzeumát vezeti. Dékity Márk (Marko Dekić) a magyarországi horvátság kiemelkedő közéleti embere, írója, költője, műfordítója. Újságíróként a hazai horvát hetilap, a Hrvatski Glasnik főszerkesztő-helyetteseként ment nyugdíjba, a Fővárosi Horvát Kisebbségi Önkormányzat tagja. A 2004-ben alakult Magyarországi Horvát Írók Társasága elnökeként tevékenykedik, de két évtizede sorai között tudhatja a Magyar Írószövetség és a zágrábi Horvát Írók Társasága is. Kníchal Oldřich szlovák író, újságíró, a magyar irodalom 140-nél több (!) alkotójának

22


– közöttük felvidéki, erdélyi és délvidéki költőknek – kiemelkedő műfordítója. A Magyarországi Szlovák Írók és Művészek Egyesületét egy évtizedig alelnökként irányította. Főszerkesztőként jegyzi a Budapesti Szlovák c. kétnyelvű periodikát, olvasószerkesztője a hazai szlovák hetilapnak, a L’udové Novinynek, fennállása alatt szerkesztette a Sme (Vagyunk) c. irodalmi folyóiratot is.

beleszületett, mint magába az életbe. Szülővárosomban, Mohácson, évszázadok óta együtt élnek magyarok, szerbek, sokácok (…) Aki egy ilyen kisvárosban nőtt fel, annak egyáltalán nem furcsa, sőt természetes, hogy Magyarországon nem mindenki magyar (…) Ebben a tarkabarka világban, ahol a pravoszláv szentek meg a szerb népdalok hősei nagyon jól megfértek Petőfivel, Adyval, József Attilával, Móriczcal, a mohácsi sokácok hagyományos farsangi busójárásával, Jáncsity bácsi sokácul és szerbül ’tudó’ dudájával meg a Bogdán Peti bácsi ’hét nyelven muzsikáló’ cigány’ tamburájával (…) Kettős kötődés? Valóban az lenne? Vagy csak mások nevezték el így, én pedig rábólintottam? Alighanem (…) El kellett kerülnöm, legalábbis fizikailag, ebből a világból, egy másfajta közösségbe, hogy nagy nehezen rádöbbenjek: nem mindenki számára magától értetődő az, ami számomra természetes (…) A belgrádi írószövetség kerthelyiségében (…) a magyar történelem egy periódusáról vagy eseményéről beszélgettünk, amiről a jelenlévőknek megítélésem szerint kissé tévesek voltak az ismereteik. Természetesen nem tudtam megállni, hogy ’meg ne világítsam a dolgot közelebbről’, vagyis előadtam a meggyőződésem és ismereteim szerinti igazságot. Udvarias, elnéző mosollyal végighallgattak, majd egyikük azt mondta: Na persze, te ott élsz, és természetesen magyar szemszögből látod a dolgot (…) Minthogy Magyarországon élek, itt jóval gyakrabban kerültem ilyen helyzetbe. Különösen a volt Jugoszlávia szétesése óta. A kilencvenes évek elején az egyik politikai párt egy elaborátumot kért tőlem Koszovóról (…) Rá kellett döbbennem, hogy megbízóimnak már megvolt a maguk prekoncepciója, s tőlem csupán annak megerősítését várták. Mivel nem azt kapták, kijelentették, hogy túlságosan szerb szemszögből nézem a dolgokat (…) Vagyis Belgrádban magyar szemüvegen keresztül látom a világot, Budapesten pedig szerb szemüvegen. S mivel sem az egyik, sem a másik helyen nem tudtam meggyőzni beszélgetőpartnereimet, hogy ez nem így van, Dante szavaival próbáltam vigasztalni magam: »A ghibellinek azt mondják, guelf vagyok, a guelfek azt, hogy

1. Első körkérdésünkben arra várunk választ, hogy önmagatokról, írói, költői munkásságotokról a fenti rövid bemutatást kiegészítendő, mit éreztek még fontosnak dióhéjban elmondani. 2. Mióta van magyarországi irodalma az általatok képviselt kisebbségnek? Van-e kontinuitás a régebbi korok hazai szerb, német, lengyel, horvát és szlovák írásbelisége és a mai között? 3. A nemzetiségetek irodalmi életének milyen intézményei, szervezetei jöttek létre, illetve működnek, beleértve az anyanyelvű könyv-, folyóirat- és lapkiadás műhelyeit is? 4. Az életrajzotokból egyértelműen kiderült, hogy valamennyien fontosnak érzitek a nemzetiségetek és a magyarság irodalma közötti kölcsönös átjárhatóságot, tudatosan ültettek át műveket anyanyelvetekről magyarra és viszont. Két kultúrában mozogtok otthonosan, magatokénak érzitek mindkettőt – a kisebbségi helyzet hátrányából példamutató módon erényt kovácsoltok, jó szolgálatot téve ezáltal mind az anyaország, mind a befogadó ország művelődési életének. Az ezzel összefüggő kérdés feltétele előtt hadd olvassak fel három kisebbségi alkotó írásából egy-egy részletet: „Kettős kötődés? Az ember éli az életét, s nem feltétlenül gondolkodik el annak minden mozzanatán. Főleg, ha az a mozzanat objektíve adott, ha az ember nem maga döntött mellette, s nem is próbált meg tenni ellene. Ha egész egyszerűen

23

PoLíSz ghibellin, tehát valószínűleg igazam van.« Gyenge vigasz. Lehet, hogy értelmesebb, s főleg hasznosabb lenne eldönteni, hogy a ghibellinekhez vagy a guelfekhez csatlakozzon-e az ember. Csakhogy minden ilyen döntés, árulás lenne. Árulás azzal a világgal szemben, amelyben felnőttem, nevelkedtem, amelyik meghatározta az életemet, amelyik végül is maga az életem. Vagyis árulás lenne önmagammal szemben. Márpedig az ember önmagát mégsem árulhatja el.” (Stepanović Predrág: Két világ peremén) „Kötődésem kettős / korhoz igazodik / az identitás – / Itt születtem / itt élek / két nyelven tanultam / két nyelven beszélek / ide is, oda is / kötődöm, tartozom / ugyanúgy álmodom! / Szlovákul szólított anyám, / magyar közegben is / dolgozott téglaégető / 16 gyermekes / apai nagyapám! / Fát ültetett / s földet művelt, / a Monarchia hadseregében szolgált / három nyelven tudó / Budai Pál / anyai nagyapám! / Ez így együtt van velem / bármit teszek / bárhol vagyok / a túlélésért dolgozom / maradok és változom…” (Juraj Dolnozemskỷ: Kötődés…) „Anyanyelvem szeretete és tisztelete ’kényszerített és kényszerít’ az írásra. Anyanyelvem miatt, anyanyelvemért fordítok a magyar és világirodalomból. Kétnyelvű vagyok! Az egyik nyelvet szeretem, mint anyámat, a másikat tisztelem, mint apámat. Mindkettőhöz úgy kötődöm, mint szüleimhez: alázatos tisztelettel és feltétel nélküli szeretettel. Mindkét kultúrámhoz és nyelvemhez ragaszkodom, mint szüleimhez: a két nyelv és kultúra függésében élek és írok. Kultúrámnak e két alkotó eleme: cigány múltam, hagyományaim, anyám nyelve, vérmérsékletem, habitusom, az európai környezetben stigmaként viselt rasszjegyeim és a Magyar Szülőföldemhez való ragaszkodásom, gondolkodásmódom, történelmi tudatom, második anyanyelvemhez való elválaszthatatlan kötődésem; a magyar nyelv és kultúra, mint a mindennapi kenyerem szó szerinti szeretete: Haza-fiúi érzésvilágom, biológiai és pszichológiai értelemben egyaránt szervesen egyet, egy egészet, engem hozott létre (…)

Cigány–magyar vagyok. Múltamban, jelenemben és jövőmben is az akarok maradni. Cigány–magyar vagyok nyelvemben, kultúrámban, béketűrésemben, harcaimban, szerelmeimben, gyűlöleteimben, szeretteimben és ellenségeimben. Cigány–magyar költő és műfordító.” (Choli Daróczi József: Csontfehér pengék közt – fülszöveg) Saját munkásságuk meg a fenti három, talán nem érdektelen idézet fényében is kérdezem vendégeinket, miként vélekednek a kettős kötődésről, a kettős identitásról. 5. A 2007 decemberében sajnálatosan elhunyt, hazai román író barátom, Roxin László dédelgetett terve volt a magyarországi nemzetiségi írók számára egy összefogó szervezetet létrehozni. Többször megkerestük ez ügyben a Magyar Írószövetség akkori elnökét, az itt helyet foglaló Kalász Mártont is, aki nyitottnak mutatkozott a csatlakozásra, mint ahogy Lacitól tudtam, más, lehetséges alapító tagokkal is tárgyalt. Sajnos anyagi és szervezési okokból a megalakulás egyre halasztódott, míg végül az ötletadó életében ez nem valósulhatott meg. A mai kerekasztalt záró kérdésem az, hogy látjátok-e létjogosultságát, miként viszonyulnátok egy ilyen célkitűzésű kezdeményezéshez, akár az Írószövetségen belüli szakosztályként – hiszen valamennyien a tagjai vagytok –, akár önálló egyesületként? Talán egykori írótársatok emléke előtti szép tisztelgés lenne, ha épp Ti vennétek fel e fonalat, s megvalósítanátok az ő elképzelését. ZÁRÓ MONDATOK Megköszönve, hogy elfogadtátok meghívásunkat, és alkotó módon hozzájárultatok a mai eszmecsere sikeréhez, megállapítható, hogy a múltja és jelene mellett van jövője a nemzetiségi irodalomnak Magyarországon. Kérem, hogy őrizzétek meg – Sütő András szép kifejezésével élve – a sajátosság méltóságát, az anyanyelvetekhez és

24


a magyar kultúrához való egyidejű ragaszkodásotokat, építsétek tovább a közép-európai népeket összekötő hidakat, hiszen mindaz,

ami szomszédainkkal összeköt, az unióhoz való csatlakozásunk után sem veszítette el időszerűségét.

Stepanović Predrág, szerb költő válaszai 2. Amikor 1690-ben a törökök visszaszorították az addig sikeresen előrenyomuló osztrák seregeket a Balkánról, a szerb felkelők, tartva a törökök bosszújától, Belgrád felé húzódtak vissza. Miután Lipót császártól megfelelő garanciákat kaptak, hogy a Török Birodalomban korábban élvezett vallási és egyéb jogaikat megtarthatják, ugyanezen év októberében, élükön a pátriárkával és számos püspökkel, átkeltek a Száván és a Dunán, és magyarországi területeken telepedtek meg. Egyházi központjuk Szentendre lett. Itt alakult ki a szerb irodalom és írásbeliség újabb központja. A 18. század során a szerb irodalmat erős nyugat-európai hatások érték (barokk, szentimentalizmus, klasszicizmus), s a polgárosodó magyarországi szerb társadalom fogékony volt a felvilágosodás eszméi iránt is. Bécsben jelentek meg az 1790-es években az első szerb újságok, a 19. sz. első évtizedeiben viszont már Pest volt a szerb kultúra központja. A szerb könyvek nagy részét a Budai Egyetemi Nyomda adta ki – más részüket Velencében nyomták –, Pesten alakult meg az első szerb tudományos és kulturális egyesület a Matica / Matica srpska is. A 19. sz. közepéig a szerbek kulturális központja fokozatosan Újvidékre tevődött át. A török uralom alól felszabadult Szerbia és annak fővárosa, Belgrád csak a század második felében vette át a vezető szerepet a szerb kultúrában. Leszögezhetjük tehát, hogy mintegy másfél évszázadon keresztül a szerb kultúra, ezen belül az irodalom Magyarországon alakult, fejlődött, modernizálódott. Ennek az irodalomnak azonban semmiféle kisebb-

ségi jellege nem volt. Ez volt a szerb nemzeti irodalom, s csak mint ilyen hathat a mai magyarországi szerb írókra és műveikre. Szűkebb értelemben vett kontinuitásról tehát nem beszélhetünk. 3. A második világháború után a magyarországi szerbek, horvátok és szlovének délszlávokként egyesülnek, s létrehozzák közös intézményeiket. Megalakul a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége, megjelenik a Narodne Novine című hetilap, s évente kiadják a Naš kalendar című évkönyvet, amelyben helyet kapnak versek s rövidebb prózai írások is. A Szerbhorvát Gimnázium és Tanítóképző (később csak Szerbhorvát Gimnázium) tanulói vagy az ott érettségizettek közül többen rendszeresen kezdenek írogatni. Igazi irodalmi élet azonban csak a hatvanas évek második felében kezd kialakulni. Ennek eredményeként a Délszláv Szövetség 1969-ben kiadja a magyarországi délszláv költők antológiáját U Kolo / Kólóba címmel. A magyarországi szerb írók, kötők közül elsőként Vujicsics Sztoján jelentetett meg önálló verseskötetet 1972-ben a belgrádi Nolit / Nova literatura kiadásában. A kötet címe: Rastočenje. A hetvenes és nyolcvanas évek során egyre több irodalmi mű jelenik meg a magyarországi szerb, horvát és szlovén szerzők tollából, jobbára a Tankönyvkiadó kiadásában. S 1984-ben megjelenik két antológia is: Gde nestaje glas? / Hol vész el a hang? Budapesten (Tankönyvkiadó), s csak verseket tartalmaz, tehát költői antológia, míg a Belgrádban

25

PoLíSz megjelent Na drugoj obali / A túlparton versek mellett prózai írásokból is válogat. Az irodalmi élet mind pezsgőbb lett, s a publikálási lehetőségek kiszélesítése érdekében 1989-ben megindítottuk a kérészéletű Glas / Hang című folyóiratot. Aztán jött a szétválás. Az 1990-es évek elején megalakulnak a magyarországi szerbek, horvátok és szlovének külön szervezetei, intézményei, orgánumai. A könyveket többé már nem a Tankönyvkiadó adja ki. A Szerb Demokratikus Szövetség létrehozza a saját könyvkiadó műhelyét (Izdan), s a közös újság helyett saját hetilapot jelentet meg Srpske Narodne Novine címmel, melynek kultúrrovatában rendszeres publikálási lehetőségük van a magyarországi szerb íróknak. Az önkormányzatok létrehozása után a Szerb Szövetség jelentősége csökken, s elsorvad az Izdan kiadói műhely is. A könyveket ettől kezdve különböző önkormányzatok adják ki (országos, budapesti, helyi), s a könyvkiadásban egyre nagyobb szerepet vállal a Jakov Ignjatović Alapítvány. Ugyanakkor a magyarországi szerb írók egyre gyakrabban folyamodnak ahhoz a megoldáshoz, hogy műveiket Szerbiában, elsősorban Belgrádban és Újvidéken adják ki. Vujicsics Sztoján még a nyolcvanas években megalapította a Narodne Novine irodalmi

mellékletét Neven címmel. A Jakov Ignjatović Alapítvány ezt néhány évvel ezelőtt felújította, s a Srpske Narodne Novine mellékleteként évente egyszer megjelenteti. A magyarországi szerb írók közül ma a legaktívabbak: Petar Milošević / Milosevits Péter / – 13 könyv + színdarabok Dragomir Dujmov / Dujmov Dragomir / – 11 könyv Nikola Radosav / Radoszáv Miklós / – 4 könyv Milan Stepanov /Sztepanov Milán / – 3 könyv, 2 rádiójáték, színdarab Voislav Gajic / Gálity Vojislav / – 1 könyv Végezetül itt van a legfiatalabb generáció, a huszonéveseké: Danica Brcan, Grga Olah és Viktor Dobromirović, akik verseiket 2007-ben a Pesma budilnika című közös kötetben jelentették meg. Jómagam eddig 7 könyvet adtam ki, az egyik alapján tv-filmet készítettek, egyet magyarra is lefordítottak (nyersfordítás alapján Lázár Ervin volt a fordító), s írtam egy magyar nyelvű rádiójátékot is. 5. Az egyesülésről nincs véleményem, nem tartom fontos kérdésnek, hasznát pedig nem is látom.

Konrad Sutarski, lengyel költő válaszai 1. Nem szeretnék sokat hozzátenni dr. Székely András Bertalan tényszerű, tömör és elegáns stílusú jellemzéséhez. Lengyelül írt verseimet (mert mindig anyanyelvemen írok) olyan kiváló költők fordították és fordítják annak az országnak a nyelvére, amelyben már több mint 40 éve élek, mint például Csoóri Sándor, Döbrentei Kornél, Fodor András, Kovács István, Marsall Lász-

ló, Tandori Dezső, Weöres Sándor. Ezek a versfordítások három magyar nyelvű válogatásban olvashatók: Konrad Sutarski versei (Budapest, 1976), Messze a legfontosabb utaktól (Budapest–Krakkó, 1993) és Kettős hazában (Budapest, 2005). A kötetekben található versek és más írások (kritikák, életrajzok) szükség esetén kiegészítő adatokkal szolgálhatnak.

26


2. Az első magyarországi lengyel nyelvű költő a Balassi Bálint kortársaként ismert reneszánsz kori Adam Czachrowski katonaköltő volt, aki 1588. és 1596. között vett részt a magyarországi török ellenes harcokban. Magyarországon keletkező lengyel nyelvű irodalomról, ezt az egy esetet leszámítva, majd csak a XX. századtól, pontosabban a II. világháborútól kezdve beszélhetünk. Ez az állítás megfelel a valóságnak, jóllehet Magyarországon több ízben is megnőtt az érdeklődés a lengyel kultúra s benne a lengyel irodalom iránt, különösen Lengyelország XVIII. század végén bekövetkezett felosztása, az ország függetlenségének elvesztése után, valamint a XIX. század egymást követő felkelései nyomán. Ez az érdeklődés minden ilyen esetben lengyel témájú magyar irodalmi alkotások megszületését eredményezte, hogy példaként csupán Eötvös József A befagyott Visztulához”, Vörösmarty Mihály Az elveszett ország című versét, Táncsics Mihály A hontalan lány című novelláját említsem, vagy az olyan, lengyelek melletti kiállást bizonyító eseményt, amilyen a kiváló lengyel romantikus költő, Juliusz Słowacki Mazepa c. verses drámájának 1847-es bemutatója volt a pesti Nemzeti Színházban. Az egymás irodalma iránti kölcsönös érdeklődés növekedésének mérföldköve volt az 1848–49-es magyar szabadságharc, amelyet hathatósan támogatott a lengyel önkéntesek többezres serege. A szabadságharc leverése után sem csökkent a magyar irodalom iránti lengyel és a lengyel irodalom iránti magyar érdeklődés, mely utóbbi a következő orosz ellenes, ún. „januári” lengyel felkelés idején (1863– 64) érte el újabb csúcspontját. Az 1850-es évek elején jelent meg, valószínűleg először, a „magyar – lengyel két jó barát” mondás, s ekkor született Cyprian Norwid Gyász-rapszódia Bem emlékére című híres költeménye is, a század utolsó évtizedeiben pedig a magyarok is felfedezték maguknak – fordítások révén – többek között Adam Mickiewicz verseit (a Krími szonettek ciklust), megismerkedhet-

tek lengyel írók színpadi műveivel (főleg a két Fredro, apa és fia darabjaival), különféle prózai alkotásokkal (Ignacy Kraszewski alkotásaival vagy Henryk Sienkiewicz Quo vadis c. regényével). Lengyelországban ugyanekkor jelentkezik a Petőfi-kultusz, s egyre népszerűbbek lesznek Jókai Mór regényei. Hasonló volt a helyzet a II. világháborúig, függetlenül az I. világháborút követő politikai változásoktól, mint amilyen a független Lengyelország újjászületése és Magyarország területi megcsonkítása volt, s ennek következtében a két országot elválasztó új államalakulat, Csehszlovákia létrejötte. A fenti hosszan tartó, kulturális szempontból gyümölcsöző korszakban Magyarországon mindennek ellenére sem születtek lengyel nyelvű irodalmi alkotások, nem születtek lengyel írók, pedig az itt élő lengyel népesség már az 1867-es kiegyezéstől kezdve lassan kialakította saját szervezeteit, aktív kulturális életet folytatott, amihez a két világháború közötti időszak is megfelelő körülményeket biztosított. Amikor 1939-ben a hitleri Németország és a bolsevik Szovjetunió kirobbantotta a II. világháborút azzal, hogy egy újabb felosztás céljából megtámadta Lengyelországot, több mint százezer lengyel menekült talált Magyarországon oltalomra, menedékre. Voltak köztük írók is, akik a háború közel hat esztendeje alatt mindvégig itt éltek. A legismertebb közülük Stanisław Vincenz, a még háború előtt írt, Magas fennsíkon c. kiváló regény szerzője, akinek Magyarországon írt elbeszélései a Hódmező c. kötetben jelentek meg. A másik központi alak a nagyszerű költőnő, Kazimiera Iłłakowiczówna korábban, még Lengyelországban Józef Piłsudski államfő személyi titkára volt. Az 1941-ben viszszacsatolt Kolozsvár lakójaként összeállított egy Ady-válogatást, és a korszakra vonatkozó visszaemlékezései is megjelentek. A Magyarországon alkotó fiatalok közül meg kell említeni Tadeusz Fangratot (akinek nemcsak saját versei, de Ady- és József Attila-válogatásai is megjelentek), Lew Kaltenberghet, Adam

27

PoLíSz Bahdajt (az idő tájt Jan Kot álnéven írt). A háború végeztével Vincenz Nyugatra emigrált, a többiek visszatértek Lengyelországba. A háború utáni évekből, a mai napig négy olyan, Magyarországon élő lengyel írót tartunk számon, akik lengyelül alkotnak. A legidősebb jómagam vagyok – 2009-ben 75 éves leszek, és 1965 óta élek Budapesten. A másik irodalmár az 1947-ben született Wawrzyniec Marek Rak, aki 1983-ban telepedett le Magyarországon, Győrben, s négy remek epigrammakötete jelent meg. A harmadik személy a Varsói Egyetem magyar szakán végzett kiváló műfordító, Teresa Worowska, aki elsősorban Márai Sándor prózáját népszerűsíti Lengyelországban, de verseket is fordít (Balassi Bálintot). Négyünk közül Elżbieta Adamska-Mohos a legfiatalabb. Bölcsészeti tanulmányainak végeztével érkezett Magyarországra a nyolcvanas években, majd többszöri költözés után Zalaegerszeg közelében telepedett le. Évek óta ír, ám első – érdekes, érett – versgyűjteménye csak a múlt évben látott napvilágot. A magyarországi lengyel nyelvű írásművészet és – tágabb értelemben – lengyel irodalmi tevékenység fenti, rövid áttekintése alapján megállapíthatjuk, hogy nem eresztett Magyarországon olyan mély gyökereket, amelyek bármiféle folyamatosságot eredményeztek volna. Első generációs letelepültek irodalma volt és maradt, amely minden esetben még Magyarországon kívül, Lengyelországban csírázott ki, és egymásra semmiféle hatást nem gyakorolt. Teljességgel hiányzik ugyanakkor az őshonos irodalom (pl. az Emődtől Miskolcon át Aggtelekig húzódó területen élő lengyelek XVIII. századi derenki tájszólásában), amely nemzedékről nemzedékre képes volna újjászületni.

Észak-Árván át egészen az észak-szepességi Ólublóig, mintegy 150 ezres lélekszámmal). Jelenleg inkább a szétszóródottság, a magyar lakosságba váló beolvadás jellemzi a mintegy 10-12 ezer főre becsült magyarországi lengyelséget és azokat, akik még emlékezetben tartják lengyel gyökereiket. Így van ez, függetlenül attól, hogy továbbra is létezik még két kisebb lengyel település Borsod-AbaújZemplén megyében. A polónia (mi így nevezzük az anyaországon kívül élő lengyel származású népességet) Magyarországon a XIX. század második felében kezdte magát megszervezni. Az I. világháború előtt is, a két világháború között is működő magyarországi lengyel szervezetek, erőteljesen kötődve a római katolikus valláshoz, elérték, hogy Budapest Kőbánya kerületében lengyel templom épüljön – 1930-ban szentelték fel, 1932ben pedig felépült mellette a Lengyel Ház is (ekkor még Menedékháznak nevezték). E két hely lett a magyarországi lengyelség kulturális-művelődési tevékenységének – benne irodalmi, vallási és közösségi életnek – a központja (mintegy intézményi őse), jóllehet irodalmi eseményekre, találkozókra másutt is sor került, pl. a Magyarországi Lengyelek Egyesületében. A II. világháború után, az ötvenes évek elején a nemzetiségi szervezeti tevékenységet a kommunista hatalom betiltotta. A Menedékházat államosították, magyar kézbe került, és a templomban sem szolgálhattak tovább lengyel papok. A kulturális élet és az irodalmi tevékenység többévnyi szünet után a Bem József Lengyel Kulturális Egyesületben született újjá, amelynek létrehozását 1958-ban tették lehetővé (W. Gomółka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt főtitkára emelt érte szót Kádárnál). A szóban és lélekben egyaránt lengyel nyelvű nemzetiségi kultúra igazi fejlődése a rendszerváltás után vette kezdetét, különösen az 1993-ban elfogadott „A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény”

3. A mai, megcsonkított területű Magyarországon élő lengyel népesség már nem lakik olyan zárt közösségekben, mint az egykori, az I. világháború után Magyarországtól elcsatolt Felvidék északi részében (Csadcától

28


hatályba lépése után. A magyarországi lengyelség – tizenkét egyéb nemzetiséggel együtt – ekkor „kisebbségi” státust s ezzel járó privilégiumokat kapott. A legfontosabb ezek közül az volt, amely lehetővé tette önkormányzatok létrehozását a már létező és újonnan keletkezett, hagyományos társadalmi szervezetek mellett. Az önkormányzatisággal – különösen az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat létrejöttével – lehetővé vált kisebbségi intézmények, valamint tömegkommunikációs (újabban angolos elnevezéssel „mediális”) központok létrehozása a korábbiaknál jóval nagyobb összegű állami támogatással, ami az irodalmi tevékenység szempontjából is jelentős változás volt. Mi, lengyelek egymás után három lengyel kisebbségi intézményt hoztunk létre – a magyarországi lengyelség történetében először. Ez a három, kisebbségünk kulturális tartóoszlopainak tekintett intézmény a következő volt: a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára (1998-ban jött létre teljesen újonnan), a Lengyel Ház (1998-ban kaptuk vissza, 2003-ban emeltük kisebbségi intézmény rangjára), valamint az Országos Lengyel Nyelvoktató Iskola (2004-ben alakult a korábban működő vasárnapi iskolák helyett). Mindhárom intézmény helyet ad irodalmi találkozóknak, az iskolában és vidéki tagozataiban pedig szavalóversenyeket is rendeznek a tanuló ifjúságnak. Van még egy, nem formális „intézményünk”, az 1996-ban megalakított Magyarországi Lengyel Alkotói Fórum, amelynek tagjai közé írók és újságírók is tartoznak. A kilencvenes évek közepétől – az önkormányzatiság révén – létrehozott tömegtájékoztatási eszközök ma már széles körű publikációs, ezen belül irodalmi tevékenységet tesznek lehetővé. Ez elsősorban a sajtóra vonatkozik. 1995 végétől létezik a Polonia Węgierska c. havi folyóirat (kezdetben Magazyn Polonijny néven), 1997 óta pedig „negyedévi mellékletként” működik mellette a nyolcvanas évek közepétől megjelenő (de

akkoriban ritkábban és rendszertelenül kiadott) Głos Polonii c. lap. Az utóbbi évtizedben kezdte kiadni a Lengyel Templom a Quo vadis? c. negyedévi folyóiratot. Ugyanebben az időszakban jött létre a magyarországi lengyelség internetes honlapja „www.polonia. hu” címen, van heti félórás lengyel nyelvű rádióadásunk, s van még 1993-ban létrehozott lengyel tévéműsorunk is a Rondó c. havonként jelentkező program keretében. Nagyon fontos, az aktív kultúrpolitikai és könyvkiadói tevékenységet támogató tényező, a pályázati dotációs rendszer is. Bizonyos értelemben szerencsejátékként működik, különösen az utóbbi években az egész magyar gazdaságot érintő egyre erőteljesebb válság miatt, mégis, ezek a pótlólagos, célzott pénzösszegek tették lehetővé, hogy az Országos Önkormányzat is, de más lengyel kisebbségi intézmények is sok fontos kulturális rendezvényt s egy sor könyv kiadását támogassák. Utóbbiak között vannak olyanok, amelyek különféle történelmi tudományos konferenciák előadásaiból közölnek szemelvényeket, lehetnek különálló tudományos dolgozatok, mint pl. Sallai János A magyar–lengyel határ története (1997) c. munkája, az én Polska flaga nad Dunajem – Lengyel zászló a Duna mentén c. kétnyelvű kötetem a magyarországi lengyelségről, de vannak szépirodalmi kiadványok is, amilyen pl. W. M. Rak 2004-ben kiadott epigrammakötete (Romans z fraszkami). 4. Én Magyarországon nem emigránsként élek, aki politikai, gazdasági vagy egyéb más kényszer miatt hagyta el hazáját. Életem nagy kalandjának tartottam azt, amikor Poznańból, ill. Varsóból Budapestre költöztem, s erre önszántamból határoztam el magam, csak azt nem tudtam, meddig fog tartani ez a kaland. Magyar zongorista feleségemnek, vagyis egy rokon léleknek a hazájába kerültem – amennyire rokon a zene és a költészet –, feleségem hozzátartozói, barátai közé, olyan országba, amely hagyományosan jó viszonyt ápol a lengyel néppel. Akkor már

29

PoLíSz tudtam annyira magyarul, hogy kezdettől fogva a szakmámban dolgozhattam mint mezőgazdasági gépészmérnök, s örömömet leltem gépészeti és tudományos újítások létrehozásában, amelyekkel bizonyos szakmai sikereket is arattam (1972-ben pl. a Budapesti Nemzetközi Vásár fődíját nyerte el egy olyan gép, amelynek felelős tervezője voltam, 1983ban pedig országos díjat nyertem mezőgépesítési témakörben az év legjobb tudományos cikkének elismeréseként). Időközben egyre szélesebb körű és egyre mélyülő irodalmi kapcsolatokra is szert tettem, ezek egy része aztán tartós ismeretséggé, sőt barátsággá alakult. A Duna mentén élve, egyre többet tudtam meg arról is, hogy mennyire eltér az indoeurópai népek kulturális forrásaitól és őstörténetétől a magyar nép ősi kultúrája és őstörténete, s ennek ellenére mégis menynyi hasonlóság van a két ezeréves szomszéd, Magyarország és Lengyelország történelmi folyamataiban. Mindezek hatására egyre gyorsabban merültem el a magyar gondolkodás, a magyar nemzeti karakter mélységeiben. Ugyanakkor továbbra is fenntartottam személyes – családi és szakmai (műszaki és irodalmi) – kapcsolataimat hazámmal. Az irodalmi szövegeket továbbra is mindig lengyelül fogalmaztam, és évente legalább egyszer haza is utaztam Lengyelországba, s ott jelentek meg folyamatosan (harminc éven át) – egyetlen kivétellel – a könyveim is. Budapesten: munkahelyemen, az üzletekben a magyar nyelvet használtam, de otthon – fiammal és feleségemmel – csak lengyelül beszéltem. Így aztán kialakult bennem egyfajta lelki kettősség, úgy éreztem magam, mintha annak idején, 1965-ben csupán Lengyelország

egyik vidékéről egy másikba költöztem volna, mintha Lengyelországot csupán – saját használatra – megnagyobbítottam volna Magyarországgal. Másfelől – a helyzetet a másik oldaláról szemlélve – mintha Magyarországot ugyanúgy nagyobbítottam volna meg Lengyelországgal. Kialakult tehát sajátos módon egy olyan állapot, amilyenre volt már példa nemzeteink történetében – Nagy Lajos és Jagelló Ulászló, s bizonyos mértékig Báthory István idejében –, nevezetesen a két ország perszonáluniója, éppen csak azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem hivatalos állami aktus keretében, hanem egy magánszemély képzeletében, aki a maga számára (bár talán mások számára is) elbontotta a fölösleges határokat. Ahhoz azonban, hogy ez az állapot egyáltalán létrejöjjön, minden esetben kölcsönös empátiára volt szükség. És így van ez a mai napig is. 5. Azt, hogy a nemzetiségi írók irodalmi szervezetbe tömörüljenek, kizárólag a Magyar Írószövetség keretében tudom elképzelni nemzetiségi szakosztályként, minthogy az Írószövetség a legrégebbi és legnagyobb magyarországi irodalmi szervezet, amely megfelelő kulturális és erkölcsi hagyományokat képvisel, s amely eddig is tagjai közé fogadta a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozó írókat (lengyelországi íróegyesületi tagságom mellett én magam is tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek). Egy önálló nemzetiségi írókat tömörítő szervezet csak újabb versenytársként jelentkezne a gazdaság piacán, ezért ezt az elképzelést nem támogatom. (Fordította: Szenyán Erzsébet)

30


Konrad Sutarski

Napod Meglátogatlak szülőhazám nem tudván már csak vendég vagyok nálad vagy otthonomba térő s te valamivel folyvást megdöbbentesz csábítasz hol kormányválsággal bár emitt dicsérnek hol nagy havakkal melyek nincsenek délen Nem vágyakozom utánad hísz messziről is mindig veled vagyok ebben a másik hazában melynek illata mint a tiéd bár ő nem te vagy Hozzád nagyítom hozzád kapcsolom egyre így történeteszámomra a te sorsod is kudarca és fájdalma mintha tiéd volna de fényes napja is a te napod

(Cséby Géza fordítása)

Buda üdvözlése visszatérek e valahány dombnál több rombadőlés emlékétől meghízott földre a megrepedezett városhoz közeledem mely rücskös-nyers akár a szikla honnan az ordítással betelt testeket lelökték és akadnak utcák szürke szorosok tömegeket terelni két sor kordon között akadnak tág terek hol kötelet fontak valamennyi faágból ballagok e város kövein a szelid már-már fehér hídon át a tetők lépcsőin fölhágva a vendégszerető küszöbre lépek s bár a borzalmakból alig kitántorgott emberek fogadnak bizakodók s már ez is emlék

31

(Marsall László fordítása)

PoLíSz WASS ALBERT EMLÉKEZETE LVII. RÉSZ

Wass Albert Los Angeles-i beszéde (1977) Bevezetés A házigazda: És megmondom őszintén, nem szoktam vers előtt bevezető szöveget mondani, az üzenetet rá szoktam bízni a költőre vagy az íróra, akik azt a legjobban megírták és előadják. De ma, amikor egy ilyen illusztris vendégünk van, egy ilyen ízig-vérig magyar ember, úgy érzem, hogyha azt mondanák nekem ma, hogy a világon egy személlyel képviseltessem a magyarságot, azt mondanám, Wass Albert az, aki ennek az elvárásnak tökéletesen megfelel. Azt a nemes egyszerűséges szívet-lelket, azt, ami a magyar nemzetet olyan naggyá teszi, olyan különössé és egyedülállóvá a népek között, és azt, ahogy átéli, amit mond. Nagyon sok ember gyönyörűeket ír, de valahogy érezzük, nem biztos, hogy úgy is él, úgy is érez, mint ahogy beszél, de őnála érzi az ember, hogy a szívét-lelkét, tehetségét, tudását, mindent beleadott. Wass Albert a legnagyobb élő magyar író. Mint már mondtam, megtiszteltetés, és mindannyiunk számára az kell, hogy legyen, hogy őt tolmácsolhatjuk, hogy meghallgathatjuk, segíthetjük a munkáját. Ő el fogja magyarázni, miért kell ennek az angol nyelvű irodalomnak, az ő könyvének – mely most fog kijönni – olyan magas, százezres példányszámban megjelenni. Azért, hogy az összes amerikai iskolába – nemcsak egyetemekre, hanem középiskolákba is – eljuthasson. És nem akarok elébe vágni, de még egyszer a lelkükre szeretném kötni: itt nem csak kultúrmunkáról és annak a megsegítéséről van szó. Itt van például az én esetem. Én nagyon boldog vagyok, hogy veszik a lemezeimet, és úgy érzem, missziót teljesítek, mert a magyarságot, a magyar irodalmat és kultúrát terjesztem idegenben. De itt életmentésről van szó. Itt arról van szó, hogy annak a magyar-székely embernek a kínját, azt az ütés-verést, azt az életet, amit elvesznek tőle, mindazt nem tudjuk megismertetni a világgal, csak ezeken a könyveken keresztül. Tehát mindannyiunknak áldozni kell, és nagyon, erőnkön felül kell áldozni. Mert valljuk be őszintén, az Isten megsegített bennünket, és mindenkinek van itt mindene. Csak piciny kis áldozatról van szó. A nőknél arról, hogy egy ruhát nem vesznek meg, vagy egyszer nem mennek el a fodrászhoz. A férfiaknál arról, hogy talán nem mennek el egy vacsorára, és nem rendelik meg azokat a szokott italadagokat. De én ezenkívül sokkal nagyobbat szeretnék kérni. Én azt szeretném kérni, hogy tegyék lehetővé azt, amit ő a versében olyan gyönyörűen fest, mikor azt mondja, hogy hordozza a láthatatlan lobogót, utolsó kincsünket, utolsó jussunkat, a szót. És azt, hogy ezt a szót nem kell, hogy lobogtassa a csillagoknak, hanem hogy kitűzze fent az ormunkra, és ezzel a szóval el kell hogy jussunk mindenhova. Ehhez nagyon kérem a segítségüket, de nem csak adományokat. Nem adományról van szó, hanem arról van szó, hogy mi itt kint vagyunk Amerikában, de… azok ott meghalnak. És kik halnak meg, és kik ölik őket… nekünk muszáj ezt megtenni. És most engedjék meg, hogy ezt a gyönyörű versét elszavaljam. A címe: A láthatatlan lobogó. (Elhangzik a vers) Nagyon szépen köszönöm, és most még csak egyet szeretnék megemlíteni. Ezt a két szép dísztárgyat Wass Albertné1 jóvoltából megkapta az egyház, az ontariói egyház azért, hogy kisorsolják. És Wass Albert be fog írni egy mondatot akár ebből a versből, akár az Üzenet haza című gyönyörű verséből, amit az illető szeretne. Úgyhogy majd azt kérem, sorsolják ki. Köszönöm szépen.

32


(Következik az amerikai és a magyar himnusz) Hölgyeim és uraim, most pedig fel kell konferálnom a főszereplőt, Wass Albertet, ismertetnem kell életét, útját és jelenét, csak pár mondatban. Otthon, Erdélyben gróf, író, földbirtokos. 1943-ban az orosz frontra került, és a székely hadosztállyal végigharcolta a második világháborút. Így került a nyugati frontra, és így kényszerült elhagyni az ősi földet. Németország után Amerikába jött. Itt – miután diplomáinak egy részét külföldön szerezte, így a Sorbonne-on is, és több nyelvet beszél – nyelvész, egyetemi tanár lett a Floridai Állami Egyetemen. Számtalan irodalmi, történelmi, prózai és verses munkája jelent meg itt és másutt külföldön is, több nyelven. Az Erdélyi Világszövetség elnöke, Erdély barikádjának gyakorlati harcosa és irodalmi apostola. Hölgyeim és uraim, Wass Albert következik.

Wass Albert beszéde Köszönöm szépen a gyönyörű bemutatást! Hölgyeim és uraim, a mi szeretett lelkipásztorunk ma a lélek erejéről beszélt, ami Isten megnyilatkozása az ember felé. A lélek erejének emlegetése a mi számunkra nagyon is időszerű. Történelmünk során megtanulhattuk, hölgyeim és uraim, hogy csak egyetlen erő van, és ez a lelkierő. Minden más erő a nyersanyagon, fegyvereken múlik, jön és megy. Fellángol és elfújja a szél, eltűnik, és nyoma se marad. Az egyetlen maradandó erő a lélekerő. Ez az az erő, amit mi, magyarok meg kell hogy leljünk a magunk számára, mint ahogy őseink annak idején meglelték, s a lélek erejével és segítségével ezeréves hazát alkottak maguknak a Kárpátok medencéjében. Amikor a lélek ereje meggyöngül, amikor a lélek lángja fényét veszti, a haza összeomlott. S azóta is omlunk tovább. A minap azt mondta nekem az egyik floridai nagyvárosban egy nagyon jómódú magyar: „Én Dunántúlról való vagyok, az én rokonságom ott él, mi közöm nekem Erdélyhez?” Annak idején odahaza édesapám minden ősszel kihajtatta a sertéseket makkra a havasba. Valami nagyon érdekes dolgot tanultunk ott meg, amit én azóta is magamban hordozok. Az ember kihajt egy falka ostoba disznót a havasba makkolni, nyomban ott teremnek a farkasok. Elkezdik körözni őket. Na mindegyik sertésfalkában valamilyen titokzatos oknál fogva van egy-két süldő, amit a falka nem tűr meg maga között, hanem kiveti, és távol kell maradnia a többitől. De ha egy farkas megtámadja ezt a kissé távolabb széledő süldőt, és az egyet visít, az egész falka mint egyetlen nagy tank ráront a farkasokra, és darabokra tépi. Miért teszik ezt? Nem azért, mert azt a falkából kicsapott süldőt talán szeretnék, mert ha szeretnék, nem vernék ki, hanem mert ösztönösen tudják, hogyha egy taggal gyöngébb lesz a falka, akkor ennyi erőt vesztett. Ha két taggal, három taggal, négy taggal gyöngébb lesz a falka, az egész falka szenved. Mi az oka annak, hogy mi, magyarok ezt nem értjük meg? Erdély, a hárommilliós erdélyi magyarság nem az én problémám egyedül, hanem minden magyar problémája. Mert ahogy hárommillió magyar elvész, a magyarság létszáma hárommillióval csökken. Mert ha Erdélyt veszni hagyjuk teljesen, akkor holnap Magyarország határa a Tiszánál, holnapután a Dunánál lesz, és ötven év múlva csak egy rezervátummarad valahol Budapest egyik külvárosában, ahol majd mondogatják, hogy itt élnek az utolsó európai magyarok. Hölgyeim és uraim! Erdély ügye mindannyiunk ügye. És Erdély ügye elsősorban azt jelenti, hogy tudomásul kell vennünk, és tudomására kell adnunk az egész világnak, hogy az erdélyi magyarság bár gyakorlatilag ma kisebbségi sorsban él, a valóságban elvileg nem lehet kisebbség, mert a Kárpát-medence magyar őslakó népi tömbjének, a többségnek egy darabja. Ezt egy amerikai úrnak, egy szenátornak a következőképpen magyaráztam meg. Ha

33

PoLíSz azért jött, mert ma Dél-Floridában több a spanyolul beszélő ember, mint az angolul beszélő, ha ezért valamilyen szerencsétlen háború során Floridát odacsatolnák nyugathoz, a Floridában élő angol nyelvű amerikai mégse lenne kisebbség Kubában, hanem egy elszakított népi egységnek a része. Ha Kaliforniát Mexikóhoz csatolnák valamilyen oknál fogva, az ott élő amerikai nem lenne Mexikónak egy kisebbsége, csak gyakorlatilag, elvileg nem. Most továbbmenve, amikor engem megvádoltak azzal a State Departmentnél2, hogy velem nem lehet tárgyalni, mert én egy bolond revizionista vagyok, akkor egy state departmentbeli barátom megkérdezte tőlem, hát magyarázzam meg neki, hogy mi az, miféle háborús bűnösség az, hogy revizionista, mert a szótárban nem szerepel ez a szó. Erre megmagyaráztam neki, hogyha Kaliforniát Mexikóhoz csatolják valamilyen szerencsétlen háborúvesztés folyamán, s ő ebbe nem nyugszik bele, hanem a békeszerződések revízióját követeli, akkor ő revizionista. Erre ő rám nézett, s azt mondta, nálunk ezt úgy hívják, hogy patriot, hazafi. Az természetes, hogy az ember visszaköveteli azt, ami a népéhez és nemzetéhez tartozik. Hát miért vagyunk mi, magyarok olyan szerények, hogy nem merjük megmondani a világnak, hogy Erdély Magyarország szerves része földrajzilag, gazdaságilag, politikailag és természetesen kulturálisan. Fegyveres erővel, különböző politikai fondorlatokkal mindent el lehet szakítani, Alaszkát oda lehet tenni Szibériához, Észak-Amerika északi részét Kanadához, Kaliforniát Mexikóhoz, Floridát Kubához, ezt mind meg lehet tenni. Ez nem jelenti azt, hogy abba az amerikai nép bele fog nyugodni. Merjük mindezt megtenni mi is ebben a helyzetben, melybe nagyrészt a magunk hibája miatt jutottunk, de ez már mindegy. Most már kár azt keresni, hogy ki volt a hibás. Ami megvan, az megtörtént. Most már azt kell nézni, hogy hogyan lehet ebből kibújni, hogyan lehet megjavítani azt, ami rossz? És most itt visszatérek arra, amivel itt kezdtünk. Mivel kezdtünk? Két himnusszal, az amerikai és a magyar himnusszal. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy mi magyar nemzetiségű amerikai állampolgárok vagyunk. Ez a mi politikai helyzetünk ebben az emberi világban. Ez pedig olyan előretolt politikai állás, olyan hasznos politikai helyzet, hogy ezt nem kihasználni bűnös dolog. Nekünk, amerikai magyaroknak elsősorban nemzetünkkel szemben az a kötelességünk, hogy tudomására hozzuk ennek az országnak, a kormányának, az iskoláinak, a tudományos világának azt a valóságot, amit fél évszázadon keresztül a magyar nép ellenségei elhallgattak. De – mint amerikai állampolgároknak – becsületbeli kötelességünk az, hogy felvilágosítsuk ennek az országnak a kormányát arról, hogy újra rossz utakon járunk, újra félrevezetés áldozata lesz, ha nem vigyázunk. Ez a mi kötelességünk. Miért? Mert minden ballépésünknek káros következménye van erre az országra is. Ha még több ballépést követ el Amerika, teljesen hitelét veszti a világban. A román propaganda iszonyú hadjáratot végez, mint ahogy végzett eddig is annak a hazugságnak a bebizonyítására, hogy Erdély ősi román föld, hogy ők a rómaiak leszármazottai, meg ehhez fogható badarságok. Emlékezetükbe kell idéznem, hogy annak idején – az idősebbek emlékezni fognak – bizony már hetven éve is megvan annak, de nagy port vert fel, egy bizonyos Iorga3 nevezetű egyetemi tanár, aki később román miniszterelnök lett. Párizsban a Sorbonne-on bemutatta új könyvét francia nyelven, aminek az volt a címe: A románok története. Ott bemutatni egy könyvet, egy tudományos könyvet, azt jelenti, hogy kísérlet a világhírre. Iorga professzor könyvét egy háromtagú bizottság, három francia tudós vizsgálta át. S akkor magukhoz kérették Iorgát, és azt mondták neki, hogy: „Kedves professzor, ez mind nagyon szép. De sehol nem találunk semmi bizonyítékot arra, hogy mindez igaz is”. Erre Iorga elnevette magát, és azt mondta: „igaz, vagy nem igaz, az nem fontos az én számomra. Az a fontos, hogy politikailag hasznos”. A Sorbonne tehát nem fogadta el a könyvet, nem lett a világon elismert könyv. De ennek ellenére sokszázezres példányszámban szétment a

34


világban, s megmérgezte a köztudatot. Ugyanez folyik ma is. A lélek erejére van szükségünk, hogy ezt a hamisságot letörjük, s az igazságot megismertessük a világgal. Mikor én tíz évvel ezelőtt itt voltam az Önök körében, pontosan ugyanerről beszéltem. S az Önök segítségével, láthatják majd, elértünk valamit. Voltak csalódásaink, nehéz küzdelmünk, de eredményeink is voltak. Nem az én eredményeim ezek, az Önöké. Azoké a derék magyaroké, akik mellém álltak, s akik megsegítették a munkámat. Akik az Amerikai Szépmíves Céh4 tagságát vállalták azért, hogy könyveket adhassunk ki. Most, tíz év múlva újra itt vagyok azzal, hogy bejelentsem: elérkezett az ideje annak, hogy egy nagy lépéssel továbbmenjünk. Most már ott vagyunk, hogy az az amerikai egyetemi hallgató vagy egyetemi tanár, aki egy tudományos kutatómunkát akar végezni Erdéllyel vagy a magyar nemzettel kapcsolatban, az már elmehet a nagyobb egyetemek könyvtáraiba, és megtalálja a mi könyveinket. Ezeket, Istennek hála, már használják is, az egyetemi körökben újabb és újabb tanulmányok jelennek meg, melyek ezekből a könyvekből merítik az anyagot. Most azonban elérkezett az ideje annak, hogy a tudományos síkról átlépjünk végre a politikai síkra. Amint tudják, az Egyesült Államok kormánya immár második éve commercial statust5 adott Romániának. Ami azt jelenti, hogy a mi adott dollárjaink segítségével Románia kereskedelmi kedvezményeket kap. Ami viszont újra azt jelenti, hogy – mint amerikai állampolgároknak – nekünk jogunk van ahhoz, hogy tiltakozzunk ennél a kormánynál az ellen, hogy a mi dollárjainkat Romániának adják mindaddig, amíg Románia nem hajlandó betartani a békeszerződést. Nagyon kell azonban vigyáznunk egy dologra. Amikor beállunk az úgynevezett „human rights”, emberi jogok vonalára, akkor nagyon kell vigyáznunk arra, hogy félreértés ne legyen, mint ahogy az már megtörtént legújabban. Nagyon kell vigyáznunk arra, hogy a képviselőink, szenátoraink és a kormányunk megértse azt, hogy mi nem a romániai román nép emberi jogaiért küzdünk, hanem a Romániában élő magyar őslakosság nemzeti jogaiért. Azokért a nemzeti jogokért, amiket a békeszerződések biztosítanak. Azokért a nemzeti jogokért, amiket Románia alkotmánya biztosít. Azokért a nemzeti jogokért, amiket legújabban a Helsinkien Agreement6 biztosít. És ugyanakkor ésszerű még az is, ha tudomására hozzuk a világnak, hogy mi nem elégszünk meg az emberi jogokkal. Mi nem elégszünk meg még a nemzeti jogokkal sem. Mi nem mondunk le arról, hogy Florida az Egyesült Államokhoz tartozik, és Erdély Magyarországhoz tartozik. Mindegy, hogy ki milyen nyelven beszél ott, akinek nem tetszik, az elmehet. De nem az őslakó az, akinek el kell mennie, hanem az, aki későbben érkezett, ha neki nem tetszik. Ezt az amerikai megérti, nagyon tisztán, mert nekünk is azt mondják, ha berzenkedni kezdünk, ha nem tetszik, miért vagytok itt. Ideje tehát, hogy ezt a takarót teljes egészében minden vonalra kivetítsük. Ezt nem önigazolásképpen hozom föl, hanem csak meg akarom magyarázni azt, hogy miért vállalom én magamra azt, hogy bizonyos magyar körökben is ostoba revizionistának, álmodozónak s ehhez hasonló embernek nevezzenek engem. Azért tűröm ezt el, mert valóban az is vagyok. Álmodozó, igen, álmodozó. És álmodozásomban én hiszek abban, hogy a világot egy Isten kormányozza, és én igenis hiszek abban, hogy Isten igazságos. Hogy a mi számunkra ez ma nem így tűnik, ha őszintén és becsületesen megvizsgáljuk, akkor be kell látnunk azt, hogy az Úristennek mindeddig nagyon kevés lehetősége volt arra, hogy bennünket megsegítsen, mert mi restek voltunk megsegíteni önmagunkat. Mert a történelem törvénye – ami egyúttal Isten törvénye is – nagyon tisztán és világosan mutatja, hogy azok, akik hűtlenek a fajtájukhoz, azok, akikből hiányzik a lelkierő, azok a népek, akikből hiányzik a nemzeti erő és a nemzeti akarat, azok felszívódnak a világ többi népei közé, és nyomuk se marad. A lelkierőn múlik tehát, a visszatérés lelki erején, hogy képesek vagyunk-e mi, magyarok újra visszatérni Istenhez.

35

PoLíSz Ahhoz a lelki erőhöz, ami bennünket valamikor naggyá tett, s aminek a titka olyan egyszerű, hogy nagyon kevesen gyakoroljuk. Mit mondott az Úrjézus, mi a legfontosabb törvény? Szeressétek egymást! Nézzünk önmagunkba, drága jó magyarok, szeretjük mi egymást? Ha mi valóban szeretnénk egymást, akkor nem lennénk széthúzóak, nem ócsárolnánk egymást, nem áskálódnánk egymás ellen, hanem mint az a bizonyos makkon lévő disznócsorda, együtt tömörülve védenénk meg a saját, a bajba jutott fajtánkat. A Szentírásban azonban találok vigasztalást is. Mi itt, Amerikában egymillióan vagyunk magyarok. Ebben az egymilliós magyar tömbben azokat a magyarokat, akikre azt lehet mondani, hogy nemzetileg is magyarok, egy ezrelékük képezi. Minden ezerben egy. De most gondoljunk csak arra, amit a Szentírás mond. Ha öt igaz embert lelek, mondta volt az Úr, megmentem a várost. Ha ezer igaz magyart lelek, azon az ezer igaz magyaron keresztül megmentem a nemzetet. Ezt mondja az Úr, és én ezt hiszem. S én azért nem azokhoz járok, akiket nem lehet megmenteni, hanem azokhoz, akiket össze lehet hozni. Akik megértik azt, hogy szeretnünk kell egymást, ami nem azt jelenti, hogy mindig mindenben egyet kell értenünk. Nyelvében él a nép, tetteiben él a nemzet, ez a különbség. Egy nép, amely nyelvében él, az még nem nemzet mindaddig, amíg nem tud együttesen cselekedni. Ez a gyönyörű kis magyar egyházközség, gyönyörű kis magyar gyülekezet örömmel tölthet el mindenkit. Gyermekeket lát itt az ember, akik a magyar szó ismeretében nőnek föl. Önkéntelenül azonban fölmerül a kérdés, hogy a magyarul írott szó ismeretében fölnevelkedett gyermek tetteiben is magyar lesz-e végül, amikor gondolkodása már a befogadó ország gondolkodása lett. Sajnos én úgy tapasztaltam, hogy nagyon ritkán. Érdekes dolgokat tapasztaltam világjárásomkor. Találkoztam olyan magyarral, akinek az apja már itt született, aki soha még magyar szót nem is hallott, de hajlandó síkra szállni a magyar nemzeti érdekért. S találkoztam itt olyan magyarral, akinek az apja koronaőr volt odahaza, aki a nemességet valamelyik Árpádházi királytól kapta volt, s aki azt mondta nekem, én amerikai vagyok, mert én Amerikában élek. Pont. Megszűnt magyarnak lenni. Hölgyeim és uraim, olyan dolgok ezek, amiken érdemes elgondolkodni. Na most, felmerül a kérdés, hogy mit tehetünk mi? Mit tehetnek Önök, mit tehetek én? Rengeteget. Ennek az országnak a titka az, hogy azok, akik kormányon vannak, azok a valóságban nem azzal törődnek, sajnos, hogy amit a külpolitikában végeznek, az okos-e, vagy nem okos, helyes-e, vagy helytelen, hanem azzal törődnek, hogy amit ők ma tesznek, azért három évre vagy két évre megválasztják őket újra, vagy nem. Tehát ez azt jelenti, hogy nekünk mint amerikai állampolgároknak alkalmunk van befolyásolni ezt a kormányt a saját megválasztott képviselőink és szenátoraink útján. Ezt kell tennünk. Mindenki ezt teszi. Más nemzet is, én is ezt teszem. Ami a lélekszámunkat illeti azonban, az olyan magas százalék, egymillió a románok tizennyolc ezréhez viszonyítva, hogy nekünk kétségtelenül ezen a téren sikerünk kell legyen, ha valóban teszünk is valamit. Múlt évben csak nehányan dolgoztunk ezen, és hetvennyolc képviselőt szereztünk meg. Hetvennyolc képviselő aláírásával fordulhattak a Fehér Házhoz, sajnos leszavazták őket. Ma már százhatvannyolcnál tartunk, de még ez sem elég a kellő többség szavazatához. Ahol lehet, mindenütt hangoztatom, a magyar egyesületek küldjenek küldöttséget a maguk illetékes szenátorához, képviselőjéhez, és tiltakozzanak az ellen, hogy Amerika meghosszabbítsa Romániának most júniusban a kereskedelmi kedvezményeket mindaddig, amíg Románia eleget nem tesz annak, amit Románia az amerikai kormánynak is megígért egy esztendővel ezelőtt. Ahelyett, hogy megtette volna, amit megígért, ez év februárjában – bizonyára sokan vannak, akik tudják – bejelentette Ceauşescu a legújabb ötéves tervet, amely szerint 1982-ben nem szabad több magyar kisebbségnek lenni Romániában.

36


Fel kell számolni. Áttelepítések, kidobások: bármilyen módon fel kell számolni. Ez ellen nekünk tiltakoznunk kell, és cselekednünk kell, ez a legkevesebb, amit várhat tőlünk, amerikai magyaroktól Erdély. A másik oldalon pedig a román propagandát kell ellensúlyoznunk olyan kiadványokkal, amelyek az igazságot ismertetik. Örömmel mondhatom, hogy derék magyarok jóvoltából egy ilyen könyv ma már a nyomdában van. A címe az, hogy Documented Facts and Figures on Transylvania7. Ennek az első hatvan oldala egy sűrített történelem modern formában: évszám szerint, számokban, a kultúra stb. ismertetésével, és utána, a Mellékletben az erdélyi magyarság sérelmeiről felsorakoztatunk tizenkét tanúvallomást. Ezeket a tanúvallomásokat amerikai, észak-amerikai, dél-amerikai, európai, sőt tel-avivi bíróságok előtt tették eskü alatt azok, akiknek sikerült kimenekülniük Erdélyből, és ezek bizonyító erővel hatnak. Szörnyűséges dolgok vannak ezekben elmondva. S ezt is az amerikai közönség elé tárjuk, hogy tanuljanak, hogy lássák, mit csináltak a románok, és mit csinálnak ma is a magyarok. Hosszú lenne, hogy ha én ebből felolvasnék vagy beleolvasnék. Akit azonban érdekel, itt van velem a Helsinki Agreement teljes szövege, s annak vannak olyan pontjai, amelyekbe mi most belekapaszkodunk. És ezzel a könyvvel, amiről beszéltem, már idézzük a Helsinki Agreementnek ezeket a pontjait, és javaslattal állunk elő, hogy hogyan lehet ezeknek a pontoknak az értelmével megváltoztatni a helyzetet. Az egyik, amire senki se gondolt: mindjárt az Agreement első pontja kimondja, hogy határváltoztatások nemzetközi bíróság igénybevételével lehetségesek! Tehát mi azt követeljük most, hogy amennyiben Románia rövid időn belül nem valósítja meg mindazon a magyarsággal szemben való kötelességét, amiket ugyanúgy a saját alkotmánya, mint a békeszerződés, mint a Helsinki Agreement előír, és ezeknek a megvalósításáról egy Amerikából küldött vegyes bizottság nem győződhet meg személyesen, akkor vegyék igénybe ezt a pontot, és adják vissza Erdélyt Magyarországnak. Ennek szükségességét és jogosságát pedig nagyon egyszerűen bizonyítjuk azzal, hogy a románok három évszázadon keresztül éltek magyar uralom alatt. Nemcsak elszaporodtak, de kultúrát teremtettek maguknak a mi segítségünkkel, ami nekik azelőtt nem volt. Megtollasodtak. Bár annak ellenére, hogy minden esetben, amikor tehették, a magyarság ellen támadtak, ennek ellenére minden jogaikat elismertük, román iskolákat tartottunk fent nekik, román papokat fizetett a magyar állam. Hülye volt. De ebből a hülyeségből most legyen egy kis hasznunk. Ezzel szemben Románia az elmúlt fél évszázad során bebizonyította, hogy nem alkalmas arra semmilyenképpen sem, hogy vegyes lakosságú országrészek fölött igazságosan uralkodni tudjon. Márpedig a vegyes lakosságú vidékek ma a világ érdeklődésének középpontjában állnak minden kontinensen. Külön szakértők dolgoznak ma azon, hogy hogyan lehet Afrikában, Ázsiában, az amerikai kontinensen és Európában megoldani a legigazságosabb módon a vegyes lakosság adminisztrációját s életét. S a legkülönbözőbb nemzetek fiai megegyeztek abban, hogy ez csak úgy lehetséges, ha egy olyan államforma alá kerülnek, mely bebizonyította már, hogy alkalmas arra, hogy ott úgynevezett idegen ajkú emberek szabadon élhessenek. Hát ennél alkalmasabb, mint a magyar, ezen a téren sajnos nincs. Tehát most már élnünk kell ezzel, és be kell bizonyítanunk. Na ehhez kérjük az önök segítségét. Ennek a könyvnek már nem elég, hogy kijöjjön ezer, kétezer, háromezer példányban. Ennek a könyvnek ki kell jönnie legalább százezer példányban, hogy az eljuthasson mindenhova. Ez nem üzleti vállalkozás, mert ezeket a könyveket ingyen kell szétosztani, ilyen könyvet senki amerikai meg nem vásárol, se képviselő, se szenátor, se bíró, se ügyvéd, se tanár, se senki. Ezt át kell nekik adni. A románok naponta ezrével küldenek be könyveket ebbe az országba. Bármely iskolának egy növendéke írhat egy képeslapot Romániába – van erre cím –, amelyben információt kér bármiről, román táncról, román zenéről, csak egy kis információt, s nyomban kap egy óriási csomagot hatvan könyvvel,

37

PoLíSz angol nyelven, ingyen, ami bemutatja az egész mai román országot anélkül, hogy egyetlen egy helyen is ez az új szó, hogy magyar, szerepelne. Bemutatja a székelykaput, mint az ősromán kaput, bemutatja a kalotaszegi hímzéseket, mint az ősromán népművészetet, bemutatja a régi, ősi, kolozsvári református templomot. Az egyik könyvben például – nagy mulatságomra – azt olvastam róla, hogy ez még a rómaiaktól maradt. Hölgyeim és uraim, a rómaiak nem voltak keresztények akkor, abban az időben, azoknak a légionistáknak nem voltak templomaik. De mindenki, az amerikai is ezt elolvassa, akkor azt mondja, hogy ó, hát, lám, ugye. Hölgyeim és uraim, önök tudnak a romániai földrengésről, önök tudják azt, hogy sehol az amerikai televízióban, rádiókban vagy lapokban egyetlen szó sem esett arról, hogy Erdélyben mi történt. Miért? Mert Románia teljesen hírszolgálati blokád alá helyezte. Ma kaptuk az első hivatalos jelentést, itt van a nagytiszteletű úrnál, mely szerint, ha jól emlékszem, hatvankilenc székely templom rongálódott meg. Hogy most mi a románok következő lépése, azt mindenki kitalálhatja. Ezek a templomok veszélyesek, életveszélyesek, tehát népszeretetből le kell azokat rombolni. Na most, hölgyeim és uraim, azok között a templomok között vannak Árpád-kori építészeti remekművek, melyek bizonyítják a világ előtt, ezért nem engedik az amerikaiakat Erdélybe utazni, mert bizonyítják a világ előtt, hogy a székely már ott volt 1200-ban, 1100-ban, mert temploma volt, templomot épített. Mert az nem görögkeleti templom, látni lehet, hogy még nem is 1600-ban építették, hanem régebben. Na most, ha ezeket a templomokat ők lerombolták, s aztán építettek helyette – hogy kiszúrják a világ szemét – valami kis, szomorú imaházat, stílus nélkül, mi elvesztettük azt a történelmi nyomot, amivel rá tudtunk mutatni, s azt mondani: itt a nyomunk, látjátok, itt jártunk, itt vagyunk azóta is. Tehát nekünk ezt is tudomására kell hozni Amerika népének, hogy oda segély kell, és tudomására kell hozzuk azt, hogy a segély, amit az árvízkárosultaknak küldtek, az nem jutott el a magyarokhoz, az Bukarestben van. Hogy az a segély, amit múlt évben küldött az amerikai presbiteriánus egyház, annak csak egy morzsája jutott el a magyar egyházakhoz, a többit a görögkeleti egyház kapta. És bizonyos, hogy ha nem teszünk semmit ezen a téren, és most pénzt küldünk azokra a templomokra, azokból egyetlen fillér se fog azokra a templomokra menni. Tehát tiltakoznunk kell, és tiltakoznunk kell. Mi elkészítettük a memorandumot, megvan egy kefelenyomat, egy szöveg, amit bárki átírhat a maga szájíze szerint, és elviheti, de a forma megmarad. Mi ugyanakkor külön memorandumban fordultunk a Helsinki Agreement harmincnyolc aláíró kormányához, amelyben kérjük, hogy az általuk aláírt szerződés értelmében szólítsák fel Romániát, hogy azokat a pontokat betartsa. S ha nem, akkor ne veszekedjünk, hanem adják vissza Erdélyt Magyarországnak. Én nem vagyok anynyira álmodó, hogy azt mondjam, ez most azt jelenti, hogy szeptemberben Erdély visszakerül Magyarországhoz. Arról szó sincs. Szóval, akik azt gondolják, hogy én ennyire naiv vagyok, azok tévednek, nem vagyok az. De belekalapáltunk egy szöget a világ köztudatába, s utána egy másikat, s utána egy harmadikat, és egy negyediket egészen addig, amíg a világ tudni fogja azt, hogy az Erdély-kérdés nincs megoldva, hogy az egy megoldatlan probléma, amit rendezni kell emberségesen, a nemzeti jogok teljes figyelembevételével. Kedves magyar testvéreim, én itt elbeszélhetnék erről órákon keresztül, de nem ez a cél. A cél valóban az, hogy egymásra találjunk. Megleljük egymás kezét, és azt mondjuk, testvér, nem mindenben egyezem veled, de – a fene egye meg, magyar vagy – hát legyünk bajtársak! Ha barátok nem is tudunk lenni, legyünk bajtársak! S mielőtt eltávoznék innen, először is meg akarom köszönni azt a szíves és meleg fogadtatást, amiben részesültem. Valamit még a lelkükre akarok kötni. Bizonyára vannak itt bibliaolvasó emberek, akik hallottak már arról az egyszerű kis meséről, ami a mustármagról szól: egyszerű kis példázatról, amikor azt mondta az Úrjézus a tanítványainak: „ha csak annyi

38


hitetek lenne, mint egy mustármag, hegyeket mozdítanátok”. Magyar testvéreim, ezt a mustármagot kell megkeresnünk a magunk lelkében, egymásnak átadnunk, megőriznünk, s e köré a mustármag köré kell tömörülnünk. És én biztos vagyok abban, hogy Isten segítségével megmozdítjuk azokat a hegyeket. Köszönöm. A házigazda: Szeretném megköszönni Erdélyben a Hölgyszövetség tagjainak, Lőrince Ágnes elnöknőnek, Kiss Gyulánénak, Farkas Jánosnénak, Várdai Piroskának, Kaposi Krisztinának, Szentesi Jánosnénak és másoknak, mindenkinek. Köszönjük, hogy eljöttek. (Elhangzik Wass Albert Záróvers c. költeménye, és a jelenlévők eléneklik a székely himnuszt.) (László Gyuláné Berde Ilona hangfelvétele alapján)

Jegyzetek: 1 Elisabeth McClain (1905–1987) 2 Külügyminisztérium 3 Nicolae Iorga (1871–1940) román történész, egyetemi professzor, főleg a románok középkori története foglalkoztatta (bizonyítani akarta a kontinuitáselméletet). 1910-ben részt vett a Demokrata Nacionalista Párt megalapításában. A román parlament tagja lett, majd az I. világháború után a Román Nemzeti Gyűlés elnökeként dolgozott. 1931-től 1932-ig Románia miniszterelnöke volt. 4 Wass Albert tíz évvel azelőtti körútján szervezett tagokat az általa 1964-ben alapított szervezetbe 5 Kereskedelmi kedvezmény 6 A Helsinki Egyezmény az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet eredményeképpen született, létrehozását 1969-ben javasolták, 1969–72-ben dolgozták ki, majd végül 1973. július 3. és 1975. augusztus 1. között tartották meg a tárgyalásokat, amelyek három fő kérdésre összpontosítottak: katonai biztonság; gazdasági, technikai, környezetvédelmi együttműködés; az emberi kapcsolatok, emberi jogok, szabad információáramlás és kulturális együttműködés. Az európai országok, valamint Kanada és az Egyesült Államok aláírták az egyezményt, ha ratifikálni nem is ratifikálták. A hidegháború végén a Helsinki Egyezménynek nagy szerepe volt az európai feszültségek enyhítésében, hiszen zárónyilatkozata az emberi jogok követelésének alapjául szolgált a kommunista országokban. 7 Igazságot Erdélynek! – Justice for Transylvania! címmel jelentette meg két nyelven a Kráter Műhely Egyesület. Ford.: Kovács Attila Zoltán.

Vigyázzanak, az ajtók záródnak!

39

PoLíSz Turcsány Péter

A sligói lélekhalász emléke 70 éve halt meg William Butler Yeats Dublinban született, 1865-ben, gyermekkorát azonban Sligóban töltötte. Történelmi, néprajzi és nyelvészeti tanulmányaival egy időben a „kelta reneszánsz” értelmiségi mozgalom fogadta sorai közé. Édesapja révén William Morris festővel is barátságba kerül, akinek művészeti hatása a szecesszióra közismert. Az 1880-tól kezdődő időszak a népi hagyományok, népének ír-kelta kultúrájának felfedezését jelenti az induló költő számára. Ő maga is szerepet vállalt Nyugat-Írország nép- és tündérmeséinek gyűjtésében, melyet az 1893-ban megjelent A kelta homály című nagysikerű hiedelemgyűjteményében dolgoz fel. 1902-től drámaírói tehetsége is erősíti hazai elismertségét. Nemzeti érzelmű művei miatt a tízes években az Abbey Theatre, az Ír Nemzeti Színház vezetőjévé választották. „Azt hittük, hogy elhozhatjuk Dublinba a hajdani népi életet, hisz a hazafias érzés is segít, s a népi élettel a szív életét... de a modern világ erősebb, mint bármely eszme, sőt mint bármely különleges körülmény…” E feladatáról az idők haladtával le kellett mondania, de a Shakespeare-i tradíciókat megújító verses drámáit haláláig folytatja, s ezek mindmáig nagy jelentőségű alkotásai a modern világszínháznak. Az 1922-ben kivívott ír függetlenség „első szenátori” címmel tisztelte meg Willam Butler Yeatst, akit ekkor — 1922-ben — világszerte az élő költészet egyik legeredetibb és legjelentékenyebb költőjének tartottak, és a következő évben már Nobel-díjjal ismerték el magas színvonalú költészetét. Felesége, G. Hyde-Lees, nemzetközileg is elismert spiritiszta-médium asszony volt, akivel egymást erősítő, szép házasságban élt haláláig. Verseivel 1889-től rendszeresen jelen volt, és jelentős helyet vívott ki magának az angol irodalomban. Világirodalmi hatása máig felbecsülhetetlen. 1939. január 28-án Franciaországban súlyos betegségben hunyt el. A még ebben az évben kitört világháború megakadályozta földi hamvainak hazavitelét; azonban három évvel a II. világháború után nagyapja parókiáján újratemették. A hagyományos költészetet a szabad kompozíció (szabadvers) világába átvezető nyelvi leleményeit, a fiatalabb Ezra Pound és T. S. Eliot teszi a 20. századi lírai nyelv máig nélkülözhetetlen alapjává. Ősiség és modernség, nemzet és individuum otthonos egysége példaadó mai kultúránk számára is. Áprily Lajosnak, az ír költővel sok tekintetben rokon lelkű erdélyi és nemzeti költőnknek a fordításával fejezzük be emlékezésünket:

40

Világbeszéd

Ha ősz leszel... Ha ősz leszel s öregség álmosít, s tűznél bóbiskolsz, vedd le könyvemet, és álmodd vissza régi szép szemed szelíd nézését s mély árnyékait. Hányan szerették játszi gráciád, s csalfán vagy hűtlenül szépségedet; csak egy, csak egy zarándok lelkedet és változó arcod búbánatát; s míg rád az izzó kályha-rács lehel, mormold: a szerelem be messze ment, hegyormokat hagyott el odafent s arcát csillagrajban rejtette el. (Áprily Lajos fordítása)

„Rózsák díszlettek hajdanán hölgyek gyöngykoszorús haján…” W. B. Yeats

A költő arcképe

41

PoLíSz „Nemrégiben vonaton utazván Sligo felé közeledtem. Legutolsó ottlétemkor valami furcsán érintett engem, és már vágytam arra az üzenetre, amelyet azok a lények, avagy testetlen kedélyek, vagy lett légyenek akármik is küldenek, akik a szellemek világát lakozzák. Eme üzenet meg is érkezett, hisz egy éjszaka vakító világossággal és körvonalazottsággal láttam – amint álom és ébrenlét között hevertem – egy fekete állatot, amely félig menyét, félig kutya volt, és egy kőfal tetején vonult, s a fekete állat tüstént eltűnt, és a túlsó oldalról jött egy fehér, menyétszerű kutya, rózsaszín húsa átsütött fehér szőrén, és maga volt a lángoló fény, s eszembe jutott egy paraszti hiedelem a két tündér-kutyáról, akik úgy sétálnak fel-alá, hogy az egyik a nappalt jelképezte, a másik az éjjelt, az egyik a jóságot képviselte, a másik gonosz volt – így engem hirtelen vígasszal töltött el e kitűnő jel. De most egy másfajta üzenetre vágyódtam, és a szerencse – ha ezt szerencsének nevezhetjük – meg is ajándékozott vele, hisz egy férfi a szekeremre pattant, és hegedűjén kezdett játszani, mely láthatólag egy régi cipőpasztás dobozból készült, és bár teljesen zenei antitalentum vagyok, a hangok a legeslegfurcsább érzésekkel töltöttek el. Mintha az Aranykor siralmát véltem volna kihallani belőle. Azt mondotta e hang, hogy tökéletlenek vagyunk, torzók, és nem többek, mint egy gyönyörűen megszőtt pókháló, sőt inkább csak egy összecsomózott és sarokba hajított zsinegköteg. Azt is sugallta e sirám, hogy a világ valaha tökéletes és jóságos volt, és hogy a jóságos és tökéletes világ még mindig létezik, csak, mint egy marok rózsa, több ásónyira a föld alá temetve. A tündérek és a szellemek ott lent tanyáznak, és siránkoznak bukott világunkról – benne zengnek a szél dobálta nádasok kesergőjében, a madarak gyászénekében, a hullámok panaszdalában és a hegedű éles sírásában. Azt is mondotta nekem e szólam, hogy a világunkban a szépek egyúttal nem okosak, az okosak pedig nem szépek, és hogy a legszebb pillanatainkat a legkisebb durvaság is bepiszkítja, vagy akár szomorú emlékeink egyetlen tűszúrása is lerombolja, és hogy az most már örökre ott kell, hogy sírjon a hegedűszóban. Súgta e hang, hogy csak ha eme Aranykorban ma is élők belehalnak, lehetünk boldogok mi, hisz akkor a bánatos hangok elcsitulnának, de azoknak énekelniök kell, nekünk pedig sírni mindétig, míg az örökkévalóság kapui föl nem tárulnak.” (W. B. Yeats: Az aranykor. In: A kelta homály. Ford. Erdődi Gábor. Budapest, 2003. Hanga Kiadó, Új Mandátum Könyvkiadó 100–101. p.)

„Létet, halált Nézz hideg szemmel: Lovas, haladj tovább!"

Emberek mennek az írországi újratemetésre

42

Világbeszéd

Simon J. Ortiz (USA)

Acoma indián költő. 1941-ben született az új-mexikói Albuquerquében Az úgynevezett „amerikai indián reneszánsz” második hullámának kulcsfigurája. Egyike a legnagyobb tiszteletnek örvendő és a legtöbbet olvasott amerikai indián költőknek. Pushcart Díjas.

Folyókanyar Aranyküküllő reppen tova. Okkersárga szárnya imapálcákhoz kötve. Imádkozz a hegyekért, a hideg, szilárd menedékért. A nap segít észrevennem, hol fodrozódik az Arkansas folyó a kavicsok fölött. A jégkori kő lassan mozdul; eltart egy darabig. A homokpart meredeken szakad le egy nedves homokba süllyedt nyárfatuskóra. Az árnyék hossza jelzi: délután van. A folyóparton mosómedve, prérifarkas, őz, varjú nyomai, és most az enyém. Tekintetem követi a folyót felfelé, míg elkanyarodik. A hajlaton túl folyó, tovább és lassan, íme, a hegyek. Odaérünk, hogy lássuk, hamarosan.

43

PoLíSz

Négy madárdal Első ének

Harmadik ének

Apró szellőfióka fészkelt a hegy görbe ujján,

Lélegezve indult a térbe előtte és körötte,

a folyó haladt egy titkos helyre, amely mindent megmutat, apró dal.

megköszörülte torkát, ezt a dalt mondta, holnap talán lesz eső.

Tartsd meg lélegzetedben ezt a magot kis ideig csak, és kutass vele.

Könnyedén hümmögve feszes bőrhangon, azután súlyosan.

Egyetlen mindenség, én egy kicsi vagyok.

Másnap esett, azért is énekelt egy éneket.

Második ének

Negyedik ének

A hang a fában, a barlang reggeli üressége egy alacsony domboldalon

Egy vén kő vén volt és kék, foltos, a tojás héja,

Nyögve riad fel, vágyakozik a bőr érintésére.

egy pillanattal ezelőtt csupán a nap alatt a vén homok ellenére újjá változott.

Egy távoli helyen a szél indul el errefelé, várakozó hang.

Könny hullik, a térbe áramlik, betölti teljesen, új teret teremtve.

Megérkezett. Remeg. Elnyerted jutalmad várakozásodért.

Mikor megérintette és megmozdult, még meleg volt attól az élettől.

44

Világbeszéd

Simon J. Ortiz

A teremtés a prérifarkas szerint „Először is, ez mind igaz.” A prérifarkas meséli ezt így, alázattal intsd és értsd, amit mesél.

Az emberek azon töprengtek, mi lehet odafent. Szóbeszédeket hallottak.

Akkor születtél, amikor e testből, a földből kinőttél; fekete fejed gránitból tört elő, hamu hűsít, míg esni nem kezd. Akkor lett sárrá, és zöld és barna lábnélküli valamik születtek.

De tudod, a prérifarkas inkább csak hencegett (gondolom én), amikor azt mondta, „Testvéreim, így szóltak az Ikrek: »Vezessük ezeket a szerencsétlen teremtményeket, mentsük meg őket.«” És később kijöttek a fényre megannyi izgalmas, színes és

Furcsán néztek ki. Minden furcsa volt. Akkoriban nem volt miről tudni addig, míg – a prérifarkas mesélte el nekem, bár valószínűleg csak hülyített – két fiútestvér született, Uyuyayeh és Masaweh*. Akkor még fiatalok voltak, később öregebbek.

tragikus kaland után; ez az élet, ez mind, ez mind. A nagybátyám beszélt minderről, arról az időről, a prérifarkas is mesélt, de tudod, hogy milyen, ő mindig csak az istenekhez beszél, a hegyekhez, körös-körül a kövekhez. És tudod mit, én hiszek neki. (Gyukics Gábor fordításai)

* Ikerfiúk, a Nap gyermekei (A ford.)

45

PoLíSz Romhányi Török Gábor

Rondó A nedves, esős, enyhe télben még az ablaktalan szobában sem fázott. Ingujjban és mellényben üldögélt az asztalnál, meg azért néhány pohár jóféle badacsonyi bor is melegítette. Egyetlen ép ablaktábla sincs az egész városban, gondolta kábán, míg megpróbált tájékozódni a mocskosan szürkéllő félhomályban. Csak a tüzérségi támadás becsapódásai nyomán felvillanó tüzek világítottak be némiképp az ablakon. És egyetlenegy lépést sem lehetett tenni anélkül, hogy föl ne hangzott volna a padlót vastagon borító üvegcserepek kellemetlen csikorgása. Ezt azért nem gondolta volna. Igaz, ismerte még a frontról a ruszkik szokásait. Valahányszor felhangzott a vonalaik felől valami édesbús magyar nóta, mondjuk az „Akácos út”, vagy ilyesmi, utána mindjárt hatalmas aknavető, meg tüzérségi pergőtűz volt a kíséret. De hát most… mégiscsak szenteste. Keze önkéntelenül is görcsösen rákulcsolódott a parabellum világos diófa markolatára, míg baljával levette a rohamkést az asztalon heverő Prae-ről. Még egyszer körülpillantott a homályban. A falakon gránátrepeszek nyomai, a képek eltűntek, tükör- és üvegcserepek a padlón, a gyönyörű fehér ajtók leszaggatva, a padlóra zuhant csillár összetört egy széket, a zongora a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. És mindent körülfog, beburkol, magához ölel a szobában lappangó átható, nyirkos homály. De szemközt, a két leszakított ajtó között a falnál a karácsonyfa viszonylag épen maradt. A légnyomás a falnak lökte, de a drót megtartotta, állt ott elferdülten, dacolt a zavaros félhomállyal. Még néhány dísz is rajta maradt, amelyeket jól ismert gyerekkorából. Ebben a sötét katlanban, ahol az átmenetileg elnémult halál ólálkodott végső csapásra készülve… ez

a gyerekkori emlék. Mélyet lélegzett, nehézkesen megmozdult a széken és kortyolt egyet a pálinkából. Az órájára pillantott, még nyolc sincs, egy órával ezelőtt… Nem egészen egy órával ezelőtt, 1944 karácsonyán, Budán. Óvatosan az ablakhoz lépett, ismét megvizsgálta, tökéletes-e az elsötétítés. Egy csillagszórót azért igenis megkockáztatok, gondolta dacosan, és a sötétben rejtőzködő karácsonyfa felé fordult. Nagy karácsonyfa volt, talán soha nem is díszített ekkorát. De hát, talán az utolsó, akkor pedig legalább legyen jó nagy, még ha szaloncukor nincs is rajta, mert azt már égen-földön aranyért sem lehetett kapni. Kárpótlásul rárakta az összes gyerekkori díszt, amelyek évről évre fölkerültek a zöld tűlevelű gallyakra. Lopva körülnézett a sötétben, mint aki bűncselekményre készül, egyik kezében a csillagszóróval, másikkal pedig gyufa után tapogatózva. Ekkor hangzott föl a gránátok idegtépő sivítása, majd utána rögtön a becsapódások fülsiketítő döreje. A várat támadják, gondolta és tudta, hogy azonnal le kell mennie a pincébe. Fölvette a karácsonyfa alól Szentkuthy Miklós Prae-jét, a maga ajándékát saját magának, bár már hat éve vásárolta, kikapta a fiókból a parabellumot, meg a rohamkést, dugóhúzónak jó lesz, ötlött föl benne, és sietősen lesántikált a lépcsőn az alagsorba. Rövid gondolkodás után a keleti szárny felé indult, a mosókonyhába, átkozva magát a téves döntésért, amiért néhány hete éppen a nyugati fekvésű pincét alakította valóságos tiszti fedezékké. Majdnem három év frontszolgálat után nincs bennem valami sok stratégiai kifinomultság. Még egy kis tábori bárszekrényt is berendezett ott, néhány üveg badacsonyi borral, meg egy liter félt-

46

Merített szavak

ve őrzött kisüsti szilvóriummal. De a várfalnak támaszkodó kis villa keleti oldala most biztonságosabbnak ígérkezett, még a folyton nyirkos, nyáron is hűvös, barátságtalan mosókonyhában is. Ám itt a berendezés távolról sem dicsekedhetett a fényűzés erényével, mert sebtében csak néhány lópokrócot terített a nyirkos betonpadlóra. Magára húzta a légoltalmi páncélajtót, érzékeny lába miatt üggyel-bajjal leült, maga mellé rakva a pisztolyt, a kést meg a könyvet. A támadás körülbelül öt perce kezdődött, intenzitása fokozódott, a sorozatos becsapódások a földrengés érzetét keltették. Bosszankodva állapította meg, hogy nagy fényerejű tábori zseblámpáját a lakásban felejtette, és négykézláb mászva tapogatózni kezdett a hideg betonpadlón. Nem hiába. A sarokban borral teli palackot talált, kiszedte a dugaszt a rohamkéssel, alaposan meghúzta, és hátát a hideg falnak támasztva felhúzott térddel, magzati testtartásban próbált elbújni a becsapódások elől. Az anyaméhben is ilyen sötét van, csak nincs ennyire hideg. Odafönt a lakás sötétjében meghúzódó karácsonyfára gondolt, az életéhez, emlékeihez tartozó, gyerekkori díszekkel. Az idegroham kerülgette arra gondolva, hogy még a karácsonyt sem hagyják illendően megünnepelni. Keserűen egyre csak régi sérelmein rágódott, a becsapódásoktól reszkető, rengő mosókonyhában, amelyben, úgy vélte, bármelyik „civil” tengeri betegséget kaphatna. A plafonról állandóan finoman permetezett fejére a mészpor és a vakolat. Fölnézett a sötétben, de mindjárt elkapta a fejét, mert a szemébe szóródott a por. A nyálkás, penészes pinceszagtól hányinger kerülgette. Még egy kortyot! Jót tett. Sohasem tudta megemészteni például, hogy földmérő, geodéta létére őt nem a tüzérséghez hívták be, hanem gyalogostisztet csináltak belőle. Naphosszat idomíthatta a bakákat a géppuska, golyószóró meg az aknavető irányzására. Utána aztán jött még a páncélököl

és a lángszóró. Egykedvűen, szárazon tette a kötelességét, önmaga iránti fokozott igényességgel. Bár mindegy, amúgy is utálom az egész katonásdit, fűzte hozzá magában, még jó, hogy nem utász vagy tűzszerész lettem. Aknaszedő meg lángszóró beélesítő! Már nem karácsonyoznék ilyen vidáman, az biztos. Negyvenegy nyarán hívták be először, féléves frontszolgálat, Kijevig előre, aztán dicstelenül vissza. Nem segített senkinek, nem sajnált senkit, nem kért senkitől semmit, nem barátkozott a megszállt terület lakosaival, nem állt össze bárisnyákkal, mint egynémely tiszttársa, igyekezett vendégként viselkedni a mások háborújában. Az iszonyatosan közeli becsapódásból arra következtetett, hogy ellőtték a villa tetőszerkezetét, mert zuhanó gerendák robaja nehezedett a mosókonyhára halálos súllyal. Ujjai rákulcsolódtak a parabellum markolatára, mintha csak a Vörös Hadsereg egész tüzérségével készülne párbajozni. Teljes harckészültség negyvenkettő tavaszáig, majd irány ismét a front, az öldöklő augusztusi, szeptemberi harcok. Aztán két hónapos halálos csend a brianszki erdőben, ahol nyolc álló hétig moccanni sem volt szabad, csak feküdni, kúszni, s a nedves avar szaga még most is az orrában érződik. Ott olyan közel került a tébolyhoz, mint életében még soha. Ahogy sokan valóban meg is őrültek. Semmi roham, nem kellett futni sem előre, sem hátra. Helyette a hullamerevség. Tetszhalotti mozdulatlanság a végső győzelemért. Hirtelen eszébe jutott, hogy negyvenkettő nyarán még Horthy Istvánnak is bemutatták, de hol van már szegény Horthy István, ez a csendes, szerény, udvarias fiatalember! Az a nagyszerű katona! Azelőtt csak filmhíradókban látta, és álmodni sem mert volna róla, hogy egyszer még pertut isznak. A vaksötétben kiverte a hideg veríték, vakító fehér hóörvényt látott, és megint ott hányódott a mérhetetlen hósivatagban, a fehér sötétségben, azon a negyvenhármas ja-

47

PoLíSz nuári tébolyító éjszakán, amikor a szovjet páncélosok kitörtek az urivi hídfőből, és fényszóróval keresték a célt, de nem tüzeltek, hanem csak lánctalpaikkal taposták halálra a szinte fegyvertelen honvédeket. Háromnapos lázas bolyongás után a hóförgetegben, étlen-szomjan a negyven fokos hidegben, Sztarij Oszkolnál elvesztette eszméletét, és csak egy hét múlva tért magához a kijevi tábori kórházban. Megint Kijev. De nem szerelték le, csak szabadságolták és hátravonták, majd tartalékos állományba helyezték. Apja, egy híres pesti patika főgyógyszerésze, minden követ megmozgatott a leszerelése érdekében. Hiába. Akkor eszébe jutott, hogy egy iskolatársa újságolta neki, hogy ő például tizenkétszer vetette ki a vakbelét, így úszta meg a frontszolgálatot. De mit tehet, akinek csak egy vakbél jutott? Nóra, az ő zalaegerszegi menyaszszonya, zongoratanárnő, aki a főispánnak is rokona volt, szintén mesterkedett a leszereltetésén. Hiába. A korcsolyapályán ismerkedtek meg. Büszke lehetett volna rá, hogy vele, a műszaki középkáderrel, az egyszerű földmérővel ilyen komoly zongoraművésznő egyáltalán szóba áll. Édesanyja mondogatta is, úri fiú egyetemet végez, fiam, de az apja csak bölcsen mosolygott. Utóbbi időben kissé el is távolodtak egymástól. Nóra gyereket akart. Ő nem. Hívták Egerszegre karácsonyozni. Nem ment. Nem hagyta ott a szüleit. Kik vannak ott most? Oroszok? Bolgárok? A második ukrán front? Még ’44 tavaszán két hónapos „utcai harc” továbbképzésen is részt vett Berlinben. Aztán elmenekültek a szülei is a nagybátyjához, Kapuvárra. Még novemberben, amikor lehetett menni. Mi lehet velük a halálos Sopron–Győr–Szombathely háromszögben? Hívták őt is. Maradt. Nem lenne jó egyedül hagyni a házat. Ezek a nyilas pártszolgálatos testvérek még a macska alól is kilopják a szart. A sivítás halkult, a becsapódások ritkultak. Ilyen erős tüzérségi fölvezetés után várható a páncélo-

sok meg a gyalogság támadása. Hüvelykujja a kibiztosító billentyű holtjátékát ellenőrizgette a parabellumon. E kilenc milliméteres Lugert még negyvenkettő őszén csatolta le egy halott német derékszíjáról. Nem fosztogatás, gondolta sötéten, mindössze a szövetséges bajtársi öröksége. Több mint két éve már ez a pisztoly a legjobb barátja. De a gránátok ritkuló becsapódását nem váltotta föl a közeledő páncélosok lánctalpainak fenyegető dübörgése. Nincs az északi féltekén egyetlenegy huszonkilenc éves lény, aki olyan jól ismerné a lánctalpak halálos moraját, mint ő. A hernyótalpak szimfóniáját. Más és más hangon közelednek a harckocsik az országúton, a városi utcán, a salakon, a tavaszi vetésben, a száraz és a fölázott talajon, a friss novemberi hóban, meg a csontkeményre fagyott januári jégpáncélon. Harmadszor negyvennégy nyarán hívták be, ezúttal az első magyar királyi hadseregbe, főhadnagyi rangban. Most mind Ludovikát végzett, hivatásos tisztekkel szolgált, ezt akár megtiszteltetésnek is tekinthette volna, elfogytak a tartalékosok, vigyorgott a sötétben. A Kárpátalján vetették be, Beregszász közelében sebesült meg, néhány nappal a huszonkilencedik születésnapja előtt. Nem is valami homéroszi, hősi körülmények között, az igaz. Őszintén szólva, éppen a dolgát végezte az alkonyi októberi erdőben, amikor egy fáról egy partizán eltalálta. Két PPS golyó az alkarba, egy a combjába. Legénye azonnal lelőtte az orvlövészt. Vérbeli szovjet ajándékot kapott, mert ezúttal tüstént leszerelték. Nem is tudta mire vélni, mások komolyabb sebesüléssel is tovább szolgáltak. Enélkül már rég hunyadista páncélgránátos lennék, vagyis hősi halott, századosi rangban, motyogta. Tán ekkorra ért be a főispáni támogatás. Nóra mesterkedései végül is beértek. Újra a palack után tapogatózott, de ujjai a könyvbe ütköztek. A Prae. Legalább nyolc éve vette antikváriumban, azóta mindenhová magával cipelte, a front-

48

Merített szavak

ra is. Kollégái, bajtársai összemosolyogtak a háta mögött: „úgysem értesz belőle egy árva kukkot sem.” Nem is sokat értett belőle, az igaz, de azért makacsul cipelte magával mindenhová, akár vadember a lándzsáját. Akkor döbbent rá, hogy egy ideje sötét csend fogja körül. Huszonhétben vette az apja ezt a villát, huszonhétben, ismételgette bután újra meg újra, amikor ismét ott állt a földszinti szobában, ahonnan a mosókonyhába menekült. Pontosan úgy történt, ahogy gondolta, a tetőszerkezetet ellőtték, a sötét ég egy darabja látszott a mennyezet hasadékán. Ha esik az eső, esernyővel alszom, ötlött fel benne. Üvegcserepek vastagon a padlón, a széttört tükrök darabjaival. Az utcán is. Karácsonyi üvegparkett a légies léptekhez. Fölkattintotta erős fényű tábori zseblámpáját, most már mindegy, fenébe az elsötétítéssel. A konyhába botorkált. A vakolattörmelék között az asztalon megtalálta a hideg marhasültet, karácsonyesti ünnepi vacsoráját, amellyel önmagát vendégeli meg, az a kis rizling hozzá, meg a szilvórium. Nem szerette a halat, már gyerekkorában sem. Édesanyja mindig valami mást sütött helyette, külön neki. Született takarékos asszony, olyan valaki, aki még a halálos ágyán is takarékos, amikor már nincs miért takarékoskodni. De karácsonykor szünetelt a takarékosság, azt akarta, hogy minden családtag magával vigye a karácsonyt egész évre. Behozta a húst a szobába, a Prae-t meg visszatette a karácsonyfa alá. Fázott, fölvette zubbonyát, amelyről már levagdosta a rangjelzést. Lefokoztam magam, vihorászta. Sok mindent látott, és néha valósággal szégyellte, hogy még él. Egyetlen ép ablaktábla sincs az egész városban. Megmozdította lábát, hogy

feláll az asztaltól, nem is tudta, miért, de a mozdulata elakadt félúton, mert a padló felől mindjárt fölhangzott az üvegcserepek kellemetlen csikorgása. Jobb így, csak üldögélni a nyirkos homályban. A zongora romokban. A csillár összetört a padlón, még jó, hogy a tartalék csillárt, az ólomkristályt már elcsomagolta a padláson. De a padlás is megsemmisült, ötlött föl benne. Képek sehol, az ajtók leszaggatva. Ez ugyan hány százalékos romosodás? De ugyan hol a biztosító, aki fölmérné ezt? Félretolta az asztalon a súlyos rohamkést. Felderítő barátjától kapta, aki örökre eltűnt a brianszki erdőben. Német gyártmány, markolatán a birodalmi sas. Ha ezt a ruszkik meglátják, rögvest kinyírnak, gondolta. Bizonytalanul tapogatózó keze megtalálta a pálinkáspoharat. Az egész házban még a karácsonyfa van a legjobb állapotban. Eszébe villant, hogy sosem volt ekkora fája, még gyerekkorában sem. Legalább két méter, de talán ez az utolsó. Akkor legalább… Kicsit elferdült, a falnak nyomta a légnyomás. De tartja a drót. Rajta van még néhány meghitt, gyerekkori dísz is. A zöld üvegpáva! Gyermekkorának kedvenc dísze, még az ágyba is magával akarta vinni hajdan. Anyja nem engedte. Lehunyta szemét. A zöld üvegpáva! Micsoda giccs! De mi az, hogy giccs? Lényeg, hogy megvan. Itt van. Velem. Régi karácsonyi vacsorák finom illatát érezte, amely elvegyült a gyertyák jellegzetes illatával, a csillagszóró fanyar füstjével, míg a szoba barátságos, puha homályából anyja és apja hangját hallotta, amint halkan éneklik a „Mennyből az angyalt”. Hátradőlt a rozoga széken, kényelmesen kinyújtózott, ellazította izmait. Mégis győztem. Meghódítottam ezt a… nyugalmat.

49

PoLíSz Aranyi László

A Maskarák legendáriumából Görcs ágon tekeredő ipszilon-nyelv kutat a széteső éj különös nedvei után. (Csiga-obulusok, hárfahúr a pókfonál.) Frater Ambrosius hurkot illeszt a szakadár nyakára, nyála fröccsen: „na, gyerünk, pöcsös!” A Kiválasztott álnéven bujkál Brüsszelben, a járókelők vicsorító viaszpofák, őrök, de őket is őrzik; íme, a cselekvő és szenvedő szerkezetek démoni dialektikája… (Rabláncon vonaglik a test. Kötél végén kalimpál.) Újra lát, és látszik, szólni kíván, ki visszatért, de mondandója már senkit sem érdekel.

Hívás misztériuma Hívom! S eggyé válunk a kiteljesedő Hívásban. Keresem. Keresővé lesz ő is. A Keserű a király. Rabláncon vonaglik a Savanyú, Sós, Édes… A Látás megnyújt, átalakít, imbolygó kísértetté bűvöl. Csak az Érintés lappang. Hullamerev húrok egérrágta hárfán, csenevész korcs tolja Jarry „Agyatlanító gépét”, patkánypofák hőkölnek rendőrsipka alól. Ám szüntelen Hívás sejteti azt, aki egyszer eljövend.

Ébredő bohóc Földmaszk. Érintés – tapintható túlpartok… Kígyó a görcs ág.

50

James Ensor festménye alá

Merített szavak

Zsákos ember Gyűrűje hurok, zsákja mohó barlangszáj. Ázott irha-ősz…

Együd László

Vészharangszó Éjjel, mikor vonyítanak a kutyák, a Holdra tán, vagy, mert tolvaj jár a kerteken, ébredni kell az álompaplanból, lámpát gyújtani, és – bottal a kézben – elindulni… Nyáridőn, mikor haragját szórja az Éltető, villámcsapás, ropogva ég a nádtető: rohanni kell, szaggatni körmöket, égő házból menteni gyermeket és macskakölyköket… télutón, mikor bőg a jeges ár, s a gátakat szinte elmosta már, szaladni kell, tölteni zsákokat, óvni meg ősi templomtornyokat… De mi, testvéreim, csak ülünk, bámulunk, vigyorgunk mulyán, pedig bömböl az ár, ropog a nád, és minden éjjel vonyítanak a kutyák…

51

PoLíSz Lukáts János

November húsz, csütörtök Döccen a kerekes ágy, átgördül a küszöbön, hasamban fölrezzen a fájdalom. – Erre hoz majd visszafelé is? – kérdezem a zöldsapkás fiút, kis kötekedéssel a hangomban. – Ne féljen, főnök, semmit nem fog akkor tudni róla! – közli zöldsapkás jól tájékozottan, de engem ez a válasz mintha nem nyugtatna meg. Hideg a folyosó. Dehogy a folyosó hideg, én vagyok meztelen a lepedő alatt. Mindez ma éjjel itt természetes, pedig egyébkor nemigen járkálok meztelenül kórházak éjszakai folyosóján. Bár most sem járkálok, most tologatnak. Minden dolog felfordult. Azzal a rettenetes gyomorfájással kezdődött az egész, amikor megéreztem, hogy a velem élő belső birodalom föllázadt, és nem hajlandó tovább nekem szolgálni. A gyomromban mintha megvadult ürgék rohangálnának szembe egymással. Tíz éve eltitkolt bűnök türemkednek most elő, és a fájdalom már tűrhetetlenül öntudatos lett bennem. Húsznál több órát a saját ágyamban hánykolódva, hetedik órája a kórház folyosóin vánszorogva és vizsgálószobái közt vonszolódva. Kizárják ártatlan testrészeimet, és körülkerítik a lehetséges bajhordókat. Már az orvosok kérdéseit se értem, a válaszaim legföljebb segélykiáltások. A fájdalom – tudom jól! – a testfelületen, a szenzorokban keletkezik, valójában a szervezet-birodalmat szolgálja. De micsoda szolgálat ez! És mit csinál a szenzor, amikor nem fáj? És honnan költözik belénk a fájdalom, vagy éppen bennünk él mindenkor, ugrásra készen? Biztosan balga ez a sok kérdés, de a felelet, hajjaj, az ott nyilallik, ott szorongat, ott vibrál… Hol is? – Ki tudja az ujjával tapintani? – gyámoltalanul simogatom hasam

gyötrődő tájait. Védem, óvom, és mégis kiszolgáltatom magamat. Hét órán át kézről kézre adnak, csak röntgent nyolcat csinálnak, minden felvétel bizonytalan, zűrzavar lakik bennem, a csillagközi „fekete lyuk” költözött belém, fájdalom és félelem dobál egymásnak. K…ay doktor jön. – Ezt vágni kell! – súgja oda az orvoskollégának, engem a nevemen szólít, nincs „Kérem”, nincs „Kedves beteg”, – Ma éjjel megoperálom! – közli velem, benne a hangsúly: nem várhat reggelig. Nyilatkoznom kell: kit értesítsenek, ha sorsom „rosszra fordul”. Meg hogy elfogadok-e vért. Idegen vért. Őrültség! Embervér! Nyilatkozom, az aláírásomról alig ismerek rá a nevemre. – A sötétbe ugrunk! – ilyen mondatot még nem mondott orvos nekem – Felnyitom, és nem tudom, mit találok odabenn! – na, ilyet még kevésbé. Szinte megkönnyebbülök a doktor őszinteségétől, valahová elindultunk, talán kifelé. Miből? – Köszönöm, doktor úr! – aztán, hogy lássa, az együttműködési szándékom komoly, így folytatom: – Kezébe adom lelkemet! – valójában a testemet kínálom neki, a lélek, még ha az enyém is, most nem érdekli doktor K…ayt. Őt most a két „apró” műtét érdekli, amit még korábban „terveztek be” ma estére, az enyém elé. Tizenegyes szoba, az ágyakban betegek, ezek már utána vannak. Aminek én még előtte. A család búcsúzik, elbúcsúzik. – Addig aludjon! – afféle nővéri vigasz. Meddig aludjak. Arra ébredjek? Csönd, sötétben fekszem, és közben mégis rohanok sorsom elébe. Együtt a fájdalommal, az el nem marad tőlem. Azért valamit tenni kellene! Mit tehetek, így fekve, magam körül? Semmit! Talán magammal, aki ilyen hely-

52

Merített szavak

zetben még sose voltam. Amit mindig meg kellene tenni, hogy rendben legyen az embernek a… Micsodája? A lelke, amit K…ay doktor kezébe ajánlottam. Amiről pedig oly szívesen elfeledkezünk. Mondani kezdem a Miatyánkot. Latinul mondom, büszkeségem tárgya, hogy hibátlanul tudom, sőt átérezni is képes vagyok latinul. Apám még a gimnázium előtt megtanította, a szavak után idővel megjött az értelme is. Azon az egészen halk, de magamnak mégis hallható hangon mondom. Mintha beszélnék valakivel. De hiszen beszélek valakivel… A mondatok végén apró szünetek a megértésnek, a lélegzetvételnek. Vannak mondatok, amelyek után nehéz a folytatás. Fiat voluntas tua – a belenyugvás mondata ez, a föltétlen bizalomé. Sicut et nos dimittimus… – számomra ez a mondat a kereszténység lényege, még ha most nem is számolom össze az ellenem vétkezőket, úgy együtt bocsáttassék meg nekik. És végül: Sed libera nos a malo – jaj, nagyon szabadíts meg, van mitől, igen, a gonosztól. A gonoszt most szinte néven lehet nevezni. Lopva megtörlöm az orrnyergemet, és kicsit megnyugodva elalszom. A zöldsapkás ébreszt, éjjel negyed tíz, a szoba már elpihent, nekem most indul. Mi is indul most nekem? – Le a gatyával főnök! Frakkban akar odafeküdni?! – ez a hangvétel illik a pillanathoz. Miközben tolnak ki a tizenegyesből, a betegtársak a kezüket fölemelik tétován. Ide érdemes volna visszajönni… Labirintus az éjszakai kórház, kalandfilmek hősének érzem magamat a döcögő kerekes ágyon. Egy darabig. Aztán a műtő előszobája. – A pokol tornáca – súgja nekem, talán az a bizonyos rossz, akitől éppen most készülök megszabadulni. A helyiség jéghideg, vacogni volna kedvem, de kinek van most kedve vacogni! A zöldsapkás kihúz a szivarzsebéből egy papírzacskót, föltépi, steril borotvát emel ki belőle, a helyzet bizarrságától szólni se tudok. Borotválni kezd, ott, ahol magam sose szoktam, még ebben is több a humor, mint az ijedelem. Két combomra

két ólompárna kerül, bal kezemet diszkréten leköti, észrevétlenül dolgozik és fecseg közben a zöldsapkás. – Most ezt az orrába dugom, nem lesz barátságos érzés! – szól, és egy csövet az orromba dug. – Most elfordítom, ez különösen nem…! – és elfordítja. Aztán le a torokig, tovább a gyomorig. – Nyeljen, nyomom! – vezényel. Én nyelek, ő nyomja. Nem igaz, hogy az ember a valódi fájdalomtól bőg, sír vagy káromkodik. Szólni sincs ereje, csendben marad, mint a hal. Legföljebb nyel, de azt szaporán. Aztán azt az átkozott csövet (vékony, világoskék és hajlékony), amely már testrészemmé vált, a homlokomhoz meg az arcomhoz ragasztószalagozza. Majd, ha letépik a szakállamról, az fog igazán fájni! – de ilyet már csak egy őrült beteg gondolhat, aki a maradék optimizmusát marokra fogta. Háromszögletű, műanyag sapkácska borul az orrom-szájam fölé. – Lélegezzen nagyokat! – lélegzem egyet, semmi, még egyet… a semmibe hullok. Hogy hívják a beteget? – kérdezi az éjszakai telefonos nővér. A fiú mondja a nevemet. – Na, éppen ő van terítéken… Igen, már másfél órája tart. Hát, nincs igazán jól! Fogytán a vér a műtőben. Vigyetek föl vért! – szól bele egy másik kagylóba. A fiút azért megnyugtatják, hazaindul. Éjjel három óra, talán csak épp ledobta vérfoltos köpenyét, Doktor K…ay belép a tizenegyesbe, fölkapcsolja a villanyt, mindenki fölébred, mindenki más. Engem a nevemen szólít. Kinyitom a szememet, a szavát hallom, az értelmét – alig. Doktor K…ay mosolyog, örül, bizonyosan büszke a művére, aki ott fáj előtte az ágyamon. – Jól van? – kérdezi, de ez buzdítás inkább, mindkettőnknek. – Tudja, milyen szépen menetelt a másvilág felé?! – aztán látjuk mindketten, meg a tizenegyes lakói is, hogy végül ide érkeztem, vissza közéjük. Sed libera nos a malo. A lábadozás gyönyörűségei. Állványra kötve, csövek be, csövek ki, de két nap után:

53

PoLíSz felülés önerőből ágybirodalmamban. És mosakodás sárga kislavórban. Négyéves koromban mosakodtam legutóbb sárga kislavórban. Aligha van ennél becsülnivalóbb élmény az ember visszanyert életében. Másnap már a nővér zuhanyozza a hátamat a fürdőszobában, miközben kedélyesen zsörtölődik – mérföldes léptek napról napra. Alszom, mint a medve, reggeli után és ebéd előtt, délután kétszer is, a révület és a valódi álom között lebegek naphosszat. Alszom én a nagyvizit közeledtekor is, a nővér csavarja meg lábujjamat, hogy serkenjek föl illendően. Éjjel persze lázálmok népesítik be a tizenegyest, gyermekkori mesekönyvek és rég elveszett labirintusjátékok furakodnak a szempillám alá. Fölrettenve aztán nézni kezdem fejem fölött a villanyórát, amely órákra osztja, percekre bontja napjainkat és éjeinket, percenként változtatja kiírását, szenvtelenül, vörös számokkal a falon. Percekig nézem az elpattanó számokat, hallgatom a szoba kis híján néma levegővételét. Várom és tolnám el a hajnali hat órát, amikor nyakunkba zúdul az új nap, hőmérővel és vérvétellel, gyógyszerosztással és új infúziós flakonokkal. Amikor nem alszom – olvasok. Rosszak a lámpák, szembe világítanak, a könyvre meg hátulról esik a fényük, nem olvasásra valók. Copperfield Dávid, egy bontakozó fiatal élet, olyan világban, amelyik még képes volt kerekre formázódni. Figurákkal, akiket szívesen hurcol magával az ember egész életében. A beteg meg különösen, pontosabban: a másvilágról visszamenetelt! Vizitkor a doktor éjjeliszekrényemhez lép, kezébe fogja könyvemet, ránéz, aztán rám néz. Persze, miután hasvidékem új térképvonalait végigfutotta ujjaival. – Le ne nyeljen, akár csak egyetlen korty vizet is! Se a fogkrémet! – zord a parancsszó, hogy ne egyem meg a fogkrémet, ezt is négyévesen hallottam utoljára. A sárga kislavórban. Engedelmesen kiköpöm a vizet,

mint a tévéműsor mesemackója. És elkezdem kívánni a vizet, az ásványvíz tiszta forrását. Másnap háromszor egy korty, egy óra múlva újabb három, szigorú szemek lesik torkom mozgását. Az élet azért, ha cseppről cseppre is, visszaköveteli a maga jogait. Nyálcsordító ízű a köménymagleves, a krumplipüré. – De máma csak két kanállal! Belépek a szobába, megállok az ajtón belül, minden olyan, mint régen volt, pedig minden egészen más. Két hétig hiányoztam belőle. Micsoda viszontagságos utazás volt testnek-léleknek. De jó, hogy az ember tud felejteni, és milyen nagyszerű, hogy megőrzi emlékezetében, amit meg kell őrizni. Nincs mérgezés és fertőzés, se bennem bujkáló csapdák és kelepcék. – Változtasd meg életed! – a költő nem erre gondolt, de soha jobb alkalom. Nagy, lapos ezüstóra, valamelyik kerek születésnapra ajándékozta a család, esténként felhúzandó és akkor egész nap hűségesen ketyeg. A mai órákat nem húzzák fel, és nem ketyegnek. Pedig ez két lény – egy élő és egy ketyegő – legbelsőbb kapcsolata. Két hétig hallgatott. Most újra ketyeg a párnám alatt, szent a béke közöttünk, talán egy újabb évtizedre. A virágok a szoba sarkában, az ablakpárkányon és a szekrények tetején. Mondják: a növény is megismeri gondozóját. Hangtalanul körbefordulok a szobában, talán meg is hajlok egy kicsit. Levelek, telefonok, korrektúrák és kéziratok az asztalon, a számítógépen. Majd holnap vagy azután. Most még maradok valami jó inkognitóban, valami bizalmas területenkívüliségben. Ne tudja más, hogy túléltem a nagy veszedelmet és visszatértem, csak az órám és a virágok. Ők nem ketyegik el. Egy reggel aztán odaguggolok a könyvszekrény elé, és válogatni kezdek a karácsonyi lemezek között.

54

Merített szavak

Bartusz-Dobosi László

Prímszámok I.

Éppen ezért mostani fogása különösen jókedvre derítette, s vidáman bandukolt végig a már kivilágított sugárúton. Négyéves budapesti tartózkodása alatt a Népköztársaság útja lett az egyetlen olyan hely, amelyhez kötődött. Ismerte az egykori kávéházak helyeit, a hozzájuk fűződő legendákat, ismerősként üdvözölte a házak bejáratánál ácsorgó faragott kőszobrokat, a kis terek padjairól tudta, hogy melyik kényelmes és melyik a kéregetők törzshelye, régi poéták versei jutottak eszébe, átmulatott éjszakák, irodalom. Törzsvendég volt a Liszt Ferenc téri Írók Boltjában, a Paulay Ede utcában megbújó apró falatozóban, no és természetesen a közeli Művész Kávéházban. Ez utóbbi ugyan cukrászdaként hirdette magát, de Mélyvizy és baráti köre önkényesen kávéházzá keresztelte az amúgy műemléki védelem alatt álló 1898-as dátummal büszkélkedő intézményt. Sokkal jobban illett ugyanis rá ez az arisztokratikusabb elnevezés. A középen egy fallal, elöl süteményespulttal, hátul kandallóval megosztott helyiség hatalmas belmagassággal, zöld bársonyszőnyeggel, sziporkázó üvegcsillárokkal pompázott. A falakon a sárga-zöld Anjou-liliomos drapériát háromágú falikarokkal, egy kissé már megfakult idilli festménnyel, és egy óriási falitükörrel törték meg, amelyben visszakacsintottak a plafon barokkos stukkói. Általában az egész helyiség egyfajta barokkos gazdagságot árasztott, amit csak tovább növeltek a kerek, kecskepatás lábú márványasztalok és a kényelmesre gyötört fa karfájú, zöld bársonykárpittal borított, fonott háttámlájú fotelek. Nem csoda, ha a Művész egyfolytában tele volt, törzsasztalról szinte álmodni sem lehetett. Örült az ember, ha egyáltalán helyet talált magának. Nemegy-

Nem lehetett jobb időpontot találni a szerda esténél. Mélyvizynek egyébként mindegy volt, sőt ez így a hét közepén kifejezetten tetszett neki. Idáig pont kitartott a hétvégi feltöltődés, s ez már elég volt a hátralévő napokra, a hazautazásig. Mert hát az időszámítást is ebben mérte. S. e. és S. u., azaz Siófok előtt, illetve Siófok után ennyivel vagy annyival. Minden hétvégén hazajárt. Nem lehetett kihagyni. Ha mégis, akkor egészen át kellett szerveznie magában a dolgokat, hogy kibírja. Így is csak a Művész-körnek köszönhette, hogy tulajdonképpen nem volt probléma. Ez azoknak a siófokiaknak volt az összejövetele, akik Budapesten tanultak. A Népköztársaság útján lévő Művész Kávéház lett a törzshelyük, maguk sem tudták pontosan, miért. A Népköztársaság útja már önmagában nagyon kedves volt Mélyvizynek. Valahogy olyan intelligensnek látszott. Könyvesboltok, antikváriumok, kávéházak, fák. Szerette. Most éppen a November 7. tértől nem messze, a Rózsa Ferenc utcai antikváriumban szerzett Csengey-kötetével érkezett a találkozóra. Találkozások az angyallal. Ez volt a címe annak a vékony, kis, fehér kötetnek, amely már legalább a harmadik Csengey kötete volt. Egyszer egy politikai vitafórumon látta és hallotta ezt a fura, farmerkabátos, ideges kezű és szemű fiatalembert, aki egyfolytában dohányzott, és aki pont annyi idős volt, mint Mélyvizy nővére. Később kiderítette, hogy pár éve a Balaton partján, Keszthelyen él, s hogy szakdolgozatát Eötvös Józsefből írta, s ez a két pluszinformáció végképp közel hozta őt hozzá. Azóta űzte, hajtotta írásait, könyveit.

55

PoLíSz szer előfordult, hogy pár perces ténfergés után sikerült csak benyomorítani a társaságot valami fal melletti zugba, ami rendszerint olyan kényelmetlen volt, hogy szinte egymás ölében ültek. Mégis. A Művészt nem lehetett lecserélni. Fensőbbséges külsője már önmagában lázadás volt a szocreál mögött húzódó egész eszmeáramlattal szemben, másfelől nem egy „hírességgel” is lehetett itt találkozni. Mi más is kellett volna akkor egy középiskolás diáknak. Egy zug a barátokkal, kis lázadás minden ellen és néhány választott ideál közelsége. Ilyen volt a Művész, hát éveken át idejártak. Pedig a kiszolgálás pocsék volt, a pincérnők flegmák, a csészék igénytelenek és sokszor kávéfoltosak, a sütemények meghatározhatatlan korúak, s a hihetetlen tömeg miatt a kávéház levegője állandóan áporodott volt. Ahogy Mélyvizy a Művész hatalmas üvegszemein kiszűrődő fény körébe ért, az otthonosság magabiztossága vett rajta erőt. Miközben az ugyancsak hatalmas üvegajtót igyekezett betuszkolni, szemével már kereste társait az asztaloknál, pedig mindig ő volt az első. Ez nem valamiféle presztízskérdés volt nála, egyszerűen csak szeretett előbb odaérni, hogy kényelmesen elhelyezkedve, dolgait és gondolatait elrendezgetve legyen még pár csendes perce a környezet, a kávéházi társaság felmérésére. Emiatt nemegyszer akár fél órával is előbb érkezett, így az asztalfoglalás fent említett fondorlatai rendszerint rá vártak. Ez azonban cseppet sem zavarta, így legalább olyan helyet igyekezett megszerezni, ami válogatós igényeinek minden szempontból megfelelt. Mélyvizy ugyanis ki nem állhatta a középső asztalokat, amivel egyébiránt, legalábbis alapos megfigyelései alapján, a legtöbb ember ugyanígy volt. Mélyvizynek volt kedvenc helye, de nem ragaszkodott hozzá megszállottan. Ha azonban valamilyen véletlennek köszönhetően szabad volt, mindig azt foglalta el. Ez a jobboldali átjáró utáni első asztal volt, a fal

mellett. Innen ugyanis a kávéház mindkét helyiségét be lehetett látni, sőt még az utcára is kitekinthetett. Innen szemmel tudta tartani a pincérnőket, de még a süteményes pulttal is lehetett szemezgetni. Minthogy pedig az átjárónál volt egy kis, falból kiugró rész, két oldalról is „védett” helyen ült, s őt magát csak az vehette észre, aki szemben ült vele, vagy aki egyenesen bekukkantott ide. Most, ezen a májusi estén is ezt az asztalt kereste először szemeivel, de foglalt volt. Csak éppen egy picit bosszankodott rajta, de erre nem volt idő, mert keresni kellett a szabad prédát. Ekkor már ugyanis ketten ténferegtek a helyiségben hasonló szándékkal, nem lehetett álmodozni. Mélyvizy hamar le is csapott egy utcai fronton lévő, kirakati asztalra, amely mellől még csak éppen most kászálódtak fel az előző vendégek. Nem lehetett tapintatoskodni, táskáját szinte illetlenül előre lökve furakodott a cümmögő pár helyére és az előbb érkezettek elébe. A taktika ilyenkor a teljesen ártatlan pofával való kipakolás volt. A „bocsánatnemvettemészre” arckifejezés bevetésre készen állt, a végeredmény azonban ekkor már megmásíthatatlanul tapintható volt. Most azonban valami teljesen váratlan dolog történt. Az egyik, már előbb érkezett férfi, aki feldühödhetett Mélyvizy arcátlan taktikáján, egyszerűen és szó nélkül leült Mélyvizy frissen szerzett asztalához, és láthatóan nagyon otthonosan kezdett elhelyezkedni. Mélyvizyt meglepte ez az ellentámadás, s első pillanatban szóhoz sem jutott. Azonban amint felocsúdott, erőt véve magán, rendkívül illedelmesen jelezte, hogy társai bármelyik pillanatban megjöhetnek, s akkor szükségük lesz a helyre. A férfi azonban blazírt pofával közölte, hogy őt ez sajna nem érdekli, nincs szabad asztal, hát kénytelen volt ezeknek a szabad helyeknek az egyikét elfoglalni. Mélyvizy még nem találkozott ilyennel. A férfi higgadtsága, ellentmondást nem tűrő határozottsága annyira meglepte, hogy képtelen volt józanul gondolkodni. Nagyon dühös lett és méltatlankodva

56

Merített szavak

szólította fel újfent a betolakodót, hogy távozzon. Az azonban újságját és cigarettáját elővéve, hajthatatlannak tűnt, még válaszra sem méltatta őt. – Most mit tegyen? – gondolta Mélyvizy kétségbeesetten. – Csináljon botrányt? Kezdjen el veszekedni? Ezekhez nem volt elég mersze. Sohasem szerette a feltűnősködést. Érezte, hogy legyőzték. Még morgott egy darabig, aztán sértett arccal elhagyta a terepet. Viszonylag gyorsan talált egy másik asztalt, de lelke anynyira háborgott az iménti eset miatt, hogy most nem tudta élvezni az egyedüllét szemlélődő magányát, sőt kifejezetten várta, hogy megjöjjenek társai, hogy megossza velük ezt a felháborító esetet. Könyvét borítóval lefelé ugyan maga elé tette az asztalra, de most nem bírt hozzányúlni. Egyszerűen nem tudott ilyen gyorsan váltani. A Radics testvérek jöttek meg először. Ikrek voltak, tökéletesen másfajta viselettel, jellemmel, érdeklődési körrel. Pál hosszú hajú, lezser, amolyan rocker-féle volt, aki nagyon nem illett ebbe a fényes környezetbe. György azonban higgadt, megfontolt, rendezett külsejű fiú volt. Imádták egymást. Mindig mindenhova együtt mentek, pedig az ember alig volt képes valami közöset találni bennük. Talán a génjeikben hordoztak valamiféle olyan elválaszthatatlan ragaszkodást egymás iránt, amit egy kívülálló képtelen volt megérteni. Mélyvizy rögtön rázendített panasz-zsoltáraira, de a Radics testvérek csak mosolyogtak öreges fennakadásán. – Mit foglalkozol vele? Hiszen van helyünk, nem? – De az elvek! – próbált erősködni tovább Mélyvizy. – Ugyan, miféle elvek? – kérdezte iróniába hajló hangsúllyal Pál. – Nem tök mindegy, hogy ki hol ül? – Hát pontosan ez a baj ezzel az országgal, látjátok! Hogy mindenki csak beletörődik a dolgokba, és így azt tesznek vele, amit akarnak. Mindenki csak valamiféle

árnyékországban éli a saját kis árnyékéletét. No persze nincs is ezzel semmi baj, mondhatnánk, hiszen az árnyéknak legalább nem kell felelősséget vállalnia tetteiért. Arra megy, amerre a gazdája. Azt teszi, amit a mintája tesz, és ezzel tökéletesen meg van elégedve. Tulajdonképpen csak heverészik, vagy cipelteti magát kényelmesen rábízva könnyed életét az eredetire. No de mi van, ha nem süt a nap? Ha nincs fényforrás, ami lemásolja őt a másik mellé? Ez itt baj! Ez egy árnyékország, fény nélkül. Itt nincsenek originálisak, csak másolatok, de azok meg olyan halványak, hogy alig-alig lehet őket észrevenni. – Tyűha! – mondta vigyorogva György. – Micsoda kávéházi szék… akarom mondani asztal, sőt, hogy még aktuálisabb legyek, „Ellenzéki kerekasztal”-foglaló beszéd volt ez! Ezt nevezem. Azt hiszem, ezek után megérdemelné a te árnyékbarátod, ott, az ablaknál, hogy lekapcsoljuk fölötte a villanyt! – Jól van, gúnyolódjatok csak, de én akkor is azt hiszem, hogy meg kell mondanunk az igazat, még ha nem is tetszik mindenkinek. – Akkor miért nem mondtad meg az illetőnek, hogy ő csak egy árnyék, és húzzon el a saját eredetijéhez? – Miért, miért? – szabadkozott Mélyvizy. – Mert… mert nem volt merszem hozzá. – Na, akkor erről ennyit – zárta le a témát György. Pont a végszóra érkezett meg az asztalhoz Zoltánfi és Szilágyi, akik semmit nem hallottak az egész beszélgetésből, csak érzékelték, hogy van valami a levegőben. Kettejük közül Zoltánfi volt a szókimondóbb, hát most sem maradt csendben. – Háború? – Á, ne is beszéljünk róla, mert csak újrakezdjük az egészet, és nem ér annyit! – felelte Mélyvizy. – Ezt nézzétek! – mondta, hogy végképp más irányt adjon a társalgásnak, és felmutatta a vékony, fehér kis kötetet. – Csengey? Múlt század – biggyesztette le ajkát fitymálóan Zoltánfi.

57

PoLíSz – Miről beszélsz? – Jaj, csak nézd meg a te Csengeydet a körszakállával, meg a panyókára vetett kabátjaival! Borzasztó. Tisztára, mint egy ’48as honvéd tábornok! – Pontosan. No és mi ezzel a bajod? Ő valóban honvédő egy bizonyos értelemben. Volt is valami efféle játéka a barátaival, amikor azt játszották, hogy ők valójában a halálos ítélet elől megszökött negyvennyolcas tisztek, akik álnéven bujdosnak a levert szabadságharc országában. Mélyvizyből dőlt a szó, teljesen belemelegedett a vitába. A többiek döbbenten bámulták felhevülését, csak Zoltánfi erőltetett magára blazírt pofát. – De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy megkövetelték egymástól a honvédtiszti becsület szigorú előírásainak a megtartását. Amennyiben az egyikükre mégis rá kellett pirítani, akkor csak annyit mondtak neki, hogy „A zubbony, kapitány, a zubbony! Úgy veszem észre, nyitva felejtetted a felső gombot!” Ebből az illető már tudta is, hogy erkölcsi vétséget követett el. Több szó nem is esett a dologról, de az illető számára beköszöntött az önvizsgálat ideje. – Mit akarsz itt ezzel a régies történettel? Nem értem, hogy jön ez ide? Ez dedó! – humorizált Zoltánfi, miközben, ahogy szokta, mohón, egy hajtásra felhörpintette a kávéját, majd a maradék tejet, csak úgy a kis kancsót a szájához emelve, utánaküldte. – Nyugalom. Most jön a lényeg. Ez idáig valóban lehetne ezt az egészet holmi örökifjú felnőttek hóbortjának tekinteni, de Csengey nemcsak amúgy baráti körben játszotta ezt, hanem meg is írta! A csattanót pedig még nem mondtam. Azt írta, hogy ha az ember szétnéz a lassan újjáéledő ország friss tisztikarán, legszívesebben velük is eljátszatná ezt a játékot – zengedezte Mélyvizy, majd szó szerinti idézetre tért át. „A zubbony, uraim, a zubbony! Néhol már övig nyitva! Ha ez így megy tovább, maholnap az alsóneműt is kilógatjuk majd, uraim? Nem lehetséges, hogy

beköszöntött az önvizsgálat ideje?” – fejezte be Mélyvizy a monológját olyan teátrális hangsúllyal és karlengetéssel, hogy a közeli asztaloknál ülők is odafigyeltek. Néhány másodpercig a többiek sem tudtak megszólalni, s Zoltánfi, hogy zavarát enyhítse, szórakozottan babrálgatni kezdte a könyvet az asztalon. Találomra felütötte, és fennhangon beleolvasott: „Az európai kultúra egyetlen túlélő esélye ma a zenében van. Csak a zenével érdemes foglalkozni, a többi művészet a tudománnyal meg a politikával együtt nem több, mint bús elmeháborodottak eredménytelen gyógytornája. Környezetvédelem? A panellakók szublimált kiskertmozgalma. Ugyan mit oldhat meg? Nem, nem, csak a zenében van még valami halvány remény. Az európai embernek ma egyetlen végső lehetősége van: vonósnégyesekbe kell tömörülnie.” Újabb szünet következett, majd Zoltánfi szólalt meg. – Elismerem, van valami a fickóban. Egészen hatásosak a hasonlatai. Nem a megszokott toposzokat alkalmazza. Ez jó, de könyörgöm, miért kell ilyen ósdi kinézet hozzá?! Ehhez persze tudni kell, hogy Zoltánfi egyfelől a komolyzene megszállottja volt, másfelől képtelen volt elismerni, ha bebizonyosodott, hogy nincs igaza. – Jaj, hagyd már a kinézetét! – szólt most közbe Szilágyi is, és elvette Zoltánfitól a könyvet, s barátjához hasonlóan, most ő csapta fel valahol, és már olvasta is: „Van még helye a világnak, ahol ennyire észrevétlenül elcserélődnek egymással a hétköznapi meghittség meg a kivadult kétségbeesés természetes mozdulatai? Miféle lappangó nyomorúsághoz kezd itt minden észrevétlenül hasonlítani? Miféle össztáncba tart itt a kedélyes séta, a kopár céltudatosság és a vak menekülés?” – Ez hátborzongató – mondta a rocker Radics. – Mintha… na, add csak ide azt a könyvet! Ez a dolog kezd nekem tetszeni. „Ötvenhat, ez egy magyar prímszám. Több-

58

Merített szavak

féle értelemben is. Van, ugye, 1956, és van az ötvenhat négyzetméteres lakás. Életem két lappangó rendezőelve.” A fiúk egymás kezéből kapkodták ki a vékony kis kötetet, hogy újabb és újabb felolvasásokkal tegyenek túl az előzőkön. Vagy egy órán keresztül ment az adok-kapok. Mélyvizy csak nézte őket, s a fejében kavarogtak a gondolatok. Mit érdekelte már őt az ablak melletti asztal elrablója! Már nem is emlékezett rá. Már nem volt fontos.

meghunyászkodó külsejű férfi oroszul próbált beszélgetni vele. Az egész nem tartott tovább tíz percnél. Mélyvizy, amikor átizzadva, kipirosodva végre kimenekülhetett a folyosóra, úgy érezte, minden elveszett. Mégis felvették. Gyermeki gondolkodásával nem tudott ebből komolyabb következtetéseket levonni, de távolról érezte, hogy valami nem stimmel a dologban. A diákhétköznapok természetessége és flegmasága azonban hamar törölte az egész kínos eseményt a memóriájából. Csak akkor húzódott szégyellősen vissza, amikor a senkit és semmit nem kímélő éjszakai kollégiumi beszélgetések során a fiúk előhozták a felvételik humorosabb beköpéseit. Mélyvizy ösztönösen megérezte, hogy neki itt takargatnivalója van. Őt valahogy benyomták ebbe az iskolába. Valami nem természetes úton. Fel kellett ismernie, hogy mindig van a dolgok természetes menete mellett egy-egy másik út is, de annak mibenlétét egyelőre még nem értette. Ugyanezt érezte egyébként akkor is, amikor kedvenc földrajz–történelem szakos tanárát egyik pillanatról a másikra eltávolították az iskolából. A farmernadrágos, farmerkabátos, körszakállas, rendkívül szigorú, de szókimondó fiatalembernek mintha lett volna valamilyen ideológiai konfliktusa az igazgatónővel, s aztán a következő héten már sehol sem volt. Nagyon szerette, és nem értett semmit az egészből. Németes, külkeres osztályba került. Termük az első emeleten, a Duna felőli oldalon volt. A 117-es. Szinte pontosan szemben a Parlament épületével. Mélyvizy ráadásul az ablak felőli oldalon kapott helyet, így minden erőlködés nélkül szemlélhette órai időtöltésként a mélyben csillámló Dunát és a benne tükröződő Országházat. Tanárai és a tanulás egyébiránt nem nagyon foglalkoztatták, már ami a kötelező dolgokat jelentette. Válogatós volt. Ínyenc. Egyes korszakokat, témaköröket, szaktantárgyak részterületeit, melyek valami miatt megcsiklandozták érdeklődését, magánszor-

II. A klasszicista épület közvetlenül a várnegyed alján helyezkedett el, a meredek Ponty és a macskaköveken kanyarodó Szalag utca sarkánál. Magas, impozáns tornya, amely pont a két utca kiszögellésénél emelkedett, mégis elveszett a szűk utcák bérházainak és templomainak árnyékában. A bejárati előtér, egy kisebb lépcsősort követően, egy szűk hallba torkollott, ahol az iskola névadójának, Hunfalvy Jánosnak a mellszobra ágaskodott szigorúan a kajla diáksereg fölé. A bronzszobor orra feltűnően fénylett a többi részéhez képest, aminek magyarázatát Mélyvizy a felvételizéskor még nem tudta, csak ösztönösen sejtette. Később aztán maga is gyakorolta a babonás orrsimogatás szertartását, amelytől valami mágikus beavatkozást remélve, a felelés megúszását várták. A felvételi egyébiránt rendkívül megalázó volt. Valami ósdi öltönyt kényszerítettek Mélyvizyre, s anyjával és apjával karöltve, a normális felvételi időponthoz képest, egy külön alkalommal vonultak be az igazgatói irodába. Az igazgatónő különös jelenség volt. Népies öltözetben, hosszú, derékig lelógó, fonott hajával, visszafogottan hűvös viselkedésével teljesen megbabonázta az amúgy is ideges fiút. A szokásos bemutatkozó és az általános kérdések után matematikai alapfogalmakkal nyaggatták, majd végül egy halovány és

59

PoLíSz galomból behabzsolt, a többivel azonban nem foglalkozott. Különösen az irodalomtörténetet kedvelte. Azokat az ínyencségeket gyűjtötte, amelyekből neves szerzők életútjának találkozópontjairól lehetett valamit megtudni, vagy egyszerűen csak életük egyes állomásainak nyomon követését tűzte ki célul magának. Ennek jobb átláthatósága végett, még hatalmas vaktérképeket is készített, amelyen az egyes írók életének főbb színtereit jelölte be, egész pókhálónyi szövetet róva a fehér lapra. Ennek köszönhetően, néhány év alatt, tanárokat megszégyenítő mennyiségű irodalomtörténeti adat volt a fejében, ami bármimkor előhívható volt. Erős Zoltán: Magyar irodalmi helynevek A-tól Zig című könyve gyakorlatilag állandóan a táskájában volt, rendszeresen forgatta, olvasta, jegyzetelt belőle. Szeretett úgy elmenni egy városba, hogy előtte felkészült belőle ilyen szempontból, s ott már tudatosan ment az egyik emléktáblától a másikig, az egyik szobortól a másikig. Az irodalom iránti rajongása mellett, amit nem titkolt ugyan, de valahogy öntudatlanul igyekezett megtartani magának, a rock and roll érdekelte. Kollégiumi társaival, akik szintén ebbe az iskolába jártak, rajongtak a Hungáriáért, a Grease című filmet pedig egyenesen kívülről fújták. Kék iskolai köpönyegük hátuljára hibajavító festékkel pingálták fel a filmbéli vagányok jelét, a „Tbirds” feliratot. Talán ők voltak az országban az egyedüli diákok, akik sajnálták, hogy váratlanul eltörölték, vagy legalábbis engedélyezték a köpeny elhagyását az iskolákban. Hajukat zselézték, s általában egyfolytában azt fésülgették egyen-fésűikkel. Rikító színű ingeket hordtak, hegyes orrú, gumitalpú cipőben mászkáltak, s jampecoknak tartották magukat. Közös cél volt a diszkósok lenézése, kigúnyolása. Egy alkalommal, amikor egyik kollégista társa, Hegyesi kölcsönkapta édesapjától régi Fordjukat, ami óriási dolog volt ekkor, a „jampecokat” összeszedve hatalmas ramazu-

rival és bömbölő hangfalakkal érkeztek meg az iskola elé. Az ajtó menet közben, ahogy száguldottak le a meredek Felvinciről a Marcibányi térre, kivágódott, s ők majdnem kirepültek, de a buli mindent megért. Végigkalandozták a Bimbó utca – Mechwart liget – Kapás utca – Csalogány utca – Iskola utca vonalat. Dudáltak a lányoknak, bömböltették a magnót, és persze elkéstek az iskolából. Ilyenkor beírás járt, vagy ha az ember ügyes volt és elbújt valahol, ahol kivárta még azt az öt percet, amíg a felügyelő tanár is elment órát tartani, akkor esetleg megúszhatta az ügyet szárazon. Először a portásnál kellett bekönyörögnie magát az embernek, de ez a könnyebb műfajhoz tartozott, majd az első órát tartó tanárt kellett valami humbuggal elaltatni. Emiatt aztán minden reggel diákok egész kis tömege bujkált a Ponty utcán parkoló autók mögött, várva a megfelelő pillanatot a besurranáshoz. Egy-egy pandúrlelkű tanár azonban időközönként kikukkantott az utcára, és ilyenkor tömeges lebukások következtek. Ez így volt jól. Senki nem haragudott érte. A tanárok és diákok örök párbajának apró fejezetei voltak ezek, hol ilyen, hol olyan végeredménnyel. Mélyvizy maga is tobzódott ebben a laza, hányaveti életformában, miközben másik énje falta a könyveket. Olyannyira, hogy egy alkalommal be is rendelték a szüleit, hogy adjanak több zsebpénzt csemetéjüknek, mert az szédeleg az éhségtől. Ekkor derült ki, hogy az élelemre kapott pénz nagy részét könyvekre költötte. Ez a kettősség végigkísérte középiskolai éveit. Rock and roll partikat szerveztek, filmeket néztek, lányokat hajkurásztak, s ittasan másztak át az utcákon parkoló autók tetején. Gesztenyével dobálták a 19-es villamos megállójából a rakparton elrobogó teherautókat, de olyan is volt, hogy megszöktek a kollégiumból egy kis buli kedvéért, és a Déli pályaudvaron, egy félreállított vagonban töltötték az éjszakát. Nemegyszer ellógtak az oroszóráról, ahol valami kis grúz

60

Merített szavak

nő igyekezett lehetetlen magyarsággal a fejükbe verni a nyelvet. Kinevették, s az órák nem kis hányadát a folyosón, a szekrényekbe bújva töltötték. Sőt, egy alkalommal az iskolából is kiszöktek, mert az a hír járta, hogy Schwarzenegger ott forgat valahol a közelben. Ezt látni kellett. Sürgősen „lebetegedtek” és hazakéredzkedtek, hogy aztán órák hosszat kövessék a stábot az egyik várbeli lépcsőtől egészen a Lukács fürdőig. Mégsem látták azt, aki miatt az egész csínyt kieszelték. Csak a székét fedezték fel, rajta a nevével. Koncz Gábort ugyan látványosan lelőtték az egyik jelenetben, de ez kevés volt kiéhezett fantáziájuknak. Ez volt Mélyvizy egyik énje. A másik olvasott, írt, visszavonult, kívülről ismerte a pesti antikváriumokat, és a Művész Körben tobzódott. A kettő minden konfliktus nélkül egymás mellett élt benne.

A Hősök terére igyekeztek, Nagy Imre ünnepélyes újratemetésére. Mélyvizy tizennyolc éves volt. Éppen csak néhány nappal az érettségi előtt, amelyben a történelem tételek sora megállt 1945-nél. Nagy Imrét is csak vaktérképeinek egyik állomása, Kaposvár miatt tudta beazonosítani. Tudott róla bizonyos dolgokat, de azok nem voltak rendszerezettek. A forradalomról apja elmondása alapján tájékozódott, s így eléggé korlátozottak maradtak az ismeretei. Így aztán egyelőre csak hagyta magát sodorni a hatalmas tömeggel, nézte az embereket, rácsodálkozott a fekete drapériával bevont térre, s a zászlókat, az arcokat figyelgette. Várakozó álláspontra helyezkedett, próbálta kívülről figyelni az eseményeket. Az ünnepség hosszú volt, szólamokkal teli. A Műcsarnok lépcsője felravatalozva, koporsók, fáklyák, szónokok. A tér és az utcák telis-tele emberekkel. Mélyvizy csak egyszer volt ekkora tömegben, amikor 1986-ban nővérével elmentek a Népstadionba, a Queen koncertre. Talán ott kezdődött minden? Egyébként ott is, és itt is azon gondolkozott, hogy mi lenne, ha történne valami katasztrófa. Ha ez a rengeteg ember hirtelen s pánikszerűen megindulna. Képtelenség volna szembemenni velük, kénytelen volna sodródni, amerre nyomják. Sőt, arra kellene vigyáznia, hogy el ne essen, mert akkor bizonyosan eltaposnák. A tömeg ilyen. Veszélyes, ösztönös és legfőbbképpen birka szellemű. Nem gondolkozik, hanem sodródik. Irányítható és igényli is, hogy irányítsák. Meggyőzhető, befolyásolható, cseppet sem tudatos. Egyszóval nem túl szimpatikus, még intézményesített formában sem. Itt azonban spontánul voltak ennyien, s így még veszélyesebbnek érezte. Nem is igen tudott figyelni az eseményekre. Miközben a szónokok beszéltek, Mélyvizy azt figyelgette, hogy ahhoz képest, hogy tulajdonképpen ez egy temetés, nem a sírás, hanem sokkal inkább az öröm, az egyetértő és lelkesült taps a legjellemzőbb viselkedési

III. Már a November 7. téren érdemes volt kiszállni a kisföldalattiból, mert a tömeg egyre nőtt. Mélyvizy és édesapja innen gyalog mentek tovább a teljesen lezárt Népköztársaság útján. Itt fenn, a felszín felett is hömpölygött a tömeg, amelybe ők ketten is belegabalyodtak. Nem beszélgettek, csak némán haladtak a többiek között. Általában nem volt jellemző, hogy Mélyvizy képes lett volna beszélgetni apjával, akinek érdeklődési köre, gondolkodásmódja teljesen eltért az övétől. Számára túl racionális volt. Apja pedig nem értette az ő „idealisztikus mániáit”, ahogy azt szerette nevezni. Pedig egykoron, állítólag, ő is foglalkozott versekkel, irodalommal, műszaki érdeklődése azonban később felülkerekedett benne, s teljesen más pályára állította. Így aztán csak ballagtak egymás mellett, s mindketten nézelődtek. Viszonyuk nem volt rossz, de a felszínen maradt. Nem fakasztották egymást gondolatkitörésekre.

61

PoLíSz forma itt a téren. Ez volt az egyetlen olyan esemény, amely későn érő szellemét foglalkoztatta. Valamit megérzett abból a tüdőből felszakadó, mély fellélegzés-érzésből, amely kisimította a ráncokat az arcokon. Gyerekkora óta asztma gyanús volt, többször fulladásos nehézlégzéssel. Tudta, mit jelent a szabad lélegzés átható érzése. Ahogy a tüdő minden egyes kis hörgője megtelik levegővel, s az oxigén szétárad a vérerekben. Megtisztító, felszabadító érzés. Valami ilyesmit olvasott le itt az emberek arcáról. Ebből tudta, hogy komoly dologról van szó. Eszébe jutott Csengey. Amit ott a Művészben találomra felolvastak tőle ’56-ról. Az a néhány sor, most is itt csengett a fülében. „Ötvenhat, az egy magyar prímszám”. – Csak eggyel és önmagával osztható – motyogta magában. – Tessék? – kérdezte az apja. – Semmi, semmi. Csak kezdem érteni a matematikát – mondta mosolyogva Mélyvizy, apja legnagyobb döbbenetére.

ságérzet szorult bele. Cseh Tamást hallgatott és hímezett farmert hordott, s állandóan jött a fideszes propagandaszövegeivel. Többször is berendelték az igazgatónőhöz. Vele és néhány másik osztálytársával igyekezett most Mélyvizy a Kossuth térre, ahol a Köztársaság kikiáltását ünnepelte a tömeg. Már megint egy tömeg, de most már tudatosan volt jelen közöttük Mélyvizy is. A Nagy Imre-temetés, az érettségin a történelemtanár visszataszító bájolgása, a nyári utánaolvasások, az egymást érő különféle izgalmas események, no és Csengey írásai avatták felnőtté s érdeklődővé. Kezdett együttlélegezni a változások egyre látványosabban felforrósodott hangulatával. Az iskolában az osztályból jó sokan ott maradtak ötödéven, ami egyfajta technikusi továbbképzésnek felelt meg, de időhúzásnak mindenképpen nagyszerű volt. Együtt maradhatott sok osztálytársával, s nem kellett felelősséget vállalnia semmiért ezekben a furcsa időkben. Tanáraik között ráadásul volt egy fiatal jogásznő is, aki egyfelől tetszett neki, másfelől a Fidesz alapító tagjaként érdekes dolgokat mesélt politikáról, alkotmányról, s általában a demokrácia működéséről. Tanultak, de nem jogot, hanem demokráciát. Nagyon érdekes volt. Pláne azok a hatalmas politikai viták, amiket rögtönöztek. Volt ott minden, a tanárok sem maradtak ki a véleménynyilvánításból. Mélyvizy teljesen tanácstalan volt, s bár érezte, hogy óriási dolgok történnek, valahogy nem tartotta magát alkalmasnak az elköteleződéshez, egyik oldalnál sem. Hogyan fog ő választani tavasszal, arról fogalma sem volt. Egyik oldalról hallgatta apja pragmatikus érveit, miszerint a néhány hete megalakult Szocialista Pártra érdemes egyedül szavazni, mert náluk gyűlt össze az a reformer értelmiségi erő, amely ugyan baloldali, mégis az egyetlen politikai és gazdasági gyakorlattal rendelkező társaság a mai viszonyok között. Másfelől viszont az iskolában jóval nagyobb fölényben voltak az újonnan alakult párto-

IV. Az érettségi és a nyár hamar eltelt, pláne, hogy közben két tagbaszakadt barátjával megjárta kerékpárral Svédországot és Finnországot. Ott értesültek róla, hogy Kádár július 6-án meghalt, s hogy ugyanezen a napon a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét és vádlott-társait. Meg kellett döbbeni. Mélyvizy azon gondolkozott, hogy vajon tudott-e még erről az eseményről Kádár, vagy megkímélte őt ettől a sors? Egy egészen másfajta országba érkeztek haza. Szamosi, aki legalább egy fejjel magasabb volt Mélyvizynél, lendületes és hatalmas lépésekkel közlekedett. Egyébként minden mást is ilyen vehemensen csinált. Csontot ropogtatóan fogott kezet, elképesztő tempóban és mennyiséget evett, fékezhetetlenül vitatkozott, miközben hadonászott a kezeivel, hadart, és általában rettenetesen nagy igaz-

62

Merített szavak

kat éltető hangok, diáktársai között pedig főként a Fidesz szimpatizánsai képviselték a legnagyobb erőt. Némettanára, akit nagyon szeretett és zseninek tartott, a kereszténydemokráciát csepegtette el beléjük az óráin. Így aztán a sokféle vélemény között hánykolódva, cseppet sem lett okosabb. Mégis ott volt ezen az estén a tömegben, és együtt kiabálta az emberekkel, hogy „Ruszkik haza!”. Borsózott a háta, csillogott a szeme, ahogy hallgatta az egykori ’56-osok szónoklatait, énekelte a Himnuszt, s olvasgatta a transzparensek szövegeit: „Soha többé kommunizmust!”, „Szabadság. Függetlenség.” Mélyvizy a televízió rögtönzötten épített pódiuma mellé szorult, amelyre szép lassan több más társával együtt felkapaszkodott, és annak szélén ülve tájékozódott. Innen sokkal jobban lehetett látni, sőt azért is nagyon érdekes volt, mert hallotta, amit a riporter a tévénézőknek mondott. Az volt, ami a téren történt. Ez is újdonság volt. Ekkor már gyertyák ezrei égtek, s folyamatosan dalok, versek és beszédek váltották egymást. Valami egészen eufórikus hangulat uralkodott a téren. Az emberek megnyíltak, bekiabáltak, felajánlásokat tettek. Mélyvizy csak ült ott a pódium szélén és nézte, hallgatta ezt a nagy közös gyónást, ezt az örömteli felszabadultság érzést. Amikor a tömeg oszlani kezdett, egy fura, imbolygó alakra lettek figyelmesek. Sebeők János 40 kilója himbálódzott előttük. Lecsaptak rá. Kezdetben csak buliból, hiszen látták őt májusban az állatkerti ketrecben, később őszinte érdeklődéssel. Sebeők elképesztő figurája senki előtt sem maradhatott közömbös. Slampos öltönye, hatalmas fekete keretes szemüvege, sovány, beesett arca, sűrűn pislogó, idegesen cikázó fekete szeme, fura, idegenszerű beszédmódja mosolygásra késztette az embereket. Mélyvizy tőle hallott először a természetvédelemről, ami egyébként cseppet sem érdekelte, de Sebeők tudása annyira megbabonázta, hogy szinte érdeklődve hallgatta őt.

Olvasta „Sárkányviadal” című könyvét is, s most ez a találkozó emiatt még érdekesebbnek ígérkezett. Különösen, hogy Sebeők az ünnepség után néhány perccel már mondta is a magáét az ő mély, bariton hangján. Talán ez volt az egyetlen férfias dolog az egész emberben. Gondolatai, hasonlatai persze még a politikai témáknál sem szakadtak el a különféle környezetvédelmi modellektől. Még majd egy órát beszélgettek vele, illetve inkább csak hallgatták őt. Az egész beszélgetésnek az volt a lényege, hogy az embereknek teljesen át kell állítaniuk a gondolkodásmódjukat, mert különben csak módszerváltozás lesz ebben az országban és nem rendszerváltozás, aminek következményeként hamarosan ugyanazok fognak vezető pozícióban tetszelegni, mint előtte, csak éppen más jelmezben. Ezt nem nagyon értették, de azért nagy lelkesen hallgatták a fura előadást ott a hideg pesti utcákon.

V. Hetente, olykor kéthetente – képtelenség volt nyomon követni a metódusát –, úgynevezett KISZ-gyűlések voltak a kollégium klubtermében, ahol lakott, s amelyet vörös lobogós érdemrenddel tüntettek ki valamikor a „hőskorban”. Mélyvizyt egykoron egyébként legalább három helyen is beléptették a KISZ-be: Siófokon, az általános iskola befejezése pillanatában jutalomként, a középiskolában a szégyenteljes felvételit követően és itt a kollégiumban is feltételként. Fogalma sem volt róla, hogy minek. Úgy lépett be mindannyiszor, mint ahogy az ember belép egy üzlet ajtaján, ahol még nem tudja pontosan, hogy mit akar venni: szórakozott nemtörődömséggel. Ilyenkor általában nem is történik meg a vásárlás. Most, ötödéves fejjel, a változások légkörében az utolsókig kitartó kollégium eszmehűsége vagy gyávasága – ezt nehéz lett vol-

63

PoLíSz na eldönteni – rendkívüli módon dühítette, de nem tehetett semmit. Az igazgató és a nevelőtanárok fenn trónoltak a színpadon, Mélyvizyéket pedig odaterelték eléjük, mint valami vágóhídon a marhákat a kés elé. Körülbelül annyit is értettek az egész fejtágításból, mint a fent nevezett, nem kifejezetten az intelligenciájukról híres állatok abból a véres végállomásból, ahova kerültek. Csak úgy papucsban, melegítőnadrágban ücsörögtek ott a kényelmetlen, narancssárga puffokon és meg sem próbálták felfogni, hogy miről van szó. Egy szellemi székrekedés volt az egész. Mélyvizy is kihunyt elmével kókadozott a többiek között, és ha egy-egy pillanatra mégis kizökkent merengéseiből, inkább az igazgató gyermekparalízis miatt korcs jobb kezét bámulta, mintsem hogy az elhangzó beszédet értelmezte volna. Valahogy nem tudta levenni arról a gyermeki kézről a szemét. Olyan morbid volt ez a hatalmas ember azzal az apró kézzel. Nem értette, hogy miként lehet valaki kollégiumi igazgató ilyen adottságokkal. Nem mintha lett volna bármi köze is a két dolognak egymáshoz, de valahogy olyan hihetetlen volt. Talán a könyvtárban talált Rex Warner könyv hatása lehetett benne ebben a fura gondolatban. A vaskos, több mint 600 oldalas, kék kötéses, első szám első személyben megfogalmazott Julius Caesar című könyvben ugyanis, amelyet Mélyvizy többször is befalt, emlékezett egy olyan részre, ahol a gyermek Caesar félelemmel teli tisztelettel, de mégis ellenségesen szemléli az akkori Róma urát, Sullát. Olyan nagynak, erősnek és félelmetesnek festette meg a gyermek képzelete ezt az embert, hogy Mélyvizy maga is beleborzongott, ha rágondolt. A kollégiumi igazgató pedig olyan szürkének, olyan szánalmasan megfáradt szürke kis nyomorék egérnek nézett ki. Nehéz volt elhinni neki, amit mondott. Nehéz volt engedelmeskedni neki. Nehéz volt félni tőle, pláne tisztelni. Havonta egy hétvégén ott kellett maradni a kollégiumban különféle rájuk erőltetett

látszattevékenységek miatt. Takarítás, társadalmi munka, kirándulás és a legfőbb mániájuk, a pontgyűjtés miatt. Amolyan kisebb csoportokra voltak osztva, mint a gyárakban a brigádok, s ezeket a csoportokat különféle „elmés” módokon, versenyeztették egymással. Mélyvizyben felmerült, hogy ilyesmi lehetett annak idején a sztahanovista mozgalom is. Még fényképpel ellátott kis füzetkéjük is volt, „Tükör” névvel. Ebbe kerültek bevezetésre a porontyok viselt dolgai. Egy ilyen hétvégén, a Moszkva téri hamburgeresnél falatozva hallotta meg Mélyvizy, hogy érdekes események zajlanak a Parlamentnél. Törzshelyüket, a „Lordok Házát” – ahogy maguk közt nevezték a lepukkant utcai kajáldát – gyorsan hátrahagyva robogtak, hogy megbámulják a szenzációt. Február volt. A Duna-parton ácsorogva igencsak átfagyott az ember. Mélyvizy, néhány kollégista társával karöltve mégis órákig figyelgette, ahogy egy helikopter segítségével próbálták leemelni a Parlament tetejéről a hatalmas, négyméteres vörös csillagot. Döbbenetes látvány volt. Tátották a szájukat. Egész tömeg verődött össze a Batthyány téren, ahonnan tökéletes páholyból lehetett végignézni az egész eseményt. Szinte felsóhajtott a hatalmas épület, amikor megszabadult a terhétől, amely mintegy grandiózus tüske, évtizedekre belefúródott a homlokába, s a gennyesedésig sebezte azt. A seb elterjedt, s majdnem az egész ország bevörösödött körülötte. – Az egyetlen gyógymód a tüske eltávolítása lehetett. Ez most megtörtént, de a gyógyulás még hosszú folyamat lesz – mondta mintegy magának Mélyvizy olyan bölcselkedő fejet vágva hozzá, hogy amikor a többiek felröhögtek magánszámán, maga is megmosolyogta azt. Ekkor már egyre több helyen lebegtek annak az ismeretlen, bagolyra emlékeztető embernek az arcképét hirdető plakátok a városban, akinek a neve mellett mindenhol a „Nyugodt erő” szlogen volt olvasható.

64

Merített szavak

VI.

– Válogassunk most mindent a tavalyi évből, hogy ne legyen olyan csapongó az egész! – javasolta Zoltánfi. Mélyvizy bólintott és előkereste a megfelelő füzetet. – Akkor az első nap legyen mondjuk június 27-e! – mondta Zoltánfi, miközben megnyalta kiszáradt ajkait és kényelmesen hátradőlt a hintaszékben. – Ki kezdi? – Kezdjed csak! – mondta Mélyvizy és kikereste a megfelelő bejegyzést. Zoltánfi pedig hadarva olvasni kezdte. „(Kedd, tiszta ég, 27 fok) Kiolvastam Mailert és főleg az orosszal foglalkoztam a nap hátralévő részében. Fél hétkor elvittem az anyámmal az «Én macskámat» az állatorvoshoz, hogy sterilizáltassuk. A műtét a Szépvölgyi utcában esett meg, s még épp idejében, ugyanis kiderült, hogy már újabb 5 kölyök volt a méhében. Így eredeti terveink mellett még egy abortuszra is sor került. Az ügy elég sokáig elhúzódott, a szegény állatot teljesen elkábították, mi pedig anyámmal ott kókadoztunk a váróban. Szerencsére volt ott egy régi rádió, amit kicsit meggyepáltam, de legalább így megszólalt. Pont híreket olvastak, amiből megtudtuk, hogy Alois Mock és Horn Gyula külügyminiszterek megkezdték Hegyeshalomnál a vasfüggöny lebontását. Ez is egyfajta műtét, gondoltam, és elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom a diplomácia fortélyait. Ki tudja, mikor lesz rá szükségem? Időközben kihozták az én cicuskámat, amelyik alig tudott mozogni. Teljesen deprimált volt, s ez rám is átragadt. Próbáltam olvasni Bulgakovot, de nem nagyon tudtam odafigyelni. A jegyzeteim sem nagyon haladtak, mert a tollamból kifogyott a patron, de azért annyi még maradt benne, hogy rácsöppenjen az ágyneműmre. Erre dühöngeni kezdtem, bár ebbe biztos belejátszott az is, hogy egész nap nem ettem semmit, és hogy a nehézkesen feltápászkodó macska első dolga az volt, hogy odavizelt a szőnyegre. Szép kis nap, mondhatom.”

Zoltánfi úgy vetette be magát a hintaszékbe, hogy a szegény nádszerkezet nyekkenve csapódott neki a könyvesszekrénynek. Mélyvizy felszisszent, de nem szólt rá barátjára, mert ismerte már hebehurgyaságát. Egyszerűen nem tudott bánni a testével. Hosszú karjaival rendre levert valamit, lábai állandóan kalimpáltak és útban voltak még saját magának is, újra és újra leette magát, a haja kócos volt és korpás, szinte az öszszes testrésze külön mozgott. Ebbéli zavarát egyébként mindig további arrogáns mozdulatokkal igyekezett leplezni. Ennek lettek általában áldozatai a szőnyegek, terítők, teás csészék. Naplóztak. Megint, mint már annyiszor. Szinte havonta űzték ezt a fura játékot, mint valami sportot, amelyben napi rendszerességgel készített feljegyzéseiket olvasták fel egymásnak. Most azonban vagy fél éve nem jutottak el idáig, hát nagyon ki voltak éhezve rá. A játék úgy zajlott, hogy egyikük hasra ütés-szerűen mondott egy dátumot, mire mindketten felolvasták aznapi bejegyzéseiket. Nagyon érdekes dolgok jöttek ki ezekből a múltidéző közgyónásokból, élethasonlítgatásokból. Zoltánfi naplója bő lére eresztett, terjengős és anekdotázó típusú volt. Egyfelől szórakoztató, másfelől azonban pontos helyrajzi és időbéli körülírásokat alkalmazott, amitől realizálódtak a kitalációnak ható történetek. Mélyvizy naplója viszont sokkal elvontabb volt. Filozofálgató jelleggel, sokszor csak egy-egy gondolatot, verset vagy aforizmát írt fel magának. Nagyon ritkán konkrét eseményeket, akkor is általában csak a pozitívakat. Zoltánfi ezzel szemben sokkal szókimondóbb volt. Nem szégyellte felolvasni a lehangoló, sokszor az intimitás határát súroló eseményeket sem. Meg is feddte emiatt Mélyvizyt, hogy az ő naplója olyan, mint egy giccses leányregény, nincs benne semmi naturalisztikus, egy merő bájolgás az egész.

65

PoLíSz – Macskák, pfuj! Na akkor ezt hallgasd! – mondta Mélyvizy egy fintort követően és átvette a szót. „Szent László napja. Füst Milántól A feleségem története című regényt olvasgattam. Végre olyat, amilyet én szerettem volna. Este Petróczyval találkoztam a Batthyány téren. Beültünk az Isola bellába, és majd éjjel kettőig iszogattunk és beszélgettünk. Az egyik sarokban elhelyezett tévében egyfolytában a vasfüggöny lehullását mutogatták. Barátom meglepő hasonlattal élt Horn Gyulát illetően. Egy megszokott szeretőhöz hasonlította, aki maximum mindennap új bugyit húz magára, de más változást nem nagyon lehet felfedezni rajta, hiába ezek a kirakati megnyilvánulások. Érzek ebben egy leheletnyi analógiát a tegnapi kitörésemmel kapcsolatosan, amikor az SZDSZ-es politikusait Gogol egyik művének forgatóihoz hasonlítottam. Úgy tűnik, ez az éjszaka kihozza belőlünk a poétát. Ránk is fér, mert nehéz és prózai napokon vagyunk túl, s még nem látjuk, hogy merre tovább. Egyetem biztos nem lesz belőle.” – És az ilyen jó bulikból én kimaradok. Nem szép dolog, mondhatom! Legközelebb szóljatok, és én is versbe öntöm a bánatomat országunk szomorú sorsának tiszteletére, de ne bántsuk szadeszos barátainkat! – vigyorgott Zoltánfi ironikusan, majd folytatta: – Most te jössz! Mondj egy napot! – Legyen egy őszi nap, mondjuk november 26-a! – válaszolta Mélyvizy és már kereste is a megfelelő helyet. Szeme egyik oldalról a másikra rebbenve cikázott a sorok között, s csak egy apró, mosolygós ránc előbukkanása jelezte, hogy megtalálta a keresett részt. „Igazán kellemesen telt a mai napom. A népszavazási őrület plakáttengere után kifejezetten jólesett beülni a Teátrumba egy ízletes beszélgetésre Zoltánfival. Furcsa, hogy miért is vagyunk mi barátok. Nehezen tudnék válaszolni rá és valahogy mégis… Zoltánfinak is ezen járhatott az esze, mert három szonettel lepett meg, amelyekben ezt

fejtegeti. A versek kitűnőek, de ő sem jut igazán eredményre. Valószínű, hogy ez már csak így marad egy életre szólóan, pedig ő igen, én nem!” – Hm – dünnyögte elgondolkozva Zoltánfi. – Te tudtad, hogy ez lesz az, igaz? – Dehogyis – mentegetőzött Mélyvizy. – Ez puszta véletlen. Zoltánfi még egy darabig gyanakodva nézte barátját, majd némi szünet után, ő is olvasni kezdte a saját feljegyzéseit erről a napról. „(Vasárnap, éles hideg, szikrázó napfény) A mai napomat arra szántam, hogy öszszeeszkábáljak néhány verset Mélyvizynek, melyben a barátságunkról szólok. Az egész napom elment a három szonettel. Délelőtt ihletszerzés céljából lekerékpároztam a móló végére, a kedvenc szemlélődő helyemre, de olyannyira vakított a fény, hogy csak rövid ideig tartózkodtam ott. Eltekertem Széplakra, majd vissza. Mielőtt hazamentem volna, leadtam a voksomat az „igenekre”. Ezután kezdődött a küzdelem a versekkel. Elszántságomat azonban csökkentette, hogy az egész napot végigzabáltam. Ettem sülthurkát és kolbászt, krumplit, aztán háromfajta süteményt. Emellett jó pár pohár fűszerezett bort is leeresztettem a torkomon, a kávékról és teákról nem is beszélve. Így szédelegtem be este a Teátrumba Mélyvizyhez, aki persze vidám volt, mint mindig, nekem pedig émelygett a gyomrom és attól féltem, hogy elhányom magamat. Odaadtam neki a verseimet. Nagyon tetszettek neki, de aztán jól összevesztünk a népszavazáson.” – Máig nem értem, hogy lehettél ilyen balek – dohogott Mélyvizy, de Zoltánfi gyorsan leintette. – Ne! Ne kezd újra, mert abból megint csak veszekedés lesz! – Jól van, jól van, csak egyszerűen nem megy a fejembe, hogy hogy beetettek téged. Na de akkor jöjjön az utolsó! – pörgette veszettül a lapokat Mélyvizy és várakozóan Zoltánfira nézett.

66

Merített szavak

– Megint én válasszak? – Igen. – Jó, akkor legyen mondjuk szeptember 11-e! – mondta, és már olvasta is. „(Hétfő, napos, szeles) Korán ébredtem, s mindjárt Hemingwayt kezdtem olvasni, de megzavartak. Az egyik Radics jelent meg nálam, de nem tudom melyik, talán a Gyuri. Mindenesetre ő az értelmesebb. Azzal a hírrel jött, hogy állítólag tegnap este megnyitották a nyugati határt az endékásoknak, és hogy ez történelem. Én kételkedő képet vágtam, és próbáltam lehűteni a lelkesedését, de magam is egészen izgatott lettem. Ezután egyesületalapítási dolgokról beszélgettünk, de ezek után nem igazán tudtam odafigyelni. Amikor távozott, egy ideig merengtem az ablaknál, majd ímmel-ámmal tanulgatni kezdtem. A kutya egész nap nyugton volt, de aggaszt, hogy véres a széklete, s már egyáltalán nem ugat, ha ki kell mennie. Vagy rákos, vagy felvérzett a bele. Nem sok van már hátra szegénynek. Este vendégek jöttek és alaposan felidegesítettek az okoskodásaikkal. Annyira utálom, amikor buta emberek érzelmektől vezérelve politizálnak! Áááá! Bárcsak itt lenne Mélyvizy, hogy jó alaposan összeveszhessünk! Hol lehet most?” – Köszi – röhögött az említett fél. – Hát akkor lássuk, hogy hol voltam! „Velencei tó, Székesfehérvár és Lizy. Egész nap együtt. Lehet, hogy szerelmes vagyok?” – Ennyi? – kérdezte csalódottan Zoltánfi. – Ühüm. – Jellemző, mondhatom. Én itt világtörténelmi eseményeken izgulok, meg kutyát siratok, te pedig, mint egy ősbohém, egész

nap flörtölgetsz valami csajjal a világ végén, és még azt is ilyen szűkszavúan teszed. – Ne izgulj, azért gondoltam ám rád! – El tudom képzelni. Biztos, amikor elmesélted valamelyik idétlenségemet, hogy megnevettesd a barátnédat! Mélyvizy elmosolyodott és megrázta a fejét. – Tévedsz. Akkor jutottál az eszembe, amikor Fehérváron beültünk a Vörösmarty kávéházba. Amíg Lizyre vártam, aki kiment vécére, találtam ott az újságok között egy régebbi számot a Hitel című folyóiratból. Talán márciusi lehetett, nem tudom pontosan, nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a szemem mindjárt egy Csengey-íráson akadt meg. – Aha, a kapitány úr! – Igen, igen. Az az este jutott az eszembe, amikor ott lelkesedtünk érte a Művészben, még valamikor májusban, emlékszel? Hogy ki voltál akadva rá az elején, aztán meg alig tudtuk letenni a könyvét. – Igen, valóban remek volt. Most majd megvalósíthatja a te barátod az elképzeléseit. Kíváncsi vagyok, hogy megmarad-e ilyen önzetlennek, ilyen kreatívnak kormányzati pozícióban is, mint amilyennek megismertük még mezei főlelkesként?! – Hát én is, de ez nemcsak rajta múlik, hanem mindannyiunkon. A kérdés pedig az, hogy vajon 1989 és 1990 is prímszámok lesznek-e vagy sem? – mondta lassan és halkan Mélyvizy, s közben olyan merengő ábrázattal ült ott forgós foteljében, kezében naplójával, hogy Zoltánfi megkérdezte, hogy vajon rémeket látott-e. – Ugyan, dehogy – mondta Mélyvizy. – Csak az jutott eszembe, amit Sebeők mondott tavaly a Kossuth téren. Nehogy igaza legyen!

67

PoLíSz

A Gyulai Pál-díj új díjazottjai: Major Zoltán és Botár Attila A PoLíSz 2004-ben alapította a Gyulai Pál-díjat, amellyel a szerkesztők az adott év legjobb írását – verset, szépprózát, tanulmányt – jutalmazzák. 2008-ban a Kráter Műhely Egyesület december 10-i közgyűlésén a megosztott díjat Major Zoltán történész és Botár Attila költő vehette át. A Gyulai Pál-díjnak volt előzménye is, hiszen 2004 előtt is megszavaztatták a PoLíSz szerkesztőit, hogy jelöljék meg az adott év legszebb PoLíSz írását. Ámde azzal, hogy ez a jelölés és választás nevet kapott, s 50 000 forint pénzjutalommal is járt, egyben rangot is nyert. A díj elnevezése nem esetleges, hanem gondos mérlegelés eredménye. Gyulai Pál életműve ugyanis szinte példázza a PoLíSz törekvéseit – hiszen Gyulai költő, szépprózaíró, irodalomkritikus, irodalomtörténész, tanulmányíró és nagy hatású művelődéspolitikus is volt egy személyben. A nemzeti indíttatású irodalomnak volt ő képviselője és propagálója, de a nemzeti emóciók sem saját munkáiban, sem a mások művei iránti igényességében sohasem homályosították el szigorú minőségigényét. Azzal, hogy díjunkat Gyulai Pálról neveztük el, más célt is követtünk. Szerettük volna Gyulai Pál hírét, megbecsülését öregbíteni, s egyben életművének igazságot szolgáltatni, hiszen tudjuk, számtalan igaztalan vád érte őt az 1945 utáni irodalompolitika részéről. A Gyulai Pál-díjat eddig – a névadó képviselte minőségi és nemzeti mérce alapján – öt alkalommal osztottuk ki, esetenként két szerző között is megosztva. Jutalmaztuk Ujlaky István történészt, Kaposi Márton filológust, Székely András Bertalan kisebbségkutatót, Adamik Tamás nyelvészt, klasszika-filológust, Dobos Marianne újságírót, Boda László teológust. Idén a Gyulai Pál-díjat ismét megosztva ítéltük oda Major Zoltán történésznek és Botár Attila költőnek. Major Zoltán gyakran jelentkezik folyóiratunk hasábjain történelmi és életrajzi tanulmányaival. Érdeklődési köre a 20. század magyar történelme, s azon belül is a trianoni tragédia. E tanulmányaiban – nevezhetjük bátran esszéknek ezeket az írásokat, hisz’ magas irodalmi igény fejeződik ki bennük – a békediktátummal kapcsolatban mindig új megközelítéseket keres, friss szempontokat mutat fel. Botár Attiláról Turcsány Péter írt a Madárúton kötet bemutatásáról szóló Madár-társ nézőben című 1979-es írásában: „Megélt sorsához igazítja szavait, emberért aggódó világnézetéhez metaforáit… Jelentőségét etikai tartása adja meg.” Újabb, a PoLíSz-ban közzétett versei közel 30 év után is megerősítik olvasóit a Botár-versek sajátos hangulatáról, rokonszenves komolyságáról és fájdalom- és igazságérzetéről. Új, hármas tagolású verseskötetét a Kráter Műhely Egyesület Néráth Mónika szerkesztésében tervezi kiadni. (Barcsa Dániel) MAJOR ZOLTÁN l949. július l5-én született Székesfehérváron. Általános és középiskoláit Móron végezte, ahová szülei az ún. Magyar–Csehszlovák Lakosságcsere Egyezmény keretében l948-ban kerültek az északi Komáromtól nem messze fekvő színmagyar Hetény községből. 1973-ban végzett az ELTE Bölcsészkarán történelem-, valamint orosz nyelv- és irodalomszakon. Történettudományi érdeklődése korán a XIX–XX. századi diplomáciatörténet, közelebbről KeletKözép-Európa felé fordult. Dolgozott az Országos Levéltárba később beolvadt Új Magyar Központi Levéltárban, a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltárában, a Pest Megyei Levéltárban, majd l985 óta az Országos Széchényi Könyvtár Periodika Feldolgozó osztályán. Munkái mellett l993-ban sajtó alá rendezte gr. Bánffy Miklós l92l/l922-es külügyminiszteri éveiről írt kéziratos visszaemlékezését. Az l990-es évek elején történelmi tárgyú publikációkkal jelentkezett

68

Tájoló

az Új Magyarország, Pesti Hírlap című folyóiratokban. Publikált a Trianon évkönyvekben. Előszót írt Henri Pozzi: A háború visszatér című könyve reprint kiadásához. 2004-ben sajtó alá rendezte Horváth Jenő diplomáciatörténész A Millenniumtól Trianonig cimű munkáját. A PoLíSz mellett rendszeresen publikál a Gömörország c. folyóiratban. Itt jelennek meg Bernát Istvánról szóló tanulmányai, aki gróf Károlyi Sándor mellett az agrárius és szövetkezeti mozgalom központi alakja volt (1854–1942). Előadásaival nagymértékben segíti a Rákóczi Szövetség felvidéki munkáját. BOTÁR ATTILA: „1944. március 17-én Székelyudvarhelyen születettem. Háborús menekültként jutott át a maradék és roncs országba a ronccsá vált család. A Tolna megyei Felsőnánán tértünk – úgy-ahogy – magunkhoz. Apai ágon csíkországi lófőszékelyek, anyai ágon örmény és szász keverék. Iparosok, tisztviselők, színészek. A kasztok közötti átjárhatóság példája. Apám, Botár Béla a kolozsvári egyetemre járt, költő és műfordító volt. Iskoláimat Felsőnánán, Szekszárdon, Komlón és Szombathelyen végeztem. Korai verseimet, ahol az első lórúgás is ért, Felsőnánán írtam, ott íratta velem a genetikai és történelmi érzékenység. Első verseimet a Jelenkor, az Életünk majd a Kortárs közölte. Versekkel a Tengerlátó (Móra-Kozmosz, 1977) és a Madárúton (Móra, 1979) antológiákban is szerepeltem. Iskolában, képesítés nélküli pedagógusként, kezdtem, és iskolából, könyvtárosként mentem nyugdíjba. Veszprémben 1975 óta élek. Két házasságomból három gyermek nevez apjának. Gergő unokám már iskolás. Munkanélküli igen, irodalmi szabadúszó soha nem voltam. A Magyar Írószövetség tagja és Nagy Lajos-díjas vagyok.” Bibliográfia: Széki (Patka) Lászlóval közös kötetünk: Időkerülő – Madárjóslat / versek (Veszprém, 1981), Elsüllyesztett harang / versek (Veszprém, 1985), Sötétfehér / versek (Széphalom Könyvműhely, 1994), Atthisz naptekercsei / versek (1998), Félcédulák Unkhu ka-Gathból / versek (2003)

Botár Attila és Turcsány Péter

Major Zoltán és Barcsa Dániel

69

PoLíSz Rátkai Árpád

A Nyugat köre és a nemzetközi nyelv Ignotus, Babits, Ady, Kosztolányi, Karinthy, Juhász és az eszperantó A Nyugat köréhez tartozó írók közül többen a nemzetközi nyelvi mozgalom támogatói voltak, sőt figyelemre méltó szerepet is játszottak a nemzetközi nyelvi mozgalomban. Az irodalomtörténet-írás azonban az erre vonatkozó adatokkal nem tudott mit kezdeni, ezért azokat többnyire figyelmen kívül hagyta, félreértelmezte vagy meghamisította. Csupán Juhász Gyula szerepét ismerjük kielégítően. Ignotus és Babits szerepe döntően feltáratlan, hamisan ábrázolják Karinthynak az eszperantóhoz való viszonyát, és egyik beszédének meghamisított szövege vált ismertté, Kosztolányit pedig tárgyi tévedések és a nemzetközi nyelvvel kapcsolatos elemi ismeretek hiánya miatt alapvetően félreértelmezik. Bár a nemzetközi nyelv mindegyik író életművében csak egy téma a sok közül, vele kapcsolatos ismereteik általában pontosabbak, mint akár a korabeli eszperantisták, akár a későbbi irodalomtörténészek ismeretei.1 Különösen Ignotus, Kosztolányi és Karinthy életművében bukkantak fel azok a lényeglátó következtetések és megállapítások, amelyekhez alig egy évszázaddal később a nyelvtudomány ezzel foglalkozó ága, az interlingvisztika is eljutott. A nyugatos írók és költők e vonatkozásban egy évszázaddal előzték meg korukat.

1. A nemzetközi nyelv megjelenése A 19. század végén, a 20. század elején a napilapokban és szaklapokban egyre gyakrabban jelentek meg cikkek a nemzetközi nyelvről és a nemzetközi nyelvi mozgalomról. Az írókat, újságírókat és nyelvészeket évtizedeken át ugyanazok a kérdések foglalkoztatták. Az alapvető kérdés az volt, hogy nyelvek kizárólag spontán („természetes”, „istenadta”) folyamatban jöhetnek-e létre, vagy tudatosan („mesterségesen”) is el lehet indítani egy új nyelv keletkezésének folyamatát, azaz létrejöhet-e tervezett nemzetközi nyelv? Alkalmazható-e egy ilyen tervezett nyelv a különböző anyanyelvű egyének közötti kommunikációban ugyanolyan jól, mint bármely etnikus/nemzeti nyelv? A kérdés azért lett aktuális, mert korábban erre csak elméleti, de főleg spekulatív válaszok születhettek. 1887-ben azonban egy Litvából2 származó varsói orosz zsidó, Lazar Markovics Zamenhof, közzétette A nemzetközi nyelv tervezetét. Elképzelésének megfelelően az azt beszélő nemzetközi közösség alkotta és alkotja folyamatosan a nemzetközi nyelvet. A nyelv történetének első évtizedeiben a nemzetközi nyelv szinonimája az eszperantó lett, és alkalmazóit eszperantistáknak nevezték. Az eszperantisták nemzetközi közösséggé szerveződtek, amelynek az etnikai közösségekkel szemben az volt a jellegzetessége, hogy az írásbeliség (levelezés, folyóiratok stb.) megelőzte a szóbeliség elterjedését. A beszélt nyelv terjedése akkor gyorsult fel, amikor a különböző anyanyelvű eszperantisták a nemzetközi vasúti és hajózási infrastruktúra kiépülése után már személyesen is gyakran találkoztak. A nemzetközi nyelvet beszélték személyes találkozóikon, majd az 1904-től kezdve egyre szaporodó nemzetközi találkozóikon, rendezvényeiken is. A nemzetközi nyelv és mozgalom léte az első évtizedekben alig befolyásolta a vitákat, szinte észre sem vették azt, hogy már létezik. Az új helyzet csak 1905-ben került be a köztudatba, amikor a nemzetközi nyelvet beszélők közössége 1905 augusztusában megtartotta első kongresszusát Boulognesur-Mer-ben, Franciaországban. Az eseményből több mint 700 újságcikk3 révén világszenzáció lett. Az a tény, hogy létrehozták a könnyen tanulható, az etnikus nyelvekkel azonos célokra alkalmazható nemzetközi nyelvet, már nem volt többé vitatott. Viszont éppen ezért a nemzetközi nyelv megítélése már nem nyelvészeti, hanem politikai, hatalmi kérdés lett.

70

Tájoló

A mozgalom magyarországi története a kolozsvári egyetemen 1897-ben szervezett nyelvtanfolyammal kezdődött. Budapesten 1902-ben alakult meg a Magyar Eszperantisták Egylete, a nyelv iránti érdeklődés azonban Magyarországon is csak az 1905-ös párizsi kongresszus után nőtt meg jelentősen. A 20. század elején francia eszperantisták vállalták a nemzetközi nyelvközösség első kongresszusának megrendezését. Csakhogy akkoriban tetőzött az egész Európát felkavaró, hírhedt Dreyfus-ügy, amely Franciaországban már utcai atrocitásokig fajult. A francia eszperantisták vezetői nem mertek a sajtóban megjelenni azzal a ténnyel, hogy egy varsói orosz zsidó, az oroszországi Bjelosztokban (Grodnói kormányzóság) született Lazar Markovics Zamenhof kezdeményezte a nemzetközi nyelvet. Különösen a nemzetközi, zsidó és orosz szavakat valami másra hamisítva vélték „kifogástalanná” és támadhatatlanná tenni Zamenhofot és a nemzetközi nyelvet bármilyen nacionalista, russzofób és antiszemita érdeklődő számára is. Büszkén tájékoztatta Zamenhofot francia híve, hogy az 1905-ös eszperantókongresszus alkalmából megjelent 700 újságcikkből csupán egyetlenegy tett említést Zamenhof zsidóságáról. „Csodálatra méltó fegyelem volt szükséges ahhoz, hogy a közvélemény előtt rejtve maradjon az Ön származása. Ebben az ügyben teljes egyetértés alakult ki az eszperantó barátai között kivétel nélkül, és továbbra is titokban kell tartani az ügyet egészen küzdelmünk győzelmes befejezéséig” – írta Javal. (Ludovikito 1983: 197–198). Meghamisították tehát Zamenhof etnikai identitását, születési helyét, nevét, írói álneveit, sőt a nemzetközi nyelv kifejezést is.4 Ez utóbbit azért vélték leplezni valónak, mert a korabeli Európa gyorsan terjedő „hazafias” beszédmódjában a nemzeti volt a pozitív fogalom, a nemzetközi pedig olyasmit jelentett, hogy zsidó, szocialista, nemzetietlen, sőt „kémgyanús”. Így aztán az orosz zsidó helyett a jobban hangzó lengyel lett Zamenhof etnikuma. Jól szervezett médiamanipuláció eredményeként a meghamisított adatok kerültek a sajtóba, majd ezek lexikoncikkekben is rögzültek, és jórészt máig öröklődtek olyan mondatokban, amelyekből semmi nem igaz, például: „A lengyelországi Bialystokban született lengyel Ludwik Zamenhof alkotta az eszperantó mesterséges nyelvet.”5 Mindemellett soha nem Zamenhof kezdeményezte a hamisításokat, sőt később is gyakran hangoztatta hogy ő nem lengyel, hogy nem alkotója a nyelvnek stb.

2. Ignotus a nemzetközi nyelvért A nemzetközi nyelv megjelenése egybeesett a modern magyar irodalmat megteremtő új írógeneráció színrelépésével. Köztük volt Babits Mihály, aki 1905-ig a budapesti egyetem bölcsészkarán tanult. Itt kötött életre szóló barátságot Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel, majd ugyanebben az évben került kapcsolatba Ady Endrével is. Az irodalmi forradalomnak, amely meghatározta a 20. század első évtizedeinek magyar irodalmát, Ady, Babits, Móricz Zsigmond mellett Ignotus, alias Veigelsberg Hugó6 volt a legkiemelkedőbb írói alakja. Előbb-utóbb mindnyájan véleményt nyilvánítottak a nemzetközi nyelvről, többen be is kapcsolódtak a nemzetközi nyelvi mozgalomba. A magyarországi német nyelvű lapok is sokat foglalkoztak e témával, különösen a Neues Pester Journal, majd a temesvári lapok. Esetenként külföldiek is írtak ezekbe a lapokba, például a későbbi Nobel-békedíjas eszperantista, Alfred Hermann Fried a Pester Lloydba7, amelynek Ignotus apja, Veigelsberg Leó volt a főszerkesztője. Először a riporterként világlátott Ignotus ismerkedhetett meg az eszperantómozgalommal, és ő is a nemzetközi nyelv hívének vallotta magát. A század első évtizedeinek meghatározó jelentőségű irodalmára, Jászi Oszkár lapjában, a Huszadik Század 1905. februári számában megjelent tanulmányában fejtette ki az eszperantóval kapcsolatos álláspontját.8 Korának uralkodó nyelvészeti felfogásától eltérő nézetei, érvei egy évszázad múltán is helytállóak, sőt tökéletesen egybeesnek az akkor még nem létező, modern interlingvisztika nézőpontjával, eredményeivel, megállapításaival. Tapasztalatai alapján is tisztában volt azzal, hogy a nemzetközi nyelv megjelenése elválaszthatatlan a világtársadalom nemzetköziesedésétől. Felismerte a nemzetközi nyelvi kommunikáció rendszerének alternatíváját: rámutatott, hogy vagy a nemzetközi nyelv alkalmazása, vagy valamely etnikai nyelv anyanyelvi beszélőinek privilegizált helyzete, hegemóniája, felülkerekedése a többi rovására, hosszabb távon pedig az összes többi nyelv eltűnése fog bekövetkezni. Ő a nemzetközi nyelv, azaz a nemzeti nyelvek megmaradása mellett más módon állt ki.

71

PoLíSz „Nem az egyes nemzet eltűnése a szociális ideál, hanem az egyeseknek közös munkában való összefogódzása, hogy ez az összefogódzás minden egyesnek az ő egyéni élete, joga és fejlődése teljességét biztosítsa. … Ha a közös élet és munka szükségei a nemzetiken fölül közös nyelvet is kívánnak, annak olyannak kell lennie, mint a tiszta üvegnek, mely keményen megáll, de semmi fénynek nem áll útjában, minden sugarat átbocsát magán, semmit nem nyel el belőle és semmit sem tesz hozzá. Ilyen nyelv a nemzetiek között nincsen.”9 Ignotus ellenezte bármely etnikai/nemzeti nyelv nemzetközi nyelvként való használatát, „mert, míg az emberiségnek kéne vele élnie, viszont sajátosságai nem az egész világon születnek és gyarapodnak, hanem egy nemzet nyelvterületén s annak külön gondolkodása szerint, melyben nehezen simul más nemzetek gondolkodása.”10 A spontaneitás és a tudatosság viszonyát elemezve Ignotus elutasította a „mesterséges nyelv” ellen hadakozó tollforgatók ostobaságait, és velük szemben a nyelvtervezés álláspontját képviselte. Olyan álláspontot, amelyet a nyelvtudomány csak sok évtized múlva volt képes elismerni, befogadni. „A tudatos cselekvés tudatossága éppen abban áll, hogy tudatosan veszi számba a világegyetem ugyan azon adottságait, a mikre a természetes történés mintegy ráhibáz. Ha a természetes történésben az okok és irányzatok kényszerítése életet, szervességet és fejlődést idézhet elő, akkor a tudatos cselekvésben, melyen belül a még csak jövőben elkövetkezendő, a tér messze távolából elérkezendő és mintegy már előre hat, mert az eljövendőt a múltból kiszűrt tudomásaink szerint hattatjuk benne: e tudatos cselekvésben még inkább benne kell annak a tehetségnek lenni, hogy a mit teremtett: eleven, szerves és fejlődő lehessen. Vagyis helyes logika szerint nem azt kell mondani, hogy mit emberi kéz vagy elme csinált, nem lehet szerves, eleven és fejlődő, hanem azt, hogy még szervesebb, még elevenebb, még fejlődőbb lehet, mint a természettől lett dolgok.”11

3. Az új írónemzedék és „az Emberek nyelve” Ignotust követően az új írónemzedék más tagjai is állást foglaltak a nemzetközi nyelvvel kapcsolatban. A 21 esztendős Kosztolányi Dezső a liberális szellemű Budapesti Naplóban írt először a nemzetközi nyelvről. Valószínűleg ekkortájt tanult meg eszperantóul, bár ezt csak jóval később említette. Az itt következő idézetek ebből valók. Az elfeledett, elhallgatott vagy hamisan értelmezett szövegrészeket itt és továbbiakban félkövérrel idézem és értelmezésükre még visszatérek.12 Kosztolányi az eszperantisták második, genfi kongresszusáról írt, de gondolatai főleg Zamenhof 1905-os kongresszusi beszédének gondolatait visszhangozták.13 Vagyis a cikkírás előtt alaposan felkészült, tájékozódott. Úgy üdvözölte az eszperantót mint „az Emberek nyelvét. Az embernek az állat fölött való beszédképességi előnyét eddig igazán csak egymás között, egy nemzet záros korlátaiban éreztük. Csak a nemzetnek volt nyelve, az embernek nem. Vajon nem komikus és tragikus is egyben, hogy az ember nem szólhat az emberhez tisztán mint ember? Ezt a kérdést vetette fel Zamenhof, s erre felelt okos, világos és nagyszerű nyelvtanával.” Kosztolányi azt tapasztalta, hogy a nemzetközi nyelvet mások is „könnyűnek, okosnak és hajlékonynak” találják. A nyelvészetben csak egy évszázad múlva terjedt el a nyelv és a nyelvtervezet fogalmak megkülönböztetése. Kosztolányi ezt az alapvető különbséget azonnal észrevette. A nyelvtervezet nyelvvé válásának hosszú folyamatát a következőképpen írta le: „Az emberagyban fogant alkotás lassan-lassan átlelkesedik, a szavak lélegzeni kezdenek, a mondatok pihegnek. Az antik kor csodája megismétlődik. A lelketlen kő hússá válik. A matematikai számítással megszerkesztett szervetlen alkotás élő orgánummá lesz, észrevétlenül megvonaglik a szíve, s szétönti dermedt tagjaiba az éltetőt, langyos vért. A nyelvészeti homunculus létrejő. … Ki tudja? – talán egykor édesmindnyájunknak kultúrnyelvévé is lesz. Most azonban már mindenesetre gyökeret fogott és számolni kell vele.” A homunculus jelentése: emberke. A 16. századi alkimisták szerint vegyi úton, mások szerint esetleg a petesejtből szűznemzéssel előállítható emberke. A 17. században elterjedt nézet szerint a petesejt valójában egy apró, tökéletesen fejlett emberke, amely a terhesség folyamán egyre növekszik. A 18. században Goethe Homunculusát a fennhéjázó, magának mintegy isteni képességeket tulajdonító ember próbálja előállítani, és ez elítélő értelmezést kapott. Ezt a „műembert” asszociálták a 19. században a „műnyelv” fogalmával: egyik sem „természetes” jelenség, ezért mindkettő mefisztói gondolat. A

72

Tájoló

nyugatosoktól idegen volt az ilyen okoskodás. Ignotus a nyelv fogalmát már megszabadította minden misztifikációtól és annak tekintette, ami, azaz emberi alkotásnak. Kosztolányinál „a lélek beszéde” sem a 19. századi „természetes-mesterséges” szembeállításához való visszatérést jelentette. A „nyelvészeti homunculus” Kosztolányi nyelvi leleménye, találó szókép az olyan nyelvtervezetre, amely alkalmazása során nyelvvé válik. Ady Endre Párizsban véletlenül ugyanabban a szállodában lakott, ahol a kontinensre érkezett angol eszperantisták. A magyar költő úgy látta, hogy a nemzetközi nyelv a világ soknyelvűségéből adódó gondok praktikus megoldása lesz, és kifejezetten szerencsés megoldás az olyan kis nemzetek számára, mint a magyar. Így tudósította lapját is, és írásának ezt a címet adta: Egy magyar probléma. Ady Endre írásaiban már korábban is említette, 1906 szeptemberében pedig a Budapesti Naplóban megjelent cikkében határozottan üdvözölte az eszperantó megjelenését.14 A nemzetközi nyelv használata szerinte a magyarság elemi érdeke, tehát ez egy kifejezetten magyar probléma. Arról nem is szólva, hogy – tapasztalatai alapján – az eszperantó „egyszerű, hajlékony, szép hangzású”. Ady legjobb barátja, a magyar–örmény Zuboly, alias Bányai Elemér költő és hírlapíró is így gondolkodott, csak reálisabban, és az egész kérdést történelmi távlatba helyezte. Ő úgy látta, hogy a világbéke és a nemzetközi nyelv problémája egy tőről fakad. Ezek a nagy problémák azonban „nem a ma, nem a holnap, hanem a jövő kérdései.”15 Zuboly tartalékos tisztként esett el 1915-ben. Prohászka Ottokár püspök temette, és szabadkőműves páholymestere, Jászi Oszkár vett tőle búcsút. A halálát követő hetek eseményei mintha csak igazolták volna azt, hogy az emberiség még valóban éretlen e nagy célok eléréséhez. Néhány nap múlva Ypernnél bekövetkezett a történelem első gáztámadása, majd elkezdődött a 20. század első népirtása, az örmény genocídium, Babitsot pedig háborúellenes verse miatt felfüggesztették tanári állásából. Egyre kevesebben elmélkedtek arról, hogy lehetséges-e a nemzetközi nyelv létrehozása, hiszen ilyen elméleti kérdés már nem létezett. Egyre inkább az a téma került előtérbe, hogy a nemzetállamokra tagolt világ mikor lesz érett a nemzetközi nyelv elfogadására. Bármennyire érdekesek és tanulságosak is az ezzel kapcsolatos eszmefuttatások, a nemzetközi nyelv alakulása azonban nem annak perspektívájától függött. A legfontosabb és meghatározó fejlemény az volt, hogy sokan nemcsak rokonszenvesnek tartották a gondolatot, hanem elsajátították és alkalmazni kezdték a nemzetközi nyelvet. Belőlük lett az eszperantó társadalmi bázisa, a nyelvet beszélők nemzetközi közössége, a nemzetközi eszperantómozgalom. A nemzetközi nyelv szempontjából mindegy volt az, hogy alkalmazói közelinek vagy távolinak látják-e a nyelv világméretű elterjedését és rendeltetésszerű használatát, vagy egyáltalán nem is foglalkoztatja őket ez a kérdés. Csak hídnyelvként, közvetítő nyelvként alkalmazta az eszperantót Vikár Béla, aki soha nem sajátította el annyira a grúz nyelvet, hogy képes lett volna egyedül megbirkózni a grúz nemzeti eposz fordításával. A magyar nyelvű fordításirodalom kiemelkedő alkotása, A párducbőrös lovag egy Ciklari nevű grúz eszperantista közreműködésével készült.16 A hídnyelvi szerep azonban már a kezdeti időszakban is ritka volt. Kezdettől fogva a legjobb irodalmi alkotások eszperantóra fordítása volt a fő tendencia. Például 1912-től kezdve jelentek meg a fiatal Bárczi Géza fordításai a magyar irodalomból. Bárczi próbálkozott először Az ember tragédiája fordításával is. Az eszperantó nyelv és irodalom kibontakozását már akkor sem befolyásolták az eszperantót nem beszélő, irodalmát nem ismerő, noha neves írók, nyelvészek és újságírók erről folyó vitái, pro és kontra érvei. A századforduló magyar irodalmi életének egy jeles résztvevője, Arányi Miksa, a Párizsban élő magyar-francia író Az Ujságban elsősorban azt kifogásolta, hogy az eszperantónak még nincs irodalma. Ezért szerinte „a francia és az angol hivatott arra, hogy külföldön segédnyelvül szolgáljon.”17 Az eszperantónak persze ekkor már volt irodalma, valójában saját meggyőződését alátámasztandó állította ennek ellenkezőjét. Néhány héttel később már nem is az eszperantó nyelvű irodalmat hiányolta, hanem egészen más oldalról közelítette meg a kérdést. A nemzetközi nyelv beszélői miatt kezdett aggódni, mert „szándékuk rokonszenvez azokkal a forradalmárokkal, akik az internacionalizmus ürügye alatt törekednek a nemzetek hatalmát ledönteni. Talán nem fölösleges megjegyezni, hogy számos forradalmár az eszperantót is elég jónak tartja, hogy mint világforradalmi nyelv arra szolgáljon, hogy a nemzetközi forradalmi eszméket terjessze.”18

73

PoLíSz Néhány nappal később a Magyar Eszperantó Társaság 1910. február 25-i közgyűlésén Szentmáriay Dezső elnök reagált a vádakra, hangsúlyozván, hogy az eszperantómozgalom alapvetően a nemzetek közeledésének híve, és a béke ügyét kívánja szolgálni, noha vannak forradalmi eszméket valló eszperantisták is.19 Az eszperantisták zöme viszont egyre kevésbé vállalta a magyarázkodást és az ezzel járó vitákat, hiszen ekkor már sokkal elfogadottabb volt „nemzetinek” lenni, mint a béke ügyét szolgálni. A mozgalomban terjedt a defetizmus, és a „szalonképtelen” nemzetközi nyelv kifejezés helyett sok eszperantista is inkább olyan kifejezéseket kezdett használni, mint műnyelv, mesterséges nyelv, világnyelv, semleges nyelv, hídnyelv stb. Ugyanakkor az a vád, miszerint „az internacionalizmus ürügye alatt törekedtek a nemzetek hatalmát megdönteni”, természetesen egyáltalán nem zavarta a forradalmi eszmékkel valóban rokonszenvezőket. A „nemzetek hatalmát” féltő nézetekkel szemben az irodalomtörténész Birkás Géza éppenséggel azt tartotta üdvözlendőnek, hogy „világszerte kialakulóban van bizonyos józan, békés, a múlt hagyományait és az egyes népek sajátosságát tisztelő, de bizonyos faj, felekezeti szempontokon felülemelkedő nemzetközi érzés- és gondolkodásmód. Az emberiség ez irányú fejlődését nagyon elősegítené egy nemzetközi nyelv.”20 Még tovább ment a századelő közéletének ismert alakja, Giesswein Sándor nyelvész és keresztényszocialista politikus, főpap, aki nemcsak helyeselte ezt a „nemzetközi érzés- és gondolkodásmódot”, hanem maga is megtanult eszperantóul. Parlamenti interpellációkban vette védelmébe a nemzetközi nyelvet és követőit, és 1911ben a Magyar Országos Eszperantó Egyesület (MOEE) elnöke lett. Tevékenysége nyomán katolikus értelmiségiek is csatlakoztak a mozgalomhoz. Témánk szempontjából mindez azért figyelemre méltó, mert a fiatal írónemzedékhez tartozó és hívő katolikus Babits Mihály egyáltalán nem érdeklődött az eszperantó iránt, sőt ő volt az egyetlen közülük, aki az eszperantóval szemben álló idomozgalomhoz csatlakozott. E furcsa fejlemény megértéséhez röviden át kell tekintenünk a nemzetközi nyelvi mozgalomban akkoriban tetőző úgynevezett „idoválság” lényegét.

4. Ido mint az eszperantó reformja 1907-ben francia eszperantisták egy csoportja kezdeményezte a nemzetközi nyelv megreformálását egy ido nevű nyelvtervezet alapján. Javaslataikat az eszperantistáknak csak elenyésző kisebbsége támogatta, ám ez elég volt ahhoz, hogy a mozgalom kettészakadjon. Azóta különböztetünk meg eszperantó és ido mozgalmakat. Az idomozgalom 1912 körül tetőzött, majd a húszas években végleg meggyengült. Az első idisták kivétel nélkül exeszperantisták voltak. Az ido nyelvtervezete, amely 1907-ben került nyilvánosságra, a reformszólamok és a tökéletesség hangsúlyozása ellenére rosszabb lett, mint Zamenhof 1887-es tervezete. Miután azonban az idista Wilhelm Ostwald 1909-ben elnyert kémiai Nobel-díjának tekintélyes részével ezt a mozgalmat szponzorálta, az első világháború előtti években az idomozgalom fellendülőben volt, és fékezte az eszperantó térnyerését. Az igazi különbség a két irányzat között azonban nem nyelvtani vagy lexikális részletekben van, hanem az egész nyelvfelfogásban. Zamenhof csak kezdeményezőnek tekintette magát, és a nyelv alkotását az azt beszélők közösségére bízta, így az rugalmasan alkalmazkodik beszélőinek igényeihez. A nyelv történetében kezdettől fogva nagy szerepe volt a szépirodalomnak. Az eszperantó nyelvű fordított és eredeti irodalom egyidős a nyelv megjelenésével (1887). Sok író szimpatizált a nemzetközi nyelvi mozgalom céljával, hiszen az történelmi távlatban az etnikai nyelvek és irodalmak fennmaradását jelentette. A század elején Lev Tolsztoj, Selma Lagerlöf, Lusin, Marcel Prévost, Jules Verne és más neves írók is elkötelezték magukat az eszperantó mellett. Az idisták mindezzel szemben szigorúan ragaszkodtak a nyelvtervezetükben rögzített megoldásokhoz, a nyelv használóinak nem volt szabad attól eltérni, nem alkalmazkodhattak rugalmasan a változó valósághoz. Az idisták a nyelv fejlődése és alkalmazása szempontjából feleslegesnek, sőt károsnak tartották a szépirodalommal való foglalkozást is. Elképzelésük szerint a nemzetközi nyelvnek a tudomány, a közlekedés, a kereskedelem, a gazdaság területén kell funkcionálnia, s a szépirodalom csak veszélyeztetné a tudományos alapossággal kidolgozott, megreformált nyelvet. Szerintük nincs

74

Tájoló

szükség szinonimákra, árnyalati gazdagságra, s ha mégis, akkor azt szakszótárakban kell kidolgozni, pontosan definiálni, gondosan kerülve minden kétértelműséget, átfedést, bizonytalan jelentéstartalmat. Ha egyáltalán elfogadnánk a nyelvek felosztását „természetes” és „mesterséges” nyelvekre, akkor az etnikai, nemzeti nyelveket és a nemzetközi nyelvet sorolhatnánk a természetes nyelvek közé, és az ido lenne egy mesterséges nyelv. A nemzetközi nyelv elméletét Comenius dolgozta ki az emberiség számára, hogy az az örök béke állapotához vezető út egyik eleme legyen (Via lucis, 1668).21 A nemzetközi nyelv tervezése, majd az azt létrehozó mozgalom törekvései eleve összefonódtak az emberiség örök békevágyával, a különféle béketörekvésekkel. A népek közötti megértés gondolata hatotta át az egész mozgalmat, a praktikusság mellett ez volt a mozgalomhoz való csatlakozás legerősebb motivációja. Magyarországon például 1911-ben éppen Giesswein Sándor javaslatára került be a MOEE alapszabályába az a tétel, hogy az eszperantónak ,,mint szellemi nemzetközi érintkezési eszköznek terjesztését felhasználja olyan mozgalmak, mint a békemozgalom, a nőmozgalom, a munkás- és gyermekvédelem, a mértékletesség stb. eszméinek propagálására és az ilyen eszmék követei közötti kapcsolatok létesítésére''. Az idisták a béketörekvéseket, a béke gondolatát is egyértelműen száműzték mozgalmukból, és így egy steril, kizárólag nyelvi mozgalmat hoztak létre, amely egyaránt mentes volt a szépirodalomtól és a béketörekvésektől. A nemzetközi idomozgalom vezetői között volt a párizsi Louis Couturat filozófia-matematika professzor, a mozgalom legfontosabb mecénása pedig a már említett Wilhelm Ostwald lett, aki erre áldozta Nobel-díja nagy részét. Sok követőjük volt egyetemi körökben, különösen a természettudományi és műszaki karokon. Magyarországról az eszperantista Schulek Frigyes építész lett idista. Egyetlen nyelvész akadt közöttük, az exeszperantista Bálint Gábor, kolozsvári egyetemi tanár, aki azonban sértődötten kivált a mozgalomból, mert nem választották be az Ido Akadémiába. Az elsők között reagált az ido megjelenésére Ignotus is, aki minden új dologra nyitott volt. A nyelvi részletek ismeretének hiányában nem tudott és nem is nagyon akart állást foglalni az éleződő eszperantó–ido vitában. Számára mellékes kérdés volt az, hogy a nemzetközi nyelv „sok balul ütött próbálkozás után Zamenhof doktor esperanto nyelve eredendő … vagy idová egyszerűsített formájában” valósul meg.22 Rövidesen eldől majd, hogy melyik a megfelelő, a lényeg azonban nem ez. Ignotus már ekkor, 1911-ben jól prognosztizálta a nemzetközi nyelvhasználat jövőjét.23 „Mialatt a legméltányosabb kímélettel ápoltuk minden nyelvnek az életre s a tudományos alkalmaztatásra való jogát, de facto négy nyelv elnyomóan és fölszívóan fölébe kerekedett a többinek. S ha majd – tegyük fel – kiválnék közülök s a többinek fölébe hatalmasodnék egyetlen világnyelvül például az angol: ez … aránytalan és tűrhetetlen volna. … Az emberiség fel fog és méltán fel fog lázadni ez oktalan monopólium, e méltatlan rabság ellen.” Azt tartotta fontosnak, hogy „a mindenki számára egyforma és egyformán könnyű” nemzetközi nyelv ekkor már tökéletesen alkalmazható legyen bármilyen célra, „mint ahogy a jó fog már nő, mire a tejfog kihullik.”24 Az idisták mindjárt kezdetben kudarcot vallottak, hiszen az eszperantisták nagy többsége elutasította „reformjaikat”. Az eszperantómozgalom mintájára azonban az idisták is kiépítették saját szervezeteiket, és idótanfolyamaikon önálló toborzásba is kezdtek. A nemzetközi nyelvi mozgalom egysége megbomlott, és azon belül két, egymással ellenséges viszonyban lévő irányzat alakult ki, bár az eszperantisták számbeli fölénye, túlsúlya és támogatottsága valójában soha nem vált kérdésessé.

5. Babits Mihály és az idisták Babits 1911-ben került Budapestre. A nagyváros kitágította látókörét, és már közéleti problémákra is odafigyelt. 1912-ben a budapesti X. kerületi tisztviselőtelepi gimnáziumba helyezték. Itt tanított Dienes Pál (1882–1952) matematikus, aki 1908-ban egyetemi magántanári címet kapott. Felesége az első magyar professzornő, a matematikus-filozófus Dienes Valéria (szül. Geiger Valéria, 1878–1978) Babits gyermekkori játszótársa volt Szekszárdon. Dienesék élénk társasági életet éltek. Természettudományos műveltségük, politikai nézeteik és baráti körük nagy hatást gyakorolt a fiatal költőre. Ebbe

75

PoLíSz a körbe tartozott többek között Szabó Ervin, Jászi Oszkár és Madzsar József is, akik inkább társadalomtudományi műveltségükkel tűntek ki. Dienesék több szemesztert töltöttek Párizsban a Sorbonne-on. Valéria ott is doktorátust szerzett, és Henri Bergson francia filozófus műveinek magyar fordítója lett. Matematikusokként Louis Couturat által képviselt matematikai logika művelői voltak. A társadalomtudományi értékítéleteikben tapasztalható sok merevség feltehetően ennek „káros mellékhatása” volt. Ennek hatására a nemzetközi nyelvi mozgalomban az ido hívei lettek, politikai nézeteik pedig később, 1919-ben a bolsevizmushoz közeledtek. Mindebben nem is lenne semmi különös, csakhogy az ő hatásukra lett idista Babits Mihály, az egyetlen, aki az új magyar írónemzedék tagjai közül, sőt azokkal szemben az idomozgalomhoz csatlakozott. A eszperantisták közül csak néhányan lettek idisták, Köztük a La Verda Standardo Magyar Eszperantó Szövetség tiszteletbeli elnöke (1909–1911), a már nyugdíjas Schulek Frigyes professzor és Bakonyi István egyetemi hallgató, aki később a magyarországi idomozgalom vezéralakja lett. Magyarországon a Műegyetemen rendezték az első idótanfolyamot az 1913–1914-es tanévben. A tanfolyamot Szentkereszty Zsigmond báró, kereskedelmi minisztériumi tisztviselő vezette, aki ebben az időben a Műegyetem idolektora volt. A tanfolyam 32 hallgatója között volt öt egyetemi és néhány középiskolai tanár, közöttük Babits Mihály. Ő nemcsak a nyelvet tanulta, hanem tagja lett az első magyarországi idista szervezet vezetőségének is. Ez a szervezet 1914. március 3-án alakult meg az Ido Nemzetközi Nyelv Egyesülete (INNYE) néven. Az akkor már 73 éves Schulek Frigyes építész lett az egyesület elnöke, és a vezetőség tagja lett Babits Mihály is.25 Az INNYE nagy lendülettel propagálta az idót, s ebben a főszerep Dienes Pálé volt, aki előadásokat tartott az idóról a Társadalomtudományi Társaságban, ismertette az idót a Huszadik Században26, a kor meghatározó társadalomtudományi folyóiratában, tanfolyamokat indított a tisztviselőtelepi gimnáziumban (külön-külön a diákok, illetve a tanárok számára), és feleségével együtt tagjai lettek a párizsi székhelyű nemzetközi idoszervezet vezetőségének is. Az eszperantisták is nagy lendülettel toboroztak híveket. 1914 nyarán, a háború kitörésekor azonban mind az eszperantó, mind az idomozgalom szinte megbénult, és ez a bénultság csak 1917-ben oldódott.

6. Eszperantó és ido a forradalmakban 1917-ben az eszperantisták és idisták a korábbiaknál is nagyobb lendülettel szervezték a mozgalmat, egyesületeik kezdték felújítani működésüket, és sok új tanfolyam is indult. 1918-ban az idisták főleg a Galilei-körben, az eszperantisták pedig az Oktatásügyi Népbiztosságon szereztek erős pozíciókat. Sok kiadvány jelent meg mindkét nyelven, és a két irányzat közötti verseny kiéleződött, sőt néha ellenségeskedéssé fajult.27 Babits már nem került be az INNYE újjáválasztott vezetőségébe, ám közvetlenül a forradalom előtt Szabó Ervinnel és Jászi Oszkárral együtt a szervezet tiszteletbeli elnökéül választották.28 Jászi Oszkár a tervezett Dunai Egyesült Államok lehetséges szövetségi nyelvéül is említette az idót.29 1918. november 8-án a Galilei-kör választmánya – a kör eszperantista tagjainak tiltakozása ellenére30 – felhívást tett közzé az ido tanulására és a nemzetközi kapcsolatokban való alkalmazására.31 A felhívást Jászi Oszkár, Pikler J. Gyula, Dienes Pál, Babits Mihály és Ignotus írták alá. Tehát Dienesnek nemcsak Babitsot, hanem 1918-ban még Ignotust is sikerült megnyernie az ido ügyének támogatására, még ha csak egy felhívás aláírásának erejéig is. Ez a felhívás felért egy hadüzenettel. Az eszperantisták ellenlépésként 1918 novemberében megalakították a Nemzetközi Nyelv Propaganda Bizottságát (NNYPB), amely valójában nem bizottságként, hanem egyesületként működött, tagsággal, tagdíjjal és vezetőséggel, sőt még külön lapot is indított. Bíró Lajos író lett az egyesület elnöke. Az alapító tagok között volt Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső író, Schöpflin Aladár irodalomtörténész, Balassa József és Simonyi Zsigmond nyelvész, valamint Rajczy Rezső eszperantó költő és fordító.32 Az egyesület külföldön terjesztett eszperantó nyelvű lapja volt a

76

Tájoló

Hungara Revuo, amely a magyar nemzeti érdekek melletti érveléssel a békeszerződést megelőző propagandakampányok egyik szereplője lett. Míg a Galilei-kör felhívása 1918. november 8-án az idót, a Nemzetközi Nyelv Propaganda Bizottsága december 9-én elfogadta, és a Hungara Revuo-ban közzétett határozata33 az eszperantó alkalmazását javasolta. Ezenkívül azonban a két dokumentumból kitűnnek az eszperantisták és idisták közötti más fontos különbségek is. A Galilei-kör szerint az „ido nemzetközi segédnyelv” a legalkalmasabb arra, hogy „a mesterséges nyelvek (volapük, novilatin, idiom neutral, eszperantó) közül az egyetemes világnyelv legyen”. Vagyis a Galilei-kör már elfogadta a 19. századi bulvársajtó segédnyelv, mesterséges nyelv, világnyelv és egyetemes világnyelv kifejezéseket, amelyeken mindenki azt értett, amit akart. Az eszperantisták nem voltak ugyan következetesek, hiszen már náluk is fel-felbukkant a segédnyelv, de azért többnyire a Zamenhof által bevezetett nyelvtervezetek és a nemzetközi nyelv fogalmát használták. Lényeges különbség volt köztük az is, hogy a nemzetközi nyelvhasználat kérdését az idisták pusztán nyelvi kérdésként tüntették fel, az eszperantisták viszont továbbra is a béke ügyéhez kapcsolták, amennyiben az eszperantóval is a Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) megvalósulását kívánták előmozdítani. A Budapesti Tudományegyetemen 1919 januárjában Babits Mihály lett a világirodalmi tanszék tanára, majd körülötte-mellette zajlott le az eszperantisták és idisták utolsó nagy ,,összecsapása”. Barátja, Dienes Pál, aki az egyetem politikai biztosa lett, egy Ido Nyelvi Tanszék és Lektorátus felállítását tervezte. Ezt azonban a bölcsész karon tanító eszperantisták, főleg Zsigmond és Balassa József megakadályozták. Kompromisszum volt annak a rendeletnek a kiadása 1918. július 4-én, amely nemcsak az eszperantóval és az idóval, hanem általában a nemzetközi nyelv problémájával is foglalkozó Nemzetközi Tudományos Nyelvintézet felállításáról rendelkezett.34 A nyugatos költők közé tartozó Juhász Gyula a francia megszállás alatt álló Szegeden 1919 márciusában írt az eszperantóról. Írásából látszik, hogy már régóta figyelemmel kísérte a nemzetközi nyelv körüli vitákat. „Mit akartak az esperantisták? Azt akarták, hogy legyen az emberiségnek egy közös nyelve… Hát ez veszedelmesnek tetszett … soviniszta agyaknak, maradi érdekeknek, mindazoknak, akik válaszfalakat akarnak az ember és ember közé. Az esperantó ellen az emberi szolidaritás ellenségei tiltakoztak … ravasz és hazug jelszavakkal, amelyeket különféle nemzeti színekre festettek.”35 Több alkalommal is tudósított és rokonszenvvel írt eszperantó rendezvényekről, sőt versben is köszöntötte őket.36 A jobboldali sajtó ezt árulásnak tekintette. „Vezérünk volt Juhász Gyula … de nem vezérünk azóta, amióta …esperantót hirdet a helyett, hogy a magyar nyelv zenéjét dicsérné, annak a nyelvnek a zenéjét, amelyen ő is ír.”37 Jászi Oszkár kormánybiztos lett, de a Tanácsköztársaság kikiáltását elítélte, majd áprilisban elhagyta az országot, szintén a Tanácsköztársaság kikiáltásakor mondott le a Bizottság elnöki tisztéről, majd emigrált Bíró Lajos is. A Tanácsköztársaság leverésekor emigrált a Dienes-házaspár és más idisták és eszperantisták is. Szeptemberben hatályon kívül helyezték az 1918. október 30. után hozott összes rendeletet. Babits Mihályt és Balassa Józsefet megfosztották egyetemi tanári címétől, Juhász Gyulát tanári állásától, Schmidt Józsefet nyugdíjazták. Az idős, beteg Simonyi Zsigmondot haláláig zaklatták. Rajczy Rezsőt azért verték agyon, mert eszperantó nyelvű kiadványokat találtak nála.

7. A szépirodalom és a nemzetközi nyelv A magyarországi idomozgalom az 1919-es eseményektől függetlenül is végzetesen meggyengült, az eszperantó szervezetek viszont megszilárdultak. Az eszperantó-ido „párharcát” az ido nyelvtervezet kudarca döntötte el. Szüntelenül keresték az optimális nyelvi megoldásokat, és a hibákat elismervén magát a nyelvtervezetet, vagyis a nyelv alapjait is többször módosították A régi szótárak így gyorsan elavultak. Ennek romboló hatását tapasztalva „nyelvstabilizáló periódus” következett, majd újabb reformok következtek. Kezdetben az idót úgy reklámozták, mint „megreformált eszperantót”, a húszas években azonban már többszörösen megreformált idónak kellett volna versenyeznie az eszperantóval. Az új nyelvtervezetek végül már új néven jelentek meg, melyek alapján új mozgalmacskákat kezdemé-

77

PoLíSz nyeztek. Még Bakonyi is elhagyta az idomozgalmat és egy újabb nyelvtervezet, az occidental támogatója lett. A nemzetközi nyelvet „fenyegető” idoveszély elmúlt, és a következő évtizedekben még az ido szó ismerete is lassan a keresztrejtvényfejtők körére zsugorodott. Magyarországon 1937-ben szűnt meg az utolsó idoszervezet. 1919-től kezdve nemcsak az ido nyelv változott jelentősen, hanem az idomozgalomban uralkodó nézetek is. Az idisták belátták, hogy nyelv nem létezik szépirodalom nélkül, és azt nem tekintették többé valamiféle léha, zavart keltő tényezőnek. A Stockholmban megjelenő Mondo című ido folyóiratban jelent meg először magyar irodalmi alkotás 1919-ben.39 Később Budapesten is napvilágot látott egy szerény ido nyelvű irodalmi folyóirat, a Hungario (1923) és a Kulturo (1924). Mikszáth, Herczeg, Kosztolányi, Ady, Karinthy és más szerzők művei jelentek meg ezekben ido nyelven, zömmel Bakonyi István fordításában. E füzetek kötetbe gyűjtve a magyar irodalom antológiáját alkották volna, de kiadásuk megszűnt. Az eszperantó viszont hivatalos támogatás híján is felvirágzott a húszas években. Az irodalmi élet színe-java élénk társasági életet élt, így az eszperantista, illetve az eszperantóval szimpatizáló írók, költők többé-kevésbé rendszeresen összejártak, találkoztak magánlakásokon. Például Babitséknál péntek délutánonként a vendégek közt gyakran ott volt Karinthy Frigyes, Schöpflin Aladár és Kosztolányi Dezső.40 Más alkalmakkor eszperantó irodalmi rendezvényeken találkoztak. Az írók közül többen tudtak, de soha nem írtak eszperantóul. Vikár Béla még az eszperantóról szóló versét is magyarul írta.41 A szakszervezeti mozgalomba ágyazódott Magyarországi Eszperantista Munkások Egyesülete (1913–1934) a húszas években már nagyobb volt, mint a politikailag semleges Magyar Országos Eszperantó Egyesület (MOEE). Szegedi csoportjának életéről Juhász Gyula a húszas években többször írt a helyi lapokban. Számos alkalommal kifejtette azt a meggyőződését, hogy az eszperantó „az emberi szolidaritás e földön egyedül üdvözítő gondolatának egyik hordozója és hirdetője”, de azzal is tisztában volt – akárcsak Zuboly, alias Bányai Elemér – hogy „a krisztusi gondolatnak még csak az adventjénél vagyunk, a világ világosságát még sűrű ködök takarják.”42 Juhász Gyulával egy időben írt az eszperantóról szegedi írótársa, Móra Ferenc (1879–1934) is43, akit később a MOEE tiszteletbeli tagjává is választott. Falu Tamás (1881–1977) költő és író eszperantót támogató terminológiai fejtegetése szerint a német, az angol és a francia nem igazi világnyelvek, mert egy-egy országnak a nyelvei. „A világnyelv az a nyelv, amelyen a térkép összes színes foltjai meg tudják érteni egymást.”44 A prózaíró Móricz Pál (1870–1936) pedig javasolta „az Istentől rendelt lángelméből kipattant eszperantó nyelv” iskolai oktatásának bevezetését.45 Papp Jánossy Béla (1883–1945) erdélyi próza- és drámaíró szerint az eszperantisták „a népek nagy egymásra találásának apostoli munkáját végzik. Amit a krisztusi ígéret isteni frazeológiájában az egy akol – egy pásztor jelent, azt jelenti az eszperantó nyelv a világ népeinek külső és belső egymásra találásában.”46 Nem valószínű az, hogy Papp Jánossy Erdélyben szegedi napilapokat olvasott volna, tehát feltehetően Juhász Gyulától függetlenül jutott arra a következtetésre, hogy az emberi szolidaritásnak megfelelő nemzetközi nyelv „krisztusi gondolat”. Szathmári Sándor (1897–1974) a nagy kivétel, mert ő nemcsak eszperantista lett, hanem írt is eszperantóul, csakúgy, mint magyarul. Fő műve a Gépvilág, illetve Maŝinmondo című utópista regény, műveinek többsége azonban csak a háború után jelent meg. Darvas József (1912–1973) regényíró szülővárosában, Orosházán bátyja révén került kapcsolatba a munkáseszperantista mozgalommal, amely 1932-ben segítette Pestre kerülését és pályakezdését47, bár ő maga csak a mozgalom szimpatizánsa maradt, és különösen a háború után segítette a mozgalmat. Persze nem mindenki volt olyan kiváló hírlapíró, mint Ady, Kosztolányi és Karinthy. Például Márai Sándor egyáltalán nem tudta, hogy mi a nemzetközi nyelv, de azért írt róla. „Egy code, amolyan schlagwortszerű gyökbeszéd, amelyen elgügyögnek egymás között a minden fajtájú emberek. Végre is nem akarnak egyebet, mint hasznos segédnyelvet iktatni az élő nyelvek közé, valami olyasmit, mint az >egy óra alatt franciául<.”48 Márai „segédnyelve” arról az újságíróról szól, akinek ébredezve jut eszébe, hogy most kell leadnia egy tudósítást és úgy, ahogy van, másnaposan, azon nyomban meg is írja. Zilahy Lajos viszont érvelt az eszperantó ellen, de miután Karinthy Frigyessel az eszperantóról folyó vitájában alulmaradt, a vitát egyszerűen azzal zárta le, hogy neki az egész dolog nem rokonszenves, és így nem is óhajt vele foglalkozni.49 Hasonlóképpen foglalt állást a nagy irodalmi ambíciókat tápláló Pekár Gyula is.

78

Tájoló

A műfordító Vikár Béla viszont már 1910 óta eszperantista volt. A húszas évek elején irodalomszervező tényező is lett. A magyar műfordítók irodalmi egyleteként megalapította a La Fontaine Irodalmi Társaságot (1920–1940), amelynek az elnöke Kosztolányi Dezső lett. A társaság, amely tagjának lenni irodalmi rangot jelentett, elsődleges célja a különböző nemzetek szellemi együttműködésének elősegítése volt, és ennek megfelelően eszperantó irodalmi délutánokat és matinékat is rendeztek.

8. Az exidista Babits Mihály Ignotus már akkor rámutatott arra, hogy a szépirodalom nemzetközi nyelvre való fordítása a műfordítások optimális megoldása, amikor ez a jelenség még alig volt ismert. Ahogy azonban a fordított eszperantó irodalom gazdagodott, más írók is erre a felismerésre jutottak, és az eszperantó ilyen alkalmazását szorgalmazták. A történeti regényeiről ismert Surányi Miklós (1882–1936) 1928-ban azt fejtegette, hogy ez nagy lépés lenne a világmegértés felé.50 Hegedűs Lóránt, aki Kosztolányival együtt lett a Baumgarten Alapítvány tagja, és aki Ignotushoz hasonlóan jól látta az angol nyelv térhódítását is, sőt „politikailag” ezt várta, szintén azt hangsúlyozta, hogy a legkívánatosabb az lenne, ha saját anyanyelvén kívül csak az eszperantót kellene megtanulnia.51 Az eszperantónak a műfordításban betöltött szerepére figyelt fel Babits is. Ha Babits esetleg még táplált volna is az idóval kapcsolatos illúziókat, ezek a húszas évek végén bizonyára végképp szertefoszlottak. Az ő versei is megjelentek eszperantóul, La Cikoni-kalifo (A gólyakalifa) című regényét pedig 1929-ben adta ki a berlini Mosse kiadó Világkönyvtár sorozatában, Bodó Károly kiváló fordításában. Ehhez az eszperantó kiadáshoz írt egy előszót a szerző. A szépirodalom eszperantóra fordítása szerinte „a lelkek egységének” megteremtése miatt fontos dolog. Lelkesítette, hogy sorra jelennek meg nemzetközi nyelven a világirodalom remekművei és már nemzeti antológiák is. „A nyelv nem egy közömbös ruha, hanem a gondolat teste, és a lélek nem maradhat ugyanaz a különböző lélekvándorlások során. De ha egyszer ugyanazon a nyelven olvashatja majd minden nemzet ugyanazt az „európai irodalmat”! … Egy közös kincstár: közös kincs, közös lélek. A lelkek egysége.”52 Ahogy Babits tíz-tizenöt évvel korábbi idista kalandja idején sem írt idóul, úgy nem írt semmit eszperantóul sem, és nem is fordított. Az eszperantóhoz való viszonya nemcsak idista múltja miatt volt különleges, hanem egyik nagy tisztelőjéhez, Kalocsay Kálmánhoz fűződő kapcsolata miatt is. Kalocsay 1921-ben még magyar verseket írt a Nyugatba, de azután már csak eszperantóul írt, és az 1922-ben alapított, Literatura Mondo című irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője, szellemi irányítója volt. Kalocsay mintaképe a Babits szerkesztette Nyugat lett. Ennek szerkesztési elveit és szellemiségét követve a harmincas években a világ első számú, meghatározó eszperantó folyóiratává tette a Literatura Mondót, amely ahhoz hasonló szerepet töltött be az eszperantó irodalomban, mint a magyar irodalomban a Nyugat. A Belier Vilmos által vezetett kiadó a harmincas években már nemcsak a folyóiratot adta ki, hanem rangos könyvkiadóvá növekedett. Kalocsay szerkesztette a teljes magyar irodalmat reprezentáló antológiát, amely 1933-ban jelent meg. Ebben 51 szerző 171 alkotása szerepelt, köztük természetesen Ady, Babits, Kosztolányi és Karinthy írásai is. A legnagyobb terjedelmű írás azonban Babitsé lett, ugyanis ő írta az antológiát bevezető, a magyar irodalmat bemutató nagy tanulmányt53, így a magyar írók közül ő gyakorolta a legnagyobb hatást az eszperantó irodalomra. A világ irodalomkedvelő eszperantistái évtizedeken át elsősorban ebből a kötetből tájékozódtak a magyar irodalomról.54 De nemcsak Babits volt hatással az eszperantó irodalomra, hanem kölcsönhatás is létrejött. Nemcsak azért tartotta figyelemre méltónak a nemzetközi nyelvet, mert az ő alkotásai is megjelentek eszperantóul. Az eszperantó irodalom ekkortájt túlnyomóan még műfordításokból állt, az eredeti eszperantó nyelvű irodalom szinte csak ennek alárendelten létezett. A műfordítások száma azonban gyorsan nőtt, minősége rendkívül sokat javult, és egyre jobban tükrözte a világirodalom fő irányzatait. Babits pedig arra törekedett, hogy az irodalom a nemzetek fölötti kulturális örökség ápolására neveljen. A Literatura Mondo éppen ezt tette.

79

PoLíSz A MOEE irodalmi estjeinek sorozatában 1933. március 2-án volt egy Babits-est is, amelyen az Erzsébetvárosi Kör helyiségét a közönség teljesen megtöltötte. Karinthy Frigyes, a MOEE elnöke tartott bevezető előadást, majd a gazdag műsort maga Babits Mihály zárta le egy költeményének előadásával.55 Babitsnak a nemzetközi nyelvhez, illetve a nemzetközi nyelvi mozgalomhoz fűződő kapcsolatáról az irodalomtörténet-írásban hiába keresünk bármilyen információt. Ez a hiány lehet akár pozitív jelenség is, hiszen Babits írótársait illetően e vonatkozásban többnyire csak hamis információkat olvashatunk. Babits is a nemzetközi nyelv híve volt, csak éppen rossz nyelvtervezetet választott. Az ido, a volapük, az occidental és az ezernyi más nyelvtervezet támogatói lényegében ugyanazt akarták, mint az eszperantisták, csak más utakon indultak el. És ahogyan a nagy földrajzi felfedezők közül is csak egyetlen, az első lehetett az igazi felfedező, de a többiek törekvése is ugyanolyan tiszteletre méltó és tanulságokkal teli, úgy a nemzetközi nyelv keletkezésének kísérő jelenségei is fontosak. Ezért az eszperantómozgalom ma már sajátjának tekinti az idoörökséget is, és a kiváló idisták emlékét ugyanolyan tisztelet övezi, mint a korai eszperantistákét. A nemzetközi nyelvhez kapcsolódó, ahhoz hasonló, tehát az úgynevezett paraeszperantó jelenségek egyike volt a magyarországi idomozgalom is, amelynek Schulek Frigyes építész, Dienes Pál matematikus, Dienes Valéria filozófus és a századelő sok más kiválósága mellett Babits Mihály is részese volt.

9. Karinthy Frigyes Karinthy írásai a húszas években lettek népszerűek a világ eszperantistáinak körében. Sok rövid írását fordították eszperantóra, a terjedelmesebbek közül pedig Budapesten jelent meg a Morgaŭ matene (Holnap reggel), Kalocsay Kálmán fordításában (1923), Berlinben pedig a Norda vento (Északi szél) című novelláskötete (1926), amelyet Bodó Károlynak köszönhetően tökéletes fordításnak tartanak. Utazás Faremidóba című művének érdekessége, hogy hamarabb adták ki idoul56, mint eszperantóul.57 Az irodalmi élet új intézménye volt az 1926-ban alapított magyar Pen Club, amelynek első elnöke Rákosi Jenő lett, az általa javasolt első tisztikarba pedig beválasztották Babitsot, Kosztolányit és Karinthyt. Rákosi Jenő véleménye változott az idők során, a háború előtt több alkalommal el is utasította az eszperantót mint holmi „mesterséges nyelvet”. Még 1926-ban is kételkedett abban, hogy az eszperantó a „természetes nyelvek” művészi feladatait is betöltheti, de azt azért megengedte, hogy lehet élvezni pl. Az ember tragédiája eszperantó fordítását.58 1928-ban pedig már egyenesen zseniális alkotásnak nevezte az eszperantót.59 A magyar Pen Clubban egyelőre nem merült fel a nemzetközi nyelv ügye, de az ettől független politikai indíttatású csatározások már érintették az eszperantistákat. Az eszperantónak Karinthyhoz hasonlóan szimpatizánsa volt az irodalmi Nobel-díjas Romain Rolland, a Pen Club dísztagja, aki régóta kapcsolatban állt két magyar eszperantistával. A gyöngyösi Hugai Ferenccel 1920 óta levelezett. Hugai magániskolájában eszperantót, franciát és világirodalmat is tanított. Varsányi Pál grafikus volt a másik eszperantista.60 Rolland tervezett magyarországi látogatásakor személyesen is találkozhattak volna. Rolland utazására azonban nem került sor, mert Radó Antal, a Magyar Pen Club alelnöke tiltakozott az általa kétes hírűnek tartott író látogatása ellen.61 Ez a kis epizód csak előjáték volt a modern és konzervatív írótábor Pen Clubban kibontakozó háborúskodásához. Rákosi Jenőt 1930-ban Kosztolányi követte a Pen elnöki tisztségében. Ő megszervezte, hogy a Nemzetközi Pen Club 1932-ben Budapesten tartsa 10. kongresszusát. A harmincas évek elején azonban a magyar politikában is felgyorsult a jobbratolódás. Az irodalomban ez Babits és köre, a modern magyar irodalom megteremtői elleni, politikai indíttatású támadásokkal járt. A Penből való csoportos ki- és visszalépések, illetve az ezzel való fenyegetőzések miatt veszélybe került a kongresszus megrendezésének ügye is. Mire a kongresszus összeült, Kosztolányit már elmozdították elnöki tisztéből, és helyébe egy konzervatív politikus-író került. Az eszperantó irodalom ekkor még túl erőtlen volt ahhoz, hogy helyet kapjon egy ilyen rangos nemzetközi szervezetben.62

80

Tájoló

Ám az egyik magyar résztvevő, Karinthy Frigyes felvállalta az eszperantó képviseletét. A Nemzetközi Pen Club Budapesten tartott kongresszusának záróülésén 1932. május 19-én Karinthy felszólalásának témája kizárólag az eszperantó volt, sőt végül még egy eszperantót támogató határozatot is elfogadtak.63 Karinthy francia nyelvű felszólalásának szövege fennmaradt a Pen Club irattárában. Bárdos László fordította magyarra, és Kenyeres Zoltán honlapján olvasható.64 Korábban azonban egy másik, ettől lényegesen eltérő fordítás terjedt el65, amely az eszperantómozgalom történetét alaposan ismerők számára kissé furcsának tűnt. A legszembeötlőbb ellentmondás az volt, hogy Karinthy e változat szerint május 19-én a MOEE elnökeként beszélt a Pen Club kongresszusán, holott az elnök ekkor Mihalik József volt. Igaz, hogy május 31-én tisztújító közgyűlés volt, amikor is valóban Karinthy lett az elnök, ám valószínűtlen, hogy ő már két héttel korábban elnöki szerepben tetszelgett volna. Bárdos fordításának közzétételekor azonban kiderült egy másik szöveghamisítás is, mégpedig egy olyan, amely beleillik az 1905 óta folyó hamisítássorozatba, melynek része volt az, hogy a nemzetietlenség vádját kerülvén a nemzetközi nyelv kifejezést igyekeztek száműzni. A harmincas évek Magyarországán a nemzetközi szó még gyanúsabb volt, mint 1905-ben. Karinthy is használta a mesterséges nyelv kifejezést, a hamisítvány ezt hangsúlyozza, sőt mintegy felkínálja még a közvetítő nyelv, közlő nyelv, világnyelv kifejezéseket is. Mintegy felhívja a figyelmet arra, hogy bármi jobb a nemzetközinél. Karinthy beszédében pontosítás nélkül hivatkozott egy hatalmas bibliográfiára. Ennek említése a hamisítványból kimaradt, hiszen a mű címe Bibliografio de Internacia Lingvo, azaz a Nemzetközi Nyelv Bibliográfiája.66 Ez a „nemzetietlen” című alapvető munka azóta is nélkülözhetetlen azok számára, akik az eszperantó korai történetében kívánnak tájékozódni. A Hungara Heroldo-nak a beszéd korrekt publikálásához a beszédben előforduló mesterséges jelzőt kellett volna helyesbítenie nemzetközire. Ennek azonban az ellenkezője történt. A Hungara Heroldo-ban a mesterséges jelzőt nem helyesbítette, hanem további hamis adatokkal kiegészítette, így lett egyszerre világnyelv, közlő nyelv, közvetítő nyelv, mesterséges nyelv, és utána még egyszer mesterséges nyelv, mintegy „szájba rágva”, hangsúlyozva azt, hogy szó sincs itt semmiféle nemzetköziségről.67 Kinek állt érdekében a hamisítás? A MOEE érdeke volt, hogy a legszélesebb körben népszerű Karinthy legyen az elnökük, de csupán vélt érdeke volt az, hogy utólag szájába adják az egyesület nevét egy nemzetközi kongresszuson. A vélt érdekek körébe tartozik természetesen a nyelv nevének és Zamenhof identitásának meghamisítása is. Karinthy Frigyes írásaiba gyakran beleszőtt idegen nyelvű kifejezéseket, mondatokat. Eszperantóul azonban ezt túl hamar tette. „Mi parias experantei” – írta 1918-ban. Ez azonban nem egy humoros írás volt, hanem ekkor még valóban nem ismerte az eszperantót. A húszas években aztán nagyobb figyelmet fordított a nyelvre. 1928-ban már helyesen idézett: „En la mondon venis nova sento.”. Ám saját nyelvtudásáról még ekkor is a következőket írta: „az eszperantót, bár elég jól értem, fájdalom, még nem beszélem elfogadható módon.”68 Ismerte azonban a nyelvet annyira, hogy jól tájékozott volt a mozgalmi ügyekben csakúgy, mint elméleti kérdésekben. Nyelvtudásának szintje említést sem érdemelne, ha ellenségei, majd főleg halála után mások is ne rajzoltak volna erről hamis képet. Nem csak félreértésről van szó, hanem gyakran az írónak a nemzetközi nyelvvel kapcsolatos törekvéseinek helytelenítéséről, lejáratásáról is. Az író 1918 óta minden lehetőséget megragadott annak érdekében, hogy segítse az eszperantómozgalmat. Lényegében az Ignotus, alias Veigelsberg által kifejtett nézeteket vallotta. Az eszperantó iránti elkötelezettségét azzal indokolta, hogy „csak az eszperantómozgalomnak van esélye arra, hogy „megoltalmazza a nemzeti nyelveket, e sokezeréves kultúrértékeket, Bábel fenyegető forgószelében”.69 Karinthyt az a kérdés is foglalkoztatta, hogy kié a nemzetközi nyelv. „Idegen, de nem idegené – más nyelv, mint a mienk, de nem mások nyelve: mindannyiunké, ha úgy tetszik, és mégis senkié, nem szolgál császárokat, államérdekeket, országok hiúságát. Nem harcol nemzetek ellen, nyelvek ellen, nem akar beolvasztani, megváltoztatni, elsöpörni, megsemmisíteni, elhallgattatni egyetlen élő nyelvet sem. Létezni akar anélkül, hogy más létezését tagadná. Semmi más célja nincsen, mint amit hirdet önmagáról, hogy rendet teremtsen a világ Bábelében. Mindenki beszéli a tulajdon nyelvét és azonkívül még egyet, olyant, amit mindenki más is megért, az egész világon.”70

81

PoLíSz Karinthy 1928–1929-ben Vikár Bélával együtt részt vett a 20. Eszperantó Világkongresszus szervező bizottságának munkájában71, az irodalmi rendezvényeken pedig rendszerint a barátjával, Kosztolányival együtt jelent meg. A budapesti eszperantó csoport irodalmi estjén 1930. február 25-én kettejük műveiből olvastak fel részleteket, és Karinthy maga olvasta fel eszperantóul egyik írását a kétszáz fős hallgatóság előtt.72 Bár 1932-ben megválasztották a MOEE elnökévé, külföldön nem ő, hanem ahogy korábban is rendszerint dr. Takács Ferenc orvos képviselte az egyesületet. Karinthy továbbra is itthon igyekezett szolgálni az eszperantó ügyét, amíg egészsége engedte, sőt még azon túl is. Szatíráinak is tárgya volt az eszperantó73 csakúgy, mint saját nyelvtudása. Tőle származik az a szatirikus anekdota, melynek fiktív cselekményét irodalmárok tényként, életrajzi adatként kezelték.74 Az alapszituáció szerint az írót betegágyánál meglátogatta a Svéd Eszperantó Föderáció elnöke, aki virággal a kezében egy előre leírt hosszú eszperantó szöveget akart felolvasni. Eltekintve attól a nem mellékes körülménytől, hogy maga az esemény sem történt meg, elképzelt találkozásuk sem történhetett volna meg úgy, ahogyan azt Karinthy leírta. Paul Nylén neves svéd újságíró volt, kiválóan beszélt eszperantóul, németül és más nyelveken is. Kollégája betegágyánál biztosan nem ünnepi beszédet akart mondani, és különösen nem felolvasni. Karinthy nyilvánvalóan nem beszámolt erről, hanem később egy ilyen helyzetkomikumra épülő történetet adott elő. Később az író fia, Karinthy Ferenc és Faludy György viszont a nem létező esetről nyilatkozván hetet-havat összehordtak az íróról. Különösen Faludy ragadtatta el magát.75 Karinthy az eszperantót elég jól értette, de nem beszélte elfogadhatóan. Ennek azonban semmi köze ahhoz, hogy az író nyelvtudására vonatkozó információt többen Karinthy fanyar humorában, groteszkjeiben, szatíráiban vélték megtalálni, és ezekből „megállapították”, hogy az író „nem tudott eszperantóul”. Vagyis Karinthy humoros írásait megbízható adatforrásnak tekintették. Miért nem voltak következetesek? Hiszen más humoreszkeket is felhasználva az is „bizonyítható”, hogy Karinthy azért nem tudott eszperantóul, mert két kiscica volt és játszott egymással. Sajnos azonban Karinthy nyelvtudására humoreszkjeiből következtető irodalmárok még Karinthy humoros írásait sem tanulmányozták olyan alaposan, hogy ebből képesek legyenek bármilyen logikus következtetést levonni. Nem vették észre még azt sem, hogy a Felolvasás76, amelynek lényege szintén a helyzetkomikum, nem megtörtént esetről szóló beszámoló, és a benne szereplő antológia sem létezik, így az eszperantó és a magyar nyelv helyett bármely más nyelvekről is írhatta volna ugyanezt, ahogyan az előadók is a közönségtől és a szituációtól függően más nyelveket mondanak. Karinthy egyébként humoros írásaiban nemcsak arról írt, hogy nem beszéli az eszperantót, hanem arról is, hogy beszéli az óeszperantót. Ha irodalmárok ezt is adatként fogják kezelni, regényes Karinthy-életrajzok megjelenése várható. Karinthy 1932-től a Magyar Országos Eszperantó Egyesület (1911–1951) elnöke volt. Gyakran tévesen díszelnöknek vagy alelnöknek említik, néha más titulussal látják el, az egyesület nevét pedig csaknem mindig tévesen írják. Ezek azonban nem egyszerű, hanem alapvető kérdéseket érintő „tévedések”. Akkoriban több eszperantó egyesület is működött, és ezek egyike, a Magyar Eszperantó Egyesület (Föderáció) kifejezetten a magyar külpolitika támogatására alakult. Ennek elnöke, a szilárdan antiszemita vitéz Bénárd Ágoston országgyűlési képviselő valóban nem tudott eszperantóul, csupán az élére állt ennek az irredenta célokat támogató föderációnak. A föderációnak semmi köze nem volt a Nemzetközi Nyelv Propaganda Bizottságához, amely 1918–1920-ban kiállt a tervezett igazságtalan békeszerződés ellen, és amelyben Karinthy alelnöki tisztséget is vállalt. A föderációt 1935-ben éppen azért hozták létre, mert Karinthy egyesületét, a MOEE-t nem tudták az irredenta propaganda szolgálatába állítani. De nemcsak külpolitikáról volt szó, hiszen Bénárd 1938-ban természetesen a zsidótörvény megszavazói között volt. Az írónak a nemzetközi nyelvvel kapcsolatos aktivitása csökkent a következő években, noha még 1938. március 8-án megjelent cikkében is azt írta, hogy „az eszperantónak lelkes híve maradok, amíg élek. Cselekvő kedvem megbénult a gyakorlatban – de nem a sikerben való hit csökkenése miatt.”77 Karinthy ekkor jutott arra a felismerésre, amire Ady barátja, Zuboly alias Bányai Elemér a század elején, vagyis hogy a nemzetközi nyelv még nem a jelen problémája. A nacionalista, antiszemita jobboldal térnyerése kö-

82

Tájoló

zepette úgy látta, hogy ez a kérdés most még kevésbé aktuális, mint a korábbi években, hiszen a világ éppen az ellenkező irányba fordult. Karinthy 1938. augusztus 29-én elhunyt. A Hungara Heroldo című lapot ekkor már a föderáció ügyvezető elnöke szerkesztette. E lap néhány soros nekrológjában is fontosnak tartotta megemlíteni azt, hogy az eszperantó „melegszívű barátja” nem tudott eszperantóul.78 Bár Karinthy felmenői között is voltak zsidók, őt ekkoriban még nem érintették volna a zsidótörvények. Közeli íróbarátját, Rejtő Jenőt viszont igen. Az 1942-ben „leleplezett” Rejtőt munkaszolgálatos században, Karinthy özvegyét pedig 1944-ben Auschwitzban gyilkolták meg. Mi volt Karinthy szerepe a nemzetközi nyelvi mozgalomban? „Nagy rokonszenvvel nézem a műnyelv harcosainak reménytelen, tragikus küzdelmét a korszellem ellen.” – írta Karinthy 1929-ben.79 Az ezt követő években pedig ő maga a MOEE irodalmi estjeinek sorozatát szervezte és vezette úgy, hogy mindegyiken ékesszólóan érvelt az eszperantó mellett, és olyan ankétokat is szervezett írók és újságírók részére, amelynek témája kifejezetten a nemzetközi nyelv volt. 1918 és 1938 között az eszperantó buzgó támogatója volt, gyakran Kosztolányival együtt: bizottságokban, újságcikkeiben, előadásokon, felolvasásokon, magyar és nemzetközi fórumokon egyaránt. Karinthy életének lényeges részét képezte az eszperantóval való foglalkozás. Ehelyett az író nyelvtudásáról bármit is állítani nem más, mint Karinthy életrajzának, életművének meghamisítása.

10. Kosztolányi – Halász és Szegedy-Maszák értelmezésében A legtöbb hamis információ azonban Kosztolányival kapcsolatos. Egy Kosztolányi-kötet recenziójában Halász Gyula80 már 1940-ben azt írta, hogy „a huszonegy éves Kosztolányi még hitt az egységes világnyelv jövőjében”, később azonban már nem. Valójában sem Kosztolányi, sem Babits, sem írótársaik soha nem „hittek” semmiféle „egységes világnyelvben”. Éppen ellenkezőleg. Azért üdvözölték a nemzetközi nyelv létrehozását, azért kapcsolódtak az eszperantómozgalomhoz, mert féltették az etnikus, nemzeti nyelveket, az azokat kiszorító, hegemóniára törekvő „egységes világnyelvvel” szemben. Halász a nemzetközi nyelv kérdését is összekeverte a Basic Englishsel. Homályban maradt az is, hogy milyen lenne az a bizonyos egységes világnyelv, amelyet Halász elképzelt. Szegedy-Maszák Mihály akadémiai székfoglalójában81 enyhítette Halász megállapítását, miszerint Kosztolányi első eszperantóval foglalkozó cikkére rácáfolnak későbbi írásai. Szegedy-Maszák szerint Kosztolányi csak „némileg pontosította fölfogását”, „1933-ban viszont már cikket írt a műnyelvek ellen”. Valóban cikket írt a műnyelvek ellen, csakhogy az eszperantót, amint azt látni fogjuk, nem sorolta a „műnyelvek” közé. A nemzetközi nyelvet és a basic englisht pedig csak Halász és mások vették egy kalap alá, Kosztolányi soha. Továbbra sem tisztázódott az, hogy mi a „műnyelv” és mi az „egységes világnyelv”. A fiatal Kosztolányi 1906-ban kifejezetten lelkesen írt az eszperantóról. Később ritkán írt róla, és rendszerint kritikus megjegyzéseket is tett. Ezek a megjegyzések azonban a legkevésbé sem érintik első cikkének megállapításait, azokat nem „cáfolják”. Egyszerűen megállapított bizonyos dolgokat, amelyeket a korabeli eszperantisták sértőnek találtak, egyes mai irodalmárok pedig úgy gondolják, hogy mintegy „leleplezte” a nyelv állapotát. Holott ezek a megállapítások még kritikának sem tekinthetők. Egyszerűen tény az, hogy Kosztolányi életében még nem volt eszperantó színházi nyelv vagy gyermeknyelv. Semmi különös nincs abban, hogy ezt Kosztolányi le is írta. Azoknak a gondolkodásában van valami hiba, akik ezeken a tényeken csodálkoztak vagy csodálkoznak. Másfelől az is tény, hogy Kosztolányi esetenként hírlapírói túlzásokba esett, és írt olyanokat is, mint például: eszperantóul nem lehet szerelmet vallani, sőt, hogy eszperantóul beszélni sem lehet. Az anyanyelv iránti rajongásában ő, a kiváló műfordító néha még úgy is vélekedett – nem csak az eszperantóval kapcsolatban –, hogy „fordítani nem lehetséges”. Azonban még az ilyen átgondolatlan megjegyzésekre tekintettel sem állja meg a helyét Szegedy-Maszák állítása, miszerint Wittgenstein ugyanúgy viszonyult volna az eszperantóhoz, mint Kosztolányi. Wittgensteinnek egész életében csak egyet-

83

PoLíSz len téves megjegyzése volt a nemzetközi nyelvről, amelyből mindössze az derült ki, hogy egyáltalán nem ismerte kritikája tárgyát. Kosztolányi ellenben megtanult eszperantóul és barátjával, Karinthyval együtt igyekezett tenni is valamit az eszperantóért. Kritikájuk tárgya is volt a nyelv és a mozgalom, ezért értékesebbek is voltak a mozgalom számára, mint a kritikátlan rajongók. Hogy konfliktusaik is voltak, és persze nem is volt mindig igazuk, abban sincs semmi különös. A legfontosabb kérdésben azonban kétségtelenül Szegedy-Maszáknak van igaza. Ő utalt arra, hogy végül is hatalmi, politikai és nem nyelvi vagy filozófiai kérdésről van szó. Kosztolányi Karinthyval és másokkal együtt a nyelvek egyenrangúságának harcosa volt, Meillet pedig, aki a francia nyelv „intellektuális és társadalmi értékét” látta a legnagyobbnak, megszüntetendőnek ítélte a nyelvi sokféleséget.

11. Kosztolányi – Radics Anita és Láncz Irén értelmezésében Radics Anita82, majd az ő nézeteit visszhangozva Láncz Irén83 tovább görgették Halász hamis állításait, további tárgyi tévedésekkel és megalapozatlan következtetésekkel. Radics Anita szerint a nemzetközi nyelv fenyegeti a nyelvi sokféleséget. „Ezt a sokféleséget törölné el egy közös, nemzetközi nyelv és hozná létre helyette a tömegembert (Das Mannt)” – ez Radics légből kapott, hamis állítása, axiómája, amelyre egész eszmefuttatását építette. Természetesen sem Kosztolányi, sem a többi író és persze az eszperantómozgalom sem kívánt más nyelveket eltörölni vagy „tömegembert létrehozni”. A 19. századi bulvársajtóban született „műnyelv” kifejezésen mindenki azt értett, amit akart, és ez így van azóta is. Kosztolányi műnyelvnek tekintette az ido nyelvtervezetet, a basic english nevű nyelvtervezetet és nyilvánvalóan a Zamenhof 1887-es nyelvtervezetét is, de nem az eszperantó nyelvet. Ezeket nem Kosztolányi, hanem Halász, Radics és Láncz vették „egy kalap alá”, és gyakran össze is keverték őket. Kosztolányi és társai sem használtak mindig világos, azonos terminológiát, de a lényeget kitűnően látták. Soha nem tévesztették szem elől, hogy az igazi különbség a nemzetközi nyelv és a nyelvtervezetek („műnyelvek”) között van. Legfeljebb Babitsot téveszthették meg ideig-óráig a nemzetközi nyelv „tökéletesítésére” vonatkozó hamis elképzelések. Babits átmeneti bizonytalankodásától eltekintve az írók az idót is a maga helyén értékelték. Radics állításával ellentétben, 1927-ben eszperantó egyesületek voltak Magyarországon, de szövetség nem, tehát a szövetség nem is kérhette fel Kosztolányit az elnöki tisztség elvállalására, és nem kérte fel erre egyik egyesület sem. Felkérés a szombathelyi székhelyű Ido Világnyelv Magyarországi Szövetségétől (1925–1937) érkezett, de nem elnöki, hanem védnöki tisztségre. Ezt nem fogadta el Kosztolányi, mert az idót valóban „műnyelvnek” tartotta. Örömmel eleget tett viszont ezt követően is az eszperantisták részéről érkezett minden felkérésnek, többnyire Karinthy Frigyessel együtt. A mai nyelvtudománytól már nem idegen Ignotus alias Veigelsberg álláspontja, miszerint az etnikai, a „természetes” nyelvek spontán, azaz nem tudatosan keletkeztek; nyelvet azonban tudatosan is létre lehet hozni, akár a spontán módon keletkezett nyelveknél jobbat is. A természetes–mesterséges fogalompár helyett tehát pontosabb a spontán–mesterséges fogalompár alkalmazása. Bár más megfontolásokból, mint Ignotus, de ugyanerre a következtetésre jutott Gecső Tamás is.84 Kosztolányi előtt még csak az volt világos, hogy a létrejövő nemzetközi nyelv nem lehet „műnyelv”. Kereste a megoldást. Egyik levelében újlatin nyelvnek nevezte85, ahogy azóta is sokan, sőt újabban már „az indo-európai nyelvek új hajtásának” is. Kosztolányi azonban tévedett. Nem tudta, hogy az eszperantó morfémák rendszere sokkal közelebb áll az izoláló nyelvekéhez – például a kínaihoz –, mint bármely neolatin nyelvhez. Az eszperantót azonban egyik író sem nevezte „keveréknyelvnek”, hiszen szókincsét tekintve éppen olyan „keverék”, mint a magyar vagy az angol. Kosztolányi, aki egyébként mindhárom nyelvet beszélte, ezt is pontosan tudta. Radics szerint mérföldkő volt Kosztolányi nézeteinek alakulásában egy 1912-es eszperantó nyelvű színielőadás. Ez az előadás, amelyről mások lelkendezve írtak, Kosztolányit lehangolta. Miről is van szó? Egyetlen előadás megtartására összeállt egy olyan együttes, amely még csak nem is kizárólag amatőr, hanem csak alkalmi színjátszókból állt. Csak az volt bennük a közös, hogy beszéltek eszpe-

84

Tájoló

rantóul, legalábbis a színpadon. Bizonyára volt közöttük olyan, aki inkább csak betanulta a szöveget, rosszul hangsúlyozott vagy más hibája volt. Ezt hallgatta végig Kosztolányi, aki tudott eszperantóul és színházkedvelő volt, rendszeresen írt színikritikákat. Ha szerinte rossz volt az előadás, hihetünk neki. Az azonban aligha hihető, hogy egy rossz előadás miatt az egész nyelvről megváltozott volna a véleménye. Kiváló műfordító volt, mégis ő mondta azt, hogy „fordítás nem lehetséges”. A bajok gyökere ott van, hogy ismeretek hiányában Halász, Radics, Láncz és hozzájuk hasonlóan sokan mások is tudni vélik, hogy az eszperantót Zamenhof „alkotta”. Ők is abban a hitben élnek, hogy a nemzetközi nyelv Zamenhof fejéből pattant ki 1887-ben, valahogy úgy, ahogy Zeusz fejéből kipattant Pallasz Athéné teljes fegyverzetben. Ezzel szemben állt Kosztolányi felfogása. Megértette, hogy a nyelvtervezet (műnyelv, mesterséges nyelv stb.) csak egy „homunculus”, amelyet csak alkalmazói kelthetnek életre, és ennek az „életrekelésnek” állomásai vannak. Nem a jelene, hanem a jövője miatt lett a nemzetközi nyelv támogatója, értő és ugyanakkor türelmetlen kritikusa is. 1912-ben például, amikor még sokan azon csodálkoztak, hogy eszperantóul lehet beszélni, sőt színdarabot is előadni, ő kedvetlenül állapította meg, hogy nincs művészi értékű eszperantó színház. Nemcsak Radics hiszi úgy, hogy ezzel az eszperantó ellen fordult, hanem az eszperantisták is ezt hitték, és nem is kedvelték Kosztolányit. Az ő véleményük azonban változott, hiszen tapasztalták, hogy Kosztolányi, Karinthy és a hozzájuk hasonlóan gondolkodók később is mindig ott voltak, ahol ki lehetett állni az eszperantó mellett. A húszas-harmincas években az eszperantó irodalmi nyelvben olyan horderejű változások zajlottak, amelyhez hasonlót a magyarban éppen a nyugatosok indítottak el. Ekkor kezdett szaporodni az eszperantót támogató értelmiségiek, köztük az írók tábora is. Kosztolányi azonban ismét kilógott a sorból. Ő ekkor azt vette észre, amit senki más, még az eszperantó legádázabb ellenfelei sem. Nevezetesen azt, hogy még nincs eszperantó gyermeknyelv. Ismét igaza volt, de újból nehezteltek rá. A műnyelveknek nincs történetük, a szavaknak nincs múltjuk, „az emlékezet hiányzik belőlük”, írta több helyen is Kosztolányi. És valóban, a műnyelvek „története” abból áll, hogy megjelennek, és ezzel bevonulnak a bibliográfiai örökkévalóságba. Néha ennél valamivel tovább léteztek, mert mozgalmacskák próbálták meg életre kelteni, mint például a volapüköt vagy az idót. Csakhogy az eszperantó nem műnyelv. Amit Kosztolányi a műnyelvekről írt, az nem vonatkozott az eszperantóra. Az eszperantó nyelvtörténet ugyanis már Kosztolányi életében is meglehetősen bonyolultan alakult, a szavak avultak, lett „múltjuk”, lett új jelentésük, lettek szinonimáik, lett szleng és minden egyéb. Még gyermeknyelv is lett, igaz, hogy ez már nem Kosztolányi életében. Eszperantó anyanyelvű gyerekek csak a második világháború óta vannak, legalább is társadalmi méretekben. Kivételesen voltak már Kosztolányi idejében is, de az eszperantót akkor még nem használták családi nyelvként. Kosztolányi sokat emlegetett 1933-as cikksorozatában az eszperantót nem a műnyelvek közt említette. Két műnyelvet hozott fel példának, a volapüköt és a Basic Englisht.86 Egy hét múlva írt a többi nyelvről, éspedig a következőkről: eszperantó, francia, angol, spanyol, olasz és német. Eszperantó példamondata így szól: „Mi estas malsana.”87 Talán nem véletlenül, mert ekkor már tudta, hogy beteg. Radics tanulmányában viszont minden lényeges mondat többszörösen hamis. Szerinte Kosztolányi „egy 1930-ban Kiss Kálmánnak írt levelében azonban újra büszkén említette, hogy tud esperantóul, s hogy már munkáiból is fordítottak néhányat erre a nyelvre. 1933-ban viszont a basic english kapcsán nagyon kemény kritikát mondott a műnyelvekről. … Igaz, itt az anyanyelvvel szembeállítva marasztalta el a műnyelveket. Egy kalap alá vette a több nyelv keverékéből létrejövő eszperantót, és az egy nyelv redukciójából születő Basic Englisht. De az embernyelv megteremtésének nemcsak ilyen lehetőségét utasította vissza.” Az „egységes világnyelv”, „műnyelv”, „embernyelv” és „keveréknyelv” fogalmakat Radics önkényesen használta és teljesen összekeverte. A nemzetközi nyelv megteremtésének lehetőségét természetesen nem utasította vissza Kosztolányi, hiszen már létező nyelvnek, nem pedig műnyelvnek tekintette. Kosztolányi ekkor, 1933 májusában sem mulasztotta el az alkalmat, hogy barátjával, Karinthy Frigyessel együtt ismételten részt vegyen egy ankéton, amely a nemzetközi nyelvről szólt.88 Ezen a MOEE által szervezett ankéton is szembekerült eszperantistákkal, talán korábbi észrevételei (gyermeknyelv hiánya stb.) talán újabbak miatt, ezt nem tudjuk. Az eszperantisták azonban még két év

85

PoLíSz múlva is, a költő ötvenedik születésnapja alkalmából rendezett Kosztolányi-est szervezésekor felrótták neki a „barátságtalan” magatartást.89 Végül Radics megalapozatlan következtetéseket vont le az általa idézett levél dátumozásából is, amelyet egyébként mindettől függetlenül a Nyelv és lélek is tévesen közölt. Szerinte Kosztolányi 1930ban még büszke volt arra, hogy tud eszperantóul, ám 1933-ban már „kemény kritikát mondott”, „elmarasztalta”, „visszautasította”. Ez kronológiai sorrend persze nem bizonyítaná Kosztolányi nézeteinek változását, de ha valaki az időrendre építi érvelését, akkor jobban meg kell néznie a forrást is. Radics sajnos közelébe sem ment az általa fontosnak tartott forrásnak, nem vizsgálta azt. Pedig Kosztolányi kézzel írt, zöld tintás levele megvan a Fajszi-gyűjteményben a borítékkal együtt. Azontúl, hogy 1933-ban sem az eszperantó elmarasztalásáról, visszautasításáról stb. volt szó, Kosztolányi az idézett levelet sem 1930-ban, hanem 1933. június 4-én írta.90 E levélben Kosztolányi valóban büszkén írta, „… Esperantóul – természetesen – tudok is, könyvtáromban nem egy esperanto-könyv van, számos munkámat lefordították esperantóra…” 91 Ezek voltak a már beteg Kosztolányinak az eszperantóval kapcsolatos utolsó sorai.

12. Epilógus A harmincas években a Nyugat nemzedékéhez tartozó írók közül egyre többen küszködtek betegségükkel. Elhunyt Kosztolányi Dezső (1936), Juhász Gyula (1937) és Karinthy Frigyes (1938). A magyar írók közül csak Vikár Béla kapta meg a Jubileumi Csillagot (Jubilea Stelo pro Pionira Agado) 1937-ben, Varsóban, az eszperantisták jubileumi kongresszusán, amelyen 25 olyan magyart tüntettek ki, akik 1912 előtt csatlakoztak a mozgalomhoz.92 Magyarországon az antiszemitizmus korábban nem tapasztalt méreteket öltött. Alapvetően ezért hagyta el az országot sok kiváló értelmiségi, többek között Ignotus alias Veigelsberg Hugó is. Az emberi szabadságjogokat és méltóságot tisztelő közélet már az első zsidótörvényt is felháborodással fogadta. 1938-ban 59 keresztény magyar író, művész és tudós „az emberi becsületesség és az igaz kereszténység, a józanság és a hazafiasság magával értetődő egységével és szilárdságával” tiltakozott e törvény ellen „amelyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia”.93 Az aláírók között ott volt az eszperantista Vikár Béla (1849–1945) műfordító és Szakasits Árpád (1888–1965) újságíró, valamint az eszperantómozgalom számos támogatója, köztük Schöpflin Aladár kritikus és Darvas József író. Nagy visszhangot keltő cikket írt a törvény ellen Babits Mihály.94 Az eseményeket azonban már nem tudták befolyásolni. A harmincas években sem a PEN Clubhoz, sem az eszperantómozgalomhoz fűződő remények nem váltak valóra. 1933-tól Németországban, 1937-ben pedig a Szovjetunióban is likvidálták az eszperantó mozgalmat. Magyarországon az eszperantóval szembeni fellépés nem ment el a végsőkig, csupán az eszperantóra nehezedő nyomás fokozódott. A Literatura Mondo kiadói tevékenysége megszakadt. Már nem tudták kiadni többek között Szathmári említett regényét, a Maŝinmondót sem.95 A Literatura Mondo Kiadót sikertelenül próbálták külföldre menekíteni. Vezetője, Bleyer Vilmos menekülés közben Párizsban hunyt el, 1940-ben, a német csapatok bevonulásának napján. Egy évvel később pedig Budapesten meghalt a súlyosan beteg Babits Mihály, majd 1945-ben Vikár Béla is. A világháború zárta le a modern magyar irodalom és a modern eszperantó irodalom első nagy korszakát egyaránt.

13. Miért sok a légből kapott adat és megalapozatlan állítás az irodalomtörténetben? A nemzetközi nyelvvel kapcsolatos alapvető adatokat eszperantista szerzők 1905 óta következetesen hamisították, és ezek egyik „melléktermékeként” terminológiai káoszt is okoztak. Viszont az eszperantó irodalom története az a tudományterület, amely lényegében függetleníthető

86

Tájoló

a hamis adatoktól, és magyar nyelven is színvonalas kézikönyvként áll rendelkezésünkre. A Világirodalmi lexikon 19 kötete (1970–1996) 53 szócikkben foglalkozik az eszperantó nyelvű irodalommal. A régi magyar és nagy külföldi lexikonok még sok hamis adatot tartalmaznak, hiszen adataikat gyakran egymástól veszik át és azokat nem az eredeti forrással, hanem csak a többi lexikonnal összehasonlítva ellenőrzik. Mindemellett a magyarul olvasók az utóbbi időszakban szinte el lettek kényeztetve. A Magyar Nagylexikon (1994–2004) 15 szócikkében, de még inkább a Magyar Katolikus Lexikon (1994–2004) 34 eszperantóval kapcsolatos cikkében már kiküszöbölték az eszperantisták és nyelvészek múlt századi hamisításainak zömét, csakúgy, mint A világ nyelvei (1999) és A világ nyelvei és nyelvcsaládjai (2003) című kézikönyvek megfelelő fejezeteiben. Noha ezek sem teljesen mentesek az eszperantóval kapcsolatos terminológiai és más hibáktól, következetlenségektől, egymásnak ellentmondó állításoktól, e művek összességükben egy egészen más világot mutatnak be, mint ami a hamisításokon nevelkedett Radics és más irodalmárok vagy eszperantisták képzeletében él a nemzetközi nyelvről. Ők tovább örökítik a hamis adatokat, sőt újabbakat is tesznek hozzá. Különösen távol állnak tőlük a modern interlingvisztika eredményei.96 Az idézett mai irodalmárok nyugatos költőket és írókat ért bírálatai hamisak, tévesek, félrevezetők. Az eszperantóval kapcsolatos ismereteik hiánya miatt ugyanakkor nem vették észre a nyugatos generáció igazi tévedéseit, többek között a tekintetben, hogy a nemzetközi nyelv ugyanúgy alkalmazható az élet valamennyi területén, mint bármely etnikai nyelv. Kosztolányi hiányolta a szerelmi vallomást és a gyermeknyelvet, de nem hiányolta a szépirodalmat. Igaz, nem is zárta ki az eszperantó alkalmazási területei közül. Mindegyiknek jelentek meg művei eszperantóul is, de az eszperantónak a fordított irodalomban betöltött jelentős szerepét közülük csak Babits kezdte felismerni. Úgy tűnik azonban, hogy mindegyikük kompetenciáján túlment az eredeti eszperantó irodalom kérdése. Pedig ez az irodalom is létezett már 1887 óta, és a nyelv és az irodalom története elválaszthatatlanul összefonódott. E vonatkozásban az eredeti eszperantó irodalom tanulmányozását természetesen semmi nem pótolja, de talán mégsem érdektelen felhívnunk a figyelmet a Concise Encyclopedia of the Original Literature of Esperanto. 1887–2007. (New York, 2008) című 750 oldalas műre, amely irodalomtörténészek számára egyébként is fontos lehet. Igaz, hogy ezt korábban még nem tanulmányozhatták, de aki Ignotus óta amúgy sem olvasott a témában, annak ez a körülmény édes mindegy. Ha ez az enciklopédia eddig nem is állt rendelkezésünkre, tárgya 121 év óta létezik. Babits, Ignotus, Ady, Juhász, Karinthy és Kosztolányi nemcsak a modern magyar irodalom megteremtői voltak, hanem a nemzetközi nyelv támogatói is annak korai, nehéz szakaszában. Tudták, érezték, hogy a „természetes” és „mesterséges” nyelvek szembeállítása hamis, és ha elvétve használták is ezeket vagy más hasonló kifejezéseket, mindig a „spontán módon keletkezettet” és a „tervezettet” értették alatta. Tudták, érezték azt is, hogy a nyelvtervezet és a nyelv nagyon különböző dolgok. A nemzetközi nyelvet soha nem keverték össze különböző nyelvtervezetekkel. Soha nem tévesztették össze Zamenhofot Zeusszal, a nyelvtervezetet Pallasz Athénével, mint kritikusaik. Meg nem értés volt az osztályrészük, ma pedig mind több a velük kapcsolatos hamis információ. Közben pedig a lelkesen üdvözölt „homunculus” valóban „életre kelt”. Már hosszú ideje nemcsak etnikai nyelvek léteznek, hanem az „élő nyelvek” között ott van az Emberek nyelve is. A nemzetközi nyelvet illetően az utóbbi száz évben minden Ignotus előrejelzése szerint alakult. 2008. augusztus Köszönetnyilvánítás Böde Józsefné és Gados László a források felkutatásában volt segítségemre, Palotás Aranka pedig időt szentelt tanulmányom átolvasására és hasznos észrevételeket tett. Segítségükért ezúton is fogadják hálás köszönetemet. R. Á. Szerkesztőségünk a Nyugat centenáriumi évében való megemlékezéseinek sorát ezzel a tanulmánnyal zárja.

87

PoLíSz Jegyzetek 1. Amennyire az eszperantót érintő írásaikból következtetni lehet, egyikük sem ismeri az erre vonatkozó magyar nyelvű irodalmat. Nem ismerik a Fajszi-gyűjteményt, ami olyan, mintha egy irodalomtörténész nem ismerné a Petőfi Irodalmi Múzeumot, ott nem kutatna, ehelyett inkább elképzelné azt, hogy ott mi lehet, és az elképzelt adatokat tényként közölné. 2. Litva vagy Nagy-Litvánia: Oroszország néhány nyugati kormányzóságára kiterjedő földrajzi-kulturális tájegység, nagyjából a mai Litvánia, Fehéroroszország, Északkelet-Lengyelország és a Kalinyingrád területe. 3. A jól szervezett médiamanipuláció eredményeképpen ebből 699 már a Zamenhoffal kapcsolatos hamis adatokat vitte be a köztudatba. 4. A hamisítások történetéről: Varsovia rusa judo el Bjelostoko. = www.vortaro.hu. 5. A nemzetközi nyelv helyett gyakran használt gyakori hamis kifejezések: műnyelv, segédnyelv, szerkesztett nyelv, világnyelv, kitalált nyelv, hídnyelv, semleges nyelv stb. Zamenhof személyneve a 2007-ben vizsgált 97 lexikon közül hatban szerepel helyesen, a többiben pedig 34-féle hamis adat van: Ludwig, Ludwig Lazar, Lazar Ludwig, Lazaro Ludoviko, Ludoviko Lazaro, Louis Lazar, Lazar Louis, Louis-Lazar, Lazar-Louis, L. L., Lazar Ljudvigovics, Lazarus, Lejzer stb. 6. Kézikönyvekben és másutt is gyakran összetévesztenek, összekevernek három újságírót, noha egyik sem változtatta meg soha a nevét. Veigelsberg Hugó (1869–1949) írói neve volt az Ignotus, családneve azonban élete végéig ugyanaz maradt, soha nem változtatta Ignotusra, nem is volt ilyen szándéka. Az ő apja volt Veigelsberg Leó (1846–1907), Ignotus fia pedig Ignotus Pál (1901–1978). Veigelsberg Hugó irodalmi neve annyira ismert volt, hogy fia születésekor belügyminiszteri engedéllyel őt már az Ignotus családnévvel anyakönyveztette. Magyarországon az Ignotus név hagyományosan Veigelsberg Hugót jelent, az angolszász irodalomban viszont Paul Ignotust, azaz Ignotus Pált. 7. Alfred H. Fried: Esperanto. = Pester Lloyd. 1905. aug. 12., 2. p. 8. Veigelsberg Hugó: A világnyelv s a természetes fejlődés. = Huszadik Század. 11. köt. 6. évf. 1905. febr., 103–115. p. 9. Uo. 105. p. 10. Uo. 114. p. 11. Uo. 107–108. p. 12. Lehotai: Az uj kultur-nyelv. = Budapesti Napló. 1906. augusztus 30. p. 5. = Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Budapest, 1999., 10. p. 13. Zamenhof 1905-ös kongresszusi beszédének legtöbbször idézett mondata: „Kunvenis ne francoj kun angloj, ne rusoj kun poloj, sed homoj kun homoj.” = Originala verkaro de L. L. Zamenhof. Leipzig, 1929., 362. p. 14. Lellei: Egy magyar probléma. Párizsi levél. = Budapesti Napló. 1906. szept. 4., 4–5. p. = Ady Endre összes prózai műve. 2. (8. köt. Cikkek, tanulmányok 1906. június – 1907. június). 44. p. = http:// www.intratext.com/IXT/HUN0028/_P1M9.HTM 15. Zuboly: Az Esperanto Magyarországon. = Pesti Napló. 1906. ápr. 12., 16–17. p. 16. „A párducbőrős lovag” fordítása. = Hungara Heroldo. 1:2. 1928. febr., p. 17–18. p. 17. Arányi Miksa: Idegen nyelvek. = Az Ujság. 1910. febr. 6., 34. p. 18. Arányi Miksa: Esperanto. = Az Ujság. 1910. febr. 20., 33–35. p. 19. Hungara Esperantisto. 1910. márc., 117–118. p. 20. Birkás Géza: A nemzetközi nyelv problémája. = Népművelés. 11. köt. 5:43–44. 1910. dec., 372–380. p. – Lénygében ugyanezt fejtegette egy másik írásában is: Magyar Középiskola. 1910., 651–653. p. 21. A „nemzetközi” szó ekkor még semmilyen nyelven nem létezett, ezért Comenius jobb híján lingua universalisnak nevezte, de szigorúan elhatárolta, megkülönböztette az ugyanígy nevezett többi nyelvtervezettől, az ún. mesterséges nyelvektől. 22. Ignotus: Esperanto. = Nyugat. 1911., 2. köt. 460. p. 23. Uo. 462. p.

88

Tájoló

24. Uo. 25. Progreso (Paris) nr.76. 1914. ápr.,226. p. 26. Dienes Pál: A kisegítő nemzetközi nyelv problémája. = Huszadik Század 15. évf. 29. köt. 1.sz. 1914. jan. 10., 42–53. p. 27. Az ido magyarországi történetéről részletesen: Rátkai Árpád: Ido en Hungario. = Ido en Hungario. = Studoj pri interlingvistiko / Studien zur Interlinguistik. Festlibro omaĝe al la 60-jariĝo de Detlev Blanke. Red. Sabine Fiedler / Liu Haitao. Dobrichovice-Praha: Kava-Pech, 2001. Kun resumoj en la angla kaj germana/Esperanto. 217–243. p. 28. Stefano Bakonyi: Dediko. Budapest, 1918. szept. = Ervin Szabó: Imperialismo e paco permananta. Budapest, 1919. 3. p. – Az évszámok valószínűleg azért különböznek, mert Bakonyi István már 1918-ban megírta a bevezetőt, de a kiadvány csak 1919-ben jelent meg. 29. Jászi Oszkár: Magyarország jövője és a Dunai Egyesült Államok. A Monarchia jövője című munka második kiadása. Budapest, 1918., 85–86. p. – A bevezető szerint a második kiadás az elsőnek változatlan utánnyomása, ezért szinte mindenki figyelmét elkerülte, hogy mégis van változás az elsőhöz képest: Jászi itt szövetségi idótanfolyamok szervezését javasolta. 30. Hungara Esperantisto (Szeged) 1918. 6:(dec.) 7. p. 31. Mindenkihez! A Galilei-kör választmányi ülésének határozata. = Julio Pikler: Praktikala georgismo. Budapest, 1919. – A borító számozatlan, harmadik oldalán olvasható a Galilei-kör választmányi ülésének határozata magyarul. 32. Hungara Esperantisto (Szeged) 1918. 6:(dec.) 2–4. p. 33. Hungara Revuo. 1919. jan. 25., 4. p. 34. A Közoktatásügyi Népbiztosság átirata az Egyetemnek, valamint az Egyetem válasza és jegyzőkönyvi kivonat a Bölcsészetkari Bizottság üléséről az Ido nyelvi tanszék és lektorátus szervezése ügyében. 1919. május 26., 28., június 6. Egyetemi Levéltár 1918–19., 1613. 35. Esperanto. Délmagyarország. 1919. márc. 29., 2. p. = Juhász Gyula összegyűjtött művei. 6. Prózai írások. 1918–1922. Budapest: Akadémiai, 1969., 175–176. p. 36. Prológus a Munkás Esperanto estélyére = Munka. 1919. dec. 11. = Juhász Gyula összegyűjtött művei. 2. Versek. 2. Budapest: Akadémiai, 1963., 215. p. = http://www.sk-szeged.hu/statikus_html/ esperanto/prologus.html 37. Szegedi Új Nemzedék. 1919. nov., 11. 2. p. 38. Eta da Aleksandro Csizmadia. Trad. Paula Szabó. = Mondo (Stockholm) nr. 99. 10 (1919):5 (may). 39–42. p. 39. Hivatalosan ez két különböző időszaki kiadvány volt, mert így kiadásához nem kellett hivatalos engedélyért folyamodni. 40. Pesti Napló. 1923. márc. 23. 41. Vikár Béla: Eszperantó. Hungara Heroldo. Magyar Hírnök. B-eldono. 2:1. 1929. márc., 09. 8. p. 42. Esperanto. = Délmagyarország. 1928. dec., 15. 1. p. = Juhász Gyula összegyűjtött művei. 8. Prózai írások. 1927–1936. Budapest: Akadémiai, 1971. 315–317. p. 43. Móra Ferenc: Az eszperantó magyar ősei. = Délmagyarország. 1928. dec. 16. 44. Falu Tamás: Világnyelv. = Hungara Heroldo. Magyar Hírnök. 1:7. 1928. okt. 06. 97. p. 45. Móricz Pál: A Bábel-torony összeomlása után. Hungara Heroldo. Magyar Hírnök. 6:3. 1931. júl.–szept., 1–2. p. 46. Magyar írók az eszperantóról. = Hungara Heroldo. Magyar Hírnök. B-eldono. 2:2. 1929. ápr. 12. 1. p. 47. www.irodalmiakademia.hu/dia/diat/muvek/html/BERTHA/bertha00162/bertha00162.html 48. Márai Sándor: Eszperanto. Ujság. 1929. aug. 4., 5. p. 49. Karinthy Ferenc összegyűjtött művei. Címszavak a Nagy Enciklopédiához. Cikkek. 2. Budapest: Szépirodalmi, 1980., 277. p. 50. Surányi Miklós: Eszperantó és a magyar irodalom. = Hungara Heroldo. 1:5. 1928. jún. 8., 1–2. p. 51. Hegedűs Lóránt: Az eszperantó és Magyarország. = Hungara Heroldo. 1 (1928. márc.), 1. p. 52. Miĥaelo Babits : Por la Esperanta eldono. = Miĥaelo Babits: La Cikoni-kalifo. Romano. El la Hungara tradukis Karlo Bodó. Berlin: Rudolf Mosse, 1929., 8. p.

89

PoLíSz 53. Mihály Babits: Studo pri la hungara literaturo. Tradukis L. Totsche. = Hungara antologio. Budapest: Literatura Mondo, 1933., 7–21. p. 54. A következő, 73 szerző 241 alkotását tartalmazó magyar antológia 1983-ban jelent meg. 55. Irodalmi estjeink. = Hungara Heroldo. 7:2. 1934. máj. 9., 13. p. 56. Frigyes Karinthy: Voyajo di Gulliver en la lando dil muziko. Trad. Stefano Bakonyi. Prefaco da J. Gyula Pikler. Budapest: Ido-Editerio, 1923. 57. Frigyes Karinthy: Vojaĝo en Faremidon. Du ŝipoj. Trad. Totsche. Budapest: Literatura Mondo, 1934. – Vojaĝo en Faremidon. Kapilario. Trad. Lajos Tárkony kaj. Andreo Szabó. Budapest: HEA, 1980. 58. Új Idők. 1926. jún. 27., 20. sz. 59. Rákosi Jenő: Az eszperantó. Hungara Heroldo. Magyar Hirnök. 1:1. 1928. jan. 2. p. 60. Ludoviko Kökény: Tri hungaraj amikoj de Romain Rolland. = Hungara Vivo. 1(1961):3-4. p. 26-27. 61. Nyerges András: Színrebontás. = Élet és Irodalom. 50:12. 2006. márc. 24. p. 62. Az eszperantó nyelvet hivatalosan csak 1993-ban ismerte el irodalmi nyelvnek a PEN-világkongresszus, és a nemzetközi nyelvet képviselő Esperanta PEN-Centro azóta tagja a szervezetnek. 63. = Hungara Esperantisto. 1970. márc., 13. p. 64. Liget. 2007:7., 68–92. p..; 2007:8., 70–94. p. = http://kenyeres.zoltan.googlepages.com Kosztolányi és a társaságok. Montázs-esszé. 65. Karinthy Frigyes beszéde a Pen Club ülésén. Hungara Heroldo. 5:1. 1937. júl. 15., 1–2. p. = Eszperantó Magazin. 14 (1974):1(jan.). 2. p. = Világ és Nyelv évkönyve ’81. Budapest, 1981., 140–142. p. = http:// vilagnyelv.tripod.com 66. Petr Evstaf’eviĉ Stojan: Bibliografio de Internacia Lingvo. Genève, 1929. = 2Hildesheim – New York, 1973. 67. Ekkoriban a biatorbágyi vonatrobbantás ürügyén százával tartóztattak le baloldaliakat, statárium volt, kivégzésekkel. A hamisítás oka itt kereshető, de ténye nem tagadható. 68. Karinthy Frigyes: En la mondon venis nova sento. Széljegyzetek az eszperantókongresszushoz. = Pesti Napló. 1929. aug. 11. = Szatírák. 5. 1928–1929. Akkord, 2005. (KF össz.egy. m.), 209–214. p. [Nem szöveghű újraközlés: Világ és nyelv. 23:4. 1983., 7–8. p. – A 210. oldalon Karinthy az ’eszpista’ szót használta. A VNy ennek mindkét előfordulását ’eszperantistára’ változtatta.] 69. Karinthy Frigyes: A moziról. = Pesti Napló. 1929. febr. 19. = Karinthy Ferenc összegyűjtött művei. Címszavak a Nagy Enciklopédiához. Cikkek. 2. Szépirodalmi, 1980., 276–277. p. 70. Karinthy Frigyes: En la mondon… i. m., 211. p. 71. Hungara Heroldo. Magyar Hirnök. 1(1928):2(febr.), 26. p. 72. Hungara Heroldo. Magyar Hirnök. 3:2. 1930. márc. 15., 3. p. 73. Karinthy Frigyes: Felolvasás. = Pesti Napló. 1931. aug. 25. = Karinthy Frigyes összegyűjtött művei. Idomított világ. 1. Budapest, 1981., 511–512. p. = Eszperantó Magazin. 14(1974):3(márc.), 4. p. 74. G. M.: Epepe-ország. Beszélgetés Karinthy Ferenccel. = Eszperantó Magazin. 1(1973):1(okt.), 20–21. – Faludy György: Karinthy Frigyes. = http://www.ij.nyugatijelen.com/archiv/2005/2005%20november/ij1.html 75. Faludy György: Karinthy Frigyes. =http://www.ij.nyugatijelen.com/archiv/2005/2005%20november/ ij1.html „Szerinte Eszperantó nyelven, ahogy mondta, szállodai szobát lehet rendelni, de nem szerelmet vallani” – állította Faludy. Csakhogy Karinthy ilyet nem mondott és nem írt, pontosabban: nem Karinthy írta ezt. Faludy azonban nemcsak gyenge visszaemlékezőnek bizonyult, hanem visszaemlékezésében a poén kedvéért valószínűleg szándékosan keverte össze az írókat. 76. Karinthy Frigyes: Felolvasás. i. m. 77. Új Bábel. = Pesti Napló. 1938. márc. 8. = Az utolsó palackposta. Karcolatok, humoreszkek, cikkek. Szerk. Ungvári Tamás. Bp.: Talentum, 1994., 134–138. p. 78. Frederiko Karinthy.[nekrológ] = Hungara Heroldo. 11(1938):3(szept.)., 4. p. 79. Karinthy Frigyes: Szatírák. 3. Minden másképpen van. Ötvenkét vasárnap. Akkord, 2004., 153. p. 80. Halász Gyula: Erős várunk, a nyelv. Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei I. – Sajtó alá rendezte Illyés Gyula – Nyugat. 1940. 6. sz. = http://epa.oszk.hu/00000/00022/00653/20965.htm

90

Tájoló

81. Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi nyelvszemlélete. = Akadémiai székfoglaló előadás. 1994. ápr. 18. http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/lit/kosztola.htm = Alföld, 1994. júl., 46–59. p. = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Budapest: Anonymus, 1998., 259–271. p. 82. Radics Anita 2002. Kosztolányi Dezső helye és szerepe a magyar nyelvművelés történetében. Üzenet. http:// www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/65/radicsa.html. 83. Láncz Irén: Kosztolányi gondolatai a nyelvről. 2003. = www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/80/lancz. html 84. Gecső Tamás: A természetes nyelvektől a mesterséges nyelvekig. = Gecső Tamás szerk.: Természetes nyelvek – mesterséges nyelvek. Budapest, Tinta, 2003., 41–46. p. 85. Kosztolányi Dezső: Levelek. Naplók. Osiris, 1996. nr. 1053., 603–604. p. 86. Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Budapest, 1999., 216–219. p. 87. Uo. 201. p. Mi estas malsana. = Beteg vagyok. 88. K. L.: Jelentés az 1933–34. évi működésről. = Hungara Heroldo. 7:2. 1934. máj. 9., 11–12. p. 89. Hungara Heroldo. 8 (1935):1. 32. p. 90. Kosztolányi kézzel írt, zöld tintás levelének eredeti példányát a borítékkal együtt a Fajszi-gyűjtemény őrizte, és ez a gyűjtemény került 2001-ben az Országos Idegennyelvű Könyvtárba, ott van a levél is: 281. sz. doboz, 23. sz. Kosztolányi feliratú dosszié. Az évszám utolsó számjegye valójában nem 0, hanem 3. A borítékon található 10 filléres, lila, Deák Ferencet ábrázoló bélyeg pedig csak 1932. július 1-je óta volt forgalomban. 91. Kosztolányi Dezső: Levelek. Naplók. Budapest: Osiris, 1996., 609. p. 92. Heroldo de Esperanto. Nr. 939–940. 1937. aug. 27., 8. p. 93. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris, 2001., 142. p. 94. Uo. 95. Ezért magyar változatai jelentek meg először. Ezeket azonban az egymást követő rezsimek különbözőképpen cenzúrázták. 96. Blanke, Detlev: Interlinguistische Beiträge. Zum Wesen und zur Funktion internationaler Plansprachen (Herausgegeben von Sabine Fiedler). Frankfurt/Main, Berlin, Bern, Bruxelles, New York, Oxford, Wien: Europäischer Verlag der Wissenschaften Peter Lang, 2006.

Szőlő és vajacskák

91

PoLíSz Véghelyi Balázs

Irodalmi antiretró Madarász Imre, akit olvasói főként az olasz irodalom avatott szakértőjeként ismernek, így fogalmazott egyik korábbi esszéjében: „A mű címe: a mű neve. Ahogyan az ember egyéniségét a neve, úgy a műét a címe jelöli. (…) Minél tömörebb, minél kifejezőbb és minél eredetibb egy cím, annál jobb. A jó cím olyan, mint a jó belépés.” Antiretró című, 2007-ben megjelent könyvének sikeréhez valószínűleg a kitűnő címválasztás is hozzájárult. Persze maga a szerző is tudja, hogy ennek a címnek a későbbiekben nem lesz már olyan sugallatos jelentése, mint manapság, az ezredforduló utáni években. Éppen ezért a Kordivat, divatkor, korkritika című bevezetőjében megpróbálja elmagyarázni, hogy voltaképpen mit is kell értenünk retrón, illetve annak elutasításán, vagyis antiretrón. A retró olyan divatjelenség, amely a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas évek atmoszféráját, jellegzetes öltözködését, zenéjét idézi meg, teszi újra „trendivé”, akarva-akaratlanul sokkal kedvezőbb színben feltüntetve ezeknek az éveknek a társadalmi viszonyait, mint amilyenek valójában voltak. Retróbulikat szerveznek a szórakozóhelyeken, retróműsorokat nézhetünk a televízióban… Célszerű lenne elkülönítenünk a mai idősek és középkorúak nosztalgiáját a fiatal nemzedék retróérzésétől. Míg az előbbi őszinte sóvárgás a „régi szép idők” után, addig az utóbbiban nagyobb szerepét látom egyfajta iróniának, továbbá a kíváncsiságnak szüleik fiatalsága iránt, illetve néha a lázadásnak is korunk vadkapitalista társadalma ellen. Mindez persze belső meggyőződésévé is válhat sok fiatalnak, amely nélkülözi a korról való mélyebb elméleti és tapasztalati tudást, és innentől válhat a retró valóban veszélyes divattá, amire Madarász Imre is felhívja a figyelmet. Az Antiretró című könyv irodalmi és tudományos életünk közelmúltjának sötét zugait világítja át, kérlelhetetlen szigorral, de legtöbbször nem mellőzve az irónia és a gúny fegyverét sem. Eszméltető, színvonalasan megírt tanulmányok és portrék sorakoznak benne. A Tolnai Gáborról szóló írás egy olyan embert mutat be az olvasónak, aki egy bölcsészdoktori diplomával és egyetlen maradandó értékű tudományos munka megírása nélkül lehetett az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja és az ELTE rettegett tanszékvezető professzora. Mindez pusztán feltétlen párthűsége jutalmául. Rajta kívül is sokan voltak még, akiknek nem a tudásuk adott hatalmat, hanem a hatalom adott – rangot, hiszen ahogy Madarász Imre is megjegyzi, valódi tudást senkinek nem adhat egyetlen hatalom sem. Olvashatunk a rendkívül ellentmondásos életművet alkotó Lukács Györgyről, aki egyszerre volt a filozófia és a köpönyegforgatás nagymestere, valamint Fülep Lajosról, akit Szókratész magyarországi utódjának tekinthetünk abból a szempontból, hogy gondalatainak legnagyobb részét soha nem írta le. Ahogy mesterének szavait és cselekedeteit Platón műveiből tudhatjuk, úgy a Fülep Lajos-életmű jelentős részét egyik tanítványa, a költő Fodor András naplójából ismerhetjük meg. Hiánypótlónak érzem a Déry Tibor nagyepikájáról szóló tanulmányt is. Minden bölcsészhallgatónak ismerősen cseng a Felelet-vita, de vajon hányan olvassák ma Déry Tibor Felelet vagy A befejezett mondat című regényét. Ha diplomatikusan akarunk fogalmazni: nem sokan. És miről maradnak le azok, akik nem olvassák el ezeket a műveket? Madarász Imre tanulmányából egyértelművé válik a válasz: nem sokról. Déry Tibort a kommunista hatalom meghurcolta, mert nem úgy írta meg ezeket a regényeket, ahogyan a kultúrpolitika szerette volna. A Feleletről szólva Révai József miniszter a Társadalmi Szemle 1952. évi 8–9. számában „államügyészi, vagy inkább inkvizítori módon szedi ízekre a művet” harmincnégy oldalon keresztül. Kertelés nélkül kijelenti: az írónak nincs joga arról írni, amiről akar. Egy felsőbb utasításra összehívott írói vitagyűlésen Révai József odáig megy, hogy utasításba adja Dérynek: hogyan kell átírnia regényét. Méray Tibor emlékezése szerint Révai egyik legfontosabb instrukciója az volt, hogy a főszereplő Bálintot már a második kötetben be kell léptetni a kommunista pártba. „Érdemi esztétikai elemzést, értékelést azóta sem nagyon olvashatunk a Feleletről” – jelenti ki Madarász Imre, majd kimondja: bár fölötte áll az átlagnak, ez a regény

92

Tájoló

valójában maga a megtestesült szocialista realizmus, annak összes fogyatékosságával. Révaiékat talán éppen az zavarta, hogy Déry munkájában felismerték a szocialista realista nagyregényt, csak éppen nem az elvárásuknak megfelelőt. Déry Tibor nem fejezte be a sorozatot, maga is elfordult ezektől a regényektől, ahogy a közönség is. Személyes üldözöttsége is közelebb vihette őt az 1956-os forradalomban vállalt szerepéhez és későbbi, nevét halhatatlanná tevő novelláinak, kisregényeinek megírásához. Izgalmas olvasmány az Életutak – visszanézetből című Madarász-tanulmány is. A szocializmus korszakának négy meghatározó alakjának rendszerváltozás utáni önéletrajzait ismerteti a szerző. Szigeti József filozófus, Berend T. Iván történész, Heller Ágnes filozófus és Moldova György író a tanulmány „főhősei”. A múltkozmetikázás, a másokat befeketítő önigazolás és a szelektív emlékezet gyöngyszemei ezek a művek. Madarász Imre bőségesen idéz mindegyikből, itt most csak egy példa álljon. Heller Ágnes egy 1957-ben megjelent könyvében Kosztolányi Dezsőt jellemgyenge, erkölcsi nihilista, szélsőjobboldali, reakciós és áruló írástudónak festi le. Bicikliző majom című 1998-as önéletrajzi könyvében ezt úgy magyarázza, hogy akkori kijelentése valójában „allegória” volt, mely „56-ra mutat” (!), hogy „az írók ne árulják el 56-ot”. Erre nem hiszem, hogy szükséges bármilyen megjegyzést is írni. Madarász Imre értő figyelemmel világítja át a hatalmas életművet alkotó Hegedűs Géza munkásságát, igyekszik kibányászni belőle a valódi értékeket és elválasztani a gyengébben sikerült vagy ideológiailag ma már vállalhatatlan (a kettő legtöbbször szorosan összefügg) alkotásoktól. Berkesi András és Szilvási Lajos lektűrjeiben viszont már semmiféle értéket nem tud fölmutatni. A Kádár-kori propaganda minden művészi értéket nélkülöző faragványainak tartja őket. Különbséget csupán abban tud felfedezni kettejük között, hogy míg az ÁVH-s verőemberből népszerű íróvá lett Berkesi brutálisan direkt eszközökkel hirdeti a szocializmus igéjét, addig Szilvási sokkal áttételesebb módszerrel juttatja el olvasóit ugyanahhoz a felismeréshez: a fennálló rend – minden hibája ellenére – a létező világok legjobbika. Műveiket tömegek olvasták, tömegeket hozott lázba a kalandos cselekmény, és ezáltal tömegek lázadását tudták csírájában elfojtani. Idézzünk föl egy – Madarász által is idézett – szerelmi vallomást, amelyet Szilvási Lajos ad „Simon Sándor repülőőrnagy, a hadtudományok aspiránsa, aki a kandidátusi disszertációján is dolgozik, amellett, hogy első osztályú szinten látja el a szolgálatát a katonáskodásban” szájába: „Higgye el nekem becsületszóra, hogy nem dísznek viselem ezt az uniformist. Bár annyiban igaza van, hogy szívesen vállalnám az átmeneti munkanélküliséget, ha egyik napról a másikra hirtelen úgy alakulna a világhelyzet, hogy valami csoda folytán minden ország egyetlen tollvonással megszüntetné a hadseregét. De egyelőre nagyobb az esély arra, hogy feltalálják a rák általános gyógyszerét, mint arra, hogy az államok obsitba küldjék a hadseregeket. Éppen nálunk, éppen a szocializmus javára sokkal okosabban el lehetne költeni azt a rengeteg pénzt, amibe a hadsereg kerül, ha nem lenne igaz a paradoxon, miszerint a katonai erőnk nélkül, főleg a szovjet katonai potenciál nélkül nyugati jóakaróink már régen levették volna a vállunkról a szocializmus építésének minden terhét. A mi aranyos huszadik századunkban hatványozottan érvényes a szabály, hogy aki gyenge, azt megeszik….” Aki ezek után kíváncsi arra, hogy mit válaszolt Simon Sándor repülő őrnagy…-nak szerelme, Boronkai Klári, olvassa el Szilvási Lajos Légszomj című regényét. Az Antiretró utolsó írása az elfeledett Karczag Györgyről szól, akinek pályafutását az előző rendszer kultúrpolitikája törte derékba. Hosszú lenne azoknak a névsora, akik a szocialista cenzúra miatt nem lehettek jelen a magyar irodalmi életben: Márai Sándortól Faludy Györgyig, Wass Alberttől Petri Györgyig sorolhatnánk a ma már újra „fölfedezett” írókat és költőket. Karczag György újrafelfedezése egyértelműen Madarász Imre érdeme, aki 2005-ben kismonográfiát írt a Zúgó nyilak és A kihívott démon szerzőjéről. Hogy mennyire fontos volt ennek a könyvnek a megjelentetése, arra bizonyítékul egy internetes fórumbejegyzést idézek – betűhíven: „a nemat epp most olvasom (parhuzamosan az 1984gyel:)), de nekem a kedvencem a legszomj. ezutan jon az egymas szemeben.” A Légszomj, az Egymás szemében és A néma Szilvási Lajos szocialista lektűrjei, az 1984 pedig George Orwell zseniális ellenutópiája a kommunizmusról. Más magyarázatra aligha szorul ez a bejegyzés. Madarász Imre Antiretrója értékes alkotás, amely a tudományosság igényével, olvasmányos stílusban mutatja föl nekünk egy korszak irodalmi életének kevés értékkel bíró műveit, nem a megőrzés, hanem inkább a figyelmeztetés szándékával. Mindenkinek csak ajánlani tudom. (Madarász Imre: Antiretró Budapest, 2007, Hungarovox Kiadó.)

93

PoLíSz Bene Zoltán

Mátyás király és irodalmi pantheon, avagy ne féljünk játszani! Árpás Károly: A királyság útja című kötetéről „…a történelemmel, a múlt embereivel a művészeti alkotás kötheti-köti össze a jelen emberét” – írja Árpás Károly A királyság útja című kötetének előszavában. Maga a kötet pedig többszörösen is összekötő kapocs, kapcsolódási pont, ha tetszik: híd a múlt és a jelen között. A címadó prózai írás (filmnovella) például Hunyadi Mátyás trónra kerülésének időszakát idézi meg, a könyv második fertálya pedig a magyar irodalom jelesei közül számosat, oroszlánrészt versben, elvétve prózában. De csak sorjában! Először a hosszabb lélegzetű prózai írásról: Az alkotás 2001-ben született, majd a következő esztendőben nyert országos első díjat egy, az akkor még működő Nemzeti Kulturális Örökségünk Minisztériuma által kiírt országos, jeligés pályázaton. A bíráló bizottságban olyan elismert filmes szakemberek ültek, mint Sándor Pál vagy Szabó István. Magyar történelmi eseményeket feldolgozó nagyszabású filmek alapanyagát várták a pályáztatók. Magyarán: filmnovellákat. Jogos a kérdés, hogy akkor most miért nem filmkritikát olvashatnak, és egyáltalán: miért hat évvel a pályázat lezárása után kerül szóba ez az írás. Nos, a történelmi témájú elbeszélést maga a történelem sodorta el: a kormányváltást követően az említett pályázaton díjazott művek a süllyesztőbe kerültek, mozgóképpé (anyagi és erkölcsi támogatás és megvalósítási szándék híján) nem változtak. Ugyanakkor a megfilmesítés jogát továbbra is fenntartja a magyar állam – igaz, a kinyomtattatást immár engedélyezi. Így kerülhet az érdeklődő kezekbe eme kötet Hunyadi Mátyás királlyá választásának 550. évfordulóján. Olvastam már néhány filmnovellát életemben. Ezek műfaji hovatartozásáról javarészt onnan szereztem tudomást, hogy szerző vagy közreadó felhívta rá a figyelmemet: filmnovellát olvasok. A királyság útja esetében egészen más a helyzet. A próza szerkezete ugyanis már önmagában felettébb filmszerű, amennyiben rövid snittekből építkezik. Még inkább filmre utal az elbeszélői látásmód: a folyamatos jelen idejű, az eseményeket közvetlen közelről, mégis szigorúan külső nézőpontból, szenvtelenül (ezáltal objektíven) láttató narráció, minek következtében nem nehéz az elbeszélőt egy kamerával azonosítanunk. Az olvasás folyamata, mechanizmusa a filmnézés folyamatával azonosul. A snittek, rövid képsorok kohézióját eközben az ismétlések erősítik: egyáltalán nem, vagy csak alig észrevehetően változó képek, képsorok térnek vissza időről időre. Ez a filmnovella azonban egy történelmi film alapjául kíván szolgálni. Éppen ezért a történelmi elbeszélés jegyeit is magán kell, hogy hordozza. Meg is teszi. Nem a Walter Scott-i történelemlátást, hanem egy sokkal hitelesebb formát. Az elbeszélő itt nem értelmező, helyesebben: értelmezése nem feszíti szét a cselekmény történelmi idejének kereteit. Nem lát túl az idősíkon, amelyben mozog, következésképp története nem válik könnyen feloldható példázattá, szájbarágós hősi énekké – viszont éppen ezáltal válik hitelessé. Végső soron: ezáltal hat. Demény Péter írja az Árgus folyóiratban, 2003-ban (3–4. szám): „Induljunk ki talán abból, hogy kétféle történelmi regény létezik. Az egyik modellt állít a közösségnek, s többnyire egy ideológia szolgálóleányává válik. Így éltek, így cselekedtek a nagyjaink; éljetek és cselekedjetek úgy, mint ők, és akkor utódaitok áldani fogják neveiteket – kis túlzással ebben a mondatban foglalható össze mindaz, amit az első kategóriába tartozó művek írói sugallnak. (…) A másik kategóriába azok a történelmi regények tartoznak, amelyek a történelemből merítik ugyan témájukat, de ezzel aztán meg is szűnik mindenféle rokonság az előző csoportba sorolható művekkel. Ezekben a könyvekben a történelem puszta keret, díszlet, amolyan háttér csupán a létezés problémáihoz. A múltból ismert szereplők nem előre tudott s a helyzettől többnyire teljesen független mondatokat szajkóznak: minden, amit tesznek és mondanak, az adott jelenetből

94

Tájoló

következik, s a jelenet okait feltétlenül a regény terében kell keresnünk és megtalálnunk; ha van ideológia, azt a mű teremti meg, így hát nem is az író felelős értük, hanem a történet, a cselekmény és a szereplők.” Úgy vélem, Árpás Károly filmnovellája ezen második kategóriába sorolandó, azonban az első kategória egyes elemeit is felmutatja, méghozzá úgy, hogy ennek ellenére nem laposodik el, nem értékteleníti önmagát. Hiszen bemutatja (és felmutatja) ugyan a kamaszkor és a felnőttkor határán egyensúlyozó Hunyadi Mátyást, de nem idealizálja (ergo nem hamisítja meg, nem egyszerűsíti olcsó parabolává). Első számú eszköze ehhez a kíméletlen, őszinte naturalizmus. Ez jellemzi, amikor a későbbi uralkodót ábrázolja, ám ez a jellemzője a szövegnek akkor is, ha a cseh kormányzóról, a magyar zászlósurakról, polgárokról, pórokról, a dúló-fosztogató martalócokról vagy a dúlást elszenvedő közemberekről szól. Ennek köszönhető, hogy az olvasó (a filmnéző) úgy érzi, benne él a történetben – vagy a történet lüktet az olvasóban (nézőben)… De szólni kellene a könyv második részéről is! A két fertályt A királyság útja angol fordítása választja el egymástól (és köti össze), mely Zelena Judit munkája. (A pályázat annak idején feltételül szabta a kétnyelvűséget.) Az angol fordítást követi az Asszociációs magyar pantheon, azaz Árpás Károly reneszánsz kalandja. „A könyvben olvasható minden egyes műalkotás sajátom és egyedi – írja előszavában a szerző –, ugyanakkor nem paródiaként, hanem a fölidézés és figyelem fölkeltésének vágyával kapcsoltam össze a műveket a magyar irodalom tanult és ismert alkotóival.” S hogy kik ezek az alkotók? Balassitól Rimayn, Zrínyin keresztül Vörösmartyn, a prózaíró Petőfin, Tompa Mihályon át Kányádi Sándorig, Zalán Tiborig, Konczek Józsefig vagy Karafiáth Orsolyáig hosszú a lista. És nem hiányozhat Árpás Károly egyik kedvence, a modern kori Szeged legnagyobb költője, Baka István sem, akinek életművével évtizedek óta ápol bensőséges viszonyt. Amit Árpás írt, csak megerősíteni tudom: nem paródiákról van szó. Arról van szó, hogy a szerző kihívásként és meghívásként szólal meg olyan hangon, amely egyes elemeiben emlékeztet más alkotók hangjára. Van, amikor célja az, hogy bebizonyítsa: egy régi versformában (jelen esetben a Balassi-strófában) is lehet modern érzéseket, gondolatokat tolmácsolni, s van, amikor játékra hív, figyelmet ébreszt. Mint vallja: „Legyen ez a könyv meghívás: olyan cselekvési reneszánsz, amely az elektronikus média kialakuló univerzumában ismét középpontba állítja a Gutenberg-galaxist. Higgyünk a hétköznapi csodában, amelyre még képesek vagyunk: hardver és szoftver nélkül, világunkat szennyező energiapazarlás helyett elménket játékra késztetve olvassunk; s ezzel az olvasással teremtsük meg, egészítsük ki emberi teljességünket! Mert a szó, a beszéd, a gondolat még mindig emberi lényegünk legbensőbb sajátosságainak egyike!” Mit tehetnék én még ehhez hozzá? Csak biztatni tudom Önöket: fogadják el az invitálást, játsszanak bátran Árpás Károllyal! (Árpás Károly: A királyság útja. Szeged, 2008, Bába Kiadó.)

Képzőművészek a PoLíSz-ban

Bemutatjuk Gyurity Milán graﬁkust 1978. május 20-án született Baján. 2002 júniusában diplomázott az Újvidéki Képzőművészeti Akadémia grafika szakán, Slobodan Knezević osztályában. 1996 óta részt vesz a szentendrei Szerb Művésztelep munkájában. Több csoportos és egyéni kiállítása volt Magyarországon és Szerbiában, valamint két alkalommal részt vett az Art-expón, Újvidéken. A budapesti székhelyű Krug Művészeti Egyesület alapítója és jelenlegi elnöke. Festészettel és grafikai formatervezéssel is foglalkozik. A budapesti Szerb Gimnázium rajztanára.

95

PoLíSz

1% a Kráterért – a Kráter mindnyájunkért! A Kráter Műhely Egyesület a teljes magyar nemzet és a világkultúra szolgálatában jelenteti meg könyveit és PoLíSz folyóiratát, rendezi meg ismeretterjesztő előadásait, konferenciáit, támogatja a nemzeti szórványtelepülések kulturális életét, írja ki irodalmi és művészeti pályázatait, és ítéli oda évente a Gyulai Pál-díjat. 2008-ban a Nyugat centenáriumára kiírt novellapályázatunkon közel 300 pályázó közül választottuk ki a díjazottakat. Kérjük, 2009-ben is támogassa munkánkat személyi jövedelemadója 1%-ának felajánlásával!

Adószámunk: 19667348-2-43

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül a januári sorsoláson az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Domján Dóra, 2243 Kóka Márton Levente, 2800 Tatabánya Vas Krisztina, 2099 Dobogókő Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96

PoLíSz 121. A bizalom február. PoLíSz FEBRUÁR. Barcsa Dániel

Recommend Documents