Dr. Héjjas István:
Pogány kultuszok (jegyzet) Tartalom Sámánizmus A sámánizmus eredete A hármas világ A sámán kiválasztása és beavatása A sámán tudása A szertartás körülményei és kellékei A szertartások célja A ciklikus idő
2 2 3 3 4 4 5 6
Mágikus kultuszok A mágus fogalma A mágikus kultuszok kialakulása Mágikus szertartások Mágia az európai középkorban Mágia a magyar történelemben
7 7 7 7 8 9
Irodalom
11
SÁMÁNIZMUS A Sámánizmus gyűjtőfogalom. Olyan ősi vallási hiedelemrendszer megjelölésére szolgál, amely széles körűen elterjedt Szibériában és belső Ázsiában, de hasonlóval találkozhatunk az afrikai, amerikai indián, észak-európai, ausztráliai és csendes-óceáni népeknél, sőt a magyar őshagyományban is. A sámánizmus központi szereplője a sámán, aki a közösség egyfajta szakrális, szellemi vezetője. Szerepe azonban nem azonos a pappal. Fő feladata a hagyomány szerint, hogy közvetítsen az emberek világa és a szellemek világa között a közösség érdekében. Szakértők szerint a sámán szó a 18. században kerülhetett orosz közvetítéssel Európába, s feltehetően a mandzsu saman vagy xaman szóból származtatatható, amelynek eredeti jelentése: az, aki tud. Egy másik elmélet szerint a sámán szó a szanszkrit sramana vagy páli szamana szóból származik, ezek jelentése: szerzetes, illetve aszkéta. A sámán helyi megnevezése a különböző nyelvű népeknél eltérő. Így pl. a sámán finnül: tietöjö, a lappoknál: noita, magyarul pedig: táltos. A sámánizmus eredete Van olyan elmélet, amely szerint a sámánizmus volt az emberiség ősvallása, s keletkezése még a kőkorszakba, akár 20-30 ezer évnél is régebbre tehető. Ezt alátámasztani látszanak azok a barlangi sziklarajzok, amelyek állatbőrbe öltözött vadászokat ábrázolnak. Az ősi vadász társadalmakra jellemző volt az animizmus, amely szerint az egész természet, s annak minden egyes akár élő akár élettelen része lélekkel rendelkezik és ezért a vadász kötelessége, hogy a szükségből leölt állatnak visszaadja a lelkét, hiszen csak a húsára van szüksége. Ezért a vadászatok után általában engesztelő áldozati szertartásokat végeztek, s ezzel jelképesen helyreállították a természet általuk megbolygatott rendjét. A sámánizmus legalapvetőbb alapszabálya: tisztelet minden élő iránt. Azonban nem csupán az embereket, állatokat, növényeket és szerves anyagokból álló egyéb organikus szervezeteket tekintették élőnek, hanem a földet, a vizet, a levegőt, a tüzet, a sziklákat, a köveket, az égitesteket (Napot, Holdat, Csillagokat, üstökösöket) sőt a fényt és az árnyékot is. A sámánizmus szerint el kell fogadni mindent és mindenkit olyannak, amilyen, mivel egyetlen valódi tanítómester létezik, s ez maga a természet, amelytől a sámán is a tudását kapja. Észak-Amerikában jelenleg is létezik egy indián törzs, akiknek egyik szertartása során faágakból összeállított kunyhóban köveket hevítenek. A kunyhót szakrális előírások szerint fűzfa vagy mogyorófa ágakból készítik. Ehhez először le kell vágniuk a szükséges faágakat. Erre a célra különlegesen megtisztított késeket készítenek elő, majd megidézik a kiválasztott fa szellemét, s megkérik, engedje meg néhány ág lemetszését. Ha a fa szelleme ezt nem engedélyezi, másik fát keresnek. Teljes fát kivágniuk tilos. Maga a szertartás úgy zajlik, hogy a felhevített köveket vízzel lelocsolják, majd az égtájakhoz és őselemekhez szóló énekeket énekelnek, végül négykézláb kimásznak a kunyhóból. A kunyhó ugyanis a szertartásban az anyaméhet jelképezi és az egész szertartás célja egyfajta szellemi újraszületés. A hagyomány szerint a sámán képes tudatosan, akaratlagosan előidézni egyfajta extatikus állapotot, s megváltozott tudatállapotban utazást tenni a szellem lények világában, s ezek lakóival kapcsolatba lépni. Ezt azonban nem valamiféle turista kirándulás céljából teszi, hanem kizárólag a közösség érdekében, pl. ily módon akarja meggyógyítani a törzs valamelyik tagját. A sámán, amikor valamilyen baj elhárításán fáradozik, magára vállalja az ezzel járó kockázatot, fájdalmat, megpróbáltatást, szenvedést is. Van olyan sámánista irányzat, amely szerint az embernek két lelke van. Az egyik szorosan kapcsolódik a testhez és attól csak a halállal válik külön. A másik viszont kiléphet a testből akár 2
az éjszakai álom, akár egyéb módon előálló önkívületi állapot során, mint amilyen az extázis és a manapság egyre népszerűbb halál-közeli élmény. Állítólag a magyar őshagyomány is ismeri ez utóbbi típusú lelket, amelyet eredetileg árnyékléleknek neveztek. Van olyan vélemény, amely szerint az „isa” szóból származó „izé” szavunk is ezzel kapcsolatos. Eszerint a Halotti beszédben az „isa pur és homuv vogymuk” kifejezésben az isa szó esetleg lelket jelenthet. Az egész kifejezés értelme ezzel: „lélek, por és hamu vagyunk”, szemben az általánosan elfogadott „bizony por és hamu vagyunk” jelentéssel, amely utóbbi lélek-tagadó materialista kijelentés lenne, márpedig ilyesmi távol állhatott az egykori magyarok vallásos gondolkodásmódjától. A lélek kettőségéről szóló elméletet egyes régészeti leletek és sziklarajzok is igazolni látszanak, már amennyiben a régészek helyesen értelmezik azokat. Az mindenesetre kétségtelen, hogy az ősi vadásznépek olykor hatalmas sziklák előtt végeztek állat-szertartásokat és ezeket a jeleneteket a sziklákon is megörökítették. A sámán hit szerint az őseink valamikor fent jártak az égben, s ugyanide jut a sámán is lélekutazása folyamán, de előfordulhat az is, hogy le kell szállnia az alsóbb régiókba, ahol az ártó szellemek lakoznak. A hármas világ A sámán hit szerint a világ három szintre osztható, s van felső, középső és alsó világ. A felső és alsó világ azonban, vagyis azok a világok, ahol a szellemek lakoznak, további rétegekből állnak. Az ember a középső világban lakik, s ennek közepén, vagyis a Föld köldökénél égig érő fa található, amely a sarkcsillag felé nyúlik ki és amelynek gyökerei és lombozata összekapcsolja a három világot, pontosabban a világ három szintjét. A sámán hitet követők azonban soha nem hitték, hogy ez az égig érő fa a fizikai valóságban „objektíve” létezik. Az égig érő fa csupán szimbólum, annak a közlekedési útnak a jelképe, amelyen a sámán a lélekutazása során a világok különféle szintjeire eljuthat. Ezen a ponton a sámánista hagyomány bizonyos analógiákat mutat egyrészt az indiai jógában, másrészt a buddhizmusban definiált meditációs szintek illetve fokozatok között. Érdemes megemlíteni, hogy a világ hármas tagolása gyakran szerepel a sámándobok díszítő mintázatain is. A hármas világ elmélete szerint az alsó világban lakó ártó szellemek engesztelő áldozattal nyerhetők meg, ehhez azonban a sámánnak le kell ereszkednie ebbe a világba, ami nem kis kockázattal jár. A felső világ ezzel szemben a segítő szellemek és istenek lakóhelye. De azért ide sem könnyű eljutni. Az erőfeszítés azonban nem kerülhető meg, hiszen az ember csak úgy juthat természet feletti képességekhez, ha túlemelkedik az érzékszervi úton tapasztalható anyagi világon és – képletesen szólva – megmássza az égig érő fát. A sámán kiválasztása és beavatása A sámán hit szerint régen az ősök fent jártak az égben és a sámánősök közreműködése a jövendő sámán kiválasztásában is jelentős szerephez jut. A sámán hivatás ugyanis öröklődik, de nem okvetlenül vérségi leszármazás alapján, hanem inkább úgy, hogy a halott sámán szelleme választja ki az erre alkalmas utódot, s veszi rá arra, hogy kövesse a sámáni hivatást, de a sámánjelölt kezdetben ellenáll a hívásnak, s csak később fogadja el, hogy neki ez a sorsa. Ezen a ponton a sámán jelölt kiválasztottsága emlékeztet az Ószövetségi próféták kiválasztására, akiket az Isten jelölt ki a feladatra. Gondoljunk csak Jónás prófétára, aki addig ellenkezett, hogy egyszer csak egy cethal gyomrában találta magát, s miután csodának köszönhetően kiszabadult, most már hajlandó volt teljesíteni a rászabott küldetést. A sámán jelölt alkalmassága nemcsak azt jelenti, hogy a kiválasztott személy rendelkezik megfelelő szellemi és fizikai képességekkel, hanem azt is, hogy morálisan alkalmas a feladatra. 3
Ez azt jelenti, hogy a sámán soha nem követheti a saját személyes önző érdekeit, hanem a képességeit és tudását mindig kizárólag a közösség javára használja. Van olyan felfogás, amely szerint a sámánjelölt az ősöktől örökli a képességet, de olyan is, hogy a képességet az istenektől kapja az ember. Bárhogyan is van, a kiválasztottal közölni kell valahogy, hogy ő a jelölt. Ennek első jele az lehet, hogy a kiválasztott megbetegszik, un. sámánbetegséget kap, pl. epileptikus rohamai vannak. A kiválasztottság jele lehet valamilyen születési rendellenesség is, pl. ha a csecsemő több újjal vagy foggal születik, vagy ha gyermekkorától fogva különcként viselkedik, pl. a többi gyerektől félre vonulva magányosan elmélkedik. Állítólag Ady Endre is fölös újjal született és emiatt sokan táltosok leszármazottjának tartották. A beavatási szertartás során a jelölt látszólag eszméletlen, miközben belül megrázó élményeket él át, s ezzel megtapasztalja a halál közelségét, de úgy is mondhatjuk, hogy halál-közeli élményeket él át. Az ilyesmi nem ritka más ősi beavatásoknál sem. Paul Brunton szerint pl. nevetséges az a magyarázat, amely szerint az Egyiptomi piramisokat síremléknek szánták. A királyokat ugyanis általában nem a piramisokban temették el, hanem a Királyok Völgyében. A piramisba temetkezés csak kivételesen fordult elő. Keresztény templomokban is szoktak szarkofágok lenni, mégsem tekinti senki a templomot temetkezési helynek. Brunton szerint a piramisok olyan erődítmények voltak, amelyekben végre lehetett hajtani olyan hosszadalmas beavatási eljárásokat, amelyek váratlan megzavarása a jelölt halálát okozhatta volna. Ennek a kockázatnak a sámán jelölt is ki lehet téve. Az extázis állapotában ugyanis átéli a saját testének feldaraboltatását, szétszaggatását, majd a testrészek újra egyesítését, miközben a szellemek elviszik a lelkét a felső világba, s felülről szemléli, hogy a testével mi történik. A halál-közeli állapot megtapasztalása után a sámán jelölt kigyógyul a sámánbetegségből, s ezzel – legalábbis jelképesen – újjászületik. Ennek során belső lelki egyensúlya helyreáll, sőt olyannyira megerősödik, hogy ezután képes lesz másokon is segíteni. A beavatás természetesen kockázattal is jár. Előfordulhat, hogy a jelölt nem képes elviselni az átélt megpróbáltatást és kialakul benne valamilyen súlyos ideg vagy elme betegség. Ilyenkor természetesen másik jelöltet kell keresni. A sámán tudása A közösség a sámánt tudós személynek tekinti, akitől tanácsokat, olykor döntéseket vár. Ha a sámán mindennek meg akar felelni, magas szintre kell fejlesztenie a tudását. Meg kell ismernie pl. az istenek világát és a világok különféle szintjein található szellemek fajtáit, a velük történő bánásmód és kommunikáció módszereit. Ennek segítségével képes a sámán a közeledő veszélyeket megtudakolni, s a közösséget fenyegető katasztrófákat elhárítani. A sámán életében a szellemekkel való kapcsolat két alkalommal játszik fontos szerepet. Az egyik a beavatás, a másik pedig a beavatott sámánként elvégzendő lélek-utazások a szertartások alkalmával. Már a beavatás alkalmával a sámán mellé szegődik egy állat alakú segítő szellem, amely vezeti a jelöltet a lélek-utazásokon. Ez a szellem lehet pl. farkas, medve, holló vagy sirály alakú, de a különféle sámán kultúrákban még sokféle állat szellem létezik, s a segítő szellem típusa igazodik a jelölt, illetve a sámán lelki alkatához. A szertartás körülményei és kellékei A sámán legfontosabb szertartási kellékei a ruházat és a sámándob. A ruházat főleg a sámánt segítő állat-szellemtől függ, annak alakját és/vagy színeit és/vagy jelképeit hordozza. Egyes sámánok kétféle öltözéket is használnak attól függően, hogy a felső vagy alsó szellemvilágba szándékoznak-e utazni. 4
A dob szerepe az, hogy annak ütemes dobolása segíti a sámánt a révület elérésében és az utazásban. A dob kerete valamilyen különlegesen kiválasztott fa kérgéből készül, miután engedélyt kértek a fa szellemétől a kéreg egy darabjának felhasználására. A kiválasztott fa egyébként az égig érő fa, vagyis az égboltot tartó sátorrúd jelképe is egyben. A dob mintegy a sámán járműve a lélek-utazáson, s gazdagon díszítik különféle szakrális jelképekkel. Számos sámándobon találhatók pl. csillagtérképek, az őselemek jelképei és számos egyéb szimbólum. A dob membránja annak az állatnak a bőréből készül, amelynek szelleme a sámán segítője. Mivel a hagyomány szerint – mint mindennek – a dobnak is van saját szelleme, azt fel kell ébreszteni a szertartás előtt. A dob felélesztése általában úgy történik, hogy a dobot tűz fölé tartják, miáltal a rajta kifeszített állatbőr feszesebbé válik, hangja élénkebb lesz. A szertartást olykor hosszadalmas előkészületek előzik meg. Ennek során a sámán tisztító rítusokon vesz részt, majd magányba vonul és böjtöl. A szertartás megkezdése előtt a sámán magára ölti a sámán öltözetet, magához veszi a szükséges kellékeket és jelvényeket és a segédjével együtt megjelenik a közösség előtt. A szertartás általában énekkel és dobolással kezdődik, s ezzel megidézik, meghívják a segítő szellemet. Ezt követően az egyre gyorsuló dobolás és tánc hatására a sámán extázis jellegű megváltozott tudatállapotba kerül. Itt érdemes megemlíteni, hogy hasonló módon idézik elő a megváltozott tudat állapotot a muzulmán vallás táncoló dervisei is. A modern pszichológia is kimutatta, hogy ezzel a módszerrel hipnózishoz hasonló állapot idézhető elő. A szertartások célja A sámán-hit szerint az evilági és a másvilági szférák között szoros összefüggés van, s ezért a közösséget érintő problémákat, mint amilyenek az árvíz, aszály, éhínség, fertőző betegségek, felhőszakadás, hóakadályok, sáskajárás, stb. nem lehetséges csupán a materiális világ keretein belül megoldani, a bajokat elhárítani. A szellemvilággal is fel kell venni a kapcsolatot, ha fel kívánjuk deríteni a bajok forrását, gyökerét, s azokat ki akarjuk küszöbölni. Előfordulhat pl., hogy a csapásokat valamelyik szellem okozza, mivel a törzs, vagy annak valamelyik tagja olyasmit cselekedett, amellyel megsértette valamelyik szellemet, s amíg őt ki nem engesztelik, pl. a neki felajánlott áldozattal, addig hiába fáradoznak a probléma „materiális” megoldásán. Előfordulhat pl., hogy a vadászat céljául szolgáló állatcsordák vonulása elmarad, s ez jelentős élelmiszerhiányt okoz. Ilyen esetben az állatok gazdaszellemétől kell megtudni a hollétüket, s azt, hogy nem érte-e a szellemet valamilyen sérelem. A sámán feladata az is, hogy eltávolítsa a beteg emberből a betegséget okozó szellemet, vagy leszálljon az alvilágba és visszahozza onnan az öntudatlan beteg lelkét, de az is, hogy elkísérje a halott lelkét a másvilágra, s bátorságot adjon neki a reá váró megpróbáltatások elviseléséhez. A sámánok feladata még a szájhagyomány őrzése, s ebben a szerepükben gyakran a költő és énekmondó szerepét is betöltik. Számon tartják a nemzetségi leszármazási történeteket és ezzel erősítik a törzsben az összetartozás érzését és az identitás megőrzését. A sámán feladata az is, hogy jósoljon, vagyis megtudakolja a szellemektől a várható jövőt, hogy a törzs tagjai arra felkészülhessenek. A jóslás megbízhatósága egyben a sámán fontos próbatétele is, hiszen ha a jóslatai nem válik be, az azt jelenti, hogy nem képes kialakítani a szellemekkel a megfelelő együttműködést. A jóslás célja többféle lehet. Pl. meg kell tudakolni a szertartások legmegfelelőbb időpontját és helyét, az időjárást, a születendő gyermek sorsát, az elveszett állatok hollétét és azt is, hogy milyen lesz a halfogás vagy a vadászat eredménye.
5
A ciklikus idő Bár a sámán-hit különféle változatai alakultak ki a különböző földrajzi területeken, ezek mindegyike magán viseli a legfontosabb alapvető jellegzetességeket. Ezek közé tartozik az is, hogy az idő nem a kezdetektől a vég felé halad, hanem szüntelenül körbe fordul. A világban ugyanis állandóan jelen vannak a teremtő, felépítő és elbontó folyamatok. Ez világosan megfigyelhető az évszakok változásában, de a nappalok és éjszakák váltakozásában is. A csillagos ég is körbe forog felettünk és az égitestek állása úgy viszonyul a természeti erőkhöz, mint az óra az időhöz. Maga az idő szüntelen folyamat, s az óra csupán mutatja, hogy mi történik az idővel. Az óra azonban csak jelző eszköz és nem azonos az idővel, mint ahogyan a térkép sem azonos azzal a várossal, amelyet ábrázol. A sámánhit szerint a materiális síkon az érzékszerveinkkel tapasztalható történések, erőhatások csupán a valóság egyik felét mutatják, a másik fele azonban a másik világban zajlik, s ezek összefüggése nélkül nem lehetünk képesek megérteni, hogy mi miért történik.
6
MÁGIKUS KULTUSZOK A mágus fogalma A sámán és a mágus nem ugyanaz, még ha közöttük a határ olykor elmosódni is látszik. Közöttük két alapvető különbség van, nevezetesen: • A sámánt az ősök és szellemek választják ki a jelölt akarata ellenére, aki végül is kénytelen elfogadni és elvállalni a rárótt feladatot. A mágus-pap ezzel szemben maga választja tudatosan a hivatását és elhatározása alapján megtanulja, elsajátítja és begyakorolja a „szakmát”, mint ahogy a cipész, a kőműves vagy a cukrász is megtanulja a mesterséget, bár elvileg választhatott volna más mesterséget is. • A sámán lélekutazásokat végez a felső és alsó szellemvilágokban és ily módon befolyásolja a természeti erőket uraló szellemeket. A mágus nem végez lélekutazást. Ő birtokában van a megfelelő varázsigéknek és kellékeknek, és képes szakszerűen kommunikálni a szellemi hatalmakkal. Van azonban a sámánizmus és a mágia között egy lényeges hasonlóság is, az, hogy a szellemeket és isteneket nem tekintik magasabbrendű lényeknek, hanem az ember egyenrangú partnereiként kezelik. Eszerint az ember beavatkozása a szellemek világába lehet akár hasznos, akár ártalmas, akárcsak a szellemek és istenek beavatkozása az emberek világába. Ez teszi lehetővé, hogy a szellemekkel és istenségekkel alkudozni lehet, sőt, bizonyos értelemben még zsarolhatók is. A mágikus kultuszok kialakulása A mágikus kultuszok valószínűleg később alakultak ki, mint a sámánizmus, s sokáig azzal együtt léteztek, sőt a világ sok térségében ma is együtt léteznek. Az ókori mágikus kultuszokra példa lehet az egyiptomi ősvallás, a perzsiai méd mágusok vallása, valamint ennek Zoroaszter által megreformált változata. A mágikus kultuszok közé sorolhatjuk az ősi indiai bráhminista szertartásokat is, amelyekben a Rig Véda varázsigéi segítségével igyekeztek jósolni, betegeket gyógyítani, s befolyásolni az időjárást, vagy a természet különféle működéseit. Ez utóbbi eljárásokat többek között az Atharva Véda, valamint a védikus Mimámszá Szútra részletezi, amely utóbbi szerint a bráhmin papoktól elvárt kötelesség volt, hogy a szertartásaik során újra meg újra kimondják a Brahmanból kiáramlott istenségek neveit, s ezzel ismételten megteremtsék őket. Úgy tartották, ha ezt nem teszik, az istenségek elveszíthetik a létalapjukat és ezzel az általuk teremtett világ kihullhat a teremtettségből. A bráhmin pap, amikor varázsigéket (mantrákat) ismételgetve újrateremti az isteneket, Brahman nevében jár el, hiszen kicsiben megismétli a világ szavak által történő teremtését, amelyben maga a Brahman volt a teremtő Ige. Van olyan elmélet, amely szerint a sámánizmus után a mágikus kultuszok elterjedése azt jelentette, hogy meglazult a kapcsolat az ember, a természet és a spirituális valóság között. Nem voltak többé sámánok, akik lélekutazást végeztek, helyette az emberek a papok közvetítésével, varázsigék felhasználásával kommunikáltak a természet erőit működtető spirituális lényekkel. Mágikus szertartások A mágikus kultuszokhoz – akárcsak a sámánizmushoz – hozzátartozott a természet tisztelete. Ebben gyakran szerepet játszottak bizonyos kiemelt szimbolikus jelentőségű állatok, növények, fák, patakok, stb. A kelta mágusok, a druidák pl. különös tiszteletben tartották a cserfákat. Úgy gondolták, hogy a természet erőivel és az azokat megszemélyesítő, irányító, uraló szellem lényekkel kölcsönösen jó kapcsolatban kell lenni, mert ez közös érdekünk. A természet tisztelete kiterjedt a különféle csillagok, égitestek, üstökösök, szivárványok és rendkívüli égi jelenségek tiszteletére is. A mágikus varázslatokról azt feltételezték, hogy azok bizonyos analógia alapján működnek, hiszen maga a világ sem más, mint egyfajta varázslat. 7
Ha pl. elvégezünk bizonyos szertartásokat valakinek a képével, akkor ez az illető sorsára, egészségére is hatással van. Ily módon lehet valakit gyógyítani, de lehet neki ártani is. Ez a magyarázata annak, hogy egyes „primitív” törzsek tagjai nem engedik magukat lefényképezni. Ha ugyanis valaki birtokba veszi az „arcukat”, árthat nekik. A mágikus elképzelések egyik tipikus szereplője a tündér, aki csodás lény és szemfényvesztő varázsló, s magát különféle alakokká változtatja, s képes eltűnni és ismét előtűnni. A mágusok hittek a lélekvándorlásban, ebben gyakorlatilag megegyezik valamennyi pogány tradíció. Még Julius Caesar is feljegyezte, hogy a kelták papjai a lélekvándorlást tanították. A mágikus kultuszok közé sorolhatjuk a kaldeusok, vagyis a babilóniai csillagászok és jósok tudományát is. Mágia az európai középkorban A mágikus kultuszok hagyományai mind a mai napig tovább élnek az európai kultúrában, annak ellenére, hogy a középkorban tűzzel-vassal igyekeztek kiirtani az ilyen hagyományokat. A kelta-druida pogány mítoszokat elevenítik fel az olyan mai irodalmi alkotások és filmek, mint pl. a Gyűrűk Ura, vagy a Harry Potter. A középkorban a mágia felszámolása kegyetlen módon zajlott. I. Edward angol király pl. 1282ben máglyára küldte a walesi bárdokat, vagyis a druida papok egyik csoportját. Erről Arany János is írt balladát. Lengyelországban 1386-ban Jagello király kivágatta és elégettette a szent erdőket. Egy német törvény úgy rendelkezett, hogy akik valamely fánál vagy kőnél fogadalmat tettek, vagy fogadalmukat lerótták, ha bűnbocsánatért jönnek, egyházi személyek három, világiak másfél évig vezekeljenek, a Roueni zsinat határozata szerint pedig szigorúan felelősségre kell vonni azt, aki fáknál, forrásoknál vagy köveknél, miként az oltárnál, áldozatot mutatna be. A tiltások ellenére a pogány mágikus hagyományok egész Európában titokban tovább éltek. A Corpus Hermeticum című mű, amely Alexandriából származó ezoterikus írások ókori gyűjteménye, s amelyet kb. a Kr.u. 1-3 századokban állítottak össze, titkos olvasmány volt számos Európai keresztény országban. A mágikus kultuszokat művelő, üldözésnek kitett közösségek közé sorolható a templomosok és rózsakeresztesek (FRC = Fraternitas Rosae Cricis) rendje, de még az alkimisták is, akik gyakran szintén üldözésnek voltak kitéve. A középkorban titokban terjesztették Hermész Triszmegisztosz fiához, Tot-hoz írott intelmeit is. A mágikus hagyományok közé sorolható a Szent Grál legendája is. A Szent Grál az apokrif Nikodémusz evangélium szerint az az edény, amelyben a monda szerint Jézus megmártotta a kezét, majd amelybe arimatiai József felfogta Jézus kiömlő vérét. Ugyancsak ide illik Faust legendája. Eszerint Dr. Johannes Faust, (kb. 1485-1540) állítólag szövetséget kötött az ördöggel és tőle tanulta a mágikus tudományokat, amelyeket famulusa J. Wagnerrel együtt gyakorolt Wittenbergben és Heidelbergben. A mágikus kultuszok hagyománya a középkorban különféle díszítő mintázatokban is megjelent. Példaként említhető, hogy Cremona környékén, egy kb. a 11. században épült templom padozatán látható egy mozaik kép, amely az alábbi mágikus négyzetet tartalmazza: S
A
T
O
R
A
R
E
P
O
T
E
N
E
T
O
P
E
R
A
R
O
T
A
S
8
A bűvös négyszög jelentésének magyarázatára több féle elmélet született, de a valódi jelentését ma sem ismerik. A mágiával rokoníthatók Nostradamus (Michel de Nostre-Dame, kb. 1503-1566) francia orvos jövendölései, valamint Paracelsus (Theophrastus von Hohenheim, kb. 1493-1541) svájci orvos tevékenysége is. Azt is feljegyezték, hogy élete végén maga Newton is foglalkozott ezotériával és alkímiával. Valószínűleg a mágikus kultuszokra vezethető vissza a Phoenix madár ógörög és/vagy egyiptomi eredetű, s a középkorban népszerű legendája is. A Phoenix a hagyomány szerint 500 évig él, s amikor közeledik a halála, elkészíti a saját máglyáját, elégeti magát, és a hamvakból újjászületik. A Phoenix a szellem légiességét és halhatatlanságát, valamint a reinkarnációt szimbolizálja. A mágikus hagyományok élnek tovább számos népi babonában, mint pl. a ráolvasás, a szemmel verés és a szerelmi varázslatok. Mágikus hagyományokat őriz a tarot kártya, a varázsvessző tudománya és a varázstükör története is pl. a Hófehérkéről szóló mesében. Mágia a magyar történelemben Mireisz László valószínűnek tartja, hogy a honfoglaló magyarok ősi vallása nem sámánizmus, hanem alapvetően mágikus kultusz volt, amely a perzsiai méd mágusok hagyományaiból alakult ki. Maga a magyar szó is esetleg a mágia szóból származhat. Mint tudjuk, a Kr.e. 6 században, Kűrosz uralkodása idején, aki a méd és perzsa népeket egyesítette, a Perzsa birodalomban eleinte a méd mágus-papok alkották a papi rendet. Ezek azonban Zoroaszter vallási reformja után fokozatosan kiszorultak Perzsiából és szétszóródtak. A Zoroaszter szó jelentése: „az arany ragyogása”. Zoroaszter tanítását az Aveszta néven ismert szakrális szöveggyűjtemény tartalmazza, amely azonban végleges formáját feltehetően csak Kr.u. 220-240 körül érte el. Ez elfogadja egy világteremtő isten (Ahura-Mazda) létezését. Ennek ellenére Zoroaszter vallása mágikus kultusz volt, amely a négy őselem tiszteletében első helyre tette a tűz tiszteletét, s szertartásaikon fontos szerepet kapott a tűzimádás rítusa. Amikor Dareiosz (Kr.e. 522-485) átvette a hatalmat, üldözni kezdte a mágusokat. Xerxész idején (Kr.e. 480 körül) már Zoroaszter vallása volt az államvallás, de a méd mágusok nyomai még megtalálhatók voltak. A Perzsiából kivándorolt mágusok egy része a közel keletre jutott, a Földközi Tenger partvidékére, más részük Indiába, harmadik részük észak felé vándorolt. Mireisz László feltételezése szerint az északra vándorolt mágusok szövetségre léptek egyes hun törzsekkel. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy ezen hun törzsek nem okvetlenül azonosak Attila birodalmának hunjaival. Maga a hun szó ugyanis sokáig a nemzetközi szóhasználatban különféle szibériai nomád népek gyűjtő megnevezése volt. A mágusokkal szövetkezett törzsek fokozatosan felvették a Perzsiából származó mágus papok vallását, vagyis a „magyar” vallást, s ettől kezdve magyarnak nevezték magukat, hasonlóan, mint ahogyan pl. az arabok muszlimnak nevezik magukat a vallásuk után. A honfoglalás óta azonban az európai népek Magyarországot továbbra is hun-országnak nevezik, amint az a különféle megnevezésekből (Hungary, Hogrois, Vengrija, stb.) kitűnik. A magyarok viszont továbbra is használják a magyar megnevezést, annak ellenére, hogy honfoglaló őseink között a „magyarok”, vagyis a mágus vallásúak csak jelentéktelen kisebbségben lehettek. A mágus vallású magyarok számos vallási szokást és rítust hoztak magukkal. Ilyen volt többek között a tűz imádata. Minden ház belsejében égett a szent tűz, de oda csak a családhoz közel álló személyek léphettek be. Innen származhat Mireisz szerint a háztűznézés kifejezés is. Lehet, hogy a Mireisz féle elméletben van valamennyi igazság. Az is elképzelhető azonban, hogy a honfoglaló magyaroknak egyáltalán nem volt közös, egységes ősvallásuk, hanem mindegyik törzs a saját vallását követte. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a honfoglalás utáni 9
Magyarország első évszázadában feltűnően nagy volt a vallásszabadság és a mások vallása iránti tolerancia. Magyarországra azonban ebben az időszakban igen erős „geopolitikai nyomás” nehezedett, így lassanként meg kellett barátkozni a kereszténység gondolatával. Kezdetben ezt valamiféle hintapolitikaként képzelték el. Géza fejedelem ki is jelentette: „elég nagy úr vagyok ahhoz, hogy két istennek is áldozhassak”. Úgy tűnik, ez mégsem volt elég, így azután 1000-ben I. István államvallássá nyilvánította a Rómából importált kereszténységet, s egyúttal végrehajtott egy radikális rendszerváltást, amelynek során Magyarország államformáját nagyfejedelemségből királysággá alakította át. Ezt követően megkezdődött a pogány kultuszok üldözése, amely azonban nem járt teljes sikerrel. Bizonyos pogány hagyományok továbbra is fennmaradtak. I. András idejében, pl. egy Theophülaktosz nevű görög utazó szerint a magyarok „… igen bolondul tisztelik vala a tüzet, becsülik az eget, a levegőt, s a vizet, és éneket mondanak a földnek…” Szent László pedig rendeletet adott ki, amely szerint: „Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.” Miután 1184-ben a Veronai Zsinat az eretnekek elleni nemzetközi fellépésről határozott, 1221ben Magyarországon is megalakult a Domonkos rend, amely hasonló szerepet töltött be hazánkban, mint a 20. század diktatúráiban a politikai rendőrségek. A Kassai Kódex beszámol pl. az 1222-1520 időszakban lezajlott, halálos ítélettel végződő, magyarországi boszorkány perekről. Érdemes külön megemlékezni Özséb atyáról, aki 1246-ban megalapította a Pálos rendet, befogadta és pártfogásba vette az üldözötteket és ezzel sok életet mentett meg. A pogány kultuszok azonban évszázadok múltán is tovább éltek. Erre utal az 1595. évi Medgyesi Zsinat határozata, amely szerint: „Akik varázslókhoz, jósokhoz fordulnak, hogy valamilyen betegségre éppen tőle kérjenek bárminemű orvosságot és enyhülést, azokat meg kell fosztani az úrvacsora élvezetétől. Ha pedig lelkipásztorok tesznek így, egy hónapon belül távolítsák el őket hivatalukból a község vénei jelenlétében, és a káptalan részesítse őket méltó büntetésben.” Mindezen tiltások ellenére a mágikus kultuszok hagyománya még a 20. században is fellelhető a magyar irodalomban és a népi hagyományokban.
10
IRODALOM Paul BRUNTON: Egyiptom titkai Rózsavölgyi és Társa, Bp. kb. 1930 Diószegi Vilmos: Sámánizmus Terebess kiadó, Budapest, 1998 Diószegi Vilmos: Az ősi magyar hitvilág Gondolat, Budapest, 1971 Felicitas D. GOODMAN: Ecstasy, Ritual and Alternate Reality Indiana University Press, Bloomington, 1988 Michael HARNER: A sámán útja Édesvíz, Budapest, 1997 HOPPÁL Mihály: Sámánok Helikon, Budapest, 1994 B. K. S. IYENGAR: Light on Yoga Unwin Publishers, 1976 Carl Gustav JUNG: Man and his Symbols Ferguson, Chicago, 1964 Carl Gustav JUNG: Synchronicity: An Acasual Connecting Principle Princeton University Press, 1973 MIREISZ László: A magyar vallás Vizsom Kiadó, 2004 Őshagyományok − Sámánvilágok A Szintézis Szabadegyetem jegyzete, Budapest, 2004. (Szerzők: Grandpierre Attila, Hoppál Mihály, Mireisz László, Paulinyi Tamás, Sólyomfi Nagy Zoltán, Somogyi István, Szathmárí Botond, Szepes Mária) PRESSING Lajos: Phoenix Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest, 1988 TAKÁCS László: India kultúrtörténetének áttekintése. 1-7. kötetek Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest 1984-86. Sz. A. TOKAREV: Mitológiai enciklopédia Gondolat, Budapest, 1988 Piers VITEBSKY: A Sámán Helikon, 1966
11
