Pikler Gyula: Az éberségi erő, képződése és székhelye*

Pikler Gyula: Az éberségi erő, képződése és székhelye* V. FEJEZET. A nemi élet tanúbizonysága az éberségi és a csírázó erő azonosságáról. 23. §. Azok közül az életfolyamatok közül, melyeket rendszerint nem lelkieknek, hanem testieknek szoktak minősíteni, minden idők filozófusai előszeretettel foglalkoztak a nemiekkel. Kétségtelenül azért, mert ezek között s a lelki folyamatok között — amint látni fogjuk — világos, erős összefüggés áll fenn, vagy jobban mondva, mert e folyamatoknak világosan erős szellemi vonásaik vannak. Ez a tény kétféle munkára ad módot: rajta elindulva vagy a nemi vagy a szellemi élet mélyebb megértésére törekedhetünk. Ε két feladat közül, azt hiszem, eddig csak az elsővel foglalkoztak. Minden időben voltak filozófusok, akik e ténytől elragadtatva túlléptek saját területükön s a nemi életnek átszellemített tárgyalásával az emberiség nemi érdeklődésének szolgáltak; másfelől azonban a filozófusok elmulasztották, hogy ezt az összefüggést saját területükön értékesítsék. Ε mulasztás nagyságát nézetem szerint nem lehet túlbecsülni. Ős idők óta kutat az emberiség a lelki élet testi oldala után, hipotéziseket hipotézisek után állítottak fel rája vonatkozólag, élő agy velőket kínoztak és életteleneket boncoltak e célból anélkül, hogy eddig említésre méltó eredményre jutottak volna, az említett összefüggés meg parlagon hever. Ám ez az összefüggés sokkal nyilvánosabb és világosabb, mint minden más összefüggés a lelki és a testi élet között, * Az előző közlemények a Huszadik Század 1912. nov.-dec. és 1913. januári számában jelentek meg·. Az utóbbiban az 1. oldal második jegyzetében tropizmusának helyett trofizmusának (Claparède-nél: „trophisme”) olvasandó.

274

Pikler: Az éberségi erő, képződése és székhelye

mint teszem a lelki élet összefüggése az agyvelővel vagy az indulatok testi megnyilvánulásaival. Ott a természet páratlan módon nyíltkezű a kutatóval szemben. Csak ott tár szemeink elé a normális élet keretén belül élő anyagot a test belsejéből; ott mondhatni, az egész világnak megmutatja kellékeit, mielőtt egy új darab életbe fog. Mi itt e bőkezűséget nem fogjuk használatlan hagyni és megpróbálkozunk ama lenézett feladattal. 24. §. Azt kérdjük, milyen folyamatok útján elégül ki a nemi szükséglet? A tudományos lélektan nem tárgyalja e kérdést. Az emberi élettan kézi- és tankönyveiben nem egyszer egy válaszszal találkozunk, melyet a következő módon adhatunk vissza: „Spermának a vaginába való ejakulációja, tehát egy kiválasztó vagy kiválasztó-féle folyamat útján. Ε mellett, legalább a civilizált embernél, e folyamattal kapcsolatban mindenféle szellemi melléktünet is lép fel, de a lényeges ama fizikai folyamat.” Legújabban e nézetet egy biológus és pszihológus a szokottnál is határozottabban és bővebben fejezte ki egy „Az indulatok mnemikus eredete és természete” című dolgozatban, mely az „Archiv f. d. gesamte Psychologie”-ban, a Scientia-ban, valamint — ha jól emlékszem — a Monistban is megjelent. Rignano a következőket mondja: „Ha megfigyeljük a különböző organizmusok viselkedését az egysejtűeken kezdve egészen az emberig, azt látjuk, hogy cselekvéseik egész sora, főleg pedig a legfontosabbak, úgy értelmezhetők, mint megnyilvánulásai a szervezet megmaradási, vagy — hogy Ostwald energetikai kifejezését használjuk, — „stacionárius” fiziológiai állapotába való visszatérési tendenciájának. „Más szóval, ha azokat az organikus tendenciákat, melyek az emberi eszméletben mint „kívánságok”, „vágyak” vagy „szükségletek” jelennek meg s amelyek objektíve (akár befejezett akár kezdő állapotban levő) „nem mehanizált mozgások”-ban nyilvánulnak, indulatoknak nevezzük, akkor ezen indulatok legnevezetesebbjeinek egész serege a szervezet azon egy alaptendenciájára vezethető vissza, hogy saját „fiziológiai állandóságára” törekszik. Áll ez minden oly „szükségletéről is, mely használhatatlan anyagcseretermék kiküszöbölésére irányul, még pedig úgy a legkisebb és legegyszerűbb ázalagnál mint a leg-


275

összetettebb gerincesnél. Mert még akkor is, mikor bizonyos lokális „helyettesítő” érzékletek váltják is ki, előre dolgozva, a kiküszöbölő aktust, ez végső elemzésben csak abban találja okát, hogy e hulladékok felhalmozódása a szervezetben végtére is megzavarná a normális fiziológiai folyamatot. „A nemi „ösztön” vagy „vágy” is nyilván a kiküszöbölő indulatok e csoportjához tartozik. „Valóban újabb elméletek szerint tudvalevőleg a nemi vágy (csakúgy különben, mint az éhség) nem a test egy bizonyos részében (a nemi szervekben) székel, hanem a szervezet egészében, és innen származtatják ezek az elméletek a csiraanyag kiküszöbölésének szükségét is. Nem lehetetlen pl., hogy — mint az ázalagok bizonyos számú egyszerű oszlás után (Maupas kísérletei!) — a csíraanyag is, melyet a felnőtt szervezet állandóan képez, „aggkori elfajulásnak” van alávetve, nevezetesen miután a redukáló oszláson már átment, és mielőtt nemi egyesülés általi megifjodása bekövetkezik. És így valószínűvé válik az a föltevés, hogy a nemi vágy eredetileg nem más, mint a szervezet törekvése megszabadulni attól az „aggkori satnyulástól”, melyet a csíraanyag, úgy megtermékenyítésre szorult voltánál fogva, mint izgató bomlási termékei által okoz.*” Ε fejtegetésekből csak annyit lehet elfogadni, hogy a nemi vágyat egy oly anyagnak a szervezetben való jelenléte okozza, amelyre a szervezetből való kiküszöbölés sorsa vár. Azt azonban már semmiképp sem mondhatjuk, hogy a nemi szükséglet e kiküszöbölés szükséglete; sőt, mint később látni fogjuk, inkább azon anyag nemkiküszöbölésének vágya az. Mindenekelőtt arra kell e tekintetben utalni, hogy nemcsak nincs okunk a nemi szükséglettel kapcsolatban kiküszöbölődő csíraanyagot öregkori elfajulásban szenvedőnek s a testet megmérgezőnek tartanunk, hanem ellenkezőleg minden okunk megvan arra, hogy azt felette életképesnek gondoljuk. Hiszen nem mérgezésszerű jelenségekben árulja el magát, hanem túlbuzgó erőben, tettvágyban és unalomban.** Aztán azt az oly közel fekvő tényt is fel kell említeni, hogy a szóban forgó elmélet helyességének még csak látszata * Scientia. Vol. IX. (1910.) p. 87. sq. ** Arra nem terjeszkedünk ki, hogy későbbi vizsgálatok igen kétségessé tették az ázalagoknak azt az aggkori elfajulását is, melyet Maupas megállapíthatni vélt.

276


is egyedül a férfira nézve van meg, mert a nőre nézve nyilvánvaló, hogy a nemi szükséglet kielégítése nála nemcsak hogy nem küszöböli ki a csíraanyagot, de — megtermékenyítés esetén — meg is akadályozza, legalább egy bizonyos időre, annak kiküszöbölését. De a férfira vonatkozólag is csak annyi engedhető meg, hogy a nemi kielégülés gyakran, vagy, ha úgy tetszik, — nem helyezek erre súlyt — legtöbbször ama kiküszöböléssel kapcsolatban történik, de semmiesetre sem engedhető meg, hogy e kiküszöbölés okozza a kielégülést. Mert azokban az esetekben is, mikor az e kiküszöböléssel kapcsolatban áll be, a nemi kéj már a kiküszöbölés előtt kezdődik, mi több, a kéj az oka a kiküszöbölésnek, nem hogy a fordítottja állana; csak annyit engedhetünk meg, hogy a kielégülés a kiküszöbölés idejében a legnagyobb. De semmiesetre sincs az az eszméleti jellege, hogy bántó anyagok kiküszöbölése okozta megkönnyebbülés, amilyen jelleget tényleg megtalálunk más kétségtelen kiküszöbölési esetekben. Hiszen az alvás közben való öntudatlan kiküszöbölést nem a nemi vágy kielégítésének, hanem élettartalom vagy életöröm veszteségének tartjuk, és, amint később jobban is látni fogjuk, határozottan abnormisnak, életellenesnek is kell tekintenünk. A nemi funkció Rignano-féle elméletét tehát egészen helytelennek, sőt, mint látni fogjuk, egyenesen az igazság fordítottjának kell tartanunk. De megérdemli figyelmünket mint speciális alkalmazása egy még nagy mértékben uralkodó visszás, paszszivista fiziológiának és pszihológiának. Mert nem más az, mint az élet és az élőlények általános természetéről való következő felfogásnak egy nyilvánulása: „Minden szervezet stacionárius állapotban levő fiziológiai rendszer és ez állapotban megakar maradni vagy hozzá vissza akar térni, valahányszor ezt a stacionárius állapotot valamely, belső vagy külső, környezetében beállott változás megzavarja. Ε tulajdonság az alapja valamennyi organikus „szükségletnek”, „vágynak”. Valamennyi közeledő vagy távolodó, támadó vagy menekülő, foglaló vagy elhárító mozgás, melyet az állatok végeznek, többé-kevésbé közvetlen vagy közvetett leszármazottja annak az igen általános tendenciának, mellyel minden stacionárius fiziológiai állapot a saját változatlanságára törekszik. Mindjárt látni fogjuk, hogy miként kell e tendencia-


277

nak magának minden élő anyag alapvető mnemnikus tulajdonságához kapcsolódnia.”* Ε felfogással szemben azt kell mondanunk, hogy bizonyos tekintetben a szervezet valóban stacionárius, de más tekintetben nem stacionárius, hanem progresszív. Értjük ezt nem a fejlődés vagy tökéletesedés (nem egészen tiszta) értelmében, hanem mindenekelőtt abban a tiszta értelemben, hogy a szervezet, ha leküzdést követelő nehézségek abban meg nem akadályozzák, folytonosan éberségi erőt termel, akár elhasználódott már az addig termelt erő, akár nem. De ebből egy másik progresszió is ered. Mert ha az erő nem használódik fel maguktól támadó nehézségekkel szemben, akkor a szervezet maga keresi a nehézségeket, hogy az erő elhasználtassék. Ez persze megint stacionárius magatartás. De minthogy nehézség legyőzése (mindaddig, míg az elérhető legmagasabb fejlettség el nem éretett) mindig szervképzés útján történik, mely későbbi nehézségek ellen is szolgál, és így ugyanolyan nehézség mindig kevesebb erőt kíván meg, ezért a szervezet ezen stacionárius természete miatt folytonosan újabb nehézségeket keres és folytonosan szervet képez, vagyis fejlődik. A nemi vágy magyarázatát, mint látni fogjuk, az organizmusnak ebben a progresszív-stacionárius jellegében kell keresnünk, melyet Rignano figyelmen kívül hagy, nem pedig abban a tisztán stacionárius jellegében, hogy maguktól támadó zavarokat megszüntet. Az a tény, hogy a voluptas viri már az emissio előtt kezdődik és ennek az utóbbinak az oka, nemcsak a Rignanoféle szenilitásos kiválasztási elméletet cáfolja meg, hanem minden más „fiziológiai” elméletet is, amely szerint a nemi kielégülést a kiválasztás okozná. De ez elmélet helytelenségét még világosabban fogjuk felismerni, mihelyt megállapítottuk a folyamatokat, melyek a nemi szükséglet kielégítését igazán okozzák. Erre térünk most rá. 25. §. Nézetem szerint a nemi szükséglet kizárólag lelki folyamatokban lel és csak ilyenekben lelhet kielégítést. Lássuk ezt részletesen! A lelkileg legegyszerűbb kielégítés az, mely tapintó érzékletek útján történik. Érzékletek azonban lelki folyamatok. * Rignano, l. c. p. 93.

278


E kielégülés egy sorba helyezhető avval a gyönyörrel, amelyet szín, hang, illat vagy íz érzéklete okoz. A tapintási érzékletek útján történő kielégítéshez, vagy legalább is teljes kielégítéshez, azonban az is szükséges, hogy az alany ez érzékletekkel kapcsolatban azt az ítéletet hozza, más szóval abban a véleményben legyen, hogy ezek az érzékletek idegen (úgy értem: nem a saját) és pedig normális esetben a másik nemhez tartozó élő emberi test érintése útján jönnek létre; a másneműség megállapítása alatt pusztán „a másodlagos nemi tulajdonságok” (finom bőr, arcszín, női alak, gyengéd kedély) megállapítása is érthető, ez egyedül is szerepelhet az „elsődleges nemi különbségek” ismeretének hiánya esetén, pl. a serdültség kezdetén. Ez az ítélet rendszerint észrevétel-ítélet, de nem kell annak lennie, lehet következtetés; lehet hamis ítélet is (akár az idegenségre, akár a másneműségre, akár az emberi mivoltra, akár az elevenségre nézve is) anélkül, hogy az ítéletből származó kielégülés elmaradna, annyira igaz az, hogy a kielégülés kizárólag lelki funkciók útján történik (és nem objektív tények folytán, mint amilyen volna pl. az illető test idegen voltának vagy másneműségének objektív hatása.) A tapintásérzékletek útján való kielégítéshez, vagy legalább is teljes kielégítéshez vele kapcsolatban még egy (észrevételi vagy következtetett) ítéletnek kell jelen lennie (mely hasonlóképen lehet hamis), az, hogy az alanyt érintő test tetszetős és tetszetős lelket is zár magába. A kielégülés tökéletessége igen finom fokozatokban változik a talált tetszetősség, az egyes testi és lelki tulajdonságok, mint arcszín, alak, az egyes testrészek, a tehetségek, az érzület, erkölcsi tulajdonságok stb. faja szerint. Ezenkívül a kielégüléshez, vagy legalább is a tökéleteshez egy további Ítélet is szükséges (melynek szintén nem kell helyesnek lennie), t. i. az, hogy a lelkek egymáshoz valók, a férfi részéről pl. az, hogy a nő „megérti”, „osztja” érzéseit és gondolatait, hogy a nőt magához „felemelheti”, a nő részéről az, hogy rábízhatja magát a férfira, „támaszkodhat” reá. Az az ítélet is szükséges, hogy a test egy bizonyos, különös módon megfelel. Továbbá az az ítélet is szükséges a kielégüléshez, vagy legalább is a tökéleteshez, hogy az idegen személy az emberiség mintaképe, annak megtestesült „eszménye”. Végre az az ítélet is szükséges a kielégüléshez, vagy leg-


279

alább a tökéleteshez, hogy az az idegen személy az alanyra vonatkozólag hasonló ítéleteket hoz. Másrészt a kielégüléshez, és pedig a legtökéletesebbet is ideértve, ez ítéleteknek a tapintásérzékletekkel való összekapcsolása nem feltétlenül szükséges, elegendő — amint ez a tapintásérzékletekre vonatkozó érzéketlenség esetében bebizonyul — hogy az említett ítéletekhez az az — esetleg szintén hamis — ítélet járuljon, hogy az alany teste az idegen testtel egy bizonyos benső módon egyesül és hogy, a lelkek felfogják egymást, egymáshoz simulnak és átjárják egymást. De magas fokú kielégítést nyújt már magának az idegen testnek puszta észrevétele, sőt maga a rágondolás és az idegen lelki egyéniség felfogása is. A puszta meggyőződés, hogy van egy kiváló lény, már elég lehet egy élet boldogságához, anélkül, hogy az erre gondolónak meg volna adva, hogy ezt a lényt lássa és vele szellemi érintkezést folytasson. Sőt elegendő egy tisztán szellemi lény létéről való meggyőződés is, amint ezt misztikus nemi kielégítések esetei bizonyítják. Sőt a puszta elképzelés is kielégít. Jobban kielégít egy tetsző lény elképzelése vagy egy ily képzelt lény festménye, mint egy visszatetszővel való testi és lelki egyesülés. Ami azonban az érzékleteket illeti, kielégítést nemcsak tapintásérzékletek, hanem idegen személytől okozott mástartalmú érzékletek folytán is támad ritkább, abnormis esetekben. És — szintén ritkább, abnormis esetekben — nemcsak a fentemlített ítéletek folytán, hanem más ítéletek folytán is, melyek idegen személyekre vonatkoznak, pl. azon ítélet folytán, hogy kínozunk vagy kínoztatunk. Ilyképen mindenütt csak lelki funkciók által való kielégítést találunk. Már az előző §-ban láttuk, hogy a spermatis emissio nem jelenti a nemi szükséglet kielégítését, hanem ennek következménye; e helyen még hozzátehetjük, hogy az felléphet az összes fentebb jelzett kielégítési módok következményeképp. Ám abból a tényből, hogy a nemi szükséglet közvetlenül lelki funkciók, még pedig ennyire különböző fajtájúak útján nyer kielégítést, kérlelhetetlen logikával következik ez: A szervezetnek az a része, melynek megléte s bizonyos állapota okozza a nemi szükségletet, igen különböző fajtájú lelki funkciókat végez, még pedig miközben az az állapot olyan más állapottá változik, amellyel kapcsolatban a nemi szükséglet már nincs meg.

280


A szervezetnek ez a része azonban a csírázó erő, illetőleg az azt hordozó csiraanyag. Tudjuk ezt abból, hogy a nemi szükséglet felléptével rendszerint elhagyja csíraanyag a testet s ezzel a nemi szükséglet csökken. Így tehát a nemi szükséglet kielégítésének módjából szükségszerűleg következik, hogy a csíraanyag, a test alapanyaga, eredeti, első meghatározója lelki orgánum, és ha nincs több, a lelki orgánum, azaz a lélek testi hordozója, hogy a csírázó, a testet felépítő erő egy a lelki erővel. Valóban a kutatás nem emelheti azt a vádat a természet ellen, hogy titkot csinált a pszihofizikai kérdésből. Ott, ahol a lelki erő különös intenzitással lüktet, éppen ott tárta fel ennek testi karakterét is. Mégis az emberiség legelőrehaladottabb része az agyvelőben látja a lelki orgánumot, és az eszmélő erőt egészen különállónak tekinti attól az erőtől, mely a testet felépíti (ellentétben pl. középkori filozófusokkal). Mikor, mondjuk, egy nagy kémikus férfit annak az átértése, hogy egy nő képes résztvenni az ő problémáinak megoldásában, odaragad, hogy lelke beleszakad a nő testébe — mert hisz ez történik a kopulációnál — ekkor a mai fiziológia azt tartja, hogy az a lélek, mely a nőnek kémikus kitűnőségét átérti, az nem az a lélek, mely vele egyesülni belé rohan, hanem azt tartja: annak „székhelye az agyvelő”, ezé meg a nemi szerv. De sőt azt is tartja, hogy e történésnél az anyag, mely a nemi szervben van, nem is mint lélek élő hordozója működik, hanem — a legelső rangú fiziológiai kézikönyvekben olvashatjuk: — mint „inger”, mely az agyvelőre hat, egy rangban állva e tekintetben például a bután és tehetetlenül ide-oda mozgó hanghullámokkal, amelyeket egy kő leesése okoz és amelyek a fül hangfelvevő szerszámaihoz ütődnek. Az emberiség egyik legnagyobb és leglendületesebb eszű filozófusa pedig, Schopenhauer, észrevevén a nemi aktus lelki vonásait, csupán mitológiai formában összegezi e tényt, úgy t. i., hogy az emberiség géniusza, mely az emberiséget fenntartani akarja, gondolkodik, válogat ama lelki történésben, és nem úgy, hogy az egyénben meglevő fajfenntartó erő az a reális alany, mely gondolkodik, válogat. Hogy a csírázó erő mely állapota az, mely a nemi szükségletet létrehozza, arról lejebb lesz szó. 26. §. Hogy ellentét által még világosabbá tegyük, miszerint a nemi vágyat lelki funkciók elégítik ki, és pedig oly értelemben, amely a fentebbi következtetésre jogosít, a következőkben e


281

szükséglet kielégítésének módját összehasonlítjuk más szükségletek kielégítési módjaival. Tekintsük pl. az organikus anyagcsere hulladékainak kiküszöbölésére vonatkozó szükségleteket, hiszen Rignano ezekhez számítja a nemi szükségletet is; vizsgáljuk pl. a vízelés szükségletét. Ezt a szükségletet a hólyag kiürítésének objektív folyamata elégíti ki, vigye azt végbe akár az alany lelki tevékenysége, akár, mint pl. betegségben, külső, mehanikus orvosi beavatkozás. Nincs tehát jogunk azt mondani, hogy a vízelési szükségletet okozó hólyagállapot átváltozása olyan állapottá, melyben e szükséglet többé nincs meg, lelki funkció, vagy hogy a vizelettel teli hólyag lelki funkciókat végez. Igaz, hogy rendszerint lelki tevékenység útján ürítjük ki a vizeletet, de ez a tevékenység egy más szervnek a funkciója, mely a hólyagnak segítségére jön. Az idegrendszeré, ezt tartja az általános felfogás; én azt hiszem: végső eredményben az éberségi központnak, az éberségi (egyszersmind csírázó) erőnek funkciója. Egészen másképp áll a dolog a nemi szükséglettel. Kielégítését közvetlenül és elkerülhetetlenül lelki funkciók okozzák: a fentemlített érzékletek és ítéletek; a csírázó erő vagy csíraanyag azon állapotának, mely a nemi szükséglet alapja, átváltozása azon állapottá, mely a kielégültség állapota, közvetlenül és feltétlenül össze van kötve az illető érzékletekkel és ítéletekkel. A nemi szükséglet is megszüntethető ugyan a szükséglet alapjául szolgáló csíraanyag puszta eltávolítása útján, pl. alvás közben a férfinál, vagy a mensis-kor a nőnél; de az a folyamat, melyet a szükséglet kielégítésének nevezünk, nyilvánvalón egészen más folyamat, mint ez az eltávolítás, míg a vízelés szükségleténél az eltávolítás a szó legszorosabb értelmében való kielégítés. És ez azért van, mert a vizelési szükségletet egy hulladék okozza, a nemi szükségletet ellenben élő anyag, olyan, mely a legnagyobb bizonyossággal lelket rejt magában, mert hiszen új egyén származik belőle. Hogy lelket rejt magában, azt nem is vonja kétségbe senki, csak azt nem tudják, vagy legalább nem gondolják meg ma, hogy már abban a testben is, melyben képződik, élni és pedig lelkileg élni akar; a nemi szükséglet azonban kétségtelenül ennek az anyagnak a szükséglete önmagát kiélni, funkciókat gyakorolni, és e szükséglet nem elégíthető ki másképen, mint lelki funkciók révén. Vegyük összehasonlításul most a táplálkozási szükségleteket, az éhséget és szomjúságot. Ezek is objektív, nem-lelki

282


folyamatok útján elégülnek ki, mindenekelőtt oly folyamatok útján, melyek az emésztő szervek és az általuk befogadott táplálék között játszódnak le. Mindezek a folyamatok az alvás alatt is végbemehetnek.* A nemi szükséglet ellenben csak az ébrenlét alatt elégíthető ki, kielégítése lényegében az ébrenlét egy faja, igen magas fokú ébrenlét, és a nemi szükséglet ily ébrenlét szükséglete. Ε tekintetben a nemi szükséglettel nem áll másképp a dolog, mint a művészi élvezet vagy más érdekes tevékenység szükségletével, mely felkel bennünk, miután egy ideig unatkoztunk. A nemi szükségletben rejlő vágy szép test és szép lélek után csak a szépség utáni vágynak egy esete. A nemi szükségletben rejlő vágy még egy test bírása után ugyanolyan fajtájú, mint más tulajdonunk, házunk, gazdaságunk, vállalkozásunk megszaporítása, élettevékenységünk megnagyobbítása utáni vágyunk. A nemi szükséglet az unalomnak egy esete. Az éppen felnőtt egyén, ki még nem tudja, hogyan elégítheti ki e szükségletét, oly formában érzi a nemi szükségletet, hogy „semmi sem elég” neki, minden üres, unalmas, „nagy szenzációk” után vágyódik. (Ezt a kifejezést kivált fiatal, nemileg még meglehetősen tudatlan női személyek használják gyakran.) A táplálkozás, az emésztés, a vérképzés nem szórakozás, de a nemi szükséglet kielégítése az. Kétségtelenül akkor sem unatkozunk, amikor megzavart emésztés vagy nehéz kiürítés sokféle érzékletet és gondolatot, például hipokondrikust, kelt fel bennünk és szokatlan cselekvésre késztet, de az unalmat ebben az esetben sem az emésztő és eltávolító szervek, hanem ugyanaz a szerv űzi el, amely a nemi vagy a szellemi gyönyörűségben működik, t. i. az éberségi (és egyszersmind csírázó) erő, melynek ebben az esetben a megzavart funkció számára új szerveket kell képeznie. A nemi szükséglet kielégítése azonban akkor is élmény, fejlődés, emlékezet képzése, ha ez a kielégítés nem zavartatott meg; sőt mennél kevésbé élmény, fejlődés, emlékezetképzés, annál inkább meg van zavarva, annál kevésbé kielégítés. Hogy * „Bőven meggyőződtünk róla, hogy az alvás a gyomormirigyek működésére gátló befolyást nem gyakorol”. Pawlow, Die Arbeit d. Verdauungsdrüsen, p. 95. — A táplálkozási szükséglet kielégítésétől meg kell különböztetni az ételek jó ízében és szagában való gyönyörűséget; ez éppen olyan lelki funkció, mint az esztétikai gyönyörűség, vagy a nemi kéj. Mikor a test táplálkozásra szorul, ez a gyönyörűség nyilván azért nagyobb, mert ekkor az oldó mirigyek is jobban működnek, és ez az érzéklést elősegíti.


283

a nemi szükséglet kielégítése szórakozás, az abból is kitűnik, hogy a szerelemben van megunás, a mi a testi szükségletek terén nincs. Azt hiszem, ezek az összehasonlítások alkalmasak tételünk megerősítésére.* 27. §. Hogyan van az már most, hogy egy bizonyos életkorban az unalmat csak ama jellemzett különös lelki folyamatok szüntetik meg? Kísértsük most meg a feleletet e kérdésre. Természetes, hogy ez távolról sem adható meg azzal a biztossággal, amellyel kimondhattuk, hogy a nemi szükséglet lelki folyamatok által nyer kielégítést. Erre a kérdésre vonatkozólag puszta sejtésekre vagyunk utalva. Nekem a következők tetszenek a legjogosultabbaknak: Abban az életkorban, melyben a nemi szükséglet fellép, nincs többé oly ébrenlét, oly szellemi tevékenység, mely az éberségi erőt elegendő mértékben fogyasztaná, mert az éberségi erő addig már oly szervezetet hozott létre, mely neki mindent nagyon megkönnyít. Van persze ebben az életkorban is még sok észrevenni való, amit az alany még nem vett észre, és elméleti és gyakorlati probléma is elég van még számtalan nemzedék számára. De mindez aránylag könnyű az élet legelső érzékletéhez képest, a „miért” megértéséhez képest három éves korunkban, a járás méréséhez és megtanulásához, az első vízsgához, haláleset első megértéséhez képest stb. Ha az éberségi erő le tudta győzni ezeket a nehézségeket, akkor érthető, hogy minden további túlságosan könnyű neki, bármennyire is különbözzék a régitől, és hogy így fölösleggel rendelkezik. Egyébként e korban is a nemi élet annál kisebb jelentőségű * Hozzáteszem, hogy ha a fentiek igazak, akkor az aszexualis szaporodást is mint unaloműzést, mint foglalkozás nélküli erő foglalkoztatását kell pszihobiológiailag értelmezni. És valóban, ha egy maximumra megnőtt egysejtű lény önmagát ketté osztja, mi máshoz hasonlít ez a lelki élet terén, mint ahhoz, hogy unaloműző játékban, ha egy játszma véget ért, újra elõlről kezdünk egyet? Az élet lényege nem önfenntartás, mint Ostwald, Rignano és oly sokan mások tanítják; az élet lényege, hogy: játék. Aminthogy az életnek az a része, amelyet legmagasabbra tartunk, az élet tulajdonképpeni örömének és céljának érzünk, a játék, és aminthogy az élet legnehezebben érthető magnyilvánulásai, pld. az érzéklés is, csak mint játék és az érzékszervek keletkezése is csak mint játékszerek keletkezése értelmezhetők. De hogy ez átlátásra jussunk, előbb az éberségi erő spontán képződésének és az unalom jelentőségének felismerésére kell eljutnunk.

284


részét teszi valamely alany éber életének, mennél több újat teremt még az alany éberségi ereje, még ha abszolúte elevenebb is nála a nemi élet, mint kevésbé éber egyénnél. Azt különben, hogy a nemi szükséglet fölösleg következménye, úgy találom, számos biológus megengedi, és csodálkozom, hogy ez a körülmény nem térítette el Rignanot elméletétől. Azonban csak általában beszélnek fölöslegről, de nem mondják meg, hogy speciálisan fejlődési erőben van fölösleg, mert nem szívesen ismernek el egy belső fejlődési erőt és a fejlődést inkább a külső körülményeknek tulajdonítják. Azután, jóllehet szemmellátható az anyag, mely a nemi kielégüléssel kapcsolatban a testet elhagyja, jóllehet továbbá ez az anyag a test elhagyása után esetleg új fejlődést teremt, nem ismerik el, hogy annak ereje az őt produkáló szervezetnek is fejlődési ereje. Végre nem látják a fejlődést oly mértékben az ébrenlétben vagy a lelki életben s a fejlődés lassúdását a pubertás korában ennek az életnek lassúdásában, mint amilyen mértékben ez a mi nézetünk szerint áll. A felesleges éberségi erő elhagyja a testet. A nemi szükséglet azonban nem kiküszöbölése utáni szükséglet, hanem az a szükséglet, hogy ez az erő fölösleges volta mellett mégis valahogyan tevékenységre jusson a testben. És a nemi szükséglet kielégítése abban áll, hogy a száműzöttnek mégis tevékenységi teret nyújtunk. Erre különböző módok állnak rendelkezésre, egyikük a következő. Miután a felesleges éberségi erő az eltávolítás helyéhez közel jutott, e helyen az alany érintések által nehézségeket okoz magának, melyek a közelben levő kitaszított éberségi erőnek még alkalmat adnak ellensúlyozó munkára. Az érintésérzékletek folyamán érzett gyönyörérzés bizonyára a mellőzött éberségi erő nagy unalmára vezethető vissza, amely már az érintkezések előtt motórius természetű zavarokat okozott; de az a körülmény is figyelmet érdemel, hogy az érintéseknek az az intermittáló, ritmikus, nagy nehézségeket mutogató, de mindjárt megszüntető karakterük van, mely a művészet, a komikum és a csiklandozás területén is vidám felbuzogást okoz. Az ébrenlétre vonatkozó elméletünk szerint az éberségi erőnek azon részei, melyek az érintéseket ellensúlyozzák és a tapintási érzékleteket szolgáltatják, nem lehetnek ugyanazok, amelyek a testet elhagyják, mert hiszen ébrenlételméletünk szerint amazok jelentik, mint egyszer képezett ellensúlyozó


285

hullámok, azon érzékletek emlékezetét; és minthogy aktuálizálódnak és specializálódnak, nem is szolgálhatnak többé a szaporodás céljának. Ébrenlételméletünk értelmében az érintések a felesleges erőt szorosan a kiválasztás helyének közelébe vonják, de csak egy része használódik fel érzéklésre, a másik részt a férfi ugyanazon időben kitaszítja, mintegy megcsalva azt, a nő, aki, akár a háztartásban, ezen a téren is mindent megtart, a míg csak végleg meg nem romlik, később távolítja el. A felesleges éberségi erő tevékennyé válásának egy másik módja az, hogy más alanyba költözik. Ha a nemi érettség korába jutott alany más egyéneket „más szemmel néz”, mint addig, akkor ez azt jelenti, hogy a testében levő fölösleges éberségi erő azzal a kívánsággal nézi őket, hogy bennük munkát nyerjen, avval a kívánsággal, hogy ha már saját testét el keli hagynia, másba vonulhasson. A bátor, mozgékony, önmagát feladni kész, ébrenlétre készebb férfi éberségi-erő elhagyja eddigi helyét és az idegen alanyba költözik; a tartózkodó, gyűjtő női éberségi erő arra vár, hogy egy más egyén jöjjön hozzá. Csak elébe megy ennek, fogadja ezt. Ahhoz a meggyőződéshez, hogy a sajáton kívül más olyant testek is vannak, melyekben éberségi erő, lélek tevékenykedhetik, az éberségi erő „beérzés” (Einfühlung) útján jut el. Minden testi beérzés is azon alapszik, hogy az, ami bennünk lát, hall, egyszóval érzékel, egyszersmind az, ami testünket szervezi, alakítja, szervezetét fenntartja. Minden valamit-érzéklés változás ez utóbbi tevékenységben. Amennyiben azonban ez részben változatlanul érvényesülhet, e körülmény tudatossá válik. Például ha azt a behatást ellensúlyozzuk, amelyet egy emberi alak szemünk recehártyájára gyakorol, akkor ebben érvényre jut az a tevékenység, amelynek segítségével saját alakunkat fenntartjuk, bármennyire különbözik is e két tevékenység, mert mégis ugyanolyan alakot képez mind a kettő. Ha egy ember élő hangját halljuk, akkor a hallószervbeli megfelelő ellensúlyozásban a saját hangképzésünk mozgásai s általában összes életmozgásaink érvényesülnek. Ennek folytán azonban az az eszméletünk áll elő, hogy egy hozzánk hasonló élő, lelkes, éberségi erőtől éltetett alany áll velünk szemben. És így jut a felesleges éberségi erő oda, hogy beléje akar hatolni, ama testet meg akarja munkálni, képezni. De már a puszta beérzés is jelentős kielégítést szerez neki. Egy egész egyéniségnek ez az utánzása s vele szemben önma-

286


gának fenntartása nagyobb mérvű tevékenységet kíván meg, mint a legtöbb más foglalkozás, melyet a világ neki nyújt. Hogy tetszetős, életképes egyéneket előnyben részesít, azt nem kell megmagyarázni. Hogy olyan egyéneket részesít előnyben, melyek jellemre nézve hasonlók hozzája, csak gyengén térnek el tőle, az szintén könnyen érthető. Mindenekfelett azonban az illető egyénnek a másik nemhez tartozása az, ami kielégítést nyújt. Ez is könnyen érthető, mihelyt egyszer adott ténynek tekintjük, hogy csak a két különböző nemű éberségi erő együttmunkálkodása képes nehézségek legyőzésére, fejlődés előidézésére. Az ember ugyanis élete kezdetétől fogva nemi megéréséig mindig egyoldalúbb lesz az egyik nem értelmében. Ami a lelki oldalt illeti, a férfiegyén mind tevékenyebb, eredetibb, újítóbb, vállalkozóbb lesz. Azt lehetne hinni, hogy ez általában a kifejlődésnek következménye; ám a női egyén a megérés korában, bár bizonyos módon szintén erősebb lesz, mégis mind visszavonultabbá, zártabbá, háziasabbá, bimbószerűbbé válik. Ami a testet illeti, a férfié ez idő alatt mindinkább szögletesebb, szerszám- és fegyverszerűbb lesz, a nőé pedig, bár szintén megerősödik, teltebb, kerekebb és anyagtárszerűbb. Ha a férfi nem egyesül egy nővel, az a veszély fenyegeti, hogy nyugtalan, kalandozó ember lesz belőle, a nőt, aki nem egyesül férfivel, az, hogy kicsinyes, félénk vénleánnyá válik. Mindjobban kiderül, hogy a férfi éberségi ereje inkább az éberségi erő magát-feladó jellegét, ébren lenni tudását képviseli, a nő éberségi ereje inkább összehúzó, összetartó erejét, aludni tudását. Ezért alkalmas a nő arra, hogy utódokat növesszen magában, a férfi inkább arra, hogy értük a külvilágban hasson, teremtsen, merjen. Ha a nemi érettség korában az éberségi erőből fölösleg keletkezik, úgy ennek nagyrészben bizonyára ez az egyoldalúság, az egyik nemi jelleg megcsökkenése is az oka. Nem hogy a nemi jellemvonások, melyek a nemi érintkezésre használt anyagon kívül mutatkoznak, „másodlagosak” volnának, inkább úgy látszik, hogy ennek az anyagnak termelése annak az általános egyoldalúságnak egy másodlagos következménye. Ε felfogás szerint az ú. n. másodlagos nemi jellemvonások gyengülése kasztráció esetében arra vezethető vissza, hogy ennek folytán kevesebb használat, tér, tartály van az éberségi erő számára, és hogy ezért ez az erő nem indulhat teljes kifejlődésnek. Az a tény, hogy a nemi élet princípiuma eredetileg nem a nemi szervben székel, abban is mutatkozik,


287

hogy a libido a kasztráció után nem szűnik meg, és hogy a kasztrációnak előrehaladottabb életkorban csak csekély másodlagos következményei vannak. Ha már most a nemileg érett egyénben felkel a vágy egy másik nemhez tartozó egyénnel való egyesülésre, úgy ezen nincs mit csodálni. Felesleges éberségi ereje a másnemű egyén testi és lelki tulajdonságain beérzés útján felismeri, hogy ott van tevékenységének megfelelő tere; a férfié, hogy ott van mit ébreszteni és fejleszteni, a nőé, hogy ott féktelenség van, amit vissza és amivel szemben össze kell tartani; a férfié, hogy ezáltal maga békésebb lesz, a nőé, hogy számára új, fejlődésgazdag élet kezdődik. A mondottakból azonban maga az a tény is megérthető, hogy a nemek a fejlődésben kiegészítik egymást. Relatív egyoldalúságukban két funkciót töltenek be, melyeknek mindegyike szükséges. A nem nélküli szaporodást e felfogás értelmében úgy kell felfognunk, hogy bizonyos fajoknál e két funkció nincs meg abban a relatív elkülönítésben, mint másoknál. S ezt az elkülönítést ismét a magasabb fejlődés egyik eszközének kell tekintenünk, mint feltételét olyan fajoknak, amelyeknél az egyének egy része könnyen cselekszik, merészel, újat kísérel meg. Ε felfogás mellett a férfi mint cél, a nő mint eszköz jelenik meg, vagy a férfi mint eszköz, a nő mint eszköz eszköze, aminthogy a nő sokkal inkább látja is abban élete célját, hogy a férfiért éljen, mint fordítva.* Tételünk megerősítésére a mondottakhoz még néhány megjegyzést fűzhetünk: 1. Az imént láttuk, hogy mindegyik nem lelki tulajdonságai mennyire összhangban vannak testi tulajdonságaival. Valamivel előbb láttuk, hogy mennyire megegyezik mindegyik nem nemi viselkedése az ő lelki tulajdonságaival. Ε tekintetben még arra is rámutathatunk, hogy a nő lelki önállótlansága, simulékonysága összevág azzal a ténnyel, hogy saját testébe idegen testet vesz fel és ott ahhoz a testhez alkalmazkodva indít meg fejlő* A nemek e felfogásában, úgy találom, meglehetősen egyezem J. Arthur Thomson-nal: What determines sex, Scientia, vol. XI. No. XXIII—3,1912. Az olvasó, aki a föntebbi fajta lélektani nézések iránt bizalmatlan, ez értekezésben láthatja, hogy objektíven kutató fiziológus és biológus (és speciálisan neves szexuológus) is ugyanez eredményre jut, még hozzá az összes elméletek revideálása után.

288


dést; és rámutathatunk arra is, hogy a férfi lélek vezető, erőteljes volta azzal is egybehangzik, hogy csírázó erejének egyetlen sejtre valója idegen testben fejlődést tud megindítani. És még több más párhuzamot is állíthatnánk fel lelki és nemi vagy reproduktív sajátságok között. Végre kiemelhetjük azt, hogy már a nemi sejtek alaki és funkcióbeli sajátságai is megegyeznek az illető nem testi és lelki jellemvonásaival. Ε tények, úgy találom, mind arra vallanak, hogy az éberségi vagy lelki erő, a csírázó vagy reproduktív erő s a fejlődési erő egy és ugyanaz. 2. A csírázó és az éberségi erő azonossága kielégítő elvi magyarázatát adja azoknak az eseteknek, amelyekben szokatlan érzékletek és cselekvésmódok szolgálnak a nemi vágy kielégítésére.* Ez azonosság alapján ugyanis elvileg az éberségi erőnek valamennyi tevékenységétől elvárhatjuk ezt. Nyilvánvaló, hogy a ritkább, abnormis kielégítési módok és azon tény között, hogy az esetek túlnyomó, normálisnak minősített részében úgy a két különböző nemű egyén testi-lelki egyesülése, mint egy tapintás-érzéklet is nyújt kielégítést, elvileg mélyreható különbség nincsen. 3. Úgy vélem, hogy az éberségi és a csírázó erő azonossága a nő nemi kiválasztásának periodikus voltát is megmagyarázza. Nem ugyan a periódus hosszúságát, de magát a periodicitást. Ugyanis, ha a szervezet egyáltalán arra van beállítva, hogy éberségi erő-fölösleget termeljen, s ha alvás közben termeljük az éberségi erőt, akkor nem szorul magyarázatra, hogy az alvás és ébrenlét szabályos váltakozása mellett egy bizonyos számú ilyen váltakozás után mutatkozik a megfelelő fölösleg; az alvás és ébrenlét periódusa minden egyéb nélkül maga meghatározza a nemi periódust. Ugyane tényben e periódusnak szabálytalan életmód, izgalmak és túlfeszített munka esetén való szabálytalansága is magyarázatra lel. Mindenekelőtt meghosszabbodása, de megrövidülése is, ha megfontoljuk, hogy túlságos követelményeket a tartaléktőke felhasználásával lehet csak teljesíteni, mely, ha már egyszer hozzányúlnak, a nemi periódusnak is hasznára válhat. Ez az utóbbi körülmény talán azt a már több kutatótól figyelemre méltatott * Ezalatt nem a homoszexualitást értem, mert bár meglehetősen látom az utat, mely a fenti fejtegetésektől magyarázatához vezet, az még nem tiszta előttem. De értem körülbelül valamennyi egyéb abnormitást.


289

tényt is megmagyarázza, hogy a nemi vágy éppen rendkívül nagy tevékenység után is szokott felébredni, bár viszont — be kell vallanom — e tény egyik legerősebb nehézség e § tartalmával szemben. Lehet azonban e tény magyarázata az is, hogy ily esetekben a nemi aktus útján a szervezet a fennálló izgatottságot akarja levezetni, hogy, egészen kimerülve, aludni tudjon. Ez a hely alkalmas a következő megjegyzésre, mely általános tételünk megvilágítására szolgálhat. Mint már fentebb mondottuk, eléggé általánosan el van ismerve, hogy a szaporodást egy olyan fölösleg hozza létre, melyet az egyéni élet nem fogadhat többé magába. Már most van egy másként mutatkozó fölösleg az egyéni életben, t. i. az, amely az unalomban nyilvánul. Erről a fölöslegről a lélektan csak nagyon felületesen, a fiziológia azonban egyáltalán nem szokott megemlékezni. S mégis ezen a fölöslegen alapszik minden lelki élet. A jelen fejtegetések már most azt iparkodnak bebizonyítani, hogy a lelki életre és a nemi életre felhasznált fölösleg azonosak. Vagy helyesebben szólva azt, hogy az utóbbira ebből a fölöslegből azt használjuk fel, amit a lelki élet nem vesz igénybe, a fölösleg fölöslegét. Ez a nézet legalább egységet teremt a dologban. Gondoljuk meg, hogy a lelki fölöslegből legkülönfélébb nehézségek ellen erősítjük meg a test legkülönbözőbb részeit, hogy az eredeti tervének megfelelőleg fenmaradhasson, nyugodtan alhasson és szaporodhasson; gondoljuk meg, hogy a lelki fölösleg adja meg nekünk azt a meggyőződést, mely sehonnan másutt nem eredhet, hogy van egy jövő, és hogy minden élményünk e jövőnek megvalósításakép tudatos; és meg fogunk nyugodni abban a tanban, hogy a szervezet folytonos erősítése, a jövőről való meggyőződés és a jövő megvalósítása és a csírázás egy forrásból ered. Ε szakasz fejtegetéseit szintén azzal a megjegyzéssel kell végeznünk, hogy ébrenlételméletünk szerint az éberségi erő beérző részei nem lehetnek ugyanazok, amelyek a testet elhagyják; ehelyett azt kell feltennünk, hogy azok taszítják ezeket abba az új otthonba, amelyre ráakadtak s amelyet alkalmasnak találtak. Evvel összhangban van az a tény, hogy a nemi erő fogytával a nemi szükséglet kielégítéseképp a puszta beérzéssel könnyebben beéri az egyén, mint nemi ereje teljességében.

290


28. §. Bár, mint remélem, a 25. és 26. §§-ok logikai kényszerűséggel bizonyítják tételünket, hogy az éberségi és a csírázó erő egy, az ma mégis oly szokatlan, hogy a legkülönbözőbb ellenvetésekre kell elkészülve lennie. Ε helyen megpróbálom, hogy egy különösen vártra előre is feleletet adjak. Bizonnyal így fognak szólani sokan: abból, hogy a csíraanyag felhalmozódásával kapcsolatban lép fel a szükséglet bizonyos érzékletek és ítéletek után, még nem következik az, hogy a csíraanyag érzékel és ítél, hanem nagyon lehetséges, hogy felhalmozódása úgy afficiálja az idegrendszert, hogy ez azon szükségletnek hordozója lesz, örömöt érez ezen érzékleteken és ítéleteken, törekszik utánuk és keresztül viszi őket. Így — fogják tán mondani — az alkohol is oly módon afficiálja az idegrendszert, hogy az alany örömöt érez olyan dolgokon — pl. dőreségeken, erőszakosságokon —, amelyek iránt különben nincsen hajlandósága. A fent kifejtett elmélet értelmében az alkoholt is lelki szervnek kellene tekinteni. Midőn ez ellenvetésre válaszolok, félreértések elkerülése végett először is arra kell rámutatnom, hogy a fenti elmélet szerint is az idegrendszeren át érzékel és ítél a csírázó erő. A két felfogás között fennálló különbség ez: elméletünk szerint a kérdéses érzékletek és ítéletek azáltal jönnek létre, hogy a csírázó erő a tétlenség vagy unalom állapotát elhagyva abba az állapotba megy át, hogy az idegrendszeren át hullámokat vet nehézségek ellen, és az érzékletek és ítéletek ez alatt az állapotváltozás alatt keletkeznek; a másik elmélet szerint pedig a csíraanyag felhalmozódása csak áthangolja az idegrendszert, és az így áthangolt idegrendszer aztán maga hordozza a vágyat az érzékletek és ítéletek után és maga hozza létre azokat. Már most e két felfogás közül azért kell az elsőt elfogadnunk, mert azoknak az érzékleteknek s ítéleteknek következtében az egész processzus megszűnik, a csíraanyag egyáltalán nem okoz többé nyugtalanságot; ez t. i. azt mutatja, hogy az említett érzékletekkel és ítéletekkel a tétlen csíraanyag felhalmozódása megszűnik. Az alkoholnál másként áll a dolog. A dőreségek és erőszakosságok, melyeket az alany elkövet, nem csillapítják le a nyugtalanságot, melyet az alkohol előidéz; nagyon közvetett következményei ezek a méreg közvetlen hatásainak. Az első felfogás helyessége a másodikkal szemben egy más bizonyítékát a következő meggondolásban találja. Mindazok


291

a különös vágyak, melyeket az alkohol felkelt, arra vezethetők vissza, hogy az alkohol méreg, másszóval, hogy megnehezíti az életet. A nyomában támadó vidámság és elégedettség is onnan ered, hogy bizonyos cselekvések, melyek különben könnyű kivihetőségük miatt üresek, unalmasak, hatása alatt nehezebbek s ezért szórakoztatóbbak lesznek. Későbbi fejtegetéseink során más összefüggésben vissza fogunk térni erre. Mint már fentebb jeleztük, valamennyi inger pszihofizikus lényege abban áll, hogy nehézségek és magukkal szemben egyensúlyozásokat idéznek elő. Ezt is, mint már mondottuk, részletesen ki fogjuk mutatni. A csírázó erő felhalmozódásának azonban nem az a képe, mintha nehézség volna, hanem az, hogy felbuzogó élet; s nem maga ellen irányuló magatartást idéz fel, hanem olyan magatartást, mely szükségleteinek, mint a test egy élő része szükségleteinek megfelel. Ebben a magatartásban talál kiélésre. Mondottam e § kezdetén, hogy a most tárgyalt ellenvetésre különösen el vagyok készülve. Ε várakozásom egyik oka abban áll, hogy a fiziológiában — mint már említettem — gyakran találkozunk azzal az előadással, mely szerint a nemi szükségletben a nemi anyag mint „inger” hat az idegrendszerre s ilyen úton idézi elő az egész test nemi izgatottságát. Lehet-e azonban hinnünk, hogy a nemi anyag szerepe e megrázkódtatásban olyan, mint egy levegőhullámé, mely hallószerveinkhez ütődik, vagy egy illanó anyagrészecskéé, mely szaglószerveinket érinti, és így tovább? Nem elég, hogy élettelennek fogják fel az érzéklési folyamatot, még azokra a folyamatokra is kiterjesszük-e ezt a felfogást, amelyekben a halott ingerek, az élet akadályai hiányzanak, ahol minden él? Szabad-e ezeket a folyamatokat ily módon magyaráznunk? Ebben az összefüggésben helyén lesz megemlékezni némely tintahalfajta (argonauta, philonexisek) nemi érintkezésének módjáról. Ezeknél a nyolckarú állatoknál egy kar „ondóval megrakva leválik a hím testéről, mint önálló állat úszkál egy ideig, míg egy nőstényt nem talál, melynek köpenyüregébe benyomul. Nem csoda, hogy e karokat azelőtt teljes állatoknak hitték, a tintahal-nőstényen élősködőknek, később meg a hímet látták bennök.” Az állattani munka, melyből e leírást veszem,* * Hesse und Doflein, Tierbau u. Tierleben, I., 1910, S. 467.

292


„egészen csodálatos folyamatnak” nevezi a leírt tényt, mert egy ilyen karon az idegrendszer nem fejlettebb mint a többin; hogy mi vezeti útján, rejtély?” Tudjuk: a dolgok csak addig rejtélyesek, a míg a mi elméleteink rosszak. Vajjon nem mutatja-e talán a felhozott tény is, hogy a nemi aktust irányító lélek nem az idegrendszerben van, hanem magában a csíraanyagban? 29. §. Nem egy olvasó, akik az e fejezetben foglalt megokolás nyomása alatt talán meg fogja engedni, hogy a csírázó erő a nemi szükséglet kielégítése folyamán lelki működést végez, valószínűleg hozzá fogja tenni, hogy ebből még nem következik, hogy ez az erő máskor is végez lelki funkciókat, vagy épen hogy csak az végez, hogy éberségi erő és csírázó erő azonosak. Ez ellenvetésre a következővel felelek, ami különben csak ismétlése a III. fejezetben mondottaknak: Hát hol találjuk másutt az éberségi erőt, hol találjunk egy a csírázó erőtől különálló éberségi, eszmélő szervet? Mindenki egyetért abban, hogy az agyvelőnek az a működése, amelyet ma föltesznek, hogy t. i. ingerek felizgatják, ezek az izgalmak összekapcsolódnak, nyomokat hagynak, pályákat kicsiszolnak — mindenki egyetért, mondom, abban, hogy ez a működés mindmáig nem tudta megmagyarázni a gondolkodást, ezt az élő képződést, fejlődést; nincs is voltaképp senkinek reménye, hogy ez utón valaha magyarázatát megtalálják; csak azért ragaszkodnak ahhoz a föltevéshez, mert jobbat nem találnak. A csíraanyagból kiinduló kifejlődése egy szervezetnek ellenben olyan történés, mely egészen párja a gondolkodásnak. Az eszméletnek nem lehet oly szerve, mint az emésztésnek vagy a lélekzésnek. Az eszmélet nem funkció. Mennél többször végeztetik egy működés, annál kevésbé marad eszméletes; az eszmélet oly funkció lenne, mely a gyakorlással mind rosszabbul sikerül. A funkció az az objektív történés, mely mind mehanikusabbá válik; az eszmélet nehézséget, szervezetlenséget jelent; az eszmélő élet arra tör, hogy e nehézség, az eszmélet maga megszűnjön. Az eszmélő élet szervképzés az agyvelőben, aminek nem lehet az agyvelő úgy szerve, mint ahogy a gyomor vagy a tüdő az emésztésnek vagy a lélegzésnek. Az eszmélő életnek, ennek a fejlődésnek, az élet végéig az a szerve, ami — a meddig éppen fejlődésük tart — a gyomor és a tüdő fejlődésének szerve. Ez a szerv pedig az eredetileg


293

adott, már a csírában benn volt dispozició. Az eszmélő életben az élet végéig az és csak az érvényesül, az élet előrehaladtával mindig az érvényesül belőle, ami addig még nem aktualizálódott. Bezárom e fejezetet megemlítésével valaminek, amit egy e napokban megjelent folyóiratban olvastam. Léri és Vurpas leírják azokat a tapasztalataikat, melyeket foetalis meningitis folytán tökéletesen agyvelőtlenül és nyomorék gerincvelővel született gyermekeken tettek. Ily gyermekek 2—6, sőt néha 8 napig is elélnek. A nevezett kutatók e gyermekeknél kétségtelenül megállapítottak tapintási, hő- és fájdalomérzéklést és spontán célszerű mozgásokat. Vizsgálódásaikból azt a következtetést vonják le, hogy „1. bár az agyvelő hiánya súlyosan zavarja az összes életműködéseket, azok a jelenségek, melyeket eddig kizárólag tőle függőknek tekintettek, t. i. a lelkiek, talán nem oly teljesen és föltétlenül függnek tőle, mint ahogy gondolják; 2. hogy az agyvelő ugyan a szervezet szabályos tökéletességéhez szükséges készülék, de azért hiányával megfér még valamilyen megcsökkent psziho-fiziológikus élet”. Evvel befejeződik a töredék, amelyet készülő munkámból a „Huszadik Század”-ban közölhetek. Az előadottak egy kiegészítését a netalán érdeklődő olvasó a „Nyugat” 1912. dec. 16-iki és 1913. január 15-iki számaiban találhatja két cikkben, melyeknek címei: „Érzéklés és ébredés” és „Érzéklés és felfogás.” * Journ. f. Psychologie u. Neurologie Bd. 19. Ergänzgsh. 1. p. 383.

Rédei József: A többségi választási rendszer csődje parlamenti választásoknak rendszere az európai államokban a XIX. század végéig általában a többségi elven épült fel. A parlamenti választásoknak többségi rendszerét (Mehrheitswahlsystem, Système de representation majoritaire) több mint egy évszázadon keresztül a parlamentarizmus egyik alapvető megingathatatlan dogmájának s a demokrácia természetes folyományának tekintették. A többségi rendszer lényege az, hogy a kerületenként történő parlamenti választások eredményét a leadott szavazatok többsége dönti el. A többségi rendszer egyaránt alkalmazható egy és többképviselőjű kerületekre is. A többségi rendszer lényege szempontjából azután egészen mellékes az, hogy a megválasztáshoz a leadott szavazatoknak abszolút többsége szükséges-e avagy elegendő a relatív többség is. Ez csak a többségi rendszeren alapuló választások okozta aránytalanságok kisebb vagy nagyobb fokára bír befolyással. A többségi rendszerből következik, hogy a kerületek kisebbségi pártjai nem küldhetnek képviselőket a parlamentbe. A többségi rendszeren alapuló választási küzdelem eredménye az, hogy egy párté a teljes diadal, míg a többieké a teljes bukás. A többségi rendszernek ez a jellege a legsúlyosabb közéleti visszásságok forrása s a demokratikus eszmének legnagyobb veszedelmét rejti magában. 1. Többségi választási rendszer mellett megtörténhetik az — s ez még a legkisebb baj —, hogy a képviselők nagy részét egy egész jelentéktelen kis többség választja meg. Az 1910. évi francia választások alkalmával 67 képviselő 300-nál kisebb többséggel választatott meg, míg a 600-nál kisebb többséggel megválasztott képviselők száma 150 volt.* 2. Megtörténhetik az is, hogy a megválasztott képviselők nem is nyerik el a szavazatok többségét s hogy ilyképpen a kisebbség választja a képviselőket. Szolgáljanak példákul erre nézve ugyancsak az 1910. évi francia választásokból merített következő esetek: A toulouse-i első kerületben a szocialista * Lachappelle: La representation proportionnelle en France et en Belgique. Paris, Alcan, 1911. 20-30 1.

Rédei: A többségi választási rendszer csődje

295

jelölt 7694 szavazattal lett megválasztva, míg radikális és progresszista ellenfeleire együttvéve (6738+3737)=10475 szavazat esett. A vendôme-i kerületben a független szocialista jelölt 8111 szavazattal választatott meg, a két ellenfelére esett összesen (7146+4537)=11683 szavazattal szemben stb. stb.* 3. Tekintettel arra, hogy a többségi rendszer mellett 1 szavazattöbbség is elegendő a megválasztáshoz, tehát 1 szavazat hiánya is bukást jelent s tekintettel arra, hogy gyakran a kisebbség választja a képviselőket, természetes, hogy a választások eredménye nem tünteti fel híven az ország pártjainak tényleges erőviszonyait s így az egyes pártokra leadott szavazatok összege és az egyes pártokra eső mandátumok száma között a legnagyobb aránytalanságok merülhetnek fel s megtörténhetik az is, hogy a választópolgárok kisebbsége által választott képviselők alkotják a parlamenti többséget. Ennek a lehetősége annál nagyobb, minél nagyobb aránytalanságot tüntet fel a választó kerületek beosztása. Franciaországban 1881-ben a megválasztott képviselőkre leadott szavazatok az összes szavazatok 45%-át tették ki.** Hollandiában 1886-ban a liberálisok 47,613 szavazattal 47, — míg a konzervatívok 53,826 szavazattal csupán 39 mandátumot kaptak.*** Az északamerikai Egyesült Államokban az 1884. évi kongresszusi választások alkalmával a republikánusokra leadott szavazatok az összes szavazatok 48%-át, az általuk elnyert mandátumok pedig a mandátumok 68%-át tették ki.† Az 1892. évi kongresszusi választásoknál a demokraták az összes szavazatok 47,2%-ával a mandátumok 59,8%-át nyerték el.†† Az 1894. évi választás republikánus többséget adott +134 mandátummal. Ennek a többségnek arányos választás esetén kisebbséggé (— 7) kellett volna átalakulnia.††† Angliában az 1886. évi választások alkalmával a liberálisok 54.817 szavazattal kaptak többet mint a konzervatívok, mégis ez utóbbiak nyerték el a mandátumoknak nagy többségét. A liberálisokra 283 — a konzervatívokra 387, tehát 104-el több mandátum esett.* Az 1905. évi magyarországi képviselőválasztások alkalmával a Kossuth-párt 267.866 szavazattal 165 mandátumot, míg a szabadelvű-párt 272.448 szavazattal csak 159 mandátumot * u. o. 30—33. 1. ** Goblet d'Alviella: La representation proportionnelle en Belgique, Paris-Bruxelles, 1900., 4. 1. *** Goblet d'Alviella, i. m. 5. 1. † Goblet d'Alviella, i. m. 5. 1. †† Humphreys: Proportional representation, London, Methuen & Comp. 1911. 26. 1. ††† u. o. * u. o. 329 1.

296


nyert el. A magyarországi 1910. évi képviselőválasztások alkalmával a nemzeti munkapárt 379.888 szavazattal 255 mandátumot nyert el, míg a többi pártok 427.737 szavazatára csak 158 mandátum jutott. Hogy a többségi rendszer mellett nemcsak szórványosan fordulhat elő az az eset, hogy a választók többsége az, mely nincs képviselve, azt a Franciaországban 1876-tól 1906-ig lefolyt választások adatait feltüntető következő kimutatás is igazolja.*

Év

Képviselt választók

Nem képviselt választók

1876

4,458.584

5,422.283

1877 1881 1885 1889 1893 1898 1902 1906

5,059.106 4,567.052 4,042.964 4,526.089 4,513.511 4,906.000 5,159.000 5,209.606

5,048.551 5,600 000 6,000.000 5,800.000 5,930.000 5,633.000 5,818.000 6,383.852

Érdekes példái a választási aránytalanságoknak az 1910. decemberi sheffieldi választás eredményei: Kerület Attercliffe Brightside Central Eccleshall Hallam

Ministerialis Unionista Ministerialis szavazatok szavazatok többség 6532 5354 1178 5766 3902 1864 3271 3455 — 5849 6039 — 5593 5788 —

Unionista többség — — 184 190 195

27.011 24.538 2473 — Dacára annak, hogy a kormánypártnak egy kerületbeli többsége önmagában is nagyobb volt, mint az unionistáké 3 kerületben együttvéve, a kormánypárt mégis csak 2 mandátumot kapott, míg az unionisták 3-at.** Hogy a többségi rendszer mellett minő aránytalanságok fordulhatnak elő a pártok számereje és az egyes pártok között elnyert mandátumok közt, azt az 1904. évi olasz választások eredménye is mutatja.*** Pártok Monarchisták Radikálisok Republikánusok Szocialisták Klerikálisok

Szavazatok 954,322 100,440 63,425 317,790 10,848

Mandátum 401 32 24 29. 3

* René Paquet: Expose théorique et pratique de la representation proportionnelle Paris 1910. 20. 1. ** Humphreys i. m. 23. 1. *** Caetani: La riforma elettorale, il sistema proporzionale e l'evoluzione del parlamentarismo. Roma, 1909. 126 -127 1.


297

A többségi rendszerrel együtt járó aránytalanságokat az 1885—1910. évig lefolyt angol alsóházi választások eredményeit feltüntető alábbi táblázat is fényesen illusztrálja.* Általános választások 1885 1886 1892 1895 1900 1906 1910 január 1910 dec.

Mandátumtöbbség Liberális Konzervatív Liberális Konzervatív Konzervatív Liberális Liberális Liberális

158 104 44 150 134 356 124 126

Szavazat-többség Liberális Liberális Liberális Konzervatív Konzervatív Liberális Liberális Liberális

564,391 54,817 190,974 117,473 157,417 901,017 495,683 355,945

Mindenekelőtt is szembeötlő, hogy az 1886. évi választások alkalmával dacára annak, hogy a liberálisok nyerték el a szavazatok többségét, mégis a konzervatívok óriási (104) mandátumtöbblettel tettek szert a parlamenti többségre. 1892-ben a liberálisok 190.974 szavazattöbbséggel csak 44 mandátumtöbblethez jutottak, míg 1895-ben a konzervatívok 117.473, tehát sokkal kisebb szavazattöbbséggel 150 mandátumpluszt értek el. 1900-ban a konzervatívok dacára annak, hogy közel 40.000 szavazattöblettel gyarapodtak, mégis 16 mandátumot veszítettek. Az 1910. decemberi választások alkalmával a liberálisok annak ellenére, hogy az 1910. januári választásokkal szemben közel 150.000 szavazatot veszítettek, mégis két mandátummal gyarapodtak. Az 1884—1912-éig terjedő esztendőkben lefolyt németországi birodalmi gyűlési választások eredményeinek a két legnagyobb pártra vonatkozó alábbi adatai is érdekes példáit szolgáltatják a többségi választási rendszerrel együtt járó aránytalanságoknak.** Centrum

Szociáldemokrata párt

Év Szavazat 1884 1887 1890 1893 1898 1903 1907 1912

1.282,000 1.516,200 1.342,100 1.468,500 1.455,100 1.875,300 2.179,800 1.996,800

Mandátum 99 98 106 196 102 100 105 90

Szavazat

Mandátum

550,000 763,100 1.427,300 1.786,700 2.107,100 3.010,800 3.259,000 4.250,400

24 11 35 44 56 81 43 110

A többségi rendszer aránytalanságai mellett tesz bizonyságot az 1872—1898. években lefolyt belgiumi választások eredményeit feltűntető alábbi táblázat is, amelyben a tényleges * Humphreys i. m. 19. l. ** Statistisches Jahrbuch für das Deutsche Reich. 1912, 327. 1.

298


eredmények szembe vannak szertől várható eredményekkel:*

állítva az arányos választási rend-

A mandátumok arányos felosztása

Mandátumok száma Év Klerikális

Antiklerikális

Klerikális

Antiklerikális

1870

70

52

67

57

1872 1874 1876 1878 1880 1882 1884 1886 1888 1890 1892 1894 1896 1898

43 26 42 18 40 17 67 34 44 29 92 107 72 40

20 30 21 48 26 50 2 38 2 40 60 45 5 35

41 30 33 27 32 34 42 44 26 35 80 86 47 36

22 32 30 37 34 35 27 28 20 34 72 66 28 39

4. Minthogy a többségi rendszer mellett gyakran csak egy szavazattól függ a választás sorsa, a kerületekben valóságos szerencsejátékká válik a választás, noha a hivatalos apparátus minden tőle telhetőt megtesz, ott ahol ez lehet, a szerencse korrigálására. De ha a kerületekben égy vagy csak aránylag kevés szavazat dönti el a választás sorsát, akkor a parlamenti többség sorsát is néhány szavazat döntheti el s megtörténhetik az, hogy néhány száz szavazatnyi eltolódás folytán az eddigi parlamenti többségből kisebbség lesz, még akkor is, ha az országban jelentékeny többséggel bírna; ami oda vezethet, hogy a választási harcok szeszélyes hullámai egyszer az egyik, másszor a másik pártot dobják a felszínre. Igaz, hogy a parlamentáris váltógazdaságot a parlamentarizmus egyik főkövetelményének szokás tekinteni s ha ezt helyesnek is ismerjük el, a parlamentáris váltógazdaságot egészséges tünetnek csak akkor lehet tekinteni, ha az a reális erőviszonyokat juttatja kifejezésre s nem a puszta szerencsének a megnyilatkozása. A parlamentáris többségek változása mindig az ország életébe mélyen benyúló változásokkal szokott járni s ha az egymást felváltó pártokat nagy elvi ellentétek választják el egymástól, a hatalomcsere erős megrázkódtatásokkal járhat — különösen akkor, ha nem a tényleges párterőviszonyok változása idézte elő a többségi pártoknak az uralomban való cseréjét. A törvényhozási periódusok rövidsége még inkább fokozhatja a folytonos rezsimváltozások visszásságait. A többségi rendszernek szerencsejátékszerű jellege a * Barthélemy: L'organisation Paris, 1912. 520. 1.

du

suffrage

et

l’expérience

belge.


299

parlamenti nívót is veszélyezteti, mert a többségi rendszer mellett a pártvezérek megválasztása is tisztára a szerencse dolga, mert könnyen megtörténhetik, hogy épen a szükséges szakismeretekkel rendelkező, kipróbált és tapasztalatokban gazdag egyének helyét hozzá nem értők foglalják el.* Az a körülmény pedig, hogy a többségi rendszer egyszer az egyik, másszor a másik pártot juttatja többségre, a kormányzásnak bizonyos mértékben szükséges stabilitását veszélyezteti. 5. A többségi rendszeren alapuló választások szerencsejátékszerű volta mellett meg van a lehetősége annak is, hogy valamely párt egyáltalán nem jut mandátumhoz vagy csak oly kevéshez, mely a parlamentáris kontrolt lehetetlenné teszi. Az 1876. évi genfi grand conseil választások alkalmával 104 mandátum közül 100 jutott a radikális pártnak, míg 1878-ban az ellenpárt kapott 100-nál több mandátumot. 6. A többségi rendszer lehetővé teszi, hogy egyes vidékeken a kisebbségi pártok teljesen kizárassanak a parlamenti képviseltetésből. Pl. az 1910. januári angol alsóházi választások alkalmával Skóciában az unionisták 255.589 szavazattal 9 mandátumot kaptak, míg a liberálisok 352.334 szavazattal 59-et. Az unionisták a 9 mandátumot összesen 3156 szavazattöbbséggel szerezték meg. Csak 1600 unionistának elpártolása kellett volna ahhoz, hogy az unionista párt Skóciában ¼ milliónyi szavazója dacára se jusson egy mandátumhoz sem. Ugyanezen választások alkalmával a liberálisok Surrey, Sussex és Kent grófságokban 134677 szavazattal egy mandátumot sem tudtak elnyerni. Déli és nyugati Írország kisebbségi pártjai 1885—1911-ig egyáltalán nem voltak képviselve az angol alsóházban. Az 1906. évi választások alkalmával a walesi unionisták 17 kerület közül egyben sem tudtak mandátumhoz jutni, noha 52.637 szavazatot kaptak a liberálisok 91.620 szavazatával szemben; 13 kerületben az unionisták nem is állítottak jelöltet s így egész Walesben egyetlenegy mandátumhoz sem jutottak.** A kisebbségek kizárása vagy azok teljes politikai passzivitását vagy a faji, vallási, nemzetiségi ellentétek kiélesedését vonja maga után. Humphreys szerint a többségi választások rendszere vezetett az Írországi nacionalisták és unionisták közötti ellentétek elmérgesedésére s ugyancsak a többségi választások rendszerének tulajdonítja Anglia és Wales egységességének tökéletlenségét.*** A kisebbségi pártok kizárásának romboló hatására, a nemzetiségi kérdésnek a többségi választások rendszere okozta elfajulására klasszikus például szolgál Belgium: „A négy északi tartományt — írja Barthélemyi† — majdnem kizárólag a kelta * Humphreys i. m. 58—60 1. ** Humphreys i. m. 21—22 l. *** Humphreys: i. m. 56-57 1. † i. m. 628 1.

300


eredetű, franciául beszélő wallonok lakják. A germán eredetű s a királyság lakóinak valamivel többet mint a felét kitevő flamandok a déli öt tartománynak a lakói. A többségi rendszer uralma alatt a flamandokat majdnem kizárólag katholikus pártiak, a wallonokat pedig csak liberálisok és szocialisták képviselték. A flamandok földművesek, a wallonok iparosok és bányászok. A wallon területen is voltak katholikusok s a flamandok között is liberálisok. De a többségi rendszer teljesen tönkre tette a kisebbségeket. A flamand ellensége lett a wallonnak és viszont. Ez volt az, ami a pesszimistákat azzal az aggodalommal töltötte el, hogy a belga-holland szakadással analóg, újabb szakadás veszedelme fenyegeti az országot.” 7. A többségi rendszer melegágya a választási korrupciónak. Ha a választási küzdelem csak teljes bukással vagy teljes diadallal végződhetik, ha csak néhány száz szavazatnyi eltolódástól függ a hatalom birtoka vagy ennek elvesztése, akkor az uralmon levő párt a hivatalos presszió minden eszközét fel fogja használni arra, hogy a hatalmat továbbra is kezében tartsa. A többségi rendszer mellett minden szavazatnak nagy lehet az értéke s szinte provokálja a megvesztegetés lehetőségét és a szavazatok árúbabocsátását. 8. A többségi rendszer a választási küzdelmek elvadulásához vezetett. Ott ahol néhány szavazat dönt a pártok léte vagy nem léte felett, a választási harcnak szükségképen a létért folyó küzdelem kezelhetetlenségével kell lefolynia. A többségi rendszer alapján lefolyó választásoknál az egymás becsületében való gázolások és a legsúlyosabb atrocitások napirenden vannak. A gyűlölködésnek magasra csapó hullámai a választási harc után sem tudnak teljesen lecsillapulni s a gyűlöletnek s a boszúvágynak az érzete továbbra is benne él a legyőzöttek lelkében, úgy, hogy a többségi rendszer a választási küzdelmek tömegpszichológiai rendellenességeit valósággal krónikussá teszi. 9. A többségi rendszer a kerületi törzsfőnökök és klikkek tirannizmusára vezet, mert a többségi rendszer mellett csak a nagy pártok szállhatnak a siker reményével harcba s így az elégedetlenek kis csoportjainak a reménytelenség keserűségével kell a pártköteléket tűrni vagy teljesen félreállani. 10. A többségi rendszer az új eszmeáramlatokat nem engedi szóhoz jutni a parlamentekben s az új eszmék híveit a katakombákba zárja vagy az utcára kergeti, ami a kölcsönös megértésnek legnagyobb akadálya s a forradalom lehetőségét magában rejtő nagy feszültségek okozója szokott lenni. 11. Tekintettel arra, hogy a többségi rendszer lehetővé teszi azt, hogy a választók kisebbsége által választott képviselők alkotják a parlamenti többséget, ez a parlamenti kisebbségnek állandó jogcímet szolgáltat az obstrukcióra, mert a kisebbség joggal hivatkozhatik arra, hogy az obstrukcióval a többségi elvet akarja jogaihoz juttatni s hogy a parlamenti többség csak a választók kisebbségét képviseli. Az arányos


301

képviselettel a kisebbségi pártok obstrukciójának jogcíme is megszűnnék. „A proporcionalitás behozatala esetén — mondja Klöti — az extrém kisebbségek nem játszhatnak a vértanúk szerepét s nem folytathatnának obstrukciós politikát azon ürügy alatt, hogy a nép többsége áll mögöttük. Azon panaszuknak, hogy a választások alkalmával semmibe se veszik őket s a háttérbe szoríttatnak, nem volna többé alapja s kénytelenek volnának szorgalmas és tehetséges képviselők útján legitim módon küzdeni követeléseik érvényesítéséért; de a többség is ugyanezen kényszer alatt állana.” * A többségi választási rendszernek ezek a visszásságai a többségi elv téves alkalmazásának az eredményei. A többségi elvet a francia forradalom hagyta örökségül az új demokráciákra, melyek azt minden kritika nélkül alkalmazták az állami élet mindazon vonatkozásaiban, ahol az összesség akaratának megállapítása válik szükségessé. A francia forradalom az autokráciát és az oligarchiát megdöntötte s helyükbe a nép uralmát állította. A nép akarata legyen a döntő az állam életében. Azonban a nép is külömböző felfogású és külömböző akaratú egyénekből áll. Ha minden egyes állampolgár akarata önállóan érvényesülhetne, ez anarchiára vezetne. Kell tehát egy módnak lenni, mely az összesség akaratának megállapítását lehetővé teszi. A gyűlöletes oligarchia idejében egy kis embercsoportnak, a nép egy elenyésző kisebbségének az akarata volt az irányadó s így az oligarchia természetéből merített mintegy argumentum a contrario-ból kifolyólag természetesnek látszott az a gondolat, hogy most már ne a kisebbségnek, hanem a többségnek az akarata legyen az irányadó a milliók sorsának intézésénél.** Ez a gondolat teremtette meg a demokráciának legalapvetőbb s dogmává erősödött ,azt a fikcióját, hogy a többség akarata — az egésznek akarata. És ez helyes is, akkor, ha valaminek elhatározásáról, döntésről van szó, mert kell egy olyan modus vivendi-nek lenni, melynek segítségével a nép akarata megállapítható. De teljesen elhibázott dolog és a demokrácia alapeszméjének félreértésén alapult a többségi elvnek a parlamenti választásokra való alkalmazása. A többségi rendszer mellett, amint láttuk, a választópolgárok kisebbségének szavazatai is megteremthetik a parlamenti többséget. De akár képviseli a parlamenti többség a választók többségét, akár nem, kétségtelen az, hogy a többségi rendszer mellett a választók óriási tömegei a parlamentben való képviseltetésből ki vannak zárva s így a többségi rendszer a képviseltetésből kizártak választói jogát hatékonyságától teljesen megfosztja, azt nullifikálja s így végeredményben a képviseletből kizárt választók tényleges hely* Klöti: Die Proportionalwahl in der Schweiz. Zeitschrift für schweizerische Statistik. 1901. 220. 1. ** Cahn: Das Verhältnisswahlsystem in den modernen Kulturstaaten Berlin, 1909. 68 1.

302


zetét azonossá teszi a választói jogból kizártak helyzetével. Egy olyan parlamentben azonban, melyben akár azért, mert az állampolgárok nagy tömege nem bír választójoggal, akár azért, mert abban a választópolgároknak egyik fele vagy felét megközelítő része képviselettel nem bír: a nép vagy mondjuk a választói testület valóságos többségének akarata sohasem juthat kifejezésre. Az ilyen parlamentekben még a legszélesebb körű választói jog mellett is legfeljebb csak a képviseltek többségének az akarata érvényesülhet és sohasem az összes választók többségének akarata, sőt gyakran előfordulhat az is, hogy épen a választók kisebbségének képviselőiből kialakuló többség kezében van letéve a döntés joga. Ez pedig nem más, mint a demokratikus eszméknek a szatírája, ami a demokrácia egyik alapvető elvének, a többségi elvnek a teljes diszkreditálására vezetett. A többségi elv fikciójának a döntésekre, elhatározásokra való alkalmazása egy olyan szükséges expediens, amely nélkül köztestületek eredményes működése el sem képzelhető. De a többségi elvnek a döntésekre való alkalmazása, mint láttuk, csak akkor lehet a reprezentatív demokráciákban eleven valóság, ha a döntésben a választóknak politikai létjogosultsággal bíró minden csoportja képviselői útján részt vehet. A politikai létjogosultság határát az összes szavazók és képviselők arányosságát kifejező minimális választói erőegység határozza meg. A többségi választási rendszer a választóknak közös érdekek vagy szempontok köré való természetes csoportulására egyáltalán nincsen tekintettel s a többségi elv fikcióját egy másik fikcióra: a kerületek homogenitásának a fikciójára építi fel. A föltevés az, hogy a kerületek földrajzi egységében a kerületi lakosság érdekeinek az egységessége is benrejlőnek tekintendő. Egységes érdekűek akaratát pedig egyedül a többségi elv alapján lehet megállapítani. De a kerületek lakosságának érdekközösségéről a mai társadalmi és gazdasági viszonyok mellett beszélni nem lehet. „A modern forgalmi viszonyok — mondja Cahn — a modern szabad költözködés, a modern kapitalizmus, a nagyipar és nagykereskedelem, a városok hatalmas föllendülése, a régi vidéki kerületek eliparosodása, a függő helyzetben lévő és kezük munkájából élő emberek elszaporodása s evvel kapcsolatban a szociális osztályellentétek kiéleződése az állampolgárok túlnyomó részét összevissza kavarták. A mind határozattabban kidomborodó politikai harc, a lakosságnak már nemcsak egy részére szorítkozó harca a vallási és világfelfogásbeli különbségeknek, a társadalmi felfogások különbözősége a szellemi élet összes területein erős ellentéteket hozott létre. A földrajzilag körülhatárolt kerületek vallási, politikai és gazdasági egységessége ilyképen romokban hever. A hivatások, a politikai és vallási meggyőződések s a társadalmi hovatartozandóság különbözőségeit ma erősebben érzik, mint a területi és faji ellentéteket, az osztályhoz tartozás, a világfelfogás közös kötelékei erősebbek mint a közös


303

szülőföldnek és leszármazásnak a kötelékei. Ezen közös érdekek közül egyiknél az egyik, másiknál egy másik kelti fel az összetartozás érzetét. A közös valamennyiben az, hogy ezen érdekek egyike sem lokális természetű.”* A többségi elv fikciója tehát azon a másik fikción épül fel, hogy a választókerületek földrajzi egységével a választók érdekközösségének egysége is találkozik, noha a kerületek keretén belül élő választókat a legkülömbözőbb érdekek ellentétei választják el egymástól s a kerületi határok az országban szerte-széjjel szórt közös érdeküeket meggátolják abban, hogy erőiket egyesítve valóságos számerejüknek megfelelő helyet foglalhassanak el ott, ahol az ő sorsuk felett is döntenek. A többségi elvnek ilyen irreális alapon való alkalmazása nemcsak a valóságos többségi akarat jogos megnyilatkozásának áll útjában, hanem az egyes kerületek kisebbségeinek választói jogosultságát is teljesen illuzóriussá teszi. A parlamentarizmus meghamisításában a kerületek geográfiai egységének a választók érdekközösségével való összezavarásán kívül egy másik fogalomzavarnak is nagy része van. Ez a választói jognak (droit de vote) és a képviseltetéshez való jognak (droit de representation) egymástól való különválasztása. Amott egy fiktív egységről, itt egy egységnek hamis bifurkációjáról van szó. Victor Considérant — Fourier tanítványa — volt az, aki erre a 19. század negyvenes éveiben először rámutatott.** Amikor a reprezentatív demokrácia sarkalatos követelménye az, hogy az összes polgároknak beleszólásuk lehessen a törvényhozásba, ez a beleszólási jog csak akkor lehet eleven valóság, ha az összes polgároknak, vagy legalább is technikailag elérhető legmagasabb számuknak módjukban áll befolyást gyakorolni a törvényhozó testület összeállítására, vagyis akkor, ha a választói jog kereteibe a képviseltetéshez való jog önt eleven tartalmat. Az általános választójognak a demokrácia eszméiben gyökerező igazi értelme csak akkor van, ha abba az általános képviseltetés (representation universelle) fogalmát benrejlőnek tekintjük. Csak az az igazi demokrácia, ahol a legszélesebb körű választói jog a legszélesebb körű képviseltetési joggal párosul. A többségi elven felépülő parlamenti választásoknak a rendszere azonban, amint láttuk, teljesen illuzóriussá teszi az általános választójognak igazi értelemben való megvalósítását, a többségi rendszer legnagyobb akadálya a demokratikus elvek érvényesülésének s a többségi elvet magával a többségi elvvel üti agyon. A többségi elvnek téves alkalmazása volt tehát az, amely a parlamentarizmust válságba sodorva, szálló igévé tette a parlamentarizmus csődjét, pedig nem a parlamentarizmus, hanem a többségi választások rend* Cahn: i. m. 59-60 1. ** Klöti: i. m. 164.

304


szere az, ami csődöt mondott. Nem a többségi elv ledöntéséről, hanem a többségi elv igazi érvényesüléséről és vele együtt a parlamentarizmus igazi rendeltetésének való visszaadásáról van szó. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha az összes választók szavazatainak hatékonysága biztosíttatik, ha az összes pártok vagy választási csoportoknak mód nyújtatik arra, hogy valóságos erőviszonyaiknak megfelelő arányossággal foglaljanak helyet a törvényhozásban, ha a többségi elv rideg dogmatizmusa helyett, azt tekintjük a parlamentarizmus alapvető fundamentumának, amit Ernest Naville úgy fejezett ki, hogy: la majorité est le principe des decisions, la proportionnalité est le principe de la representation.* * Jean Paul Laffitte: Le paradoxe de l’égalite et la representation proportionnelle. Nouvelle edition. Paris, Hachette, 1910. 168. 1.

HATÁRKÉRDÉSEK

Kammerer Pál (Bécs): A szerzett tulajdonságok átöröklése és annak szociológiai jelentősége* arwin óta a keletkező és elmúló nemzedékekben az újnak és a réginek, a hasonlónak és különbözőnek változásait a következő törvényszerűségek szerint történőknek tekintik: Az életkörülmények ingadozásai, amelyeknek behatása alatt valamely lény kifejlődik, megváltoztatják úgy külsejét, mint szokásait. Ezen változások többsége hajlamos arra, hogy örökletessé váljék, vagyis ismétlődjék a megváltozott egyének utódaiban. Néha az életkörülmények hatása alatt kikényszerített változások eleve célszerűek: ez áll különösen azokra, amelyeket valamely szükséges tevékenység gyakorlása hozott létre (funkcionális, aktív alkalmazkodás). Más változások ellenben közömböseknek, vagy károsaknak bizonyulnak; ez áll gyakorta azokra, amelyek az élő anyag egyszerű fizikai-kémiai reakciói a külső világ behatására (közvetlen, passzív alkalmazkodás). A hasznosságuk szerint csoportosított változások: a hasznosak, közönbösek és károsak között, válogat most már a létért való küzdelem; ennek csak a hasznosak és a közömbösek egy része áll ellen állandóan, míg ellenben valamely tulajdonság és annak birtokosa annál gyorsabban pusztul ki, minél inkább közeledik az egyszerű haszontalanságtól az ártalmas tulajdonságok felé. Ez magyarázza az élőlényeknek általában célszerű berendezkedését és a fajok felfelé haladó fejlődését az egyszerűtől a mind bonyolódottabb szervezettség felé. Mindjárt bevezetőül meg akarom jegyezni, hogy a legtöbb, elfogulatlanul megítélt eredmény, amelyet a tudomány Darwin óta oly gazdagon mutathat fel, arra szorít bennünket, hogy kitartsunk Darwinnak ezen az eredeti álláspontján, amely a kiválasztásnak negatív, elimináló, de nem pozitív, teremtő szerepet tulajdonít. Darwin tántoríthatatlanul hitt az egyén által újonnan megszerzett tulajdonságok átörökölhető* (Szerző előadta a Társadalomtudományi Társaságnak 1912. dec. 12. felolvasó ülésén).

306

Kammerer: A szerzett tulajdonságok átöröklése

ségében (1. ábra): a józan emberésznek is megfelelő, ha az állatnak vagy növénynek a testét egységesnek, összetartozónak tekintjük, amelyen egyetlen rész sem élhet át semmi olyast, amit az összes többi részek ne élnének át vele együtt, beleértve tehát a szaporodás szerveit is, amelyeknek feladata az átélteknek továbbadása a következő nemzedékre. 1882-ben azonban megjelent Weismann tollából egy értekezés, amelyet később sok hasonló követett s amelynek Az átöröklés volt a címe. Ε szerint a növénynek, az állatnak a teste mégsem egészen egységes valami, mert vannak olyan részei, amelyek a külvilág átalakító változásaiból semmit sem éreznek meg (1. ábra V). Ezek csudálatosképpen éppen azok a

1. ábra. Séma a testileg (szomatikusan) szerzett tulajdonságok átörökléséhez. V = változás a testen (szoma) ν = változás a csírában.

részek volnának, amelyekből a következő nemzedék keletkezik, a csírasejtek, a csíraplazma. Ily módon tehát dualista elv került az átöröklés és leszármazás tanába: merev szembeállítása az örökön régi, befolyásolhatatlan, halhatatlan csiraanyagnak, a csíraplazmának egyrészt és másrészt a test többi részei változó, múlékony anyagának, a szómának. Csupán a tisztára testi, szomatikus anyagok vannak a körülmények útján keletkezett változásoknak kiszolgáltatva, a csíraanyagok mélyen elrejtve, védetten nyugszanak úgy, hogy a környezet változása őket egyáltalában nem érintheti. De közvetve sem vehetik át a test változásait, mert ezek a csíraplazmára át nem olthatok. Arra a jogos kérdésre, hogy vajjon miért is lehetetlen ez az átvitel, Weismann a csíraplazma folytonosságának tanával válaszol. Ha a megtermékenyített csíra fejlődésnek indul, a csírázó anyag egy-egy részecskéje apránkint arra használódik fel, hogy kialakítsa a kész test egy-egy részét: így például lehasad a csíra egy-egy darabkája avval a rendeltetéssel,


307

hogy bőrré, mirigyekké, idegrendszerré, érzékszervekké legyen; a másik részből az emésztő szervek fejlődnek ki, a harmadikból izmok, ínak, porcok, csontok és így tovább. Ebben a mindinkább haladó munkamegosztásban az eredeti csíra egyik részecskéje azonban változatlan marad; amíg körülötte hatalmasan előre törekvő fejlődés megy végbe, az említett részecske fejletlenül, úgyszólván tétlenül áll, marad ami volt, a csíraanyag egyik részecskéje és ebből lesz az új, a későbbi szaporodási tevékenységre szánt csíraanyaga az újonnan létrejött individuumnak. „Ebből következik”, teszi hozzá Weismann, „a szerzett jellemvonások át nem örökíthetősége, mert ha a csíraplazma nem keletkezik újonnan minden egyénben, hanem a megelőzőből folytatódik tovább, akkor a milyensége . . . nem az egyéntől függ, amelyben véletlenül van, hanem a test inkább csak a táptalaj, amelynek rovására növekedik; szerkezete azonban már eleve adott.” Fejlődéstani szempontból a csíraplazma folytonossága elég jól meg van alapozva. A fejlődés első lépéseit a petesejt oszlása adja, mikor a kezdetben egyetlen petesejtből számos, összefüggő sejt lesz, amelyek abból oszlás útján keletkeztek. Csakhogy már az első oszlás, amellyel a csírasejtből két sejt lesz, az sem egyszerű felezés: az egyik fél többet kap a látható csíraanyagból („kromatin”), a másik fél pedig kevesebbet. Ugyanez ismétlődik ennek a kitüntetett sejtnek számos egymásra következő osztódásánál; ezt hívjuk ősivarsejtnek. Csak egy bizonyos állapot elérése után nem oszlik többé csíraanyagának kevesbítésével, hanem most már becsületesen osztja meg leánysejtjei között. Ezekből lesznek végül az új szervezet szaporodási setjei, a pete, ha nősténnyé, az ondószálcsa, illetőleg a növényeknél a hímpor, ha hímneművé növekedik. Valamennyi előbb lehasadt, korlátolt mennyiségű csíraanyaggal ellátott sejt testi, szomatikus sejt, ezekből lesz bőr, izom, bélcsatorna, ezek szolgáltatnak mindent, épen csak a nemi szervek csíraplazmáját nem. Rájöttek tehát, hogy egyes élőlényeknél valóban el lehet élesen határolni a két fejlődési vonalat: az egyik a csíraplazma vonala, amely a teljes csiraplazmával ellátott ősivarsejtből indul ki, a másik a szomatikus vonal, amely a csiraplazma korlátozása mellett halad előre. Hogy tehát átörökíthetők legyenek olyan tulajdonságok, amelyeket az egyén életének folyása alatt vett föl, azoknak először is át kellene jutni a szomatikus vonalról a csíravonalra, a kifejlett tulajdonságnak csírabeli lehetőséggé kellene alakulnia. Ez pedig állítólag lehetetlenség, mert ehhez az út csak a petén, vagy a fejlődés legelső fázisain át vezet és ez az út már régóta járhatatlan. Ez az okoskodás eleinte nagyon megkapónak tűnik fel; mivel azonban a szaporodás sejtjei mindaddig, míg csak a testből ki nem válnak, a test többi részeivel közvetlen anyagi, ingerközvetítő összeköttetésben állanak, ez a gondolatmenet közelebbi vizsgálatnál elveszti

308


kényszerű logikáját, annál is inkább, mert a csíraanyag folytonossága csak fakultatív, de nem szükségszerű. A fejlődés rendes menetében többnyire az az eset, hogy az egyén csíraplazmája közvetlenül a nemzőéből keletkezik; ezt a folytonosságot azonban mesterségesen meg lehet szakítani, ha a csíraplazmát, vagy nagyobb biztonság okáért az egész ivartájat kioperálják és most már kétségkívül szomatikus anyagból új csíraplazma keletkezik. Azok az esetek, amelyekben a nemi szervek újraképződtek teljes kiirtásuk után, még nem mentek át eléggé a köztudatba, pedig ilyen esetek ismeretesek ma már a szervezetek törzsének valamennyi ágáról, ismeretesek virágos növényeknél, növényállatoknál, tüskebőrűeknél, férgeknél, sőt még gerinceseknél is, amint azt Kusakevics a kétéltűeknél bebizonyította. Mivel azonban Weisman kitartott az imént említett következtetések mellett, amelyeket a csiraplazma fakultatív folytonosságából vont le és állhatatosán tagadta a szerzett tulajdonságok átörökíését, a folytonosan előrehaladó faji fejlődés magyarázatára nem maradt számára és tanítványainak egyéb, mint a létért való küzdelem és a kiválasztás, amelyeknek önálló teremtő, tulajdonságokat kifejlesztő hatásokat kellett tulajdonítani. Az időközben gyűjtött tapasztalatok, amelyek egyrészt bizonyították a szerzett tulajdonságok átörökítését, másrészt a kiválasztásnak teremtésre képtelenségét, végképen leszámoltak volna a Weismannizmussal; közben azonban váratlan segítség közeledett, legalább is amennyiben a szerzett tulajdonságok átörökíthetősége ellen küzdött. Egy Ágostonrendi barát, Gregor Mendel, Brünn csendes kolostorkertjében ezerszámra végzett gondos keresztezési kísérleteket, amelyeknek eredményeit később úgy használták fel, hogy azok az át nem örökíthetőséget látszottak támogatni. Mendel átöröklési törvényeinek ismerete ma tág körök közkincsévé vált és itt bizonyára nem kell nekem azok ismertetésébe bocsátkoznom; azon olvasóim számára, kiktől a biológia és különösen az átörökítés tana távolabb esik, elegendő lesz egy sémának a bemutatása (2. ábra), amelyen a felső sor a szülőket, a középső a gyermekeket, az alsó az unokákat jelenti és ehhez a lényegnek elmondása; a tulajdonságok csírái, amelyek keresztezésnél találkoznak, nem adnak szét választhatatlan keveréket, hanem az unokáktól kezdve ismét tisztán hasadnak le, határozott százalékarányban. Az arányszámokat, amelyek szerint tiszta és kevertfajú utódok keletkeznek, valószínűségi számítással meg lehet határozni, mivel a keresztezett csírában lehető valamennyi kombinációnak (példákban a 2. ábrán CC, CA, AC, AA) egyforma valószínűsége van, tehát egyforma gyakorisággal jönnek létre. Ebből a szabad lehasadási és kombinációs képességből valóságos hazárdjáték keletkezik, az elemi tulajdonságcsiráknak olyan összekeveredése, amely biztosítja a kereszteződés termékeinek sokféleségét. Ritkán folyik le ugyanis a kereszteződés olyan egyszerűen, mint a mi


309

példánkban, ahol a szülők, itt a vad szürke és a szelíd fehéregér, csak egyetlenegy tulajdonságban, a szőrözet színében különböznek; már az olyan tenyészállatoknál, ahol az egyetlen jellemvonás „színezett-színezetlen” helyett két ilyen egymásnak megfelelő átöröklési egységben különböznek, az unokákban 16 féle kombináció lehetséges, trihibrideknél, amelyek három jellemvonásban különböznek, már 64 kombináció, heptahibrideknél, amelyek hét tulajdonságban térnek el egymástól, 16348 kombináció lehetséges, amelyek legalább is 128 különböző alakban lépnek fel, mivel a kombinációk egy része, példánkban CC, CA és AC fenomenológiai szempontból ugyanazt az eredményt adja (példáinkban mindig szürke egereket). Nem csoda tehát, ha egyes Neo-Mendeliánusok (pl. Hagedoorn, sőt Baur is errefelé hajlik) annyira mennek, hogy az élő természetben az alakok nagy változatosságát nem maguknak az alakoknak az átalakulásával, hanem — mint a vegyületek keletkezését az elemekből — az egyes elemi alkotó részek folytonos új kombinációjából és lehasadásából igyekeznek megmagyarázni. Ez a felfogás nem kevesebbet jelent, mint rejtett, modern átöröklési elmélet alapjára helyezett visszatérést az ősi Linné-féle és a Darwin előtti, a fajok változhatlanságáról szóló hithez. Ha tehát ma egyelőre kisebbségben maradnak azok a biológusok, akik hisznek a szerzett tulajdonságok átörökíthetőségében, ezért alig lehet a Weismann-féle csíra-plazma elméletet felelőssé tenni, hanem a modern mendeliánus iskolát, amely szereti magát genetikának nevezni. Egyike a legjelentékenyebb genetikusoknak, a kopenhágai növényfiziológus, Johannsen, felfedezője az úgynevezett „tiszta vonalaknak” vagy biotipeknek és hogy ezek kiválasztással vagy beltenyésztéssel elkülöníthetők a természetes kevert állományból, a populációkból, vagy phänotipekből. Nagyon kevés helyen maradna voltaképpeni témám fejtegetésére, ha ezeket a szociológiai szempontból roppant fontosságú fogalmakat részletesen le akarnám vezetni; ezért csak utalhatok Johannsen főművére: Elemente der exakten Erblichkeitslehre és Goldschmidt kitűnő könyvére: Einführung in die Vererbungswissenschaft. Mivel azonban mégis dolgoznom kell valamennyi megpendített problémával, hogy később tisztázhassuk a szerzett tulajdonságok átöröklésének jelentőségét az emberi társadalomban, mégis kell fogalmat adni arról, hogy mi az a tiszta vonal, a kiválasztás útján többé el nem tolható biotypus. Azt hiszem, röviden leginkább így fogalmazhatnám: minden, a keresztezésből tisztán lehasadt példány arra a bizonyos tiszta faji jellemvonásra nézve biotypus. A szürke és fehér egerek keresztezésénél tehát (2. ábra) a negyedrésznyi fehér unokák és a szürke unokáknak az a negyede, amelyben egyenlő jellemvonások találkoztak (CC) egy egy biotipust reprezentálnak a szín jelenlétére illetve hiányára vonatkozólag. Mert ezek a szürke unokák egymás között párosítva, csupa szürke dédunokát fognak nemzeni, a fehérek is szintén csak fehéreket.

310


Ha most Mendel és Weismann átöröklési tanát egymással szemben mérlegre tesszük, nem kerülheti el figyelmünket, hogy a kiválasztás hatékonyságára nézve egymásnak ellentmondanak. Mert ha két élőlény ugyanazokkal a tulajdonságokkal egymás között szaporodik, akkor Weismannak a természet mindenható tenyésztő erejéről szóló tana szerint a szülőkben közös tulajdonságnak a gyermekeknél az atyai 2. ábra. Keresztezés vad szürke és és anyai rész összeadásából foszelíd fehér egér között kozottabb mértékben kellene natív átöröklés példájául megjelenni. Ha az unokák nemféle dominancia és hasadás szabály lehasadt tisztafajú szerint (Cuénot után). A kis körök zedékében szemléltetik a csírasejteket (gamé- szürke egereket (2. ábra CC) tákat) a két tulajdonsággal és ezek egymásközött szaporítjuk, amint egyesülését; C hajlam szürke színre, azt a fajtisztaság megállapítáA hajlam fehér színre (színtelenség). sára tennünk is kellett, akkor a dédunokáknak sötétebb szürkéknek, esetleg már csaknem feketéknek kellene lenniök. Ez azonban sohasem következik be, hanem a tisztára kitenyésztett tulajdonság a kiválasztás dacára a kifejlettségnek ugyanazon a fokán marad meg. A szerzett tulajdonságok átörökölhetőségének tagadásában azonban a Mendelizmus és Weismannizmus megegyeznek. Ennek az átöröklésnek ugyanis az az előföltétele, hogy a változott test vagy testrész változását valamiféle módon átjuttassa a csíraplazmára, akár az idegek, akár a nedvkeringés utján, akár mindkét utón. Egyszóval, hogy a csírát a test specifikus módon befolyásolhatja. Ez pedig, úgy látszik, ellentétben van a tulajdonságcsírák szabad hasadási és egyesülési képességével a mendelező korcsoknál. Csírák, amelyek a szürke és fehér egér keresztezéséből keletkezett szürke egerekben voltak, fehér szőrű állatokká fejlődhettek ki; a „fehér” tulajdonság csírái tehát az egészen másszerű környezetben is teljesen tisztán maradtak: sem a másként színezett test, sem a máshajlamú csirák nem tudták a legkevésbbé sem megváltoztatni. Ebben az esetben tehát kétségtelenül valóságos függetlenségről van szó. Hogy azonban ebből a szerzett tulajdonságok átörökíthetőségének lehetetlenségére következtethessünk, előbb még látni kellene, hogyan viselkednek az élőlényekre valami újat jelentő tulajdonságok a változatlanul maradt egyénekkel való keveredésben: mert hiszen minden keresztezési kísérlet, amely tipikusan a Mendel szabálya szerint viselkedett, csupa régi, veleszületett faji jellemvonásokkal történt. Frissen szerzett jellemvonás viselkedésének elemzésére


311

3. ábra. Szalamandra: a szabálytalanul foltos faj átváltozása a szimmetrikusan csíkosba. Ρ anyaállat, mely hat esztendeig élt sárga agyagtalajon A két gyermek, baloldalt 2 évig fekete, jobboldalt 2 évig sárga földön tartva. (Kammerer után.)

nagyon mandra és a

alkalmas a sárga-fekete foltos szalamandra (salamaculosa). Kétfajtája van: a szabálytalanul foltos szabályosan hosszant csíkozott. Ausztria-Magyar-

312


országban csak foltos szalamandrák élnek, Németországban, Délolaszországban, Portugáliában stb. ellenben csíkosak is. A foltos fajt kísérletileg csíkossá változtathatom át; e célból két nemzedéken át, vagyis nyolc esztendeig sárga talajon kell őket tartanom, ami a szülőknél a sárga foltok erős növekedését idézi elő. A gyermekeknél azután ez a fölösleges sárga festőanyag a háton és oldalakon szimetrikusan elhelyezett szalagokba rendeződik. Most tehát már kétféle csíkos szalamandrám van: olyanok, amelyek készen kerültek ki a szabad természetből és olyanok, amelyeket a fogságban a foltosak mesterséges átalakításával nyertem. Ha már most a természettől csikós fajt, amelynél a csíkok kétségtelenül ősidők óta meg vannak, keresztezzük a foltos alakkal, akkor a Mendelizmus egyszerű, valódi esete áll be: az első korcsnemzedék (a gyermekek) tisztára szabálytalanul foltos, ennélfogva ugyancsak foltos a második (unoka)nemzedék háromnegyedrésze is, míg a megmaradó egynegyedrész ismét csíkozott lesz. Ha ellenben a mesterségesen csíkos fajt, amelynél a csíkozottság újonnan szerzett, keresztezzük a foltos törzsalakkal, akkor már az első nemzedék egészen más lesz; ugyan ezek is foltos állatok, a foltok azonban szabályos hosszanti sorokba rendeződtek és pontosan ugyanazon a testrészeken futnak, mint különben a megszakítatlan csíkok. Az unokák nemzedékében pedig nincs többé hasadás, az átmeneti alak megmarad, csakhogy a foltsorok mindinkább eltolódnak és lassankint visszatér a rajzolat ősi szabálytalansága. A szerzett tulajdonság tehát a megfelelő változatlan tulajdonsággal átmeneti alakot adott és azután lassankint eltűnik, de ez a két tulajdonság nem tudott a keverékből tisztán lehasadni. Csak röviden akarom megemlíteni, hogy petefészekcserénél is egészen másképen viselkedik a természetes, mint a mesterséges faj: a természettől csíkos nőstény, amelybe a szabálytalanul foltos nőstény petefészkét ültettük, mindig csak szabálytalanul foltos utódokat hoz a világra; az ugyanily módon megoperált, de előbb mesterségesen csíkossá tett nősténynek ellenben sorozatosan foltos és csíkos utódai lesznek. A csírában rejlő hajlamok és a kifejlett tulajdonságok tehát csak akkor függetlenek a testtől, ha úgy a tulajdonság, mint a hajlam ősi viselőjének már régen birtokában van; a csíra és az új tulajdonságok ellenben függőségi viszonyban vannak. Új tulajdonságok ugyanis csak akkor maradhatnak meg, ha valamiféle, ezidőszerint még csak tökéletlenül ismert úton bekebeleztetnek a csírába; régi tulajdonságoknál erre többé nincsen szükség, ezek már benne vannak azóta, mióta újak voltak és be kellett kebeleztetniök. Hogy ezeket a képzeteket egyelőre fixírozni tudjuk, képzeljük ezt a folyamatot és az új és régi tulajdonság közötti különbséget olyanformán, mint a gyakran ismétlődő inger letompulását, olyanformán, mint a szokatlan ruhadarab nyomását, amely annál kevésbé érezhető, minél tovább hordjuk a ruhát és végül egyáltalában nem érezzük többé.


313

A szalamandrával végzett kísérletben az újonnan létrehozott tulajdonság külsőleg· véletlenül ugyanolyan volt, mint egy régi, a természetben másutt már előforduló tulajdonság. Kiegészítésül még a szerzett tulajdonság átöröklésének és a változatlanul maradt típussal való keresztezésnek olyan esetét akarom elmondani, ahol az új és a régi tulajdonság egymástól teljesen különböző volt; ez az eset még annyiban is bonyolultabb, mert még a „régi” tulajdonság sem tartozik az illető faj mai rendes tulajdonságaihoz, hanem kísérleti beavatkozással kellett előbb felszínre hozni. Ez az ú. n. visszaütés vagy atavízmus esete, rég elvesztett és külső eszközök segélyével újra felélesztett tulajdonság, visszatérés az ősök fejlődési útjára. Legvilágosabban maga a kísérlet fogja ezt bemutatni. Ennek a megértésére azonban néhány szóval ki kell térni a békák és a varangyok szaporodásának rendes mene-

4. ábra. A leveli béka petéi és fejlődési menete, a peték tüstént a lerakás után; b kevéssel később felduzzadt burokkal; c álca a petében; d álcák tüstént a kibúvás után; e, f, ugyanazok külső kopoltyúkkal; g, h belső kopoltyúkkal lábatlanul; i hátsó lábakkal a mellső lábak kifejlődése előtt; k, l négy lábbal: m kis béka zsugorodó farokkal. (Brehm után.)

tévé. Ezek kis petéiket, amelyeket kocsonyás burok vesz körül és amelyek csomókba vagy füzérekbe tapadnak (4. ábra a), százával rakják le a vízbe. Itt a kocsonyás burok tüstént megduzzad és a sötét színezetű pete körül attól élesen megkülönböztethető, áttetsző gömbalakú burkot alkot (4. ábra b). A peték a lerakás után magukra maradnak, további sorsukkal a szülők egyike sem törődik. A petékből c) kibújnak a fiatalok, a békaporontyok, vagy békaálcák, amelyeknek még semmiféle lélegző készülékük nincsen, hanem az egész bőrfelületükön keresztül lélegzenek (d); néhány nap múlva azonban külső kopoltyúik (e) nőnek, amelyek azonban szintén eltűnnek (f) és helyet adnak a belső kopoltyúknak (g). Az álca azonban még heteken át láthatlan (A), először a hátsó (i), azután a mellső lábai (k, l) fejlődnek ki, mire még a farok is visszafejlődik és a szűk szárú-

314


állkapcsok helyett kifejlődik a széles békaszáj (m). A kész kis béka most a szárazra költözik. Ez alól a fejlődési menet alól Európában egyetlen kivétel van, a bábabéka vagy tojáshordó béka (5. ábra). A pete lerakása a szárazon történik; aránylag csak kevés számú petét (18—83) rak le, ezek azonban sok táplálóanyagot, sziket, tartalmaznak, nagyok és világos, sárgás színűek (5. ábra, l/a). A kocsonyaburok, amely a petéket fűzérré köti össze, a levegőn nem duzzadhat fel, hanem beszárad és a peték felületéhez tapad. A hím szülészi szolgálatokat végez feleségének, a petefüzért kihúzza a kloakából; a petéket azután gondozásba veszi, amennyiben hátsó lábai köré csavarja a füzért és magával hordozza, míg csak meg nem érettek a kibúvásra. Ekkor az atya terhével a vízbe megy, ahol az álcák felrepesztik burkaikat. Ekkor azonban a békaporontyok már nem a lélegzőszervek nélküli állapotban vannak, mert ezt és a következő állapotot a külső kopoltyúkkal, már túlhaladták a petében; a kibúvó álca ugyan még lábatlan, de már belső 5. ábra. Tojáshordó béka: 1 hím a pete- kopoltyúi vannak. A további füzérrel combjai körül; 1a ebből egy pete fejlődés aztán úgy folyik le tüstént a lerakás után; 2 ugyanez éppen mint a többi békáknál: kétaz álca kibúvása előtt (Kämmerer után). lábú, majd négylábú porontyállapot, a fark zsugorodása és a kész béka a vízből a szárazra költözik. A tojáshordó béka itt leírt normális fejlődési menetét háromféle irányban tudtam örökletesen megváltoztatni. Először a fejlődésnek azt a szakaszát, amely a vízben megy végbe, vagyis az álca állapotot, lehetőleg meghosszabbítottam. Lassankint rájöttem, hogy sötétség, hideg-, a víznek levegőben való gazdagsága, hízlalás előzetes szűk táplálás után és az embrió időelőtti kiszabadítása a petéből mind olyan tényezők, amelyek eltolják a békává változás időpontját. Ezen módszerek bármelyikével olyan porontyokat tenyésztettem, amelyek ugyan nem változnak idejekorán békává és már poronty-állapotban jelentékeny nagyságot érnek el, végül azonban mégis — és ez a fontos — az első szaporodási periódus beállta előtt békává alakulnak át. Az ilyen, elkésetten átváltozott békák utódai rendes időre alakultak át, a megváltozott fejlődési menetet tehát még nem örökölték. Az összes, előbb említett fejlődésgátló tényezők kombinációjára volt szükség, hogy ivarérett békaporontyokat tudjak tenyészteni (6. ábra); az így létrejött egyetlen nősténynek utódai, bár közönséges, teljesen kifejlődött hímmel való páro-


315

6. ábra. A tojáshordó béka ivarérett álcája (Alytes obstetricans) term, nagyság. (Kammerer után.)

sodásból keletkeztek, éveken át nem jutottak a hátsó lábak kifejlődésének stádiumán túl és egyáltalában nem mutattak hajlamosságot az átalakulásra. Másodszor a végletekig fejlesztettem a víztől való függetlenséget, ami már a tojáshordó békának a vízén kívül történő fejlődésében mutatkozik (7. ábra): ha a petében lefolyó fejlődést meleggel siettetjük és sötétséggel és relatív szárazsággal pedig a kibúvást hátráltatjuk, óriási peték keletkeznek (7. ábra h, d, e), amelyekben benne maradnak az embriók mindaddig, míg a hátsó lábaik is kinőttek (c). Az ezekből felnevelt békák törpék maradnak (A). Ezek a törpe békák nagyon kevés, de nagyon sok szikkel ellátott petét raknak le, ezekben még több a szik, mint amennyi különben is van a tojáshordó béka petéiben és sajátságos látvány, amikor a törpe hím a nagyon kevés és igen nagy petét gondozza. Ha a kísérleti körülmények tovább is hatottak ezekre a petékre,

7. ábra. Tojáshordó béka, óriás peték és azok fejlődése: a, b éppen kibújt álcák rendes petékből, (a oldaláról, b felülről); c éppen kibújt álca óriás petéből; d, e óriás peték a kibúvás előtt (d oldalról, e felülről); f, g éppen kibújt álcák óriás petékből a 2. nemzedékben f a kísérleti hatás továbbhatása esetén, g anélkül) h törpe hím óriás petékkel (Kammerer után).

316


akkor ismét teljesen kifejlett hátsó lábbal bújtak ki az álcák (f), ha azonban normális hőmérsékleti, világossági és nedvességi körülmények közé juttattuk, akkor az álcák még csak bimbószerű hátsó lábakkal bújtak ki (σ). Lássuk most az átöröklési kísérletek harmadik sorozatát. Ha az ivarérett tojáshordó békát magas hőmérsékleten, 25—30 fokon tartjuk, akkor abbahagyják a petéknek a fentebb ismertetett gondozását és visszatérnek a többi béka primitívebb szaporodási szokásaihoz (8. ábra). A szokatlan meleg következtében ugyanis a békák mindig a rendelkezésre álló vízmedencében hűsölnek, itt végzik el a termékenyítést és a pete lerakását is. Abban a pillanatban azonban, amikor a peték a vízzel érintkeznek, a kocsonyás burok felduzzad (8. ábra, részletesen 18, 18a) ezáltal elvesztik ragadósságukat és így természetesen azt a tulajdonságot, hogy a beszáradásnál, amely ebben az esetben nem következik be, szorosra húzódjanak a hím combjai körül; a hím tehát nem erősítheti meg hátsó lábain a petefüzért. A petefüzér tehát a vízben marad, ahol is a szokatlan körülmények ellenére is legalább is néhány pete kifejlődik. Abban a mértékben, amint a víz felkeresése és a szaporodásnak a vízben való elintézése az ivadék gondozása nélkül szokássá válik, úgy, hogy végül az állatok a túlmagas hőmérsék kényszere nélkül is ugyanígy viselkednek, ugyanabban a mértékben lépnek fel a petéken és álcákon bizonyos elváltozások, amelyek a békák ősi szaporodási módjához való visszatérésnek felelnek meg. A peték száma és képességük, hogy víz alatt is kifejlődjenek, jelentékenyen fokozódik; a vízi peték szikben mindig szegényebbek lesznek, mint voltak a szárazföldi peték, ennélfogva kisebbek és másként, sötétben színezettek. Csak a megduzzadt kocsonyaréteg következtében látszanak olyan nagyoknak, mint azelőtt. Ezekből az álcák olyan stádiumban bújnak ki, amely korai a tojáshordó béka normális kibuvási stádiumához képest és átmeneti állapot a többi békákhoz: vagyis külső kopoltyúkkal, amelyekből azonban a tojáshordó békánál csak egy pár (a mellső) van meg (8. ábra, részletek 20—23). Az ilyen álcákból átalakult békák normális példányoknál jóval nagyobbak (8. ábra 24). A szaporodás módjában beállott alkalmazkodás átöröklésének megvizsgálására olyan állatokat, amelyek már a vízben való szaporodáshoz szoktak, normális körülmények között tartottam és ugyanabban a környezetben rakták le petéiket, mint a kontroll állatok, amelyek itt normális módon szaporodtak. Ha a szaporodási mód megváltozása már a szülőknél az ösztön határozott megváltozását jelentette, akkor ennek átöröklése is a lehető legvilágosabban jelentkezett; az ivarérett fiatal tojáshordó békák a petelerakás idején felkeresték a vizet és ott rakták le a kicsiny, sötétszínű petékből álló petefüzéreket, anélkül, hogy tovább is törődtek volna azokkal. Későbbi nemzedékek vízben lerakott petéi (8. ábra 22) még kisebbek és még


317

8. ábra. Tojáshordó béka, „vízi peték” és azok kifejlődése: 18 tüstént a lerakás után a kocsonya maximális felduzzadás után, 19 éppen a kibúvás előtt, 20 éppen kibújt álca oldalról, 20a felülről 20b fej nagyítva, 21 éppen kibújt álca a 2. nemzedékből, 21a felülről, 21b fej nagyítva, 22 peték későbbi nemzedékekből, 23 éppen kibújt álca a 4. nemzedékből, 23a felülről, 23b fej nagyítva, 24 éppen átváltozott bika vízi petéből, 25 karok állása, 25a normális hím karjának állása, 26, 26a, analóg képek a megváltozott békáról, 4. nemzedékből. (Kammerer után.)

318


vastagabb burkuk van, amely kocsonya-anyag szaporodása részben a petéket összekötő kocsonya-zsinór megrövidüléséből származik. A későbbi nemzedékek vízi petéiből kifejlődött álcái (8. ábra 21 és 23) a sötét festőanyag szaporodását mutatják, valamint a pete tápláléktartalmának teljes visszafejlődését és elváltozásokat a kopoltyúkon is, amelyek megrövidülnek, egyszerűsödnek, eldurvulnak s amíg rendes körülmények között csak a váz első kopoltyúívén van kopoltyú, az ötödik nemzedékben kopoltyú nő mind a három kopoltyúívén (8. ábra 23b). Mivel a nőstényt a vízben nehezebb megragadni, ennek a nemzedéknek a hímjei hüvelykujjukon érdes párzási vánkost kapnak és karizmaik különösen megerősödnek és ezáltal mellső végtagjaik inkább befelé fordított állásba jutnak (8. ábra 26, 26a), mindezek az ivari jellemvonások megtalálhatók a vízben párzó békáknál, nincsenek meg azonban rendes körülmények között a szárazon párzó tojáshordó békánál. Mielőtt azonban rátérnék ezeknek a kísérleteknek alkalmazására a Mendel-féle szabályra, hogy így megvilágosítsam a darwinizmus és mendelizmus viszonyát, közbevetőleg egy kis polémiát kell elintéznem. C. G. Boulenger, akit a kétéltűek kiváló ismerőjének tartanak és aki mint múzeumi őr működik a British Múzeumban, Londonban, az Académie Royale de Belgique 1912. évi 9. és 10. számában megfigyeléseket közöl a tojáshordó béka párzásáról és petelerakásáról, miközben megemlíti, hogy megpróbálta ismételni kísérleteimet, hogy a tojáshordó béka petéit a szárazföld helyett a vízben juttassa kifejlődésre. Ehhez a kísérlethez olyan tavacskából való vizet használt, amelyben rendesen találta a tojáshordó béka álcáit, úgy hogy ennek a víznek, véleménye szerint, erre a célra különösen alkalmasnak kellett lenni. A fejlődés azonban csak öt-hat napig tartott, akkor az embriók elpusztultak. Ebből a végeredményében negatív kísérletből Boulenger azt a következtetést vonja le, hogy a francia és belga tojáshordó békák petéi nem képesek így a „természet rendje ellenére” kifejlődni; úgy látszik ez másként van a wesztfáliai békáknál, amelyekkel én kísérleteztem. Mégis csudálkozik azonban azon, hogy nekem nem kellett semmiféle nehézséggel (aucune difficulté) megküzdeni. És tovább: Boulenger észrevette, hogy párzásnál a hímnek két ujja jut érintkezésbe a nőstény ivartájával, minek következtében az én kísérleteimben nemcsak a legbelső, hanem a következő ujjon is ki kellett volna fejlődni a párzási vánkosnak. Mivel pedig ez nem történt, kételkedik a kísérletek exaktságában és általában valamennyi Bécsben végzett kísérletben is. Erre a következőket válaszolom: ha Boulenger munkáimat eredetiben olvasta volna és nem elégedett volna meg úgy látszik hiányos referátumok olvasásával, akkor azt találta volna, amit itt is hangsúlyoztam, hogy egy-egy petecsomóból mindig csak nagyon kevés pete fejlődik annyira, hogy abból a porontyok kibújnak. A többi elhal, elrothad, megpenészedik


319

és ha ezeket nem távolítjuk el idejekorán — ami azonban nagyobb figyelmet és gyakorlatot kíván, mint amennyivel olyasvalaki rendelkezik, aki addig csak spirituszban konzervált hullákkal dolgozott és most hirtelen biológiai kísérletekkel akar foglalkozni — ha tehát az elpusztult peték az élők között maradnak, az infekció átragad ezekre is és minden tönkremegy. A mocsárvíz használata a felfőzött és azután levegővel telitett csiramentes víz helyett mindenesetre gyorsította ezt a halálos infekciót. Mindezt tekintetbe véve csudálkozom, hogy a fejlődés mégis 5—6 napig folyt; én bizony szerencsésnek éreztem volna magam, ha már az első kísérletem ilyen biztató kezdettel indult volna. A sikert végre is számtalan ismétléssel kényszerítettem ki és pedig nemcsak a wesztfáliai, hanem a svájci és ujabban a portugál tojáshordó békánál is. Ami pedig a párzási vánkost illeti: senkisem állította, hogy nemcsak a Boulenger által megfigyelt szárazföldi, hanem a vízi párzásnál is két újj érintkezik a nőstény testével; senki sem állítja, hogy ebben ez esetben is mindkét ujj egyenlő erős dörzsölésnek van kitéve és ki állíthatja, hogy később még a másik, kevésbbé igénybe vett ujjon is nem fog-e kifejlődni a párzási vánkos? Nagyon jellemző ellenfeleink harcmodorára, — mellyel a bizonyítás egész terhét mindig ránk tolják, míg bennük csak a tagadás szelleme erős, — hogy ők eredetileg tagadták ezeknek a vánkosoknak a funkcionális alkalmazkodás által létrejöttét tekintettel ezeknek ivari jellegére, mert hiszen különben ez volna az első kétségtelen esete a használat útján keletkezett jellemvonás átöröklődésének. Mihelyt azonban más — de mint kimutattam, határtalanul naiv — kibúvó mutatkozik, vagyis két ujj használata, amelyek közül azonban csak az egyiken keletkezik vánkos, most ezt a vánkost egyszerre funkcionális eredetűnek, aktíve a párzási mozgások alatt keletkezettnek tekintik. Szerencsére azonban a konzervált példányok és a górcsövi metszetek, valamint fényképeim is megcáfolhatatlanul bizonyítják a vánkosok létezését, különben talán mégis sikerülne a reakcionárius természetbuvárlatnak, amelynek szemében magasabb helyet foglal el a természet megszentelt rendje, mint a kísérleti vízsgálódás eredménye, letagadni az ilyen „természetellenes” eredményeket. Az ivadék gondozásának ösztöne vagy ennek elmaradása olyan tulajdonságok, amelyek a tojáshordó békánál csakis a hímre vonatkoznak; a peték milyensége és fejlődési menete azonban olyan tulajdonságok, amelyek végelemzésben mindig a női testből származnak. Nagyon csábító volt tehát az a kísérlet, hogy a normális és szaporodás tekintetében megváltozott tojáshordó béka között keresztezést hozzak létre. Képünkön (9. ábra) a normális hím (baloldalt ) a combjain csomósan tapadó petefüzérrel van rajzolva, annak jelzésére, hogy szükség esetén a reáháruló ivadékgondozást csakugyan gyakorolja is. A megváltozott hím (jobboldalt ) nagyobb és a petefüzér, melyben kisebb, sötétebb és duzzadt burokkal

320


körülvett peték vannak, mellette fekszik, nem törődik velük. A normális nőstény üres, fehér mezőben van 9) petéit, mint tudjuk, a földre rakja; a megváltozott nőstény vonalozott mezőben van, mert petéit vízben rakja le. Egyik esetben (9. ábra baloldalt P) normális hímet párosítok megváltozott nősténnyel. Az utódok 77) első petelerakási periódusuk alkalmával kivétel nélkül normálisaknak mutatkoznak, a hímek ivadékgondozók, a nőstények pedig a szárazon rakják le a petéiket. Azt gondoltam, hogy a szokásváltozás, a normális hím befolyása következtében, teljesen megszűnt. Azonban az unokák nemzedékében az utódoknak majdnem pontosan egynegyedében ismét jelentkezett, a második nemzedék többi háromnegyed része normális. A megfordított keresztezés, normális nőstény megváltozott

9. ábra. Keresztezés normális és megváltozott tojáshordó béka között. Baloldalt normális, ivadékgondozó hím ( ) megváltozott, vízben petétrakó nősténynyel (5); jobbra normális, szárazon peterakó nőstény ( ) megváltozott, nem ivadékgondozó hímmel ( ) — Ρ szülők, F1 gyermekek, F2 unokák nemzedéke. (Kammerer után, Przibram: Experimentalzoologie. III. köt.)

hímmel (9. ábra jobbra P) a következő eredményt adta: az első nemzedék kivétel nélkül az atyát követi, valamennyi egyén a kísérletileg előidézett szaporodásbeli változást mutatja: a nőstények vízbe rakják petéiket, a hímek nem gondozzák az utódaikat. A második nemzedék háromnegyedrészben normális, a megmaradó egynegyedrész ellenben megváltozott. Minden további magyarázat nélkül világos tehát, hogy a normális, valamint a kísérletileg megváltoztatott tojáshordó béka szaporodási szokásai olyan tulajdonságok, amelyek a Mendel-féle törvénynek hódolnak. Csak az egyébként változatlan számarány 3:1 fordul meg, aszerint, amint a normális vagy megváltozott


321

hím az atya; ez a komplikáció kétségtelenül az ivar átöröklésével van valamilyen, még eléggé fel nem derített kapcsolatban. Az olyan tulajdonságok azonban, amelyek Mendel szabályához alkalmazkodnak, nem lehetnek valóban újonnan szerzettek, amint azt a szalamander mesterségesen előidézett csíkossága mutatta; itt tehát csak látszólag új tulajdonsággal van dolgunk, mivel mi emberi megfigyelők a tojáshordó békát csak ivadékgondozónak és szárazföldön élőnek ismerjük, míg a kísérletben vízi peterakóvá és ivadékát nem gondozóvá vált. Kétségtelen azonban, hogy a tojáshordó béka olyan hüllő ősöktől származott, amelyek még nem voltak ivadékgondozók és petéiket a vízbe rakták le, amint ezt ma is látjuk az összes európai fajoknál, éppen az egyetlen tojáshordó béka kivételével. Ha tehát mi a tojáshordó békát többi európai rokonainak szokásaihoz visszavezettük, akkor ez csak a mi szemünkben új tulajdonság, ellenben a valóságban az ősi tulajdonság felélesztése, vagyis visszaütés, atavizmus, ez pedig, mint látens hajlam volt készen a csírában, a keresztezésnél tehát természetesen úgy kellett viselkednie, mint a Mendel-féle átöröklési egységeknek. A másik, előbb leírt alkalmazkodási sorozatnál azonban, ahol óriási, az álcákat rendellenesen hosszú ideig magukban tartó petékről volt szó (7. ábra) a valószínűség nem szól amellett, hogy ebben az esetben is hasonló atavizmussal van dolgunk. És itt a keresztezési kísérlet csakugyan pontosan be is igazolta, hogy ez az extrém szárazföldi alkalmazkodás a fejlődési sorozatban nem visszaesést jelent, hanem előrehaladást a fejlődés új lehetőségei felé. Ezek az óriási peték, amelyek a víztől még függetlenebbek, mint a normális szárazföldi peték, a progresszív vonalon feküsznek, közvetlen, a kísérlet behatása alatt gyorsított folytatásai annak a fejlődési útnak, amelyet a tojáshordó béka már természetes állapotában elért. Ha ugyanis az óriási petéből keletkezett állatot, ez esetben egyre megy, hogy hímet vagy nőstényt, keresztezek normális békával, az első nemzedékben, úgy, mint a színes szalamandráknál, kevert formát kapunk, ebben az esetben tehát, olyan tojáshordó békákat, amelyek félakkora petéket raknak. És az utódok nem hasadnak olyanokra, amelyek egészen nagy és olyanokra, amelyek egészen kicsiny és harmadszor olyanokra, amelyek közepes nagyságú petéket raknak le, amint annak a szabályszerű Mendel-féle hasadásnál be kellene állani, hanem a második és harmadik nemzedék (tenyésztésem még nem terjed tovább) kivétel nélkül középnagy petéket rak le; azonban a nagyságnak mégis lassú csökkenése mutatkozik és így visszatérés a normálishoz, a szerzett tulajdonságnak lassú, de állandóan tartó csökkenése. Ez a példa tehát a szalamandra esetével teljesen analóg, avval a különbséggel azonban, hogy a korukra, illetőleg új vagy atavisztikus voltukra megvizsgált tulajdonságok ott külsőleg egyformák voltak, itt ellenben alapjukban különbözők. Éppen csak annak az igazolására, hogy az újonnan szerzett

322


tulajdonságok átörökléséről szóló pozitív megismeréseink nem merülnek: ki evvel a két, részletesebben leírt esettel, végül rövid összefoglalását adom azoknak a kísérleti tényeknek, amelyeket még tudásunk ezen területén kétségtelen birtokunknak tarthatunk: öröklődése kísérleti úton megváltoztatott mozgási, táplálkozási, szaporodási és fészeképítési ösztönöknek; megmaradása szándékosan létrehozott éretlen állapotnak; gyorsított vagy lassított megérése az ivartermékeknek; alak és színváltozások és pedig olyanok, amelyek táplálkozási, hőmérsékleti, nedvességi és sótartalom változás, valamint a környezet színének változása útján közvetlenül jöttek létre; különböző külső körülmények behatása útján keletkezett törpeség vagy óriási növekedés; használat vagy nemhasználat következményei, mint bütykök, túlfejlett izmok, úszók, tüdők és kopoltyúk, visszafejlődése a szükségtelen szikzacskónak; egyes esetekben betegségek, mint operatív úton előidézett epilepszia (az újabban felhozott állítólagos ellenbizonyítékok az elfogulatlan kritikát nem állják meg); végül szerzett immunitás baktérium és más mérgek ellen. Több esetben ezen jelenségcsoportokra nézve bizonyítékaink vannak úgy a magasabbrendű, mint az alacsonyabbrendű állatok és növények, valamint az őslények (egysejtűek) köréből is. Ha tehát biztos alapokon nyugszik az a tan, hogy szerzett tulajdonságok sok esetben kétségtelenül öröklődnek, akkor még csak az a kérdés, vajjon alkalmazható-e ez a tan az emberi fajra és társadalomra is? Lehet-e vajjon a fajhigiéne szempontjából a Homo sapiens tökéletesítésére értékesíteni? Én azt hiszem, hogy ma erre a kérdésre föltétlenül igennel felelhetünk. Csakhogy ennek a kérdésnek a megoldását nem szabad, amint az eddig legtöbbnyire történt, tisztára tenyésztési intézkedésekben keresni. Kétségtelenül nagy változást lehetne előidézni az emberiségben, ha kevert állományából néhány előnyt ígérő biotípust sikerülne kiválasztani, talán a szőkéket és az óriásokat, amint azt néhány fajentuziaszta álmodja; ez azonban nem jelentené az emberiség felemelését a már ma is élő, csak kevés számban elforduló plusz-variánsainak nívója fölé. Azonkívül az emberiség, mint céltudatos kiválasztás tárgya, nagyon is eltávolodnék attól a szabadságjogtól, amelyet még a rabszolgák is megkövetelnek. Ha tehát a kiválasztás azon határok folytán, amelyeket a szilárd biotípusok megszabnak és a népekre háruló elviselhetetlen kényszer következtében a fajhigiéne szempontjából úgyszólván hasznavehetetlen, talán a Mendel-féle törvényt lehetne az eugenetika céljaira kiaknázni? Kétségtelenül követik ezt az emberi jellemvonások is, sőt néhány patologikus tulajdonság is, mint pl. a süketnémaság, színvakság, vérzékenység. Kétségtelenül ki lehet számítani ennek a törvénynek a segélyével, milyenek lesznek a tulajdonságok adott keveredéséből származó utódok; így bizonyára értékes módszer arra, hogy gyanús vagy


323

káros, különösen betegségek útján keletkezett tulajdonságok öröklődési erejét úgy megismerjük, hogy szükség esetén a következő nemzedék csírájába való belépését megakadályozhassuk. Azonban mindazokkal a lehetőségekkel, hogy a variáció és átöröklés belső tényezőit az emberi társadalom javára hasznosíthassuk, tulajdonképen semmi pozitívumot el nem érhetünk, csak a negatív, profilaktikus oldalon hozhatunk hasznot. Távol áll tőlem, hogy lebecsüljem ezt az áldást; de evvel még nem szabad megelégednünk. Nem elégszünk meg egy megállott, bár feltisztult fejlődési állapottal, hanem szeretnők az emberiségnek a meredekebb csúcsokra vezető utakat megmutatni. És valóban úgy látszik, felderült az a nap, amelyen technikánk, amely eddigi bámulatraméltó csodáit csaknem kizárólag az élettelen anyag birodalmában teremtette, bemerészkedik az élők világába, hogy azon is uralkodjék és azt is megjavítsa. Amire én itt gondolok, az nem több és nem kevesebb, mint az orvostudomány új ága. Az orvostudomány eddigelé alig ment túl azon az úton, amelyet számára a fajhigiéne a tiszta átöröklési tudomány alapján előír: betegségek megelőzése és gyógyítása, vagyis már kitört károk helyrehozása, ez a szerepe, ellenben sokkal kisebb mértékben új értékek termelése. Az a téveszme, hogy a betegségek gyógyítása már elég pozitív értéket termel, egészen párhuzamosan halad avval a tévedéssel, hogy kiválasztással a fajt javítani lehet. Gyógyítással és tenyésztéssel csak az átlagot lehet emelni, de sohasem a mai kulminációs pont fölé! A kiválasztás ezt csak úgy hozhatja létre, ha változatok, mutációk, természetesen kedvező, célszerű mutációk állanak rendelkezésére. És az orvostudomány új ágától én éppen azt követelném, hogy tervszerűen szállítson ilyenféle új mutációkat. Bár a legtöbb változás okai, amelyek választékul szolgálnak a természetes és mesterséges kiválasztás számára, ismeretlenek és maguk a változatok tarka sorban célszerűek, közömbösek és célszerűtlenek, azonban már az a kevés eset is, amely szégyenletes szegénységgel kiállított laboratóriumainkból kikerült, azt mutatja, hogy megtanulhatunk uralkodni az okok felett. Úgy amint orvosságos és operatív, mechanikus, sugárzó, hő és nedvességi energiákat alkalmazó külső és belső eszközeink vannak, hogy kiirthassunk beteges tulajdonságokat, úgy kellene analóg eszközöket találni, hogy egészséges, de egyúttal magasabbra fejlesztő tulajdonságokat hozzunk létre. Továbbá ugyanúgy, amint a mai orvosi tudományunk egyrészt az egyén, másrészt törvényes intézkedések következtében az egész népesség rendelkezésére áll, így kellene lenni ennek az új, pluszvariánsokat termelő és nemcsak mínuszvariánsokat kikapcsoló tudománynál is. Végül épen úgy, mint ahogy az állatok a fiziológusok és kísérleti patológusok kezében arra szolgáltak, hogy a szükséges orvosi beavatkozásokat gyakoroljuk, így kellene történni a progresszív eugenikus intézkedések felfedezé-

324


sének állatkísérletek útján. Még a viviszekció ellenségei sem fognak ez ellen tiltakozni, hiszen ezen kísérletek hibátlan sikerülésének előfeltétele az, hogy a kiválasztott teremtmények állandóan, nemzedékeken át a legjobb egészségnek örvendjenek. A hatalmasoknak pedig, akik határoznak javunk és kárunk fölött, odakiáltom: adjátok meg az eszközöket! Ez a ti kezetekben van: adjátok kezeinkbe azokat az előfeltételeket, amelyeknek segítségével mi a mechanikus technikát majd megkoronázzuk az organikus technikával, amelynek segítségével a külső örökségekhez a belsőt, a népjóléthez a népfejlődést fogjuk csatolni!

SZEMLÉK ÉS JEGYZETEK

Székely Aladár: A választójogi kormányjavaslat és a demokratikus fejlődés* Ha a jövő társadalomtudósa az emberek egymás felett gyakorolt uralmának alakulásai szerint akarja majdan korszakokra osztani a társadalmi fejlődést, a jelenkor szabadságával szemben két nagy korszakot fog a múltban megkülönböztetni: a rabszolgaság és a korlátozott választójog korszakát. A polgári demokrácia alapelve, hogy az egyén illetékességét saját dolgainak intézésére minél teljesebb mértékben elismeri. A társadalomban élő embernek tényei mindig csak részben függenek egyéni elhatározásaitól, mert az egyént szabad mozgásában megkötik a fennálló törvények és a külső körülmények. Ezek közül a tényezők közül a külső körülményekkel szemben az egyén helyzete lényegileg nem változhatik. Ellenben a társadalom intézményeitől függ, hogy a másik két tényező milyen módon fog érvényesülni. Arra nézve, akinek választójoga révén beleszólása van a törvények alkotásába, arra nézve ezek is tulajdonképpen csak saját elhatározásainak (bár közvetett és távoli, sokszor éppenséggel csak fictiv) kifolyásai, ellenben arra nézve, aki a törvények alkotásában nem részes, ezek egyszerűen a „külső körülmények” darabját teszik ki. Aszerint, amint valakinek van vagy nincs választójoga, aszerint határolódik el egyéni elhatározásainak köre túl vagy innen a törvények parancsoló korlátain. Képzelhető még ezenkívül egy harmadik eset is, amikor t. i. az egyén még a legszűkebb értelemben vett egyéni elhatározás lehetőségétől is meg van fosztva: ez a rabszolgaság állapota. A fejlődés útja az, hogy először a maga legszűkebb körében szabadul fel ez az egyéni elhatározás vagyis megszűnik a rabszolgaság, azután körébe vonja a törvényalkotást, vagyis az elnyomott osztályok is megszerzik a politikai jogok teljességét. Az általános választójog megvalósulása után már csak a technika haladása gyarapíthatja az egyéni akarat érvényesülésének lehetőségeit. Jelenleg átmeneti állapotban vagyunk a fejlődés második és harmadik fázisa között: a rabszolgaság rég megszűnt, a választójog keretei egyre tágulnak és immár az egész társadalmat átfogni készülnek. És ezzel párhuzamosan egyre csökken az az uralom, amelyet egyes egyének vagy osztályok mások fölött gyakoroltak és gyakorolnak. A rabszolgaság idejében az úr egyéni uralmat gyakorolt * Szerző előadta a Társadalomtudományi Társaságnak 1913. február hó 27-én tartott ülésén.

326

Székely: A választójogi kormányjavaslat és a demokratikus fejlődés

a rabszolgája felett: minden rabszolgának egy bizonyos meghatározott úr parancsolt, és minden úr csak bizonyos egyénileg meghatározott rabszolgák felett rendelkezett, és ezeknek esetről-esetre, az élet minden körülményei közt, kénye-kedve szerint osztogatta parancsait. Az uralomnak ez a fajtája a rabszolgasággal együtt eltűnt, illetőleg átalakult. Az egyéni uralomból osztályuralom lett. Most már nem egyesek osztogatnak parancsokat esetről-esetre egyeseknek, hanem az uralkodó osztályok: azok, akiknek választójoguk van, hoznak egyszer s mindenkorra szóló és csakis önmaguk által megmásítható törvényes szabályokat arra nézve, hogy az alájok rendelt osztályok, amelyek a választójogból ki vannak zárva, általában hogyan viselkedjenek és érdekeiknek miként szolgáljanak. Az uralmi helyzet tehát csak formailag változott, lényegében megmaradt. Némileg elhomályosítja ezt a tényt, hogy az uralkodó osztályok a maguk számára is hoznak törvényeket és minden törvényüket lehetőleg olyan általánosságban fogalmazzák meg, hogy az a választókra és nem választókra egyaránt kiterjedjen. Ha azonban csak némi figyelmet fordítunk is a törvények tartalmára és alkalmazásuk gyakorlati következményeire, azonnal fel kell ismernünk azoknak osztályuralmi jellegét. A választójog alapelve elméletileg abban áll, hogy minden ember egy-egy érző központ, az örömök és fájdalmak ugyanazon lehetőségeinek hordozója. A legutolsó, legnyomorultabb egyénnek öröme épp olyan emberi öröm, a szenvedése épp olyan emberi szenvedés, mint a legkiválóbbaké, önmagában pótolhatatlan és semmivel a világon jóvá nem tehető. S miután az ember önző lény és boldogulását kellő biztosíték nélkül mástól nem várhatja, önmagának kell érte helyt állania, aminek legfőbb eszköze, a létért való küzdelemben egyik leghatalmasabb fegyvere a szabadon gyakorolt választói jog. Elméletileg tehát csak a legáltalánosabb választójognak van jogosultsága s ennek minden korlátozása csak annyiban fogadható el, amennyiben az előbb jelzett végső eredményt nem módosítja. A gyakorlati életben egészen másképp alakul a választójog kérdése. Itt nem a legáltalánosabb választójog a kiinduló pont, hanem történetileg adva van a választójognak egy többé-kevésbé korlátolt rendszere, amelynek minden kiterjesztése a bent levőknek ridegen felfogott érdekeivel ellenkezik és voltaképen mindig csak egy bizonyos kényszer hatása alatt jön létre. A különbség mindössze abban áll, hogy a kényszer néha csak közvetett úton hat: a kívülállók érdekeinek elhanyagolása folytán zavarok állanak be az állami gépezet működésében, amelyek a hatalom birtokosait megalkuvásra, a zavaroknak a választójog kiterjesztése által való megszüntetésére késztetik. Máskor viszont közvetlenül hat a kényszer, amikor a kívül állók, esetleg a bentlevők egy csoportjával szövetkezve diktálják a hatalom birtokosainak a feltételeket. Az előbbi a reform, az utóbbi a forradalom útja, melyek közt íme benső a rokonság és gyakran alig felismerhető az átmenet. Végső következtetésben tehát mindig csak azok az új népelemek jutnak választójoghoz, akár reform, akár forradalom útján, amelyek azt a maguk részére ki tudják és ki akarják kényszeríteni.


327

Ha már most mértéket keresünk valamely jogkiterjesztés helyességének megítéléséhez, az előadottak szerint azt nem fogjuk okvetlenül a választók minél nagyobb számában találni. A legideálisabb választójog kétségkívül az, amely szerint mindenki választó. Mihelyt azonban ettől eltérünk, mihelyt megszorításokat tűrünk el, már nem a minél nagyobb szám a választójog jóságának kritériuma, hanem az, hogy mennyire közelíti az meg az általános választójog hatásait. A legfrappánsabb példa erre a női választójog. Lehetséges, hogy a választók száma megkétszereződjék, anélkül, hogy ennek demokratikus szempontból bárminő jelentősége lenne: csak a nőknek is ugyanolyan feltételekkel meg kell adni a választójogot, mint a férfiaknak. Sőt rontani is lehet a női választójoggal a választójogi rendszeren, ha csak a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó nők kapnak választójogot. Ilyesféle jogkiterjesztésről álmodoznak az összes konzervatívek, csakhogy azt nem a női nemnek, hanem a férfinem bizonyos elemeinek bevonásával igyekeznek elérni. Viszont képzelhető, hogy a választók igen kis számával is meglehessen közelíteni az igazi általános választójog eredményeit. Így pl. ha minden társadalmi osztályból annak számaránya szerint kisorsoltatnának a választók, a nagy számok törvénye szerint valószínűleg az általános választójogéhoz egészen hasonló eredményekhez kellene jutnunk. A Tisza-Lukács-féle választójogi javaslat, amely a választók számát 1,060.000-ről állítólag 1,800.000-re emeli fel, szemmel láthatóan az előbb említett rendszert követi. A választójog történeti fejlődését úgy képzelhetjük, mint egy gúlának az árvízből való fokozatos kiemelkedését. A gúla a társadalom egészét jelképezi, a csekély számú felső és nagykiterjedésű alsó néprétegekkel. Amint az árvíz színvonala fokozatosan sülyed, akként emelkedik ki a jogtalanság árjából, először a gúla orma, s azután annak egyre szélesebb lépcsőzetei. A kiálló részek az egész gúlának egymáshoz hasonló és egymásba illeszkedő szelvényei, amelyek alul mindig az egyenlő társadalmi állásúaknak egyelőre legszélesebb rétegével záródnak. A mi választójogunk már eredetileg eltér ettől a schemától, mert alapja nem sík lap, hanem igen egyenetlen felület: a földadócenzus hol mélyebb, hol jóval magasabban fekvő rétegeket juttat választójoghoz. Ennek az állapotnak visszásságát érezték azok a konzervatívjaink, akik a cenzus egyenlősítésének jelszavával indultak neki a választójog reformjának. Bár ennek a törekvésnek demokratikus szempontból csekély a jelentősége, őszinteségénél fogva bizonyos elismerést érdemel. Nem úgy a javaslat rendszere, amely a mai választójog egyenetlenségeit egyenesen ad abszurdum viszi. Ahelyett, hogy a benlevő rétegekhez új rétegeket csatolna és így hatolna lefelé addig, ameddig jónak látja, ahelyett úgy jár el, hogy a mélyebb rétegekbe csak egyes nyúlványokat bocsát, különböző pontokon, különböző mélységig és különböző vastagságban. Ez az eljárás a legnagyobb mértékben megtévesztő. Aki csak a legmélyebb pontokat vizsgálja, és látja, hogy pl. az ipari munkás, bárminő rövid alkalmazás mellett,

328


adócenzus nélkül is választó (ha 6 elemi osztályt végzett) vagy hogy választó az írni-olvasni tudó koldus is, ha altiszti fokozatot ért el, az nyilván azt fogja hinni, hogy egy nagyon demokratikus választójoggal áll szemben, s csak akkor fog kiábrándulni, ha keresztmetszetben is megnézi a dolgot, és meggyőződik róla, hogy ugyanakkor hány ugyanolyan társadalmi osztályhoz tartozó és ugyanolyan érdekű egyén marad ki a választójogból. Akkor rá fog jönni, hogy a javaslat szerinti proletár választók csak afféle díszproletárok, akik a választóközönségben legfeljebb az érték nélküli minta szerepét játszhatják. A javaslatban foglalt jogkiterjesztést tehát nem a legalsóbb pontok szerint kell megítélni, ameddig a választói jogosultság eljut, hanem venni kell mintegy az új választók középarányosát és annak magasságában kell megvonni a határvonalat, illetőleg átfektetni az elhatároló síkot: a javaslat demokratikus szempontból nem ér többet, mintha eddig a határig mindenki bejutna a választók közé, azon alul pedig egyáltalában senki. Ha ezt a műveletet gondolatban elvégezzük, azt fogjuk találni, hogy az elhatároló sík nagyon közel esik a mai szinthez, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a felsőbb rétegekben is jelentékeny alámosások vannak. Ilyenekként kell tekintenünk a javaslat azon rendelkezéseit, amelyek a mai választók nagy részét, különösen a birtokosok közül, rövid átmeneti idő után kiküszöbölik a választók köréből és nagyobbrészt a magasabb rétegek érdekköréhez tartozó egyénekkel pótolják. A többször emlegetett nyúlványok ugyanis nem ötletszerűleg bocsáttattak a társadalom mélyebb rétegeibe, hanem egyenesen a szerint, hogy hol találkoznak az alsóbb rétegekben is olyan elemek, amelyek függő helyzetüknél fogva „megbízhatók”, vagyis a felsőbb rétegek nyomásának engednek. Ezeket az elemeket, mint a bányász az arany eret, a legleleményesebb mélyfúrásokkal felszínre hozzák a javaslat szerkesztői. S hogy az eredmény semmiképpen se lehessen kétséges, a nyilvános szavazás rendszerét a legszélesebb körben fenntartják. A nyilvános szavazás mellett a magyar nép egyenes jellemével szokás érvelni. De nyilvánosnak hagyni a szavazást és a függő elemeket tőle el nem zárni, sőt éppenséggel célzatosan odaterelni: ez olyan eljárás, amely igen különös világítást vet a magyar törvényhozó egyenes jellemére. Külön megvilágítás tárgya lehetne, hogy foglalkozási csoportok szerint mennyivel maradt adósa a javaslat a demokráciának és különösen miért nem elégítheti ki a munkásosztályt. Általánosságban csak azt kell kiemelnünk, hogy a javaslat nemcsak a szociáldemokrácia, hanem a polgári demokrácia szempontjából sem kielégítő és annak alapján a polgári Magyarország megvalósulása nem remélhető. A javaslat szerint a polgárság alsóbb rétegei is nagyrészt választójoghoz jutnak ugyan, vagy legalább is könnyebben megszerezhetik azt, mint a munkások, de ez már csak azért sem biztosíthatja érdekeik kellő érvényesülését, mert mindazokban az esetekben, amelyekben érdekeik a többi osztályok érdekeivel ellentétesek és csak a munkásság érdekeivel egyeznek, a nagy munkástömegek támogatására ezen választójog mellett nem számíthatnak. Már pedig a jelen legégetőbb kérdéseiben, az ország indusztrializálása, a drágaság, adó és vámpolitika kérdéseiben az

Marschan Géza: Várady Zsigmond

329

érdekeknek ez a konstellációja kétségtelenül adva van és a polgárság ennek az érdekközösségnek immár tudatára is ébredt, amit a politikai tömegsztrájk iránt tanúsított szimpathikus magatartása teljes mértékben igazol. A javaslat éle nem is annyira a munkásdemokrácia ellen irányul, amely úgy is csak a polgári demokrácián keresztül tudna megvalósulni, hanem a polgárság politikai felszabadulása ellen; a polgárságot kívánja meghagyni ebben a mostani helyzetében, amikor a birtokos osztály kegyelemkenyerén él, ahelyett, hogy önálló tényezője volna az ország fejlődésének. Ez az a pont, amelyen a javaslat szerzői fel akarják tartóztatni egész társadalmi előrehaladásunkat, s amelyen új gátat akarnak építeni a növekvő ár ellen abban az órában, amelyben az a régi gátakat már-már keresztültörni készül. Miután azonban ez a pont éppen az, ahol az áradat a legnagyobb erőt képes kifejteni, remélhető, hogy törekvésük nem fog célt érni; sőt talán még szerencse is, hogy elvakultságukban ezt a pontot szemelték ki és nem egy távolabbit, amelyen munkájukat, a nemzetrontó nemzeti munkát több sikerrel hajthatták volna végre. Ha a jövő nemzedék valamiért, úgy bizonyára leginkább ezért lesz irántuk hálára kötelezve. Marschan Géza: Várady Zsigmond „Az író folytonosan hevítő, lelkesítő, részegítő eszmények borát itta, mialatt az ember a szomjat oltó realizmus forrá s vizein táplálkozott.” Várady Zsigmond (Jókai Mórról): „Hősök Alkonya” 47. l.

Várady Zsigmond minden szépért és jóért lelkesedett: az egyéni és a közélet ethikai megnemesítése, a közoktatásügy, a szegényügy, a közegészségügy, a munkásügy, a birtokrendszer, a közigazgatás megjavítása, a kereskedelem és ipar előmozdítása (Társadalmi Programm, II. Nagyvárad, 1900. 7. és köv. 11.) egyaránt megragadta érdeklődését. Bátor harcosa volt a klerikalizmus és a militarizmus elleni küzdelemnek. Küzdött a szekularizációért, a párbaj ellen, a garden school-okért, az open air school-okért stb. De valami nyugtalan, terméketlen idegesség fogta el az embert, ha Várady Zsigmond szavait hallotta és fogja el még ma is, ha írásait olvassa. A problémát mintegy két kezével a feje felé tartotta olyan áhítattal, mint a pap az oltári szentséget és egyidejűleg szédületes tarkaságban idézte a klasszikus világ isteneit és hőseit, a történelem kis és nagy tényeit, anekdoták mulattató részleteit. Különösen a beszédeit valami ájtatos, kenetteljes pátosz jellemezte, amely a hallgatók újabb generá-

330


ciójának már egy kissé idegenszerű is volt, a formákban meg szinte mesterkélten kereste az ósdiságot. Legtöbbnyire egészen modern ideái úgy tűntek elő ebben a köntösben, mint amikor virgonc gyerekek Mikulásnak öltöznek, kipirult sima arcocskájukra ősz szakált ragasztanak és nagy botra támaszodva meggörnyedt derékkal topognak előttünk. Szavai elhangoztán, írásai elolvastán azután egy kicsit elkábult az ember, érezte, hogy nem mindennapi tűz és tehetség lakik Váradyban, azonban azt a megkönnyebbülését, amit a megoldás látása ad, ritkán élveztük beszédeiben és írásaiban. * * Várady Zsigmond radikális volt, de a konzervatívek kultúrájától nem tudott megválni, a radikálisoknak pedig csak az ideáljait tudta szeretni, az útjait, a fegyvereit nem. Még kis gyermekkorában elvesztette az apját, szegényes viszonyok közt, a maga erejéből nőtt fel, tehát családi milieu nem befolyásolta őt fejlődésében. Már korán érzi tehetségének erejét, keresi erői kibontakozásának útjait, dolgozni akar, komoly munkára vágyik, de kívánja a fényt, csillogást is. Tanuló éveinek nagy nélkülözései mindent megrezgővé teszik a lelkét. Mindezek nem páratlanul álló elemek, de ahogy azok Várady Zsigmondban a mai Magyarországon összetevődtek, életének nagy tragikumát adták, amelyre végre halálával nyomta reá a komolyságnak megható bélyegét. A fiatal Várady a betevő falatjáért küzködve tanul, de előkelő nevű és jelentékeny szerepet játszó rokonsága révén állandó érintkezésben van az uralkodó osztályokkal. Ilyen körülmények közt érthető, hogy minden erejével azon van, hogy körükben majd mint teljesen egyenjogú elhelyezkedhessek. Fiatal éveinek ezen anyagi kitagadottságából azt is megmagyarázhatjuk, hogy az ő szemében miért vette körül az uralkodó osztályokat valami misztikus presztízs és hogy miért döbbent vissza minden oly lépéstől, amely sok év keserves küzdelmeivel kivívott társadalmi pozíciója elvesztését vonhatta volna maga után. Ha Várady szomorú gyermek éveiben nem fantáziál annyit az ígéret földjéről, nem is díszíti fel azt képzeletében annyi minden szépséggel és ha nem ismeri meg kora fiatalságában a nyomort, nem is fél annnyira a megszerzett jólét elvesztésétől. Előtte az uralkodó osztályok elhagyása szinte minden társadalmi értéke elvesztésének érzetét keltette: A milliomos Várady félt a nyomortól, félt attól, hogy újra éhezni talál.


331

Mindennek az volt a következménye hogy valami áhítatos tisztelettel, becsüléssel volt az uralkodó osztályok iránt. Ezen érzéseinek az ideológiáját azután megtalálta a magyar uralkodó osztályoknak a legújabb időkig divatban volt angol példálózásaiban. Csakhogy e tekintetben ő még túl is tett az uralkodó osztályokon. Nem volt hívő, de kemény kálvinista volt. És mintha ő benne a szabadkőművesben és szabadgondolkodóban az angolos hódolatot azok a vallásesztetikai motívumok is át szőtték volna, amelyek egyébként nem jutottak el Angliából a magyar úri osztályokig. Mindig azon kesereg, hogy nálunk, az alsóbb osztályok se békében, se háborúban nem becsülik meg, nem tisztelik kellőleg a felsőbb osztályokat: „Angliában lehetetlen, elképzelhetetlen oly lap, mely a munkásosztályt a polgárság, ezt a főurak, vagy a két utóbbit a király ellen izgassa”. (Londoni Levelek, 1908. 23. 1.) és a saját osztályának is szemrehányásokat tesz, hogy megbecsültetésének egyik legfőbb eszközét nem használja ki úgy mint az angolok: „Igazán kultuszt csinálni soha egyetlen nagy emberünkből se tudtunk.” (U. o. 9. 1.) Pedig Angliának reformmozgalmait sem lehet klasszikus példaképpen idézni annak bizonyítására, hogy egy komoly nép sohase feledkezik meg arról, hogy felsőbb osztályait a leghevesebb harcok idején is becsülje és tisztelje. Mégis az angol küzdelmek még ma is úgy élnek a magyar köztudatban, mintha az angol reformerek a lordok nevével ajkukon indultak volna háborúba a lordok ellen, még ma is azt gondolják nálunk, hogy a reformerek és seregeik, a társadalmi tributumokat a harcok alatt is folyton hódolattal szolgáltatták be a felső osztályoknak és e reformmozgalmakat úgy tüntetik fel, mintha azok lordfélő polgároknak és munkásoknak szóvitáiból, flegmatikus népgyűlésekből és nyugodt parlamenti szavazásokból állottak volna s a francia forradalommal szemben valami csodálatos csendességgel és simán folytak volna le: „Anglia a francia forradalom eszméit vérontás nélkül meghaladta (Londoni levelek, 5. 1.) A valóságban 1819 augusztus 16-án a Manchester melletti St. Peter’s Field-en „Egyenlő Választójog vagy a Halál”, „Általános Választójog” és hasonló felírású zászlókkal összegyűlt 80,000 tömegből a lovasság első támadására 11 halott maradt a népgyűlés helyén és a többé-kevésbé súlyosan sebesültek száma 600 körül volt, a kartistáknak az általános választójogért, a titkos szavazásért és a kerületek egyenlő beosztásáért

332


folytatott küzdelmét pedig már 1839 november 4-én a katonaság fegyvereitől kiontott embervér szentelte meg: az első összetűzésre 10 halott és 50 sebesült feküdt a Newport melletti Westgate Hotel előtt a harctéren. Nem arról van szó, hogy az angol reform mozgalmak épen olyan lefolyásúak lettek volna, mint a francia forradalmi kitörések, de lehetetlen fentartani azt az álláspontot, mintha Angliában a haladás valami tiszteletteljes és kedélyes megbeszélések eredménye lett volna. *** Az uralkodó osztályok iránt való áhítatos tisztelet csak egyik alapvonása volt Váradynak. Gyermekéveinek szenvedései nagyon fogékonnyá tették őt mások szenvedéseinek átérzésére. Ezenkívül már pályája kezdetén éppen mint elragadó ékesszólásánál fogva keresett, jeles ügyvéd belátott a magyar társadalom gazdasági és politikai struktúrájába is. Az elsők közt volt, akik Magyarországon a kiegyezés óta lefolyt időben a demokratikus haladás szükségességét sürgették, de követőkre nem talált, csak bámulókra, mert közéleti tevékenysége kezdetén még minden radikális szervezkedés lehetetlen volt és amikor elkövetkezett a szervezkedés lehetősége, se érzésbelileg, se élete technikájával, se egyénileg az új mozgalom vezérkarában elhelyezkedni nem tudott. Így maradt ő egyedül. . . . Már mint fiatal ügyvéd és törvényhatósági bizottsági tag látja, hogy az ország dolgozó népe nem jut oly társadalmi és politikai befolyáshoz, amely őt jelentőségénél és munkája adta erejénél fogva megilleti és amelyre épen összes erői minél teljesebb kifejtése végett első sorban az országnak égető szüksége volna: izzó szenvedéllyel lelkesedik a magyar demokráciáért, a temperamentuma is a francia fiskálisok forradalmi fajtájából való. A tekintély tisztelő, vértől irtózó Várady egyúttal nagy Voltaire imádó, aki a Comédie française márvány szobrának szarkazmusát váltotta napról-napra élő szóra, amikor a saját osztályabelieket ostorozta. Az uralkodó osztályokat komolyan becsülte, küzdelmei kezdetén az ország jogtalan munkás rétegei nagy tömegeikben még öntudatlanok voltak: e két tényező hatása alatt ő az uralkodó osztályoktól várta a demokratikus fejlődés biztosítását és ebben a reménységében megmaradt mindvégig, akkor is, amikor a viszonyok már egészen átalakultak. Küzdelmeiben


333

lemondással írja: „A nemzeti átalakítás reformjait nem remélhetjük, mert vezető osztályaink — saját hatalmukat féltve, — azokat elkeseredetten ellenzik. Vezető osztályainkat pedig kicserélni nem tudjuk, mert a nép az elmaradottság vakságában szenved.” (Londoni Levelek, 1908. 71. 1.) Az uralkodó osztályok kulturális elmaradottsága ellen lázadásba borult és sokszor hevesebben ostorozta őket saját soraikban, mint a hogy a támadás folyt ellenük kívülről. És küzdött a demokráciáért, de nem tudott megválni annak ellenségeitől. Rhetorikai lendületével szeretettel öleli fel az új eszméket, de alapjában a történeti osztályokhoz hajló, egy beteg fizikum által is túlérzékennyé tett lelke öntudatlanul visszaborzad, ha ragyogó eszményei kezdenek utat törni maguknak a régi érdekkörök összebogozott hatalmi hálózatán át. Szinte hallani véljük a sóhajtását: — Ne olyan gyorsan! Ne olyan vadul! Ne olyan durván! ... A holnap kultúrájában is bízott hívő lélekkel, de nem tudott a holnap pompás kultúrájáért lemondani a ma sivár s neki annyira fájó kultúrájáról. Ellentétek közt való hányódásainak társadalmi, de komoly lelki következményei azután egyéb tereken is megnyilatkoztak. A szellemi felszabadítás előfeltételének, a lelkeket elnyomó papi uralom visszaszorítását tartotta és fáradhatatlan harcosa volt az antiklerikális küzdelemnek, de sokat adott kálvinista voltára, nem egyszer hivatkozott erre és a szabadgondolkodó Várady egy milliónyi szerzett vagyonának egyharmad részét a kálvinista egyházra hagyta. Ez a lelkes, de a mélyebb társadalmi összefüggésekkel nem számoló kálvinista antiklerikalizmus volt talán legmélyebb politikai szenvedélye. Hogy különben a magyar társadalom strukturális zavaraiból származó egyes bajok ellen oly hévvel küzdő Várady mily kevéssé tudta megérteni a nagy társadalmi összefüggéseket, azt a legjobban mutatja, hogy még 1905-ben is így ír: „Szokásba jött a hetvenes évek végétől kezdve Magyarországban, Jókai hanyatlásáról beszélni. Ez a beszéd frivol. Jókai nem hanyatlott . . . Ami megváltozott és hanyatlásba ment, az mi magunk voltunk, a közszellem és a nemzetnek Jókait olvasó társadalma.” (Hősök Alkonya, 1905. 42 1.) *** Keserves hányódások, nagy lelki szenvedések, időnként teljes kétségbeesések a kényszerű kísérői mind ennek a ferde elhelyezkedésnek, kivált mikor a testi kór is egyre bomlasztotta szer-

334


vezete ellentálló képességét. Az ország fejlődése pedig gyors léptekkel halad. A demokrácia erőforrásai mind öntudatosabbakká és jelentősebbekké lesznek, aminek természetes következménye, hogy a társadalmi osztályok politikai ellentétei mind élesebbekké válnak. . . . Rettenetes sorsa a lovasnak, aki mindegyik lábával más ló hátán állva nyargal, a lovak pedig őrületes iramukban mind inkább távolodnak egymástól! . . . A helyzet nagyon komolyra vált. Magyarország haladásának minden hívője összefogott, hogy megostromolja a konzervativizmus várát. És Várady Zsigmond bent volt a várban, még mindig azon fáradozik, hogy szeretetteit reábírja: valósítsák meg az ostromlók ideáljait, az ostromlókat meg türelemre inti: a vár urai majd maguk fogják őket befogadni. Szenvedései eközben már a teljes lelki felbomlás útjára viszik. Végre a kormány beterjeszti a választójogi törvényjavaslatot. Ez az ő meggyötört lelkét az elé a probléma elé állította, hogy vagy személyes érzelmi világát s téveszméje szerint egész exisztenciáját föláldozza ideáljaiért, vagy a lelkében élő Magyarországért odadob mindent. Várady Zsigmond nem tudta egyik konzekvenciát se levonni. Neki indult, az ostromlottak azt hitték, hogy odahagyja őket, átpártol a támadók csapatához — az, akit sohse éreztek egészen maguk közül valónak —, a lázadók serege is ezt gondolta . . . De ő megállt a várfokán, búcsút intett a vár urának, azután kitárta karjait az ostromlók felett lebegő ideálok felé és levetette magát a mélységbe! Várady Zsigmond halottja az uralkodó osztályoknak, mert a szeretete, a becsülése, az övék volt, de fájdalmas emlékezetű megbecsült halottja a radikális törekvéseknek is, melyeknek ideáljai egyek voltak az ő ideáljaival. Várady Zsigmond a legelkeseredettebb harcok idején akart a keblére ölelni mindent, ami szép és nemes és e szépségek hordozóinak éles ellentéte szétszakította az ő nemes lelkét. Hívő kálvinista volt, át volt hatva az angol tekintély tisztelettől; lelkes Voltaire-ianus volt és szerette mindenben az igazat és az erkölcsileg helyeset. De nem tudta levonni mindezeknek konzekvenciáit, míg azután levonta őket helyette a Halál.

KORTÖRTÉNETI JEGYZETEK Külföldi aktualitások

Fegyverkezés A balkán-háború utolsót liheg már; a csatamezőkön, amelyekre fegyvertől és kolerában elpusztult katonák ezreinek véres árnyéka borul, lerongyolt, letépázott hadseregroncsok emberei fázlódnak; várják, hogy visszamehessenek ekéjükhöz és műhelyeikhez. A harci energiák kialvóban vannak és egy-egy késői fellobbanásuk csak a meggyötört testnek végső vergődése. A balkán-háború befejezettnek tekinthető és az eredmények likvidálása, az európai török birodalom szétszedése, nem késhet sokáig. A balkán-háború keletkezésének okaival, lefolyásával és várhatd következményeivel a Balkán-félsziget jövő sorsát illetőleg szemlénk ismételten foglalkozott már. Kétségtelenül korszakalkotó és alkalmasint nemcsak a Balkánnak, de a jövőben más államoknak térképét és berendezését megváltoztató átalakulások elébe nézünk. A balkáni bonyodalmak körül a féltékeny nagyhatalmak állottak és nem csupán balkáni érdekeltségük, de számos világpolitikai, nemzetiségi és hódítási céljaik folytán állandóan a világháború rémével fenyegettek, hónapokig izgalomban tartván egész Európát. Az események naponkinti hullámzása, rosszabbra majd jobbra fordulása mindenki előtt ismeretes. Valószínű, hogy a világháború el fog maradni. Az orosz határon végbemenő leszerelés kifejezője annak az állapotnak, hogy ma egy egész Európát lángbaborító háború az összes nagyhatalmak között (valamennyi érdekelve van!) nem lehetséges. A bellum omnium contra omnes a fenyegetésektől aligha juthat el a megvalósulásig. Arra azonban alkalmat nyújtott a balkáni háború és a nagyhatalmaknak körülötte feltorlódó ellentétei, hogy minden dinasztikus, katonai, nacionalista és hadseregszállítói érdek, amely eddig is oly súlyosan feküdt rá az államok fejlődésére és jólétére, most minden korlátoktól felszabaduljon, minden józanul felállított határt letaposson. Módot adott arra, hogy a fegyverkezés valóságos őrülete lépjen fel, amelylyel, úgy látszik, nincsen ereje szembeszállni az egyes országok agyonfélemlített, nemzeti jelszavakkal elkábított lakosságának. Ha a katonai kiadások eddig is kiszívták a nemzetek legjobb életerejét, megakadályozták a jólét és az állami gondozás lehetőségét, a jövőben olyan méreteket fognak ölteni, amelyek idáig szinte elképzelhetetlenek

336

Külföldi aktualitások

voltak. Ezen a címen újabb milliárdokat fognak elvenni évenkint a lakosságtól és a munkaerő újabb elvonásával kapcsolatban, amit a létszámemelések fognak előidézni, talán az állami élet katasztrófáját készítik elő. A leghangosabban, a legtúlzóbb nemzeti jelszavak között Franciaországban lépett fel a fegyverkezési hajlam. Nem túloz a külföldi sajtó, amidőn megállapítja, hogy ma egy olyan „jingoizmus” kapott lábra Franciaországban, amely páratlan az utolsó évtizedek történetében. Az első pont: Poincaré elnökké választása, a régi színtelen elnökök helyére, kedvezett a fordulatnak. Poincaré, aki jobboldali szavazatokkal nyerte el a többséget, beköszöntésekor azonnal erős tápot adott a katonai hajlandóságoknak. Feljegyzésre érdemes kortörténeti dokumentum, hogy a franciákkal barátságos lábon élő angoloknak éppen nem szélső irányú komoly lapjai a sorok között állandóan aggodalmaskodnak Poincaré diktátori hajlandóságai miatt, amely rejtett véleményük szerint a köztársasági államformát is veszélyezteti. Poincaré megválasztását követte Delcassénak szentpétervári nagykövetté való kinevezése. A kinevezést követő dérut a berlini tőzsdén élénken jelzi annak „békés” természetét. Majd fellépnek egyidőben Németországgal a katonai javaslatokkal, amelyeknek legfontosabb része, hogy a hároméves szolgálati időt hozzák be a kétéves helyére. A kétéves szolgálati időt csak egy 1905. évi törvény hozta ugyan be (és még az is módot engedett 33. §-ában bizonyos kiterjesztésekre), mégis nagyfontosságú súlyosbítást jelent a javaslat még az 1905. év előtti állapottal szemben is, mert semminemű kivételt nem engedélyez. Látszólagos demokratikus volta mellett is kiderül, hogy míg 1905-ben a hároméves szolgálati idő alapján 450.000 főből állott a békelétszám, az új javaslat ezt 680.000 emeli. Olyan szám ez, amely körülbelől a német hadsereg évi békelétszámával egyezik, vagy csak kevéssé alacsonyabb. Pedig Franciaország 40 millió lakosságával 64 millió németországi alattvaló áll szemben. Az elnéptelenedés, a születések arányszámának leszállása emellett egyre fokozottabb. Ezzel kapcsolatban még sokkal nagyobb arányban csökkent a városokba tódulás folytán a földművesnépesség száma; 1882—92 között 394.558-al csökkent a földművelők száma és azóta is állandóan. Az új berendezkedés költségei természetesen igen súlyosak; az évi költségtöbbleten kívül csupán az új beruházások költségei 500 millió frankot tesznek ki. Ezen katonai javaslat érdekében azután a legszélsőbb agitációt fejtik ki egészen túlzó nacionalista jelszavak alatt. A sajtó teljesen meg van nyerve. A „néphangulatot” megállapítandó, a középiskolák gimnazista tanulóit felhívják nyilatkozattételre, hogy kell-e nekik a háromesztendős szolgálati idő? Természetesen, hogy kell. Igaz, hogy a tényleges katonasághoz intézett felszólítás rendszerint siker nélkül maradt, de az a hang nem jut szóhoz a polgári sajtóban. Az új törvénynek visszaható ereje lesz egyébként is. Gambetta mondta ElsassLotharingiáról és a revancheról: Pensons y toujours, n'en parler jamais. Az ige most visszájára fordult; a revanche állandó beszéd tárgyát képezi, s elég üres fenyegetésnek hangzik.


337

Ez a fegyverkezési zaj élesen jellemzi a mai francia uralkodó burzsoázia alkotóképességének csődjét. Komoly reformok kellenének, új adórendszer, az egyenes adók kiterjesztése és a fogyasztási adók csökkentése alapján, proporcionális választójog és más szintén beígért alkotások s ezeket akarják most a katonai zajba fullasztani, háttérbe szorítani a „nemzeti” kérdés mellett. De mégis! Combes receptje szerint előveszik ismét az egyház és állam kérdését; az école laique megvédésére a klerikálisok erőszakoskodásai ellen büntető szankciókkal ellátott törvény fog tárgyalásra kerülni. Ezzel tesz eleget a kormány szociális lelkiismeretének! A nagy fegyvercsörgetésben alig hallatszik meg a szocialista-párt tiltakozása, amelyet a német szocialista-párttal együtt bocsátottak ki. S ki tudná megállapítani a távolból, hogy a forradalmi és antimilitarista munkásság, de általában a széles alsóbb néprétegek körében miként hat a sajtóban felmagasztalt tehersúlyosítás? Mily mértékben fog gyorsítani egy régen folyó őrlési folyamatot? Németország is rálépett ugyanezen útra. Jelentékeny újonctöbblet — évenkint körülbelül százezer — és egyszeri nagymértékű hadi beruházások követelésével lépett fel. Az egyszeri többletkiadás nem kevesebb mint egy milliárd márka. Ezen költségek fedezésénél azonban korszakalkotó fontosságú terv merült fel és az előjelek után ítélve biztos keresztülvitelre számíthat. Az új hadi kiadások terheit viseljék azok, akik ezt leginkább elbírják s akiknek leginkább van érdekükben a hatalmi politika céljaira szolgáló hadsereg, viselje a vagyonos osztály! Most látszik csak igazán, hogy a birodalmi széles választójogon felépült országgyűlés számot tud és kénytelen is vetni a néptömegek érdekeivel. Nemcsak a 110 főnyi szociáldemokrata-párt, de a klerikális centrum is hozzájárul a költségek ilyen viseléséhez, mert végeredményében az utóbbi is az alsóbb néposztályokból szedi szavazatait. (Általában véve jellemző tünet, hogy a szociáldemokratapárt újabban ismét gyakran tart együtt választási ellenfelével, a feketekék blokk tagjával, a centrummal, amint ezt a jezsuita-törvény megszüntetésénél és a lengyel kisajátítást ellenző határozatnál láthattuk.) Az egy milliárd egyszeri kiadás fedezésére vagyoni adót akarnak kivetni a vagyonosokra. A tervezet szerint 50.000 márka vagyonnál kezdődnék az adózás és rögtön magas százalékkal, körülbelül 1/2%-al, amely fokozatosan emelkedik 2%-ig. Adóalapul, a porosz vagyoni adó eredményeit véve számítás alapjául 150 milliárd márka szolgálna, amely összeg szigorú bevallási kényszer esetén 200 milliárd márkáig emelkedhetik. Még ez esetben is a jelzett súlyos adókulcs szükséges az egy milliárd előteremtéséhez. Rendkívül fontos elv nyer megvalósulást az új adó, helyesebben hozzájárulás alakjában. Rámutatnak arra, hogy hasonló egyszeri hozzájárulásra nem volt eset a tilsiti béke óta, sőt akkor is elmaradt a kivetett 3% hozzájárulási összeg behajtása. Fontos szempont továbbá, hogy a vagyoni adó, amelynek elhárítása miatt Bülownak buknia kellett, most, bár kerülő úton, helyet talál a német birodalmi költségvetésben. Bár sokan hangoztatják, hogy ez a hozzájárulás csak megváltása, equivalense a vagyoni és az örökségi adóknak, amelyekről tehát többé szó se essék, alapos a remény,

338


hogy igenis ez a rendkívüli hozzájárulás a vagyon után alapja lesz a rendes vagyoni adónak. Nagyjelentőségű amellett azért, mert módot fog nyújtani a földben és másutt rejlő vagyonértékeknek pontos felbecslésére. Épp úgy, mint ahogy a Lloyd George földadótörvényének is legfontosabb eredménye a föld értékének pontos megállapítása volt. Egy másik az előbbivel párhuzamos módja a katonai kiadások fedezésének a fejedelmi házak és vagyonok adómentességének megszüntetése. Az így nyerhető összeg igen tekintélyes, nem is szólva, hogy maga az elv forradalmi jelentőségű. Komoly tárgyalások alapja lesz és alkalmasint keresztül viszik. Igaz, hogy az állandó évi többletkiadások fedezésének módja még nincs meghatározva. De az út ki van jelölve. A szociáldemokratapárt kiáltványt bocsátott ugyan ki, közösen a francia testvérpárttal, a fegyverkezés őrülete ellen, de tekintettel a költségek fedezésének módjára, aligha fog hevesebb ellentállást kifejteni. Anglia érthető aggodalommal nézi a kontinentális fegyerkezést. A hadi flotta arányszámának 16:10-ben való megállapítása éppenséggel nem nyújt részére elég garanciát. Az idegesség nagyfokú és széltében beszélnek a kötelező katonai szolgálat és a szárazföldi hadsereg megteremtéséről. Éles ellentétben áll ez annak egyre növekvő belátásával, hogy a mezőgazdasági népességétől csaknem megfosztott országnak életbevágó érdeke a földkérdésnek a Small-Holdingon messze túlemelkedő radikális megoldása. Az általános hadkötelezettség pedig elvonná a munkaerőt a földmíveléstől. Egyelőre csak tervek készülnek és egy kemény törvény, amelyet a szorongó aggodalom diktált, idegen állambeli léghajósok és repülőgépesek ellen, ha ezek szigorú feltételekhez kötött engedély nélkül szállnak le az angol szárazföldön. A hadi készülődések tekintetében egyébként is súlyos csalódások érik az anyaországot, amelyek közvetlenül nem életbevágóak, azonban tüneti jelentőségük el nem vitázható. A dél-afrikai unió, a négy államnak néhány év előtt angol fennhatóság alatt létrejött egyesülése egyszerűen megtagadja az újabb hozzájárulást az anyaország flottájának szaporításához, pedig az anyaország követelte tőle. Kanadában is ez a kérdés foglalkoztatja a politikát, élénk visszhangra lelvén a világsajtóban. Van egy egész intrazigens álláspont, amely már a teljes elszakadási törekvést jelképezi. Ez mindenféle közösséget elhárít az angol hajóhad tekintetében. A másik és nagy párttal rendelkező nézet a liberális volt miniszterelnöké, Sir A. Laurieré, aki, mint az ellenzék vezére, csakis Kanadában készített és ott állomásozó hajóhad részére hajlandó áldozni. A Borden-féle hivatalos álláspont a jövő heti szavazásnál alkalmasint győzni fog; megszavazzák a közvetlen hozzájárulást (45 millió), de csekély többséggel. Egy igen érthető elszakadási folyamat kezdetét szemlélhetjük ezen látszólag inkább katonai jelentőségű kérdés mögött. Olaszország külügyminiszterének nagy beszéde, amely a Földközi-tenger mellékének hatalmi egyensúlyát hirdeti Franciaország ellen irányuló éllel, előhírnöke az újabb fegyverkezésnek. Olaszország, amióta az imperialista politika vizein evez, kénytelen hadierejét állandóan emelni, tekintet nélkül a népesség teherviselési képességére.

Hogyan fedeztem fel Lukács László arcképét?

339

Belgium a legújabb hírek szerint rendkívüli létszámemelésre készül. Ezen aránylag kis állam a jövőben nem kevesebb, mint 360.000 főből álló katonaság felett fog rendelkezni. Az utóbbi években mesterségesen terjesztenek kalandos meséket idegen invázió lehetősége felől és rémítgetik a közvéleményt. Napjaink szomorú tanulsága, hogy a boldog „semleges” állam, Belgium 360.000 főből álló hadsereget fog eltartani! Mindenki előtt felmerül a kérdés, meddig tarthat még az államok versengése a fegyverkezés terén és hova vezet? Azt kell hinnünk, hogy most már elérkeztünk a fegyverkezés csúcspontjához, hogy ez a járvány a most kezdődő és alkalmasint sokáig tartó fegyverkezési periódus lezajlása után tovább már nem fejlődhetik, egyszerűen mert nem lesz lehetséges. Az a formula, amelyet Marx a tőkék koncentrációjának végső következményéről mondott, talán alkalmazható per analógiám arra az esetre is, amidőn fegyverkezések elérik tetőpontjukat. (Halasi Béla.) Hogyan fedeztem fel Lukács László arcképét? A múlt nyár elején, egy aranyködből bontakozó, derűs, napsugaras reggel látogattam el legelőször Bucsumba, Varga Katalin lelkes működésének színterére. A dák-római korszak óta híres aranytermő Verespatakról, az omladozó bányákkal keresztül-kasul vájkált vén Kirnik kanyargós útján indultam és mire fölértem a gerincre, a felkelő nap sugarai már élesen megvilágították a Csetátye aranyrejtő hegyromját, amelynek felét elhordták a dák, római, szász és román bányászok. Alattam félig árnyékba burkolva, félig napfényben fürödve terült el a bucsumi medence. A hegyeknek beillő széleshátú dombok oldalán ködfoszlányok lebegtek, a szelíd lejtőket keresztező vad szakadékokból sötét hideg áradt, a haragoszöld fenyvesekkel borított meredek hegyek csipkésszélű árnyékot vetettek a szűk völgyre, amelynek kapuja fölött a Detunáta hatalmas bazaltoszloporgonái tépázták meg a lassan emelkedő, vörössárga napkorongot. A hegyek oldalán meglapulva, a völgyek keskeny peremén meghúzódva és a szirtfalak közé rejtőzve, lenn a mélyben és fenn a magasban, tizennégykilométeres körben szétszórva roggyantfalú házak fehér foltjai villantak elő, a menedékes kaszálókon tarka embercsoportok mozogtak. Izmos, istenkísértés-utak veszedelmeihez szokott lovam ügetve haladt a köves-omló hegyoldalakon, a zöldcserjés dombok peremén, a sáros szakadékos mélyedéseken keresztül. Néha elhaladtunk egy-egy kaszáló embercsoport mellett és szóba elegyedtem egyikkel-másikkal. Sokat hallottam a bucsumiak

340


híres szépségéről, az egészséges, erős, délceg férfiakról és a pozsgásarcú, karcsú nőkről, de a napsugaras mezőkön egyre több sápadt, beteg embert, beesettmellű, köhögő asszonyt láttam. Halálfej-arcokat, koporsóváróan görnyedt alakokat. És az ébredő élettől lüktető napsugaras tájon még szomorúbbak ezek a képek, mint a nehézlevegőjű városokban . . . Az út merész kanyarulattal fordult a völgy felé, BucsumIzbitának irányítottam lovamat. Ott már volt ösmerősöm, a lelkes román körorvos, dr. Bánfi István. Őt kerestem fel, hogy néhány felvilágosítást kérjek. Hogy megkérdezzem, milyen járvány pusztít az egészséges levegőjű, fenyvesekkel övezett medencében. Bár még kora reggel volt, az orvos rendelőjét megtöltötték a betegek. Csupa sápadtarcú, görnyedt parasztember és parasztasszony. A szoba sarkába ültem és miközben a betegek jöttek-mentek, elbeszélgettünk. Magyarul, nehogy megértsék. — Hiszen igaz, jó levegőben, jó ivóvízben nincs hiány. Hogyha nem volnának olyan nagyon szegények ezek az emberek, kevés dolgom akadna. ……. — Igen, a szegénység, az ínség pusztítja a lakosságot. Nem táplálkozhatnak megfelelően és az éhségtől elgyengített szervezetet hamar elpusztítja a nehéz munka, a bányák rossz levegője. A tüdővész, a tífusz . . . — A gazdag bányák? Hiszen igaz, a bányák gazdagok és a nép szorgalmas, de ... Nem, ezekre a kérdésekre majd megtalálja magától is a választ. Én nem beszélek többé politikáról, gazdasági kérdésekről. Egyszer tettem életemben és akkor is ugyancsak megadtam az árát. Két évig fel voltam függesztve, két évig orvos nélkül maradt volna ez a szerencsétlen vidék, ha véletlenül nincs privátvagyonom, hogy két évig fizetés nélkül is dolgozhassam . . . Az orvos intelligens, sok szenvedés szántotta arcán szomorú mosoly játszott. — A falun nehezen megy a tanulmányozás, a falusiak zárkózottak, félénkek, a falu egy nagy börtön . . . Néhány perc múlva lovam újra a zöld mezőkön ügetett, a napfényben úszó szabad téren oly különösnek tetszett minden. Ez a szabad tér volna börtön, itt, az aranytermő hegyek között a nyomor tizedelné a lakosságot? A mező vadvirágai fölött


341

fáradhatatlan méhrajok úsztak a napfényes levegőben, lovam lábai mélyen belésüppedtek a rét buja talajába. A patak partján fából épült aranyzúzó zakatolt, a tulajdonos parasztbányász egy csenevész ló hátáról oldotta le az érccel telt puttonyokat, hogy a zúzda ürülő vályúját újra megtöltse. Megszólítottam. — Frate, honnan hozzátok az ércet? — Verespatakról, a Kirnikről. Megnéztem a puttonyban levő köveket, harmadrendű szegényérc, amely alig fizeti a reá fordított munkát. — És ezért elmentek Verespatakig? Hiszen itt a szembenlevő hegyoldal tele van gazdag bányákkal. — Igen, de ott nincs mit keressünk, azok Lukács László bányái. A zúzda nyilai kopogva estek a frissen érkezett ércre, a tulajdonos a vízikerékhez sietett, hogy megigazítson valamit. Tovább indultam a hegyszorosban fekvő házcsoport, BucsumPoen felé. Az út most már a völgy fenekén, a kanyargó patak mellett vezetett, a szűk térségen lépten-nyomon roskadozó aranyzúzók bukkantak elő. Legnagyobb részük szünetelt, csak egyikmásiknak kereke forgott. A völgy egyik kis öblében BucsumSzásza házcsoportja húzódik meg. A privilégiumos szász bányászok hajdani tanyája ma már csendes, kihalt, csak a csendőri laktanya körül mutatkozik valami kis elevenség. A házcsoport mögött újra összeszorul a völgy és most már a meredek hegyek árnyéka kísér Bucsum-Poen házcsoportjáig. Ez Bucsumnak legrejtettebb zuga, itt végződik a kocsiút és a kis falufoszlányt már csak a Corabia érchegyei környezik. Éppen hetivásár napjára érkeztem, a piactér tele volt emberekkel. Legelső utam a jegyzőhöz vezetett, tőle akartam felvilágosításokat kérni. Nem Lukács Lászlóról, az ő dolgai még nem érdekeltek. Azt akartam megtudni, vajjon nincsen-e a községben valaki, aki Varga Katalinról fölvilágosítást adhatna, vajjon nem maradtak-e akták, följegyzések a forradalom előtti időkből. Tisztán a véletlenség dolga, hogy újra Lukács Lászlóra terelődött figyelmem. Amint az emeletes jegyzői lak lépcsőin fölfelé haladtam, töpörödött vén ember jött szembe. Hangosan zsörtölődött. — Nem elég, hogy a máléra valót sem bírom megszerezni, még az adóért is törjem magam . . . Amint az öreg elhaladt mellettem, figyelmesen végignéztem. Kopott kerek kalapján aranyzsinór jelezte, hogy bucsumi aranybányász. Tekintetem végigsiklott a környező hegyeken,

342


megakadt a tátongó bányaszájakon és valami önkéntelen gondolatkapcsolódás okozta, hogy ezzel a kérdéssel rohantam meg a jegyzőt: — Mondja, kedves jegyző úr, mennyi adót fizet Lukács László? — Lukács László? . . . — No igen. Hiszen ő a környék legnagyobb bányatulajdonosa, — De a bányák semmit sem jövedelmeznek . . . Tovább nem faggattam. Ez az elejtett megjegyzés, a jegyző nagy zavarja már elárulták, hogy itt valami titok lappang. Egy sima fordulattal áttértem valami közönyös témára, de már akkor éreztem, hogy Varga Katalinon kívül — Lukács Lászlót is tanulmányozni fogom. És amikor néhány percnyi közömbös beszélgetés után elváltam a jegyzőtől, ez az érzés már elhatározássá érlelődött. Déltájt már fent is jártam Lukács László bányatelepén, a Péter és Pál bányánál. Ne gondoljunk holmi modern bányaüzemre; a köves hegyoldal egyik tisztásán, a fenyveserdő közepén néhány düledező vén ház, az alacsony tárnaajtótól a hányóig húzódó lécsíneken néhány primitív bányakocsi, az egész telep csendes, kihalt. Csak nagykésőre cammog elő egy jóságos arcú vén anyóka, a a felügyelő, Gruber Sándor felesége. A szegény asszony odavan az örömtől, hogy a vadonban pesti látogatót kapott, beinvitál nedvesfalú kis szobájába és öt perc múlva már belekezd szomorú sorsa elpanaszolásába. Férje a szabad lakáson kívül csak 144 forint fizetést kap és olyan nagy a drágaság . . . Azért mégis maradnak, nincs pénzük ahhoz, hogy elköltözzenek. Azután hova is költözne két szegény, beteg öreg ember? Soká már amúgy sem tart és ha lehunyják szemeiket, talán gondoskodik a kegyelmes úr a tisztességes temetésről. Amíg a vén asszony beszél, a szoba megtelik emberekkel, egyik a másiknak adja át a szót és amint hallgatom a sok panaszkodást, kezeim ökölbe szorulnak, szívem megtelik szánalommal, vad gyűlölöttel. Sorra jönnek Lukács László hatvankrajcáros munkásai, bérlő rabszolgái. Sietek a nehéz levegőjű szobából és amikor újra nyeregbe szállottam, amikor a friss hegyi levegő megsimította forró arcomat, már tisztában voltam azzal, hogy hátralevő szabadidőm nagyrészét Varga Katalin helyett Lukács László fogja lefoglalni. De míg Varga Katalin dolgait szeretettel, lelkesedéssel tanulmányoztam, addig ez az új téma undorral töltött el.


343

Bár az idő már délutánra járt és messze voltam szállásomtól, nem fordultam vissza, hanem tovább mentem a meredek szerpentinúton. A vad szirtek között kanyargó ösvényeken lovam meg-megcsúszott. Amíg át nem értünk a corabiai völgybe, minden figyelmemet lekötötte a fenyegető veszedelem. A corabiai völgy fölött kanyargó kétarasznyi széles úton már szabadon eresztettem a lovat és elgondolkoztam a váratlan tapasztalatokon. Emlékezetemben rendszertelenül jelentkeztek a régi benyomások, régi dolgok. Eszembe jutott, hogy Lukács zalatnai házát még a múlt télen el akarta adni a kincstárnak. Eszembe jutottak a Pesti Futár cikkei a Magyar Bankról, a sószerződés; és eszembe jutott az a sok képviselőválasztási visszaélés, amelyekről az előző este meséltek Abrudbányán. A rendszert még nem láttam, engem még akkor is csak mint a bucsumi nyomor vámszedője érdekelt Lukács László. Azért is mentem át a corabiai völgybe, hogy ott a bányák körül beszélgessek néhány szegény emberrel. A völgy kihaltnak látszott, félórai lovaglás után találkoztam az első emberrel, azaz akkor is csak egy nyolc-tízéves kisleánnyal. Érccel megrakott puttonyú apró lovat vezetett a falu felé vezető úton. A bucsumi nyomor még az ilyen gyenge teremtéseket is kiűzi a veszedelmes szirtek közé, a sorvasztó munkába. A kislány igazított útba. Elmondta, hogy a hétfői napokon szünetel a bányamunka, csak a Pureca-bányában, a tetűbányában dolgozik apja és bátya, ők túlságosan szegények ahhoz, hogy pihenőnapokat tartsanak. Meg azután a „Nagyúr” túlmagas bért szed tőlük, kénytelenek folyton dolgozni. A kisleány útbaigazítása alapján negyedóra múlva elértem a Purecabányához. A bérlő és fia a tárnaajtó előtt ültek és ebédeltek. Puha málét hagymával. Leültem melléjük és néhány perc múlva megbarátkoztunk. Elmondották, hogy százötven korona bért fizetnek a „Nagyúr”-nak, ezenkívül a talált arany negyedrészét is neki adják. Ha rosszul megy a dolguk. Ha jól megy, ha az évi kereset meghaladja a 450 koronát, úgy még 90 korona jár Lukácsnak; ha még kedvezőbb volna az eredmény, úgy külön részt adnak le. Hőhullám csapta meg agyamat. Aki a tetűbánya tulajdonosait így megsarcolja, az Magyarország miniszterelnöke... Már esteledett, amikor hármasában lefelé indultunk. Haza nem mehettem, Bucsum-Izbitán töltöttem az éjt. Késő éjszakáig tömve volt szállásom bányászokkal. Beszélgettünk. — Hiába, nem segíthetünk magunkon. Mindent megpró-

344


báltunk. Harminc év előtt fellázadtunk, az utolsó farsang estéjén fegyveres kézzel, dinamittal támadtuk meg Lukács László bányatelepét . . . Reggel már itt volt a nagyúr a csendőrökkel, katonákkal: Nyomorékká verette a fél falut, a gyanúsokat meztelenre vetkőztetve hurcolták, hengergették a hóban, vagy negyvenen börtönbe kerültünk. Én is ültem nyolc évet, néhány társam öngyilkossá lett a börtönben. Még vallatás közben. Talán éppen attól . . . Hiába. Magyarországon élünk és nektek magyaroknak köszönhetjük mindezt . . . Szép kis ország, ahol egy Lukács László lehet a miniszterelnök. Délceg öreg parasztember mondotta ezeket és amikor elhallgatott, vendégeim arcán gúnyos mosoly ült. A barátságos közlékenységnek vége szakadt, az emberek már csak a strein-t, az idegent látták bennem. Hideg hallgatás nehezedett a szobára és ez a hangulat érlelte meg bennem azt az elhatározást, hogy minden erőm megfeszítésével erkölcsileg lehetetlenné fogom tenni azt az egyént, akiért szégyenlenem kellett a bucsumiak előtt, hogy magyar vagyok. * A bucsumi adókivetési bizottság egyik tagjával beszélgettem. — Persze, hogy nem fizet adót a kegyelmes úr. Elvégre érdemes oly soká pénzügyminiszternek lenni, hogyha az ember még pár száz korona adóval sem károsíthatja meg a kincstárt? — De kérem, Lukácsnak sokat jövedelmez a bánya. Hogy csak egyet említsek 1909-ben Kosztinás Juon és társai maguk több mint tízezer koronát fizettek. Pedig rajtuk kívül még vagy huszonöt bérlőtársaság fizetett nehéz pénzeket . . . — Nagyon jól tudom . . . Az idei adókivetésnél indítványoztam is, mondjuk ki, hogy Lukács bányájára nem vetünk ki adót, mert nem merünk. Különben is nézzen be az adóhivatalhoz . . . Egy román ügyvéd társaságában tényleg elmentem az adóhivatalba. Az adótiszt mosolygott, amikor Lukács adója felől tudakozódtam. — Ja, a miniszter! Majd bolond, hogy adót fizessen. Néha kivetettek reá pár száz koronát, de mindig lealkudta. Itt a főkönyv. 1912-ben 24.368 szám alatt törölte a pénzügyigazgatóság összes hátralékait. Itt egy régibb: itt pénzügyminiszter volt, amikor elrendelték a törlést. 30.611/1910 szám alatt felebbezte meg a pár száz koronányi adókivetést.


345

A naiv hivatalnok nem tudta, hogy az egyszerű érdeklődő tulajdonképpen hírlapíró és negyedóra múlva már a zsebemben volt Lukács László adókönyvének hivatalos másolata. Ez a kis kékfedelű füzet bizonyítja, hogy Magyarország miniszterelnöke és volt pénzügyminisztere dús jövedelmei után nem fizet adót. Nem nagy ügy az egész, de végtelenül jellemző. A hiányosan ellenőrzött kincstári százmilliók kezelője néhány száz korona kedvéért szabálytalanságra képes. A zalatnai házak! Igen, amikor a múlt nyáron Lukács László Nagyenyeden beszámolót tartott, én is átrándultam a közeli Abrudbányáról. Néhány héttel a bucsumi látogatás után. Kora reggel érkeztem meg és első utam a borbélyhoz vezetett. A derék Figaró segédje a helyi újdonságokkal szolgált, miközben államat szappanozta. — Nagyon sokan lesznek, nagyon szép lesz. Eljön a Mayer nagyságos úr is, aki megkapta a földgázt, mert segített a kegyelmes úrnak ... — Miben segítette? — Hát együtt adták el a kegyelmes úr zalatnai házát a kincstárnak. Tetszett Zalatnán járni? Hát azt a rongyos viskót, ott az állomás melletti gödörben. Azt mesélik, hogy a kincstár negyvenezer koronát fizetett érte. Hej, bár én is miniszter lehetnék vagy egy napig, csak egy óráig . . . A fiatal legény durván felkacagott. Értsük meg, amikor a magyar kormány feje a díszteremben beszámolóbeszédjére készül, akkor választói — le az utolsó borbélylegényig — zalatnai „stikli”-jén mulatnak. Hazafelé Zalatnán át utaztam. Meglátogattam a bányakapitányt, aki akkoriban készült beköltözni a hírhedt házba. — Mennyi a bányakapitány úr lakbére? — Sajnos, csak nyolcszáz korona, A kincstár nagyon rosszul fizet . . . — Mondja bányakapitány úr, mikor vette meg a kincstár a házat Lukács Lászlótól? — Kérem, ezek csak mendemondák. A kincstár nem a kegyelmes úrtól vásárolta meg a házat, hanem a Gyulafehérvári Takarékpénztártól. A kegyelmes úr még a múlt év végén eladta a Takarékpénztárnak . . . — És a Takarékpénztár tényleg birtokába vette a házat? Használta?

346


A bányakapitány képtelen zavarba jött, ötölt-hatolt. — Erre a kérdésre nem válaszolhatok. A fődolog, hogy a kincstárra nézve előnyös volt a vásár és mi kincstári emberek csak ezt tartjuk szem- előtt. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a kincstári előnyök őréből többet harapófogóval sem húzhatok ki és máshol próbálkoztam. Beszélgetés közben megkérdeztem egy kincstári alkalmazottól. — Kicsoda lakott Lukács László házában, mielőtt a Takarékpénztár megvásárolta? — Egy régi jó ösmerőse, dr. Szontagh Adolf özvegye. A régi barátság alapján az özvegy ingyen élvezte a lakást. — Szegény asszony! a Takarékpénztár bizonyosan kitette, vagy legalább is jó drága házbért szedett tőle. — Dehogy, ingyen lakott azután is. Azért a néhány hónapért nem is lett volna érdemes . . . Itt hirtelen elhallgatott, eszébe jutott, hogy kivel beszél. Zavarában hosszú mesével bizonyítgatta, hogy milyen előnyös a házvétel a kincstárra nézve. És csakhamar meg is győzött arról, hogy az ügy nagyon — gyanús. Most már csak egy dolgom maradt, megnézni a telekkönyvet. És a telekkönyv mindent megmondott. Kitűnt, hogy Lukács László mindkét zalatnai házát a kincstárnak adta el. Egyiket Lukács László adta el Lukács László pénzügyminiszternek, a másikat ugyancsak Lukács László Mayer Ödön Takarékpénztára közvetítésével — Lukács László pénzügyminiszternek. * Az adóhivatali, telekkönyvi kutatásoknak csakhamar híre kelt a vidéken és ettől az időtől kezdve Zalatnáról, Abrudbányáról és Bucsumról sok látogatóm akadt. Magánemberek, kincstári és megyei tisztviselők egész sora jött Lukács-epizódokkal és egy bányamérnök nagy titokban átadott egy röpiratot is. Valóságos unikumot, — Lukács Béla forgalomból eltűnt füzetét az arany rabjairól, — rablóiról. — Ebből a füzetből sok anyagot használt fel Jókai Mór a „Szegény gazdagok”-ban. Jókai csak egy fekete álarcosról beszélt, báró Nopcsa Lászlóról, pedig a bárónak hatalmas konkurrense volt: Lukács Lukács. Borzongva olvastam el a könyv két fejezetét, de sohasem használtam fel. Elvégre Lukács László nem vonható felelősségre Lukács Lukács bűneiért. De azért sok érdekes vonás


347

megragadta figyelmemet. Lukács Lukács is törte magát a kitüntetésért, akárcsak László, — a negyvennyolci forradalom idejében az ős szövetkezett az ellenséges román csapatok vezetőjével, hogy kirabolhassa a kincstári aranybeváltót, amint ahogy ma László szövetkezett Tiszával. És akárcsak Lászlóra vonatkoztatva is elmondhatná szegény sokat szenvedett Lukács Béla, hogy: „— az úri zsivány irányában nagyon lassú volt az igazságszolgáltatás ...” Sohasem használtam föl ezeket az adatokat, de ezek is csak még jobban megérlelték elhatározásomat. És sok próbálgatás, küzködés után a múlt év szeptember 17-én végre barátaimtól összekoldult pénzen kiadtam röpiratomat, „Lukács László arcképé”-t. Másnap, szeptember 18-án Jászi Oszkár a sasköri diáklakomán hozta szóba az ügyet, sürgette a sajtópör megindítását. Ugyanakkor emelte Désy Zoltán ösmert vádjait Lukács László ellen. És csakhamar kezdetét vette a „megtorlás”. Rendőrséggel, csendőrséggel, anyagi exisztenciám megtámadásával. Szóval oly eszközökkel, amilyenek Őfelsége szerény szellemi képességű bizalmasától várhatóak voltak. * Az arckép keretei megvoltak, de hiányzott az árnyékolás, hogy a kép plasztikussá legyen. A „Népszava” szíves vendégszeretetével élve belefogtam ebbe a munkába is. Lukács Lászlónak a kincstári szénbányák körüli szereplését már ösmertem. Tudtam, hogy Andreics János elpanaszolta a méltatlan dolgot egy előkelő ügyvéd barátjának, de megírni nem lehetett. Nem lehetett volna a zsarolást pörrendtartásszerűleg egy tanúval bizonyítani. Felkerestem egy jó öreg mérnökösmerősömet, hogy tőle kérjek tanácsot. Alig mondottam el az eset bevezetését, félbeszakított. — Igen, ne is mondja végig. Ösmerem az esetet, Andreics nekem is elmondotta. Este már megírtam a zsarolási manőver történetét, már volt két tanúm. Reggelre megjelent a cikk a Népszavában és estére harmadik tanú is akadt. Másnap persze jött a cáfolat. Gyenge, sápadt-ügyetlen tagadás és személyeskedés. És nemsokára jött a második is. Lukács László méltóságán alulinak tartja a velem való pörösködést. Mosolyogva vontam vállat erre, mert csak egy Lukács László mondta. Tovább mentem. A földgáz ügyet szintén régen ösmertem. Röpiratot írtam erről a kérdésről már 1910 elején. Amikor még lukácspárti volt

348

Egy magyar Pittsburgh

az egész magyar közvélemény és Gálocsy Árpáddal csak ketten küzdtünk Lukács László végzetes gazdasági akciója ellen. Azóta igazat adtak nekünk az események, a „nemzeti kincs”, a földgáz, pártvagyonná lett. Régen ösmertem az Osztálysorsjáték-ügyet is. Hiszen annakidején annyit írtak róla a lapok, oly sokat beszéltek róla a parlamentben. Ami újat írtam, annak anyagát a kereskedelmi és váltótörvényszék irattárából merítettem. A többi anyagát új ismerősöktől kaptam. Ezek az „új ismerősök” külön fejezetet érdemelnének. Röpiratom megjelenése óta minden oldalról fölkerestek és oly sok ügyre felhívták a figyelmemet, hogy évekig tartó utánjárás árán sem készülnék el a bizonyítékbeszerzésekkel. A legkülönbözőbb társadalmi állású emberek jöttek és mondottak el trafikügyeket, szubvenció-ügyeket, patika-, építési-, közmunka ügyeket. Szédülve láttam, hogy Lukács Lászlót a kunyhók és paloták lakói egyformán ismerik. Hogy igaza van Nádas Sándornak, aki ebéd előtt sohasem ír, de leginkább igaza van annak, aki sohasem ír. Vagy pedig csak hercig bakfistörténeteket, gyermekmeséket. Hol volt, hol nem volt, valahol túl az Operencián volt egy ország . . . * Néhány hét előtt újra Bucsumon jártam. Találkoztam régi ismerőseimmel. Az öreg parasztbányász köszöntött az izbitai korcsmában. — Szép volt, hogy írtál rólunk, hogy mertél írni, de ugye hogy nem volt eredménye? Mondottam én már a múlt nyáron, hogy hiábavaló minden. Ez az ország egy nagy Bucsum ... Aradi (Erdélyi) Viktor Egy magyar Pittsburgh A vonaton ülünk. Nem sokáig tart az út. Valami lázban égünk: Csakhamar meglátjuk az ország egyik legnagyobb gyártelepét, ami „kis Amerikánkat.” A nép kivándorol a tengerentúlra, ahol a „lusta” parasztból, mintegy varázsütésre keresett gyári munkás lesz, jól dolgozik, sokat keres, sok pénzt küld haza. A nép, a munkáshad az amerikai és a magyar Pittsburghban tehát ugyanaz és így, amit néhány óra múlva látni fogunk, az nem a magyar „faj” és angolszász, vagy más „faj” közti különbség számlájára megy, hanem . . .


349

Hatalmas, gyönyörű telep. Zakatolás, dübörgés. A gyárépületek pompás paloták. Este van és mintha a telepen a földnek nem is lenne kérge és mélyéből a tűz, a fényes, perzselő tűz közvetlenül törne elő. Teszek-veszek a gyártelepen, elintézem nemhivatalos dolgaimat, egy kissé meg is barátkozom az igazgatóság főbbjeivel. Diskurzusainkban nem pointirozom nekik idegen vagy ellenszenves világnézésemet, megelégszem azzal, hogy mi érdekel, mire vagyok kíváncsi. Ebéd után a gyári tisztikar egyik legértelmesebb, legtanultabb tagjával beszélgetek. Ő látszott a legműveltebbnek, leghumánusabbnak köztük s úgy véltem, ő értette meg a legjobban a nézeteimet. Szinte várta már, hogy négyszemközt, szabadon beszélgessünk, láthatólag izgatta őt egy kissé némely dolog, amiről már előzőleg beszéltem. Ő is kezdte a diskurzust: — Hát, kérem nagyon szép a szocializmus, de nálunk . . . A Népszava! Milyen utálatosan ír! És folyton hazudik, rágalmaz. Mit írt kérem a mi munkásainkról is?! Azt írta, hogy baromi életet élnek, hogy nem öntudatosak, hogy nincs semmi intelligenciájuk. Kérem, a mi munkásainkról így írni! Pedig milyen jól élnek ezek! A főmunkásoknak — van vagy húsznál több — 10—12 ezer korona az évi jövedelmük, a 7—9000 korona évi jövedelmű munkás nem ritkaság, a munkások 40%-ának pedig évi 3600—4000 koronája van. És ezekről ír úgy a Népszava! Mit sem válaszoltam erre, mert bár láttam, hogy a munkások bérviszonyai körülbelül ilyenek, a munkások életébe még nem volt semmi betekintésem és inkább meg akartam kérdezni egyetmást szakavatott kalauzomtól: — Éppen most említette az Igazgató Úr, hogy milyen nagy béreket kapnak a munkások, hát hogy költik azt el? és sokat tesznek félre? — Ejh, dehogy! Mindent megesznek és megisznak. Kérem az ma is, mikor 10 korona a napibére, épp úgy gondolkodik, mint amikor 30—40 krajcárt keresett meg és a fia azután épp úgy gondolkodik, mint az apja. Akkor is megette, megitta minden keresetét, most is. Sőt amellett, hogy a legtöbbje előlegből él, még adóssága is van a szomszéd falu boltosainál és a gyári fogyasztási szövetkezetben mindig ki van merítve a hitele. — De hisz ez rettenetes, hát nincs senki, aki az urak közt arra adná magát, hogy velük beszéljen, őket okos életre bírja? Kérem nem lehet ezekkel beszélni. Megérkeznek ide, fölvesszük őket és attól kezdve folyton munkában vannak, a hét öt napján át 12 órát, a hatodikon és hetediken pedig, váltáskor 24 órát dolgoznak. Nem lehet ezekhez szólni, ha elhagyják a munkát, akkor csak enni és inni akarnak és feküdni, olykor meg mulatni — Dehát legalább az alkoholizmus ellen tennének valamit, még sem lehet a népet ennyire magára hagyni. — Hát bizony a plébános kezdett is prédikálni az iszá-

350

Εgy magyar Pittsburgh

kosság ellen úgy néhány éve, meg azonkívül is az emberek lelkére beszélt, de azután abbanmaradt a dolog. Tudja, kérem, a pesti igazgatóság nem valami jó szemmel nézi az ilyesmit. — Látja, Igazgató Úr, ha ezek a munkások szervezettek lennének, akkor az életmódjukra is, az alkohol veszélyeire is kioktatnák őket a szervezeteik emberei. — Ugyan kérem, azok a szocialista agitátorok, csak arra valók, hogy a szegény munkások filléreit elvegyék és jó módban éljenek. Vérszopók! Minden pénzt elsikkasztanak. — Igazgató Úr, Ön okos ember, nem állít olyant, aminek a valóságáról valahol meg nem győződött; honnan veszi ezeket a vádakat? — Hát a múltkor is az „X ... és Vidéké”-ben olvastam, amelyiknek az a száma tele volt kimutatásokkal, hogy mennyi gyűl be a szocialista pártkasszába és a szakszervezetek pénztáraiban és ki volt mutatva, hogy mennyit sikkasztanak el. — De hogy került messze vidékről az a jelentéktelen „X. ... és Vidéke” az Igazgató úr kezébe? — Hát itt sok ezer példányba osztogatták . . . — Ingyen? — Igen! — Persze, most jut eszembe hisz „X. . .”-ben is van a vállalatnak egy ipartelepe. — Igen! — Hát, akkor bizonyára a vállalat íratta meg a lapban az egészet, hogy összes ipartelepein osztogathassa a munkások közt. — (Mosolyog.) Valószínűleg. — Már pedig, Igazgató Úr, nem fogják megakadályozni tudni, hogy a munkásaik előbb-utóbb ne szervezkedjenek és minél nagyobb ellentállást fejtenek ki az urak, annál nagyobb zavart fog az üzemük szenvedni. — Hát, kérem, én is szocialista vagyok, és én is a józan, derék munkások pártján vagyok; vagy három éve voltam is kint Svédországban és láttam egy nagy szocialista felvonulást. Milyen nyugodt, komoly volt annak a lefolyása és milyen intelligens volt a tüntetők kinézése! De a mi munkásaink . . ., ezeknek nem való . . . ezek kérem barmok, öntudatlanok, nincs semmi intelligenciájuk. *** Elindultunk, hogy megtekintsük a gyártelepet. Esztétikailag gyönyörű, szédületesen nagyszerű látvány! Mindent a gép végez, az ember csak a gép által parancsol az anyagnak. Sikló, vasút, mindenféle daruk. Zakatolás, sistergés. Gyönyörű fénysugárzások és ... rettenetes hőség. Vezetőm nagyon szépen magyaráz meg mindent és láthatólag gyönyörködik abban, hogy az elemi erőknek körülöttem tobzódó, megzabolázott boszorkánytánca, mily hatással van reám. Az emberek sápadtak, összetörtek. Vezetőm észre veszi, hogy ezt is figyelem és megjegyzi, hogy


351

most épen váltás előtt állunk, ezek az emberek néhány perc híjján már 24 órája dolgoznak. — Ilyenkor bizony a termelés is mindig megcsappan, az emberek a vége felé már nem bírnak magukkal. Jobb munkásoktól tudom, hogy ilyen 24 órás munka után 3—4 napig alig vonszolják magukat. Úgynevezett izommunka, úgyszólván semmi sincs a gyárban, de 12 vagy 24 óráig szakadatlanul állni, folyton figyelni és minden percben tenni valamit . . . ebben a perzselő hőségben. Rettenetes. Az életnek az embert lázasan emésztő ez a tombolása megilleti az embert, de a gyermekek látása ... A jövő generáció, amelyik majd szebb, jobb életet élhet! Az ember nagy ígéreti éveiben! Nyolc-kilenc évesek! Vezetőmhöz fordulok, aki egy kissé boszankodva válaszol: — Igen, de csak a kinézésük ilyen, már mind 14 éven fölül vannak. Az iparfelügyelők is mindig okvetetlenkednek. Minden alkalommal bejegyeznek valami prédikációt a naplóba, hogy ne alkalmazzunk gyermekeket 16 éven alul és nem akarják elhinni, hogy ezek már nem 8 — 9 évesek. Sok kellemetlenségünk van miattuk, de mit tegyünk. A szülők addig sírnak-rínak, hogy nem tudnak megélni, míg felvesszük őket. — Mennyi ezeknek a gyermekeknek a kezdőbére? — 60—80 fillér. — Ha felnőtt munkást fogadnának az ő helyükre, mennyit kellene annak fizetniök? — 2—3 koronát. — Hát, igazgató úr, ha egy felnőtt férfi felesége, vagy gyermeke jönne ide sírva-ríva, hogy vegyék fel 2—3 koronával a férjét, vagy az apját, mert különben éhen pusztulnak, azokat is oly tömegesen felvennék, mint ezeket a gyermekeket? — Ezt a kérdést nem értem. Barangoltunk még sokáig. Láttunk még sok szép és szomorú dolgot. Sötétedett, elköszöntünk. Elmentem a lakásomra. Fáradt voltam, de nem bírtam otthon maradni, úgy izgatott az életnek itt lihegő láza. Néhány perc múlva újra kint voltam s az ipartelep kerítésén kívül kóboroltam és úgy éreztem, mintha a földnek már nemcsak ezen a pontján nem lenne kérge, hanem egyáltalán mindenütt eltűnt volna minden merevség és az élet erői szabadon, sivítva tódulnának kifelé, előre, egymás ellen. . . . Szembe jön a főszolgabíró. Nagyon megörültem. Fiatalember. A harmincas évek kezdetén. Rendkívül kedves, kellemes modorú. Csupa melegség és jóság sugárzik belőle. Voltam vele már hosszabb ideig társaságban is: csendes, komolyan szelíd „abszolút úri” modorával mintegy megszabja az egész társasága tónusát. Történelmi magyar név viselője. Az ember elhiszi,

352

Εgy magyar Pittsburgh

hogy hazájáért, magyarságáért habozás nélkül dobná oda az életét az osztrák ellen, a német ellen. Nem hadonászó, komoly antiszemita. A nők „bálványozzák őt, ő meg gavalléros hódolattal van irántuk. Ő is szívesen köszönt, bár látszik, hogy nincs velem egészen rendben, egypár kijelentésem észrevehetőleg nem tetszett neki. Bennem azonban oly erővel emésztődött az élet, hogy mohón estem az új táplálékra: — Sok dolgot ad a főszolgabíró úrnak, az ipartelep? — Egyéb dolgom sincs, mint ezzel a népsalakkal vesződni! — ??? — Igen, igen! Szedett védett nép, mert még itt is elégedetlen. — Milyen ügyek kerülnek főleg a Főszolgabíró Úr elé? — Az nagyon különféle. A fő az, hogy rendben tartsam ezt a hordát. Az elődöm nagyon elhanyagolta őket. Én most egykettőre megfegyelmeztem a társaságot. — Elégedetlen? Magasabb bért akar és türelmetlen? Felmond és el akar a buta menni más vidékre? A szamár! — Ilyenkor becitálom magamhoz, nem írással, csak úgy szóbelileg. Mikor aztán bejön a hivatalomba, behivatok két csendőrt és csak úgy pislantok feléjük; ők már értik. Én kimegyek a hivatali szobámból, ők meg néhány perc alatt véresre verik a komiszt. Van is itt nagy fegyelem most. Egy se mer mukkanni. — Mondja csak Főszolgabíró úr, milyennek találja a nőket? Olyan helyesek, takarosak az asszonyok, a leányok. — (Felnevet.) Igen, mind hitvány ringyó, erkölcstelen állat. Első szóra odaadja magát az első jött ment férfinak. Utálat. — Vannak a járásban prostituáltak is? — Hogyne. A határos faluban. — Azok is az idevaló nőkből kerülnek ki? — Oh nem, azokat Pestről hozzák ide. —És az idevaló munkásnők az erkölcstelenségükkel adnak-e mégis valami munkát a Főszolgabíró úrnak? — Oh igen, évente 70—80 törvényesítésem van. — Hogyan??? — Amikor a fiúk megnőnek vagy ide kerülnek, meg a leányok megnőnek és már kellenek egymásnak, a fiúk pedig még nem tudnak feleséget eltartani a bérükből, hát csak úgy szeretik egymást. Hisz mondtam, hogy ezek a hitványok az első férfinak lefekszenek. A leányt tartják a szülei tovább. Azután jönnek a gyerekek. Amikor pedig a legénynek már elég a bére, hogy eltartsa az asszonyt, akkor elveszi és utólagos házasságkötéssel törvényesíti a gyermekeit. — Azt mondta a Főszolgabíró Úr, hogy ezek a leányok az első férfi első szavára odaadják magukat, hát odaadják-e magukat az itteni gyári tisztviselőknek is? — Oh, dehogy! De a tisztviselők nem is kezdenek velük, mert tudják, hogy leütnék a derekukat. Egyszer volt egy ilyen eset, régen!

Visszavonulás

353

A vonaton ülünk. Egy róka-ravaszságú, kövér, keresztény ügynök lármáz valamit a szakaszunkban egy érthetetlenül málé ügyvédnek, de mi nem látunk, nem hallunk semmit belőlük s a beszédjükből. Látomásszerű képekben elevenedik meg előttünk a magyar Pittsburgh-ban folyó élet. Különösen az az egyik igazgató, az a legokosabb, a legbátrabb, a legjobbhiszemű, akiben mintha külön vágányokon szaladnának jó megfigyelései és külön vágányokon az ítéletei, erkölcsi értékelései. És jól működő váltóival azokat a kocsikat bocsátja és kapcsolja egymáshoz, amelyek szerinte éppen összevalók. Hol állatinak, barominak nevezi a vezetése alatt álló munkásanyagot, hol pedig a Népszava „rágalmaival” szemben tüzesen védelmezi őket. Mily kevés szerepe is van értelmünknek életünk kis és nagy dolgaiban! De minden egyebet elhomályosít a főszolgabíró látomása. Egy történelmi nevű, jó hazafi, osztrák-német gyűlölő, aki hazájáért, véreiért habozás nélkül dobná oda az életét, nyugodt, de határozott antiszemita, és aki a magyar zsidó tőkések és az osztrák és német zsidó és nem zsidó pénzemberek érdekében véresre korbácsoltatja, rabigába hajtja saját magyar véreit. Egy gavallér ember, a nők bálványa és délceg hódolója, akiről regélik, hogy több járásra terjedőleg nem állt neki ellen egyetlen szép úriasszony sem, cipője sarát fröccsenti magyar népe leányaira, kiket a tőke és az erőszak sem tud prostituálni, s kik szent hajlandóságukban s az egész vidék erkölcsi jóváhagyásától kísérten termékeny szerelemre adják oda magukat azoknak a legényeknek, akik mihelyt csak nyomasztó életük súlya megengedi, hites feleségeikké teszik őket. (Sz. G.) Visszavonulás A tömegsztrájk elhalasztása még nem csatavesztés, ahogyan a kishitűek és a kormány hívei hirdetik, hanem mindössze egy nem elég jól előkészített, s nem kellőleg fedezettnek bizonyult taktikai pozícióból való visszavonulás. Persze minden visszavonulás múlólag az ellenség önbizalmát éleszti, de komoly veszélyt csak akkor rejt magában, ha a küzdő tábor belső gyöngesége volt az oka. A magyar munkásság visszavonulása nem ilyen belső gyöngeség érzéséből fakadt, hanem két meggondolásból. Az egyik az, hogy a parlamenti ellenzéknek a végletekig menő ellentállása nélkül az utca forradalma hiábavaló lett volna. A másik az, hogy a katonailag megszállott városban a sztrájk kikerülhetetlenül vérfürdőre vezetett volna: a munkásmozgalomnak talán évekre való megfojtására. A kormány egész világosan erre törekedett, s a munkapártnak nem is az analfabétái, de úgynevezett „komoly elemei” feltétlenül

354

Visszavonulás

hiteles magánbeszélgetéseikben nyíltan hirdették is: a sztrájk kitűnő alkalom lesz az izgága elemeknek végleges kiirtására. A kórházak és a fogházak kiürítése is bizonyítja, hogy a valláserkölcs kormánya minden öldöklésre el volt készülve, s ebben a munkájában a dinasztia skrupulus nélkül támogatta volna, feltétlenül rendelkezésére bocsátván haderejét a junkerek és a bankárok ellenforradalmának. Már most a tömegsztrájk Magyarországon, mint merőben gazdasági tüntetés el sem gondolható. A munkásmozgalom még nélkülözi nálunk azt az elementáris gazdasági erőt, mellyel a kormányzó hatalmat megfélemlíteni lehetne. Budapestet kiéheztetni nem lehet, s az éhenhalás réme, mely Londont már komolyan fenyegette egy nagyobb sztrájkból kifolyólag, a gazdasági erők mai állapota mellett, nálunk nem kopogtatott volna be. A forradalmi elkeseredés tehát merőben gazdasági téren nem érvényesülhetett volna, annál kevésbé, mert a rendőrség agent provocateur szerepe nálunk a tömegmozgalmakkal szemben eléggé ismert és minden politikai gyűlés, gyülekezés és tüntetés brutális betiltása egy lehetetlenül kiélezett helyzetet teremtett volna. A tömegsztrájk gondolata ilyen körülmények között tehát több, mint gazdasági passzivitás: a munkásság forradalmát jelenti elnyomóival szemben. A szervezetlen munkáselemek és a lumpenproletariátus nagy száma mellett pedig a robbantó szikra veszedelme még elkerülhetetlenebbnek látszott. — Persze mindezt előre lehetett volna látni s a politikai komolyság megkövetelte volna, hogy a munkásság vezetői ezzel a felelősségteljes vagy-vagygyal már a sztrájk kimondása előtt tisztába jöttek légyen ... De ez a szemrehányás nagyrészt erejét veszti, ha különösen két körülményt nem feledünk. Az egyik az, hogy a bécsi legenda gyártói szinte az utolsó percig a kormány bukását és a dinasztia hűségét erősítgették a választójog iránt. Azt lehetett hinni, hogy a kormány nem fog csapatokat kapni a sztrájk vérbefojtásához. De ettől el is tekintve egy lélektani törvény az, hogy a gépfegyverek felállítása az utcasarkokon egészen más hatást gyakorol, mint azok puszta elképzelése, vagy az azokkal való fenyegetés. Az ember szinte szemtőlszembe látta s érezte azt a veszedelmet, mely néhány óra múlva sok száz ember életét fogja kioltani. Ennél még nyomósabb volt a másik körülmény: a tömegsztrájkot proklamálni és szervezni azért volt muszáj, mert utolsó percig fennforgott az a valószínűség, hogy az ellenzék a parlamenten belül is

Visszavonulás

355

forradalmi fegyvereket fog alkalmazni. Már pedig ez esetben a munkásságnak bárminő áldozattól sem lett volna szabad visszariadni, mivel a parlamenti és az utcai véres felkelés egybeolvadása nagy valószínűséggel véget vetett volna a Lukács-kormánynak és torz választójogának. Ha most már ezzel szemben minden kávéházi Danton az ellenzék aljas gyávaságáról s a munkásvezérek árulásáról szaval, mivel nem merték a maguk vagy a munkástömegek életét kockára tenni, elég az ilyen szájhősnek ezt válaszolni: — Ön tehát politikailag és erkölcsileg egyedül becsületesnek a véres forradalmat tartotta volna, ha kell több száz ember feláldozása árán is. De hol volt Ön? Hisz minden ember tudta, hogy azt a sokat emlegetett forradalmi aktust nemcsak a képviselőház padjairól, de karzatairól, sőt az utcáról is végre lehetett volna hajtani. S nem is kellett volna hozzá sok száz ember élete, hanem elég lett volna néhány mindenre elszánt ember. Mások felett csak az merjen pálcát törni, aki a saját személyét illetőleg le meri vonni azt a konzekvenciát, melytől az általa becsületükben megrágalmazottak visszariadtak . . . Különben a mai helyzetben minden civódás és rekrimináció csak az ellenség erejét növeli. Az egyedüli okos és becsületes eljárás a harcot változatlan eréllyel folytatni s a jövőre nézve a balsiker tanulságait megjegyezni. Ezeket a tanulságokat mi ezekben a momentumokban látjuk: 1. Fejlődésünk mai fokán a merőben gazdasági sztrájk a hatalom politikai kényszerítésére alkalmatlan. 2. Igen valószínű, hogy a katonai túlerő brutális alkalmazása a munkásmozgalomban anarchisztikus jellegű taktikára és tüntetésekre fog vezetni. Ha a mai rendszer soká folytatódik, könnyen megtörténhetik, hogy a német típus szerint felnövekedett békés jellegű magyar munkásmozgalom az anarchisztikus latin mintához fog közeledni. 3. A tömegsztrájknak teljes nyilvánosság mellett s fix dátumra való előkészítése alkalmatlan eljárás olyan országban, hol a kormányzó klikk a haderő felett szabadon rendelkezik s ahol a munkásság politikai nyomása a haderő neutralitását keresztülvinni nem képes. 4. Végleg szakítani kell azzal a legendával, mely a dinasztia szerepét, mint valami az osztályérdeken felülálló népjóléti intézményt fogja fel. A dinasztiával szemben ugyanaz a taktika alkalmazandó, mint a közélet bármely más faktorával szemben: a kényszerítés s a kompromisszum politikája.

356

Szlovén főgimnázium Magyarországon

5. Α magyar demokratikus mozgalom gyönge és szárnyaszegett mozgalom, míg pusztán városi képződmény. Csak a széles paraszti és földmunkás néprétegek öntudatra ébredéséből és szervezéséből nőhet ki a magyar szabadság fája. Szlovén főgimnázium Magyarországon Egyik, egyre inkább sovinizmusban utazó esti lapunk a következő tudósítást közölte: A stájer határ mentén, Vas- és Zalamegye déli részében laknak a vendek. Közel százezren vannak ezek a szláv nyelven beszélő magyarok; kultúrájuk és politikai érzékük minimális, könyveket, újságot nem olvasnak — vend újság nincs is — népdalaik, néhány egyházi éneket kivéve, nincsenek. Magyarosításuk meglepő eredménnyel jár, a népiskolákban magyarul tanítanak. És ezek a vendek, akik mindeddig csak elemi iskolában tanulhattak magyarul, most főgimnáziumot is kapnak, ami kulturális szempontból igen örvendetes dolog lenne. Az azonban egyenesen megdöbbentő, hogy ebben a gimnáziumban nem magyarul fognak tanítani, hanem szláv nyelven és hogy nem a magyar állam állítja fel az intézetet, hanem az osztrák délszlávok. Nem bírtam elhinni ezt a hírt, mikor először olvastam róla Az Est-ben, lehetetlennek tartottam, hogy az az elkeseredett társadalmi harc, amely Stájerországban, Karinthiában és Krajnában szembe állítja a németeket és szlovénokat, már átcsapott a Murán a mi vendjeink közé is. Bejártam a stájer határszélt, ahol vegyesen laknak a németek és vendek. Minden faluban, minden korcsmában ott láttam a kis perselyeket, a nagy társadalmi mérkőzésnek eklatáns dokumentumait. A német perselyeken ez a felirat: Für den Brüdern im bedrohten Lande. A Deutscher Schulverein eddig már 32 gyönyörű iskolát épített a perselyekben összegyűlt fillérekből. Szép emeletes, szárnyas épület mind. Most jön ezekhez az iskolákhoz a magyarországi szláv gimnázium. Mert igaz, hogy földrajzilag Ausztriában áll az épület, ám a határtól egyezeregyszáz lépésnyire emelték a szláv gimnáziumot, Wernsee nevű rongyos faluban, amelynek sem vasútja, sem távírója, sem postája nincsen, ellenben megvan az az előnye, hogy egyforma távolságban van a vend nyelvhatár perifériáitól. Ezzel az iskolával az osztrák délszláv mozgalom hatalmas apparátussal dolgozik, s most a magyar állam testébe is veszedelmes gyökeret eresztett. A mi vendjeink között is érdeklődtem. Ezek alig tudnak még az új iskoláról; politikailag sokkal éretlenebbek, semhogy az új intézet mellett vagy ellen állást foglalhatnának. Igen jellemző azonban, amit egy gimnáziumi tanár mondott az intézettel kapcsolatban. — A wernseei gimnázium — mondotta nekem — már tavaly ismeretes volt előttem. Úgy lehet, hogy az én öcsém is oda fog járni; magyar iskolába nem jöhet, mert Radkersburgban végezte az elemit s így nem is tud magyarul, s stájer bizonyítványa mellett magyar középiskolában felvételi vizsgát kellene tennie. Aztán már ő úgyis elveszett összes testvéreimmel együtt a mi számunkra ... A vend vidék középpontja Muraszombat. Ott évtizedek óta valami

Szlovén főgimnázium Magyarországon

357

közművelődési egyesület működik csendben, célja az egyesületnek: a vendek magyarosítása. Ez a derék egyesület most fűhöz-fához kapkod, hogy évtizedes munkáját el ne söpörje a szlovének gimnáziuma, amelynek ellensúlyozására egy polgári iskolát szeretne felállítani Muraszombatban. Egy polgári iskola: ez most elérhetetlen vágya a magyarosító egyesületnek. Saját erejéből nem telik, a város egymaga nem bírja a költségeket s a minisztérium is elutasította a muraszombatiak kérelmét, mert az állam nem keveredhetik könnyelműen ilyen indokolatlan kiadásokba. Vasmegyében négy főgimnázium van, Szombathelyen, Kőszegen, Felsőlövön és Szentgotthárdon. Ennyi elég egy vármegyének. Elégnek elég, csakhogy súlyos hiba volt a vend vidéket kihagyni, amikor oly bőkezűen adtak gimnáziumokat Vasmegyének. Ez a tudósítás valóságos memento lehetne soviniszta politikusaink számára. Íme, lejárt már az ideje annak, hogy egy nemzetiséget — még a leggyöngébbet és a legtudatlanabbat is — anyanyelve kinullázása által magyarosítsunk meg. És az osztrák-szlovén főgimnáziummal szemben nem a magyarosítás forszírozása volna a helyes védekezés, hanem a nép nyelvének okos ápolása magyar földön is. A szlovén kultúrközpont varázsa annál hívogatóbb és ellenállhatatlanabb lesz, minél inkább észre veszi a nép, hogy Magyarországon erőszakkal akarják nyelvétől megfosztani. Persze a maroknyi vendség ügye valóban Hekuba lehetne sovinisztáink számára. De nem így van. Ebben az esetben egy veszedelmes precedens rejlik: a határszéli iskola gondolata. Mikor a porosz rendőrállam mindenféle brutalitással elnyomta az északschleswigi dán kultúrát, az anyaországi dánok szorongatott testvéreiken úgy segítettek, hogy a határszélen egy egész iskolahálózatot építettek ki a schleswigi dán gyermekek számára. Ettől a pillanattól kezdve a porosz államban egy valóságos dán sziget támadt, mely ellenségesen és idegenül áll szemben minden német kultúrtörekvéssel. Úgyszólván az összes magyarországi nemzetiségeknek jól szervezett, magas kultúrával bíró fajrokonaik élnek országunk határán. Sovinisztáink nem félnek-e, hogy egy szép napon ezek az idegen államok elnyomott véreik védelmére ilyen határszéli iskolákat fognak felállítani, melyekbe egyszerűen átsétálnak majd azok a kis nebulók, akikkel a magyar állam el akarja anyanyelvüket feledtetni. És ezekben a határszéli iskolákban nemcsak anyanyelvüket fogják kultiválni, hanem majd magyar-ellenes érzelmekkel is meg fognak telni. Vajon lehetne-e majd ezt az áramlatot rendőri és szolgabírói basáskodással megakasztani, amikor Ausztria egyre hatalmasabban előrehalad a demokrácia és a nemzetiségi egyenjogúsítás útján? S nem volna-e bölcsebb, hazafiasabb inkább idehaza úgy reformálni közoktatásunkat, hogy a kis deákoknak és a felnőttek lelkeinek ezt az exodusát megakasszuk? A hazafias rhétorok és üzletemberek egy kissé gondolkozhatnának ezen.

KÖNYVISMERTETÉSEK ÉS BÍRÁLATOK

Dante komédiája. (I. kiadás. Budapest, 1913.)

A

pokol.

Fordította

Babus

Mihály,

Révai-

I. Nem lehet ráfogni korunk művészetére, hogy túlságosan elmerülne a klasszikusok tanulmányozásába, még kevésbé azt, hogy lendületét bármely téren is tradíciók újraélesztéséből venné. Rövidéletű irányzatok kergetik és szorítják ki egymást sorban a szellemi élet minden terén és valami nyugtalan, éhes újság-hajsza jut bennük kifejezésre, melynek tápláléka az az illúzió, hogy újat teremteni annnyi, mint a múlttól elszakadni. Pedig a hagyományok kifejezett elvetése és szolgai ápolása között ott van a művészi alkotás igazi útja, a múltnak teremtő felszívása, mely mindeniknél több munkát, több mélységet s több egyéniséget követel, mert benne van mindaz a tanulás, ami a múlt tétlen bámulóit kimeríti, mindaz a nyugtalan keresés, mi a múltat megvető Újság harcosait hevíti s ezenfelül és ezeket egybefoglalóan ott van még egy önmagát növesztő s a múltból élve saját egyéni újságát teremtő tevékenység, mely a művészt művésszé s művét igazi alkotássá teszi. Az egyéniségébe olvadt múlt egy óriási festékdoboz a művész kezében, melyből nemcsak új színeket keverhet, de amelyhez új színeket is adhat, néma zenekar, melytől sohasem hallott hangokat kérhet, amelyhez új zenészeket is teremthet, a feldolgozott múltból lesz a nyelv, amelyen a művész beszél, amelyen elmondja azt, amit csak ő tud elmondani. Igaz, hogy a mind mélyebb lélekzetekben felszívott múlt folytonosan azzal fogja őt fenyegetni, hogy átitatja és elborítja egyéniségét, de az emberiség szellemi kincseitől való elzárkózás nem kevésbé veszélyes, mert a félbenmaradottak s az üresen járók színtelen útjára vezet. Nincs élet, mely önmagából élne, más életekből kell élnie és minél többet megbír széternyedés nélkül, annál gazdagabbnak hívják. Minél többet és minél jobbat megbír. És a jobb épen az a művész, aki többet volt képes egészen önmagává tenni. A nagy művésszel belénk költözik egész kora, egész múltja. Mint a magasabbról jövő sugárkéve, nagyobb téren világít az alacsonynál és jól világít mindenütt, mert erős. Aki ilyen művészt ad nekünk ajándékba, annak azt meg kell köszönni. Ilyen könyvet kaptunk karácsonyra: Dante komédiáját; ígéretben

Dante komédiája

359

az egész komédiát, valóságban első részét, a poklot. Az élet erdejében eltévedt ember meséjének sötét fantáziával megírt kezdete ez, mélyen szimbolikus költemény, hol a szimbólumok teljesek, mert egyszerre vannak magukért is, meg azért is, amit jelképeznek. A fantázia l’art pour l'art-ja. ölelkezik bennük a fantázia programm-zenéjével. Szép volna, ha nem is jelentene semmit. De jelent valamit, az élet sima, kipróbált útjáról letévedt s magától kereső embernek meséjét jelenti. Az örök emberét, aki csak úgy érhet a Jóhoz, ha minden Gonoszon átgázolt. Az emberét, akinek előbb tudnia kell, hogy aztán lásson és szeressen. Aki ha egyszer kérdést tett önmagához, be kell járnia lelkének minden zugát, tanulni, tudni, ítélni kell önmagát, hogy válaszolhasson. Egy kérdésből ezer kérdés lesz és mielőtt igazságot szolgáltatna saját magának, igazságot kell szolgáltatnia köröskörül mindennek és mindenkinek. Ezen az úton nincs visszatérés; le lehet roskadni útközben, mert veszély fogad minden lépten-nyomon; de lehet ellentállni is és akkor felfelé visz az út. A föld a gonoszság hüvelye, bár irtózva bújt előle a tenger alá és megmaradt kérge is hátrálva tér ki mellőle. De a gonosznak csak a gyengéken van hatalma, az erősek rajta keresztül a jóhoz jutnak s így a gonosz a jónak eszköze. A szimbólum maga nemcsak költőileg szép, de tiszta és logikus is, mint egy modern fizikai elmélet. A költő választotta hozzá a jelentéshez, de a tudós építette egy épületté. A fantázia gazdagságának s a jelentés mélységének minden szépségével ható képsorozat olyan térbeli vázra van felrakva s oly pontossággal van rajta elhelyezve, hogy baedekert lehet róla írni. Művészi és tudományos alkotás dolgozott itt egyszerre, s e kettősség nyomai sokszor a legapróbb részletekig szembeszökők. És talán csak azért kellett Dantenak filozófussá lennie, mert költő és tudós volt egyszerre, költővé tette az emberi lélek mélységeit járó s az ott látottakat képekbe és zenébe öltöztető fantázia, tudóssá a dolgok valóságának, rendjének, törvényeinek keresése, az a szimmetria-kívánó rendszerező elme, melyet nem elégít ki a lendület maga, mely még a szabad képzelet termékeit is végletekig menő pontossággal megszerkesztett polcokon akarja kiállítani. A lélek kémiája ezt a kettőt filozófiává teszi össze, mert a filozófus az, akinek ép úgy járnia kell az emberi lélek mélységeit, mint a dolgok valóságát, ép úgy éheznie kell a hűségre, mint a rendre, a szabadságra, mint a szimmetriára. Hogy ez a sajátos vegyülék az egyéniség színeinek minden eredetiségével megvan a Pokol írójában, azt nem hiszem, hogy tagadná valaki. És valószínűleg azt sem fogja tagadni senki, hogy ehhez valami nagyon hasonló van a fordítójában is. Nem lehet itt a célunk, hogy ezeket a vonásokat eredeti írásaiból kielemezzük. Csak annyit jegyzünk meg, hogy nehéz őket meg nem látni annak, aki elolvasta a Mesét a nagyvilágról, melyben a költő olyanforma filozófiai hitvallást tesz, mintha tudós volna. Ebben a belső rokonságban, a világ nézésében tanúsított magatartás e közösségében látjuk mi annak okát, hogy ez a fordítás olyan jól sikerült. Nem hisszük, hogy van „jó fordító” általában, mint külön írófaj. Lehet valaki jó stiliszta általában, könnyűkezű, hajlékony-mon-

360

Dante komédiája

datú s a fordításai mind jóknak fognak látszani — ha nem láttuk az eredetit. De mily áldozatok árán születtek a jól gördülő numerusos mondatok, mennyit szenvedett mögöttük a gondolat s a formavezetés hűsége, azt nem szabad kérdeznünk. Igazán jól csak oly szerzőket fordíthat a legjobb stiliszta is, akikkel benső rokonságban áll. Nem elég a mondatok mozgásában nyilatkozó formális értelmet követnie. E forma alatt meg kell találnia valamit a saját kifejezését kereső még tagolatlan gondolatból, mert csak ez sugalmazhatja néki a kifejezésül választott szavak, szócsoportok értelmi „felhangjait”, melyek miatt néha bizonyos mondások helyett egész mást kell odatenni, mint azoknak közkeletű megfelelője. Nem a mondatba kell fogóznia, hanem abba a szellemi egészbe, melynek az terméke s mégis azon kell igyekeznie, hogy e szellemi egésznek az új közegben is oly tagolásokkal adjon formát, amilyen annak az eredetiben volt. Ez sohasem sikerülhet teljesen. A fordítás akár értelmi, akár művészi egészhez ragaszkodjék is, mindég approximációs munka marad. Az eredetit utánozni akaró lendületet minden pillanatban meg kell törni az illeszkedés kedvéért, mert más nyelven más egyénnek ugyanúgy lendülni nem lehet. Még ugyanaz a kéz sem tud ugyanazzal a tollal ugyanazon a papíron kétszer egymásután leírni egy szót, úgy, hogy a betűk pontosan egymásra illeszkedjenek, hogy lehetne hát ilyesmit elérni, a leírt vonásnál ezerszer hajlékonyabb, változóbb gondolatok világában. Annak a gondolatnak görbéje, melyet a fordítás kifejez, minduntalan eltér az eredeti gondolat görbéjétől, majd fölötte, majd alatta vonul és a fordító nagyon sokat adott, ha e kitérések, mint a tapasztalati görbék formulába foglalásakor, mind belül esnek egy az eredeti vonalat kísérő elég vékony sávon. De nem elégszünk meg vele, ha ennyit ad. Szépséget is kívánunk. Olyan szépséget, mely az eredetiség lendületével hasson ránk. Azt akarjuk mi, a telhetetlen olvasó-közönség, hogy a más tollal más papíron megírt szó, ne csak hasonlítson, hanem a szabadság jeleit is hordja. Hogy a fordító, ki új anyagba vési az eredeti műremeket titkolja el, ha másol. Hogy híven kövessen egy másik gondolatot s mégis oly szabadon menjen, mintha arra menne, amerre akar. Mert, csak akkor lesz szép az írás, ha szabad, csak akkor lesz élő a szó, ha nem szót másol, hanem gondolatot, még pedig magunkból fakadó gondolatot. Úgy-e, hogy a fordítás olyan munka, ami arra van predesztinálva, hogy ne sikerülhessen? Ezért minden igazi fordítási siker csoda. Mert azt jelenti, hogy a fordító valakivel együtt tudott menni úgy, mintha magától ment volna arra; hogy valamit más szemével tudott nézni úgy, mintha maga nézte volna; hogy ezt a valamit más képeivel, más szó-zenéjével tudta elmondani úgy, mintha az a magáé lett volna. Ezt a csodát csak az enyhíti, hogy vannak rokon elmék, rokon fantáziák, hogy az emberi szellem természetrajzában is vannak csoportok, ha lazák is, ha az egyéniség folyton szét is veri őket, s ezek a szellemi affinitások néha megengedik, hogy ne nagyon bántsuk egymás gondolatát, mikor egymás helyett kifejezzük.

Dante komédiája

361

Nézzünk bele e fordítás műhelyébe egy pillanatra. Csak nagyon fogyatékosan tehetjük. Teológiai, filológiai vonatkozások megítélésében nem vagyunk illetékesek s nem is a tudós, hanem a közönség szemével próbálunk e munkára nézni. Mindenki észre fogja venni, hogy az értelmi hűség meglepő e fordításban. Egy testet alkot a formai hűséggel, a legtöbb helyen a gondolatok formai legördülése is párhuzamos az eredetivel. Ha keressük, minő szabadságot vesz magának a fordító ennek az összeolvadt tartalmi, formai, sőt zenei hűségnek megvalósítására, nyomát sem találjuk annak a szegényítésnek, szó- és mondat-csavarásnak, amit a klasszikus művek fordításaiban megszoktunk. Nem érezzük, hogy a ritmus és a rím kényszerzubbony a kifejezésen, hanem épp ellenkezőleg egyenesen neki szánt, rászabott ruhának látszik. Mégsem lesz érdektelen itt-ott nyomon követnünk e munkát és megkeresnünk, mekkorák azok a legnagyobb kilengések, melyeket a fordító az eredetivel szemben megenged magának. Látni fogjuk, hogy kicsinyek s majd mindenütt ellensúlyozza is őket valami s nem is mint a fordítás, hibáit hanem mint a fordítás sikerének eszközeit soroljuk fel őket. Talán a leggyakoribb fogás a szerencsés rímek s a szótagszám megmentésére a betoldás. Igen, Babits rendszeresen módját ejti, hogy a híres tömörségű Dantéba még betoldjon valamit. Itt-ott hamarabb elkészül a mondanivalójával s az üresen maradt verslábakat valami hasznos rímben végződő szép hasonlattal, kisebb hiányok esetében egy-egy jól alkalmazott jelzővel tölti meg. Ezek a toldások sohasem sortöltelékek, ritkán ismétlések, pl. I. ének 69 „de már rég megholtam”, majdnem mindég gazdagítnak vagy színesítnek valamit az eredeti értelmen, mindig szorosan összefüggenek vele, hozzáilleszkednek és sokszor oly természetességgel folytatják, hogy úgyszólván csak a szövegben szunnyadó velleitásoknak adnak kifejezést. Például mindjárt az I. ének 14. sorában a völgyre vonatkozó hasonlat; „mély, mint a pince” ilyen hozzátoldás és megengedi a „kincse”, „gerince” rímeket, vagy a 47. sorban az oroszlánról szóló, ki „zsákmányát kereste”, mely megfér a „teste” és a „veszte” rímekkel stb. Ilyen a XXIII. ének 40—42. sora, a fiát mentő anyáról szóló hasonlat részletezésével, ilyen a Duca (vezér) szó fordítása, mely majd „lelkem atyja” (XXVI. 78.), majd „utam őre” (XXXIV. 78.), majd „utam vezetője” (XXIII. 37.). Költői szempontból hozzáadásnak kell minősítenünk azokat a helyeket is, hol abstrakt kifejezés helyett képek kerülnek be a fordításba, mint pl. az I. ének 37. sorában „De hajnal aranyozta a világot” vagy az 56. sorban, hol nyerésről van szó, a kockajáték képe a „vakra forgat” kifejezés révén, vagy 99. sorában a tu gride helyett „könnyed csorog”, vagy a XXVII. ének utolsó soraiban „kik szelet vetnek, vihart aratnak” (átvétel Szász Károlytól) a megtorlás kifejezésére. Néha képet kapunk képért, mint mikor az olasz paraszt a tomporára üt, a magyar pedig a „fejét vakarja” (XXIV. 9.), máskor meg az ellentét ellentétével kell megelégednünk, mint pl. az I. ének 78. sorában, hol a „minden örömök oka és forrása” így van fordítva: „melyen kívül nem lelhetsz üdvösséget”, vagy a III. ének híres kezdetének második sora, hol a „rajtam mégy át az örök fájdalomba” szószerinti értelem helyett ezt olvassuk: „én rajtam át oda, hol nincs vigasság”, talán az „igazság” és „okosság” rímek kedvéért.

362

Dante komédiája

Kihagyás kevés van. Néha kár, pl. az I. ének 20-ik sorából a nel lago del cor-t sajnáljuk, bár ez talán nem hiteles Dante-sor, viszont 9—11 sor sokkal szebb, mint az eredeti. A XXX. ének 130. sorában del tutto fisso hiányzik, így Dante kíváncsisága kevésbé hangsúlyozott s nem értjük mindjárt, miért haragszik meg a mester. Csak itt-ott van egy-egy szó, melynek értelmén némi, rendesen elég gyöngéd módosítást érzünk szokatlan irányban. Pl. a XII. ének 42. sorában olvassuk, hogy a mindenség többször „szétállt” a szétment, szétesett értelmében, valószínűleg e szóforma ellentétének, az összeállt-nak analógiájára. Vagy pl. Brunetto Latini szép kérdésében: „S ki ez, ki néked utat int az éjbe?” Vergiliusról van szó, ki mutatja az utat; továbbá a XXIV. ének 105. sorában halljuk a földrehullt port „emberré visszafogyni.” Azt mondanók, visszanőni, mert a valamivé fogyást megszoktuk a fogyás előtti s a fogyás utáni állapot összehasonlításának venni s itt az embert nem kisebbnek, hanem nagyobbnak, legalább is magasabbnak képzeljük, mint a porhalmot. Pedig itt is csak szóhasználat-módosítás van: a fogyás a porra szól, mely kevesbedik a földön s el is fogy, mire emberré lesz, tehát emberré fogy. Az ilyen értelemhajlítások szerencsések, szépítik és finomítják a nyelvet s új eszközöket adnak a kezébe. A rímelés nem követi mindég a hagyományos rímszabályokat, de mindig hoz valami érdekeset; talán nincs is benne unalmas rím. Ahol két sor rímelését egyszerűen azonos rag, vagy képző hozza létre, ott támogatja őket rendesen a szótő asszonanciája s a harmadik rím már gondosan más szóalkatúnak van választva. Pl. XIII. 46. leejtvén, sejtvén, rejtvény; XVIII. 88—91. halni, talmi, csalni: XXXI. 2—6: arcom, harcon, karcon. Néha rokon mássalhangzókkal segített asszonanciák vannak rím helyett, XIII. 143—147: ördög, szemöldök, nyöszörgött, vagy XXXIV. 53—57: állón, három, fájjon. Máskor a szók népies vagy tájszólásos kiírása segíti útjára a rímet, pl. XIII. 82: idődet, őtet, erőtet, vagy az ikes ragozás nem respektálása: hatol, juthatol, sőt megesik az is, hogy egyszerűen és őszintén háromszor ugyanaz a szó rímel önmagával, mint a X. ének 77—79—81. sorában a „visszatérni”, igaz, hogy itt van némi játék a visszatérés értelmében. Ebben a szoros kötöttségben a mondatfűzés még mindég világos marad. Ennek okát kétségkívül a Babitsnál megszokott stílusbeli tömörségben kell keresnünk. Ha a magyar írók rövidség- és világosság-versenyt tartanának, bizonyosan az övé lenne a díj. Inverzióktól, tömörítésektől nem fél. Megterhel úgy egy melléknévi igenevet, ahogy senkise merné, de úgy helyezi el, hogy a mondat egyensúlya mégse billenjen meg (XVIII. 52). A kígyóember transzformációk leírása a XXIV. énekben (52—138 sor), a bűnök természetrajzi felosztása a XI. énekben (28—66 sor), a XXIV. ének bevezetése s még sok más részlet van e fordításban, mely a magyar nyelv gondolattagolásának és mondatszövésének művészi példája. A feladat nehézsége fokozza a megoldás szépségét s igazán fejleszti a nyelvet, melynek nem lehet jobb előre-vivője, mint egy nagyon gazdag kifejezni valónak, nagyon kis helyre szorított s mégis világosan tagolt kifejezése. Kiemeltük néhány résznek formai szépségét s ez talán nem volt igazságos: más olvasót más részek fognak megragadni. A legigazibb s legigazságosabb megítélése talán az volna a fordításnak, mely egyenletességét emelné ki. S ez nem a becsületes, de közepes

Dante komédiája

363

munka egyenletessége, hanem egy igen magas igényektől feszült művészi figyelem egyenletessége. Érezzük, hogy ez a figyelem nem lazul sehol, hogy a művész nem alkuszik magával, nem enged művészetének színvonalából sehol. Emlegetik a ragos rímeket, a jambusokat. De nézzünk sorba néhány ragos rímű vagy nem éppen szeplőtlen jambusú helyet és szemünkbe ötlik azonnal, mennyi más szépség, pompásan eloszló mondat-súlypontok, meglepően hű vagy jellemző szóválasztás, művészileg beillesztett képek és még sok más kárpótol ilyenkor bennünket. Akár művészi ösztön súgta, akár művészi meggondoltság alkotta, akár a kettő együtt teremtette ezt az egyenletességet, ebben fejeződik ki leginkább ennek az alkotással határos munkának értéke. Nem technikai szabályok szem előtt tartása volt benne irányadó, csak az az egy parancs: mindenütt szépnek kell lennie. De ettől az egytől aztán a művész nem tágított, úgy rendezte, úgy illesztette ennek a szépségnek eszközeit, oly igazságosan és bőkezűen öntötte el ezt a szépséget munkáján, hogy igazán nincs benne sor, mely ne kapott volna belőle. A fordítás mellett életrajz van és jegyzetek. Az életrajz rövid, de gondosan bele van gyűjtve minden esemény, melynek köze van a költeményhez. Ez az életrajz nagyon szép, mert az ami lenni akar. Enciklopédia-cikk, sűrű tényhalmaz, de rendje van s ott kanyarog benne egy különös fényes vonal, Dante személyes sorsa, a maga külső és belső válságaival. Jut benne hely szép meleg szavaknak Beatricéről, néhány megvilágító mondásnak Dante egész lelki fejlődéséről. Negyven szakaszból csak tizennégy van erre szánva, de mégsem merül el ez a személyes történet a körülötte forrongó esemény-áradatba, mégis eszközül állanak ott az események e külsőleg beléjük merült ember belső világának megoldására. Az egyes énekekhez tartozó külön magyarázatok a megfelelő énekek előtt vannak oly sorrendben, mint reájuk szükség lesz. Szerencsés gondolat volt a jegyzetekre utalással meg nem törni az egyes énekek folytonosságát, sem pedig ezeket a jegyzeteket a megfelelő énekek összefüggő tartalmává ki nem bővíteni, így mindazt amit külön magyarázat nélkül Dantetól megtudhatunk, tőle tudjuk meg, és sem az olvasmány érthetőségéből, sem a hatás közvetlenségéből nincs feláldozva semmi. A „legszebb könyvnek” szép a köntöse is. Nincs magyar könyv, mely szebben volna kiállítva. Minden oldal keretrajzzal van ellátva s e keretekben valami régies naiv helyspórolással ül a szöveg. Tizenkét kép van a szövegen kívül, melyeket a fordító maga válogatott össze régi kódexek miniatűrjei közül. A pokol helyrajzi viszonyainak megértésében világos tervrajzok segítik az olvasót és tájékozódásul betűrendes tárgymutatót találunk a könyv végén. Olyan könyv ez, melytől egy munkása sem sajnálta a fáradságot, az időt, a gondot, a fordítója épp oly kevéssé mint az írója, s nem fogja sajnálni az olvasó sem, kinek a fordítás kimondottan szánva van (328 old.). Mi sem a bíráló, hanem az olvasó hangján beszéltünk e könyvről s egyszerűen meg akartuk mondani a többi olvasónak, hogy egy nagy művészünk nagy munkájának jóvoltából lett nekünk egy nagyon új, bár nagyon régi gyönyörű olvasnivalónk. Dienes Valéria

364

A históriai módszer ellen

A históriai módszer ellen. (Georg Verlag von Klinkhardt u. Biermann 264 l.)

Simmel:

Goethe.

Leipzig,

1913.

Ε könyv önálló értékének megbecsülése, szépségeinek és mélységének méltánylása előtt módszeres jelentőségéről kell szólani. Módszeren az író gondolkodásának irányát, a szó legfilozófiaibb értelmében vett módszert kell értenünk. Egy rendkívül éles és gazdag szellem támadja benne, de még inkább vele azokat az eljárásokat, melyekkel a mai irodalomtörténet és esztétika a művészi egyéniséget elemzi. Simmel a történeti és a lélektani módszer ellen száll síkra, a milieuelmélet és a taglaló lélektan munkáját általánosságokba veszőnek, az egyéniség magva és csudája fölött elsiklónak tartja. Súlyos, világnézetbe vágó kérdések ezek és Simmel egyidőben veti fel őket Bergsonnal, meg James-szel. Nem véletlen, hogy az egyéniség teremtő eredetiségét akkor élezi ki egy német gondolkodó, mikor francia földön minden élet végső törvényszerűségét az évolution créatrice-ben találja egy filozófus. Ha a históriai kutatást és a lélektani anyaggyűjtést, mely egy kiváló egyénre vonatkozik, átélő egységben-látás nem táplálja a kutató részéről, akkor a felhalmozott anyag megannyi üres jel marad, de nem integrálódik eleven egység részeivé. Bergson Taine-nel, a kis tények és a taglalás mesterével (személyes intuitív adományát elismerve) vitatkozik egy tanulmányában s a maga sokat emlegetett intuíciófogalmát a következő esztétikai példán szemlélteti. Hogyan viszonylik egy Párist megjárt művésznek párisi képek láttára támadó benyomása Párisnak ahhoz a képzetéhez, melyet valaki csak képeslapok segítségével akarna szerezni? Amaz egységes intuíciójába beleilleszti az új részleteket, emez jegyekből próbál egészet alkotni, analízissel igyekszik egységet létrehozni.* Ne azt keressük az egyéniségben, — és ebben is a bergsonizmusra emlékeztet Simmel, — ami örökölt, ami eltanult, ami átvett vonás, hanem nyomozzuk a mindezek ellenére kiütköző egyéni különösséget, a személyiségnek azt a megokolhatatlan reakcióját az élettel szemben, melynek csapadéka lehet valamely műtermék, vagy egy világnézet, vagy — mint Goethe esetében — mindakettő.** Kétségtelen igazság ebben az elméletben, hogy az életkörülmények bármily szorgos átkutatása csak negatív oldalról mutatja a géniuszt, csak közönséges létföltételeit jelöli meg és ennek a genetikus eljárásnak mindenkor ki kell egészülnie az egyéniség intuitív megragadásával, mert a megelőző boncolás csupán racionális munka. A gyakorlatban persze a két elv ilyen iskolás kibékítése helyett dialektikus örök harcukkal találkozunk. Simmel Goethe-pszichográfiája (ez talán a legjobb szó rá) végletesen képviseli az egyik szélsőséget. Hármas oka van ennek. Először, mivel ő határozott és mindent a maga külön módján látó egyéniség, tehát nem hajlik kompromisszumokra. Másodszor, mivel körülötte * Introduction à la metaphysique. ** J. Desaymard: La Pensée d’ Henri Bergson. Paris, 1912. 61—2. 1.

A históriai módszer ellen

365

Németországban a genetikus munkát egyoldalúan végző filológia már valóságos nagyüzemeket létesít. Harmadszor, mivel a filozófiának már említett világáramlatai szintézisek szomjúságát keltik a gondolkozókban. Az utolsó pont némi figyelemre méltó. Még a XIX. század második felében is jó ideig félénk húzódozás a filozófia élete. Szinte úgy bánnak vele, mint a renaissance idején a teológiával. A tudományok felosztják egymás közt a kozmoszt, neki semmi sem marad. A tudományos és az irodalmi naturalizmus ideje volt ez. A XX. század elejét az egyéniség mélységeire büszke lírizmus jellemzi általában s a filozófia önérzetessé válik, gyökerét az egyéniségben, az intuícióban keresik. Az erőre kapott filozófia öntudatossága járja át Simmel új könyvét. A fejezet-címek általánossága igen jellemző.* Már belőlük is sejteni lehet, hogy Goethe igen gyakran csak alkalom az író saját gondolatainak kifejtésére. Simmel e megjegyzést nem venné zokon, ő nem lezáróan akarja tárgyalni Goethét, csak a maga módján. Sub specie aeterni magyarázza Goethe nyilatkozatait: távoli és örök kapcsolatokba fűzi őket. Egyes mondások mélyértelmű, szinte lángbetűs égi jelekké válnak a filozófus végtelenbe nyúló világszemléletének hatalmas boltozatain. Egy harmatcseppről sejtetni szereti, hogy tengerek mélyéből párolgott a magas égre, onnan egy kis fűre szállt s mint jégkristály megtörte, mint vízcsepp tükröztette a végtelen erejű napot. Goethe vénségéből az öregség örök szimbólumait hámozza ki. De igazságtalanok volnánk, ha nem ismernők el, hogy Goethét, mint egyént a rézkarcok hajszálvonalaira emlékeztető árnyalással jellemzi. Simmel jellemző eljárásában van valami fauszti vonás: számára Goethe több, mint műveinek összesége s ő ezt a pluszt keresi. Goethe személyiségének organikus jellege, örök-egy és örök-más volta érdekli. Igazolja, hogy fejlődésének minden foka egyforma bevégzettséget mutat, mindegyik öncél. Sok szubtilitással teljes lapok szólnak a zseni életének belső szükségszerűségéről, e szükségességből fakadó objektiv művészi értékeiről, a teremtő spontaneitásról s az egyéniségnek arról a bűvös hatalmáról, hogy minden alkotásában magát és a környező életet teljesen adja. Ahol az elvont vizsgálódások ritka légköréből az élethez közelebb jutunk — mint az erotikáról szóló fejezetben — ott érdekfeszítő szakaszok következnek. Simmel mindenütt eredeti igyekszik maradni. Szavakba akarja foglalni azt, ami Goethét sokszor önmagán való eltűnődésre ösztönözte, amit kifejezni ő sem tudott: az egyéniség végső ritmusát, démonikus erejét. Oly mélységek fölé szállunk, hol az értelem mérő-ónja valóban fellebben. Mint Faust, — a tragédia második részének nagyszerű megnyitójában,— mi is visszakívánkozunk a tények biztos talajára, honnan tán kisebb látókör nyílik, de hirtelen és teljes elborulások nem fenyegetik annyira az eget. Hogy Simmel megoldásokat nem mindig ád, csak rávillant a mélységekre, nem bírálatkép mondjuk. Elvégre minden formulákra vonható-e? Arról sem tudtunk meggyőződni, hogy a históriai mód* Pl. Wahrheit. Einheit der Weltelemente. Getrenntheit der Weltelemente. Individualismus. Rechenschaft und Überwindung, stb.

366

A szociológiai útirajz

szer egészen jelentéktelen volna ilyen romantikus könyvek mellett, melyek csak az entelecheiát keresik, csak az időtlen értéket emelik ki Goetheben és a hozzá hasonlókban. De látjuk a munkában egy nagy szellem lobogását. Hogy a filozófia élmény, szenvedély, emberi szükséglet lehet és hogy azzá kell lennie, arról Simmel könyve, — mely úti olvasmánynak nem ajánlható, — bárkit meg fog győzni. Van-e nagyobb elismerés ennél? Olvasása közben emlékeim közül előlebben a filozófus törékeny kis alakja, amint a berlini egyetemen lángoló szemmel, szinte gyötrődésre valló taglejlésekkel beszél elragadott hallgatóságának: a gondolat önmagával vívott harcainak, tisztulásának, önmaga fölé való kerekedésének feledhetetlen benyomásait keltette ott ép úgy, mint e legújabb művében. Sas Andor A szociológiai útirajz (Amerika. Heute und Morgen. nisse von Arthur Höllischer. Berlin 1912. J. Fischer. 429. l.)

Reiseerleb-

Sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy az a szépirodalmi átlagprodukció, mely regényekkel, drámákkal, novellákkal az emberek hétköznapi esztétikai szükségleteit szolgálja, a legelviselhetetlenebb olvasmányokhoz tartozik s alig érthető, hogy a modern életet szerető és megértő emberek hogyan képesek szép, szabad óráikat ilyen selejtes csemegékkel megédesítení. Mikor a tudomány csak úgy ontja az izgatónál-izgatóbb problémákat, amikor a társadalmi fejlődés nap-nap után egyre életbevágóbb kérdéseket vet fel, mikor a morális öntudat annyira krízissel teli, tehát új megoldások felé száguldó: hogy akkor hogyan lehet harmadrangú irodalmároknak szeret? nem szeret? és egyéb hasonló gravitású ötleteivel foglalkozni, vagy a nehezen kiizzadott színpadi konfliktusok álproblémáival rövidíteni arasznyi létünket? Minderre persze az lesz az ellenvetés, hogy a fáradt ember pihenni és játszani akar és e célra a tudományos és a szociális problémáknak az agyat megerőltető mélységei nem alkalmasak. Ez azonban ma már tévedés. Ma már semmi akadálya sincs egy „új szépirodalom” kialakulásának, mely eminenter szórakoztató szempontokból, játékos ügyességgel foglalkozik mindazzal a csodálatos jelenséggel, melyet a modern élet a tudomány műhelyéből, vagy a társadalmi fejlődés kohójából felvet. Különben is a magasabbra fejlődött emberiség esztétikai érdeklődési köre sem maradhat a régi. Ami a régieknek nehéz, fárasztó, „tudományos” gondolkodás volt, az ma már széles körökben olyan jól begyakorolt idegpályákon folyik le, melyeknek működtetése a játék és a szabadság benyomását kelti. Ellenben a konvencionális szépirodalomnak elavult témái és szokvány megoldásai vagy unatkozó finomkodásai ma már a racionalistább embereknél unalmat vagy bosszúságot keltenek. Ilyen körülmények között a pihenés órái számára más olvasmányok után vágyunk. Olyanok után, melyek könnyed, friss,

A szociológiai útirajz

367

esztétikus modorban olyan problémákat hoznak közelebb hozzánk, melyek kívül esnek azon a körön, melyet a bonyolult modern munkamegosztás keretében elfoglalunk. Ennek az „új szépirodalomnak” (mert hisz belső lényegében csakugyan szépirodalom volna: a szabad kíváncsiságnak, a szellemi tagok játékos nyújtózkodásának a birodalma, nem pedig a fárasztó útkeresésnek, a kutató erőmegfeszítésnek, a fáradságos szintézisnek világa) ma már nemcsak nincs semmi akadálya, de egy tömegszükséglet erejével bír, mely annál egyetemesebbé fog válni, minél inkább alakul át a középiskola klasszika-filológiai magoló intézet helyett az egyetemes műveltség igazi előkészítőjévé, olyan emberek nevelőjévé, kik mindazon eszközök felett rendelkezzenek, melyek képesekké teszik őket az emberi haladás bármely irányvonalának megértésére és követésére. A France, a Bölsche s mindenekfelett a Snyder könyvei ennek az új szépirodalomnak a természettudományokba való behatolását jelenti. Le Bon, Müller-Lyer, Shaw és sok más társuknak tartalomban és hangban annyira elütő írásai pedig azt bizonyítják, hogy a társadalomtudományok is a legdúsabb lehetőségeket nyújtják emez új szépirodalom számára. A filozófia terén is egyre sűrűbben jelennek meg cikkek és tanulmányok, melyek az esztétikai belső átélés melegségével a legnagyszerűbb problémákat képesek széles körök nem tanulmányának, de ódiumának érdeklődési fókuszába hozni. Kétségtelen, hogy ebben a tudományos és filozofikus új szépirodalomban a szociológiai útirajz is egyre nagyobb szerepet fog játszani s az az érzésem van, hogy ezt a műfajt alig lehetne tökéletesebben megkreálni, mint ahogy ezt kiváló honfitársunk, Holitscher Arthur tette szép, színes és gazdag könyvében. Amerikai útibenyomásai regényszerűen érdekesek és elevenek s e mellett való, igaz kortörténeti dokumentumai egy újszerű civilizációnak s kaleidoszkopikusan káprázatos kultúrának. És nem véletlenség, hogy az új műfaj létrehozása épen Holitschernek sikerült ilyen fényesen, aki a művészi szépíró minden finomságát egyesíti a kultúrember ájtatos érdeklődésével, akinek számára a társadalmi kérdés nagy harcai és krízisei erkölcsi és esztétikai problémákká is sűrűsödtek. Mennyivel különb, nemesebb, tartalmasabb, célzat és szándék nélkül is tanítóbb és nevelőbb, emellett esztétikailag is mjagasabb rendű könyv ez, mint a mai szépirodalom legtöbb alkotása, az a sereg regény és dráma, mely már-már undorítóan melegíti fel az elavult szerelmi recepteket. Az egyéni és a kollektív lélektan sok kérdését helyezi itt új világításba a szerző. A kivándorlási problémát a szenvedő és küzködő embertömegek közvetlen vergődéseiben látjuk itt beállítva. Az új gazdasági nagyhatalmaknak és a régi világ tönkrementjeinek érintkezéséből micsoda sok, újszerű, életerős színt és tónust hozott magával! És a jelen érdekessége mellett mennyi termékeny és a lélek szárnyát felajzó útmutatás a jövőre nézve. A szabad

368

Metternich keleti politikája

föld minden reménye, szabadsága és erkölcsi megújhodása köszönti az olvasót azokról a fényes lapokról, melyeken kanadai impresszióit mondja el, amely országnak nagyszerű, termékeny földje tizennyolcszor nagyobb, mint Németország, hol 8 millió ember lakik, hol kényelmesen 100 millióra van hely, hol csaknem ingyen kaphat minden dolgos ember földet és szabadságot. És Holitscher azt is észreveszi, hogy mit jelentene ez Magyarország szempontjából, ha kivándorló honfitársaink a nagy ipari centrumok helyett egyszer ide fogják terelni útirányukat. A magyar kormány mesterségesen igyekszik elzárni ezt a földet alattvalói elől, de végeredményben a földet, a jogilag szabad földet ép oly kevéssé lehet elzárni az ember elől, mint a levegőt s ha a magyar oligarchia rendszere soká tart, egy szép napon egy New Hungary alakulhat még ki Amerika e távoli vidékein, mely lassan, de biztosan fogja a régi Magyarország újjászületését is előkészíteni. Es mindezt nem statisztikával, nem gazdaságtani levezetésekkel, nem politikai retorikával sejteti meg Holitscher, hanem a költő intuíciójával s a nemes ember jóakaró melegségével. Az a nagy hatás, melyet könyve Németországban keltett, legjobb jele, hogy a kultúremberiség már éhes az „új szépirodalomra”. Jászi Oszkár Metternich keleti politikája Metternichs. Wien 1913.)

(Ernst

Molden:

Die

Orientpolitik

A kislátókörű történelem-szemléletnek s a konzervatív diplomácia lelkes védelmének jegyében íródott meg ez a könyv, mely mindenáron megmenteni igyekszik ennek a tipikusan osztrák diplomatának megtépázott történelmi presztízsét. Metternich szelleme még mindig kísért s ami az ő diplomáciai működésében konzervatizmus volt, azt a monarchia „modern” diplomáciája csak részben adta fel. A „szent szövetség”-ek kora végérvényesen lejárt, de a bürokratizmus és dinasztizmus még mindig éltető szelleme a Habsburgbirodalom külpolitikájának. Metternich egész politikája, úgy befelé, mint kifelé dinasztikus volt s azon a középkori feudális ideológián épült fel, mely Napoleon nagystílű realitásainak volt a természetes reakciója. Azok a kis kaliberű szalon-diplomaták, kiknek egész élet-munkája betegre halványul egy Palmerstoné s egy Talleyrandé mellett s kiknek jellegzetes típusát Metternich adta meg, ezek a diplomaták sohasem bukkantak volna föl a rövidlátásukhoz méltó homályból, ha Napoleon csődje nem éri oly gyorsan Európát s ha az általa gazdaságilag megingatott országokban nem merülnek föl oly szigorú törvényszerűséggel a nemzeti követelések, mint ahogy azoknak föl kellett lépniök. Napoleon agresszív politikájának bukása megduzzasztotta a dinasztiák önérzetét s minthogy Anglia sikerrel meg tudta védeni Napóleonnal szemben gazdasági érdekeit, míg a Habsburg-birodalom, Orosz- és Poroszország Waterloonál csak pyrrhusi győzelmet arattak:


369

világos, miért kellett létrejönnie a szent szövetségnek s miért kellett ebből Angliának kimaradnia. Metternichnek s korának torzszülöttje volt az a külpolitikai ideál, melyet dinasztikus politikának neveztünk. Metternich s kortársai nem láttak bele a történelem mélyébe, nem voltak képesek mérlegelni Napoleon munkájának gazdasági jelentőségét s ami a legfőbb: nem láttak előre s legkevésbbé sem sejtették, hogy Szent Ilonán egyáltalán nem zárták lakat alá Európa jövőjétDe annak a közvéleménynek, melyet végzetesen felizgatott Napoleon centralizációs politikája, a viszonyok megfordulásával elemi szükségletévé vált az a jelszó, mely sárba taposta Napóleon nagy alkotásait. És az az ideológia, mely a fölébredő nemzeti öntudaton alapult, a nemzeti ideál helyes gazdasági mérlegelésének hiányában nem kapcsolódhatott máshoz, mint a dinasztikus jelszavakhoz. Ez az ideológia a napóleoni háborúkat csak mint császárok háborúit, dinasztiák, trónok küzdelmeit volt képes értékelni. (Aminthogy különben Napoleon politikája akkor esett az első taktikai hibába, mikor császárrá kiáltatta ki a köztársaság győzelmes hadvezérét s ezáltal elzárta maga előtt azokat a hatalmas demokratikus távlatokat, melyeket ennek a politikának a nagy forradalomból való sarjadása nyitott meg.) A diplomáciának lényegéhez tartozik, hogy jelszavakba burkolódzék s így kifelé a tudománytalanság mezében jelenjék meg még akkor is, ha törekvései valójában reálisak s helyes, tág belátáson alapulnak. Mennyivel könnyebb volt ezt a látszatot külpolitikájára húzni annak a Metternichnek, kinek minden ideálja, törekvése, kétségbeesett küzdelme ebben az egy célban csúcsosodott ki: „Erhaltung des Bestehenden”! Az ő szemében ez a heroikus, vajúdó korszak — Waterlootól a negyvennyolcadiki Bécsig — nem jelentett egyebet, mint uralkodók és rebellisek küzdelmét. Pedig ez alatt az idő alatt a tömegek lelkében nagy érdekek világosodtak meg. Kialakultak egyrészt azok a nemzeti törekvések, melyek az önálló balkáni államokban realizálódtak s megalapozódott másrészt az a demokrata gazdasági ideál, mely a századközépi szociális forradalmakban nyilvánult meg. Metternich kicsinysége épen abban bizonyosodik meg, hogy ő ezekből a tömeghullámzásokból semmit sem volt képes felfogni. Sejtelme sem volt arról, hogy mi történik körötte: diplomáciai éleslátása csupán a charmeur finom ravaszsága volt, mellyel vele egyívású társainak kis kártyáiba pillanthatott; koncepciója csak a dinasztikus érdekek belátásáig terjedt s nem tudta elképzelni, hogy ez érdekek védelmét százszor jobban szolgálhatná akkor, ha a történelemnek e forrongó korszakában azokat a fejlődés vonalába állítaná. Metternich külpolitikája épp oly tudománytalan bürokratizmus volt, mint minden reakciós osztrák diplomatáé. S a kancellár kora diplomata-színvonalának is lényegesen alatta maradt: míg Talleyrand és Palmerston évtizedekre megvetették a francia és angol keleti politika alapjait, addig Metternich szövetség-alapításai régesrég rombadőltek s könyörtelenül eltemette őket az idő lázas rohanása. Már pedig mi más lehet egy politikus egyéni nagyságának fokmérője, ha nem az az idő, amennyire tudott előre látni? Igaz: az

370


Oroszországgal való szövetség a metternichi ideál szempontjából fényesen meghozta a maga gyümölcsét — Világosnál, de mily könyörtelen ítéletet hozott e szövetség fölött a tizenkilencedik század második felének Habsburg-politikája: az Oroszországtól való rideg — és hasznos — elszakadás s mennyire dezavuálta Metternich egész életküzdelmét az az antagonizmus, mely az annexió óta az osztrákmagyar monarchia s Oroszország között oly végzetesen kiélesedett! Igaz: a Metternich-alkotta münchengrätzi szerződésből fejlődhetett ki a mürzstegi egyezmény, de hol vagyunk ma Mürzstegtől s még inkább: hol vagyunk Münchengratztől! A júliusi forradalom az autokrata cárt elszakította Franciaországtól s a triple-alliancetól, a varsói lengyel forradalom pedig egyenesen Metternich karjába hajtotta. Lehet, hogy Moldennek igaza van, mikor azt mondja, hogy Metternich „az első rémület után rögtön átlátta, milyen szerencse Ausztriára nézve ez a forradalom, mely gyöngíti Oroszország túlsúlyát” — de ha ez csakugyan igaz, ha az osztrák diplomácia csakugyan átlátta ezt a „szerencsét”, akkor miért jelentette ki ugyanez a diplomácia azt, hogy forradalom esetén „gäbe es keinerlei Grenzen zwischen Russland und Österreich”? Ettől a pillanattól kezdve Metternich politikája egyszerűen az orosz politika uszályhordozójává lett. Mai tendenciáival ellentétben Oroszország ebben az időben a Balkánon az integritás politikáját követte, minthogy az önálló nemzeti államok ideáljából a görögországi kudarc teljesen kiábrándította. Görögországban az angol tőke döntő túlsúlyra emelkedett s így ez az ország stratégiailag is Anglia középtengeri befolyása alá került, Oroszország pedig meg akarta kimélni magát további csalódásoktól s a török birodalom integritása mellett foglalt állást. Metternich úgy látta, hogy a statusquo fenntartása Ausztriának is érdeke s belement ebbe a politikába, melyet azóta a történelmi fejlődés a monarchia számára teljességgel lehetetlenné tett. (Lásd: az okkupáció s az annexió, Aehrenthal albán-politikája, Szaloniki s az adriai szerb kikötő kérdése). Metternich mentségére azt lehetne felhozni, hogy az Oroszországgal való entente az akkori idők szempontjából a monarchia s a béke érdekében az egyetlen lehetséges politika volt. Ám legyen igaz, hogy a statusquo fenntartása Ausztriának érdeke volt: Metternich mégis súlyos hibát követett el akkor, mikor a Balkánon Oroszországgal közös politikát akart érvényesíteni. Oroszország balkáni hatalmi törekvései már a hunkiar-iskelessi-i szerződésben (a cár s a szultán között) megnyilvánultak, mikor ebbe az Ausztria háta mögött megkötött szerződésbe fölvették azt a pontot, amely szerint háború esetén Törökország köteles lesz idegen hatalmak előtt elzárni a Dardanellákat. Oroszország egyenes logikával haladt célja: a török birodalom gyengítése és saját hegemóniájának a Balkánon való megalapozása felé s ebben a szerződésben mintha már a krimi háború vetné előre az árnyékát. Ha Metternich előrelátó politikus lett volna, tisztában kellett volna lennie azzal, hogy a Balkán rövidesen az orosz és angol érdekek ázsiai harcterének kapuja lesz s hogy tehát Oroszország balkáni magatartásának rövid időn belül

Nemzetközi kérdések

371

olyan forduláson kell keresztülmennie, mely végleg s menthetetlenül elválasztja a cárt Ausztriától. Metternich mindezt nem látta s nem láthatta: megakadályozta ebben jelszavakon épülő politikája, reakciós elfogultsága. Vajjon sejtett-e valamit a múlt század második felének nagy változásairól, a hatvanas és hetvenes évek eseményeiről? A német evolúció már az ő korában a levegőben lógott, de hol volt és hol lehetett Metternich a német egységgel kapcsolatos változások s különösen például a hármasszövetség előresejtésétől! Metternich ezekből nem láthatott semmit: ő előtte idegenek és gyűlöletesek voltak azok az erők, melyek új irányokat adtak Európa politikai életének. Mindent összevéve: Metternich még nagyhatalmi politikusnak is igen kisstílusú ember volt s így egyáltalán nem szabad csodálkoznunk azon, hogy nem is túlságosan rokonszenves emlékét megint lelkes védelmébe veszi az a sovinizmus, mely kész glóriát fonni minden olyan politikusa köré, ki tehetségtelenség tekintetében megüti az osztrák diplomatastandardot. Nemzetközi kérdések. (René Pinon: L’Empire de la Méditerranée, Paris, Perrin et de, 1912. Herrmann Schumacher'. Weltwirtschaftliche Studien, Leipzig, Veit u. Comp. 1911. Harmodio Arias: The Panama Canal, London, King and Son, 1912.) A magyar tudományos irodalom termékei közt hiába keresünk nemzetközi problémákkal, a külpolitika és a világgazdaság térképével foglalkozókat. Gazdasági elszigeteltségünk s társadalmi és kulturális elmaradottságunk itt is megszűkíti előttünk a horizontot, a nyugati nemzetek irói ellenben valósággal ontják az elméleti, gyakorlati és történeti műveket, amelyek azinternacionálís vonatkozásokat ismertetik. Néhány idevágó érdekes új könyvet akarunk röviden megemlíteni. I. Pinon a francia irodalomban körülbelül azt a szerepet tölti be, mint az olaszban Vico di Mantegazza, akinek évi külpolitikai szemlélődései külföldön általánosan ismertek. Mindketten lehető tárgyilagosan, bizonyos zsurnalisztikái készséggel, az adatok és összefüggések logikus beállításával igyekeznek a nemzetközi események vezérfonalát legombolyítani. Pinon a keleti és afrikai kérdés kitűnő kritikusa s ez a könyve is a középtenger problémájának keretén belül a francia-olasz entente-tal a marokkói és tripoliszi kérdéssel, valamint Malta és Gibraltár kapcsán az angol imperializmus térhódításával foglalkozik. Mindenekelőtt persze a francia gyarmatpolitika egész történetét szolgáltatja, keresi Franciaországnak Észak-Afrikában való helyét, vízsgálja gazdasági érdekeltségeit és jogi berendezkedését, boncolja riválisainak terjeszkedését és a függő kérdések sorsát. Megkapjuk Észak-Afrika jóformán teljes demográfiáját, gazdasági és társadalmi státusát s az egyezmények, szerződések és entente-ok összes fázisai, az egyes nagyhatalmak változatos sakkjátéka, az angol és olasz parallel erők és a török érdekeltségek fokozatos összeroppanása elénk kerülnek. Az érdeklődő olvasó két hiányosságot fog észrevenni: először a német imperializmus teljes mellőzését, aminek magyarázata talán abban keresendő, hogy a szerző műve újabb kia-

372

Nemzetközi kérdések

dásaiban változatlanul fentartotta az első kiadás szövegét, másodszor pedig a végső konklúziók, a világgazdasági törvények alkalmazásának elmulasztását, amit viszont avval indokolhatunk, hogy Pinon nem szociológus vagy közgazdász, hanem tudós chroniqueur, aki a szerződések, egyezmények és entente-ok óvatos szavai mögött az égető és izgató alapokok kikutatását másokra bízza. El kell ismernünk azonban róla, hogy igen megbízható és bő tárgyi alapokkal szolgál azoknak, akik a nemzetközi kérdések legmélyére akarnak hatolni. II. A francia tudóssal szemben Schumacher bonni professzor, a new-yorki Columbia egyetem első német tanára a nyers anyag differenciált feldolgozását vallja tudományos feladatának, hogy a világkereskedelem és forgalom egyes nagy, organizatórius kérdőjeleire választ adhasson. Maga is több ízben beutazta Ázsiát és Amerikát, tehát vaskos kötetben összegyűjtött tanulmányai nem elvont könyvtári termékek. Schumacher főleg a német-angol-amerikai világkonkurenciát elemzi az összehordott anyag bizonyos mérvű teoretizálásával, de a bonyolult összefüggéseket a detailok mellőzésével tisztázza. Az 1907-iki nemzetközi pénzkrízisnek, mint tőke, pénz- és hitelkrizisnek felbontása; az Egyesült-Államok gabonakereskedelmének szervezete technikai és jogi mivoltában szembeállítva az európaival; a német és amerikai nagyipar vándorlásai a nyersanyag termelési helye, a szállítás és feldolgozás mérve és mineműsége szerint, az Egyesült-Államok északkeleti, tengerparti iparának szükségszerű átfordulása a kvalifikált munkához, viszonya a kivándorláshoz és a munkabérekhez, a németországi és az amerikai munkás nívókülömbségének hatásai; az idegen-kereskedelem szervezése Kínában s a vele járó angol-német súrlódások s végül könyvének legértékesebb s legsúlyosabb része: a Csendes Óceán világgazdasági jelentősége az olvasó figyelmét állandóan fokozzák. Az utolsó probléma kétségkívül a legáltalánosabb érdekűek egyike és Schumacher részletesen ki is fejti, hogy a Csendes Óceán világgazdasági szerepe valójában csak a XIX. század közepén kezdődik, amikor Észak-Amerika nyugati és Ausztrália déli partvidékén nagy arany telepeket fedeztek fel. Ehhez járult Anglia és Kína u. n. ópiumháborúja, amelynek folytán egy csomó európai gyarmat létesült Kína tengerpartján s ennek kapcsán az amerikai Pacific vasút, majd a Szuezi csatorna, egyfelől ÉszakAmerika, másrészt Anglia gazdasági monopóliuma érdekében. Az Egyesült-Államok jóidéig csak a vasúti forgalomra szorítkoztak, Anglia ellenben fokozatosan megszerezte a Szuezi csatorna részvényeinek többségét, biztosította az odavezető utat (Ciprus Aden), áttért a vitorlás kereskedelemről a nagyszabású gőzhajó-üzemre s vezető szerepét tényleg biztosítani tudta. Németország a Szuezi csatorna hajóforgalmában eleinte a hetedik helyén állt, de 1890 óta már közvetlen Anglia után került, megszerezte Singapore és Honkong közének kereskedelmi uralmát, új nagy hajójáratokat létesített, amiben utóbb az Egyesült-Államok is követte, a vasút és a hajó súlyát a politikai hódítással erősítve. Anglia, Németország és az Unió versenye egyre élesbült s ebben a fokozott iramban az Egyesült Államok most a Panama csatorna létesítésével akarják ellenfeleiket lerázni. Az Egyesült-

Az ipartelepülés elméletéhez

373

Államoknak Kelet-Ázsia és Dél-Amerika nyugati partvidékének gazdasági monopólizálására van szüksége; azért szerezte meg a Filippi szigeteket, Kubát, Portorikót, hogy eddig passzív kereskedelmi mérlegét e két nagy kincsesbányában a maga javára billentse s a Csendes Óceánt mindenképpen kisajátíthassa. A Panama-csatorna tehát nemcsak gazdasági, hanem politikai fegyver is Európa ellen s ha az Unió a Monroe-elv szerint a Panama-csatornát teljesen házi kezelésbe akarja venni, akkor Németország és Anglia életérdekei követelik, hogy együttesen lépjenek fel ellene. III. Schumacher végső konklúzióit érdekesen egészítik ki Arias londoni egyetemi tanár fejtegetései a Panama-csatornának a nemzetközi jog és a világgazdaság szempontjából való jelentőségét illetőleg. Megadja a szerző mindenekelőtt a csatorna egész történetét 1823-tól máig, az Egyesült-Államok és a délamerikai országok érdekellentéteit, majd áttér a Monroe-doktrína ismertetésére. Részletesen beigazolja, hogy Monroe elnök hírhedt elmélete eredetileg nem volt offenzív és imperialisztikus jellegű, hanem arra irányult, hogy az európai államok amerikai gyarmatainak határt szabjon és hogy Európával szemben az Unió képviselje a többi amerikai államot. Ez a szerény defenzíva természetesen idők folyamán nagyon nekilendült és szárnyat adott az Egyesült-Államok imperiális politikájának, amelyet már nem jogi, hanem politikai és gazdasági érdekek irányítottak. A republikánus párt és Roosevelt a kiélesített Monroe-elvet átvitték a Panamacsatorna kérdésébe is, amely az Egyesült-Államok kizárólagos kontrollja alatt nemcsak a nemzetközi joggal, hanem Anglia gazdasági törekvéseivel is összeütközésbe fog kerülni. A neutralizáció elve, amely a Szuezi csatornánál meg tudott valósulni, a Panama-csatorna kezelésénél nincs biztosítva: az Egyesült-Államok egykori indifferens politikájából, amely az európai nemzetek egyenjogúságát megkönnyítette, átcsapott az intenzív érdekpolitika útjára, amely a Panama-csatorna kisajátításával úgy a délamerikai, mint az európai államokkal már a közel jövőben is olyan konfliktusokba kergetheti, amelyek békekonferenciákon és jogi vitákkal nem lesznek elintézhetők. A német tudós szigorú gazdasági alapon, az angol pedig a nemzetközi jog szerint is arra a következtetésre jut, hogy a közel jövő egyik legnagyobb nemzetközi erőmérközése a Csendes Óceánon, — amely valóban a chief theatre in the world's great hereafter, — fog lezajlani. Ennek a gazdasági harcnak a hullámai, amelyet itt Magyarországon alig sejtenek, visszaverődnek majd egész az Adriai tengerig, épp ugy mint annak idején a Szuezi csatorna körül valók. Pinon tehát a középtengeri uralomról adott rajzát a legközelebbi kiadásban alkalmasint mégis módosítani lesz kénytelen. Κ. Μ. Az ipari település elméletéhez (Dr. Ernst Rosehr: Die Standorte der eisenverarbeitenden Industrien am Oberrhein. Karlsruhe i. B. G. Braun. 1912. 8° 78 old.) jelent, melyek

Mióta Weber híres munkája az ipari település elméletéről mega legnagyobb érdeklődés kísérte mindama közleményeket, az egyes ipari telephelyek megválasztását a Weber-féle meg-

374


gondolások alapján igyekeztek megvilágítani. Annál is inkább, mert a Weber-féle probléma még geometriailag is csak igen elszórt esetekben oldható meg, a gyakorlatban előforduló egyes feladatok azonban igen bonyolultak ahhoz, hogy azokat egy aránylag nem minden részletében kikidolgozott elmélet alapján — legalább jelenleg — meg lehessen oldani. Nevezetesen a Weber-féle telephely-figura csak akkor vezet exakt eredményre, ha háromszögből áll, vagyis ha a piacot leszámítva, csak kétféle anyag lelőhelye bír befolyással a telephely megválasztására. Ez az eset természetesen előfordul a gyakorlatban, azonban a polygon-figurák megoldása sokkal fontosabb. Weber ugyanerre az esetre a Varignon-féle asztalkára elhelyezett súlyok elhelyeződésével oldja meg a telephely kérdését, ez azonban szemmelláthatólag tévedés: itt u. i. csupán a súlyok és nem a súlykilométerek hatnak, továbbá az optimum-pont bizonyítása sehol sem található. A Weber-féle telephely-kérdés pontos és gyakorlatilag kivihető megoldása még sok tennivalót kíván, épp ezért egy tanulmány, mely egy adott vidék vasiparát a Weber-féle alapon akarja megvilágítani, joggal kelti fel érdeklődésünket. Sajnos, szerző a fenti nehézségek elől óvatosan kitér és könyvében egészen más irányú, bár szintén érdekes és figyelemreméltó szempontokkal dolgozik. Szerző tanulmányában a Rajna felső vidékén található vasipar elhelyeződését vízsgálja. Elsősorban Mannheim, Karlsruhe és Strassburg jönnek tekintetbe, melyek mind a Rajna partján feküsznek; a nyersanyagot, mely főleg nyersvas és szén, jórészt a Ruhrvidéki bányákból és Luxemburgból szerzik be; a rajnai vas jobb és drágább, mint a luxemburgi, azért bizonyos arányú (2: 1) keveréssel dolgozzák fel a nyersvasanyagokat. Szállító vonal vegyesen a vasút és a Rajna, melyre nézve fontos, hogy teljesen szabályozva csak Mannheimig van, azontúl a vízállások roppant változók úgy, hogy az év nagy részében a felső szakasz nem igen hajózható. Ép ezért a tonnakilométeres díjtarifa — mely egyébként az egész Rajnán szabad egyezmény tárgya — lényegesen nagyobb Mannheim fölött, mint az alsó részeken. A hajózás egyébként a Ruhrvidéki szénszindikátus monopóliuma. Piacul részint a környék, részint a világpiac szerepel aszerint, amint a gyártmányokban túlnyomó az anyag- vagy a munkabérszámla. A gyári munkásság tanulatlan része a határvidékről való és ebben nincs is hány, különösen Strassburg és Karlsruhe környékén: szerző különösen hálás azért, hogy ezen a vidéken a szociáldemokrata agitáció nem tudott „beférkőzni”. A tanult munkásság részint vándorlás útján keresi fel a gyárakat, elsősorban Mannheimot, jórészt azonban a helybeli munkáscsaládok gyermekeiből rekrutálódik: 3—4 év óta a munkaközvetítés a gyárosok kezében van és szerző ettől várja a folyton emelkedő szakszervezeti hatalom „megrendszabályozását”. A felső rajnai vidéken található iparágak a következők: 1. A vasöntöde ipar félgyártmányokat készítvén, mindenütt a fogyasztási hely közelében található; önállótlan üzem, kis költséggel felállítható, azért a nagyobb vasgyáraknak külön öntődéjük is van, tisztára saját használatra.


375

2. A vas-illetve acélgyártás részint a nyersanyaglelőhelyre vonul, részint a piac közelében telepszik meg aszerint, amint a Bessemer, vagy a Martin-féle eljárásra rendezkedik be. Az előbbi igen költséges és csak kohóművekkel kapcsolatban rentábilis, az utóbbi kisebb befektetési tőkét igényel és mert ócskavasat is felhasználhat, a fogyasztási helyeket keresi. 3. A drótárúgyártás kartellálva van és itt nem a helyi viszonyok, hanem a kartell a mértékadó; igaz, hogy a magas árak mellett a „legjobb telephely” kikeresése csak másodsorban jön tekintetbe, miután előbb létesültek a gyárak és azután alakult meg a kartell. 4. A kazángyártás csak helyi piacra dolgozhat és minden nagyobb gyárvidéknek külön kazánépítő gyárai vannak. 5. A kályhagyártásnál az olcsóbb árú csupán helyi piacon versenyképes, a díszesebb és drágább gyártmányoknál ez a korlát nincsen; az árkülönbség itt jórészt a nagyobb munkabérköltségben rejlik és itt, valamint a következő iparágakban a munkabér mint telephelytényező is tekintetbe jön. 6. A szivattyúgyártás eladási körzete szintén arányos az árúban rejlő munkabérköltséggel és nem egy gyárt találunk, mely az egész világpiacra termel. 7. A gépgyártás majdnem minden ága képviselve van, kezdve a szerszámgépektől egészen a varrógépekig. Itt már a telephely megválasztása majdnem tisztára a munkabérköltség kérdése. Oly gyárak, melyeknek elsősorban tanult munkásokra van szükségük, a nagyvárosokban telepednek meg (Mannheim), mert itt főleg azt kérdik: van-e munkás és csak másodsorban, hogy mit kell fizetni érte? A tanulatlan munkásokat foglalkoztató üzemek (elsősorban a varrógépipar) inkább a falvak, vidéki kisvárosok köré húzódik, mert a versenyképesség kiválóan az olcsó munkaerőn nyugszik. Ha keressük az okot, miként volt lehetséges, hogy a nyersanyaglelőhelyektől (Essen, Luxemburg) aránylag ily távol eső helyeken miért tudott a vasipar minden ága versenyképes módon megtelepedni, akkor elsősorban a rajnai olcsó szállítási költségeket kell kiemelnünk, mint fő telephelytényezőt. Szerző ezt részletesen ki is mutatja egy adott üzem részére. Hogy a felső-rajnai ipartelepek alsó-rajnai ipartelepekkel is versenyképesek, annak oka bizonyos iparágaknál az olcsó munkaerő, a fogyasztási, illetőleg helyi piac közelsége, kitűnő gyártmányok világhíre (Lang-féle gépgyár Mannheimben) és végül a kartellek, melyek a fogyasztást rayonnirozzák. Kár, hogy e pontokra nézve szerző igen keveset nyújt; nem vizsgálja, hogy a felső-rajnai gyárvidék minő helyet foglal el a német gyárak közt kedvező telephely és versenyképesség dolgában, csupán arra szorítkozik, hogy a felső-rajnai vidék egyes gyárvárosai egymás közt minő telephely előnyökkel bírnak. Ezt a feladatot azonban sikerült ügyesen megoldania, nem annyira az összes részletkérdések miniciózus taglalásával, mint inkább általános és közismert rámutatásokkal. Fejtegetései így is sok érdekeset nyújtanak és megérdemlik szélesebb körök érdeklődését. Fenyő Andor

TÁRSULATI ÜGYEK

Társadalomtudományi Társaság A Társadalomtudományi Társaság a kormány választójogi törvényjavaslatáról február hó 12., 15., 18,, 22. és 27-én vitasorozatot rendezett. A felszólalók előadásait a felszólalások sorrendjében az alábiakban kivonatosan közöljük: Dr. Jászi Oszkár elnöki megnyitójában azokat a szempontokat jelölte meg, melyekből a kormány választójogi javaslatát tudományosan bírálni lehet. Ilyen szempontul mindenekelőtt a célkitűzés kínálkozik, vagyis az, hogy minő érdekeket kívánunk a törvényjavaslat által előmozdítani. Fel lehet vetni ezen szempontból azt a kérdést, hogy a kormány törvényjavaslata mennyiben mozdítja elő bizonyos meghatározott társadalmi eszmény elérését. A demokratikus törekvések számára két ilyen cél állapítható meg: az egyik az ország gazdasági produktivitásának fokozása, a másik az öntudatos politikai energiáknak fejlesztése. Ezekre a kérdésekre két előadás fog válaszolni, mely a javaslatot a politikai demokrácia és az ország produktív erőinek fokozása szempontjából teszi bírálat tárgyává. A javaslat bírálatának egy második tudományos szempontja az volna, hogy mik lennének e törvényjavaslat következményei az egyes néposztályok és más politikai erőtényezők szempontjából. A vita többi előadásai mind ebből a szempontból fogják vizsgálni a javaslatot. Fel lehetne vetni tudományos szempontból végül azt a kérdést is, vajjon a beterjesztett törvényjavaslat tekinthető-e fejlődésünk mai fokán az eszményi cél felé vezető ez idő szerint elérhető optimumnak? Vagyis a mai gazdasági, szellemi és erkölcsi erők mellett a törvényjavaslat nyugvópontra fogja-e vinni az országot mint oly alkotás, amely a régi és az új világ szükséges új egyensúlyállapotát megteremti. Erre a kérdésre igyekszik felszólaló megnyitó előadásában feleletet adni. Ε célból a javaslat történelmi előzményeit világította meg. A választójog kérdése Magyarországon aktuális formában először úgy merült fel, mint a dinasztia és a parlament közt támadt közjogkatonai összeütközés megoldására irányuló kísérlet. Az ú. n. darabont időszak nem jelentett egyebet, mint a közjog-katonai status quo fentartására irányuló kísérletet az általános választójog alapján. Tényleg

Társulati ügyek

377

a történelmi osztályok a választójogtól való félelmükben leszereltek és az Andrássy plurális javaslata nem volt egyéb, mint a gazdaságszociális status quo megmentésére való törekvés a történelmi osztályok részéről. Mégis ez a javaslat a kormány mai javaslatánál sokkal szabadelvűbb volt. Munkásszavazat Andrássynál 36.3 lett volna, Tiszánál ellenben csak 17.4 volna. Minthogy az Andrássy-féle javaslatot lehetetlenség volt keresztülvinni, a demokratikus választójogra sokkal kedvezőtlenebb körülmények között, mint amilyenek ma fenforognak, joggal lehet azt a következtetést levonni, hogy a Tisza-féle reakciósabb tervezet még kevésbbé számíthat elfogadásra. Hisz az Andrássy-féle javaslat óta a magyar politikai élet és közszellem óriási változásokon ment keresztül és ma már a konzervatív politikusok is hirdetik a demokratikus választójog elkerülhetetlenségét. Vagyis a történelmi összefüggés szempontjából nézve a törvényjavaslatot, az semmiképpen sem tekinthető a mai viszonyok között elérhető optimumnak. Ugyanerre az eredményre jutunk, ha a külföld tapasztalatait vesszük figyelembe. Az általános választójog követelése mindenütt a világon ott és akkor merült fel, ahol és amidőn az illető ország gazdasági és társadalmi szerkezete oly mértékben átalakult, hogy a létrejött új társadalmi osztályok érdekeit a régi alkotmány már nem volt képes kielégíteni. Mindazokban az országokban, ahol a modern kapitalizmus kialakulása következtében a régi nagybirtokos gazdálkodás elvesztette a gazdasági életben kizárólagos jelentőségét és mellette az ipari, kereskedői és lateiner osztályok előtérbe nyomultak: mindenütt parancsoló szükségességgel merült fel az általános választójog gondolata és a békés fejlődés mindaddig nem volt biztosítható, míg az alkotmány demokratizálódása és az új gazdasági és kulturális erőknek az alkotmányba való felvétele nem sikerült. Ez a legmélyebb oka annak, amiért a kormány javaslata távolról sem tekinthető egy elérhető optimumnak, mivel az voltaképpen az egész vonalon a látszólagos jogkiterjesztés palástja alatt csak a régi érdekeket igyekszik konzerválni és lehetetlenné teszi az ujabb polgári és munkás rétegeknek az ország politikai életében való megfelelő érvényesülését. Mondhatná azonban valaki, hogy a Tisza-féle javaslatnál jobb ez idő szerint azért nem érhető el, mivel a dinasztia a magyar reakciós uralom segítségére siet és az ő katonai túlhatalma ellenében forradalmi eszközzel mit sem lehet elérni. Ezen ellenvetéssel szemben, azonban hangsúlyozni kell, hogy tartósan a dinasztia sem tűrheti el az ország összes dolgozó elemei fejlődésének alákötését, egy improduktív oligarchia által. Annál kevésbé, mivel a Balkán-krízis következtében a nemzetiségi kérdés előbb-utóbb oly kiélezett formában fog fellépni, mely csakis a demokratikus választójog alapján lesz orvosolható. Van ezen kívül még egy másik szempont is, mely ugyanarra az eredményre vezet, hogy t. i. a Tisza-féle választójog képtelen azt a történelmi átalakulást létrehozni, mely nélkül az ország békés együttműködése nem biztosítható.

378

Társulati ügyek

Ez a szempont a mai rendszerben való érdekeltség kérdése. Előadó statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy azoknak a száma, akik családtagjaikkal együtt a mai reakciós állapotokban érdekelve vannak, legfeljebb 400.000-re tehető, vagyis egy törpe klikk szűkkeblű ellenállásáról van szó 18 millió ember legéletbevágóbb érdekeivel szemben. Pedig ez a számítás szerfelett túlzott: a mai rendszerben érdekeltek száma, vagyis azok, akikre nézve az általános választójog behozatala helyzetük rosszabbodását jelentené, még sokkal kevesebbre tehető. Hogy ez így van, azt legjobban bizonyítja az a tény is, hogy az összes polgár érdekképviseletek és kapitalistaszervezetek egymásután a leghatározottabban állást foglalnak a kormány választójogi javaslata ellen, mert átlátják, hogy a jogfosztottság állapota az ipari munkásságot veszedelmes gazdasági harcokra tüzeli velük szemben. Mindezeknél fogva: távol attól, hogy a kormány javaslata az elérhető optimumot jelentené, az csak új komplikációkra, egyre hevesebb és megnyugvást nem ismerő agitációkra vezethet. Ennek alapján a normális együttműködés biztosítása el sem képzelhető. Így csak fegyveres erővel, vagy abszolutizmussal lehet kormányozni. Vagyis a helyzet teljesen analóg a horvát állapotokkal, ahol évek óta igyekeznek az ország közvéleményével szemben erőszakos rendszabályokkal normális állapotokat teremteni. Ez a kísérlet pedig napról-napra elmérgesedettebb állapotokhoz vezet úgyannyira, hogy ma már minden gondolkodóbb politikus előtt nyilvánvaló, hogy a horvát kérdést is csak az alkotmányos élet demokratikus továbbfejlesztése alapján lehet orvosolni. Nagyon valószínű tehát, hogy a Horvátországnál gazdaságilag és kulturálisan sokkal erősebb és öntudatosabb történelmi múlttal bíró Magyarországot még kevésbbé lesz lehetséges a horvát recept szerint kormányozni és a fegyveres túlhatalommal nyugodt parlamentáris állapotokat teremteni. Dr. Szabó Ervin a Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületének adataival bizonyítja a választójogi tervezetnek az ipari munkások jogosultságát korlátozó intézkedéseinek elméleti és gyakorlati tarthatatlanságát.* Ez adatok legelőször azt mutatják, hogy épen a leginkább reprezentatív modern iparágban a munkásság hullámzása rendkívül nagy és évről-évre emelkedik. Nem lehet azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy csupán a magyar munkások valamelyes „erkölcsi” hiányossága az oka ennek. Ha az egyes gyárak arányszámait külön vizsgáljuk, kitűnik, hogy amikor egyes budapesti gépgyárak két éven át évenként átlag egyszer forgatták meg egész munkáslétszámukat, ugyanakkor más budapesti gépgyárak évenként átlag kétszer, négyszer, hatszor, sőt majdnem nyolcszor cserélték ki munkásanyagukat. Amikor a Ganz-gyárakban, Lángnál, a Vulkánban egy-egy budapesti vasmunkás átlagos szolgálati ideje 11—12 hónap, ugyanakkor ugyanazok a budapesti vasmunkások a Nicholson-gyárban * Előadása külön is megjelent, mint 44. száma. (Politzernél, ára 80 f.)

A Huszadik

Század Könyvtára

Társulati ügyek

379

átlag 5 hónapig, a Szivattyúgyárban 19 hétig, Langfeldernél 12 hétig, Márkus Lajosnál 9 hétig, Fodor Bélánál meg épen 7 hétig maradnak meg, az egyik évben úgy, mint a másikban. Nem lehet kétséges, hogy amikor ugyanazon város ugyanazon iparágának munkásanyaga ily különböző magatartást tanúsít a különböző munkahelyeken, amikor némelyik gyárban a fluktuációs koefficiens évről-évre egyformán kedvező, a másikban évről-évre egyformán kedvezőtlen, tehát állandó tulajdonsággal van dolgunk: lehetetlen más következtetésre jutni, minthogy az egyik gyárban szívesebben maradnak meg a munkások, a másikban kevésbé szívesen. Szívesebben pedig kétségen kívül abban a gyárban maradnak, amelyben a munkaviszonyok jobbak. S így azt a következtetést sem háríthatjuk el, hogy nemcsak a munkások, hanem agyárvezetőség „erkölcsi” tulajdonságai is döntő befolyással vannak az egy munkaadónál dolgozásra; sőt kétségtelenül elhatározóbb befolyással, minthogy a fluktuáció bizonyos és emelkedő irányzatú magassága állandó, az egész magyar és külföldi gyáripart jellemző tényező. Ugyanígy a munkásság akaratától és erkölcseitől független, gyakori és kényszerű helyváltozást okozó tényező az üzemkorlátozás. Előadó bemutatja grafikailag 13 magyar gépgyár munkáslétszám változásainak adatait. Az látszik ezekből, hogy a munkáslétszámban egészen elképesztő hullámzások vannak. 20—30—50%-os csökkentések egészen gyakoriak. A legkisebb, tehát az elbocsátások szempontjából legkedvezőbb létszámmal szemben 50—100—200%-kal magasabb létszámok a minimum évén innen és túl egyformán előfordulnak. A Ganz-Danubiusban 1903-ról 1905-re a létszám 35%-kal csökkent: ez 1913 munkás elbocsátását jelenti. 1909-ben újra eléri az 1905-ös színvonalat, de 1911-re újból 11%-kal esik, vagyis újból 598 munkást bocsátanak el. A Schlick-gyár 1904-től 1909-ig 88%-kal emeli létszámát, hogy a további két év alatt megint 23%-kal csökkentse: ez 364 munkás. A győri Waggongyár létszáma 1902-től 1909-ig 103%-kal emelkedik; 1911-re lesülyed 38%-kal: 932 munkás! A Graepel-gyár 1906-ról 1909-re 64%-kal redukálja üzemét; a Knuth-gyár 1904-ről 1907-re 71%-kal! S így tovább. Vagyis akárhányszor megesik, hogy a 2 évnél régebben szolgálók arányszámát is eléri a létszámredukció, hogy a magyar munkáltató két évnél régebben szolgáló „hűséges” munkásaiból is kénytelen az utcára tenni némelyeket. De az egyes gyárak görbéi azt is mutatják, hogy évekbe telik, amíg a gyár a rossz konjunktúrát kiheveri vagy üzemét talán más irányban újra bővíti. A Ganz-Danubius 1908-ban éri el újra 1903-ban volt létszámát: ez 5 év. A Schlick-gyár az 1902-iki létszámot 1906-ban: 4 év. A Varrógépgyár az 1902-ikit 1907-ben: 5 év. Reichel és Heisler az 1906-ikit 1911-ben: 5 év. A Szivattyúgyár a 4. évben, Graepel és Nicholson az 5. évben, Knuth a 7. évben nem tért még annyira magához, hogy egykor volt legmagasabb létszámára újra felemelkedjék. Vagyis a Knuth-gyárnak 1905-tol 1907-ig elbocsátott 125 munkása közül 1910-ig összesen 54 térhetett volna vissza előbbi munkahelyére, 101 munkás negyedik, ötödik és talán tizedig évig

380

Társulati ügyek

várhat, amíg hely lesz számára régi „munkaadójánál”. Képzelhető-e naivabb gondolat, mint bármiféle „erkölcsi” minősítésnek vagy éppen közjogi jogosultságnak ilyen körülményekre alapítása! Hasonlóan a mai ipar viszonyaiban való teljes tájékozatlanságból fakad az a követelés, amely a munkaadóhoz való hűség helyett a foglalkozáshoz való hűséget tenné meg a választói jogosultság kritériumául. A gépekkel dolgozó, minden nap új foglalkozásokat teremtő modern iparnak éppen az az érdeke, hogy a munkások könnyen változtathassák foglalkozásukat. A magyar ipar meg éppen reákényszeríti őket, mert egy-egy iparág munkáslétszáma akárhányszor abszolúte is csökken. Így pl. a magyar gépiparban, illetve a 44 gyárban, amelynek adatai ismeretesek, a megfigyelési időszak tíz évében két olyan év van, amikor az összes munkáslétszám csökkent: 1905 és 1909. Az első évben nem kevesebb, mint 10%-kal, 1909-ben is 7%-kal foglalkoztatott a magyar gépipar kevesebb munkást, mint az előző évben. Ez azt jelenti, hogy csupán 44 gépgyár munkásai közül 1905-ben 1629 vas- és fémmunkás, 1909-ben 1832 vas- és fémmunkás hiába kopogtatott akár az összes gépgyárak kapuján, nem volt számukra szakmabeli munka sehol. Vagyis ha a nagy gépgyárak arányát átvisszük az egész magyar vas- és fémiparra: a magyar ipar konjunkturális viszonyai állítottak egy évben kb. 10.000, egy másikban kb. 7.000 vas- és fémmunkást azon abszolút, ki nem kerülhető, le nem győzhető kényszerűségeié, hogy vagy foglalkozását változtassa, vagy haljon éhen. Az előadó magyar adatait a külföldi ipar hasonló irányzatát bizonyító adataival támogatja, főként a Verein für Sozialpolitik fölvételei alapján. Ezek különösen azt mutatják, hogy éppen a képzett munkások a legmozgékonyabbak. Végül 20 pontban foglalja össze adatainak logikus konklúzióit, amelyek abban csúcsosodnak ki, hogy nincs semmi összefüggés a modern munkás munkahely- és foglalkozás állandósága és „erkölcsisége” közt; amennyiben az összefüggés megállapítható: a viszony fordított. És: inkább lehet azt állítani, hogy az állandó munkás ritkán értékes munkaerő, mint azt, hogy a munkahelyét változtató munkás nem volna gyakran a legjobb munkaerő. Dr. Farkas Gejza: A választójogi tervezet minden lehetőt megtesz a földbirtokosság, különösen a nagyobb birtokosok befolyásának fentartására, a szavazók számának emelkedéséből reájuk háruló hatalom csökken és ellensúlyozására. Azt lehet mondani, hogy a földbirtokosok befolyása az egyetlen tényező, melyet a javaslat az állami mindenhatóság szempontja mellett, vagyis inkább után, még figyelmére és védelmére méltat. Ezzel, azt gondolom, senkinek sem mondok kellemetlent, legkevésbé a javaslat szerzőinek, akik az indokolásban nem győzik eléggé hangoztatni a fennálló politikai erőviszonyok fentartásának, a gyors átmenetek elkerülésének szükséges voltát. Hogy ezt a célt javaslatuk nagymértékben megközelítette, erre legbiztosabb fokmérő az O. M. G. E. állásfoglalása, mely a javaslattal szemben egészben véve igen barátságos. A február 10-iki igazgatóválasztmányi ülésen elfogadott egy-két külön kívánságra még lesz szerencsém reátérni.

Társulati ügyek

381

A törvényjavaslat négy irányban is kedvez a ma hatalmon levő birtokosság érdekeinek, és pedig: 1. intézkedik, hogy akik az eddig érvényben volt törvény alapján bírtak választói jogosultsággal, ezt az új törvény uralma alatt se veszítsék el; 2. gondoskodik, hogy a nagyobb birtokosság tagjai könnyebben és nagyobb számban jussanak a választói névjegyzékekbe, mint más, különösen vagyontalan elemek; 3. a birtokosok kíséretében bejuttatja a választók közé a munkásosztály azon tagjait, akiket érdekük a birtokosok irányításához való alkalmazkodásra utal; 4. a vagyonos, tehát leginkább a birtokos elemek kezébe adja a választói névjegyzékek összeállítása és azután a választások egész lefolyása fölötti ellenőrzést. Az első irányban hat a javaslat 12. §-a, mely szerint választói jogosultságát az eddigi címen az új törvény eltérő rendelkezése ellenére megtartja mindenki, akinek jogcíme ugyanazon községben tovább fennáll. Ez bizonyára gyakrabban fog megesni egy birtokoson, mint egy keresete okából sokszor lakhelyváltoztatásra utalt másnemű keresőn. El kell azonban ismernünk, hogy ennek a rendelkezésnek előnyét inkább a kisebb birtokosok élveznék. A második irányban szolgálja a birtokos befolyást mindenekelőtt a 7. §, mely szerint egy legalább 40 K. évi adóval megrótt, vagy legalább 16 kataszteri hold kiterjedésű földbirtok tulajdonosa, akkor is választó, ha teljesen olvasás-írás tudatlan. A régi törvény azon intézkedését, mely szerint a hitves és kiskorú gyermekek föld és ház (de nem más!) adója a családfő adójához számítandó, a Lukácsféle javaslat 9. §-a a birtokos osztály befolyásának öregbítésére fenntartja. Behozza továbbá a bérmunkásokénál könnyebb feltételek alatt a választók közé azon hat népiskolai osztályt végzett egyéneket, akik valamely választói jogosultsággal bíró családtagjuk gazdaságában mint kisegítők működnek, ami a birtokososztálynak új kedvezményt jelent és pedig leginkább a nagyobb gazdákra nézve, miután hat elemi osztályt vagy ennél többet éppen a földművelő nép között már leginkább a nagyobb gazdák gyermekei szoktak elvégezni. Végre a 2. §. azon rendelkezése, mely szerint minden középiskolát végzett egyén 24 éves korától fogva lesz választó, míg más halandókat ily szerencse legjobb esetben 30 éves korukban érhet, éppen a vidéki népességen belől nyújt nagy előnyt a nagyobb birtokos családok fiainak, akik a középiskolai képzettséget rendszerint meg szokták szerezni, még ha ez nem éppen kenyérkeresetükhöz szükséges is. Az OMGE és a GEOSz különben ezt a kedvezményt az összes önálló földbirtokosokra és gazdasági üzemvezetőkre óhajtaná kiterjeszteni. A harmadik irányban működnek 5. §. 3 6, továbbá a 6. §. 3a, b és c pontjai, mely szerint a mezőgazdasági vállalatok vezető, előmunkás alkalmazottai, valamint azok, akik hosszabb idő óta szolgálnak egy munkaadónál, a választói jogot másoknál kedvezőbb feltételek alatt szerzik meg. Az általam már megemlített érdekképviseleti szervek a mezőgazdasági cselédek választójogának feltételeként a

382

Társulati ügyek

javaslatban megállapított szolgálati időket le kívánnák szállítani, tehát a birtokosok még jobban bíznak alkalmazottaik politikai hűségében, mint a kormány. A negyedik irányt képviseli a 29. §, mely szerint a választói névjegyzék összeállítására hivatott központi választmányt azok a törvényhatósági bizottságok küldik ki, melyekben már a legtöbb adót fizető tagok intézménye miatt is túlnyomóan a nagybirtokos befolyás érvényesül. Továbbá az 53. §, mely szerint egy alkalmazottnak a választói névjegyzékbe való felvétele leginkább a munkaadó azon nyilatkozatától függ, hogy az illető egyén a gazdaságban nem pusztán testi munkákat végez és elegendő hosszú idő óta is áll szolgálatban. Aki tudja, hogy a mezőgazdaságokon belül mennyire egymásba olvadnak a hatáskörök, mily kevéssé válik el a puszta testi munka a többékevésbbé felügyeleti, előmunkás teendőktől, az könnyen elképzelheti, hogy ezek a bejelentések igen könnyen alakulhatnak az egyéni bizalom és rokonszenv szempontjai szerint, anélkül, hogy a munkaadó azért mindjárt a javaslat idézett szakaszának dicséretes büntető határozmányai alá esnék. A 47. §. 2. pontja azok a nagybirtokosok, akik rendes lakóhelyükön kívül más választókerületben is bírnak legalább 100 K. adóval megrótt föld-, ház-, vagy bányabirtokkal, lakóhelyük mellett még birtokuk választókerületében, illetőleg kerületeiben is felveendők a választók névjegyzékébe és így tetszésük szerint gyakorolhatják szavazatukat ott, ahol ez az ő szempontjukból legkívánatosabb. Ez is új kedvezményt jelent az 1874. XXXIII. t.-c. 38. §-al szemben, mely szerint minden választó csak egy kerület lajstromában volt felvehető. A legnagyobb befolyást biztosítja azonban a nagyobb birtokosságnak a választások ellenőrzésére a 121. §., mely szerint a szavazás csak Budapesten és a törvényhatósági joggal bíró városokban titkos, másutt mindenütt, tehát a legnagyobb és fejlettebb rendezett tanácsú városokban is nyilvános. Hogy ez a rendelkezés egyenesen a földművelő nép szabad akaratnyilvánulásának korlátok közé szorítására való, ezt ékesen mutatja a javaslat indokolása, mely a rendezett tanácsú városokat az egyöntetűség kedvéért mind a falvakkal egy kosárba dobja azért, mert némelyikükben még tényleg falusi viszonyok uralkodnak. Az indokolás szerint a kisvárosban, a falun, a pusztán, az uradalmon az egyes ember magánélete a választási tényen kívül is folytonos megfigyelésnek van kitéve; a titkos szavazás tehát inkább csak elméletben biztosítaná a választás tisztaságát. Ebben a kijelentésben ugyan több a kormány jámbor kívánsága, mint a valóság, de kétségtelenül kiviláglik belőle a törekvés, hogy a vidék népét még legkiválóbb politikai joga gyakorlása közben is gyámság, vezetés és kényszer alatt tartsák — ha lehet a kormány, de ha ennek keze mindenhova el nem nyúlhatik, a nagybirtokos uraságok által. Előbb említettem a kormányt, mert a javaslat ennek befolyását még nagyobb mértékben szolgálja, mint a nagybirtokosságét. Már maga az OMGE által oly szívesen látott nyílt szavazás rendszere is arra vezethet, hogy a mindenkori kormány exponensei az egyes birtokost ne csak saját politikai véleménynyilvánítása szerint ellenőrizzék, jutalmazzák

Társulati ügyek

383

és büntessék, hanem aszerint is, mily sikerrel szállította be számára szavazatképes alkalmazottait. Így még a nagybirtokos is abba a helyzetbe kerülhet, hogy a kormányhatalom nyomása alatt ne csak saját meggyőződése ellen szavazzon, hanem még másokat is az övétől eltérő irányban való szavazásra kényszerítsen. Ezen eshetőség dacára felszólalásomat csak azzal zárhatom be, amivel kezdtem, hogy a Lukács-kormány, midőn az élet nyomása alatt már kénytelen javaslatában a választói jogosultsággal bírók számát felemelni, minden emberileg lehetőt megtesz a földbirtokos elem és kivált a nagyobb birtokosság politikai súlyának és befolyásának az eddigi mértékben és az eddigi módon való fentartására. Hogy ez a törekvés még teljes siker esetén is mennyiben válhatik ugyanezen birtokosság javára — ennek fejtegetése már túlterjedne jelen felszólalásom keretén. Dr. Rácz Gyula: Az általános egyenlő titkos választójog szükséges az egész Magyarország jogi és politikai életének, társadalmi életének reformálásához. Azonban, ha valamely osztályra nézve komolyan életkérdés ez: úgy a magyarországi kisbirtokosságra és mezőgazdasági munkásságra valóban komolyan életkérdés. Komoly életkérdése mindkét osztálynak, mert ez a két osztály a legjobban, a legsegélytelenebbül van kiszolgáltatva úgy a politikai önkénykedésnek, mint a hatóságok zaklatásának, visszaéléseinek és erőszakosságának. A kisgazdáknak és a mezei munkásoknak nincsen olyan szakszervezetük sem, mint például az ipari munkásoknak, amely mégis bizonyos védelmet nyújt ezeknek a gazdasági kizsákmányoltatás, mint a politikai visszaélések ellen. A kisgazdák és a mezei munkások védelmet, szánalmat sehol sem találhatnak. Tényleg ez a két legelnyomottabb rétege az ország lakosságának. Ha ipari munkások, városban élő csoportok feltűnően rossz lakásvisszonyok, munkaviszonyok, vagy rossz kereseti visszonyok között sínylődnek, ezekre föl lehet hívni a közfigyelmet s a hatóságok figyelmét. Azonban ki látja meg s ha meglátja is, kicsoda törődik azzal, hogy mit eszik, vagy hogy éhezik, barmával együtt lakik s alszik a kisgazda és mezőgazdasági cseléd, vagy munkás? Ezeknek nincsen igazlátója, nincsen védelmezője sem földön, sem égen. Annál súlyosabb társadalmi baj ez, mivel nem egy kis csoportról, nem néhány száz vagy néhány ezer emberről van itt szó, hanem szó van az ország két legnépesebb társadalmi rétegéről. A kisbirtokos és törpe birtokos 24 éven felüli férfiak száma másfél millió, a mezőgazdasági munkások és cselédek összes száma 1,100.000, szintén a nők és a 24 évnél fiatalabb férfiak nélkül számítva. Ezt a harmadfél millió munkás, dolgos férfit, kik a legsúlyosabb, legnehezebb munkákat végzik a természet ezerféle szeszélyének kitéve, akik előtermelik minden évben azt az élelmet: azt a kenyeret, azt a húst, azt a növényi táplálékot, amelyet Magyarország lakossága

384

Társulati ügyek

és azonfelül még Ausztria lakosságának mintegy fele elfogyaszt — mondom ezeket majdnem teljesen kizárja a jogból a törvényjavaslat. És itt még csak nem is takargatja, nem is szépítgeti a jogfosztást. Az ipari munkásokról még elmondja, hogy azok mennyire értékes és intelligens elem; mert ezeknek van szervezetük, van erejük, van öklük is, ha kell. A mezőgazdasági népességgel azonban gúnyolódva játszik. Mert mi az, ha nem gúnyolódó játék, hogy a mezőgazdasági munkásnak, aki a legmozgóbb eleme az országnak, a mezőgazdasági munkásnak, aki kénytelen külföldre vándorolni igen sokszor, hogy a nyári aratáson élelmét megkeresse: öt évi meg nem szakított szolgálat jutalmául, vagy pedig a nagybirtokos kegyéből juttat csak választójogot? A kisbirtokosoknak kétféle címen ad ugyanis választójogot. Először is választójogot kap az, aki hat elemit végzett, erről bizonyítványa van és valamelyes állami egyenes adót is fizet. Azonban, hol vannak azok a kisbirtokosok, kik 30—35 évvel ezelőtt hat elemit végeztek? Hiszen, ma 1912-ben is, az összes iskolák 40%-ában nincsen hat osztály! Azonfelül a népiskolai törvény maga is alig több 40 évesnél. Mindenki tudja azt is, hogy a falvakban, pusztákon, tanyákon igen sok helyen még ma sincs semmiféle iskola. A törvényhozó maga is tudja ezt, mert maga írja a javaslat indokolásában, hogy „olyan országban, ahol a választói korban lévő férfinépességnek egy számottevő része nem iskolakerülésből, hanem a szükséges iskolák hiánya következtében nem tehetett eleget annak idején a tankötelezettségének,” ahol az állam és az iskolafentartók 40 éven át nem teljesítették kötelességüket s „ahol csak idő kérdése, hogy az általános tankötelezettség — kellő számú iskola felállításával — komoly valóra váljék” — ezután, a jövőben! — nos, ebben az országban indokolt, jogosult az elemi hatodik osztályos bizonyítványhoz kötni a választójogosultságot! Meg is látszik az eredményen, mert olyan kisbirtokost, aki végezte az elemi hatodik osztályt és valami adót fizet, még a LukácsTisza-Némethy-féle hírhedt statisztika is csak 120.000-et tud kimutatni a másfél millióból. A kisbirtokosokra nézve második kapu, melyen bejuthatnának a választójogba az írni-olvasni tudás és 8 kat. hold föld birtoklása. Azonban ilyen kisgazda is kevés van, mert a 8 kat. hold föld már magas cenzus a parasztok között s ilyen birtokos aránylag kevés van. Legalább 8 és több kat. hold földtulajdonnal bíró, írni-olvasni tudó, 30 éven felüli kisgazdát kimutat a statisztika 451.736-ot. Ez tehát bejuthat a választójogba, ha az összeíró küldöttség és központi választmány kegyelmes lesz az ellenzéki kisbirtokosokkal szemben. Ellenben kimarad a jogból 770.000 két-nyolc kat. holddal bíró és 468.250 két holdon alóli kis- és törpebirtokos, vagyis kimarad teljes bizonyossággal már az első névjegyzékből 1,238,250 önálló birtokos.

£

Társulati ügyek

385

Még rosszabbul járnak a mezőgazdasági munkások. Közülök választójogot kap 1. az, aki 6 elemit végzett, erről bizonyítványa van és azonfelül 3 évig egy gazdánál szolgált; 2. vagy az, aki írni-olvasni tud és öt évig szakadatlanul szolgált ugyanannál a gazdánál és 3.-szor választójogot kap az, aki az aratógazda, béresgazda, főbéres, fővincellér, főkertész, főlovász és egyéb magas főrangú titulust viselheti. Ez a pont a leggyalázatosabb jog, amit a nagybirtokosság nyíltan kap, hogy politikai szolgálatokat tegyen azzal a kormánynak és érdekei szerint döntse el a választást. De tarthatatlan ez az intézkedés a mezőgazdasági munkások szempontjából is. Itt még jobban, még korlátlanabbul érvényesülhet a munkaadó önkénye, tetszése vagy nemtetszése munkásai politikai jogaival szemben. Az átvitt vagyoni cenzus csakis azokat a mezei munkásokat engedi be a választójogba, akiket a munkaadó beengedni éppen jónak lát. Mert meg van adva itt egyes nagybirtokosoknak az a jog, hogy választókat teremtsenek, vagy fosszanak meg egy-egy kerületben akkora számmal, amennyi az ő politikai érdekeik szerint dönti el a választásokat. A törvény megadja a jogot arra, hogy egyik nagybirtokos főúr csupa főbéresekkel, aratógazdákkal stb. végeztesse a mezei munkát s akkor az ő pár száz, vagy pár ezer munkása mind szavazó „bármennyi idő óta vannak is alkalmazva”; viszont másik nagybirtokosnál egyetlen főbéres, vagy aratógazda, béresgazda, fővincellér, főkertész s egyéb „fő” sincs s akkor ott a vidéken egyetlen mezei munkásszavazó sincs! Megvan erre minden lehetőség. Ha a határozottabb, zártabb körvonalak közt mozgó ipari termelésben is elavult és bizonytalan az előmunkás, felügyelő stb. helyzete, szerepe: a mezőgazdaságban épen bizonytalan és önkényes. Mert a mezei munka természete szerint az aratógazda, béresgazda, fővincellér állása nincs sem külön tanulmányhoz, sem pedig születéshez kötve, mint az örökölhető méltóságok. Bármelyik munkás, bármelyik pillanatban lehet aratógazda, béresgazda. A földbirtokos kinevezheti munkását s akkor választójogot kap, de az aratás végével 2—3 hét múlva megszűnik az „aratógazdai méltóság” s akkor elveszti választójogát is s közönséges napszámos, munkássá degradálódik, akit pedig a javaslat kifejezetten kizár a jogosultak sorából. Nem érthető továbbá — s erről a törvénytervezetben semmi említés sincs — hogyan fogja a mezei munkás ugyanazon gazdánál ötévi állandó alkalmazását kimutathatni, mikor a mezei munka (minden iskolás gyermek tudja) március, áprilisban kezdődhetik és megszakításokkal, rendesen októberben végződik. Tavasztól-őszig a munkásnép egyik birtokosnál szánt, a másiknál kapál s lehet, hogy harmadiknál arat. Azonban, ha még ugyanahhoz a gazdához térhetne is vissza öt nyáron át, 3—6 heti, aratómunkára: vajjon „ugyanazon munkaadónál eltöltött ötévi állandó alkalmazásnak” fogja-e ezt az összeíró-bizottság elfogadni?? A statisztika 791.761 mezőgazdasági és erdészeti munkást és

386

Társulati ügyek

297,218 mezőgazdasági cselédet mutat ki 24 éven felül; ennek az 1,100.000 főnyi nagykorú férfinak —kikből 621.000 magyar ajkú! — választójogosultságát a legteljesebb önkénynek, bizonytalanságnak pártoskodásnak dobja áldozatul ez a javaslat, mely a széles demokratikus reform jelszavát, s a magyar faj politikai uralmának védelmét oly sűrűn hangoztatja. Ha pedig még meggondoljuk azt is, hogy a választói névjegyzékbe való felvétel nélkül senki sem választó s a jogcímet ismét csak jelentkezéssel, bizonyítványokkal, utánajárással, vizsgákkal szükséges bizonyítani — ami az ipari munkásra nézve is igen nehéz, de a pusztán, tanyán 5—20 kilométernyi távolságban a községtől élő mezei, erdei cselédre, munkásra lehetetlen — egészen nyilvánvalóvá válik, hogy ez a javaslat nem egyéb, mint „Törvényjavaslat az általános választójog kijátszásáról”. Dr. Szende Pál: Téves az a felfogás, mintha a választójogi javaslat csak az ipari munkásokra nézve volna sérelmes. A városi polgárság épp oly joggal panaszkodhatik és a javaslat intézkedései épen úgy irányulnak ellene, mint az ipari munkásság ellen. A javaslat következetes folytatása annak az eljárásnak, amelyet a junkeruralom már évtizedek óta követ a városi polgársággal szemben. 1848-ban az akkori demokratikus áramlat befolyása következtében minden kereskedő és iparos megkapta a szavazati jogot. 1874-ben a reakciós választójogi törvény megszorította a szavazati jogot majdnem az összes társadalmi osztályokra és ugyanakkor a kereskedők és iparosok szavazati jogát is adócenzushoz kötötte. Ε módosítás következménye volt, hogy egyes városokban a kereskedő és iparosszavazatok száma 50—60 %-kal csökkent. A képviselőházban egyik kormánypárti szónok azzal védelmezte a javaslatot, hogy a megszorítás azért szükséges, mert máskülönben a városi réteg túlsúlyba jutna a megyei elem felett, így tehát érthető, hogy az önálló kereskedőknek 45%-a, az önálló iparosoknak pedig 66%-a az 1904. évi felvétel szerint szavazó nem volt. A választójogi javaslat igen kevéssé segít e dolgon. Mindenekelőtt a 30 éves korhatár 61.548 önálló kereskedőt és iparost zár ki. A 30 éven felüli egyéneknek kettős irányban nyit kaput a javaslat, de oly megszorításokkal, amelyek a választók számát igen korlátozzák. Az első kapu az elemi iskolai cenzus. Eszerint választó minden kereskedő és iparos, kinek iparigazolványa van és 6 elemit vagy ennek megfelelő számú tanonciskolát végzett. A javaslat szerzőinek fogalma sincs arról, hány kereskedő és iparos létezik, aki ezt a képzettséget kimutatni nem tudja, eltekintve attól, hogy az iskolai végzettségnek bizonyítványokkal való igazolása hosszú idő múlva rendkívüli nehézségekbe ütközik. Több felvétel és hozzávetőleges számítás szerint a reménybeli választóknak legalább 50%-a fog így kimaradni a névjegyzékből. A második kapu az írni-olvasni tudás. Ez azonban nem adja meg a választói jogosultságot egymagában, mert ezenkívül még 20 korona évi egyenes adófizetés is szükséges. Azok közül, kik 6 elemit vagy azzal egyenlő rangú iskolát végeztek, 75.598 szavazó kerülne ki, ezek közül azonban 55.054 kereskedő és iparos 20 koronán

Társulati ügyek

387

aluli adót fizet. Ha tehát ezek a bizonyítványokat megszerezni nem képesek, azon a címen sem juthatnak be a választói névjegyzékbe, hogy írni-olvasni tudásukat igazolják. A második kategória alapján bejuthatna 91.514 iparos és kereskedő, azonban az adócenzust közülök csak 20.104 üti meg. A javaslat az analfabéta földmíveseknek szavazati jogot biztosít, de az analfabéta kereskedőknek és iparosoknak ezt a lehetőséget nem adja meg és így is nagyszámú szavazó esik el. Mindezen megszorítások alapján érthető, hogy 434.205 önálló iparos és kereskedő közül az eddigi 164.860 szavazón kívül csak 96.702 új szavazó kerül ki, tehát a választói jogosultak száma 261.562 lesz, továbbá is kívül marad az alkotmány sáncain 172.643, tehát az önálló iparosok és kereskedők 40%-a. A jogfosztottság terjedelmét növeli az a tény, hogy az új választók jelentékeny része csak papíron létezik és mivel a választói névjegyzék összeállítása az önkénykedésre számtalan módot nyújt, még sokkal nagyobb százalék marad választói jogosultság nélkül. A javaslat a törvényhatósági városokra nézve titkos szavazást létesít ugyan, de az ország többi részében és így a rendezett tanácsú városokban is a szavazás nyilvánosságát fenntartja. A közhivatalnokokat kivéve, alig van társadalmi osztály, amely annyi pressziónak lenne alávetve választások idején, mint a kereskedők és iparosok. Reájuk nézve a szavazati jog nyilvános szavazás mellett valóságos privilégium odiosum, mert szavazatokat rendszerint kénytelenek meggyőződésük ellenére gyakran legnagyobb politikai ellenségeik javára leadni. A kereskedők és iparosok érdekében feltétlenül szükséges lett volna, hogy a titkosság a rendezett tanácsú városokra és a nagyobb lakosságú nagyközségekre kiterjesztessék. A választói névjegyzék összeállítása is alkalmas a kereskedőés iparoselem háttérbe szorítására. Míg a törvény előírja azt, hogy a föld- és háztulajdonosok, ha 100 koronánál nagyobb adót fizetnek, hivatalból veendők fel a névjegyzékbe, addig a kereskedőkre és iparosokra nézve ily intézkedés nem foglaltatik, már pedig ezek névjegyzékét hivatalból összeállítani az iparhatóságoknál és községeknél őrzött iparigazolványok, valamint a kereskedelmi és iparkamarák lajstromai alapján semmi nehézségekbe nem ütközött volna. Ez a javaslat hátrányos az ipari munkásságra nézve, ellenben növeli a függő elemek számát és választójogot ad oly rétegeknek is, amelyek a klerikális és agrárius irányzat részére könnyen kaphatók. A városi polgárságnak ezzel szemben a saját érdekei megkívánják a legerélyesebb védekezést. Ε ponton a munkásság és polgárság érdekei teljesen azonosak és a polgárság nemcsak humanizmusból jár el és nem csupán demokratikus érzületének parancsszavát követi, amikor a munkásság mozgalmát támogatja. A nyugateurópai államokban a burzsoázia és az ipari proletariátus szövetsége a politikai életnek egyik állandó jelensége. Igaz, hogy ezek az államok Tisza István szerint a züllés szélén állanak, de még olyan országok is, melyek szerinte az állami rend és kultúra maximumát képviselik, mutatnak fel hasonló példákat. Így Oroszországban 1905-ben együtt küzdött a cári önkény-

Társulati ügyek

387

uralom ellen a városi polgárság és munkásság, sőt velük tartottak a bürokráciának és a nemességnek felvilágosodott és korrupciómentes elemei is. A kispolgárság érdekei többnyire azonosak a munkásságéval, a nagy burzsoáziának pedig politikai kérdésekben álláspontja szintén hasonló A gyáriparnak is érdeke, hogy a feudális Magyarország összeomoljék és hogy a polgári Magyarország mielőbb megszülessék; az árdrágító vámpolitika mérséklése, a nagybirtokot megkímélő adórendszernek átalakítása, közigazgatásunknak az ázsiai színvonalról való fölemelése épp oly érdeke a nagy polgárságnak, mint a munkásságnak. Sőt az a gazdasági ellentét, mely a munkaviszony feltételei körül közöttük fennforog, jórészt a helytelen gazdasági és politikai rendszerben leli alapját. Magyarországon a munkások kénytelenek politikái és közigazgatási atrocitások miatt az általános választójogért is sztrájkolni, szóval oly okok miatt, amelyek demokratikus államokban már nem szerepelnek a sztrájkok előidézésében. A polgárságnak nemcsak elméleti szimpátiával kell a munkásság mozgalmát nézni, hanem támogatni kell az általános sztrájkot erkölcsileg és anyagilag is. A sztrájk most nem irányul a polgárság ellen, sőt oly változást akar az ország politikai szervezetében előidézni, melynek elsősorban a burzsoázia látná hasznát. Belgiumban 1893-ban, Oroszországban 1905-ben a polgárság és különösen a gyáriparosok is támogatták a sztrájkot, a munkások fizetését a munka beszüntetése idején is kiadták és családjaik segélyezésére alapokat gyűjtöttek. Ezt a példát kell a magyar polgárságnak is követnie, ha csak nem akar megmaradni a jelenlegi szégyenletes és lealázó helyzetben, amikor az összes politikai tevékenysége a junkeruralom részére teljesített kényszer-kortesszolgálatokban merül ki. Dr. Kunfi Zsigmond: A munkaidőcenzus természeténél fogva csak a munkásokat sújtja és így a munkások ellen irányuló kivételes törvény jellegével bír és a választójogot megfosztja egyenlő mivoltától. A 30 éves korhatárt azzal is kelleti a kormány javaslata, hogy ez mindenkire egyenlően terjed ki és nem tekinthető a munkások ellen irányuló rendszabálynak. A munkások között értékes és értéktelen, selejtes és nem selejtes elemeket különböztetnek meg a munkapárti törvényhozók. Azt állítják, hogy a tanult, szakképzett munkásoknak akarnak inkább választójogot adni, szemben a tanulatlannal, a nem szakképzett munkasokkal, az ipari segédszemélyzettel, a napszámosokkal. Végül azt is állítják, hogy csak olyan korlátozásokat állítanak föl, amelyeknek korlátozó ereje az ország fejlődésével, a műveltség haladásával folyton kisebbé lesz és így automatikus úton növeli meg a választók számát. Ezzel szemben előadó azt bizonyítja, hogy a 30 éves korhatár mindezeknek a szempontoknak és hangoztatott céloknak az ellenkézőjét éri el: 1. hogy a 30 éves korhatár az ipari munkásokra nézve súlyosabb korlátozás, mint a népesség többi osztályaira; 2. hogy a 30 éves korhatár a városi lakosságra kedvezőtlenebb

Társulati ügyek

389

hatású, mint a falvak népességére, az ipari és kereskedelmi foglalkozásuakra kedvezőtlenebb, mint a mezőgazdasági foglalkozásúakra; 3. hogy a 30 éves korhatár az ipari munkásság keretein belül súlyosabb és kedvezőtlenebb a tanult, szakképzett munkásokra, mint a tanulatlan munkásokra, kedvezőtlenebb a szakmunkásokra, mint a napszámosokra; 4. hogy a 30 éves korhatár jogfosztó vagy jogszerzést megnehezítő hatása annál inkább érezhető lesz, minél inkább fejlődik gazdaságilag az ország, minél inkább lesz földművelő államból ipari állam. A városi népesség összetétele olyan, hogy benne a fiatalabb korosztályok nagyobb számmal vannak képviselve, mint a falusi népességben. Falun egyenletesebben oszlik el korát tekintve a népesség, mint a városokban. Egyrészt azért, mert a városokban található nagyobb és jobb munkaalkalom elvonja a falukból a fiatalabb és vállalkozóbb kedvű elemeket, másrészt azért, mert a városi élet és a városokban űzött túlnyomólag ipari munka lenyomja a városi népesség életkorát és a munkásság halandóságát fölszökteti. Ha összehasonlítjuk a városi népességnek kormegoszlását valamely ország többi, nem városban élő lakosságának kormegoszlásával, akkor ez a tény kétségtelenül kiderül. Hivatkozik evégből a német birodalmi statisztikára, amely a Német birodalom 33 legnagyobb városának lakosságát és a birodalom többi lakosságát kormegoszlás szempontjából összehasonlítja. Ezen statisztika szerint Ezer lakos közül volt: 33 nagy városban

Németország többi részein

16 év alatt 305 16—30 éves 301 30—50 „ 264 50-70 „ 111 70-en túl 19 (Statistik des Deutschen Reiches 150. kötet 90. oldal).

380 234 226 131 29

Ezek a számok kétségtelen módon bizonyítják, hogy például a 16—30 és a 30—50 korosztályok a városokban sokkal nagyobb számban fordulnak elő, mint a nem városi jellegű helyeken. Amíg 1000 falun élő férfi közül 460 van a 16—50 éves életkorban, addig a 33 nagy városban 1000 férfi közül 565 áll ezen életkorban. Világos tehát, hogy a 30 éves korhatár sokkal súlyosabban érintené Németországban a városi lakosságot, mint a falusit. Nem kétséges senki előtt, hogy a városi és a nemvárosi népességnek ez a kortagozódása nem németországi különlegesség, hanem ugyanígy megvan minden más városi és nemvárosi népesség között is. S minél inkább fejlődnek a városok, annál inkább valósul meg ez a városi életre nézve jellegzetes kortagozódás. Senki sem állíthatja tehát azt, hogy a magas korhatár kedvezés volna a városi népességre nézve, hanem ellenkezőleg, azt kell mondani, hogy ez az igazságtalanság jobban sújtja a városi népességet, mint a falusit. Minden választójogi javaslatban rossz helyen volna ez az intézkedés, de egyikben sincsen

390

Társulati ügyek

annyira rossz helyen, mint abban a javaslatban, amelyik a városi és iparos népesség joggal való fölruházását hirdeti céljának. De nemcsak a kormegosztás szempontjából kedvezőtlenebb a 30 éves korhatár a városi népességre, mint a falusira, az ipari népességre, mint a mezőgazdaságira, hanem kedvezőtlenebb a nagyobb halálozási arányszámok miatt is. Számos ország halálozási és foglalkozási statisztikájának összevetéséből számította ki Westergaard, e téren a legkiválóbb nemzetközi tekintély, az össznépességnek és a falusi népességnek halálozási arányszámait s azt találta, hogy ezer ember közül meghal évenként Korban Össznépességből Falusi népességből 15—25 0,74 1,90 25—35 0,98 0,88 35—45 1,30 0,90 45—55 1,85 1,25 55—65 3,22 2,34 65—75 6,70 5,70 (Grotjahn und Kaup: Handwörterbuch der socialen Hygiene. II. 1. ) Ezek a számok újból kétségtelen világossággal bizonyítják, hogy a választójogosultság szempontjából kétségtelen kedvezőbb helyzetben van az össznépességnél és ennek keretén belül még inkább a városi népességnél a falusi népesség, mert az össznépességből a 30—50 év között városi aránylag több hal meg, mint a falusi népességből. A halálozási arányszámok is azt bizonyítják tehát, amit a népesség kortagozódása, hogy a 30 éves korhatár kedvezőtlenebb és igazságtalanabb a városi népességre, mint a falusira. Ha a választójogi törvényjavaslat valóban az eddig mostohább elbánásban részesült városi népesség arányszámát akarja megjavítani, akkor a 30 éves korhatár kigondolói nem tudták, hogy mit cselekesznek, mert ez a magas korhatár egyenesen a városi népesség ellen irányul. A kortagozódás és a halálozási arányszámok mutatják, hogy a magas korhatár a városok ellen és a falu javára szól. A népesség kor és foglalkozás szerint való megoszlása pedig ezzel egyérteimüleg azt bizonyítja, hogy ez a magas korhatár kedvezőtlenebb az ipari és kereskedelmi népességre, mint a mezőgazdasági népességre. Az 1907. évi német Beruf- und Gewerbezählung szerint a népesség kor- és foglalkozás szerint való megoszlása a következő volt: Ezer kereső közül volt: Éves

Mezőgazdaságban

Iparban

20—30 203 287 30—40 174 224 40—50 163 149 50—60 134 84 60—70 82 36 (Elster: Handwörterbuch der Volkswirtschaft I. 83.)

Kereskedésben

259 246 179 109 50

Ezek a számok más oldalról támogatják a fönti számsorokból vont következtetéseinket, mert ezek most az ipari és mezőgazdasági népesség korosztályait állítják szembe és így még bizonyítóbb erejűek, mint azok, amelyek a városi és falusi népesség

%

^

m

Társulati ügyek

391

kortagozódását és halálozási arányszámait mutatták be. Ezek is arra a következtetésre juttatnak bennünket, hogy a 30 éves korhatár a városi és ipari népesség politikai érvényesülése elé súlyosabb akadályokat gördít, mint a mezőgazdasági népesség érvényesülése elé. Köztudomású dolog, hogy az ipari munkások sokkal korábban lépnek be az életbe és sokkal korábban lépnek ki belőle, mint a kevésbbé súlyos munkaföltételek, avagy jobb egészségi viszonyok között élő más társadalmi osztályok tagjai. Ez a köztudomású tény kifejezésre jut abban, hogy az ipari munkások az egyes korosztályok között nincsenek olyan egyenletesen elosztva, mint a férfinépesség általában. Aki megáll egy gyár kapuja előtt és szemügyre veszi a munka befejeztével kijövő munkásokat, az rögtön észreveszi, hogy öreg ember igen kevés akad közöttük. Öregnek látszó sok, ez azért van, mert a munka és a rossz bérek korán megöregítik a munkásokat. Amikor néhány évvel ezelőtt Angolországban és Franciországban az aggkori biztosítási törvényt hozták, utaltak a munkások képviselői arra, hogy a 65 évhez kötött aggkori járadék egészen értéktelen a munkásokra nézve, mert elenyészően kevés számú munkás éri meg ezt a kort. A munkások a fiatalabb korosztályokban, a 20—40-ig terjeszkedő korosztályokban zsúfolódnak össze. A munkásoknak sokkal nagyobb százalékszáma áll ezekben a korosztályokban, mint a férfinépesség általában. így például azt látjuk, hogy az utolsó népszámlálás szerint Magyarországon 30—40 éves volt 100 férfi közül 11,9, ellenben 100 ipari munkás közül 19,8. Ha a munkások kortagozódását összehasonlítjuk a férfinépesség általános kortagozódásával — és összehasonlításunk alapjául az 1910. évi népszámlálásnak és az Országos Munkásbiztosító Pénztárnak 1912. évi kor megoszlási statisztikáját vesszük — akkor a következő képet nyerjük: Éves Férfinépesség Ipari munkások 20—24 711.219 (7,8%) 178.749 (17,2%) 25—29 685.173 (7,5%) 161.553 (15,6%) 30—39 1,080.022 (11,9%) 205.208 (19,8%) 40—49 938.609 (l0,3%) 119.499 (11,6%) 50—59 783.336 (8,6%) 62.108 (6,3%) 60—69 480.108 (5,3%) 22.859 (2,2%) 70-en túl 252.527 (2,8%) 3.977 (0,4%) Ha e két számsor százalékszámait összehasonlítjuk, akkor föltűnik legelőször is az, hogy a férfinépesség sokkal egyenletesebben oszlik meg az egyes korosztályok között, mint a munkások. A legerősebb korosztály mind a két csoportban a 30—40, azonban amíg száz férfi közül csak 11,9 van ebben az életkorban, addig száz munkás közül 19,8. Amíg a 20—24 évesek korosztályában áll az egész férfinépesség 7,8%-a, addig a munkásoknak 17,2%-a áll ebben a korban. Ugyancsak sokkal erősebben van képviselve a munkás a 24—29-ig terjedő korban. Száz férfi közül 7,5 van 24—29 év között, ellenben száz munkás közül 15,6. Föltűnő továbbá e táblázatban az is, hogy amíg az összférfinépesség arányszáma a 40—50-ig terjedő korosztályban jóformán ugyanolyan, mint a 30—40-ig terjedő

392

Társulati ügyek

korosztályban, addig az ipari munkások száma a 40—50-ig terjedő korosztályban már rendkívüli módon alászáll. Ugyanis az egész férfinépességnek 11,9%-a áll a 30—39-ig terjedő korosztályban, 10,3%-a a 40—50-ig terjedő korosztályban, a csökkenés tehát csak 1,6%, ellenben a munkásoknál az idevonatkozó számok 19,8% és 11,6%. vagyis a csökkenés az egész férfinépesség az 1,6%-os csökkenésével szemben 8,2%. A kor előhaladásával ez az arány folytonosan jobban romlik az ipari munkásokra nézve, úgy, hogy számuk 50 éven túl már annyira alászáll, hogy számbelileg alig tarthatnak figyelemre jogot. 1,036.000 ipari munkás közül még csak százezer sincsen olyan, aki 50 évig vagy 50 évnél tovább élne. Ha csak a 20 évnél idősebb férfiakat és ipari munkásokat tekintjük, akkor azt látjuk, hogy 20—40 év közötti korban van az ipari munkások 52,6%-a, ellenben a férfinépesség 27,2%-a, 20—50 között van az ipari munkások 63,2%-a, ellenben a férfinépesség 37,5%-a. Ezek a számok azt jelentik, hogy az ipari munkások életkora általában rövidebb, mint a többi férfinépességé. Azt jelentik, hogy az ipari munkások már a 40. életévük után tömegesen halnak el és számuk ezen időponttól kezdve a népesség számához viszonyítva, rohamosan kezd csökkenni. Ha találomra kimarkolunk Magyarország férfinépességéből száz férfit, akkor közöttük 27 olyat fogunk találni, aki legalább 20 és legföljebb 40 éves. Ha ellenben száz ipari munkást veszünk, akkor ezek között 52-öt fogunk olyant találni, aki legalább 20 és legföljebb 40 éves. Az 50 éves korhatárra nézve ezek a számok 37 és 63. Világos dolog, hogy a 30 éves választójogi korhatár ilyen körülmények között mégegyszer olyan súlyos és igazságtalan az ipari munkásokra, mint minden egyéb más társadalmi osztály tagjaira nézve. Az ipari munkásság kortagozódása olyan, hogy az ő számukra valóban igazságos választójog az lenne, amely az ipari munkások választójogosultságának határát alacsonyabbaa állapítaná meg, mint másokét, akik tovább élnek és egyenletesebben oszlanak el az egyes korosztályok között, mint az ipari munkások. Ezek az adataink kétségtelenül bizonyítják azt, hogy már a puszta kortagozódás adatainak világításában sem állhat meg az a nézet, hogy a 30 éves korhatár egyenlő föltétel mindenki számára, különösen egyenlő föltétel a munkások és nemmunkások számára. Miután a munkástársadalom gazdasági, szociális és élettani okoknál fogva aránylag sokkal fiatalabb elemekből áll, mint a munkásokon kívül álló társadalom, a magas korhatár erősebben sújtja a munkásokat, mint azokat a társadalmi osztályokat és foglalkozási ágakat, amelyeknek kortagozódása a munkásokétól különbözik. Ha ezzel az alapvető szociális és élettani ténnyel tisztában voltak a választójogi javaslat tervezői s mégis erre az alapra építették föl tervezetüket: akkor hazugságnak kell bélyegezni azt az állításukat, hogy az ipari munkásoknak ők valóban választójogot akarnak adni. Ha ellenben nem ismerik a népesség kormegoszlásának ilyen nyilvánvaló tényeit, akkor bűnös tudatlansággal fogtak a választójog kodifikálásához. A kormány javaslata és egész választójogi érvelése az ipari

Társulati ügyek

393

munkásság körében selejtes és nem selejtes elemeket különböztet meg. Az úgynevezett szakképzett munkásokat tekintik a nem selejtes elemeknek, a tanulatlan, nem szakképzett munkásokat pedig a selejtes elemeknek. Ε megkülönböztetések fölállítóinak fogalmuk sincsen a modern ipari munkaszervezetnek a munkások társadalmára gyakorolt átalakító hatásáról. Az egész modern ipari fejlődés odairányul, hogy a tanult és tanulatlan, a szakképzett és nem-szakképzett munkás közötti régi különbségeket eltüntesse és az egész munkásságot a gép szolgájává tegye. A géptechnika fejlődése, minden lépés ezen a téren előre a régi értelemben vett tanult munkások ezreit állítja a tanulatlan munkásokkal egy sorba. Minél tökéletesebb a gép, annál kevesebb speciális szaktudást követel meg a gépet kiszolgáló munkásoktól. A munkásban lakozó régi intelligencia és szaktudás mintegy átvándorol a gépbe és ott testestül meg a gépnek a tökéletesebb, mert minden emberi ingadozástól és fáradságtól ment munkájában. A tökéletesebb termelési mód, a gazdaságosabb munka megnöveli a tanulatlan, szakképzetlen munkások számát. Más okokból, de ugyanezen eredményt idézi elő a munkások megöregedése is. Igen gyakran megtörténik, hogy a kor előrehaladtával a tanult, szakképzett munkás nem tudja megtartani régi munkaalkalmát, nem bírja a munka ütemét s ha 40 éven túl kénytelen munkahelyet változtatni, sokszor tanulatlan, kvalifikálatlan munkát kénytelen vállalni az a munkás is, aki utolsó munkahelyén talán még a kvalifikált, szakképzett munkás munkakörét töltötte be. A munkáltatók és az egész modern munkaszervezet lehetőleg fiatal munkást keresnek. Negyven évnél idősebb munkást nem alkalmazunk — mondja az amerikai kapitalista. Harminc évnél fiatalabb munkásnak választójogot nem adunk — mondják Tiszáék. Ez a két szembeállított mondat mindennél jobban rávilágít a Tisza-féle választójogi tervezetnék a feudális céh-világból származott vezetőgondolataira s megmutatja egyúttal azt is, hogy korunk alapvető gazdasági és szociális tényeivel mennyire ellentétben van ez az intézkedés. Amelyik munkás azonban még ebben a korban talál új alkalmazást, az már rendszerint kénytelen rosszabb munkaföltételekbe is belemenni, mint aminőket fiatalabb korában vállalt. Persze a választójogi javaslat készítői a munkásokat is a hivatalnokember szemüvegén keresztül nézik. Azt hiszik, hogy a munkásokra nézve is érvényes a szamárlétra, amelyen a hivatalnok automatikusan előre halad. Aki kitartóan tud ülni egy hivatalban, az öreg korában föltétlenül magas rangot ér el. Azt hiszik, hogy a munkásosztály számára is érvényben van az automatikus előlépés és nincs tudomásuk arról a fölháborító tényről, hogy az öreg és öregedő munkás kora előrehaladtával egyre rosszabb helyzetbe jut. A német Verein für Sozialpolitik a munkások kiválogatódásáról és alkalmazkodásáról készíttetett egy csomó ipartelep és szakma szerint pontos és a munkásélet minden részletére kiterjedő fölvételeket. Dr. Fritz Schumann a Stuttgart—Untertürkheim-i Deimlerféle automobil-gyár munkásairól készített egy ilyen rendkívül

394

Társulati ügyek

tanulságos fölvételt, amely a Schriften des Vereins für Sozialpolitik 135. kötetében jelent meg. A fölvétel többek között a következő kérdést is intézte a munkásokhoz: „Milyen kortól kezdve nem talál már szakmájában könnyen ugyanolyan foglalkozást, mint azelőtt?” Ε kérdésre 86 munkás felelt, akik közül 55, vagy a felelő munkások 64%-a azt a választ adta, hogy 45-ik évétől kezdve már igen nehezen talál a munkás új foglalkozást. Tizennyolc munkás a 46—50-ik évet, tizenhárom munkás az 50-ik évet jelölte meg végső határ gyanánt. Az élő munkások kortagozódása bizonyítja, hogy a tanult munkások az ifjabb, a tanulatlan munkások az öregebb korosztályokban vannak nagyobb számmal. A Budapesti Kerületi Pénztárnak az elhalt munkások átlagos életkorára vonatkozó megállapításai a halott munkásokra nézve állapítják meg ezt a tényt. Így például azt találjuk, hogy az 1911-ben elhalt napszámosok átlagos életkora 42 év, 2 hó, 29 nap volt, addig az elhalt gyári munkások átlagos élettartama ugyanezen évben 33 év, 6 hónap, 24 nap volt. Vagyis az elhalt napszámosok átlag majdnem 10 évvel éltek tovább, mint ugyanazon évben elhalt gyári munkások. Amit az amerikai viszonyokra általában, egy német gyárnak az üzemére és a budapesti munkások halálszámára különösen megállapítanak ezek az adatok: az többé-kevésbé élesen érvényesülő irányzata az ipari munkának mindenütt. Volna Tiszáék álláspontjáról értelme annak, ha azt mondanák: választójogot akarunk adni a szakképzett munkásoknak, vagyis a túlnyomóan fiatal munkásoknak. Volna az ő álláspontjukból értelme annak is, ha azt mondanák: választójogot akarunk adni a nem-szakképzett munkásoknak, tehát a túlnyomóan öreg munkásoknak. De egyszerre hideget és meleget fújni, vagyis azt mondani, hogy választójogot akarunk adni az öreg és egyúttal szakképzett munkásoknak, — ez a fából való vaskarika, amelyet még Tisza sem tud elkészíteni. Mert nincsen fogalmuk azokról a szociális és élettani átalakulásokról, amelyek a munkások világát és társadalmát megkülönböztetik és elválasztják a hivatalnokok és a henyélők világától. Hátra van most még annak rövid bebizonyítása, hogy a harminc éves korhatár jogfosztó hatása az ország művelődésével és gazdasági fejlődésével párhuzamosan nemhogy csökkenni, hanem ellenkezőleg egyre növekedni fog. Ha két magyar népszámlálás adatait hasonlítjuk össze kormegoszlás szempontjából, akkor is némi eltolódásokat látunk a fiatalabb korosztályok, különösen a 20—30 év közöttiek kárára. Ugyanis, amíg 1900-ban 20—24 éves volt az összes férfiak 6,9%-a, addig 1910-ben 7,8%-a; amíg 1900-ben 25—29 év között volt az összes férfiak 6,8%-a, addig 19l0-ben 7,5%-a. Ε tíz év népmozgalma a 20—20 év között állók arányszámát jelentékenyen megnövelte, úgy, hogy a 30 éves korhatárhoz kötött választójognak a jogfosztó ereje ezen tíz év alatt megnövekedett volna, mert a 30 éven aluliak aranyszáma az ország tízéves fejlődésével egyidejűleg nagyobb lett.

Társulati ügyek

395

Ugyanezt a tanulságot vonhatjuk le abból is, ha több állam népességét kormegoszlás szempontjából összehasonlítjuk. Az itt közölt táblázat hat európai állam népességének kortagozódását tünteti föl: Ezer lakos közül volt: Éves

10-en alul 10—20 20—30 30-40 40—50 50—60 60—70 70-en túl

Németország 1900

245 198 169 131 101 78 50 28

Ausztria 1900

242 198 163 129 105 82 53 28

Magyarország 1900

Franciaország 1901

250 207 149 129 109 80 51 25

177 169 161 142 122 104 76 49

Olaszország 1901

237 215* 132** 123 107 89 61 36

Angol ország 1901 221 203 183 141 105 73 47 27

Ha a bennünket elsősorban érdeklő 20—50 éves életkor adatait hasonlítjuk össze, akkor azt látjuk, hogy ezer lakos közül 20—50 év között van Magyarországon 487, Németországban 401, Angolországban 429. 20—30 év között van Magyarországon 149, Németországban 169, Angolországban 183. Ezek a számok, amelyek az illető országok ipari munkásságának különböző életföltételeivel függenek össze, mutatják, hogy az iparosabb, nagyobb proletarizálódott tömegekkel bíró államban a fiatalabb korosztályok zsúfoltabbak, túltömöttebbek, mint az idősebb korosztályok. 20—30 év közötti férfiaknál az iparos Angolországban és az ipartalan Magyarországban a különbség ezen korosztályoknál 34. Valószínű, hogy az ipar fejlődése Magyarországon is ilyen eltolódásokat fog létrehozni és az iparfejlődés, az ország gazdagodása és művelődése más egyebek mellett nálunk is a népesség fiatalabb korosztályainak megduzzadásában fog kifejeződni. De még inkább megérzi ezt a hatást az ipari munkások kortagozódása. Ha összehasonlítjuk a magyar, német és osztrák ipari munkásoknak kortagozódását, akkor ez a fiatalok felé való eltolódás még szembeötlőbbé válik. Magyar

Osztrák

Német

munkások Éves 20-on alul 20—30 30—40 40—50 50—60 60—70 70-en túl

% 1011,2

32,8 19,8 11,6 6,3 2,2 0,4

% 24 32,6 18 14 7,3 4,3 1,14

% 30,11 30,11 16,76 10,81 8 3,69 1,1

Ha az ipari munkások három első korosztályát összehasonlítjuk, akkor azt találjuk, hogy a magyar ipari munkások 63,8 százaléka, az osztrák ipari munkásoknak 74 százaléka, a német ipari munkásoknak pedig épenséggel 76,98 százaléka van negyven éven alul. Ha igaz az, hogy az előrehaladottabb ország mutatja a visszamaradottabb ország jövendőjének a képét, akkor jogos az a következtetésünk, hogy a magyar ipari munkások kormegoszlásában is el fog következni az az állapot, hogy a fiatalabb korosztályokra zsúfolódik össze az ipari munkásoknak túlnyomó nagy tömege. * 11. év. ** 9. év.

396

Társulati ügyek

Ezek a számok azt is mutatják, hogy a munkásoknak aránylag kisebb száma éri el az iparosabb országban a magasabb életkort — legalább munkában —, mint a visszamaradottabb országban. Így például a fönti számok tanulsága szerint, a magyar ipari munkásoknak 75,4%-a, az osztrák ipari munkásoknak 88%-a, a német ipari munkásoknak 87,7%-a van az ötven éves koron alul. Ezeket az általános, nagy tömegre vonatkozó számokat megerősítik azok az adatok, amelyeket a Verein für Sozialpolitik, már említett fölvételeiben egyes gyárak munkásainak kormegoszlására nézve találtunk. Ezen adatokból kétségtelenül megállapítható, hogy úgy az egyes üzemekhez, mint az ipari szempontból fejlettebb államok általános számaihoz mérten ma az ifjabb korosztályok Magyarországon a leggyöngébbek, az iparosabb és fejlettebb államokban úgy általában mint az egyes üzemekben ellenben erősebbek. Mindezeknek az adatoknak alapján joggal állíthatjuk tehát, hogy a harmincéves korhatár jogfosztó hatása annál nagyobb lesz, minél inkább halad előre és fejlődik az egész ország. Így tehát ez a korlátozás nem olyan természetű, amely erejéből az ország fejlődésével egyidejűleg veszítene, hanem ellenkezőleg olyan, amelynek igazságtalan és jogfosztó hatása a fejlődés és haladás minden napjával egyre nagyobb és tűrhetetlenebb lesz. Dr. Rédei József: Tisza István az Újság 1913. február 9-i számában „A művelt külföld példája” címén cikket írt, amelyben a többek között azt mondja: „Hát igazán csak ez hiányzik még ennek a szerencsétlen nemzetnek sorsából, hogy martalékul dobják a szociáldemokrata, ultraradikális, klerikális és nemzetiségi izgatásnak, hogy kicsavarjuk a gyeplőt a magyar intelligencia kezéből s avatatlanoknak adjuk azt?” Tisza Istvánnak a lovak és kocsisok életéből mentett ebben a metaforájában annak a megállapítása foglaltatik, hogy a mai választójog az intelligenciának vezető szerepet biztosít Magyarországon. A választójogi reform ellenségei az intelligencia hegemóniájáról beszélnek s a választójog kereteinek megállapításánál egyik irányadó szempontként az intelligencia hegemóniájának fentartását állítják oda. Kiindulási pontjuk tehát az, hogy az intelligenciának vezető szerepe van Magyarországon s az új választójog épületét úgy kell felépíteni, hogy a vezető szerep továbbra is az intelligencia kezében maradjon. Hogy ezen kiindulási pont helyességét vagy helytelenségét megállapíthassuk először is az értelmiségi osztályokhoz való tartozás fogalmával kell tisztába jönnünk. Ez pedig nem könnyű feladat, mert az értelmiség és az értelmiséghez, mint társadalmi osztályhoz való tartozás két különböző dolog. Az értelmiségi osztályok kereteinek megvonásánál a hivatalos statisztika megállapításaira vagyunk utalva. Az 1900. évi népszámlálás adatainak feldolgozását tartalmazó munkálatoknak az értelmiség körülhatárolására vonatkozó konklúziója az, hogy értelmiség alatt általában azokat kell értenünk, akik az értelmiségi foglalkozást életfentartási célból, keresetképpen űzik. Ezen definíció

Társulati ügyek

397

határozatlansága kézen fekvő, mert hisz éppen azt kellene tudni, hogy melyik foglalkozás értelmi jellegű és melyik nem az. A statisztika által kimutatott foglalkozások óriási tömegében olyant, amelyhez bizonyos intellektuális képesség, szakértelem nem volna szükséges, alig lehet találni. Azt is nehéz eldönteni, hogy a szakértelem kisebb vagy nagyobb fokának hol vannak a határai, vagy hogy ilyen határokat lehet-e egyáltalán felállítani. Hogyan lehet megállapítani azt, hogy egy a grafikai iparban alkalmazott munkásnak a munkájához kell-e több szakértelem, vagy annak a miniszteri tisztviselőnek a munkájához, aki évről évre állandóan a trafikengedélyezési ügyeket látja el? Már az értelmiséghez való tartozás megállapításának ezek a nehézségei is világosan mutatják, hogy milyen abszurd álláspont az, mely a képzettség kisebb vagy nagyobb fokához képest akarja megállapítani azt, hogy kiket lehet a választójog kapuján keresztül az alkotmány sáncaiba beengedni s hogy kik előtt kell az ajtót becsapni. A hivatalos statisztika az értelmiséghez való tartozás kritériumaként olyasmit állít fel, aminek tulajdonképen nincsen reális gyökere az élet talajában. A hivatalos statisztikában az az elavult szempont nyilatkozik meg, mely az ú. n. honoráciorokat, a diplomás, iskolavégzett vagy irodai munkát végző embereket tekinti azoknak, akik a munkamegosztásra alapított társadalomban az értelmiségi osztályt alkotják. Erre az elavult felfogásra támaszkodó hivatalos statisztika az értelmiséget két nagy csoportra osztja: 1. szűkebb vagy tulajdonképpeni értelemben vett — és 2. a külömböző termelési ágakban alkalmazott értelmiségi osztályokra. A második nagy csoportba az őstermelés, bányászat, ipar, kereskedelem és közlekedés terén alkalmazott tisztviselő személyzetet sorolja a hivatalos statisztika. A tulajdonképpeni értelemben vett értelmiségi osztály ismét két alcsoportra oszlik a) a köztisztviselőkre és b) a szabad foglalkozásbeliekre (ügyvéd, orvos, mérnök, író, művész stb.) A köztisztviselői személyzet keretén belül a hivatalos statisztika a következő csoportokat külömbözteti meg: 1. közigazgatási-, 2. igazságszolgáltatási-, 3. egyházi-, 4. tanügyi-, 5. közegészségügyi-, 6. tudományos és egyéb közérdekű testületek személyzetét. A közigazgatási személyzet az állami, megyei, törvényhatósági városi, rendezett tanácsú és községi közigazgatási személyzetből áll. A kormány választójogi javaslatának statisztikai melléklete a 24 éven felüli közszolgálati és szabad foglalkozásbeliek számarányára nézve a következő adatokat tartalmazza: Állami tisztviselő 20766 = 0,5% Törvényhatósági és községi tisztviselők 22669 = 0,5% Egyházi személyzet 15886 = 0,4% Tanügyi személyzet 28639 = 0,7% Egyéb közszolgálati tisztviselő 2764 = 0,1% Szabadfoglalkozásban önálló 16080 = 0,4% Szabadfoglalkozásnál szakképzett alkalmazott 5220 = 0,1 % Díjnok 7717 = 0,2% Szolga 57663 = 1,3% A kormány választójogi statisztikája tehát a közhivatali szolgákat is a közszolgálati és szabadfoglalkozásbeliek közt mutatja ki s ezeket

398

Társulati ügyek

az értelmiségi osztályokba csempészi be s dacára annak, hogy a fenti statisztikában 57663 szolgát mutat ki, a statisztikai adatokhoz mégis azt a megjegyzést fűzi, hogy: „a közszolgálat és szabadfoglalkozásbeliek nem számuk nagyságával, hanem értelmi súlyuk és befolyásuk által tűnnek ki.” Ezen adatokból azonnal szembeötlő az, hogy a tulajdonképeni értelemben vett értelmiségi foglalkozásúak az összlakosságnak csak elenyésző csekély hányadát képezik. Az értelmiségi foglalkozásuaknak ez a számbeli inferioritása már maga is kizárja azt, hogy az ország életében döntő fontosságú tényezőként szerepelhessenek. A mi a közigazgatási személyzetet illeti, ezek az elemek a kormánnyal szemben függőségi viszonyban vannak s a nyílt szavazás rendszerénél fogva szavazataikkal az uralkodó politikai rendszert kell támogatniuk. A közigazgatási személyzet tagjai nagyobbára vagyontalanok s létfentartásukra nézve fizetésükre vannak utalva s főleg az anyagi szükségnek ez a vaskényszere az, mely reájuk nézve a politikai állásfoglalásnak kérdését a lét vagy nemlét kérdésévé teszi. A közigazgatási személyzet szolgáltatja azonkívül azt az apparátust is, amely a közigazgatási terror és a választási korrupció révén a választások irányítására döntő befolyást gyakorol. Az értelmiségi középosztálynak ezen része tehát a kormány szolgálatában állva politikai függetlenséggel nem bír s mint társadalmi osztály önálló erőtényezőnek nem tekinthető. Az igazságügyi személyzet tagjai már hivatásuk sajátos körülményei folytán sem élhetnek aktív politikai életet. Előléptetésük a kormánytól függ, fizetésük szerény. Természetes tehát, hogy az értelmiségi középosztály ezen csoportja sem tekinthető önálló politikai individualitással bíró társadalmi osztálynak. Az ország tanárai, tanítói, azt hiszem maguk nevethetnek legjobban azon, ha azt hallják, hogy azt állítják róluk, hogy politikai vezető szerepet játszanak Magyarországon. A közszolgálatban alkalmazott értelmiségi foglalkozásúaknak tekinti a hivatalos statisztika az egyházi személyzetet is. Az igaz, hogy az egyháznak különösen felsőbb régióiban nagy hatalma van Magyarországon. Róluk elmondható, hogy oly döntő befolyással vannak a törvényhozásra, hogy pl. a katholikus egyház mérhetetlen gazdagsága dacára is, az állam milliókat kénytelen a katholikus egyház céljaira fordítani. Hogy ez a döntő befolyás egyúttal az intelligencia befolyását is jelentené, azt maga Tisza István sem gondolhatja komolyan, hisz a klerikálisokat is az avatatlan elemek között sorolja föl. Az értelmiségi szabad foglalkozások hozzátartozói írók, művészek, orvosok, mérnökök, ügyvédek túlnyomó részben keserves viszonyok között élnek Magyarországon s merész fantázia kell ahhoz, hogy valaki azt mondhassa róluk, hogy döntő befolyást gyakorolnak az ország sorsára. Sajátságos dolog pl. az, hogy az ügyvédi kar, bár a népességhez viszonyított számarányát jóval felülhaladó mértékben foglal helyet a képviselőház padjain és az ügyvédi kar zöme mégis válságos időket él Magyarországon, jeléül annak, hogy az ország sorsának intézésében nem az értelem, hanem az érdekek és pedig oly érdekek dominálnak, amelyek nem egyúttal a lakosság dolgos millióinak és az ország boldogulá-

Társulati ügyek

399

sainak az érdekei is. És ha a vasúti, postai, bank és magántisztviselők helyzetét tekintjük, akkor azt hiszem, hogy komolyan senki sem állíthatja, hogy ezen kategóriák egyúttal politikailag jelentős faktorok is volnának Magyarországon. Ha tehát valaki azt meri állítani, hogy a magyar intelligencia kezében van a vezető szerep Magyarországon, ez egy olyan állítás, mely a valósággal ellenkezik. A választójogi reform fő irányelvéül az intelligencia vezető szerepének fentartását tehát csak azok hirdethetik, akik a közigazgatási terror és a választási korrupció apparátusában vélik a magyar intelligenciát feltalálhatni. A tény az, hogy az értelmiségi középosztályok számerejüknél és a társadalomban való elhelyezkedésük speciális jellegénél fogva ma döntő szereppel nem is bírhatnak. A értelmiségi osztályokhoz való tartozók száma oly csekély az össznépesség és az összes választókhoz viezonyítva, hogy ez már önmagában is kizárja, hogy az értelmiségi osztályok döntő szerepet játszhassanak az ország életében. De erről nincs is szó. Hisz ez azt jelentené, hogy a kisebbség uralkodik a többség fölött. Akár a filozófusok, akár a nagybirtokosok oligarchiájával van dolgunk, mindegyik a társadalmi erők egyensúlyának a felbontását jelenti. Csakis arról lehet szó, hogy az ú. n. intelligencia valóságos számerejének és intellektuális értékének megfelelő helyet foglalhasson el az állam életében. Az intelligencia kellő érvényesülését sajátságos társadalmi elhelyezkedése is gátolja. Greulich Hermann, a zürichi kantonális tanácsban 1906 október 30-án tartott beszédében fejtegette azt a kérdést, hogy a pártalakulásoknak micsoda társadalmi rétegeződések felelnek meg s többek között a következőket mondotta: „Hallom az ellenvetést, hogy a társadalmi rétegeket nem kimerítően soroltam fel s hogy a szabad foglalkozások, a tudósok, orvosok, jogászok, papok, tanítók, művészek, hivatalnokok, mérnökök és építészek, technikusok, valamint az ipar, kereskedelem, bankügy és közlekedés terén alkalmazott kereskedelmi személyzet hiányzik a felsorolásból. Hiányzik tehát az, amit új középosztálynak neveztek el, amely a már említett középosztálytól főleg abban különbözik, hogy a termelési eszközök és a kockázattal járó üzemek birtoka szempontjából önálló helyzettel nem bír. Ezen társadalmi réteget, melynek jelentőségét félreismerni távol áll tőlem, azért nem említettem, mert még sohasem bírt pártalakító hatással, hanem mindig egyik vagy másik gazdasági jelleggel bíró párthoz csatlakozva szerepelt. Ez a réteg sem szűkebb értelemben vett kapitalistákból, sem munkásokból nem áll. Ez a réteg részben liberális, részben demokratikus vagy konzervatív — származása vagy hajlandósága szerint; részben a kapitalistaosztályból kerül ki vagy oda beházasodott, részben a tőkének kiváltságos fizetési bizalmi állásait foglalja el, részben abban a reménységben él, hogy ilyen állásokhoz fog jutni. De ez a réteg csak elenyészően csekély részben bír gazdasági függetlenséggel. Állásuk elvesztése szükségbe dönti őket vagy életmódjuk lefokozásával jár. Ez a réteg legnagyobb részt egyenesen a tőkétől függ. Ez az osztály fizetése tekintetében a szolidaritás ugyanazon törvényének van alávetve, amely a munkásság különböző rétegeinek a fizetését is szabályozza.

400

Társulati ügyek

Ezen rétegnek csupán legmagasabb fokainál akadunk rendkívüli magas jövedelmekre kivételes szolgálatok vagy kivételes tehetségek ellenszolgáltatásaként, sokszor azonban ez is protekcióra vezetendő vissza. De a legnagyobb részüknél a magasabb fizetés is csak többszöröse az egyszerű munkás fizetésének. Így a tanítók, papok, hivatalnokok, technikusok és művezetők és a kereskedelmi személyzet fizetése. Ennek a rétegnek legnagyobb része gazdaságilag a munkásosztályhoz tartozik, jobb fizetése van ugyan, de állását szintén elveszítheti, elbocsáthatják, a tőkétől tehát éppen úgy függ, amint azt számos tapasztalat bizonyítja. Minthogy ezen réteg nagy része nem bír szervezettel, egyedül él — nem bír összakaratot produkálni, tehát párttá sem tud alakulni, tehát politikailag vagy indifferens vagy a liberális és demokratikus pártok csatasorába állva azok ideáljaiban nyer kielégülést.” Az intellektuális elemek tehát nem alkotnak önálló pártcsoportokat, hanem szervezetlen rajokban azon politikai párthoz csatlakoznak, melynek elvei hajlandóságaikhoz vagy világfelfogásukhoz legközelebb áll vagy amelyhez őket személyes érdekeik láncai odakötik. Innen van az, hogy a liberális, a konzervatív, a klerikális és szociáldemokrata-pártokban egyaránt találkozunk az értelmiségi középosztályok tagjaival, akiknek körében éppen a legkülönbözőbb táborokban való elhelyezkedésük miatt a szükséges szolidaritás érzete sem fejlődhetik ki, ami nélkül pedig önálló pártcsoportulás el sem képzelhető. Az intellektuális elemeknek ez a széthúzása nekik és az egész társadalomnak is kárára van. Pedig a dolgok mélyére tekintve, világos, hogy az intellektuális munkások, beleértve a bürokráciát is — és a bérmunkásság között érdekeikre nézve lényegileg különbség nincs. Mindakettő a tőke s az uralkodó-osztályok szolgálatában áll. Az intelektuális elemek már kezdenek is ennek a tudatára ébredni s a hagyományok ballasztját magukról ledobva, anyagi érdekeik nyílt hangoztatása mellett gazdasági alapokon nyugvó szervezetekbe tömörülni. És pedig nemcsak a szabadfoglalkozások, hanem a bürokrácia hozzátartozói is. Ennek óriási jelentősége van, mert noha a bürokrácia percentualiter kifejezve csak kis részét teszi a nemzeti társadalomnak, de abszolút száma mégis tekintélyes s ezt a számot a benne rejlő intellektuális erők jellentékenyen fokozzák is. A mindenkori kormányok bürokratikus politikája a köztisztviselők szabadságát teljesen elnyomta. A köztisztviselőknek annyi szabadságuk sincs, mint az ország többi polgárainak. A bürokrácia ezen elnyomottságánál fogva teljesen elidegenedik a társadalom többi rétegeitől. A bürokráciának szabadnak, függetlennek, politikai individualitással bírónak kell lenni, hogy, mint Naumann mondja, szolgálaton kivül épen olyan individualitással bírhasson, mint akármilyen más polgár. És ha a többi értelmiségi foglalkozásokat is tekintjük, akkor minden objektív szemlélő előtt világosan bontakozik ki az intellektuális munkások elproletarizálódása és az a folyamat, amely az értelmiségeket idegen és a közösség érdekeivel ellentétes érdekek szolgáivá tette s amely folyamatot Renner kifejezésével: „Subalternisierung der geistigen Arbeit” lehet legjobban jellemezni. Az intellektuális munkának a társadalombeli ezt a mai helyzetét

Társulati ügyek

401

tekintve, arra a kérdésre, hogy az intellektuális munkás érdekei, melyik társadalmi osztály érdekeivel azonosak, némi meggondolással csak úgy lehet válaszolni, hogy azon társadalmi osztály érdekeivel, mely szintén munkájából él. Az ú. n. értelmiségi foglalkozásúak renaissance-ának első feltétele, hogy proletár voltuknak és inferioritásuknak tudatára ébredvén és erős szervezetekbe tömörülve boldogulásukat a hatalomtól és a tőkétől való emancipációjukban keressék. Az értelmiségi foglalkozásúak csak abból meríthetnék jövendő boldogulásuk reménységeit, ha a modern kultúra szellemétől áthatott, öntudatos, régi előítéletekkel leszámolni akaró s az egész ország igazi érdekeit szem előtt tartó új és erős társadalmi réteg erejének megfelelő jelentőségre tudna emelkedni az állam életében. Az intellektuális elemek ereje ennek az új társadalmi rétegnek, is ereje. Egy anyagilag és erkölcsileg független értelmiségi osztály a kultúra terjedését jelenti s az új Magyarország jövője a kultúra terjedésének a talajában gyökerezik. A kormány választójogi javaslatának célja az indokolás gondolatmenete szerint az, hogy a társadalmi erőviszonyokban változás ne álljon be. Maradjon minden a régiben. Az ország minden értékes eleme maradjon továbbra is az anyagi és erkölcsi függés vaskényszere alatt, mert az uralkodó osztály érdeke azt kívánja. Ezért akarja a kormány választójogi javaslata Magyarország munkásságát a választói jogosultságból kizárni, részben a választói jogosultságnak szűk keretekben való megállapítása és ezen szűk kereteknek különböző cselfogások útján még erősebb megszűkítése útján, részben a választási eljárásnak a választási korrupció nyilvánvaló céljaira való organizációja révén. A kormány javaslata a munkásosztály választó jogosultságának szűkkeblű, reakciós szabályozásával lehetetlenné teszi azt, hogy a parlamentarizmus légkörét friss új levegő járja át. De a javaslat egyébként is gondoskodott az értelmiségi osztályok statusquojának fenntartásáról és pedig azáltal, hogy különösen a bürokrácia fékentartásának legbrutálisabb eszközét: a nyílt szavazás rendszerét is fentartja. A nyílt szavazás rendszere oda vezet, hogy az értelmiségi osztályok és különösen a bürokrácia hozzátartozói vagy a politikai passzivitásba szoríttatnak vagy meggyőződésükkel ellenkező és függőségi helyzetüknek megfelelő politikai magatartásra kényszeríttetnek. Csak elenyészően csekély azoknak a száma, kik őszintén színt mernek vallani s politikai függetlenségüket nyíltan kifejezésre merik juttatni. Csak nemrég is a minisztérium egy tagja avval dicsekedett, hogy még soha sem élt választó jogával. Legyen az akár az indolenciának, akár a politikai elvtelenségnek a jele, a magyar értelmiség politikai pszichéjét fényes megvilágításba helyezi. Az ilyen esetek lebeghettek Exner Adolf előtt, amikor 1891. évi rektori beszédében az ú. n. művelt osztályok politikai műveletlenségét és saját országuk életműködésével szemben tanúsított indolenciáját tette kritika tárgyává. A magyar értelmiségi osztály nagy része a hivatalokban ül s ambíciója is természetesen a magisztrátus lépcsőfokain való emelkedésre irányul. A magisztrátus óvatosabb tagjai tehát kerülik politikai meggyőződésük nyílt kifejezését, félve a politikai hullámok szeszélyeitől, a többiek az uralkodó párt irányzatához csatlakoznak s csak a legritkább esetben

402

Társulati ügyek

találkozunk a magisztrátus olyan tagjaival, akik az uralkodó irányzatokkal szembe mernek helyezkedni. A gazdatiszt politikai meggyőződésének megalkotásánál ura intésére vár, a banktisztviselő a bankigazgatónak a kereskedelmi törvény által nem szabályozott politikai állásfoglalásától teszi függővé azt, hogy hogyan vélekedjék a közügyekről. Az orvos sem a cukorgyári igazgatóval, sem a cukorbajos nagykereskedővel nem akarja a dolgát elrontani, az ügyvéd nem akar szembehelyezkedni sem a nagybirtokos, sem a kereskedő kliensével, a mérnök is vagy kapitalista vállalatok szolgálatában áll, vagy a legkülömbözőbb politikai felfogású emberek megbízásain épülve fel existenciája, a politikai neutralitás álláspontjára kénytelen helyezkedni. A szellemi munkásokat ilyképen az anyagi és morális érdekek vasgyűrűjébe szorítja bele a nyílt szavazás rendszere, mely őket politikai férfiasságuktól teljesen megfosztja. S ha mindezekhez még hozzávesszük, hogy az értelmiség szolgáltatja a kormánynak azt a személyzeti apparátust, mely a közigazgatási terror és a választási korrupció eszközeivel a választási erkölcsök zülöttségének kontágiumát terjeszti el a Kárpátoktól az Adriáig, ami éppen az intellektuális munkások legértékesebb elemeit szorítja le a politikai aktivitás teréről, akkor a maga teljes egészében áll előttünk az az intelligencia s ennek az intelligenciának az a vezető szerepe, amelyet a választójogi reform ellenségei fentartani akarnak. Akkor tehát, amikor a kormány javaslata a nyílt szavazás rendszerét, ha nem is az egész vonalon, de mégis majdnem a maga teljes egészében fentartja, ezzel az értelmiségi középosztályoknak és különösen a bürokráciának politikai és hivatásbeli rabszolgaságát továbbra is konzerválja. Ezen körülménynyel szemben az értelmiségi középosztálynak, mint osztálynak jövendő sorsa szempontjából teljesen irreleváns az, hogy többen vagy kevesebben lesznek-e azok, akik politikai passzivitásba szoríttatnak, vagy a mindenkori uralkodó politikai irányzatok szolgálatára kényszeríttetnek. Igaz, hogy a kormány választójogi javaslata a törvényhatósági jogú városokban a titkosság behozatalát tervezi. A titkosságnak ezen részbeni behozatala azonban a közszolgálatban alkalmazottak és a többi értelmiségi foglalkozásúak jelentékeny részét meghagyja a nyílt szavazás rendszerével járó politikai függőség állapotában s ezen társadalmi osztályok sorait ilyképen megbontva, előttük az önálló egységként való szervezkedésnek az útjait elzárja. Az értelmiségi osztálynak a titkosságban rejlő részbeni erőnyereségét teljesen paralizálja a közszolgálatban alkalmazott szolgák nagy tömegének választójoggal való felruházása. A hatalomtól függő ezen elemeknek választójoggal való felruházása a választókból alakult s a kormány támogatására rendelt új választói brigád felállítását jelenti. A kormány választójogi javaslata közel 30.000 a közszolgálatban és a szabad foglalkozások terén alkalmazott szolgát akar választójoggal felruházni. Hogy ezek túlnyomó része a közszolgálatban van alkalmazva, az nem lehet kétséges, hisz az írók, művészek, orvosok, ügyvédek nincsenek 30.000 szolga tartására berendezkedve. Minthogy a hivatalszolgák összeírásáról hivatalból fog gondoskodás történni, kétségtelen, hogy ezek nemcsak a papíron, hanem tényleg a való-

Társulati ügyek

403

ságban is választójoggal fognak bírni. Meg fog történni tehát az a furcsaság, hogy a kórházi és az iskolaszolga, meg a megyei hajdú választójoggal fog bírni, míg a 23 éves kórházi orvosnak, tanítónak és megyei aljegyzőnek az intelligencia hegemóniája érdekében be kell érniök azzal, hogy olyanoknak tekintessenek, akik a „közéleti kötelességek megértéséhez szükséges ítélőképességgel nem bírnak.” A kormány tehát hivatali szolgákkal és megyei hajdúkkal akarja az intelligencia vezető szerepét biztosítani. Mindezekből kétségtelen, hogy a kormány, amikor azt hangoztatja, hogy az intelligencia hegemóniájának érdekei szabják meg a választójogosultság határait s amikor ezen kiindulási pont logikai folyományaként az iskolai képesítés igazolását tünteti fel a közéleti kötelességek felismerésére mutató ítélőképesség főkritériumául, azt másnak, mint falláciának tekinteni nem lehet. A kormány a dekompozíció rémét akarja elűzni a képesítési cenzussal. Ebből azt lehetne következtetni, hogy azok az országok, ahol nincs képesítési cenzus, a züllés szélén állanak. Az egyszer égig magasztalt, máskor meg szuverén megvetéssel lenézett Angliában pl. a képesítési cenzus hiánya oda vezetett, hogy az ország annyira lezüllött, hogy az angol kincstárnak örökösödési adókból több mint félmilliárd korona bevétele van, hogy a felsőház praerogatívái is romokban hevernek. Ha pedig erre azt felelnék, hogy Angliában a legutolsó dokkmunkásnak is nagyobb az intelligenciája mint nálunk nem egy főispánnak, akkor ezen érvelés ereje előtt meg kell hajolnunk s vissza kell vonulnunk a Balkánra, hogy a dekompozíció pusztításait ott keressük. Görögországban, Szerbiában és Bulgáriában 21 év a választójogi korhatár és egyik sem ismeri a képesítés cenzusát s ott a dekompozíció olyan óriási, hogy ezen országok territóriuma a dekompozíció folyományaként rövid idő alatt majdnem megduplázódott. Az államok életének objektív és jóhiszemű szemlélői előtt nem lehet kétséges az, hogy a műveltség és az iskolai képzettség az ország sorsába való beleszólás jogának nem lehet a kritériuma s hogy aki az intelligenciát és tudást említi, amikor a választójogról van szó, az lelke mélyén a vagyont vagy talán a latifundiumot gondolja. És csodálatos, hogy éppen a legmagasabb rendű intellektusok azok, amelyek azt tartják, hogy a választójognak a műveltséghez nincs semmi köze. A lipcsei egyetemnek van egy világhírű öreg professzora Sohm Rudolf, aki a Nationalsozialer Verein 1897. évi erfurti gyűlésen a következőket mondta a műveltségnek a választójoghoz való viszonyáról: „A parlamentáris állam egyáltalán nem a tömegek képességein nyugszik. Képességeire nézve mindenki különböző, érdekeire nézve mindenki egyenlő. Mindenkinek egyenlő az érdeke abban, hogy ez az állam úgy funkcionáljon, hogy szükségletei igazságos mértékű kielégítést nyerjenek. Az alkotmány arra való, hogy a társadalom érdekei érvényesüljenek. A hivatalnokok nem egyedül képviselik már az államot. Ez valamikor így volt, de ma a hivatalnokok kiegészítésre szorulnak, hogy az egész társadalom élete kihasson az államra. Az állam arra való, hogy a társadalom érdekei kielégíttessenek. Hogy ez így legyen, ahhoz érthetően kifejezésre kell jutniok. Ezért van szükség az általános egyenlő választó jogra. A tömeg-

404

Társulati ügyek

nek bölcsessége nincsen. De a tömeget meg kell hallgatni. A tömegnek képesnek kell lenni arra, hogy érdekeit érvényre juttassa. Ma az általános egyenlő választójog azért szükséges, mert nem a képességek, hanem az érdekek jogosságának az egységén nyugszik.” És a konzervatív Georg Meyer is azt mondja, hogy: „általános műveltség és politikai képesség korántsem fedik egymást. Lehet valaki nagy tudós és amellett rossz politikus. A politikában egy egészséges eszű tapasztalt ember sokszor inkább eltalálja azt, ami helyes, mint aki életét tudományos búvárlatoknak szentelte.” Hogy a kormány választójogi javaslatának szerzője nagy tudós-e, az lehet igaz is, meg nem is, de az bizonyos, hogy a politikailag helyeset nem találta el. Dr. Rónai Zoltán az eljárási kérdésekről beszél. Pszeudodemokráciákban a korlátozott választójognak általánossá és egyenlővé tétele, demokráciákban a választójognak a nőkre való kiterjesztése, az arányos szavazás behozatala: ezek manapság a választójog nagy problémái. A névjegyzékek összeállításának, a választási eljárásnak kérdése csak ott játszik szerepet, ahol a választójog kismértékű kiterjesztését is paralizálni szeretnék az eljárás útvesztőivel és a szavazás eredményének a közigazgatás útján való befolyásolásával. A névjegyzékek összeállítása és a választási eljárás szabályozása a magyar törvényjavaslatban nem egyéb, mint a választójoggal felruházott új társadalmi rétegek hatásának ellensúlyozása. Hasonlít a javaslat azokhoz a középkori processziókhoz, melyeknél ha két lépést tettek előre, egy lépést hátráltak. A névjegyzékek összeállításának és a választás előkészítésének a központi választmány a vezetője. A központi választmány szerve a törvényhatósági bizottságnak. A törvényhatósági bizottságra csonka önkormányzatunk mellett igen erős befolyást tud gyakorolni a mindenkori kormányhatalom, de a központi választmány a rendesnél is erősebb kormánybefolyás alatt áll, mert határozatai nagyrészt nemcsak felebbezhetők a belügyminiszterhez, hanem azokat a belügyminiszter hivatalból meg is semmisítheti és sürgősség esetén önállóan is intézkedhetik. A javaslatnak e rendelkezése újítás a régi választótörvénnyel szemben. A központi választmány nemcsak a régi rendet képviseli az újjal szemben, hanem az önkormányzat leplébe burkolt kormányhatalmat a választói akarattal szemben. A központi választmány és a szavazás nyilvánossága az állami omnipotenciának ma legfőbb eszköze a javaslatban. A központi választmány és e választmány által kinevezett összeíró küldöttség a névjegyzékek összeállításánál érvényesítheti elsősorban befolyását. A névjegyzékek összeállításának ma két rendszere ismeretes az európai törvényhozásokban. Az egyik a választás előtt, közvetlenül összeállított névjegyzékeké, a másik az állandó névjegyzékeké. A törvényjavaslat az állandó névjegyzékek rendszerét tartja meg. A választókat, amennyiben választójogosultságuk a központi választmány és szervei előtt ismeretes, hivatalból veszik fel, amennyiben nem, csak jelentkezés útján. A névjegyzékek összeállításának ezen

Társulati ügyek

405

módszerével a mindenkori kormányhatalom saját szavazóinak számát megnövelheti úgy, hogy hivatalból felvéteti a neki tetszőket a névjegyzékbe és egy csomó mesterséges eszköz segélyével visszatartja az ellenzékieket és a közömböseket. A választói jogosultság címének komplikáltsága, egy csomó nehezen ellenőrizhető körülmény csaknem lehetetlenné teszi a választóknak hivatalból való felvételét. Ily módon kapcsolódik a választói jogosultság mértéke a névjegyzékek összeállításának és a jogosultság megszerzésének nehézségével. S bár a névjegyzékek szervezése könnyen lehetővé teszi, hogy jogosulatlanok felvétessenek és jogosultak kihagyassanak, a javaslat a reklamációt szerfelett megnehezíti. A felszólalásnak indokoltnak kell lennie, minden sérelmet külön kell reklamálni, azt aki nem saját ügyében szólal fel, nem értesítik. A kormányhatalommal szemben gátolja a szervezett politikai pártok reklamáló beavatkozását. A választói jogosultság megállapításának ez a módszere valósággal ellenkezőjét éri el annak, amit némely állam a kötelező szavazással vél megközelíteni, t. i. visszatartja a választójog gyakorlásától az arra jogosítottakat. De nemcsak a választói jogosultság és a választói jog tényleges gyakorlása közé helyez a javaslat szakadékot, hanem igyekszik a szavazás eredményét is a kormányhatalom által befolyásolni. Ennek egyik módszere a korlátozott gyülekezési szabadság fenntartása. Mert azzal, hogy a rendőrhatóság a „közbiztonság” és a „közegészség” kaucsukfogalmai segítségével, a pártgyűlések, a pártünnepélyek és körmenetek megtartását csaknem lehetetlenné teheti, vagy betilthatja. A javaslat lényegében fenntartja a gyülekezési szabadság terén a mai jogállapotot. De a szavazás eredményének állami befolyásolását legjobban a központi szavazás konzerválásával éri el. A javaslat a szavazó körök szaporítását nem írja elő kényszerítőén, hanem csak a lehetőséghez képest. A szavazó körök megalkotásánál „lehetőleg minden olyan nagyközség és körjegyzőség, amelyben a választók száma az ezret meghaladja, külön szavazó kört alkosson” a választók és nem a lakosság számára vagy a terület nagyságára van tekintettel. Ily körülmények között a választók összecsődítése nem marad el és ez mindig az államhatalom beavatkozásának kedvez. Németországban, ahol például Berlin 724 szavazókörre oszlik, a választási elnököt nem kell diktátori hatalommal felruházni. De a magyar centralizáció és a vele szükségképen összeforró választási hadjárat a választási eljárásnak valósággal katonai színezetet ad. A választási elnöknek eddig is külföldi fogalmak szerint óriási hatalom állott rendelkezésére nálunk. A javaslat ezt még csak növeli. A jelölés alapjában véve szükségtelen dolog. A javaslat a képviselő ajánlását nagy nehézségekhez köti. A szavazást az elnök diszkrecionális hatalmánál fogva meghiúsultnak jelentheti ki. A szavazók számát csökkenti az a körülmény is, hogy a szavazás idejének meghatározásánál a javaslat nincs tekintettel a dolgozó néposztályokra. Nemcsak hogy nem teszi munkaszüneti napnak a szavazást, hanem fix zárórát sem állapít meg. A névjegyzékek összeállítása és a választási eljárásnak jellemzője, hogy egyszerű mechanikus funkciókat, melyeket a községek külföldön közmegelégedésre intéznek el, az államhatalomtól függő szer-

406

Társulati ügyek

vekre bíz oly módon, hogy segítségükkel a választói jogok megállapítására és a szavazás eredményének konstatálására a mindenkori kormányhatalom könnyen érvényesítheti akaratát. A széles néprétegeket kizárja a politikából, de a jogok megállapításába és a szavazások összeszámlálásába beviszi a politikát. Dr. Székely Aladár felszólalását jelen számunkban külön szemlében közöljük. Dániel Arnold a javaslatot a gazdasági fejlődés szempontjából vizsgálja. A javaslat fenntartja az eddigi érdekeltség uralmát, melynek gazdaságpolitikája hangoztatott liberalizmusa dacára nemcsak az ipar és kereskedelem fejlődésére, hanem a mezőgazdaságra is káros volt. A kisgazdák, kik a termelés zömét szolgáltatják, a jobbágyfelszabadítás óta nem kaptak mást, mint adóemeléseket, népies mezőgazdasági oktatásunk a leggyatrább egész Európában. A nagybirtok iránt már épen nem ilyen mostoha az állam: de az meg konzervatív és ragaszkodik a csekély kiadással járó extenzív gazdálkodáshoz. Végeredményben odavezetett a jelenleg uralmon levő irány mezőgazdasági politikája, hogy 15 év óta a termések stagnálnak, sőt a búzatermések egyenesen kisebbedtek, a föld pedig kimerült, ami katasztrófával fenyeget. Mindamellett ez irány nem hajlandó a termelést nagyobbítani, mert a drágaságot, melyből hasznot húz, csak úgy tarthatja fenn, ha a termelést visszatartja. A jelenlegi uralom fennmaradása egyértelmű volna a drágaság fokozódásával, az ipar és kereskedelem pangásával, már amúgy is ijesztő eladósodottságunk rettenetes fokozódásával és végeredményében az ország pénzügyi összeomlásával. Dr. Jászi Oszkár a nemzetiségi kérdés szempontjából tette a kormány javaslatát bírálat tárgyává. Szerinte a kormány törvényjavaslata híven tükrözi vissza a nemzetiségi kérdésnek azt a torz koncepcióját, mely a magyar politikában és a közéletben él. A törvényjavaslatnak nincsen semmiféle átgondolt nemzetiségi politikája, hanem minduntalan operál a nemzetiségi veszedelemnek elkoptatott és hajlékony frázisaival. A javaslatnak pl. egyik érve a Kristóffy-féle javaslattal szemben az, hogy míg a Kristóffy-féle javaslat szerint állítólag a szavazóknak száma csak 58,7-ja volna magyar, addig Tisza javaslata szerint már 60,2%. Csakis Magyarországon, ahol a soviniszta ideológiával a közvéleményt valósággal félrevezették, lehetséges ily argumentummal fellépni a kikacagás veszélye nélkül. Mert akad-e értelmes ember, aki elhiszi, hogy a magyarság hegemóniája attól függ, hogy 1,5%-kal több vagy kevesebb magyar anyanyelvű választó lesz-e a szavazók közt? Minden értelmes ember eleve tisztában van vele, hogy egy nemzet hegemóniájának kérdése nem nyugodhatik néhány 10.000 választón, hanem, hogy az a kultúra, a közgazdaság, a műveltség és a szervezettség nagy tényeiben gyökerezik. Hogy a kormány álláspontja e kérdésben milyen farizeus, azt legjobban mutatja az a tény, hogy egy tiszta demokratikus választójognál, mely a szavazati jog előfeltételéül csupán a 24 éves életkort

Társulati ügyek

407

és az írni-olvasni tudást állapítaná meg, a szavazóknak 63,1%-a volna 407 magyar, vagyis az eredmény a Tisza-féle javaslattal csaknem három százalékkal kedvezőbb volna. Egyébként is a javaslat minden fontosabb intézkedéséből nyilvánvaló, hogy a kormánynak legkisebb gondja sem volt a magyarság érvényesülése. Így a 24 éven felüli mezőgazdasági cselédeknek közel 300.000-re rugó tömegéből, melynek 2/3-ad része magyar, a kormány 3/4 résztől veszi el a választójogot. Az ipari munkások 2/3-ad része magyar, ennek is a felénél többet zár ki a kormány választójogi javaslata. Ugyancsak magyarellenes a magas életkor és az egy helyben lakás kikötése is, hisz a magyarság mint az országnak legiparosabb és leginkább proletárrá lett népeleme az átlagnál alacsonyabb életkorban hal meg és az ország összes népelemei között a legmozgékonyabb, a legkevésbbé egy helyben lakó. Hogy a Tisza magyar barátsága mennyire képmutató, legjobban mutatja Rácz Gyulának következő számítása: 203.700 magyar mezőgazdasági cselédből 163.633 nem nyer választójogot Tisza javaslata szerint. 418.068 magyar mezőgazdasági munkásból 364.068, 351.681 magyar ipari munkásból 217.222, az ipari és keresk. magyar polgárokból 72.479, a két holdon felüli birtokosokból 167.546. Vagyis közel egy millió magyar polgárt tart meg a kormány javaslata a jogtalanság mai állapotában. A Tisza javaslata minden eszközzel favorizálja a földbirtokosságtól függő vagyonosabb falusi népességet a városival szemben és minden téren háttérbe szorítja a városi polgárságot, az iparos munkásságot és a földnélküli proletárokat, kik a magyarságnak legszélesebb néprétegét képezik. A kormány javaslata tehát általánosságban és alapfelfogásában magyarellenes, mert városellenes és munkásellenes. A kormány javaslata a nemzetiségi kérdésnek azt a hagyományos taktikáját folytatja, amelyet kinullázási politikának lehet nevezni. Ez az irány azt hiszi, hogy a nemzetiségi kérdést azáltal lehet megoldani, hogy a nemzetiségi néptömegeket továbbra is jogtalanságban tartja, a vezetőket pedig megfélemlíti, vagy megvesztegeti. Ez az irány azt hiszi, hogy a nemzetiségi kérdés megszűnik, ha a parlamentben a nemzetiség nép képviselethez nem jut. Ezzel szemben a tudományos nemzetiségi politika nem egy kinullázó, hanem egy befogadó politika, amely azon az elven alapszik, hogy a nemzetiségeket beillesszük az állam egész gazdasági és kulturális életébe, közös jogok és kötelességek alapján. Ez az a politika, melyet a fejlődő demokratikus közszellem úgy Angliában, mint Belgiumban, az Egyesült Államokban, Svájcban és Ausztriában is inaugural és amely mindenütt a nemzetiségi ellentétek megenyhülésére vezetett. Ezzel szemben minden oly törekvés, amely a nemzetiségek jogfosztottságával és mesterséges magyarosításával akar eredményeket elérni csak új olajat önt a nemzetiségi gyűlölködés régi tüzére és megerősíti a politikai jogfosztottságnak és a közigazgatási visszaéléseknek azt a megmérgezett miliőjét, melyből a nemzetiségi gravamenek egyre hevesebben kelnek életre.

408

Nyilatkozat

Nyilatkozat A Huszadik Század múlt számában közölt Goga és a magyar kultúra c. cikknek visszhangja kelt a magyar sajtóban. Bár e visszhangban oly vélemények nyilvánultak meg, melyek úgy egymástól, mint az említett cikk fölfogásától erősen különböznek, örvendetes tényként konstatálható, hogy a magyar sajtó végre, talán először, úgy viselkedett a magyarországi román kultúrával szemben mint egy normális, természetes jelenséggel. Az érdeklődők világosan láthatták, hogy az esztétikában, hol az érzelmek szabadabban, korlátozatlanabbul nyilatkozhatnak meg, mint a politikában, mint kerülnek egy táborba a magyar és román soviniszták, sőt ami még érdekesebb és minden várakozást fölülmúlt, kitűnt, hogy a modern irodalomnak is van képviselője a magyarországi román kultúrában, Isac Emil, ki a Világ-ban fejtette ki álláspontját egy pompásan megírt cikkben, mely álláspont természetesen a modern magyar irodalomé is. Goga cikkével foglalkozik Burján Károly is egy rosszhírű folyóiratban. Bizonyára szó nélkül haladnék el kifakadásai mellett, melyek a korlátoltság szokott frazeológiájával juttatják kifejezésre ezt a fölfogást, hogy valaki annál jobb katholikus, minél inkább gyűlöli a zsidókat, ha nem kellene helyreigazitanom egy megjegyzését. T. i. egy George idézetemmel kapcsolatban azt állítja George-ról, hogy zsidó. Ez az állítás hazugság. Mondhattam volna talán, hogy Burján Károly tudva állít valótlant vagy másként is körülírhattam volna a dolgot, azonban azt hiszem, a hazugság szó plasztikusabban fejezi ki, amit mondani akarok. Minthogy ez egyszerű ténymegállapítás, Burján Károlynak nincs joga megütköznie rajta. Ily erős kifejezést azért kell használnom, mert más retorzióm nincs vele szemben, aki egy oly közönség előtt, hol helyreigazító nyilatkozatot nem tehetek, a maga módja szerint rosszhiszeműleg igyekszik George-ot diszkreditálni. Braun Róbert

Pikler Gyula: Az éberségi erő, képződése és székhelye*

Recommend Documents