BÁTKY ANDRÁS
Pipogya és a Városvédő Szent
Gyöngyösi Adrienn rajzaival
gyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy medvegyerek, aki láthatatlannak született, éppen úgy, mint azok a vadállatok, akik szerte a világon az emberek városaiban éltek, akkor már több száz év óta… A vadállatok a régmúltban annyira féltek az emberektől, hogy nagy részük inkább a láthatatlanságot választotta. Családot alapítottak, gyereket neveltek, dolgoztak, és mindig nagyon vigyáztak arra, hogy az emberek semmit se sejtsenek arról, hogy ott élnek velük, láthatatlanul. A mi mackónkat Medve Alfonznak hívták, és Budapesten lakott, a hatodik kerület szívében egy kis utca hétköznapi házának negyedik emeletén, a mamájával és a papájával. A szülein kívül persze senki nem hívta Alfonznak, a barátai csak úgy szólították: Pipogya. Két legjobb vadállat barátjával lógott a legtöbbet, Oroszlán Gézával és Tigris Oszkárral. Géza nem volt éppen szokványos oroszlán, szemüveges volt, és kicsit félős. Sokat olvasott nagy és komoly könyveket, és titkon mindig igazi hős akart lenni. Oszkárnak, a tigrisnek állandóan őrültségeken járt az esze, bármikor kész volt valami hajmeresztő viccet kitalálni, imádta megtréfálni az egész világot.
2
Egy napon Pipogya rájött, hogy néhány embergyerek látja a láthatatlan vadakat, és Oszkárral meg Gézával nyomozni kezdett, hogy kiderítse, mi lehet ennek az oka. Közben összeismerkedtek három gyerekkel: Annával, Eszterrel és Tomival, és közösen megalakították a Vadállat Ember Segítő Társaságot, rövidebb nevén a Vest-et. Tigris Oszkár szerint ez persze igazából Városi Eső Sanyarú Tél…
3
A nyomozás elvezette a kis társaságot Aranykához, a varázshatalmú manóhoz, az Aranyka Édes cukrászda tulajdonosához, aki elárulta nekik, hogy a keze alól kikerült sütemény-alkatrész, a csodagolyó okozza a láthatatlanság elvesztését. Akinél ilyen csodagolyó van, az látja a láthatatlan vadállatokat. A csodagolyó-gyártó gépet egy cukrászinas, Azúr Antal lopta el Aranykától, és segítségével mindent bekebelező cukrászbirodalmat akart kiépíteni. Pipogya vezetésével a Vest tagjai visszaszerezték az ellopott holmikat, és megszabadultak Azúr Antaltól. A világban azonban ott maradt a gyerekeknél a sok csodagolyó, és minden egyes darab azzal fenyegeti a láthatatlan vadállatokat, hogy egyszer csak lelepleződnek az emberek előtt…
4
egy ipogya behunyta a szemét… Lassan és egyenletesen lélegzett. Tudta, hogy az egyik legfontosabb feladat küldetés közben megőrizni a nyugodtságát. Minden porcikájával érezte a kőfal érdes formáit. Szúrós kavicsok a hátában és a mancsai alatt. Csúszós kövek, mohától nedves repedések. Halvány szellő borzolta fel a bundáját, de most még ez a kis mozgás is elviselhetetlennek tűnt. Nem éppen medveálom itt kapaszkodni négy emelet magasban, a ködös park fölé magasodó épület oldalán. – Nyolc másodperc! – hallotta a fülében Anna hangját a zártláncú adóvevő álcázott fülhallgatójából. Pipogya kinyitotta a szemét. Odalent a kastély elé kanyarodó úton sötét autó közeledett. Amolyan drága, súlyos, kavicscsikorgató típus. Hátsó ülésén terpeszkedő utasa magánállatkertet tartott fenn, de nem éppen állatbarát fajtát. Olyat, amilyet csak állat-rémálmokban lát az ember. Apró ketrecekben sínylődő vadak, rácsokhoz szorult mancsok, reményvesztett szemek, panaszos nyüszítés. Pipogya karmai megcsikordultak a kövön, ahogy az állatkert szomorú hangjai visszhangoztak a fülében. Itt és most a kerekek halk zaján kívül semmi más nem hallatszott. Pipogya már a lassan gördülő kocsi kormánya mögött tornyosuló sofőrt is látta. Medvemérettel mérve is hatalmas fickó… Pipogya hang nélkül sóhajtott. Nem könnyű láthatatlan hősnek lenni. – Akció most! – Anna hangja a fülében mintha csúfondárosan csengett volna. Pipogya elengedte a keskeny párkányt, és elegáns ívben a kocsiból kikászálódó kastélytulajdonos nyakába zuhant…
5
– Megint leestél az ágyról – dugta be a fejét medvemama az ajtón. Pipogya a derekára csavarodott takarót szorongatva kászálódott fel a padlóról. Se repkény, se nehézsúlyú bűnözők, se szuperfelszerelés. Csak egy álom, amitől minden reggel az ágy mellett találja magát. – Csinálok reggelit – medvemama hangjában némi aggodalommal húzta be a szobaajtót maga után. Pipogya megdörzsölte a szemét, aztán kibontakozott az összegyűrt takaróból, és körbenézett. Ugyanaz a fáradt szürke szobabelső, éppen, mint tegnap vagy azelőtt. A Vest parancsnoka egy egyszerű, hétköznapi szoba lakója. – Tényleg nem könnyű láthatatlan hősnek lenni – mormogta, és megpróbált elfogadható ráncmennyiséget simogatni az ágytakaróra. Eltelt egy mozgalmas év, mióta Azúr Antalt hidegebb éghajlatra küldték. Gyorsan szaladtak körbe az évszakok, ahogy Pipogya szeme előtt vagy tucatnyi teljesített küldetés emléke sorjázott. Egy lufitolvaj-banda, aztán egy városba beszabadult sonkarabló farkas, utána két gyerek, aki kutyákat dobált kaviccsal. Meg még egy csomó hasonló nagykaliberű bűnöző. Aranyka listáján hosszan sorjáztak az ügyek, és még egy tizedét sem tudták a Vest tagjai gatyába rázni. Közben szorgalmasan gyűjtögették a csodagolyókat, amiket időnként gyerekzsebekből vagy játékosdobozok aljáról kellett előhalászni. Pipogya elfintorodott, a csodagolyók nagy része még mindig szanaszét gurulva rejtőzött a nagyvilágban, cipelve a lebukás lehetőségét. Pipogya nem egészen ilyennek gondolta ezt az igazságosztó kommandósdit. Egy egész év, ami fáradt sütitolvajok kergetésével és golyóhorgászással telt. Úgy érezte, ha még egy utcai szemetelőt móresre kell tanítani, néhány rettenetes ordítás kíséretében beveszi magát a Buda környéki erdők valamelyikébe. Aztán már csak vadmálna bokrok nevelgetésével tölti majd az időt.
6
– Alfonz – dugta be medvemama a fejét az ajtón – majd elfelejtettem, be kell, hogy vidd apádnak az ebédjét, mert itthon felejtette –, és már ott sem volt, csak egyre távolodó hangja mutatta, merre jár. – Ha a feje nem lenne odaerősítve a nyakához, azt is elhagyná. Sosem fogom megérteni a férfiakat… – de szerencsére a többit Pipogya már nem hallotta. Pipogya elgondolkodva gyalogolt a Király utcában. Masnira kötött madzagon himbálózott kezében a medvepapa ebédjét rejtő csomag. Mézes, vadkörtés tészta. Pipogya még a gondolattól is ragadni kezdett. A Medve-családot még csak meg sem környékezte a reformétkezés gondolata. Pedig lehetne például ebédre egy jó kis szusi, vagy tofu, esetleg valami zabos felfújt. – Á, ettől csak egyre zabosabb leszek – sasszézott el egy biciklis futár útjából Pipogya. A körúthoz érve, most is, mint mindig, hosszan nézett a négyes-hatos villamos után. – Combino – mondta ki hangosan, amire vagy tucat járókelő kapta fel a fejét és nézett körbe, mint akik égi jelet hallanak. – Még a neve is olyan, mint egy mesebeli óriásnak – gondolta Pipogya, miközben már messze járt az óriáskígyószerű villamostól. A múzeumnál volt egy kis kavarodás, mert a hátsó bejáratnál, ahol Pipogya be szokott jutni a műkincsraktárba a papájához, éppen rakodtak. Pipogya nem merte megkockáztatni, hogy valamelyik munkás öszszeütközzön vele, és a fejébe húzzon egy felbecsülhetetlen értékű festményt. – Szép lennék, mint Mona Lisa mosolya – vihogott magában, aztán inkább került egyet, és a főbejáraton át osont be a papa ebédjével. Amikor az előcsarnokba lépett, egy pillanatra megtorpant a csiszolt márványpadlón. A hely annyira hatalmas volt, hogy muszáj volt megállnia
7
és körülnéznie. Az égmagasságú plafont mamutfenyő méretű oszlopok tartották. Büszke tekintetű emberalakokat festettek az ég helyére, kifinomult szépségű lényeket, akik zord tekintettel néztek le a lent ácsorgó Pipogyára, miközben tették mesebeli dolgukat. Sárkányokkal hadakoztak, griffekkel csatáztak, és mindenféle elképzelt állatot győztek le kíméletlen kardcsapásokkal, vagy csak kinyújtott karjukkal. Pipogya egy percre úgy érezte, láthatatlansága szertefoszlik, csodagolyó nélkül is látják őt ezek a hatalmas erejű emberharcosok, és rögtön leszökkennek festett hátterükről, és karddal kergetik ki a betolakodót. – Meggárgyultam – rázta meg a fejét Pipogya, és továbbindult a múzeum hátsó fertálya felé. Ám ahogy egy fehér oszlopokkal körbevett kisebb termen haladt keresztül, meghallott egy hangot. Ahogy közelebb lépett, meglátta a beszélőt, egy magas, mosolygós embert. A férfi szemében egyszerre csillogott melegség, és valami hideg okosság. Egyszerű, de jól szabott öltönyben volt, semmi hivalkodás, de mégis nagyon elegánsnak tűnt. Egy festmény előtt állt, ami Budapestet ábrázolta úgy száz évvel ezelőtt. Néhány riporterforma ácsorgott körülötte, és az egyikük éppen azt kérdezte: – Váraljai úr, tudja, hogy önt a bírálói és a követői is úgy emlegetik, a Városvédő Szent? Váraljai elmosolyodott. – Hallottam, és bár nem vagyok éppen szent, de a város érdekében bármit szívesen megteszek. Most viszont azt hiszem, nem éppen egy szentre van szüksége a városnak és lakóinak, hanem okos és építő gondolatokra, arra, hogy minden városlakó jobban és boldogabban éljen. Kivétel nélkül, mindegyik – mondta Váraljai, és valahogy Pipogyának az volt az érzése, ez az ember tényleg komolyan gondolja, amit mond. – Nem politikusokra van szükségünk – folytatta Váraljai. – Egysze-
8
rű emberekre van szükségünk, mint amilyen én is vagyok. Olyanokra, akik a munkájukban örömet találnak, és ebből az örömből adni akarnak a többieknek is. Mert csak akkor lesz jobb ebben a városban élni, ha az összes városlakó boldog és elégedett lesz. A régi Budapest-kép mögött Pipogya ismerős alakot pillantott meg. Medvepapa állt ott és elmélyülten hallgatta a beszélgetést. Pipogya odalépett a papájához, és odaadta neki az ebédet. – Szia, Alfonz – simogatta meg fia fejét medvepapa. – Egészen megfeledkeztem az evésről, olyan érdekes dolgokat mondott ez az ember.
9
– Igen, megfeledkeztél – mondta Pipogya. – De anya nem feledkezett meg arról, hogy utánad küldjön, és azért mondjon ezt-azt a férje feledékenységéről. – Oda se neki – borzolta meg Pipogya bundáját a papája. – A lényeges dolgokat mi, férfiak, sose felejtjük el. – Ki ez, akit hallgattál? – kérdezte Pipogya, miközben átmentek a műkincsraktárba. – Nagyon érdekes ember – bólogatott medvepapa. – Néhányszor láttam már itt. – Még szerencse, hogy ő viszont egyszer se látott téged, mert abból aztán lenne haddelhadd – sóhajtott Pipogya. – Nem is tudom – mélázott medvepapa. – Azt hiszem, tényleg jó ember. Legtöbbször csak csendben nézelődik, vagy beszélget a látogató gyerekekkel. De mindig békés és barátságos. Olyanokat mond, ami nekem is tetszik. Mint például most is. Hogy azt szeretné, mindenkinek jobb legyen. Művészettörténész, aki nem bezárkózva él a múzeumában, hanem mindig kész megosztani a gondolatait mindenkivel. Volt már, hogy csak miatta átmentem a Nemzeti Galériába, a Várba, hogy meghallgassam, miket mond. Ott majdnem minden délután lehet vele találkozni. A kupolában egy Csontváry festmény a kedvence, ott megtalálja, aki szót akar váltani vele. – Papa, edd meg a mézes-vackoros tésztádat! – mondta Pipogya, és arra gondolt, talán még sohasem látta a papáját ennyire elgondolkodni olyasmin, amit nem a rég elfelejtett állatos műkincsek között talált. A napfény bágyadt erőlködéssel próbált átkecmeregni a felhőkön. Pipogya körbenézett, és azt érezte, a tavasznak azért vidámabbnak kéne lennie. Mellette Tigris Oszkár az Alagút feletti párkányon lassan kézál-
10
lásba nyomta fel magát, Oroszlán Géza tizenhetedszer is megigazította a szemüvegét. Szóval minden a szokásos módon zajlott, pont, ahogy egy csendes szerda délutánhoz illik. Az ösvény bokrai mögül Anna, Eszter és Tomi hangja tekergett elő. Aztán a három gyerek is felbukkant, Tomi széles mozdulatokkal magyarázott, Eszter vadul bólogatott, Anna még vadabbul a fejét rázta. – Vest, Vest, Budapest, szasztok gyerekek! – kurjantott Oszkár talpra szökkenve. – Oszkár, komoly dologról van szó – mondta Eszter. – Ajjaj, megint elkóborolt Jósfai bácsi tengerimalaca? – nézett föl Oroszlán Géza a könyvből, amit az ölében tartott. – Nem egészen – mondta Anna. – Tomi elmondja, úgyis benne van, nekünk hatszáztizennyolcadszor ecseteli éppen. – Az úgy van, hogy Aranyka szerint beláthatatlanok az esetleges következmények – kezdte Tomi. – Büdös kis tengerimalac! – vágott bele a mondatba Tigris Oszkár. – Tudtam, hogy egyszer beszorul a lefolyóba, aztán eldugul az egész város, és csak nézhetünk! – Oszkár, nem hinném, hogy a malacról beszélnek – Pipogya nyugtatóan lapogatta a tigris hátát. – Hadd mondják végig! Mi bajunk lehet, ha egyszer minden őrültködés nélkül, csak úgy a próba kedvéért végighallgatunk valakit? – Oszkár nyugalomba hajtogatta magát, és tüntetőleg karba tette a kezét, csak a bajsza szálai mozogtak felháborodottan. – Na, az van, hogy Aranyka szerint nem tudjuk kivétel nélkül viszszagyűjteni a csodagolyókat, és így bármikor megláthat benneteket valaki, akinek nem kéne – kezdett bele másodszor Tomi. – Aranyka ezért azt kéri, mindannyian menjünk el hozzá ma este, és elmondja nekünk, mit fog tenni.
11
– Süti lesz sok, remélem – Tigris Oszkárból kipukkadt az édesszáj. – Vége a hősködésnek – Oroszlán Géza szomorúan tolt egyet a szemüvegén. – Bízzuk Aranykára – mondta parancsnoki bátorsággal Pipogya, de a lelke mélyén valami összerezzent benne, mi van, ha az egyetlen megoldás a varázslat megszüntetése. Ha nem fogják többet látni egymást Annáékkal, a Vest-nek befellegzett. Ha nincsenek csodagolyók, a két világ közé megint törhetetlen üvegfal kerül. A vadállatok biztonságosan unalmas távolságból nézik majd az emberek világát, az emberek meg, na igen, ők eddig se láttak semmit, kivéve ezt a néhány gyereket. Pipogya lenézett a szerda délután minden nyűgével birkózó városra, és arra gondolt, milyen lesz, ha nem látja többet Tomi nekikomolyodott előadását valami nagyon fontos kérdésben. Ha Eszter váratlanul előbukkanó békét teremtő mosolya is elvész a számukra, Anna összeszorított fogú konoksággal végigvitt igazáról már nem is szólva. A barátságuk törékeny dolog, könnyen kicsúszhat a kezükből, és millió darabra törve végzi a valóság kőpadlóján. – Bízzuk Aranykára – ismételte meg
12
hangosan Pipogya, talán egy picit hangosabban is, mint szerette volna. De a Vest tagjai már nem figyeltek rá, viháncolva kergetőztek lefelé a Várhegy oldalán kanyargó ösvényen. – Oszkár, várj a sorodra, vagy öszszevarázsolom a szádat, és kénytelen leszel a füledbe tömni az aszaltszilvás pitét! – Aranyka a pitekanállal fenyegette Tigris Oszkárt, aki láthatóan egyáltalán nem bírt magával, mióta meglátta az uzsonnára kipakolt édességeket az asztalon. Oszkár lehanyatlott kissé, de finoman hullámzó bundája alatt minden izom feszülten várta, mikor vetheti rá magát végre a pitére. A hirtelen támadt csöndben jól lehetett hallani, hogy Oroszlán Géza akkorát nyel, mint akinek egy üres tehervonat igyekszik le éppen a torkán. Pár perc múlva aztán egész tehervonatflotta vitte édes terhét a bendőjükbe. A Vest minden tagja átmenetileg megfeledkezett az összes fenyegető kérdésről, és elszántan lapátolta a szájába a pitét. – Na! – huppant elégedetten a párnákra Aranyka. – Kedveseim, komoly dologban döntöttem, ezért hívtalak össze titeket – mondta, és egy óriási kendőt csomózott Tigris Oszkár nyaka köré, nehogy az elkóborolt szilvadarabkák kékre fessék a tigrisbundát. – Én vállalom – mondta kissé elszürkült képpel Oroszlán Géza. – Mit? – kérdezte némileg megdöbbenve Aranyka. – Hát, a hősies önfeláldozást – mondta Oroszlán Géza egyre halkuló hangon. – Géza, ez nagyszerű – bólintott Aranyka, hogy csak úgy repkedtek az aranycsengettyűk a feje körül. – Ugyanakkor halványkék fogalmam
13
sincs, miről beszélsz, de ha rászorulnánk, megjegyeztük, úgyhogy te leszel az első, édes Gézám, akit megeszünk majd, vagy felajánlunk az ellenségnek túszként. De addig is, inkább elmondom, mit határoztam. – Nem lesz több süti – mondta tenyérnyire nyitott szemekkel Tigris Oszkár. – Hát több egészen biztosan nem lesz, csak kevesebb, tekintettel arra, hogy úgy pusztítod, kedves Oszkár, mint egy sütemény után lépegető exkavátor – Aranyka ügyes mozdulattal elkapott egy szökésben lévő pitedarabot, és visszaterelte Oszkár tányérjára. A tigris rögvest rá is vetette magát. – Másokat akarsz megbízni a városi rendcsinálással – tette le tisztára nyalt tányérját Tomi az asztalra. – Valamiféle összeesküvésbe kezdtetek, hogy még véletlenül se mondhassam el , amit akarok? – sötétedett Aranyka arckifejezése. – Meg akarod szüntetni a csodagolyók varázserejét – mondta csendesen Pipogya. – Kapitány úr, tisztelgek a nagy esze előtt – biccentett Aranyka. – De meg ám! Túl nagy kockázat, hogy olyan ember kezébe kerül valamelyik elkóborolt csodagolyó, aki nem békés barátkozásra fogja használni, hanem kergetős, kiabálós összejövetelre. Az elmúlt egy évben alig a tizedét tudtuk előkeríteni a gyerekekhez került csodagolyóknak. Nincs még tíz
14
évünk arra, hogy mindet visszaszerezzük, úgyhogy kivarázsolom belőlük a varázst. – De akkor mi sem látjuk többé egymást – vágott közbe szomorúan Anna. – Megpukkadok – mondta Aranyka, és lassan püspöklila lett az arca. – Megértjük – szólalt meg vigasztalóan Eszter. – Eddig is hatalmas kockázatot vállaltál miattunk, igazán hálásak vagyunk, hogy legalább eddig tartott. – Úúúúúúú! – dudált a kesztyűtlen kezébe Aranyka. – Aki még egyszer megszólal, annak annyi tejszínhabot varázsolok a szájába, hogy hóembernek nézik majd a verebek! – Aranyka felemelte indurka mutatóujját, és szikrázó szemmel nézett Tigris Oszkárra, aki a tejszínhab reményében már nyitotta is a száját. – A csodagolyókat varázstalanítom egy mindentvissza-varázslattal, de kaptok helyette egy-egy varázsmedált, amit mindig magatoknál hordhattok, és így a Vest tagjai tovább folytathatják a jótevést, a barátkozást, meg a pukkasztóan idegesítő kellemetlenkedést. – Ollé! – préselt ki a pitén keresztül egy hálaszót Tigris Oszkár. – Különlegesen különlegesre varázsolt ügynökök leszünk – kalandozott újabb kalandok felé szemüvege mögött Oroszlán Géza. Pipogya elmosolyodott, ahogy végignézett a társaságon. Minden úgy marad, ahogy volt, nem jöhetett volna ennél jobb hír az aszaltszilvás pite mellé. – Mikor csinálod? – kérdezte Anna. – Nézhetjük mi is? – csatlakozott Tomi a kérdéshez kérdéssel.
15
– Holnap, és igen, és nem Oszkár, nem lehetne süteménytermő fát ültetni a kertbe – mondta Aranyka egyetlen lélegzetre. – Tudtam, hogy ez lesz – csapott mancsával a levegőbe Tigris Oszkár. – Másoknak persze minden kívánsága teljesül. – Azt azért nem hinném, de a hasznosak reméljük igen – mondta Pipogya, és kiterelte a társaságot a süteménycsatatérre emlékeztető nappaliból a liftbe. – Holnap délután ötre gyertek! – hallották a csukódó liftajtó mögül Aranykát, aki aztán hatalmas sóhajtással nekilátott a takarításnak. Kiértek a szabadba, ahol a nap beletörődött, hogy aznap már nem rajzol igazi tavaszt az égre, és lebukott a budai hegyek mögé. – Minden rendben lett végül, de mégis volt valami szomorú ebben a mai délutánban Aranykánál – nézett körbe a társaságon Eszter. – Talán, hogy nem maradt pite a vendéglátónak – bólogatott Tigris Oszkár. – Oszkár, próbálj meg nem a hasadon keresztül nézni mindent – simogatta meg a tigrist Anna. – De mit csináljak, ha annyira rugalmas vagyok, hogy még ez sem okoz gondot – kurjantotta Tigris Oszkár, és labdává gömbölyödve tényleg a hasa alól pislogott fel a többiekre. Pipogya elnevette magát, és csak annyit mondott: – Ollé…
16
