Pletykák a nagyvilágból…
Úgy érzem, lassan ideje elfeledkezni arról a téveszmérõl, hogy az európaiak és az amerikaiak azonos világnézetet vallanak vagy akár csak ugyanabban a világban élnek. Ha a hatalom sorsdöntõ kérdéseivel – erkölcsösségének, hatékonyságának vagy kívánatosságának problémájával - kerülnek szembe, az európaiak és amerikaiak rögvest eltérõ álláspontra helyezkednek. Európa elfordul a hatalomtól, illetve kissé más megfogalmazásban, egyre inkább túllép a hatalmon egy olyan önkorlátozó világ felé, amelyet a törvények, a szabályok, a nemzetek feletti alkuk és együttműködés irányít. Az Egyesült Államok mindeközben egy olyan világban gyakorolja hatalmát, amelyben a nemzetközi szerzõdések és szabályok megbízhatatlanok, és ahol a valódi biztonság és a liberális rend védelme és terjesztése még mindig a katonai hatalom birtoklásának és felhasználásának a függvénye. Épp ezért a legfontosabb stratégiai és nemzetközi kérdésékben az amerikaiak úgy viselkednek, mintha a Marsról ékeztek volna, az európaiak pedig a Vénuszról, s mindeközben egyre kevesebb dologba értenek egyet, s egyre kevésbé értik meg egymást is. Ráadásul ez az állapot nem átmeneti – nem egyetlen amerikai választás vagy valamilyen katasztrofális esemény eredménye.
Mostanság, főleg miután az Egyesült Államok a világbéke zászlaja alatt háborút indított Irak ellen, az európai médiában elburjánzott az Amerika-ellenesség. Némelyek a Bush-rendszert kritizálják, másoknak Amerikával, mint globalista nagyhatalommal gyűlt meg a bajuk. A jelenség az óceán túlpartján sem ismeretlen, és mivel Európa kontinentális „nagyhatalmai” nem támogatták Amerikát, megdöbbentő méreteket öltött az Európaellenesség.
Ezt olvashatták a Jewish World Review előfizetői 2002. május 1.-én Mark Stein tollából:
„ A történelem piszoárján (EUrinal) lehúzandó szervezetek jegyzékéhez ideje csatolni az Európai Uniót, és az Ötödik Francia Köztársaságot is. Csak a szétesés sebessége kérdéses.” A köznyelv a franciákat legalább olyan gyakran nevezi „sajtzabáló-önmegadómajmoknak”, mint amilyen gyakran a franciák „kurva zsidó”-znak, olvasható Jonah Goldberg cikkében, amely a National Review-ban 2002. julius16.-án jelent meg.
„Tényleg kíváncsi arra, hogy mi a véleményem az európaiakról? Szerintem minden fontos kérdésben tévedtek, ami az utóbbi húsz év politikáját illeti.”nyilatkozta egy rangidős amerikai külügyminisztériumi képviselő. (UPI 2002. november 13.)
Ilyen, és ehhez hasonló nyilatkozatok tömkelege lát napvilágot az Amerikai sajtóban, és egyre többen érzik úgy, hogy Damoklész kardja ott lebeg az euró-atlanti egyetértés felett, a második Öbölháború árnyékában. Vitriolba mártott tollal írnak az európaiakról, vagy más néven Eurókról, esetleg Euroidokról, néhol Eurodroidokról, vagy éppen Euro-nyámnyilákról. Richard Perle, az Amerikai Védelmi Bizottság elnöke szerint Európa elveszítette erkölcsi iránytűjét. (The Guardian, 2002. nov.13.) Ne is csodálkozzunk, ha ezek után az „európai” jelző hallatára lebiggyed az ajkuk, hiszen errefelé mindenféle gyenge, sértődékeny, képmutató, megalkuvó, gyakran antiszemita, és Amerika-ellenes népek élnek. Értékeik és gerincük feloldódott egy langyos multilaterális fürdővízben, amellyel együtt mindig sikerül kiönteni a gyereket is. Védekezés helyett borra és vakációzásra költik euróikat, aztán pedig az oldalvonalról hőzöngenek, amíg az Egyesült Államok végzi a piszkos munkát, és ezáltal lesz a világ biztonságosabb az európaiak számára. Ezzel szemben az Amerikaiak erősek, a béke fegyelmezett védelmezői, akik büszkén szolgálják a világ utolsó, teljesen szuverén nemzetállamát. Érdemel pár szót az a különleges képzettársítás is, mely szerint az amerikaiak ivarérett heteroszexuális férfiak, az európaiak pedig nők, esetleg impotens, vagy herélt férfiak, ezt mindenki maga döntheti el. Sőt, a félreértések elkerülése végett az eunuk szót EU-nuknak írják. (Policy Review 2002/13)
Nem minden Európai egyenlően rossz! A britekkel mintha kicsit kivételeznének, sőt néha megmentik őket attól a szégyentől, hogy európaiaknak titulálják. A legelvetemültebb nemzet a francia. Azt sose’ fogják lenyelni nekik, hogy Amerika kétszer is kihúzta Franciaországot a csávából, ők pedig soha nem segítettek. Jonah Goldberg, a National Review kiadója saját bevallása szerint a Simpson család című rajzfilmsorozat egyik részében ragasztotta először a franciákra a „sajtzabálóönmegadó-majmok” állandó jelzőszerkezetet. Először 1998-ban kezdte nyilvánosan pocskondiázni a franciákat, de mivel közben kiderült, hogy van erre kereslet, manapság már ez adja írásainak speciális jellegét.
Humorérzékünknek is helyén kell lenni, amikor a jelenséget vizsgáljuk. Olyan konzervatív szerzők, mint Goldberg, vagy Steyn gyakran használnak sértő fordulatokat írásaikban, néha viccből, máskor félig komolyan, de gyakran teljesen komolyan. És itt van a kutya elásva, mert ha valakinek eszébe jutna ezeket számon kérni, mindig van lehetőség elsimítani a balhét azzal, hogy csak vicc volt, ugyanis a humor egyik leggyakoribb forrása a sztereotípiákkal és túlzásokkal való játék. Ha viszont egy Európai író jellemezné a zsidókat macesz-zabáló majmokként, nem biztos, hogy hahotáznának rajta. Persze a körülmények korántsem ugyanazok, mivel Amerikában soha nem mészároltak le több ezer franciát.
Az Európa-ellenesség nem egyenlő mértékű az Amerika-ellenességgel. Az első bizonyos ingerlékenység és megvetés elegye, míg a második valamiféle neheztelés és irigység keveredése. Az Amerika-ellenesség néha egész országokra jellemző, leginkább Franciaországra. Ezzel szemben Amerikáról nem lehet azt állítani, hogy egészében Európa-ellenes volna, sőt a hétköznapokban inkább jóindulatú közömbösséggel, és tudatlansággal gondolnak az európaiakra. Annak ellenére, hogy az Európa-ellenesség messze nem elvakult megszállottság, kellemetlen hallani, amint a CNN-en Tucker Carlson konzervatív szóvivő megjegyzi, senkit nem érdekel, hogy mit gondolnak az európaiak. Az EU minden energiáját arra fecsérli, hogy font helyett mindenhol kilót használjanak. Európa fokozatosan jelentőségét veszti az amerikai érdekek szempontjából.
A második világháború kezdete jelentette a két kontinens nagy egymásra találását. A közös ellenség összekovácsolta a „nyugatot”. A hanyatlás viszont azonnal elkezdődött, amint a vörös csillag leáldozott. Az európai elbizakodottság és az amerikai nyugtalanság megalapozatlannak bizonyult. Az 1990-es évek során Európa nemhogy új szuperhatalom nem lett, hanem gyengesége tovább fokozódott. Az évtized elején kirobbanó balkáni konfliktus rávilágított Európa katonai felkészületlenségére és politikai megosztottságára, az évtized végén a koszovói válság pedig azt is felfedte, hogy a katonai technika és a modern hadviselés terén tovább mélyült az Európa és az USA közötti szakadék.
Európa rászolgált a megbotránkozásra, amikor bebizonyította, saját háztáján sem tud rendet tartani. 1995-ben nem sikerült megakadályoznia negyedmillió muzulmán bosnyák lemészárlását. Persze azóta sem sikerült összeszednie magát. Olyannyira nem, hogy egy pindurka lakatlan szigetért folyó spanyol-marokkói vitát sem sikerült megoldani, és végül Colin Powellnek kellett beavatkoznia. Azóta sokat változtak az erőviszonyok. Az Egyesült Államok nemcsak a világ egyetlen szuperhatalma, de hadiköltségei lassan annyira rúgnak, mint a rangsorban következő tizenöt államé együttvéve. Azt, hogy mi vezethetett a viszony jelen mértékű elmérgesedéséhez, pontosan nehéz lenne meghatározni, mert olyan nem nyilvános érdekek is húzódhatnak a háttérben, amelyek ismerete nélkül felesleges lenne találgatni.
Talán az Izraeli-palesztin konfliktusnak van némi köze a dologhoz. A Közel-kelet egy időben forrása, és katalizátora is az európai Amerikaellenességnek, és az amerikai Európa ellenességnek, sőt közben kölcsönösen erősítik egymást. Az antiszemitizmus, és a Sharon-i politika gyakori bírálata nem vet igazán jó fényt Európára, és ezt a konzervatív amerikai tárcaírók és politikusok ki is használják. Egy nemrég megjelent Stanley Hoffmann cikk szerint sokan érdek-azonosságot vélnek felfedezni Izrael és az Egyesült Államok politikájában, sőt egy „zsidó lobby” létezését pedzegetik, amely igencsak zavarja a palesztin-párti Európaiakat. Persze vannak ennél konkrétabb ellentétek is, ami a Közel-keletet illeti. Európa szerint hatékonyabban szolgálná a hosszú távú békét, ha az Izraelipalesztin kérdésre keresnének békés választ az Irak elleni háború helyett.
A helyzet sajnos az, hogy míg a kommunizmus elleni harc közel hozta Európát és Amerikát egymáshoz, a terrorizmus legyőzésére irányuló kísérletek inkább szétzilálják a már meglévő kapcsolatokat. A Szovjet Unió összefogta a nyugatot, a Közel-kelet megosztja.
Vajon Európa képes lehet-e arra, hogy mindezek ellenére nagyobb szerepet vállaljon a világpolitika színpadán? Úgy tûnik azonban, hogy továbbra is hiányzik a nagyobb befolyást követelõ politikai akarat mert Európa semmiféle olyan küldetést nem lát maga elõtt, amit erõvel kellene megoldania. Küldetése éppen az erõ visszaszorítása.
