PhD ÉRTEKEZÉS. Almási Andrea Kultúrtörténeti krónika 1910-ből. Miskolc, 2007

PhD ÉRTEKEZÉS

Almási Andrea Kultúrtörténeti krónika 1910-ből

Miskolc, 2007.

Ph.D-DISSZERTÁCIÓ

Almási Andrea

Kultúrtörténeti krónika 1910-ből Témavezető: Dr. Ferenczi László, egyetemi tanár

Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Irodalomtudományi Doktori Iskola A doktori iskola vezetője: Dr. Kemény Gábor, egyetemi tanár Miskolc, 2007.

2

Tartalomjegyzék

BEVEZETÉS ……………………………………………….

5.

A kezdetek, történelmi kitekintés………………………………… 5.

KÉPZŐMŰVÉSZET………………………………………………15. A képzőművészet útkeresései……………………………………...15. A hadüzenet……………………………………………………….17. Berlin és Velence – osztatlan nemzetközi siker………………… 21. Hazai tárlatok…………………………………………………….. 26. Művészetelméleti- és gyakorlati kérdések……………………….. 36. Ítéletek és emlékezések ……………………………………………40. Az architektúra modernizálása …………………………………….44. Dilemma: művészet-e a fényképezés? …………………………….47.

SZÍNHÁZ ÉS FILMSZÍNHÁZ………………………………….. 50. A nemzeti teátrum………………………………………………….50. Az előadásokról…………………………………………………….53. A mozi ……………………………………………………………..63.

3

A MUZSIKA VILÁGA………………………………………… 66. Bevezetés……………………………………………………….. 66. Hangversenyek és visszhangok …………………………………69.

A SAJTÓ …………………………………………………………77. Körkép…………………………………………………………… 77. A Nyugatról ……………………………………………………….82.

AZ IRODALOM ………………………………………………….87. Bevezetés …………………………………………………………. 87. Dekadencia vagy forradalom? ……………………………………..91. Vágyódás és rezignáció: Ady ………………………………………94. Filozófia és irodalom ………………………………………………107. Politika és irodalom – irodalompolitika ……………………………136. Emlékezés és gyász ………………………………………………...144. -

Petelei István ……………………………………………..144.

-

Mikszáth Kálmán ………………………………………...147.

-

Tolsztoj………………………………………………….. .151.

-

Mark Twain ………………………………………………155.

4

HÉTKÖZNAPI VARÁZSLATOK……………………………………157. Az Ehrlich-preparátum……………………………………………….. 157. A tanármozgalom ……………………………………………………..163. EPILÓGUS ……………………………………………………………168. Felhasznált források és szakirodalom…………………………………174. A témavezető ajánlása………………………………………………….178 Összefoglalás…………………………………………………………. 179. Summery………………………………………………………………180. Függelék……………………………………………………………….181. Képek jegyzéke………………………………………………………..182.

5

„Korunk fölvilágosodott emberei hátrafelé viszik a társadalmat, nemcsak a pogányság, hanem egyenesen a barbárság felé.” (Tolsztoj)

BEVEZETÉS

A kezdetek/ Történelmi kitekintés

Mintha bekerülnél egy szélviharba, s a szél úgy kavarogna körötted, hogy nem tudnád eldönteni, testsúlyodat megtartani nehezebb, vagy nekiindulni az ismeretlennek - ilyen volt a századelő Magyarországa. Kormányok következtek rendben egymás után, miközben forrongott köröttünk Európa, s az egész világ. Irodalmi, szellemi, filozófiai, pszichológiai, politikai, gazdasági áramlatok és hatások kavalkádja, induló és egyre inkább terjeszkedő sajtó, csatározások, véleménykülönbségek s azok hol fojtó, hol kirobbanó hangulatú összecsapásai. Mintha bombán ülnénk: mindenki érzi a lüktetést, a másodpercek súlyát, melyek most még években mérhetők, ugyanakkor a nemtörődöm nyugalom is ott fészkel a lelkekben, hiszen a világban egyszerre még sohasem volt mindent megrázó detonáció, s ez természetesen most sem történhet meg - így gondolják-, a kisebb, helyi robbanás pedig az adott térség gondja kell, hogy legyen. Pedig a bomba számlálója őrületes gyorsasággal ketyegett, s a világ rohant a félautomata és automata fegyverek, a vegyi harceszközök, a tank, a repülőgép és a gépkocsi fémjelezte technikai fejlesztések világméretű háborújába, ahol eddig nem látott méretű milliós tömegek harcoltak több száz

6

kilométer szélességű hadműveleti területeken, hogy a világégést lezáró Párizs környéki békék után nem sokkal újból összecsaphassanak. És eközben Magyarországon: a szellemi tudományos élet irányítója a Tudományos Akadémia és az egyetem, azonban nincs rangja egyiknek sem. ”Egy a külsőségek kultuszában annyira szenvedő társadalom, mint a mienk, csak akkor fogja a tudományt – eleinte igaz, csak kívülről – megbecsülni, ha a tudománynak minél több társadalmilag magasra helyezett képviselőjét látja. Nem szívesen írtam le az utolsó sorokat, mert alig tudok elszomorítóbbat, félszegebbet képzelni, mint azt, hogy egyetemi hallgató nálunk kénytelen tanárait nagyságolni és méltóságolni, de el kell ismernem azt a sajnálatos tényt, hogy a címek fontos emelők belső értékekben oly szegény életünkben.”1. Viszonylag kevés a tudós, a meghirdetett pályázatok nem mozgatják meg az alkotókat2, sokan dekadensnek ítélik a magyar tudományos életet ebben az időszakban. Ugyanakkor megfigyelhető egy más fajta tendencia is az irodalmi és filozófiai élet területén. Már 1893-ban elindította az Akadémia az Athenaeumot, amely figyelemmel kísérte és elfogulatlanul tájékoztatott is a filozófiai irányzatokról. 1901-ben megalakul a Magyar Filozófiai Társaság és megindul a Filozófiai Írók Tára, Alexander Bernát és Bánóczi József szerkesztésében. Az Akadémia könyvkiadói tevékenységének köszönhetően a nagy hatású külföldi művek fordításai gyorsan napvilágot láttak Magyarországon, bár kevés példányszámban (500 példányban művenként), de ez elegendő volt arra, hogy tudósaink lépést tartsanak a nagyvilággal. Ebben az időben indul meg a Franklin kiadású Remekírók, a Révai kiadású Klasszikus Regénytár, ill. a Magyar Könyvtár és az Olcsó Regénytár, melynek könyvei fillérekért jutottak el az 1

WALDAPFEL János: Egyetemeink szaporítása. In: Budapesti Szemle, 1902. 112. köt. 283.és 286. p. A Magyar Tudományos Akadémia 1895-ben pályázatot írt ki a a Semsey Andor által létesített alapból, 10-10 ezer forint jutalommal a következő tudományos területek pályamunkáira: magyar nyelvtan, irodalomtörténet 1867-ig, Magyarország archeológiája, Magyarország története 1867-ig, Magyarország földrajza, Magyarország közgazdasága, a magyar birodalom geológiai leírása, ásványtana, növénytana és állattana. A pályázat teljesen eredménytelen volt: egyetlen pályamű sem érkezett be. 2

7

olvasókhoz. Gömöri Jenő szerkesztésében és Sziklai Jenő kiadásában 1910-ben elindul a Modern Könyvtár, a legmodernebb külföldi és magyar írók munkáinak bemutatása céljával. Az a tény, hogy az első szabad egyetem meghirdetése 1902-ben 4000 önkéntes hallgatót vonzott (közülük 2406 fizető diák), megcáfolni látszik azt az elképzelést, hogy a dekadencia oka a közönség érdektelensége volna. Ezt támasztja alá az is, hogy Berzeviczy Albert már 1895-ben röpiratban sürgeti egy harmadik magyar egyetem felállításának szükségességét. 1897-ben az állam kézbe veszi a könyvtárak és múzeumok irányítását azzal, hogy létrehozza a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsát és Főfelügyelőségét és 1910-re 23 helyen nyitnak meg helyi könyvtárakat ill. múzeumokat. Alaptalan tehát általánosságban érdektelenséggel vádolni a kulturális életet. Fiatal szociológusok, politikai közírók, jogászok megalapították 1900ban

a

Huszadik

Század

című

folyóiratot

és

egy

év

múlva

a

Társadalomtudományi Társaságot. Céljuk a magyar társadalom elmaradottsága okainak feltárása, vizsgálata. Vitáik ill. az általuk indított Magyarország felfedezése

címet

viselő

szociográfiai

sorozat

feltárta

a

magyar

nagybirtokrendszer működésének negatív következményeit, a népnyomor és a kulturális elmaradottság okait. Ők alapították a legradikálisabb szabadkőműves szervezetet,

a

Martinovics-páholyt,

ill.

ők

segítették

a

Galilei-kör

megalakulását. Szervezték a munkások szabad oktatását és a szellemi élet felpezsdítése és megújítása volt legfőbb céljuk. Vezetőjük a Huszadik Század főszerkesztője,

Jászi

Oszkár

volt,

mellette

állt

többek

között

a

szociáldemokratákkal szakító Szabó Ervin, ill. Szende Pál és Rácz Gyula is. (Országos Polgári Radikális Párt néven 1914-ben, röviddel az I. világháború kitörése előtt lépnek színre, immár szervezett formában.) A szellemi iránykeresések és mozgalmak mögött a politikai élet bizonytalansága húzódik meg. A harminc éve kormányzó Szabadelvű Párt, 8

Tisza István kormánya 1905 januárjában megbukik a választásokon, és az ellenzéki pártok koalíciója szerez többséget. A bukás okai nagyon összetettek. Mindig is vita volt arról, hogy az 1967-es kiegyezésből melyik fél húzott nagyobb hasznot alkotmányos, politikai és gazdasági értelemben. E vita egyre élesebbé vált, hiszen az Ausztria és Magyarország közötti remélt integráció még oly mértékben sem valósult meg, ahogyan azt Deákék remélték. Tisza ezt a befejezetlen és általa is hiányosnak és tökéletlennek tartott művet elszántan igyekezett fenntartani, hiszen hitte, hogy a dualizmus és a Németországgal kötött kettős szövetség képes Nagy-Magyarország létét biztosítani. Ezzel azonban összeütközésbe került a 48-as magyar ellenzékkel és a dualizmus számos ellenfelével, így a csehekkel, a délszláv föderalistákkal, a pángermán eszmék támogatóival és a dinasztikus centralistákkal. Bár többször jelezte, hogy nem közönyös az ellenzék aggodalmaival szemben3, de a róla kialakított negatív képen ez sem tudott változtatni. Márciusban, amikor az obstrukció holtpontra juttatta a törvényhozást, Tisza a házszabályok drasztikus módosítására szánta el magát, az ellenzék destruktív viselkedését pedig a tatárjáráshoz hasonlította. Ebben a helyzetben – máig vitatott, hogy ez előre megszervezett vagy valóban ad hoc javaslat volt-e – Thaly Kálmán, a magyarországi Rákóczi-kultusz legfőbb képviselője azzal a fegyverszüneti javaslattal állt elő, hogy Tisza álljon el módosításaitól, az ellenzék pedig szavazza meg az újoncozásról szóló törvényjavaslatot. Tisza elfogadta e felterjesztést, ezután szertefoszlott a gyűlölködés légköre és hazafias, kissé színpadias ünneplés kezdődött. De nem sokáig tartott a béke: április 19-én a vasutasok országos sztrájkja szertefoszlatta. Tisza kormánya a sztrájk letörése érdekében erőszakos eszközökhöz nyúlt, amely újfent lehetőséget jelentett az ellenzéknek a kormány elleni támadásokra.

3

1904. február 24-én a minisztertanács döntést hozott a honvéd tüzérség létrehozásáról, július 1-jén pedig a magyar nyelv némettel azonos jogokba helyezéséről a hadbíróságokon. Áprilisban Rákóczi földi maradványainak Törökországból való hazaszállításáért küzd.

9

Ezen túl a szocialista eszmék vidéken való egyre szélesebb körű terjedését pusztán valamiféle városokból induló konspirációnak tekintette - elsiklott a fölött, hogy ez csupán egy jóval mélyebben húzódó probléma felszíni jele - ezért agresszióval igyekezett megfékezni: 1904 áprilisában, Biharban a csendőrség brutálisan szétvert egy szocialista nagygyűlést; az akció több száz sebesültet és harminchárom halottat követelt. Nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az Egyesült Államokba való tömeges kivándorlásnak sem: csak arra figyelt, hogy védelmet biztosítsanak számukra az átszállításukkal megbízott ügynökségek esetleges visszaéléseivel szemben. Talán úgy gondolta, hogy az emigráció csökkentheti a társadalmi és nemzeti feszültségeket és nem számolt azzal az ellentmondással, hogy folytonosan aggódtak a magyarság számbeli kisebbsége miatt, miközben százezreket engedtek akadály nélkül kivándorolni. A kisebbségekkel szembeni politikája ugyan azt mutatta, hogy igyekszik elkerülni a velük való konfliktusokat: szólásszabadságot biztosított a nyilvános gyűléseken, egyes megyékben a románok anyanyelvüket használhatták a megyegyűléseken. Azonban mindezekért nem csak a magyar állam iránti lojalitást, hanem a magyar nyelv elsajátítását is megkövetelte. Ezt szolgálta Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter törvényjavaslata, amely ugyan nem tiltotta meg a nem magyar nyelvű oktatást, de azt javasolta, hogy emeljék fel a magyar nyelvű órák számát a nem magyar nyelven folyó órák számának szintjére. A javaslatot mind az ellenzék, mind a kisebbség bírálta. Az előbbi szerint nem volt elég szigorú (ők a magyart kizárólagos oktatási nyelvvé akarták tenni), az utóbbiak pedig az irányított magyarosítási folyamat első lépésének tartották. Végül nagyon rossz diplomáciai érzékkel, akkor, amikor már a Thaly-féle megállapodás után sikerült megosztania és demoralizálnia ellenfeleit, október 8án előállt a házszabályok revízióját tartalmazó „ugrai levéllel”, amellyel végleg egységbe tömörítette az ellenzéki pártokat. 1904. november 18-án a 10

miniszterelnök és politikai ellenfelei között már áthidalhatatlan volt az ellentét. Andrássy kilépett a pártból, Széll Kálmán lemondott képviselői mandátumáról.4 1905. január 3-án a király feloszlatta a parlamentet, és új választásokat írt ki. A választásokon elszenvedett veresége óriási volt. Ferenc József Andrássyval volt kénytelen tárgyalásokat folytatni, hiszen Tisza megbukott, Apponyi és Bánffy az ellenség táborához állt, Kossuth Ferenc neve

pedig

nagyon

rosszul

csengett

az

udvarban.

Az

uralkodó

kompromisszumos javaslatai iránt azonban semmiféle fogékonyságot nem mutatott

Andrássy,

aki

mindvégig

megmaradt

liberális,

független

személyiségnek, saját, arisztokrata köre vezetőjének, és akinek politikai kaleidoszkópját főként Tisza iránti gyűlölete képezte. A nemzeti követeléseket, melyeket az új koalíció a Függetlenségi Párt vezetésével megfogalmazott, az uralkodó nem fogadta el, és mivel Ferenc József császár és király nem engedte kormányra az ellenzéket, Tisza pedig már nem rendelkezett parlamenti többséggel, kormányválság keletkezett. Mindeközben a munkások is harcolni kezdenek a századelő dekonjunktúrája idején leromlott munkaviszonyuk megjavításáért. Sorozatosak a munkabeszüntetések, 20 000 vasmunkás sztrájkol Budapesten, nyáron a Dél-Dunántúlon aratósztrájkot szerveznek, tüntetések sora teszi forróvá a légkört. Ebben a belpolitikai helyzetben lehetetlen volt működő, szilárd alapokra épült irányítás nélkül hagyni az országot. Ferenc József a volt honvédelmi minisztert, a darabonttestőrség parancsnokát, Fejérváry Gézát jelöli ki miniszterelnöknek június 18-án. A Ház azonban tiltakozott, és meghirdette a rendi idők hagyománya alapján a nemzeti ellenállást: a megyék ne szedjenek adót, újoncot ne adjanak, ne hajtsák végre a kormány rendelkezéseit. Ebben a helyzetben merész lépést tett a kormány Kristóffy József belügyminiszter javaslatára: a férfilakosságra kiterjedő általános választójog 4

Tisza a sajtót sem tudta megnyerni magának, hiszen soha nem tulajdonított neki nagyobb szerepet. Ennek ellenére, taktikailag megint csak rossz lépésként, barátjának az akkor rendkívül népszerűtlen Gajári Ödönnek alapított Az Újság néven egy lapot, ami azonban képtelen volt ellensúlyozni az ellenzéki sajtó népszerűségét.

11

jelszavával közvetlenül a néphez fordult, átnyúlva ezzel a korlátozott választójog alapján mandátumot szerzett képviselők feje fölött. Kristóffy tervezete a választójog kiterjesztését, és nem az általános választójogot jelentette. Az előterjesztés a 24 évnél idősebb, írni-olvasni tudó férfilakosságra korlátozta a választójogot, ezzel 6,29%-ról 15,74%-ra növekedett volna az összlakosságon belül a választók száma. Természetesen riadalmat keltett az előterjesztés, hiszen ezzel lényegesen és alapjaiban változott volna a parlament összetétele. A döntést azonban halasztgatták, és szeptember 12-e után, amikor a király elfogadta Fejérváry lemondását, mindenkit meglepett az uralkodó öt perces audienciáján elhangzott beszéd, melyben Andrássyt, Apponyit, Bánffyt és gróf Zichy Aladárt programjuk teljes visszavonására szólította föl Ferenc József. Az ultimátumot visszautasították, az uralkodó októberben kénytelen volt újból kinevezni Fejérváryt és elfogadni a választójogi tervezetet.5 Mindez az alkotmányellenes kormánnyal szembeni nemzeti ellenállás kezdetét is jelentette. Szabotálták a kormány utasításait, meghirdették az Ausztriából érkező termékek bojkottját, kiközösítették a kormány által kinevezett tisztviselőket. A holtpontról elmozdulást remélve az uralkodó 1906. február 19-én honvédcsapatokkal feloszlatta az országgyűlést. Áprilisban Wekerlét nevezi ki miniszterelnöknek, aki a mérsékelt 67-esekből és 48-asokból állította össze kormányát. A közvélemény úgy látta, a nemzeti ellenállás aratott győzelmet, pedig pusztán az uralkodó előtti kapitulációról volt szó. Tisza messziről figyelte ezeket az eseményeket, és kitűnő politikai húzásként áprilisban feloszlatta a Szabadelvű Pártot, és bejelentette visszavonulását az aktív politikai élettől. A kormány igyekezett megőrizni hitelét és szavahihetőségét a választók és a király előtt állandóan egyensúlyozó politikájával. Ennek következménye nem lehetett más, mint sikertelen törvények és lelkesedés nélküli intézkedésvégrehajtások. Az 1907-ben Ausztriával megkötött gazdasági kiegyezés csupán formális előnyt jelentett Magyarországnak: a „vámszövetség” helyett a 5

Amikor Kristóffy azt az alternatívát kínálta Ferenc Józsefnek, hogy bevezetik a magyart is vezényleti nyelvként a közös hadseregben, vagy támogatnia kell a választójogi reformot, az uralkodó az utóbbit választotta.

12

„vámszerződés”

kategóriájának

használatával.

Ugyan

megszületett

a

betegsegélyezésről- és baleset-biztosításról és az olcsó lakások építéséről szóló törvény, de halogatták a választójogi törvényt és jelentős korlátozást tettek a szabad szervezkedésről és politikai tevékenységről szóló rendelkezésekben. A nemzeti kisebbségekkel való kapcsolat is egyre romlott, kiváltképp, amikor 1907-ben bevezették az Apponyi-féle oktatási törvényt, amely ugyan elrendelte az állami iskolák hálózatának kiépítését, felemelte a tanárok fizetését, de erősen hangsúlyozta a magyarosítást, és a nem-magyar iskolákban ennek érdekében erős állami ellenőrzést foganatosított. A koalíciós kormány intézkedései egyre nagyobb csalódottságot szültek, és egyre valószínűbbé tették Tisza valamikori visszatértét a politikai élethez. De ő még kivárt: pontosan tudta, a fokozatosság lehet a legjobb stratégia ahhoz, hogy emelt fővel lépjen újból színre.

1909-es beszéde sem foglalkozik még

belpolitikai ügyekkel, pusztán a Balkán-félsziget helyzetével és BoszniaHercegovina annektálásával. 6 A Függetlenségi Pártnak egyetlen szeparatista jellegű követelését sem sikerült véghez vinnie, a válság egyre mélyült. Eközben Tisza már titkos tárgyalásokat folytatott Andrássyval, de a közvélemény erről mit sem tudott. Leszögezték: a koalíció napjai meg vannak számlálva. 1909. április 25-én a Wekerle-kormány lemondott.

Andrássy

javaslatára

novemberben

Tiszát

kérik

fel

kormányalakításra, de a királyi audiencián Tisza visszautasítja ezt. Egy későbbi parlamenti beszédében teszi világossá, még alkalmatlannak ítélte az időt, megvárta a koalíció teljes szétesését.7 Ekkor még a Habsburgok is vonakodnak kinevezésétől, személye anatéma volt Ferenc Ferdinánd számára. Ferenc József tisztelte ugyan, de első miniszterelnöksége idején elkövetett hibái még túl frissek voltak emlékezetében. 1910. január 17-én Khuen-Héderváry Károly lesz 6

Gróf Tisza István képviselőházi beszédei, Szerk.: Barabási Kun József. Bp., 1930.

Akadémiai Kiadó., 1909. március 1. 4. kötet, 42-54. p. 7

Erről a Válasz Andrássy Gyulának című cikkében ír Az Újság 1912. augusztus 10-ei számában.

13

a miniszterelnök. Kinevezését megelőzően felkeresi Tiszát és biztosítja magának támogatását. Azzal a bizonyossággal foglalja el hivatalát, hogy bármi történjék is, ha kudarcot vall, Tisza fogja őt követni, az ő visszatérését volt hivatott előkészíteni. Az általános választójogi javaslat elejtésén kívül mindenben Tisza politikáját folytatta miniszterelnöksége idején. Andrássy is úgy ítélte meg, egyre időszerűbb Tisza visszatérése. Ennek érdekében feloszlatta Alkotmánypártját, hogy tagjai csatlakozhassanak Tisza február 19-én megalakult Nemzeti Munkapártjához. A 48-as eszméket valló Justh azzal a kijelentésével, hogy „a magyar faj szupremáciáját nem alulról fenyegeti veszedelem, hanem Bécs részéről” kivívta a teljes megvetést. A Khuen által márciusban bejelentett új választások közeledtével Tisza bizakodott a győzelemben, de abszolút többséget ő sem remélt. Fanatikus, szenvedélyes kortes beszédeiben úgy beszélt Justhról, mintha ő testesítette volna meg mindazt a veszélyt, ami a magyar hazát érheti. Tisza elsöprő győzelmet aratott: az abszolút többséghez szükségesnél ötvenegy mandátummal többet szerzett. De ezt követően sem vállalt kormányzati pozíciót. 1912-ben, amikor KhuenHéderváry benyújtotta lemondását és Ferenc József elfogadta azt, az uralkodó Lukács Lászlót nevezte ki utódjául. A kormányfő ellenzékkel folytatott megbeszélései a véderőtörvényre és a választójogi törvényre vonatkozóan kudarcba fulladtak és május 18-án újra kezdődött az obstrukció. Másnap Návay lemondott házelnöki tisztéről. Május 21-én a Nemzeti Munkapárt egyhangúlag Tisza Istvánt javasolta a képviselőház elnöki székébe. „A magyar történelemben minden bizonnyal ez az egyedüli eset, hogy egy rendszerint másodlagos fontosságú tisztség esetén a személycsere ily sorsdöntő következményekkel járjon. Tisza eltökélte, hogy új hivatalának presztízsét és potenciális hatalmát teljes

mértékben

kiaknázza

céljai

számára.

Nekilátott

a

magyar

parlamentarizmus akkor működő formájának lerombolásához annak érdekében,

14

hogy – ahogy ő fogalmazta – annak szellemét megóvja. A halasztgatások és csetepaték korszaka véget ért, a magyar parlamentben beállt a hadiállapot.”8 Majd száz éve történt mindez… Felfoghatatlanul nagy idő ugyanakkor felfoghatatlanul kevés is: Márai végig élte e századot, Marquez magánya éppen ennyi éven keresztül hömpölyög, s marad örökkön-örökké velünk. És ebből csak egyetlen vékony szelet, az 1910-es év bemutatása dolgozatom tárgya. Olyan év ez, amelynek irodalmi, képzőművészeti, politikai, zenei eseményei mélységesen mélyen ivódnak bele az ezt követő időszak történéseibe. Olyan év, amely a magyar „profi” repülést ünnepli: felszáll a Libelle nevezetű magyar gyártmányú repülő, melynek tervezője és pilótája Adorján János. Olyan év, mikor az egész világ gyászolja a kalandos életű Mark Twaint, VII. Edward angol királyt, Viktória királynő fiát, Robert Koch Nobel-díjas német orvos-bakteriológust, Henri Rousseau francia festőt, a „vámost” és Tolsztojt. Olyan év, amikor elveszítjük Mikszáthot, Peteleit és Székely Bertalant. Olyan év, mikor a Haley-üstökös nyugtalanságban tartja Európát, a bécsi jósok világvéget jeleznek, közíróink számos lapban, így a Nyugat hasábjain is foglakoznak a jelenséggel, melynek eredményeképp május 11-én kisebb földrengés rázza meg Bécset, az üstökös elhalad a város felett, és mindenki megnyugodva hazatér. Olyan év, mikor Wolf Emil és Kereszty György megalapítja az 1913-tól Chinoin nevet viselő első magyar gyógyszergyárat. Olyan év, mikor több mint százezer magyar hagyja el hazáját és telepszik le Amerikában a jobb lét reményében, ahol ekkor már a hivatalos népszámlálás félmillió magyarországi születésűt regisztrál. Olyan év, mikor a brüsszeli világkiállításon másodszor is tűz üt ki, amely teljesen elpusztítja az angol és a francia kiállítást. Olyan év, amikor Ehrlich Pál szenzációs felfedezést tesz: az arzént a vérbaj gyógyítására használja fel. Olyan év, amikor megjelenik Ady új kötete, a Szeretném, ha szeretnének, amely már az érzékeny konzervatív kritikát is érdemben foglalkoztatja… 8

VERMES Gábor: Tisza István, Századvég Kiadó, Bp., 1994. 169. p.

15

„A művészet nem önmagától fejlődik, az emberek gondolatai változnak, s velük változik kifejezésük módja is.” (Picasso)

Képzőművészet

A képzőművészet útkeresései

A századelő mind a politika, az irodalom, a zene és a képzőművészet, leginkább a festészet terén élethalál harcot kezd vívni – saját fennmaradásáért. Az akadémizmus nyűgétől megválni akaró, Benczúrtól és a „zsúr-szellemben”9 nevelkedett tanítványaitól menekülő művészek Nagybányán találnak otthonra, és nagyon lassan, de végül értő szemek is felfedezik művészetüket. Ehhez hozzájárult a műcsarnoki festészet csúfos bukása az 1900-as párizsi kiállításon, melynek eredményeként 1905-1906-ban kénytelenek a Képzőművészeti Főiskola irányítását Szinyei-Mersére bízni és tanárként alkalmazni Ferenczy Károlyt. Az akadémizmus azonban még nem vívta meg utolsó csatáját: ők tartják kezükben a hatalmi pozíciókat (a háttérben őket támogató Benczúrral), miközben az anyagi gondokkal küzdő „újak” a Könyves Kálmán szalonban és a Nemzeti Szalon kiállításain igyekeznek bemutatkozni a közönségnek. Nagy áttörést jelent a Szinyei-Merse vezetésével 1906-ban megalakult MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) Csók Istvánnal, Czóbel Bélával, Ferenczy Károllyal, Kernstock Károllyal és még sok más festővel, majd egy újabb áttörést három évvel később, amikor a körből kiválik a „Nyolcak 9

Lyka Károly nevezi így azt a szellemiséget, amelyben Benczúr neveli tanítványait: a művészi igénytelenség és értetlenség segítségével kielégíteni a kor divatos igényeit. Ezzel a befolyással festők sorát teremtette meg Benczúr: Márk Lajos, Margittay Tihamér, Spányik Kornél ebben a szellemben nevelkedtek.

16

csoportja”: Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos. A „Nyolcak” kiválása

egyértelmű

jele

volt

az

expresszionizmus

és

a futurizmus

térhódításának (bár Kernstock ezt az irányt élesen elutasította), és ezzel együtt a társadalmi feszültségek éleződésének. Az út, amely előttük áll, kétfelé ágazik: egy új képzőművészeti kultúra hazai megteremtése ill. az emigráció felé.

17

„A művészet mai forrongását egy nagy tisztulási folyamatnak tekintem, amely során meg akar szabadulni azoktól a külsőségektől, amelyek ma még igen fontos szerepet játszanak.” (Kernstock Károly)

A hadüzenet

A Könyves Kálmán szalon Kernstock-kiállításának megnyitása után an garde álltak művészeti íróink, parázs vita folyt a két táborra szakadt Magyarországon, mintha egy kicsiny reformáció és ellenreformáció zajlott volna.

Kernstock a Galilei-Körben tartott előadásában10 az új művészeti

törekvéseket igyekezett bemutatni hallgatóinak, miután újból felcsaptak a vita lángjai, új támadás indult ellenük (bár időközben a berlini kiállításon is részt vettek a képek, ahol pozitív visszhangot kaptak, a külföld el- és befogadta őket). A harcban állók két szélsőséges álláspontot képviseltek. A védők szerint újszerű művészet született, amely az értelmet segítségül hívva tudatosan kihagy bizonyos elemeket a képeiből, melyeket nem tart fontosnak a természeti jelenségekben.

A

támadók

szerint

azonban

ez

nem

művészet

és

megnyilatkozásaikban igyekeznek nevetségessé tenni ellenfeleiket. Egyik legvérmesebb támadójuk Erdei Viktor a Nyugat hasábjain11, aki zavarosnak, érthetetlennek, a művészettel szembenállónak bélyegezte a képeket, és megállapította, a legcsekélyebb művészeti élvezetet sem tudják nyújtani. A 10

Kernstock Károly: A kutató művészet címmel a Galilei-körben, 1910. január 9-én elhangzott előadásában azt hangsúlyozta, hogy e kiállítás azért volt oly nagy hatású, mert kiviláglott az új művészet megteremtésének útja. A festéshez értelem kell, ennek segítségével tudjuk ábrázolni a természetet, de nem szabad abban keresni a festő értelmét, hogy milyen ideológiák szolgálatába helyezi művészetét, hanem abban, hogy milyen festői értéket tud és akar megmutatni. Az a forrongás, amely a ma művészetében zajlik nem más, mint egy tisztulási folyamat, a művészet formalizmusoktól való megtisztulásának folyama. Szerinte két fajta művészet létezik: az egyik remekművet alkot azáltal, hogy a művészeti evolúció munkáját végzi, ezt ő kutató művészetnek nevezi, a másik pedig az alkalmazkodó művészet: osztályagilis, öntudatébresztésre használt eszköz, amelynek minden korban voltak és lesznek követői. 11 ERDEI Viktor: Levelek Selysettehez, in: Nyugat, 1910. III/2.szám 309-314.p.

18

kiállítást követő Kernstock-felolvasás nemhogy megvilágította volna a szándékot, éppen ellenkezőleg: csak növelte a káoszt. Annyi bizonyos, hogy a kritika még soha nem teremtett új művészetet, és nem tudta megakadályozni annak létrejöttét sem. Esetleg egyengette útját vagy csökkentette sebességét, ha megtámadta. Ugyanez érvényes a teóriákra is. Azonban itt egyszerűen arról van szó, hogy a szembenállók igazából nem is szembenállók, hiszen az „újítók” nem tesznek mást, mint kihagynak általuk lényegtelennek ítélt részeket a valóságból: ezt az eljárást már régóta stilizálásnak mondjuk. A másik fél pedig az első mű-kísérleteket rögtön végeredménynek hiszi, és nem ad időt annak kibontakozásához, azonnal ítélkezik fölötte. „Bizonyára túlzás mindkét fél állítása.”12 A 19. század első harmadában kialakult naturalizmus majdnem két emberöltőn át meghatározta az európai képírást. Várható, sőt elvárható volt ennek olyan jellegű átalakulása, melynek során stilizálóvá válik a naturalista iskola. Ennek az átalakulásnak most Magyarországon vagyunk szemtanúi, de Európában már két-három évtizede megfigyelhető a naturalizmus ilyen irányba történő elmozdulása. Tehát a hirdetett elv nem tekinthető újnak, az ezen elv alapján született alkotásokról pedig korai lenne még ítéletet mondani. Már csak azért sem, mert Kernstock a Könyves-szalonban tartott előadásának lényege, hogy egy hosszú, nagy útnak csupán csak a kezdetét jelzik, leginkább az út megfigyelésére, kutatására van most szükség, hiszen, ahogy fogalmazott, soha nem tudták az újítók, hogy kik és hogyan fognak művészetükből dogmákat gyártani és azokat elnevezni. „Hogyan sikerülne megtudni az útról, melyet most kezdtek építeni, hogy hová vezet? Ki tudna kezdeményezőkről a követőkre és a befejezőkre következtetni? Bölcsőnél állunk és az érdeklődést, az örömet fokozza az az izgató tudat, hogy megértük ezt a születést és a kisded művészetet talán még látni fogjuk felserdülten is.” 13 12

LYKA Károly: Művészeti kérdések, in: Művészet, szerk.: Lyka Károly, Bp., 1910. Kilencedik évfolyam, 122.

p. 13

LENGYEL Géza: Új képek, in: Nyugat, 1910. III/2. 134.p.

19

A „Nyolcak” képeinek legfőbb tematikai újítása az, hogy az addig oly megszokott tájmotívumokat felváltja az emberi test. Kernstock két emberi aktot állít középpontba és ehhez rajzokat mutat be. A vázlatokon érezhető leginkább a fény- és a színhatásokról való lemondás, a részletek megmutatásának, az izmok, a csontok plasztikusságának, egymásra építettségének bemutatása; és ezt ábrázolja tájképein is, ahol a fák kinyúlnak a földből, lombkoronáik logikusan kapcsolódnak egymáshoz. A konstrukció, a megszerkesztettség dominál képein. Mintha azt mondaná: el kell dobni mindent, ami nem a festői, a legegyszerűbb kifejeződés; a sallangoktól való teljes megszabadulás, a cézanne-i primitívség elérése a végső cél: ezt mutatják képei, kiváltképp az Ifjak. Sokan a firenzei trecento és quattrocento mestereinek ábrázolásához hasonlítják műveit, hozzátéve: a tisztulás előtt álló festő még csak most kezd rátalálni saját hangjára. Ugyanakkor az aktokról készült vázlatokat, az első gondolati megjelenésként aposztrofált rajzokat olyan tökéletesnek érzik néhányan, mint a firenzei nagymesterekét, melyeket egy két kötetes műben Bernhard Berenson reprodukciók formájában tárt a nagyközönség elé. 14 Czigány Dezső és Tihanyi Lajos is az emberi test felé fordul, előbbi a fénnyel nem mérkőzhető színeket, utóbbi a test valamilyen ritmusát keresve rajzain. Czigány képei gyakran meglepő brutalitást (zöld hajú önarcképe), kölcsönöz képeinek, szokatlan, egyéni hangot ütve meg ezekkel a kemény akkordokkal. Pór Bertalan egy polgár családot ábrázoló képének beállított alakjai meglepő egyéniséget sugároznak, miközben visszafogottan bánik a színekkel és vonalakkal a mégis nagyhatású képen. „Szűkszavú, erőskezű, komoly ember mondja el ezen a vásznon súlyos mondanivalóit. Az irodalom önként kínálkozó mankóinak segítsége nélkül, szigorú következetességgel és magamérsékléssel, pusztán piktori eszközökkel oldotta meg nehéz problémáját és az az elmélyedés és szeretet, mely meleg sugarakban ömlik a puritán képből, önkéntelen objektív líra. Talán Rudyard Kipling pozitív poézise lehet ilyen.”15 14 15

FELEKI Géza: Széljegyzetek Kernstock képeihez, in: Nyugat, 1910. III/2. 195-198. p. BÁLINT Aladár: Pór Bertalan csoportos képe, in: Nyugat, 1910. III/2.szám 142.p.

20

Czóbel, Berényi Róbert, Orbán Dezső tájképei és csendéletei is a színek és vonalak új világát kutatják, mintegy vázlatai ennek a meglepő formavilágnak. Ők mindannyian a dolgok lényegét akarták kifejezni. Világlátásuk szembenállást jelentett minden addigi normával, mert addig „nem voltak dolgok, csak hangulatok szüntelen egymásutánja. … és ez a művészet mindenáron közölni akarta a művész egyéniségének egy pillanatát, a közölhetetlent… Hadüzenet ennek a művészetnek puszta megjelenése és létezése. Hadüzenet minden rendetlenségnek és értékek tagadásának, minden világnézetnek és a művészetnek, amely első szavával és utolsóval az <én> szót írja le.”16

16

LUKÁCS György: Az utak elváltak (Válasz Kernstock Károly Galilei Körben tartott előadására), in: Nyugat, III/2.szám 190-193.p.

21

„Nos, végre-valahára megtörtént az, amit rég vártunk, reméltünk: olyan külföldi kiállítás jött létre, amely túlnyomó részében a magyar művészet színe-javából volt válogatva…” (Petrovics Elek)

Berlin és Velence – osztatlan nemzetközi siker

A

„Nyolcak”

képeit

bemutatják

a

berlini

Szecesszió

kiállítási

helyiségeiben is egy Hatvany Lajos ötletéből, Meller Simon által összeállított, kizárólag magyar művészeket felvonultató tárlat keretében. A február 5-én megnyílt kiállítás célja, hogy bemutassa azokat az állomásokat, amelyeken keresztül a magyar művészet mai állapotáig eljutott. Paál László és Munkácsy mint előörsök, Szinyei-Merse, Rippl-Rónai, Ferenczy, Fényes Adolf, Vaszary János, a gödöllői-telep egy kollekciója ( Kőrösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor, gr. Zichy István munkái) és a télen bemutatkozott ifjú nemzedék: Kernstockék, mint megannyi individualitás reprezentálja a naturalista, impresszionista és neoimpresszionista korszakokat. A tárlat „leleplezésszerűen hatott a németekre. Nemzetközi kiállítások nézésében kiérdemült, régi kritikusok bevallották, hogy sejtelmük sem volt erről a magyar művészetről, s a kiállítást úgy üdvözölték, mint egy ki nem kutatott tartománynak első megbízható hírmondóját. …< A modern művészet országának egy új tartománya tárult fel> - olvassuk a Seemann-féle Kunstchronikban - < mégpedig olyan, amelyben sok friss és eleven tehetség tör felfelé. >.”17 A hatás oka pusztán az, hogy hozzáértő szem válogatta a

17

PETROVICS ELEK: Magyar festők a berlini secessióban, , in: Művészet, szerk.: Lyka Károly, Bp., 1910. Kilencedik évfolyam, 218. p.

22

műalkotásokat, nem ad hoc módon, hanem azzal a céllal, hogy művészeti kultúránk jellemző antológiáját nyújtsa, a főbb állomások kihangsúlyozásával. Közel negyven hosszabb lélegzetű írás jelent meg a német sajtóban a tárlat kapcsán, csaknem mindegyik az előzményeket kutatva azzal az eredménnyel, hogy a magyar festészeten erőteljesen megmutatkoznak a rajta átvonuló európai áramlatok, különösen a francia befolyást hangsúlyozzák, hozzátéve, ez természetes, hiszen Franciaországból indult a legtöbb új irányzat. De ami ennél sokkal fontosabb: elismerik a kritikusok azokat az önálló értékeket, melyeket művészeink e hatások feldolgozása után létrehoztak. ” - olvassuk a Localanzeigerben. ”18 Ellenben gyakori kritika, hogy igazi nemzeti eszme, érzés nem tapad a művekhez, nincs nemzeti talajuk. (Sajnálatos tény, hogy a Budapesti Hírlap is ezt a jegyet: a magyar milliöt, a magyar társadalmi problémák ábrázolását hiányolja a kiállított képekből.19 A Hétben pedig Hatvanyt bírálják, miszerint a németek ismerik a magyar irodalmat és festészetet, ezért felesleges volt a kiállítás megszervezése.) Petrovics Elek nem vitatkozik ezzel a gondolattal, pusztán annyit jegyez meg, hogy a német művészettörténetnek van a legkevésbé oka felhánytorgatni ezt, hiszen többek között a magyar művészektől is sokat tanult és átvett a festészetük. Leginkább a németek által most újra felfedezett Munkácsy az, akiről a legtöbb kritikus elismeri, nagy hatással volt Liebermannra és tőle tanult Uhde is. 18

i.m. 219.p. Ignotus a Nyugatban reagál erre a kérdésre, mély iróniával: „Szinyei-Merse Pállal és Ferenczy Károlylyal még valahogy megértethetjük, hogy ők nem magyarok. De kivel izenjük ezt meg a síron túlra Paál Lászlónak és Munkácsy Mihálynak?” IGNOTUS: A berlini diadal, in: Nyugat, 1910. III/5.szám 340. p. 19

23

Mellette Paál Lászlót és Szinyei-Mersét méltatják kiváltképp. Ez utóbbi most jelent meg először Berlinben, s hatása megrendítette a várost: a Majálist mesterműként emlegették, és igazi meglepetésül szolgált annak felismerése, hogy a francia impresszionistáktól függetlenül festett, őket megközelítő remekeket. „<Ó, ez a Szinyei több, mint a napi kritika pillanatnyi öröme: hódítást jelent ő a XIX. század művészettörténete számára> - kiált fel Georg Hermann.”20 Nem meglepő, hogy a két hónappal később, Münchenben a Lenbach-téri Heinemann-galériában megnyílt, Szinyei harmincegy nagy művét kiállító önálló tárlatot nagy érdeklődés övezte. Már a megnyitás napján eljöttek a mester egykori iskolatársai és tanárai a müncheni akadémiáról, másnap pedig a teljes udvar megjelent a kiállításon, pár nappal később a régensherceg udvari ebédet adott Szinyei tiszteletére. A sajtó tisztelettel és elismeréssel adózott a művész előtt, ennek bizonyítéka az, hogy a Jugend megszerezte hat művének reprodukálási jogát, a Kunst für Alle pedig kiadta magyar füzetét, melyben gazdagon illusztrálva mutatja be a modern magyar művészeket.21 A berlini kiállításon megjelent szobrászok közül egy hazánkban eddig teljességgel ismeretlen művész, Steiner Gyula22 két alkotása, a Michelangelo és az Este kötötte le a sajtó figyelmét. Pietsch a Vossische Zeitungban megjelent írása hosszan foglalkozik kivált az előbbi szoborművel, kiemelve a felfogás eredetiségét. Az áprilisban megnyíló veneziai nemzetközi kiállításon is sikerünk van. A magyar házat belső osztás tekintetében Maróti Géza jelentősen átdolgozta, így két kiállítási terem állt a magyar festőművészet és szobrászat rendelkezésére, a 20

PETROVICS Elek: i.m.222.p. Dr LÁZÁR Béla: Szinyei-Merse Pál müncheni kiállítása, in: Művészet, szerk.: Lyka Károly, Bp., 1910. Kilencedik évfolyam, 263-267.p. 21

22

A művész 1901-ben tűnik fel először egy berlini kiállításon, majd 1909-ben Párizsban a Lavina című

alkotásával vonja magára a figyelmet.

24

régi termekben pedig az iparművészek, grafikusok, akvarellisták és pasztellisták mutatták be alkotásaikat, összesen mintegy 180 válogatott remeket. Az olasz sajtó elismeréssel szólt mind a kiállított anyagról, mind annak elrendezéséről. Ez utóbbi azért fontos, mert egyre gyakoribbak a nemzetközi, ill. a sok alkotást bemutatni szándékozó kiállítások, ahol a koncepciótlanság jó néhány műalkotást

halálra

ítél.

„A

modern

művészetszemlélet

természetes

következménye, hogy artisztikus miliőbe szeretnénk belekapcsolni minden művészi jelenséget. A jó könyv jóságával sem elégszünk meg. Szép kötésben óhajtjuk könyvtárunkba helyezni.”23 Azonban a túlzsúfoltság, a rendezetlenség felül tud emelkedni a művészi szépségen és levertséget, fáradtságot okozhat a látogatóknak. Ez pedig nem lehet célja a kiállítás rendezőinek. Nyilván nem is volt a nyári velenceinek sem, pedig mégis ezt a hatást érték el. Már méreteit tekintve is óriási volt e tárlat: a harminchat teremből álló főépület mellett öt kisebb pavilon állt, amelyek között Giardini Publici virágágyásai kölcsönöztek csak megnyugvást, harmóniát az összképnek. Azonban a rendezési alapelvet, a nemzetekre való tagolást nem vitték következetesen végig. A főépület teremrengetegében az olaszokon kívül franciák, németek, amerikaiak, norvégok képei, szobrai térhatás, keret, milliő nélkül álltak egymás mellett. Ezen az az elrendezés enyhített jelentősen, hogy személyek csoportjait hozták létre, így egymást követték például Stuck, Besnard, stb. csoportos kiállításai. Úgy tűnt, jelentős művek estek áldozatul annak, hogy pusztán a terjedelmük és kereteik határozták meg elhelyezésüket, elveszett hangulatokat és impressziókat hagyva maguk után. Szemben a pavilonokkal: itt az építészeti látványosságon túl a belső elrendezésben az alkotás érvényesülése volt a cél, a túlzsúfoltság elkerülésével, és ezt sikerült is megvalósítani.

23

LENGYEL Géza: A rendezés művészete, in: Művészet, szerk.: Lyka Károly, Bp., 1910. Kilencedik évfolyam, 185. p.

25

A

mecénások

eltűnésével

a

képzőművészet

egyetlen

lehetséges

megjelenési formája a kiállítás, csupán e nyilvánosság útján tud közönségéhez eljutni a művész. A nagy nemzetközi tárlatok - ennek megfelelően - az adott év termését reprezentálják, a tanítás céljával. Azonban el kell ismerni, hogy vannak rossz és jó évek. Éppen emiatt annak a rendezési elvnek kellene érvényesülnie ezen tárlatokon, hogy a nyugalom, a raktáriasság elkerülése, „a szemet pihentető falfelületek meghagyása”24 legyen a legfőbb koncepció a műalkotások bemutatásakor – írja kicsit méltatlankodva Lengyel Géza.

24

i.m. 187.p.

26

„A modern művészet… mint sommázó irányzat, még a régi művészetnél is fegyelmezettebb, alaposabb rajztudást, formaérzéket és színízlést tételez fel.” (Fieber Henrik)

Hazai tárlatok

A hazai tárlatok otthonául szolgáló 1906-ban megnyílt Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, a Nemzeti Szalon, a Könyves Kálmán szalon, és az Iparművészeti Múzeum mellett igazán különös jelentősége van az 1909 decemberében megalakuló Művészháznak. „A Művészház megnyitása többet jelent annál a ténynél, hogy a félelmesen szaporodó budapesti tárlatokhoz egy új kiállítás, jó vagy rossz, csatlakozott. … létrejöttét tulajdonképpen a Műcsarnoktól elszakadt és a Nemzeti Szalónból kimaradt művészek azóta elcsendesült mozgalmának köszönheti.”25 Éppen ezért befogad minden művészt ebbe az átmeneti hajlékba, nem kötődik iskolákhoz, nincsenek dogmái. Meglepő

módon

azonban

első

kiállítása

nem

szárnypróbálgató

művészeket sorakoztat fel. Egry József igazán itt mutatja meg az eddigiektől merőben eltérő stílusát és kontúrokba keretezett alakjait. Boromisza Tibor képei erőteljes színellentétekre épülő emlékezések egykor látott tájakra a művészi szabadság teljes kihasználásával, női aktja pedig rajztehetségéről ad számot. Kádár Béla, Plány Ervin egyéni útkeresései mellett a legjobb képkollekciók Góth Móric finom vásznai és Litkei Antal kedves tájképei. De jelen van a szarkasztikus humor is a tárlaton: Vészi Margit karikatúrái eltérnek a kis test, nagy fej sablonjától, az átlagos szemlélő előtt rejtve maradt jegyét karikírozza ki az ismerős arcnak, néha kegyetlen groteszkséggel. A szobrászatot Kisfaludi Stróbl Zsigmond szigorú plasztikai hatást kereső, arcképeinek ősrégi, erőteljes 25

LENGYEL Géza: A Művészház, in: Nyugat, 1910. III/1.szám 76.p.

27

talentumot kölcsönöző szobrai (Rózsa Miklós arcképe), az iparművészetet Galduschek Erzsi trébelt munkái, a fotóművészetet pedig artisztikus hatású, kiváló elrendezésű képei képviselik. Ugyancsak a Művészház ad otthont a Magyar Grafikusok Egyesülete kiállításának is, akik már az 1909-es nemzetközi tárlaton bizonyították tehetségüket, hiszen „a külföldi legkiválóbb rézkarcoló, fametsző és kőrajzoló művészek között derekasan megállták helyöket”26 - írja az Életben Erdélyi Aladár. Ezen a bemutatón főleg újabb alkotások és egy rajzgyűjtemény kap helyet. 27 Még nem tekint vissza hosszú múltra, de már Budapest utcáin is megjelennek a művészi értékű és hitelű plakátok, mint a dekoráló művészet próbái. Sikerük talán abban rejlik a leginkább, hogy az utcai élettel van közvetlen kapcsolatuk és ennek okán közvetlenül a hétköznapi emberekkel. Több mint tíz évvel az Iparművészeti Múzeumban megrendezett plakát-kiállítás után, márciusban, a Nemzeti Szalon adott otthont Faragó Géza festőművész plakátjainak és velük párhuzamosan a képeit is megtekinthette a közönség, amely rácsodálkozón állt mindkét művészeti produkció előtt. A kereskedelmi megrendelésektől mentes, pusztán a művész megfigyelései alapján született természet- és élettanulmányok azok számára is nyilvánvalóvá teszik Faragó festői tehetségét, akik most találkoznak először festményeivel, és számosan vannak ilyenek. A tervező-művész és a piktor csak együtt alkot teljes egészet. Ezzel egy időben, a tavaszi tárlat keretében a Művészház bibliai tárgyú kiállítása teljes kudarc. Csupán Ferenczy Hegyi beszéde és a József eladása 26

ERDÉLYI Aladár: A Magyar Grafikusok Egyesületének kiállítása, in: Az Élet, 1910. II. évf. I. kötet, 5. szám, 158.p. 27 Ebben az időben erősödik meg a képzőművészet két ága: a grafikai technikák és az apró bronz, ezen belül is az érem-készítés. A reprodukciós eljárás révén a múlt század végén Franciaországban reneszánszát éli az érem- és plakettművészet. Chaplain, Charpentier és Roty voltak azok a mesterek, akik munkájukkal megmutatták, milyen monumentális hatást lehet elérni az érem- és plakett szűk keretei között. A magyar múlt leginkább a körmöcbányai érem-készítőkhöz és Ferenczy Istvánhoz nyúlik vissza, de leginkább a francia plakettőrök hatása alatt bontakozik ki. Szarnovszky Ferenc neve fémjelzi ezt az irányt, majd az őt követő Beck Ö. Fülöp és Telcs Ede munkái. Beck többet foglalkozik a plakett-művészettel, az ő munkái (gróf Tisza István arcképe, Zsolnay Miklós portréja) a plakett-művészet csúcsát jelentik. De mellettük számos művész tesz tanúbizonyságot tehetségéről: Berán Lajos, akinek köszönhetően készülnek először sportérmek, Murányi Gyula, Istók János, Reményi József és folytathatnánk a sort.

28

nyújt némi vigaszt az elrettentő példaként felsorakozó képek között. Felmerül az az ok, hogy a mai, átalakulóban lévő képzőművészet alkalmatlan bibliai tárgyú képek alkotására, de az is – és ez szerintem sokkal nyomatékosabb-, hogy a művészi igényeire jelentős összegeket fordító egyháznak más művészeket kellene támogatnia ilyen tárgyú megbízásaival. Ferenczy – aki immár a Képzőművészeti Főiskola professzora növendékei is bemutatkoznak a tárlaton, egy külön termet töltenek meg képeikkel, de közülük csak Telek Antal munkáin mutatkoznak meg közvetlen Ferenczy-hatások, mégis, rácsodálkozó tekintetű természet-tanulmányozása, árnyalt színei gyorsan érett, önálló egyéniséggé éppen őt teszik. Éjjeli hangulatán érezni leginkább a monumentalitásra való törekvést, amely kisebb mértékben, de más képein is fellelhető. Mivel igazi újítást nem, inkább csak iránykereséseket mutat a tárlat, nem hoz sikert. Csakúgy, mint a Nemzeti Szalon tavaszi tárlata sem, ahol a már idősebb nemzedék kel harcra az ígéreteket megfogalmazó fiatalokkal szemben, a jelentéktelenségért.28 És hogy folytassuk a rossz tárlatok sorát, a Műcsarnok kiállítása: „a tavasz jelzőjével teljesen érdemtelenül kérkedő gyűjtemény rontja ott a közízlést. Évszakjelző mivoltán túl semmi egyéb jelentőségét nem lehet felfedezni.”29 Mednyánszky, Iványi-Grünwald, Csók István képei nyújtanak némi vigaszt, de nem a legjobbak közül valók, így nem tudnak többet adni az eddig megszokottól. A plasztikai rész értékesebb, mint a festői, különösen Simay Imre lovas

szobra

emelkedik

ki

mindközül,

a

művésztől

szokatlan

monumentalitásával. Summa summarum: meg sem közelíti a kiállított anyag a berlini tárlatét, nem nyújt igaz képet a magyar képzőművészet élő remekeiről, csupán csak árnyképeket mutat. A nemzetközi karikatúra-kiállítás sem hoz igazán újat magyar részről: Vadász Miklós rizsporos, rózsaszínre festett arcú alakjainak semmi köze nincs a valósághoz, annál inkább Pólya Tibor alakjainak, akiket harsány kacaj és élénk 28 29

FELEKI Géza: A márciusi tárlatok, in: Nyugat, 1910. III/7.szám 481-484.p. LENGYEL Géza: Tavasz a Műcsarnokban, in: Nyugat, 1910. III/8. szám 554.p.

29

színvilág jellemez. Kiemelkednek a többi közül Herman Lipót szilaj erotikától fűtött képei, melyeken az erotika organikussá formálja és életre kelti a legkülönösebb csodalényeket is, és ezzel talán a legjobb hazai karikatúrákká avatják a kiállításon. A külföldi mesterek közül Jean Veber egész kis gyűjteményt küld Budapestre, Galanis képei azonban nem tudják bemutatni a művész igazi nagyságát. 30 Nyáron a Szépművészeti Múzeum a hozzá zavarosan, egyenetlenül érkező japán művészeti kincseket immár leszűrten, selejtezés, rendezés és saját anyagaival való kiegészítés után, a teljesből végül csak a metszetgyűjteményt kiválasztva egy önálló tárlaton mutatja be a japán kultúra e darabját, nyilvánvaló tanító célzattal. A kezdetektől a 18. századig, az ősi kultúrától átszőtt, szertartásszerű konvenciókkal és lehengerlő ügyességgel készített japán fametszés darabjai arra hivatottak, hogy ízelítőt adjanak a miénktől oly távoli kultúrából, amely nélkül az európai sem lenne teljes. A régebbi darabokon jobban érezhető a tradíció, a szigorú elrendezés, később már némi szabadosság, majd az egyéniség megjelenése is jellemző: bontják a csoportokat, kontrasztokban tárják elénk a színeket, megfordítják az arcokat. Itt vannak Utamaro, Kiyonaga, Sunsho lapjai, melyek csapongó fantáziáról, erős stílizálásról tanúskodnak. A gyűjtemény ilyen rendezett formában csak most kerül a közönség elé, és alkalmas arra, hogy magyarázza a miénktől oly eltérő és oly távoli formaköltést- és látást. Vele párhuzamosan Tiepolo és fiai karc-kollekciója egy a reneszánsz utolsó, 18. századi fellobbanásáról beszél, de már nem olyan meggyőzően és összeszedetten, mint a japán gyűjtemény. Ennek a sablonosság és az unottság lehet az egyetlen oka, amely sugárzik e művekről; a teljes tudás és színpadi elrendezés, a kimerültség egyformasága nem tud örömet adni a szemlélőnek.31 Ugyancsak nyár elején Csontváry csaknem félszáz képet állít ki a szinte teljesen elhagyatott, régi Műegyetem termeiben. Az iskolákhoz és irányzatokhoz 30 31

FELEKY Géza: A nemzetközi karikatúra-kiállítás, in: Nyugat, 1910. III/10.szám 706-707.p. LENGYEL Géza: A Szépművészeti Múzeumban, in: Nyugat, 1910., III/12.szám 857-859. p.

30

nem tartozó festő képeinek megítélése bizonytalan. Célja az eléje táruló természet puszta utánzása, a részleteket sohasem elhanyagolva, nem a rendteremtés szándékával fest, azonban technikája kezdetleges, elmaradott, bár „néha érthetetlen ügyességek sikerülnek neki … Csak ott van a bökkenő, hogy a természet ezt a sok dolgot éppen olyan jól és könnyebben megcsinálja. De nyugtáznunk kell azt, hogy Csontváry nagy bűvészkedéseket tud véghez vinni, igazán egyszerű eszközökkel.

Festésmódja egészen primitívvé lesz, amikor

exotikus, délszaki országoknak különös tájékait és különös szertartásoktól összegyűjtött embereit vonultatja a szemlélő elé. Egy-egy szín, egy-egy folt valahogyan Gauginre emlékeztet, egy olyan Gauginre, akinek látása stilizálatlan maradt.”32 Az élet furcsa fintora: nem sokkal később, a „néha érthetetlen ügyességek” az 1958-as világkiállításon nagydíjjal, majd világhírrel jutalmazzák a festőt. A „meg nem értett művész” belép a halhatatlanok táborába. Minden

korban

ha

csak

pillanatokra

is,

de

felmerül

az

ősi

hagyományokhoz, a népi kultúrához való visszatérésnek, ill. a vissza nem térés okainak a boncolgatása. Amikor ősszel az iparművészeti társulat összegyűjti és kiállítja a magyar népművészet tarka, bájosan esetlen, naiv darabjait, felmerül a kérdés: miért nem foglalkozunk ezekkel sokkal többet, hiszen egész Európában nem termett gazdagabban a primitív művészet, mint magyar területen. A szerény eszközökkel készült felvételek, vázlatok, rajzok mellett és felett hímzések, cseréptálak, székely szőttesek, kancsók, csíki varrottasok és hímzések mosolyognak nyers, primer színekben a látogatókra, és árulkodnak hivalkodóan a hangjukat kereső művészeknek arról, hogy az elfeledettben felfedezhetik az újat, nem kell messze menniük, csupán visszatérniük saját, ősi kultúrájukhoz, hiszen alig van falu, ahol ne lehetne nyomára bukkanni anyagok, színek, technikák, stílusok egész sorára. „Az egyszínű hímzések nemzedékek óta átszármazott rajza megfog szigorú, logikus útvesztőjében. A cserépedényeken 32

FELEKY Géza: Csontváry képei, in: Nyugat, 1910., III/12. szám 864.p.

31

többnyire nemes a forma, néha burleszk, szinte humoros, de többnyire a butykosnál, tehát már a rendeltetésénél fogva vidám edénynél. A mezőkövesdi köténynek szinte kábítóan dús, tarka a hímzése. Néhány tenyérnyi helyen egész virágos mező.”33 Megannyi darab, különálló egyéniséggel. És most kell rájuk találni, hiszen a dilettantizmus éles, méregfogú ellenségként igyekszik pusztítani mindazt, ami ősi. Amikor nőegyletek fedezik fel a hímzés tudását parasztjaiknál, és divatlap-ízű, úri munkát adnak nekik, ott meghal az ősi művészet. A dilettáns lenézi a harsogó, nagy csizmás parasztot, és kezébe veszi formálását: szalon-ízű, negédes formák és színek szeretetére tanítja, s elfelejteti vele az ősit, amelyhez ragaszkodott. Ez az igazi veszedelem, ami felégetheti a magyar népkultúrát, és ezért oly nagy jelentőségű az iparművészeti kiállítás, amely a még hozzáférhetőt tárja a publikum elé, okulásul és tudatra ébresztésül. A Szépművészeti Múzeum is visszanyúl az időben - mintegy száz évet ősz végi, a Delhaes-hagyatékot bemutató képeivel, melyek a bécsi biedermeier kort idézik föl. Hamisítatlan bécsi íz érződik a Meller Simon által csaknem húszezer lapból összeválogatott kollekción, melyhez feltétlenül hozzá kell gondolnunk a kort, melyben született, „máskülönben avúlt gonddal megcsinált, alapos, ügyes, de keveset mondó, csaknem üres képek tömege van előttünk. A vele összeszövődött idő, Bécs, Ferenc császár városa hátteret és tartalmat ad nekik.”34 A stílus, melyet a kiállítás (Held, Früwirth Karl, Koch Josef Anton, Rottmann Karl pikturái) képvisel egész Európában divattá válik, nem annyira a képzőművészet, mint inkább a belső építészet ad meleg otthont a biedermeier bútoroknak. Az anyaggal és dísszel takarékoskodó stílusnak mindenki behódolt, a tehetősebbek és a szegényebbek egyaránt. Még a téli tárlatok megnyitása előtt a Könyves szalon Hollóssy és Feiks Jenő képeket állít ki. A tárlat egyik pozitívumaként értékelik a lapok a jól elrendezett, kevés anyagot, bár Hollóssynál a kevés matéria 33 34

LENGYEL Géza: Népművészet, in: Nyugat, 1910., III/21. szám 1569.p. LENGYEL Géza: Száz évvel ezelőtt, in: Nyugat, 1910., III/23. szám 1747.p.

32

pusztán egy

töredékét képes illusztrálni annak a fejlődési vonalnak, amelyet a nagybányaiak vezetője képvisel. Pedig pályája egy művész és egy kor egysége, kezdete az az idő, amikor megtanultuk a Nagybánya nevet, vége az a kor, amikor a közben jelenvaló naturalista és impresszionista irányzatokból már jócskán vannak elágazások. „Hollóssy nem változtatott irányt, nem lett mássá a fejlődés során, csak kifinomult és könnyebbedett, egyre tisztult, míg ma szinte programmszerű, szinte akadémikus kifejezője egy iránynak, hogy ne mondjuk, egy iskolának, egy odaadó természetszereteten alapuló, férfias és friss tájképírásnak. Akár magyarosnak is mondhatnók ezt az irányt, Nagybányára gondolva, azokra, akik oly népes rajokban jártak ott vele egy úton.”35 Kicsit érthetetlen módon, de a Hollósy képek mellett ott sorakoznak a Feiks testvérek pikturái, melyek dinamikusak, útkeresők, szemben Hollósy letisztult nyugodtságával. Egyedüli azonosságuk lakhelyük: München, ami azonban kevés a közös tárlathoz. A testvérek közül az idősebb, Jenő kiállított képei már jól mutatják egész pályáját: megalapozott tudáson alapuló, a valóságot tudós pontossággal megfigyelő, de rajta kiemelésekkel és túlzásokkal változtató fiatal művész áll előttünk, szemben öccsével, Alfréddal, aki még bizonytalanabb, és inkább a megfigyelt valóság szín-együttesei érdeklik, útjai még nem rajzolódnak ki egészében. Bár mindketten átgyúrják mindazt, amit látnak, bár mindketten a természet-megfigyelést teszik művészetük alapjául, élesen elválnak attól a programtól, melyet Hollósy-iskolája képvisel. Az év végén Tölgyessy Arthur és Glatz Oszkár gyűjteményes kiállítása kap helyet a Műcsarnokban. Nyolc terem telik meg Tölgyessy 296 alkotásával, és ez a rengeteg kép hivatott arra, hogy bemutassa és megfelelően elhatárolja egymástól Tölgyessy két vonulatát. Az egyik, a maga nemében jobb, a nagypolgári szalonok csodás kiegészítője: gondosan elrendezett kulisszák, háttérfüggönyök, színpadiasan beállított részletek közé képzeljük e képeket, 35

LENGYEL Géza: Hollósy és a két Feiks, in: Nyugat, 1910., III/22. szám 1664. p.

33

melyek nagy része – nem meglepő - magántulajdonban van. A maga korában, amikor már kialakulóban van a mindent a természetes megvilágításban ábrázoló új stílus, Tölgyessy Budapesten még mit sem tud erről, és amikor kimegy Párizsba és szembe találja magát ezekkel az újításokkal, összezavarodik. Már nem tudott a szalonok előírásának megfelelőt festeni, de nem tudta elfogadni és magáévá tenni az impresszionista eszközöket sem, ezért elkezdett kis méretű, minden tájra hasonlító, minden szobába illő képeket festeni, olyanokat, melyek „semmiféle nyugalmas hozzánemértést fel nem háborítanak. Szapora, olcsó mivoltukkal pedig kitűnően illusztrálják, hogy immár elaprózódtak a vagyonok s a hajdani három-ablakos, legalább egy generáción át egyformán maradt parádés szobák helyett a keskeny, világosabb rikítóbb, de semmivel sem jobb ízlésű szalón az uralkodó – két évenként legalább egy költözködéssel.”36 A fiatal Glatz kollektív kiállítása egy egészen más attitűdről tanúskodik: számára a plein air már nem csak egy divat, amelynek koncessziót kell teremteni, hanem festészetének fundamentumává, mintegy az egész építmény alapkövévé válik. Bár itt is van némi mesterkéltség, hiszen a képkeresés kint a szabadban történik, ott vágja ki a „darabot” a természetből a mester, s ha oly nagy szakértelemmel rendelkezik, mint Glatz, túl figyelmesen konstatál, ettől kicsit kínossá válik a piktúra pontossága. De hol van ez a mesterkéltség a szalonok rámás képeihez képest!? Természetes naturalizmus, egyszerűség nyílik ki ezeken a képeken, s bár spekulatív szándék a közízlés megnyerésére nincs bennük, mégis népszerűek, meglepő módon nem is annyira a művelt közönség, mint inkább a köznapi emberek között. De természetesen a nem túl modern képek azok, amelyek tetszésre találnak: főleg a szénnel készült portréknak köszönheti népszerűségét, melyeken a publikum felismeri egy-egy politikus, író, színész arcát; ezekkel a piktúrákkal tudta visszanyerni közönségét, hiszen pályája elején a forradalmárok közé tartozott, és erre a rendbontásra Párizsból való hazatérése után a magyar közönség nem tartott igényt. 36

LENGYEL Géza: Két kollektív kiállítás, in: Nyugat, 1910. III/20. szám 1473. p.

34

A kiállítás néhány, erőteljes színezésű virág-csendéletnek is otthont ad, melyek az önálló kiállításra is érdemes Wildner Máriának, Glatz feleségének a képei. És a konklúzió: Budapest az egyetlen hely az országban, ahol a nagyközönség tájékozódhat hazája képzőművészetéről: amit e művészet ad és kap az csak Budapesté. Ezt felismerve már 1906-07-ben nagy sikere volt annak a Balog Bertalan, a Borsod-Miskolci

Közművelődési

Egyesület

elnöke

által

vezetett

vándorkiállításnak, amelynek az volt a hivatása, hogy bemutassa a vidék számára a magyar festészet remekeit. Ebben az évben ugyanazok a városok: Eger, Miskolc, Kassa, Eperjes, Sátoraljaújhely, Debrecen és Gyöngyös ad helyet a tárlatnak, megbontva ezzel művészetünk centralizált kalodáját és egyben rávilágít arra a tényre, hogy nem is léteznek vidéken gyűjtemények, sőt tervbe sincs véve ilyenek létrehozása. E nélkül azonban nem lehet az ország közönségére kiható műkedvelő politikáról beszélni, nem lehet a műízlést általánosítani,

ami

fundamentuma

kellene

hogy

legyen

a

művészeti

politikának.37 Az nem mentség, hogy nincs rá pénz. Az elmúlt években a közélet számos területén olyan fejlődést tanúsítottunk, melyekkel méltán tettünk szert európai hírnévre. Ezek mintájára halogatás nélkül meg kell kezdődnie a vidéki gyűjtemények kialakításának, mégpedig úgy, hogy ezek gyarapítása évtizedekre biztosítva kell, hogy legyen, „egészen addig, míg a társadalom maga is felismervén e gyűjtemények hatalmas kulturális hivatását, gyarapításuk iránt meg nem nyitja áldozatkészségét, mert ne felejtsük el, hogy a társadalom áldozatkészségét is lehet nevelni, fejleszteni és ezt ügyes művészeti politikának programmjába is kell vennie.”38 Figyelembe véve a Felvidéki vándorkiállítás során a városi és megyei autonómiák, egyesületek, kultúregyletek, polgárok segítségét a gyűjtemények gyarapításához, a városok hajlandóságát arra, hogy helyet biztosítson e kiállításnak, ill. a már meglévő kisebb-nagyobb 37

BALOGH Bertalan: Jegyzetek művészeti politikánkhoz, In: Művészet, szerk.: Lyka Károly, Bp., 1910. Kilencedik évfolyam, 110. p. 38

i.m. 111.p.

35

gyűjteményeket, a kormánynak ill. a közoktatásügyi minisztériumnak nem jelentene túl nagy tételt a költségvetésben ennek az ügynek a támogatása. Az ország 14 városában (Pozsony, Kassa, Miskolc, Debrecen, Szatmár, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Arad, Temesvár, Szeged, Pécs, Szombathely) működhetne képtár, amelyek gyarapításának feladatát folyamatosan átvehetnék a helyi érdekeltségek. A magyar közönséget könnyen lehet lelkesíteni egy nemes, nagy nemzeti célért, amelynek eredménye lehet a közönség műízlésének, a műszeretet fejlődésének elősegítése. A terv jó néhány év ill. évtized múlva válik valóra, de tény, hogy a városok megmozdultak annak érdekében már a vándorkiállítás kapcsán is, hogy a magyar kultúra kincseinek részeseivé válhassanak.

36

Művészetelméleti- és gyakorlati kérdések

A művészettörténet évszázadokon keresztül igyekezett gyarapítani anyagát, azonban összefoglaló művek ezidáig nem születtek. Szükség volt tehát egy olyan módszertanra, amely a művészettörténeti kutatás alapjául szolgálhat. Mindenekelőtt el kellett választani az esztéta, a kritikus és a művészettörténész feladatait, hiszen a művészettörténet határtudomány az esztétika és a történetírás között.39 A kritikus minden esetben a közönség számára fejti ki álláspontját. A műélvezés forrásai az érzések, melyek individuál-pszichikai tényezők mellett függnek a szociálpszichikai tényezőktől is, ezért lehetséges az, hogy egy-egy műalkotás, termék egész tömegeknek is tetszik, bár a műélvezet alapvetően szubjektív és egyéni aktus. A kritikus nem tesz mást, mint határozott, de szubjektív állásfoglalásaival irányítja és befolyásolja a művészeti életet, kritikai értékítéleteket hoz a szakadatlanul változó törekvésekről, ill. velük szemben, miközben folyamatosan analizálja és ezzel elfogadhatóvá teszi saját érzéseit, indokolja ítéleteit. A kanti esztétika a szép fogalmi meghatározását tartotta feladatának, ill. az esztétikai ítéletek ismerettani helyének kijelölését. Azonban, mivel az esztétikai folyamatok nem logikai funkciók, lényegük nem az ítélkezésben és nem a logikában, hanem az érzésekben van, az esztétika fokozatosan pszichológiaivá vált. Azonban a kísérleti pszichológia sem tudott lényeges eredményre jutni az esztétikai érzések leírásában, ezért Schöngeister megpróbálta az esztétika kérdéseit kritikai és szubjektív szépérző (schöngeisteri) szempontok szerint megoldani. Mivel minden esztétikai érzés szubjektív, és az erről szóló önvallomás közvetlenül tudja feltárni a műalkotás hatását, a „szépérzők” üres, semmitmondó megnyilatkozásokban beszéltek a művészetről, sajnos sok követőt vonva maguk után. De az esztétika nem intuitív, hanem 39

DR KENCZLER Hugó: Művészettörténet, kritika és esztetika. In: Művészet, szerk.: Lyka Károly,Bp., 1910. Kilencedik évfolyam, 70. p.

37

diszkurzív

tudomány,

általános

jellegű

eredményekhez

akar

eljutni,

megfigyeléseken keresztül. Műalkotások születtek a legprimitívebb népeknél éppúgy, mint a virágzó kultúrákban, melyeknek semmi közük nem volt valamely gazdasági szükséglethez, és ettől függetlenül tisztelet és szeretet övezte őket. Tehát az esztétika feladata a műalkotás analizálása és indoklása, a folyamat fenomenológiai elemzésének feltárása, amely nem lehet más, pusztán objektív. A művészettörténet számára a műalkotások a régmúlt idők óta adva vannak. Abból kell kiindulni, hogy a művészet állandóan változó, fejlődő élete ellenére egy adott időpontban, helyen, adott helyzetben létezett, és a művészettörténész

feladata

éppen

ezeknek

a

valós,

adott

helyzetek

egymásutánisága okainak a lehető legobjektívabb megismerése, a szubjektum teljes kizárásával. (Szemben a kritikussal.) Feladata lényegesen eltér tehát az esztétikusétól is, hiszen a művészettörténész egy bizonyos időben, helyen lezajlott egyes, speciális folyamat analízisét, magyarázatát kell adja. Fontos a speciális jelenségek konkrét leírása teljesen objektíven, nem cél a letűnt művészeti nézetek bírálása, egyes alkotások önkéntes kirekesztése, „hanem a művészeti akarásnak, az ízlésnek az összes termékből való lehető világos és tárgyilagos kihámozása a feladat.”40 Ez kell hogy a művészettörténet-írás metodikájának alapdirektívájává váljon. Csak ezek után szabad az ízlésvilágok változásainak oksági kapcsolatait vizsgálni. Az elméleti kérdések az év derekán egy gyakorlati kérdéssel: a hozzáértő művészeti oktatással egészülnek ki annak kapcsán, hogy igazgató nélkül marad az Iparművészeti Főiskola. A pozíció betöltése felveti a képzőművészeti oktatás fundamentumának a felülvizsgálatát is, miszerint az építészet köré kell, hogy csoportosuljon a képzés, mint ahogy az életben is az architektúra tarja össze a képzőművészet legkülönbözőbb elemeit. Ennek az elméletnek Lechner Ödön a 40

i.m. 74.p.

38

képviselője, akinek neve a főiskola diákjai között merült fel a direktori pozíció betöltése kapcsán. Szerinte az iparművészet nem más, mint tisztán architektúra: részlet-elágazásai az alaptan ismerete nélkül aligha művelhető. „S a magyar művész-iskola sorsa azért oly reménytelen, mert a magyar építész, a most egyedül uralkodó szigorú műegyetemi oktatás keretében művészszé nem fejlődhetik.

… Az egész műegyetemen egyetlen művész van: Schulek

professzor, aki azonban természetszerűen nem lehet kellő hatással tanítványaira maga nagyszerű, monumentális, de elvont középkori építészetével.”41 Éppen annak okán, hogy az anya-művészet kellő oktatás híján van, fordítanak nagy figyelmet az új képzési struktúrára, melynek alapjait Lechner teszi le. Azonban a direktori széket nem kapja meg, így architektúrára épülő oktatás-elmélete sem válik valóra. Czakó Elemér művészeti író lesz az 1911/12-es tanévben már nőket is fogadó iskola igazgatója. Neki köszönhetően az addigi előkészítő- és szakképzést a hároméves középiskolai és kétéves főiskolai tanfolyam rendszere váltja fel, ill. a tanrendben megjelenik az irodalomtörténet, népművészet, neveléstan, társadalmi és gazdasági ismeretek szaktárgy is. A háború első évétől saját lapot jelentetnek meg, a Díszítő Művészetet, amely az elkövetkezendő években az általános ízlésnevelést szolgálta országszerte. Nagy felháborodást kelt Muther Richard három kötetes, az európai festészet történetével csaknem ezerötszáz oldalon keresztül foglalkozó műve, amely szinte említést sem tesz a magyar festészet alakjairól. Csupán Munkácsyról jegyzi meg, hogy Piloty módján ő is festett bibliai témákat, operai felvonulások mintájára. „Nem mintha valami nagy horderejű dolog volna, hogy Muther mellőzött minket. De ezt a mellőzést rendszeresen űzik, sőt, ha foglalkoznak velünk, akkor azt egyenesen rossz indulattal teszik, mint most a magyar művészet újabb gyalázója, egy bécsi író, valami William Ritter, aki francia folyóiratokban számol be benyomásairól, nem mint műkritikus, hanem

41

LENGYEL Géza: A művész iskolája, in: Nyugat, III/14. szám 1008. p.

39

mint nemzetiségbarát.”42 Nagybányáról úgy ír lekicsinylően, hogy nem kell tartania a cáfolattól. Nem ismeri a festőkolónia valós életét, nem ismeri azokat az erőket, melyek hangulatokként tükröződnek vissza műveiken, és a L’ Art et l’artiste és a Gazette des Beaux-Arts olvasói (akik valóban előkelő műértők) csak azokról a hazugságokról értesülnek majd, amiket ő terjeszt rólunk. Fel kellene ez ellen lázadnunk, tenni kellene valamit, hiszen ez régen is így volt: Szinyei-Merse Pált kortársai lekicsinylése kergette a magányba, Mészölyt, Székely Bertalant ismerik-e külföldön, tettünk-e érte, hogy megismerjék?kérdezi Lázár Béla. A válasz Hatvanynak köszönhetően még ebben az évben megérkezik: irodalmunk és festészetünk bemutatása céljával, éppen a fenti ismeretlenségből való feltörés szándékával szervezi meg Berlinben azt a kiállítást, amelyre a német művészeti írók ámulattal vegyes csodálattal tekintettek (lásd előbb).

42

Dr LÁZÁR Béla: Művészetünk ismertetése, In: Művészet, szerk.: Lyka Károly, Bp., 1910. Kilencedik évfolyam, 83. p.

40

Ítéletek és emlékezések

A 20. századi francia festészet legnagyobb koloristája, a fauvizmus vezéralakja, aki mindvégig hű maradt a figuratív művészethez: Henri Matisse. Már 1908-as Vörös tálaló, ill. az 1909-10-es Tánc című képei nagy sikert aratnak, forradalmat indítva el Európában a neoimpresszionizmus, Van Gogh, a néger plasztika, az iszlám, hindu, egyiptomi, japán művészet hatásait mutató, rendkívüli szín-intenzitású képeivel. A művészet azonban szubjektív: magyarországi megítélése lesújtó. „Matisse, az új próféta nem jelent fejlődést, hacsak a tagadás nem jelent fejlődést a keresés fanatizmusával szemben. Hacsak a mindenből kiábrándultság nem jelenti a hit evolúcióját. … Matisse a nihillistája minden múlt és jövőbeli fejlődésnek. Mindent tagad. De semmit nem állít. Tagadja, természetesen az anatómiát, a perspektívát, a plasztikát, a régi esztétikának minden lomtárba hajított szentségét.”43 Csupán a formalizmusban és a kifejezésmódban mutatkoznak meg egyéni értékei, reliefje nincs. Minden képén más tükröződik vissza: hol Gauguin, hol Van Gogh, hol Rodein rajzai. „Henry Matisse. Élt, fölháborított és meghalt. Meg fog halni.”44 Nem úgy a hetvenedik születésnapján a szobrászattal szakító Rodin Pittore mester, aki számtalan remekművet maga után hagyva mostantól a Luxemburg-palota piktora lesz, freskói díszítik majd a palota egyik termének falait. Az egész világot lenyűgözi az a földöntúli erő, amely Rodint körülöleli. „Eljutott dicsőségének delelőjére. Nincsen trónusánál magasabb trónus, nincsen koronájánál fénylőbb korona. Oda emelkedett, hogy alkotásairól senki kívüle nem ítélkezhetik.”45 43

BÁRDOS Artúr: Matisseról és egy forradalomról, , In: Művészet, szerk.: Lyka Károly, Bp., 1910. Kilencedik évfolyam, 129. p. 44 i.m. 131.p. 45 FELEKI Géza: Rodin Pittore, in: Nyugat, 1910. III/7. szám 477.p.

41

És a múlt: Barabás Miklós születésének 100. évfordulójára emlékezik az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat április 10-ei közgyűlésén, hangsúlyozva Barabás azon érdemét, hogy a magyar közönséget el tudta hódítani

a

jórészt

Emlékirataiból

azt

osztrák a

arcképfestőktől.

tényt, hogy

saját

Ha

figyelembe

tapasztalataiból

vesszük

tanulta

meg

gyermekkorában a rajzolást, gyakran egy ebédért, néhány hímzett ingért rajzolta le osztálytársait, egy kőnyomdásztól kapott csiszolt kőre maga jött rá, hogyan lehet kőnyomatú arcképet készíteni, még inkább kirajzolódik tehetsége. Összesen egy évet töltött a bécsi akadémián, de nem a tanára, Gselhoffer, hanem Bécs két érdekes művésze: Danhauser és különösen Waldmüller, a napimádó, akit később megfosztanak tanári állásától az élénk színek használata miatt, voltak rá igazán hatással (bizonyíték erre a Művésznő című vízfestmény). Velencei tartózkodása alatt érezte meg a színek hatalmát, számos bizonyítékát látjuk ennek a Szépművészeti Múzeumban kiállított képein. Bolognai, római tartózkodása alatti vízfestményeit látva felmerül a kérdés: ha nem Pesten, hanem valamely metropoliszban élt volna, vajon hogyan tudta volna kamatoztatni talentumát? De nagysága éppen abban rejlik, hogy ő Pesten is tudott érvényesülni. Bár számos ajánlatot kapott Olaszországból, Szemere Miklóssal kötött barátsága, az Aurora munkatársai, Vörösmarty, Toldy Ferenc és Bajza József kérésére itthon maradt. „Lehetetlen, még csak megközelítően is felsorolni az ő arcképeit. Számuk, különböző műfajban, - az ő művészeti pályafutásának ötvenedik évfordulóján, a társulatunk által rendezett kiállítás tárgymutatója szerint – meghaladta az 5000-t. S azon túl még 20 éven át festett.”46 Tudósok, politikusok, színészek és színésznők, a közélet talán minden jelentősebb alakját megörökíti, de mégis, a harmincas-negyvenes években festett arcképei a legjelentősebbek, hiszen a szabadságharc hősei, a társadalmi mozgalmak szereplői kizárólag általa lettek örökül hagyva. De a művészeti élet 46

SZMRECSÁNYI Miklós: Barabás Miklós 1810-1910, In: Művészet, szerk.: Lyka Károly, Bp., 1910. Kilencedik évfolyam, 154. p.

42

szervezésében is jelentékeny részt vállal: a Széchenyi által már siettetett művészeti szövetkezés megvalósításában - melyet Trefort Ágoston 1840-ben hoz létre - jelentős szerepet vállal, majd mivel e szövetkezés egyre inkább osztrák befolyás alá kerül, Barabás csatlakozik a tisztán magyar művek vásárlására alakult, jelenleg is működő Társulathoz. Szmrecsányi előadása minden részletre kiterjedően taglalja Barabás életének és művészetének

elemeit,

a

legnagyobb

elismerés

hangját

ütve

meg

emlékezésében. És még egy emlékezés: augusztus 21-én meghal a kor egyik legjelentősebb, mégis társtalanul maradt, problémákkal vívódó művésze, Székely Bertalan. Egész életében a hazafiság, a tudatos önművelés hajtja, de mint sok más társa, ő sem tudja feloldani művészetével a kor sajátos ellentmondását, ti. a harmónia és egyensúly hiányát. „…elképzel, konstruál, beállít, azután tanulmányokat, részleteket szerez az elképzeléshez és velük dúsan felszerelve, megrakva felépíti a képet.”47 – írja 1911-ben megrendezett kiállítása kapcsán Lengyel Géza. És hozzáteszi: nagyságát és tehetségét elvitathatatlanná teszi ugyan e tárlat, de nem a történelmi festményeknek köszönhetően. „Ezekről ma nem lehet egyebet mondani, mint hogy a tizenkilencedik század közepén oly megszokott, pompás kvalitásokkal ékes tévedések közé sorolhatók. A kor, a politikával telített idő ilyeneket követelt és Székely csak sokkal később, élete vége felé fejezte ki elég pregnánsan, hogy a monumentális piktura meg nem elégedhetik a történelmi képek szűk fogalmával. … Ma, hiába akarunk mást elhitetni magunkkal, csak képeket látunk ezekben a vásznakban. Deklamálásuk külön, politikai lelkesítő erővel csak a hatvanas években rendelkezhetett.”48 Történelmi kompozíciói mellett ( II. Lajos holttestének megtalálása, Egri nők) számtalan vázlatot és részlettanulmányt készít, monumentális falképei (Operaház, Vajdahunyad vára, pécsi székesegyház) már a szecesszió nyitányai. 47 48

LENGYEL Géza: Székely Bertalan, in: Nyugat, 1911. IV/4. szám, 326. p. i.m. 327.p.

43

Markánsan mutatják a festő önálló, külön világát ezek a képek; minden részlet háttérbe vonul. Utolsó művei már arról tanúskodnak, hogy teljesen megszabadul az akadémiai súlyos színek és kötöttség alól, természetesek és pátoszmentesek ezek a képek (Táncosnő, Kisfiú vajas kenyérrel). Művészete összegzi a Munkácsyt megelőző festészet minden tendenciáját. Életműve mégis torzóban maradt.

44

Az architektúra modernizálása

Nemcsak a festészetben, hanem az építészetben is megkezdődik a 70-es évektől a régi korok stílusával való „leszámolás” és a klasszikus művészetek elvi inspirációja alapján új elméleteknek a létrehozása. Az egyszerűség, a szigorú anyagszerűség és az építészeti formák szerkezetből való eredeztetése mentén haladnak az új stílust alkalmazó építészek. Azzal, hogy az anyagmegtakarítás hangsúlyt kap, eltűnnek az épületekről a pillérek, állati- és növényi domborművek, oszlopok, helyüket a karcsú és elegáns megmunkálás veszi át. Megszűnik az évszázadokon keresztül oly divatos kívülről befelé történő építkezés. Most fontossá válik a belső praktikusság és kényelem, a ház egészséges, derült életre való, ezért lényegtelenné válnak a külsőségek, a tornyocskák, a lovagvárakra emlékeztető otthonok, melyek csupán csak funkciójukat nem voltak képesek betölteni. Leginkább a családi házak és villák építésénél találják el építészeink a belső és külső tökéletes harmóniáját, a bérházak terén még nem mindig. A lakóházak lakásai között mind méretben, mind elhelyezkedésük, mind komfortjuk tekintetében nagy volt a különbség. Az akár palotának is beillő, egymásba nyíló szobákkal kialakított, egész emeleteket elfoglaló lakások mellett ott találjuk a penészszagú, túlzsúfolt, szűk tömegszállásokat is, amelyek leginkább a hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedik kerületben voltak fellelhetők. „Ezek a bérházak, hiányosságaik ellenére, nem holmi rozoga építmények voltak. A spekulánsok, az építők és a vállalkozók nem térhettek el a Közmunkatanács szabványaitól. Ezek voltak a legszigorúbb építési szabványok Európában. Pontosan meghatározták a telkek legkisebb és legnagyobb méretét, a bemélyedések és a házak magasságát; nem engedélyeztek semmiféle kivételt. Ennek következtében az új épületek között nemigen akadt ötemeletesnél

45

magasabb. … illett rá a közhely (ti. Budapestre), főként Budáról nézve, hogy: házak tengere.”49 Európában már nemcsak a magánházak, hanem a középületek, múzeumok, iskolák, sőt a kereskedő világ árucsarnokai is a belső és külső tér harmóniájában épülnek. Ott már alkalmazzák a modern építészet egy új anyagát, a vasat is, melyről a századelőn már elfogadott nézet, hogy alkalmas művészi célok megvalósítására (korábban hosszas vita folyt erről). Kővel kombinálva monumentális épületeket, pl. pályaudvarokat, múzeumokat építenek belőle, artisztikus hatást érve el. Az újítás nem marad el itthon sem, sőt már a templomépítészet terén is érvényesül: a Szent Imre templomépítő bizottság - hasonlóan a bécsi ordinariátushoz - kijelentette, hogy a katolikus egyház mindig is tiszteletben tartotta a stílusbeli szabadságot, tehát a pályázók élhetnek vele (éltek is a lehetőséggel). Már a századelőn eltűnőben volt Budapest utcáinak vonzó jellegzetessége: a cégér. „Az immár letűnő évszázad egykori szokásának maradványai, a gyakran csinos és dús képzelettel megalkotott kovácsoltvas vagy aranyozott cégérek meglehetősen élénkítették az utcaképet, kivált a Belvárosban, a Várhegyen és a Vízivárosban. Ezekben a szűk kis utcákban nemcsak a különféle boltok helyét jelezték, hanem szép, egyéni régimódi és hívogató hangulatot kölcsönöztek környezetüknek. … Manapság egyetlen utca van csupán Európában, amely a városatyák döntése szerint őrzi a régi cégéreket. Ez a Getreidegasse Salzburgban. De Salzburg végtére is tizennyolcadik századi város, nem tizenkilencedik századi, mint Budapest.”50 Budapest már a századelőn kivívta néhány világhírű várostervező és építész elismerését. A német Stuebben Stadtebau című könyvében (1907) mintavárosnak nevezte a fővárost. 1901-ben az Egyesült Államok kormánya bizottságot hozott létre, hogy tanulmányozzák Washington város tervezésének 49 50

John LUKACS: Budapest, 1900 A város és kultúrája, Európa Kiadó, Bp., 1991., 63. p. John LUKACS: Budapest, 1900 A város és kultúrája, Európa Kiadó, Bp., 1991., 66. p.

46

módozatait. A bizottság hat európai várost látogatott meg: az egyik Budapest volt. Ugyan még építészetének modernsége 1900-ban elmarad Bécs, Berlin, Párizs, Brüsszel mögött, ahol már a Jugendstil és a szecesszió alkotói dolgoznak, de 1910-11-ben Budapest mellékutcáiban Lajta Béla és Kós Károly tervei alapján már megépülnek az első igazán modern épületek is.51 Az iparművészetben is irányadóvá vált a puritánság, a használhatóságra és szerkezeti tisztaságra való törekvés. A bútorgyártás területén is előfordul már, hogy a bútor tervezését művészekre bízzák, akik szívesen fordulnak a biedermeier szerkezeti szabályainak ill. a népies művészet formagazdagságának felhasználása felé.52

51

John LUKACS: Budapest, 1900 A város és kultúrája, Európa Kiadó, Bp., 1991. FIEBER Hernik: A modern művészet fény és árnyoldalai, In: Művészet, szerk.: Lyka Károly, Bp., 1910. Kilencedik évfolyam, 366-381. p. 52

47

Dilemma: művészet-e a fényképezés?

A fénnyel való játék paralel az ecsettel, márvánnyal, bronzzal és a fával való munkálkodásnak. Nem kérdés tehát, művészet-e a fotózás. Nem szabad kategorizálni a művészetet, hiszen minden, ahol a lélek és a képzelőerő jelen van: művészet. A sejtelmek, a hangulatok, az érzések, hol ködös, hol tiszta kifejezői a műalkotások, és mivel a fénykép ugyanezt a pillanatnyi érzést rögzíti, művészet kell, hogy legyen. „A festő ecsettel, a fényképész fénnyel ír – életet. A különbség csak annyi, hogy az előbbi a lelkén, az utóbbi a gépén szűri át az életet, mielőtt megírná.”53

Nincs igaza tehát Alexander Bernátnak, amikor A

művészeti nevelésről írott könyvében éles határt húz a festészet és a fényképezés közé azzal, hogy a festő életet, míg a fényképész csupán csak képet ad. Egy ecset sem jelent többet önmagánál, ha nincs mögötte egy művész, aki életet lehel belé, és ugyanez érvényes a fényképezőgépre is. És kizárólag ebben az értelemben beszélhetünk a fényképészetről, mint művészetről, mert hiszen a hétköznapok és a hétköznapi arcok megörökítése is csupán akkor válik a fény művészetévé, ha a gép mögött egy művész áll. „Valahányszor olyasvalakivel vitatkozom a fényképezésről, aki nem akarja a fotoművészet létjogosultságát elismerni, önkénytelenül is lelki szemeim elé tárul egy Lenbach-kép. A halhatatlan mester egy képe, Murillo Madonnájának másolata. Bár nem eredeti mű, a képnek mégis kettős értéke van. Csodálattal eltelve szemléljük benne Murilló csodás művészetét, szivet-lelket eltöltő áhitatát, de ugyanakkor bámulva dicsőítjük a másoló lángeszét is, aki a másolatban oly megrázó erővel tudta elénk tárni a maga érzelmeit; azokat az érzéseket, amelyeket az eredeti kép szemlélete benne felkeltett.”54 Ugyanezt 53 54

AMBRÓZY Ágoston: Fénysugár a művészetben, in: Élet, 1910. április 10. 496.p. FARKAS László Lőrincz: A fotoművészet fejlődése, in: Élet, 1910. május 22. 671.p.

48

teszi a fényképész is: úgy tud a fény segítségével képet létrehozni, hogy abban benne van a kép valóságán kívül a maga művészete, a lelke. Létéről, értékéről vitatkozni azért is értelmetlen, mert a legszigorúbb műkritikusok is elismerték egy új művészeti ágként azzal, hogy 1909-ben a drezdai

udvari

képtár

felvette

grafikai

osztályába

a

fotóművészetet,

demonstrálva ezzel visszavonhatatlan voltát a művészeti ágak között. A Műcsarnokban májusban megnyílt nemzetközi fényképkiállítás azt az utat volt hivatott bemutatni, amelyet a művészi értékű fényképezés ez idáig megtett. Ez az út az 1860-as évekig nyúlik vissza, amikor is az eszközök és a technika leegyszerűsítésével, korszerűsítésével sokak számára hozzáférhetővé vált a fényképezés. Azonban nem a művészeti törekvések voltak eztán az irányadók, hanem két típusa alakult ki a fotózásnak: az egyik az amatőr, aki haszontalan műkedvelővé vált, csak idejét és pénzét pazarolta e tevékenységre, a másik a hivatalos fényképész, aki olyan mesterkélt torzképeket hozott létre, melyekből a retusálás és a sablonos pózokban való ábrázolás révén hiányzott minden élet. A közönség később tiltakozott e torzítások miatt és követelte a természetességet. És meglett az eredmény: a század végén néhány amatőr fotós fellázadt, és meghirdette az új irányt, a visszatérést a naturálishoz. Néhányan közülük a retusálást, a javítást is elvetették, hiszen – mint mondták – a természetben minden egyszerű és tiszta, a fotográfus egyetlen feladata megtalálni azt az időt és helyet, amikor és ahol a legszebben tudja visszaadni a kép ezt a harmóniát. Újításuk nem mindenhol talált pozitív visszhangra; fáradhatatlanul szervezték kiállításaikat, előadásaikat, melyekkel megpróbálták legyőzni a közönyt és az ellenségeskedést, és végül győztek. Lassan a hivatásos fényképészek is elfogadták ezen elveket – nem is tehettek mást, a közönségük ezt várta el tőlük -, és bár maradtak közöttük dilettánsok, fokozatosan elterjedt először Angliában, majd Németországban is a természethűség elve. Weimer, Dührkoop, Perscheid, Lichtwark és Loescher talán túlzottan is e naturálist képviselte, a művészi egy kicsit háttérbe szorult. 49

Ezt finomította és a művészi felé közelítette a fotózást az az irány, amelynek célja annak a hangulatnak a szemlélőben való megjelenítése, amelyet a művész érez a kép elkészítésekor. Ez már maga a fotóművészet; az egyéniség megteremtése. Az impresszionista szemlélet vált tehát a fényképezés irányadójává: a művész ne szolgaian másolja a természetet, hanem legyen képes annak a hangulatnak a tiszta visszaadására, amely az ő lelkében rezdül meg és áll össze egy teljes akkorddá. És ezzel együtt a technikai háttér is fejlődött: kifejlesztették a gumminyomást, egy olyan eljárást, melynek segítségével a művész emelheti vagy tompíthatja a részleteket egy ecset segítségével, ezzel támogatva az elérendő képhatás kialakítását. Mint minden újításnak, ennek is azonnal akadtak ellenfelei, és megkezdődött a harc a konzervatívok és a modernek között. Ez utóbbiak, Steichen, Goldensky, Demachy, Puyo és a többiek, műtárlatokon, az irodalomban, előadásokon, gyakran a gúny eszközeit is felhasználva küzdöttek az igazukért, nemhiába. Győztek. Képeik tanúskodnak művészetükről a budapesti, nyári nemzetközi tárlaton, ahol a magyar művészek fotói egyenrangú műalkotásként sorakoznak mellettük. A fotográfia lehetőség a festő számára jelentéktelennek, vonalakkal és színekkel háttérbe szorított részletek bemutatására, hiszen a gép előtt nem marad rejtve semmi, minden apróság jelen lesz a képen, így a valóság a maga tisztaságában és egyszerűségében jelenik meg, mégis meghagyja a szemlélőnek a saját szubjektuma alapján való hangsúlyozást, annak meglátását az egészből, ami az ő adott élethelyzetében és világában az adott pillanatban jelentőséggel bír. A fotóművészet néhány évtizedes történetének aspektusai magukban foglalják mindazokat a momentumokat, amelyeket a képzőművészet ágai több évszázad alatt tettek meg. És a fejlődés igazán még csak most kezdődik: a század elején még csak kérdésként felmerülő lehetőségek, mint a színek ill. a mozgás megjelenítése a fotókon ma már valóság, és úgy tűnik, a digitalizálás révén nincs megállás a fejlődésben, a legmerészebb álmok is valóra válnak. 50

A színház kétségkívül igen furcsa hely. Olyan, mint a nagyítóüveg, vagy mint a kicsinyítő lencse. Kis világ, ezért nem sok kell ahhoz, hogy jelentéktelen is legyen. (Peter Brook)

Színház és filmszínház

A nemzeti teátrum

Budapest legelső színháza hivatalosan és értékét tekintve is a Nemzeti Színház. Két évvel ezelőtt - 1908-ban - veszi át a direktori széket Tóth Imre, kinevezi főrendezőnek Hevesi Sándort, szerződteti Csathó Kálmánt rendezőnek, átköltözik a Blaha Lujza téri Népszínház épületébe55 (ez igazi csapás volt számára) és csendesen megkezdi annak a válság-állapotnak a felszámolását, melyet az előző igazgató, Somló Sándor vezetése alatt élt meg a színház, anyagilag és értékét tekintve egyaránt. Somló idejében ugyanis az állami támogatás ugyan évről-évre nőtt, de ezzel együtt –érthetetlen módon - nőtt a deficit is. Az előadások felkészületlen színészek és ütött-kopott díszletek között 55

A főváros által átalakított Népszínház-Vígopera épületébe költöztetik át a Nemzetit, és 1910-ben tervpályázatot írnak ki az új Nemzeti Színház megépítésére. Azonban nincs pontos elképzelés arról, hogy milyen feladatokat kell betöltenie egy modern „állami” színháznak, milyen technikai lehetőségekkel kell élnie. Az állam azzal, hogy terv-pályázatot ír ki, még nem oldotta meg ezeket a kérdéseket. „Tisztelet és becsület a magyar építő-művészeknek –írja Relle Pál a Renaissance-ban (1910.VIII/10. 659.p.), de én nem tartom őket autentikusnak arra nézve, hogy erre a kérdésre ők adják meg a feleletet. … Az új Nemzeti Színház nemcsak architektónikus feladatok megoldását involválja, hanem képzőművészeti, irodalmi, mindent egyben: kulturális kérdések megoldását is.” A Széchenyi indítványára (A magyar játékszínről c.1832-es röpirata), a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán álló, 1840-től Nemzeti Színházként működő épületet 1913-ban lebontják. A Népszínházban 1964-ig működik a Nemzeti, amikor a metró építésére hivatkozva lebontásáról döntenek. 1965. április 23-án az épületet felrobbantják. Ekkor a Thália Színházba költözik a társulat, majd 1966-ban a Hevesi Sándor térre, a Magyar Színház épületébe. Az új Nemzeti Színház a Duna partján, 2002. március 15-én nyitotta meg kapuit. Elkészültére nemzeti jelképpé vált.

51

folytak, melynek egyenes következménye volt a közönség elpártolása. Az addig hű nézők értetlenül álltak a darab-választások előtt is, melyekben nyoma sem volt irodalmiságnak. A külföldi előadások melodrámák voltak, és a magyar daraboknál sem az érték döntött, hanem az írók befolyása, a dilettantizmus. Két év alatt azonban Tóth Imre és csapata visszahódítja a közönséget és a sajtót egyaránt. A könnyű darabok mellett a közönség Bernard Shaw, a Sári bíró, A Nagyasszony, a Faust előadásaira is kíváncsi, így a következő évadban már elkezdődik az igazi művészi munka: klasszikusokat játszanak, állandósítják Ibsent, és Hebbel is felkerül a repertoárba. A darab-választásokat nyilván jelentősen befolyásolta Hevesi jelenléte is, akinek talán legnagyobb érdeme a színházi konvenciók paktumoktól és koncoktól való megszabadítása, a modern magyar színjátszás megteremtése. Már korábbi rendezései is a klasszikus darabok modern rendezéseinek kísérleteit mutatták, a különböző színházi elvek gyakorlati meg(be)mutatása a célja. Ezért sok kritika éri, de mind rendezéseivel, mind tanulmányköteteivel kitart álláspontja mellett az elkövetkezendőekben.56 Ezzel együtt meg kell említenünk a sajtóban folyó hadakozást is, ami az új társulat darab választásai körül zajlik. Az igazgató mellé osztott „drámabírálóbizottság” - amely a darabok kiválasztására hivatott - döntését felülbírálva, Tóth Imre visszautasít tíz magyar darabot. A Renaissance ezért egyenesen azzal vádolja, hogy ezt azért teszi, mert Hevesi Bernard Shaw-t fordít, és ezzel akarja pénzhez juttatni főrendezőjét.57 A sajtóban folyó vita heves, de a döntés már megszületett. A „drámabíráló-bizottság” alul maradt. A Nemzeti az irányadó: „olyan… mint a tehervonat, nem vágtat életveszélyes sebességgel, hanem lassú, egyenletes menetsebességgel kocog a 56

A színjátszás művészete és Az előadás művészete című írásaiban ír erről részletesen. Szerinte a színészet feladata nem más, mint az emberi hang felhasználásával minél többféle és többféleképpen árnyalt érzést és indulatot kifejezni. Az 1910-ben megjelent könyvek alapján erre a legalkalmasabb hang a mellből képzett középhang, szemben a fejhanggal. Ezzel felülemelkedik és gyakorlati válasszal szolgál, az ez időben oly élessé váló elméleti vitára, melyet a színpadi naturalizmus gerjeszt: a természet utánzása vagy a természeten való felülemelkedés a színészet célja? Hevesi válasza: minél több érzést és hangulatot kell a színésznek kifejeznie, és ezt a hangképzéssel teheti meg a leghatékonyabban. 57 M-s P-i: Nemzeti Színház, in: Renaissance, 1910. V/10., 86.p.

52

maga útján. De modern mai árút visz magával és akárhogyan, de elöre megy, de cél felé tart. Lassan, de biztosan. Nincsenek nagy előrelendülései, de nagy zökkenői sincsenek. Nem csinál forradalmat, de nem is konzervatív. Inkább langyos fürdő, mint uszoda. Versenyek rendezésére nem alkalmas, de csendes, békés üdülésre nagyon jó. És kívánhatunk-e többet állami színháztól?”58 „Ami a repertoiret illeti a Nemzeti Színház többé-kevésbé ugyanazt nyújtja mint a bécsi Burg, vagy a berlini udvari színház. Hibául legfölebb a honi utolsó dilettánsok darabjainak illetlen és szemérmetlenül gyakori feltálalását lehet megemlíteni.”59 A Vígszínház és a Magyar Színház is igyekszik állandó közönséget szerezni a könnyed és az igazán irodalmi értékű darabok kínálatával, de a játékrendjük nem mutat olyan egységet, mint a Nemzetié. A darabokkal való ökonomizálás legalább annyira fontos, mint a jelenetezés a darabokban. És ezt nem tartják be olyan következetesen, mint a Nemzeti. A sajtó figyelemmel kíséri az európai színházak repertoárját is, leginkább a berlini újításokról, az eddig nem játszott Strindberg és Wedekind darabokról informál.

58 59

RELLE Pál: Pesti szezónok (Színházi jegyzetek), in: Renaissance, 1910. VIII/25. 764.p. HATVANY Lajos: Indulás, in: Nyugat, 1909. II/10. szám, 557.p.

53

Az előadásokról

A kérdés örök: miért van szüksége az embernek a színházra, miért szereti végig nézni és izgulni egy-egy lélek drámáját vagy nevetség tárgyává vált élethelyzetét? Mert sűrítve és élesebb kontúrokkal megvilágítva, egyenesebb úton vezérelt és logikával átszőtt mindaz, amit lát, mint a valóságban. Mert a színpadon látott helyzetekre gyorsabban tud megoldást találni, mint saját élete problémáira, és ez megnyugvással tölti el, de az is előfordulhat, hogy éppen az előtte megelevenedő világ döbbenti rá eddig járt útjának hamisságára, és egy jól megjelenített jellem, saját hazug valójára. Szembesülés: tőlem távoli problémák élesen, reflektorok fényében táncolva tesznek tönkre embereket és emelnek a magasba másokat, mely által saját világom is átértékelődik: jobbnak vagy rosszabbnak ítélem meg helyzetemet. A dráma egyetlen találkozásba, egyetlen párbeszédbe sűrít egy egész történést. A lelkek mögötti tartalmak és az őket mozgató erők csak sejthetők a háttérben, mégis súlyos kauzalitás húzódik meg minden történés mögött. Mindennapjaink lüktetését várjuk vissza a színpadon felgyorsulva és jól hallhatóan, a régi és az új daraboktól egyaránt. És ez a „maira” való fordítása és értelmezése a régmúlt darabjainak, a folyamatos, kortól és gondolkodástól függő interpretáció minden művészeti ág sajátja, így a színházé is, 1910-ben és most is. Megítélése is változik, és talán ettől fontosabb: szubjektív. A színház jellegéből adódóan magában hordozza a részletek: a játék, a díszlet, az effektek együttes és külön-külön történő értékelését, amelyek - mégis - csak összességükben képesek lecsapódni a nézőben. A darab ismeretében azonban kiemelkedő szerep jut a színészi játéknak. Van valamilyen elvárásunk vele szemben, hiszen magunkban már kialakult egy jellemkép, elképzeltük őt kedvesnek, otrombának jónak vagy gonosznak, és elvárjuk a színészi játéktól ennek megjelenítését mimikában, gesztusokban, 54

testbeszédben. Ha nem tetszik, hát elmondjuk: mint ahogy teszi ezt Fenyő Miksa is a Nyugat hasábjain Szomory Dezső Mária Teréziáról szóló, A Nagyasszony című darabjáról, mely a Nemzeti Színház bemutatója után jelenik meg könyv formában. Az előadás csaknem mindenben követi a szerző előírásait: a háttérben összeolvadó események és szereplők előtt művészi tudatossággal bontakozik ki a nagyasszony alakja, egy nemes asszony egyénisége. „Csak Jászai Mari játékát kifogásoljuk. Széles gesztusok helyett – melyeknek pathosától a szépség nem mindig vitatható el – emberiesítést szerettünk volna. … Szeretetreméltóságot.”60 A Huszadik Században is elmarasztaló kritika jelenik meg a darabról: leginkább korabeli képsorozatot látunk a színpadon, amely mégis tetszését váltja ki a közönségnek. Ennek oka csak a rendező és a szabó munkája, a jelmezek lenyűgözik a nézőt.61 A Júlia kisasszonyban Földes Dezső, aki a nagyravágyó és komisz inast játszotta Strindberg darabjában oly kitűnő volt, „hogy úgy figyeltük a darabot, mintha először olvasnók”62- írja Karinthy. És ott van Forrai Róza. Füst Milán egy finom porcelánbabához hasonlítja, akiben már szinte kék vér csörgedez, életre kel, s egyre gyorsuló beszéde elárulja, nem más ő, mint házsártos nemzetes asszony, majd szenvedély lágyítja hangját és egy szende, szép szüzet ismerünk fel benne, majd rájövünk, mindez álmodozás, hiszen „színházban vagy és Forrai Róza játszik. Színházban vagy és ha sírni és nevetni hallod, szívesen álmodozol: ez művészet.”63 Az év egyik legnagyobb visszhangot kiváltó hírhedt darabja Edmond Rostand Chantecler-je. Szenzációként él az európai sajtóban, világreklám szárnyain jut el hozzánk, és „amíg csak tartalmáról értesültünk külföldi lapokból, amíg csak vázlatokat, rajzokat, fényképeket láttunk színpadi kiviteléről, addig lelkesedtünk érte, addig csodálatos finomságokkal teli poétai 60

FENYŐ Miksa: A nagyasszony, in: Nyugat, 1910. III/4.szám 269.p. v.g.: Színház, in:Huszadik Század, 141.kötet, 399. szám 62 KARINTHY Frigyes: Kamaraest az Urániában, in: Nyugat, 1910. III/4.szám 269.p. 63 FÜST Milán: Forrai Róza, in: Nyugat, 1910.III/7.szám 486.p. 61

55

munkának, rendkívüli nehézségekkel bírkózó, de erős illúziót keltő színpadi produkciónak tartottuk.”64 A szövegkönyv elolvasása után azonban kétségek merülnek fel a kritikusokban annak előadhatósága miatt. Majd a gyanú igazolódik: a párizsi Port-Saint-Martin színház által szervezett francia társulat előadja a darabot a Magyar Színházban és a közönség nagyot csalódik. Az előadás első pár percében leköti a nézőt a színpadkép, az ember-nagyságú állatjelmezek látványa, de amint elszáll a szokatlanság varázsa, egyszerre előbukkan a darab előadhatatlanságának rideg valósága. A jelmezeket jobban megnézve kiviláglik azok kopott és a realitástól elütő volta, egyre jobban hiányoznak az emberi gesztusok és az előadás egyre unalmasabb és sivárabb lesz. Ady két kritikát ír a darabról, az elsőt, a Nyugat hevessége miatt – ki sem adja. Ez a megjelent második Ady bevallása szerint indulatait tekintve mit sem különbözik az elsőtől, mert olyan rossz a mű, hogy „szeretné az ember amúgy istenigazában megrázni, de meg sem lehet fogni. … Olyan üres, semmi a Chantecler, mondom újból, hogy se fogni, se ütni nem lehet alaposan rajta, s az ember elámul az emberi hiszékenység és szamárság nagyságán, terjedelmén.”65 Sokan a színpad La Fontaine-jének tartják a szerzőt, de Ady szerint „még csak modern bábjátékosnak is elvtelen és gyönge.” Mint szimbolikus dráma sem állja meg a helyét, hiszen eldönthetetlen, mit szimbolizál: Franciaországot, a szerelmet, a fatalitást, a becsületes férfit? És az előadás: tódul a tömeg az állat-kosztümökbe öltözött színész-hírességek csodálatára, és már csak a teremben válik világossá: értelmetlen és üres szójátékok egyvelege az, amelyre a szenzáció becsábította őket a nézőtérre. „A színészek olyan rosszak, hogy szinte becsületeseknek és talentumosoknak kell elképzelnünk őket s egy-két szinészt ki kellene fütyölni, mert jól játszák szerepeiket, tehát ők is valószinűleg rosszhiszeműek. Nincs ebben a darabban se természet, se menthető, se együgyű formát mentő, nagyobbszerű szimbolizmus, 64 65

FLACCUS: A Chantecler Budapesten, in: Élet, 1910. április 17., 531.p. ADY Endre: Strófák a Chanteclerről, in: Nyugat, 1910. III/8.szám 563.p.

56

se igazság, se hazugság, nincs ebben semmi.”

66

Egyetlen jó kritikát találtam az

előadásról A Hét hasábjain, melyben a francia nyelv apoteózisának tartják a darabot, és a baromfiudvar formálta szimbólumok, a sznobság, az ostobaság, a szkepticizmus s is értelmet nyernek .67 A Nemzetiben megjelenített Faust már nagyobb sikert arat, bár maga a költemény nagyságánál fogva nehezen teszi lehetővé a színpadi feldolgozást. Mivel csak vasmarokkal lehet összefogni úgy a művet, hogy annak transzcendens elemei kiemelkedjenek és megpróbálják érzékeltetni mély tragikumának valóságát, nagy rendezői és színészi kihívást jelent. Ennek jegyében csak bizonyos részletek sikerültek a mű nagyságához méltóan: így a börtön-jelenet, „Margit templomi jelenete, a világ e leghatalmasabb és legszivettépőbb tragikus epizódja a színpad ábrázolásában szintén sikerültnek mondható … Teljesen elhibázottnak tartom azonban a tavaszi séta díszleteit … Tavaszi napsugárról, levegőről, élénkségről szó sincs.”68 –véli Füst Milán. A színészek szavalnak, a dikció kitűnő, de meggyőző erő, őszinteség és közvetlenség nélküli Odry Árpád és Várady Aranka játéka. Az erő és a belső izgalom, a pátosz hiányzik minden szereplőből. De nem hiányzik a Reinhardt rendezte darabokból: az Akárki befejezése után a közönség némán ülve maradt, várva a végkifejletre, és Jób Dániel vígszínházi rendezőnek kellett tájékoztatni a nézőket arról, hogy nyugodtan hazamehetnek és elfogyaszthatják szeretteik körében a vacsorájukat, hiszen a darabnak vége; a Judith utolsó felvonása előtt azonban fordítva történt mindez, hiszen a közönség befejezettnek vélte a darabot, és csak egy hangos figyelmeztetés segített abban, hogy az utolsó felvonásnak is részesei lettek, és nem hagyták el végleg a színházat. Reinhardt korhű akart lenni, ezért túlságosan is a maszkok és a ruházat találó voltára, a keletien nyugodt és kezdetlegesen szögletes gesztusokra, egyszóval a Bibliára és a külsőségekre ügyelt, „pedig 66

i.m.565.p. B-d:Chantecler, in: A hét, XXI: évf.,8/1041.szám, 126.p. 68 FÜST Milán: Faust a Nemzeti Színházban, in: Nyugat, 1910, III/8.szám 566. p. 67

57

Hebbel sohasem törekedett ilyesmire, hanem, mint itt is világos és mint maga is mondja egy, a hagyatékban talált följegyzésben, a két nem között fennálló ősi pört akarta rajzolni, a különbséget a valóságos cselekvés és a puszta magátösztökélés között.”69 A közönség bele-belezavarodott szerepébe: a Makrancos hölgy után, még azok sem tudták eldönteni, lesz-e utójáték, akik megelégedéssel fogadták az előjáték megfelelő jogaiba való visszahelyezését. Még azon is vita támadt, hogy az utójáték nem epilóg-e, és ha van egyáltalán végjáték, azt Shakespeare vagy a németek költötték hozzá a darabhoz? „Reinhardt előadásait az idén is nagy közönség látogatta és éppen az a közönség, aki szereti az amatőrt játszani. Ez a közönség a legkevésbé se türelmes és így aligha fogja megbocsátani Reinhardtnak, hogy Reinhardt őt az idén minduntalan zavarba ejtette.”70 És valahogy megérezte ezt a mester, hiszen budapesti vendégszereplése alatt folyton magyarázkodott: darabjai félsikert arattak, rendezői ötleteinek több volt a bírálója mint elismerője, mégis kitűnő emberként csak most ismerte meg a főváros: nem a sikerdarabokat vitte színre Magyarországon, hanem tartotta annyira érettnek a hazai közönséget, hogy legújabb kísérleteit mutatta be, vállalva ezzel a kritikát is. Megmutatta, hogy nem a színpadi, hanem az irodalmi hatás fontosabb számára, az írót emeli magasba rendezéseiben. Előadásaiban beszélt még a színdaraboknak élethez való viszonyáról is, a színész feladatairól, szerényen a maga törekvéseiről, és arról, hogy tisztában van azzal a felelősséggel, amely a hivatásában rejlik, végül elismerte, a darab sikere legnagyobb részt az előadó színésztől függ.

„Mindaz,

amit mondott, találó volt és csak őszinte lehetett. Föl kellett fedeznünk benne a jó kritikust is.”71 „Itt jártuknak legjobb emléke Ibsen Kisérteteinek kitünő előadása volt. Itt vannak ők igazán elemökben, a modern élet és polgári környezet feltűntetésében: ez főtárgyuk a jelenkor kiválóbb német színműveinek 69

v.g.: Színház, in:Huszadik Század, 141.kötet, 402. szám, 446.p. AMBRUS Zoltán: Reinhardt, in: Nyugat, 1910. június 16. 848.p. 71 i.m. 850.p. 70

58

is, melyek előadása közben forrt ki e színészek egyénisége és stylusa. Ugyanazon eszközökkel dolgoztak a színpadon, mint Ibsen az irodalomban: keresetlen egyszerűséggel, sokat mondó szűkszavúsággal s az igénytelen részletekből az élet komplexitása szövődött. … Az egész előadásnak érdeme, hogy utána az embernek nem a színészekről volt kedve beszélni, hanem Ibsenről és a darabról. Mert Ibsent adták, nem magukat.”72 George Bernard Shaw megítélése már nem ilyen egyértelmű és egyszerű. Itt már nem a közönség, hanem az irodalmi élet legjava figyeli értetlenül munkáit: Ady a Magyar Színház Orvosok című darabjának őszi bemutatása után boszorkánynak nevezi a szerzőt, csalódás számára a darab, mert korábban egy új művész-típus ősapjának gondolta az írót, és most elkeseredetten mondja: „A Bernard

Shaw

problémájának

egyetlen

megfejtése,

hogy

Shaw

nem

kontinentális ember. Szép, nyugtalan ír-angol, azon országból való, ahol a Galilei-tételt is még ötszáz évig megbotránkoztatva harsoghatja el egy kötekedő, szerelmes ember. De belsőjében Shaw olyan gyermekes, romantikus, közönséges, mint a legdivatosabb angol regény-írónő. Hogy Shaw úr ezt feltünően titkolja s hogy az ellenkezőjét írja le mindennek, amiben titkosan hisz: ez a Shaw-művészet.”73 Szerinte új színházi stílust kellene találni Shaw darabjainak előadásához, melyekben a szimbólumok életre kelnek és ordítanak a színpadon, úgy, mint ahogy a szerző lelkében. „Egy-egy Shaw-darab egyenesen a rendezésért van írva. Az emberek mellékesek, a történés pláne alacsony számítás, de ahogy az emberek fölvonulnak, megállanak, elmennek, jönnek, szólnak, látszanak: ebben minden volt, levő és vajudó világnézletek találkoznak.”74 Ady szerint az első húsz percre tud csak odafigyelni a néző, a maradék részt Molnár Ferenc sokkal jobban meg tudta volna írni. A rendezésről cinikusan jegyzi meg, hogy megértette Shaw üzenetét, vagyis, hogy a színészeknek nem sok szerep jut, többet mondanak tőlük a beállítások. 72

v.g.: Színház, in:Huszadik Század, 141.kötet, 402. szám, 448.p. ADY Endre: Shaw Bernat: „The doctor’s dilemma” A Magyar Színház bemutatója, in: Nyugat, 1910. III/ 19. szám 1393.p. 74 u.o. 73

59

Ennek megfelelően játszottak, kivéve Sebestyén Gézát, aki az egyetlen a színpadon, aki „igazán tudja mit csinál”75. „Ez a póz, amiben Shaw Bernát elénk áll, a fölény póza – Shaw Bernátnak nincs humora és szatírája sincs - Shaw Bernátnak csak fölénye van. Fölülkerekedni minden szuggeszciónak, éberen és ruganyosan: nem módszer ez nála, hanem cél.”76 - vallja Karinthy, miközben Márkus László rendezését, Gombaszögi Frida és Sebestyén játékát dicséri. A Nemzeti Színház Schönherr darabját, A föld címűt tűzte műsorára októberben, de rossz volt a darabválasztás – mondja Fenyő Miksa.77 A parasztábrázolás semmitmondó, nem tudja kifejezni a földhöz való ragaszkodás tragikumát, nincs benne semmi

viharos, szenvedélyes, sorsfordító, csupán

néhány jól sikerült kép, mely megőrződik a nézőben. Ilyen pl.aza jelenet, amikor az öreg paraszt saját koporsója készítéséhez méretet rendel az asztalostól, hiszen megrúgta a lova, készül a halálra, vagy amikor a tavasszal együtt ő is ébredezni kezd, meggyógyul, és a szoba felmelegítésére felaprítja a koporsót és tüzet rak a kályhában. Mintha kimerevített piktúrák sorát nézné végig a közönség, nem új, de nem is erő nélkül való képekét. Ott rejlik a szerzőben a „vihart csináló garabonciás”, de ennek kifejlődését meg kellene várni a színházi bemutatóknak. A Vígszínház egy eleganciától és semmit-mondástól csöpögő darabot, a Beulemans kisasszony házassága című Fonson és Wichelen művet mutatja be – sikerrel. Úgy tűnik, mondja Fenyő Miksa, az új polgári vígjáték értő fülekre talál a magyar közönség soraiban, pedig „minden egyszerű a laposságig”.78 És a közönség mégis tapsol, mosolyog, a színház igazgatók legnagyobb örömére. Volt ezzel egy időben egy másik „izzó” színházi előadás is: Farkas Pál három felvonásosát, a Ghiberti grófot, egy az olaszok egységért és szabadságért folytatott

küzdelmét

bemutató

darabot

75

játszottak

a

Nemzetiben.

i.m. 1394.p. KARINTHY Frigyes: Shaw Bernat: The doctor’s dilemma” A Magyar Színház bemutatója, in: Nyugat, 1910. III/ 19. szám 1395.p. 77 FENYŐ Miksa: Színdarabokról, in: Nyugat, 1910. III/20.szám 1469.p. 78 i.m. 1470.p. 76

60

„Differenciálódott darab… Az író Farkas maga soha meg nem írta. Társul vette maga mellé a történettudós és tüzérönkéntes - naplója Farkast. … Neki köszönhetjük az emelkedett hangú befejezést. A színészek - nem tudom miért szörnyen unták a darabot. Csak Paulay Erzsit érdekelte. Úgy kell neki.”

79

Egy

valaki, a nézőtéren ülő San Giuliano márki azonban elégedetten figyelte a hazájáról szóló pozitív meg(ki)nyilatkozást. És még egy rossz előadás: a francia Guiraud Tolsztoj Anna Karenináját drámává szabdalta, és ezt mutatta be a Magyar Színház, szegényesen, semmitmondóan, a kifejezés legközönségesebb eszközeivel. Charme nélküli, Tolsztojhoz és regényéhez méltatlan volt a megjelenítés.80 Örök téma: egy negyvenéves férfi és egy tizennyolc éves lány szerelme. De Henry Bataille A balga szűz című darabjában úgy jelenik meg e szerelemi história, hogy öt év múlva számtalan más darabbal fogjuk összetéveszteni, tíz év múlva pedig már a szerzőre sem fogunk emlékezni –mondja Ignotus a Nemzeti októberi előadásáról.

81

Egyhangú szócsaták, helyzetismétlődések végtelen sora,

amit csak halálos fáradtsággal tud a néző végig követni. Az örök téma „maira” való átültetéséből – mely nyilvánvaló célja volt az írónak – csupán csak a lányt játszó Paulay Erzsi éreztetett egy keveset, főleg a darab elején. A III. Richard körüli értelmezési vitákat maga mögött hagyja a Nemzeti direktora, aki Gloster herceg történetét a nemes tradíciók és az egyéni mélység szépségében tárja a nézők elé bemutatva annak minden jellembeli tragikumát és lelkében zajló viharait. Ivánfi Jenő lelkében is végig hömpölyögnek ezek a vad és torz indulatok, a színpadot elönti a vér és a gyilkolás vágya. „Amit e nagy művészünk nyújtott, sokáig felejthetetlen lesz előttünk s egyik legszebb emléke marad a magyar színjátszás történetének. Tóth Imre igazgató rendkívüli művészi rendezésbe foglalta a shakespeare-i drámát s ez valóban ritka s nagyszerű este volt.”82 - írja Szomory Dezső kritikájában. 79

i. m. 1470.p. i.m.1471.p. 81 IGNOTUS: Henry Bataille: A balga szűz (Nemzeti Színház), in: Nyugat, 1910. III/21. szám, 1565.p. 82 SZOMORY Dezső: III. Richard király, in:Nyugat, 1910. III/23.szám 1681.p. 80

61

Egészét tekintve kitűnő év volt az 1910-es a színházi bemutatók tekintetében is. A Nemzeti magára talált, nem viselte meg a színjátszást az elkeserítő költözés kényszere, a klasszikusok és a modern szerzők egyaránt repertoáron voltak, sőt, lassan állandó budapesti vendégként itt volt Reinhardt is. Az éles hangú kritikákat olvasva néha én is a nézőtéren éreztem magam, miközben megelevenedtek előttem a színpad csillámló fényei. De már ott vannak a félelem villámai is: a színház kezd a varieté felé kacsingatni, és úgy tűnik, az emberek hajlandók e komédiásoknak napról napra fizetni a rövidke, semmitmondó előadásokért. Ignotus példaként a londoni Tivolit hozza föl, ahol egy Harry Lauder nevű varieté-színész lép fel esténként, és a londoni grófság megannyi lakója az ő nótáit dúdolja egész nap. Az, amit előad, egy munkásember jelenete, aki heti béréből elcsen néhány garast, miközben kiszámolja feleségének fizetését, semmitmondó. Jó színész, de semmivel sem jobb a többinél. Az a pénz, amit heti hat alkalmi fellépésével megkeres, méltán teszi jókedvűvé, és bizonnyal elhihetjük, ezt nem keresné meg Shakespeare-színészként. És itt egy német példa: a kiváló Shakespeare-színész, Schildkraut - egész Németország szörnyülködik ezen - egyenesen a varieté felé tart, ahol a Sumurun című keleti némajátékban egy púpost alakít. „Soha ez az igazán jó színész annyira hatalmas nem volt, mint itt, ahol a kimondott szó nem kötötte, ahol (hiszen ez tulajdonkép a szinészet) önnön testén, mint valami hangszeren játszhatta el a szerepe melódiáját. Fellélekzett, igen, fellélekzett Schildkraut, ebben a szerepében és Shakespeare után, s a szinész nem elaludt, hanem felébredt, magára talált s a születettsége bátorságát találta meg benne, mikor elhatározta, hogy bretlire lép.”83 Visszaszorul az irodalmi színház, a közönségnek varieté kell, amely áldeszkáira csalja a kitűnő színészeket is – a pénzért.

83

IGNOTUS: A varieté felé, in:Nyugat, 1910. III/19. szám 1380.p.

62

63

„Vannak színházi emberek, akik egészen komolyan panaszolják, hogy a mozi teljesen ki fogja pusztítani a szinházat. Nemcsak művészetbeli hit, hanem ítélőképesség dolgában sem irigylem őket.” (Bárdos Artur) A Mozi84

„Jött, látott és győzött. Ijesztő volt a föllépése. A színházak kulisszái meginogtak. Kultur-smokkok, akik minden színházi produkcióval szemben a kiábrándultság pózába helyezkedtek, egyszerre a fölszabadulás pózában kezdtek maguknak tetszelegni. Végre megszületett az új színház! Az, amely nem szívja ki a modern, a nagyvárosi ember agyvelejét! A színház, amely épen oly sikerrel fogja pótolni a régi szinpadot, mint az ujság az irodalmat.”85 A hírek dokumentatív hitelességét és képekkel való illusztrálását, az ismeretek bővítését, regények és novellák életre keltését, távoli tájak bemutatását, operát, természetes zenével, egyszóval minden addig fel nem lelhetőt várt a közönség a mozitól. Vártak új művészi revelációkat is, a régi művészi tradíciók újraéledését, de mint új művészi lehetőségből nem lett semmi, csupa stilizált művészi kifejezést, fantázia-szülte képeket vittek vászonra, számítva a néző képzelőerejére. „A mozinak nincs meg a stílizált művészi formája. Amit ád, az mindenekelőtt mozgó fénykép, tehát a valóság megdöbbentően tökéletes utánzata, ami egyúttal ellentéte és tagadása minden művészinek. A mozi a legtökéletesebb reprodukálás és a leggyarlóbb kreálás. A legvalódibb s ennélfogva a legművészietlenebb valóság.”86 Semmi mást nem tud visszaadni, pusztán a valóságot. Hevesi elismeri tudományos és ismeretterjesztő voltát, de megjegyzi, 84

Magyarországon 1896-ban, a Lumiére testvérek budapesti látogatása idején forgattak először filmet. Az első magyar dokumentumfilm 1901-ben készült. A játékfilmgyártás 1912-ben indult, az első magyar filmstúdió létrejöttével, de a produkciók sem művészi, sem kereskedelmi szempontból nem voltak sikeresek. 85 HEVESI Sándor: A mozi, in: Élet, 1910. március 27. 429. p. 86 i.m. 430. p.

64

ennek nem sok köze van a művészethez, hiszen a mozi reprodukálni tudja azt is, ami eddig lehetetlen volt és ezáltal egyre távolabb kerül mindentől, ami művészet. (Szemben a fotózással, ahol nagyon is az individum határozza meg a fotót, és a valóság egyéni módon való láttatása a cél.) A színháztól való elkülönülése a terek valós megjelenítésében, a tengerpartok, az erdők, az automobilok ábrázolásában rejlik, de mindez csupán reprodukció, nincs benne semmi egyedi, ezt látjuk a mindennapokban is. „A mozi művészi mérlege úgy áll, hogy itt nem annyira a szinpad egy új fajtájáról, nem is új színházról van szó, hanem egész egyszerűen a mai színházak olcsóbbá tételéről a nagy tömegek számára. A nagy tömegek a kávéjukat cikóriából főzik s a mozi viszonya a szinházakhoz szakasztott a cikória viszonya a kávéhoz.”87 Már indulása után nem sokkal élesen elkülönül a színház a mozitól, bár ezidőben még olcsó szórakoztatásául szolgált a tömegeknek. Akkoriban a színház és mozi viszonyát a fotográfia és a festészet viszonyához, ekkor már lezajlott „peréhez” hasonlítják sokan, így Bárdos Artur is egy 1913-ban megjelent cikkében: „A mozi konkurrenciája, ha átmenetileg ártalmas is a szinháznak, végsőeredményében csak használni fog neki. Ha ki is pusztítja a mai rossz szinházat, annál tökéletesebbé fejleszti és végképen meghatározza értékét a jó szinháznak.”88 Mivel a mozi tökéletesen tudja rögzíteni a valóságot, a hegyeket, a tengert, miközben a színhelyeket is pillanatról-pillanatra tudja változtatni, a színháznak fel kell adnia az ilyen típusú valóság-bemutatással, azonban mindezzel lehetősége nyílik arra, hogy „a valóságnak egy művészi, sajátosan szinpadi fogalmazásával” éljen. Megnyílik az út a stilizáló színpad felé, miközben sokan azt remélik a mozitól, hogy a valóság pontos és hiteles konstatálását választja fő céljául, és művészi ereje a színészi játékban és csak abban rejlik majd.89 87

i.m. 430.p. BÁRDOS Artur: Film-esztétika, in: Nyugat, VI/5. szám, 24-25.p. 89 „Mikor minden a szinész arcának, szemének, kezének játékán fordul meg, mikor a szinész egy egészen leegyszerűsödött, pontos, végső gesztussal minden fontosat kifejez: akkor kapjuk a mozi-drámától a legtöbbet, a 88

65

A gramofon terjedésével egyre életszerűbbé válik a mozi, a mozgókép a színészi előadást, a valóságról készített képek a díszletet pótolják. Érdekes csaknem száz év távlatából látni ennek a folyamatnak a változását. Ma is a tömegek szórakoztatásául szolgál a mozi, nem halt meg, mint művészi kifejezőeszköz is létezik, de az arány a színházba ill. moziba járók között jelentősen felborult. Nem beszélve a jegyek árairól. A filmipar az egyik legnagyobb üzleti forrás, a színészek sokkal inkább a mozihoz, mint a színházhoz köthetők – érthető: csak így válhatnak világhírűvé, itt nincsenek országhatárok -, életük nyitott könyv emberek milliói előtt. Ma már nem mindenki érti, ha egy-egy „színházi” színészről folyik a társalgás, annál inkább egy sikerfilm(sorozat) szereplőjéről, akinek arca folyton mosolyog egy reklám vagy egy bulvárlap címlapján. Elkerülni sem lehet…

leggazdagabbat. Ezért a jó mozi-drámában tulajdonképpen minden a szinésztől, a szinész egyéniségétől függ. Amelyik a leggazdagabb, szinte legsemlegesebb területét hagyja meg a szinésznek, az a legjobb. Minden azon fordul meg, hogy az éppen szóban forgó szinész hogy örül, hogy szenved, hogyan fejez ki örömöt, vagy kétségbeesést. A gazdag egyéniségű szinészre rá kell bízni, csinálja ő maga az adott keretek között a drámát, a drámában a legfontosabbat.” (BÁRDOS A.: i.m. 379. p.)

66

„Az új magyar zenéből egy más, mélyebb gyökerű, elhasználatlan magyarság szűzi tiszta levegője árad, olyan, mint a székely fenyveseké, amelyek közé szorultan megmaradt valami egy, egykor országot átfogó monumentális életáradatból.” (Kodály Zoltán)

A muzsika világa Bevezetés

A századelő zenei élete rendkívül alacsony színvonalon áll. Az oktatásban inkább a műdal, mint a népdal tanításnak van hagyománya, ezért gyakran panaszkodnak arról a polgári iskolák és gimnáziumok tanárai, hogy a legelemibb szintről kell kezdeniük az énektanítást, mert a gyerekek nem ismerik a hangjegyeket. A zenei életben egyre érezhetőbb a nyugtalanság, és annak az igénynek a megjelenése, hogy meg kell oldani a magyar népzene kérdését, vagy legalábbis el kell mozdítani a holtpontról. Az erdélyi Seprődi János szerint itt az ideje a népzene-kutatásnak: „… rá kell vetni magunkat az adatgyűjtés napszámos munkájára… Aki ezt nem veszi észre, az lehet európai hírű zenetudós, de törekvéseinek és eszméinek irányvonala nem esik össze a magyar nemzet törekvéseivel és eszméivel; miért is képtelen felismerni azt az irányt, mely felé ösztönszerűleg, de az elemek erejével megindult a magyar társadalom.”90 És ekkor Bartók Kossuth-szimfóniájának bemutatója felkavarja a magyar közvéleményt: tisztán látszik, hogy egy elementáris erejű lángész lépett a

90

HORVÁTH Zoltán: Magyar századforduló A második reformnemzedék története (1894-1914), II. kiadás , Gondolat, Bp., 1974. 222.p.

67

közönség elé. A londoni bemutató után Bartókot már Toldy Lászlóval, Kálmán Imrével, Radó Elekkel, egyszóval a mesterekkel tartják egyenértékűnek. Két év elteltével Bartók ezt írja Elza húgához: ”Most új tervem van: a magyar népdalok legszebbjeit összegyűjteni, s a lehető legjobb zongorakísérettel mintegy a műdal nívójára emelni. Ez arra volna jó, hogy a külföld ilyen gyűjteményből megismerhesse a magyar népzenét. Jó magyarjainknak ez persze nem való. Ezek irtóznak minden komoly dologtól. Sokkal jobban ízlik nekik a megszokott cigányos slendrián, amelytől minden zenész és minden művelt külföldi világgá fut.”91 És 1906-ban nemcsak az irodalomban, hanem a zenében is egy forradalommal induló új korszak születik: Bartók és Kodály Magyar népdalok énekhangra zongorakísérettel címmel jelentetik meg első közös kiadványukat, melyben tíz Bartók és tíz Kodály harmonizálást publikálnak, az elmúlt év népdalgyűjtési körútjának eredményeit. Kodály ma már klasszikussá lett Előszava a zenei forradalom első megnyilvánulása: „Találnának bár népünk lelkének ezek a sokszor őseredeti megnyilatkozásai fele annyi szeretetre, mint amennyit megérdemelnek. Eltart még soká, míg elfoglalják az őket megillető helyet házi és nyilvános zeneéletünkben. A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naiv és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek szívéhez. A magyar népdal a hangversenytermekben! Különösen hangzik ma még. Hogy egy sorba kerüljön a világirodalom remekeivel és a – külföldi népdallal. De megjön az ideje ennek is.”92 ( A hivatalos Magyarország azonban még évekkel később sem vesz tudomást erről a forradalomról. A Zeneakadémia igazgatója, a zenei élet legnagyobb hatalmassága 1912 végén így vall: „A zeneművészet terén az utolsó tíz év lefolyása alatt szerény véleményem szerint semmiféle olyan jelenség nem merült fel, amelyet a korszakalkotó nagy események közé lehetne iktatni… Mit 91

Bartók Béla levele Elza húgához 1904. december 26. in: Ujfalussy József: Bartók breviárium, 1958., 477-478.p. 92 HORVÁTH Zoltán: i.m. 228.p.

68

várok a jövőtől? Visszatérést a széphez.”93 Mondja ezt akkor, amikor már Dohnányi, Weiner Leó, Bartók és Kodály is tanít a Zeneakadémián, az ő irányítása mellett. Tehát a Duna-völgyi magyar, román és szlovák népzene feltárása nem volt „korszakalkotó nagy esemény” a hivatalos álláspont szerint: a Kisfaludy Társaság, akihez támogatásért fordulnak a gyűjtők éppúgy nem ad pénzt a népi dallamok rendszerezett, Bartók szerint öt-hat kötetesre tervezett művének kiadásához, mint ahogy az állam sem.

93

Mihalovics Ödön karácsonyi nyilatkozata, in: Az Újság, 1912. XII. 25. 29.p.

69

Hangversenyek és visszhangok

Mindezek ellenére hangversenyektől hangos a főváros 1910-ben. És a kritika – bár valóban kezdetlegesnek mondható a századelő zenei kultúrája – meglepő módon, nagyon reálisan érez rá az új zenei tehetségekre, ill. a már ünnepelt szerzők darabjairól is ki meri mondani elmarasztaló véleményét. Az operett nálunk is hódít: a patetikus nagyoperák paródiájaként létrejött műfaj első nagy francia mesterei (Hervé, Offenbach, Lecocq) után Bécs lesz a központ. A bécsi operettet Lehár Ferenc lendíti fel újra. A Víg özvegy már egy új típust mutatott: dallambőség, jókedv, ritmus és szentimentalizmus jellemezte, egyre gazdagabb színpadképpel és kosztümökkel kiegészítve. A Király Színházban januárban bemutatott Luxemburg grófja nagy sikert arat, mégis az előadás után Lehár az opera műfaja felé fordul: A mosoly országa egyik legtöbbet játszott darabja lesz. Az év kezdetén Weiner Leó 6. opusa, G-moll vonóstriója arat nagy sikert egy kamaratársaság hangversenyén, nem sokkal később a berlini Bote cég ki is adja a darabot. Konstrukciójában tiszta, logikus gondolatmenetet követ, mély poézissel telítettek motívumai. „Más munka ez, mint amit Weinertől elvártunk. írja Csáth Géza. Váratlan, nagy fejlődést jelent. Olyan hatalmas, energikus, öntudatos lépés a tökéletes felé, amilyennel csak a legjelentékenyebb tehetségek tudnak meglepni. … A manapság író zeneszerzők közül nem ismerek senkit, akinek a formaérzéke ilyen tökéletes, csalhatatlan lenne, a szónak mozarti és beethoveni értelmében.”94

Csáth a zenetörténet egy most

kialakulóban lévő irányához, az egyszerűségre, a motívumok tisztaságára való törekvéshez hasonlítja az opust, ahol kis zenekarokkal, kisterjedelmű 94

CSÁTH Géza: Weiner Leó – Op.6., in: Nyugat, 1910. III/3. szám 206.p.

70

énekszólamokkal fejezi ki érzéseit a szerző, ahogyan Debussy is tette ezt a Pelleas és Melisande-ban. Radó Aladár azok közé az „új emberek” közé tartozik, akik tágítani fogják a kamarazene kereteit – mondja Bálint Aladár. Magyaros, duhaj melódiával kezdődik a Kemény-koncerten bemutatott vonós ötöse, amely kompozíciójában nem veszít dinamikájából. A formailag erősen kötött első két tétel után szinte feloldódik a darab: „kicsordulnak a mélyből fakadó, bús, nagy melódiák.”95 És folytatva az „új emberek” sorát: Dohnányi Ernő, akit a magyar zenetörténet új fejezeteként tisztelnek 1903-as 2. szimfóniájának bemutatója után, mert úgy vélik –Bartók erősen ellenzi ezt -, hogy a magyar jellegű témák szimfonikus formájú feldolgozását ő teremti meg. A Zeneakadémián február végén mutatják be 19. nagy zenekarra írott opusát, ami azonban elmarasztaló bírálatot kap: „Eleven, geniális alkotás, tele szellemességgel és kedéllyel. A fantázia egyesül benne a humorral. … Faji vonásokat alig találunk benne. És e munkája után éppúgy nem lehet Dohnányit magyarnak nevezni, mint zongoradarabjai után sem. Ő nemzetközi ember, az elmélyedésre nem volt ideje, nyilván sokat kellett utaznia gyorsvonatokon. A gondolkodásmódja, az észjárása nem magyar. … A Suiteje tulajdonképpen csupa mesterkedés és kultúra, de hallgatva elragad és az őszinteség az erő benyomását kelti.96 – vallja Jász Dezső a Nyugatban, egy addigra már ünnepelt zongoraművészről. Később bemutatott, három felvonásos zenés némajátéka is vegyes érzelmeket kavar. Schnitzer drámáját, a Beatrice fátyolát zenésítette meg, azonban jelentős változásokat is tesz a librettón: a reneszánsz kori darab színhelyét és idejét a biedermeier Bécsbe helyezi. „Ebben a csöndesen és szelíden kérődző korban fölötte idegenül hatnak a kis dráma rémességei.”97 Azzal, hogy Dohnányi jelentős szerepet rendel a korfestésnek, és nem csak a cselekménnyel törődik, stílus-zavaró kontrasztot teremt a belső és külső történet 95

BÁLINT Aladár: Radó Aladár –Vonós ötös, in:Nyugat, 1910. III/5. szám 341.p. JÁSZ Dezső: Dohnányi új Suiteje, in:Nyugat, 1910. III/5. szám 343.p. 97 ELEK Artúr: Pierette fátyola Dohnányi Ernő zenés némajátéka, in:Nyugat, III/11.szám 781.p. 96

71

között. Felhasználja a biedermeier stílus zenei jellemzőit: Strauss és Lanner keringő-motívumait, polkáit, Schubert érzelmes, lágy meghatottságát emeli be a játékba, ugyanakkor a cselekmény megmarad reneszánsznak. Így nem megrázó az eredeti történet rémsége, hiszen a biedermeier zene csak lágyítja azt. Ezért az utolsó, legdrámaibb jelenet (Pierette őrült, halált hozó tánca) sem tudja zeneileg megfelelően kifejezni a tragikumot. Azonban a történet többi szakaszában kifejező Dohnányi zenéje: mesél, magyaráz, elemez minden emberi mozdulatot. Líraivá magasztosul minden pozitív érzelem. „Dohnányi első színpadi műve tehát részeiben egyenetlen értékű, de mint egész igazi költő alkotása. …A nyelv pedig,

amelyen

…

dallamgondolatai

megszólalnak:

a

zenekara,

a

legválasztékosabb, a legművészibb. Nem erőszakoskodik vele, a hangszerek elmés csoportosításával nem törekszik eredetiségre, csak változatosságra és hangzatosságra.”98 Hangszerelése színekben gazdag, de sohasem rikító, ökonómiája öntudatosan megfontolt és kompozíciójának talán nem utolsó erénye ez esetben az sem, hogy - nem magyaros.99 Nincsenek vegyes érzelmek, csak az elismerés és csodálat jellemzi Kerpely Jenő és Bartók első közös Beethoven-koncertjét: „Fiatalemberek, de tenger tapasztalatuk van. A muzsika nem csak mesterségük, hanem egyetlen passziójuk, vallásuk, első és utolsó szerelmük. … Beethovent Bartók úgy zongorázza le és Kerpely úgy játsza cellon, ahogy a kottában áll. Röviden szólva: úgy olvassák a kottát, ahogy azt olvasni kell. … csalhatatlanok és tökéletesek a dolgukban.”100 De az igazi páros március 17-én és 19-én mutatkozik be: Csáth Géza a sors vagy a véletlen játékának tartja, hogy a tehetségek gyakran párosával lépnek színre, és megjegyzi, jól teszik a hallgatók, hogyha Bartók és Kodály két koncertjének dátumát mélyen bevésik emlékezetükbe. Az előadásokon a később

98

i.m. 783.p. CSERNA Andor: Pierette fátyola, in: Renaissance, 1910. V/10. 82.p. 100 JÁSZ Dezső: Bartók Béla és Kerpely Jenő, in: Nyugat, 1910. III/6. szám 411.p 99

72

nagyhírűvé vált Waldbauer-Kerpely kvartett működött közre, és a siker óriási volt.101 Bartók a nemzetközileg is érthető formanyelvet ugyan már megtalálta, mégis gondolkodásmódja, hangulatai megmaradnak magyarnak. Zeneművei, huszonnégy zongoradarabja, gyermekdarabjai, hegedűversenye, suietje, „egy rendkívül érzékeny költő-kedély életjelenségei”102.

Az 1909-ben megjelent

huszonnégy zongoradarabot szubtilis, elrugaszkodott, álom és ébrenlét határmezsgyéjén mozgó lelkiállapot, minden közönségestől és kádenciától való mentesség, dinamika és disszonancia jellemzi. Ráció, magyarság és a legújabb zenén nevelkedő fül számára is megdöbbentő hangzásvilág rejtőzik e huszonnégy kottában, mégis gyökerei ott vannak mindannyiunkban. Első suitjének bemutatója éppen e különös hangzás miatt négy évet várat magára: a filharmonikusok parázs vitája után, mikor is kijelentették, ők nem játszanak „ilyen őrültségeket”, lekerült a műsorról. Csak Hubay és zenekara vállalta fel az előadást, és az Ady magyarság verseihez hasonlított, csárdahangulatot és céltalan, borozgató, könnyes elbúsulást aposztrofáló suite ritka nagy sikert aratott. Úgy tűnik, érdemes volt négy évet várni bemutatásával. Kodály visszafogottabb: „nem annyira forradalmi szellem”, nem dolgozik olyannyira meglepő, szeszélyes formákkal mint Bartók, „ellenben a füle, a meghallásai, a mód, ahogyan a magyar faji izt elkeveri a muzsikájában, óvakodva minden közönségestől, a zenéjének előkelő, fölényes és komoly stílusa: közös a Bartókéval.”103 - vallja Csáth a koncertek után megjelenő írásában. 104 101

Bartók édesanyjához, Szilad pusztára írt január 12-ei levelében arról a szonátaestről ír, amelyet Kerpelyvel együtt rendeznek, de sokkal nagyobb a lelkesedése azzal a hírrel kapcsolatban, hogy Kodállyal 2 bérleti hangversenyt, ill. egy Kodály- és Bartók-estet szerveznek, a csupa fiatalemberből álló Waldbauer-Kerpelyvonósnégyes közreműködésével. Ebben az évben még két alkalommal, november 10-én, Szegeden, a Tisza Szállóban koncertezik Bartók a vonósnégyessel, majd december 5-én a budapesti Vigadóban a Debussy-hangversenyen. (in: ifj. BARTÓK Béla: Apám életének krónikája, Helikon Kiadó-Hagyományok Háza, Bp., 2006.) 102 CSÁTH Géza: Bartók Béla és Kodály Zoltán, in: Nyugat, III/7. 475.p. 103 i.m. 475.p. 104 Az év végén a Rózsavölgyi Kiadó közreműködésével megjelennek Kodály zongoradarabjai és egy hegedűre ill. egy zongorára írt Adagioja. A székely népdalok zamata, egységes kompozíciója jól elegyedik a franciáktól tanult formaalkotással ezekben a darabokban. Ugyanekkor jelennek meg Beethoven szonátái Bartók

73

Ennek ellenére nem mondható sikeresnek indulásuk. Az új, magyar zene népszerűsítése érdekében hozzák létre 1911-ben az Új Magyar Zeneegyesületet, de a kezdeti sikertelenségek miatt Bartók visszavonult, Kodály tovább folytatta oktatói munkáját. A magyar városi társadalom még éretlen volt arra, és túl vegyes háttérrel rendelkezett ahhoz, hogy értse és elfogadja az új zenét. A magyar polgárság pedig csak ekkoriban kezd felnőni ehhez a „felsőfokú” zenéhez. Bartók többszörös kihívásnak érzi ezt a megosztottságot a közönségben, úgy véli a pisszegés és a lelkes tapsvihar szélsőségében még nagyobb erővel kell harcolniuk. A márciusi koncerten őket kísérő kvartett egyre nagyobb sikereket ér el: októberi előadásukon Beethovent, Dohnányit és Haydnt játszanak. Különös harmóniát és meghittséget varázsolnak az előadóterembe, amikor az Op. 132-t játsszák, mintha az orgonán maga Beethoven szólalna meg: „Valóban négyágú egy lélek ez a kvartett s ez az együttérzésük, hangszereiknek ez az együttlélekzése, csodálatosan finom interpretáló érzékük és készségük legpompásabb és legértékesebb tulajdonságuk. … Egészséges és merész művészfiatalságukkal meghaladták minden eddigi kvartettjeink produkálását és olyan előadással lepték meg hallgatóságukat, mely őket minden tulzás nélkül, az öreg csehekkel és brüsszeliekkel egy sorba emeli.”105 - írja Kuncz Aladár. Pedig Beethoven

ezen

művének

adagioja

orgonajátékkal

gyakran

váltakozó

énekszólamokból áll, mely nehézzé teszi az előadást. De Waldbauer és Kerpely kiváló szólisták, akik társaikkal harmonikusan összejátszva megérzik Beethoven muzsikájának ingeniumát. Meg tudják teremteni muzsikájukkal a bensőséges templomi hangulatot, „melyben az orgonahangok csillapítólag fekszenek rá a vergődő lélekre.”106 Ezek után könnyen reprodukálták Dohnányi szerenádtrióját; Haydn D-dur kvartettje mintha messzebb lett volna tőlük, azonban előadásuk magyarázataival, egyenként füzetekben, melyek a zeneiskolai oktatásban nyújtanának segítséget, hiszen az egy évvel ezelőtti Bach-kiadáson (Szendy Árpád kiadása) a gyerekek német kottákból tanultak. 105 106

KUNCZ Aladár: Waldbauer-Kerpely vonósnégyes, in: Nyugat, III/21. szám 1574.p. i.m.

74

összességében a legkiválóbb magyar kvartetté avatta őket, amelyre már régen szüksége volt a magyar zenei életnek. Tudásukat egy novemberi koncerten, a Vigadó pódiumán is megmutatták, ugyan itt

már

kevés

számú

közönség

előtt,

Rachmaninoff

csellószonátáját

megszólaltatva. A borongós, szláv mentalitást magán hordozó műben még jutott szerep a vonós hangszernek, Kerpely mesteri gordonkázásának, de a zongoratrió már szinte megtagadja a kamarastílus minden elemét – vallja Lányi Viktor. „A zongorának valóságos koncertező tobzódása a két vonós szerepét csak félénk közbeszólásokra, halvány konturrajzra szorítja. A zongora, mint egy szenvedélyes, tettvágytól részeg tirannus, maga csinál mindent. Dalol, harmonizál, figurál, ellenpontoz, témákat vet fel, a kidolgozás, a variálás érdemleges részét is elvégzi … A hegedű, meg a cselló csak épp a jelenlétét tudatja.”107 A két mű között maga Rachmaninoff játszik néhány preludenak címzett darabját, amivel megvilágítja saját zenei világát: a billentyű poétája ő, csakúgy, mint Chopin volt, aki 1910-ben lett volna száz éves. Érzéki, fanatikus zongorajáték volt ez az előadás. A megszólaló prelüdök közül már ismerhetett néhányat a magyar közönség, hiszen orosz pianisták játszották már ezeket itthon. „Egyik, mint valami régies orgonatoccata zendül fel, ünnepélyes retorikával, de zongorára stilizáltan, végén elhalkítva, modern érzékkel letompítva. A másik csupa eksztázis.”108 A „sablonkoncertek” között igazi felüdülés volt ez a koncert, melyre azonban kevesen voltak kíváncsiak. Nyáron látnak napvilágot Reinitz Béla megzenésített Ady-versei. Az interpretálás jól sikerült, hiszen maga a költő ezt írja róluk: „Ez az új bátorság, ez az új cselekedet borította dühbe és vitte sárga-irigy tajtékzásba Reinitz zenekritikusait. Nem tudták, nem volt szabad nekik elgondolni, hogy valaki a muzsika nyelvén újjal és a muzsika-szertárt gazdagítóval jöhet. S azt még kevésbbé hihették el, hogy a muzsikus, aki pláne kósza, vad zseni, az irodalmi lírát a kiválasztottak vakmerőségével összeházasítja a zenei lírával. … Ha papír 107 108

LÁNYI Viktor: Rachmaninoff, in: Nyugat, III/ 22. szám 1666. p. i.m. 1667.p.

75

helyett zongorára s a Reinitz rekedt hangjára írom verseimet, úgy írom meg egészen, mint ő. … De mégis kívánnám, hogy tanuljon s a muzsikától – az elfogadott muzsikától – szédülten, elromoltan csináljon csak muzsikát. Újat úgy se nagyon érdemes csinálni s kétszeresen újat, de meggyanusíthatót - meg éppenséggel nem.”109 A kritikusok nagy része is pozitívan emlékezik meg e dalokról: „Nem tolakodó, hogy a versek külön életét fojtogatná, nem versenyző, hogy óvatlan pillanatban a vers fölé próbálna kerekedni; nem árnyék, hogy előtte vagy nyomában nyúlna az Ady-versnek.”110 - mondja Kabos Ede. „A szöveg nem csupa ürügy, a zeneszerző gondolatainak közlésére, de viszont a zene sem merőben a szövegnek más nyelven való parafrázisa. Mindkettő megőrzi teljes értékét és a kettő együtt egy organikus egészet ad. És ép ezért a zene folyton figyelmeztet a verseknek olyan szépségeire, amelyek nélküle alighanem örökre rejtve maradtak volna. Egy-egy szónak, sornak, rímnek, néha egész versnek az értékét azóta vettem észre, mióta nótájukat ismerem. Azon a viszonyon, melyben a versekkel addig voltam, nem változtatnak a nóták, de színezik, árnyalatukban gazdagabbá és főleg öntudatosabbá teszik. Nagyon ritka dolog lehet a zeneszerzőnek és a költőnek ilyen találkozása. Ebben az egyben Adynak szerencséje van. ”111- jegyzi meg Schöpflin Aladár némi gúnnyal. Rohamszerű, nagy sikert aratott az Operaház Strauss bemutatójával 1909ben. Az Elektrát követő lelkesült tapsból már visszafogottabb hódolat jutott az ősszel néhány hétig Budapesten koncertező mesternek. A visszafogottságot ő maga szülte itthoni közönségéből: „Nyíltfekvésű szemei, amelyek majd minden arcképén felizgultnak és ellágyultnak látszanak – ezúttal a nyugalom biztonságával tekintettek szerte és majdnem unott hidegséggel meredtek a partiturára. A mozdulatai a hangversenypódium zongorája mellett nyugodtak 109 110

111

ADY Endre: Reinitz:Ady-dalok, in: Renaissance, 1910. VII/25. 556.p. KABOS Ede: Reinitz:Ady-dalok, in: Renaissance, 1910. VII/25. 558.p. SCHÖPFLIN Aladár: Reinitz:Ady-dalok, in: Renaissance, 1910. VII/25. 560.p.

76

voltak és a testtartásán németes korrektség reprezentálódott. Nem tudtuk elhinni róla, hogy az a vad és mesés képzeletű ember, aki Till Eulenspiegelről oly ragyogó humorral mesélt,

s aki az atridák tragédiáját feledhetetlen

nagyszerűséggel jelentette meg előttünk, azonos ezzel az úrral, aki oly szerényen hajlong és olyan bizonytalanul zongorázik.”112 –írja Jász Dezső. Budapest a forradalmár Strausst várta és a nyugalmat sugárzó, megbékélt Strausst kapta, aki előtt nyitva állnak a zeneakadémiák és az operaházak, ahol nem sokkal előbb még fekete listán álltak művei, most tárt karokkal várják a mestert. Hangversenyén hideg eleganciával adta elő Arden Enochját és dalait, viselkedése egy visszavonulóban lévő fejedelméhez volt hasonlatos. És talán az is volt már ekkor. Az 1911-es Rózsalovag című, a bécsi arisztokrácia mindennapjait festő vígoperája után, dalművei már a fáradtság jegyeit mutatják.

112

JÁSZ Dezső: Strauss Budapesten, in:Nyugat, III/ 22. szám 1665.p.

77

„ …a publicisztika kényelmetlen állásfoglalás egy olyan korban, amelyben az emberek, az olvasók elvesztették hitüket abban, hogy szükséges és értelmes dolog állást foglalni: az események amúgy is ez állásfoglalásoktól függetlenül alakulnak.” (Biró Lajos)

A sajtó Körkép

A magyar sajtó a századforduló után szinte egész jellegét és értékét megváltoztató átalakuláson ment keresztül. Egyre jellemzőbb a tematikus tagolódás, egyre több a folyóirat.113 A 19. századi értelmiségi napilapoknak vége. A nagy műveltséget, és sok időt igénylő, hosszú, tanulmány-jellegű írásokra már nincs ideje az új olvasó-közönségnek. A cél: hatni a tömegekre (mint ma is). A cikkek egyre rövidebbek, és egyre gyakoribbak a szenzációhajhászó „életből” merített témák. A társadalomtudományi, irodalmi lapok mellett már megjelennek a pornografikus vicclapok (Fidibusz, Magyar Figaró), a nagy érdeklődést vonzó sportlapok, és gyermeklapokkal is találkozunk, így Benedek Elek és Sebők Zsigmond képes gyermeklapja a Jó Pajtás, melynek tartalmáról a Vasárnapi Újság részletesen beszámol Irodalom és Művészet rovatában. A sajtó átalakulása jól mutatja a közönség igényének változását, annak kielégítését célzó törekvését, és természetesen a sajtóban lévő hatalom és tőke felismerését is.

113

Az országban 1345 hírlap (ebből magyar nyelvű 1143) és 537 folyóirat (ebből magyar nyelvű 460) jelenik meg, melyekből 582 hírlapot és 321 folyóiratot Budapesten adnak ki. A sajtótermékek közül politikai napilap 107 (Budapesten 27), politikai hetilap 105 (Budapesten 36), irodalmi lap 12, szaklap 367, humoros lap 34, hivatalos lap 83 létezik az országban. 1910-ben 214 hírlap szűnt meg és 242 indult.

78

A napilapok közül a Népszava emelkedik ki abban a tekintetben, hogy ez az első olyan napilap, amely elkötelezett politikai hitvallást képvisel: munkatársai

kizárólag

szociáldemokrata

pártiak

lehettek,

és

a

külső

munkatársakat is alapos vizsgálat után engedték publikálni. Érdekessége a lapnak, hogy minden részletre odafigyelve igyekeznek politikai stabilitást mutatni: még az apróhirdetéseket is cenzúrázzák. Ezt az elkötelezettséget még a háború alatt is sikerül megtartaniuk, ezután jelentősen veszít színvonalából a napilap. Két jelentős hírlap indul a századforduló utáni Magyarországon: Az Újság és a Világ. Az első főként a kispolgári olvasók számára, viszonylag jó szakmai háttérrel, gyors sikernek örvendő lap volt, ami hozzájárult más, addig közkedvelt újságok, így a Fővárosi Lapok, Magyar Állam, Magyar Nemzet, Budapesti Napló példányszámának jelentős csökkenéséhez ill. megszűnéséhez. A Világ 1910-ben indul a szabadkőművesek lapjaként, majd a polgári radikális oldal hírlapjává válik. Már a századforduló környékén is látható volt, hogy egyre nő az igénye a korábban a szóbeliség világában élő városi alsóbb osztálybeli rétegeknek a „mindent” röviden elbeszélő lapra; a Nap és az Esti Újság is ezt igazolta. A botrányokból és szenzációkból élő sajtóorgánumok közül az áprilisban megjelenő Az Est című azonban mégis jelentős változást jelent a bulvársajtóban: általa születik meg a nagyvárosi, ám felületes zsurnalizmus és válik olyan populárissá, hogy példányszáma messze meghaladja az akkor legtöbb példányban megjelenő Magyar Hírlapét is.114

Az utcai terjesztésű lapban két

stílust ötvöznek az akkor nagyhírű újságírók (Pásztor Árpád és különösen Fényes László); a „flaszter stílust” keverik a jó hírszolgálatival. „De ennek a lapnak sok egyéb vonatkozásban is nagy átalakító hatása volt a magyar sajtóra s a magyar olvasóközönségre is. Ez volt az első és hosszú időn át az egyetlen modern, mozgékony és gyors hírszolgáltató, szenzációkra 114

Az első világháború elején már 500 000 körüli a példányszáma, míg a Magyar Hírlapé épp, hogy eléri a 100 000 darabot.

79

berendezett, jellegzetes bulvárújság. Az Est tartott elsőként állandó külföldi levelezőket, nemcsak Bécsben, hanem Párizsban, Londonban, Berlinben is. Bármilyen jelentős társadalmi, politikai vagy bűnügyi esemény zajlott le külföldön, a lap nyomban külön tudósítót menesztett a helyszínre. … Mindezt ügyesen, fürgén a közönség szájaíze és kulturális igénye szerint, a kispolgári olvasóra kitűnően ható álkulturális mázzal bevonva tálalta.”115 De az igazán nívós újságok sem mentesek a szenzációtól: A Hét Innenonnan rovata beszámol egy miskolci primadonna és az ügyész-helyettes szerelmi kapcsolatáról, akit olyannyira elbűvölt a színésznő, hogy nem virágcsokrot küldött neki, hanem diákokból szervezett egy tüntető tömeget, akik a primadonnát dicsőítették. Tettük azonban nem marad megtorlás nélkül: az iskolaigazgatók és tanárok összefogtak, és megvonták a diákok ösztöndíját. A következő számban már a Toll és tőr rovatban folytatódik az eset, mikor arról számolnak be, hogy a polgármester járt a főügyésznél, hogy elégtételt kapjon az ügyész-helyettes úr az őt ért meghurcoltatásért. Végül példázattá emelik az incidenst: „kár, hogy a politika nagyon lefoglalja az ország figyelmét, s a miskolcziak dicséretet érdemlő filantrópiája és igazságszeretete nem juthat ahhoz a méltatáshoz, melyet megérdemel … akkor talán nemcsak az ügyészhelyettessel, hanem a diákok tandíjával is foglalkoznának.116 – teszi hozzá a publicista cinikusan. Az Élet a divat fontosságáról, a kelmék, anyagok gazdag választékáról ír, szembe szállva azzal az elvvel, miszerint divat lett a divat ellen írni, pedig ez az anyák számára a legfontosabb dolog, hiszen „ a mamák tudják, hogy leányuknak minden feminizmus dacára legbiztosabb pálya a férjhezmenés”117 „Bármilyen nagy hatalom is az ujság, bármily áldásos lehet is irodalmi téren való hatása – mégis a közönség művészet felé való vezetését, ujság csak

115

HORVÁTH Zoltán: i.m. 328.p. A deputáczió, in: A Hét, XXI. évf. 7/1040. szám, 101.p. 117 SZEMESNÉ: Csevegés a divatról, in: Élet, II. évf 1. kötet, 2. szám 51.p. 116

80

mellékesen űzheti. Evvel már ítéletet is mondtunk felette – első rangú feladatot nem lehet csak amúgy mellékesen elintézni. Az irodalmi nevelés az irodalmi folyóirat dolga. Az ujság szerepe mindössze annyi lehet, hogy a színvonal alábbsülyedését gátolja meg. Én nem tagadom a képes családi lapok első rangú fontosságát – de az irodalmiaktól meg kívánom őket különböztetni. A hol irodalmi folyóirat vezet, ott a családiak lassan hozzáemelkednek. … Minálunk képes családi lap és irodalmi folyóirat közt elenyésztették a különbséget, melyről a régi szerkesztők: Vörösmarty, Bajza, Arany, Gyulai és Kiss József (midőn a Hét megindult) tudtak valaha. Egy ország izlését veszélyeztető képek és fogékonyságát rontó szöveg jellemzi folyóiratainkat – s ami főleg kétségbeejtő – a szöveg gyártására legjobbjaink kényszerülnek. Valamelyik szerkesztőtől hallottam: húsz éve mondom munkatársaimnak, hogy ebben az országban nem kell irodalom.”118 – így fest lesújtó képet a korabeli sajtóról Hatvany 1909-ben, a Nyugat indulása után másfél évvel. Változik a világ: másra van igénye a közönségnek, és a sajtó nem csinál mást, mint felméri és kiszolgálja ezt. Az újságírás rohamosan rázza le magáról az irodalmiságot és „a jó riporterek s a jó húszsoros napi filozófusok agyonütik a régimódi nagypolitikus publicistákat s mondatcsiszoló tárcaírókat. … Az embereknek kell szinház és kell ujság, de a szinpadon szinészet kell nekik, az újságban újdonság kell nekik; irodalom nem kell nekik. … Türelmetlenek és felszinesek, mert fárasztóan sokat dolgoznak, még pedig olyan munkát, mely az értelemnek nem a mélységeit kavarja föl, hanem az eszközeit, az idegeket viseli meg rettenetesen. A mai embernek annyi mindenre kell gondolnia, hogy nem ér rá gondolkozni, s annyi mindent kell tudnia, hogy nem ér rá művelt lenni. A világ demokratikus lett, s ez, amily emelkedés a politikában, olyan hanyatlás a közízlésben.

…

A

garasos

újságoknak

hasonlíthatatlanul

példányszáma, mint a két vagy éppen háromgarasosoké, 118

HATVANY Lajos: Indulás, in: Nyugat, 1909. II/10. szám, 553. p.

81

nagyobb

a

s ez a verseny

ellenállhatatlanul nyomja a háromgarasos újságokat is a garasosság, az amerikaisság, az irodalmatlanság felé.”119 –mondja Ignotus.

Máig szóló

igazságot rejtenek Ambrus Zoltán szavai is, amikor ezt írja: „a sajtó nem a nagyhatalmak egyike … hanem: a legnagyobb hatalom a világon. Hatalmasabb, mint a dinasztiák, a kormányok és a törvényhozó testületek, hatalmasabb, mint a templomi szószék, mint a tudomány és művészet, hatalmasabb, mint a múlt és a jelen legnagyobb szellemei, hatalmasabb a tőkénél…”120 Vagy inkább: maga a tőke. A lapok nemcsak színvonalukban és tematikusan, de területileg is élesen elkülönültek egymástól. Vidéken egyetlen újság sem volt, amely országos elismertségre, sőt, ismertségre tett volna szert. Egy-egy városnak gyakran több lapja is volt, Nagyváradon pl. öt újság jelent meg, de nem akadt példa arra, hogy budapesti olvasójuk lett volna. Felmérhetetlen távolság volt a főváros és az ország más területei között.

119 120

IGNOTUS: A varieté felé, in:Nyugat, III/19.szám 1380-81. p. HORVÁTH Zoltán: i.m. 334.p.

82

”… újból és újból nyomatékkal utalunk arra, hogy a Nyugat nem , hanem folyóirat, melynek hasábjain helye van minden tehetségnek s minden becsületes irodalmi törekvésnek.” (Fenyő Miksa)

A Nyugatról

Vannak

dolgok, melyekre

csak

egynéhányan emlékeznek,

talán

kegyeletből, talán mert csak számukra volt fontos, s vannak olyanok, melyek túl vannak e gyarló emlékezésen, s ezeket az egész irodalom megtartja emlékezetében, egyfajta folytonosságot, örök életet kölcsönözve nekik. Ilyen volt a Nyugat: szimbolikussá emelve önmagát, meghatározta e korszak irodalmi törekvéseit, s meghatározta az itt publikálók sorsát is, hiszen aki ebben az időszakban nem jelent meg e folyóirat hasábjain, publikálhatott bárhol, nem tartották fémjelzett írónak. Egy több, mint harminc évet élt folyóirat volt, amely körül ez idő alatt megváltozott a történelem, a szerkesztők, a munkatársak, az olvasók, és mégis meg tudott maradni menedékül, fellegvárul mindazoknak, akik szembe mertek szállni a hol közönyös, hol ellenséges, hol értetlen közvéleménnyel. Voltak csúcsai és válságai, nagyjai és epigonjai, hőskora és hanyatlása, hiszen emberek voltak művelői, akik épp úgy nem voltak tévedhetetlenek, ahogyan egyetlen ember sem az. Itt dolgozni hitvallást jelentett: nem pusztán irodalmi, hanem morális és politikai állásfoglalást, egyfajta világnézetet. Indulása és hosszú évtizedekig való fennmaradása minden külső hivatalos és nem hivatalos támogatás ellenére: maga volt a csoda. Magasabbra tudott emelkedni, mint korának méltán elismert lapjai így, A Hét, az Új Idők és a józan Vasárnapi Újság, sőt, míg létezett, egyet jelentett a magyar irodalommal, és a mai napig 83

rajongó tisztelet övezi. Tiszta, romlatlan levegőt, az igaz értékek bástyáját és védelmezőjét jelentette az íróknak és olvasóknak egyaránt. Meghökkentően kis példányszámban - átlag ezer példányban - jelent meg, jóval kevesebb honoráriumot fizetett, mint más lapok, rágalmak ezrei záporoztak rá az Akadémia, az egyetemek, a politikusok, az egyházak felől, még Horváth János is azt tanította, hogy a lap megfertőzte a magyar nemzeti klasszicizmust, annak ellenére, hogy csak keveset foglalkoztak politikával, veszedelmes politikai irányzatnak tartották, mégis itt publikálni – magát az irodalomhoz való tartozást jelentette.

Irodalmi anarchizmus és politikai nyugtalanság vibrált benne a

kezdetektől fogva. Az elnevezés azonban csak látszólag volt utalás a nyugati kultúrával való aktív párhuzamra, ugyanis „a Nyugat nyugatossága megrögződött a nyolcvanas és kilencvenes évek <dekadenciájánál>, szkeptikus és materialista vallás- és társadalomkritikájánál, mert ez volt az új emelet, mely a magyar szellemből hiányzott. A Nyugatnak Anatole France-ért kellett küzdenie, amikor Franciaországban már Claudel katolicizmusa és Gide küzdelmes hugenottasága volt az igazi aktualitás, Alfred Kerr szellemességéért és Gerhardt Hauptmann naturalizmusáért, amikor George és Gundolf egy új férfiidealizmus alapjait rakták le, Bernard Shaw iróniájáért, amikor Yeats visszaállította jogaiba a misztikus

rózsát.”121

Mégis: „A Nyugat a magyar irodalomban olyasfélét jelentett, mint mikor a ház apró ablakát kicserélik három részes nagy ablakkal. Ömlött belőle és beléje a fény és zengett belőle az új hang.”122 Idetartozni maga volt az elismerés, a legnagyobb csoda. Humanisták voltak mindannyian, és ez fölé emelte őket az osztálykorlátokon, erővel bombázták a parlagiasságot, szókötéseik, minden megszólalásuk a művészi arisztokratizmust hirdette. A jelen helyett már a jövőbe vágytak, nem a népszerűség, hanem egy vállalt történelmi hivatás 121

SZERB Antal: Magyar irodalomtörténet, Bp., Magvető, 1986. 483.p. FALU Tamás: A Nyugatról, in: Vallomások a Nyugatról, Sajtó alá rendezte: Rónay László, A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda közös kiadványa, Bp., 1971. 23.p. 122

84

lebegett előttük. A humanizmus és a szellemi szabadság mélységesen mélyen ivódott beléjük. Itt publikálni egyfajta elkötelezettséget, politikai hitvallást jelentett, az új létrehozásában való szerves részvételt, melynek eredményeképp a folyóirat a korszak meghatározó elemévé vált az írók és olvasók számára egyaránt. És ez nem mindenkinek tetszett. Számtalan támadás, kritika érte őket, s ha a legtöbbjével sikerült is megbirkózniuk: „ Ah! Erről szólni sem érdemes. A mi ügyünk, nyert ügy. Legföllebb az irigység, az elfogultság szólhat még ellenünk.”123- vallották, maradt még jónéhány. A magyar irodalmat figyelemmel kísérő „úri hölgy” vádjai jól példázzák és foglalják össze a támadások főbb területeit. Az első: az új írók nem eléggé magyarok, illetve magyarosak. Hatvany szerint az a rövid válasz, miszerint ezt cáfolja Ignotus Kísérletek című esszékötete, vagy Ady bármely verseskötete, úgy tűnik, nem elég. Meg kell újból és újból magyarázni, hogy a régi magyar hazafias költészet érzéseinknek csak egy részét fejezi ki, mégpedig a nemzeti büszkeségünket. De vannak más órák, olyanok, amikor szembe kell nézni a ki nem vívott szabadsággal és kultúrával. És ezek alatt az órák alatt születik meg egy szükségszerűen új költői nyelv, amely magán kell, hogy hordozza a haragot, ami mögött azonban meg kell éreznünk a tüzet, a minden hangon átívelő erőt és szeretetet. Csak így, ennek tudatában érezhetjük meg ennek az új nyelvnek a dinamikáját, amely egységesítette

a

szélrózsa

legkülönbözőbb

irányából

érkező

írókat

e

folyóiratban. A szemléletváltás gyökerei azonban mélyebben húzódnak: a Huszadik Század, A Hét, A Holnap , már megteremtette az alapokat. A második: a lap írói folytonosan bírálnak, kritizálnak és támadnak. Ezzel kapcsolatban nagyon rövid lehet a válasz, hiszen egyetlen írója van a Nyugatnak, akinek kritikai kiadványa is megjelent: Ignotus. „A Kísérletek tíz év mozgalmainak története. A mi érvkincstárunk. … Ignotus azonban sohse 123

HATVANY Lajos: Az úri hölgyhöz, in: Nyugat, 1910. III/16. szám 1132.p.

85

játszotta ki az új írókat a régiek ellen. … Hol van hát az a félelmetes kritikus tábor, mely mindent támad?”124 A harmadik: miszerint az írók újításai szolgaian a külföldöt követik. Ez így van – vallja Hatvany, azonban ez így volt az aranykorban is, mindig is hatott a magyar irodalomra az angol, német, francia stb. irodalom, de hol van ez másképp? A művészet egyéb területein is jellemző ez: Budapest városképének kialakításában, festőink külföldi tanulmányaiban, és természetesen a szellemi életben is, de bármilyen példát is említünk, mindenhol e hatás mögött magyar érzések és magyar állapotok tükröződnek, megjelenik a sajátosan magyar hangulat- és érzésvilág. És ez korántsem szolgaiság. S végül az a vád, miszerint a Nyugat írói szakítanak a hagyományokkal, megdőlni látszik, hiszen egy hosszú epigon-korszak után éppen most kezdenek elevenen hatni az aranykor nagyjai. „Az egyéniségek útja – talán nem is önérdemük miatt, hanem a szerencsés csillagzat folytán, mely alatt születtek ismét szabad.

… És ezt a szabadságot, mely korunk íróinak fejlődési

lehetőségeit az aranykor íróéival egy szintre emeli – ezt a szabadságot hívják a hagyományok szolgai követői hagyományokkal való szakításnak.”125 „A Nyugat egy nagy lélekszámú országnak is fontos irodalmi és művészeti megmozdulása volna – olyasféle jelentésű Európa történetében, ha át lehetne tenni más nyelvterületre, mint mondjuk a francia Enciklopédistáké -, nekünk, magyaroknak pedig a reformkor után a legnagyobb erkölcsi és szellemi megújulásunk. Nem <megújulásunk kísérlete>, noha látszólag kísérlet maradt, két vesztett világháború derékba törte. Nem, semmit sem tört derékba semmi: a szellem, amit hirdetett nemcsak bennünk, idősebb írókban él ma is töretlenül, akik fenntartás nélkül örököseinek valljuk magunkat, … hanem közvetve minden értékes fiatalban is, akár hallottak már a Nyugatról, akár nem. Ady, Babits, Kosztolányi, Karinthy, Osvát, Schöpflin, Tersánszky, Móricz meg a 124 125

uo. 1136. p. uo. 1140. p.

86

többiek összefogása nem hirdetett, hanem éppen a szellemi hanyatlással, a pangással és bágyadt középszerűséggel szembefordulva, az egészség új forradalmát: hevesebb és hitelesebb művészetet, nagyobb szabadsággal s egyben nagyobb szigorúsággal, új felelősséget, új erkölcsi, lelki integritást.”126 - vallja Ottlik Géza.

126

OTTLIK Géza: A Nyugatról, in: Vallomások a Nyugatról, Sajtó alá rendezte: Rónay László, A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda közös kiadványa, Bp., 1971. 131.p.

87

„Ti, akiknek a szája Isten szájához hasonló / E száj maga a rend / Legyetek elnézők ha minket összemértek / Azokkal akik ápolják és folytatják a rendet / Mi a kalandot kergetjük mindenfelé./ {… } Irgalmazzatok nekünk mi folyton a jövő / s a végtelen határain / Harcolunk az emberek helyett / Irgalom tévedéseinkért a bűneinkért irgalom.” (Apollinaire)

Az irodalom Bevezetés

Ady megjelenése egy merőben új korszakot nyitott meg a magyar irodalomban. Azok, akik kritikusként vagy íróként az ő táborához társultak, nem öntudatlanul tették ezt: pontosan tudták, hogy egy vakmerő, harmadik táborhoz csatlakoztak 1908. január 1-jén. Ugyanis a Nyugat indulásakor szakadt három részre az élő irodalmunk, bár a részek közötti „átjárás” megengedett volt: nem élesen különültek el egymástól íróink. „Ki gondol arra, hogy az újság és az irodalom hatásforgalma felbomlott és ma Magyarországon három irodalmi kultúra áll egymással szemben: az írók irodalma, az újságírók irodalma és a közönség irodalma – külön bálványokkal, külön ideálokkal, külön igényekkel és külön aspirációkkal.”127 – kérdezi 1913ban Lengyel Ernő. Szerinte él és virul a Herczeg Ferenc és lapja, az Új idők képviselte „köpzönség irodalom”, amely a vidék kispolgárságát, leginkább asszonyait célozza meg. Eszerint minden olyan, mint a mesében, tökéletes a világ, és itt nem lép fel Candide, a képtelen teória megdöntőjeként, sőt az olvasók nagy része elfogadja ezt a „valóságot”, így lesz Szabolcska Mihály, 127

LENGYEL Ernő: Az újságfejlődés és az újságíró, in: Magyar Figyelő, 1913. 2. kötet 441. p.

88

Vargha Gyula, Pósa Lajos, Pekár Gyula, Tutsek Anna az akkori magyar olvasótábor legnagyobb (nyolckilenced) részének írója. Egységes és jól szervezett támadásuk az urbánus (Lengyel Ernő újságíróknak mondja őket) irodalom ellen már a századfordulón elindul, de igazán soha nem lesznek egymásnak nyílt ellenfelei, viszont összetartoznak akkor, amikor a támadás már véres harcba csap át a Nyugat teljes táborával szemben. „Alexander Bernát, aki ekkor (ti. 1902-ben) még joggal hihette, hogy a teljesen befogadottak közé tartozik, kifakad: ”128 A hivatalos irodalom nem szállt szembe nyíltan az urbánusokkal, sőt, még tagjai közé is fogadta néha a meglehetősen széles spektrumú, a városi kispolgárságot kiszolgáló, szentimentalizmussal telített közeget (a Kisfaludy Társaság tagságát egyformán elfogadja Molnár Ferenc és Kiss József is), ahol egyaránt helyet kapott, Heltai Jenő, Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Kiss József de ide sorolandó Földes Imre, Kóbor Tamás, Erdős Renée és Pásztor Árpád is. Cinizmussal és az erotika túlzott bemutatásával vádolták őket, de ezt a morális vádat soha nem lépték túl, nem volt teljes az elzárkózás az Akadémia, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság részéről. Ez a csoport tehát nem mozdult el sem bal, sem jobb irányba, középúton állt a „közönség irodalom” és a Nyugat között, és néhány tagja publikált is a Nyugatban (Ambrus Zoltán), sőt róluk is írt a lap, kiváltképp Molnár Ferenc darabjai kapcsán (később bővebben írok erről). A Nyugat körül létrejött csoport addig nem látott módon leleplezett minden hazug és álszent véleményt és igazmondásával, hű valóságképével olyan 128

HORVÁTH Zoltán: i.m 411.p.

89

világot mutatott fel olvasóinak, mely sikerének záloga lett. „… művészi szemléletük, alkotói eszményük elválaszthatatlan volt attól, hogy a maga igazságában mutassák meg azt, amit megmutatni hivatásuk volt: hazát, népet, nyomort, szerelmet vagy hitet, s bármi egyebet, aminek kifejezése művészi szükségletük volt.”129 Elkötelezettek voltak az írói szabadság és a minőség iránt, ez kovácsolta őket össze. És ez különböztette meg a zsurnalista és az urbánus irodalom táborától. És ez a két tábor mélységesen lenézte őket, a kritika gyerekes, gyorsan elmúló hóbortnak tartotta működésüket, és talán azt remélte, hogy ha nem foglalkozik velük a konzervatív oldal, akkor megsemmisülnek. Ez a hozzáállás vezetett ahhoz is, hogy a folyóirat teljes táborát Ady táborának tartották, vele azonosították. Súlyos mulasztást követtek el mindezzel. Hogy mi lett volna feladatuk? – kérdezi Horváth János az Aranytól Adyig című tanulmányában. Az objektív elemzés „… irodalmi és politikai értelmének szétkülönítése; ízlésbeli és stílbeli újdonságainak ingerültség nélküli meghatározása; … De nem ez történt meg, hanem a legrosszabb, mi ily komplex jelenség fogadásában csak fellelhető: a megismeréstől is tartózkodó kerek tagadás. A konzervatív kritika teljes tanácstalanságban hagyta közönségét a mozgalom valódi értelme felől. Elve az volt, hogy amit Adyék csinálnak, egyrészt hóbort, másfelől gonosz elfajultság, de az irodalomtörténetnek semmi köze hozzá. Sem a tudomány, sem a műbírálat komolyságával nem tartották összeférőnek a Nyugat-tal való foglalkozást, a mozgalom tárgyilagos megvilágítását.” Sem külső, sem belső útjuk nem volt zökkenőmentes: származás, vallás és gondolkodásbeli különbségek jellemezték a Nyugat táborát, és e differenciálódás már három évvel a folyóirat indulása után konfliktushoz vezetett: kirobbant a Hatvany-Osvát vita. Az anyagi megbecsülést is szem előtt tartó, és az igazi

129

HORVÁTH Zoltán: i.m. 424.p.

90

tehetségeket pártoló Hatvany és a folytonos irodalmi felfedezést hajszoló Osvát vitája végül Hatvany Berlinbe költözésével ér véget.130 És a még ugyanebben az évben útjára indított Tisza nevével fémjelzett politika, a szociáldemokrata mozgalmak veresége egyaránt szerepet játszottak abban, hogy a folyóirat forradalmi lelkesedése 1912-13-ra alábbhagyott, és egyfajta letargikus hangulat vált uralkodóvá. Schöpflin Aladár erről úgy ír, hogy azok az írók kerülnek a Nyugat előterébe, akik távol esnek minden forradalmiságtól, maguk teremtette világba menekülnek a valós világ elől, mint ahogy teszi ezt Heltai a bohém- és Krúdy az emlékek álomvilágával.131

130

Dolgozatomnak nem tárgya e vita részletes ismertetése, itt csak annyit jegyzek meg, hogy a Nyugat írótábora (így Ady, Ignotus, Móricz, Biró Lajos stb.) a Világban közzétett írásaiban Hatvany mellé áll, hiszen attól félnek, hogy a folytonos kísérletezés, az új íróknak a felfedezése egyben a folyóirat színvonalának csökkenésével fog együtt járni, és ez megengedhetetlen. 131 SCHÖPFLIN Aladár: Szépirodalmi szemle, in: Huszadik Század, 1913. 2. kötet

91

„Ha azonban a belső szubjektivitás a líra tulajdonképpeni forrása, akkor meg kell, hogy maradjon az a joga is, hogy tisztán belső gondolatok, reflexiók stb. kifejezésére szorítkozzék, anélkül, hogy konkrét külsőségekben is ábrázolt helyzetté bontakozzék szét.” (Hegel: Esztétika)

Dekadencia vagy forradalom?

Az, hogy kívülről nézve hermetikus elkülönültségben éltek a Nyugat írói alapvetően két okra vezethető vissza: elkülönülésük kényszerű volt, és nem szándékos, hiszen az ellenük oly buzgón és fortyogva-prüszkölve fellépő ellenállás a közönségtől való elszakításukat célozta, úgy tekintettek rájuk, mintha valamiféle halálos kórt terjesztenének, és e méregtől mindenkinek óvakodnia kellene. És úgy tűnt, a közönség óvakodott is, hiszen egyre inkább a szórakoztató irodalomnak volt létjogosultsága, és ettől éppúgy szenvedett a „másik oldal” is, mint a Nyugat írói tábora. (És ez ma sincs másképp.) Az író gondolatfolyamához való alkalmazkodás megkövetel a befogadótól egyfajta szellemi

erőfeszítést.

Ignotus

kissé

szarkasztikus,

ismertté

vált

megfogalmazásával élve: ha a művész igaz művész, nem cigányprímás, aki azt a nótát játssza, amit a vendég kíván tőle, akkor a hangversenyt adó zenészhez hasonlatos, aki megköveteli hallgatójától, hogy végig élje vele azt a muzsikát, amit ő akar megszólaltatni. Ez az elit és a populáris irodalom kettéválásának folyamata, amely ily élesen, tudatosan először jelenik meg a magyar nemzet irodalmi életében. „Lehet az embereket szórakoztatni cigányzenével és lehet Beethovennel. S a cigányzenészre sem lehet, ha jó a maga nemében, azt mondani, hogy kiirtandó, rossz muzsikus. Csak éppen, ha bírálják, másképp

92

bírálják, mint Beethovent.”132- vallja Schöpflin Aladár, és ezzel egyet kell értenünk. Osvát éppen ezt az igényt követelte meg mindazoktól, akiknek lehetőséget adott a folyóiratban való publikálásra, és ezzel, csakis ezzel tudta megőrizni a lap szellemi és morális színvonalát. És ebben sohasem tévedett. Az individualizmus a századvég életérzése: beleszületni ebbe a korba magában hordozta az útkeresést és a választás kötelességét: „Vergődöm az ellentétek közt, / De irányt nem lelek soha” – mondja Ady. És folytatja Ignotus: „… a modern ember világnézete amúgyis csupa ellentmondás. Új korszak mesgyéjén, egy eseményekben s eredményekben páratlanul gazdag század végén állva az értelme előre vonzódik a jövő irányaihoz, de a szíve érzése a jelen túlhaladott eszméi elől sem tud elzárkózni. … Ám kit ne lelkesítene a szabadság gondolata is, a szabadversenyé és a szabad életmódé? … céltalan, gyerekes, de bűbájosan szép poézise; verista és naturalista, de megkapja a romantika méla bája; a szerelemben hirdeti a hús jogát, de nem tagadja a nőiesség fenségét, az erény építőerejét és a szűziesség tisztító erejét; él-hal az igazságért, de látja, hogy minden igazság relatív, érzi a világ szépségét, de elbágyasztja a világ szomorúsága …”133 Ignotus mérnöki pontossággal írja le a századfordulón

jelentkező

szellemi

irányzatok

kétértelműségét.

Az

individualizmus által hirdetett szabadsághoz való jog, a véleménynyilvánítás és az önkifejezés szabadsága részegítően hatott a századvég ill. századforduló művészeire, s vezetett a kiábránduláson át az idealizmusból a szimbolizmus és a naturalizmus felé; és megteremtette azt a Horváth János által „stílromantikának” nevezett stílust, amelyben ötvözték az ősi hagyományos képanyagot a modern városi közeg mindennapjaival, és létrehoztak egy valóban új képasszociációkkal dolgozó gondolatasszociációt. Mindenki a sajátját, az egyedit. Mert azt hiszem, csak nagyon erőszakoltan lehet egyfajta stílusról, nyelv-és gondolatvilágról beszélni, hiszen a Nyugat írói számtalan variációját hozták létre a modern 132 133

SCHÖPFLIN Aladár: A magyar irodalom története a XX. században, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1990., 202.p. in: A Hét, 1894. 265-67. p.

93

magyar irodalomnak, csak abban voltak egységesek, hogy elkötelezték magukat a tiszta művészi kifejezés bemutatása mellett. Az eredetiség kultusza piedesztálra emelkedett körükben, világnézetük differenciáltsága,

poétikájuk

különbözősége

magában

hordozta

azt

az

igyekezetüket, hogy megmutassák, erejük éppen ebben a különbözni akarásban rejlik. A hivatalos irodalom azonban mindezt dekadensnek ítéli. Herczeg Ferenc a Petőfi Társaság vízkereszti megnyitójában beszél erről, hozzátéve, a magyar föld ontja azokat a fiatal író tehetségeket, akik európai hírnévre is méltóak. Mindezt egy beszédben állapítja meg, kérdésessé téve a vélemény hitelességét. „Herczeg Ferenc a dekadenciát abban látja, hogy a <sejt önállósítja magát az egész organizmus rovására>, vagyis: . Ignotus a megállapításra reagálva követeli Herczegtől, hogy nevezze meg ezeket az írókat és egyben megállapítja, az előadó pusztán „a Petőfi-Társaságot látja maga körül s ebből következtet az irodalom dekadenciájára. S ezen megtanulhatni, hogy dekadencia úgy is előállhat, ha a sejt túlságosan alárendelkezik az organizmusnak, s egy erős írói egyéniség olyanok nevében igyekszik valamit mondani, kiknek egyetlen erejük az organizálódás s kiknél a csoportba való állás pótolja az egyéniséget”134

134

IGNOTUS: Dekadencia, in: Nyugat III/2. 137-138.p.

94

„Rémes órák, mikor először jutsz annak tudatába, hogy apáid vére benned mi másképen kereng.” (Hatvany Lajos)

Vágyódás és rezignáció: Ady

„Csak harmincegy éves multam, holott vérem, testem, idegeim veszélyesen

aggok.

Bolond

érzékenységet,

hamar

jelentkezőt, hoztam

magammal, hamar értettem, szerettem és szenvedtem. … Tanítóim nem voltak, nem volt tanítókra szükségem, mert éltem s mert nagyon éreztem az életet. Éreztem, akartam, teljes egészében, hatványán, ezért a nagy, féktelen életakarásért vizsgálnak ma fejcsóválva orvosaim. Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat s ami ma élő embert hajt, mint szijj a gépkereket. Elmondhatom ma már: a mai magyarság, kultur-magyarság, lelkiismeretének hiszem magam, ez a lelkiismeret pedig nem lehet mindig tiszta. Hogy mit csináltam, körülbelül tudom s hogy mit lehetne még nekem csinálni – ha lehetne – azt is. Egyelőre nem várom senkitől, hogy annak lásson, aki vagyok s magam se szeretném, ha igaz értékemért lennék ismert vagy híres Ady Endre. Egyelőre szeretnék az élettől még két-három-négy esztendőt kizsarolni s szeretném, ha aludni tudnék, egy-két olyan dolgot megírni, mit csak én írhatok meg.”135-írja Ady egy Nizzából küldött levelében. És megadatott neki: hangjai olyan húrokat pengettek, amelyek csak az övéi lehettek. És amelyekre kénytelen-kelletlen odafigyeltek. Bejárta a lét örvényeit: a megvetés,

a

vágyódás, a zokogás, a gyűlölet, a szeretet, a hit, a kételkedés és a lázadás forgatagát, amely alól nincs menekvése egyikünknek sem. És mert szembeszállt saját létével, mert felülkerekedett rajta, mert engedte, hogy indulatai és vágyai 135

FENYŐ Miksa: Ady Endre, in: Nyugat, 1909. II/10. szám, 512-513. p.

95

vezéreljék, mert kínok kínját megélve olykor alattvalójává, máskor császárává lett valójának: ezért hatott. Mindenkire. Nem volt kivétel. Szavai a leghétköznapibb szavak, kevés dekorativitással fűszerezve. Mögöttük azonban olyan gyorsan áramlik a vér, lüktetnek az erek, hogy ezek a szavak nem hangulatokat, hanem véget nem érő drámákat játszanak, minden szó párbeszédben áll egy másikkal, és a történés, a cselekvés maga elevenedik meg általuk. Itt nincsenek Verlaine-i, súlyos selymekbe öltöztetett szavak, itt folyton forrong, bugyog valami a mélyben, a szavak mögött, mégis oly közvetlenül szólnak hozzánk a sorok. Az emberek, ha zseni érkezik közéjük, úgy érzik, újból kell kezdeniük az életet. Az élet, a becsület, a művészet és a költészet, a vers értelmét kutatják. Az eredetiség és a frissesség okozza ezt: amit a zseni akaratlanul is magával hoz. Szemtől szembe kerülünk a kínokkal, melyeket meg- és átél, miközben az ősegység, az élet gyökereinek feltárása után a magasba emelkedik és tisztán látja immár felülről is a világot. Ezt mutatta meg verseiben. És ezért tartották „homályosnak” képeit, ezért gyűlölték vagy szerették. Mert csak ez a két fajta viszonyulás volt irányában: nem volt középút. Kimondta azokat a gondolatokat, amiket csak magunk elől is elrejtőzve mondunk ki – ha egyáltalán van hozzá erőnk -, akkor, amikor elbújunk emberi létünk sajátosan működő én-korlátaitól, amikor minden embertársunkkal egygyökerűnek, Isten megismételhetetlen tüneményének gondoljuk magunkat. Ő ki merte mondani a kéj gyönyörének meghatározhatatlan csodáját, talált szavakat az addig kimondhatatlanra, mindannyiunk előtt kereste Istent, és ha megtalálta, leborult előtte, de minden önfeledett, gyönyört hajszoló- és adó pillanat után megfestette a megszűnés borzalmait is és e borzalmak gyermeki félelemmel átélt szent látnokává vált. A konvencionálissá süllyedt fogalmaink, melyekkel életről, halálról, betegségről, szerelemről, társról, boldogságról szólunk, csupa hideg megnyilatkozásai hideg létünknek. Azt, ami igazán bennünk él, olyan alacsony rezgésszinten működik, olyannyira elrejtjük lelkünk legmélyére, hogy csak 96

sejtés szinten jelentkezik világunkban. Nem tudjuk szavakká avatni, számunkra kevés ehhez a nyelv. Mintha csak a felszínen létező dolgokra találtunk volna megnevezéseket, a teljes egészre, a létezőre nem. Gondoltuk eddig. De jött Ady és vérrel, idegrostokkal- és pályákkal, robosztus izmokkal és csontozattal átszőtt, ősi, mindig is létező fogalmakat egymás mellé pakolva ki tudta fejezni a számunkra kifejezhetetlennek gondoltakat. „Az erdő fáit – a közöttük rejtődző, nyüzsgő állatokat – a sűrűségbe hatolt embert sok ének dalolta, sok mese rémítgette. De a tízöles Csönd herczeget Ady zárta először bűvös szóbilincsek közé, - rátette csudasüvegét az álomalakra és az egyszerre láthatóvá vált. Pedig hát, talán Csönd herczeg az, kit mindigtől fogva erősebben éreztünk erdőben jártunkkor, mint a fákat, a surranó gyikokat – mint önön létezésünket. Nyár múlását, ősz hervadását ezerszer megírták – de Adynak kellett végig ballagnia Szent Mihály útján, hogy meglássa egymás mellett való elsurranásuk, szomoruan kaczagtató találkozásuk rejtelmes pillanatát. Sokan állottak meg lihegve megpillantva - de ott, hol mások egymáshoz simuló, torlódó, szorongó palotákat - szédítő emberi tömegek lázát ezerféle boldogulási és fejlődési lehetőséget kerestek - ő érezte meg az erdők erdejét, a lelkek minden indulatát felszabadító, elrejtő hű Bakonyt. Ő látta meg Párisnak

talajból

termett,

természetben

gyökeredző,

valóban

növényi

voltát…”136, organikus, mélyen a földből kinyúló, naturalisztikus eredetét, amely megmagyarázza az emberi kultúra oly erős kötöttségét ezekhez a rögökhöz. Felelősnek érezte magát a vele élőkért, azokért, akiket szavai megszólítottak, tanítottak, neveltek. Felelősnek a magyarságért, a nemzeti kultúráért, mindenkiért és mindenért, akik és amik vele együtt ítéltetnek majd meg, az utókor révén. Önfelismerése, magára találása egyenlő volt ennek a kötelezettségnek a tudatosodásával, és hangja ennek megfelelően, elementáris erővel csendült fel. Soha nem tagadta meg önmagát, mindig művész volt és 136

LESZNAI Anna: Adyról, in: Nyugat, II/10. szám, 544-545.p.

97

maradt a szónak abban az értelmében, mely szerint hű maradt a szent hagyományokhoz, semmilyen hazafias vagy morális okból ill. annak jogán nem távolodott el az élet és a művészet által kijelölt útról. Szuggeráló hatása, a Lét vizeinek tükrében fürdőző önképe mámorba szédült valója részegültté tette kortársait. Kultusza, iskolát teremtő lírája költői forradalmat robbantott ki, melynek létezéséről még ellenzői sem tudtak nem tudomást venni. Nem akarta ő, hogy értsék: „A verseinket nem olvassák, ha olvassák, nem értik, s ha értik, annál rosszabb.” – mondta. Éppen azért, mert szent cél lebegett előtte, mert oly nagy súllyal nehezedett rá a magyarságért vállalt felelősség-tudata, nem értette az ellene irányuló goromba támadásokat, és ezekre hangosan reagált. A párizsi tartózkodása idején is gyakran küld a Nyugatnak cikkeket, melyek hol személyes hangú, kérdőre vonó, magyarázatot követelő, hol az irodalommal, művészetekkel, előadásokkal kapcsolatos szubjektív megnyilatkozások. „Panaszom van, fölpanaszolok egy barbár és undorító aránytalanságot mely nem utolsó a magyar abszurdumok között. Párisban élek ezidőszerint, de ide is eljutnak hozzám a piszkolódások hírei, s megvallom, bántanak.”137 – írja egy Eötvös Károly-cikk nyomán, mely Párizsban jelenik meg, miután Ady kétezer koronás irodalmi díjat kap a fővárostól. „Tűröm, hogy Eötvös Károly, aki sohase volt más, mint egy vén, mulatságos szószátyár, engem leostobázzon. De nem tűröm a komoly irodalom nevében, hogy Budapest kétezer koronáját fölfújják horribilis jutalommá s dísszé. Eötvös Károly elfelejtette már azt is talán, hogy egy-egy ravasz fiskális-tanácsért sokkal nagyobb pénzeket fizetnek kétezer koronánál Magyarországon. Azt pláne meg se érti, hogy az irodalom végre belenőtt a köntösébe s az irodalmat ma már nem birtokos urak, urfiak és válogatott cigánylegények csinálják, hanem írók. … Eötvös Károly nem szereti a verseimet s ez egyik jele annak, hogy talán-talán mégis vagyok valaki. …

137

ADY Endre: Sokalják az éh-bért, in: Nyugat, III/ 2. szám, 138.p.

98

Azonban mert még vagyok és írok, többet kell szenvednem s gyanusíttatnom, mint húsz mágnás-milliomosnak s harminc milliókat zsebelő spekulánsnak.”138 És egy újabb támadás : „A forradalmár Petőfi című könyv dolgáról van tudniillik szó, melyben a Nyugat olvasói méltán követelhetnek tőlem egy kis magyarázatot. Sietek kijelenteni, hogy ártatlan vagyok … Különben pedig nem a verés fáj, váljék egészségükre, akiknek olyan remek alkalmat adtam az ütésre s én pedig nagyszerűen bírom. De az már fájna keservesen, ha egyetlen jóemberem is eltűnődne egy kicsit, hogy mégis ez az Ady nem csalfáskodott-e evvel a Petőfi-könyvvel?”139 Már évek óta folyik Magyarországon egy csúnya komédia, melyben kiváltképp azok hirdetik magukénak Petőfit, akiket a legjobban megvetett: a „népellenes urak, apáca-telepítő mágnás asszonyok, cifra reverendás papok, s nagyurak galád szolgái jönnek elénk – Petőfivel. És azok, akiket Petőfi még jobban utált: a gyávák, az üres, hazug, honfiaskodók és mindenek fölött a rossz írók, a tehetségtelenek. Haragos fájdalmamban már régen gondolkoztam, ki tudna legeslegjobban szétütni e bűnös komédiások között. S már régen láttam, hogy Petőfi meghamisítóival igazán, alaposan elbánni csak egy ember tudna: Petőfi.”140 Ezért egy kiadó megkeresésére, miszerint válogassa össze azokat a verseket, melyek a tiszta képet adnak arról az emberről, aki a politikai- és társadalmi változások során fanatikusan élt és dolgozott, Ady Párizsban kiválogatta azokat az írásokat, melyek nem a legjobbnak tartott költemények közül valók voltak ugyan, de szerinte „Petőfi Sándor polgárnak legemberibb, leghevesebb s a valóságokhoz legragaszkodóbb vallomásai.”141 Ezen túl, olcsó, munkásokhoz és diákokhoz is eljutó könyvet akart megjelentetni, melyben ő egy rövid előszó erejével, pusztán „mutató ujj” akart lenni, nem akart magyarázkodni, hogy miért e költeményekre esett választása, éppen ellenkezőleg: azt akarta elérni, hogy helyette maga Petőfi beszéljen. S hogy mi lett az eredmény: maga sem hitte, 138

i.m. 138-139.p. ADY Endre: A forradalmár Petőfi, in: Nyugat, III/11. szám, 773.p. 140 i.m. 774.p. 141 u.o. 139

99

milyen lángoló támadások kereszttüzébe került e válogatás kapcsán: „Plakátokon, üzleti körlevelekben, hírlapi hirdetésekben meghurcoltak s méltatlanúl odadobtak martalékul szép számú ellenségeim s szamár irigyeim bunkós pennái elé. … Mindegy: a forradalmár Petőfi él s ő mégis el fog bánni az ő meghamisítóival s ez a fontos.”142 Előfordul az is, hogy a támadásokra némi ötletadással, mély szarkazmussal reagál: így például bemutat egy a harmincadik kiadásánál tartó francia kezdeményezést, az A la maniére de… című könyvet, melyet Paul Reboux és Charlaes Muller írnak, és amelyben paródikus kritikával és bolondos utánzással, „de mindig haragos-irigy grimaszolással”143 ismertetnek régi és új írókat, így Zola, Gyp, France, Mirbeau, Bourget is szerepeltek már benne. A legkitűnőbb ebben a vállalkozásban, hogy azt feltételezi a harmincadik kiadást megért könyv, hogy széles olvasótábora van ezen íróknak. Hiszen hogyan is lehetne stíluson, írói módszeren nevetni, ha nem ismerném az eredeti írásokat. Azonban – teszi hozzá Ady – nem egyszerűen antológiáról van szó. „ Ez olyas valami bizony, mint a könyvvigéc, a nagyon ügyes könyvvigéc. Élelmesen és sokat keresve csatangol az írók és a publikum között. Hasznos, derék, kedves kulturás szerep s úgy szeretném már látni, hogy Magyarországon is nagyon kelljen és keljen.”144 Úgy találja, rajta próbálhatnák ki a legsűrűbben e műfajt, hiszen nem ilyen irodalmian és humorosan ugyan, de eddig is ő állt a csúfolódások központjában. De tudósít olyan kezdeményezésekről is, melyek ötletet adnak az itthoniaknak: ilyen az a La Feuille Littéraira vállalat által indított kezdeményezés, amely hírlap formában népszerűsít irodalmi műveket; minden kiadvány egy-egy író, így Balzac, Tolsztoj, Musset, Brieux regényét vagy drámáját tartalmazza, és hírlap formában, mindössze tíz centimes-be kerül. Terjesztése a bulvárlapokéhoz hasonló és megtalálja azt az olvasót is, aki 142

u.o. ADY Endre: „A la maniére de …, in: Nyugat, III/12. szám, 856.p. 144 i.m.857.p. 143

100

ponyvaregényen vagy olcsó hírlapon kívül még soha nem olvasott mást. Sikere óriási: van olyan példánya, amelyből már több, mint félmillió fogyott. Mintha visszaütne a bumeráng: a sajtó, amely eddig kiszorítani látszott az irodalmat, most tálcán kínálta föl ezt az olcsó és egyszerűnek mutatkozó lehetőséget. „A hírlap nem taposhatta minden visszarugás nélkül az irodalmat s egyébként is, így is példát és hasznot szerzett neki.”145 Isten-keresésének egyik örömteli állomása, amikor Gide La Porte etroite című könyvére talál, hiszen mint írja, a vallások istenei kezdenek megfakulni, a dogmatikus vallások világi és egyházi személyiségei gyakran komikussá válnak jajgatásukkal. „De annyi religio, igazi Isten-vágy még nem élt az emberi civilizációban, mint ma. Borzasztóul szeretnők igazi alakjában meglelni az Istent s az írók még természetesen türelmetlenebbek és idegesebbek a keresésben, mint a filozófusok.”146 Gide protestáns származása kapcsán még közelebb érzi magához az írót, hiszen ez mindkettőjük számára predesztinációt jelent, és fölfogásuk, gondolkodásmódjuk is azonos nemcsak gyökereiben, hanem jelen állapotában is. Istennel való kapcsolatában, állandó keresésében mintha úgy remélné, egy vele azonos lélek megtalálja majd a válaszokat a mindkettőjük művészetében fellelhető kérdésekre, és a feleletek vagy Isten megtalálását vagy a vele való végleges leszámolást fogják jelenteni. De egyikőjüknek sem sikerül eljutnia a számukra megkönnyebbülést jelentő magyarázathoz. A költői nyelv és Csokonai című Maday Gyula által írt esszében – melyről intő és lesújtó kritikát ír, omni jure - ő maga vallja meg költészetének eredőjét: „mi fennen hirdettük már nyolc esztendő óta, hogy mi Balassáéktól, kurucéktól, Csokonaitól ösztönöztettünk. Mélyebben, éltebben járván, Petőfinél csak a bátorságot, Madáchnál, Vajdánál, az új poétai civilizációt kellett észrevennünk, Aranynál 145 146

alig

valamit,

Aranyt

hagyjuk

zsenijével

ADY Endre: Irodalom hírlapformában, in: Nyugat, III/3.szám, 205.p. ADY Endre: Az Isten az irodalomban, in: Nyugat, III/3. szám, 204.p.

101

együtt

az

ügyes

tanítványoknak.”147 Így beszél elődeihez való viszonyáról és így a korabeli irodalom helyzetéről: „Kellene valami morál ide, de egyelőre csak a csúfolt esztétáknak és íróknak van moráljuk a kényszerűen Gringoire-szerű magyar kéthárom poétán kívül. Azonban, hölgyeim és uraim, jegyezzék meg, hogy 1910ben, amikor száz politikai röpirat jelent meg, s egyetlen igazi tudós könyv sem, verses könyvet írtak verses küzdelmekről.

148

Rossz könyv, rossz versek, de az

dobja rám s Halasy Imrére az első követ, aki sok jót talál ma Magyarországon. Hálaistennek, néhány év óta ott tartunk, hogy legalább káromkodni nyilvánosan szabad, aminek bizony ideje volt már.”149 Ez Ady igazi hangja. És az, amikor a magyar nyelv helyzetéről szól, kiindulva abból a sajnálatosan még ma is fennálló helyzetből, hogy létezik Budapest, és létezik Magyarország is, mintegy előbbit kiegészítve. Sőt, létezik a magyar nyelv, de létezik Budapesten is egy nyelv, és ha történetesen két-három évet külföldön tölt el hazánk fia, hazatérve nem fog tudni még kenyeret és tejet sem kérni, hiszen nem fogják érteni, mit kér. És ennek oka a következő szerinte: „…Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettős volt a baj, s a baj oka: Nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak s az akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul. No jó, Csokonai véletlenül tudott, de rajta kívül – akár Vörösmarthyt, sőt Aranyt bámuljuk, - csinos játék volt minden költői nyelvészkedés.”150 Később a táblabírók „kivénült, gőgös, zseniáloskodó” osztályához került a nyelv dolga, de ők nem ismerték föl mélyen gyökerező alapjait, így használni és alakítani sem tudták. Így aztán a magyar nyelvből kialakult egy ál-magyar nyelv: „szintelen, alkalmazkodó, csiger-szerű, más nyelvekből fordított s csak néha komikusan magyarkodó nyelv.”151

Balassi, Csokonai, és ő maga is

iparkodott régi magyar kifejezéseket átemelni az Erdélyben még használtakból, 147

ADY Endre: „A költői nyelv és Csokonai”, in: Nyugat, III/20. szám, 1475.p. Halasy Imre: A szörnyűséges harc című könyvének kritikájáról beszél itt. 149 ADY Endre:A szörnyűséges harc, in: Nyugat, III/20. szám, 1476.p. 150 ADY Endre: Van-e magyar nyelv?, in: Nyugat, III/22. szám, 1662.p. 151 u.o. 148

102

az újonnan jött kifejezésekre. „Van annyi szavunk, mint Shakespeare-nek, a nyelvünknek pedig, melynek nyolc évtized óta minden hirhedt védője hóhéra volt, nem kellett volna megcsúfolódni. Most már késő… Mint a legendák alvó daliái alusznak a legigazabb, legszebb magyar szavak.”152

És a következő

számban még világosabbá teszi álláspontját: „Én a multkor azt nem írtam meg elég bátran, hogy a jó magyar nyelv azért kallódott el, mert válságos időkben azok szegődtek mellé, akik nem tudhattak magyarul. Se a testőrök, se Kazinczy, se a későbbiek, mert kulturájuk idegen volt, s ők maguk magyarosan urak s távolélők az igazán magyarul beszélőktől. Ezek csak beszéltek, nem írtak, s mikorra nyelvújítás, társadalmi renezánsz gyors száguldással megtörténtek, már készen volt egy mű-magyar nyelv.”153 Olyannyira elrejtették az igaz magyar nyelvet, olyan mértékű volt – és most is az – a nyelvi degenerálódás, hogy lassan már a magyar paraszt sem tud ízes nyelven beszélni, elkoptak azok a kifejezések, mely nyelvünk igazi színeit, virgoncságát és fiatalságát adták. E memento kapcsán Ady reméli, hogy akad egy szerencsés tollú magyar ember, aki elő tud húzni a patvarból néhányszáz elfelejtett kifejezést. E szerencsés tollú írók közül ő élen járt e kifejezések felidézésében, hiszen lírájában legtisztább valójukban látszanak ébredezni a szavak, hogy ráébresszenek bennünket anyanyelvünk mélyen rejlő titkaira. És a róla szóló irodalom: megjelenik Horváth János Ady és a legújabb magyar lyra című könyve, melyre Fenyő Miksa reagál a Nyugatban. Lesújtóan. Azt írja, a könyvet talán észre se vettük volna, ha nem a tanárnevelő-intézet tanára írta volna meg. Így azonban etikai jelentőségűvé vált a könyv, melyben azt vallja az író, hogy „valakiről van szó, akivel az irodalomtörténetnek számolni kell.”154 Ebbe a történeti közegbe kiválóan helyezi bele Adyt, irodalmi értékkel bír például az Irodalmi előzmények című fejezet, Reviczky és Vajda 152

u.o. ADY Endre: Szavak a patvarban, in: Nyugat, III/23. szám, 1752.p. 154 FENYŐ Miksa: Ady és a legújabb magyar lyra, in: Nyugat, III/6. szám, 406. p. 153

103

helyének kijelölése, az Arany János-féle klasszicizmus jellemzése egy jóhiszemű, ügyes történetíróra vall. „Mihelyst azonban nem külső vonatkozások kereséséről van szó, hanem hegyi beszédek, - akár korcs hegyi beszédek ritmusának

megértéséről,

mihelyt

nem

egy

metaphora

matematikai

megfejtéséről van szó, hanem egy lélek meglátásáról, mely ebbe a metaphorába van zárva, mint a gyöngyszem a kagylóba: Horváth János látása, tudása s különösen megérzése csődöt mond s oldalakon keresztül alig találunk egyebet könyvében, mint agyoncsépelt, ezerszer megunt, közkeletű szólamokat.”155 Kiemeli a Holnapot, mint a legújabb magyar lírát, de mintha nem venné észre, hogy ez az antológia nem csak Adytól, hanem Babitstól is hozott verseket, „egy gazdag léleknek s különös művészi képzeletnek remekműveit”156 , sőt mivel az általa olyannyira kedvelt Ady-utánzók sorába nem tudja beilleszteni Kaffka Margitot, Lesznai Annát, Tóth Árpádot, Szép Ernőt, Gellért Oszkárt, ezért elrohan mellettük. „A részletekben ugyanilyen rövidlátás, sótalan élcelődés, fitogtatott józanság. Szépen elismétli, amit előtte őseiről a legfelületesebbek mondottak: .”157 Fenyő Miksa szerint bizonyos lélektani körülmények alapján párhuzamot lehet vonni Verlaine és Ady között: gazdag életük folytonos találkozása a gyarlóságokkal, de Baudelaire verseiben erőteljes az alakító intelligencia: művészi kézzel, brokátba öltöztetett képekbe sűríti gondolatait. Ady ettől sokkal közvetlenebb: nincs distancia versei és közte. Az Eötvös-kollégium tanára A költői kifejezés című fejezetben beszél a tulajdonképpeni költői kifejezőeszközökről: „ … majd áttér arra a megfigyelésre, hogy Ady verseiben több van suggestiv erejű symbolumoknál: a symbolum összeforr a szimbolizált gondolattal s a puszta megértetés helyett Adynál <egy nagy mindent megelevenítő látomás lesz.> S ami
i. m. 407.p. u.o. 157 u.o. 156

104

elragadtatással rokon, őseredeti költőiség.> Szó sincs róla: értékes dolgok ezek … de egészében alig visznek közelebb Ady költészetének lényegéhez. … Szegény költészet volna ez; egy fél hasábot se vesztegetnek rá, ha csak annyi volna benne, amennyivel Horváth János kimeríteni véli. … Ady is, ha jobban alkalmazkodik Horváth tanár talajához, bizonyosan több elismerésben lett volna része, csak épen hogy nem írta, nem írhatta volna meg azokat a gyönyörű verseket, melyek őt – a Szeretném, ha szeretnének kötet után már nem lehet kétséges – a legkiválóbb magyar lírikussá avatták.”158 A

reneszánszból

kiindulva,

Petrarca

természet-felfedezésén

és

Shakespeare alakjain keresztül vonultatja fel Oláh Gábor a külső világot megéneklő európai és magyar lírikusokat, akik mindig kintről indulva jutnak el önmagukhoz. „Az érzések és hangulatok zajlásának, a lélek mezején átvonuló ködfoltok szavakban érzékítésének : Ady Endre az első magyar költője. Rosszúl jár az, aki Adyt az eddigi magyar költőkhöz próbálja hasonlítgatni. Nála semmi külső nincs, minden belső.”159 Ebből eredezteti Oláh Gábor a homályosságot, a szakadozottságot, a gyakori befejezetlenséget verseiben. Világlátására is kitér: a Budapest – Párizs – Olaszország háromszögében való utazgatása értékítéleteinek és gondolkodásmódjának kitágulását is magával vonja: „Ady Páris nélkül nem volna Ady, bizonyos. … Neki minden ember fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény. Azok a képelemek, melyeket a természetbámuló ember a föld és ég jelenségeiből sorozott össze, Adynál a lélek országának belső csodáit kezdik kifejezni.”160. Sírás, morajlás, titokzatos hangok hallatszanak ebből a lírából, megteremtve a modern magyar költészetet, hamarabb, mint azt a hagyományok útvesztőibe tévedve, gondoltuk volna. Tisztuló folyamatok áramán keresztül minden könyvében lelkének újabb oldalát, újabb bűneit és erényeit nyitja meg előttünk. Napszaka az éjjel. Oláh Gábor ezt az „éj költészetének” nevezi, hiszen Istenre találása, gyónása és vezeklése is éjszaka 158

i.m. 409.p. OLÁH Gábor: Ady Endre új könyve, in: Nyugat, III/16. szám, 1155.p. 160 u.o. 159

105

történik, csillaga a Hold, az évszakok közül az elmúlásra készülő természet ködös, hideg ősze áll hozzá legközelebb. „Ha valahol, úgy itt tapinthatunk az Ady Achilles-sarkára, arra a pontra, ahol a legérzékenyebb és legsérthetőbb. A képzeletnek ez az éjjeli járása, magyarázza meg gondolatainak furcsa ugrásait, de egyúttal nagyszerű villanásait is; ez érteti meg velünk, miért oly szomorú minden fény ebben a birodalomban, miért van sokszor íze a szavaknak, miért nem találjuk meg sokszor magunkban a megfelelő segítő hangulatot. … Új kötetében kevesebb a káromlás, több a halkan zengő szó, a heródesi kegyetlenségek, azok a lelketlen, bár megdöbbentő szavak: ha én pusztulok, pusztuljon más is! – átszelidülnek emberszerető, emberbánat –megértő testvérszavakká. … Egyszóval: költészete mélyebbült, mert megbocsátóbbá, emberiebbé vált. … a feldobott kőnek remek példázatával festi meg a maga sorsát, a maga mivoltát: ha százszor feldobtok, százszor visszahullok hozzátok, reátok, s példás alakban orcátokra, lelketekre ütök. Ennek a néhány sorból álló nagy igazságnak szárnyat és zenét ad a bibliás ódonsággal zengő szavak hullámzása.”161 Szimbolizmusa letisztul a Szeretném, ha szeretnének kötetben, ahol az ősz kifejezésére a festészetben sem találhatunk kifejezőbb képet, mint a Nem először sírokban. „Az a közvetlenség, amellyel Ady lelkének ajtaját hol kinyitja, hol beteszi: érzéseinek szinte gyermeki őszinteséget ad.”162 Ennek az őszinteségnek, letisztultságnak a hangját Oláh Gábor azzal magyarázza, hogy talán önkéntelenül is, de hatottak Adyra azok a kritikusok, akik korábbi köteti kapcsán rámutattak hiányosságaira. Ezzel az állítással erősen vitatkozom. Mindazok a cikkek, tárcák, megnyilatkozások, melyeket eddig ismertettem - és ezek csak az 1910-ben megjelentek! - egyértelműen alátámasztják azt a gondolatot, hogy Ady mindig is megvetette, mert hozzá nem értőnek hitte, kritikusait, azokat, akik gyakran csupán mondva csinált okból támadták őt. Az igaz, hogy ezek a támadások olykor erősítették benne a „csakazértis” 161 162

i.m. 1157.p. i.m. 1158.p.

106

hozzáállást, de soha nem hatottak rá olyan formában, hogy az lírájának jelentős megváltoztatásával járt volna. A körötte folyó küzdelem nem sötét hatalmak viharfelhőinek összeállása, hanem az emberi butasággal való mindig volt és mindig lesz, megátalkodott harc, amelyben Ady egyre gyakrabban érzi magát nagyon elhagyatottnak: „Mióta én megszólaltam, szegény, megfordított Victor Hugo,163 mindenki oroszlán e szép hazában, félelmes torokkal üdvözöl s igazán csoda, hogy mikor az egész világ oroszlán, miért hallatom én még mindig az én szepegő, rekedt szavamat? …Próbáltam az lenni, amire a tapasztalatom és hitem szerint kérlelhetetlen sors kiszemelt: ember, aki a mások szükséges, véres ösztönzésébe belehal s aki, ha a halála hamar és jól sikerül, igazán nem bánja, hogy az úgynevezett utókor mit fog vele mívelni. … Sok-sok enyhítő körülményem volna, de elsorolni unalmas, hanem egyetlenegyet még mégis elmondok: sajnálatos becsületességgel éltem és írtam a verseimet, a legrosszabbakat is. … És még az is csak az én gyötrelmem és bántásom, ha igazságtalanul divatba jöttem, ha név vagyok, mert ártani nem ártok vele még az irodalomnak se, mely nem tartja irodalomnak, amit én csinálok.”164 Summa summarum: „Igazán kár a disputáért. Ady Endre csak írja tovább verseit, mi gyönyörködjünk bennük és ne bánjuk azokat, a kik haragusznak rájuk. Legfeljebb sajnáljuk őket, mert közönyük vagy elfogultságuk nem mindennapi élvezetektől zárja el őket.”165- írja egy Osvátnak szóló levelében Schöpflin Aladár.

163

Victor Hugoról él egy anekdota, miszerint amikor egy barátjával az állatkertben kocsizott és elegáns kocsijuk elhaladt az oroszlánok rácsai előtt, az addig bömbölő állatok elnémultak, ami az író előtti meghódolásukat, az állatok királyának a királyok királya előtti tiszteletét fejezte ki. 164 ADY Endre: Poéta és publikum. In: Huszadik Század, XXII. kötet 11. évf. 266-269 .p. 165 SCHÖPFLIN Aladár: Levél Osvát Ernőnek, in: Nyugat, II/10. szám, 547. p.

107

„…ha hamisan mertem, büntetéssel segít nekem az élet. De ha egyáltalán nem mertem, ki segít nekem akkor? … Merni kell, félelem nélkül ahhoz, hogy emberek legyünk.” (Kierkegaard) Filozófia és irodalom

Kierkegaard filozófiájának lényege: „fixpontokat megállapítani az élet szüntelenül ingó átmenetei között és abszolut, minőségi különbségeket az összeolvadó árnyalatok chaosában. És olyan egyértelműekké és egymástól oly mélyen különbözőkké tenni a különbözőknek találtakat, hogy a közlekedés közöttük, az átfejlődés lehetősége az egyikből a másikba ne moshassa el többé azt, ami elválasztotta őket egymástól”166 – mondja Lukács György a Nyugatban megjelent esszéjében. Az igazi ellentét a dolgok között a dolgok abszolút vagy pedig relatív minőségében rejlik. Az, hogy az életproblémák „vagy-vagy” ill. „ígyis-úgyis” módon tárulnak elénk, egyben azt is mutatják, hogy azok az utak, melyeket be kell járnunk, jelentősen elválnak egymástól. „Én becsületesen akarok élni!” – mondja Kierkegaard, és ez azt jelenti, hogy minden megkezdett utat végig kell járnia, és a költői princípiumok szerint kell élnie. A felmerülő kérdésekre a válaszok a fenti fixpontok megtalálásában rejlenek, ezért képezik gondolkodásmódjának alapját, és egyben megteremtik annak paradoxonját is: választani kell a különbözők között, nem lehet az emberi életben középutakat találni, és „magasabb egységeket” sem, amelyek feloldanák a „látszólagos ellentéteket”. Mert az életet nem lehet rendszerben élni, mert az élet nem tűri a gondolkodás logikus rendszerét, „önkényes mindig a pont, ahonnan elindul és csak önmagában absolut, amit felépít és az élet perspectivájából csak relativ, csak lehetőség. És az életnek nincsen rendszere. Az életben csak az egyes, a 166

LUKÁCS György: Kierkegaard, in:Nyugat, III/ 6. szám, 380. p.

108

konkrét létezik igazán: létezni annyit tesz, mint különbözni. És az absolut, az átmenettelen, az egyértelmű csak ez: a konkrét, az egyes jelenség. Az igazság csak subjectiv – talán; de bizonyos: a subjectivitás az igazság; az egyes dolog az egyetlen létező; az <Einzeine> az igazi ember.”167 Mindennek alapján Kierkegaard rendszerében létrehoz három fixirozott lehetőségkört, az esztétikai (spontaneitás és szabadosság), az etikai (jó lelkiismeret) és a vallási („végtelen rezignáció) stádiumokat, melyek között az ugrás az ember egész lényének hirtelen átalakulásával, átmenet nélkül, élesen válik el egymástól. Becsületessége éppen ebben rejlik: az éles elkülönítés meglátása az egyes dolgok és a stádiumok között. De nem megalkuvás-e a kompromisszum nélküli élet? Nem menekülés-e a mindent meglátni akarás elől mindez? Nem jelent-e egy magasabb stációt az élet rendszer-tagadó volta? „Lehet-e becsületesnek lenni az élettel szemben és költeménnyé stilizálni annak történéseit?”168 – kérdezi Lukács. Az életszemlélet mögött – ez közhely – Regine Olsennnel való szakítása rejlik, de nem lehetséges-e, hogy ezzel nem csupán Regine életét, hanem leginkább a sajátját mentette meg? Naplójegyzeteire hivatkozva Lukács György rámutat: anélkül a szomorúság nélkül, melyet ez a válás okozott neki, maga Kierkegaard sem tudott volna élni. Hozzátartozott valójához. „Vannak emberek, akiknek számára – naggyálételük kedvéért – öntilalom kell hogy legyen minden, ami csak kissé hasonlít a boldogsághoz és a napsütéshez…. És Kierkegaard talán tudta, érezte, hogy ez így van.” Talán az a vehemensen hatalmas alkotásösztön, amit nyomban a szakítás után fájdalmai felszabadítottak benne, követelte – előre – ezt az egyetlen lehetséges felszabadítását.”169 „Szeretni, ez az egyetlen, amihez értek.” – mondja a dán filozófus, és követeli, kapjon tárgyat ehhez az érzéshez. De az előbbi alapvetéseiből

167

u.o. i. m. 381. p. 169 u.o. 168

109

kiindulva: létezik-e olyan szeretet, ahol annak tárgya mindig, feltétel nélkül, kritika és jogok nélkül képes szeretni? Hogy lehet abszolút a szeretet? Minden emberi kapcsolat lényege: a relativitás. Az igazság mindig más oldalon áll, nem lehet örökké az egyik félnek igaza, és fordítva. Egyszer ez, másszor a másik szebb, okosabb, tájékozottabb. Lukács György itt mutat rá Kierkegaard vallásosságának gyökerére: csak Istent lehet így, feltételek nélkül szeretni, csakis Ő, aki Kierkegaard szerint szükségből létezik, azért, hogy belé kapaszkodva el tudjuk viselni az életet. Az ő Istene mindenen felül létezik, ami emberi, abszolút módon válik el mindentől, ami emberhez kötődik. De akkor hogyan tudna segíteni rajta? Hát éppen ezzel az abszolút voltával: Kierkegaardnak szüksége volt egy ilyen kapaszkodóra amiben igazolni látja saját elméletét, az élet abszolútságára vonatozóan. Ebben a szeretetben nincsenek konfliktusok, minden egyértelmű és visszavonhatatlan, az embernek soha sincs igaza, és ez megnyugvással töltötte el. Az etika világának, a közösség világának alapeleme a házasság. Ez a világ áll a legtávolabb az abszolúttól, talán ez volt az oka Kierkegaard vele szemben való meghátrálásának. Ez a világ köztes világ a puszta költészet és a tiszta vallás között. Kellett neki Istenhez való útján Regine eldobása. És mindazok a naplórészletek, melyeket a hirtelen jött szakítás után ír, saját tettének igazolására szolgálnak: Regine-nek vissza kellett adnia az életét, csakis így lehet boldog. Szakításukkor bizonytalanságban hagyta a lányt, egyetlen célja volt: meggyűlöltetni saját magát. Regine ennek fényében kénytelen volt jegyességük minden percét újra értelmezni. Síró kérdései között volt egy, ami Kiergegaard életét alapvetően meghatározta: fog-e rá gondolni valaha. És eljegyzése ill. házassága után a filozófus már nem bírta tovább az álarc mögé rejtőzést és kapcsolatuk bizonytalanságon alapuló, sok kérdést hordozó voltát, egy tisztázó levelet írt Regine-nek, aki azonban férjével egyetértve bontatlanul küldte vissza azt, teljes bizonytalanságban hagyva immár - Kierkegaard-t.

110

„Hasztalan küszködök, elvész alólam a talaj. Az életemből mégis csak költő-existencia lesz.” - írja. Pedig élete és halála, minden pillanata olyan volt, amilyennek akarta: minden történését bezárta egy gesztusba, egy örökkévalóba, egy küzdelembe, melyet abszolútnak látott. Mégis: halála felvet számtalan kérdést, legfőképpen azt, hová vezethetett volna az az út, melyen járt, és amelynek oly hirtelen szakadt vége? Felveti azt a magyarázatot is, hogy halála nem volt sorsszerű, pusztán véletlen, és ezzel útjának továbbgondolására késztet bennünket. Bergson filozófiáját méltatás és kritika nélkül ismerteti Babits a Nyugat közönségének, hiszen ugyan már hazájában nagy sikernek örvend és Németországban már nagy számú ellenzéket ébresztett, itthon még csak dr Ányos István írt róla bírálatot a Magyar Filozófiai Társaság Közleményében és Prohászka Ottokár beszélt róla akadémiai székfoglalójában. Kiindulópontja az a tétel, hogy a 20. század első metafizikai rendszerével állunk szemben e tan vizsgálatakor, amely egyben „visszahatás a német mechanikus világnézet ellen, mely drótba akarta kötözni a világot s gyávává tette a gondolkodást.”170 Tételekre bontja Bergson rendszerét, s ezeken keresztül magyarázza azt. Az első és általa is alapvetőnek mondott tézis a teremtő idő, amely számunkra a mindig újat hozó, alkotó, soha vissza nem fordítható, mindig egyirányú időt jelenti, hiszen az életet nem lehet visszafordítani. Ennek oka a múltunk, sőt őseink múltjának folytonos hatása létünkre, hiszen a múlt nem hal meg, minden jelen pillanatunk magában foglalja az egész múltunkat, és ad hozzá még valamit. Éppen ezért minden pillanat különbözik az azt megelőzőtől, hiszen sohasem foglalhatott az előző pillanat magában annyi ismeretet, mint ez a mostani. És természetesen nem is ismétlődhet meg ugyanaz még egyszer. Ebből következik a második tan: az a teremtő idő, amely az élőlények ideje, és ez erősen különbözik a fizikai jelenségek idejétől, mellyel a fizikusok foglalkoznak, és 170

BABITS Mihály: Bergson filozófiája, in: Nyugat, III/14. szám, 945. p.

111

amelyben előfordulnak ismétlődések, sőt megfordíthatók. Tehát kétféle idő létezik: a fizikusok egynemű ideje, és az élőlények teremtő ideje, amelyet Bergson tartamnak nevez. Az egynemű idő a térhez áll legközelebb: minősége nincs, csak mennyisége, ezért a fizikusok kiválóan tudnak vele operálni, hiszen minden térbeli, tehát testi dologra alkalmazható. A lelki világ azonban nem mérhető, kizárólag minőségi, hiszen minden lelkiállapot minőségileg különbözik egy másiktól. Egy asztal másnak látszik, mint amilyennek tegnap vagy egy perccel ezelőtt láttam: nincs két egynemű érzet. Az összehasonlítás és ezzel paralel a mérés sem lehetséges, hiszen minőségükben különböző dolgokat nem lehet egymáshoz hasonlítani ill. mérni. Az érzésnek soha nem lehet mennyisége, viszont az érzés okának igen: ezért mondhatom azt, hogy ma kevésbé van hideg, tegnap nagyon hideg volt stb. Az intenzitás ugyanis minőségi különbség, és nincs kapcsolata az extenzitással, a mennyiséggel. Ha a lelki jelenségeket nem lehet mérni, akkor kiszámíthatatlanok is egyben. És ez maga után vonja az akarat szabadságát, mint Bergson negyedik tézisét. Bizonyos jellembeli vonások ismeretében azonban kiszámítható a cselekedet. Ez azonban a „tapasztalati jellem” szokásainak összessége, a szokás azonban nem lelki, hanem mechanikai jelenség, „az élet meghódolása, mintegy koncessziója

a

mechanizmussal

szemben,”171

és

amikor

az

ember

mechanisztikus cselekedeteket végez, nem mást tesz, mint bizonyos szokásainak hódol. Minél intenzívebb életet él valaki, annál gyakrabban szabadítja fel magát a

szokások

alól,

és

végez

olyan

szabad

cselekvéseket,

amelyek

kiszámíthatatlanok. „Hogy mennyire lényege az életnek (és mennél magasabbra fejlődik, annál inkább lényege) ez a teremtő szabadság, annak egy érdekes tünetét látjuk az élet legmagasabb alakjában, az emberi társaságban. Ez a tünet a nevetés.”172 Akkor nevetünk - kizárólag élő dolgokon -, ha a másik kilép valamilyen 171 172

i.m. 949. p. u.o.

112

formában abból az adaptációból, amelyben létezik, pl. ha valaki megbotlik az utcán, vagy egy tipikus arcon, amely attól válik tipikussá, hogy mechanikus jellem áll mögötte. De nevetséges lehet a szójáték is, hiszen a nyelv is élő dolog, ezért nem lenne szabad felcserélni szavainkat. A nevetés mindig gyakorlati, hiszen ahol érzelmeink is közbeszólnak, sohasem nevetünk. Az anyagi világ abszolút mechanisztikus: minden egyes pontja hat egy másikra, a fizikai törvények által leírt módon. Ez a világ kiterjedt térben és időben, felosztható végtelenül sok pontra és ezek egyike sem hoz újat, mert pontosan kiszámítható az egyik pont másikra való hatása, és ennek következménye. Ezért minden pont és pillanat determinált ebben a világban. Az élet lényege ezzel ellentétben azonban a szabadság. „Az élet a determinált, anyagi erőközpontok közt úgy tűnik föl, mint egy indeterminált, szabad erőközpont.”173 Ennek pedig lényegi eleme, hogy nem azonnal és kiszámíthatóan reagál, a fizikai törvények szerint, hanem maga választja szabadon a visszahatás módját. Az érkező, átvett energia felhalmozódik és ennek a virtuális energiának több lehetősége és választott útja lehet a visszahatásra. Minél több az elágazás (t.i. a választás lehetőségének útjai) annál nagyobb a szabadság. Az idegrendszer tehát nem egyéb, mint energiát felhalmozó és később mozgató, továbbadó „gép”, a tudat legegyszerűbb formája pedig a percepció. (Maga az idegrendszer is anyag: percepciók összességéből áll.) Az anyagi világ percepciókból áll, de ebből a végtelen sok percepcióból csupán csak egy kevés az, amit egyszerre érzékelni tudunk: csak az a rész, amelynek aktuális cselekedeteinkhez köze van, amelyre választásunknak befolyása van. Ez is annak bizonyítéka, hogy az értelem szerepe kizárólag praktikus. A külvilág hatást gyakorol testünkre: ha ez a hatás oly erős lesz a testben, hogy veszélyessé válik, akkor fájdalom keletkezik. 173

i.m.950.p.

113

Bergson percepció-elméletében Babits rámutat egy ellentmondásra: ha percepciónk azonos az anyaggal, akkor hogyan lehetséges az, hogy az anyag kiszámítható és végtelenül osztható matematikai pontokra bontható; az érzet azonban oszthatatlan, folytonos. A percepcióinkról megállapítja Bergson, hogy azok minőségileg különböznek egymástól: akkor lehet hogy mégis az élethez és nem az anyaghoz tartoznak? – kérdezi Babits. Az ellentmondás oka szerinte az emlékezet absztrahálása, amely csakis élőlényeknél létezik. Szabadság nem létezhet emlékezet nélkül. A szabad választás nem képzelhető el nélküle. Hogy mennyire fontos szerepe van az emlékezetnek, az abból is látszik, hogy az élet nem más, mint teremtő idő, nem egynemű, nem mindegy, hogy mennyi múlt áll mögötte. A teremtő idő alapját képezi tehát az emlékezet. Mivel minden percepció emlékképekké olvad össze, legfőképpen a megelőző pillanatok emlékképeivel, tehát a pillanatok nem válnak mereven el egymástól, mint az anyagi világ idejénél, hanem összeolvadnak, és ezzel az élőlény jelene nem egy matematikai pont, hanem több, az emlékezet által összevont pillanatból áll, tehát van kiterjedése, azaz tartam. Ezért nevezi ezt, t.i. az élőlények idejét Bergson tartamnak. Ezért mondhatjuk azt – véli Babits -, hogy az élőlények életének, emlékezetének bizonyos ritmusa van, amely összekapcsolja a pillanatokat egymással, és ezzel együtt megteremti a percepciók egyéni különbségeit is. Kétféle emlékezetről beszélünk: az egyik pusztán a testben létezik, tiszta mechanizmus, az idegek emlékezete, amely a mozgást mechanizálja. Ez a szokásrendszer, mely mennél tökéletesebb, annál öntudatlanabbul működik. A másik a szabad emlékezet, a tudatos visszatekintés múltunkba. Számtalan emlékképünk van, de ezek közül csak azokat idézzük föl a jelen pillanatban, melyek az adott cselekedetünkhöz és választásunkhoz szükséges. Az emlék puszta lelki jelenség, semmiképp sem lehet levezetni az anyagból. Éppen abban áll a teremtő idő, hogy egy élőlényre tényleges és teljes hatást gyakorol a múltja, annak minden emlékképével együtt, sőt, folyton bővül 114

és a jelennel mindvégig hatást gyakorol a jövőre. Tévedés tehát azt gondolni, hogy csak a tudatos hat, és ami rejtve van, az már nem is létezik: ezek együtt léteznek és hatnak cselekedeteinkre. „Az egész múlt él és hat a jelenben: ez a teremtő idő. Az emlékezés pedig nem visszatérés a multba, hanem a mult minduntalan betolakodása a jelenbe. A mult a lélek, a jelen a test: az emlékezés a lélek hatása a testre.”174 A lélek és test, a múlt és jelen lényegileg nem különböző dolgok. Mindkettő mozgás, csak más a ritmusuk. A múlt egykor jelen volt, vagyis percepció, a percepció pedig anyag, ezzel együtt a fizika törvényei szerint mozgás. Amikor a pillanatokat összefűzte, saját ritmust kapott, amely különbözik a jelen mozgásától. Tehát a világ alapjában nem más, mint eltérő ritmusú mozgások összessége. A fizikusok azonban azt vallják, hogy a mozgás nem más, mint két tárgy viszonylagos helyzetének változása, és mindegy, hogy mi mozog: a tárgy vagy annak környezete. A mozgás tehát csak viszony, nem azonos a valósággal. Azonban pl. a kisujjam mozgatásakor érzek valamiféle tenziót az ujjamban, és ez nem más, mint másra vissza nem vezethető pszichológiai valóság. Ez a tenzió egyszerű és nem osztható. Ha elfogadom, hogy minden mozgás oszthatatlan, pusztán csak az az út osztható, amelyet a mozgás megtesz, csak értelmem absztrakcióiról beszélek. Ezzel bizonyítható, hogy az anyag és a lélek között nincs lényegi különbség, hiszen mindketten tenziók (mozgások). Az anyag nem egészen térszerű, vagyis pillanatokra széteső, de a lélek sem teljesen térszerűtlen, hiszen minden érzelmünknek van valamilyen kiterjedése. Az anyag a térszerűség, az élet a térszerűtlenség felé törekszik. Anyag és élet ellentétes irányú mozgások. „Minden úgy történik, mintha (ez Bergson gyakori frázisa) az anyag az életnek mintegy megszakadása, pillanatokra való szétesése volna, mint hogyha egy óriási épülő, önmagát

174

i.m. 955. p.

115

teremtő életvilág (teremtő fejlődés) visszaesése, pusztulása volna. … az élet visszaesése a halálba.”175 Mindez

egybeesik

a

fizika

egy

alaptörvényével:

az

energia

degradációjával, miszerint az anyagi mozgások igyekszenek hővé alakulni, a hő pedig egyenletesen eloszlani. Ebből következően világunk pusztuló világ, ami a mozdulatlanság felé törekszik, tehát a halálba tart. Bergson e világ leképezéséhez egy tűzijáték széteső és visszahulló kévéjét használja. A visszahulló részecskék közül néhánynak még lenne energiája fölfele szállni, de a részecskék többségének visszaeső mozgásával nehezen tudnak szembeszállni. Így áll előttünk a földi élet képe. A földi élet tehát egy olyan lendület, amely az anyag mozgásának irányával ellentétesen, a szabadság, a teremtés felé igyekszik, de csak nehezen tudja érvényesíteni mozgását az anyagéval szemben. Ez a lendület azonban folyamatosan erősödik, mígnem egyre inkább közeledik a szabadság felé, melyet az emberben ér el. Az élőlény tehát az anyagnak és életnek, a két, ellentétes irányú mozgásnak a rezultánsa. Az életlendület pedig sok részecskének az egysége, hiszen az élőlények mind egymásra épülnek, és egyre teljesebb egységgé olvadnak össze; céljuk pedig az egyre nagyobb szabadság elérése, az anyaggal szemben. Az előbbiekből következik, hogy a szabadsághoz két dolog kell: egyrészt az energia felhalmozása, másrészt pedig a felhalmozott energia szabad felhasználása. Az életlendület - mint minden lendület – divergáló; a szétvált ágak közül a növények a nap energiáját használják föl, az állatok pedig tőlük -közvetve vagy közvetlenül – a táplálkozás útján nyerik azt el, és a szabad felhasználás felé fejlődnek. Az állatok fejlődésének is van két divergens ága: a gerincesek és az ízeltlábúak. A gerincesek közül a legfejlettebbek az emberek, az ízeltlábúak közt 175

i.m. 956. p.

116

a rovarok. A fejlettség meghatározásánál azt a szempontot veszi figyelembe, hogy mely csoport tudta leginkább az anyaggal szemben érvényesíteni magát, vagyis, melyek tudtak a leginkább alkalmazkodni környezetükhöz. Az emberben az értelem, az állatokban az ösztön irányítja ezt. Ösztön és értelem: a tudat két divergens alakja. (Az értelem az eszközhasználatban nyilvánult meg.) A fejlődésnek három nagy ága van, melyek jellemzői: a vegetáció, az ösztön és az értelem. Az ember és az állat tudata között ugyanaz a különbség érzékelhető, mint a zárt és a nyílt ill. a véges és a végtelen között. Az ember előtt megnyílt a világ, legyőzte az anyagot és szabaddá vált, végtelen számú választási lehetőség tárult föl előtte. Ennek a fejlődésnek praktikus célja volt. Amikor az értelem segítségével legyőzte az anyagot az életlendület, megvalósult az ember anyag fölötti uralma. Ekkor azonban értelmi felesleg képződött, és létrejött a cél nélküli megismerés vágya. A cél az élet megismerése volt, de az értelem ebben a folyamatban tehetetlen. Babits abban látja Bergson filozófiájának legnagyobb pozitívumát – és ezzel egyetérthetünk vele -, hogy visszaadta az embereknek a metafizikát, amikor kijelentette, hogy a filozófiának nem kell lemondania a további ismeretszerzésről, hiszen voltak és vannak is olyan filozófusok és költők, akik az értelem mellé segítségül hívták az intuíciót, és segítségükkel megértették az életet és szuggesztív módon ki is fejezték azt. A jelentős filozófiai rendszereket a költői ihlet és az értelem alkotta, és azért nem tudott a filozófia olyan mértékben haladni, mint pl. a fizika tudománya, mert az ösztön, az ihlet, csak szórványos, csak csökevény a teljes értelem mellett, viszont elengedhetetlen az élet megismeréséhez. Ez a hozzáállás az emberi szellem mindenhatóságát hirdeti, és szembeszáll az ez idáig oly gyakran hallott kanti nézettel, miszerint a metafizika halott. 117

Életszemlélete, annak kiszámíthatatlan, hatalmas lendülettel rendelkező volta az élet mechanizmusának visszautasítása. Babits ujjongva ünnepli ezt a szemléletet, a költői ihlet és az élet párhuzamát, a pillanat újrateremtő voltát, melyre szüksége volt a 20. századi modern művészetnek, hiszen eddig a mechanisztikus világfelfogás nyomasztó légkörében élt. De már nem ilyen ujjongva ír kritikát Lukács György A lélek és a formák című könyvéről: szerinte ugyanis az összegyűjtött „kísérletek” nem a nagy közönségnek igyekeznek bemutatni a magyar olvasók előtt nagyrészt ismeretlen írókat, hanem csak egy szűk körnek, barátainak szólnak az esszék, akik azonban már természetesen ismerik a szerzőket. „És az író maga akiről szól, mindig sokkal kevésbé fontos előtte, mint a saját gondolatai, melyek talán azon író műveinek emlékével asszociálódtak lelkében.”176 Az első levelet, a Levél a Kísérletről címűt tartja a legértékesebbnek Babits; ebben fedi föl Lukács azokat a kritikai szempontokat, melyek alapul szolgálnak a kísérletező művének vizsgálatához: ez nem más, mint hogy a kritikus egy műformát lát a kísérletben, nem külső formát, hanem belsőt. Ez a forma a költészettel egyenrangú, hiszen állásfoglalás az élet absztraktumaival szemben, éppúgy, mint a művészet a konkrétumokkal szemben. Itt magyarázza meg Lukács azt, hogy miért tárgya a műformának az irodalom és a művészet, és hogy miért nem érhető el ebben az abszolút tökéletesség, ámbár a legnagyobb kritikusok – így pl. Platon vagy a középkori misztikusok – írtak ilyeneket, és mégis mindahány csupán kísérlet maradt. Bár élesen megkülönbözteti az általa művészi kritikusnak nevezett bírálót a tudományos kritikustól, de levezetésében gondolataiból önként következőnek vallja azt az igazságot, hogy minden művészi kritikus magáénak kell, hogy tudja a

tudományos

lelkiismeretet.

Azonban

„Lukács

arcképei

sokkal

elmosódottabbak, sokkal abstraktabbak, légiesebbek, szubjektivebbek és mellékesebbek, hogysem a tudományos lelkiismeretet, és másodszor sokkal 176

BABITS Mihály: A lélek és a formák, in: Nyugat, III/21. szám, 1563. p.

118

formátlanabbak,

áradozóbbak,

bonyodalmasabbak,

homályosabbak,

komponálatlanabbak és stílustalanabbak, hogysem az igazi művészetet láthatnók bennük.”177 Egy harmadik szempontból azonban értékesnek tartja Babits a könyvet: mind a bevezetés, mind az esszék filozofikusak, elsősorban Lukács filozofiai, esztétikai, sőt, metafizikai gondolatait sugározzák. Mintha nem az írókról magukról, hanem elvont fogalmakról szólnának az esszék. Így pl. a Rudolf Kassnerről szóló a platonikus és a költő viszonyáról, a Stefan Georgeról szóló pedig az impasszibilitás és messze intimség kapcsolatáról beszél és így tovább. Mind egységes, világnézetszerű kivetülés. De Babits nem mond le a történeti magyarázatról sem, ezért a német filozófia „ködös és sokszor magvatlan modern metafizikájának” hatását látja ezekben az írásokban. Sőt, ennek a szellemnek megfelelően műveltségét is németnek, mélyebben tekintve bécsinek tartja. Minden író, akit említ, kapcsolatban volt vagy van Béccsel. Ez alól csupán Sterne kivétel, de a róla írt esszé is azt sugallja, mintha ő is német lett volna. És végül a stílust szubtilisnek, homályosnak, németnek tarja Babits, amely megnehezíti az olvasást. De végül megjegyzi, vannak részek, ahol eltűnik ez a homályosság és előbukkan a finomság és költőiség. „A Lukács egész gondolatvilága: egy szép reggeli táj, ahol azonban a szépségeket csak sejteni lehet a derengő köd mögött. Ha az író saját egyénisége erősebben kifejlik s lerázza önnön műveltségének béklyóit: akkor feljön a nap, ködök ellensége.”178 A kritikát nem hagyja szó nélkül Lukács: a Nyugat decemberi számában reagál az írásra. Bár, már a cikk első mondataiban leszögezi, nem magáról a bírálatról fog írni, hiszen ő maga rosszabbnak tartja esszéit, mint Babits, azonban kicsit cinikusan megjegyzi a német ill. a bécsi hatás kapcsán, hogy maga Babits is a német módszert használja bírálata megírásakor, hiszen a latinok és az angolszászok azt tartották, hogy mellőzhetők a módszertani kérdések. Lukács a németekkel egyetértve nem osztja ezt a felfogást, de az írásból ítélve 177 178

i.m. 1564. p. i.m. 1565. p.

119

maga Babits sem. Majd felsorolva az egyes szerzőket bizonyítja, nem volt közük mindannyiuknak Bécshez, ez is téves következtetés. Majd rátér a „homályosság” kérdésére, amely fő okát képezte válaszának. „Nincsen filozófia, amely valahol homályos ne lenne, az a kérdés csak, hogy hol és hogy mennyiben, hogy miért és hogy kinek a számára. Bizonyos: vannak homályos és világos filozófusok. Homályos volt teszem Hegel Schopenhauer a tanú! -, világos Voltaire vagy James vagy akár maga Schopenhauer. … Persze ez a kérdés: ki az olvasója egy filozófusnak, ki lehet az, és mennyiben? Itt egyáltalában modern előítélettel kell megküzdenünk. Azzal, amely azt hiszi, hogy a filozofia népszerűsíthető, mert a filozofiai gondolkodás csak a végső okok felé való továbbvitele a közönséges élet közönséges gondolkodásának. A filozofiai gondolkodás azonban nem kiépítése ennek a gondolkodásnak, hanem (tanum rá a Védáktól Bergsonig minden igazi filozofia) annak áttörése, valami attól minőségben különböző. … A népszerű, a világos, a könnyen érthető filozofia tehát hamisítás.”179 A filozófia a gondolkodás egy létformája: nem összefoglalások, hanem csúcspontok, amelyek szitaként működnek: megszűrik az olvasót, kényszerítik arra, hogy gondolkodását ugyanabba az irányba feszítse meg, amerre a filozófus jár, hiszen csakis ezen a küzdelmen keresztül tudja mondatait és egészét megérteni. A misztikus filozófiával például együtt járt a aszkézis, öntudatlanul is ezt a célt szolgálva. A homályosság összefügg a szóhasználattal is. Ha egy szó homályos, annak két értelme lehet: az első, hogy a szó értelmét nehéz megtalálni, a másik pedig

annak

többértelműsége.

A

köznyelv

alkalmazása

miatt

válik

egyértelművé, szándékosan kerüli a szubtilitást, szemben a filozófiaival. Ennek saját magának kell megteremtenie az egyértelműségét és félreérthetetlen voltát, éppen ezért kell lemondania a könnyen érthetőségről. De csupán addig marad 179

LUKÁCS György: Arról a bizonyos homályosságról, Válasz Babits Mihálynak, in: Nyugat, III/ 23. szám, 1750. .p.

120

homályos, amíg olvasóját a megértésért vívott harc el nem vezeti a filozófus gondolatvilágába és ezzel a tiszta fogalmiság világába. Ennek legnagyobb nehézsége az alkalmazott filozófiában van: itt a fogalmiság visszakanyarodik az életbe. Itt a többértelműként használt fogalmaknak szükségképpen kell egyértelműséget adni. Amikor egy fogalom egyértelművé és tisztává válik a metafizika szférájában, szükségképpen lesz homályos a másik világban. Ez tehát nem pusztán a modern metafizika módszere, hanem éppúgy a platonizmusé, Kanté és Hartmané, az egész filozófiai rendszeré – mondja Lukács. Mély és tiszta gondolatok, melyeket „az én igénytelen megjegyzéseim alig érdemelték.”- válaszol Babits ugyanebben a számban. „A dolog itt annyira elmélyült, annyira a legáltalánosabb kérdésekre ment vissza, hogy annak megvitatása egyáltalán nem tartozhatik pusztán irodalmi fórum elé.

…

Kétségtelen, hogy én egészen másnemű beszéltem, mint a válasz, s így a válasz, mint írója is mondja, az én megállapításaimat nem érti. Két nagy diadalt ad azonban nekem ez a válasz: az egyik, hogy írója itt is ép oly szellemirányt mutat, mint amilyent benne én jellemeztem; a másik, hogy szerény soraim ily szép gondolatok kifejtésére adhattak alkalmat.”180 Babitscsal ellentétben Ligeti Ernő az Istennel való egybeforrás pillanatai költőjének mondja Lukácsot e könyv megjelenése után. Szerinte Lukács a maga egyéniségét egészíti ki azokkal a művészekkel, akik szerepelnek művében. Csak azokat teszi tárgyául, akiknek lelkivilágával rokon az övé. Hozzáteszi: csak azok előtt az olvasók előtt lesz azonban világos mindaz, amiről e kísérletek szólnak, akik szenzibilisek, akik megértéssel fordulnak feléjük, akik „mélyekben látnak”. Ugyanerről a megértő figyelemről ír Lukács a Babitsnak szóló válaszában, amikor a fogalom tisztaságáról és világosságáról beszél a metafizika világában, és annak homályosságáról a mindennapokban. „Lukács, úgy képzelem, ezektől az íróktól tanulta nemcsak művészetét, de egész életfelfogását is. Mert ezeknél az íróknál a legszorosabban egybeforr az 180

Babits cím nélküli, a Lukács-cikk nyomán, lábjegyzetben megjelenő válasza a Nyugat III/23. számának 1752. lapján.

121

élet a művészettel, recte: az élet művészet előttük, egyéni formába öntött életanyag, szimmetria, mibe az ő elfinomult ujjaik illesztették be az életet.”181 Mesterek, poéták, a jövő programjának szóvivői, Platon, Montaigne, Kierkegaard, Kassner, Novalis, Stefan George, Richard Beer Hofmann, ők mindannyian, akik elkötelezték magukat valamely életszemléletnek, és Lukács éppen ezt, az egyéniség tárgyra való kivetítettségét vizsgálja bennük. Szempontja az élet szemlélete az életben. Formája az élet szemlélete a művészetben. A forma tehát maga a művészet. „Lukács a forma szemüvegén keresztül néz. Stilizált arcképeiben tompít, szinez, arányosít, egyszerűsít. Megalkotja a gesztusok

parallelogrammáját és meghuzza az eredőt, mely az

élet megkomponálásának fő gesztusa. Csak azokat látja meg, amik érdeklik, amik kolorizálják az ő felfogását. … Alakjai élnek, de csak egy pillanatra. Arcukat csak félig látjuk, rembrandti megvilágításban. Csak azok a vonások szembetűnők, amiket a szerző meg akar világítani. A többi mind háttérben marad.”182 A szerzőt és könyvének legtöbb szereplőjét is idegennek ítéli a magyar közönség előtt, és megjegyzi, hogy egy átlagos intelligenciájú olvasó és a könyv közé „beékelődik valami”, mintegy jelezve, Lukács deduktív módszeréből nekünk magunknak kell megrajzolni az adott író arcképét. Ugyanezt mondja Babits is, amikor homályosságról beszél, Lukács stílusát jellemezve. Pogány József

polémiaként értékeli Babits és Lukács a Nyugatban

egymásnak felelő írásait. (Pedig nem az.) Úgy gondolja, Babits „eleve elhatározott keménységgel bánik a könyvvel.”183 Nyersnek, régen érlelődő erővel kirobbanónak hallja Babits hangját, amelyben következetlenséget vél felfedezni:

állításai

pár

sorral

lejjebb

már

épp

azok

ellentéteinek

fogalmazványai. A görög sorstragédiák karának és ellenkarának párbeszédét, feleléseit állítja párhuzamba Babits írásával. 181

LIGETI Ernő: Lukács György: A lélek és a formák, in: Renaissance, 1910. V/10. 85. p. u.o. 183 POGÁNY József: Polémia, in: Renaissance, 1910. XI/10. 445. p. 182

122

Ezen ellentétek okát abban látja, hogy Lukács filozófiája szöges ellentétben áll Babits költészetével és esztétikájával. (A kritikában erős hangsúlyt kap Babits költő, Lukács filozófus volta.) A könyvet zárt egésznek, kikezdhetetlen logikai struktúrának tartja, „épen ezért az ellenkező táborok hívei semmi ellágyító, kompromisszumos közösséget nem találnak benne magukkal. Minden, amit mond, csak bántó, bosszantó, homályos, zavaros a szemükben, bár meg kell látniok az értékes gondolatmunkát is. Így hányódik aztán lelkük a dicséret és a szidalom hullámain.”184 Az antagonizmus Babits metafizikus, Lukács dialektikus felfogásában rejlik: Babits a pillanatok, a hangulat, az impresszionizmus híve, Lukács pedig új szenzációnak tartja azt. A könyv egyszerűen harcot hirdet a modernizmus felszínessége ellen, az ellen, hogy soha nem néz a tárgyául választott dolgok mélyére. Szerinte Lukács az elmúlt korok művész és közönség viszonyának harmóniáját akarja visszaállítani, megszüntetve ezzel a művész magányát. „A társadalom nagy dolgaival egybefüggő problémákat kell tűznünk a művészetek elé. Az anarchia helyére álljon a kollektív munka.” – hirdeti Lukács Pogány József szerint. Nem erről van szó: azt gondolom éppen ez Lukács gondolatainak teljes félreértése. Nem meghirdetett harcról van itt szó, nem társadalmi problémák megoldás-kereséséről, hanem egyszerűen arról, hogy a művésznek saját lelkébe kell hatolnia, meg kell szüntetnie minden sallangtól művészetét, a formálásnak kell szentelnie minden erejét, meg kell teremtenie az ellenállással szemben az egységet, a formát, amely kifelé elhatárol, de befelé mindent végtelenné tesz. Ez a művész feladata. A Kísérletek mellett Lukács a jelen esztétikai kultúrájával is hosszasan foglalkozik egy esszéjében, amely a Renaissance-ban jelenik meg. Kiinduló tétele az, hogy ha ma egyáltalán beszélhetünk kultúráról, az csakis esztétikai lehet. „Kultura: az élet egysége; az egység életet fokozó, életet gazdagító ereje. 184

u.o.

123

… Vajon erősebbek és egységesebbek lettek a reakciók az élettel szemben, mert talán többen juthatnak a dolgok közelébe és több dolognak a közelébe?”185 – kérdezi, és válaszul megállapítja, két tiszta típus áll ma előttünk: az esztéta és a szakember, akik között éles határvonal húzódik, mégis mindkettő megköveteli a másikat a maga kiegészítéséül. A szakember feláldozza egész életét annak egy részletének megkönnyítéséért, az esztéta pedig a lélek atmoszférájában, és Maeterlinck szerint, csakis ott él. De lehet másféle megközelítési mód is: a szakember a foglalkozás maga, az esztéta az élmény, mint mesterség. „És a mély közösség így a két típusban (ami igazi tartalmat ad ennek a látszólag csak formális szembeállításnak) az, hogy mindakettőben öncélokká válnak a cél felé vezető utak, amiknek értelmet és jelentőséget pedig csak cél felé vivő voltuk adhatott

volna;

hogy

mind

a

kettőben

a

tisztán

tipikusság

belső

elszegényedéseknek következménye, hogy mindakét típusnak egységes voltát életük egyoldalúsága és lelküknek csak egyfajta élménylehetőségre való reagálása okozza. És nem az igazi gazdagság és erő érzése…”186 Az esztétikai kultura középpontja: a hangulat. (ezzel részletesen foglalkozik Lukács a Kernstock-képek kapcsán a Nyugat február 1-jei számában.) Ennek alapja a szemlélő és a szemlélet tárgya közötti pillanatnyi kapcsolat. Az esztétikai kultúra azonban már az élet egészére kiterjeszti ezt a szemléletmódot, életprincípiummá válik. Ekkor az élet szüntelenül változó, folytonos, egymást követő hangulatokká alakul, a tárgyak megszűnnek létezni, hangulat-lehetőségekké válnak, eltűnik az állandóság a létből, hiszen a hangulat nem tűri az állandóságot, megszűnnek az értékek, mert mindennek csak annyiban lehet értéke, amennyiben hangulatot tudott kiváltani, vagyis tőle független, vele semmilyen szükségszerű kapcsolatban nem létező dolog miatt. Tehát ekkor a kultúra egysége: annak hiánya; a központja: minden létező periférikussága; a dolgok szimbolikussága: az, hogy semmi sem szimbolikus már; „És meg volt a kulturának a pusztán egyénin túlemelkedő volta (mert a 185 186

LUKÁCS György: Esztétikai kultura, in: Renaissance, 1910. V/25. 123. p. i.m. 124. p.

124

kultura lényegéhez tartozik, hogy közös kincse az embereknek): az hogy nincsen semmi, ami az egyes ember egyes pillanatain túlemelkedhetnék, meg volt a kapcsolat az emberek között: a teljes magányosság, a kapcsolatok teljes hiánya.”187 Az esztétikai kultúra nem más, mint az élet anyagából, magából a létből kialakított művészet. Ez magában hordoz egy paradoxont: ez a kultúra kizárja a lélek aktivitását, hiszen mindennek belülről kell jönnie, azonban belülről nem jöhet semmi, hiszen csak a külvilág hozhat létre valamilyen hangulatot, sőt, ha valaki a saját lelkének egy megnyilvánulását élvezi, akkor is csupán passzív szemlélője egy rajta kívül álló dolog következményének. „A teljes szabadság a legirtózatosabb megkötöttség.” Ha minden csak hangulat, akkor az a lélek legnagyobb kötöttsége. Ez a passzivitás pedig nem válhat életprincípiummá. „Az <életművészet> a lelki züllöttségnek, az alkotni és cselekedni tudás teljes hiányának, a pillanatoknak való kiszolgáltatottságnak életprincipiumokká való emelése. Tudatos vagy nem tudatos elhatározása az élni (az életen uralkodni, az életet formálni) tudás teljes hiányának. Az életművészet: dilettantizmus az élettel szemben; az igazi alkotás és igazi anyaga lényegének abszolut meg nem látása.”188 Az esztétikai kultúra dilettáns hedonizmusa megjelent a művészetben is. Pontosan azt pusztította ki a művészetből, ami kozmosszá, organizmussá, örökké mozgó elevenséggé tette mindazt, ami magában halott és jelentéktelen; a formát magát ölték meg a magukat a forma tisztelőinek tartók. Az igazi forma uralkodás a dolgok fölött, de úgy, hogy az alávetettségükben is megtartják elevenségüket, hiszen az uralkodáshoz szükség van ellenállásra, mert anélkül semmilyen erő nem tud működni. Az esztéták azonban nem ismerik a dolgoknak e világát, ők csak élvezni tudnak mindent, és elutasítják a rendszereket, azzal a felkiáltással, hogy úgyis mást gondol mindenki egy adott pillanatban, elutasítják a mélyen megbúvó összefüggéseket, 187 188

i. m. 125. p. i. m. 126. p.

125

hiszen csak hangulatértéke van mindennek, nincs szükség a szerkesztésre és az építésre – mondják -, hiszen a hangulatok nem építhetők. Finom technika és pszichológia létezik csupán a világukban. Elveszett minden kapcsolat az élettel: „valami mélyen szakmaszerű van a művészet mai hatásaiban: írók számára írnak az írók, és festőknek festenek a festők; legfeljebb: félbemaradt íróknak és festőknek. Mert <mondanivalójuk> alig van (sőt tudatos büszkeséggel utasítják azt el maguktól) csak szakember élvezheti igazán értékeiket, atelier-hatások lesznek legfőbb hatásaik.”189 Az a közöny, ami ezzel szemben a közönségben megnyilvánul, inkább beletörődés: ez a kultúra. Csak a szocializmus hozhatna némi enyhülést: elsöpörne minden periférikusat, visszatérne

a

lényeghez,

visszatalálna

a

gyökerekhez.

De

mivel

a

szocializmusnak nincs meg „az egész lelket betöltő, vallásos ereje”, nem sok jót remélhetünk tőle – mondja Lukács. És mivel nincs megfelelő ereje, pusztán a polgári művészet mellett létezik, annak gyenge és durva karikatúráit alkotják meg, és ez kevés. Ők sem érintik az élet centrumát, pusztán a periférián léteznek. Úgy tűnik, nincs kiút, a ma művésze hasznavehetetlen ember, a művészet pedig stílus-csinálás ebből a semmire se alkalmasságból – mondta Thomas Mann, és sajnos, igaza van. Ezt a tragikus helyzetet érezniük kellett a művészeknek, ezért akár bevallották, akár eltagadták maguk elől, de világuk a tragédia atmoszférájában létezik.

Ez az oka „Wilde keményre kalapált

aforizmáinak, ennek bánatos-büszke titkolása ad fényt a Hofmannsthal dagályos verseinek, ennek megérzése veszi lágy levegőséggel körül a Thomas Mann száraz élességgel látott objektív képeit.”190 Kiválóan mutatja be a valamire való várakozás mélységét Gyurkovics hadnagy gondolkodásában Herczeg Ferenc, annak biztos tudatában való tetszelgést és megnyugvást, hogy soha nem lesz öngyilkos, mégis ezzel áltatva 189 190

i.m. 128. p. i.m. 130.p.

126

magát, minden meg van engedve saját világában. „Minden mindegy” tehát, csak ennek a frivolitásnak a kiélvezésében vannak különbségek: mélységek és felszíni átélések. De az eredmény mindig ugyanaz. És mi következik most? – kérdezi Lukács. A művészet mindig csupán következménye volt a kultúráknak, ritmusa mindig egy ütemre mozgott vele. „Ha igazán igaz, hogy vannak az egész kultura

komplexumában

elsődleges, minden mást mozgató erők (és nem bonyolodott kölcsönhatások kiszámíthatatlan eredője minden mozgás) akkor az azokkal számítóknak, az azok működését életmunkájukkal befolyásolóknak talán megadatott a kulturán változtató hatalom. Talán. Azoknak, akik a művészetben vagy a művészet körül élnek, soha.”191 Ennek a determinizmusnak az elfogadása a gyengéket a fatalizmusba viheti: azokat, akik számára az emberi akarat metafizikai tehetetlenségének belátása kellemes kifogás saját tehetségtelenségük elfedésére. Azok, akik „tevésre születtek” azonban azt látják, hogy szükségszerű megtenniük mindazt, amit belső kényszerükből tesznek, még akkor is, ha szükségszerűen semmit sem eredményez e cselekedet kifelé. Az akarás intenzitásán semmiféle külső összefüggés belátása soha nem tud változtatni. A külső adva van. Ezen senki és semmi nem tud változtatni. De ugyanígy adva van az a belső, ami külsőt tudna teremteni. Lukács ennek okán a szocializmus szépen csengő motívumát, miszerint a fejlődést szolgálni kell úgy, hogy közben az egyéni vágyódásokat alá kell rendelni e szolgálat alá, pusztán menekvésnek tartja. Ezt tette Anatol France is. Ugyanúgy menekült, ahogyan Friedrich Schlegel vagy Brentano is a hit csöndjébe. Bernard Shaw azonban más, mint az előbbiek - jegyzi meg Lukács -, ő eleve agitátornak született. Talán lassan-lassan megszűnik az a téves nézet, miszerint csak mennyiségi különbségek vannak a dolgok között: hasonló körülmények között

191

i.m. 132. p.

127

hasonló dolgok jönnek létre, majdnem egyformák. Ezt a „majdnemet” Lukács a legmélyebb és legelválasztóbb különbségnek ítéli. Egy új típusú esztéta van születőben, aki azon a tényen, hogy csak a művészet lehet valóság, és erre kell vonatkoztatni mindent az életből, hogy minden pusztán anyaga a léleknek, már soha senki nem tud változtatni. De nem szükségszerű, hogy mindebből csak ürességek, anarchiák és elgyengülések szülessenek. A művészet lényege az alakba öntés, a formálás, minden nemű ellenállás leküzdése, az egység megteremtése minden ellenállásból és széthúzásból, az addig idegennek gondoltból. „A formálás: az utolsó ítélet a dolgok felett; olyan utolsó ítélet, amely megvált minden megválthatót és isteni erőszakkal kényszeríti rá mindenre a megváltást. A forma: egy adott helyzet adott lehetőségei között a maximális erőkifejtés; ez az igazi etikája a formáknak.”192 Nincs dolog, ami kifejezhetetlen lenne. Ami az, az nem is létezik. Régi filozófiákban a forma egyenlő volt a világrenddel, a kozmosz harmóniájának kifejezője volt; ma már csak egyéni harmóniáról beszélhetünk, a világéról nem. Ez egy nagy küzdelem a lélekben: minden itt játszódik, itt kell megküzdeni a lét minden paradoxonjával, ez a küzdőtér és a pihenő egyszerre. Azzal, hogy minden a lélekben játszódik le, sokkal élesebbnek érezzük a dolgok disszonanciáját, hiszen az csak a mi lelkünkké, nem tudjuk átruházni másnak. És a megváltás, a forma jelenvalósága már csak az út legvégén, minden kínok után jön el és abban a hitben összpontosul, hogy mivel minden lelki folyamatnak egy adott és közös középpontja van, szükségszerűen találkozniuk kell. Az esztéta tehát a formát magát alkalmazza az életre, szemben az esztétikai kultúrával, amely azonban a lélek megformálását jelenti. Ez soha nem eredményt, hanem egy rögös, nehéz utat jelent, és azok az életdarabok, amik már formát kaptak, a lélek megformálásában való haladást demonstrálják.

192

i.m. 134. p.

128

A lélek mindannyiunkban létezik, de csak a látók számára lesz látható. Ugyanúgy, ahogy Michelangelo látta márványszobrait azokban a sziklákban, melyekből később megformálta őket. Kellett az ő emberfeletti küzdelme életre keltésükhöz, kellett a formátlanságból a formába öntésig tartó út ahhoz, hogy kiemelje őket a formátlanság káoszából. Néha egy egész élet is kevés ennek az útnak a végig járásához. Gyakran torzóban maradnak e küzdelmek. De az igazi, metafizikai valóság csupán csak e szobor lehet, amely kibontakozott a sziklából, formát öltött, de elevenen mindig is benne élt. Ez az egyedül példaadó, szimbolikus élet: a leginkább egyéni út, hiszen e folyamatban a márvány lelke válik szoborrá, miközben elválik a szikla lelkétől, de egyúttal testvére lesz minden szobor lelkének. És ezzel megmutatja, mi a lélek igazi útja: a magára, a saját útjára való rátalálás, mindennek a lerázása magáról, ami nem tartozik igazán hozzá. De ezzel együtt e megformált lélek túlnő az egyéni voltán és példaadóvá válik. És ezért nem tragikus többé ez az izolált lét: ebből a magányosságból nő a legtöbb heroizmus, a saját megformálásának heroizmusa. És érdektelen, hogy e példát kik követik vagy követik-e egyáltalán, hiszen ezt a megváltást csak maga az egyén vívhatja ki, csak ő egyedül járhatja végig ezt az utat és ez a megváltás üdvösséget hoz, melyet semmi sem tud tovább fokozni. Az ilyen emberek mentesek minden illúziótól, nem teremtenek kultúrát, életüket Kant „als ob” kategóriája, a „mintha” kategóriája határozza meg, amit a semmit nem várók heroikusságaként lehet leírni. Ez életük szentsége. Így Hans von Marées, Stefan George, Paul Ernst életét és legfőképpen, akinek életfolyama meghatározta ennek az esszének a gondolatvilágát, a legnagyobb epikus költőét: Dosztojevszkijét.

129

Ebben az évben jelenik meg Fülep Lajos Nietzsche-fordítása193, amely nem az első fordítás, hiszen többé-kevésbé sikerült tolmácsolásokban már megjelent az Also sprach Zarathustra és a Jenseits von Gut und Böse. Wildner Ödön ezidőben készíti életrajzi művét, és összességében egyre inkább háttérbe szorulóban van az a nézet, mely szerint Nietzsche romboló volt és nincs helye a baseli tanárnak a filozófusok táborában. „Fülep Lajos bevezető tanulmánya Nietzsche teljes ismeretére valló lelkiismeretes munka. Nem nagy igényű; legszívesebben magát Nietzschét beszélteti. Nem törekszik Nietzsche philosophia-történeti jelentőségének megállapítására, szűk horizontok között mozog, de az egyén lelkének és gondolkodásának szerető rajza. Helyesen hangsúlyozza e philosophia művészi mivoltát, s ebből a szempontból magyarázza úgynevezett rendszertelenségét, mely valójában csak a régi módi rendszer hiánya. … Nietzshének a kereszténységhez és Jézushoz való viszonyát is megértette, pedig ez szintén a kemény diók közé tartozik. Jól látja, hogy Nietzsche nem asketa ideált hajszoló tudós, hanem igazi philozophus.”194 Lukács György a leghitelesebb fordításnak, előszavát pedig objektívnek, tájékoztatónak és tartózkodónak tartja, de mivel Fülep Lajost nagyobb tehetségnek gondolja, hosszas visszavonultsága után ettől a fordítástól és bevezető szavaitól többet várt. „Azért csalódtunk, mert többet vártunk: és azért nem igazi csalódás ez, mert még mindig várhatunk és ugyanavval a bizalommal várhatunk, mint eddig.”195 És ennek a bizalomnak alátámasztásául a kezdetben érzett csalódás lassan átalakul védelemmé: a könyv, a kiadás jellege, akadémista volta, az előszó kötött stílusa akadályozta meg a fordítót abban, hogy megírja azt a könyvvé összeállt ismeretet, ami e nyugodt erő mögött ott rejlik Fülep

193

Nietzsche: A tragédia születése, Fordította és bevezetőt írta: Fülep Lajos, Filozófiai Írók Tára, Bp., 1910. NAGY József: Nietzsche philosophiája, in: Budapesti Szemle, 144. kötet, 407. szám, 317. p. 195 LUKÁCS György: Fülep Lajos Nietzschéről, in: Nyugat, III/14. szám, 1014-1015. p. 194

130

Lajosban. És ezt a művészetfilozófus, művészettörténész be is bizonyítja a későbbi munkáiban, Lukács jól látta tehetségét.196 És végül az ebben az évben elhunyt Tolsztoj filozófiai rendszere is erősen foglalkoztatja a az európai és magyar gondolkodókat. E rendszer alaptézise: az emberiség haladása, fejlődése és tökéletesedése a legfőbb cél, miközben a jelen társadalmi berendezkedése a legfőbb gát e cél elérésében; az emberiség története nem más, mint fokozatos átmenet az egyéni és az állati létállapotból a társadalmi, majd innen az isteni állapotba. E folyamat lassú, de elég ok-e e lassúság arra, hogy az egész emberiségre rányomjuk a gyalázat bélyegét? – kérdezi Frederigo de Roberto.197 Mert Tolsztoj semmit sem bocsát meg az emberiségnek. Szerinte régóta él az ember lelkiismerete ellenére. Ahhoz azonban, hogy ez megváltozzon, az ember gondolkodásmódján is változtatni kell. Meg kellene teremteni az értelem és a lelkiismeret tökéletes és állandó összhangját. Azonban egész életünkben valaki más fizeti meg egyéni élvezeteink árát. Akad néhány hős, aki feláldozza magát milliókért, azonban millió és millió ember teszi egyéni hasznát mindenek elé. Az emberek oly különbözőek, hogy kettő sem akad köztük, akik teljes mértékig egyenlők ill. hasonlóak volnának. A megközelítésük is különböző lehet: aki inkább a különbséget látja köztük, az elismeri a létért folytatott küzdelemben az erősebb jogát, aki pedig a hasonlóságot, az pedig látja a szeretet törvényét és a szolidaritást. Azonban külön-külön egyik látásmód sem igaz, egyik nélkül hamis a másik. Az ellentmondást látva Tolsztoj Krisztus tanításához fordul a válaszért: nem az egyházhoz, mert azt mélyen megveti, hanem az első századok tiszta keresztény vallásához. Eszerint nem szabad szembeszállnunk a gonosszal, csupán a szeretet erejével kell védekeznünk ellene. Ez lehet az egyetlen út, a 196

A világnézet és a művészi fejlődés közös viszonyával, a magyarság az egyetemes kultúrában játszott szerepével foglalkoznak Magyar művészet (1923), Európai művészet és magyar művészet (1979), Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok (1976) című művei és az 1956-ban megjelent A magyarországi művészet története című összefoglaló könyve is. 197 Frederigo de ROBERTO: Tolsztoj és Nietzsche, in: Renaissance, 1910. V/10. 29-39.p.

131

megromlott, lezüllött társadalmi normákkal szemben is. Szerinte ugyanis minden társadalmi rend bűnös, függetlenül attól, hogy milyen eszmére épül föl. Az igazságszolgáltatás is bűnös, ha elítél egy anyát azért, mert engedély nélkül árult bort; a közhatóságok rendszere pedig nem más, mint különböző eszköze az elnyomásnak és az erőszaknak, éppen ezért kellene megtagadnia minden igaz kereszténynek a katonai szolgálatot. A tudományok és a művészetek is letértek már eredeti útjukról, hiszen korábban, amikor volt jelentőségük, minden ember könnyen hozzájuk férhetett. Ma már szükségtelenek és megközelíthetetlenek azok a dolgok, melyek általuk létrejönnek, sőt, folyton ellentmondásba keverik a gondolkodó embert önmagával és másokkal. És a szerelemről is lesújtó véleményt formál: a testi szerelmet száműzni kell az életünkből, és bár ez az emberiség halálával jár, ez sem rettenti el Tolsztojt, mert, amint mondja, ez igazolná a Természet örök törvényét, miszerint minden világnak meg kell szűnnie. A semmi, az űr, a mozdulatlanság: ezek a végső határai és beteljesülései filozófiájának. Ezzel megoldódna a boldogság problémája is. Azonban ettől a következtetéstől ő maga is megijed és kidolgozza a boldogság beteljesülésének öt alapfeltételét, melyek a következők: eggyé válás a természettel (a városi lét feladása), a fizikai munkavégzés, a család, a barátságos és szeretetteljes kapcsolat felebarátainkkal, és végül az egészség és a szenvedés-mentes halál. E szerint a gazdagok, akik városban élnek, nem végeznek fizikai munkát, lenézik felebarátaikat, mind boldogtalanok, a szegények pedig boldogok. De ha ez így van, miért szidja a gazdagokat és miért szánakozik a szegények fölött? Azért talán, mert szó szerint értelmetlenné válnak e feltételek, hiszen a boldogság nem függ ilyen mértékben a külső körülményektől. Ezt ő maga is kimondja, és ezzel együtt rácáfol a fentiekre, amikor úgy fogalmaz, hogy évszázadok óta pakolunk mi mindannyian a jó és a rossz mérlegének serpenyőjébe, de a mérleg nyelve még mindig egyenlőséget mutat. Vagyis 132

minden gondolat jó és rossz is egyben, hiszen értelmünk korlátoltsága a gondolat csak egy részének értelmezésére képes, ezért téves, de helyes is egyben, hiszen egyfajta emberi fölfogás megnyilvánulása. Az emberi szenvedések vallása mindez; de mintha maga Tolsztoj cáfolt volna rá életmódjával, titkosnak vélt cselekedeteivel erre, amikor a köztudottan vegetariánus író egyik háziasszonya a közvélemény kíváncsiságát csillapítandó elárulta egy orosz újságnak, hogy a húst megvető, „hulladaraboknak” nevező Tolsztoj éjszakánként, gyötrő éhségét csillapítandó jó étvággyal falatozik az aznapi megmaradt pecsenyéből.

Éjszakai falatozásai alátámasztják azt a

gondolatát, miszerint „egyetlen egy ember nem cselekedhetik az egész világgal ellenkezően.”198 Morális értékrendje azt sugallja, hogy mondjunk le önző, egyéni érdekeinkről mások javára, vele homlokegyenest szemben állva Nietzsche pedig azt, hogy az egyéni önzésnek van abszolút jogosultsága ebben a világban. Tolsztoj az emberek hasonlóságát, egygyökerűségét, Nietzsche ezzel szemben a különbözőségüket hirdeti. „A modern társadalmat mind a kettő utálja és ostorozza: de Tolsztoj azért, mert sok benne az önzés, Nietzsche pedig azért, mert nem elég önzést talál benne.”199 Nietzsche társadalmi „értéktáblázatai” közül a modern társadalomban a rabszolgák, az elnyomottak morálja érvényesül, ezért a legfőbb érték az irgalom. Ezt azonban ki kell irtani – mondja, hiszen deprimáló hatással bír annak gyakorlójára, mert saját gondjain felül irgalmasságból mások gondjait is magára veszi. Másrészt pedig éppen a gyengéket és a betegeket óvja, akikre a legkevésbé van szüksége a társadalomnak. Az ok pedig, ami irgalmasságra készteti az embereket nem más, mint a saját szenvedésüktől való félelmük, és az abban való reménykedés, hogyha mégis eléri őket a szenvedés, cserébe, rajtuk is segíteni fognak majd mások. Ez azért tarthatatlan, hiszen mindig is a nagy szenvedések árán tudott fejlődni az emberiség és minden társadalom. 198 199

i.m. 34. p. u.o.

133

A másik alapvető fogyatékossága a modern társadalomnak szerinte, hogy nem tudnak parancsolni a hatalmon lévők, félénken teszik, ha egyáltalán mernek, és ugyanez érvényes a büntetésre is. A bűnöst mintha jobban sajnálnák, mint magát az áldozatot. Továbbá a nők és férfiak társadalmi szerepvállalása is megváltozott: a nő „ahelyett, hogy rá bízná magát, lassanként elkoptatja nemének sajátos, vonzó bájait, mert ép úgy könyökkel tör útat, mint a férfi; ebben a küzdelemben tönkre teszi idegeit, s egyre alkalmatlanabb lesz arra, hogy erőteljes ivadékot szüljön.”200 A tudós, a filozófus, csupán a valóság visszavetítésére használt „precíziós eszköz, csupán a lelkiismeretes vizsgálódók érdemelnek figyelmet, akiknek célja az igazságra való rátalálás, pedig – teszi hozzá Nietzsche – ábránd és illúzió nélkül nem lehet élni, hiszen egy téves ítélet, ha az megfelelő módon hozzájárul az élet megtartásához vagy fejlesztéséhez, akkor akár hasznos is lehet, hasznosabb, mint maga az igazság. És íme Zarathustra, a nagy próféta vendégül látja az európai civilizáció áldozatait barlangjában: a pesszimistát, aki szerint meddő fáradtság a kutatás, hiábavaló minden, a két királyt, akik azért nem akarnak uralkodni, mert nem ők az elsők az emberek között, a lelkiismeretes vizsgálódót, aki életét az objektív kutatásnak, egy pióca-agyvelő vizsgálatának szentelte, az öreg mágust, aki minden szerepet eljátszik, csak a sajátját nem meri, ezért gyűlölet lakozik benne, az utolsó pápát, aki nem lel vigaszt Isten halálában, a legszörnyűbb embert is: Isten gyilkosát, a koldust, aki a kérődző tehenek mellett, a réten keresi boldogságát és az árnyékot, aki már bejárt minden zugot a világban, eltévedt, és céltalanul bolyong a mindenségben. Zarathustra nem vigasztalja őket: a szenvedésük és undoruk a legjobb szer ahhoz, hogy küzdelmüket tovább folytathassák. És ha elviselhetetlenné válik fájdalmuk, akkor a fejlődés spiráljában át fogják adni helyüket az Übermenschnek, akinek morálja csak a kevesek morálja lesz, és ez lesz a mai 200

i. m. 35. p.

134

világ és a jövőbeli közti legnagyobb különbség. A harc, a küzdelem, az akarat lesz az új erkölcs, majd legvégül a bölcs a gyermeki boldogság és nyugalom minden cselekedetbe való beépítésével túlszárnyalja majd önmagát. Mindezt a filozófiai rendszert sokan őrültségnek tartják – és tehetik, hiszen ez a legkönnyebb elutasítási forma – mondja Federigo de Roberto. Mivel azonban a pszichológiai kutatások bizonyították: az őrült és a zseni között vajmi kevés a különbség, érdemes másként értékelni a gyakran kritika nélkül indexre tett gondolatokat, csakúgy, mint Tolsztojét, hiszen ő sem kerülhette el az őrültség vádját. Nietzsche rendszerében valóban sok az ellentmondás: Schopenhauer gondolatvilágának elemzésekor kezdetben bámulat, később a leghevesebb elutasítás jellemzi, és ugyanígy

Wagner esztétikáját és művészetét eleinte

magasztalta, később teljesen megtagadta és sárba tiporta. Saját rendszerében végül az abszurdumig jut el, miközben gyakran saját magával is ellentmondásba keveredik.201 A különbség Tolsztoj és Nietzsche filozófiájában fentiek alapján az, hogy míg Tolsztoj azért gyűlöli a társadalmát, mert kevésbé keresztény, és azért ostorozza, hogy térjen vissza Krisztus igazi útjára, addig Nietzsche egészen más okból, de gyűlöli. Mintha mindketten ugyanarról beszélnének, csak más nyelven: a világban együtt van a jó és a rossz, de egyik sem lehet abszolút úrrá a földön, mert folyamatosan és kölcsönösen egyenlítik ki egymás serpenyőjét közös mérlegükön.

201

Hogyan lehetséges az, hogy a legyőzöttekként értékelt rabszolgák – az erkölcsi értéktáblázat szerint – képesek az uralkodó osztályra ráerőszakolni saját moráljukat? Honnan van e gyenge és tehetetlen rétegnek ehhez ereje, milyenek az eszközeik, mi kényszerítheti a legyőzötteket, hogy elfogadják ezt? Másrészt: a győztesek, akik törvényeket alkotnak képesek elfogadni a legyőzöttek sugallatait, és ezáltal új törvényeket létrehozni, akkor a legyőzöttek törvényeiben annyi erény és igazság van, hogy még azok is el tudják fogadni, akiknek végeredményben ártanak.

135

„Milyen világ az, ahol a művészet kapitalizálódása a nagyhal megeszi a kishalat elven működik? (Ignotus) Politika és irodalom / irodalompolitika

Mert úgyis minden politika… Ebben nincs változás ma sem, és amióta léteznek társadalmi formák, mindig volt és lesz igazsága ennek a mondatnak. „Ausztria-Magyarország az a hely, ahol nem élet folyik, csak helyzet van.”202 – mondja Ignotus megkeseredetten. Olyan helyzet, amelyet Ferenc József immár hatvankettedik éve fenntart, megőriz, és amely korszakokra bontható, mégpedig háromra: az első, 1848-1859 között, amikor még fiatal uralkodóként háttérbe szorul, majd következik az 1859-1873 közötti második, amikor is egyénisége kibontakozik, ez cselekvőképességének ideje, és egyben az az idő, amiről a közvélemény a legkevesebbet tud, majd a harmadik időszak első felében a „remélve engedékeny” uralkodó, 1889-től pedig a dinasztia megszemélyesítője. A kiegyezés idején bizonyította be, hogy képes emelt fővel elveszíteni apjától örökölt birodalmából egy részt, ugyanakkor képes a megmaradtat újra szervezni. És ez kizárólag az ő érdeme. „És elfogulatlan – a Ferenc József eszének talán legnagyobb ereje az elfogulatlanság. Az ő ajkán nem frázis, hogy apai szívéhez egyformán közel áll uradalmának minden népe és felekezete – kivált mert ez azt is jelenti, hogy, ha úgy fordul, egyformán távol is tud állni.”203 Objektív döntései mind családi, mind birodalmi kérdésekben fellelhetőek. Nyolcvanadik születésnapján megtiltott minden nemű ünnepséget, Ischlben, kedvenc nyaralóhelyén, családi körben ünnepelt. „Ez a szépszámú család, melyet az agg nagyúr maga köré gyűjt: nem is birodalom a birodalomban, hanem a 202 203

IGNOTUS: A politika mögül, Khuen gróf, in: Nyugat, III/13. szám, 931. p. IGNOTUS: Ferenc József, in: Nyugat, III/16. szám, 1126. p.

136

birodalom…”204 – vallja Ignotus, miközben megtiszteltetéssel adózik az uralkodó előtt. Az előtt, aki maga is történelemmé vált, annak a folyamatnak a részévé, mely az emberiség történetében mindig a haladással paralel, és ami mindig a természet legyőzését jelenti, és ami mindig annál nagyobb, minél teljesebb ez a legyőzés. Ez a technikai hódításokban, a társadalmi élet intézményeiben,

az

erkölcsi

haladásban

is

megmutatkozik:

ennek

legkiemelkedőbb példája az altruizmus. Hiszen ez nem más mint, az ősi ösztönökön való diadal, az ember függetlenítése önnön magától. Ekkor az uralkodó leginkább a politikai elit munkáját figyeli a háttérből, aggódva. Ugyanis Tisza és a liberális-konzervatív konszenzus vezetői abban bíztak, hogy a gazdasági változások hatásainak figyelemmel kísérésével egyben a társadalmi változásokat is nyomon tudják követni. Azonban az uralkodó elit legitimitását éppen a legkisebb létszámú ellenzéki csoport205, a progresszív poéták, a Budapesten élő írók és újságírók csoportja kérdőjelezte meg és indított a vártnál hevesebb támadást ellenük. Talán nem annyira politikai, mint inkább irodalmi célkitűzéssel. Ugyanis ők egyszerűen a mindent – irodalmat és politikát – átható nacionalista konformitás ellen küzdöttek, demokráciát és társadalmi igazságosságot akartak. Szerepet játszott ebben a harcban a nemzedéki ellentét is, hiszen közöttük Ignotus, aki 1909-ben ünnepelte negyvenedik születésnapját már idősnek számított: többségük a húszas -harmincas éveiben járt. ”Egy kicsit olyan a mi országunk, mint a vadembereké, ahol arany, és gyémánt hever a szemétdombon... Minálunk lenézett, félrelökött és hasznosítatlan általában az egész városiasság; az egész polgárság, amennyiben nem nagytőkés; az egész intellektualitás, amennyiben nem hivatalos; minálunk fiatalnak lenni bűn, ötletekkel állni elé tolakodás, új dolgot akarni nemzet ellen való vétek.”206 – 204

U.o. A nemzeti kisebbségek, a munkásosztály, a nem magyar értelmiség fokozódó politikai aktivitása és a Szociáldemokrata Párt megerősödése izolálható és kezelhető volt, ezek egyike sem kérdőjelezte meg az uralkodó elit legitimitását. 206 VERMES Gábor: Tisza István, Századvég Kiadó, Bp., 1994. 173. p. 205

137

mondja Ignotus. A Nyugat jelentette e progresszió számára a mércét, amelyhez Magyarország átalakulását mérni tudták. Párizs a harmadik köztársaság alatt ragyogott, Anglia liberális kormányzata reformterveket dolgozott ki, még Olaszországban is, ami talán a leginkább közel állt Magyarországhoz, a baloldalhoz húzó Giovanni Giolitti gazdasági reformokat vezetett be. Ezzel szemben a magyar politika az osztrák-magyar viszony és a parlamenti procedúra meddő vitáiba süllyedt. Többet foglalkozott a múlt kultuszával és illúziók kergetésével, mint a reformokkal. Tisza sem foglalkozott olyan kérdésekkel, amelyek a szélesebb politikai képviseletet vagy a gazdasági reformokat érintették volna. Az őt követő koalíció idején még tovább romlott a helyzet: koncepciótlansága miatt erősödött a sovinizmus. Mindezek azt eredményezték, hogy a progresszió egyre hevesebb retorikával támadta a magyar politikai elitet: Ady úgy jellemzi a magyar földet, mint egy „sötét börtönt, a kulturáskodó Európa közepén”, később „halálos betegségű, züllött országnak” mondja. A Nyugat megindulása már a folyóirat nevével is jelezte provokatív jellegét. Hatvany szerint „vörös posztó volt a keleties szokásokhoz makacsul ragaszkodók szemében.”207 Ignotus szerkesztői cikkei egyre progresszívebbek lettek és egyre mélyült a két csoport közötti szembenállás és ezzel együtt a nemzeti dezintegráció is. Tisza ez ellen tiltakozott. Hiszen kálvinista neveltetése és a haza iránti elkötelezettsége egy olyan organikus egészként képzelte el Magyarországot, ahol ugyan más-más nézetekkel, de azonos gyökérzetből elágazó csoportok léteznek egymás mellett. 1908 után, amikor a koalíció erősen meggyöngül és egyre bizonytalanabbá válik, amikor létrejön a Martinovics szabadkőműves páholy és a fiatal egyetemisták Galilei-köre, egyre mélyül a Tisza és ellenfelei közötti polémia. Azonban azt kezdettől becsülték benne ellenfelei, hogy kísérletet tett a politika 207

i.m. 180. p.

138

meddő, értelmetlen vitákból történő kilábalására és - ha csak ideológiai síkon is – de szembenézett a progresszió kihívásával. Barátjával, Herczeg Ferenccel 1911-ben létrehozzák a Magyar Figyelő című folyóiratot, amely később az elit ellentámadásának fórumává vált. Már az első cikkben Herczeg kijelenti, saját táborának konszolidációra és organikus építkezésre irányuló törekvései alapvetően szemben állnak a Nyugatosok „atomisztikus negatívizmusával”. Az ezt követő viták ennek az ellentétnek a mezsgyéjén zajlanak. Tisza ezekben a vitákban aktívan részt vesz– már a második számban – Rusticus álnéven ír, ami arra utal, hogy sosem érezte igazán otthon magát Budapesten, haza vágyott imádott birtokára, Gesztre. Művészetszeretetében mind a képzőművészetben, mind a zenében enyhe dilettantizmus volt érzékelhető.208 Ezzel válik érthetővé, hogy számára és a hatalmon lévő elit számára Ady volt a megtestesült hazafiatlanság, a dekadencia és a morális hanyatlás együttes szimbóluma. „Amikor Hegedűs Lóránt, Tisza barátja egy alkalommal a másik oldal óvatos dícséretébe kezdett, s elismerően szólt Adyról, Tisza – Hegedűs visszaemlékezése szerint -
Számára csak azok a festők voltak igaz művészek, akik a valóságot fotografikus hitelességgel ábrázolták. Az a művész, aki saját személyiségét is megjelenítette a vásznon, Tisza számára csak ügyes festő volt, de nem igaz művész. Zenei ízlése is ezt az elvet tükrözte: számára a magyar zene a cigányzene volt, amit ősi magyar népzenének hitt (sokakkal egyetemben). 209 i. m. 187. p.

139

véghez vinni, és lehurrognak minden, az övéktől eltérő véleményt. Későbbi cikkeiben kifejtette, a nemzet megmaradását

kizárólag az szolgálhatja, ha

felülemelkednek a társadalmi és gazdasági különbségeken, melyet „idealisztikus önzésnek” nevezett. A vádaskodásokra hasonló hangnemben felelt a progresszió. Ady „vad, geszti bolondnak” mondta Tiszát, Hatvany azokért a konzervatívokért kiáltott, akik képesek lennének Brunetiére, Barrés vagy Bourget szerepét eljátszani, mert csak így lehetnének méltó ellenfelek. Ignotus szerint a hivatalos kritika a Román Tudományos Akadémia szintje alá süllyedt. A vita olyannyira elmélyült, hogy még Horváth János, a mérsékelt ellenfél is úgy gondolta, Magyarországot ellepte a mocskolódás szelleme. Azonban mindkét félben megvolt a konszenzus felé irányuló vágy is. Ady sem nélkülözte a rokonszenvet Tisza iránt: 1904-ben hozzá fordul ösztöndíjkérelme elbírálásának meggyorsítása

ügyében, és 1915-ben is, fiatal menyasszonya

apjánál való közbenjárását kérte tőle, hiszen apósa közel állt Tisza-táborához, és rossz szemmel nézte jövendőbeli veje nézeteit. 1908-ban „bihari istennek” nevezte Tiszát: „Milyen furcsa, milyen hibás, milyen ártó, milyen dacos, milyen erős, milyen szép, milyen magyar ember.”210 És hasonlóan konszenzust kívánt az ellenfél is: Gróf Zichy Nándor, a Katolikus Néppárt tagja, a konzervatívok kiemelkedő politikusa halálakor, 1911-ben, meglepő módon a Huszadik Század megemlékezett ellenfeléről. Azonban még fegyverszünet sem jöhetett létre közöttük, hiszen az egyik fél határozott lökést kívánt a történelemnek, a másik, amely ellenőrzése alatt tartotta a társadalmi- és politikai rendet, csak kisebb változtatásokra volt hajlandó, hiszen a reformokat éppen az ellenőrző rendszer akadályozta meg.

210

ADY Endre összes prózai művei. 9. kötet 115-116. p.

140

Ebben az évben jelenik meg Nordau könyve211, amely a történelem problematikáját taglalja, és már a fenti fejlődés-kérdést is vizsgálja. Szerinte ugyanis a fejlődés nem más, mint a parazitizmus története. És hogy kik a paraziták? A hódítók, munkáltatók, a vezérlők, akiknek egyetlen képessége: a parancsolni tudás teszi képessé őket a mások felé való emelkedésnek. Az emberek természetükből adódóan arra valók, hogy engedelmeskedjenek, az alárendeltségnek ez a jellege mélyen bennük van. Az emberi fejlődés alapját az egyéni fejlődésre alapozza, ami különösen érdekes, hiszen Nordau alapvetően antiindividualista. A haladás szerinte leginkább azzal mérhető, hogy hogyan változott az embernek a természethez való viszonya. A fejlődés kezdetén az ember mostohagyermeke a természetnek, mostanra pedig parancsoló urává vált. És mindezt az értelemnek köszönhetjük. Tehát a haladás története egyenlő a civilizáció történetével. És innen ered Nordau haladás-elmélete is, amely nem az ember helyzetének, hanem magának az embernek a tökéletesedéséről szól. Azonban abban téved, hogy az emberi megfigyelés tökéletesedik, hiszen pusztán a gyakoribb megfigyelésekből származó tapasztalataink révén fejlődik tudásunk: minél több a tapasztalati tény, annál tökéletesebb a megfigyelés maga. Ezzel együtt abban is téved, hogy az ember alkalmazkodik egyre jobban a viszonyokhoz, hanem inkább arról van szó, hogy a körülményeket alkalmazza céljainak legmegfelelőbben. De ezzel egyetemben abban pedig igaza van, hogy haladásról van szó, mégpedig nem csak a technikai fejlődésben, az anyagi világban, hanem az erkölcsiben is: az ösztönök és az akarat legyőzésében.212 És

ebben

a

morális

fejlődésben

szerepe

van

az

ember

véleménynyilvánításának, a szabad akarat és az érte vállalt felelősség kialakulásának, mindannak, amely a személyes értékeink és világlátásunk védelmére és elfogadtatására irányul. E korszak írói, publicistái és az őket olvasó és értő közönség egy irodalmi hangváltásnak voltak szereplői, amely természetes módon maga után vonta a közhangulat ellenszegülését. És ezt 211 212

Nordeau: Der Sinn der Geschichte, Berlin, 1910, Karl Duncher. SALGÓ Ernő: A történelem problémája, in: Nyugat, III/17. szám, 1184-1193. p.

141

nagyon rövid úton sikerült legyőzniük azzal, hogy Hatvany kiadója lett a Nyugatnak és nyíltan, a színfalak előtt szerzett érvényt ezeknek az íróknak. 1911-re e mostani és az utánuk jövő ifjabb nemzedéknek már nem kellett tartania a publikum közönyétől: népes olvasótáboruk volt. „Irodalompolitika. Úgy hangzik, mintha a világ két végletét, mintha Bismarck nevét gyurnám össze Goethe nevével. Csunya szó, - valóságos szó-szörnyeteg. … nem a politikusoknak kivülről való beavatkozása az irodalomba, - ez az aminek még sohse volt eredménye – hanem az írónak, kritikusnak s általában az irodalom megértőjének vagy értékesítőjének (a lapszerkesztőnek és könyvkiadónak!) az a természetes vágya, hogy ne bízza az irodalom sorsát, a könyvből lassan kiható erőkre, de a könyveken kívül is, tudatos és tervszerű beavatkozással irányítsa és siettesse a maga izlése felé a közizlést.”213 A művész pusztán hiúságból és álszeméremből nem vallja be - talán még önmagának sem -, hogy nem magának, hanem a közönségnek alkot. Elvitathatatlan az a küzdelem, amely a közönség meghódításának vágyaként ott él minden alkotóban.

Azok a lángelmék –

mondja Hatvany, akik sohasem tudtak érvényesülni, mindezt pusztán önmaguknak köszönhetik. Az nem is művész, aki nem a saját korának tapasztalatait akarja kifejezni. Az, hogy egy művészt nem értenek meg nem az ő, hanem a publikum hibája, mely csupán abból adódik, hogy leragadt egy korábbi művész formáihoz történő ragaszkodásnál. „Balsac, a mai művész első tipusa, tanít rá, hogy a modern művésznek jogában áll érvényesülési harcát oly eréllyel megharcolni, mint a politikusnak vagy üzletembernek. Minél kevesebb engedményre hajlandó, annál keményebb harcot kell állnia.”214 Természetesen megviseli a művészt a sikertelenség, sőt, ez gyakran értékes művek létrehozását is elfojthatja benne – Szinyei-Merse -, mert e mellőzés megnehezíti lelki egyensúlyának fenntartását – Hauptmann -, csökkentheti alkotóvágyát. De ennek a kornak már vannak olyan szülöttei, akiket nem félemlít meg az a harc, amit vívniuk kell, és azt is tudják, hogy a siker termékennyé tesz és boldogít. 213 214

HATVANY Lajos: Irodalompolitika, in: Nyugat, IV/15. szám, 170. p. i.m. 172. p.

142

Egy a sajtóval együtt élő művész született meg e korban, sőt, már Németországban a könyvkiadó is művészetpártoló- és értő ember, „félig kalmár, félig apostol”, aki, amit nyer nemcsak saját pénztárcáját, hanem a kultúrát is gyarapítja. A művésznek megfelelő művészetpolitikusnak is lennie kell, ahhoz, hogy érvényesülni tudjon. És ez a politika is éppoly egyéni és csak rá jellemző lesz, mint a művek, melyek elhozzák számára érvényesülését.

143

„Nálánál sokkal jelentéktelenebb emberek aránytalanul nagyobb hírnévre és olvasóközönségre találtak.” (Schöpflin Aladár)

Emlékezés és gyász

Petelei István

Erdély. Magány az óriás fák és fenyvesek mélyében. Semmi tűz. Betegségbe menekvés, elzárkózás, introvertáltság. Nincs küzdelem, nincs vetélytárs, nincs füsttel és kéziratokkal teli kávéház. Csak csönd van. Most már halálos csönd. Még kortársainak is csak elszórt, lexikális adatai voltak életéről. Felületes és kevésbé jellemző vonások. Kilenc kötetnyi novella, köztük számos olyan, melyek az utolsó negyedszázad legjavából valók. „Munkái sokkal intimebb természetűek, több fogékonyságot és elmélyedést kívánók, semhogy a nagy tömegekben maguktól fölébredt volna irántuk az érdeklődés; akkora szellem pedig mégsem volt, hogy a saját súlyánál fogva, külső támasztékok nélkül is magához tudta volna kényszeríteni az embereket. Nem volt sem könnyed, sem mulattató író, ami nálunk a gyors és széleskörű népszerűséget szerzi, abból alig volt benne valami. A csillogó elmésség, amely az eredetiség látszata alatt többnyire köznapiságot takar, a mesemondó könnyűség éppúgy hiányzott belőle mint az az értelmesség, amely ki tudja tapogatni, mi tetszik a nép többségének.”215 Alakjai éppen ezért nem csillogóak, nem különlegesek, mintha megállt volna felettük az idő, a fiúk, apák 215

SCHÖPFLIN Aladár: Petelei István, in: Nyugat, III/2. szám, 83. p.

144

és nagyapák ugyanabban a milliöben élnek. Álmodozók, egy ifjúkori ábránd kergetői, szertefoszló vagy talán meg sem történt szerelmekbe menekülő lányok, tehetséges, de tehetségüket eltékozló emberek dohhal kevert levendula illatú világa ez. Lappangó, olykor szikraként fellobbanó, fojtott érzelmek, soha be nem gyógyuló sebek, forrongó indulatok. És akik mindezt át- és megélték, az álmokat megálmodták, ők mindannyian testileg-lelkileg megnyomorodtak, öngyilkosokká, félbolonddá, züllötté váltak. Magukon viselik terheik súlyát, visszavonhatatlanul. A kisváros és a falu alakjai - olykor a parasztokra tett bomlasztó hatása a városi létnek, amely oly gyorsan fejlődött ki Magyarországon, s ebből adódóan számos ellentmondást hordozott magában – szerepelnek ezekben a novellákban, de távol állnak a jókedvű, a természet közelségében élő, egészséges paraszt figuráktól, akik leggyakoribb szereplői akkori irodalmunknak. Ők mindannyian tragédiák, minden sorsot véglegesen eldöntő történetek szereplői, akik magasra emelt falak között élnek, képtelenek a menekvésre, mert innen nincs is kiút számukra. Turgenyev, Szollohub, Gogol, Bret Harte alakjainak rezignáltsága, jellemábrázolása, fojtott gyötrelmei és szorongásai felfokozottan élnek bennük. A mindennapok apró prózai részletei éppúgy megtalálhatók novelláiban, mint az arra való figyelmeztetés, mennyi iszonyat és sár van köröttünk, sőt, hogy mi magunk is sárból vétettünk, de e durva motívumok mellett nem fél arra is felhívni a figyelmünket, hogy a sár mellett virágok is nyílnak a földön. Fásult rezignáció és nem világfájdalom szól belőle, amelyet csak ritkán élénkít a kegyetlen irónia. „Lobbanás az alkonyatban – ez Petelei egy novellájának a címe, de ezt a képet idézi fel legtöbb novellája. Többnyire olyan életeket rajzol, amelyeknek egész története egyetlen lobbanás, - előtte az alkony szürkesége, mögötte ismét az alkony szürkesége, vagy az örök éjszaka.”216 Csak olyan képeket fest, melyeket szomorú lelke meglát Erdély változatosságából. Az ősz, a ködös, 216

i. m. 85. p.

145

homályos magányosság

lírával átszőtt pikturái ezek, amelyek saját belső

világát, betegségét és korlátolt látásmódját, a szépség és a boldogság iránti meddő vágyát, csak bizonyos színek és életjelenségek meglátását tükrözik. A kép, melyet mutat csak egy részlete a valóságnak, az, amelyet képes volt érzékelni. Hangja egyéni, saját maga fejlesztette, kevés képpel és gyakran visszatérő

motívumokkal

(öngyilkosság,

vízbe

fulladás),

határozott

hangnemmel, melynek megváltoztatási kísérleteiben csaknem esetlenné válik. „Lárma és dicséretek akkorák, hogy meg vagyok csömörölve.” – írja egy 1881-es Haraszti Gyula barátjának írt levelében, amikor Pesten jár első kötetének kiadása ügyében.217 A lárma azonban lassan elül: ritkán látogatják meg csöndes magányában, visszavonultságában a pesti írók, és a szakértők dicsérete is csak olykor-olykor jut el hozzá. Halála is ilyen csöndes: kevéssé méltányolt, az olvasók előtt kevéssé ismert novellistaként búcsúzik a földi világtól. Ránk hagyott számos, szomorú hangulatú novellát, melyek „finomak, gyöngédek és mégis drámaiak, olyanok, mint a selyemszövet, mely vékony, lenge, de erős és kápráztató színeket játszó.”218

217 218

HARASZTI Gyula: Emlékezés Petelei Istvánra, in: Budapesti Szemle, 141. kötet, 398. szám, 234. p. zsombék: Petelei István, in: A Hét, XXI: évf. 2/1035. szám, 31. p.

146

„Már vedd észre, öreg poéta, hogy ki vagy elégítve, fényes pályafutásod véget ért, ideje elvonulnod, mert ha te nem unsz rá a világra, a világ un meg téged.” (Mikszáth) Mikszáth Kálmán

„Meghalt Mikszáth Kálmán. Abban a percben, mikor megélte teljes életét, mikor megaratta, ami neki termett s mikor megért ő maga is a jó aratásra; abban a percben, mikor a Jó Isten legtöbb áldással takaríthatta be őt régi rakott csürébe.”219 – írja búcsújában Móricz. A régmúlt és a modern irodalom bölcs összekötője, kapocs a nyugodt, idillikus világ és a nyugati, rohanó között. Abban a pillanatban ment el, amikor egy ország ünnepelte azt a stílust, amit csaknem három évtizeden keresztül magáénak mondott és megtartott, miközben mind a magyar, mind az európai prózairodalom forrongó változásokat élt meg, irányok jöttek és mentek. Bűvész volt ő, kifogyhatatlan energia-forrás, akinek képekben jelenik meg minden, ami művészethez közel álló és abban kifejezhető a humor, a hangulat, a szellem nyelvén, aki eredeti magyar prózát alkot a derű és báj, a szeretet és a sugárzás segítségül hívásával, folytatva a magyar nemzeti eszméket, éreztetve a magyar szellem szuverénségét, megismételhetetlenségét. „nem istenít, inkább megfigyel, mint idealisál, s ha igen, akkor sem a tökéletesség és fenség, hanem inkább az érdekesség, kedvesség, jellemzetesség irányában eszményít. … óvatos a lelkesedésben, mert nem lelkesít, de kedves és szeretetreméltó, de szellemével és humorával szolgálatodra áll, hogy elbűvöljön, meghasson, megnevettessen. … Van meleg szíve; de az ideálokról lemond, inkább leszakasztja az óra virágát

219

MÓRICZ Zsigmond: Mikszáth Kálmán, in: Nyugat, III/11. szám, 713. p.

147

s téged is hasonlóra int. Egy félig kiábrándult idealista, a ki azonban se Diogenes, se athéni Timon nem lett, hanem inkább Epikur.”220 Talán Dickenshez vonzódik leginkább a nagy realisták közül, a Copperfield David entérieurje mélyen megérinti, éppúgy, mint Macaulay jellemábrázolása, de e tisztelet írótársai iránt megerősíti saját módszerének appercipiálásában. Mindig az anekdotázó szemével figyel és deduktíven hívja elő fantáziájából e képeket a megfelelő időben, szemben a naturalistákkal, akiknél a megfigyelés gyakran száraz lajstrommá redukálódik. Humora - melyet egynehányan kétségbevontak és azért hibáztattak, mert magyar humornak nevezik, holott ez magyar naivság, hiszen a humor az emberi szellem revelációja -, csak az övé: mintha egy családi mesemondó humora volna. „Ez a humor … a legelső magyar fejek egyikének a szabad és eredeti intuitióiból és egy sympathiával telített szívből veszi táplálékát, s hímes képzelet, elfogulatlan szellem áll szolgálatában.”221 Emlékei, benyomásai költészetének alapjai, melyek érzelemvilágával, szellemével, humorával a magyarság körében derűt, életkedvet áraszt szét, „ a magyar nemzeti lelket is elbeszélő művészetének magyar tárgyaival, érzületeivel és ízlésformáival nemcsak kifejezi, hanem egyúttal erősíti és tovább építi.” 222 Egyszer, sajnálkozva írta valahol, hogy negyven évnyi munkával sem tudta azt elérni, hogy a régi magyar nyelv tüzességét átörökítse valakire.223 De hát szükség van-e erre? „A nap az égen, tudott-e új napot teremteni?”- kérdezi

220

NÉGYESY László: Mikszáth, in: Budapesti Szemle, 142. kötet, 401. szám, 224. p. i. m. 240. p. 222 i. m. 242. p. 223 Ady egy a Nyugat III/14. számában Ki lesz a Mikszáth? című cikkében ötvenre becsüli azok számát, akik Mikszáth nyomdokaiba szeretnének lépni. Udvari költőink még nincsenek, de udvari cigányzenészünk már igen, mondja, és azok a főurak is igénylik a diétai költőt, akik Dankó Pistán és Fráter Loránton kívül más zenét nem ismernek, de támogatnak minden évben egy fiatal muzsikust, hogy Debussyt és Richard Strausst tanuljon. „Szóval bizonyos, hogy úri kötelesség ez nálunk: legyen egy Mikszáth a háznál, a Háznál, ha be is csap bennünket. Mikszáth ezt tette, mert avval dobta magasra magát, amit semmire se becsült s olyan művész volt, hogy úri gyámolítói ma se hinnék. És most ötven úton ötven Mikszáth-jelölt indúlt el, szent Kleofás, micsoda gyülevész had. Abban egyeznek csak meg, hogy Mikszáthnak lenni nem rossz állapot, de a módszere mindegyiknek más.” Egyik sem közelíti meg őt, hiszen ezt sem teóriával, sem politikával, sem zsurnalisztikával nem lehet véghez vinni, olyan művész-zseni, mint Mikszáth volt, aligha akad mostanában. 221

148

Móricz. Nem kell az utánzás, ezzel és csak ezzel tud Mikszáth, Mikszáth maradni, és emiatt lesz betölthetetlen az űr, melyet maga után hagyott. Soha nem lesz több Mikszáth-tárca, az a műfaj, amelyben újságírói érzéke, írói tehetsége és a dzsentri diskuráló tehetségét irodalmivá való átalakítása révén a legsajátságosabbat hozta létre. Az a műfaj, amely nem a nagyközönségnek, hanem a szűk irodalmi berkeknek szólt, vérbeli művészi tehetséggel megírva. A hírlapirodalom megőrizte hatását, ott van a stílben, a szóhasználatban, logikában, és ezt szívják magukba a fiatal zsurnaliszták. Az újság az olvasók mindennapjainak részévé vált: gyorsan és egyszerre akarnak a reggeli lapokból felszívni mindent, ami felcsigázza érdeklődésüket. Hírlapírás és irodalom eleggyé vált. És ennek a korszaknak lett ő a legfőbb és legszerencsésebb képviselője. "Azért volt legszerencsésebb, mert őt egész egyénisége, tehetségének berendezkedése épen arra a munkára tették alkalmassá, amire másokat csak a balsors kényszerűsége vitt rá. Neki minden tárcája egy lapszámnak drága, szép virága volt, s a maga nemében páratlan is, tökéletes is.”224 „Az irodalomban látta a mai nemzeti élet legértékesebb, talán egyetlen értékes megnyilatkozását. Az írókban látta a nemzeti hadsereget és a magyar diplomáciát, amely erőt ad az országnak és tisztességet szerez neki külföldön.”225 „Oly élesen látott embertársai veséjébe, hogy már akkor cinikussá vált, amidőn más még ideális fantaszta. Ő, aki sohasem hitt az emberekben, soha, semmi érzés tartósságában, aki ezerszer, maró gúnnyal gázolt keresztül minden fajta jubileumon. … Meghalt, szinte beleszédülve a halhatatlanság reá tűző napjának ragyogásába. Meghalt, egyszerűen, észrevétlenül, csendesen, amilyen valójában az élete.”226 224

i.m. 715-716. p. HERCZEG Ferencz: Mikszáth Almanach, in: Új idők, 45. szám. 429. p. 226 a.j.: Mikszáth Kálmán 1849-1910, in: Élet, II. évf. 1. kötet, 739. p. 225

149

„Magam nem tudok szabadulni a gondolattól – írja Herczeg Ferenc –, melynek már az író életében is kifejezést adtam, hogy Mikszáth költészete határfa a magyar irodalomban. Mikszáthtal együtt koporsóba zártuk nemzeti irodalmunk ifjúságának korszakát is. Az ő költészete a régi Magyarország üde és életerős virága volt, mely csodálatosképpen túlélte a nagy pusztulást. Emlékeztetett a kerti virágokra, a melyek vadon teremnek a szigligeti várhegy lejtőjén; a vár temérdek tornyai és bástyái régen omladékká lettek, de a várasszonyok kertjének virágai még ma is nyiladoznak minden tavasszal.”227 „Isten áldjon Mikszáth Kálmán! Kedves szeretett mesterünk. Tanulunk tőled és okulunk a példádon. Követni fogunk és eltérünk tőled. Emlékezünk rád és lerázzuk a hatásodat. … Felejtünk, hogy teremthessünk… hadd mondjuk ki ravatalod előtt, hogy életed boldog és lelkesítő példa nekünk, mert szép, termékeny, áldásos volt s mert egész hatásában ott vannak életcsírái annak az irodalomnak, amelynek a megteremtése a mi generációnknak, meg az utánunk jövőknek lesz boldogító kötelessége.”228

227 228

HERCZEG Ferencz: Mikszáth Kálmánról, in: Budapesti Szemle, 143. kötet, 403. szám, 3. p. MÓRICZ Zsigmond: i. m. 717. p.

150

„abban az ostoba meggyőződésben élünk, hogy magunk vagyunk életünk gazdái, hogy az élet csupán élvezetünk céljára adatott nekünk. Pedig ez nyilvánvaló ostobaság. Hiszen ha ide küldettünk, akkor valaki akaratából és valami végre vagyunk itt.” (Tolsztoj: Feltámadás) Tolsztoj

A decemberben elhunyt költőre a Nyugat 1911-es számában, hét közleményben emlékezik Ambrus Zoltán. Talán nem is megfelelő kifejezés az emlékezés, mert a hét írás azoknak a Tolsztoj ellenes, világképét, utolsó napjainak bujdosását súlyosan és megbocsáthatatlanul éles hanggal illető kritikusoknak a felvonultatása és állításainak a cáfolata, akik tudatlanul és ostobán, mégis a mindentudás képében tetszelegve jelentek meg a közvélemény előtt képtelen állításaikkal és vádaskodásaikkal. Meglepő módon, Tolsztoj sírjánál tört fel először, nagy vihart kavarva, az az életművében kezdettől lappangó ellentmondás, amely halála után kétfelé osztotta a vele foglalkozókat: az éretlen és felületes piaci zsivaj szószólóira és a komolyabb kritika szavára.

Az utóbbiak közül egy német kritikus, Miksa

Harden Tolsztojban a prófétát igyekezett statáriálisan elítélni, és tette ezt oly meglepő gyorsasággal, hogy az író temetése előtt kihirdette ez irányú nézeteit. Három ponton támadta az oroszok nagy halottját: a családfőt, az író jellemét és harmadikként tanításának egészét bírálta. Kritikái gyenge talapzaton álltak, hiszen a világ sajtóját leginkább foglalkoztató kérdésre, miszerint vajon miért hagyta el az író halála előtt nem sokkal családját, egyszerűen ez volt a válasza: „ Csak éppen azt nem teszi hozzá, kis Taine, hogy: a német szorgalmas, a francia

151

felületes, az angol praktikus!”229- jegyzi meg szarkasztikusan Ambrus Zoltán. Ezek után akár be is fejezhette volna az íróval való foglalkozást Harden, hiszen az irracionális tetteket végbe vivő ember valószínűleg irracionális munkákat alkotott, ezért érdemtelen minden további szóra. De ő nem ezt tette. Hanem nyilvánosságra hozta, hogy özvegyével való megromlott kapcsolata okán vonult kolostorba az író. A feleség – megelégelve az egyre durvuló hangú szenzációhajhászó újságírók légből kapott híreszteléseit - maga fordult a nyilvánossághoz, és megvédte halott férje emlékét és házasságukat. A meglepő őszinteségű vallomás hatására lecsillapodtak a kedélyek. Talán Tolsztoj maga sem tudott volna erre a tettére pontos magyarázatot adni. Talán egyszerűen a végső földi nyugalom elérése volt a célja, és az is lehetséges, hogy voltak súlyos okai, melyeket senkinek sem magyarázott el, mert ő így találta jónak... De a legkézenfoghatóbb mégis az a teória, miszerint betegsége űzte ki otthonából, de ezt az őt elkísérő Makoveczki doktor sem ismerte föl, aki azonban az író halála után az abszolút bölcs jól-értesültség dicsfényében tetszelegve bejelentette: a grófné tette szerencsétlenné Tolsztoj életét. Ezzel egészült ki tehát az értelmetlen találgatások sora. De talán felháborítóbb Harden harmadik vádpontja: „
és

haragja

igen

sokszor

vad

átkozódásban

tört

ki,

a

megsemmisülését jósolva mindannak, amit az emberek jónak és szépnek neveznek… Mindig embergyűlölőbbé lett. A K r e u t z e r – s z o n á t á –ban hirdetett ígéi már az emberiség kipusztítását célozzák... Emellett élete és teóriái között folytonos az ellentét…> … Hardennek ebben a harmadik számú kirohanásában nem is az a nevezetes, amit a szavakkal oly nagy kedvteléssel játszadozó hirlapirodalmi átváltozó művész ez alkalommal, kissé rögtönözve 229

AMBRUS Zoltán: Tolsztoj és kritikusai, in: Nyugat, IV/ 3. szám, 256. p.

152

meg talált fogalmazni, hanem az az érzés, mely ezeket a barbárul megfogalmazott kifakadásokat sugallta. ”230. De ezekkel a képtelen állításaival nem volt egyedül: Heyse Pál egyenesen azt állította a halottas ágyán fekvő Tolsztojról, hogy komédiás volt, aki minden szerelmet bűnként aposztrofált és a faj öngyilkosságának apostola volt. És voltak értelmesen beszélő, éles elméjű írók is a közép-európai sajtóban, akik csatlakoztak Harden bécsi kirohanásaihoz és visszavonhatatlanul, logikusan, olykor kitűnően támadták az orosz író tanításait. Miért történhetett mindez? Az ok egyszerűnek látszik, és a materiális világképpel magyarázható. Ugyanis a támadók mindegyike ki akarja elméje működéséből kapcsolni mindazokat a gondolathalmazokat, melyek a végső okok és miértek felé irányul, és azt fogadják el alapigazságként, hogy a világmindenség rejtelme megoldhatatlan, és ezért az ezzel való foglalkozás vagy annak kísérlete meddő, antikvált és haladás-ellenes. Azonban egyetlen világfelfogás sem arrogálhatja magának a kizárólagosságot és csalhatatlanságot. „… saját filozófiájukkal megelégedőknek ilyen hivalkodása ugyanaz a korlátoltság, amellyel a primitiv vallások hirdették csalhatatlanoknak a maguk tanait. … az, hogy a világfelfogás a legújabb, még nem jelenti azt, hogy a legutolsó is és hogy a mi korszakunk véget vet minden ilyen filozofálgatásnak; abból, hogy a legelterjedtebb, még nem következik, hogy a világrejtelem kérdéseivel való minden további foglalkozást fölöslegesnek, meddőnek és haladásellenesnek lehetne kanonizálni, mert ezt a kérdést nem lehet a műveltek népszavazásával egyszer s mindenkorra eldönteni; amint semmi okunk sincs föltenni, hogy századoknak hosszú során át, amíg az emberi elmének a tevékenységét ezek a kérdések olyan nagy mértékben foglalták le maguknak, csupa ostoba ember élt a világon s ez most egyszerre csupa lángelmével népesedett be.”231 Ilyen elutasítóan és visszavonhatatlanul nem lehet szembe szállni Tolsztoj azon nézetével, miszerint parányi részei vagyunk csak az egyetemes létnek, és azzal sem, hogy ha valaki kést emel egy 230 231

AMBRUS Zoltán: Tolsztoj és kritikusai, in: Nyugat, 1911. IV/ 12. szám, 1156. p. AMBRUS Zoltán: i.m. 1157-1158.p.

153

másik emberre, be kell látnia a megismerés tükrében, hogy tulajdonképpen önmaga ellen emelte fel a kését. És azzal sem, hogy a természet által adott jó egyben bizonyos kötelezettségek elfogadásával is jár az ember részéről: mégpedig azzal, hogy ezt a jót tovább kell adnia, és ha ezt megteszi, megtalálja a saját boldogságát. Hiszen ezek Tolsztoj tanításának alapvetései. A fenti ítéletek félreértéseken vagy bizonyos írásai figyelmen kívül hagyásán alapulhatnak. Hiszen abbéli erős meggyőződése, hogy az író és a művész hivatott leginkább arra, sőt kötelessége hogy az ember formálásában, jobbá és nemesebbé tételében aktív részt vállaljon, hogy mentessé tegye az egyéniség önzésétől, hogy életét tökéletes összhangba hozza a természet céljaival, és ezzel boldogabb életet éljen, megcáfolja ezt. Elítélte a profán művészeteket és azokat az alkotókat is, akik nem hajlandók elismerni az egyetemes léttel való emberi kapcsolatot, de magasztalta az általa igazi művészetnek tartott kultúra feladatait és eredményeit. Sajnos a világ még mindig könnyebben hisz az élvezetet prédikálóknak, mint Tolsztojnak, aki lemondást és önmegtagadást követel tőle. És ez hatványozottan így van napjainkban.

154

„Nagy sikerét Magyarországon Roosevelt úgy magyarázná, hogy a puszta, a lovas népek: a cowboy és a csikós egy kutya, azaz egy félisten.” (Ignotus)

Mark Twain

Ő volt az első író, akit nap mint nap körülvett a sajtó: tudtak betegségeiről, anyagi gondjairól, utazásairól, ismerték szokásait, mondásait. Schöpflin Aladár cinikus megjegyzésével élve: ő lett azoknak a modern íróknak a példaképe, akik több munkát adnak a riportereknek, mint a kritikusoknak. Kalandos élete folyamán révkalauzként, aranyásóként, riporterként, kiadó tulajdonosaként, majd csődbe ment vállalkozóként vált ismertté Európában, ahol a legnépszerűbb amerikai ifjúsági regényíró lett. Igazi amerikánus: „csakis a tengerentúli nyers, kiforratlan, ezerféle elemek össze nem olvadt konglomerátumából álló, egész valójával a gazdasági erőfeszítésben, az arany felhalmozásában élő társadalomban fejlődhetett ki az a stílus és az a humor, amelynek Mark Twain a mestere volt.”232 A komoly dolgokat az abszurdumig túlozta, a kövéreket soványnak, a soványakat kövérnek mutatta, görbe tükröt állított mindenki elé, úgy beszélt, hogy nem tudtuk, igazat mond vagy hazudik; és ezzel lett világhírű. Amerika olyannak látta, amilyennek akarta, hogy lássák: groteszk humorral vegyítettnek. Európában gyakran csak a groteszk volt látható, a humor elsikkadt. Együgyűsége, melyet mulatságosnak tartottak, néha csak együgyűségnek látszott, szellemeskedés nélkül. Sokaknak. Számomra azonban azt az írót jelenti, aki eleven szemű megfigyelő, aki torzképeivel saját magunkat szembesíti, akinek útirajzai pontos képet rajzolnak az 1850-es évek Amerikájáról, aki kalandok sorát élte meg az aranyásók között, aki először láthatta meg a Missisipi partjain az első gőzhajókat, majd amikor túl 232

SCHÖPFLIN Aladár: Mark Twain, in: Nyugat, III/9. szám, 643. p.

155

a harmincon az íróasztalához ült, gyermekké vált, és a legszebb gyermek- és ifjúsági regényeket írta meg a világnak. Elvitathatatlanok azok az órák, melyeket az ifjúságnak szerez, ha a Koldus és királyfit, a Tom Sawyert, a Huckleberry Finnt olvassák. Igazi humor, elmésség és elevenség csillog e könyvekben. Írói egyéniségét nehéz körvonalazni, mert valóban nem hasonlított senkihez. Nem lehet valamely stílusirány skatulyájába begyömöszölni, nem lehet ráírni erre a fiókra, hogy realista, idealista vagy szimbolista, mert nem volt egyik sem. Nem tanult esztétikát. Csak az élet és az irodalom lebegett szemei előtt: ezt tanulta. Gyermekkorától. Hiszen volt neki. Vásott, rossz gyerekként megszökve az iskolapadból hamar kalandokba keveredett és hamar megtanulta, mit jelent dolgozni, néha nem tudni, mennyiért. Életművész lett, akinek műveiből az ember és az író egyaránt megismerhető. Ugyanaz a gazdag fantázia sugárzik regényeiből, mint az életéből. Everything human is pathetic. The secret source of humour itself is not joy but sorrow. There is no humour in heaven233. – írja valahol. Moralista volt, az emberi lélek balgaságainak jó ismerője. Humora élete utolsó éveiben megecetesedett, meghalt benne a jókedv. Mintha már számára sem lenne a világ a humor forrása. Mintha már túl mély lenne a szomorúság kútja ahhoz, hogy mókás legyen.

233

Minden, ami emberi: megindító. Még a humor rejtett forrása sem az öröm, hanem a szomorúság. A mennyországban a humort nem ismerik.

156

„Gondoljunk arra, hogy isten számára minden ember fontos. … Az egyes ember!...” (Kierkegaard)

Hétköznapi varázslatok

Az Ehrlich-preparátum234

„Azok a jelentések, amelyeket berlini és bécsi szakemberek közölnek velünk, immár kétségtelenné teszik, hogy az emberiségnek meg kell tanulnia az Ehrlich Pál nevet és hogy ezt a nevet millió meg millió szenvedő máris bátran, , mint a legnagyobb jótevőkét, mint a szentekét, mint a Jennerét és a Pasteurét. Ha kétezer millió ember él a földön úgy igen-igen keveset

mondva:

legközelebbről.”235

ötszáz millió A

embert

tudományág

érdekel ez a hír a lehető

képviselői

külön-külön

végzett,

számtalanszor megismételt kísérletei alapján ugyanis azzal a felfedezéssel álltak a világ közvéleménye elé, hogy Ehrlich Pál 606-os számú arzén-preparátuma kitűnő eredménnyel gyógyítja a szifiliszt, mégpedig olyan hatékonysággal, hogy egyetlen befecskendezett adag után megszűnnek a tünetek és a beteg étvágya visszatér, testsúlya növekedni kezd. Másik előnye, hogy az addig, akár éveken át tartó higannyal és jóddal történő kezelés mellékhatásai elmaradnak, és egy következő befecskendezett adag gyógyhatása jótékony azoknál a betegeknél is, akiknek már az agyi szöveteket is megtámadta a luesz. Azonban nem hatásos ott, ahol már előrehaladott állapotban van a luetikus eredetű paralysis 234

Paul Ehrlich német tudós (orvosi Nobel-díj, 1908) és Hata, japán orvos 1909-ben dolgozzák ki közösen a szifilisz hatásos gyógyszerét, a Salvarsant. 235 AMBRUS Zoltán: Ehrlich Pál, in: Nyugat, III/13. szám, 872. p.

157

progressiva236. Itt ugyanis már olyan szöveti elváltozásokat okozott a betegség, amely visszafordíthatatlan. De mivel a betegek közül hozzávetőlegesen ezerötszázan vannak azok, akiknél már az agyat vagy a gerincvelőt is megtámadta a kór, és ezen belül nyolcvanan, akiknél a paralysis progressiva is előrehaladott

állapotú,

nem

sokakat

érint

ez

a

hír.

„Tehát

a

legpesszimisztikusabb hajlandósággal is elmondható, hogy: Ehrlichnek a szere ötödfélszázéves átok alól szabadította meg az emberiséget.”237 Mert téves az a nézet, miszerint a szifilisz mindig is létezett és a szerelmi kicsapongások miatti égi büntetése volt az embernek, hetedíziglen. Ugyanis a kutatások azt bizonyították, hogy Amerika felfedezéséig ez a kór ismeretlen volt Európában (természetesen léteztek veneritikus betegségek korábban is), Kolumbusz emberei hurcolták be Haiti szigetéről Spanyolországba, majd VII. Károly későbbi hadjárata terjesztette el Itáliában, és innen a többi államba. De most ez a hosszú évszázadokig tartó epizód véget ér Európában. És föllélegezhet az emberiség, hiszen e betegség higannyal történő kezelésére sokan rosszul reagáltak és azok a szerencsések, akiknél egy hosszas kúra jó eredménnyel járt sem lehettek abban teljesen biztosak, hogy végleg megszabadultak tőle. Előfordult, hogy tizenöt-húsz év múlva, sőt ötven évvel később ütötte fel újból a fejét a szervezetben. Örökletessége révén halálra ítélt csecsemők láttak napvilágot, a csenevészen fejlődő gyermekek, a serdülőkorban lévő lányok szenvedtek miatta; ártatlanul. Az infekció nem csak nemi úton történt, hiszen egy csecsemő elkaphatta egy luetikus dajkától, terjedhetett fehérneműről, ágyneműről, egy betegtől, akinek poharából ittak, más pipájának csutorájáról. Oroszország és Törökország egyes területein, ahol hihetetlen higiénikus körülmények között éltek az emberek, a luetikus infekció több mint fele nem szerelmi érintkezés révén

236

A vérbaj egyik következménye, amely a szellemi képességek fokozatos hanyatlásában és bénulásban nyilvánul meg. 237 i.m. 873. p.

158

történt. Mégis számtalan ember szenvedett e betegségben vétlenül, az életkörülményeik miatt. Ellenszerének

felfedezését

egyszerű

véletlennek

és

egy

lónak

köszönhetjük. Ugyanis a ló megette a patkányirtó istállóban elhelyezett mérgét, és nemhogy beteg nem lett tőle, ellenkezőleg: meghízott és szőre kifényesedett. Innen indult e méreg pályafutása, melyről kiderült - mint annyi más méregről korábban -, hogy a gyógyulásnak éppúgy okozójává válhat, mint a romlásnak és halálnak. És valószínűleg sokkal több gyógyulásnak lesz majd okozója, mint ahány halálesetnek volt. Az arzenikumot tehát rehabilitálták. A gyűlölt, öldöklő mérget, amelyről évszázadokon keresztül azt tartották, hogy csupán az ártalom szere, amerre jár, pusztulást von maga után, most áldott dicsőség övezi. És persze felfedezőjét, Ehrlich Pált is. A lehetőség, hogy sok millió ember gyógyulása ilyen kézzelfoghatóvá vált, megmozgatta a közvéleményt. A 606-os szérum a közélet, a családi és baráti beszélgetések - titkoltan vagy nyíltan – legfőbb beszédtémájává vált, az írók majd mindegyike hol komolyan, hol szarkasztikusan, de foglalkozott vele írásaiban. A vérbaj a közember számára két kúrát jelentett: csupán a szemérem kezelte, vagyis senki, vagy a már említett kétes kimenetelű higany-és jódkezelésnek vetette alá magát a beteg. Azonban volt egy elterjedt nézet, miszerint az alkotó zseni dicsőségeként megjelenik minden művész- és tudós ember életében. Szomory Dezső238 egy előkelő vacsorán hallottakat osztja meg a Nyugat olvasóival, ahol egy tanár a vérbajról szólva megemlít egy párizsi Lear király előadást, ahol birodalmának felosztása után Lear megkérdezi lányait, mennyire szeretik őt, és a jókedvű legkisebbik azt válaszolja: „Úgy szeretlek apám, mint a higanyt!” Felmerül a tanárban az a lehetőség is, hogy a vérbaj gyógyíthatóságával együtt eltűnnek a zsenik is a világból: „Lehet, hogy a földi dolgok szédületes és 238

SZOMORY Dezső: A vérbaj, in: Nyugat, III/13. szám, 941-942. p.

159

megfejthetetlen logikájában csak addig dúlt a vérbaj, amíg zsenik kellettek. S e hirtelen és varázslatos gyógyszer nyilván azt jelenti, hogy a világnak többé semmi szüksége rájuk. Az Ehrlich találmánya a zsenik csődjét jelenti. Ezentúl nem kell majd okvetlenül lángésznek lenni, hogy az ember paralitikus lehessen. Enélkül is el fogjuk hinni.”239 Cinikus, de az utókor révén is bizonyított tényt állapít meg ezzel a fent nevezett tanár révén Szomory Dezső. De vannak valós félelmek is a zsenik kihalása miatt. Cholnoky Viktor240 szerint nem csak az egészségre, de a betegségre is vigyázni kell. Ennek a meghökkentő tézisnek okán azt fejtegeti, hogy ha az orvostudomány olyannyira fejlett lesz, hogy minden, „sorsintéző” betegségnek a gyógyítójává válik, nem lesz-e kárára mindezzel a tudással az emberiségnek? Ennek az írásnak az olvasásakor villámszerűen nyilallt belém a fájdalom, hogy négy év múltán világot rengető, „sorsintéző” pusztulás következik el, ezt követően egy újabb összecsapás a világban, milliók és milliók értelmetlen halálával, majd évtizedeken át a kommunizmus mártírjai néznek farkasszemet a hatalom agressziójának számtalan megnyilvánulási formájával. Megannyi értelmetlen áldozat, a huszadik század „termékei”. Az ember okán. De mindez nem elég… A Sors is szedi áldozatait. Az orvostudomány tökéletlenségeként, a kutatások dacára évente milliók halnak meg rákban, AIDS-ben, vírusfertőzések számtalan változatában. Talán soha nem merült volna fel e hipotézis, ha pár évvel később fedezik föl a szifilisz gyógyszerét. De nem így történt, ezért Cholnoky félőn beszél a betegségek megszűnése utáni szürke világról, mert szerinte egészséges ember még sohasem vitte előre a világot, kizárólag önmaga hasznára volt egészséges állapota. Szerinte az egészséges emberek a lehető legsematikusabb foglalkozást űzők, akiknek a hivatali ranglétrán való előbbre jutás az egyetlen céljuk, elégedettek a sorsukkal, „soha a takarót magukról le 239 240

u.o. CHOLNOKY Viktor: Haldokló betegségek, in:Nyugat, III/ 14. szám, 976-979. p.

160

nem rúgják”, pontosan, előre kiszámítottan élnek.

Azonban a beteg ember

gyakran válik altruistává – vallja a szerző. Abban igaza van Cholnokynak, hogy bizonyos betegségek, fogyatékosságok, egy egészséges, a mindennapok szürkeségében élő ember számára láthatatlan – vagy legalábbis nem feltűnő – létrezgéseknek, hangoknak, illatoknak, tapintásnak a percepciójára sokkal inkább érzékennyé tehetik az embert. Talán valóban nem született volna meg a IX. szimfónia, ha Beethoven nem süket már ekkor, vagy Milton paradicsoma sem lett volna ily vakítóan világos, ha ép a szeme, és sorolhatnám… „Akár ijesztő, akár belenyugvást érdemlő tény, de letagadhatatlan igazság, hogy a genie, az abnormisan gondolkozni tudó elme szinte ijesztő kapcsolatban van a vérbajjal. … az Ehrlich-orvosságról van szó. És arról az irtózatosan aggodalmas kérdésről, hogy ez az orvosság nem épen a produktiv lángelméket fogja-e megszűntetni a jövő korszakok számára. Hogy nem a világ megállapodásának, tehát visszazökkenésének a toxikuma rejlik-e benne? 241 „Nem értem a barátomat: ő csaknem sajnálja, hogy íme, reménység nyílik: fölszabadulunk valami rejtelmes és bűzös kórságból. Ő a fejünket, az intellektust, a geniet félti.” – írja értetlenül Cholnoky cikke nyomán Bródy.242 E felfedezés attól a betegségtől való szabadulást jelenti számunkra, mely elalszik az apában és húsz-harminc év múlva feléled a fiában. Olyan betegségtől, amely számos kórnak, idegrendszeri ártalomnak az alapját képezi. Az az ezerötszáz kísérlet, amelyet Ehrlich elvégzett, sikerrel járt. Ugyan mi okon kérjük tőle számon egészségünket?! Ennyi év távlatából bizton állíthatom, felesleges volt az ilyen irányú aggodalom. A huszadik század jócskán bizonyította: az arzén-preparátum nem

241 242

i.m. 978. p. BRÓDY Sándor: Az Ehrlich-ügy, in: Nyugat, III/ 15. szám, 1085. p.

161

irtotta ki a zseniket és a nagy gondolkodókat…243 És az orvostudománynak is van még mivel foglalkoznia…

243

De a penicillin felfedezése még hatékonyabbnak bizonyult az elsődleges és másodlagos szifilisz kezelésében. Ma is minden esetben a kezelés a penicillinen és elhúzódó hatású (etard) származékain alapul. Kiegészítő kezelésként bizmutsókat alkalmaznak.

162

„A nevelés művészet, s ebben is, mint minden művészetben, a szeretet inspirál. (Ignotus)

A tanármozgalom

Ebben az időszakban a pedagógia tudománya még határainkon túl sem elfogadott diszciplína, pedig a küzdelem, mely ennek érdekében folyik, tudományos apparátussal történik. Német, angol és francia szociológusok révén általános érvényű napi kérdéssé váltak az általuk felvetett dilemmák. A cél, a mechanikussá vált pedagógiát a „hivatalos pedagógusok” kezéből kivenni. Ez az akció mozgalmat hozott létre, és ekkorra már külföldön a pedagógusok és ellenfeleik felvértezve álltak szemben egymással. Magyarországon azonban még minden csendes volt ez időben. A kármáni német hagyományok élnek az elemi és középiskolai oktatásban, és ennek eredménytelenségéről még nem mernek vallani. Pedig a kultúra és a tanulás iránti vágy erőteljesen megmutatkozik többek között abban, hogy évről-évre egyre nagyobb számban tanulnak a munkásgimnáziumok esti tagozatain. A külföldi szakirodalmat feldolgozó, kongresszusok előadásait bemutató könyvek ugyan megjelennek itthon, de nincs bennük állásfoglalás a hazai pedagógiai és nevelésügyi rendszer megreformálására ill. e minták követésére vonatkozóan.

244

Pedig már a giesseni pszichológia kongresszuson elhangzik,

hogy a tanároknak felelősséget kell vállalniuk tanítványaik lelki fejlődéséért is, és azt a pedagógust, aki a gyermeki lélek törvényeit megsérti, éppúgy

244

Ebben az évben jelenik meg Dr Weszely Ödön: A modern pedagógia útjain című könyve, amely foglalkozik a szociálpedagógia, a kultúra és pedagógia, a pedagógia és pszichológia kapcsolatával, a jellemképzés, a pszichológia és a grammatika szerepével az oktatásban, az irodalom és a fogalmazás tanításának kérdésével, a nemi felvilágosítás szükségességével, a koedukációval, a külföldi reform-iskolákkal, sőt néhány fejezete a nevelésügy kérdését is taglalja. Azonban nincs magyar vonatkozású javaslata, nem foglal állást a magyar viszonyokra vonatkozóan.

163

felelősségre kell vonni tettért, mint azt a technikust, aki egy építkezésen követ el mulasztást. „Ha a nevelés egészséges volna, akkor a helyesen nevelt ember előtt ennek a képnek kellene állania, hogy a világ: világ; olyan, amilyen, - csakúgy, mint a fizikus, a kémikus, s a mérnök számára nincs jó vagy rossz világ, hanem van olyan világ, amilyen a világ, s amilyenül ismervén és számba vévén a világot, lehet elektromosságot termelni, sósavat főzni, hidat építeni. Mint ahogy iskolánknak nagy hibája, hogy teletömi fejünket holt s az életben fölösleges ismeretekkel, míg az életben szükségesekhez: például a mai nyelvekhez, a financiális, a gazdasági, az igazgatási dolgokhoz az élet veszteséges kerülőútjain kell eljutnunk, - a nevelés is valahogy hamis képet ültet belénk a világról, s csak az élet durva, kíméletlen, pofoncsapásos pedagógiája tanít ki bennünket, néha két évtizedes időveszteséggel, arra, hogy amért a világnak jobbnak kéne lennie s valaha jobb is lesz, ma a szerint kell cselekednem, amilyen ma ez a világ, s annak a jó, erkölcsös, tisztességes és becsületes ember voltomnak kedvéért, aki én úgy is hiába vagyok addig, amig a többi ember is nem az, ne fosszam meg magamat az élet lehetőségeitől, melyekről ha én lemondok, azért nem maradnak se gazdátlan, sem elkövetetlen, csak másnak a harács-fölöslegét gyarapítják.”245 Ignotus kemény szavai sok igazságot rejtenek. De még ma, csaknem száz évvel később - amikor a pedagógia tudománya régen tért hódított már magának se beszélhetünk az ilyen jellegű „életre nevelésről” az iskolapadokban. Talán igenis szükségünk van arra a néhány élettől kapott pofonra, a tapasztalatokra, tetteink

következményeinek

saját

valónk

által

megértett

és

vállalt

következményeire, amelyek lehet, hogy csaknem két évtizedes késéssel érnek meg bennünk, de csak így válhatnak értékrendünk és szemléletünk mélyen beivódott részévé.

245

IGNOTUS: Nevelés, in: Nyugat, III/20. szám, 1468. p. Ignotus előszava Nádai Pál: Könyv a gyermekről című, 1910. karácsonyán, a Franklin Társulat kiadásában megjelenő könyvéhez

164

Azonban

a

gyermeki

lélek

fejlődésére

való

odafigyelés

hazai

körülmények között, ott, ahol ötven-hatvan fős osztályok vannak, ott, ahol a tanárok (is) éheznek, nehezen elképzelhető még ekkor. És e körülményekhez erőteljesen hozzátartozik a dzsentrivilág idején a tanárok megvetése, kigúnyolása és elnyomása. „Hogy is képviselhetett volna az ő szemében (t.i. a dzsentriében) társadalmi értéket az az osztály, ahol a legkevesebb vasalt nadrágot, a legkevesebb úri, cigányos könnyelműséget találhatott? Sajnos, minisztériumainknak különösen fogalmazó osztályaiban, s a legfőbb törvényhozó testületben: a képviselőházban uralkodott ez a felfogás legjobban és éppen nagy hatáskörüknél fogva, hatott a legkártékonyabban.”246 És akkor, amikor az ezer tagú állami tanárság fölött ezek a „szakemberek”, akiknek jogász végzettségükből adódóan semmifajta szakmai rálátásuk nem volt a beosztottjaik munkájára, elhatározzák, hogy a többi államhivatalnoknak a szolgálati idejét negyvenről harmincöt évre módosítják, de ezzel együtt a tanárok szolgálati idejét felemelik ugyanennyire az egységesítés elve alapján, az állami tanárság fellázad. Eddig is tisztában voltak azzal, hogy egzisztenciájuk, mindennapi munkájuk „a felette lévő nem szakemberek szeszélyes kényekedve fascese alatt nyög.”247 A hivatali munkakörök mennyisége és minősége folytonosan változik, de a tanár munkája mindig ugyanolyan megfeszített erőt kíván harminc éven keresztül. „Gazember az, aki a magyar tanárok negyvenezer pillanatnyi fiaskójában nem látja meg az embert és a gazt. Az ember; a tanár, aki eleddig nem tudta, hogy ember s a gaz: a mi egész magyar <álladalmi> és társadalmi életünk. … „S itt, ahol minden megértésre találhat, még a teljesen érthetetlen is (nem bánom: mondja egy vicces ember: az Ady-versek) a tanárokat senki sem érti. Megértené talán a miniszterük, de neki tilos a megértés, mert van Ausztria és van pénz és nincs Magyarország és nincs pénz.”248 246

KUNCZ Aladár: Megjegyzések a tanármozgalomhoz, in: Nyugat, III/21. szám, 1567. p. u.o. 248 ADY Endre: A tanárok dolga, in: Nyugat, III/22. szám, 1663. p. 247

165

„Nemcsak szolgálati évünk és heti óraszámunk, de minden más szakkérdésünk is mindig ilyen megítélésben részesült, mindig nyögte a hozzá nem értők gyors és könnyelmű döntését, nem csoda tehát, ha végre az egész állami tanárság felzúdul és követeli, hogy szakügyeiben szakemberek ítélkezzenek.

Kemény,

elvi

jelentőségű

követelés

ez,

példaadó

más

államhivatalnokoknak is; szociális, mert a munka helyes értékelését kívánja, kiható hivatalaink organizációjára és nemes intencióju, mert tudást és hozzáértést kíván a felebbvalóitól, tehát nem fél munkája szakszerű megbírálásától.”249 Sokan e tiltakozást kenyérharcnak mondják, és joggal teszik ezt. Adatok vannak arról, hogy a székelyudvarhelyi tanárok „korgó hasról” beszélnek, és nem csak vidéken, hanem Budapesten is nehéz a megélhetésük, pedig itt vannak mellékjövedelmek (korrepetálás, magánórák), mégis Kuncz Aladár említést tesz egy helyettes tanár barátjáról, akit orvosi beavatkozással kellett az éhhaláltól megmenteni. A közvéleményt mindebből leginkább az foglalkoztatta, hogy lesz-e tanársztrájk, és hogy akkor kik fognak tanítani, talán behívják a tartalékos tanártiszteket és fegyveresen tanítanak majd?! De nem ez a fontos: hanem maga az összetartás. Az az egység, amely ebben a kenyérharcban létrejött, és amely először küzdött jogaiért. „A tanárok mozgalma nagyon komoly dolog. A tanári sztrájkban ugyan nem hiszünk, de annál jobban hiszünk a magyar társadalom kötelességeiben azok iránt, akiknek eddig úgyszólván csak a kötelesség jutott.”250- írja Farkas Pál a Új idők hasábjain. Az egység még a következő évben is megmarad, de céljaik nem valósulnak meg: Tisza István gróf szemében már ekkor is kellemetlen látványt nyújtott a fizetésemelésért és kevesebb munkáért harcba szállt tanárhad, de 1911-ben már egyenesen hazafiatlanságnak bélyegzi a „kenyérharcként” 249 250

KUNCZ A.: i.m. 1568. p. FARKAS Pál: Tanárok, in: Új idők, 1910. 29. szám, 58. p.

166

elhíresült mozgalmat, miközben azzal érvel, hogy Petőfi is éhezett, nyomorgott, szenvedett,

de

nem

követelt

státuszrendezést.

(Megjegyzem,

nem

is

követelhetett, hiszen soha nem állt státuszban.) A tanárok többek között annak jogán háborodnak föl, hogy miközben ők lehetetlen körülmények között, éhbérét dolgoznak, Tisza a parlamentben maga adja át a fizetésrendezésről szóló okmányokat a vármegye tisztviselőinek, majd dühödt cikket ír a tanárok hazafiatlannak bélyegzett követeléseiről. 251 Olyan ismerős ez a történet. Küzdelem a megélhetésért és a megbecsülésért. Évtizedek óta, végeláthatatlanul…

251

NAGY János: Tisza István és a tanárok, in: Nyugat, IV/8., 793-794 p.

167

„Bölcsesség az, ha mindig tudatában vagyunk annak, hogy mennyire tévesek lehetnek nézeteink és mennyire bizonytalanok mindazok a dolgok, amelyekre leginkább számítunk.” (Gerald Brenan)

EPILOGUS

Talán a hangulat. Ez ragadott meg leginkább e korból. A kávéházak füstje, a sarokban meghúzódó, papírívek fölé hajló írók csöndes magánya olvad össze asztaltársaságok hangos, dühödt vitáival. A nádkeretekben kifüggesztett lapok buzgó olvasói keverednek az üzeneteket küldő vagy már a választ váró vendégekkel. Élet… mozgalmas, hevült, lázas élet. Szerelmi és közéleti viharok orkán erejű szele, majd a mindent átitató, fülsüketítő csönd… a várakozás, a tehetetlenség csöndje, ami észvesztőbb minden hangnál. Az 1894-ben megnyitott New York, ahol meghatározott csoportok foglalták el a férőhelyeket: az írók és az újságírók a karzaton, a többi vendég a „mélyvízben”. A New York, ami a sztálini időben, amikor nevét Hungáriára változtatták is megmaradt New Yorknak a budapestieknek. És a körötte lévők: a Japán, az építészek, szobrászok és festők otthona, a Műcsarnok, amely kizárólag a festőké, az Opera, a Drechsler, az Abbázia, ahol polgárok és újságírók egyaránt megtalálhatók voltak, és a Loyd, a tőzsdeügynökök és börzézők találkahelye. És még sorolhatnám, hiszen a kávéházak száma megközelítette a hatszázat ebben az időben. Még senki sem érezte a vihar előtti csönd dübörgő, vészjósló hangjait. Még elnyomta azt a mindennapok zaja, a kávéházak moraja. 1910 még az az év, amikor az égre nézve nem a gyülekező felhőket, hanem a repülőket látták, 168

azokat, amelyeket Adorján János, Dedics Ferenc, Pfitzner Sándor, Svachulay Sándor tervei alapján modelleztek, a földre tekintve pedig autókat láttak, hiszen már 1905-ben százötvenkilenc magánautót tartottak nyilván, 1909-ben elindul a Csonka János tervezte első magyar autó, és nem sokkal ezután megkezdik a magyar Marta taxik gyártását. A Belügyi Közlöny májusi számában jelenik meg az első magyar KRESZ, amely városban 25 km/h maximum sebességet ír elő.252 Fényben úszik az 1878-ban átadott Andrássy út, amely ekkor Európa egyik legszebb sugárútja. Házainak tervezésében a legkiválóbb építészek: Lechner Ödön, Feszty Adolf, Hauszmann Alajos, Petschauer Gusztáv vesznek részt. A szeptemberben felvillanó fények, az elektromos közvilágítás bevezetése Budapest világvárosi jellegét hangsúlyozta. Ekkor kezd működni Wolf Emil kutató vegyész – aki német gyárakban és Richter Gedeon mellett dolgozott – és Kereszty György vezetésével az Alka Vegyészeti Gyár, ami 1913-tól Chinoin néven részvénytársasággá alakul, ahol a gyógyszereken kívül állatgyógyászati és növényvédelmi szereket is sikerrel állítanak elő. Az év végén Harkányi Béla egyetemi tanár kidolgozza és közli az első egzakt számítási eljárást, amellyel a csillagok mérete a hőmérséklet és a látszólagos fényesség alapján megállapítható. Már magántelefonok is szép számmal működnek Budapesten, sőt, egyre több az előfizetője az ugyancsak Puskás Tivadar által feltalált, zenét is közvetítő telefonhírmondó szolgálatnak, amely egyfajta rádióként működött. Kávéházak, politikai csatározások, technikai és tudományos fejlődés- és újítások… nyüzsgött, zsongott az élet. De már közeledett a vihar. 1914 forgószele már bömbölt a távolban, és mintegy természeti csodaként, július 23-án valóságosan is megjelent e ritka jelenség Budapesten: példátlan tornádó tombolt a fővárosban. Az óránként csaknem kétszáz 252

Érdekes, hogy Magyarországon baloldali közlekedés volt (csak 1941-ben a németek kérésére változtatták meg jobb oldalira). Ennek esetleges magyarázata lehet, hogy az Ausztriától való függetlenséget akarta jelképezni vagy, sokak szerint a magyar lovasok ősi szokásait jelképezte, hiszen ők egykor bal oldalra akasztották a szablyát és a kardot, hogy jobbjukkal kiránthassák, ha kell.

169

kilométeres erejű szél megrongálta a házakat, letépte a Bazilika és a Mátyástemplom tetejét, s a Lánchidat sem kímélte. Számtalan balesetet és halálos áldozatot

követelt.

Július

25-én

Ausztria-Magyarország

megszakította

diplomáciai kapcsolatait Szerbiával. Kitört a háború. „1914-et írtak. Az akkoriban divatba jött ötórai teákon a pesti Duna-part új, nagy luxusszállodáiban Budapest aranyifjúsága (és olykor nemcsak az ifjúság) már a macsics, a cakewalk, a boszton, a ragtime és a tangó ritmusára táncolt. Németország képe azonban falként zárta el sokak szeme elől a kilátást Nyugat-Európa és az akkori angolszász világ elől. Nem látták a kulturális és nemzeti tragédiát, amely húszegynéhány évvel később, minden addiginál hatalmasabb méreteket öltve, ismét bekövetkezik.”253 Még maga Tisza sem látta. Elkötelezettsége hazája iránt mindvégig meg volt benne: „egy igaz, szent ügyért küzdeni gyönyörűség, egy igaz, szent ügyért elpusztulni, megdicsőülés.” – mondta még 1905-ben, mintha megérezte volna tizenhárom évvel későbbi halálát. Akkor, amikor politikai hitvallásának alapjai összeomlottak 1918-ban, elvesztette élni akarását. Gyilkosai szabadították meg attól a szenvedéstől, amit ez az elviselhetetlen kudarc okozott volna neki. Harminc éven át szolgálta azt a szent ügyet, a magyar nacionalizmust, amelyet már fiatalon elfogadott és ez a hosszú idő arra is elegendő volt, hogy végig nézze, hogyan esik darabjaira az a pillér, amelyen állt. Végig nézte, hogyan esik szét az osztrák-magyar dualizmus, a Monarchia és Németország közötti szövetség, amelyet ő a magyar szupremácia és a területi integritás megőrzése garanciájának tartott. Mindig is küzdött azzal a félelemmel, hogy a nemzet ellenségekkel van körülvéve: ez a gondolat abból eredt, hogy a népesség csaknem fele nem magyarokból tevődött össze. Attól tartottak az így gondolkodók, hogy a szlávok (rutének, szerbek, horvátok, szlovákok) vagy a románok veszélyeztethetik a magyar államiságot, különösen, ha mögöttük áll a

253

John LUKACS: Budapest, 1900, 223. p.

170

legnagyobb szláv birodalom: Oroszország. Ez a félelem magyarázhatja nacionalizmusának intenzitását és a benne lévő korlátozottságát is egyben. A világháborút megelőző években, amikor a Balkán-félsziget újból nagyhatalmi versengések színhelyévé vált, egyre nagyobb figyelmet szentelt a külpolitikának, kivált a német szövetség kérdésének. A külső garanciák mellett, a belpolitikai garanciát a dzsentri és az arisztokrácia szövetségére épülő erős magyar államrendszer jelentette. Talán csak élete utolsó napjaiban értette meg az ebben a koncepcióban rejlő ellentmondásokat. A teljes nemzeti függetlenség elérését – diplomáciai, gazdasági és katonai téren – éppen az a dualista államrendszer akadályozta, amely szerinte a magyar területi integritás és a magyar szupremácia alapjait biztosította. Ugyanígy ellentmondás volt abban a törekvésében is, hogy miközben támogatta az iparosodást és az urbanizációt azzal a céllal, hogy megszilárdítsa hazánk helyzetét a Monarchiában, élesen szembeszállt e folyamatok társadalmi, politikai és kulturális következményeivel. „Nagyon sok tekintetben Tisza István mintegy személyében testesítette meg a liberális-konzervatív konszenzust. Következetesen arra törekedett, hogy fenntartsa a kényes egyensúlyt Magyarország alkotmányos szabadságának történelmi öröksége és a fő nemzeti és konzervatív érdekek védelmezése között. Még befolyásának felívelő szakaszában, 1913-ban is, amikor pedig számtalan politikai ellenfele gyűlöletének volt elsődleges célpontja, az általa követett politika valójában nagyon jól illeszkedett a magyar politikai élet áramába. Éppen ezért írhatta Ignotus találóan, hogy az ellenzék minden heves tiltakozása ellenére sem kerülheti el, hogy ne legyen szerelmes ebbe az emberbe, mivel <...voltaképpen azt a politikát csinálja, amit legtöbb magyarjainknak jól esnék csinálniok, feltéve, hogy ők csinálnák, s nem egy másik magyar.>”254 Az első világháborút megelőzően egyre inkább nyugtalanította az a fenyegetés, amit Ferenc Ferdinánd testesített meg: tisztán látszott, hogy a 254

VERMES Gábor: Tisza István, 495. p.

171

Habsburg

dinasztikus

centralizmust

Magyarország

rovására

kívánja

helyreállítani a főherceg. Azonban mégis elkötelezetten kiállt a béke mellett: tudta, először belsőleg kell megerősödnie a Monarchiának ahhoz, hogy felvállalhassa egy nagyobb háborúhoz vezető konfliktus kockázatát. A főherceg meggyilkolása után Tisza élete legkritikusabb döntése elé került: tudta, nem szabad kockára tennie Magyarországnak a Monarchián belül elért addigi eredményeit, ezért két hétig ellenállt annak az osztrák és német vezetők által gyakorolt nyomásnak, hogy egyezzen bele a Szerbia elleni katonai akcióba. Amikor azonban már felmerült annak lehetősége, hogy elveszítheti német szövetségesét ill. a Monarchián belüli erős politikai szerepét, beleegyezett. A háború folyamán arra törekedett, hogy újabb területi annexiók nélkül, a Monarchia számára kedvező feltételekkel vessen véget a konfliktusnak. „Keserves húsz esztendőn keresztül gyötört a gondolat, hogy ez a Monarchia s benne a magyar nemzet pusztulásra van kárhoztatva, mert az Úristen el akarja veszteni azt, akinek elveszi az eszét. Az utolsó néhány évben kezdett jobbra fordulni a dolog, mind újabb és újabb örvendetes események keltették új életre a reményt, hogy a világtörténelem nem tér még napirendre felettünk. Most e nagy idők válságos napjaiban dől el a dolog, de azt a nemzetet, amely így viseli magát a reá tornyosuló veszélyek között, nem ítélheti halálra a Gondviselés!”255- írja Berzeviczynek 1914-ben. És a háború ideje alatt végig hitt ebben. 1918 októberében azonban el kellett ismernie, hogy az a rendszer, amelyre politikai hitvallása épült, a dualizmus, összeomlott és elvesztettük a háborút. De a Gondviselés már megóvta attól, hogy végig nézze Magyarország feldarabolását, hiszen a trianoni békeszerződés egyet jelentett volna számára a nemzethalállal, amitől egész életében rettegett. De a történelem vihara itt még csak néhány évre lecsendesülni látszott; korántsem ért véget.

Churchill már az 1920-as évek vége felé sokszor és

határozottan elmondta, hogy a Monarchia feloszlatása súlyos, veszélyes 255

i.m. 501. p.

172

következményekkel járt, a Párizs környéki békeszerződéseket és Trianont is beleértve. Egyetértett azokkal a brit politikusokkal, akik 1930 után nem vetették el bizonyos esetben a békés revízió gondolatát. Azonban ezek a brit politikusok 1939-ig német-barátok voltak, Churchill pedig már 1930-ban (!) előre látta Hitler felemelkedését és azt, hogy a megerősödő német birodalom szörnyű veszélyt jelenthet Európára és Nagy-Britanniára. 1940. május 10-e után, amikor Churchill miniszterelnök lett, jól ítélte meg – a külügyminisztériummal egyetemben -, hogy Magyarország földrajzi helyzetéből és belpolitikai okokból sem folytathat nyílt németellenes politikát. Ugyanakkor fölismerték a magyar politikai életben és a kormányban azokat a politikusokat, akik meg kívánták őrizni Magyarország függetlenségét. Ebben nagy szerepet játszott Barcza György, akkori londoni követ, akinek Angliát tisztelő meggyőződése ismert volt Churchill előtt is és a budapesti angol követ, O’Malley, aki 1932-ben Churchill titkára volt, és aki élete végéig magyarbarát maradt. Amikor Románia nyíltan átállt a német oldalra 1940-ben, az angol miniszterelnök úgy ítélte meg, hogy Magyarország, Ausztria és Csehszlovákia mind történelmileg, mind földrajzi értelemben Európához tartozik, az európai biztonság és egyensúly lényeges elemei, szemben Romániával és Bulgáriával. Nagy-Britannia 1941 áprilisában, Teleki halála, ill. a jugoszláviai hadjárat megindulása után szakította meg a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal. Egy évvel később Churchill már arra is figyelmeztet, hogy a második világháború után az európai egyensúlyt nem a nemzetközi kommunizmus, hanem az orosz nagyhatalom túlzott terjeszkedése veszélyezteti majd.256 És ebben is igaza volt… Még ekkor sem ért véget a tomboló szélvihar…

256

John LUKACS: A párviadal, A nyolcvannapos párbaj Churchill és Hitler között 1940. május 10.- július 31., Európa Könyvkiadó, Bp., 1993.

173

FELHASZNÁLT FORRÁSOK ÉS SZAKIRODALOM

Források A Hét Az Est Az Újság Budapesti Napló Budapesti Szemle Élet Esti Újság Fidibusz Huszadik Század Jó Pajtás Magyar Figaró Magyar Figyelő Magyar Hírlap Művészet Nap Nyugat Renaissance Szocializmus Új idők Vasárnapi Újság Világ

174

Irodalomjegyzék

A magyar irodalomtörténet bibliográfiája Bp. 1972-97. Akadémia Kiadó Ady Endre összes prózai művei. Bp. 1955. Akadémia Kiadó Almási Andrea: Hova tartozik? Literator, az Észak-Magyarország irodalmi melléklete, szerk.: Vass Tibor 1996. február 17. Almási Andrea: Marschalkó Zsolt: Kaméleonidász című darabjáról IdőjelekNégyzet művészeti folyóirat IV. évf., ötödik időjel, új folyam első szám, Miskolc, 1995. július Almási Andrea: Útszéles magány Literator, az Észak-Magyarország irodalmi melléklete, szerk.: Vass Tibor, 1996. május 11. Babits Mihály: Magyar irodalomtörténet arcképekben. Bp. 1996. Franklin Bergson, Henri: Teremtő fejlődés. Bp. 1987. Az Akadémia Kiadó Reprint Sorozata Fábri Anna: Mikszáth Kálmán alkotásai és vallomásai tükrében. Bp. 1983. Feljegyzések és levelek a Nyugatról. Sajtó alá rend., a bevezető tanulmányt és a jegyzetet írta: Vezér Erzsébet. Bp. 1975. Festschrift zum achtzigsten Geburtstag von Georg Lukacs. Hrsg. Frank Benseler. Neuwied-Berlin. 1965. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. Szerk.: Barabási Kun József. Bp. 1930. Akadémiai Kiadó Heidegger, Martin: Lét és idő. Bp. 1989. Gondolat Kiadó Hevesi Sándor: Az előadás, a színjátszás, a rendezés művészete. Bp. 1965. Gondolat Horváth János: Herczeg Ferenc. Bp. 1925. Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története (1896-1914). II. kiadás. Bp. 1974. Gondolat Kiadó Ifj. Bartók Béla: Apám életének krónikája. Bp. 2006. Helikon Kiadó

175

John Lukacs: Budapest, 1900. A város és kultúrája. Bp. 1991. Európa Kiadó John Lukacs: A párviadal. A nyolcvannapos párbaj Churcill és Hitler között 1940. május 10.-július 31. Bp. 1993. Európa Könyvkiadó Képek és tények Márai Sándor életéről. Bp. 2006. Helikon Kiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum Kierkegaard, Sören: Írásaiból. Bp. 1969. Gondolat Kiadó Kierkegaard, Sören: Vagy-vagy. Bp. 1978. Gondolat Kiadó Kozári Monika: A dualista rendszer (1867-1918). Bp. 2005. Pannonica Kiadó Kozári Monika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere. Bp. 2003. Napvilág Kiadó Kozma Dezső: Egy erdélyi novellista: Petelei István. Bukarest. 1969. Lukács György: A lélek és a formák kísérletek. Bp. 1910. Franklin Mosolygó mult. A szabadságharctól a világháborúig. A béke korszaka a humor görbe tükrében. Bp. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R. T. Kiadása Nietzsche, Friedrich: Imígyen szóla Zarathustra. Bp. 1908/1988. Grill Nietzsche: A tragédia születése. Fordította és a bevezetőt írta: Fülep Lajos. Bp. 1910. Filozófiai Írók Tára Nordeau: Der Sinn der Geschichte. Berlin. 1910. Karl Duncher Poszler György: Filozófia és műfajelmélet. Költői műfajok Hegel és Lukács esztétikájában. Bp. 1988. Gondolat Kiadó Rónay György: A nagy nemzedék (Esszék). Bp. 1971. Szépirodalmi Kiadó Rónay György: Balassitól Adyig. Bp. 1978. Rónay László: Kosztolányi Dezső. Bp. 1977. Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Bp. 1990. Szépirodalmi Kiadó Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Bp. 1986. Magvető Kiadó Szili József: A művészi visszatükrözés szerkezete. A művészet ismeretelméleti kérdései Christopher Caudwel és Lukács György esztétikájában. Bp. 1981. Ujfalussy József: Bartók breviárium. Bp. 1958. 176

Vallomások a Nyugatról. Sajtó alá rendezte: Rónay László. Bp. 1971. A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda közös kiadványa Vermes Gábor: Tisza István. Bp. 1994. Századvég Kiadó Vita a Nyugatról. Az 1972. április 27-i Nyugat konferencia alapján szerk. és sajtó alá rend.: Kabdebó Lóránt. Bp. 1973.

177

A témavezető ajánlása

Almási Andrea Kultúrtörténeti krónika 1910-ből című disszertációja egy már korábban megkezdett tudományos munka méltó lezárása, amely nagy anyagismereten alapuló, önálló kutatási munkát igazol. A disszertáció eddig feltáratlan mélységig mutatja be 1910 szellemi, kulturális és irodalmi-művészeti életét. És ily módon a megelőző és rákövetkező időszakról is lényeges dolgokat mond el. A jelölt korábbi tudományos konferenciákon való előadásai (Doktoranduszok konferenciái, Careme-konferencia, Ezeregy éjszaka-konferencia a Miskolci Egyetem szervezésében 1997-1999 között), oktatási tevékenysége Ph.Dhallgatóként (1996-2000) ill. a mindeközben megjelent és jelenleg megjelenés alatt álló publikációi is alátámasztják munkája tudományos megalapozottságát, interdiszciplináris jellegét. Mindezek alapján a doktori eljárást elindíthatónak, az értekezést az opponenseknek átadhatónak ítélem.

Miskolc, 2006. szeptember 14.

Dr. Ferenczi László

178

Összefoglalás

Dolgozatom célja az 1910-es év magyar kulturális életének feltárása volt. Forrásanyagomat a korabeli sajtó képezte elsősorban, ahol fényesen kirajzolódott a korra oly jellemző hangulat, az írók magánya és a füstös, hangos, dühödt viták egyvelege, a politikai játszmák, a szellemi és közéleti viharok orkán erejű szele, és az a csönd, amely megelőz minden igaz összecsapást, az a fülsüketítő csönd, amely már értesítője és előrejelzője a világégésnek. Egy olyan évet választottam elemzésül, amely már túl van a századforduló boldogító mámorán, a Nyugat indulásán, amely már megteremtett egy pezsgő kulturális légkört, felfedezhető benne az igaznak hitt értékek védelmezése és minden ez ellen irányuló támadás is, leginkább a sajtóban folyó heves viták során. 1910-ben már kirajzolódik egy új képzőművészeti kultúra hazai megteremtésének lehetősége, melynek első megnyilatkozási formái már a berlini és a velencei nemzetközi kiállításokon is elismerést aratnak. Reinhardt színházi rendezései, a mozi térhódítása (mely egyesek szerint akár a színház teljes kiszorításával járhat), Bartók, Kodály Dohnányi, a WaldbauerKerpely kvartett koncertjei, Strauss-előadások fémjelzik ezt az évet. És mindezek életre kelnek a sajtóban: vélemények, kritikák, elismerések, oly képszerű megjelenítési egy-egy előadásnak vagy koncertnek, hogy szinte megszólalnak az előadók, felvillannak a fények és a hangok. És jelen van mindenhol Európa is. A hazai kultúra ekkor még párhuzamosan halad az európaival: mindent tudnak, ismernek, elolvasnak, fordítanak, ami más nyelvterületeken megjelenik; a kultúra mint az élet egysége, az életet gazdagító erő jelenik meg. És ez az az, erő, amely az összetartozást jelentette még ebben az évben NagyMagyarország és a külföld között, és ugyanez az erő hullott darabjaira a világháborúk majd a kommunizmus borzalmai alatt.

179

Summary

The purpose of my dissertation is to reviel the cultural life of the year 1910. In the first place my source-material was the period press, where the atmosphere characteristic of the age, the solitude of the writers and the mixture of the smoky, loud, furious debates, the political games, the violent wind of intelectual and public storms are magnifently outlined together with the silence that anticipate all kinds of real clash, the piercing silence that warn of and presage the world-wide catastrophe. I have chosen to examine a year that has already got over the blissful ecstasy of the turn of the century, the starting of Nyugat, that created a bustling cultural atmosphere and the defending of worth considered real and the attack lauched against all this, particularly in press debates. In 1910 the possibility of creating a new national culture of fine arts is outlined, that successfuly manifested itself in international exhibitions in Berlin and in Venice. The year was hall-marked by the staging by Reinhardt, the spread of cinema (which could cause the displacement of theatre as some people thought), Bartók, Kodály Dohnányi, concerts of the Waldbauer-Kerpely quartette, Strausspresentations. And all these revive in the press: opinions, reviews, appreciations, so picturesque visualization of each presentation or performance that the performers are speaking likeness, lights and sounds flash. And Europe is everywhere. At that time the national culture advance in parallel with the European: everything is known, read, translated that appears in another language territory. Culture turns up as the unity of life, the valuable contribution, strength to life. And this is the strength that in that year represent the connection between GreatHungary and abroad and this the same strength that broke to piece in the horrors of world wars and communism.

180

Függelék

181

Képek jegyzéke

1. Az Osztrák-Magyar Monarchia etnikai térképe (1910) in: A magyarok krónikája. Összeállította, szerkesztette és az összefoglaló tanulmányt írta: Glatz Ferenc. Bp. 2000. Magyar Könyvklub Officina Nova 527. p. 2. A Nyugat 1910. július 16-án megjelent számának címlapja

(Országos Széchenyi Könyvtár) 3.

A Nyugat 1910. július 16-án megjelent számának hirdetési oldala

(Országos Széchenyi Könyvtár) 4. A Nyugat 1910. július 16-án megjelent számának utolsó oldala

(Országos Széchenyi Könyvtár) 5. Mikszáth Kálmán, az író és politikus 1909-ben, Szontágh Pál vendégségében in: A XX. század krónikája. Bp. 1994. Officina Nova. 115. p. 6. Kodály és Bartók a Waldbauer-Kerpely kvartett tagjaival in: A XX. század krónikája. Bp. 1994. Officina Nova. 117. p. 7. Ady Endre 1910 körül in: A magyar történelem nagy alakjai. Bp. Kossuth Könyvkiadó. 29.p. 8. Az irodalmi kávéház: a New York in: Magyarország története 1890-1918. Főszerk.: Hanák Péter. Bp. 1978. Akadémiai Kiadó 256.p. 9. A népszerű bulvárlap in: Magyarország története 1890-1918. Főszerk.: Hanák Péter. Bp. 1978. Akadémiai Kiadó 464.p. 10. Csók István: Tulipános láda c. képe

in: A XX. század krónikája. Bp. 1994. Officina Nova. 114. p. 182

11. Madarász Viktor

in: Művészet, Kilencedik évfolyam. Bp. 1910. 12. Beöthy Zsolt, Wlassics Gyula és Berzeviczy Albert az Eötvös-kollégium új épületének felavatásakor, 1910. in: John Lukacs: Budapest, 1900. A város és kultúrája. Bp. 1991. Európa Könyvkiadó 45. kép 13. Úri közönség a lóversenyen

in: John Lukacs: Budapest, 1900. A város és kultúrája. Bp. 1991. Európa Könyvkiadó 50. kép 14. Budapest: az Üllői út az Iparművészeti Múzeummal

in: A XX. század krónikája. Bp. 1994. Officina Nova. 114. p. 15.A Szabadság tér a Tőzsdepalotával in: A XX. század krónikája. Bp. 1994. Officina Nova. 117. p. 16.Szabadka, Magyarország harmadik legnépesebb városa 1910-ben in: A XX. század krónikája. Bp. 1994. Officina Nova. 116. p. 17.Választójogi tüntetés a Vigadó előtt, 1910. in: A magyar történelem nagy alakjai. Bp. Kossuth Könyvkiadó. 6.p. 18.A szocialisták felvonulása május elsején, 1910. in: A magyar történelem nagy alakjai. Bp. Kossuth Könyvkiadó. 6.p. 19.Kispolgári család konyhája, 1910 körül in: John Lukacs: Budapest, 1900. A város és kultúrája. Bp. 1991. Európa Könyvkiadó 53. kép 20. Lakók tüntetése a magas lakbérek ellen, 1910 in: John Lukacs: Budapest, 1900. A város és kultúrája. Bp. 1991. Európa Könyvkiadó 54. kép 21. A Belga Államvasutak plakátja az egész világot hívja a brüsszeli világkiállításra in: A XX. század krónikája. Bp. 1994. Officina Nova. 122. p.

183

22. A bécsi közvélemény üstökös iránti érdeklődését ábrázoló karikatúra in: A XX. század krónikája. Bp. 1994. Officina Nova. 120. p. 23. Az üstökös pályája in: A XX. század krónikája. Bp. 1994. Officina Nova. 120. p. 24. Az 1891-ben létrejött Otthon” Írók és Hírlapírók Köre In: Képek és tények Márai Sándor életéről, Bp., 2006. Helikon Kiadó, Petőfi Irodalmi Múzeum, 21. p. 25. Egy kor hangulata: a budapesti Japán kávéház az 1910-es években In: Képek és tények Márai Sándor életéről, Bp., 2006. Helikon Kiadó, Petőfi Irodalmi Múzeum, 23. p.

184

185