Pluralizmus társadalomban és egyházban Reuss András Megjelent in Tanítványok. Tanítványai köszöntik a 85 éves Prőhle Károly professzort, aki – velünk együtt – maga is Tanítvány. Szerkesztette Fabiny Tamás. Evangélikus Teológiai Akadémia: Budapest, 1996. 154-161. o. A pluralizmus kihívása A legutóbbi évek lélegzetelállító élménye a hatalmas szellemi áramlatok csődje és a politikai rendszerek összeomlása. Ez a fordulat a társadalom jelentős részét nem várt és csalódást keltő tapasztalattal lepte meg. Nem csak az addig háttérbe szorított vagy elnyomott jó nyerte el szabadságát, hanem minden, tehát nemcsak a jó, hanem a rossz éppúgy szabad lett. A vallás és a hit szabadságát reméltük. Helyette a pluralizmus világa jött. A vélemények, az erkölcsi felfogások és életmódok, valamint a különféle hitek sokfélesége azelőtt is eleven, s egyúttal sokkal tarkább volt, mint ahogyan azt az akkori vezetők szerették volna és állították, vagy amint nem kevesen a közelmúltat ma beállítják, ill. elképzelik. A másik kijózanító csalódás sokak számára annak a reménységnek a szertefoszlása, hogy a dolgokat egyszerűen ott és úgy lehet folytatni, amint ötven évvel ezelőtt abbahagytuk. A szocializmus ún. negyven évének idejét sem a társadalom életében, sem az emberek gondolkodásában és életfelfogásában, sem az egyházban nem lehet elfelejteni. Nem az a helyzet, hogy a régi értékek a puha diktatúra évei után zavartalanul újra kihajtanak és élnek. Sokkal több és nagyobb a társadalomban a pluralizmus, mintsem gondoljuk. Az egyházon belül sincs másképpen. Némi joggal állíthatjuk, hogy az egykori egyházi vezetés a diakóniai teológiát hivatalossá és egyeduralkodóvá tette. Ez azonban egyrészt nem sikerült teljesen, másrészt pedig – általánosítva, leegyszerűsítve és durván, ezért kicsit igaztalanul is fogalmazva – hiányzik mai egyházi életünkben és igehirdetésünkben a jobb tájékozódási pont.
1
A keresztyén hit, amelyet korábban csak toleráltak vagy hivatalos ellenségnek tekintettek, nem győztesként lépett ki a fordulatból a mába, hanem úgy, mint egy tényező egy tarka, sokféle, szinte áttekinthetetlen világ sok tényezője között. Egyszeriben megváltozott a helyzete. A kitüntetett ellenfél, a prominens ellenség, a hivatalos „udvari” ellenség, akinek bizonyos tiszteletreméltóságot kölcsönzött más volta, ma csak az egyik játékos sok más játékos között a színpadon. A keresztyén hitet, amelyet a keresztyén egyház képvisel, nem igazán kérdezik, nem harcolnak vele, nem tiltakoznak ellene. Teljes szabadságban jelen lehet, részt vehet és mindent mondhat, amit csak akar, de nem érdeklődnek iránta. A fontos az, hogy tisztségviselői, lehetőleg hivatalukra utaló öltözetben, papi gallérban vagy kereszttel, jó statisztáknak bizonyuljanak. Ha pedig a keresztyénség egyáltalán bátorságot merítve kísérletet tesz arra, hogy a reá bízott hírt megszólaltassa, hangja erőtlen. Abbéli törekvésében, hogy átlépje a templomfalakat, tele van gátlással, nehezére is esik ez, szívesebben marad [155] ott, ahol az áhítatos meghallgatás szinte biztosított a számára. Ha pedig átlépi ezt az akadályt és szavát belekiáltja a világba, kétféle nehézséggel szembesül. Vagy hűséges a reá bízott üzenethez, de érthetetlen, mert Kánaán nyelvén beszél és mai világunk számára teljesen érthetetlen fogalmakat használ, – vagy képes közel férkőzni a kortársakhoz, de azon az áron, hogy a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot „olcsó kegyelemmé” teszi. Egyik esetben sem olyan meggyőző a keresztyén igazság, mint amilyen hangosan hirdetik. Tarka, sokféleséget tükröző társadalomban élünk tehát, amely az egyház vagy a keresztyénség iránt alig vagy egyre kevésbé tanúsít előzékenységet. Olyasfajta helyzetben vagyunk, mint Pál apostol, aki a sokistenhit világában igyekezett megszólaltatni a feltámadás igéjét, amint erről athéni tartózkodásának leírásában olvasunk, amely szerint „egyesek gúnyolódtak”, mások azonban ismét meg akarták hallgatni (ApCsel 17,32). Biztatást jelenthet számunkra, hogy néhányan mégis csatlakoztak hozzá és hívővé lettek. A szekuláris világ válasza a pluralizmus kihívására Az elmondottak alapján félreértés lenne azt gondolni, hogy a pluralizmus csak az egyház és a keresztyének számára jelenthet problémát. A szekuláris világot és társadalmat is új kérdésekkel szembesíti a modern kor pluralizmusa. Ez a szembesülés a szekuláris 2
társadalomban is azt az érzést kelti, hogy felbomlás, bizonytalanság tapasztalható, hiányzik a korábban megszokott, egységes tájékozódási pont. A szekuláris világ három fő válasza Diktatúra Mivel veszélyesnek tartja a pluralizmust és a sokféleséget, meg akarja szüntetni. Szigorúan tiltja az új gondolatokat és tanításokat, a korábban nem ismert, idegen magatartásokat. Ideigóráig képes ugyan lelassítani folyamatokat, de tartós hatást nem tud kifejteni. A gátszakadás előbb vagy utóbb csaknem minden ponton bekövetkezik. Fogyasztás Az emberek tényleges pluralizmusára a szekuláris világ másik felelete gazdasági természetű. E szerint minden családnak meg kell adni a lehetőséget, hogy saját igényei, saját ízlése, saját hagyományai szerint válasszon és éljen, lakjék, és persze, vásároljon. Nem csak a családok, hanem az egyes családtagok is kapjanak lehetőséget, hogy saját belátásuk szerint, a család többi tagjára való tekintet nélkül élhessenek. Valamikor azzal kezdtük, hogy minden családnak saját lakása, azután lakáson felül saját kocsija, televíziója, hifi-tornya, és más, ún. tartós használati cikke legyen. Egyre természetesebbnek tekintett igény, hogy a család minden tagja azt a zenét hallgassa, azt a műsort nézze, amit éppen akar – legyen hát minden szobában televízió, lemez, rádió, magnó... Ma már vannak, akik megengedhetik maguknak, hogy gyermeküknek az érettségire, netán a konfirmációra, ajándékozzanak saját lakást vagy kocsit. S az álom-robogó az, amely nemcsak audio-video berendezéssel, hanem személyi számítógéppel, faxszal, netán internet csatlakozással [156] is fel van szerelve. A kínálat valóban áttekinthetetlen gazdagsága azt a benyomást kelti, hogy mindegyikünk más lehet, mint a többi ember, és így ajándékoz meg a szabadság illúziójával. Azért csak illúziójával, mert fogyasztóként az ember, anélkül hogy igazán tudná vagy érezné, messzemenően uniformizált lesz. Hiszen ha minden jól működik, nem akar és nem tud mást kívánni, mint amit megvételre kínálnak neki. Azonban még az alternatív életmódok is, amelyek nem az áruházakban kínált javak fogyasztását ajánlják, s amelyeket ebben a világban a 3
legkülönbözőbb oldalak felől propagálnak, egy-kettőre piaci termékké, megvásárolandó áruvá lesznek a szemfüles termelők és kereskedők jóvoltából. A fogyasztói társadalomnak azonban, amelyben csaknem minden kapható, és amely a pluralizmusra adott gazdasági válasz, maga a gazdaság szab határt. A piacok minden kiszélesedése és a termelés minden, korábban soha nem látott rekordja ellenére a fogyasztás – még uniformizált formájában is – a világ népességének csekély kisebbsége számára elérhető lehetőség. A fogyasztás megmarad a kiváltságosak pluralizmusának. S az északi és a nyugati világnak ez az uralkodó ideológiája még mindig adós annak bizonyításával, hogy a pluralista fogyasztás, mint általa propagált megoldás – akár a társadalmi és a gazdasági rendet, akár a nyersanyagokat és az energiaforrásokat tekintjük, – nem csak Nyugat-, hanem Kelet-Európa, de az egész világ számára megvalósítható lehetőség. Tolerancia Sok rossz tapasztalat és gonosz visszaélések érlelték azt a gyakorlati bölcsességet, hogy ebben a tarka sokféleségben, mely világunkat jellemzi, az egymás iránti tolerancia az, ami szükséges: minden embernek, tekintet nélkül hitének, meggyőződésének, bőre színének, sajátosságainak különbözőségére, helye kell legyen az ég alatt. Egyetlen ember sincs feljogosítva, hogy embereket hátrányosan megkülönböztessen, egyetlen embert sem lehet csak azért előnyben vagy hátrányban részesíteni, mert ilyen vagy olyan. Ami pedig Isten és ember viszonyát illeti, a vallás, a hit úgyis mindenkinek magánügye. A tolerancia politikai gyakorlata tompítja az ellentéteket. Következménye azonban váratlan és meghökkentő. A toleranciával együtt hódít tért az a vélemény, hogy tulajdonképpen nincs igazság. Minden bizonyítható ugyanis, és mindennek az ellenkezője is. Kézenfekvő a következtetés: egyáltalán nem érdekes, hogy mi is az igazság, mi az igaz és a jó. Azt gondolom, azt hiszem, úgy élek, ahogy én akarom, ahogyan nekem tetszik. Nincs olyan hely, amely akár illetékes, akár képes lenne annak megítélésére vagy megállapítására, vajon igazam van-e, vagy kinek van igaza. Mindebből az a felfogás is következik, hogy az ember úgy él, amint akar, nem szükséges másokra tekintettel lenni. Nincs olyan hely, amely az ember életvitelébe beleszólhatna, hacsak nem kerül szembe a törvénnyel. Ha azonban elég ügyes, akkor nem kapják rajta. Ha mégis, akkor csak jól kell védekeznie és súlyosabb 4
következmények nélkül mentesül a büntetés alól. Az egykori zsarnokok tűrhetetlen önkényét az egyén kénye-kedve váltja fel. Amint a régi zsarnokok önkényét senki ember nem korlátozta, úgy ragaszkodik ma az egyén ahhoz, hogy senki ne avatkozzék bele életének dolgaiba, hanem ő egyedül, minden külső beavatkozás nélkül dönthessen. A másik ember, legyen akár a politikai hatalom vagy bármely tekintély képviselője, álljon akár baráti, családi vagy nemzeti kapcsolatban vele, nem számít, ha én nem akarom, ha nekem nem tetszik. A zsarnokok uniformizálták a társadalmat, azonban a valóság pluralizmusa és az embereknek a sokféleség [157] iránti vonzódása erősebbnek bizonyult. A pluralista társadalomban az egyének határtalan önkénye az atomizált, széteső társadalomban végződik, ha az összetartásnak és összetartozásnak valamilyen erejét nem találjuk meg és nem ismerjük el. Tanulságos ebben az összefüggésben Peter Bergernek az a tanulmánya, amelyben a becsület fogalmát vizsgálja.1 Úgy látja, hogy a becsület fogalma a társadalomban betöltött szerepekkel kapcsolatos, és a fogalom azért vált korszerűtlenné, mert a mai ember saját maga akar lenni, nem vállalja tehát ezeket a szerepeket. Ezek a szerepek az emberre kényszerített szerepek voltak, a tőluk való szabadulás igénye ezért természetes és szükséges volt. Mivel azonban ezeknek a szerepeknek a betöltésére szükség van, el kell jöjjön újra az az idő, amikor az emberek ismét készek lesznek arra, hogy vállaljanak és betöltsenek bizonyos társadalmi szerepeket. A pluralizmus keresztyén gyökerei A keresztyénség, legalábbis ami a vallás világát illeti, pluralista világban jelent meg. Minden városnak van saját vallása és nekünk is magunké – mondja Cicero. A rómaiak a toleranciában odáig mentek, hogy a leigázott népek isteneit Rómába szállították, hogy ott tiszteljék őket. A zsidók és a keresztyének voltak az elsők, akik ebben a politeizmusban nem kívántak részt venni, amikor megtagadták, hogy a bálványok és a császár szobra előtt áldozzanak. Noha ebben állhatatosan kitartottak, mégsem lehet azt állítani, hogy a keresztyénség általában véve türelmetlen lett volna. Pál magatartása az Areopagoszon az egyik példa erre. Amikor hallgatói közül egyesek gúnyolódtak, „Pál ... eltávozott közülük” – olvassuk ApCsel 17,33-ben. Azok mellett a 1
Berger, Peter: A becsület fogalmának korszerűtlenségéről. Világosság 1991/8-9, 653-659.
5
mondatok mellett, amelyek az evangélium befogadásáról adnak hírt ebben a könyvben, azokat a mondatokat is komolyan kellene venni, amelyek szerint az apostol egyszerűen, minden feltűnés vagy mentegetőzés nélkül továbbmegy, mivel nem hallgatnak rá. Az athéni jelenet maga Luthert is foglalkoztatja 1522-ben, amikor a képromboló Karlstadt ellen megszólal: „Ahogy én tettem, úgy tett Pál is Athénban. Bement templomaikba, megszemlélte bálványaikat, de senkit sem vágott szájon, hanem kiállt a piac közepére és így szólt: »Athéni férfiak, mindnyájan bálványokat követtetek« stb. (ApCsel 17,22)”. A bálványok ellen prédikált, de senkit sem ráncigált el erőszakkal.2 Ezzel szemben intoleranciát Karlstadt és a képrombolók tanúsítanak. A Szentírást úgy kell ismernie valakinek, mint Luther ismerte, és még hozzá ApCsel 28. fejezetét, hogy a következő példát ismerje. A 11. versben olvassuk, hogy annak a hajónak a címerében, amellyel Pál apostol utazott, a Dioszkurok, a latin Pollux és Castor voltak, akiket a hajózás és a hajótöröttek megmentőinek tartottak. Luther erről így szólt: Pál „ezzel utazott és nem kérdezősködött utána. Nem is tépte le őket. Ejnye, Lukácsnak az ikreket ilyen pontosan le kellett írnia? Nem kétséges, azt akarta ezzel megmutatni, hogy a külső dolgok a hitnek semmit nem árthatnak.”3 Luther számára Pál tehát olyan valaki, aki tudatosan él környezetének pluralizmusában. Még két bibliai példa A jeruzsálemi szentek megsegítésére adakozást kér Pál, az önkéntességet hangsúlyozza és ezzel az adakozás mértékének a különbözőségét, sokféleségét, és elkerüli, hogy bármiféle előírást adjon ebben a tekintetben, amilyen a zsidóknál ismert tized volt. De bárhol szól is a gyűjtésről, erőteljes szavakkal és képekkel írja le, mi Istennek és Jézus Krisztus evangéliumának az ajándéka (2Kor 8-9). A gyűjtésre való hívás nem hasonlítható valamiféle fizetési meghagyáshoz. Az adakozás a hit válasza Isten ajándékára. Hasonlóan jár el Pál 1Kor 7-ben is, ahol a házasság és hajadonság, az elválás és az elhívás kérdését tárgyalja. Van véleménye és nem titkolja el. Nem magának igényel 2
3
22. o. in Luther Márton: Nyolc böjti prédikáció Wittenberg népének 1522. március 9-16-ig. Fordította Szebik Zsófia. Magyarországi Luther Szövetség: Budapest, 1994. 286. o. in Luther, Martin: Acht Sermone D. Martin Luthers, von ihm gepredigt zu Wittenberg, in der Fastenzeit 9.-16. März 1522. S. 270-307. in Martin Luther Ausgewählte Schriften. Hrg. von Karin Bornkamm und Gerhard Ebeling. I: Aufbruch zur Reformation. Insel Verlag: Frankfurt am Main 1983. Zweite Auflage.
6
engedelmességet, megengedi tehát a sokféleséget a gyülekezetben, de emlékezteti elhívatására és ennek az elhívatásnak a lehetséges következményeire. A bibliai példák sorában nem szeretném említés nélkül hagyni a bibliai és az újszövetségi kánon sokféleségét. A korai keresztyén iratok páratlan gyűjteménye ez, vagy inkább a Lélek vezetése, hogy az első gyülekezetek a tanúságtételek e sokféleségét – tehát a kánon „pluralizmusát” – észrevették, amint Eusebius kánonai mutatják, – de meg is őrizték, amikor elvetették Tatianosz evangélium-harmóniáját, a Diatessaront, – vagyis a küzdelmet, mely ezzel együttjárt, végigharcolták, a sokféleséget pedig szükségesnek tartották. Egyetlen momentum még a reformáció történetéből, amely az 1522-es böjti prédikációival együtt tanúsítja, hogy Luther a pluralizmust az egyházban lehetségesnek tartotta. Amikor Müntzer követői 1524. március 24-én, nagycsütörtöki prédikációja után Mallerbach Mária-búcsújáróhelyét feldúlták és felgyújtották, „A szászhercegekhez a lázongó lélekről” 1524. augusztus 21-én írott levelében Luther4 büntetést követel a pusztítás és a közrend megsértéséért, de nem kívánja Müntzer prédikálásának betiltását: „kegyelmességtek az ige hirdetését ne tiltsák meg. Csak hadd prédikáljanak egész bátorságosan, amit tudnak és aki ellen akarnak, mert amint mondtam, szektáknak kell lenniök, 1Kor 11,19 és Isten igéjének kell táborba szállania és harcolnia, ... Ha az ő lelkük igaz lélek, nem fog tőlünk megijedni, hanem helyt áll. Ha a mi lelkünk az igaz, ez nem fog sem tőluk, sem mástól félni. Hadd pattanjanak egymásra a lelkek, hadd találkozzanak. Ha azonközben egyik-másik eltéríttetik, már csak ilyen a harc folyása; ahol harc és háború van, ott egyiknek-másiknak el kell esnie vagy meg kell sebesülnie, de aki becsülettel küzd, azé lesz a győzelem koronája.”5 Ezek
a mondatok
aligha érthetők
másképpen,
mint a pluralizmus
olyan
tudomásulvételeként, ami nem engedi, hogy hatalommal vagy tilalommal elűzze azt, hanem inkább együtt kell élnie ezzel az esetleg veszedelmes sokféleséggel a keresztyén embernek és hinnie kell, hogy Isten igaz szava végül mégis felülkerekedik, s övé lesz a győzelem. [159]
4
5
196-206. o. in: Luther Márton egyházszervező iratai. Sajtó alá rendezte Masznyik. Endre. IV kötet. Wigand: Pozsony 1908. 488. Masznyik, IV, 204.
7
A különféle karizmák sokasága, az egy testhez tartozó különféle tagok egysége, és ezekhez hasonló más utalások ugyanakkor arra is emlékeztetnek, hogy a sokféleségben nem mindig és nem elsősorban veszedelmet kell látnunk, hanem láthatjuk benne Isten ajándékainak a gazdagságát is. Az elmondottak alapján világos, – hogy még az igaz hiten és a helyes életfolytatás keretein belül is lehetséges a sokféleség a keresztyénségben. –hogy a keresztyénség szinte mindig sokféle nézetet és hitet valló világban élt, – hogy a sokféleség veszedelmét, a hitnek a pluralizmusból fakadó esetleges kísértéseit nem lehet külső kényszerrel vagy erőszakkal elhárítani, „mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” (Mt 12,34). Van olyan határa a pluralizmusnak, amelyet a hit nem léphet át azonosságának elvesztése nélkül Ez az áIlítás berzenkedést vagy tiltakozást válthat ki. Nem egyszerűen azt állítom, hogy ilyen határnak kell lennie, hanem azt, hogy létezik egy ilyen határ. Nem csak a keresztyén hittel kapcsolatosan, hanem a szekuláris világban is. Peter Berger fentebb már idézett tanulmánya is utal egy ilyen határra a társadalomban: ha a társadalomban a pluralizmus odáig megy, hogy nincs ember, aki a társadalom érdekében szerepeket vállaljon, akkor vége annak a társadalomnak. Kimondani ilyesmit nem igazán divatos vagy korszerű, valójában azonban szenved világunk és társadalmunk ilyen problémák miatt. Ha az Egyházak Világtanácsában egyesek részéről van is olyan elszántság, hogy akár le is mondják az 1998-ra Harareba tervezett világgyűlést, ha a zimbabwei hatóságok nem adnak beutazási engedélyt homoszexuális részvevőknek, nehezen tudnám elképzelni, hogy ilyen határozottsággal álljanak ki mondjuk az egykori NDK állambiztonsági szerveivel együttműködő esetleges részvevők mellett. Világos, homoszexualitás és Stasi két külön dolog, de az abszurd példa igazolja, hogy valamilyen határt a sokféleségben még azok is ismernek, nem lépnek túl, akik mások megítélése szerint egyébként túl messzire mennek. A pluralizmus keresztyén gyökereiből, a más és veszedelmesnek tartott nézetek iránt tanúsított toleranciából sem az következik, hogy minden mindegy, hogy semmiben nem 8
lehetünk bizonyosak. A tolerancia, a pluralizmus elfogadása és a vele való együttélés közben is világos, hogy akármilyen tanítás és akármilyen életfolytatás nem egyeztethető össze a keresztyén hittel. A keresztyének szabadok arra, hogy a jeruzsálemi szegények részére adakozzanak, és maguk dönthetik el, mennyit adnak, „hogy az úgy legyen készen, mint hálaáldozat, nem pedig mint kényszerű adomány” (2Kor 9,5). Nem kérdéses azonban, hogy a Krisztusban való hit és a jeruzsálemi szentekkel való közösség kifejezésre jut az adakozásban. Ha nem így történne, akkor hitük valóságát kellene kétségbe vonni. A házasok és hajadonok dolgában az apostol ugyan inkább azt szerette volna, ha minden ember úgy lenne, mint ő, „viszont mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy” (1Kor 7,7). A sokféleség tehát Istentől is lehet. Csak egy dolog, amely senki számára sem lehetséges, hanem mindenkire egyformán érvényes: nem lehet paráznaság (1Kor 7,2), „Isten parancsolatainak a megtartása fontos” (1Kor 7,19). Ezért mondja az apostol: „mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal?” (2Kor 6,14-15). Luthernak a wormsi birodalmi gyűlésen való fellépése és beszéde is, amely sokkal szerényebb és halkabb volt, mint későbbi ábrázolásai alapján általában képzeljük, mégiscsak tiltakozás volt a tévedés és a hamisság pluralizmusa ellen. Ez a tiltakozás volt az evangélium ügyéért való harc nyitánya. A pluralizmus keresztyén gyökerei nem a bizonytalanság vagy a közömbösség melletti érvek. A pluralizmus eredete keresztyén, mert a hit nem kényszer: Ugyanakkor a pluralizmus nem keresztyén, mert a keresztyénség egyedül Krisztus uralmát ismeri el és egyedül azt hirdeti. Teljesen hamis lenne tehát arra a következtetésre jutni, hogy keresztyénként az ember a saját ura, ezért senkinek nincs joga beleszólni az életébe. Az idézett bibliai és reformátori illusztrációk éppen ezt húzzák alá: bár nem Pálnak, Luthernak, vagy valamelyik másik embernek vagyunk alávetve, de Krisztus az Urunk. Nem emberi hatalomnak, amely embereket csak uniformizálni tud, hanem egyedül Isten igéjének, amely a szívet szólítja meg, és amely így világos határvonalat húz, kell hatalommal bírnia (vö. CA XXVIII, 21). Ezért írja Pál, hogy 9
az, aki más evangéliumot hirdet, mint amely a galatáknak hirdettetett, „átkozott legyen” (Gal 1,9), és felszólítja a gyülekezetet, hogy távolítsa el a gonoszt maga közül (1Kor 5,13). A pluralizmusnak az egyházban ott van a határa, ahol a keresztyénség vége van. Azt a pluralizmust, amelyet az egyház már nem képes elhordozni, a társadalom még képes lehet, esetleg képesnek is kell lennie elhordozni. Azonban a társadalom pluralizmusának is van határa. Nem maradhat ugyanis fenn tartósan olyan társadalom, amely egymásra tekintettel nem levő egyénekből áll. Éppen az az egyház, amely a könyörtelen pluralizmust kedvelő társadalmat a veszélyekre figyelmezteti, életfontosságú feladatot tölt be. Tartok attól, nem vagyunk ennek igazán tudatában. Egyházunk, keresztyénségünk erre a felelősségre messze nincs felkészülve. Inkább azt lehet mondani, hogy együttszaladunk korunkkal, világunkkal, abban a (tév)hitben, hogy ezen a módon, pluralizmust kiáltva, megnyerhetjük a hit számára. A fordulat előtti évtizedekben talán azért hallgattunk el dolgokat, mert nem volt szabad kimondani, vagy nem volt ildomos. Ma azért hallgatunk el dolgokat, hogy ne legyünk népszerűtlenek vagy még népszerűtlenebbek, mint amilyenek már úgyis vagyunk. A veszedelem kettős: a) Vagy feloldódik a keresztyénség a világban. Mert nem akarunk a nagy pluralista katlanban feltűnni. A nagy katlanban egységes főzetté leszünk, mint valami lekvár. Talán még mindig azt gondoljuk, hogy mi vagyunk azok, akik szabadon és saját, kifinomult ízlésünk szerint a hatalmas svéd asztal mellett válogatunk, gyakorlatilag azonban azt esszük, amit mások elvárnak tőlünk, hogy meg fogjuk enni. Ennek a nagy katlannak szinkretizmus a neve. Krisztus azonban János evangéliuma szerint ezt mondta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). b) Vagy fundamentalista módon értelmezzük a keresztyén szabadságot és önkéntességet. Fundamentalizmuson saját igazságunk olyan hangoztatását értem, [161] hogy nem ismerünk kérdéseket, hogy nem érezzük át, és nem vesszük vállunkra mások kérdéseit és kétségeit, hogy kívülről állandóan csak veszélyeztetve érezzük magunkat, hogy mindent kézzelfoghatóan igaznak tartunk, hogy Krisztus keresztjét mint az ő útját ebben a világban – nem látjuk meg. 10
Keresztyén válasz a pluralizmusra Az elmondottakból következik, hogy a pluralizmusra adott válasz sem a szinkretizmus, sem a fundamentalizmus nem lehet. A szinkretizmusban elvész az evangélium lényeges tartalma azért, hogy a világ megértsen minket. A fundamentalizmus hűségesen törekszik ugyan az evangélium megőrzésére, de nem ismeri fel, hogy az Istennek a világ iránti szeretetéről szól. Az evangélium felől ezért nem lehet kompromisszumokat kötni. Az evangélium nem lehet alku tárgya. A világnak kell azonban hirdetni, – amennyire rajtunk áll, – a kortársak nyelvén. A kortársak kérdései a keresztyének kérdései is, még ha nem is ugyanazokkal a szavakkal fejezik ki azokat. A 42. zsoltárban Isten népét kérdezik naponta: „Hol van a te Istened?” (Zsolt 42,4), de ugyanez Isten népének a kérdése is: „Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt?” (42,3) A pluralizmus világa a keresztyénség számára igazi, nagy kihívás. Hitünket és etikánkat ebben a pluralista világban és ennek a pluralista világnak a számára kell megfogalmaznunk úgy, hogy közben mégis keresztyén hit és keresztyén etika maradjon, vagy semmi értelme sincs az egésznek. Ügyünket, Isten reánk bízott ügyét újra végig kell gondolnunk. Újra gondosan figyelnünk kell arra, ami „meg van írva”. Hermeneutákra, exegetákra, teológusokra van szükség, akik a régi szövegeket újra olvassák és kortársaink kérdéseire választ keresve magyarázzák azokat. Keresztyén emberekre van szükség, akik – bár az egyes betűket, szavakat és mondatokat böngészik –, mégsem tévesztik szem elől az igét. S olyanokra, akik nem felejtik, hogy kiről van szó ebben az igében: Jézusról, akit Isten feltámasztott. Nem csupán érdekes szövegünk van, amely valóban páratlan, hanem élő Urunk van, akinek mi valamennyien tanúi vagyunk (ApCsel 2,32).
11
