Péter László Vázlatok a szegénység szociológiájához

Péter László Vázlatok a szegénység szociológiájához

Péter László Vázlatok a szegénység szociológiájához

Kolozsvári Egyetemi Kiadó – Presa Universitară Clujeană Kolozsvár, 2006

Készült a Max Weber Társadalomkutató Alapítvány és az Apáczai Közalapítvány támogatásával.

Szakvélemény: Dr. Magyari Tivadar egyetemi docens Dr. Horváth István, egyetemi docens Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României PETER LÁSZLÓ Vázlatok a szegénység szociológiájához / Péter László.–Cluj-Napoca: Presa Universitară Clujeană, 2006 Bibliogr. ISBN 973-610-418-4 316:344.2

A könyv egyetemi jegyzetként használható a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatán. Kiadja: Presa Universitară Clujeană, 2006 © Péter László Borítóterv és DTP: Módi István-Hunor. A borítón Henning János fotográfiája látható. ISBN 973-610-418-4

Tartalom Bevezető Személyes gondolatok A tankönyv szerkezete Köszönetnyilvánítás

Első rész Első fejezet: A szegénység szociológiájának sajátosságai A szociológia és a szegénység vizsgálata

11 11 12 13

15 17 18

Kiindulópontok Szegényég és társadalomtudományok A szegénység szociológiájának sajátosságai A szegénység szociológiájának a funkciói A szegénység szociológiájának paradigmái

18 18 19 20 21

A pozitivista paradigma a szegénység szociológiájában A funkcionalista paradigma a szegénység szociológiájában

22

A szegénység funkciói Mikrotársadalmi funkciók Gazdasági funkciók Normatív funkciók Politikai funkciók Makrotársadalmi funkciók

25 25 25 27 28 28

22

A konfliktualista paradigma a szegényég szociológiájában 30

Kulcsfogalmak

35

Összefoglaló

35

Második fejezet: Társadalmi problémák és szegénységség A társadalmi problémák Általános kiindulópontok: szociológia és társadalmi problémák A társadalmi probléma meghatározása és általános típusai A társadalmi problémák legfontosabb szociológiai elméletei 1. A társadalmi dezorganizáció elmélete A Chicagói Iskola és a társadalmi problémák Társadalmi dezorganizáció – egy példával illusztrálva 2. Merton anómia-deviancia elmélete és a társadalmi problémák Társadalmi struktúra és anómia A diszfunkcionális folyamat Szociológia és társadalmi probléma A társadalmi normák és a társadalmi állapot közötti eltérés A társadalmi problémák okai A társadalmi problémák értékelői Manifeszt és latens társadalmi problémák megnyilvánulásai A társadalmi problémák percepciói A társadalmi problémák megoldhatósága

39 40 40 43 43 51 51 51 52 55 55 58 59 60 60 61 61 62 62

3. Az értékkonfliktus elmélet 4. A kollektív-definiciós elmélet A társadalmi probléma megjelenése / kialalkulása (emergence) A társadalmi probléma legitimálása A cselekvések mobilizációja A hivatalos akcióterv kidolgozása Az akcióterv gyakorlatba ültetése

66 67 67 67 67

5. A természettörténet elmélet

68

A szegényég mint társadalmi probléma Általános megállapítások Egy problematizálási alternatíva Merton elmélete kapcsán

63 65

70 70 72

A társadalmi normák és a társadalmi állapot közötti eltérés A társadalmi problémák okai A társadalmi problémák értékelői Manifeszt és latens társadalmi problémák megnyilvánulásai és a társadalmi problémák percepciói A társadalmi problémák megoldhatósága

72 73 73 73 74

Kulcsfogalmak

75

Összefoglaló

75

Harmadik fejezet: Szegénység és társadalmi változás Kiindulópontok – a társadalmi változás néhány lehetséges olvasata

79 80

Globalizáció és változási tendenciák A társadalmi változások két lehetséges mintája A megatendenciák A szuperszimbolikus társadalom vázlata Társadalmi változás és szegénység a gazdasági folyamatok tükrében Átmenet és szegénység a kelet-európai térségben A posztfordista gazdasági rendszer és jellemvonásai A taylorizmus A fordista gazdasági rendszer A posztfordista gazdasági rendszer fő jellemvonásai

80 82 82 83

A posztfordista gazdaság és szegénység A munka-szakképzettség eltérés (work-skill mismatch) A posztfordista város tézise

96 96 98

A mcdonaldizáció folyamata és a szegényég kapcsolata A mcdonaldizáció – fordizmus a posztfordizmusban Mcdonaldizáció és szegénység – a McMeló és társai

99 99 102

A kockázat-társadalom és szegénység

106

85 86 88 89 89 91

Kulcsfogalmak

110

Összefoglaló

110

Második rész Negyedik fejezet: A társadalmi egyenlőtlenségek A társadalmi egyenlőtlenségek meghatározása Társadalmi differenciálódás Társadalmi egyenlőtlenségek A társadalmi egyenlőtlenségek dimenziói Társadalmi egyenlőtlenségek és társadalmi igazságosság A társadalmi egyenlőtlenségek legfontosabb megnyilvánulási formái

115 117 118 118 118 119 121 122

Kulcsfogalmak

125

Összefoglaló

125

Ötödik fejezet: Mi a szegénység? A szegénység történeti megközelítésben Diskurzusok a szegénységről Mi a szegénység? A szegénység konceptualizálása és lehetséges meghatározásai Szegénységgel kapcsolatos rokonfogalmak Különféle szegénységkoncepciók

129 130 133 142 142 143

Kulcsfogalmak

149

Összefoglaló

149

Hatodik fejezet: A szegénység magyarázó elméletei és okai

151

A szegénység elméleteinek fókuszai Általános irányok

152 152

A legfontosabb „törésalapú” elméleti modellek jellemvonásai A szegénység kultúrája

154 156

Szegénység lehetséges okai A szegénységet kiváltó általános okok A szegénység romániai megjelenésének tényezői és okai

157 157 160

Kulcsfogalmak

163

Összefoglaló

163

Hetedik fejezet: A szegénység vizsgálata

165

Szemléleti és módszertani irányok Általános vonatkozások A szegénység megértő szemléletből való megközelítése

166 166 167

A szegénység statisztikai-magyarázó szempontból való megközelítése A szegénység legfontosabb indikátorai A jövedelmi mutató Az anyagi depriváltság mutatói A Townsend-féle objektív relatív depriváció mutatói A szubjektív szegénység mutatói

167 168 168 170 171 172

Kulcsfogalmak

173

Összefoglaló

173

Harmadik rész

175

Nyolcadik fejezet: Mi a szociálpolitika? Kiindulópontok – politika, közpolitika és szociálpolitika Alapfogalmak – politika, közpolitika és szociálpolitika Politika Közpolitika Szociálpolitika

A szociálpolitika alapjai A szociálpolitika néhány lehetséges meghatározása A szociálpolitika célja, funkciói és társadalmi haszna Jóléti elvek és jóléti állammodellek

177 178 178 178 179 180

181 181 184 187

Jóléti elvek és eszközök Jóléti államok és modellek

188 189

Kulcsfogalmak

192

Összefoglaló

192

Kilencedik fejezet: Szociálpolitika Romániában

195

Szociálpolitika 1989 előtt?

196

Szociálpolitika 89 után. A megváltozott helyzet.

200

Kulcsfogalmak

205

Összefoglaló

205

Tizedik fejezet: Szegénység-vizsgálatokban felhasználható adatfelvételek és adatok Romániában A romániai statisztikai adatok általános kerete A regisztrált társadalomstatisztikai adatok és a legfontosabb vizsgálatok Adatforrások és az adatok természete

207 208 208 209

Kulcsfogalmak

214

Összefoglaló

214

Felhasznált irodalom

217

Filmjegyzék

225

Linktár

227

Bevezető Személyes gondolatok A Vázlatok a szegénység szociológiájához egy hosszabb folyamat szerény terméke. Nyolc évvel ezelőtt, szociológiai pályafutásom kezdetekor egyáltalán nem állt szándékomban szegénység-kutatóvá válni, azt meg végképp nem gondoltam, hogy tankönyvírásra is adom majd a fejem. Ellenkezőleg, azt hittem, hogy politikai szociológiát, esetleg a közvélemény jelenségét kell tanulmányoznom ahhoz, hogy szociológusként később meg is élhessek – habár nacionalizmusból diplomáztam, mesteri disszertációmat pedig a kolozsvári írott sajtószerkezet változásáról írtam. Időközben a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem oktatója lettem, érdeklődésem pedig fokozatosan a marginális, szélre szorult, hátrányos helyzetű és állandó bizonytalanságban élő népesség irányába fordult el. Mindennek több oka volt. Egyrészt a kommunista rendszer erőszakos bukása (amit egyébként egyfajta megváltásként éltem meg) olyan nagyságrendű társadalmi problémákat generált, amelyekre nem lehetett nem odafigyelni – sem az átmenet folyamatának tudatos alanyaként, sem pedig szociológusként. Erre hamar rájöttem magam is. Másrészt a kilencvenes évek végére a szegénység kérdésköre a politikai diskurzusok, a közbeszéd, valamint az akadémiai mezőny társadalomtudományos érdeklődésének egyik központi témájává vált. Az érdeklődést a gazdasági átalakulások negatív, sokszor nem-szándékolt következményei, perverz effektusai csak fokozták. Úgy tűnt számomra, hogy egyszerűen nem lehet eltekinteni tőle, sőt mi több, a szociológia sajátos eszköztárával a szegénységet minél behatóbban vizsgálni kell. Erre konkrét lehetőségem is adódott, amikor egy nagyobb nemzetközi összehasonlító kutatás tudományos munkatársává váltam. A szegénység szakirodalmával, kutatásának módszertanával, és nem utolsó sorban a szegényég kíméletlen és nyers megnyilvánulásával közvetlenül ebben az időszakban ismerkedtem meg. Így vált számomra világossá, hogy (a közvélemény kérdésköre mellett) a szegényég témaköre érdekel igazán – elkötelezve magam a városi szegénység megnyilvánulásainak a kutatása mellett. Elméleti és módszertani irányultságom az amerikai Yale Egyetemen való kutatómunkám és olvasmányélményeim, valamint az antropológiai terepkutatásaim nyomán kristályosodott ki.

11

Bevezető

A tankönyv szerkezete Tankönyvet írni nem volt egyszerű vállalkozás. Jogosan tevődött fel a kérdés: Kinek? és Mit? Nemrégiben egy baráti összejövetelen ismerőseim ismerősei kérdést szegeztek nekem: mondanám el nekik, mivel is foglalkozom mostanában. Bizonytalanul válaszoltam, hogy éppen azzal vesződöm, hogy valamiféle használható tankönyvet írjak a szegényégről. Őszinte, de jogos kérdés következett: ebben azt akarom elmagyarázni, hogy a szegényeknek mit kell tenniük ahhoz, hogy meggazdagodjanak? Sajnos nem, azt nem tudom – válaszoltam, csak hogy tisztábban lássuk, mi is az a szegénység … A kérdések azért még maradtak: Kinek? és Mit? Az elsőre talán könnyebb volt válaszolnom. A Vázlatokat elsősorban azon diákjaimnak címeztem, akik érdeklődnek a szegénység, de általában a társadalmi problémák kérdésköre iránt. Természetesen mások is, például újságírók, szociálpolitikusok, gyakorló szociális munkások, közügyek iránt érdeklődők is figyelemmel forgathatják, ha érdekli őket a szegénység kérdésének tudományos igényű megközelítése. A második kérdésre nem tudtam a helyes választ. Elvben két lehetőséggel szokás hasonló esetekben számolni: vagy részletesen ír a szerző egy viszonylag szűk kérdésről, vagy pedig általánosabban, felületesen bemutat minél több, a téma szempontjából fontosnak tekintett kérdést, megközelítést. Én objektív okokból az utóbbi mellett döntöttem: tankönyvet készítettem, amely tartalmazza azokat az alapinformációkat, amelyeket a kérdésben tájékozódni óhajtó diáknak feltétlenül ismernie kell. Az egyetemi keret, az oktatói státusomból adódó feladatkör inkább egy ilyen választást indokolt. Természetesen tudatában voltam annak, hogy ez a opció komoly hiányosságokkal jár. Elsősorban, könyvem egyáltalán nem kreatív és eredeti, hiszen csak didaktikusan mutattam be a minimálisan elvárt ismereteket. Lényegében alig tettem hozzá valamit ahhoz a tudásanyaghoz, amit a szakma a szegényég kérdéséről termelt, legfennebb azt szintetizáltam. Másodsorban pedig, a Vázlatok nem kimerítő, hanem erősen szelektív, hiszen a rendelkezésemre álló keretek arra késztettek, hogy bizonyos kérdéseket kihagyjak. Végül, be kell vallanom, helyenként szubjektív is, hiszen én döntöttem el, mi marad benne, és mi nem, személyes érdeklődésem, tudásom, tapasztalatom és szándékom szerint. Legfennebb azt hozhatom fel a mentségemre, hogy tudatában voltam mindezeknek, és ezt már az elején a kedves olvasó tudomására is hoztam: csak vázlatokat készítettem, a kérdéskör egyik lehetséges értelmezésére vállalkoztam, és remélem, hogy a diákok más egyetemi tantárgyak keretében a „hiányokat” megtanulják. Azt céloztam tehát, hogy az olvasót didaktikusan vezessem végig a szegénység tárgyköréhez tartozó fő paradigmák, fogalmak, magyarázó 12

Bevezető elméleti modellek, mutatók és kutatási módszerek szövevényében: elmondjam mindazt, amiről úgy gondoltam, hogy a szegénység tárgyköréről érdeklődőknek feltétlenül tudniuk kell. Mindezeket tágabb keretbe helyeztem: részletesen kitértem a társadalmi problémák természettörténetére és meghatározási mechanizmusaira, de azon társadalmi folyamatok leírására is, amelyek nyomán a szegénység mára a legmodernebb társadalmakat is érzékenyen érinti. De még egy harmadik kérdésre is válaszolnom kellett: mindezt hogyan, milyen formában mondjam el? Ehhez diákjaim segítségét kértem. A ők kreatív ötleteiket vettem figyelembe a forma tekintetében, azért, hogy majd könnyebben lehessen tanulni belőle és adott kérdéseket könnyebben meg lehessen találni. A tankönyvnek négy fő része van: a szegénység elméleti, gyakorlati és módszertani megközelítése, azon társadalmi folyamatok leírása, amelyek a szegénység megnyilvánulására és alakulására közvetlenül kihatnak. A fejezetek szerkezetének összeállításakor tehát azt a cél követtem, hogy olyan átlátható és könnyen forgatható tankönyvet adjak a diákjaim kezébe, amelyben nemcsak könnyen el lehet igazodni, hanem a hatékony tanulást is szolgálja. A fejezetek szerkezete a következő: a fejezet elején található az a kérdés, amire az olvasó az adott fejezetben választ talál. A kulcsfogalmak meghatározásai láthatóan, a lap szélére vannak rendezve. A folyó törzsszöveg után, a fejezetek végén a fejezet tömör tartalma, a kulcs- és járulékos fogalmak, valamint a „vizsgakérdések” találhatóak. Illusztrációképpen a könyv legvégén a tárgyalt kérdésköröket példázó filmcímeket is felsoroltam. Így a kedves olvasó csupán a fejezetek legeleje és legvége, valamint a lapszéleken található meghatározások „átfutásával” gyorsképet alkothat a fejezet tartalmáról, a lapszélen meg akár jegyzetelhet is.

Köszönetnyilvánítás Köszönettel elsősorban kollégáimnak, közvetlen munkatársaimnak, a szaklektoroknak és diákjaimnak tartozom. Szintén köszönöm mindazoknak, akik a tankönyvkiadás pénzügyeit intézték, elláttak hasznos kritikákkal és tanácsokkal, bíztattak vagy éppenséggel nógattak, esetleg elnézték, hogy a könyvtárban a kelletnél többet maradtam. Mégis, kiemelten szeretném megköszönni közvetett segítségüket azoknak a kutatótársaimnak, akikkel három évig a Szegénység, etnicitás és társadalmi nemek a posztkommunista átmenetben elnevezésű nemzetközi összehasonlító kutatásban dolgozhattam, tanulhattam tőlük, illetve lehetővé tették, hogy a Yale Egyetemen szakmailag fejlődhessek. Gál Katalinnak a szöveg gondozása során végzett önzetlen munkájáért, és Módi István Hunornak a Vázlatok látványos formába szerkesztéséért mindenképpen név szerint kell kifejeznem őszinte hálámat. 13

Bevezető Külön köszönettel tartozom az Apáczai Közalapítványnak és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézetnek (KMEI); támogatásuk nélkül ez a tankönyv nem jelenhetett volna meg. Péter László Kolozsvár, 2006. január

14

1.

A Szegénység, társadalmi problémák és társadalmi változás című részben a szegénység kérdéskörének alaposabb megértéséhez szükséges legjelentősebb témákat tárgyaljuk. Célunk elsősorban, hogy a szegénység problematikáját tágabb társadalmi keretbe helyezzük. A szegénység szociológiájának sajátosságai című fejezet e társadalomtudományos szakdiszciplína legfontosabb jellemvonásait és funkcióit, valamint az általa használt paradigmákat és alkalmazási területüket tartalmazza. A társadalmi problémák című második fejezetben arra a korántsem egyszerű kérdésre keressük a választ, hogy mi a társadalmi probléma. Azoknak a definíciós gyakorlatoknak a vázolására vállalkozunk, amelyek mentén a társadalom kijelöli, meghatározza és megoldja a problémának tekintett kérdéseket. Amellett fogunk érvelni, hogy a szegénység egy társadalmi probléma, amelynek természettörténete egy bonyolult kulturális gyakorlat eredménye. Végül, a Szegénység és társadalmi változás című zárófejezetben makrotársadalmi változásokra összpontosítunk. Szó lesz a poszt-fordista gazdaság kialakulásáról, annak jellemvonásairól, a kockázati társadalom megjelenéséről-térhódításáról, a macdonaldizáció folyamatáról, illetve a dualista gazdaság modelljéről, valamint a globalizációról – mindezeket szorosan kapcsolva a szegénység kérdéséhez.

15

Első fejezet A szegénység szociológiájának sajátosságai Ebben a fejezetben a szegénység szociológiája elsősorban, mint tudományterület, ha úgy tetszik, mint tantárgy kerül bemutatásra. A fejezet során a következő kérdésekre keresünk választ: § Melyek a szegénység szociológiájának sajátosságai? § Milyen funkciókat tölt be? § Melyek azok a paradigmák, amelyeket a szegénység szociológiája a kérdéskör vizsgálata és magyarázata során használ? § Milyen szerepe van a szegénységnek a társadalom működésében? § Milyen problémákat jelent a szegénység a társadalom egészének?

17

1. fejezet

A szociológia és a szegénység vizsgálata Kiindulópontok

szegénység § olyan előnytelen társadalmi helyzet, ami jelentősen megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi a társadalomban érvényes normák szerinti életet

A szociológia, mint tudomány a szegénység kérdésköréhez több szempontból közelít, s a különböző megközelítések eltérő fogalmakat és meghatározásokat használnak, eltérően konceptualizálják, operacionalizálják és írják le a szegénységet, eltérő okoknak tulajdonítják létét. Már a vizsgálat tárgyát is gyakran különféle megnevezésekkel jelölik: beszélhetünk szegénységről, de ugyanolyan jogos lehet a (többszörösen) hátrányos helyzet, depriváció, kirekesztettség, exklúzió, kiilleszkedettség, leszakadottság fogalmainak használata is. A továbbiakban olvashatjuk ezen fogalmak mindegyikének a meghatározását, és alkalomadtán jelentésük társadalomtörténeti alakulását is. Ebben a tankönyvben, mint ahogyan azt a címe is tükrözi, a szakirodalomban is forgalomban lévő sokféle kifejezés közül következetesen a szegénység fogalmát használjuk. Jelen fejezetben egy, bár szakmailag nem teljesen helyes, de kézenfekvő eljáráshoz folyamodunk: amikor szegénységet írunk, akkor ideiglenesen úgy tekintjük, hogy az nagyvonalakban lefedi a fentebb felsorolt fogalmak jelentését is. Átmenetileg (és ismét elég elnagyoltan) határozzuk meg mit is értünk (egyelőre) szegénység alatt: olyan előnytelen társadalmi helyzet, ami jelentősen megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi a társadalomban érvényes normák szerinti életet. Ugyanakkor a szegénységet társadalmi tényként kezeljük ami, minden társadalomban és kultúrában jelen van, még ha eltérő formában is.

Szegényég és társadalomtudományok

közgazdaságtudomány

gazdaságantropológia gazdaságszociológia

18

A szegénység kérdésével, annak következményeivel közvetlenül vagy közvetve több társadalomtudomány is foglalkozik. Kiemelt helyen említhetjük a közgazdaságtudományt, ahol a makrogazdasági folyamatok (például az infláció, a fogyasztói árindexek alakulása, a munkanélküliség dinamikája, a kereskedelmi mérleg alakulása, valamint a realizált jövedelmek szintje) és a gazdaságpolitikai döntések (például, hogy a megtakarításokat vagy a beruházásokat, illetve az egységes vagy a progresszív adózást részesítik adott országban előnyben) következményeinek vizsgálata szoros kapcsolatban áll a jóléttel, így tehát a szegénységgel is. A példákat sorolhatnánk, hiszen a gazdaságantropológia vagy a gaz-

A szociológia és a szegénység vizsgálata daságszociológia is az egyének, csoportok kulturálisan kondicionált gazdasági (anyagi javakat létrehozó és cserélő, áruba bocsátó, esetleg kölcsönös segítséget nyújtó) viselkedését elemezve arról is beszél, hogy a javak termelésének, elosztásának milyen funkciója, jelentése és végső soron következménye van az egyének és háztartások társadalmi-anyagi helyzetére vonatkozóan. A társadalmi és a gazdasági rendszerek között kapcsolatok elemzése szintén „mond valamit arról, hogy hogyan lehet boldogulni”. Kitüntetett helyen említhetjük a szociális munkát, ami egyéni és közösségi szinten kíséreli meg a szegénységből fakadó vagy azt generáló különféle problémák enyhítését, megoldását (például az öregséggel járó alkalmazkodási problémák, a bevándorlók, etnikai kisebbségek, árva gyerekek, fizikailag sérültek társadalmi beilleszkedése). Továbbá a szegénység, valamint a munkanélküliség egyénekre és közösségekre gyakorolt kedvezőtlen hatását (például fizikai és lelki betegségek, intergenerációs és nemek közötti konfliktusok, családokon belüli feszültségek és agresszió, negatív énképek és pesszimista világértelmezések, csoportokon belüli és közötti diszfunkciók, adaptációs nehézségek) a lélektan illetve a szociálpszichológia is vizsgálja, de még a különféle régiófejlesztési elemzések és tervek is közvetlenül kapcsolódnak a szegénység témájához, nem beszélve az egyenlőtlenségek és társadalmi különbségek jogosságát és optimális mértékét vitató társadalomfilozófiai ágazatokról. Akkor miben is áll lényegében a szegénység szociológiájának a sajátossága? Erre a kérdésre az alábbiakban adunk választ.

szociális munka

lélektan szociálpszichológia

társadalomfilozófia

A szegénység szociológiájának sajátosságai A fentiekben megnevezett társadalomtudományok mindegyike a szegénységnek csak valamilyen aspektusára fókuszál. Vizsgálatának homlokterében egy másik kutatási kérdés áll, ami bár kapcsolódik a szegénységhez, de nem képezi központi vizsgálati tárgyát. Ezektől eltérően viszont a szegénység szociológiájának tárgyát elsődlegesen a szegénység jelensége képezi, amit tudatosan, rendszerszerűen, sajátos módszerek és fogalmak használatával vizsgál. A szegénység szociológiájának szerves részét képezi a társadalmi szerkezet vizsgálata, pontosabban az elitek illetve a középosztályt elemző és leíró szociológiáját egészíti ki a rétegződési rendszer legalján elhelyezkedők vizsgálatával. Ennek a szakágnak, és az általa következetesen szem előtt tartott kutatási gyakorlatnak a sajátosságai a következők: empirikus, objektív, interdiszciplináris, és konszolidált. Empirikus. A tudományos társadalomkutatás és adatszerzés szabályait követő folyamat során szerzett, empirikus adatok, információk alapján vizsgálja a szegényég jelenségét. Nem az egyes szegénynek minősülő individuumok állnak figyelme középpontjában, hanem a szegénység álta-

empiria

19

1. fejezet

objektivitás

interdiszciplinaritás

konszolidáltság

lában, azaz a szegénység kialakulásának, fennmaradásának és alakulásának társadalmi okai, tényezői és feltételei, a társadalmi szerkezettel való összefüggései, variációi és megnyilvánulási formái. Objektív. Tudományként, arra törekszik, hogy tényítéleteket fogalmazzon meg a szegénységre vonatkozóan, adatolható és érvényes kijelentéseket tegyen, amelyeket a szakma és a társadalom egyaránt elfogad. Értéksemleges, vagyis nem elkötelezett semmilyen társadalmi érdekcsoport mellett, illetve azok céljait nem vállalja fel: kijelentéseit a szakma erkölcsi szabályai, valamint az akadémiai-kutatói szféra működési szabályaival és nyelvezetével összhangban fogalmazza meg. Meg kell jegyeznünk, hogy a szegénység szociológiája művelőinek nem lehet célja annak megoldása, pontosabb megismeréséhez kíván minél inkább hozzájárulni. Eredményeivel természetesen jelentős mértékben segítheti ezen társadalmi probléma kezelését. Interdiszciplináris. A szegénység szociológiája alkalmazza, beépíti a maga kutatási eljárásaiba a fentebb megnevezett társadalomtudományok felfedezéseit, fogalmait, adott esetben módszereit. Kijelentéseinek megfogalmazásakor figyelembe veszi a többi társadalomtudomány általánosan elfogadott megállapításait. Folyamatos kapcsolatban áll a közgazdaságtudománnyal, filozófiával, demográfiával, antropológiával és társadalomstatisztikával. Konszolidált. A szegénység szociológiája szervesen beépült az akadémiai szférába: tárgyként egyetemeken és főiskolákon oktatják (még ha adott esetben más megnevezések alatt is), későbbi szakemberek tanulják, majd gyakorolják különféle kutató- és egyéb intézetekben. A szociológusok szaklapokban és kötetekben közlik a vizsgálati eredményeiket, doktori disszertációk születnek a témában. A társadalom – e fórumokon keresztül – elfogadja az ágazat létét, és folyamatosan, az utánpótlás képzésével, valamint elhelyezkedésük biztosításával azt intézményesen is fenntartja. Legalább ennyire fontos a szegénység szociológiája – pontosabban eredményei – és a szociális kérdésekben illetékes kormányzati intézmények és civil szervezetek közötti szerves viszony is: a tudomány által szolgáltatott információk nyomán helyi, regionális és országos szociális programokat dolgoznak ki, a szegénység mérsékelése érdekében. Hasznát a kormányok, de olyan intézmények is elfogadják, mint a Világbank, vagy az OECD.

A szegénység szociológiájának a funkciói megismerési funkció

20

A szegénység szociológiájának véleményünk szerint kettős funkciója van. Egyrészt természetszerűleg tölti be megismerési funkcióját: hozzájárul a társadalomról való, minél pontosabb ismeretek szerzéséhez, nevezetesen a szegénység aspektusainak a feltáráshoz, leírásához, magyarázatához és megértéséhez. Megismerő szerepének egyaránt vannak elméleti és

A szociológia és a szegénység vizsgálata gyakorlati hozadékai. A tudományos tudástermelésen túl, a politikai, gazdasági és szociális szféra számára szolgáltat fontos információkat arra vonatkozóan, hogy megállapítja mi számít adott időben, adott társadalomban szegénységnek, melyek lehetnek az okai, kik a szegények, és nem utolsó sorban mekkora a szegénység mértéke, milyen a dinamikája. Másrészt, információ-szolgáltató funkciója van. A megismerő funkciójából adódóan nem csupán égetően szükséges információkat közvetít a döntéshozó intézmények számára, hanem aktív szerepet vállal a szegénység mérséklésének, megoldásának gyakorlatában, a szociálpolitikai programok kidolgozásában, azok gyakorlatban ültetésében és végül hatásainak vizsgálatában. Az szegénység szociológiája szorosan összefonódott a szociálpolitikával, azt mintegy szervesen „kiszolgálja”.

információ-szolgáltató funkció

A szegénység szociológiájának paradigmái A szociológiában egyszerre többféle nézet létezik arra vonatkozóan, hogy a társadalom mint egész milyen felépítésű (milyen a szerkezete és a természete), hogyan működik (marad fenn, változik), melyek a társadalmi interakciók alapjai, és a társadalom melyik részét kell és lehet elemezni, ahhoz, hogy a társadalom működéséről érvényes megállapításokat fogalmazhassunk meg (vö. Van Zenden, 1988). Efelől természetesen nincsen konszenzus, így a szociológia, mint tudomány kutatási-elemzési céljától és tradíciójától függően többféle paradigmával operál (ugyanerre vonatkozóan helyenként a szemlélet kifejezést is használják). A paradigmákat legegyszerűbben úgy határozhatjuk meg, mint olyan meghatározások, fogalmak, kutatási módszerek normatív szettje, amelyek valamelyik tudományos ágazat kutatását vezérlik. Ebben az értelemben inkább Robert K. Merton (2005 [1957]:94-97) használta, az általa kidolgozott és alkalmazott funkcionalista elemzés során. A kérdés másik nagyhatású teoretikusa Thomas S. Kuhn (2002 [1970]) szerint a paradigma egy tudományos diszciplína által alkalmazott és a tudományos mezőnyben elfogadott megvalósításainak a totalitását jelenti amelyek a magyarázó modellekre vonatkoznak. Kuhn szerint a paradigmák olyan metaelméleti jellegű kijelentések koherens rendszere, amelyek nem közvetlenül a vizsgált empirikus valóságra, hanem arra a nyelvezetre, szempontokra, és empirikusan nem feltétlenül igazolható premisszákra vonatkozik, amelyeket a valóság tudományos igényű vizsgálatának és magyarázatának a folyamatában alapoznak és alkalmaznak (uo.). A paradigma tehát olyan átfogó konszenzusnak örvendő szabályok, elvek, előfeltevések, példák összessége, amelyek adott tudományterületen belül a kutatást meghatározzák (vö. Fehér, 1982 vagy Zamfir – Vlăsceanu, 1993). Csak ismétlésképpen jegyezzük meg, hogy a társadalom természetéről alkotott felfogás kritériuma szerint naturalista (általánosan szokás nevezni még pozitivistának is) és anaturalista (vagyis nem naturalista,

paradigma § olyan meghatározások, fogalmak, kutatási módszerek normatív szettje, amelyek valamelyik tudományos ágazat kutatását vezérlik

21

1. fejezet helyenként megértő) paradigmáról beszélhetünk (Cuzzort–King, 1989). Legáltalánosabban és a paradigma jelentését szemléletként értelmezve három fő paradigmát (Warshay, 1987) kell megneveznünk, habár ezeknek az idők során többféle változata és kombinációja jött létre (lásd továbbá Ritzer, 1988; Alexander, 1996; Baert, 1998; Andorka, 2000). Ezek a következők: a funkcionalista, a konfliktualista, és az interakcionalista paradigmák. Megjegyezzük, hogy Randall Collins (1994) inkább a hagyomány fogalmat használja és a konfliktualista, racionális-utilitarista, durkheimiánus valamint szimbolikus-interakcionalista hagyományokból vezeti le a szociológiai elméleteket. Jelen fejezetben nem vállalkozunk a szociológiai paradigmák részletes bemutatására, azt mások már sikeresen megtették (lásd például Lallement, 1997), hanem csupán a szegénység kérdésköre szempontjából releváns elemeket fogjuk a továbbiakban kiemelni: a pozitivista, a funkcionalista, a konfliktualista, paradigmák, illetve az előző kettő egyes elemeinek a kombinációját felhasználó címkézéselméletre vonatkozóan.

A pozitivista paradigma a szegénység szociológiájában pozitivista paradigma

A pozitivista paradigma a szegénység szociológiájában leggyakrabban alkalmazott, statisztikai mérések megalapozását szolgálja. Ebben a paradigmában a szegénység változók és mutatók rendjében megnyilvánuló mennyiségi jellemzőkként jelenik meg, amelyeket számokban fejeznek ki. Így a szegénység kutatásának a lényege a mérés és számolás, azaz a statisztikai elemzés a szegénység adott állapotát jelző mutatók alkalmazásával. Ilyenek például a szegénység mértékére, rátájára, dinamikájára, a jövedelmek átlagos nagyságára és eloszlására, a szegényeget a nem szegényektől elválasztó küszöbökre, a szegénység mélységére, a szegénységi szakadékra, az elszegényedés kockázatára vonatozó mutatók. Ebben a paradigmában a szegénység számok tükrében való társadalmi eloszlására kapunk választ.

A funkcionalista paradigma a szegénység szociológiájában funkcionalizmus

22

A funkcionalizmus (helyenként harmóniaelmélet) explicit módon ugyan nem beszél a szegénységről, a szegények társadalmi kategóriájáról, de a társadalmi szerkezetről alkotott felfogásának implicit értelmezése van a társadalom legalján elhelyezkedőkre nézve is. A Bronislaw Malinowski (1972) munkásságára visszavezethető, majd Talcott Parsons (1951) szintézisei által elterjedt, illetve a Robert K. Merton (2005 [1957]) ál-

A szociológia és a szegénység vizsgálata tali újraértelmezések nyomát viselő paradigma alapvető tézisei szerint a társadalom egy relatív statikus rendszer, ami egységes egészet alkot. Az rendszer alkotóelemei természetesen, mint minden rendszerben egymással viszonyban állnak. Ezek az alkotóelemek (például intézmények, de olyan jelenségek is, mint a szegénység) sajátos funkciókat töltenek be. Az a mód, ahogy az elemek egymással sajátos viszonyban állnak, adja a rendszer szerkezetét, idegen szóval struktúráját a funkciók betöltése révén. Az alkotóelemek úgy töltik be saját funkcióikat, hogy közben a maguk módján a rendszer egészének működéséhez járulnak hozzá. A funkcionalizmus a szegénység szociológiájára elsősorban Kingsley Davis és Wilbert E. Moore (1999 [1945]) a társadalmi rétegződésről írt nagyhatású tanulmánya kapcsán hatott. Davisek amellett érveltek, hogy a rétegződés funkcionális szükségszerűség, azaz minden társadalomra egyetemesen jellemző, „követelmény, hogy az egyéneket a társadalmi struktúrában elhelyezze és motiválja” (Davis–Moore, 1999:11). Tézisükben sarkalatos kérdést képez, az a mechanizmus ahogyan a társadalom a különféle pozíciókba tagjait elhelyezi, valamint az a garancia, hogy a pozíciókhoz tartozó feladatoknak eleget is tesznek. Ez a motivációs kérdés feltételezi „hogy a megfelelő egyénekben fölkeltse bizonyos pozíciók betöltésének a vágyát, és ha az adott pozícióba kerülnek, akkor az azokhoz tartozó feladatok teljesítésének a vágyát” (uo.). Mindez szerintük csak akkor lehetséges, ha a társadalom olyan jutalmakkal rendelkezik, amelyeket ösztönzőkként használhat, illetve ha van módszere, hogy az adott pozíciókhoz tartozó jutalmakat differenciáltan elossza. Ezzel „a jutalmak és elosztásuk a társadalmi rend részévé válnak, így rétegződést idéznek elő” (Davis–Moore, 1999:12) az egyenlőtlenségek pedig eszközként funkcionálnak a fent leírt szükségletek kielégítése érdekében. Mivel a pozícióknak eltérő a funkcionális fontossága, és a kompetens személyi állomány differenciálisan hiányos, a rendszer működése szempontjából eltérő jelentőségű feladatok ellátásáért eltérő volumenű jutalmazás felel meg (minél fontosabb egy feladatkör ellátása, annál kevesebb a potenciálisan kompetens személyzet, tehát annál nagyobb a jutalom). A rétegződést (implicite az egyenlőtelenségeket) ezek szerint két tényező generálja: a képességek viszonylagos hiánya, pótlási kényszere és a társadalmi pozíciók eltérő fontossága, hierarchiája. (Davis–Moore, 1999) Ebből a Davis és Moore által követett funkcionalista logikából közvetlenül következik, hogy a legkevésbé fontos, és a legkönnyebben betölthető pozíciók a hierarchia legalján találhatók, betöltésükért pedig a legkevesebb jutalom jár. Szegények tehát azok lesznek, akik csak a könnyen elérhető (több tudást, idő-, illetve energia-befektetést nem igénylő) pozíciókat képesek betölteni. A szegénység „oka” tehát a kedvezőtlen (értsd kevésbé) fontos pozíció által biztosított alacsony presztízs és jutalom. Amiatt pedig, hogy minden differenciált társadalomban vannak ilyen pozíciók, a szegénység is ezek természetes velejárója, következménye.

23

1. fejezet A davisi fogantatású funkcionalista paradigmában olyanszerű kérdésekre kapható válasz, mint például: melyek a szegénység társadalmi okai, milyen összefüggések vannak a társadalom foglalkoztatási és rétegződési rendszere, valamint a szegénység jellege között, vagy, hogy milyen a kapcsolat a munkaerőpiac jellege, működése és a jövedelmek eloszlása között? A későbbiekben újszerű funkcionalista megközelítések láttak napvilágot, amelyek azt a kérdést feszegették, hogy van-e, s ha igen, akkor milyen funkciója van a szegénységnek a modern társadalmakban? Ezek a kérdések főleg a hatvanas-hetvenes években merültek fel. Ebben a periódusban az Amerikában végbement társadalmi változások (például a szolgáltató szektor dominanciájának kialakulása a modern gazdaságban, a „füstös gazdaság” elköltözése), valamint a politikai elit által kezdeményezett „szegénységellenes-háború” (L. B. Johnson amerikai elnök a hatvanas évek közepén a New Deal-hez hasonló programot indít a szegénység leküzdésére) „elvesztése”, amire a nyolcvanas években a konzervatív R. Reagan azt nyilatkozta, hogy „a szegénységellenes háborúnak vége, a szegények vesztettek”) nyomán megjelenő városi leszakadt réteg és többség közötti újszerű viszony következtében láttak napvilágot. A későbbiekben részletesen is kifejtett társadalmi változások (mint például poszt-fordizmus, macdonaldizáció, kockázat-társadalom, globalizáció) arra késztették a „győzteseket”, hogy átértékeljék a szegénység társadalmi szerepét, elsősorban a saját maguk pozícióinak utólagos legitimálása érdekében. A szintén későbbiekben kifejtett „underclass-vita” (lásd Katz, 1989) keretében megjelent „érdemtelen szegénység” (eredetiben undeservig poor, vagyis segítségre nem érdemes, azt meg nem érdemlő) gondolata nyomán Herbert J. Gans funkcionalista megközelítésből vizsgálta, hogy a szegénység a társadalom optimális működése szempontjából fontos funkciókat tölt be. Korántsem arról van szó, hogy a funkcionalista paradigma a szegénység funkcióit igazolná, hanem csupán azokat magyarázza. Ismétlésképpen, a funkcionalista paradigma tehát arra a meglepőnek tűnő kérdésre is választ ad, hogy mire „jó” a szegénység? Gans (1971) erre a kérdésre eléggé plasztikusan a The Poor Pay All (A szegények fizetnek meg mindent) című az amerikai Social Policy szaklapban publikált írásában válaszol először. Részletesebben az 1995-ben publikált, War Against the Poor (Küzdelem a szegénység ellen) című könyvében tér vissza a kérdéshez. Gans összesen 13 társadalmi funkciót sorolt fel a szegénység (illetve a szegények, mint kategóriához tartozók) társadalmi hasznára vonatkozóan (Gans, 1971:92–102). Gans megállapításait az amerikai viszonyokból vezette le, azonban, mondanivalójának lényege kisebb módosításokkal az európai és a hazai realitások leírásban is hasznos lehetnek. Elég, ha a romák, vagy a városi extrém szegények esetére gondolunk. Nézzük meg tehát a továbbiakban, melyek azok a társadalmi funkciók, amelyeket a szegényég betölt (ismétlésképpen, annak társadalmi funkcióiról és nem igazolásáról). 24

A szociológia és a szegénység vizsgálata

A szegénység funkciói Mikrotársadalmi funkciók 1. Kockázatcsökkentés. A szegények lényegi tulajdonságairól szóló, a tömegkommunikációs eszközök által közvetített és a nagyközönség által biztosnak és érvényesnek tekintett hitek, tudások, ismeretek (s amelyek nem közvetlen személyes tapasztalatból származnak) a népességet virtuálisan, de egyértelműen két egyenlőtlen részre osztják: a szegényekre és a nem szegényekre. Ez a gyakorlat mesterségesen olyan kulturális identitást is termel, aminek sémája a „Mi” és az „Ők” bináris oppozíció. A szegények csoportjára, az „Ők”-re vonatkoztatott világos, átütő erejű és folyamatosan ismételt jelzők, lényegében stigmák, amelyek nem csupán elválasztják a címkézettet a címkézettől, hanem a társadalmi térben meg is jelenítik azokat, akiktől úgymond óvakodni kell. Tulajdonképpen nyilvánosan megjelöli azokat, akiktől a többségnek tartózkodnia kell, mert veszélyesek, a többség életére és vagyonára törnek, nem megbízhatóak, normasértők. Ezzel, véli Gans, tulajdoképpen minőségi különbségeket termelnek az össznépességen belül, vagyis a csoportokat hierarchikus rendbe helyezik, megszűntetve a morális különbséget. Ebben az értelemben a szegénység funkciója (a szegények „esszenciális” tulajdonságai révén”) a kockázatcsökkentés: a társadalmi kapcsolat hiánya a többség számára a biztonságérzetet fokozza, a „ha nem érintkezünk velük, akkor nem is esik bántódásunk” elv alapján. 2. Bűnbakot szolgáltat az elutasításra és a lehetséges bosszúhoz. A szegények képezik a többség számára a kollektív „alter ego”-t. A társadalmi rend működésében beálló hosszabb-rövidebb zavarokért, feszültségekért, konfliktusokért, a munkaerőpiac hullámzásáért a megfelelő és egyben védtelen, tehát „hatékonyan felelősségre vonható” állandó felelősöket. Gans szemléletesen állítja, hogy a gyorsan változó, mindenki számára bizonytalanságot eredményező világban a többség számára a szegények a rossz lelkiismeret megtestesítői, akiken adott esetben a felgyűlt feszültségeket, a bosszút le lehet vezetni.

kockázatcsökkentés

bűnbak szolgáltatása

Gazdasági funkciók 3. Munkalehetőséget jelentenek. A szegények társadalombeli jelenléte számos, elsősorban középosztálybeli tevékenység és munkahely forrása. A társadalomban jelentős azoknak a száma, akik olyan ágazatokban dolgoznak, amelyekre a szegénység hiányában nem lenne vagy csak jóval kevesebb szakemberre lenne szükség a piaci versenyszférában és a közszférában egyaránt. Egy sor központi és helyi színtű kormányintézetben, az adminisztrációban szakosodott hivatal működik, amelyek léte szegénység hiányában fölösleges lenne. Segélyszervezetek, egyetemi szakok

munkalehetőség

25

1. fejezet

illegális termékek forrása

munka tartalék-sereg

26

(főleg szociális munkásképző karok), az ott dolgozó oktató és kisegítő személyzet, a diákok, és mindannyiuk családtagjai közvetlenül érintettek lennének, ha a szegénység valamilyen oknál fogva megszűnne: ezzel az ők jövedelemforrása is megszűnne. Jelentős méretű azon a kutatóintézetek vagy segélyalapítványok száma is, amelyek teljes személyzeti és műszaki apparátusukkal a szegénység vizsgálatára szakosodtak. A példákat sorolhatnánk, hiszen a rendőrségen felügyelőségek egésze a szegények által elkövetett bűnüldözéssel foglalkozik, amelyekhez szorosan kapcsolódnak például a jogászok. Mivel a szegények elegendő pénz hiányában nem tudnak saját érdekükben ügyvédet fogadni, az állam hivatalból kinevez egyet – rendszerint olyant, aki szerény képességeinél fogva nem tud „megfelelően fizető” klienst találni, tehát az állam ez által a munkaerőpiacon rosszabb pozíciójú fehérgallérosoknak is munkalehetőséget biztosít, akárcsak az orvosok vagy tanárok esetében. Gyenge vásárlóerejük ellenére az szegények képezik az olyan termékek felvevő piacát, amelyeket másképpen nem lehetne értékesíteni, hiszen a szegények hajlandóak (pontosabban kénytelenek) megvásárolni használt termékeket, vagy olyan élelmiszereket, amelyekre a középosztály nem vevő, a kereskedők amúgy meg eldobnák. Ezzel a vásárlói magatartásukkal az őket kiszolgáló boltokat tartják el, biztosítva működtetőik profitját. 4. Illegális termékek forrása. A szegénység által generált helyzet rendszerint a informális, szürke, vagy illegális gazdasági tevékenységek melegágya. Merton (2002) leírja, hogy a egyetemesen osztott kulturális célok eléréséhez szükséges intézményesített eszközök a társadalomban egyenlőtlenül oszlanak el és, hogy ennek nyomán hogyan eredményez, a különféle adaptációs gyakorlatok révén, a társadalmi struktúra normasértéseket (ezeket nevezi anómiának). A deviáns (normasértő) gazdasági tevékenységek azonban a tág társadalmi környezetben nem elszigetelten mennek végbe, hanem azok szorosan kapcsolódnak a formális szférához. Az informális, gyakran illegális tevékenységek címzettjei sok esetben a középosztály tagjai, akiket a szegények termékekkel látnak el. Elég felsorolnunk példakánt az illegális termékek köréből a különféle drogokat, a prostitúciót, a törvény szerint tiltott szexuális viselkedéseket (pedofília, stb.). Szegények hiányában az innen származó, informálisan vagy illegálisan előállított termékeket és szolgáltatásokat vagy nem elehetne beszerezni, vagy a kínálat szűkössége miatt csak jóval magasabb áron juthatnának hozzá a középosztály tagjai – mert a középosztály tagjainak kockázatvállalási hajlandósága jóval alacsonyabb, lévén, hogy kevésbé vannak rákényszerülve mint a szegények. 5. A munka tartalék-seregét alkotják. Egyrészt, a szegények léte garantálja, hogy a társadalomban a „piszkos munkát” is elvégzi valaki. Minden társadalomban vannak olyan tevékenységek, amelyeket el kell végezni, viszont azokat alantasnak, piszkosnak minősíttetnek (esetleg valóban azok is) és emiatt nem szívesen töltik be azokat. Ilyen munkakör például a szeméthordás, takarítás, az egészségre káros munkahelyek, valamint

A szociológia és a szegénység vizsgálata a kulturálisan elítélt, de mégis szükséges egyéb tevékenységek (halottégető, mosdató, takarító). A többségi társadalom a kettős munkapiac működtetésével (erről a későbbiekben részletesen is szó lesz) mintegy belekényszeríti a szegényeket abba, hogy ezeket a munkákat elvégezzék, többnyire alacsony jutalmazásért. Beszédes példa, hogy Amerikában a déli államokban nyáron nem adnak szociális segélyt, hogy legyen aki a termést a mezőkről betakarítsa. A szegények nyomottan alacsony bérért dolgoznak, ezzel pedig a társadalom „pénzt spórol meg”. Továbbá, a középosztály így olyan szabadidőhöz jut, amelyet társadalmi tevékenységre tud fordítani. A szegények viszont a munkaerőpiacon „tartalékosak”, abban az értelemben, hogy sztrájk, természeti csapás és háború esetében könnyen és olcsón mobilizálhatóak, és hamar válhatnak sztrájktörőkké, kockázatvállaló mentőkké, esetleg harcoló katonákká – rendszerint a közép- és felső osztályok érdekében. Ezért van, hogy az esetek többségében a társadalmi változások terhét is a szegények viselik (erre a továbbiakban részletesen vissza fogunk térni).

Normatív funkciók 6. Morális legitimáció. Mivel a szegények rendszerint deviánsként vannak a társadalom többsége számára feltüntetve, a normakonform viselkedés alapját képezik. Ők „érdemtelenségükben” jelentik a negatív, elrettentő példát, s ezzel az „érdemességre” való kényszerítés szimbolikus eszközét. A szegény sorba kerülés állandó réme teszi elfogadhatóvá, racionálisan érvelhetővé a mindennapok szintjén a szabályok betartásának értelmét. A normakonform viselkedéssel szembeállított „érdemtelenség” legitimálja a fennálló egyenlőtlen osztálytársadalmát, a kizárás elvén működő intézmények jogszerűségét. 7. Értékmegerősítés. A szegénységnek ez a társadalmi funkciója szorosan kötődik az előbbiekben kifejtett legitimáló funkcióhoz, a különbség abban áll, hogy elsősorban az általánosan elfogadott kulturális minta alapját képező központi értékek megerősítését szolgálja. A protestáns etikából származtatható, mára vallási jelentését elvesztett éthos kemény magjának „hasznára” világít rá a munka, a család, a korlátozott szexuális viselkedés értéke, annak szimbolikus jutalmazása, megerősítése („a kivétel erősíti a szabályt” – itt a szegények „deviáns” viselkedése képezi a kivételt). 8. A populáris kultúra típusát szolgáltatja. A szegények, kulturális forrást és ihletet jelentenek a középosztály számára. A szegénységről való éneklés, a szegények köréből kikerülő zenei irányzatok – blues, hip-hop, stb. – olyan kulturális formákat képeznek, amit a többség később felhasznál, saját ízlése szerint átalakít. Viszont a populáris kultura termékeiben (filmek, szappanoperák, számítógépes játékok) a negatív főhős nagyon sok esetben körükből kerül ki. Ezekben a történetekben, a

morális legitimáció

értékmegerősítés

a populáris kultúra típusa

27

1. fejezet normasértő (aki fizikai megjelenésében, habitusában, nyelvi kódjában, akcentusában eltér a többségtől, legyen az bevándorló, fekete, munkanélküli, stb.) a végén mindég megfizet bűnéért, ismételten legitimálva a fennálló rendet.

Politikai funkciók intézményes bűnbakképzés

rend konzerválása

térbeli stigmatizáció

9. Intézményes bűnbakképzés. A második pontban már említett funkció megfelelője: a politikai intézmények, támogatva az egyének bűnbakkeresési törekvését, szimpatizánsaikat saját céljaikra mobilizálják. 10. A hatalom és a fenálló politikai rend konzerválása. A szegények közélettel szembeni magatartásuk révén stabilizálják a politikai spektrumot. Mivel politikailag passzívak, tág teret engednek a közép és felsőosztálynak, hogy politizálhasson, aminek révén az képessé válik, hogy döntéseit kizárólag a saját érdekeivel összhangban hozza meg. A reprezentatív demokrácia intézményrendszere egyébként nem is tenné lehetővé, hogy mindenki egyszerre legyen aktív: ezt az esetleges problémát a szegények az „önkéntes” passzivitásukkal feloldják. 11. Térbeli stigmatizáció. A szegénynegyedek erőteljes stigmatizálásával, azt amolyan senki földjeként reprezentálva a médiadiskurzusok azt sugallják, hogy ott a törvényes szabályozás fel van függesztve. Ezzel a középosztály tagjai számára „kibúvóként” működhet, az egyébként tiltott élvezeti cikkek fogyasztása helyeként.

Makrotársadalmi funkciók identitás újratermelése

kirekesztés

12. A társadalmi identitás újratermelése. A szegények létükkel garantálják a többség számára a társadalmi státust – végső soron a társadalom legalján is valakinek lennie kell. Ez azzal a haszonnal jár, hogy a szegények vonatkoztatási csoportként is működik: hozzájuk lehet mérni a többség státusát, ami ezáltal nyer megerősítést. 13. A munkaerőpiacról való kirekesztés. A korábban felsorolt funkciók következtében a többségi társadalom a munkaerőpiacot képes szabályozni és ellenőrzés alatt tartani azzal, hogy egyeseket onnan legitimnek tartott módon szisztematikusan kirekeszt. Ezzel a társadalom nem csupán jelentős mennyiségű költséget képes megtakarítani, hanem a munkaerőpiaci szereplők között jelentős mértékben csökkenti a konkurenciát (Gans, 1995). Összefoglalásképpen kijelenthetjük, hogy a szegénységnek számos pozitív funkciója van, amelyek leginkább a magas fokú társadalmi kontrollra, a fennálló rend legitimálásra és megerősítésére szolgálnak, és a felfele való mobilitás illúzióját illetve a lecsúszás „rémé” tartják fenn.

28

A szociológia és a szegénység vizsgálata Szintén a funkcionalista paradigma mutat rá arra, hogy a pozitív funkciók mellett, a szegénységnek negatív funkciója is van: a társadalom működése szempontjából számos diszfunkciót rejt magában. Ezeket az alábbiakban szintetikusan, példázva mutatjuk be. 1. A társadalmi dezintegráció lehetősége. Ha a nem szegény többség, és a folyamatosan stigmatizált szegény kisebbség közötti kapcsolatok és kötelékek száma lecsökken, akkor reális esély van az anómia és a dezorganizáció általánossá válásának a társadalom alsó régióiban. A felfele való mobilitási csatornák beszűkülése és a kommunikáció hiánya miatt a leszakadt rétegeknek a fennálló rend iránti lojalitása csökkenhet, vagy megszűnhet, ami engedetlenséghez, lázadáshoz vezethet. A társadalmi csoportok közötti együttműködés tartós hiánya az egész társadalmat szabályzó deontikus normarendszer sérülését eredményezheti. Az (extrém) szegénység negatív hatásait képszerűen rajzolja meg többek között Kennenth B. Clark amerikai szociológus a Dark Ghetto. Dilemmas of Social Power magyarul is olvasható Fekete gettó. A hatalom dilemmái (1986 [1965]) című könyvében. Clark a harlemi szegregált fekete népesség nyomorúságos életkörülményeinek monográfiai leírásában a „gettó patológiájáról” (1968:163) beszél, amit a túlzsúfoltság, a rossz élet- és lakáskörülmények, a magas arányú csecsemőhalandóság, a különféle betegségek, valamint a bűnözés jellemez. Rámutat arra, hogy a szegregáció – a szegény lakosság kényszerű, intézményesített térbeli elkülönülése – zárt világában uralkodó körülmények javítására szociális reformprogramokra van szükség, ellenkező esetben meddő [marad] a hatalom birtokosainak minden igyekezete, hogy ezt a betegséget korlátok közé szorítsák, nehogy „a szélesebb társadalmat” is „megfertőzze” (uo.). A láthatatlan fal által körülvett fekete gettóba kényszerűségből „behúzódott” feketék és a „külvilág” között Clark szerint alig van közvetlen kapcsolat. Kivételt jelent a fehérek által dominált médiatermékek gettóba való beáramlása, aminek azonban kizárólag negatív hatásai vannak: a médiaüzenetek a gettólakók világnézetében belső öntörvényű világuk különbözőségét erősíti meg. A empirikusan megerősített „másvilág-tudat” egy sor érzelmi betegséget termel. A sértődöttség, az ellenséges indulatok, fásultság, alacsony önbecsülés jellemzik a gettó lakóit. Nem meglepő tehát, hogy mindezen állapotok (az életkörülmények és a szubjektív életérzések) együttesen a gettó belső világát ássák alá: erjedést okoznak, társadalmi szervezetlenséget termelnek, ami táptalaját jelenti a deviáns viselkedéseknek is – a bűnözésnek, prostitúciónak, kábítószerrel való kereskedésnek és fogyasztásnak, az egyszülős családoknak. Clark a gettó patológiájának objektív okait az intézményesített rasszizmus és szegregáció intézményére vezeti vissza, amelyek szerinte mélyen beágyazottak a amerikai társadalomba. Amellett érvel, hogy a gettónak, mint közösségnek, az általános színvonalát kell emelni, a patológia társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális gyökereinek a

társadalmi dezintegráció

29

1. fejezet fokozatos lebontásával (Clark, 1968:204.). Az egyéni szinten megnyilvánuló viselkedésbeli zavarokat külső, strukturális okoknak tudja be: a rasszizmus miatt rendkívül alacsony foglalkoztatottság eredményezte krónikus munkanélküliségnek, a kedvezőtlen életkörülményeknek (amit a szegregáció tart fenn), valamint az ennek nyomán dominánssá vált fatalista életérzésnek. Alapállása az, hogy a szegénység diszfunkciói messze meghaladják azok pozitív funkcióit, hiszen hosszú távon a „társadalmi igazságtalanságok kikezdik, megsebzik az ember személyiségét, és ezáltal megfosztják képességeitől, alkotókézségétől, sőt talán igazi emberségétől is (Clark, 1986:135). Összefoglalva: arra mutat rá Clark, hogy a faji szegregáció által létrehozott szegénységnek és gettóba való „száműzetésüknek” milyen destruktív egyéni és közösségi hatásai vannak, amelyek a társadalom működése szempontjából nem kívánatosak. Olyan rendkívül súlyos negatív következményei vannak, mint a versenyszellem megszűnése, az állampolgári lojalitások meggyengülése, ingatag családi formák megjelenése, valamint az úgynevezett „escape-ista” (146) magatartások elterjedése a (leginkább aktív korú) férfi népesség körében. Clark az escape-ista magaratás alatt a menekülő, visszahúzódó, „lelépő” attitűdöt érti (az angol escape kifejezés magyarul menekülést jelent). Annak ellenére, hogy Clark a hatvanas évek közepén az egyik amerikai nagyvárosra jellemző állapotokat leírva mutatott rá a faji diszkrimináció és a szegénység (ezek, mint később részletesebben is látni fogjuk, rendszerint együtt járnak) diszfunkcióira, megállapítása, miszerint a szegénység valójában sokkal inkább ártalmas, mintsem hasznos a társadalom egésze számára most is érvényesek (vö. Wilson, 1987, 1997; Hannertz, 1969). Például Romániában a rendszerváltás nyomán a romákkal és szegényekkel szembeni többségi magatartások rendszere sok esetben rájuk nézve is hasonlóan hat. magas fenntartási költségek

2. Hosszú távon magas fenntartási költségek. Hosszú távon a társadalom nem tudja megengedni, hogy jelentős számú tagját nélkülözze, és alig használja fel a működésében. Annál is inkább, mert az esetlegesen bekövetkező dezintegráció helyreállításának a költsége magasabb, mint a megelőzés költsége

A konfliktualista paradigma a szegényég szociológiájában konfliktualizmus címkézéselmélet

30

A konfliktualista paradigma és címkézéselmélet. Az alábbiakban a konfliktualista paradigma néhány, szempontunk szerint lényeges jellemvonását fogjuk bemutatni. Ezzel kapcsolatban egy olyan további megközelítést vázolunk, amelyek mikrosziten, vagyis az egyének közötti közvetlen

A szociológia és a szegénység vizsgálata kapcsolatok leírásában használatosak, és amelyet a konfliktualista paradigmával rokon természetűekként kezelünk. A marxi szociológiára visszavezethető konfliktualista felfogás értelmében, a funkcionalista gondolattól eltérően a világot a versengő, egymásnak ellentmondó érdekek jellemzik: a társadalom a változás és konfliktus, nem pedig a stabilitás és a harmónia terepe (Schaefer, 1998). Eszerint a társadalmi csoportokat és osztályokat az általuk követett objektív érdekek strukturálják, illetve különítik el egymástól; a társadalmat relációs, kapcsolati alapon értelmezik (Lallement, 1998). Központi gondolata, hogy a csoportstruktúra, a szolidaritás formái és típusai a hatalom kérdésével vannak kapcsolatban és azt a célt szolgálják, hogy megtartsák vagy lehetőség szerint kiterjesszék befolyásukat másokra a saját érdekeik mentén. Eszerint az értékek, erkölcsök, ideák, emberi jogok másodlagosak és származékok, nem pedig okok. A kultúra a konfliktualista paradigma értelmében egy fennálló rend racionalizált, de korántsem méltányos formája. Ez a paradigma tehát a társadalmat a hatalom és kényszer kategóriáival modellezi. Úgy tartja, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket a kizsákmányolás és az elnyomás hozza létre, illetve tartja fenn (Wright, 1999). A konfliktualista paradigma szerint az osztályok közötti viszonyokat a kizsákmányolás strukturálja (vö. Roemer, 1982; Wright, 1999; Giddens, 1995), a szegénység a kizsákmányolás egyenes következménye (Spéder, 2002), szegényeknek pedig a termelési tulajdonnal nem rendelkező, kizsákmányoltak számítanak, azaz azok, akik nem birtokosai a termelés eszközeinek és nem is gyakorolnak felette semmilyen befolyást (a munkafolyamatot nem irányítják, hanem a mások általi irányításnak vannak alávetve) (vö. Wright, 1999; Giddens 1995; Spéder, 2002). Az előbbieket összefoglalva: a konfliktualista paradigma a szegénységre implicite úgy tekint, mint a domináns és marginális társadalmi csoportok küzdelmének közvetlen eredményére. A címkézéselmélet. Mivel a társadalom rendelkezésére álló erőforrások szűkösek, éles küzdelem folyik értük: egyes csoportok minden eszközzel megkísérlik a többieket előnytelen helyzetbe hozni és a küzdőtérről kiszorítani. A kizsákmányolásnak a modern kapitalista társadalmakban természetesen több formája, eszköze és terepe van. Ezek közül a egyik eszköz az egyes csoportokhoz tartozók kategorizációja – ez a címkézés, stigmatizálás (lényegében „csúfolódás”). Rendszerint két célja van. Egyrészt, hogy egyeseket – rendszerint azokat, akik valamilyen szempontból eleve előnytelen helyzetben vannak, különböznek az átlagtól és „deviánsgyanúsak”, mint például a fizikai és mentális betegek, etnikai kisebbségek, munkanélküliek, háborús veteránok – maradék erőforrásaiktól is megfosszanak. Másrészt pedig, hogy a szegényeket besorolják az érdemtelenek és az érdemesek csoportjába, és az utóbbiaktól a közösségi segítségnyújtást legitim módon megvonhassák. A címkézés szándékolt következménye, hogy a címkézett, stigmatizált csoport tagja egy idő után kényszerűségből olyan társadalmi szerepet vesz fel, ame-

címkézéselmélet

31

1. fejezet lyik összhangban van a negatív címkével. A folyamatot szintetikusan az alábbiakban foglaljuk össze. Valamely csoporthoz való tartozás (a tagság) kategorizációs folyamat következménye (Csepeli, 2000:1). Ebben az egyenletben kulcskérdés, hogy kik alakítják a kategorizációs folyamatokat, és az alkalmazott kategóriákat kikre (és kikre nem) alkalmazzák, illetve, hogy a kategóriákat tartalmilag mire vonatkoztatják. Elvben a kategorizációs folyamatnak egyszerre vannak belső és külső tényezői. Adott csoport maga alakíthatja ki környezetével szembeni határait és jellemvonásait, nevezheti meg a csoporttagság feltételeit, miközben számol a környezetéből, más csoportoktól jövő hatásokkal is (üzenetekkel, információkkal, egyéb kontextuális elemekkel). Továbbá pedig, ha egy csoport alárendelt helyzetben van egy másikkal szemben, akkor kényszerűségből kénytelen elfogadni a domináns csoport által kialakított határokat és a csoporttagság előírt feltételeit, jellemzőit (Schaefer, 1998), mivel a (csoport)tagság elsősorban megnevezés kérdése (Csepeli, 2000). A nevek és a jelzők – mint nyelvi eszközök – önmagukban rendkívül fontosak, hiszen sohasem értékmentesek, hanem pozitív, és negatív érzelmeket, tudásokat, diszpozíciókat hordoznak magukban (Tajfel–Turner, 1986 idézi Brehm–Kassim, 1990:173). A nevek a társadalmi rendszerben elfoglalt helyet is jelölhetik, vagy éppenséggel általuk helyeznek el csoportokat a társadalmi hierarchia valamelyik fokán (Horowitz, 1985). Az esetek többségében a külső és belső kategorizációs folyamatok között összhang van – egy csoport tagjaira maguk a tagok is és a környezetük is tagként tekint és a nevek jelentése is azonos a két csoport számára –, de adott esetben a kettő között lényeges különbségek is lehetnek (uo.). A külső és belső kategorizációs folyamatok egyensúlya vagy annak hiánya az erőforrások és erőviszonyok függvénye: ha egyik csoport rendelkezik a kategorizáció összes eszközével (vagy azoknak nagyobb részével), akkor képes a másikra rákényszeríteni a maga meghatározásait (Schaefer, 1998). A címkézés az „önmagát beteljesítő jóslat” (Merton, 2002:504) szerint fejti ki hatását: a hamis negatív jelzők és sztereotípiák valóságos következményekkel járnak, a címkézettek a címkével összhangban fognak cselekedni. Empirikus kutatások egész sora (Ryan, 1971; Katz, 1989; Elias–Scotson, 1994; Gans, 1995; Péter, 2005a; Péter, 2005b) igazolja, hogy a marginális, alárendelt csoportok (tagjait) a domináns csoport tagjai rendszerint alacsony státusuk miatt nyilvánosan elmarasztalják, sorsukért őket okolják (Ryan, 1971), a társadalomból kirekesztik. William Ryan Blam the Victim (Okold az áldozatot) című könyvében látványosan ábrázolja, hogy a többségi médiareprezentációk következtében (is) hogyan konszolidálódik a szegények előnytelen társadalmi pozíciója. A címkézést megkönnyíti az a tény, hogy az amerikai társadalomra jellemző kulturális mintában a szegények képe eleve negatív (ez a vonás egyébként az egész nyugati világra jellemző). Az a mód, ahogyan a domináns médiadiskurzusok a szegényeket ábrázolják – rendszerint a (túlzóan) erős 32

A szociológia és a szegénység vizsgálata negatív sztereotípiákban mint lusták, munkakerülők, promiszkuisak, segélyen élők, dolgozni nem akarók –, felerősíti ezt a kulturális képet. Ennek nyomán a többség mintegy felmentve érzi magát a gondoskodás felelőssége alól, és a szegényeket okolja helyzetükért, a szegények viszont elfogadva a címkét, és azzal összhangban cselekedve jelentősen rontják kitörési esélyeiket, beteljesítve a jóslatot. Gans (1995) ennek kapcsán kiemeli, hogy a szegényekre illesztett pejoratív címke, mint például az „érdemtelenség” valójában nem csupán meggátol egyeseket abban., hogy szerencsétlen helyzetükből megmeneküljenek, hanem másokat éppenséggel szegénysorba kényszerít, az érdemtelenség ideológiája révén. Amellett érvel, hogy a címkézés egy tudatosan alkalmazott kizsákmányoló eszköz, olyan konstitutív elemekkel, amelyek a címkézettek „eltérő jegyeit” hivatottak kiemelni és megerősíteni, természetesen az ún. kizsákmányoló csoport javára. Nem egyéb tehát, mint hatékony eszköz a domináns és az alárendelt csoportok közötti viszony alakításában. Ezen elemek Gans (1995:5–7) nyomán a következők: 1. Nem megfelelő, diszfunkciós értékek. Az érdemtelenség ideológiájának központi gondolata, hogy lényegi különbség van a szegények (legalábbis azok egy részének) és a nem szegények kulturális mintája között. Az eltérés ebben az értelmezésben axiológiai jellegű: nem egyszerűen „másság”-ról, másként való megnyilvánulásról van szó, hanem értékbeli különbségről. A kulturális minták közötti különbség alapja a vallott értékek közötti különbségben rejlik: a szegények nem a „főáram” által kidolgozott szabályok szerint viselkednek, hanem ellenkezőleg, (a maguk „rossz” értékeikkel összhangban) azt folyamatosan megsértik, megszegik, ami ellehetetleníti, meggátolja őket abban, hogy kiemelkedjenek szegény helyzetükből – tehát nem is érdemesek a segítségre (Murray, 1965). A társadalom ez által elhárítja magáról a felelősséget, ezzel egy időben pedig rejtett megoldást is kínál: a „rossz” értékek önkéntes feladásában jelöli meg a helyzet megoldását és a segítségnyújtás lehetőségét. 2. A munkaéthosszal való tudatos ellenszegülés vádja. Az érdemtelenség ideológiájának második konstitutív eleme az aktív korú férfiakról szól. Az „érdemtelenség” ideológiája bináris oppozícióban állítja szembe a munka kulturális jelentőségét és feltételeit a rossz értékektől vezérelt bűnözés hamis alternatívájával (Auletta, 1982). Állítása azon a premisszán nyugszik, hogy a társadalomban bőségesen elegendő munkahely mindenki számára, aki hajlandó dolgozni, és mindenki számára hozzáférhetőek azok a legitim eszközök, amelyekkel a megélhetést a fennálló (többségi) normatív renddel összhangban biztosítani lehetne (a társadalmi struktúra és az anómia kapcsolatáról lásd Merton, 2002). Azt sugallja, hogy a bűnözésnek semmilyen tág társadalmi oka nincsen, a bűnözés kizárólag a rossz értékeknek betudható.

érdemtelenség ideológiája § hatékony eszköz a domináns és az alárendelt csoportok közötti viszony alakításában

diszfunkciós értékek

munkaéthosszal való tudatos ellenszegülés

33

1. fejezet Imorális szexuális ízlések

kényszerű változtatás szükségessége

3. Imorális szexuális ízlések. A szexualitás kérdésköre lényegi összetevője a szegények címkézésének. A nemiséggel kapcsolatos kulturális kötöttségek és előítéletek a többségi társadalom szemében különösen sebezhetővé tették a fiatalkorú szegényeket. Alapértelmezés, hogy a mindennapi rutinban a gettók, szegénynegyedek lakói promiszkuisak és kizárólag hedonista, élvezetszerző életmódot folytatnak (Magnet, 1993). Ennek a deviáns életmódnak a következménye a fiatal lányanyák magas aránya, ami szegénységüket is állandósítja és egyre nagyobb terheket ró a segélyek révén a társadalomra (vö. Wilson, 1997; Kelly, 1998). 4. A kényszerű változtatás szükségessége. Végül, a negyedik összetevő a követendő megoldásra mutat rá: ha az érdemtelenek a rájuk jellemző rossz értékeket önkéntesen nem adják fel, akkor a maguk és az egész társadalom érdekében rá kell erre kényszeríteni őket. A többségi társadalom értékeit leginkább úgy lehetne elfogadtatni, hogy megvonják a folyósított segélyeket, de úgy is, hogy a fiatal lányanyákat megfosztanák a gyerekeiktől (Murray, 1999). A nyugati társadalmakban a címkézésnek egyébként „komoly hagyománya” van (lásd például Castel, 1995; Gans, 1995, Katz, 1995, 1996). A szegénység, a bűnözés, a betegség és a kriminalitás az európai társadalmak történetében egészen a újkor hajnaláig szorosan összefonódott, az erősen medikalizált és kriminalizált értelmezések domináltak (Giddens, 1995; Castel, 1995; Katz, 1996). Castel (1996) A szociális kérdés alakváltozásai című, nagyhatású könyvében a szegénység és a segítségnyújtás társadalomtörténetén vezeti végig az olvasót. Megállapítja, hogy már a történelmi középkor hajnalán felmerült a kérdés, hogy ki az, aki a közösség segítségére jogosult, és milyen jellemzők alapján. A „bocsánatos bűnnek” tekintett árvaság, betegség, baleset nyomán hiányt szenvedőkön és emiatt a közösségből kiszakadókon – a Castel által használt terminológiában a kiilleszkedést kockáztatókon – illett segíteni. Az irányukba való gondviselés a premodern kor elején is kényszerítő kötelesség volt. A falusi közösségekre jellemző horizontális (elsősorban vérségi) illetve vertikális (a rendi alávetettség) kapcsolatrendszerek alkalmasak voltak visszaillesztésükre. De a csavargók kósza figurája által megjelenített „önhibájukból” elszegényedettekre a közösségek önszabályozó rendszere már akkor sem volt érvényes. Az „érdemtelen” létszámfölöttieknek magárahagyatottsággal, a folytonos vándorlás miatt elhaló kapcsolati hálóval kell szembesülniük, ami azt jelentette, hogy semmilyen segítségre nem számíthattak (Castel, 1996) – azokkal egyetemben, akiket csavargóknak minősítettek. Összefoglalva, a konfliktualista paradigma szerint a társadalmat a kibékíthetetlen érdekek mentén szerveződő csoportok közötti állandó küzdelem jellemez, ez a társadalmi változás motorja. Központi gondolata, hogy a társadalom domináns csoportjai kizsákmányolják az alárendelt csoportokat és ezzel a maguk pozícióit erősítik meg. A kizsák-

34

A szociológia és a szegénység vizsgálata mányolásnak és az elnyomásnak az egyik hatékony eszköze a címkézés, amivel a nem szegény többség rendszerint a szegények érdemtelenségét támasztja alá.

Kulcsfogalmak § Diszfunkció § Érdemes és érdemtelen szegények § Funkció § Konfliktus § Paradigma § Szegénység § Társadalmi dezintegráció § Társadalmi rendszer § Címkézés § Funkcionalizmus § Konfliktualizmus § Pozitivizmus

Összefoglaló § A szegénység szociológiájának sajátosságai A szegénység szociológiája, a többi társadalomtudománytól eltérően (mint például a közgazdaságtudomány, a gazdaságszociológia, a lélektan) elsődlegesen a szegénység jelenségét vizsgálja. Ezt tudatosan, rendszerszerűen, sajátos módszerek és fogalmak használatával teszi. Ennek a szakágnak, és az általa követett kutatási gyakorlatnak a sajátosságai a következők: empirikus, objektív, interdiszciplináris, és konszolidált. § Milyen funkciókat tölt be a szegénység szociológiája a tudományok rendszerében? A szegénység szociológiájának kettős funkciója van. Eleget téve a megismerő funkciónak, hozzájárul a szegénység aspektusainak a feltáráshoz, leírásához és magyarázatához, valamint a jelenség jobb megértéséhez. Ennek egyaránt elméleti és gyakorlati haszna van. A tudományos tudástermelésen túl, a politikai, gazdasági és szociális szféra számára szolgáltat fontos információkat. Ugyanakkor aktív szerepet vállal a szegénység mérséklésének, megoldásának gyakorlatában, a szociálpolitikai

35

1. fejezet programok kidolgozásában, azok gyakorlatba ültetésében és hatásainak vizsgálatában. Az szegénység szociológiája szorosan összefonódott a szociálpolitikával, azt mintegy „kiszolgálja”. § Melyek azok a paradigmák, amelyeket a szegénység vizsgálata és magyarázata során használ? A szociológia, mint tudomány által alkalmazott paradigmák közül a szegénység szociológiája leggyakrabban a pozitivista, a funkcionalista, a konfliktualista paradigmákat, illetve az úgynevezett címkézéselméletet használja. § Milyen kérdésekre kapható válasz a funkcionalista paradigma keretében? A funkcionalista paradigma alapvető tézisei szerint a társadalom egy relatív statikus rendszer, ami egységes egészet alkot. A rendszer alkotóelemei természetesen, mint minden rendszerben, egymással kapcsolatban állnak. Ezek az alkotóelemek (például intézmények, de olyan jelenségek is, mint a szegénység) sajátos funkciókat töltenek be. Az a mód, ahogy egymással viszonyban állnak, adja a rendszer szerkezetét, struktúráját a funkciók betöltése révén. Az alkotóelemek úgy töltik be saját funkcióikatt, hogy közben a maguk módján a rendszer egészének működéséhez járulnak hozzá. Van egy klasszikus és van egy újabb változata. A davisi fogantatású funkcionalista paradigmában olyan kérdésekre kapható válasz, mint például: melyek a szegénység társadalmi okai, milyen összefüggések vannak a társadalom foglalkoztatási és rétegződési rendszere, valamint a szegénység jellege között, továbbá milyen a kapcsolat a munkaerőpiac, jellege, működése és a jövedelmek eloszlása között. Az újabb funkcionalista megközelítések leginkább azokra a kérdésekre adnak választ, amelyek a szegénység társadalmi jelenlétének pozitív és negatív funkcióira vonatkoznak. A szegénységnek, számos pozitív funkciója mellett, jelentős negatív hatásai is vannak, nem csupán a szegények, hanem az egész társadalmi rendszer optimális működésének a szempontjából is. § Milyen kérdésekre kapható válasz a konfliktualista paradigma keretében? Ez a paradigma a társadalmat a hatalom és kényszer kategóriáival modellezi. Úgy tartja, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket a kizsákmányolás és az elnyomás hozza létre, illetve tartja fenn. Az osztályok közötti viszonyokat a kizsákmányolás strukturálja és a szegénység a kizsákmányolás egyenes következménye. Szegények (kizsákmányoltak) azok, akik nem birtokosai a termelés eszközeinek és nem is gyakorolnak felette semmilyen befolyást (a munkafolyamatot nem irányítják, hanem a mások általi irányításnak vannak alávetve). Olyan kérdésekre kapható válasz, hogy mi okozza a szegénységet, milyen mechanizmus termeli azt újra.

36

A szociológia és a szegénység vizsgálata § Mi a címkézéselmélet lényege? A címkézés a kizsákmányolás egyik hatékony formája, a személyközi viszonyokban érvényesül. Rendszerint két célja van. Egyrészt, hogy egyeseket – rendszerint azokat, akik valamilyen szempontból eleve előnytelen helyzetben vannak, különböznek az átlagtól és „deviánsgyanúsak” maradék erőforrásaiktól is megfosszanak. Másrészt pedig, hogy a szegényeket besorolják az érdemtelenek és az érdemesek csoportjába, és az utóbbiaktól a közösségi segítségnyújtást legitim módon megvonhassák. A címkézés szándékolt következménye, hogy a címkézett, stigmatizált csoport tagja egy idő után kényszerűségből olyan társadalmi szerepet vesz fel, amelyik összhangban van a negatív címkével.

37

Második fejezet Társadalmi problémák és szegénységség Ebben a fejezetben didaktikai meggondolásokból folytatjuk a könyvünk tematikája (a szegénység) szempontjából fontosnak tekintett általános kérdések, jelenségek és fogalmak szintetikus áttekintését, illetve meghatározását. Konkrétan, arra a korántsem egyszerű kérdésre keressük a választ, hogy mi a társadalmi probléma? Azoknak a megközelítéseknek, elméleteknek valamint definíciós gyakorlatoknak a vázolására vállalkozunk, amelyek mentén a társadalom kijelöli, meghatározza és valahogyan megoldja a problémának tekintett kérdéseket. Vázoljuk, hogy a szociológia, mint tudomány milyen szempontok szerint és milyen kulcsfogalmak segítségével tárja fel, írja le és magyarázza a társadalmi problémákat, empirikus példák felhasználásával bemutatjuk, hogy milyen kapcsolat van a szegénység és a társadalomban problémának tekintett állapotok rendszere között. Amellett fogunk érvelni, hogy a szegénység társadalmi probléma, amelynek természettörténete egy bonyolult gyakorlat eredménye. A fejezet szerkezetileg két egyenlőtlenül tagolt alfejezetre oszlik. Az első, A társadalmi problémák című alfejezet azokat az elméleti megközelítéseket és meghatározásokat vázolja, amelyekkel a szociológia e kérdéskört tárgyalja. A szegénység, mint társadalmi probléma című alfejezetben mindezeket operacionalizáljuk és a szegénységre alkalmazzuk. Úgy véljük, a kérdéskör részletesebb bemutatására szükség van: egyrészt egyetemi tárgy keretében az elméleti modelleket explicit formában kevés helyen tanítják, másrészt pedig hiányoznak a könnyen elérhető szintetikus tanulmányok. Egyben ezt a hiányt is pótolni szeretnénk, a kérdést szorosan összekapcsolva a szegénység tematikájával. A fejezet során tehát az alábbi kérdésekre keressük a választ: § Mi a társadalmi probléma? § Hogyan „keletkezik” a társadalmi probléma és milyen jellemvonásai vannak? § Milyen megközelítések és elméletek segítségével közelíti meg a szociológia a társadalmi problémák kérdéskörét? § Kik és milyen módon határozzák meg, hogy mi számít a társadalomban problémának? § Mi a társadalmi probléma természettörténete? § Miért és kik számára képez társadalmi problémát a szegénység?

39

2. fejezet

A társadalmi problémák Általános kiindulópontok: szociológia és társadalmi problémák

mi nem társadalmi probléma

40

Mi a társadalmi probléma? A kérdésre akár egyszerűen is válaszolhatnánk, felsorolva azokat az aktuális vitatémákat, amelyekről a médiadiskurzusok éppen beszélnek: például infláció, munkanélküliség, drogfogyasztás, boldogtalanság, terrorizmus, továbbá, a mindennapi stresszhatások, a megfelelő vízhálózat hiánya, az üvegházhatás várható következményei, a sajtó korrumpálhatósága, vagy a válások magas aránya, a városközpontok zsúfoltsága és szennyezettsége – és a sort természetesen folyathatnánk. De felsorolhatnánk-e kimerítően az összes társadalmi problémát? Kik (vagy milyen összetételű és jogkörű testület) hivatottak eldönteni, hogy a felsorolás kimeríti az összes társadalmi problémát? Ha igen, akkor milyen objektív kritériumok alkalmazásával? Mi célból? A fenti kérdéseket szem előtt tartva a továbbiakban megkísérelünk egy rendszerezettebb választ találni arra vonatkozóan, hogy mi is a társadalmi probléma? Első lépésben rámutatunk arra, hogy értelmezésünkben mi nem társadalmi probléma, vagyis tárgyunkat elhatároljuk azoktól a helyzetektől, amelyekre a köznapi tudás az általános jelentésű probléma kifejezést szokta használni. Ezt követően rátérünk a szociológiai megközelítések általános jellemzőinek a bemutatására, végül pedig átmeneti jelleggel általánosan meghatározzuk, mit értünk a társadalmi probléma kifejezés alatt. A mindennapok világában az egyének számos alkalommal szembesülnek olyan helyzetekkel, amelyek számukra nehézségeket, kellemetlenséget, feszültséget okoznak, de amelyek általuk megszüntethetők. Az ilyen helyzeteket a köznapi tudás jogosan problémának vagy problémásnak minősíti, hiszen az egyének olyan kihívások előtt találják magukat, amelyek teljesítésére, feloldására idő, energia és tudás befektetése szükséges; azaz az illető helyzetet valahogyan orvosolni kell. Például a fiatal pályakezdőknél az első munkahely megtalálása, a házasok esetében a jövedelmi lehetőségek függvényében a közös költségvetés szerkezetének kidolgozása, egy új munkahelyen való gyors alkalmazkodás feladata, vagy a házasság és a gyerekvállalás megegyezéses időzítése. Az ilyen és hasonló helyzeteket a szociológia nem tekinti társadalmi problémáknak két okból. Először is, mert az egyének által szocializált kulturális minta tartalmaz olyan elemeket, amelyek éppen az ilyen helyzetek hatékony megoldására, feloldására alkalmasak, azaz olyan rendszeresen előforduló, anticipált helyzetekről van szó, amelyekkel az előzetes tapasztalatok nyomán az egyének is tudatosan számolnak. A kulturáli-

Társadalmi problémák és szegénységség san kódolt megoldási alternatívák száma és azok hatékonysága természetesen korlátozott, hiszen a gyorsan változó világban az interiorizált, elsajátított kulturális recepttudások rendszerint mindig „egy lépéssel a valóság után kullognak”, továbbá nem mindenki fér hozzá azokhoz az eszközökhöz, amelyekkel a problémás helyzeteket orvosolni lehet. Ez lényegében azt jelenti, hogy a társadalmi változások következtében az egyéneknek egyre több problémás helyzetben maguknak kell heurisztikusan megtalálniuk (feltalálniuk) a feszültség feloldásához szükséges információkat és eljárásokat. Másodsorban viszont, olyan helyzetekről van szó, amelyek jellegük szerint személyesek, sajátosak, megoldásuk pedig egyéni kompetencia kérdése. Ez lehetséges abban az értelemben, hogy a megoldás tényezői többé-kevésbé az egyén ellenőrzése alatt állnak. A megoldás tehát „kézenfekvő”, vagyis lényegében adott feltételek mellett meghozott adekvát döntés kimenetelének a függvénye. A racionális döntések elméletében használatos fogalmak segítségével úgy mondhatnánk, hogy a problémás helyzetek egyéni megszüntetése a cél eléréséhez szükséges racionális és hatékony eszközválasztáson múlik – tehát egy instrumentálisan helyes, a kívánt következményt előidéző tudatos, kalkuláló viselkedés eredménye. Abban az esetben tehát, ha az egyének birtokolják (vagy pedig könnyen elérhetek) azokat az eszközöket és tudásokat, amelyek lehetővé teszik a célok megvalósítását, vagyis a problémás helyzetek megszüntetését, nem beszélünk társadalmi problémákról. Az ilyen egyéni (vagyis énnel kapcsolatos) problémás helyzetek vizsgálata mégis fontos, hiszen azok jelzői lehetnek társadalmi problémáknak, vagy átalakulhatnak társadalmi problémává (Smith–Fontana, 1980). A családi konfliktusok, a válások számaránya, a iskolai sikertelenség önmagában nem társadalmi probléma, hiszen azok általánosan és kollektíven előfordulnak a társadalomban, normális társadalmi tények, azonban ha arányuk meghalad egy kritikus küszöböt, akkor már társadalmi problémává válnak. Ez rendszerint akkor következik be, ha valamilyen külső, az egyének által nem ellenőrizhető tényező hatására az egyének viselkedése megváltozik (rendszerint valamilyen társadalmi intézmény átalakulása következtében, hiszen nagyon szoros kapcsolat és kölcsönhatás van a társadalmi intézmények és az egyének viselkedése között). Abban az esetben, ha a jogrend megnehezíti a válásokat, akkor a családi konfliktusok magas előfordulási aránya annak a külső tényezőnek tudható be (szemben azzal az egyéni szintű lélektani magyarázattal, hogy a felek személyisisége inkább agresszív), hogy a válás nehézsége azokat a feleket is konfliktusos együttélésre kényszeríti, akik egyébként elválnának. Vagy a válások magas arányát tekintve: ha egy adott országban, nagy az eltérés a maritális piacon jelenlévő férfiak és nők aránya között, mondjuk a férfiak javára, akkor a válások magas aránya annak tudható be, hogy a nők részéről a férfiakra nagy nyomás nehezedik, és egyes nők csak akkor tudnak megházasodni, ha a már házas férfiak elválnak. Továbbá, nem jelentenek társadalmi problémákat azok a helyzetek sem,

egyéni kompetencia kérdése § a megoldás tényezői többé-kevésbé az egyén ellenőrzése alatt állnak

41

2. fejezet amelyeket senki nem tekint problémásnak (erre a kérdésre a továbbiakban részletesen is visszatérünk), illetve amelyeket nem tartanak ember által befolyásolhatónak: nem azért vannak, mert az egyének „valamit rosszul tettek.” (Bassis–Gelller–Levine, 1980). A köznapi megközelítésektől eltérően a szociológia a társadalmi problémákat tudományos igénnyel és a társadalom egészének a működése tekintetében több szempontból és különféle elméletekkel magyarázza. Elsősorban arra vállalkozik, hogy feltárja és leírja a társadalmi problémákat, megállapítsa azok okát, jelentőségét, és megoldásának társadalmi költséget (Macionis, 2004). A társadalmi problémák kérdésköre a szociológiának egyik klasszikus témája (Teodorescu, 1998), aminek objektív okai vannak. A különféle megközelítések gyökere a tizenkilencedik század közepéig nyúlik vissza, hiszen a kettős forradalomnak is nevezett változás nyomán kialakult modern társadalom pozitív eredményei mellett számos olyan nemszándékolt következményekkel is járt, amelyekre a szociológiának már akkor tudatosan reflektálnia kellett (Somlai, 1999). A premodern, rendi jellegű társadalmi struktúrák felbomlásával létrejött ipari osztálytársadalomban a hagyományos kötelékeit elvesztő (Ferge, 1999), kiilleszkedett (Castel, 1996) munkanélküliek tömege, a súlyos szegénység, a városi nyomornegyedek tarthatatlan egészségügyi helyzete, a rendszeres lázadások, a népességrobbanás, valamint a magas halandóság, a kriminalitás olyan kérdéseket vetettek fel, amelyek megoldásához égető szükség volt tudományos igénnyel szerzett ismeretekre. A felsoroltak jelentik egyébként a társadalmi problémák szociológiájában a klasszikusnak számító kérdéseket, amelyek elsősorban a modernizáció folyamatához kötődnek. Központi jelentőségű még a fiatalkori bűnözés, a prostitúció, az öngyilkosság, a drogfogyasztás, az interetnikus viszonyok, a családon belüli erőszak, a munkakonfliktusok, a lakáskrízis, a városi közlekedés, a hagyományos lakóközösségek felbomlása, a gazdasági és természeti válságok következményeinek vizsgálata (Smith –Fontana, 1980; Bassis–Gelles–Levine, 1982; Teodorescu, 1998; Macionis, 2004), amelyek leginkább a huszadik század első felében végbement erőteljes városiasodás folyamatához kapcsolódnak. A legújabb társadalmi változások (ezekről a harmadik fejezetben lesz bővebben szó) további kérdések elemzésének az igényét vetették fel: az új városi szegénység, az AIDS, a munkaerő vándorlása, a kiéleződő globális egyenlőtlenségek (Teodorescu, 1998), valamint a globális felmelegedés, a nemzetközi szervezett bűnözés, illetve a terrorizmus (Castells, 1998) vizsgálatát, amelyek a posztindusztrializáció folyamatával függenek szorosan össze. Látható egyébként, hogy a társadalmi problémák szociológia általi tematizálása és kutatása (várhatóan) a társadalom változásait követi, abban az értelemben, hogy a társadalmi szerkezet gyors vagy gyökeres átalakulása olyan társadalmi problémákat termel, amelyekre aztán a szociológia is felfigyel, hiszen ezek társadalmilag mélyen beágyazottak.

42

Társadalmi problémák és szegénységség

A társadalmi probléma meghatározása és általános típusai Arra vonatkozóan, hogy mi a társadalmi probléma a szociológusok természetesen nem értenek egyet, a továbbiakban erre a kérdésre jelen fejezetben is többféle választ fogunk felsorakoztatni. A kutatók társadalmi probléma alatt nagy általánosságban azon társadalmi jelenségek halmazát érti, amelyeket a szociológia, mint önálló társadalomtudomány rendszerszerűen vizsgál, s amelyeket rendszerint az általános szociológia tárgy keretében oktatnak (vö. Giddens, 1995; Andorka, 2000). Meglátásunk szerint ez az álláspont túl általános, nem operatív és lényegében megkerüli a kérdést; nem minden társadalmi jelenség probléma is egyben. Szemléletünk szerint szűkebb és pontosabb meghatározást kell adni, amely a társadalmi jelenségek csak egy részére érvényes. Úgy véljük, hogy a társadalmi jelenségeknek (azok valamilyen megnyilvánulásainak, közvetlen következményeinek, közvetett hatásainak) van egy olyan önálló osztálya, amelyek megoldandó nehézségeket okoznak a társadalom egésze vagy annak egy része számára. A „nehézségek”, negatív következmények egy tényszerű állapotból származnak: nevezetesen, abból, hogy egyik társadalom sem tökéletes; működésében vannak, illetve időszakosan beállhatnak különféle zavarok. A szociológiai szakirodalom a társadalom „tökéletlenségét” eltérően értelmezte és modellezte: ezt nevezték többek között társadalmi patológiának (Durkheim, 1978), konfliktusnak (Marx, 1957; Dahrendorf, 1994), társadalmi dezorganizációnak (Wirth, 1928; Thrasher, 1963; Thomas–Znanieczki, 2001), integrációs problémának (Luhmann, 2000; Geertz, 2001), diszfunkciónak és anómiának (Merton, 2002), legitimációs válságnak (Habermas, 1994). Jelen fejezetben korántsem vállalkozunk arra, hogy társadalom lehetséges zavarainak szakirodalmát felleltározzuk, csupán megjegyezzük, hogy a zavarokat, valamint azok közvetlen vagy közvetett következményeit és az ezekről alkotott értelmezéseket társadalmi problémáknak tekintjük. Tehát, ideiglenes érvénnyel összefoglalva, társadalmi problémáknak azokat a társadalmi feltételeket és állapotokat tekintjük, amelyeket jelentős számú egyén, vagy befolyásos egyének egy csoportja nemkívánatosnak, a maguk értékeikkel és normáikkal ellentétesnek tekint illetve egyetértenek a feltételek megváltoztatásának lehetőségében.” (Smith–Fontana, 1982:7) A társadalmi problémákat több szempont szerint lehet osztályozni. A elemzés szintje szerint három fő megközelítési lehetőséget azonosítunk. A szerep, az intézményi és végül pedig a társadalmi perspektívákat (Smith–Fontana, 1982; Macionis, 2004). A szerep perspektíva. Ez a megközelítés mikroszinten azokra a folyamatokra fókuszál, amelyek során az egyének az életvilágukban meghatározzák és értelmezik a társadalmi problémákat. Azokra a kulturális gyakorlatokra, eljárásokra és értelmezési mechanizmusokra figyel, amelyek a társadalmi szerepek, egyéni és csoportérdekek, az interakciós

a társadalmi jelenségeknek van egy olyan önálló osztálya, amelyek megoldandó nehézségeket okoznak a társadalom egésze vagy annak egy része számára

társadalmi problémáknak azokat a társadalmi feltételeket és állapotokat tekintjük, amelyeket jelentős számú egyén, vagy befolyásos egyének egy csoportja nemkívánatosnak, a maguk értékeikkel és normáikkal ellentétesnek tekint illetve egyetértenek a feltételek megváltoztatásának lehetőségében szerep perspektíva

43

2. fejezet

intézményi perspektíva

társadalmi perspektíva

funkcionális társadalmi problémák

44

partnerek közötti konfliktusok, énképek és elvárások tükrében a társadalmi problémákat meghatározzák, illetve okait értelmezik (uo.). Tipikus kutatási témái a szexuális devianciák, bűnözés és következményei, a drogfogyasztás és társadalmi hatásai, az interetnikus és faji viszonyok, a szexizmus, illetve az öregekkel szembeni attitűdök. Az intézményi perspektíva. Ez a makroszintű megközelítés a társadalmi intézmények működésében beállt zavarok, „tökéletlenségek” és azok következményeinek a vizsgálatával foglalkozik. Azt kutatja, hogy a társadalmi intézmények problémái hogyan hatnak az egyének valamint az egész társadalom életére. Példaként említhetjük a család, a hagyományos közösségek, a szervezetek, az oktatási intézmények társadalmi súlyának módosulása következtében végbemenő szerepváltozások által eredményezett (szerep)konfliktusok hatásait. Ennek a perspektívának a tipikus kutatási témái között van a család, oktatás, média, munkahely diszfunkcióinak az elemzése. A társadalmi perspektíva. A társadalmi problémákat a társadalomban végbemenő makroszintű folyamatok szemszögéből vizsgálja. A társadalom szereplői által kidolgozott különféle probléma-értelmezéseket és jelentéseket (milyen csoportok, milyen érdekek mentén milyen problémákat tematizálnak és azok mit jelentenek a szereplők számára), megoldásokat (milyen megoldásokat kínálnak), cselekvésrendszereket (hogyan kívánják érvényesíteni a maguk megoldásait), értékrendszereket (milyen célokkal összhangban cselekednek) és konfliktusokat (milyen reakciókat váltanak ki a többi társadalmi csoport részéről) elemzi, a társadalmi problémák alakulása és szerepe mellett. Tipikus témája ennek a perspektívának a társadalmi egyenlőtlenség és szegénység, ezzel kapcsolatban a városi élet problémái, az életminőség, biztonság és környezeti problémák vizsgálata. E könyv további részében, a szegénységre vonatkozóan ezen utóbbi perspektívát alkalmazzuk. Természetesen, a társadalmi problémákat további szempontok szerint lehet osztályozni. Megnyilvánulásának ideje szerint beszélhetünk múltbeli, jelenben ható és jövőben várható társadalmi problémákról, jellegét tekintve partikuláris és általános, földrajzi hatóköre szerint helyi, regionális, országos vagy globális, valamint az érintettek száma szerint speciális vagy univerzális társadalmi problémákról (uo.). A társadalmi problémákat származásuk szerint három nagy csoportba lehet besorolni. Ezek a következők: funkcionális, strukturális és véletlen társadalmi problémák. Funkcionális társadalmi problémák az összekapcsolt társadalmi alrendszerek változásából erednek: ilyen társadalmi probléma jelenik meg például, amikor a szuburbanizáció következtében a városközpontokból a fehérgalléros középosztály kiköltözik a kertvárosba, majd őket térben követik a szolgáltatások, aminek következtében a hátramaradt szegény lakosság megfelelő ellátó rendszerek nélkül marad és lakóövezetük lepusztul, még szegényebbek lesznek. De szintén funkcionális társadalmi probléma következhet be abban az esetben is,

Társadalmi problémák és szegénységség amikor például a hitelfelvételi feltételek könnyítésével megnövekedik az eladott autók száma, ami a nagyvárosokban súlyos közlekedési zavarokhoz vezet. A strukturális társadalmi problémák a társadalmi intézmények és struk­ túrák változása következtében jelennek meg. Például, a gazdasági szerkezetváltozás eredményeképpen a kitermelő és nehézipart átszervezik (vagy egyszerűen megszűntetik) és az ott dolgozók munkanélkülivé, egy részük pedig tartós szegénnyé válik. De szintén strukturális probléma a család intézményében beállt változás a gyermekvállalási mintákban, ami egyrészt a népesség fokozatos elöregedését eredményezi, ez pedig a szociális terheket (leginkább a nyugdíjak biztosítására) növeli; de a bevándorlás serkentését is eredményezheti, az aktívkorú népesség biztosítása érdekében. A véletlen társadalmi problémákat váratlan természeti csapások, külső hatások eredményezik, mint például az árvizek, viharok vagy a háború. Ebben az esetben a hatásokról, következményekről beszélünk (lásd Teodorescu, 1998), tudatosítva, hogy a társadalom a véletlen problémák kivédésre milyen mértékben van előzetesen felkészülve, illetve milyen intézményes mechanizmusok léteznek a következmények orvoslására. A genézisét tekintve a háromféle társadalmi probléma ok-okozati viszonyban összekapcsolódhat. A megelőzésre illetve az elhárításra hivatott intézmények léte vagy hiánya, működésük hatásfoka a funkcionális és strukturális feltételek által egyaránt meghatározott. Például a 2004. decemberében Indonézia és Sri Lanka övezetében pusztító szökőár következményeinek mértékét csökkenteni lehetett volna, ha működik egy olyan hatékony kommunikációs rendszer, aminek a segítségével a veszélyeztetett partokon tartózkodókat értesíteni lehetett volna a várható veszélyről, ezáltal emberéleteket mentve. A társadalmi problémák tárgyalásában a szociológia tehát abban különbözik leginkább a hétköznapi megközelítésektől (amelyek az esetek többségében közvetlenül érzékelnek társadalmi problémákat), hogy a társadalom egészének működése szempontjából közelíti meg, más, nem egyéni okoknak tudja be, és végül, más megoldási javaslatokat fogalmaz meg. Tudomásul veszi, hogy az egyéni problémák és a társadalmi problémák között létezik egy kapcsolat, de az utóbbiak okát egyénen túli tényezőknek tudja be. Korábban már rámutattunk arra, hogy az elemzés tárgya inkább egy „probléma lánc”, mintsem elszigetelt társadalmi problémák, amelyek adott időben ok-okozati viszonyban lehetnek, vagy egy korábbi probléma jelenben megnyilvánuló következményei. Tehát, lényegében három cél elérésére vállalkozunk. Elsősorban, meghatározni és vizsgálni azt, hogy eltérő időszakokban mi számít társadalmi problémának. Ugyanis a társadalmi problémák nem univerzálisak abban az értelemben, hogy nincsenek olyan állapotok, amelyek mindig a probléma besorolás alá esnek. Ugyanaz az állapot adott korban problémának számíthat, más korban pedig már nem, vagy

strukturális társadalmi problémák

véletlen társadalmi problémákat

45

2. fejezet éppenséggel még nem. Továbbá, eltérő korban eltérő állapotok számíthatnak problémának. Például a az államszocialista rendszerben a szegénység és munkanélküliség „nem volt probléma” (legalábbis hivatalos, manifeszt formában nem), míg a rendszerváltás után egyik legsúlyosabbnak minősült. A romániai forradalom előtt az élelmiszerhiány, vagy a villamos energia hiánya akut probléma volt, a kiépült piacgazdaság kontextusában már nem. Másodsorban, a szociológia arra is vállalkozik, hogy leírja a társadalmi problémák térbeni eloszlását, megállapítsa, hogy hol mi számít társadalmi problémának. Ugyanaz a társadalmi állapot egyik kultúrában problémának minősül, a másikban pedig nem. Például, a vallási személyiségek humoros ábrázolása egyik vallás híveinek körében istenkáromlás, a másikban pedig nem. De olyan állapotok, mint például az saját autóval való rendelkezés hiánya az autóra épült amerikai társadalomban probléma (a tömegközlekedés viszonylagos szervezetlensége folytán) és a szegénység egyik indikátora, Svájcban pedig éppen ellenkezőleg: etikai kérdés az energiatakarékosság és a környezetvédelem morális elvének való megfelelés. Harmadsorban feltárni azt, hogy milyen társadalmi állapotok, mely társadalmi csoportok számára képeznek problémát. Hiszen a társadalmi problémák a társadalomban nem egyenlően oszlanak el: adott állapotok kedvezőtlenül hatnak egyes társadalmi csoportokra, másokra nem, vagy éppenséggel kedvezően, a csoport tagjainak szocio-kulturális és gazdasági jellemvonásainak, illetve érdekeiknek és értékeiknek függvényében. Például, a nagy bevásárlóközpontok városszélre való telepítése a gazdagabb, autóval rendelkező csoportok számára nem jelentenek problémát, azt könnyen megközelítik, és nagy tételben olcsóbban vásárolnak, ezzel pénzt és főleg időd takarítanak meg A szegényebb rétegek, a (bel)városban a drágább és esetleg rosszabb minőségű termékeket kénytelenek megvásárolni nagyobb pénz és időráfordítással. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a „cash-and-carry” illetve a pláza-típusú nagyüzletek számos kisebb boltot juttatnak csődbe, aminek nyomán egyes városrészek romlásnak indulnak. Ezzel kapcsolatosan, a tömegközlekedési hálózat, vagy a közegészségügyi ellátó rendszerek minősége a gazdagok számára nem probléma, mert saját autóval közlekednek, és magán orvosi szolgáltatásokat vesznek igénybe, egészségügyi biztosításuk van, míg a szegények számára ez társadalmi probléma (lásd továbbá Smith–Fontana, 1980). Összefoglalva, a Vázlatokban a társadalmi problémák kérdését a tér – idő – társadalmi csoport koordináták metszetében vizsgáljuk és alkalmazzuk a szegénység jelenségének a leírásában. A továbbiakban a társadalmi probléma általános meghatározását fogjuk elemeire bontani, majd a megközelítéseket és a fő magyarázó elméleteket mutatjuk be szintetikusan. Korábban a következő meghatározást használtuk: társadalmi problémáknak azokat a társadalmi feltételeket és állapotokat tekintjük, amelyeket 46

Társadalmi problémák és szegénységség jelentős számú egyén, vagy befolyásos egyének egy csoportja nemkívánatosnak, a maguk értékeikkel és normáikkal ellentétesnek tekint és egyetért a feltételek megváltoztatásának lehetőségében.” (Smith–Fontana, 1982:7) Most nézzük meg részletesebben a fenti definíciót. A meghatározásnak a következő konstitutív elemei (összetevői) vannak: társadalmi feltétel, jelentős számú egyén és/vagy befolyásos csoport, ez társadalmi feltételről alkotott percepció. Az elemek természetét tekintve azokat analitikusan két nagy csoportba sorolhatjuk be: a meghatározásnak vannak objektív (egy adott helyzet, állapot) és szubjektív (az erről alkotott percepciók, vélemények) elemei. A társadalmi feltételek önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy egy objektív állapot társadalmi problémának számítson, hiszen azt fel kell tárni, nyilvánvalóvá kell tenni, úgymond „fel és meg kell ismerni”, illetve problémásként, értsd megoldást, szükségeltető kérdésként elfogadtatni az érdekelt közönséggel. Tehát ahhoz, hogy egy objektív feltételből társadalmi probléma legyen felismertté és vitatottá kell válnia (Smith–Fontana, 1980), szubjektív értelmezésekkel és érzésekkel kell összekapcsolni. (Itt most egyelőre nem térünk ki arra, hogy az „objektív” jelleg milyen mértékben adottság, és milyen mértékben kulturális konstrukció). Ahhoz tehát, hogy egy objektív feltétel – például az élet normális rendjét biztosítható minimális jövedelem, vagy a fiatalok lakáshoz való jutásának nehézsége, vagy adott városrészek lakóinak a többséghez mérten nyomorúságos életkörülményei – társadalmi problémának számítsanak, szükséges feltétel, hogy azt egyes csoportok (a közvetlenül érdekeltek, a „gettólakók”, vagy a közvetetten érdekeltek az emberjogi harcosok, vagy éppenséggel azok a vállalatok, akik közművesítéseket végeznek az önkormányzatok számára) képesek legyenek a konverzió elvégzéséhez vagyis arra, hogy az illető kérdést megoldandóként elfogadtassák a közönséggel (közvéleménnyel), illetve a döntéshozó szervekkel (uo.). Ez a folyamat logikájában és menetében hasonló a közvélemény kialakulásának „tekercsszerű” folyamatához (vö. Péter, 2002). Más szerzők (például Bassis–Geller–Levine, 1980) erre a konverziós folyamatra vonatkozóan azt állítják, hogy csak abban az esetben válik az objektív feltétel (szokás egyébként még objektív állapotnak is nevezni) társadalmi problémává, ha olyan „benne rejlő„ vagy könnyen hozzáilleszthető jellemvonással rendelkezik, ami a közönség figyelmét magára irányíthatja, vitát gerjeszthet, valamint azt sugallja (azok révén, akik tematizálták, szóba hozták, a közönség irányába kommunikálták), hogy az jogtalan és megoldható – csak ekkor válhat az objektív feltétel kérdéssé (issue). Jelentős számú egyén és/vagy befolyásos egyének. A konverzió (ismétlésképpen, az a gyakorlat, amelynek eredményeként az objektív feltétel ismertté válik és szubjektív jelentések kapcsolódnak hozzá) sikeressége a „beszélőkön múlik”, vagyis azokon, akik az objektív feltételre felhívják a figyelmet, arról nyilvánosan beszélnek és vitáznak, azaz akik a kérdést

társadalmi feltételek

jelentős számú egyén és/vagy befolyásos egyének

47

2. fejezet a nagyközönség előtt prezentálják. Kritikus küszöb arra vonatkozóan, hogy egy kérdésben hány személy számít szignifikánsnak természetesen nincsen, de a konverzió sikerének esélye mindenképpen egyenes arányban van a beszélő személyek számával. A beszélők számánál azonban sokkal fontosabb a beszélők társadalmi munkamegosztásban betöltött strukturális pozíciója és az ebből származó hatalma, befolyása és presztízse. A társadalomi hierarchiában magasabban elhelyezkedők (például a társadalmi, a gazdasági és politikai elit tagjai, a média véleményvezérei, valamint a lokális közösségek véleményalakítói, az ismert sportolók és előadóművészek) szerepe egy objektív feltétel társadalmi problémaként való elfogadtatásában jelentősebb, mint a beszélők aritmetikai száma. A társadalom működésének logikája miatt tehát, fontosabb az hogy ki beszél egy objektív feltételről, mint az, hogy hányan teszik azt: rendszerint a „hatalmasok” határozzák meg a társadalmi problémákat, azok fontossági sorrendjét és a javasolt megoldási alternatívákat. Ők képesek érdekeik érvényesítésére céljából érdekcsoportokká szerveződni és nyomásgyakorló csoportok (lobbysták) alkalmazására, vagyis a konverzió sikerének biztosítására (a mechanizmusról részletesebben lásd Péter, 2002:35–41). A beszélők száma versus társadalmi státusa közötti eltérés jól példázható konkrét események kapcsán. Herbert J. Gans (1965) az Urban Villagers. Group and Class in the Life of Italian-Americans (Városi falusiak. Csoport és életmód az olasz-amerikaiak életében) című nagyhatású könyvében többek között annak a folyamatnak a részletes leírására is kitér, amelynek következtében a bostoni West End nevű, első- és másodgenerációs olasz bevándorlók által lakott negyedet a hatvanas években végül lebontották. Gans a városvezetés megbízásából költözött oda, hogy a helyiek életmódját és életkörülményeit vizsgálva véleményezze azt a tervet, amely e lakóövezet lebontását irányozta elő. A kérdés természetesen ennél sokkal összetettebb volt, hiszen az átlagosnál hátrányosabb helyzetű lakosok szempontjából lakásaik megmentése, a városvezetés számára (az ingatlanügynökségekkel társulva) a „problémás”, a többségi népesség számára eleve veszélyesnek, (mivel a városközponthoz közel terült el) rendezetlennek és egészségtelennek tekintett negyed jelentette problémának a „felszámolása” volt a tét. Az igazi tétet valójában a telek értéke jelentette. A helyi lakosság többrendbeli tiltakozása ellenére, a West Ende-t végül lebontották. A helyi tiltakozók közötti szervezetlenség és a politikai képviselőikkel szembeni súlyos bizalmatlanság megakadályozta őket abban, hogy a lakóhelyük elvesztését eredményező tervet (mint objektív feltételt) a többségi (nem West End-i) népesség számára úgy tematizálják, hogy az számukra is problémaként jelenjen meg – mint egyébként azzá is vált, mert a térben szétszórt rurális életmintákat követő, átlagosnál szegényebb lakosság egyrészt dezintegrálódott, hagyományos társadalmi kötelékeik felbomlottak, másrészt pedig azok az objektív feltéte48

Társadalmi problémák és szegénységség lek, amelyeket a város meg akart szűntetni (magas népsűrűség, rurális életmódok, szegénység) egyszerűen „átmentek” Boston más negyedeibe. Velük szemben a kevés lelket számláló, de befolyásos városvezetés a kérdést úgy vetette fel, hogy olyan problémáról van szó, amely a lakóövezet rendezetlenségéből, falusias, tradicionális jellegéből adódóan megengedhetetlen veszély forrása Bostonra nézve. Mindez megerősítésének céljából e városrészre a vezetés a slum (pusztuló és veszélyes szegénynegyed) címkét illesztette (Gans, 1965). Gans jelentésében tiltakozott a szanálás ellen – mindhiába. Az előbbi példa arra vonatkozóan, hogy a konverzió hatékonysága szempontjából a beszélők társadalmi pozíciója és befolyása fontosabb a beszélők számánál – igencsak szemléletes, mert ugyancsak Bostonban gyökeresen eltérően alakult egy másik híres városrész sorsa, a West End helyétől nem messze lévő ma is létező North End története (egyébként ez utóbbi városrész a terepe William F. Whyte (1999[1943]) Utcasarki társadalom című híres könyvének, amelyben a szerző szintén olasz származású fiatal gengeket kutatott). A North End lakosai belső szervezettségük, illetve politikusaik révén képesek voltak az objektív helyzetüket számukra kedvező módon prezentálni és ezzel nyomást gyakorolni a városveszetésre és a médiára egyaránt. Az objektív feltételről alkotott percepció. A társadalmi problémák genézise szempontjából döntő, hogy az objektív feltételről vélemények alakuljanak ki (az előbbiekben láttuk, hogy az általunk konverziónak nevezett folyamat éppen ezt célozza: jelentéseket kapcsolni az adott állapothoz, vitát gerjeszteni és megoldásokat javasolni). Ez lényegében a prezentált objektív feltételre adott válaszreakció. Kérdésünk szempontjából releváns percepció (ez lehet akár kedvező akár kedvezőtlen, abban az értelemben, hogy elfogadják-e vagy sem az állapot problémás jellegét) akkor alakulhat ki, ha a szóban forgó problémát a közönség megoldhatónak, valóban jogtalannak és helytelennek tartja, és amelyet az „egyének és a társadalom szempontjából károsnak érzékeltek” (Bassis–Geller–Levine, 1980). Összefoglalva: a társadalmi kérdések nem adottak, hanem egy társadalmi gyakorlat, nyilvános értelmezési folyamata nyomán alakulnak ki. Ez egy evolúciós folyamatot feltételez, amelyben a társadalom tagjai eltérő eséllyel képesek az adott objektív feltételt a nagyközönséggel problémaként elfogadtatni. Alakulásuk és megoldásaik tekintetében a társadalmi problémák a társadalom szövetébe ágyazottak. Ezt a beágyazottságot viszont a szociológia eltérő módon magyarázza, paradigmatikus elkötelezettségének függvényében. Ezek a már ismert funkcionalista (Durkheim, 1978; Wirth, 1928; Thrasher, 1963; Thomas–Znanieczki, 2001; Merton– Nisbet, 1966; Merton, 1967, 2002), konfliktualista (Marx, 1957; Fuller– Myers, 1941; Mauss, 1975), valamint interakcionalista (Blumer, 1975) és szintézistörekvések (Spector–Kitsuse, 1975). Az alábbiakban csak néhány kevésbé ismert magyarázó elméletet fogunk szintetikusan bemutatni, miután megnevezzük a fő megközelítéseket és azok képviselőit.

Az objektív feltételről alkotott percepció

49

2. fejezet funkcionalista megközelítés

konfliktualista megközelítés

interakcionista megközelítés

50

A funkcionalista megközelítés a társadalmi problémákat a társadalmi rendszer elégtelen működéséből, annak diszfunkcióiból vezeti le: a társadalmi probléma a nem megfelelően kielégített szükségletekből, vagy a részek nem megfelelő egymáshoz való viszonyából, illetve az rendszer alkalmazkodási zavaraiból származik (Macionis, 2004). Elfogadja azt az álláspontot, hogy a társadalom működésének van egy optimális mintázata, és minden ami ezzel ellentétes, az káros a társadalom számára. Ennek a makro-megközelítésnek legfontosabb elméletei a Durkheim nevéhez fűződő társadalmi patológia elmélet (lásd Durkheim, 1978; Némedi, 1995, 2005), a Chicagói Iskolához kapcsolódó társadalmi dezorganizáció elmélet (Wirth, 1928; Thrasher, 1963; Thomas–Znanieczki, 2001), illetve a mertoni funkcionalista anómiaelmélet (Merton–Nisbet, 1966; Merton, 1967, 2002). A konfliktualista megközelítés elfogadhatatlannak tarja, hogy a személyes, illetve a társadalmi jólét általában egy olyan konszenzuson alapuljon, amit a társadalmi rendszer megfelelő működése – pozíciók különbözősége ellenére – generálna. Hangsúlyozzák, hogy nem csupán állandó hiány van az egyenlőtlenül elosztott erőforrásokból, hanem azokért küzdelem folyik, ami társadalmi problémák folyamatos oka. Továbbá, az is okozhat problémákat, hogy az előnyös pozícióban lévők megkísérlik hatalmukat megerősíteni, illetve még nagyobb anyagi haszonra szert tenni (Bassis–Geller–Levine, 1980). A konfliktualista paradigmában legfontosabb elméletek a következők: az értékkonfliktus (Fuller–Myers, 1941), a címkézés (Becker, 1963) és a deviancia elméletek (Sutherland, 1939). Az interakcionista megközelítés lényege, hogy a társadalomban a szubjektív jelentéseknek sokkal nagyon szerepe van a társadalmi problémák kialakulásában, mint az objektív feltételeknek. Úgy vélik, hogy a társadalmi problémákat is az a jelentéstulajdonító gyakorlat alakítja, ami a társadalmat egyébként kulturálisan felépíti: a társadalmi problémák valóságosak, mert a mindennapok világában a cselekvők azt valóságosnak tekintik, és annak definiálják (és azzal összhangban cselekszenek). Témánk szempontjából legfontosabb interakcionalista elmélet a Herbert Blumer (1975) által kidolgozott kollektív-definíciós elmélet. Végül, meg kell említenünk a korábban bemutatott funkcionalista és konfliktualista orientációkat integráló, és a Spector–Kitsuse (1975) szerzőpáros nevéhez fűződő természettörténet elméletet.

Társadalmi problémák és szegénységség

A társadalmi problémák legfontosabb szociológiai elméletei 1. A társadalmi dezorganizáció elmélete A Chicagói Iskola és a társadalmi problémák A szociológia alakulásában és intézményesülésében, de a társadalmi problémák vizsgálatában is kulcsszerepe volt a Chicagói Iskolának. Bár szociológia tanszékét már a századforduló előtt 1892-ben megalapították (ez Albion Small nevéhez fűződik), termékeny időszaka a 20-as évekre tehető és elsősorban W. I. Thomas, R. E. Park valamint E. W. Burgess nevéhez kapcsolható. Az iskola jelentősége, hogy érdeklődésének a középpontjába az empirikus kutatás állt, mint a tudományos megismerés legrelevánsabb módja. Tematikájától és elméleti perspektívájától nem elválaszthatatlanok azok a radikális társadalmi folyamatok, amelyek a századfordulós Chicagóban megtalálhatóak voltak és amelyek a városiasodáshoz kapcsolódtak: Chicago rohamosan fejlődő nagyváros volt ebben az időszakban. A növekedés viszont nem csak az ipar modernizációjával és az innovációk bevezetésével járt, hanem egy sor negatív következménye is volt. A tömeges (i)migrációval egyszerre olyan társadalmi problémák is megjelentek, mint a szegénység, munkanélküliség, bűnözés. Ezeknek felismerése vezette el a chicagói szociológusokat a város kutatásához, arra ösztönözve, hogy e gondok okait és azok megoldását megtalálják. E jelentős és gyors változások lehettek annak az okai, hogy a szociológia céljaként elsősorban a társadalmi változások hatásainak a leírását fogalmazták meg, nem pedig a struktúra bemutatását. A kutatások minden esetben valamilyen társadalmi problémaként érzékelt jelenség felé fordultak, amelyeknek okait elsősorban a városi életben milyenségében, annak „elidegenítő” hatásában látták. Ahogyan Wirth is fogalmaz: „a város domináns társadalmi, gazdasági és politikai intézményeinek nyomására az elsődleges csoportviszonyok legkisebb nyomai is eltűnnek” (Wirth, 1973), az emberi kapcsolatok szegmentálódnak, a nagyvárosi személyiség pedig skizoiddá válik. Empirikus munkáik tematikáját tekintve vannak olyanok, amelyek egy-egy övezetet vagy közösséget írnak le vagy pedig valamilyen problémaként definiált viselkedéssel, intézménnyel foglalkoznak, különösképpen azokkal a társadalmi problémákkal, amelyeket a társadalmi dezorganizációnak tulajdonítanak. A szegénység, bűnözés térbeli lokalizációjára figyeltek, bebizonyítva azt, hogy mindezek a város meghatározott, átmenetinek (inner city) nevezett övezeteiben találhatóak (vö. Némedi, 2005:459–540).

51

2. fejezet E módszertani és tematikus irányt követve olyan írások születtek amelyek a társadalmi dezorganizáció különféle megnyilvánulásait tárgyalták: F. Trasher (1927), The Gang (A banda); L. Wirth (1928), The Ghetto (A gettó); R. Cavan (1928), Suicide (Öngyilkosság); C. Shaw (1930), The Jack Roller; H. Zorbaugh (1929), The Gold Coast and the Slum (Az aranypart és a slum); E. F. Frazier (1932), The Negro Family in Chicago (A fekete csalás Chicagoban); P. Cressey (1932), The Taxi-dance Hal (A Taxidance csarnok); W. C. Reckless (1933), Vice in Chicago (Vétek Chicagóban) vagy N. Hayer (1936), Hotel Life (Hotel élet) (vö. Pásztor, 2006). Mi a fentiekből a társadalmi dezorganizáció illusztrálásra a Thrasher könyvének idevágó megállapításait mutatjuk be részletesebben.

Társadalmi dezorganizáció – egy példával illusztrálva

gangland

52

A társadalmi dezorganizáció (mint társadalmi probléma) a társadalmi rendszer azon képtelensége (a nem megfelelő szervezettsége folytán), hogy az egyének és közösségek elérjék és megvalósítsák céljaikat (Merton–Nisbet, 1966:26). Lényegében arról van szó, hogy a társadalmi rendszer mintegy visszatartja az egyéneket, hogy elérjék eredeti céljaikat, amelyeket egyébként képesek lennének megvalósítani. Ezt az állapotot rendkívül személetesen rajzolja meg Thrasher a chicagói szegénynegyedekben szerveződő fiatalkorú bandákat vizsgálva The Gang című nem túl ismert könyvében. Megállapítja, hogy a bandák a társadalmi dezorganizáció szimptómái, amelyek a maguk módján a társadalmi rendszerben keletkezett „réseket” töltik be. Az 1927-ben megjelent könyv, a Chicagói Iskola által kiadott tizennégy kötetből álló sorozatának az egyik darabja. Az előszót maga Robert Ezra Park sorozatszerkesztői minőségében jegyzi, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy a cím talán csalóka, hiszen Thrasher nem csupán, (vagy elsődlegesen nem) a „bandákról” ír, hanem a „gangland”ről, vagyis azok habitátumáról, a társadalmi térről – mezőről –, amely a minden bandák természettörténetének színhelye (Park, 1963 [1927]). Thrasher saját előszavában azt vallja, hogy könyve elsősorban a bandának, mint emberi csoportnak a szociológiai feltáró bemutatására vállalkozott, az elemzett 1313 chicagói banda kapcsán (uo.). Jelzi, azonban hogy mondanivalója szoros kapcsolatban áll a nagyvárosi fiatalkori bűnözéssel, az adott közösségek körében végbemenő demoralizáció folyamatával és a nagyvárosi politikával, ily módon a társadalom és város azon elemeivel és részeivel, amelyek a többség számára ismeretlenek (uo.). Thrasher, a Chicagói Iskola személetéhez hűen, vizsgálatának tárgyát már a legelején elhelyezi a város ökológiai rendszerében: lokalizálja a bandát, azaz berajzolja a város térképére. A habitátum (habitat) egyszerre jelenti az egyszerű, fizikai-földrajzi előfordulási helyet és teret, de azt a dinamikus, állandó változásban lévő társadalmi teret is, amelynek szintúgy megfelel

Társadalmi problémák és szegénységség egy adott hely a társadalmi struktúrában, s amelyet leginkább a diffúz normarendszer jellemez. A banda habitátuma (némileg magán viselve a fogalom biológiai jelentésének holdudvarát is) leginkább a romló állagú lakónegyed, ami gyors népességcsere és dráma helyszíne, a slum, amihez (mintegy természetes meghosszabbításként) a közelében elterülő pusztuló ipari, vasúti környék is hozzátartozik (1963:6). Három ilyen teret jelöl meg, a hangsúly azonban nem az ökológiai rendszer topográfiájára, hanem a társadalmi intézményeken túli átmeneti és hézagos világ (eredetiben interstitial) életszervezési gyakorlataira és jellemvonásira, sajátos létformát generáló mechanizmusaira kerül. A banda habitátuma tehát az etnikai sokféleséggel, szegénységgel és nélkülözéssel, túlnépesedéssel, túlélésért való folyamatos küzdelemmel jellemezhető slum: rés, hézag, szakadás a társadalom szövetén, a senki földje, underworld, a társadalomszervezés repedéseinek és töréseinek a területei, ahol a dezorganizáció mintái hatnak. (1963.16-17) Vagyis a társadalmi dezorganizáció helye és egyben annak megnyilvánulása és következménye. Ebben a környezetben természetszerűleg alakulnak ki a bandák, mintegy kitöltve a réseket, és veszik birtokba az átmeneti övezeteket, a ganglandokat. Thrasher ténynek tekinti, hogy a túlzsúfolt slumokban a kiskorú (inkább nem felnőtt korú) népesség magas arányszáma miatt a felnőttek – akik egyébként a mindennapos problémák megoldásával vannak elfoglalva – csak alacsony mértékű társadalmi kontrollt képesek gyakorolni a fiatalkorúak felett, akik spontánul, szükségleteik kielégítése érdekében változó tevékenységeikkel birtokba veszik az átmeneti tereket (leggyakrabban a parkokat, elhagyatottabb udvarokat, a vasúti és ipari környékeket). A bandák létrejöttének tényezőjeként tekinti azt az ösztönös törekvést is, hogy a fiúk szükségleteiknek megfelelő társaságot hoznak létre, a felnőtt társadalomtól függetlenül. (1963:32) Tehát, a banda természettörténete szerint adott a fiúk önálló szervezkedésének a szükséglete, ami könnyen kielégíthető, mivel a társadalom és a városi tér egyes részei dezorganizálódnak. Erre reagál a banda. Egyrészt valami olyat nyújt, amire a (felnőtt) társadalom intézményei nem képesek – az iskola, egyház, a család intézménye nem tudja megszervezni, lefoglalni a fiatalokat, azok sokrétű tevékenységét. Másrészt pedig segítséget nyújt a felnőttek és a többségi társadalom részéről érkező elnyomás elhárítására. (1963:33-34) Összegezve: a társadalom „hibája” a banda és a gangland létrejötte, ami ilyen körülmények között tulajdonképpen természetes. Thrasher, a természettörténet vázolásával, szinte adottnak tekinti a banda meghatározását, amit explicit formában sehol nem operacionalizál, és nem határoz meg tudományos igénnyel. Így az a következtetés vonható le, hogy a banda leginkább egy spontán, nem tervezett folyamat végterméke, amelynek tagjai egymással bizalmas, szemtől-szembeni viszonyban vannak, érzelemmel átitatott, jellemző rá az expresszív, organikus viselkedés. Ugyanakkor természetes velejárója a konfliktus, ami a csoport belső dinamikáját és a környezethez való viszonyát egyaránt

átmeneti és hézagos világ

53

2. fejezet meghatározza. (1963:36–46) Deskriptív meghatározását úgy foglalhatnánk össze, hogy a banda egy spontán módon kialakult átmeneti csoport, ami sajátos viselkedéssel jellemezhető. Tudatában van azonban annak, hogy a bandák kialakulása egy időbeli folyamat eredménye (a társadalmi rendszer is fokozatosan hullik szét), ezért különbséget tesz a diffúz és a megszilárdult bandák között. Az előbbi szerinte egy múlékony forma, nem több a sokaságnál, az utóbbi viszont saját struktúrával rendelkezik, ami rendszerint a bűnöző banda, az atlétikai klub vagy titkos társaság formáját ölti. Az utóbbi formák hosszabb idő alatt alakulnak ki, ami alatt a külső és belső konfliktus csoportgeneráló hatással bír. Az atlétikai klub konvencionális formának tekinthető (inkább a sport, tánc és más konform tevékenységek keretéül szolgál), és közösségi funkcióvállalásra, az első nyilvánosságban legitim szerepre törekszik (1963:47–54.). Thrasher-t igazából nem ez érdekli, sokkal többet ír azokról a formákról amelyeket városi élet szervezetlensége, dezorganizációja kelt életre. A banda belső életét – a banda életének modellezése képezi a második rész központi kérdését – az új tapasztalatok keresése határozza meg és változatosság jellemzi. A banda lényegében a fiatalkorúak tevékenységeinek a színterévé válik, ahol az aktorok egy eltérő világot építenek fel magunknak, amelyben megkísérlik feloldani a felnőttek problémákkal terhes világának ellentmondásait, annak nem megfelelő működési zavarait Ebben a romantikának ugyanúgy helye és szerepe van, mint a szerencsejátékoknak, az erőszaknak és később a szexnek is, habár a nemi szempontból vegyes bandák előfordulása rendkívül ritka. Ez a virtuális jegyeket is magánviselő világ hiánypótló, a „kaland” terepe, amit a helyhez kötöttség jellemez. (1963:69–75) A bandák „játszóterei” a lakóhely többnyire elhagyatott, átmeneti vonzásterületein alakulnak ki, amit mindig csak a tagok által érzékelt limesek és szimbolikus objektumok jeleznek és amelyek a bandák identitását adják. Thrasher megállapításai szerint a banda mindig a területi elv szerint alakul: az ugyanazon környéken lakók hozzák létre. A banda által ismert „mi” ganglandjével szemben áll az „ők” ismeretlen és ellenséges ganglandjével, de egyik sem azonos a felnőttek világával. (1963:96) Thrasher egyik fontos megállapítása, hogy a bandák tevékenységeit az un. „situational komplex” (1963:105) határozza meg, ami alatt lényegében két tényezőcsoportnak a bandákra gyakorolt együttes hatását érti. Értelmezésében a bandák belső struktúráját és viselkedését két hatás együttes következménye alakítja ki: a tagoknak az életkörülményekhez való alkalmazkodási mintája és a gangland térbeli és társadalmi struktúrája (az utcák szerkezete, az utcákat használó egyének szocio-kulturális jellemvonásai, az átmenti övezetek struktúrája). Vagyis közvetlen kapcsolatot vél felfedezni a bandák tevékenységei és a banda fizikai, társadalmi és technikai környezete között. (1963:109) Ez a környezet mindig erős negatív jegyeket visel – szerinte ez természetesen abból adód54

Társadalmi problémák és szegénységség hat, hogy a városi térszerkezetre az etnikai szegregáció és bezárkózás, a nyomor jellemző. Minderre Thrasher – a Chicagói Iskola képviselőjéhez méltóan – (valljuk be, elég naív) megoldást is ajánl. Célként tűzi ki azt, hogy a bandákat formalizálni kell, vagyis ki kell emelni azokat az informalitás tradicionális, törzsi állapotából, és integrálni kell a mainstream társadalomba. Erre néhány példával is szolgál, legjellemzőbb a banda cserkészésszövetséggé való transzformációja. A banda-probléma megoldásának eszközét a fejlesztésben látja, aminek következtében fel lehetne zárkóztatni a szegény átmeneti ganglandeket. Ennek négy irányát nevezi meg (amelyek a társadalmi demoralizáció és dezorganizáció okai is egyben). Ezek a következők: a családi élet megerősítése (a család integráló szerepének növelése, és a szülők gyerekek feletti kontroljának visszaállítása), a vallás és az egyház szerepének a növelése a fiatalok és a családok belső életében, az iskolarendszer reformja valamint az irányított szabadidőtöltés kereteinek a megszervezése, közösségi felügyelet alatt (például klubok létrehozásával). (1963:339–351)

2. Merton anómia-deviancia elmélete és a társadalmi problémák Robert K. Merton behatóan foglalkozott a társadalmi problémák kérdéskörével (Merton –Nisbet, 1966, Merton, 1967, 2002). A középszintű funkcionalista elméletében módosításokkal követi a klasszikus funkcionalista irányvonalat, az anómiát és devianciát, mint társadalmi problémát a társadalom nem megfelelő szervezéséből (dezorganizált állapotából) vezeti le, amire a funkcionalista szociológiának is reflektálnia kell. A szakirodalomban olyan fontos fogalmak meghatározása fűződik a nevéhez mint a manifeszt és latens társadalmi probléma, az anómia (pontosabban jelentésének újragondolása), diszfunkcionális folyamatok. Jelen fejezetben a társadalmi problémákról és szociológiai elmélet viszonyáról alkotott fejtegetéseit mutatjuk be, emlékeztetve anómiaelméletének legfontosabb alapgondolataira.

Társadalmi struktúra és anómia Robert K. Merton a kulturálisan előírt célok és a célok elérését lehetővé tevő intézményes eszközök közötti viszonyban magyarázta a modern társadalom működésében beálló zavarokat, az anómiát és devianciát. Az anómiát Merton a társadalmi struktúrából eredezteti, de lényegében a Társadalmi struktúra és anómia és az Újabb fejlemények a társadalmi struktúra és anómia elméletében (Merton, 2002) című két fontos tanulmányában az egyének deviáns viselkedéséről, mint az alkalmazkodás 55

2. fejezet

mi az oka annak, hogy a deviáns magatartás gyakorisága különböző társadalmi struktúrában eltérő, hogyan lehetséges, hogy az eltérések a különböző társadalmi struktúrákban különböző formákat és mintákat mutatnak?

56

típusairól beszél. Az anómiáról szóló elméletének gerince a kultúra és a társadalomstruktúra közötti különbségétel. A kultúra az egyének számára a normatív vezérelveket szolgáltatja, a társadalmi struktúra pedig az egyének közötti szervezett kapcsolatok rendszerét jelenti. (Baert, 1998:57) Tehát a kultúra arról „értesíti” többek között az egyéneket, hogy mi a követendő cél a társadalom struktúrájának a keretei között, amelyek lehetőségeket és egyben kényszereket is feltételeznek. Merton az anómiát úgy határozza meg, mint a kulturális célok és az intézményes eszközök közötti ellentmondást, a deviáns viselkedést, pedig, mint a kettő közötti egyensúly visszaállításának a kísérletét. Merton abból a tényszerű megállapításból indítja tanulmányát, hogy szerinte tévesek azok a megközelítések, amelyek a társadalmi struktúra hibás – értsd nem megfelelő, vagy saját fogalomhasználatában diszfunkcionális – működését az egyének nem megfelelően ellenőrzött, „kordában nem tartott” biológiai impulzusaikkal, ösztöneikkel magyarázzák. Nem gondolja, hogy a társadalmi rend egy valamiféle kordában tartott impulzustömeg volna. Ez a megközelítés azt is jelzi, hogy a rend nem a közvetlenül alkalmazott kényszer eredménye. A másik kiindulópontot az az empirikus megállapítása képezi, amely szerint a társadalomban – nagy gyakorisággal – léteznek az elvárt, követendőnek tartott sémáktól eltérő magatartásmódok, devianciák (illetve társadalmi problémák). Ennek nyomán teszi fel a – pertinensnek és logikusnak – tűnő kérdést hogy „mi az oka annak, hogy a deviáns magatartás gyakorisága különböző társadalmi struktúrában eltérő, hogyan lehetséges, hogy az eltérések a különböző társadalmi struktúrákban különböző formákat és mintákat mutatnak?” (Merton, 2002:213) Merton tehát a deviancia kérdéskörét a társadalmi struktúrához köti, és egyben azt állírtja, hogy a társadalmi struktúra valamilyen objektív állapota felelős a deviáns viselkedések miatt, vagyis az hozza létre, okozza a különféle devianciákat. Bár explicit módon nem, de mégis érződik, hogy a deviáns viselkedéseket tényeknek tekinti – azok léteznek, a társadalmi struktúra konkrét állapotától függetlenül. Az viszont lényeges, hogy a társadalmi struktúra és a deviáns viselkedések mintáit egymáshoz kapcsolja: adott struktúra adott deviáns viselkedéseket generál. Másik szempontja Mertonnak, hogy a kérdést – teljesen természetesen – nem lélektani vonatkozásában, hanem szociológiai vetületében vizsgálja. Arra kíváncsi, hogy társadalmi tényezők hogyan és miért hoznak létre deviáns magatartásokat, továbbá pedig, nem azok előfordulása, hanem aránya érdekli társadalmi osztályonként. Röviden, Merton „a deviáns viselkedés társadalmi és kulturális forrásainak módszeres elemzésére” törekszik. (Merton, 2000:213) Központi kérdése a következő: „miként szorítják itt bizonyos társadalmi struktúrák a társadalomban élő egyes egyéneket arra, hogy nonkonformista, ne pedig konformista magatartást tanúsítsanak.” (uo.) Tehát az adott társadalmi helyzet – pontosabban a társadalmi helyzetben az egyénekre nehezedő

Társadalmi problémák és szegénységség társadalmi nyomás mértéke – és a deviáns viselkedések közötti kapcsolatban elemzi az anómia-deviancia (és implicite a társadalmi problémák) kérdéskörét. Elemzésében két fontos tényezőcsoportot különít el: a kulturálisan kidolgozott társadalmi célokat és az intézményes normák (eszközök) mintáit. Az előbbi arra vonatkozik, hogy a társadalomban milyen célok dominálnak, azaz milyen célokat kell az egész társadalom minden egyes tagjának elérni, legalábbis törekedni az elérésükre. A kulturális célok rendszert alkotnak, abban az értelemben, hogy nem csupán vannak, hanem azokhoz érzelmek, aspirációk kapcsolódnak – pozitívak, kívánatosak, (kötelezően!) követendőek, vagyis „értékesek” – és rendszert alkotnak: hierarchikusan szerveződnek. Ezekre a célokra két fő jellemvonás érvényes: átfogóak, minden egyes tag számára követendőek, viszont szocializáltak és erőteljesen „promováltak” a társadalom intézményei révén. Főleg a média, a család, a közös „american dream”, illetve az „american credo” (lásd Dénes, 1999) által, de az informális kapcsolatokban is. Az utóbbi tényezőcsoport (ismétlésképpen, az intézményes eszközök) arra vonatkozik, hogy milyen módon kell a társadalom tagjainak követniük ezeket a célokat, vagyis milyen intézményes eszközöket kínál fel a társadalom tagjai számára, annak érdekében, hogy a célok érvényesíthetőek lehessenek. Ezek a szabályozó intézményes normák, vagy eszközök, amelyek nem feltétlenül, vagy nem elsősorban hatékonyságuk révén szerveződnek. (Merton, 2000:214) Szoros kapcsolatban vannak a szocializációs mintával, az annak alapján lévő központi értékekkel. Ez a protestáns munka-ethoszhoz kötődik, például a versenyhez, megfeszített munkához. Merton jogosan veti fel a kérdést, hogy a két tényezőcsoport között milyen a kapcsolat, pontosabban, hogy melyiken van a hangsúly – a célokon, vagy az eszközökön? Rendszerint ha, a kettő egyensúlyban van, akkor a társadalom működése optimális, ellenkező esetben diszfunkcionális folyamat veszi kezdetét. Tehát „hasznos” a társadalom egyensúlya szempontjából, hogy a kulturális célokat legitim eszközökkel valóban el lehessen mindenkinek érni. Ha bármiféle hangsúlyeltolódás van a célok, vagy pedig az eszközök felé, akkor anómia jön létre. Tehát Merton azt állítja, hogy: „… szociológiai szempontból a normálistól elütő magatartás annak a tüneteként értékelhető, hogy ellentét feszül a kulturálisan előírt törekvések és e törekvések megvalósításának útjai-módjai között.” (Merton, 2000:215) Megállapítja, hogy az amerikai társadalomban a nyomaték, a markáns hangsúly a kulturális célokon van, és – ez nagyon fontos megjegyzés – az intézményes eszközök általános hozzáférhetősége „elhallgatott. A sikercél viszont általános, sőt kényszerű. Merton továbbá azt is jelzi, hogy a társadalom túlnyomó többsége ismeri a szabályokat és elfogadja a célokat is. A siker kultusza, és ennek objektiválható indikátora s egyben fokmérője a pénz. A cél, a pénzhalmozás, mint a siker, presztízs, hatalom, befolyás forrása, kötelességé ala57

2. fejezet kul át (Merton, 2000:216), s ami az üzleti logikában éri el szélsőséges formáját. A meritokratikus ideál folyamatos fenntartása és promoválása nyilvánvaló, főleg a média révén a sikertörténeti példák közvetítésével. (Merton, 2002:219–222) Összefoglalva: a kultúra annak az alapvető axiómának az elfogadását követeli meg a tagok részéről: hogy mindenkinek ugyanazon nagyravágyó célokért kell küzdenie, a pillanatnyi elszenvedett vereség csupán egy állomás a siker felé vezető úton és az igazi kudarc az, ha valaki felhagy a becsvággyal. (uo.) Az axiómáknak három funkciója van: „a társadalmi kritikát az én kritikájává alakítják”, „hozzájárulnak a társadalmi hatalom megőrzéséhez”, és végül „nyomást gyakorolnak a társadalom tagjaira, a célkövetésre, és ezzel megfoszthatják az egyenjogú társadalmi tagságot azoktól, akik nem követik azokat.” (Merton, 2000:221) (lásd az első fejezetben részletesebben tárgyalt címkézést, illetve a szegények társadalmi képét). Merton továbbá megállapítja, hogy a valóságban a kulturális célok eléréséhez szükséges intézményes és legitim eszközök használata a társadalomban egyenlőtlenül van elosztva, vagyis egyes társadalmi csoportok (például a szegények) számára ezek nem elérhetőek. Ebben a helyzetben (legitim eszközök hiányában) azok, akik a kulturális célokat továbbra is meg szeretnék valósítani, kénytelenek illegitim (nem megengedett) eszközökhöz folyamodni, egyéni utakon alkalmazkodni, ez pedig devianciához vezet. Az egyéni alkalmazkodásnak a következő típusai vannak: 1. táblázat. Az egyéni alkalmazkodás módjainak típusai Merton anómia elméletében1. Jelmagyarázat: + igen / van – nem / nincsen

Az adaptáció modellje

Kulturális célok

Intézményes eszközök

+ + – – ±

+ – + – ±

Konformitás Újítás Ritualizmus Visszahúzódás Lázadás

A diszfunkcionális folyamat Merton rendkívüli részletességgel fejti ki a funkcionális elemzés központi elveit és irányait a Társadalomelmélet és társadalmi struktúra című monumentális könyvének első részében (2002:23–184) és többször felhívja a figyelmet a manifeszt és latens társadalmi funkciók vizsgálatának elméleti és gyakorlati hasznára. Annak ellenére, hogy könyvében csupán három alkalommal merül fel explicit formában a diszfunkció fo In Merton, 2000:223

58

Társadalmi problémák és szegénységség galma (131,132,135 oldalak), mégis úgy véljük, érdemes kitérni az általunk diszfunkcionális folyamatnak nevezett jelenség tárgyalására. Ismétlésképpen, Merton a diszfunkciót, a funkció fogalmának jelentésével ellentétben értelmezte, „azon megfigyelt következmények, amelyek csökkentik a rendszer szilárdságát vagy rugalmasságát” (Merton, 2002:131), ami – legalábbis elvben –„bármilyen tényező következménye lehet.” (2002;132) A diszfunkció hatásának megnevezésére a dinamika és a társalmi változás kapcsán tér utoljára vissza. Így ír: „a diszfunkció fogalma, ami magában foglalja a strukturális feszültség és nyomás fogalmát, analitikus megközelítést kínál a dinamika és a változás tanulmányozásához”. (2002:135) Az említések alacsony száma ellenére úgy véljük, hogy a diszfunkció (illetve a diszfunkció megjelenésének folyamata, valamint hatásai) a társadalmi problémák szempontjából rendkívül fontos, hiszen a társadalmi rendszer nem megfelelő működésének a szimptómája és oka is lehet egyben. A diszfunkcionális események gyengítik a rendszer ellenálló képességét: a társadalom diszfunkcionális aspektusai feszültséget és zavart okoznak, amelyekre a társadalmi rendszer megkísérel reagálni, azt elhárítani. Abban az esetben, ha a diszfunkció túl erős, akkor a társadalom túlterhelődhet, dezorganizálódhat és végső esetben meg is szűnhet (Cuzzort–King, 1989). Összefoglalásképpen; a diszfunkcionális folyamat társadalmi problémákat generál. A társadalmi problémák okai és mibenléte felül azonban sem a társadalomban, sem pedig a szociológiában nincsen egyetértés. A következőkben a társadalmi problémák szociológiai megközelítési lehetőségeiről lesz szó, Merton (1976) további olvasatában, a Social Problems and Social Theory (Társadalmi problémák és társadalomelmélet) című tanulmánya kapcsán.

azon megfigyelt következmények, amelyek csökkentik a rendszer szilárdságát vagy rugalmasságát

Szociológia és társadalmi probléma Merton amellett érvel, hogy a szociológia jellegéből adódóan, a társadalmi problémák kezelése is sokféle. Az tény ugyan, hogy a társadalmakban léteznek diszfunkciók, vagyis a társadalmak természetes hozzátartozója a dezorganizáció és deviancia, de mindez hogyan állapítható meg? A kérdés problematizálása több összefüggő kérdést vet fel. Merton tanulmányában ezeket a kérdéseket nevezi meg és bontja ki a társadalmi problémák elemzése szempontjából, tehát azt vitatja, hogy milyen módon diagnosztizálhatóak a társadalmi problémák. Alapállásában elfogadja azokat a társadalmi előfeltételeket, amelyekkel számol: tudatában van annak, hogy a társadalom semmilyen szempontból nem képez egy homogén egészet, a konszenzusos társadalom alapvetően egy puszta ideál, és nem létezik egy olyan minta, ami a társadalomban való élés „megfelelő patternjét” képezné. A társadalmi problémák szociológiai elemzésének tárgyalása során Merton azzal számol, hogy 59

2. fejezet a társadalomban az eltérő profilú csoportok és rétegek eltérő érdekeket és értékeket követnek, sokféle társadalmi státus vann, de konszenzus a közös együttélés néhány pontja felöl mégis létezik. (Merton, 1976:796) A konszenzusos társadalom hiányában a társadalmi problémák mibenléte, jelentősége, és megoldása felöl sincsen egyetértés. Merton felhívja a figyelmet arra, hogy lényeges különbség van a köznapi és szociológia megközelítések között, ez utóbbi inkább technikai jellegű, ezért megállapításai sokszor nem megérthetők a közemberek számára. Merton a társadalmi problémák vizsgálatának irányát hat szorosan összefüggő kérdés szociológiai megválaszolásában látja.

A társadalmi normák és a társadalmi állapot közötti eltérés

az eltérés (diszkrepancia) mértéke

A társadalom szabályok és normák, standardok szerint működik. Korábban már kifejtettük, hogy a társadalmi probléma akkor jelenik meg, ha az objektív feltétel (helyenként állapotnak is neveztük) valamiben eltér a társadalmi standardoktól, azt mintegy „megszegi”. Merton azt ajánlja, hogy a szociológiának vizsgálnia kell (a standardok keletkezése és kialakulása mellett) az érzékelt eltéréseket a standardok és a valóság között – az eltérés (diszkrepancia) mértékét, ami a „mi van” (a tény) és „mi kellene legyen” (a standard) között húzódik. Valóság és a kívánt helyzet közötti eltérés mértékéről a társadalom különféle csoportjaihoz tartozók eltérően vélekednek. Merton szerint a társadalmi problémák központi kritériuma e két állapot közötti eltérés, amit a szociológiának feltétlenül vizsgálnia kell (1976:799.), elemezve a eltérés mértékét, jellegét, súlyosságát. Társadalmi probléma tehát akkor keletkezik, ha valamilyen kritérium alkalmazásával a társadalom egy csoportja úgy ítéli meg, hogy eltérés (diszkrepancia) van adott közösen osztott standardok és a valóság között. (1976:801)

A társadalmi problémák okai a társadalmi problémák eredete

60

A következő szempont a társadalmi problémák eredetére vonatkozik. Korábbi elméletek (lásd például Fuller-Melyer, 1941) azt hangsúlyozták, hogy csak azokat a problémákat letet társadalmi problémának tekinteni, amelyeket a társadalom valamilyen állapotából lehet levezetni. Merton emlékeztet, hogy ez nem minden esetben érvényes, hiszen egy sor olyan nem társadalmi esemény van, amelyek társadalmi problémákat okoznak. Ilyenek például a természeti csapások, amelyek önmagukban valóban nem társadalmiak, de mivel negatív következményeik révén a társadalomra közvetlenül kihatnak, okozhatnak, létrehozhatnak társa-

Társadalmi problémák és szegénységség dalmi problémákat. Ezek a hatások közvetlenül érzékeltek a társadalmi struktúra, az intézmények, az értékek szintjén, amelyeket a későbbiekben kezelni kell (1976:801–802).

A társadalmi problémák értékelői A szociológiai elemzés szempontjából fontos, hogy kik és hogyan értékelik a társadalmi problémákat. Magyarán, kik azok, és a társadalmi szerkezetben milyen helyet foglalnak el azok, akik a társadalmi standardok és az objektív feltételek közötti eltérést érzékelik és értékelik. Merton figyelmeztet, hogy az egyszerű mennyiségi ismérv alkalmazása nem elégséges, hiszen a csoportok eltérően vélekednek az észlelt diszkrepanciákról. Mivel kevés azon esetek száma, amelyek felett a társadalomban konszenzus van, az esetek többségében nem csupán eltérőek a megítélések, hanem sok esetben nem is érzékelt vagy nem világos az eltérés. (Merton, 1976:803) Mint már korábban rámutattunk, a stratégiai pozíciókban lévők, akik autoritással és a hatalommal rendelkeznek nagyobb súllyal képesek a diszkrepancia mibenlétének és súlyosságának a meghatározására, valamint a javasolt megoldások kidolgozására és elfogadtatására. Merton erre vonatkozóan úgy fogalmaz, hogy a társadalmi problémák társadalmi kezelése (a standardok és a diszkrepanciák meghatározása és a megoldások szolgáltatása szempontjából) „nem demokratikus” (1976:804), hanem a strukturális pozíció függvénye. A csoportok által követett normák és értékek különbözősége folytán ezek az értelmezések között konfliktus alakul ki, mert adott objektív állapot egy csoport számára problémaként értelmeződik (a maguk normái és értékei alapján) a másik számára pedig nem. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy sok eseten a társadalmi problémákról szóló szociológia és a köztudat által szolgáltatott értelmezések sem esnek mindig egybe.

kik és hogyan értékelik a társadalmi problémákat

Manifeszt és latens társadalmi problémák megnyilvánulásai Mivel a társadalmi problémának van egy szubjektív természetű komponense (a diszkrepanciáról való percepciók és értékelések), Merton szerint előállhatnak olyan helyzetek, amelyek későbbi hatásukat tekintve negatív következményekkel járnak, de amelyek „nem felismertek” (1976:806.). Ebből a szempontból Merton különbséget tesz – és a szociológiának is különbséget kell tennie – a manifeszt és a latens társadalmi problémák között. Manifeszt társadalmi problémának nevezi azokat az objektív állapotokat, amelyek a diszkrepanciát (lényegében a problémát) meghatározók számára veszélyesként értelmezettek, latens

manifeszt társadalmi probléma

61

2. fejezet

latens társadalmi probléma

társadalmi probléma pedig abban az esetben áll fenn, ha adott objektív állapotok hatásukat tekintve veszélyesek ugyan az értékekre nézve, de az nem felismert (u.o.). Latens társadalmi probléma lehet például egyes bevándorló társadalmi rétegek társadalmi és térbeli elszigeteltsége (szegregációja), ami manifeszt problémává válhat, a városi engedetlenség és a lázadás, erőszak révén a többségi nem szegény társadalom tagjaira nézve, amint az történt például a franciaországi rendszer-integrálatlan Párizs környéki lázadások következtében.

A társadalmi problémák percepciói

a társadalmi problémák perceptált „jelentősége”

Ez a kérdés szorosan kapcsolódik az előbbihez, hiszen a manifeszt társadalmi problémákat eltérő figyelem övezi: azokat eltérő nagyságrendű és következményű problémáknak érzékelik a társadalom különféle csoportjai. Ebből fakadóan, a probléma megoldási alternatívái is sokfélék lehetnek. Merton szerint a társadalmi problémák perceptált „jelentősége” attól függ hogy a társadalom hány tagja érintett, illetve mekkora a láthatósága. Ez nem feltétlenül azonos a társadalom működése szempontjából jelentős társadalmi problémákkal. Például rendkívül nagy figyelem övezi és ezért nagy jelentőségűnek érzékelt probléma a repülőgép-szerencsétlenségek léte, valójában azonban a társadalom tagjainak épsége szempontjából az autóbalesetek sokkal károsabbak. Az, hogy mikor, mi számít jelentős társadalmi problémának az a társadalmi csoportok közötti viszonyok struktúrája által meghatározott (1976:813).

A társadalmi problémák megoldhatósága Merton azt gondolja, hogy abban az esetben, amikor a standard és a valós állapot közötti diszkrepancia visszaállításáról (a megoldásról) a társadalomnak van valamilyen elképzelése, akkor a társadalmi problémát megkísérlik megoldani. Ellenkező esetben az illető kérdés megszűnik társadalmi problémának lenni. A magoldhatóságról alkotott vélemények rendszere szoros kapcsolatban van a társadalom (vagy annak valamelyik része, csoportja) által osztott kulturális mintával. Példaként hozza fel, hogy egy inkább fatalista beállítottságú társadalomban kevés (vagy teljesen hiányzik) a megoldhatónak értelmezett állapotok száma, míg egy inkább aktivista beállítottságúban ezek száma magas (1976:815).

62

Társadalmi problémák és szegénységség

3. Az értékkonfliktus elmélet Az konfliktualista megközelítések, ezek közül pedig az értékkonfliktus elmélet értelmezése számos ponton eltér a funkcionalista megközelítésektől. Központi gondolata, hogy a társadalmi problémákat a társadalomban eltérő értékek ütközése hozza létre. Az alábbiakban az értékkonfliktus elmélet Fuller–Myers (1941) szerzőpáros által fémjelzett Some Aspects of Social Problems (A társadalmi problémák néhány aspektusa) című tanulmányban közöltek bemutatásával foglaljuk össze. Fullerék már a tanulmányuk elején megjegyzik, hogy a korábbi megközelítések a társadalmi problémák tárgyalásában alapvetően elhibázottak. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a bemutatott írás 1941-ben jelent meg, súlyos társadalmi problémák közepette, a Második Világháború ideje alatt; a hivatkozott írások és megközelítések, valamint a kritikák a funkcionalista iskola társadalmi dezorganizáció, illetve a kulturális lemaradás elméletére vonatkoznak. A kulturális lemaradás elmélete szerint társadalmi probléma akkor következik be, amikor a technológia fejlődésétől a kultúra mintegy lemarad, vagyis azok használatáról még nem szocializált tudást ismeretet – ez pedig feszültséget, zavarokat okoz. Konkrétan, azt róják fel, hogy a korabeli funkcionalisták a társadalmi problémákat adottságként (given) kezelik (1941:25), és mibenlétükről valójában nem mondanak semmit. A társadalmi problémákról való elképzelésükben a társadalmi problémák egyaránt tartalmaznak objektív és szubjektív elemeket. Akkor beszélhetünk társadalmi problémáról, vélik, amikor eltérés (deviation) van az egyének egy csoportja által követett társadalmi norma és a valóság között. A szubjektív komponens (ebben a megközelítésben ez a fontosabb) annak tudataként jelenik meg, hogy az adott állapot ellentétes az általuk vallott érdekekkel, ami megoldást igényel. Az értékkonfliktus elmélet kemény magja tehát az a gondolat, amely szerint a társadalmi problémákat az eltérő érdekek mentén szerveződő csoportok közötti értékkonfliktus hozza létre. Ha adott helyzetet egy csoport az általa követett értékek alapján problémának tekint, akkor az társadalmi problémává válik. A szerzők hangsúlyozzák, hogy – eltérően a funkcionalisták felfogásával – társadalmi probléma önmagában nem létezik, pontosabban olyan tények (adott objektív állapotok), mint a patologikus társadalmi állapot vagy társadalmi dezorganizáció nem képeznek társadalmi problémát. A társadalmi probléma akkutizálódhat is, abban az esetben, ha a javasolt megoldás más csoportok értékeivel ellentétes és ezért ellenszegülnek (rendszerint ez is történik). Analitikus igénnyel Fuller és Myers az értékrend(ek) és érdek(ek) viszonylatában a társadalmi problémák osztályozására is vállalkoznak. A társadalmi problémáknak három szintjét nevezik meg: a fizikai problémákat, a javító (ameliorative) és végül a morális problémákat (Fuller– Myers, 1941:27-32).

központi gondolata, hogy a társadalmi problémákat a társadalomban eltérő értékek ütközése hozza létre

a társadalmi problémákat az eltérő érdekek mentén szerveződő csoportok közötti értékkonfliktus hozza létre

63

2. fejezet fizikai problémák

javító problémák

morális problémák

64

A fizikai problémák. A fizikai problémák véleményük szerint a társadalom egészére nézve (értsd bármilyen értékrendet valló csoport számára) egyértelműen károsak és súlyosak. Fizikai problémáknak a természeti katasztrófákat különféle válfajait nevezik meg. Amellett érvelnek, hogy ezek valójában nem is problémák, mert jellegüket tekintve nem társadalmiak és nem értékkonfliktusok eredményei. Hatásuk nem vitatott (következményeiket egyértelműen negatívnak tudják be) és ember által nem is ellenőrzöttek (Fuller–Myers, 1941:27). Megkülönböztetik azonban a természeti csapást magát annak következményétől, amit már morális megítélés alá lehet vetni: a hatások nagysága, az újjáépítés mikéntje már vitatottá válhat, és azzá is válik az értékek ütköztetése révén. A következő szintje a társadalmi problémáknak erre vonatkozik. Javító problémák. A társadalmi problémák ezen szintjére (ami már valóban társadalmi problémának minősül) olyan állapotok jellemzőek, amelynek káros voltáról a különböző csoportok egyetértenek, de javításáról, megoldási módozatairól már nem (uo.). Társadalmi, emberi okai vannak, a vita a megoldást célzó adminisztratív intézkedések körül folyik. Morális problémák. A problémák legmagasabb szintjét jelentik. Fuller és Myers véleménye szerint a morális problémát az jellemzi, hogy nincsen egyetértés sem az állapot káros voltáról (hiszen egyesekre nyilván káros hatással van, másokra viszont nem) sem pedig az ajánlott megoldásra vonatkozóan (1941:30). A morális problémákat – meglátásukban ez a típus képezi a társadalmi problémák többségét – az értéksémák kibékíthetetlensége okozza. A társadalmi problémákat dinamikus jelenségnek tekintik, aminek rendszerint három analitikusan elhatárolható szakasza van: a tudatosulás, a politikai kezdeményezések és végül a megoldások (reformok) megvalósításának szakasza. Az előbbi fejlődési szakaszok szorosan összekapcsolódnak: adott kérdés megoldására csak a tematizálás (beszélnek róla, főleg akik az értékeiket veszélyeztetettnek érzékelik), valamint a kidolgozott megoldások hivatalos és formális elfogadtatása révén kerülhet sor. Tanulmányukban arra a következtetésre jutnak, hogy a társadalmi problémák relatívak (az objektív állapotok egyesek számára károsak, mások számára nem) és azokat a kibékíthetetlen értékek ütközése, konfliktusa okozza.

Társadalmi problémák és szegénységség

4. A kollektív-definiciós elmélet A Herbert Blumer (1975) nevével fémjelzett kollektív-definíciós elmélet jellegében és természetében is eltér a korábban bemutatott magyarázatoktól. Paradigmatikus szemléletében a valóság társadalmilag épül fel, az egyének általi jelentéstulajdonítási praxisok révén. A Social Problems as Collective Behavior (Társadalmi problémák, mint kollektív viselkedés) című tanulmányban kifejtett központi gondolata szerint a társadalmi problémák vizsgálatában nem az objektív feltételekre, hanem arra a meghatározási (definíciós) folyamatra kell figyelni, amelyben a társadalmi probléma konstruálódik. Blumer kiinduló tézise az, hogy „a társadalmi problémák alapvetően kollektív meghatározás eredményei” (Blumer, 1975:298). Blumer bírálja a társadalmi problémák kérdésének hagyományos megközelítéseit, nevezetesen azokat az elképzeléseket, amelyek szerint a társadalmi probléma objektív valóságként létezne, annak mindenképpen ellentétesnek kellene lennie a társadalmi normával, illetve azt, hogy a társadalmi problémákat olyan állapotokkal azonosítják, mint patológia, dezorganizáció vagy diszfunkció. Blumer az általa hagyományosnak tekintett felfogásoknak azt rója fel, hogy igazából egyik sem képes a társadalmi valóság megértésére, mert arról mindannyian azt gondolják, hogy olyan objektív állapot, ami a társadalom texturájában van. Emiatt, véli, a korábban a kérdés elemzésére használatos leíró fogalmak gyengék és nem képesek érvényes állítások megfogalmazására a társadalmi probléma valós mibenlétére vonatkozóan. Bírálatát három pontban foglalja össze, megcáfolva a hagyományos megközelítések „posztulátumait”. A (korabeli) szociológiai elmélet képtelensége a társadalmi probléma azonosítására. Blumer megállapítja, hogy a szociológia lényegében csak akkor kezd a társadalmi problémákkal foglalkozni, amikor azok a társadalom által felismertékké váltak. Lényegében azt rója fel, hogy a szociológiai felismerés elmarad a társadalmi felismerés mellett. Voltaképpen „lemarad”, abban az értelemben hogy nem képes valós időben feltárni a társadalmi problémákat. Továbbá, szerinte a deviancia, a diszfunkció, a strukturális feszültség, a társadalmi dezorganizáció azért sem megfelelő eszközök a társadalmi probléma feltárására, mert nem lehet alkalmazni annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy mitől válik egy deviáns magaratás társadalmi problémává (Blumer, 1975:300). Az a feltételezés, hogy a társadalmi probléma alapvetően azonosítható formában, objektív állapotban létezik a társadalomban. A hagyományos (az előzőekben bemutatott funkcionalista és konfliktualista) megközelítések sorra azt feltételezik, hogy a társadalmi problémáknak objektív indikátoraik volnának – valamilyen jellemzők vagy tényezők csoportja, mint például számuk, típusuk, szocio-demográfiai jellemzőik. Mindez szerinte nem igaz, hiszen a kérdés alapvetően egy definíciós kérdés: a

a társadalmi problémák alapvetően kollektív meghatározás eredményei

65

2. fejezet társadalmi probléma azokban a terminusokban létezik, amelyekben a társadalom maga definiálja. Például, a szociológus értelmezése a társadalmi problémákról sem esik egybe a társadalom értelmezésével, adott esetben valamilyen „objektív feltételt” problémának tekinthet, a társadalom pedig nem: habár az objektív feltétel önmagában változatlanul létezik. De ha a szociológus és a társdalom is problémának tekint valamilyen állapotot, akkor is lényeges eltérések vannak mibenlétéről alkotott felfogások között. A szociológusok orientációja. Blumer élesen bírálja a szociológusok által a társadalmi problémák vizsgálata során tanúsított magatartását, nevezetesen, ami a megoldás keresésére irányul. Emlékeztet arra, hogy a probléma feltárása és a megoldására tett kísérletek nem tekinthetők egyenértékű műveleteknek. A társadalmi probléma feltárása és a megoldási lehetőségek között viszony rendszerint konfliktusos, az eltérő értékek, érdekek, célok, szándékok mentén (Blumer,1975:301-302). Blumer bírálatának lényege, hogy a társadalmi problémák vizsgálata során el kell vetni a klasszikus fogalmakat, és az egész kérdést új alapokra kell helyezni, mert a társadalmi probléma „kollektív meghatározáson nyugszik, annak terméke” (1975:301). A kollektív meghatározás egy folyamat adott kérdésről alkotott nézetek függvénye, abból származik. A társadalmi problémának „karriere”, „sorsa” van – a szociológiának pedig ezt kell vizsgálnia. A társadalmi probléma karrierje Blumer felfogásában az alábbi szukcesszív lépések nyomán alakul:

A társadalmi probléma megjelenése / kialalkulása (emergence) Blumer szerint a társadalmi probléma nem a társadalom rossz működésének a megnyilvánulása, hanem definíció függvénye: a társadalmi probléma nem létezik addig, amíg a társadalom azt kollektíven „létre nem hozza”. Lényegében egy társadalmi probléma sem létezik addig, amíg a társadalom azt problémaként el nem ismeri. Hiszen a káros állapotok egy jelentős része mégsem válik automatikusan problémává. Mindez egy szelekciós mechanizmus következménye: a megfigyelés, a figyelem, a tematizálás, a reflexió hiányában a káros feltételből nem válik társadalmi probléma. Blumer szerint a társadalmi csoportok eltérő szelekciós és definíciós mechanizmusokkal rendelkeznek. A problémadefiníciós gyakorlatban szerepet játszik az állapot melletti agitáció, a mobilizált érdekcsoportok befolyása, a politikum és a média szerepe, az esetleges erőszakos megnyilvánulások, illetve a sokkoló események hatásai (Blumer, 1975:302). Blumer elismeri, hogy mindezek mellett a véletlen események jelentősége rendkívül fontos.

66

Társadalmi problémák és szegénységség

A társadalmi probléma legitimálása Ha a társadalom (vagy annak egy része) felfigyelt egy megjelent társadalmi állapotra és felismerte a potenciális vagy reális káros hatásokat, akkor a probléma karrierje tovább alakulhat, ha azt legitimnek sikerül beállítani. A társadalmi problémakánt való felismerés alakulásához szükséges, hogy azt „komolyan vegyék”, a közönség tagjai jogosnak érezzék.

A cselekvések mobilizációja Abban az esetben, ha a társadalmi probléma jogszerűséget nyert, akkor egy természetét tekintve új szakaszba lép be: a nyilvánosságban vita és ütköző ellentmondás tárgyává válik. A társadalmi probléma alakulásnak ezen szakaszában azok a nézetek konfrontálódnak, akik az állapot megváltoztatását célozzák illetve akik a fennálló helyzet konzerválása mellett érvelnek. A nyilvános vita, tárgyalás média általi megjelenítése a társadalom mobilizációját váltja ki a probléma megoldásában.

A hivatalos akcióterv kidolgozása A társadalmi probléma negyedik szakaszában az érdekeltek az előző szakaszban végbement viták nyomán döntenek a követendő megoldásról: a jogi vetületek a tisztázása az érdekeltek és a megfelelő szakmai, valamint törvényhozói és végrehajtói fórumok és testületek közös tevékenysége révén. Ebben a szakaszban kerül sor a probléma újrafogalmazására, a célok pontosabb tisztázására, és az elérésükhöz szükséges eszközök kiválasztására. A problémát a felek ebben a szakaszban végérvényesen konceptualizálják, kidolgozzák empirikus mutatóit, és meghatározzák a várható társadalmi beavatkozás irányát.

Az akcióterv gyakorlatba ültetése A társadalmi probléma definíciójának utolsó szakasza a kidolgozott akcióterv gyakorlatba ültetése. Ebben a szakaszban kerül sor a megoldás tényekkel való szembesítésére, a terephez való arányításra, és az utólagos pontosításokra. Ez a maga nemében egy teljesen empirikus dimenziója a definíciós folyamatnak, egy új kollektív meghatározás érvénybe ültetése kapcsán jön létre. (Blumer, 1975:303–306)

67

2. fejezet

5. A természettörténet elmélet

szintéziselmélet § a társadalmi problémáknak természettörténete van

68

Végül, a társadalmi problémákat magyarázó elméletek sorában egy szintézistörekvést vázolunk. A Social Problems: A Re-formulation (Társadalmi problémák: újrafogalmazás) című tanulmányukban Malcolm Spector és John J. Kitsuse (1975) a funkcionalista és konfliktualista megközelítéseket egy koherens magyarázó szintéziselméletbe próbálták integrálni. Akcionalista jellegű szintézistörekvésük központi gondolata (ez valamelyest hasonlít Blumer logikájához), hogy a társadalmi problémáknak természettörténete van, vagyis egy olyan kumulatív pályát futnak be, amely aktív csoporttevékenységek függvénye. Specor és Kitsuse, a korábbi funkcionalista és konfliktualista fogantatású elméleteket kemény kritikával illetik, mert úgy gondolják, hogy mind Merton funkcionalizmusa, mind pedig az értékkonfliktus elmélet alkalmatlan a társadalmi problémák hatékony vizsgálatára. Szerintük Merton felfogása lényegében csak a diszfunkciók elemzésére alkalmas, és megállapításai kizárólag a társadalmi rendszer (értsd funkcionalista) paradigmán belül érvényesek. Továbbá a manifeszt és latens társadalmi problémák megkülönböztetése módszertani problémákat vet fel a diszkrepanciák empirikus elemzése szempontjából (Spector–Kitsuse, 1975:145). Az értékkonfliktuselmélettel szemben azt a kritikát fogalmazzák meg, hogy bár a szerzők (Fuller–Myers, 1941) a társadalmi problémák okaira kérdeznek rá, mégis megkísérlik mind az objektív, mond pedig a szubjektív elemek magyarázatát a megoldások szempontjából, ami végül egy kevésbé eredeti funkcionalista zsákutcába torkollik, az értékkonfliktus eredetiségének kárára. Elismerve, hogy nem elégséges a társadalmi problémák kérdésnek kizárólag a szubjektív vonatkozását elemezni, egy akcionalista megközelítést ajánlanak. A társadalmi problémákat úgy határozzák meg, mint „azon csoporttevékenységek összessége, amelyek (bizonyos adottságok előfeltételezése mellett) szervezetek és intézmények irányába elégedetlenségeket fejeznek ki, és bizonyos elvárásokat és igényeket követelések formájában juttatnak érvényre” (Spektor–Kitsuse, 1975:146). Ezzel a szerzőpáros tulajdonképpen a társadalmi problémákat az igénymegfogalmazó szervezett csoport és a címzett intézmény közötti kapcsolatba (pontosabban a kapcsolat alakulásába) helyezik be. Ez a kapcsolat konkrét események szekvenciáiban ragadható meg: Spectorék a folyamat leírásához egy korábban R. E. Park (1970) által használt naturalista élű fogalmat kölcsönöztek, a természettörténet fogalmát. A természettörténet egy evolúciós folyamatot takar, egy olyan kölcsönhatási láncot, amely leginkább a reakció-válaszreakció dinamikájában jut érvényre, a csoport és az általuk „megszólított” fél között. A természettörténetet képező események szakaszai (szekvenciái) a dinamikájukat, a rájuk jellemző cselekvéseket és az általuk generált dilemmákat tekintve eltérőek

Társadalmi problémák és szegénységség (1975:147). A négyszakaszos természettörténet inkább egy hipotézis, a szerzők szerint egy „exploratív gyakorlat”, a társadalmi problémák empirikus kutatásakor használható „vezérlő elv”. Spectorék mondanivalójának gerince az érdek és érdekcsoport megkülönböztetésén alapuló érdek-elmélet (adott csoporthoz tartozó egyének szocializációjuk során közös értékeket sajátítanak el, amelyek megkönnyítik az érdekek mentén való szerveződést), a morális felháborodás (az a gondolat, hogy ha a szocializált értékek veszélyeztetve vannak, akkor az egyének reagálnak), valamint ezek egy „természettörténetre” való felfűzésén alapszik. A társadalmi probléma négy sajátos szakasz révén érvényesül, nyilván a természettörténetben a társadalmi probléma nem „futja be” szükségszerűen mind a négy szakaszt, megszűnhet, mint társadalmi probléma. Tömören, ez a következőképpen írható le. Első lépésben a csoport előtérbe helyezi azokat a feltételeket, amelyeket a maguk érdekeik és értékeik szempontjából károsnak és támadónak értelmeznek. Ezeket a feltételeket nyilvánosságra hozzák, és megpróbálnak körülöttük vitát gerjeszteni, a média segítségével a kérdésnek közönséget teremteni. Ez a megjelenítés szekvenciája. Második lépésben a címzett, a hivatalos intézmény elismeri a feltételek létét, a megjelenítők legitimitását. Hivatalos vizsgálatot indíthat a feltételek felőli tájékozódás céljából és javaslatot tehet, illetve várhat az elégedetlenségét kifejező csoport részéről esetleges reform (megoldás) érdekében. Ez a nyilvános reakció szekvenciája. A társadalmi probléma természettörténetének harmadik lépése során az igényt megfogalmazó csoport újrafogalmazza kéréseit, megjeleníti válaszreakcióját és kritikákat, valamint újabb kifogásokat, elégedetlenségeket fogalmaz meg, az eredeti igényeket adott irányban viszi el. Ez az eltolás szekvenciája. Végül, negyedik lépésben ha a címzett nem tesz eleget a kéréseknek, akkor az igényt megfogalmazó csoport elutasítja a további kapcsolatot és újabb, alternatív megoldást és intézményt keres érdekeinek érvényesítése céljából. Ez a leváltás szekvenciája (Spector–Kitsuse, 1975:147–148). A társadalmi probléma természettörténete két esetben ér véget: ha a társadalmi problémát megoldják, vagy ha a megjelenítésre a címzett, azaz a hivatalos intézmény nem reagál.

megjelenítés

nyilvános reakció

eltolás

leváltás

69

2. fejezet

A szegényég mint társadalmi probléma Általános megállapítások Ebben az alfejezetben a szegénységről mint társadalmi problémáról lesz tömören szó. Az előző alfejezet megállapításait szem előtt tartva amellett fogunk érvelni, hogy a szegénység társadalmi probléma, mert olyan objektív állapotként határozható meg, amelyet a társadalom tagjainak többsége, a szóban forgó állapot alanyai (a szegények), valamint az állam intézményei és a társadalom különféle csoportjai (a segélyszervezetek, emberjogi mozgalmak, politikai akcióbizottságok) társadalmi problémaként határoznak meg. A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű, hiszen a szegénység mibenléte, megállapításának mikéntje és megoldásának módozatai felett nem csak a társadalom csoportjai között, de a szociológusok között sincsen egyetértés. Ezt az egyenletet tovább bonyolítja, hogy a szegénység mindenképpen társadalmi tényként kezelendő, azaz minden időben és társadalomban előforduló, és ebben az értelemben normálisnak tekinthető „állapotnak”, ami a társadalomhoz, annak szerkezetéhez kapcsolódik, és természetéből fakad. Továbbá, véleményünk szerint a szegénység nem kezelhető kizárólag objektív állapotnak, hanem egy, az adott közösséghez tartozó egyének által létrehozott társadalmi konstruktumnak, mentális terméknek is. Ez annak az eredménye, hogy a szegénységnek nevezett objektív állapotot szubjektíven eltérően ítélik meg a társadalom különféle csoportjai, a maguk érdekeivel összhangban (ennek mechanizmusairól az előbbiekben részletesen is szó volt). Állításunk melletti érvként hozhatók fel azok az eltérések, amelyek a szegénység „mibenlétét” illető megállapítások között fellelhetők. Nyilvánvaló, hogy más és más számít szegénységnek egy modern és egy archaikus társadalomban, Amerikában és Gabonban, de eltérő a megítélés falun és városon is, akárcsak egy protestáns és egy római katolikus közösségben. A sokféle meghatározás következtében „többféle” szegénység van s ez kultúrafüggő, vagyis mindég a többségi közösség határozza meg, hogy ki és mi számít szegénynek, illetve szegénységnek. Az a fontos, hogy mi áll a szubjektív probléma-meghatározás alapján: ez általában valamilyen erőforrás, mint például a pénz vagy a hatalmi befolyás feletti rendelkezés szűkös volta, de ugyanígy lehet adott esetben az etnikum, a bőrszín, az anyanyelv, ami kezdetben szubjektív, később valóban anyagi depriváltságot idéz elő, amelyben az ezekkel a jellemzőkkel rendelkező csoportokat a többség szisztematikusan elzár a boldogulás dologi, pénzbeli és szellemi eszközeitől – például címkézéssel.

70

Társadalmi problémák és szegénységség A kezdő gondolamenethez visszatérve, a szociológiai szakirodalomban, azok a szerzők, akik a szegénység kérdését teoretikusan és empirikusan vizsgálják, azt társadalmi problémának is tekintik (lásd például Bassis–Geller–Levine, 1980; vagy Ferge, 1990; Townsend, 1993). Ez a szegénység állapotára és látható következményeire egyaránt vonatkozik. (Townsend, 1993:17) Továbbá, a szerzők többsége abban is egyetért, hogy a globális társadalmi változások következményeként a társadalmi térben látható extrém szegénység már nem csupán a Harmadik Világban, hanem a legfejlettebb nyugati társadalmakban is „természetes” velejáróként észlelhető (vö. Townsend, 1993; Wilson, 1997; Mingione, 1999). A kérdést ebben a megközelítésben Gunnar Myrdal részletesen tárgyalja a háromkötetes Asian Drama: An Inquiry into the Poverty of Nations (1968) (Az ázsiai dráma: Vizsgálat a nemzetek szegénységének okairól), illetve ez utóbbi továbbfejlesztése révén született Korunk kihívása: a világszegénység. Egy szegénység elleni világprogram vázlata (1974[1969]) című könyvében. Myrdal a szegénységre egyértelműen világproblémaként tekint és amellett érvel, hogy a világ országai között rohamosan növekvő egyenlőtlenségek miatt gyökeres reformok szükségesek a gazdag országok összehangolt segítségével a fejletlen országok megsegítésére a mezőgazdaság, a népességszabályozás, az oktatásügy területén, valamint az „erőtlen állam” (1974:273) – ez alatt a korrupt és szűklátókörű, csak a maguk érdekét szem előtt tartó elitek által önérdekből kormányozott államokat érti – politikai irányvonalának megváltoztatása céljából. Úgy véli, hogy a szegénység további elterjedésének felelőssége a nyugati világra hárul, hiszen tétlenségük esetében ők maguk sem kerülhetik el a szegénység veszélyét (Myrdal, 1974:395–461). Mindezek érdekében a fejlesztés politikájának alkalmazására szólítja fel a gazdag országokat. Saját bevallása szerint politikai jellegű munkát készített (1974:17), és abból az alapállásból közelíti meg a szegénységet, mint világproblémát, hogy „a fejletlen országok szegénységgel kapcsolatos nemzetközi problémái és az Egyesült Államokon belüli szegénység problémái között kétségtelenül feltűnő párhuzamosság figyelhető meg abban a módban is, ahogyan e két problémakomplexum eljutott a közvélemény tudatáig, és ahogyan politikai téren elkezdődött azok megoldása (Myrdal, 1974:18). Myrdal könyve lényegében úgy is felfogható, mint a szegénység akcionalista, alternatív természettörténeti megalapozása és annak társadalmi problémaként történő újmeghatározására tett szisztematikus kísérlete. A szegénység egyéni szinten társadalmi probléma, hiszen okozza és növeli az emberi szenvedést, és megfosztja az egészséges, önmegvalósító, kielégítő élettől azokat, aki szegények (Bassis–Geller–Levine, 1980:288). Az első fejezetben kifejtettük, hogy a társadalmi pozíció meghatározza a egyének életesélyeit és életlehetőségeit (az elérhető maximális iskolázottság szintjét, a realizálható jövedelmek mennyiségét, az elérhető orvosi szolgáltatások színvonalát, a lakókörülményeket és nem utolsó sorban a várható átlagos élettartamot). 71

2. fejezet

Egy problematizálási alternatíva Merton elmélete kapcsán Merton funkcionalista alapállásból közelíti meg a társadalmi problémákat. Úgy véli, hogy a társadalmi problémákat megalapozó objektív állapot a társadalmi rendszer nem megfelelő működése hozza létre (patológia, vagy társadalmi dezorganizáció, ami a zavart, feszültséget kiváltja), a diszfunkcionális folyamat eredményezi. Az alábbiakban nézzük meg a szegénység kérdését hogyan lehetne a mertoni felfogásban modellezni.

A társadalmi normák és a társadalmi állapot közötti eltérés A társadalom (a különbözőség és a konszenzus hiánya ellenére) rendelkezik egy olyan minimális érték-szettel, amelyet a többség elfogad és amelyet a jogrend írott formában kodifikál. Az emberi méltósághoz és a decens élethez való jog ezen társadalomfilozófiai elvek közé tartozik, és amelyek védelme, garantálása a nyugati típusú modern társadalmakban az állam intézményének az illetékességi körébe tartozik. Elvben az állampolgárok számára ezt biztosítania kell, jogok formájában. Ebben az értelemben az egy megállapított színtű életminőséghez mindenkinek joga van – ilymódon standard, norma. A szegénység objektív állapot, amely megnehezíti, vagy esetenként ellehetetleníti az ennek a standardnak való megfelelést (például folyamatos éhezés, a társadalmi szolgáltatásoktól való elzártság, a jövedelem teljes hiánya révén), vagyis diszkrepanciát okoz (a diszkrepancia mértéke és súlyossága természetesen változó). Abban az eseten, ha a norma standardnak való megfelelési lehetősége hosszabb ideig nem lehetséges, akkor az egyének társadalmi és rendszerintegrációja megszűnik, így a másik standard, a szolidaritás is sérül. Az eltérés mértékét természetesen a társadalom különféle csoportjai is eltérően ítélik meg, adott esetben nem is tekintik eltérésnek. A közvetlenül érdekeltek, a szegények érzékelik a diszkrepanciát, helyzetüket problémásnak határozhatják meg (persze adott esetben az is megtörténhet, hogy a diszkrepancia a szegények egy része által nem érzékelt, rendszerint a nem szegényekkel való társadalmi érintkezés hiányában). A szociológusok azok, akik tudományos igénnyel az eltérést érzékelik, mérőeszközeik segítségével a diszkrepancia mértékét érvényesen megállapítják. Ebben az esetben is bonyolultabb a kérdés, mert az eltérő eszközök eltéréseket produkálnak a diszkrepancia mértékére vonatozóan, valamint a decens életmód szintjét is rendszerint ők állítják fel. Ha rajtuk kívül, a kormányhivatalok, illetve a segélyszervezetek is érzékelik a diszkrepanciát, akkor az adott objektív állapot társadalmi problémaként jelenik meg. Azonban, mivel a szegénység társadalmi tény, rendszerint a standardhoz viszonyítva csak adott mértéknél nagyobb 72

Társadalmi problémák és szegénységség eltérés számít társadalmi problémának (megjegyezve, hogy átlagosan szegényebb környezetben a standard is eleve „lennebb” van, szerényebb életkörülményeket tekint méltóságosnak).

A társadalmi problémák okai A szegénység lehetséges okaira vonatkozóan a további fejezetekben részletesen is kitérünk, itt most csupán azt jegyezzük meg, hogy bár a szegénységnek, mint társadalmi problémának elsősorban társadalmi okai vannak (az eltérő fontosságú társadalmi pozíciók vagy a társadalomban zajló konfliktusok és kizsákmányolás), szegénységet természeti csapások is okoznak. Erre vonatozóan tanulságos Kai T. Erikson Everything in Its Path (1972) (Minden a maga nyomában) című Sorokin-díjas könyve, amelyben egy bányászvárost ért katasztrófa (árvíz) nyomán bekövetkezett rendkívül súlyos társadalmi problémákat (a község dezintegrációja, akkut szegénység, fatalista világértelmezések) elemez.

A társadalmi problémák értékelői Mint már megjegyeztük, a társadalmi problémák esetében rendkívül fontos az értékelők társadalmi státusa és befolyása. A szegénység esetében a kormányzati szervezetek, a média, a szociológia szerepe jelentős, de markáns szerepük van a diszkrepancia értékelésében olyan nemzetközi szervezeteknek is, mint például a Világbank, vagy az OECD. Fontos megjegyeznünk, hogy Romániában a rendszerváltás következtében gyorsan elindult az elszegényedés folyamata, azonban amíg az egyetemi központok és a Világbank kutatásai nyomán a szociológusok nem „gyártottak” adatokat a szegénységről, aminek nyomán a média és a politikum nem tematizálta a kérdést (hozzávetőlegesen 1993-ban), a szegénység nem jelentett a mertoni értelemben társadalmi problémát. Ehhez persze az is közrejátszott, hogy olyan állapotok, mint például a bányászjárások, tüntetések, interetnikus konfliktusok esetében a standard és az objektív állapot között húzódó diszkrepanciát súlyosabbnak ítélte meg a társadalom.

Manifeszt és latens társadalmi problémák megnyilvánulásai és a társadalmi problémák percepciói Az előbbi pontnál láttuk, hogy a kilencvenes évek legelején a szegénység nem jelentett társadalmi problémát Romániában: lényegében latens (fel nem ismert) társadalmi probléma volt. Sok esetben ahhoz, hogy egyes csoportok szegénysége manifeszt társadalmi problémává váljon, radi73

2. fejezet kális és erőszakos lépesek szükségesek, főleg elszigetelt, és szándékosan a társadalom szélére szorított közösségek esetében. Példaként: egy volt bányaváros egyik negyedében lakó gyorsan elszegényedett népesség helyzetének problémaként való elismertetése érdekében kénytelen volt radikális lépéseket tenni. A település eleve elszigetelt a megye többi városához képest (zsákutcában van, nehezen megközelíthető, mert nincsen odavezető vasútvonal), és mono-indusztriális (csak egy gazdasági intézmény, az átszervezésben lévő bánya működik) viszonylag zárt rendszerként működik. A térben és társadalomban elszigetelt szegény és munka nélkül maradt népesség nem csupán a városon kívüliekkel, hanem a többi városlakóval sem igen érintkezik. Hogy az egyébkény nyilvánvaló szegénységét társadalmi problémakánt elfogadtassa a város főterén szervezett tüntetésen egy társuk nyilvánosan felgyújtotta magát. Ahhoz azonban, hogy a megyei hatóságok felfigyeljenek nyomorúságos helyzetükre, többüknek a megyeközpontba kell menniük, a megyeháza előtt pedig napokig éhségsztrájkot folyatatniuk (bővebben lásd Péter, 2003, 2005).

A társadalmi problémák megoldhatósága A szegénység társadalmi problémájának az általános megoldására a társadalom sehol sem vállalkozik. Azt normális társadalmi ténynek tekinti, amit képtelenség lenne relatív értelemben felszámolni, továbbá pedig konkrét társadalmi funkciókat tölt be (lásd az előbbi fejezetet). Inkább a szegénység mértékét kísérlik meg mérsékelni, azt megakadályozandó, hogy egyes társadalmi rétegek a többségtől leszakadjanak (ennek ellenére természetesen vannak olyan társadalmi rétegek, amelyek relatív értelemben leszakadottaknak tekinthetőek).

74

Társadalmi problémák és szegénységség

Kulcsfogalmak § A társadalmi probléma természettörténete § Diszfunkció § Értékelés § Fizikai problémák § Funkcionális társadalmi problémák § Javító problémák § Latens társadalmi problémák § Manifeszt társadalmi problémák § Morális problémák § Objektív feltétel (állapot) § Problémapercepció § Strukturális társadalmi problémák § Társadalmi problémák § Véletlen társadalmi problémák § Anómia-deviancia elmélet § Értékkonfliktus elmélet § Kollektív definíciós elmélet § Szintéziselmélet § Társadalmi dezorganizáció-elmélet

Összefoglaló § Mi a társadalmi probléma? Arra vonatkozóan, hogy mi a társadalmi probléma a szociológusok természetesen nem értenek egyet. Úgy véljük, hogy a társadalmi jelenségeknek (azok valamilyen megnyilvánulásának, közvetlen következményeinek, közvetett hatásainak) van egy olyan önálló osztálya, amelyek megoldandó nehézségeket okoznak a társadalom egésze vagy annak egy része számára. A „nehézségek”, negatív következmények egy tényszerű állapotból származnak: nevezetesen, abból, hogy egyik társadalom sem tökéletes, működésében vannak, illetve időszakosan beállhatnak különféle zavarok. A szociológiai szakirodalom a társadalom „tökéletlenségét” eltérően értelmezte és modellezte: ezt nevezték többek között társadalmi patológiának (Durkheim, 1978), konfliktusnak (Marx, 1957; Dahrendorf, 1994), társadalmi dezorganizációnak (Wirth, 1928; Thrasher, 1963; Thomas–Znanieczki, 2001), integrációs problémának (Luh75

2. fejezet mann, 2000; Geertz, 2001), diszfunkciónak és anómiának (Merton, 2002), legitimációs válságnak (Habermas, 1994). Megjegyezzük, hogy a zavarokat, valamint azok közvetlen vagy közvetett következményeit és az ezekről alkotott értelmezéseket társadalmi problémáknak tekintjük. Tehát: azokat a társadalmi feltételeket és állapotokat tekintjük társadalmi problémáknak, amelyeket jelentős számú egyén, vagy befolyásos egyének egy csoportja nemkívánatosnak, a maguk értékeikkel és normáikkal ellentétesnek tekint, továbbá egyetértés van a feltételek megváltoztatásának lehetőségében.” (Smith–Fontana, 1982:7) § Hogyan „keletkezik” a társadalmi probléma? Ahhoz, hogy egy objektív állapot társadalmi problémának számítson, azt fel kell tárni, közzé és nyilvánvalóvá tenni, úgymond fel kell ismerni és meg kell ismertetni, illetve problémásként, értsd megoldást, orvoslást szükségeltető kérdésként, elfogadtatni az nagyközönséggel. Vagyis ahhoz, hogy egy objektív feltételből társadalmi probléma legyen felismertté és vitatottá kell válnia (Smith–Fontana, 1980), szubjektív értelmezésekkel és érzésekkel kell összekapcsolni. Ahhoz tehát, hogy egy objektív feltétel – például az élet normális rendjét biztosítható minimális jövedelem, vagy a fiatalok lakáshoz való jutásának nehézsége, vagy adott városrészek lakóinak a többséghez mérten nyomorúságos életkörülményei – társadalmi problémának számítson, szükséges, hogy egyes csoportok (a közvetlenül érdekeltek, a „gettólakók”, vagy a közvetetten érdekeltek az emberjogi harcosok, vagy éppenséggel azok a vállalatok, akik közművesítéseket végeznek az önkormányzatok számára) képesek legyenek a konverzió elvégzésére vagyis arra, hogy az illető kérdést megoldandóként elfogadtassák a közönséggel (közvéleménnyel), illetve a döntéshozó szervekkel (uo.). § Milyen megközelítések és elméletek segítségével közelíti meg a szociológia a társadalmi problémák kérdéskörét? A funkcionalista megközelítés a társadalmi problémákat a társadalmi rendszer elégtelen működéséből, annak valamilyen diszfunkcióiból vezeti le; a társadalmi probléma a nem megfelelően kielégített szükségletekből, vagy pedig a részek nem megfelelő egymáshoz való viszonyából, illetve alkalmazkodási zavaraiból származik (Macionis, 2004). Elfogadja azt az álláspontot, hogy a társadalom működésének van egy optimális mintázata, és minden ami ezzel ellentétes, káros a társadalom számára. Ennek a makro-megközelítésnek legfontosabb elméletei a Durkheim nevéhez fűződő társadalmi patológia-elmélet (Durkheim, 1978; Némedi, 1995, 2005), a Chicagói Iskolához kapcsolódó társadalmi dezorganizációelmélet (Wirth, 1928; Thrasher, 1963; Thomas–Znanieczki, 2001), illetve a mertoni funkcionalista anómia-elmélet (Merton–Nisbet, 1966; Merton, 1967, 2002).

76

Társadalmi problémák és szegénységség A konfliktualista megközelítés elfogadhatatlannak tarja, hogy a személyes és a társadalmi jólét általában egy olyan konszenzuson alapuljon, amit a társadalmi rendszer megfelelő működése – a pozíciók különbözősége ellenére – generálna. Hangsúlyozzák, hogy nem csupán állandó hiány van az egyenlőtlenül elosztott erőforrásokból, hanem azokért küzdelem folyik, ami a társadalmi problémák folyamatos oka. Továbbá, az is okozhat problémákat, hogy az előnyös pozícióban lévők megkísérlik hatalmukat megerősíteni és még nagyobb anyagi haszonra szert tenni (Bassis–Geller–Levine, 1980). A konfliktualista paradigmában legfontosabb elméletek a következők: az értékkonfliktus- (Fuller–Myers, 1941), a címkézés- (Becker, 19xx) és a deviancia elméletek (Sutherland, 1938). Az interakcionisták amellett érvelnek, hogy a társadalomban a szubjektív jelentéseknek sokkal nagyon szerepük van a társadalmi problémák kialakulásában, mint az objektív feltételeknek. Úgy vélik, hogy az társadalmi problémákat is az a jelentéstulajdonító gyakorlat alakítja, ami a társadalmat egyébként kulturálisan felépíti: a társadalmi problémák valóságosak, mert a mindennapok világában a cselekvők azt valóságosnak tekintik, és annak definiálják (és azzal összhangban cselekszenek). Témánk szempontjából legfontosabb interakcionalista elmélet a Herbert Blumer (1975) által kidolgozott kollektív-definíciós elmélet. Végül, meg kell említenünk a korábban bemutatott funkcionalista és konfliktualista orientációkat integráló, és a Spector–Kitsuse (1975) szerzőpároshoz nevéhez fűződő természettörténet-elméletet. § Kik határozzák meg, hogy mi számít a társadalomban problémának? Adott kérdést társadalmi problémaként jelentős számú egyén és/vagy befolyásos egyének jeleníthetnek meg. A konverzió (ismétlésképpen, az a gyakorlat, amelynek eredményeképpen az objektív feltétel ismertté válik és szubjektív jelentések kapcsolódnak hozzá) sikeressége a „beszélőkön” múlik, vagyis azokon, akik az objektív feltételre felhívják a figyelmet, arról nyilvánosan beszélnek és vitáznak, akik a kérdést a nagyközönség előtt prezentálják. Kritikus küszöb arra vonatkozóan, hogy egy kérdésben hány személy számít szignifikánsnak természetesen nincsen, de a konverzió sikerének esélye mindenképpen egyenes arányban van a beszélő személyek számával. A beszélők számánál viszont sokkal fontosabb a beszélők társadalmi munkamegosztásban betöltött strukturális pozíciója és az ebből származó hatalma, befolyása és presztízse. A társadalomi hierarchiában magasabban elhelyezkedők (például a társadalmi, a gazdasági és politikai elit tagjai, a média vélemény-vezérei, valamint a lokális közösségek vélemény-alakítói, az ismert sportolók és előadóművészek stb.) szerepe egy objektív feltétel társadalmi problémaként való elfogadtatásában jelentősebb, mint a beszélők aritmetikai száma. A társadalom működésének logikája miatt fontosabb az hogy ki beszél egy objektív feltételről, mint hogy hányan teszik azt: rendszerint a „hatalmasok” határozzák meg a társadalmi problémákat, azok fontossági 77

2. fejezet sorrendjét és a javasolt megoldási alternatívákat. Ők hatékonyabban képesek érdekcsoportokká szerveződni és nyomásgyakorló csoportok (lobbysták) alkalmazására is érdekeik érvényesítés céljából, a konverzió sikerének biztosítására (lásd Péter, 2002:35–41). § Miért és kik számára képez társadalmi problémát a szegénység? A modern társadalmakban mindenkinek alanyi joga egy megállapított színtű életminőséghez ami ebben az értelemben standard, norma. A szegénység objektív állapota, amely megnehezíti, vagy esetenként ellehetetleníti ennek a standardnak való megfelelést (például folyamatos éhezés, a társadalmi szolgáltatásoktól való elzártság, a jövedelem teljes hiánya révén), vagyis diszkrepanciát okoz (a diszkrepancia mértéke, időtartama, és amplitúdója, súlyossága természetesen változó) társadalmi probléma. Ez mind a szegények, mind pedig a társadalom egésze számára probléma, mert működési zavarokat okozhat.

78

Harmadik fejezet Szegénység és társadalmi változás A Szegénység és társadalmi változás című fejezetben azokról a makrotársadalmi folyamatokról lesz részletesebben szó, amelyek véleményünk szerint jelentős mértékben átszabták a modern ipari társadalom alapstruktúráját. A továbbiakban a posztfordista gazdasági rendszert és jellemvonásait, a mcdonaldizáció folyamatát, valamint a kockázat-társadalom megjelenését és térhódítását vázoljuk a szegénység kérdésének szempontjából. Az alábbiakban tehát a következő kérdésekre adunk választ: § Hogyan és milyen irányban változott meg a gazdaság és társadalom? § Mi a globalizáció? § Mi a posztfordista gazdasági rendszer és milyen jellemvonásai vannak? § Hogyan hat a posztfordista gazdasági rendszer a szegénység alakulására? § Mit jelent a mcdonaldizáció és milyen negatív hatásai vannak a társadalomra nézve? § Mi a kapcsolat a mcdonaldizáció és a szegénység között? § Mit értünk a duális gazdaság megnevezés alatt? § Mi a kockázat-társadalom és hogyan alakulnak ebben az egyenlőtlenségek? 79

3. fejezet

Kiindulópontok – a társadalmi változás néhány lehetséges olvasata Globalizáció és változási tendenciák

globalizáció § a világ társadalmai közötti növekvő kölcsönös függőség kialakulása

80

A szociológiai szakirodalom egyik központi kérdése a társadalmi változás (lásd Baert, 1989). Az utóbbi évek politikai és gazdasági történései fokozott mértékben irányították a figyelmet újra a társadalmi változásokra, hiszen azok nagyságrendjüket, jelentőségüket és nem utolsó sorban gyorsaságukat tekintve újszerű helyzeteket teremtettek, közvetlenül éreztetik hatásukat a társadalomra és annak tagjaira nézve. Ezeket a változásokat az akadémiai mezőnyben, de politikai beszédekben, valamint a nagy nyilvánosságban zajló médiadiskurzusokban is a globalizáció (Giddens, 1997) megnevezéssel szokták illetni. A globalizáció kifejezést a szerzők természetesen több értelemben használják, annak függvényében, hogy a pozitív (például a globális, a világ majdnem minden pontját átfogó piac, a szabad versenyfeltételek kialakulása, a „világfalu”, a világot majdnem teljesen behálózó média- és kommunikációs rendszer megjelenése, működése, a transznacionális nagyvállalatok felértékelődött szerepe) vagy pedig a negatív (a társadalmon belüli, valamint a társadalmak közötti egyenlőtlenségek folyamatos növekedése, a szegénység akkutizációja) következményeire fókuszálnak (Horst–Lozada, 2001). A globalizáció folyamatának természetesen több dimenziója van, a meghatározások éppen amiatt térnek le, mert különböző dimenziókra helyezik a hangsúlyt. A meghatározások többsége azonban a globalizáció által teremtett kölcsönös függőséget ismételten kiemeli. Legegyszerűbben talán azt mondhatnánk, hogy a globalizáció „a világ társadalmai közötti növekvő kölcsönös függőség kialakulása” (Giddens, 1997:498), vagy pedig „azon folyamatok, amelynek követeztében az adott helyen hozott döntések és cselekvések lényeges következménnyel járnak a világ egy teljesen más részén” (Horst–Lozada, 2001:3). Egy globális skálájú vertikálisan és horizontálisan integrált, bizonyos mértékben az egész világot átfogó összefonódott gazdasági rendszer kialakulásáról van szól. A globalizáció nyomán tehát a tér és idő korlátai, valamint az államok közötti kapcsolatok egyaránt átértelmeződnek. Véleményünk szerint a végbement folyamat túl komplex ahhoz, hogy egyetlen fogalommal azt helyesen meg lehetne jelölni, annál is inkább, mert egy „változás-tenger” (Harvey, 1989 idézi McDowell, 1991) következett be. Úgy tekintjük, hogy a globalizáció egy olyan ernyőfolyamat, amelynek keretében különféle természetű, irányú és hatású folyamatok

Szegénység és társadalmi változás zajlanak, ezeknek pedig közös eleme a szerkezetváltozás (restructuring). A széleskörű változásokat a gazdasági, politikai és társadalmi-kulturális koordináták mentén strukturálhatjuk (McDowell, 1991). A változások gazdasági vetülete egy rugalmas termelő és szolgáltató rendszert eredményez, amelyben a hagyományos munkaszervezési hierarchiák meggyengülnek, inkább hálózati alapon kezdenek el szerveződni, és amelyben a tudás, valamint az otthoni munka jelentősége is megnő. A politika tekintetében talán a legfontosabb változást az osztálydekompozíció (a modern társadalomra jellemző rendi és osztályi alapon szerveződő nagycsoportok felbomlanak, illetve a határaik képlékenyekké és könnyen átléphetővé válnak) nyomán az új akcionalista társadalmi mozgalmak színrelépése jelenti. Végül, a társadalmi-kulturális változások a társadalom tagjai között egy erőteljes differenciálódást és markánsan megnyilvánuló individualizmust, közvetett módon pedig elszegényedést is eredményeznek (Kumar, 1995). A társadalmi változások eredményeit és a modernitás állapotával való viszonyát is eltérően magyarázzák a szociológusok: egyesek szerint a modern kor egyértelmű meghaladásáról van szó, mások pedig a (késői)modernitás egy új formájáról beszélnek, amelyik jellegében azonban továbbra is modernnek tekinthető. Ezért a társadalom ipari szakaszán túli korszak felé vezető átmenet állapotának a megjelölésére is sokféle fogalom van forgalomban: szokás azt információs vagy harmadik hullámos társadalomnak (Toffler, 1973;1983; 2003), posztmodern társadalomnak (Bell, 1973; Lyotard, 1979), tudásalapú társadalomnak (Touraine, 1974) vagy éppenséggel hálózati társadalomnak (Castells, 2000) is nevezni. Beszédes az a megjegyzés, miszerint „az világosabb, hogy mit hagy a társadalom hátra annál, hogy mi fele meg” (Kumar, 1995: 23). A megnevezések sokfélesége ellenére azonban a szerzők többsége egyetért abban, hogy a változások teremtette helyzetben, azt bárhogyan is teoretizálták azt, vannak közös elemek. Ezek a közös elemek a következők: a fejlődésben az ipari társadalom utáni helyzet-állapot következett be, a társadalom belső működése szempontjából rendkívüli jelentőségre tett szert az információ és a tudás (Giddens, 1997:616). Továbbá, a szerzők abban is egyetértenek, hogy a változások a gazdasági rendszert radikálisan átszabták, a szolgáltatói szektor és a információs alapú rugalmas termelési rendszer vált dominánssá. Nem vitatott az a tény sem, hogy a természetét tekintve egy újszerű folyamatról van szó: a nemzetközi (nagy)kereskedelem, a külföldi beruházások és a gyors tőketranszferek következtében a döntések decentralizálódtak (a döntéseket nem a központban, hanem több helyen a kérdéssel közvetlenül kapcsolatban lévők hozzák meg), a piacok pedig deregularizálódtak (azaz a gazdasági folyamatok szabályozottsága csökkent), valamint a neoliberális gazdaságpolitika során az állami tulajdonban lévő gazdasági egységek magánkézbe kerültek a széleskörű privatizáció nyomán (Scholte, 2000). Többnyire konszenzus van afelől is, hogy ebben a folyamatban a multinacionális

ipari társadalom utáni helyzet-állapot

81

3. fejezet nagyvállalatoknak (például General Motors, Coca-Cola, McDonald’s, az ExxonMobil, vagy Chase-JPMorgan, Matsushita), illetve az olyan nemzetközi (rendszerint államok feletti, úgynevezett szuprasztatális) szervezeteknek mint a WTO (Világkereskedelmi Szervezet), a EU, OECD, NAFTA (Észak Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény), NATO, vagy a Világbank, a Nemzetközi Valuta Alap, rendkívül fontos szerepe van – lényegében a globalizáció által teremtett, gyakran új világrendnek nevezett kontextusban a változások hordozói és kiváltó tényezői.

A társadalmi változások két lehetséges mintája A megatendenciák A változások trendjét John Naisbitt szemléletesen mérte fel a Megatrends. Ten New Directions Transformig our Lives (1989[1982]) (Megatendenciák. Tíz új irány, ami megváltoztatja az életünket) című könyvében. Naisbitt rendkívül népszerű írásában elsősorban az amerikai társadalomban és gazdasági rendszerben végbement változások rendjét empirikusan vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy a hetvenes évek eleje óta (pontosabban az 1973-ban a második zsidó-arab háború nyomán kirobbant rendkívül súlyos olajválságtól kezdődően) kiterebélyesedett makroszintű változások a mindennapi életben is közvetlenül éreztetik hatásukat és egyre erőteljesebben érvényesülnek. Szerinte egy újszerű forma van kialakulóban, amelyben a politika, a javak termelése és fogyasztása, a vállalatok szervezési modellje, valamint az alkalmazott technológia és az oktatási rendszer egyaránt radikálisan átalakul. Naisbitt a változások kapcsán optimistán jegyzi meg, hogy a társadalom tagjai egyre nagyobb arányban részesülnek a változások gyümölcseiből (Naisbitt, 1989:234349). Az általa megnevezett változások irányát – eredeti szóhasználatában a megatendenciákat – szintetikusan az alábbi táblázatban foglaltuk össze:

82

Szegénység és társadalmi változás 1. 2. 3.

Áttérés a(z) … Az ipari társadalomról Az információs társadalomra Az erőltetett technológiáról A magas technológiára A nemzetgazdaságról A világgazdaságra

4.

A rövid távú tervezésről és perspektíváról

A hosszú távú tervezésre és perspektívára

5.

A centralizációról, a fentről lefele alkalmazott döntésekről

A decentralizációra, a lentről felfele alkalmazott döntésekre

6.

Az intézményesített segítségnyújtásról

Az önsegélyezésig

7.

A reprezentatív demokráciáról

A participatív demokráciára

8.

A hierarchiáról

A hálózatokra

9.

Az ipar Északról/Nyugatról

Délre/Keletre való elköltözése

10.

A kizáró opcióról

A többféle opcióig

2. táblázat. A társadalmi változás megatendenciái1

A szuperszimbolikus társadalom vázlata A változás várható következményeit szemléletesen mutatja be és vázolja Alvin Toffler a Jövősokk (1973[1970]), a Harmadik Hullám (1983[1981]) és a Hatalomváltás (2003[1993]) című, a diákok által igencsak kedvelt trilógiájában. Toffler, Naisbittől eltérően azonban a folyamatok várható negatív következményeire is nyomatékosan felhívja a figyelmet. Nála is központi gondolat, hogy „az anyagi termelés egy tökéletesen új rendszere” (Toffler, 2003:43) van kiépülőben, amelynek következtében az ipari társadalom, amit ő metaforikusan „gyárkémény gazdaságnak”, helyenként pedig „füstös gazdaságnak” nevez, átalakul az új információs technológiákra épülő „számítógép-” vagy „szuperszimbolikus gazdasággá” (uo.). Szerinte ezzel a társadalom egy magasabb fejlettségi szintre emelkedik (2003:45), de a piac, a cégvilág és a munkaerő átszerveződése jelentős mellékhatásokkal is jár. Ennek a változásnak a dimenzióit ideáltipikusan az alábbi táblázatban foglaltuk össze:

 Naisbitt, 1989 nyomán

83

3. fejezet 3. táblázat. A társadalmi átalakulások gazdasági dimenziói2

Füstös társadalom és „hardonomics”

Szuperszimbolikus társadalom és „softonomics”

1.

A hatalom alapja a pénz

A hatalom alapja a tudás

2. 3. 4.

Tömegtermelés Tömegáruk Tömegpiac

Egyedi áruk termelése Nagy hozzáadott értékű áru Mikropiac

5.

Az áruk tömeges elosztása

Az áruk szegmentált elosztása

6.

Hierarchikus szervezeti felépítés

Rugalmas szervezeti felépítés

7.

Nemzetállam

Helyi és globális közösségi konstrukciók

8. Tömegdemokrácia 9. „Füstös pénz” 10. Tőkeigényes 11. „Buta” technológia

Mozaikdemokrácia „Szuperszimbolikus pénz” Tudásigényes Intelligens technológia

12.

Tudás és nemzetközi tőke által kontroll

Állam általi kontroll

Víziójának lényege, hogy az új információs technológiák (a számítógép, a műholdas adatátviteli lehetőségek, a fax, és egyéb hordozható kom­­munikációs eszközök, mint például a mobiltelefon) révén olyan rendszer épült ki, amelyben az anyagi természetű, kitapintható dolgok szerepét a szimbólumok és szimbólumrendszerek vették át, a bitek – mint elektronikus jelek – formájában (például a hitelkártya a papírpénz, a vonalkódok a címkék, az adatok és eszmék helyét pedig az anyagi javak vették át). Ebben a kontextusban az információ és a tudás válik kulcsfontosságúvá, ami a hatalom és befolyás természetét is átalakítja: a hatalom forrásává is a tudás válik. A negatív hatásokra reflektálva Toffler nem említi expliciten a szegénységet, de közvetve, a munkanélküliség természetének átalakulása kapcsán utal rá. Szerinte a szuperszimbolikus társadalom kiépülése komoly megrázkódtatásokkal jár, hiszen a fizikai munka szerepe leértékelődik a magas képzettséget igénylő szellemi munka javára. Helyesen ítéli meg, hogy a munkanélküliség rátájának a dinamikája és a gazdaság alakulása szétkapcsolódik: a gazdasági növekedés immár nem feltétlenül jár a munkanélküliség mérséklésével. Szerinte sem a keynesiánus (a J. M. Keynes közgazdász által kidolgozott stratégiában a gazda Tofller, 2003 nyomán

84

Szegénység és társadalmi változás sági növekedést a fogyasztás serkentésével lehet elérni: ha a fogyasztók pénzhez jutnak – ezt rendszerint kölcsönök formájában teszik számukra lehetővé – akkor megnő a fogyasztás, ami második lépésben a termelést serkenti, ami még nagyobb fogyasztást gerjeszt, ami által a gazdasági növekedik, és „felszippantja” a munkanélkülieket), sem pedig a monetáris gazdaságpolitika (a központi jegybank a kamatlábakat manipulálva és a forgalomban lévő pénz mennyiségét szabályozva éri el a gazdasági növekedést, és értelemszerűen a munkaerő-szükséglet növekedése nyomán a munkanélküliségi ráta csökkenését) nem hatékony eszköz már erre: a pénz az új csatornákon mintegy „elillan külföldre”, anélkül hogy bármilyen hatást gyakorolna a helyi fogyasztásra és gazdaságra. Kijelenti, „a munkanélküliség kezelése nem mennyiségi kérdés immmár, hanem sokkal inkább minőségi” (Toffler, 2003:107), a megoldást inkább az oktatási rendszer korszerűsítésében kell keresni (Toffler, akárcsak Naisbitt a szakmában inkább futurológusnak – jövőkutatónak – minősül, mint szociológusnak; jelen esetben a folyamatok jobb megértése érdekében mutattuk be az általuk leírtak legfontosabb vonatkozásait).

Társadalmi változás és szegénység a gazdasági folyamatok tükrében A továbbiakban a gazdasági folyamatok szintetikus bemutatására vállalkozunk, kiemelve a szegénység alakulására gyakorolt negatív hatásukat. Folyamatosan szem előtt kell tartanunk, hogy a szegénységet természetesen nem (csak) az alább vázolt folyamatok hozták létre. A szegénység állapota térben és időben állandó, vagyis minden időben és társadalomban előfordul(t). Azonban a szegénység természete és arca a változások nyomán átalakult (vö. Krémer, 2002). Tehát abból indulunk ki, hogy a globalizáció égisze alatt egyszerre több egymásra kölcsönösen ható társadalmi folyamat megy végbe, amelyek jelentős hatással vannak a szegénység alakulására. Jelen tankönyvben a folyamatokat analitikusan elkülönítve mutatjuk be, tudatosítva azt, hogy az elválasztás önkényes, és az eltérő megnevezések alatt tárgyalt folyamatoknak számos közös eleme van, azok szorosan összefonódnak. Az alábbiakban részletesen kifejtett folyamatok a következők: a posztfordista gazdasági rendszer kialakulása és jellemvonásai (Mingione, 1996), a mcdonaldizáció folyamata (Ritzer, 2003), a duális gazdaság kiépülése (Castells–Mollenkopf, 1991), valamint a kockázat-társadalom (Beck, 2003) kialakulása. Mindezeket a térségünkben végbement kelet-európai átmenet velős bemutatása előzi meg.

85

3. fejezet

Átmenet és szegénység a kelet-európai térségben átmenet

új szegények

86

A berlini fal szimbolikus értékű lebontásával fémjelzett, és a térség volt államszocialista országaiban végbement átmenetnek nevezett folyamat kétségtelenül az utóbbi másfél évtized egyik legjelentősebb változása volt, hiszem már nagyságrendjénél és következményeinél fogva emberek millióinak az életében hozott radikális változást. A központosított szocialista tervgazdaságra épülő tekintélyelvű kommunista politikai rendszerek összeomlása olyan komoly kihívások elé állította ezen országokat, mint például a piacgazdasági vagy a pluralisztikus politikai rendszer intézményrendszerének a kiépítése. Jelen alfejezetben nem vállalkozunk az átmenet igen tekintélyes szakirodalmának a részletes bemutatására, csupán azt kell megjegyeznünk, hogy a rendszerváltás – ez alatt a politikai és gazdasági berendezkedési forma megváltozását értjük a keleteurópai térségre vonatoztatva – számos olyan közvetlen vagy közvetett negatív következménnyel járt, amelyek az egyének életét kedvezőtlenül befolyásolták. Ezen negatív következmények között kitüntetett helyen említhetjük a szegénység tömegméretű megjelenését is. Például, 1989 decembere után Romániában a kialakuló érdekellentétek közepette a átmenet kezdeti szakaszát konfliktusok jellemezték. A gazdasági szerkezetváltozás inflációt, gazdasági recessziót, munkanélküliséget generált, aminek, következtében a reáljövedelmek drasztikusan lecsökkentek, az életszínvonal pedig rohamosan romlott, a vásárlóerő erodálódott, a szegénység mértéke pedig folyamatosan növekedett. A makrogazdasági folyamatok (az állami vállalatok egy részének a privatizációja, átszervezése, feldarabolása, a versenyhelyzet kialakulása) sokak számára egyértelműen kedvezőtlenek voltak: a romániai társadalom viszonylatában is beszélhetünk az „átmenet veszteseiről” (lásd Ferge, 1996; Emigh–Szelényi, 2001). A gazdaságpolitikai lépések határozatlansága és egészében véve a szerkezeti átalakulás lassúsága hozzájárult a lakosság szociális polarizálódásához. Jelentős arányú társadalmi csoportok marginalizálódtak, kerültek (többszörösen) deprivált helyzetbe (Molnar, 2000; Szelényi et al, 2001; Teşliuc–Pop–Teşliuc, 2001). Az átmenet veszteseinek társadalmi exklúziója folyamatosan növekszik és megjelenik az „új szegények” kategóriája (Andorka 1997; Emigh–Szelényi 2001; Tarkowska, 2001; Spéder, 2002 stb.). Mindezekre a Vázlatok további fejezeteiben részletesen is visszatérünk. A fentiek kapcsán két fontos aspektust kell kiemelnünki, amelyek e tankönyv szempontjából kulcsfontosságúak: az átmenet során mind a társadalmi rendszer, mind pedig az egyéni életvilág működésének logikája megváltozott. A társadalmi rendszer működésében általánossá vált a piaci, munkaerőpiaci, politikai stb. verseny, amelynek szabályozó funkciója van. Az életvilág szintjén pedig az egyének cselekvéseik során állandóan ki vannak téve a szintén általánossá vált kockázatnak: az egyének döntéseiket, amelyek mindennapi boldogulásukat szolgálják gyorsan változó

Szegénység és társadalmi változás körülmények között kénytelenek meghozni, vállalva annak valószínűségét, hogy döntésük nem megfelelő, a következmények ellentétesek szándékaikkal. Témánk szempontjából az átment két legfontosabb következménye tehát a verseny és a kockázat markánsan megjelent válása. Meg kell jegyeznünk, hogy Romániában a szegények száma, a térség többi országától eltérően, ahol a szegénység szintén súlyos társadalmi probléma, több tényező együttes hatása következtében növekedett meg ilyen hirtelen. A tervgazdaság válságának késleltetett hatása, a kettős gazdasági szerkezetváltozás (a piacgazdaságra való áttérés és az világgazdaságban végbement ún. posztfordista gazdasági fordulat) mellett romániai viszonylatban az egyszerűen előzményeknek nevezett tényezők sajátosan a szegénység tartóssá válása irányába (is) hatottak. Előzmények alatt elsősorban az erőltetett (ál)modernizációs törekvések (lásd Roth, 2000) és a (társadalmi, gazdasági és etnikai) homogenizáció (Kligman, 1998) negatív következményeit értjük, amelyek szándékosan felborították és tönkretették a társadalmi struktúrát, illetve azokat a társadalmi intézményeket, amelyek alkalmassá teszik a társadalmat a külső hatásokkal szembeni hosszú távú alkalmazkodásra. A totalitarista rendszer szigorú utasítása nyomán végrehajtott kommunista urbanizációs gyakorlat, miközben térbeli migrációra kényszerített több szociokulturális csoportot, olyan mesterséges városi lakosságot hozott létre, akiknek rurális környezetben szocializálták viselkedési mintáikat és akik anyagilag kizárólag a szintén mesterségesen létrehozott ipari egységektől függtek (vö. Csedő et al, 2004). A főleg vegyipari, kitermelői és nehézipari ágazatokra alapozó iparosítás során az elsőgenerációs, iparban foglalkoztatott, és a születési helytől távol élők tudatosan vezérelve szakadtak ki a közösségi hálózatokból, kapcsolatrendszerekből, halmozva a később megjelenő többszörös hátrányokat. A „füstös gazdaság” húzóágazatai csak késleltették a világgazdaságban bekövetkezett válság jegyeit, amit aztán az időközben felhalmozott adósság törlesztési terhei tettek együttesen nyilvánvalóvá a nyolcvanas években. 1989 előtt a társadalmi egyenlőtlenségek viszonylag alacsonyak voltak (mindenkinek volt munkahelye és lakása), de ez egyben azt is jelentette, hogy csak az állam által felkínált érvényesülési pályákat és eszközöket lehetett és kellett igénybe venni. Ennek nyomán megszűntek az alternatív túlélési életstratégiák mintái. A szultanista módon vezérelt, mindenféle disszidens mozgalmat nélkülöző és erősen zárt társadalom szerkezete a rendszerváltásig majdnem teljesen elvesztette a kihívásokra való válaszadó képességét. A kihívások – amelyek a hetvenes évek óta egyébként az ún. „szabad világot” is érintették – a Romániában és a keleti blokkban bekövetkezett változások nyomán mintegy sokként hatottak. Ekkorra értek be ebben a térségben, a hiánygazdaság késleltetett válságának hatásai (szegénység 1989 előtt is volt, de más jellegű), amit – paradox módon – az adósság visszafizetése „kétszeresen megterhelt”, ugyanis a nulla adósság nem tette közvetlenül érdekeltté a pénzintézeteket a román gazdaság újjá-

kettős gazdasági szerkezetváltozás

87

3. fejezet építésében (1989 után azok a gazdaságok lettek a legversenyképesebbek, amelyeknek a legnagyobb volt a felhalmozott adóssága). A strukturális örökség a bizonytalanság irányába terelte a gazdasági szerkezetváltozás filozófiáját: a visegrádi államoktól eltérően Románia (Bulgáriával, Oroszországhoz hasonlóan) a lassú változás mellett szavazott, és (1998-ig mindenképpen) a devolúció fele siklott el. A gazdasági fellendülés elmaradása éppen a kívánt célt tévesztette el: nem tudta megóvni a lakosság jelentős részét az életszínvonal rohamos csökkenésétől. Ellenkezőleg, a gazdasági stagnálás nagy társadalmi egyenlőtlenségeket generált, a szegénység mértéke mind abszolút, mind relatív értelemben drámaian megnövekedett. Az egyenlőtlenségek és a relatív szegénység a visegrádi országokban is növekedett, de a sokkterápia nyomán az abszolút szegénység egy idő után csökkent, míg Romániban érthető módon nem. A világgazdaságban a 20. század utolsó évtizedeiben végbement ún. posztfordista fordulat nyomán beállt kontextushoz való alkalmazkodást éppen a korábbi „füstös gazdaságra” való ráépültség nehezítette a globális verseny mellett. Hazai vonatkozásban a szegénység tömegméretű megjelenésének az okai általános folyamatok, amelyeknek a jegyei például a megszűnt KGST, a visszaesett GDP, a reáljövedelmek és a megtakarítások csökkenése, a megnövekedett infláció (a konkrét számokról lásd részletesebben Teşliuc–Pop–Teşliuc 2001).

A posztfordista gazdasági rendszer és jellemvonásai Mint korábban láttuk, világszinten a gazdasági rendszer is lényeges módosulásokon esett át a hetvenes évek első harmadától kezdődően. A globális verseny, a fogyasztói ízlések módosulása, valamint az új információs technológiák széleskörű elterjedése nyomán a „piac, a technológia és az ipari hierarchia korszakváltó újrameghatározására” (Sabel, 1982:231) került sor. Ezt az újra-meghatározást számos szerző „posztfordista-fordulatnak” (Vallas, 1999:69) nevezi. A poszt-fordistának nevezett új típusú és természetű gazdasági rendszert a szerzők többféleképpen teoretizálták; a francia regulacionista iskola (Amin, 1994), a brit rugalmas vállalat irányzat (Atkinson, 1985), vagy az amerikai poszt-hierarchikus munka-minta, illetve a rugalmas specializáció elméletének (Vallas, 1999) képviselői, akik azonban egyetértenek abban, hogy a posztfordista gazdaság a régi taylorizmusra épülő fordistának nevezett gazdasági rendszer ellenében és helyett jött létre (a fordista és posztfordista elemek szimbiózisáról a későbbiekben röviden a mcdonaldizáció kapcsán lesz szó). A téma jobb megértése érdekében egy rövid történeti kitérőt teszünk:a következőkben a taylorizmusra és a fordizmusra, mint gazdasági rendszerre és mint a poszt-fordizmus élőformáira fogunk reflektálni.

88

Szegénység és társadalmi változás

A taylorizmus A taylorizmus kifejezés Frederick Winslow Taylor (1856–1915) nevéhez fűződő tudományos vezetéselmélet (Perrow, 1994:70) elveivel összhangban kivitelezett üzemvezetési módot jelöli (Giddens, 1997:468). Lényegében arra a módra vonatkozik, ahogyan a termelési folyamatot tudományos szempontok szerinti kialakították és működtették a munka hatékonyságának maximalizálása érdekében. Taylor behatóan és részletekbe menően vizsgálta, hogy milyen elemi (értsd alkotóelemeire tovább már nem bontható) részei vannak a gyártási folyamatnak, és azok milyen sorrendben követik egymást. Taylor tulajdonképpen arra törekedett, hogy hogyan kell térben és időben ezen részeket – például a részfolyamatokat, a munkások mozdulatait, a szerelőszalag átlagos sebességét, stb. – úgy összehangolni, hogy miközben minden munkás a gyártási folyamatban kizárólag csak egy részfeladatot lát el, a teljesítménye maximális legyen (Balogh–Kovács, 2001) (például egy autógyári munkás egész munkaidejében kizárólag a lökhárítót csavarozza a vázhoz). A mérnökök által tudományosan (empirikusan) megállapított és a gyártás szempontjából optimalizált részfeladatokra lebontott eljárás állandó kontrollt biztosított a munkások felett, akik ez által a munkafolyamat könnyen kicserélhető, egyszerű kellékeivé váltak, hiszen semmilyen különleges képességre nincs szükség az elemi részfeladat rutinszerű ellátásához. Ezzel az eljárással a szerelőszalag vált a munkás feletti hatalom forrásává, ami egy egyszerű szervezési kérdéssé alakult át. Nevezetesen, hogy a gyártási folyamatban a munkás képes-e ellátni a rá eső elemi részfeladatot a szerelőszalag által diktált ütemben. A tudományos vezetés elveit a gyakorlatban leginkább az autóiparban alkalmazták, itt futott be igen sikeres karriert. A szerelőszalag által megtestesített sebesség, pontosság és egyszerűség konkrét részműveletei révén az gépkocsigyártásban egyetemes modellé nőtte ki magát.

taylorizmus

elemi részfeladat rutinszerű ellátása

A fordista gazdasági rendszer A taylorizmus az autóiparban öltött igazi testet (Perrow, 1994) és az itt alkalmazott gyártási és értékesítési filozófia vált a modern ipari társadalom gazdasági rendszerének alapjellemzőjévé. A kifejezés névadója Henry Ford (1863–1947) autómágnás, aki jó üzleti érzéktől vezérelve korán felismerte (1913-ben, amikor a híres T modellt piacra dobta és elérhető áron forgalmazta), hogy akkor válhat sikeres vállalkozóvá, ha a hatékony gyártás mellett hatékonyan értékesíti termékeit, jelen esetben az általa gyártott autókat. A taylorizmus elveit a gyakorlatban alkalmazó fordizmus központi gondolatát a tömegtermelés – tömegpiac – tömeges eladás tengelyre lehet felfűzni: „hatalmas üzemekben folyó, tömegpiacra termelő futószalagos gyártás” (Giddens, 1997:469). Tulajdonképpen ez a korábban említett „füstös gazdaságot” jelenti.

fordizmus § tömegtermelés – tömegpiac – tömeges eladás

89

3. fejezet A Ford mérnökei által megvalósított termelési módot a gyáripar többi ágazata is hamar átvette és alkalmazta, a Második Világháború alatt kialakult államkapitalista gazdasági rendszer révén (Amerikában és Európában egyaránt) a társadalomba is mélyen beágyazódott. A keleteurópai államszocialista rendszerek tervgazdaságaiban is fordista jellegű bürokratizált termelési módokat alkalmaztak. A fordista modell hatásai túllépték a szűkebben értelmezett gazdasági szféra (a szigorú értelemben vett termékgyártás) kereteit. A tömegtermelés által teremtett keretek a munkások számára a pre-fordista (a 19. századi klasszikus Adam Smith-i fogantatású „láthatatlan kezes”) szabad versenyes liberális gazdaság modellhez képest magasabb béreket biztosítottak a munkások számára, akik ez által (tömeg)fogyasztóként jelentős mértékben járultak hozzá a gazdaság növekedéséhez és a társadalmi szerkezet alakulásához. Ford éppen ezért a T modellét elérhető áron értékesítette, közvetlenül hozzájárulva ezzel saját profitjának növeléséhez. Mivel a magas termelékenységi ráták révén a munkások átlagos munkaideje csökkent, társadalmi szerepvállalásuk előtt is megváltozott, megnyíltak a lehetőségek. A munkaidő és a szabadidő éles elválása (a gyáron belül, illetve azon kívül eltöltött idő révén) és a napi tevékenységek e logika szerinti elosztása a családmodellt is meghatározta: a kenyérkereső férfit és az háztartást vezető nőt egyértelműen helyezte el a társadalmi szerkezetbe. A fordista gazdaságmodell lényegét szintetikusan a következőképpen foglalhatjuk össze (a bérmunka társadalmának kialakulásáról részletesebben lásd Castel, 1997). 4. táblázat. A fordista gazdaság ideáltipikus jellemvonásai3

Dimenzió

Jellemvonás

1.

A gazdaság skálája

Széles: nagyvállalat, nagy volumenű termelés, nagy homogén piac

2. 3. 4. 5. 6. 7.

A tervezés és a vezetés célja A döntéshozatal helye A termelés módja A munka szervezése A központi technológia A többségi munkaerő jellege

A termelékenység növelése Központi Tömegtermelés Hierarchikus Standardizált, futószalag De-kvalifikált, cserélhető

8.

A munka szervezési elve

Uniformizált: egy munkás – egy feladat

 In Ritzer, 2003:168-169.

90

Szegénység és társadalmi változás

A posztfordista gazdasági rendszer fő jellemvonásai A fordista tömegtermelő gazdasági rendszer a hetvenes években belső (társadalmi-kulturális) és külső (negatív) tényezők hatására komoly kihívások elé került (Kumar, 1995; Ritzer, 2003). A nyugati társadalmakban a fogyasztói ízlések átalakultak, az életmódok és életstílusok differenciálódtak, megerősödtek a reform- és alternatív társadalmi mozgalmak (például zöldek, etnikai-faji és szexuális kisebbségek jogaiért militáló érdekcsoportok, diákmozgalmak, illetve kiemelt helyen a feminista mozgalmak), amelyek a gazdaság keresleti oldalára is érezhető hatással voltak. Ezzel hozzávetőlegesen az olajár-robbanás, az OPEC megalakulása, valamint a fordizmus fellegvárának tartott amerikai autógyárak számára a japán autógyárak által megjelenített konkurencia (amelyek gyártósoraikat eltérő elvek szerint működtették) erőteljes nyomást gyakoroltak a fordista alapú gazdasági rendszer egészére. A fordizmus előtti kihívás jelentőségét növelte az a tény, hogy az ötvenes évek közepétől kezdődően a szolgáltatói tercier szektorban foglalkoztatottak számaránya már meghaladta az iparban foglalkoztatottak számát (lásd Bell, 1973). Ebben a kontextusban a modern kommunikációs eszközök térnyerése és egyre szélesebb körben való elérhetősége fokozatosan egy rugalmasabb, az újszerű fogyasztói igényeket egyre nagyobb mértékben kielégítő specializált és perszonalizált, kis szériás rugalmas termelési módot alakított ki, ami aztán fokozatosan dominánssá vált. Ezt hívják rugalmas gyártórendszernek, eredeti megnevezésben flexible manufacturing system-nek (FSI) (Kumar, 1999). A posztfordista gazdasági rendszer természetesen nem szüntette meg teljes mértékben a fordista jellegű termelési módot. Sőt, bizonyos értelemben a posztfordista fordulat nyomán a fordizmus a gazdaság bizonyos szektoraiban még erőteljesebben nyilvánult meg (ilyen például a gyorsétterem iparág – erről és a szegénységre gyakorolt hatásáról a továbbiakban bővebben is szó lesz). Mindössze arról van szó, hogy a gazdaságban ez a fajta (posztfordista) szervezési mód lett meghatározó. E nyitott gazdaságmodell lényegi jellemzőit Ritzer (2003:169) nyomán a következőkben foglaljuk össze. A gyártott termékek rövid életciklusa. Mivel a fogyasztók egy erősen szegmentált keresleti piacon a sajátos és személyre szabott (értsd a maguk életmódjával,életstílusával és ízlésrendszerével összhangban álló) termékeket preferálják, amelyek a társadalomban a fogyasztó arculatát hivatottak nyilvánosan megjeleníteni. Így a piaci kereslet a stílus és minőség irányába mozdult el, a mennyiség és az uniformitás ellenében. A termékek könnyű megkülönböztetése érdekében a gyártók produktívak lehetnek kis szériagyártás mellett is, szélesítve a kínálatot. Rugalmas gyártás. A számítógépes szoftverek segítségével a gyártók képesek a piaci mozgásokat követni, és ahhoz alkalmazkodni. Ebben a stratégiában jelentős szerephez jut a piaci marketing, és az újabb piaci szegmensek felderítése és szükségleteik kielégítése, a magas reakcióképesség révén.

a gyártott termékek rövid életciklusa

rugalmas gyártás

91

3. fejezet képzettebb munkások

magas differenciáltság

92

Képzettebb munkások. A fejlett technológiák kezelése és programozása érdekében megnő a munkaerőpiacon a kereslet a magasan képzett munkaerő iránt, hiszen a munkafolyamatok immár – szemben a fordizmus szerelőszalag rendszerével – tudást és felelősséget igényelnek az alkalmazottól. Az a tény, hogy a vállalatok (és egyben az alkalmazottak) számára kulcsfontosságúvá válik, hogy a munkavállalók a teljes munkafolyamatot egészében átlássák, a tudás és iskolázottság felértékelt humántőkévé válik. Ezzel párhuzamosan, a munkaerőpiacon drámaian lecsökken a szakképzetlen munkaerő (és általában a nyers fizikai munka) iránti piaci igény, ami közvetlenül hozzájárul a munkanélküliség mértékének a növekedéséhez, és értelemszerűen az elszegényedéshez. Magas differenciáltság. A poszt-fordizmus jelentős mértékű differenciáló hatással van a társadalom egészére nézve. Az eltérő társadalmi csoportok tagjai az anyagi és kulturális termékek fogyasztása, valamint az életmódjuk révén fejezik ki társadalmi identitásukat, amelynek alapja a tudásalapú fehérgalléros foglalkozások markáns elkülönböződése a szakképzetlen vagy alacsonyan képzett kékgalléros fizikai munkát végzők kategóriájától. Egyes szerzők (lásd Mingione, 1996) hajlanak arra, hogy a posztfordizmust – akárcsak a fordizmust – lényegében egy átfogó társadalmi rendszernek tekintsék, amelyben a gazdasági szervezési mód és a társadalom általános berendezkedési mintája között nagyon szoros kapcsolat és kölcsönhatás áll fenn. Mint korábban megjegyeztük, a fordista gazdasági rendszer kialakulása és elterjedése következtében a társadalom intézményei is természetszerűen adaptálódtak a tömegtermelési rendszer működésének logikájához: a család, az iskola, a munkaerőpiac szerkezete szorosan illeszkedett a klasszikus ipari termelési mód által teremtett feltételekhez. A posztfordista, rugalmas gyártórendszer esetében is hasonló folyamat ment végbe: úgy tűnik, hogy a társadalom alapintézményei is átalakulóban vannak. Az átalakulás hipotézisét ideáltipikusan Mingione (1996) a következőképpen szintetizálta:

Szegénység és társadalmi változás Terület

Fordista

Posztfordista

A gazdasági struktúra

A tömegtermelés dominanciája nagyméretű gyárakban

A szolgáltatói és a bankszektor dominanciája

A gazdasági ciklusok és a foglalkoztatottság kapcsolata

A gazdasági krízisek munkahelyeket szűntetnek meg, a gazdasági növekedés pedig munkahelyeket teremt

A gazdasági növekedés nem feltétlenül hoz létre új munkahelyeket A gyártóiparba való beruházások munkahelyek megszűnésével járnak

A foglalkoztatottság mintája

Férfiak: kenyérkereső, családfenntartó, élethosszig és teljes alkalmazásban Nők: részmunkaidőben foglalkoztatott, vagy teljes mértékben távol a munkaerő-piactól, gyereknevelés alatt mindenképpen inaktív

Az atipikus és informális munkavállalási formák elegye, instabil foglalkoztatottság, magas a fiatalkorúak munkanélkülisége, csökkenő, de továbbra is fennálló nemek közötti egyenlőtlenség

Jövedelmek

Folyamatos háztartási jövedelmek

Összetett és szabálytalan jövedelmek

A nem fizetett munka eloszlása

Kizárólagos, „természetszerűleg” női tevékenységek: „teljes foglalkoztatottságban háziasszony”

Feszültségterhes, kényszerű redisztribúció, és önkéntes házimunka

Népesség, család és háztartás

Standardizált életutak, alapjai: · „megfelelő időben” való házasságkötés · a házasság stabilitása · átlagban 2–3 gyermek · a nukleáris család modellje · várható átlagos élettartam: nyugdíjazás utáni pár év

De-standardizált életutak, alapjai: · a házasság intézményének a „válsága” és instabilitása · a házasságkötés ideje nagy szórású · az élet egy része nukleáris családon kívüli · várható átlagos élettartam: nyugdíjazás után 15–20 év

5. táblázat. A fordista és a posztfordista gazdasági rendszerek és a társadalmi intézmények közötti kapcsolat4

93

3. fejezet Kulturális tényezők

Tömegfogyasztás, mennyiségi ismérvek szerint

Perszonalizált fogyasztás minőségi ismérvek szerint

Állampolgárság és szociális rendszer

A nemzetállam központi szerepe Univerzalista filozófia

Globalizáció és lokalizáció Fragmentált és magánalapú önsegélyezés

A fenti táblázatból könnyen leolvashatók a változás trendjei. A Mingione által vázolt hipotézisben a társadalom majdnem mindegyik intézménye átalakulóban van. Voltaképpen a gazdasági változásokkal egyszerre, azzal párhuzamosan és szerves kölcsönhatásban alakul(na) át az egész társadalmi rendszer. Mondhatni, egy új társadalmi paradigmát hoz létre. Az alábbiakban egyes dimenziókra részletesebben is reflektálni fogunk. A gazdasági struktúrának a rugalmas termelési mód fele való elmozdulása igen lényeges hatással van a foglalkoztatottsági rendszerre nézve. A gazdasági krízisek a fordista modellben a gazdaság egészének alakulása és a megélhetést biztosító betölthető munkahelyek száma a tágabb értelemben vett nemzetgazdaság által leírt pályával összhangban alakult. Más szavakkal, a gazdasági növekedés új munkahelyeket teremtett, míg a gazdasági válságok munkahelyeket szűntettek meg, elsősorban az ipari szektorban. A gazdaság ciklikus felfele-lefele való mozgása tehát maga után vonta a munkaerő iránti kereslet átalakulását. Jelen esetben csupán a negatív elemeket emeljük ki. Azt mondhatni, hogy a gazdasági válság mérséklése, esetleg megszűnése nyomán a munkanélküliek újra esélyesek, hogy képzettségüknek és képességüknek megfelelő munkahelyeket találjanak, rendszerint ismételten csak az ipari szektorban. Sarkítva: a fordista modellben a gazdasági mozgások és a munkaerőpiaci változások közötti kapcsolat mennyiségi kérdés: a válság esetleges leküzdése után a nagyiparnak nagyvonalakban ugyanolyan jellegű munkaerőre van szüksége, ezt pedig a munka nélkül maradtak köréből könnyen felveheti, mert ugyanazt a korábban megszűnt munkakörüket kell betölteniük, csupán a betöltendő munkahelyek száma módosult a gazdasági ciklusok függvényében. A posztfordista modellben mindez már nem áll fenn: lényegében a gazdasági ciklusoktól függetlenül alakul a betölthető munkahelyek száma, és ami még ennél is fontosabb, a gazdasági növekedésnek, a beruházásoknak pedig akár ellentétes hatásai is lehetnek: például az automatizálás, a számítógépes rendszerek üzembe helyezése párhuzamosan a hatékonyság növekedésével munkahelyeket szűntet meg, fölöslegessé  In Mingione, 1996:16.

94

Szegénység és társadalmi változás teszi, vagy jelentős mértékben leredukálja a klasszikus fizikai munka iránti keresletet. A munkaerő iránti kereslet jellege is megváltozik, hiszen a rugalmas termelési módban a magasan képzett szellemi tevékenységeket végzők iránt van piaci kereslet. Lényegében tehát két koordinátája van a változásnak: egyrészt a gazdasági mozgások és a munkahelyek számának alakulása egymástól függetlenné válik, másrészt viszont a megszűnt és az (esetlegesen) újonnan alakult munkahelyek között minőségi különbség van. Míg rendszerint az ipari szektorban szűnnek meg a munkahelyek (ennek oka lehet a szerkezetváltozás vagy pedig az ipar elköltözése, leginkább Távol-Keletre), addig a betölthető munkahelyek vagy az alacsony jövedelmet biztosító szolgáltató szektor alján (például a gyorséttermekben vagy a szuper- és hipermarketekben, ahol az alkalmazottakat részmunkaidőben alulfoglalkoztatják), vagy pedig a korábban az iparban dolgozók többsége számára elérthetetlen magas kvalifikációt igénylő, információ-alapú szektorokban találhatóak. Mindezek átszabják a foglalkoztatottsági rendszert: elterjed az irreguláris munka, növekszik az alulfoglalkoztatottság mértéke, a jövedelmek egy része pedig szabálytalanná és bizonytalanná válik. A hátrányos helyzetű (eleve szegényebb) háztartásokból származó nők kényszerű belépése a munkaerőpiacra (pontosabban annak alsó szektoraiba), a háztartás jövedelmének biztosítása érdekében olyan versenyhelyzetet teremt a „létszámfölötti” férfiak számára, ami a nemek közötti munkamegosztási rendszer alaprajzát is átalakítja – egyaránt érintve a háztartáson belüli nem fizetett és a családon kívüli fizetett munkát. Beszédes az a hazai példa, amelyet részletesen Péter (2003a) mutat be, a romániai bányavidéken végbement változások kapcsán. A folyamat mechanizmusa nagyon hasonlít a Mingione által szintetizált változás hipotézisének központi gondolataihoz. Péter kiemeli, hogy a kitermelő ipar leszerelése után, ami Romániában a kilencvenes évek végén következett be, a munkahelyüket vesztett, volt bányászcsaládokban a fizetett és nem fizetett munka megoszlása a korábbi helyzethez képest a „feje tetejére állt”. Mivel a munkaerő-kereslet jellegénél fogva munkához csak nők jutnak (akik között abszolút többségben vannak azok, akik formális alkalmazásban egyébként soha nem is álltak), ők válnak családfenntartókká, a munka nélkül maradt férfiak pedig „berekednek a háztartásba”, ami sok esetben komoly feszültséget generál, illetve kettős teherviseléssel is jár. Ez alatt azt értjük, hogy a háztartási munkát – vagy annak egy részét – továbbra is nők viselik. Az nők által végzett fizetett munka standardizált lohn rendszerben szervezett (a ruha előállítása kizárólag a mechanikus „összeszerelésre” korlátozódik: a varrónők az előre elkészített tervek szerint a beszállított anyagot határidőre összevarrják) és rendszerint rosszul is fizetett (u. o.). A posztfordizmus által a munkaerőpiacon generált negatív hatásokat (immár expliciten a szegénység alakulására vonatkoztatva) az úgynevezett munka-szakképzettség eltérés (work-skill mismatch) (Kasarda, 1990)

irreguláris munka

95

3. fejezet elmélet fogalja össze. Az alábbiakban erre, valamint a folyamat környezetének bemutatására, a posztfordista város és szegényég (Marcuse, 1996) kapcsolatára fogunk reflektálni.

A posztfordista gazdaság és szegénység A kilencvenes évek elejére a változások a nyugati világban a társadalmi térben is egyértelműen láthatóvá tették a szegénységet. A gazdag és szegény országok közötti jövedelmi különbségek megnövekedtek, a gazdag országokban pedig a fentebb szintetikusan bemutatott változás polarizálta a jövedelmeket: a gazdagok gazdagabba, a szegények pedig még szegényebbekké váltak (Townsend, 1993). Az elszegényedés látható indikátorai között felsorolhatjuk a városi térhez egyre szervesebben hozzátartozó koldusok és kéregetők seregét, az ingatlanok elvesztését vagy azok állagának érzékelhető leromlását (ezt slumosodásnak, vagy gettósodásnak nevezzük), az alkalmi- és gyerekmunka megjelenését, a szolgáltatások minőségének a romlását (Townsend, 1993:17), de a kriminalitási ráták növekedését és a bebörtönzöttek számának megugrását is (Wacquant, 2001). A következőkben vázolt két elmélet – a munka-szakképzettség eltérés elmélete és a posztfordista város tézise – a városi szegénységre vonatkozik és empirikus alapja az Amerikai Egyesült Államok. A Vázlatok Bevezetőjében már jeleztük, hogy könyvünkben személyes okokból (a szakmai érdeklődés és a végzett empirikus kutatások helyszíne, valamint az előképzettség jellegéből adódóan) történetünk inkább a városi szegénységről szól. Ugyanakkor úgy véljük, hogy a romániai környezetben végbemenő (városi) elszegényedési folyamatok modellezéséhez az amerikai szakirodalom alapgondolatai felhasználhatóak (például Ladányi–Szelényi, 2004 vagy Stănciulescu–Berevoiescu, 2004), természetesen a helyi viszonyokhoz adaptálva. Tehát, az alábbiakban nézzük meg melyek a két magyarázó elmélet legfontosabb gondolatai. Ezt követően röviden megnevezzük azokat a hazai folyamatokat, amelyekre a bemutatottakat esetleg alkalmazhatjuk.

A munka-szakképzettség eltérés (work-skill mismatch) work-skill mismatch

96

A munka-szakképzettség eltérés (work-skill mismatch) elmélete J. Kasarda nevéhez fűződik (1983, 1990). Központi fogalmat J. Kain harvardi közgazdásztól kölcsönözte, aki elsőként 1968-ban használta főleg a bostoni munkaerő-piaci mozgások kapcsán. Az ötletet W. J. Wilson (1997) is átvette, aki nagyhatású könyvében a When Work Dissappears (Amikor a munka eltűnik) című gettó-szegénység okairól értekező munkájában alaposan épít rá.

Szegénység és társadalmi változás A Kasarda-féle elméletet több oldalról is bírálták (Aponte, 1996), de abban mindannyian egyetértenek, hogy „a munka elment” és a társadalom alsó szegmenseiben (a hátrányos helyzetű rétegek, az eleve szegények, a fordista foglalkoztatottsági rendszer alsó régióiban foglalkoztatottak és a kisebbségek, valamint a bevándorlók számára) mindez katasztrofális következményekkel járt. A munkahelyek és a munka két egymástól eltérő, de összefüggő folyamat következtében tűntek el. Egyrészt a hagyományos ipar vagy ténylegesen elköltözött Távol-Keletre, esetleg Latin Amerikába (a gyárakat egyszerűen leszerelték, és az említett térségben nyitották meg a multinacionális gépgyártó vállalatok esetében), vagy pedig (rendszerint a kisebb vállalatok esetében) a verseny miatt egyszerűen csak megszűnt. Másrészt pedig az új munkahelyek a kertvárosokban keletkeztek. Lényegében arról van tehát szó, hogy a munkahelyek térben máshol vannak és más jellegűek, mint az ipariak voltak (Aponte, 1999). Mindezek természetszerűleg vonják maguk után azt, hogy a képzetlenebb iparban foglalkoztatottak és munkanélkülivé váltak egy jelentős része vagy nem talál számára megfelelő (képzettségével összhangban álló) munkahelyet, ha mégis, akkor azt fizikailag, térben nehezen közelítheti meg. Emiatt növekedik a szegénység térbeli koncentrációja, vagyis a szegénynegyedekben ottreked a gyengén képzett népesség. Így nem csupán a szegénység koncentrálódik, hanem a túlélés csak az illegális gazdasági tevékenységek, vagy pedig a szociális ellátó rendszerektől való teljes mértékű dependencia révén biztosítható (Kasarda, 1990). Az munkanélkülivé vált népesség – éppen azért, mert nem talál tudásának megfelelő munkahelyet – társadalmilag fokozottan kötődik a város szegénynegyedeihez: az alacsony jövedelem, vagy annak a teljes hiánya és a lakáspiaci mechanizmusok térben és társadalmilag elvágják őket a főáramtól (a többségi, nem szegény társadalomtól) (Kasarda, 1990; Aponte, 1999). Ezzel az elmélettel írja le Péter (2003b; 2005) Románia egyik monoindusztriális és elszigetelt, ún. csinált bányavárosának egyik szegényegyedében lakó közösség szerkezetváltozás utáni nyomorúságos helyzetét. A rézbánya átszervezése következtében 1997-ben a város egyik amúgy is hátrányos és címkézett lakónegyedében különféle okok miatt a lakosok többsége – akik nem sokkal a kommunista rendszer bukása (1989) előtt érkeztek a városba, tehát korlátozott kiterjedésű kapcsolati hálókkal rendelkeztek – munka nélkül maradt. Tulajdonképpen a rendszerválátst követően csoportosan éltek a kormány és a bányavállalat vezetősége által felkínált lehetőséggel, hogy az átlagfizetés többszörösét képező összeg (végkielégítés) fejében önként váljanak meg munkahelyeiktől. Ennek következtében a lakosság döntő többsége fél éven belül leszegényedett, a lakónegyed hamar lepusztult, legettósodott, a lakosai pedig a város többi részétől láthatóan szegregálódtak. A helyi munkalehetőségek hiányában a stigmatizált városrész lakóinak egy önszerveződő csoportja 2000. áprilisában nagyobb léptékű tiltakozásba kezdett, amire a

a munkahelyek térben máshol vannak és más jellegűek, mint az ipariak voltak

97

3. fejezet média, majd a megyei vezetősége is felfigyelt. A tiltakozásnak az lett az eredménye, hogy a szállítási eszközök, valamint a tőkésíthető tudások és kézségek hiányában a megyei vezetőség által felajánlott, a megyeközpontban található textilgyárban lévő munkahelyeket a volt bányászok végül elutasították (csak a rosszul megszervezett napi utazás költsége elvitte volna a keresetek több mint háromnegyedét) (uo.).

A posztfordista város tézise

slumosodás vagy gettósodás dzsentrifikáció és szuburbanizáció

a városi társadalom lényegében kettészakad: a nagyon szegény, páriának tartott népességet koncentráló posztfordista hipergettóra és a társadalom egyre nagyobb hányadát magába foglaló szuburbanizálódott (kertvárosiasodott) részre

98

A Marcuse (1996) által megfogalmazott tézisben a posztfordista fordulat után a városi szegénység kialakulásában (illetve annak fokozódásában) a tér és az (etnikai és társadalmi származás) származás játssza a legfontosabb szerepet, azaz: a posztfordista város szegénységet hoz létre. Úgy véli, hogy a posztfordista város és annak térbeli társadalmi szerkezete az elválasztás és a felosztás kettős mintája szerint működik: egyes városrészek gyors lepusztulásával párhuzamosan más városrészek folyamatosan fejlődnek – ezt a kétirányú folyamatot a slumosodás vagy gettósodás, illetve a dzsentrifikáció és szuburbanizáció megnevezéssel jelöljük. Mindez, véli Marcuse, négy jelenség együttes eredménye. Ezek a következők: a már részletesebben is említett technológiai változás, a gazdaság internacionalizációja – a globális verseny –, a tulajdon koncentrációja (a már korábban említett privatizáció révén), valamint a gazdasági jellegű folyamatok feletti ellenőrzés multinacionális vállalatok általi koncentrációja révén (Marcuse, 1996:176). Amellett érvel, hogy ezáltal a városi társadalom lényegében kettészakad: a nagyon szegény, páriának tartott népességet koncentráló posztfordista hipergettóra és a társadalom egyre nagyobb hányadát magába foglaló szuburbanizálódott (kertvárosiasodott) részre. A szuburbanizáció és a gettósodás ellentétes irányú folyamatok ugyan, és az előbbi jelentős mértékben hozzájárul a városi szegénygettók kialakulásához. Ugyanis a szuburbanizáció nyomán hátramaradott népesség megfelelő anyagiak hiányában nem tudja karban tartani lakóövezetét. Ezzel párhuzamosan szuburbanizált övezetek rendszerint a posztfordista szolgáltató szektor és a kereskedelem szegények számára nehezen megközelíthető régióivá válnak. Marcuse úgy véli, szegénynegyedek – gettók – a fordista gazdasági rendszerben is megtalálhatók voltak Amerikában és Európában egyaránt. Azonban, szerinte a posztfordista fordulat átértelmezte a szegény – nem szegény társadalmi kapcsolat jellegét és természetét: lényegében minimálisra csökkent, helyenként pedig egyenesen megszűnt a kapcsolat a két csoport között (ebben a munka-szakképzettség eltérés miatti térbeli beszorulás komoly szerepet játszott). Marcuse társadalomtörténeti példákra hivatkozva illusztrálja a gettólakosság és a többség közötti újszerű viszonyt: míg a modern korban a gettó szegregált társadalma szerves része volt a társadalomnak (akár folyamatos kizsákmányolásuk révén is),

Szegénység és társadalmi változás ezt a szakirodalom „tradicionális” vagy „kizsákmányolt” gettónak hívja (lásd Clark, 1968), addig a posztfordizmusban egy „modern” vagy „pária” gettómodell érvényesül, ahol a többségtől leszakadott, „feleslegesnek” (Castel, 1997) tekintett népesség koncentrálódik (Marcuse, 1996). A posztfordista város térbeli jellemzőit Marcuse a következőkben nevezi meg: növekvő dzsentrifikáció, növekvő gettósodás, a negyedek közötti fokozódó feszültségek, az ellentétes érdekek mentén kialakult konfliktusok, ,a fizikai tér defenzív használata a negyed identitásának megőrzése érdekében, a negyedek közötti társadalmi határok fizikai határokká alakítása fizikai és szimbolikus határjelzők alkalmazásával, valamint mindezeknek a megerősítése a kormányzat szerepvállalásával a magántulajdon megerősítése révén (Marcuse, 1996:189-191). Hazai viszonylatban a fentebb említett folyamatok vagy még nem bontakoztak ki, vagy pedig igen sajátos helyi jelleggel érvényesülnek. Azonban, számos etnográfiai terepleírás és antropológiai eszközökre alapuló kutatás számol be arról, hogy a romániai nagyvárosokban beindult a szegregáció és a leszakadás folyamata (lásd Pásztor, 2003a; 2003b; 2004; Péter, 2003b). Például a Bukarest környékén, többnyire romák által lakott szegénynegyedek helyzete (Ferentari, Chilia) vagy szintén a fővárosban a régi történelmi központban (Lipscani környékén) elindult dzsentrifikáció nyomán kilakoltatott szegény népesség sorsa is alátámasztja az elmondottakat.

A mcdonaldizáció folyamata és a szegényég kapcsolata Az alábbi alfejezetben a társadalmi változás egy „egzotikus” vagy legalábbis első látásra annak tűnő vonatkozásáról lesz szó. Az egzotikus kifejezést két értelemben használjuk: egyrészt a olvasó számára akár gyanúsnak is tűnhet, hogy a gyorsétteremnek milyen kapcsolata lehet (ha van egyáltalán) az általunk elemzett kérdéskörrel, másrészt viszont a fogalom – mint a továbbiakban meglátjuk – jellegénél fogva első látásra „kilóg” a fentebb vázolt rugalmas gazdasági rendszerből. A továbbiakban arra vállalkozunk, hogy megnevezzük a társadalom mcdonaldizációjának nevezett folyamat lényegi jellemvonásait és leírjuk azt a mintát, amelyet követ. Az alfejezet második részében pedig a mcdonalidizáció és a szegénység kapcsolatnak néhány dimenzióját illusztráljuk.

A mcdonaldizáció – fordizmus a posztfordizmusban A társadalom mcdonaldizációjának „ötlete” George Ritzer nevéhez fűződik. Ritzer amerikai szociológus, a szociológiai elméletek és a posztmodern kérdésének nagy értője, neve leginkább mégis a The McDonal99

3. fejezet

mcdonaldizáció § azon folyamat, amelynek nyomán a gyorsétterem működésének princípiumai egyre több ágazatban válnak dominánssá

hatékonyság

100

dization of Society (2003[2000]) (A társadalom mcdonaldizációja) című bestsellere kapcsán vált világszerte ismertté. Ritzer abból az empirikus megállapításból indult ki, hogy a McDonald’s gyorsétterem-lánc által gyakorlatba ültetett szervezési minta a társadalomban, illetve a gazdaság más ágazataiban is egyre gyakrabban és sikeresebben alkalmazott (másolt) mintává nőtte ki magát. Ritzer már a könyve elején jelzi, hogy a mcdonaldizáció története nem a hasonló nevű gyorsétteremről szól, hanem arról a folyamatról, ahogyan a társadalom és a gazdaság bizonyos szegmenseinek működése egyre inkább a McDonald’s-ban tökélyre fejlesztett szervezési minták szerint alakul (Ritzer, 2003:16). A McDonald’s, mint gyorsétterem „csupán” (s a hasonló társai, mint például a KFC, Pizza Hut, Taco Bell, Wendys, de a benzinkutak vagy nagyáruházak is) ideáltipikusan, manifesztált módon jeleníti meg ezt a szervezési formát. A mcdonaldizáció paradigmatikus fogalommá vált és a kérdéssel több szerző is foglalkozott (például Barber, 1992; Smart, 1999). Ritzer – a Frankfurti Iskola legjobb hagyományait követve – a gyorsétterem-láncok kapcsán határozott társadalomkritikát fogalmaz meg, egy folyamat paradigmáját szolgáltatja; pontosabban a Max Weber által modellezett racionalizáció folyamatának negatív oldalára hívja fel a figyelmet, az ésszerűtlen racionalizációs folyamat által felállított csapdákra figyelmeztet: nevezetesen a racionalizáció irracionalitására. Jelen alfejezetben nem törekszünk a Ritzer által nagyon is szemléletesen tárgyalt folyamat alapos és kimerítő bemutatására, csupán arra vállalkozunk, hogy annak lényeges aspektusait vázoljuk annak érdekében, hogy a szegénységre gyakorolt hatását megérthessük. A szerző a mcdonaldizációt a következőképpen határozza meg: „azon folyamat, amelynek nyomán a gyorsétterem működésének princípiumai egyre több ágazatban válnak dominánssá” (Ritzer, 2003:17). Ilyen ágazatok szerinte a gyorsétterem-láncokon kívül a bankrendszer, a média, de egyre inkább olyan intézmények és szervezetek is mcdonaldizáltak, mint az iskola vagy a börtön, a szuper- és hipermarketek mellett. Ritzer a folyamatnak négy összefüggő dimenzióját nevezi meg: a hatékonyság, a kiszámíthatóság, az előreláthatóság valamint a kontroll. A továbbiakban tekintsük át ezeket a dimenziókat külön-külön. Hatékonyság. Az egyik helyzetről a másikra való áttérés optimális módszere (Ritzer, 2003:26), vagyis a különböző munkafázisok kellő összehangolása, a teljesítmény és hasznos munka arányának a javítása érdekében. A gyorsétterem kontextusában és a kliens szempontjából az éhség állapotáról a jóllakottság állapotára való megfelelő áttérést jelenti, az alkalmazottak számára – ez az aspektus a fontosabb – az élelmiszer előállításának és szervírozásának egy előre pontosan kidolgozott, eltervezett és többszörösen tesztelt folyamat lépéseinek a szigorú (mechanikus) követése – a taylorizmus elvei szerint.

Szegénység és társadalmi változás Kiszámíthatóság. A folyamat részeinek előzetes ismeretét jelenti, vagyis a kapcsolatfelvétellel járó szándékolt következményekkel való előzetes kalkulációt. A célzott következmény előidézéséhez szükséges feltételek apriori ismeretét jelöli. Magyarán, mind a kliens, mind pedig a kiszolgáló személyzet bármelyik tagja tudja, hogy mire kell számítania. Ritzer szerint ennek a feltételnek a biztosítására a minőség mennyiségi kérdéssé alakul, hiszen a kiszámíthatóság csak akkor érvényesülhet, ha kicsi a variáció a standardizált részfeladatok gyors elvégzésében. Előreláthatóság. A gyorséttermek működése úgy van programozva (szervezve, ütemezve és kivitelezve), hogy annak minden vonatkozása tértől és időtől függetlenül mindig ugyanolyan legyen. A világ bármely pontján bármikor lép be a kliens egy McDonald’s (vagy hozzá hasonló) étterembe pontosan tudhatja előre, hogy mire kell számítania. A térberendezés, az alkalmazottak öltözete, a menü és a személyzet várható viselkedése előre ismert, hiszen mindig és mindenhol ugyanannak a szabálynak engedelmeskednek. A helyzetmegoldások, az interakciók szabályozottak, az innovációnak, a sajátosságnak és a kreativitásnak illetve az improvizációnak semmilyen helye nincsen, ha mégis előfordulna, akkor azt a menedzsment brutálisan elnyomja (Ritzer, 2003:28). Kontroll. A standardizált – voltaképpen a macdonaldizáltság alatt ezt értjük – szervezési forma végső soron a teljes kontroll biztosítását célozza. A kontroll nem csupán a fizetett alkalmazottakra érvényes, hanem mindenkire, aki ebbe a szabványosított társadalmi szituációba belép: a tevékenységes sorrendje, a térszerkezet, a szereplők egymáshoz való térbeli viszonya, a kényelmetlen székek és azok elrendezése ellenőrzést gyakorol a szereplők viselkedése felett. Például a takarító személyzet folyamatos belépése a vendégek intim szférájába a takarítás ürügyén azt a célt szolgálja, hogy a vendég minél hamarabb elfogyassza ennivalóját, és továbbálljon. Mindezt a több mint 750 oldalas működési szabályzat (a McDonalds „belső Bibliája”) expliciten is tartalmazza. Abból a célból, hogy a tevékenységek futószalag rendjébe ne álljanak be „szakadások” ami az egy kliensre fordítandó optimális időmennyiséget jelenti (Ritzer, 2003: 28-43; Leidner, 1993) az időt is igyekszik standardizálni. De mindezek miért fontosak a mi szempontunkból? Mi a jelentősége a szegénység kérdésének perspektívájából? Ezekre a kérdésekre próbálunk meg a továbbiakban választ adni. Ritzer szerint ennek a nyers, de tökéletes formában megvalósuló fordista munkaszervezésnek megvannak a maga előnyei (például könnyen elérhetővé tesz termékeket, csökkenti ennek átlagos sebességét, valamint könnyebben eligazodnak az egyének ebben a társadalmi térben a bele kódolt, az ellenőrzést szolgáló, jelek révén), de egyben komoly problémáknak is okozója.

kiszámíthatóság

előreláthatóság

kontroll

101

3. fejezet

Mcdonaldizáció és szegénység – a McMeló és társai

a racionalizáció irracionalitása, a szereplők méltóságától való szándékolt megfosztása, valamint a munkaerő „aranykalitkába való berekesztése

102

Ritzer úgy tartja, hogy az előnyök inkább a rendszer, mintsem a szereplők érdekeit szolgálják: a túlracionalizált szabályozásnak (nem csupán a McDonald’s étteremnek, hanem az össze hozzá hasonló Prokusztész ágyához hasonló standardizált szervezésnek) komoly hátrányai vannak. Ezek a következők: a racionalizáció irracionalitása, a szereplők méltóságától való szándékolt megfosztása, valamint a munkaerő „aranykalitkába való berekesztése”. Ritzer szerint a hatékonyságra, az előreláthatóságra, a kalkulálhatóságra és a kontrollra épülő szerevezési rendszerek szükségképpen öncélúvá válnak, és végső soron megszűnnek hatékonyak lenni, önmagukat kezdik el foglalkoztatni. Továbbá, a kényszertő és korlátozó munkakörnyezeti hatások együttesen az alkalmazottakat megfosztják az emberi méltóságuktól: bármit is tesznek, azt kizárólag a szabályzat által megengedett és előírt formában kell tenniük. Ezzel az alkalmazottak egy önműködően funkcionáló rendszer könnyen cserélhető elemeivé válnak, ami munkajogi és jövedelmi szempontból előnytelen helyzetet jelent számukra. A gyorséttermek és a nagyáruházak vezetőségének kimondott célja, hogy a személyzet feladatait és a viselkedését minél inkább visszaszorítsák: a tevékenységek rendjét és ütemét nem ők, hanem a vezetőség és a programozható gépek diktálják, azoktól teljes mértékben függnek. Mivel az elemi tevékenységeket bárki könnyen megtanulhatja, alapjuk az engedelmesség, egyáltalán nem feltételez sem önállóságot, sem pedig kreativitást, a rendszer kizárólag a konformista magatartást értékeli – minden sajátos kézséget és önálló kezdeményezést elfolyt, mert azt a rendszer optimális működését zavaró elemnek tekint. Hosszabb távon az alkalmazottak pedig csapdába kerülnek: „bezáródnak az aranykalitkába”, ahonnan igencsak nehéz kitörni – „veszélyes az alkalmazottakra nézve” (Ritzer, 2003:31), ez sok esetben szegénységet (is) generál. Ennek a mechanizmusa tértől függetlenül nagyvonalakban hasonlóan nyilvánul meg. Ennek az a magyarázata, hogy a mcdonaldizált ágazatok – esetünkben a gyorséttermek és szupermarketek – franchise rendszerben működnek: az anyacégtől importálják azt a szervezeti kultúrát, ami arculatukat világszerte meghatározza – Romániában is. A franchise rendszer lényege, hogy az anyacég helyi vállalkozókkal társulva koncesszióba adja a cég nevét, logisztikai és szervezési segítséggel közösen működteti a vállalkozást. Ennek nagyon szigorú feltételei vannak, beleértve a munkaerő rekrutációs, a személyzeti és a fizetési politikáját is – ami szintén standardizált. A mechanizmus jobb megértése érdekében meg kell jegyeznünk, hogy a posztfordista gazdaságban a keresleti oldalon szabad munkahelyek leginkább a mcdonaldizált egységekben van. Ez nincsen Romániában sem másképpen, a kolozsvári munkahirdetéseket elemezve Hantz–Péter (2005) arra a következtetésére jutott, hogy az alacsonyan képzett munka-

Szegénység és társadalmi változás erő számára elérhető munkalehetőségek az eladói, részlegkiszolgálói (a hipermarketekben) és textilalapú munkakörökre korlátozódnak. A pejoratívan McMelónak nevezett tevékenységek (Ritzer, 2003; Newman, 2000) – az eladói, takarítói, felszolgálói tevékenységek – kulturálisan eleve negatív besorolás alá esnek, ezért a realizált jövedelmek szintje az átlagos kereseti szint alatt vannak. A mcdonaldizált gazdasági egységek munkaerő iránti kereslete gazdasági okokból tudatosan a fiatalok, rendszerint a pályakezdők irányába orientált. Schlosser a Fast Food Nation (2003[2001]) (Megetetett társadalom) című olvasmányos könyvében esettanulmányok kapcsán mutat rá, hogy a gyorséttermek munkaerejének háromnegyede húsz év körüli, rendszerint részmunkaidőben foglalkoztatottak, képzetlenek, és a tapasztalanságuk miatt alacsony bérekért dolgoznak. Eredményei szerint az alkalmazottak jelentős része kényszerűségből vállal részmunkaidős állást, hátrányos helyzetű családokból származnak, akik részben a családi jövedelmek növelése, részben pedig a saját fogyasztásuk finanszírozása érdekében dolgoznak. A monoton munkafázisok ellenséges érzelmeket generálhatnak azokban a pályakezdő fiatalokban, aki itt kerülnek először közvetlen kapcsolatba a fizetett munkával. A túlszabályozott, restriktív környezetben történő és engedelmességre nevelő pályaszocializáció következtében a pályakezdőkben szakmai sikertelenséget, lemondást és hosszú távon munkaiszonyt indukálhat (Ritzer, 2003; Newman, 2001). Az adaptációs problémák és az elidegenedés lehetősége, azzal párosulva, hogy a munkavállalás az iskolai karriert vagy a továbbtanulási lehetőségeket is kompromittálja (munkahelyükö a fiatalok kikerülnek mind az iskola, mind pedig a család ellenőrzése alól), sok esetben „aranykalitkába zárja” a fiatal alkalmazottak egy részét (Ritzer, 2003), ezzel mintegy újratermelve hátrányos helyzetüket. Így a saját munkahely és pénzkereseti lehetőség kezdeti csábítása kockázatos lehet, ami a hátrányos helyzet újratermelésének társadalmi intézményévé válik, a dolgozó szegények szakszervezet nélküli, túlórát nem, csak minimálbért fizető alacsony presztízsű és bizonytan munkahelyeként. David K. Shipler The Working Poor (2004) (A dolgozó szegények) című könyvében arról is beszámol, hogy a kettős munkaerőpiac (dual vagy split labour market) alsó régióiban az elérhető munkahelyek hasonló hatással vannak az ott alkalmazottakra nézve – ez a fajta fordista rendszer a túlélést igen, de a felfele való társadalmi mobilitást már nem teszi lehetővé. A kettős munkaerőpiac. A munkaerőpiac lényegében kettéosztott: beszélhetünk egy elsődleges és egy másodlagos munkaerőpiacról. Az elsődleges munkaerőpiac a részvénytársaságok, az állami adminisztráció által kínált fehérgalléros munkaköröket, valamint a szakszervezet köré szerveződött szakképzett munkásság által betöltött munkaköröket jelenti. Ezek a munkakörök relatív magas béreke, némi állásbiztonságot, valamint előremeneteli lehetőséget is biztosítanak. A másodlagos munkaerőpiac az alacsony presztízsű szolgáltatói munkaköröket foglalja

McMeló

kettős munkaerőpiac

103

3. fejezet

rövidszoknyás-munka

104

magába. Ezek a munkakörök instabilak, alacsonyan fizetettek, a munkakörülmények többnyire rosszak, nem ritkán veszélyesek, és alig van lehetőség a szakmai előremenetelre (Shaeffer, 1998). Többnyire fordista elveken működő mcdonaldizált munkakörök ezek, amelyeket a hátrányos helyzetűek, az etnikai kisebbségek, Amerikában például az illegális bevándorlók töltenek be (Schlosser, 2003). Az elsődleges és másodlagos munkaerőpiac között rendszerint felfele nagyon nehéz az átlépés. A két szféra közötti határt egyes szerzők (Bonancich, 1972) a formális – informális határ mentén húzzák meg (erről bővebben lásd még Gál, 2004; 2006). A duális gazdaság kifejezés pedig arra vonatkozik, hogy a globalizált gazdaságnak két része van, és eleve úgy épül fel és működik, hogy a legális és illegális szférák szorosan összefonódnak és kiszolgálják egymást (Castells–Mollenkopf, 1991) – a fordista modellre épülő szekundér gazdaság szimbiózisban van a posztfordista elven működő primér gazdasággal. Még egy gondolat erejéig visszatérve a dolgozó szegényekhez, Katherine S. Newman (2000) No Shame in my Game. The Working Poor in the Inner City (Nem szégyen a tervem. A szegénynegyed dolgozó szegényei) című antropológia jellegű könyvében rámutat arra, hogy a serdülő pénzre vágyó fiatalok különösen veszélyeztetettek a mcdonaldizált rosszul fizetett, instabil munkahelyek révén. Newman – elismerve és élettörténeti példákkal illusztrálva a munkahellyel való rendelkezés lehetséges hasznát – arra fókuszál, hogy a fizikailag is veszélyes munkahelyek hogyan válnak a fiatal pályakezdők számára referenciacsoporttá az iskola és a származási család helyett, és ez a túl korán kezdődött látszólagos felnőtt és kereső szerep a látszólag független és felnőtt világban miként zárja el az utat a szegény helyzetből való kitörés előtt. A Newman által vázolt mechanizmus (2000:87–121) nagyon hasonló a Ritzer és a Schlosser által korábban leírt modellhez. Úgy véljük, hogy hazai viszonylatban a szegény helyzetből származó fiatalok esetében is valós kockázatokkal számolhatunk az „aranykalitkába zárás” lehetőségére vonatkozóan, különösen, mert az alacsonyan képzett munkaerő számára elérhető munkahelyek többsége sok szempontból (a kontroll, a fizetség, a szakszervezet nélküliség, az alulfoglalkoztatottság tekintetében) mcdonaldizált munkahely. Tanulmányok mutattak rá, hogy a válságos régiókban (ahol a füstös iparágra épített gazdaság a szerkezetváltás miatt krízisbe került, ilyenek Romániában például a bányavidékek) a legnagyobb munkaerő kereslet az úgynevezett rövidszoknyás munkára van (lásd Péter, 2003a). A kereslet összefügg a mono-indusztriális övezetek jogi státusával: az a cég, amelyik itt folytat tevékenységet, adómentességet élvez. Mivel a munkaerő-kereslet „elnőiesedett”, a nők munkát vállalnak, a férfiak pedig otthon maradnak, és megpróbálják ellátni a háztartást. A nők a gyengén fizetett, sokszor illegális eladói vagy felszolgálói munkaköröket töltik be (piaci eladó, butikban, bárokban, üzletben dolgoznak). A rövidszoknyás-

Szegénység és társadalmi változás munka estében az alkalmazás időtartama általában rövid, a munkáltatók, a jogi viszonyokat kihasználva többnyire rövid időre (néhány hónapra) alkalmazzák a nőket, mivel ennyi idő alatt jár le az úgynevezett próbaidő. Ezt követően (gyakran valótlan problémára, például az eladó által felhalmozott leltári hiányra hivatkozva) a munkáltató felmond az alkalmazottnak. Mivel a rendszer ciklikus, a munkapiacon ugyanazok a szereplők (munkaadók és munkavállalók) tulajdonképpen folyamatosan helyet cserélnek: a nők mintegy egyik munkáltatótól a másikig „vándorolnak”, ezzel tartva életben a rendszert, ami az anyagi erőforrásaikat (a fizetéseiket) biztosítja. Az állandó bizonytalanság és a folyamatos cserélődés adja a munka „rövidségét” (természetesen a munkaadó nem fizeti az időszakos és folyamatosan megújuló munkavállalóinak a társadalombiztosítást, az ideiglenes munkát nem jegyzik a munkakönyvben, és a munkaadókat semmi sem kötelezi az alkalmazásukra). A rendelkezésre álló kapcsolatháló szerepe a „rövidszoknyás munka” esetében rendkívül fontos, hiszen a rotációs rendszerbe való bekerülés, és az utólagos „kezesség” (egyik munkaadó „garanciája” a másik irányába) a tét. Az életkor és a munkavállaló nő megjelenése, testi szépsége, amit tőkeként lehet megjeleníteni, szintén fontos tényező ebben az egyenletben. A rövidszoknyás munka működtetéséhez tartozik továbbá az a sajátos klíma, ami a szereplők közötti társadalmi jelentésteret kitölti. Az aktorok a női munkavállalók, a munkaadók, valamint az otthon maradó munkanélküli (többnyire középkorú, de nem csak) férfiak. Érdekes módon a rendszer tulajdonképpen a munkaadók mellett a munkanélküli férjek hatékony hozzájárulásával marad fenn. Itt elsősorban a munkásosztályra mindenhol jellemző munkáskultúrára és munkaéthoszra épülő attitűdökre utalunk. A munkáskultúrában a nemek közötti éles értékbeli és funkcionális különbség alapján a női munka értéke is rendkívül alacsony (Willis, 2000). A női munka presztízse elhanyagolható a férfimunkához képest (ami mindig „nehéz fizikai” munkát jelent ebben a jelentésben). A munkáskultúrában a férfimunkának a nehézsége (sok energiát, határozottságot, elszántságot igényel) mellett erős szexuális töltete is van (uo.). A beszédben, testtartásban, mozgásban, a fizikai erő objektív jegyeinek a fitogtatása (izmok, nehéz tárgyak elmozdítása) az értékesnek tartott maszkulinitás kifejezése. Mindez a férfi-nő kapcsolatának állandó reprezentálása, kifejezése, a hatalmi viszonyok tudatosításának az eszköze (Willis 2000). A férfi a nő feletti a hatalom birtokosa, beleértve a nő feletti rendelkezést is. A munkanélkülivé válás új helyzetet teremtett a nemek közötti kapcsolatokban, hiszen a férfi „a háztartásba szorult”, ami lényegében a saját munkájához képest mindig is leértékelt volt, mert a nők, a nekik alárendeltek végezték. A nemi szerepcsere azonban legtöbbször csak látszólagos. A nőnek a rövidszoknyás munka elvégzése után a háztartásbeli tevékenységeket is el kell látnia, így kettős terhet visel, ami sorozatos konfliktusok forrása. A férfi a szocializált patriarchális mintájához az új körülmények között 105

3. fejezet is ragaszkodik, hiszen az identitásának a forrása. Mind a házimunka, mind pedig a rövidszoknyás munka értéke a férfiak szemében alacsony presztizsű (annak ellenére, hogy a háztartás túlélését biztosítja). A „rövid szoknya” a társadalmi térben is megjelenített patriarchális viszonyoknak a kelléke. A „rövid szoknya” a női munka társadalmi státusát reprezentálja, és elválik viselőjétől: a női (kevésbé értékelt) munkát szimbolizálja, s egyben legitimálja a munkapiacon kínált alacsony béreket és rossz munkakörülményeket. Az ilyen típusú munkáról mindannyian hasonlóan vélekednek, munkaadók és „eltartottak” férfiak egyaránt – ezért működhet a rendszer. A megfigyelt szexista töltetű megjegyzések a „rövid szoknya” kapcsán, a rövidszoknyás munkát végző fiatal lányok és nők jelenlétében körében szerzett „szexuális tapasztalatokkal” való dicsekvés a munkanélküli férfiak poszt-legitimációs mechanizmusainak elemei. Tehát ezek a megjegyzések, habár a viselőiről szólnak, mégis a férfiakról beszélnek: identitásmegerősítő és feszültségoldó, valamint poszt-legitimáló funkciójuk van (ezzel magyarázzák azt, hogy miért nem vállalják el a meglévő, de „nőies” munkákat, mint például a textilipar kínálta lehetőségeket: hogy elfedjék a munka-szakképzettség eltérést).

A kockázat-társadalom és szegénység

kockázat-társadalom

a rizikótársadalom nála inkább a modernség modernizációja, mintsem annak egyértelmű meghaladása

106

A Vázlatok jelen fejezetét egy európai változásértelmezéssel zárjuk. Nem vállalkozunk a Beck (2003[1986]) által kidolgozott kockázat-társadalom elméletének és bírálatainak részletes bemutatására (lásd például Kapitány, 2002). Itt csupán arra szorítkozunk, hogy kiemeljük a kockázat-társadalomra jellemző társadalmi egyenlőtlenségek néhány vonatkozását. Beck kockázat-társadalom elmélete a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig a Nyugat-Németországban végbement változások következtében megjelenő szerinte (is) újszerű társadalmi problémákra való reakció nyomán keletkezett (Balogh–Karácsony, 2000). Beck a Kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba című nagyhatású könyvében (2003 [1986]) három kulcsfogalom mentén bontja ki mondanivalóját. Ezek a következők: a kockázatok, az individualizáció és a reflexív modernizáció. A változásokat és a változások irányát a következőképpen strukturálja: korának társadalomszervezési formáit összeveti a modern társadalom jellemvonásaival, meghatározza az új koncepciók (individualizáció, kockázati társadalom és reflexív modernizáció) jelentését, valamint pontszerűen vázolja a bekövetkezett változást és a lehetséges orvoslási irányokat. Elmélete lényegében a késői modern társadalom empirikus képét adja, amelyben a reflexív modernizáció fogalma rokonítható ugyan a posztmodernizációval, a kockázati társadalom fogalma pedig a posztmodern társadalommal, de azokkal nem azonosak (vö. Preglau, 2000:286): a rizikótársadalom nála inkább a modernség modernizációja, mintsem annak egyértelmű meghaladása.

Szegénység és társadalmi változás A változás szerinte (amit a 20. század végének veszélyei – a eredetiben Mammutgefahren – generáltak) gyökeres és lényegében két forrása van. Egyrészt az életkörülmények háború utáni folyamatos javulása, a fogyasztás volumenének a növekedése párhuzamosan a jóléti ellátó rendszerek kialakulásával átformálták a társadalmi csoportok közötti különbségeket és feszültségeket, amelyek a modern osztálytársadalomra jellemzőek, de ezzel egyben újfaja ellentmondások és problémák, kockázatok adódtak, amelyek jellegükben talán még súlyosabb problémákat hoztak létre. Másrészt viszont a kockázatok második forrása a tudás tudományos előállításának és alkalmazásának módja, amely nagyságrendjét tekintve globális kihívások elé állította az emberiséget, leginkább a környezetszennyezés révén. Beck úgy véli, hogy a veszélyek a társadalom, az emberek és intézmények létének természeti és biológiai alapjait fenyegetik (Morell et al, 2000). Annál inkább, mert a „kockázatok árnyékában” és a politikai és gazdasági munkamegosztás következtében az egyének életfeltételei radikálisan megváltoztak, amivel az „ipari társadalom belső koordináta-rendszerei törékennyé váltak” (Beck 1986). Beck tehát abból indul ki, hogy a megváltozott kontextus azokkal a strukturális feltételekkel áll kapcsolatban, amelyek révén az egyének és a társadalmi intézmények a cselekvési és működési, illetve kognitív és (politikai)program szintjén a modernség és a modernizáció következményeivel szembesülnek és konfrontálódnak. A kockázat-társadalom fő jellemvonásait a klasszikus értelemben vett modern társadalom szerkezetében végbement változásokban lehet tetten érni. A „klasszikus” ipari társadalom struktúrája a javak egyenlőtlen elosztási mechanizmusának a fenntartására épült ki, amit az osztálystruktúra, a család szerkezete, a munka szervezési módja, valamint a tudomány és a politika funkciója és működésének a logikája fejezett ki intézményesen. A modern társadalom elsősorban osztálytársadalom, amelynek (a munka és a beruházott tőke közötti szembenállás nyomán konszolidált) struktúrája az osztályokon belül hasonló kulturális mintákat, illetve osztályszolidaritási formákat alakított ki (Beck, 2003), s ami egyfajta védettséget is biztosított tagjainak. A magánélet szervezésének intézményes kerete a nukleáris család volt, amelyben a szerepek nemek függvényében (előre kiszámítható módon) alakultak (uo.). A szabványosított kereső bérmunka a teljes foglalkoztatottságot biztosító rendszerre épült, ami a többé-kevésbé folyamatos gazdasági növekedéssel vált lehetővé. A bérmunka szerkezete átlátható volt, a munka helye, jogviszonya és ideje tekintetében világos, (munkaadó-munkavállaló részéről) kölcsönösen elfogadható formában. Az apolitikusnak tartott tudomány vélt értékmentessége révén a valóság megismerésében intézményes formában játszotta a döntő szerepet, míg a politika a nagy rétegpártokra épülve a társadalmi osztályok érdekeit promoválta. A kockázatinak nevezett társadalomban a fenti „kiszámítható” dimenziók mintegy felaprózódnak, ezzel mély strukturális változás hozva létre – az egyének elszakadnak a hagyományos integráló intézményektől, individualizálódnak.

újfaja ellentmondások és problémák, kockázatok adódtak

az egyének elszakadnak a hagyományos integráló intézményektől, individualizálódnak

107

3. fejezet

az egyenlőtlenségek individualizálódnak

108

Beck, bár megemlíti, hogy a változásoknak nem csupán nyertesei, hanem vesztesei is vannak, mindezt főként a nyertesek szempontjából modellezi. Tekintsük át részletesebben, hogy mit jelent „a kockázati társadalomban való élés” szegénységszociológiai szempontok szerint. A kockázati társadalom esetében nem arra utalunk, hogy az emberi társadalmak létét és normális működését nagy erejű természeti csapások veszélyeztetnék (tűzhányók, árvizek, a globális felmelegedés, az üvegház-hatás, pusztító járványok, háborúk). Itt most nem fogunk beszélni a nem gazdasági típusú globális kockázatokról sem (mint például a környezetszennyezés, a világméretű terrorizmus). Ezek tulajdonképpen valamilyen formában mindég veszélyforrásai voltak az emberi közösségek életének. A kockázati társadalmak és a kockázat meghatározásának alapállása, hogy Nyugat-Európában a 80-as években, Közép-Kelet Európában pedig a rendszerváltást követően (a társadalmi átmenettel párhuzamosan) a társadalmi rendszer szintjén a korábban már részletesen kifejtett új jelenségek jelentek meg. Beck amellett érvel, hogy a kockázat-társadalomban az egyenlőtlenségek individualizálódnak (Beck, 2003:138-287). Ez lényegében azt jelenti, hogy a viszonylag magas életszínvonal következtében végbement individualizációs hullám révén az egyének „megszabadultak” az ipari társadalom szociális formáitól (osztály, réteg, család, nemi helyzet). Az individualizáció számos előnnyel járt: az életmódok átlépték a korábbi osztályhatárokat, egyéni létformák és léthelyzetek kerültek előtérbe, megsokszorozódtak a választási lehetőségek, saját élettervek és élethelyzetek bontakozhattak ki, széles skálájú anyagi javak fogyasztása vált lehetővé – ezt nevezi Beck „felvonóhatásnak”. Azonban az individualizáció számos negatív következménnyel is járt: az egyének önmagukra, piaci helyzetükre és munkaerő-piaci sorsukra vannak utalva, valamint –jóllehet az átlagos jövedelmek szintje emelkedett – a jövedelmi távolságok tovább, gyorsabb ütemben növekedtek az életvilág hagyományos struktúráinak a felbomlása közepette. Tehát, azzal, hogy elmosódtak a státuscsoportokat és osztályokat egymástól elválasztó határok, és csökkent az osztály-hovatartozás társadalmi szerepe egyben azt is jelentette, hogy az egyének elveszítették a védettségüket és biztosítékaikat. Az individualizáció következtében a felfele való mobilitás lehetősége megnő, de a lefele való mobilitás kockázata, „rizikója” is jóval nagyobb. Továbbá, a munkanélküliség természete is átalakult, azzal, hogy megjelent a kevert formájú „heterogén munkanélküliség” (Beck, 2003). Ez arra vonatkozik, hogy növekszik a tartós munkanélküliek száma, valamint a munkaerőpiacról végleg kiszorult, vagy oda soha be nem kerültek aránya. Ugyanakkor, növekszik a nem regisztrált, a szürke gazdaságban megélni próbáló „hivatalosan nem létező” munkanélküliek aránya. Mindezek mellett Beck arra hívja fel a figyelmet, hogy egyre elterjedtebb lesz a részmunkaidő, az alulfoglalkoztatottság, és a megjelenő új munkahelyek csak alacsony jövedelmeket biztosítanak (Beck, 2003:134).

Szegénység és társadalmi változás A társadalmi egyenlőtlenségek Beck meglátásában három irányban növekednek. Egyrészt az önállóak és a vállalatok realizált jövedelmei gyors ütemben növekednek. Másrészt a hivatalnokok, az alkalmazottak, a szakképzett munkások és a nyugdíjasok jövedelmei az inflációval arányosan növekednek, kis ingadozással azt követik, tehát reálértékben változatlanok. Harmadrészt csökken azoknak a jövedelme, akik munkanélküli segélyből, vagy egyéb szociális támogatásokból kénytelenek élni. Mindezt összevetve, két fő jövedelemmozgásról beszél: a pozitív mérleget felmutató önállóké és a vállalatoké, valamint az összes munkavállalóé, a munkaerőpiac folyamatos zsugorodása közepette (Beck, 2003:163). Az egyenlőtlenség tehát két fő csoport között növekszik: a lecsúszástól némi védettséget élvező munkaerőpiacba integráltak, valamint az alulfoglalkoztatottak, az időszakosan foglalkoztatottak, a tartós munkanélküliek, az állami pénzeken élők, és a nem hivatalos munkából élők csoportja között – ezen csoport mérete szerinte folyamatosan változik. A többségük nagyon közel van a szegénységi küszöbhöz, vagyis ahhoz a virtuális határhoz, amely a szegényeket a nem szegényektől elválasztja. A kockázat-társadalomban lezajló individualizáció azt eredményezi tehát, hogy a hagyományos osztály-specifikus védekezési és elhárítási mechanizmusok már nem hatnak, a piaci egyén „csak önmagára számíthat” (Beck, 2003:163). Beck amellett foglal állást, hogy a társadalom kettéhasad a munkahellyel rendelkezők többségére és a munkanélküliek, valamint a korengedményes nyugdíjasok, alkalmi munkások és a munkaerő-piactól tartósan távolmaradók többségére (uo.). A korábban említett kevert formájú munkanélküliség arra vonatkozik, hogy a munka nélkül maradásnak nagy a szórása, vagyis a munkanélküliek között nem kímél egyetlen szakmai csoportot sem. Beck azonban úgy véli, hogy a munkanélküliség és implicite a szegénység átmeneti jelenség, ami adott életszakaszhoz kapcsolódik, és nem végleges állapot (annak ellenére hogy vannak tartósan szegények, a többség mégis csak időszakosan szegény): életrajzilag elosztott, életszakasz specifikus lesz (Beck, 2003:167–169). Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a Beck kockázat-társadalom olvasatában is a végbement társadalmi változásoknak komoly negatív hatásai vannak.

társadalmi egyenlőtlenségek három irányban növekednek

a szegénység életrajzilag elosztott, életszakasz specifikus lesz

109

3. fejezet

Kulcsfogalmak § Dolgozó szegények § Duális gazdaság § Füstös és szimbolikus gazdaság § Gazdasági szerkezetváltozás § Globalizáció § Kockázat-társadalom § Mcdonaldizáció § McMeló § Rövidszoknyás munka § Posztfordista gazdaság § Primér és szekundér munkaerőpiac § Rugalmas termelési mód

Összefoglaló § Hogyan és milyen irányban változott meg a gazdaság és társadalom? Mi a globalizáció? Az utóbbi harminc évben a társadalomban jelentős változások mentek végbe, amit egyszerűen globalizációnak nevezünk. A globalizáció folyamatának több dimenziója van, de eredményét tekintve megnövekedett a társadalmak egymástól való kölcsönös függősége. A globalizációt úgy határozhatjuk meg, mint „a világ társadalmai közötti növekvő kölcsönös függőség kialakulása” (Giddens, 1997:498), vagy pedig „azon folyamatok, amelynek következtében az adott helyen hozott döntések és cselekvések lényeges következménnyel járnak a világ egy teljesen más részén” (Horst–Lozada, 2001:3). Magyarán, egy globális skálájú vertikálisan és horizontálisan integrált, bizonyos mértékben az egész világot átfogó összefonódott gazdasági rendszer kialakulásáról van szól. A globalizáció nyomán tehát a tér és idő korlátai valamint az államok közötti kapcsolatok egyaránt átértelmeződnek. § Mi a posztfordista gazdasági rendszer és milyen jellemvonásai vannak? A posztfordista gazdasági rendszer váltotta fel a modern ipari termelésre jellemző fordista szervezési módot, amelyet leginkább az autóiparban a szerelőszalag melletti munka testesített meg. A modern kommunikációs eszközök térnyerése és egyre szélesebb körben való elérhetősége fokoza-

110

Szegénység és társadalmi változás tosan egy rugalmasabb, az újszerű fogyasztói igényeket egyre nagyobb mértékben kielégítő specializált és perszonalizált, kis szériás rugalmas termelési módot alakított ki, ami aztán fokozatosan dominánssá vált. Ezt hívják rugalmas gyártórendszernek, eredeti megnevezésben flexible manufacturing system-nek (FSI), azaz posztfordista gazdasági rendszernek. § Hogyan hat a posztfordista gazdasági rendszer a szegénység alakulására? A posztfordizmusnak negatív mellékhatásai is vannak, adott esetben szegénységet hoz létre. A hagyományos ipari munka „elment” és a társadalom alsó szegmensei (a hátrányos helyzetű rétegek, az eleve szegények, a fordista foglalkoztatottsági rendszer alsó régióiban foglalkoztatottak, és a kisebbségek, valamint a bevándorlók) számára mindez katasztrofális következményekkel járt. A munka – lényegében a munkahelyek – két folyamat következtében tűntek el: a hagyományos ipar vagy ténylegesen elköltözött Távol-Kelet Ázsiába, esetleg Latin Amerikába (a gyárakat egyszerűen leszerelték, és az említett térségben nyitották meg a multinacionális gépgyártó vállalatok esetében), vagy pedig (rendszerint a kisebb vállalatok esetében) a verseny miatt egyszerűen csak megszűnt. Továbbá pedig az új munkahelyek a kertvárosokban keletkeztek. Lényegében arról van tehát szó, hogy a munkahelyek térben máshol vannak és más jellegűek, mint az ipariak voltak (Aponte, 1999). Mindezek természetszerűleg maguk után vonják, hogy a képzetlenebb iparban foglalkoztatottak és a munkanélkülivé vált népesség egy jelentős része vagy nem talál számára megfelelő (értsd képzettségével összhangban álló) munkahelyet, vagy ha mégis, akkor azt fizikailag térben nehezen közelítheti meg. Emiatt növekszik a szegénység térbeli koncentrációja, a szegénynegyedekbe reked a gyengén képzett népesség. Így nem csupán a szegénység koncentrálódik, hanem a túlélés csak az illegális gazdasági tevékenységek vagy a szociális ellátó rendszerektől való teljes mértékű dependencia révén biztosítható (Kasarda, 1990). § Mit jelent a mcdonaldizáció és milyen negatív hatásai vannak a társadalomra nézve? A folyamatot George Ritzer tanulmányozta behatóan, s annak negatív hatásaira hívta fel a figyelmet. Szerinte mcdonaldizáció „azon folyamat, amelynek nyomán a gyorsétterem működésének princípiumai egyre több ágazatban válnak dominánssá” (Ritzer, 2003:17). Ilyen ágazatok még a gyorsétterem-láncokon kívül a bankrendszer, a média, de egyre inkább olyan intézmények és szervezetek is mcdonaldizálttá váltak, mint az iskola vagy a börtön, a szuper- és hipermarketek. Ritzer a folyamatnak négy összefüggő dimenzióját nevezi meg. Ezek a hatékonyság, a kiszámíthatóság, az előreláthatóság valamint a kontroll.

111

3. fejezet § Mi a kapcsolat a mcdonaldizáció és a szegénység között? A mcdonaldizált gazdasági egységek munkaerő iránti kereslete gazdasági okokból tudatosan a fiatalok, rendszerint a pályakezdők irányába orientált. Az alkalmazottak jelentős része kényszerűségből vállal részmunkaidős állást, hátrányos helyzetű családokból származnak, akik részben a családi jövedelmek növelése, részben pedig a saját fogyasztásuk finanszírozása érdekében dolgoznak. A monoton munkafázisok ellenséges érzelmeket generálhatnak azokban a pályakezdő (értsd munkába álló) fiatalokban, aki itt kerülnek először közvetlen kapcsolatba a fizetett munkával. A monoton, túlszabályozott, restriktív környezetben történő és engedelmességre nevelő pályaszocializáció a pályakezdőkben szakmai sikertelenséget, lemondást és hosszú távon munkaiszonyt indukálhat (Ritzer, 2003; Newman, 2001). Az adaptációs problémák és az elidegenedés lehetősége, párosul azzal, hogy a munkavállalás az iskolai karriert vagy a továbbtanulási lehetőségeket is kompromittálja, mivel a munkahelyen a fiatalok kikerülnek mind az iskola, mind pedig a család ellenőrzése alól sok esetben „aranykalitkába zárja” a fiatal alkalmazottak egy részét (Ritzer, 2003), ezzel mintegy újratermelve hátrányos helyzetüket. § Mi a kettős munkaerő-piac és mit értünk a duális gazdaság megnevezés alatt? A munkaerőpiac lényegében kettéosztott: beszélhetünk egy elsődleges és egy másodlagos munkaerőpiacról. Az elsődleges munkaerőpiac a részvénytársaságok, az állami adminisztráció által kínált fehérgalléros munkaköröket, valamint a szakszervezet köré szerveződött szakképzett munkásság által betöltött munkaköröket jelenti. Ezek a munkakörük relatív magas béreket és némi állásbiztonságot, továbbá előmeneteli lehetőségeket biztosítanak. A másodlagos munkaerőpiac az alacsony presztízsű szolgáltatói munkaköröket foglalja (a felszolgálói, eladói, takarító, tisztító) magában. Ezek a munkakörök instabilak, alacsonyan fizetettek, a munkakörülmények többnyire rosszak, nem ritkán veszélyesek, és alig van lehetőség a szakmai előremenetelre (Shaeffer, 1998). Többnyire fordista elveken működő mcdonaldizált munkakörök ezek, amelyeket a hátrányos helyzetűek, az etnikai kisebbségek, az illegális bevándorlók töltenek be (Schlosser, 2003). A duális gazdaság kifejezés pedig arra vonatkozik, hogy a globalizált gazdaságnak két része van, eleve úgy épül fel és működik, hogy a legális és illegális szférák szorosan összefonódnak és kiszolgálják egymást (Castells–Mollenkopf, 1991), a fordista modellre épülő szekundér gazdaság szimbiózisban van a posztfordista elven működő primér gazdasággal. § Mi a kockázat-társadalom és hogyan alakulnak ebben az egyenlőtlenségek? A kockázati társadalom a technológia általános elterjedése, a fogla112

Szegénység és társadalmi változás koztatási rendszer kiterjesztése, az adminisztratív állam térnyerése, az átlagos iskolázottsági szint emelkedése valamint a veszélyek (kockázatok) nyomán létrejött késő modernkori társadalmi forma. A társadalmi egyenlőtlenségek a kockázati társadalomban újszerűek, amelyeket a jövedelmek alakulásában és a munkaerőpiaci változásokban lehet tetten érni. Beck meglátásában három irányban növekednek. Egyrészt, az önállóak és a vállalatok realizált jövedelmei gyors ütemben növekednek. Másrészt a hivatalnokok, az alkalmazottak, a szakképzett munkások és a nyugdíjasok jövedelmei az inflációval arányosan növekednek, kis ingadozással azt követik, tehát reálértékben változatlanok. Harmadrészt pedig csökken azoknak a jövedelme, akik munkanélküli segélyből, vagy egyéb szociális támogatásokból kénytelenek élni. Mindezt összevetve, két fő jövedelemmozgásról beszél: a pozitív mérleget felmutató önállóké és a vállalatoké, valamint az összes munkavállalóé, a munkaerőpiac folyamatos zsugorodása közepette (Beck, 2003:163). Az egyenlőtlenség tehát két fő csoport között növekszik: a lecsúszástól némi védettséget élvező munkaerőpiacba integráltak, valamint az alulfoglalkoztatottak, az időszakosan foglalkoztatottak, a tartós munkanélküliek, az állami pénzeken élők, és a nem hivatalos munkából élők csoportja között – ezen utóbbi csoport mérete szerinte folyamatosan bővül. A többségük nagyon közel van a szegénységi küszöbhöz, vagyis ahhoz a virtuális határhoz, ami a szegényeket a nem szegényektől elválasztja.

113

2. A Szegénység szociológiai olvasatai című második részben a szegénység meghatározásá-hoz szükséges legfontosabb kérdéseket tárgyaljuk. A Mi a társadalmi egyenlőtlenség? alfejezetben a társadalmi egyenlőtlenségek szociológiai meghatározásait és dimenziót, illetve legfontosabb megnyilvánulási formáit mutatjuk be. A következő, a Mi a szegény-ség? című, a jelenség történeti alakulását vázolja, a szegénységdiskurzusok jellemzőinek a leírása után, rátérünk a szegénység konceptualizációjára és több szempontból való meghatározására. A Szegénység elméletei és okai című fejezetben a szegénység magyará-zataira térünk ki, végül pedig, A szegénység mérése zárófejezet a szegénység tudományos kutatásának módszertani és technikai vonatkozásait tárgyalja.

115

Negyedik fejezet A társadalmi egyenlőtlenségek Ebben a fejezetben egy elméleti jellegű bevezetőben meghatározzuk a társadalmi egyenlőtlenség fogalmának a jelentését, és megnevezzük azokat a dimenziókat és indikátorokat, amelyek mentén a szociológia a kérdést elméletileg modellezi, illetve empirikusan vizsgálja. A társadalmi igazságosság és egyenlőség ideáljának az egyenlőtlenségek elfogadásában játszott szerepének ismertetése után rátérünk az egyenlőtlenségek megnyilvánulásainak a leírására. A továbbiakban tehát a következő kérdésekre adunk választ: § Mi a társadalmi differenciálódás és egyenlőtlenség? § Milyen dimenziói vannak a társadalmi egyenlőtlenségeknek? § Miért fogadják el az egyének a társadalmi egyenlőtlenségeket? Létezik-e egyenlőség, és mi a társadalmi méltányosság? § Melyek a társadalmi egyenlőtlenségek megnyilvánulási formái?

117

4. fejezet

A társadalmi egyenlőtlenségek meghatározása Társadalmi differenciálódás

társadalmi differenciálódás § arra az állapotra utal, amely szerint az egyéneknek megkülönböztető kvalitásaik és társadalmi szerepeik vannak

Tényként kezelendő, hogy a társadalmat alkotó egyéneknek különböző jellemvonásaik vannak. Egyazon fajtól való származás ellenére az egyének között eltérések állapíthatók meg a fizikai és biológiai jellemvonások tekintetében: ilyenek például a változó testmagasság, a testsúly, a bőr, a szem és a haj színe, de az alkati és lélektani eltéréseket is megemlíthetjük. Egyesek lobbanékonyabbak, mások beszédesebbek, míg megint mások csendesebbek és ritkábban hajlandóak megszólalni nagyobb hallgatóság előtt. Továbbá, szintén eltéréseket állapíthatunk meg az egyének által betöltött társadalmi szerepek tekintetében is: az egyének különböző csoportok tagjaiként eltérő tevékenységeket folytatnak. Az individuális (mikro)szintű, az egyéneket megkülönböztető eltérések rendszerét a szociológiai szakirodalom társadalmi differenciálódásnak nevezi: arra az állapotra utal, amely szerint az egyéneknek megkülönböztető kvalitásaik és társadalmi szerepeik vannak. Már a nagyon egyszerű, kevés tagot számláló archaikus (hordaszerűtörzsi berendezkedésű, mint például a nomád életmódot folytató vadászó és gyűjtögető) társadalmak is belsőleg differenciáltak voltak olyan született státusok szerint, mint az életkor és a nem. (Annak ellenére, hogy a jelenkori komplex társadalmak szemszögéből tekintve az „egzotikus”, közös kollektív tudat által meghatározott mechanikus szolidaritásra épülő társadalmak egységesnek tűnhetnek, nem differenciált társadalmakról mégsem beszélhetünk). Összegzésképpen, a társadalmi differenciálódás (egyénekre vonatkozóan) két értelemben használható: az egyének közötti természeti- és társadalmi különbségek (szerepek) leírására. A társadalom differenciáltsága időben természetesen változott, pontosabban a társadalom az idők során egyre differenciáltabbá vált. Ennek a folyamatnak az oka elsősorban a modernizáció (kiemelt helyen annak egyik lényegi vonatkozása, az iparosodás) és az azt kísérő technológiai fejlődés, ami egyre magasabb fokú és mértékű munkamegosztást és szakosodást hozott létre (Kerbo, 2000).

Társadalmi egyenlőtlenségek

kulturális jelentések

118

A társadalmi differenciálódás szoros kapcsolatban áll a társadalmi egyenlőtlenségekkel, annak mintegy előfeltétele. A társadalom egészének (működése) szempontjából nem az egyének közötti tényleges különbségek és eltérések a relevánsak, hanem az, hogy az eltéréseknek és különbségeknek a társadalom milyen kulturális jelentéseket tulajdonít, illetve, hogy ezek hogyan kapcsolódnak az egyén által betöltött társadalmi

A társadalmi egyenlőtlenségek szerepekhez, végső soron a társadalomban betölthető/betöltendő pozíciók rendszeréhez. Vagyis az egyéneket megkülönböztető eltérések annyiban fontosak, amennyiben a hozzájuk kapcsolt kulturálisan kidolgozott jelentések a későbbiekben bizonyos jellemvonású egyének csoportjait rangsorolja (hierarchikusan elhelyezi) a társadalmi- és munkamegosztási rendszer valamelyik szintjén. Ez vezet társadalmi rétegződéshez (Livesey, 1998). (Ebben az értelemben például a fekete bőrszín a Dél-Afrikai Köztárságban nem önmagában volt releváns az apartheid idején, hanem a hozzá kapcsolt társadalmi jelentés: az alsóbbrendűség képzete, ami aztán a fekete népességet szisztematikusan és „legitimen” a társadalmi szerkezet aljára szorította és csupán a nemkívánatos tevékenységek végzésére predesztinálta). A társadalmi egyenlőtlenségek arra az állapotra vonatkoznak, amelyben „az egyének és családok, valamint a különböző ismérvek alapján definiált társadalmi kategóriák helyzete a társadalomban nagy különbségeket mutatnak” (Andorka, 2000:120), és ami „…az egyének által egy hierarchikus skálán betöltött társadalmi pozíciók között eltérésekre vonatkozik” (Rotariu, 1993:292). A társadalmi differenciálódáson alapuló különbségeknek rendkívüli a jelentőségük, mert ennek okán és következményeként az egyének, családok és társadalmi kategóriák hozzáférési esélyei az értékelt erőforrásokhoz, szolgáltatásokhoz, anyagi javakhoz és társadalmi pozíciókhoz is különböző (Kerbo, 2000). A társadalmi egyenlőtlenségek időben intézményesülnek, és a társadalmi rendszer viszonyrendszerében öltenek testet: ennek alapján szabja ki a társadalom, hogy „ki miből és milyen mértékben részesül”. A társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásának és a társadalmi rendszerbe való beágyazódásának a mechanizmusa a következőkben foglalható össze: első lépésben az emberek közötti különbségek a hozzájuk csatolt társadalmi jelentések révén az értelmezésekben társadalmi jellegű különbségekké alakulnak át, amelyek alapján következő lépésben az egyéneket elhelyezik egy hierarchikus rangsorban. A rangsor következtében a különböző szinteken elhelyezkedő egyének, csoportok és társadalmi kategóriák eltérően részesülnek a rendelkezésre álló erőforrásokból, amelyek aztán intézményesülnek (társadalmi rétegződés formáját öltik), majd végül folyamatosan újratermelődnek (részletesebben lásd Livesey, 1998). Mindez természetesen szoros kapcsolatban áll a szegénységgel, hiszen a rangsorban az előnytelen (az alávetett, hatalomnélküli, rendszerint boldogtalan és sikertelen) pozíciók betöltői egyben szegények is.

társadalmi egyenlőtlenségek

A társadalmi egyenlőtlenségek dimenziói Többféle társadalmi egyenlőtlenségről beszélhetünk. A szakirodalomban a szerzők többsége az egyenlőtlenség fogalma alatt rendszerint jövedelmi egyenlőtlenséget ért. Azonban a fogalmat jogosan alkalmazhatjuk 119

4. fejezet

osztály, státus, hatalom

osztály

státus

hatalom

120

a vagyon, a munkakörülmények, lakásviszonyok, szabadidő, egészségi állapot, foglalkozás, lakókörülmények vagy iskolázottság indikátorai szerint meghatározott társadalmi különbségek leírására is (Andorka, 2000). De milyen dimenziói vannak a társadalmi egyenlőtlenségeknek? A kérdés megválaszolására Runciman (1966) Relative Deprivation and Social Justice (Relatív depriváció és társadalmi igazságosság) című könyvének idevágó gondolatait fogjuk a továbbiakban felhasználni. Runciman könyvének harmadik fejezetében – címe The Three Dimensions of Social Inequality (A társadalmi egyenlőtlenség három dimenziója) – amellett érvel, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeknek három dimenziója van. Ezek a dimenziók csupán analitikusan választhatók el egymástól, azonban úgy véli, hogy a köztük lévő szoros kapcsolat, dialektikus együttváltozás és kölcsönös meghatározás ellenére a dimenziókat mégis önállókként kell kezelni. Runciman abból a megállapításból indul ki, hogy a az iparosodás következtében a társadalomban többféle egyenlőtlenség létezik. Weberi alapon három fő klasszifikációs kritériumot nevez meg: az egyenlőtlenség dimenziói a gazdasági, társadalmi és politikai aspektusok mentén az osztály, státus és hatalom. Nyomatékosítja, hogy nagyon fontos a három szempontú distinkció. Tekintsük át az egyenlőtlenség Runciman által felállított háromdimenziós modelljét. Az osztály. Runciman a weberi osztályfogalmat azokra alkalmazza, akik hasonló pozícióban vannak a termelés, elosztás és csere folyamataiban. Az osztálykülönbségek – értsd a társadalmi osztály szerint meghatározott társadalmi egyenlőtlenség – többek között az eltérő volumenű jövedelemben, az eltérő mobilitási esélyekben, munkakörülményekben és a társadalmi biztonság (a lecsúszás elleni biztosítékok) tekintetében érhetőek tetten (Runciman, 1966:38). A státus. A státust, bár szorosan kötődik a társadalmi osztályhoz, mégsem tartja azzal azonosnak, hiszen a társadalmi megbecsülést, a presztízst fejezi ki. Weber nyomdokain haladva kiemeli, hogy a státuscsoportok ugyanazon társadalmi osztályon belül is kialakulhatnak és leginkább a sajátos beszédmód és szocializációs minta, valamint életstílus határozza meg. Példaként a régi- és újgazdagok közötti, habitusban és csoportidentitásban észlelhető eltéréseket említi. A státusbeli egyenlőtlenség, mint a társadalmi egyenlőtlenségek második dimenziója tehát az életstílusokban és olyan egyéni attribútumokban kifejezett eltérésekben nyilvánul meg, mint például a nevelés, az iskolázottság, a hanghordozás és nyelvi kompetencia, a ruházkodás mintái, illetve a végzett munka típusa. Runciman megállapítja, hogy az osztálypozíció szerinti egyenlőség mellett jelentős státusbeli eltérés – egyenlőtlenség – lehet (Runciman, 1966:39). Hatalom. Az egyenlőtlenségek hatalmi dimenziója és jelentése nem azonos sem az osztálypozícióval, sem pedig a státussal. Szerinte a hatalmi egyenlőtlenség változhat, miközben a másik két dimenzió szerinti egyenlőtlenség változatlan marad. Runciman ezen a ponton olyan klasszikus példát említ, mint a szakszervezetek, amelyek lényegesnek tekint-

A társadalmi egyenlőtlenségek hető hatalommal rendelkeznek a tagjaik felett, illetve a kormányzattal és a munkáltatókkal szemben, viszont gazdasági (osztály)pozíciójuk és státusuk attól messze elmarad (Runciman, 1966:41).

Társadalmi egyenlőtlenségek és társadalmi igazságosság Jogosan vethető fel a kérdés, hogy a társadalom előnytelen helyzetben lévő tagjai miért fogadják el a magas fokú társadalmi egyenlőtlenségeket. Az ortodox marxisták szerint szó sincsen elfogadásról, hanem osztályharc dúl az antagonisztikus érdekek mentén mobilizálódott kizsákmányoltak és kizsákmányolók között, amely proletárdiktatúrához és végül az osztályok és tulajdon nélküli egalitarista társadalom kialakulásához vezet. A funkcionalisták szerint az egyenlőtlenség társadalmi szükségszerűség (erről részletesebben lásd az Első fejezetben foglaltakat). Valójában az egyének két összefüggő tényezőcsoport következtében fogadják el a társadalmi egyenlőtlenségeket. Egyrészt, a szocializáció során megtanulják, hogy hogyan kell kezelni és értelmezni az egyenlőtlenségeket. Másrészt, a társadalom kulturális rendszerében jelen van az egyenlőtlenség mellett az egyenlőség eszméje és célja is, ami elsősorban a társadalmi igazságosság kérdéséhez kapcsolódik. Az egyenlőség – az egyenlőtlenség fogalom logikai ellentettje – lényegében nem létezik ugyan (mint láttuk az egyének három dimenzió mentén különböznek), de a társadalmi gyakorlatban az egyenlőség ideálja két vonatkozásban mégis érvényesül: a modern társadalom (legalábbis elvben) biztosítja tagjai számára a törvényes szabályozások és eljárások révén az állampolgárok közötti jogi egyenlőséget, valamint egyenlőséget a lehetőségekben és eredményekben. Ez utóbbiak arra vonatkoznak, hogy az erőforrásokért való küzdelemben, a felfele való társadalmi mobilitás törekvésében a társadalom egyenlő versenyfeltételeket (játékszabályokat) biztosít tagjai számára, nemi-, faji-, etnikai-, származási- és vallási jellemzőktől függetlenül. Ez valójában egy ideál, mert a küzdelem kimenetelét a versenyzők társadalmi-kulturális háttere és képességeik jelentős mértékben meghatározzák, de jogi értelemben az egyenlőség valamelyest mégis fennáll (Grolier, 2000). Továbbá, az egyelőség ideálja érvényesül az által is, hogy a verseny kimenetele nem előre eldöntött: vagyis nem előre eldöntött, hogy ki lesz a sikeres és ki nem (mint azt például a rendi társadalom megszabta) – azaz a kulturális rendszer azt a képzetet tartja fenn, hogy bárki sikeres lehet (Andorka, 2002). Mindezek azt eredményezik, hogy a társadalom tagjai a nyilvánvaló különbségeket mégis elfogadják és fenntartják, hiszen azt a szocializáció következtében igazságosnak érzékelik és tartják. Úgy vélik, hogy mindenki arányosan annyit kap a társadalomtól anyagi és szimbolikus jutalomként vissza, mint amennyivel a közjó fenntartásához hozzájárulnak. 121

4. fejezet

különbözeti elv

a választás és a megvalósítás szabadsága

A társadalmi igazságosság teoretikusa J. Rawls A társadalmi igazságosság elmélete című könyvében (1997)[1971] amellett érvel, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek akkor elfogadhatóak, ha azok igazságosak, vagyis ha a társadalom betart két elvet. Az első elv szerint minden személynek egyenlő joga van a legkiterjedtebb alapszabadsághoz, amely összeegyeztethető mások hasonló alapszabadságával. A második elv elfogadja, hogy a egyenlőtlenség tény, elfogadásához pedig olyan alapokat kell adni, hogy azt mindenki elfogadhassa (Rawls, 1997). Ennek érdekében a társadalmi- és gazdasági egyenlőtlenségeket úgy kell elrendezni, hogy azok a legkevésbé előnyös helyzetben lévők számára is a lehető legnagyobb nyereséggel járjanak, illetve olyan hivatalokhoz és pozíciókhoz kötődjenek, amelyek mindenki számára nyitva állnak az ún. fair esélyegyenlőség feltételei között. Ez utóbbit az egyenlőtlenség különbözeti elvének szokás nevezni (Rawls, 1997). Tehát, a társadalmi egyenlőtlenségek csakis akkor fogadhatók el, ha az azok számára is előnyös, akik a legelőnytelenebb pozícióban vannak. A társadalomi egyenlőtlenségeket egy másik nagyhatású szerző Amartya Sen (1996) akkor tartja jogosnak és elfogadhatónak, ha az a össztársadalmi szinten a közjót szolgálja és egyéni szinten lehetővé teszi mindenki számára az önmegvalósítást. Az Inequality Reexamined (Az egyenlőtlenség újravizsgálva) című könyvében Sen megfogalmazza a differencia elvé”. Ezen elv szerint a társadalomnak az egyének számára biztosítania kell olyan pozíciókat, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki legjobb képességei szerint nyilvánuljon meg és megvalósíthassa önmagát. Mindezt Sen a választás és a megvalósítás szabadságaként értelmezi, vagyis arra a lehetőségre érti, hogy az egyének maguk választhassanak azon célok közül, amelyeket el akarnak érni, valamint hogy biztosítva legyenek az elérésükhöz szükséges alapvető eszközök (Sen, 1996). Ha a választás és a megvalósítás szabadsága érvényesül, akkor a társadalomi egyenlőtlenségek szerinte elfogadhatóak. Tehát a társadalmi egyenlőtlenségeknek Sen szerint két fő aspektusa van: az egyik az eléréssel (célok megvalósíthatóságával, elsajátíthatóságával) kapcsolatos, a másik pedig választási lehetőségekkel (azokkal a célokkal, amelyeket a reális képességek révén a társadalom egyes tagjai elérhet(né)nek).

A társadalmi egyenlőtlenségek legfontosabb megnyilvánulási formái

jövedelmi egyenlőtlenség

122

A társadalmi egyenlőtlenségeknek ,Runciman nyomán, az előbbiekben bemutatott dimenzióik mentén számos megnyilvánulási formájuk van. Mint korábban jeleztük, ezek közül az egyik legfontosabb a jövedelmi egyenlőtlenség (lásd bővebben Atkinson, 1970). A jövedelem szerinti egyenlőtlenség az egyének által realizált havi jövedelmek szerint meg-

A társadalmi egyenlőtlenségek határozott. A jövedelem változó (amit a jólét indikátorának tekintenek) alkalmazását többen bírálták (lásd például Farina, 2001) és arra hívták fel a figyelmet, hogy a jövedelemre vonatkozó háztartási információk pontatlanok, a jövedelem-mutató (amit pénzben fejeznek ki) nem képes megragadni azt a mozzanatot, ahogyan a háztartás a jövedelmet lehetőséggé alakítja át, illetve a jövedelem alapján meghatározott egyenlőtlenség csupán egy pillanatképe egy folyamatosan változó állapotnak. Részben ezen kritikák kiküszöbölésére alkalmazzák a vagyoni egyenlőtlenségeket, amelyek (nagyobb időperiódusra kiterjesztett) az egyén által birtokolt jószágok és pénzösszegek alapján állapítja meg az egyenlőtlenségeket. Beszélhetünk még többek között lakóhelyi egyenlőtlenségekről (a „rossz” és a „jó környéken” lakók közötti különbségekről), amelyek alapján lakásosztályok jönnek létre. Ide kapcsolódik a társadalmi és lakóhelyi szegregáció jelensége, ami lényegében a társadalmi különbségek térbeli megnyilvánulására vonatkozik. A szegregáció arra utal, hogy a különböző társadalmi kategóriák térben elkülönülnek, vagyis máshol és külön laknak. Klasszikus példája ennek a tipikusan szegények által lakott „veszélyesnek” tekintett övezetek és a gazdagok által belakott „exkluzív” villanegyedek közötti különbség és térbeli távolság. Az előzőekben felsoroltak rendszerint együttesen nyilvánulnak meg, vagyis a magas jövedelműek jó, előkelőnek tekintett környéken laknak, ahol a telekárak magasak, rangosabb foglalkozásokat űznek, nagyobb a vagyonuk, és jó munkakörülmények között dolgoznak (Andorka, 2002; Macionis, 1998). (A társadalmi egyenlőtlenség mérésének a kérdéséhez a szegénység mérése kapcsán egy további fejezetben részletesen is visszatérünk). A társadalmi egyenlőtlenségek a modern társadalomban, a fentebb említett indikátorok tükrében, leginkább a következő társadalmi kategóriák között nyilvánulnak meg: a faji / etnikai-, a nem-i és a életkorcsoportok között (Ritzer, 2004). Faji / etnikai egyenlőtlenségek. Ebben az esetben a társadalmi kategóriaképző és elválasztó változó az faj és/vagy etnikum. A többségtől eltérő bőrszín, a származás vagy a birtokolt kulturális jegyek megkülönböztető (differenciáló) jeggyé válnak és a hozzá kapcsolt negatív jelentések révén kedvezőtlen helyzetet termelnek. A feketék, a bevándorlók, romániai vonatkozásban pl. a romák a többségi sztereotipizálás és diszkrimináció következtében gazdaságilag és társadalmilag kedvezőtlen helyzetben vannak, ami rendszerint alacsonyabb életminőséget, a többséghez képpest rosszabb előremeneteli lehetőségeket, adott esetben pedig szegénységet jelent. Nemi egyenlőtlenségek. A nemi egyenlőtlenségek a férfiak és nők egymáshoz viszonyított egyenlőtlen helyzetére vonatoznak. Annak ellenére, hogy a nők statisztikailag többségben vannak, a társadalomban egyenlőtlen helyzetben vannak a férfiakhoz képest például a munkaerőpiacon, a munkahelyen, a politikában, sok esetben a családban is. A nőkkel szemben tanúsított diszkrimináció tipikus formája az intézményesített

vagyoni egyenlőtlenség

lakóhelyi egyenlőtlenség

faji / etnikai egyenlőtlenségek

nemi egyenlőtlenségek

123

4. fejezet intézményesített szexizmus § olyan társadalmi gyakorlatokat és eljárásokat jelöl, amelyek következményeként a nők életlehetőségei korlátozódnak

high-tech szexizmus

124

szexizmus, ami az olyan társadalmi gyakorlatokat és eljárásokat jelöli, amelyek következményeként a nők életlehetőségei korlátozódnak (Bassis–Gelles–-Levine, 1980:360). A nemi egyenlőtlenségek a családban gyökereznek, amit a szocializáció közvetít és a gazdasági rendszer megerősít. A jelenség sajátos megnyilvánulására nagyon beszédes Sen (2001) Many Faces of Gender Inequality (A nemi egyenlőtlenségek sok arca) című tanulmánya. A szerző hét olyan aspektust jelöl meg, amelyben véleménye szerint a nők a férfiakhoz képest egyenlőtlen helyzetben vannak. Ezek a következők: elhalálozási-, natalitási lehetőségek, alapvető facilitások, sajátos életlehetőségek, a továbbképzés lehetőségének, valamint a szakmai-, a tulajdonbeli- és a háztartásbeli körülmények egyenlőtlenségei. Az előbbiekben felsoroltak közül csupán a natalitási és a háztartási egyenlőtlenségre fogunk részletesebben kitérni. A natalitási egyenlőtlenség. Egyrészt: tény, hogy a társadalom működését szabályozó kulturális mintában a férfiak magasabbra értékeltek, mint a nők. Ennek az állapotnak a közvetlen következménye, hogy a többség fiú utódot akar – vagyis a fiatal szülők többsége azt szeretné, hogy lehetőleg fiúgyermekük szülessen. Másrészt: a legújabb modern orvosi technológiai eszközök lehetővé teszik, hogy a fogamzás után viszonylag rövid időn belül megállapítsák a magzat nemét. A két mozzanat összekapcsolódásának (a fiúgyermekek utáni kulturálisan kondicionált vágy és a magzat nemének az ismerete) Sen véleménye szerint ahhoz vezet, hogy a női nemű magzatoknak sokkal nagyobb az esélye, hogy az abortusz áldozataivá váljanak a fiúkhoz képest. Ezzel, véli Sen, a nemek közötti egyenlőtlenség már a születés előtt érvényesül. Ezt ő statisztikai elemzések alapján high-tech szexizmusnak nevezi (Sen, 2001). A nők háztartásbeli egyenlőtlensége. A nők kettős pozíciója a munkaerőpiacon és a háztartásban úgynevezett „kettős terhet” ró többségükre. Állandó alkalmazásban vannak, ahol a munkahelyi feltételeknek és követelményeknek eleget kell tenniük, majd a háztartásban a hagyományosan „női munkának” tekintett háztáji tevékenységeket is el kell látniuk a gyermeknevelés mellett. Sok esetben pedig a háztartásra és családra vonatkozó stratégiai döntések meghozatalát nem, vagy alig befolyásolhatják (Sen, 2001). Peter Laslett (1983) egyik tanulmányában, öt pontban foglalja össze a nők szerepét a tradicionális családban. A férjes asszony első szerepe és egyben feladata, hogy kielégítse férje szexuális szükségleteit, szerep, amely tulajdonképpen a gyerekszülést és nevelést is magában foglalja. Második a családi vállalkozásban vagy munkában való részvétel és a férj helyettesítése annak távollétében. A továbbiak a táplálék beszerzése és elkészítése, illetve a ruhakészítés és javítás. Az ötödik tradicionális női szerep a gyerekek születése előtt a “pénzfonás”. Ez az utóbbi szerep tulajdonképpen a dolgozó nő szerepe, amely összefügg a fenti másodikként említett szereppel is. A gyerekszülés talán a legfontosabb szerep, ami a nőre hárult kizárólagos jelleggel, hasonlóan a gyereknevelés is, mivel, a pater familias csupán a gyerekek erkölcsi-

A társadalmi egyenlőtlenségek vallási neveléséért volt felelős. A gyerekek etetése, öltöztetése, mosdatása és a társadalmi élet különböző technikáinak a megtanítása ezek szerint tulajdonképpen teljes mértékben a nőkre hárult (Laslett, 1983:494). Életkori egyenlőtlenségek. A modern társadalom értékrendjében központi helyet foglal el a verseny, az aktivitás, az életerő, és az önállóság (Giddens, 1995). Mindezek az értékek szorosan kötődnek az egyének biológiai és társadalmi életkorához, hiszen csak az életciklus bizonyos szakaszaira jellemző az aktivitás: a fiatal érett felnőttkorra. Az életkori egyenlőtlenségek az aktív-inaktív életkorban lévő népesség tagjai között húzódnak, és a szakirodalom az életkor angol megfelelőjéből származva a jelenséget az ageizmus kifejezéssel jelöli. A ageizmus „arra a társadalmi felfogásra és gyakorlatra vonatkozik, amely szerint legitim módon lehet adott jogokat megvonni valakiktől a biológiai életkorra hivatkozva” (Bassis–Gelles–Levine, 1980:392). Ez a társadalmi gyakorlat mechanizmusát tekintve a szexizmushoz és a rasszizmushoz hasonlóan működik. A leggyakrabban hátrányban részesített életkorcsoportot az idősek képezik, de a fiatalokkal szemben is alkalmazhatják.

életkori egyenlőtlenség

ageizmus

Kulcsfogalmak § Társadalmi differenciálódás § Társadalmi egyenlőtlenség § Igazságosság § Egyenlőség § Osztály § Státus § Hatalom

Összefoglaló § Mi a társadalmi differenciálódás és egyenlőtlenség? Egyazon fajtól való származás ellenére az egyének között eltérések állapíthatók meg a fizikai és biológiai jellemvonások tekintetében: ilyenek például a változó testmagasság, a testsúly, a bőr, a szem és a haj színe, de az alkati és lélektani eltéréseket is megemlíthetjük. Továbbá, szintén eltéréseket állapíthatunk meg az egyének által betöltött társadalmi szerepek tekintetében is, hiszen különböző csoportok tagjaiként eltérő tevékenységeket folytatnak. Az individuális (mikro)szintű, az egyéneket megkü125

4. fejezet lönböztető eltérések rendszerét a szociológiai szakirodalom társadalmi differenciálódásnak nevezi: arra az állapotra utal, amely szerint az egyéneknek sajátos, megkülönböztető kvalitásaik és társadalmi szerepeik vannak. A társadalmi egyenlőtlenségek arra az állapotra vonatkoznak, amelyben „az egyének és családok, valamint a különböző ismérvek alapján definiált társadalmi kategóriák helyzete a társadalomban nagy különbségeket mutatnak” (Andorka, 2000:120), és ami „…az egyének által egy hierarchikus skálán betöltött társadalmi pozíciók között eltérésekre vonatkozik” (Rotariu, 1993:292). A társadalmi differenciálódáson alapuló különbségeknek rendkívüli a jelentőségük, mert ennek okán és következményeként az egyének, családok és társadalmi kategóriák hozzáférési esélyei az értékelt erőforrásokhoz, szolgáltatásokhoz, anyagi javakhoz és társadalmi pozíciókhoz (Kerbo, 2000) is különböző. A társadalmi egyenlőtlenségek időben intézményesülnek, és a társadalmi rendszer viszonyrendszerében öltenek testet: ennek alapján szabja ki a társadalom, hogy „ki miből és milyen mértékben részesül”. § Milyen dimenziói vannak a társadalmi egyenlőtlenségeknek? Többféle társadalmi egyenlőtlenségről beszélhetünk. A szakirodalomban a szerzők többsége az egyenlőtlenség fogalma alatt rendszerint jövedelmi egyenlőtlenséget ért. Azonban a fogalmat jogosan alkalmazhatjuk a vagyon, a munkakörülmények, lakásviszonyok, szabadidő, egészségi állapot, foglalkozás, lakókörülmények vagy iskolázottság indikátorai szerint meghatározott társadalmi különbségek leírására is (Andorka, 2000). Runciman (1966) Relative Deprivation and Social Justice (Relatív depriváció és társadalmi igazságosság) című könyvének harmadik fejezetében – címe The Three Dimensions of Social Inequality (A társadalmi egyenlőtlenség három dimenziója) –a társadalmi egyenlőtlenségeknek három dimenziója mellett érvel. Ezek a dimenziók csupán analitikusan választhatók el egymástól, azonban úgy véli, hogy a köztük való szoros kapcsolat, dialektikus együttváltozás és kölcsönös meghatározás ellenére a dimenziókat mégis önállókként kell kezelni. A szerző abból a megállapításból indul ki, hogy az iparosodás következtében a társadalomban többféle egyenlőtlenség létezik (Runciman, 1966:35). Weberi alapon három fő klasszifikációs kritériumot nevez meg: az egyenlőtlenség dimenziói a gazdasági, társadalmi és politikai aspektusok mentén az osztály, státus és hatalom. § Miért fogadják el az egyének a társadalmi egyenlőtlenségeket? Létezik-e egyenlőség? Az egyenlőség – az egyenlőtlenség fogalom logikai ellentettje – lényegében nem létezik ugyan, de a társadalmi gyakorlatban az egyenlőség ideálja két vonatkozásban mégis érvényesül. A modern társadalom (legalábbis elvben) biztosítja tagjai számára, a törvényes szabályozások és eljárások révén, az állampolgárok közötti jogi egyenlőséget, illetve 126

A társadalmi egyenlőtlenségek egyenlőséget a lehetőségekben és eredményekben. Ez utóbbiak arra vonatkoznak, hogy az erőforrásokért való küzdelemben, a felfele való társadalmi mobilitás törekvésében a társadalom egyenlő versenyfeltételeket (játékszabályokat) biztosít tagjai számára, nemi, faji, etnikai, származási és vallási jellemzőktől függetlenül. Ez valójában egy ideál, mert a küzdelem kimenetelét a versenyzők társadalmi-kulturális háttere és képességeik jelentős mértékben meghatározzák, de jogi értelemben az egyenlőség valamelyest mégis fennáll (Grolier, 2000). Továbbá, az egyelőség ideálja érvényesül az által, hogy a verseny kimenetele nem előre eldöntött: vagyis nem előre eldöntött, hogy ki lesz a sikeres és ki nem (mint azt például a rendi társadalom megszabta) – magyarán a kulturális rendszer azt a képzetet tartja fenn, hogy bárki sikeres lehet (Andorka, 2002). A társadalmi igazságosság teoretikusa J. Rawls A társadalmi igazságosság elmélete című könyvében (1997)[1971] amellett érvel, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek akkor elfogadhatóak, ha azok igazságosak, vagyis ha a társadalom betart két elvet. Az első elv szerint minden személynek egyenlő joga van a legkiterjedtebb alapszabadsághoz, amely összeegyeztethető mások hasonló alapszabadságához. A második elv elfogadja, hogy a egyenlőtlenség tény, elfogadásához pedig olyan alapokat kell adni, hogy azt mindenki elfogadhassa (Rawls, 1997). Ennek érdekében a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket úgy kell elrendezni, hogy azok a legkevésbé előnyös helyzetben lévők számára is a lehető legnagyobb nyereséggel járjanak, illetve olyan hivatalokhoz és pozíciókhoz kötődjenek, amelyek mindenki számára nyitva állnak az ún. fair esélyegyenlőség feltételei között. Ez utóbbit az egyenlőtlenség különbözeti elvének szokás nevezni (Rawls, 1997). Tehát, a társadalmi egyenlőtlenségek csakis akkor fogadhatók el, ha az azok számára is előnyös, akik a legelőnytelenebb pozícióban vannak. § Melyek a társadalmi egyenlőtlenségek megnyilvánulási formái? A társadalmi egyenlőtlenségek a modern társadalomban leginkább a következő társadalmi kategóriák között nyilvánulnak meg: a gazdasági-, faji/etnikai-, a nemi- és a életkorcsoportok között (Ritzer, 2004).

127

Ötödik fejezet Mi a szegénység? Ez a fejezet a szegénységről szól és három egyenlőtlen alfejezetre tagolódik. Az első, rövidebb alfejezetben, a szegénységnek, mint objektív állapotnak a nagyon tömör társadalmi-történeti „pályafutását” mutatjuk be, majd rátérünk a szegénységről szóló különféle diskurzusok vázolására. Végül, megkíséreljük meghatározni, hogy a szociológia miként próbálja meg tudományos igénnyel és érvényességgel meghatározni a szegénységet. A továbbiakban tehát a következő kérdésekre adunk választ: § Történetileg hogyan alakult a szegénység? § Milyen szegénység-diskurzusokról beszélhetünk és azoknak milyen jellemzői vannak? § Hogyan konceptualizálható és határozható meg a szegénység? 129

5. fejezet

A szegénység történeti megközelítésben

a szegénység társadalmi tényként „normálisnak” tekinthető

130

A szegénység kérdése 1989 után Romániában is, akárcsak a térség többi volt szocialista országában, a politikai diskurzusok, a közbeszéd, az akadémiai mezőny, valamint a társadalomtudományos érdeklődés egyik központi témájává vált. Az érdeklődést a hazai gazdasági átalakulások negatív, sokszor nem-szándékolt következményei, perverz effektusai fokozták, hiszen az átalakulások eredményezték a viszonylag hamar látható szegénységet. Azonban jogosan tevődik fel a kérdés, hogy csupán csak a rendszerváltás után beszélhetünk-e szegénységről? A kérdésre adható válasz természetesen: nem. Szegénységről minden társadalomban, és minden időben beszélhetünk – legfennebb mást kell értenünk alatta. Kiindulópontunk szerint a szegénység társadalmi tényként kezelendő, azaz minden időben és társadalomban előfordult, és ebben az értelemben „normálisnak” tekinthető: olyan „valami”, ami a társadalmi szerkezethez kapcsolódik, és annak természetéből fakad. Tehát valamilyen formában és mértékben az emberi társadalmakban mindég jelen volt és jelen is van. Továbbá a szegénység nem kezelhető csupán objektív állapotként, hiszen az adott közösséghez tartozó egyének által létrehozott társadalmi konstruktum, mentális termék is. Utóbbi állításunk melletti érvként hozhatók fel azok az eltérések, amelyek a szegénység „mibenlétét” tárgyaló megállapítások között is fellehetők – ezekre ebben a fejezetben részletesen is ki fogunk térni. Történelmileg közelítve tartalmát, jellegét, okát, illetve következményét tekintve más és más objektív állapot és társadalmi feltétel számított szegénységnek, ami maga után vonta annak mibenlétéről szóló értelmezések, vélemények, valamint a megoldási- és kezelési lehetőségek, technikák közötti eltéréseket is. Magyarán, bár mindig van/volt „valami”, ami szegénységnek számít(ott), az rendszerint változó annak függvényében, hogy mikor és hol nyilvánul meg. A szegénység tehát már az emberi történelem legkezdetibb szakaszában, a nagyon kis lelket számláló, egyszerű törzsi jellegű közösségekben is jelen volt. Az egyenlőtlen közösségi viszonyok közepette és a rétegződés révén a lokálisan releváns erőforrásokhoz való hozzáférés (mint például a biztonságosabb lakhely, a vadászatot lehetővé tevő fegyver, vagy pedig az alapvető élelmiszer megszerzésének lehetősége) is egyenlőtlen volt, ami természetszerűleg egyfajta („ott és akkor” érvényes) szegénységet jelentett. Jóval később, a premodern rendi társadalomban a szegénység a föld és a megélhetési biztonság hiányával hozható kapcsolatba, de súlyosságának dacára a kérdés nem képezett elsődleges társadalmi problémát (abban az értelemben, hogy a hatalom birtokosai – elsősorban az arisztokrácia és a papság – a kérdést nem tekintették problémásnak és megoldandónak). Ennek ellenére, mint ahogyan Castel igencsak szemléletesen érzékelteti, a 14. századi falusi lakosságának jó harmada nem volt képes földjéből megélni, ezért kénytelen volt a városokban munkát

Mi a szegénység? keresni, vállalva annak kockázatát, hogy csavargónak minősítik (Castel, 1998). A csavargókat viszont törvény kötelezte arra, hogy dolgozzanak, ha mégsem tették ezt – egyszerűen azért, mert nem találtak semmilyen munkát – akkor akár halálbüntetés is, vagy a gyarmatokra való száműzetés lehetett a büntetésük. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a csavargóknak tekintetteknek csak kis része volt „igazi” csavargó, csaló és szélhámos, tehát társadalmi értelemben deviáns. Valójában nagy részük kétkezi vagy mezőgazdasági munkás, akik nem jutottak munkához a társadalmilag előírt formák szerint. Ők leginkább a mai szakképzetlen munkanélküliekhez, illetve (illegális) bevándorlókhoz hasonlatosak, mivel munkát keresve elhagyták szülőföldjüket. Ami a tömegek szegénységének mértékét illeti, a becslések eltérőek (helytől, időtől és országtól függően), de Castel szerint az európai lakosság harmada-fele kényszerült egyik napról a másikra tengetni az életét. Hatalmas néptömegek voltak szegények abban az értelemben, hogy semmiféle tartalékkal nem rendelkeztek – közvetlenül a Nagy Francia Forradalom előtt például a legszegényebb párizsi munkások is majdnem az összes keresetüket (kilencven százalékot) kenyérre költötték, az éhenhalás elkerülése érdekében. Ebben a kontextusban a szegénység az éhezéssel azonos. A szegények, pedig lényegében kiilleszkedettek, akik az akkori társadalom gazdasági és szociális intézményrendszerén kívül voltak. Franciaországban például a forradalom idején döbbennek rá az elitek a néptömegek ilyetén való sebezhetőségére, arra, hogy nem lehet a szociális kérdést a magatehetetlen szegények és csavargók problematikájára szűkíteni. Eközben a munka fogalma jelentésváltozáson ment keresztül: az új elképzelések szerint nem a vagyon, hanem a munka minden gazdagság forrása. A súlyos (tömeges éhezést jelentő) szociális kérdésre a munkaerőpiac felszabadításával válaszoltak: felszámolták a rendi jellegű, korporatista keretek között végbemenő és erősen leszabályozott, illetve kényszerített munka intézményét (a rendi társdalom gazdasági intézményeit: a monopóliumokat és a céheket) azt vallva, hogy az államnak minimálisan csupán annyit kell tennie, hogy lerombolja azokat az akadályokat, melyek gátolják a piac működését. Azonban a munka szabadsága nem volt azonos a munkához való joggal: a munkanélküli dolga, hogy munkát találjon magának. A csavargás és koldulás továbbra is büntetendő tevékenység maradt, sőt, az ipari termelés térhódításával a pauperizmus egyre nagyobb mértékben terjedt. A 18-19. századi domináns liberalizmus szerint nem az a szegény, akinek nincs semmije, hanem az, aki nem dolgozik: most azonban felbukkant egy olyan réteg, melyet nem a munka hiánya, hanem a „szabad” munka tett földönfutóvá (Castel, 1998). A modern ipari társadalomban a szegénység megnyilvánulási formái közül mégis csak néhány vált társadalmi problémává (Ferge, 1998). Pontosabban azok, amelyek az elitekre, a gazdasági szerkezetre és a társadal-

kiilleszkedettek

131

5. fejezet

társadalmi szegénység

pauperizmus

morális szegénység

132

mi békére nézve veszélyesek és kockázatosak voltak – ezek közé sorolható többek között az éhezés, a gyermekhalandóság, a lakóhely zsúfoltsága –, s amelyek méretük és súlyosságuk miatt a munkaerő utánpótlását, illetve a város közbiztonságát fenyegették. Történeti szempontokat figyelembe véve Hobbsbawm háromféle szegénységet nevez meg: a társadalmi szegénységet, a pauperizmust és végül a morális szegénységet. (Hobbsbawm, idézi Ferge, 1998:15–18) Az alábbiakban röviden ezeket értelmezzük. A társadalmi szegénység. A társadalminak nevezett szegénység Hobbsbawm értelmezésben két egymással összefüggő aspektusra vonatkozik. Egyrészt, a gazdasági dimenzió mentén a jövedelem, a vagyon és az életfeltételek tekintetében tetten érthető egyenlőtlenségekre utal, szegényeknek természetesen az egyenlőtlen helyzetben lévőket tekinti. Másrészt viszont, utal arra az egyenlőtlen viszonyra is, ami a gazdasági egyenlőtlenség mentén fennáll, nevezetesen a dependenciára, az anyagi és hatalmi függőségre, a kizsákmányolásra, magyarán a társadalmi alsóbbrendűségre is (Ferge, 1998). Ez utóbbi lényegében a rawlsi és seni értelemben vett méltányosság és igazságosság hiányára vonatkozik, vagyis arra a viszonyrendszerre, ami mindenfajta fair kölcsönösséget nélkülöz. A pauperizmus. A pauperizmus a klasszikus szabad versenyes kapitalizmus akut (mai fogalomhasználatban extrém) szegénységére vonatkozik. A népesség nagy hányadát érinti, és az ipari termelési mód kialakulása és a működése, valamint az azt kísérő társadalmi és demográfiai folyamatok (az urbanizáció és a városba befele tartó nagy volumenű térbeli mobilitás és népességrobbanás, a munkanélküliség tömegméretű megjelenése) következtében jelent meg, elsősorban a nyugati nagyvárosokban. A pauperizmus ebben a társadalmi kontextusban az emberek azon csoportjainak anyagi és társadalmi helyzetére vonatkozik, amelyek egyedül, valamilyen külső segítség nélkül nem képesek önmaguk ellátására azon a szinten, ami adott időben, térben és kultúrában konvencionálisan minimálisnak tekintett. A pauperizmus a hétköznapi értelemben vett nyomor, nyomorúságos helyzet, ahol általános a szegénység (uo.). A morális szegénység. A morális szegénység – eltérően az eddig követett logikától – nem a kedvezőtlen anyagi vagy társadalmi helyzetre, valamiféle „földi szűkösségre” vonatkozik, hanem arra az állapotra, amelyben az adott kor erkölcsi normái nem működnek, vagy nem veszik figyelembe és nem tartják be. Legáltalánosabban az egyének nem megfelelő (értsd a vallási normákkal összhangban nem lévő) magatartására vonatozik. A szegénység és elszegényedés kérdésével a társadalomfilozófia, szűkebb értelemben véve a társadalomtudomány, majd később a szociológia szisztematikusan és módszeresen viszonylag későn, csupán a 19. század végén, a 20. század elején kezdett el foglalkozni. Ebben a sorban elsőként Ch. Booth nevét említhetjük, aki 1889-ben egy Londonban végzett empirikus vizsgálat nyomán (a mai értelemben vett módszertani aspektusokat teljesen figyelmen kívül hagyva)megállapította, hogy a népesség

Mi a szegénység? harmada szegénynek tekinthető. A kevésbé ismert D. B. Fooster 1897ben átfogó vizsgálatot folytatott egy másik angliai városban, Leeds-ben, ahol helyi munkások által lakott nyomornegyedet vizsgált, részletesen leírva a nyomorúságos életkörülményeket, lakhatási és rokonsági viszonyokat, valamint ezek megfigyelhető térbeli-társadalmi megnyilvánulásait. Érdemei közé tartozik, hogy a szakirodalomban az elsők között használta leíró fogalomként a slum kifejezést. A slum megnevezés már nála is szegénynegyedet, lepusztult állagú lakókörnyezetet jelöl. A szegénység vizsgálatában klasszikus szerző B. S. Rowntree, aki 1901-ben a szegénységet, mint a városi élet egyik negatív megnyilvánulási formáját elemezte. A gazdasági világválság, de különösen a Második Világháború után, a jóléti államok kiépülése következtében a szegénység kérdése végérvényesen a szociológia egyik központi tematikájává vált.

Diskurzusok a szegénységről Komplex jelenség lévén, a szegénység kérdését is többféleképpen tematizálják és értelmezik. Az értelmezések nem csupán abban különböznek, hogy az eltérő beszélők eltérő aspektusokra helyezik a hangsúlyt és azt másképpen magyarázzák, hanem a leírás-értelmezés során alkalmazott fogalmak és megnevezések szintjén is jelentős eltérések tapasztalhatóak. A szegénységnek, mint társadalmi feltételnek a megragadására és leírására alkalmazott fogalmaknak (például a kirekesztettség vagy exklúzió, underclass, újszegénység) önálló társadalomtörténetük van, amelyek jelentése szoros összhangban van azokkal a társadalmi, politikai és gazdasági folyamatokkal, világnézeti kontextusokkal amelyekben létrejöttek és amelyek modellezésére az adott paradigma iránt elkötelezett szerzők eszközként használták (Silver, 1996). A fogalmak nem „magukban való dolgok”, így értelmük sem magától értetődő, hanem értelmezést követelnek (Gyáni, 2002). Véleményünk szerint a szegénység leírására alkalmazott fogalmak is logikai és társadalmi konstrukciók. Ebből a szempontból a jelenlegi szegénység-diskurzusokban használt fogalmak nem egyebek, mint olyan elemi logikai formák, amelyek a társadalmi feltételek adott osztályát vagy azok tulajdonságait jelölik. Ebben az egyenletben a fenti fogalmak (ismétlésképpen: a kirekesztettség, underclass, újszegénység,) a jelölők funkcióját töltik be, amelyeknek konvencionális értelmük van: tartalmazzák azokat a jegyeket, amelyek segítségével az általa jelölt dolgok (referenciák) bármikor azonosíthatóak – ez képezi az előbbi fogalmak tartalmát. Társadalmi szempontból pedig a jelölt dolgoknak (a szegénységnek és megnyilvánulásainak) minden esetben társadalmi környezetük van, így a jelentések is mindig ezen „eredeti környezethez” – a történeti szöveguniverzumhoz – való viszonyban jönnek létre: társadalmilag beágyazottak.

133

5. fejezet A szegénységre vonatkozóan a Vázlatokban három fő szegénységdiskurzust fogunk bemutatni. Ezek a következők a társadalmi kirekesztettség (exklúzió), az underclass és az újszegénység diskurzusai. Diskurzus alatt társadalmilag beágyazott és kondicionált, paradigmavezérelt beszédmódot értünk. A szegénységdiskurzusokban a szegénység értelmezésére és kezelésére kidolgozott „nemzeti paradigmák” nyilvánulnak meg, vagyis a központi fogalomhasználatot és problémaértelmezést elsősorban a társadalomszervezés központi elve, a politikai kultúra jellege és szociálpolitikai céljai határozzák meg. Mindezen dimenziókkal összhangban elmondható, hogy a társadalmi kirekesztettség diskurzus legerőteljesebb formában Franciaországban, igaz, kisebb-nagyobb változatban a kontinentális Nyugat-Európában is érvényesül, az underclass diskurzus az angolszász nyelvterületen – Nagy Britanniában és az Egyesült Államokban – honos, az újszegénység diskurzus pedig egyre inkább Közép-Kelet Európa sajátossága. Az előbbiekben megnevezett társadalmi beszédmódok (és azok jellemvonásai) a valóságban keverednek, és mindhárom régióban megnyilvánulnak, de jelen könyvben didaktikus és analitikus meggondolásokat követve ideáltipikusan fogjuk azokat bemutatni. A szegénységről szóló diskurzusok sokféleségének oka az, hogy társadalmilag eltérő a szegénység természetéről és kiterjedtségéről, valamint a társadalmi egyenlőtlenségekről és a tartós munkanélküliségről alkotott felfogás (Silver, 1996), amit a modernizáció által követett minta befolyásol. Mindezek a történeti és felfogásbeli eltérések természetszerűleg vonják maguk után a mérésbeli különbségeket is: eltérő indikátorokat alkalmaznak, elsősorban a munkanélküliség és a jövedelem mérésére vonatkozóan. Továbbá, mivel az fentebb említet három régióban (és azokon belül is!) eltérő az jövedelmek és a munkanélküliségi ráták kapcsolata, különbözőek a szociálpolitikai gyakorlatok, illetve a szociálpolitikát egészében megalapozó társadalomfilozófiai elvek is. Silver (1996) rámutat arra, hogy már a szegények megnevezése is különböző, hiszen, mint láttuk, a szegénységdiskurzusok a társadalom – egyén – állam viszonylatában beszélnek az éppen „ott és akkor” érvényes társadalmi valóságról. Összefoglalva: mi is határozza meg tehát a szegénységdiskurzusokat? A szegénységre vonatkozó fogalomhasználatot és problémakezelést összességében a politikai kultúra, a szociálpolitikai elvek, illetve a társadalomszervezés domináns ideológiája határozza meg. Silver három olyan társadalomszervező ideológiát nevez meg, amelyek markánsan rányomják bélyegüket arra a módra, ahogyan adott társadalomban a szegénységet, mint társadalmi problémát meghatározzák és megoldják. Ezek – a nyugati világban – a következők: a republikánus, a szociáldemokrata és végül a liberális ideológia (a megnevezés természetesen a domináns vonások szerint történik, részletesebben lásd a nyolcadik fejezetben). Ezek területileg a következőképpen oszlanak el:

134

Mi a szegénység? Társadalomszervező ideológia szerepe / Ország

Franciaország

Republikánus Szociáldemokrata Liberalizmus

Domináns Kisebb szerep Gyenge

Nagy Britannia

Egyesült Államok

6. táblázat. A társadalomszervező ideológiák térbeli eloszlása. In Silver, 1996:110.

Kisebb szerep Gyenge Gyenge Kisebb szerep Domináns Domináns

A fenti táblázathoz képest a Romániai helyzetre vonatkozóan, véleményünk szerint, a szociáldemokrata és a liberális vonások kevert változata érvényesül. Ennek pedig külső meghatározottsága van: a posztfordizmus és a deregularizáció- kötöttségei általi szűkös erőforrások révén, továbbá pedig a hazai társadalomvédelmi tradíció és a szociális feszültségek mérséklésének az igénye szociáldemokrata szabású intézkedéseket feltételeznek. A továbbiakban Silver (1996) nyomán tekintsük át, hogy a megevezett három szegénységdiskurzusnak melyek az általános jellemvonásai. A kirekesztés diskurzusa. A kirekesztés diskurzusa, mint említettük, leginkább Franciaországban domináns, de az Európai Unió hivatalos statisztikáiban (eurostat) is rendszerint ezt a kifejezést használják (Molnár, 1999). A kirekesztés kifejezés a szolidaritáson alapuló társadalmi kötelékekben bekövetkezett töréssel, szakadással áll szoros kapcsolatban: a közös, a társadalom tagjait egymáshoz szorosan összefűző, összekötő kapcsolatok rendszeréből való kikerülésre, kiszakadásra vonatkozik. Lényegében a társadalmi integrációban (mondhatni luhmanni és habermasi fogalomhasználatban a rendszerintegrációban) bekövetkezett sérülésre, hibára, bomlásra utal. A republikánus politikai kultúra szerint az államnak elsődleges feladata a társadalmi kötelék épsége fellett őrködni, adott esetben pedig a funkcionális kooperációra épülő szolidaritást és társadalmi integrációt visszaállítani. Az állam ebben a felfogásban elsődleges az egyénhez képest, olyan entitás, ami az egalitarizmust, a szociális állampolgári jogokat és a társadalmi egységet garantálja (Silver, 1996:112). A kirekesztés (és kirekesztettség) fogalomnak organikus ellentétpárja a kívánt beillesztés (beillesztettség). Ez utóbbi biztosításáért tehát az állam a felelős: elsősorban a minimális garantált jövedelem eszközével (erről részletesebben lásd a kilencedik fejezetet). A kirekesztettség kifejezés használata több előnnyel jár. Mint már maga a fogalom is sugallja, dinamikus. A kirekesztettség (és a hozzá tartozó kirekesztés) képes a változást, a dinamikát tetten érni. Hiszen a társadalmi rendszerből, a társadalmi kötelékekből való kiszakadás nem azonnal, hanem fokozatosan történik és egy hosszabb ideig tartó folyamat következménye. Ugyanakkor többdimenziós fogalom, ugyanis az egyén egyszerre több társadalomi csoportnak, hálózatnak és intézménynek, szervezetnek a tagja, vagyis az egyén több helyről szakadhat ki, többféle köteléke sérülhet. A kirekesztődés, pontosabban a kötelékek

kirekesztés diskurzusa

135

5. fejezet

az underclass diskurzusa

136

szakadása-sérülése a gazdasági, a szociális, a civil, illetve a személyközi kapcsolatok rendszerében egyaránt bekövetkezhet. Ezek közül csak egy is sérülhet, de a kirekesztődés több dimenzióban is végbemehet, rendszerint az egyik dimenzióban végbement negatív változás továbbiakat von maga után. A kirekesztés indikátorait és vizsgálatának módszertanát a hetedik fejezetben fogjuk bővebben kifejteni. Az underclass diskurzusa. A kirekesztés fogalmát alig használják az Egyesült Államokban, de Nagy Britanniában sem igazán népszerű. Ennek oka az USA-ban (de kisebb eltérésekkel lényegében a Brit Szigeteken is) a weberi munkaéthosz és vállalkozó szellem mély kulturális és társadalmi beágyazottságában, illetve a mikroközösségek felértékelt szerepében keresendő, a szabadság és a piaci szabad verseny kiemelt jelentősége mellett. Ebben a liberális fogantatású miliőben nem az állam, hanem a (munkaerő)piac intézménye képezi a legfőbb szabályozó mechanizmust, ami a jólét és a társadalmi biztonság elosztását illeti. Mikro szinten pedig a civil táradalom, valamint a szomszédság, illetve a kis egyházak képezik a magántulajdonú kisvállalkozások mellett azokat az integrációs mechanizmusokat, amelyek mentén az egyén – szabadság – gyenge állam kapcsolatának háromszögében a szegénység felléphet. Ezért az angolszász típusú szabad-versenyes alapú társadalmi kontextusban nem az egyénállam viszonyának közelsége és távolsága a meghatározó vonatkoztatási rendszer, hanem az egyén – közösség koordináta. A szegénység ebben az értelemben társadalmi és térbeli vonatkozásban jelenik meg. A kérdés tehát az, hogy adott embercsoportok milyen messze állnak gazdasági és kulturális értelemben a közösségtől (ez utóbbi mindig a többséget, a mainstream-et , a nem szegény főáramot jelenti), illetve, hogy ezek a szegény csoportok a városi társadalmi térben hol helyezkednek el, azaz hol laknak (Silver, 1996). Az underclass tehát amerikai értelmezésben városi gettó-szegénység, rendszerint faji/etnikai vonzattal. Az underclass diskurzus a társadalomban tetten érhető törésekre fókuszál (Spéder, 2002), amelyeket alig, vagy rendkívül nehezen lehet átlépni. Etimológiailag a hagyományos rétegződési rendszeren kívül rekedtek csoportját jelöli, akiknek már nincsen semmilyen gazdasági és társadalmi kapcsolatuk a nem szegény többséggel. Lényegében azokra vonatozik, akik de facto nem tagjai a társadalomnak, az osztály alatti réteg. Ebben a felfogásban a társadalmi integráció alapja a kisközösségi tagság és a gazdasági folyamatokban való részvétel. Nagy Britanniában a kifejezés a legalsó osztályok nagyon szegény tagjainak megnevezésére használatos, akik nem, vagy csak nagyon nehezen élhetnek civil-, politikai- és szociális jogaikkal. Az értelmezésekben azonban, a brit értelemben vett underclass tagjai, részét képezik az osztályrendszernek (Berevoiescu, 2004), semmilyen etnikai/faji vonzata nincsen a fogalomnak, a törvény előtti státusuk pedig azonos a többi nem szegény állampolgárral – ami a társadalmi integráció alapja is egyben.

Mi a szegénység? Az underclass diskurzus underclass fogalma a szegénység szakirodalmában egy igencsak vitatott kérdés (lásd az ún. underclass vitáról például Katz, 1989), már csak azért is, mert a politikai jobboldal a maga hasznára instrumentalizálta (Silver, 1996:121), a média pedig a megbélyegző, stigmatizáló gyakorlatára alkalmazta (Gans, 1992). Lényegében egy ideológiával erősen terhes, moralizáló fogalommá vált. A kérdést az idevágó amerikai szakirodalomban (részletesebben lásd például Aponte–Wilson, 1992) két fő alapállásból tárgyalják: az egyik, a liberálisnak nevezett megközelítés a társadalmi struktúra szempontjából, a másik, a konzervatívnak nevezett pedig lényegében a viselkedés szempontjából elemzi a városi extrém (értsd különösen súlyos) szegénységet. A liberálisok inkább társadalmi segélyezést sürgetnek a munkaerőpiactól tartósan távol maradottak számára, és a társadalmi-térbeli szegregálódás káros hatásait veszik számba (Wilson, 1987, 1996). A konzervatívak ezzel szemben a szegények többségétől eltérő, deviánsnak minősített szubkultúra leírására helyezik a hangsúlyt, azt vallva, hogy a szegényekre lényegében egy a többségétől eltérő viselkedési minta jellemző – ez a szegényég kultúrája -, ami egyben a szegénységük oka is (Murray, 1968; Auletta, 1989). Továbbá, amellett érvelnek, hogy a szegénység létrehozásában a szociális ellátó rendszernek is szerepe van: a segélyezés dependenciát okoz, és úgymond leszoktatja az egyéneket a munkáról. (A szegénység kultúrájáról és az underclassról részletsebben lásd a következő fejezetet). A kérdés kapcsán rendkívül fontos megjegyeznünk, hogy a magyar nyelvterületen (egy fordítás kapcsán) az underclasst de facto kirekesztetteknek nevezik (ezt a kifejezést használja könyvük címében a Szelényi–Ladányi (2004) szerzőpáros is), jóllehet ténylegesen az underclassról beszélnek. A Vázlatokban kirekesztettség fogalma alatt az európai értelemben vett leszakadást értjük. Továbbá pedig, bár egyetértünk azzal, hogy az underclass is új természetű jelenség leírására használatos, azt nem tekintjük az újszegénységgel azonos értelmű fogalomnak. Az újszegénység diskurzus Nyugat Európában. Az újszegénység esetében létezik egy nyugat-európai és egy kelet-európai változat. Részletesen az utóbbira fogunk fókuszálni majd. Ennek a diskurzusnak (mindkét változatnak) a kiindulópontja a gyökeresen megváltozott gazdasági és társadalmi kontextus. Az újszegénység – mint neve is mutatja – a harmadik fejezetben igencsak részletesen tárgyalt posztfordista fordulat, a kockázat-társadalom és globalizáció körülményei közepette megnyilvánuló városi szegénységet jelöli. Több szempontból is új természetű és minőségű szemben az ipari fordista kapitalizmus gazdaságára jellemző hagyományos szegénységgel. Egyrészt a gazdasági szerkezetváltozással kialakult tudásalapú és rugalmas gazdaság körülményei között a szegénység már nem csupán az alsóbb osztályokhoz tartozókat fenyegeti, hanem a társadalom tagjainak jelentős többségét. Másrészt, a szegénységi ráták alakulása elvált a gazdaság alakulásának ciklusaitól: a növeke-

az újszegénység diskurzus Nyugat Európában

137

5. fejezet

az újszegénység diskurzus Közép-Kelet Európában

138

dés már nem jár a szegénység mértékének a csökkenésével. Harmadrészt pedig a Második Világháború után létrejött jóléti államok szociálpolitikai rendszerei nem bizonyulnak hatékony eszköznek az újszegénység kivédésére (Sliver, 1996). Az újszegények jelentős része kívül van nem csupán a munkaerőpiacon, hanem a szociális ellátó rendszereken is, elsősorban jogi okból – nem kaphatnak segélyeket, mert nem rendelkeznek a ehhez szükséges hivatalos okmányokkal. Lényegi jellemvonása az atomizáltság, a társadalmi dezintegráltság (Silver, 1996:136-137) (romániai viszonylatban erre a vonatkozásra még visszatérünk). A globális és szektoriális gazdasági változások (mivel átalakult a gazdaság szerkezete) a munkaerőpiacot is jelentősen átszabták: a munkaerőpiac szerkezete is megváltozott, immár nem annak belső differenciáltsága – vagyis az a tényező, hogy ki, milyen pozícióval rendelkezik a munkapiacon belül –, hanem a szelekciós mechanizmusa játssza a fő szerepet, ennek pedig az a tétje, hogy ki kerül ki a munkapiacról, és ki tud (képes) bennmaradni. A munkapiacról kirekedtek – mert emberi tőkéjükre és tudásokra nincsen kereslet – hamar elszegényednek, esélyük sincsen a visszatérésre, vagyis tartós szegénységbe kerülnek. Ők az újszegények, akik elvesztették korábbi pozíciójukat (mint például a Zsil völgyi vagy a balánbányai bányászok, a nehéziparban foglalkoztatott alacsonyan képzett munkások, a még munkát soha nem talált, alacsonyan képzett fiatalok). Kelet-Európai viszonylatban a kérdés nagyvonalakban hasonlóan tematizált, azonban elsősorban a posztkommunista átmenet kontextusában tárgyalt: a piacgazdaságra való áttérés következtében megjelenő szegények rétegét jelölik ezzel a fogalommal. A fogalom alkalmazhatósága körüli vitának az a központi kérdése, hogy valójában egy újfajta egyenlőtlenségről van-e szó (Ferge, 2000), vagy pedig egy minőségileg új, a hagyományos osztálytagozódási rendszeren kívül rekedt, tartósan nagyon szegény rétegről (Szelényi–Ladányi, 2004). Ez utóbbi megközelítés is a társadalmon belüli törésekre, a kívül rekedtségre, a szegregációra, a dezintegrációra helyezi a hangsúlyt, az amerikai underclass fogalom strukturalista verziója a közép-kelet európai viszonyokhoz adaptálva. A Vázlatokban azt az álláspontot képviseljük, hogy a helyi viszonyokra vonatkozóan az önálló jelentésű és lokális kontextusok megragadására alkalmas újszegénység fogalmát érdemes használni. Továbbá, úgy véljük, hogy az újszegények a tartósan szegények és leszakadottak, a többségtől egyre távolabb kerülők rétege. Az újszegénység diskurzus Közép-Kelet Európában. A közép-kelet európai átalakulások következményeként a társadalmi rendszerben olyan új szereplők, viszonyok és folyamatok jelentek meg (Genov, 1999), amelyek következtében az egyének (osztály- és csoporthovatartozástól függetlenül) elveszítették korábbi társadalmi pozíciójúkat és státusukat: könnyen munkanélkülivé váltak és leszegényedtek. A „kockázatok árnyékában” egyének többsége valójában el is veszítette biztosítékait: ténylegesen le is szegényedtek. A változással a munkaerőpiac szerkezete is

Mi a szegénység? átalakult, követte a korábban említett gazdasági szerkezetváltozást és szigorú piaci kereslet-kínálat elv alapján kezdett el működni (vö. Berevoiescu, 1999). Az osztály- és csoporthovatartozási kötöttségek lazulásával a csoportidentifikációs kapcsolódások és kötődések is eltűntek: a szegénység, munkanélküliség elvesztette osztályrelevanciáját, egyéni sorssá vált. Így a szegénység rekrutációs bázisa is kiterjedt (vö. Spéder, 2002). A társadalmi rendszerre és az egyéni életvilágokra jellemző dinamika, a változékonyság és az instabilitás a társadalom minden tagjára egyformán kockázatot jelent. Ha például bizonyos ismeretekre, tudásokra, készségekre és tapasztalatokra a piacon nincs többé kereslet, akkor a munkavállaló státusától, pozíciójától, osztályhovatartozásától függetlenül fennáll a lefelé irányuló mobilitás veszélye. A munkapiacon a technológiai változás nyomán bizonyos tudások és kézségek természetszerűleg elértéktelenedtek, ami munkanélküliséget, szegénységet generált. Például a kitermelőiparban dolgozók – a bányászok – szakértelme és tudása iránti kereslet az utóbbi években jelentősen lecsökkent, így az ehhez a szakmai kategóriához tartózók esetében fokozottabb a munkanélküliség, az elszegényedés kockázata. Melyik társadalmi kategóriákat érintette leginkább az elszegényedési hullám? Kik az újszegények? A rendszerváltás következtében egy új természetű és jellegű szegénység jelent meg a térségben. Ez a szegénység kiterjedtségét, helyét, mélységét, dinamikáját és a szegények életmódját tekintve egyszerűen más. Egyik legfontosabb jellemzője, hogy megjelenésének az oka strukturális: az egyének akaratuktól, orientációjuktól, addigi boldogulási készségeiktől, sőt addigi gazdasági állapotuktól függetlenül lettek szegények, vagyis egy új, átrendeződött mezőnyben kevés esélyük volt, hogy saját sorsukat számukra kedvező módon befolyásolják. Az újszegénység megjelenésének gazdasági kiváltói és kísérői voltaképpen a következők: a KGST megszűnte, a GDP visszaesése, a reáljövedelmek csökkenése, az infláció, a szerkezeti átalakítás (Tarkowska, 2001; Zamfir, 2001). Az újszegények rétege tipikusan a posztkommunista periódus elszegényedettjeit jelenti, mindazokat, akik leginkább ki voltak téve a kockázatoknak, és akik tartósan kumulált hátrányos helyzetben élnek (ilyenek például a falun élő sokgyermekes családok, az elsőgenerációs városlakók, a mono-indusztriális városokban élő lakosság, a munkanélküliek és a nyugdíjasok, a kizárólag bérből élők, a gyerekek és az egyszülős családok). Az újszegénység szocio-kulturális és demográfiai szemszögből a következőképpen fest: körükben túlreprezentáltak a fiatalok, a tartósan munkanélküliek, a sokgyermekes családok, az alacsonyan képzett háztartásfők, az ipari városok lakói (vö. Tarkowska, 2001). Ez a kör tehát többnyire városban koncentrálódik, rendszerint ott is szegregálódik (vö. Pásztor, 2002) és állandósul. Az újszegények kiszakadtak a mainstream társadalomból: dezintegrálódtak, vagyis elveszítették korábbi társadalmi kötelékeik jelentős hányadát. A személyes kapcsolathálók gyors le-

újszegények § a posztkommunista periódus elszegényedettjeit jelenti, mindazokat, akik leginkább ki voltak téve a kockázatoknak, és akik tartósan kumulált hátrányos helyzetben élnek

139

5. fejezet társadalmi dezintegrálódás

szegregálódás

140

épülése, a rövid idő alatt bekövetkezett elszegényedés, a munkapiacról való tartós távolmaradás a társadalmi dezintegrálódás a mutatói. Gans (1998) szerint „a társadalom dezintegrációja akkor következik be, amikor a kormány, az üzleti élet és más fontos intézmények elvesztik legitimitásukat; amikor az emberek széles körben elvesztik bizalmukat azokban a szabályokban, amelyek társadalmi életüket irányították, és amikor a tradíciókat nyíltan megtagadják.” A társadalmi dezintegrációnak több fokozata létezik (a társadalom teljes szétesésétől, az atomizálódástól kezdve bizonyos társadalmi csoportok, például a kisebbségek, dezintegrációjáig). Hazai viszonylatban, Gans nyomán, abban az értelemben használjuk a fogalmat, hogy a rendszerváltás után leépültek a szociálisan integratív mechanizmusok, és az új szegények elvesztették személyes kapcsolatrendszereik jelentős hányadát (lásd Péter, 2003a). A társadalmi dezintegrációt – a társadalom főirányától való leszakadást és a személyes kapcsolathálók átalakulását Gansra (1988) utalva a következő dimenziók mentén modellezhetjük: szegregálódás, munkanélküliség, a társadalmi szolidaritások és kapcsolathálók megszűnése és/vagy beszűkülése. A munkahely elvesztése (akárcsak a munkahely megváltoztatása előreléptetés vagy elköltözés esetében) természetszerűleg vonja maga után a korábbi munkatársakkal kialakított kapcsolatok átalakulását: kihat az interakciók gyakoriságára és intenzitására. A kapcsolatok maguktól szűnhetnek meg, ha azok korábban pusztán személytelen, munkatársi kapcsolatok voltak, azaz, ha nem alakultak ki a korábbi munkatársak között, a formális viszonyok mellett informális baráti kapcsolatok, érzelmi kötelékek, amit a szabadidős tevékenységek során tovább erősítettek és ápoltak, akkor ezen kapcsolatok átalakulása, esetleg megszűnése szükségszerű. Empirikus kutatások mutattak rá (Péter, 2003a), hogy a munkahely megszűnése következtében az el-elmaradó, majd teljesen leépülő kapcsolatok hiányát az újszegények veszteségként értelmezik, amit a „…már nem tartozom sehová” életérzés jellemez. A volt munkatársak többségét elsősorban nem formális státusú egyénként emlegetik (akikhez annyi kötötte volna őket csupán, hogy azonos helyen dolgoztak), hanem főleg barátként, akikkel sok mindent együtt tapasztaltak és éltek meg. A baráti kötelékek elszakadását külső, általuk alig vagy egyáltalán nem ellenőrizhető okoknak tulajdonítják: „bezárták az üzemet”, „kitettek” stb. Ugyanezen egyének nem engedhetik meg magunknak, hogy fenntartsák korábbi baráti kapcsolataikat, ami iránt kifejezik explicit igényüket („… nincsen nekünk arra elég pénzünk”). Az újszegények társadalmi dezintegrációjának az egyik objektív mutatója tehát a szegregálódás, ami az eltérő státusú társadalmi csoportok térbeli elkülönülését jelöli (Jenkcs, 1991). Romániai viszonylatban a szegregálódás egy már elkezdődött folyamat (lásd továbbá Péter 2000; Pásztor 2002), és főleg

Mi a szegénység? az ipari nagyvárosokban megy végbe. A slumosodás következtében a szegénység térben koncentrálódik (uo.), az újszegényeknek nagy valószínűséggel újszegény szomszédaik vannak. Összefoglalásképpen az előbbiekben bemutatott szegénységdiskurzusok legfontosabb elemeit ideáltipikusan az alábbi táblázatban foglaltuk össze: Társadalmi kirekesz­ tettség

Underclass

Underclass

Újszegénység

Nyugat Európa / tipikusan Francia­ ország

Nagy Britannia

AEÁ

Közép-Kelet Európa

Járulékos kulcs­ fogalmak

Szociális állam­ polgárság Szociális jogok Szolidaritás

Szociális jogok Állampolgár Osztály­ tagozódás

Állampolgár A „középosztály uralma”

Társadalmi biztonság Új és növekvő egyenlőtlenség Átmenet

Politikai kultúra jellege

Republi­ kánus

Liberális Szociál­ demokrata jelenlét

Erősen liberális

Szociáldemokrata és liberális

Központi aktorok

Állam

Piac Közösség Egyén

Piac Egyén közösség

Szociál­ politika jellege

Univerzális, intéz­ ményes

Szelektív, Reziduális

Szelektív Erősen reziduális

Vegyes

Önfenn­ tartás Kölcsönös­ segély­ nyújtás Kooperáció Közösségi összetartás Vállalko­ zási szellem

Szolidaritás Kölcsönös segítség A dependencia megszűntetése és integráció

Diskurzus

Régió / Ország

Szociál­ politikai célok

Társadalmi integráció Vissza­ illesztés Társadalmi kohézió Szolidaritás

Önfenn­ tartás Kölcsönös­ segély­ nyújtás Kooperáció Közösségi összetartás

7. táblázat. A szegénységdiskurzusok ideáltipikus modellje. Silver, 1996 és Berevoiescu, 2004 nyomán.

Állam

141

5. fejezet

Mi a szegénység? A szegénység konceptualizálása és lehetséges meghatározásai Szegénységgel kapcsolatos rokonfogalmak

a szegénység § az élet fenntartásához szükséges anyagi javak hiányával írható le, az a szituáció, amely során az egyén nem rendelkezik olyan erőforrásokkal, amelyek segítségével a társadalom által decensnek elfogadott életszínvonalat magának biztosítani tudja depriváció § valamitől való megfosztottság

hátrányos helyzet

142

Bár a szegénység szoros kapcsolatban áll a társadalmi egyenlőtlenségekkel, azzal mégsem azonos (Townsend, 1993:7). Meghatározni igencsak nehéz és problémás, mert sok arcú és sok értelmű, hiszen nem csupán egyéni és kollektív tapasztalatok kapcsolódnak hozzá, ami „lényegi összetevőire” hat, hanem (mint korábban is jeleztük) a társadalmi környezettel és struktúrával is szoros kapcsolatban áll. Nem meglepő tehát, hogy a szegénységre vonatkozóan egyszerre több, párhuzamosan alkalmazott szegénységkoncepció van forgalomban. Tény, hogy nincsen egyetlen mindig és mindenre alkalmazható univerzális, objektív és semleges koncepció (Spéder, 2002) és meghatározás, hanem különféle szegénység-meghatározások, és ezáltal különféle szegénységek vannak. Kiindulópontként a szegénység általánosan a Szociológia szótár (1998:517) meghatározása szerint az élet fenntartásához szükséges anyagi javak hiányával írható le. Szegénységnek nevezhető az a szituáció, amely során az egyén nem rendelkezik olyan erőforrásokkal, amelyek segítségével a társadalom által decensnek elfogadott életszínvonalat magának biztosítani tudja. Ezzel a fogalommal rokon, de mégsem azonos jelentésű fogalom a depriváció, ami alatt valamitől való megfosztottságot értünk. A depriváció fogalmának jelentése tágabb a szegénység fogalmál, mert nem csupán valamilyen anyagi természetű megfosztottságra vonatkozhat, hanem olyan nem materiális hiányra is, mint például a baráti vagy szülői szeretet hiánya (Andorka, 2000:121). Azonban csak abban az esetben beszélhetünk deprivációról, ha ennek tárgya közösségileg minimálisan elérendőnek tekintett, normálisan megszokott és elvárt. Például, ha valakinek nincsen lábbelije, miközben az adott közösségben mindenkinek van, vagy valaki nem fér hozzá az egészséges ivóvízhez, miközben ennek elérhetősége általános, akkor deprivációról beszélünk. Nem depriváció azonban, ha valaki nem vezet X5-ös BMW-t, miközben a közösség többi tagja közül is csak kevesen birtokolnak egyáltalán bármilyen autót (ha azonban olajsejk az illető, és az összes rokonának több ilyen autója is van, akkor hozzájuk viszonyítva igenis deprivált). A depriváció relatív fogalom - mint az előző példák is szemléltették, feltételez egy vonatkoztatási rendszert. Ez rendszerint az, ami a döntő többség rendelkezésére áll (uo.), az átlagos, a viszonylag könnyen elérhető és elvárt helyzet. Szintén a szegénységgel és a deprivációval kapcsolatos a hátrányos helyzet fogalma, ami inkább az átlaghoz visoznyított lemaradásra vonatkozik (Grolier, 2000). A lemaradás megnyilvánulhat egy vagy több relevánsnak tekintett dimenzió mentén, relatív fogalom és a tényleges és

Mi a szegénység? kívánt helyzet közötti eltérést jelöli. A hátrányok a valóságban rendszerint kumulálódnak, vagyis halmozódnak: ezt hívják többszörösen hátrányos helyzetnek (uo.). Ilyen többszörösen hátrányos helyzet például az iskolai tanulás és siker szempontjából a falusi, paraszti származású gyerekek nyelvi szocializációja és a szülők iskolával szembeni attitűdmintája. Az anyagi feltételek biztosítása mellett, ezeknek a gyermekeknek nehezebb az iskolai előremenetel, mert az iskolában a tanárok velük szemben előítéletesek, a szülők pedig a tanulást haszontalan dolognak tartják.

többszörösen hátrányos helyzet

Különféle szegénységkoncepciók Ebben az alfejezetben arra a kérdésre szándékozunk választ adni, hogy ki a szegény, és mi a szegénység? Többféle választ adható, annak függvényében, hogy kik azok a személyek (és milyen a státusuk) akik a kérdést, mint társadalmi problémát tematizálják. Ezek körébe tartozhatnak a mindennapok világában az egyének, akik közvetlen, vagy közvetett tapasztalatból kapcsolatban vannak a szegénység kérdésével. Továbbá, a központi és területi adminisztrációban és a szociálpolitikában dolgozók fontos aktorai ennek az egyenletnek, hiszen ők közvetlen módon kerülnek kapcsolatba a szegényekkel és a szegénységgel, munkájuk ezt meg is határozza. Végül, a szegénység jelenségéről beszélők köréhez tartoznak a tudományos szféra azon képviselői, akik a kérdést tudományos igénnyel vizsgálják és értelmezik. A szegénység mibenlétére és okára vonatkozó válaszok abban a tekintetben is eltérnek egymástól, hogy azt egy vagy több tényező együttes hatásaként értelmezik. A lehetséges válaszokat az alábbi táblázatban foglaltuk össze.

143

5. fejezet 8. táblázat. Néhány szegénységkoncepció. Spéder, 2002; Ferge, 1998; Townsend, 1993 nyomán.

Beszélők státusa

Megközelítés

Abszolút Tudományos szféra Relatív

abszolút és relatív szegénység

144

Egydimenziós

Többdimenziós

(Pénz) jövedelem alapján

Fogyasztás és Életkörülmények alapján

Létminimum Decens minimum Világbanki minimum

Adott anyagi javak hiánya

Az átlagjövedelem és a medián jövedeObjektív lem 40, 50 vagy relatív depriváció 60 százaléka alatt keresők Szubjektív szegénység

Hétköznapi emberek köznapi tudásra alapozott

Kulturális viselkedés­alapú

Társadalmilag elvárt és legitim jövedelemforrás, valamint megfelelő viselkedési minta hiánya

Az igazgatási apparátus képviselői

Gyakorlati­ adminisztratív Szociálpolitikai

Minimális garantált jövedelem Minimális nyugdíj

Szubjektív

A szakirodalom megkülönbözteti az abszolút és relatív szegénységet. Az abszolút szegénység a minimális létfenntartási lehetőségek hiányát jelenti, egy adott társadalom esetében (Zamfir, 1995:15). Ez nem föltétlenül éhezést –ezt hívjuk mély szegénységnek –, hanem egy olyan (rendszerint halmozottan) hátrányos helyeztet jelent, amelynek következtében az egyén társadalmi részvétele lehetetlenné válik. Az abszolút szegénység rövid távon társadalmi kirekesztődést jelent, hosszú távon pedig biológiai következményei (alultápláltság, különféle betegségek) is vannak. Nemzetközi összehasonlításban a Világbank módszertana szerint extrém szegényeknek a napi 1 PPP dollár/fő jövedelem alattiakat, szegényeknek pedig a napi 2,15 PPP dollár/fő értékből gazdálkodó népességet tekintik. A PPP az angol Purchase Parity Power kifejezés kezdőbetűiből származik, és egy olyan konvencionális standardizált érték, amelyik figyelembe veszi a helyi vásárlóerőt és lehetővé teszi az összehasonlítást a különféle pénznemekben szerzett jövedelmek között. Ezzel szemben

Mi a szegénység? a relatív szegénység hosszú távú következménye nem annyira biológiai, mint inkább pszichikai, különböző frusztrációkat eredményezhet, az illető egyénnek, családnak vagy csoportnak felborulhat a pszichikai, morális és szocio-kulturális egyensúlya. A relatív szegénységben élők egyre inkább eltávolodnak az illető társadalomban domináns életmódtól (Zamfir, 1995:15). Hasonlóan, Peter Townsend (1975:271), egy ugyanolyan jellegű felosztásban teljes és részleges szegénységet határoz meg. A tipológia két szintet különböztet meg, egy minimális megélhetési küszöböt és egy minimális társadalmi küszöböt, ahol a megélhetési küszöb „azokat a minimális erőforrásokat jelenti amelyekkel egy egyén vagy család a megélhetéshez szükséget élelmiszert meg tudja vásárolni” (Townsend, 1975: 268), míg a társadalmi küszöb „azokat a minimális erőforrásokat jelenti amelyek segítségével nem csupán az elsődleges, hanem a másodlagos illetve harmadlagos szükségletek is kielégíthetők az illető társadalom normái szerint” (Townsend, 1975, 269). Azok tehát, akik a minimális megélhetési küszöb alatt élnek, azok az abszolút, illetve a teljes szegénységben élők, akik pedig a társadalmi küszöb alatt élnek, azok a relatív illetve részleges szegénységben élők. Általánosan elfogadottnak tekinthető az a leegyszerűsített és egydimenziós meghatározás, amely szerint szegények azok, akik bizonyos jövedelemhatárnál kisebb jövedelemből kényszerülnek megélni. A szegénységi küszöbök (az a virtuális elválasztó vonal, ami a szegényeket a nemszegényektől elválasztja) léte segít olyan jellegű következtetések levonására, mint a szegénység gyakorisága (ki a szegény, hányan szegények egy közösségben vagy csoportban), illetve annak mértéke (mennyire szegények, mekkora a különbség a különböző szegénynek tekintett kategóriák között). A szegénységi küszöb általában azt a minimális jövedelmet jelenti, amelyből az egyén vagy család azokat a fogyasztási javakat meg tudja vásárolni, amelyek nélkülözhetetlenek (Zamfir, 1995:16). A fogalom tehát fontos demográfiai mutatók felállításában is segít, mint a szegények száma (hány személy vagy család helyezkedik el a küszöb alatt) és a szegénység mértéke (mekkora a távolság a különböző egyének vagy családok jövedelme és a szegénységi küszöb között). Az előbbiekben bemutatott elméleteknek megfelelően leggyakrabban nem egy, hanem két szegénységi küszöböt határoznak meg, egy minimális megélhetési határt és egy szociális határt. Sajátos esetként Romániában egy harmadik típusú szegénységi küszöböt alkalmaznak, a Munka- és Társadalomvédelmi Minisztérium minimumát, amely a megélhetési határ alatt helyezkedik el és arra hivatott, hogy a legszegényebb kategóriát azonosítsa be, a különböző segélyek biztosítása céljából (Zamfir, 1995:18). A vélemények viszont sok esetben megoszlanak e határ megállapítására használt módszerek között, emiatt a szegénységi küszöbök meghatározásának több módszere ismert. A következőkben ezeket szemléltetjük.

teljes és részleges szegénység

145

5. fejezet

elsődleges és másodlagos szegénység

146

A normatív szükségletek függvényében meghatározott szegénység. Az abszolút szegénységi küszöb meghatározásának két módja ismert. Az első alapját aminimálisnak tekintett szükségleteket kielégítő fogyasztói kosár mennyiségének és értékének tételenkénti meghatározása képezi. Ennek megfelelően azok, akik jövedelmükből nem tudják megvásárolni ezeket a minimálisnak tekintett javakat szegényeknek tekinthetők. Második módszerként a minimálisnak tekintett összegből csak bizonyos kiadásokat határoznak meg, s ebből következtetnek a minimális jövedelem nagyságára. E módszer alkalmazása során általában az élelemmel kapcsolatos minimális kiadásokat szokták felszámolni majd ezt az összeget megszorozzák egy konvencionális együtthatóval. Az Egyesült Államok esetében ez az együttható három, figyelembe véve az ún. Engel Törvény előírásait, amely szerint az élelemmel kapcsolatos kiadások nem kell, hogy meghaladják az összkiadások harminc százalékát (Mărginean, 1998:518). Mivel Románia esetében nincs hivatalosan meghatározott szegénységi küszöb (Zamfir, 2001:44), a különböző kutatások során eltérő mérőszámokat alkalmazva, a szegények számának illetve arányának a megközelítése eltérő. 1994-es kutatások szerint az abszolút szegénységi küszöbnek az átlagjövedelem 64 százaléka tekinthető. A családok szegénységi küszöbének a meghatározása során minden családtag esetében bizonyos szorzóegyütthatót alkalmaznak, hiszen a család fogyasztói struktúrája más, mint az egyedülállóké. A Cătălin Zamfir által vezetett kutatások alapján a szorzótényezők a következők: 1 az első felnőtt családtag, 0,8 más felnőtt családtagok, 0,6 az első két gyerek, 0,5 a kettőnél több gyerek esetében (Zamfir, 1995:18). 1999 után a Nemzeti Szegénységmegelőző Program által meghatározott küszöböt alkalmazták, amely szerint az extrém szegénységi küszöb az egy egyenértékűsített, személyre számított átlagos fogyasztási költségek 40 százaléka (Zamfir, 2001: 45). E módszerek alapgondolata, hogy a szükségleteket olyan szintig kell kielégíteni, hogy az egyének egészsége és munkaképessége ne csökkenjen. Rowntree (1901:119–142) szerint a szegénység abszolút szintje meghatározható és ez időben és térben változatlan. Két típusú szegénységet különböztetett meg, az elsődleges és másodlagos szegénységet. Az első kategóriába azok tartoznak, akiknek jövedelmük egy racionális beosztás mellett sem fedezi a létfenntartáshoz szükséges javakat, a második kategóriába pedig azokat sorolta, akiknek habár jövedelme meghaladja a minimálisnak tekintett küszöböt, ésszerűtlen gazdálkodásuk következtében képtelenek fedezni alapvető szükségleteiket. Rowntree utódai kibővítették az általa használt javak és szolgáltatások skáláját, a módszer viszont napjainkban is alkalmazott. A szegénység jövedelem egyenlőtlenségek felöli meghatározása. A relatív szegénységi küszöb meghatározása abból a módszertani következtetésből született, hogy a szegénység abszolút mértékben nem definiálható. Abból az alapállásból indul ki, hogy a szegénység egy relatív állapotot jelöl,

Mi a szegénység? a társadalom többi tagjának életmódjához viszonyított. Az oecd tagállamokban a ’70-es, ’80-as, ’90-es években a relatív szegénységi küszöböt az átlagjövedelem 40-60 százaléka között határozták meg. Cătălin Zamfir az állítja, hogy ez a módszer csupán azokban az országokban alkalmazható, amelyek esetében érvényesülnek a következő feltételek: a populáció nagy része jó anyagi körülmények között él, a szegények többsége csupán relatív szegénységben él, nagyon alacsony az abszolút szegénységben élők száma, az ország gazdasága egy folytonos fejlődési görbét ír le és a jövedelmek eloszlása olyan mértékű, hogy a populáció többségének jövedelme az átlag fölött helyezkedik el (Zamfir, 1995:22). Emiatt e módszer Románia esetében nem alkalmazható, annak ellenére, hogy jelentős nemzetközi összehasonlítások alapja lehetne. A szegénység objektív relatív depriváció szerinti meghatározása egy olyan módszer, amely segítségével a szegénység árnyaltabb formái is megkülönböztethetőek. Townsend relatív depriváció elmélete szerint, az átlagtól való lemaradás leszakadást is jelent, a depriváltak közé olyanok is bekerülhetnek, akik jövedelmeik szerint nem szegények, illetve olyanok is, akik csupán jövedelemszintjük szerint tekinthetők depriváltaknak, sok más ismérv szerint a társadalom elvárásainak megfelelően élnek. E szerint a szegénység már nem csupán fizikai fennmaradás kérdése. Bokor Ágnes a következő módszer segítségével határolta körül a depriváltakat: hat dimenzióban (munka, érdekérvényesítés, lakás, anyagi helyzet, életstílus, betegség) számított indexpontokat, és minden dimenzióban az átlag –1 szórásérték alatti pontszámúakat tekintette hátrányos helyzetűeknek (Bokor, 1987:13). Azokat tekintette depriváltaknak, tehát akik 3-6 dimenzióban voltak hátrányos helyzetben. Az ilyen jellegű vizsgálat esetében kiderült, hogy bizonyos hátrányok többszörösen halmozódnak egyes családok esetében, a depriváció lényegesen nagyobb arányú, mintha csupán az alacsony anyagi jövedelmeket vennénk figyelembe. A szubjektív szegénység meghatározása a szubjektív szegénységi küszöb szerint. Ez tulajdonképpen az a módszer, amelynek során az egyén maga határozza meg a létfenntartáshoz elégséges összeget, illetve, hogy szegénynek tekinti-e magát vagy sem. Általában öt szinthez tartozó szükségletre kérdeznek rá, ezek közül a legalacsonyabbat tartják az abszolút szegénységi küszöbnek, ezzel párhuzamosan rákérdeznek arra is, hogy az egyén szegénynek tartja-e magát illetve, hogy elégedett-e a saját vagy családja jövedelmével. A módszer előnye, hogy minden egyén illetve család jellemzőinek megfelelően tudja felmérni saját helyzetét, hátránya viszont pontosan szubjektivitásában rejlik, az egyének nem valószínű, hogy képesek a maguk helyzetét felmérni és életszínvonalukat pontosan meghatározni (Zamfir, 1995:26). A szubjektív becslésnek inkább intuitív és nem analitikus jellege van. Megjegyzendő, hogy a szubjektív szegénység Románia esetében többnyire korrelál a mért szegénységi arányokkal, bár nagyságrendekkel meghaladja ezeket. Egy 2000-es adatfelvétel so-

objektív relatív depriváció

szubjektív szegénység

147

5. fejezet

anyagi depriváltság

lakásszegénység objektív relatív depriváció

148

rán a megkérdezettek 39 százaléka mondta azt, hogy jövedelmük kizárólag a minimális költségeket fedezi, 40,5 százalékuk szerint jövedelmük még a legszükségesebb anyagi kiadásokat sem fedezi (Zamfir, 2001:46). Az anyagi depriváltság. Az anyagi depriváltság szerint szegénynek számít az a személy, aki nem rendelkezik több, a normálisnak tekintett életvitelhez szükségek tartós fogyasztási cikkel. Az, hogy mi számít kritériumnak, vagyis melyek azok a használati cikkek, amelyek hiánya szegény helyzetet jelöl, több szempont függvénye. Elsősorban olyan anyagi javakról van szó, amelyek „a hallgatólagos közmegegyezés” szerint okvetlenül szükségesek a normális élethez. Ilyen például a napi főtt étel fogyasztása, a ház folyóvízzel való ellátottsága, hűtőszekrénnyel, mosógéppel, színes tévével, telefonnal, számítógéppel, autóval való rendelkezés. További változók lehetnek: a lakás felszereltsége, az évi legalább egyszeri üdülés, havi egy millió lej feletti megtakarítás. Megjegyzendő, hogy csak abban az esetben beszélhetünk anyagi depriváltságról, ha az egyének szeretnék ugyan, hogy rendelkezzenek az adott termékkel, de nem engedhetik meg maguknak (Spéder, 2002). Romániában a lakásrendszer társadalmi, történeti alakulásának következtében a lakosság közel nyolcvan százaléka rendelkezik saját tulajdonban lévő lakással. Ezért a saját lakás hiánya lakásszegénységet jelent. Az objektív relatív depriváció. Townsend a szegénység és egyenlőtlenség problematikájának összekapcsolása során az objektív relatív depriváció fogalmát használta, amely szerint „egyénekről, családokról és a népesség egyes csoportjairól akkor mondhatjuk, hogy szegénységben élnek, hogyha nem rendelkeznek elegendő erőforrással, hogy úgy táplálkozzanak, olyan tevékenységben vegyenek részt és olyan életfeltételekhez, javakhoz jussanak, amelyek a társadalomban szokásosak vagy széles körben elfogadottak. Az átlagos egyénhez képest annyival szűkösebbek a rendelkezésükre álló források, hogy ténylegesen kirekesztődnek az általánosan elterjedt életmódokból, szokásokból, tevékenységekből” (Townsend, 1979 id. Ferge, 1991:188). Townsend ebben az esetben halmozott hátrányról (multiple deprivation) beszél, az egyén vagy család helyzete nem csupán egy-két szempontból rosszabb az átlagnál, hanem sok és lényeges vonatkozásban. Az objektív relatív depriváció a szegénység többdimenziós megközelítései közül az egyik leggyakrabban alkalmazott fogalom. Tartalmilag súlyosan halmozott hátrányt jelöl (Ferge, 1991), arra az állapotra utal, amelyben adott emberek helyzete lényeges szempontokból rosszabb a mások helyzeténél. Az objektív relatív depriváció fogalmának elméleti és módszertani értéke abban áll, hogy Townsend a fogalommal összekapcsolta a szegénységet a társadalmi egyenlőtlenséggel. Az objektív komponens a társadalmi feltételre/objektív állapotra utal, amelyben az alapvetőnek tekintett szükséglet nem kielégített állapotán van a hangsúly. A fogalom relatív komponensén keresztül kapcsolódik össze a szegénység az egyenlőtlenséggel, mert az objektív állapot és az adott környezetben átlagosnak, normálisnak tekintett helyzet közötti

Mi a szegénység? eltérést, különbséget jelöli. Végül a depriváció fogalma az anyagi és nem anyagi természetű erőforrásoktól való megfosztottságra utal (uo.). A kulturális viselkedésminta szerint meghatározott szegénység. A kulturális viselkedésminta alapján meghatározott szegénységnek az alapja nem anyagi természetű. Elsősorban a többségi népességre jellemző viselkedési mintától eltérő kultúrával rendelkező csoportokra alkalmazzák, azt rendszerint deviánsnak, minőségileg alacsonyabb rendűnek tekintve. Ez lényegében a szegénység kultúrája felfogással azonos, ennek részletes bemutatására a következő fejezetben kerül sor. Az adminisztratív és szociálpolitikai szegénység. A szociálpolitikai szegénység ténylegesen a segélyezés gyakorlatában nyilvánul meg. Szegénynek ebben az értelemben az minősül, aki formálisan megfelel a segélyezés által támasztott feltételeknek. Magyarán, az lesz szegény, aki a segélyért „folyamodni tud”. A segélyek minimális pénzbeli értéke pedig az a küszöb, ami a szegényeket a nem-szegényektől elválasztja.

adminisztratív és szociálpolitikai szegénység

Kulcsfogalmak § Pauperizmus § Abszolút szegénység § Relatív szegénység § Morális szegénység § Alapvető szükségletek § Hátrányos helyzet § Létminimum § Objektív relatív depriváció § Szubjektív szegénység § Társadalmi kirekesztettség § Társadalmi szegénység § Új szegénység § Underclass

Összefoglaló § Történetileg hogyan alakult a szegénység? Szegénységről minden társadalomban, és minden időben beszélhetünk – legfennebb mást kell értenünk alatta. Kiindulópontunk szerint a szegénység társadalmi tényként kezelendő, azaz minden időben és társadalomban előfordult, és ebben az értelemben normálisnak tekinthető: 149

5. fejezet olyan „valami”, ami a társadalmi szerkezethez kapcsolódik, és annak természetéből fakad. Tehát valamilyen formában és mértékben az emberi társadalmakban mindig jelen volt és jelen van. Továbbá pedig, a szegénység nem kezelhető csupán objektív állapotként, hiszen az adott közösséghez tartozó egyének által létrehozott társadalmi konstruktum, mentális termék is. § Milyen szegénység-diskurzusokról beszélhetünk és azoknak milyen jellemzői vannak? A szegénységre vonatkozóan a Vázlatokban három fő szegénységdiskurzust mutattunk be. Ezek a következők a társadalmi kirekesztettség (exklúzió), az underclass és az újszegénység diskurzusai. Diskurzus alatt társadalmilag beágyazott és kondicionált, paradigmavezérelt beszédmódot értünk. A szegénységdiskurzusokban a szegénység értelmezésére és kezelésére kidolgozott „nemzeti paradigmák” nyilvánulnak meg, vagyis a központi fogalomhasználatot és problémaértelmezést elsősorban a társadalomszervezés központi elve, a politikai kultúra jellege és a szociálpolitikai céljai határozzák meg. § Hogyan konceptualizálható és határozható meg a szegénység? A szegénység különféle konceptualizálására vonatkozóan lásd a 8. táblázatot.

150

Hatodik fejezet A szegénység magyarázó elméletei és okai Ez a fejezet a szegénység magyarázó elméleteiről szól. A bevezető részében ezek szempontjait és elemzési irányait mutatjuk be, majd a fő elméleti modellek általános jellemvonásainak a vázolására térünk rá. Végül pedig megnevezzük a szegénység lehetséges okait. A továbbiakban tehát az alábbi kérdésekre adunk választ: § Mi áll a legfontosabb szegénységet magyarázó elméletek fókuszában? § Milyen általános jellemvonásai vannak a szegénységet magyarázó elméleteknek? § Melyek a szegénység lehetséges okai? 151

6. fejezet

A szegénység elméleteinek fókuszai Általános irányok

társadalmi törések átmenetek

152

A szegénység kérdése a társadalom és a társadalomtudomány számára nem kizárólag mennyiségi kérdés, vagyis nem csupán az releváns, hogy kik a szegények és főleg, hogy hányan vannak (más szavakkal, mekkora a szegénység rátája), hanem az is, hogy a társadalom „testében” hol és hogyan jön létre a szegénység. A Vázlatokban a fő magyarázó elméleteket (didaktikus meggondolásokból eléggé önkényesen és leegyszerűsítve) két nagy osztályba sorolhatjuk a figyelem fókuszának kritériuma szerint. Az egyik ilyen nagy osztály a társadalmi törésekre figyel, a másik pedig elsősorban a szegény – nem-szegény társadalmi helyezetek átlépési módozataira és mintáira, vagyis az átmenetekre figyel (Spéder, 2002; Danziger–Haveman, 2002). (A paradigmatikus jellemvonásokról bővebben lásd az első fejezetet). Az elméletek két osztályának legfontosabb jellemvonásait az alábbi táblázatban szintetikusan jelenítettük meg:

A szegénység magyarázó elméletei és okai Dimenziók

A figyelem fő fókusza a társadalmi törések A társadalmi választóvonalak

Az egyéni életút és életpálya

A választóvonalak

Nehezen, vagy nem léphetők át

Átléphetők, az egyének az életciklusuk során többször át is lépik

A figyelem iránya a

Szegény – nem szegény viszonyrendszer

Az egyén státusváltása

A magyarázat magja

Az egyén munkaerőpiaccal szembeni viszonya és pozíciója

Az egyén pillanatnyi társadalmi, foglalkozási státushelyzete

Perspektíva

Makro

Mikro

A szegénység természete

Statikus

Dinamikus

Alkalmazásának helye

Angolszász nyelvterület

Német nyelvterület

Markáns képviselők

W. J. Wilson (1996) „az eltűnt munka” elmélete

Az elemzési egység

Magyarázat

az átmenetek

9. táblázat. A szegénységet magyarázó fő elméletek ideáltipikus szempontjai a figyelem fókusza szerint

U. Beck 2003[1984] „kockázattársadalma”

A továbbiakban csak a „töréselméleteket” fogjuk részletesebben is bemutatni, mert véleményünk szerint a romániai társadalomban a törésvonalak erősödő tendenciát mutatnak (lásd Péter, 2003b; Pásztor, 2003a, 2003b, 2004). A társadalmi töréseket a már bemutatott társadalmi kirekesztettség, az underclass, valamint az újszegénység diskurzusok tematizálták, de megemlítendő még a társadalmi rétegződés irányából jövő ún. kétharmados társadalom megközelítés is. (Az átmenetekre és a kockázatokra vonatkozóan részletesebben lásd Spéder, 2002:32–42). A kétharmados társadalom felfogás a neomarxista konfliktualista hagyományt követve úgy tartja, hogy a mai késői ipari társadalom kettészakadt a népesség hozzávetőlegesen egyharmadát kitevő szegény és a kétharmad nem-szegény részekre. A kettészakadt részek közötti társadalmi kapcsolat és viszonyrendszer töredezett, azaz a kapcsolat egyolda-

a mai késői ipari társadalom kettészakadt a népesség hozzávetőlegesen egyharmadát kitevő szegény és a kétharmad nem-szegény részekre

153

6. fejezet lú, főképpen gazdasági jellegű és kizsákmányoló. A többség-kisebbség markánsan elkülönül egymástól, mivel a nem-szegények csoportja a szegényeket tudatosan fosztja meg a kitörés lehetőségeitől. A többség a számára kedvező helyzetet éppen a szegények folyamatos marginalizációjával, kizsákmányolásával tudja fenntartani – ezért a határokat, a törésvonalakat csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem lehet átlépni. Mindez azért történik, mert a társadalom egészének jólétéhez egyszerűen nem áll rendelkezésre elegendő mennyiségű erőforrás. Ebben az értelemben a kirekesztés gyakorlata és a szegénység léte is szükségszerű: a többség csak úgymond a kisebbség kárára boldogulhat. A törésvonalak így alig léphetők át, a kétharmad ugyanis minden eszközzel megkísérli konzerválni a számára előnyös helyzetet és elzárni másokat a szűkös erőforrásoktól. A kétharmados társadalom felfogás központi gondolata a két fél kibékíthetetlen érdekei mentén folyó állandó konfliktus és a rendelkezésre álló erőforrások szűkössége. Mindezt több irányból is bírálták az alacsony szintű konceptualizáció és a gyenge empirikus alap miatt. Továbbá, a merev kettő az egyhez felosztás is kritizálható, annak ellenére, hogy a megnevezés természetesen metaforikus – a társadalmi valóságban ez az arány csak nagyon kevés esetben fordul. A kritikák hatására fogalmazódtak meg azok az értelmezések, amelyek a szegény – nem-szegény arányt például a húsz-nyolcvan százalékban látták (uo.). Empirikus mikro-kutatások azonban rámutattak arra, hogy válságos helyzetben lévő közösségek körében olyan tudatos kirekesztési folyamatok indulnak el, amelyek tétje pontosan az erőforrások feletti ellenőrzés biztosítása és fenntartása a szisztematikus marginalizáció révén. Igencsak szemléletes példa a Norbert Elias és John L. Scotson szerzőpáros által írt The Established and the Outsiders (1994) (A letelepedettek és a jövevények) című antropológiai elemzés, ami egy Winston Parwa nevű kis angliai iparvárosban a Második Világháború alatt Londonból kibombázott és idetelepített, valamint a helyi őslakosság közötti viszonyról szól. Az „őslakosok” a lokális erőforrások feletti kontroll biztosítása érekében tudatosan zárták el a „jövevények” elől az erőforrások csatornáit, ezáltal azokat marginális és extrém helyzetbe sodorva.

A legfontosabb „törésalapú” elméleti modellek jellemvonásai A törésalapú elméleti modellek analitikusan ismét két osztályba sorolhatók: ezek a strukturalista és a kulturális magyarázatok. Szokás őket liberális illetve konzervatív elméleteknek is nevezni. A két megnevezés alapja nem az állam és a piac intézményeihez való viszonyuk alapján történik, hanem a szegénység kezelésének módozatai feletti eltérésben: 154

A szegénység magyarázó elméletei és okai míg a liberálisnak nevezett magyarázat fontos szerepet tulajdonít a szociálpolitikai lépéseknek a szegénység kérdésének megoldásában, addig a konzervatív azt elutasítja, sőt, nem is tartja hatékony eszköznek. A strukturalista magyarázat. Ez a makroszintű megközelítés a városi (új)szegénységre vonatozik, és a kérdést az utóbbi húsz évben végbement gazdasági változások kontextusában tárgyalja. A szegénység elsődleges okát a munkaerőpiac szerkezetében és jellegében végbement változásokban látja. Ezt azonban erőteljesen meghatározzák a társadalomtörténeti tradíció azon elemei, amelyek a társadalomban az intézményes egyenlőtlen helyzetet szabályozták (amerikai viszonylatban elsősorban az intézményesített rasszizmust és diszkriminációt, szegregációt értik alatta). A kérdést összességében nem tartják megoldhatónak, azonban szociálpolitika lépéseket sürgetnek a munkahelyteremtés érdekében és a mindennapok világában még mindég működő diszkrimináció ellen. Legfontosabb képviselőik többek között W. J. Wilson (1996), H. J. Gans (1995) és M. B. Katz (1989). A kulturális magyarázatok. Ez a megközelítés szintén a városi szegénységről beszél, de egyéni szinten. A szegénység okát elsősorban nem a gazdasági és társadalmi rendszer egészében végbement változásokban és azok működési zavaraiban látja, hanem személyes deficitekben. A szegénység oka – vélik – a nem megfelelő kulturális viselkedés és értékrend. Ezzel párhuzamosan a szociális segélyek dependenciát okoznak, a segélyezetteket szisztematikusan leszoktatják a munkától, akik emiatt nem képesek kitörni szegény helyzetükből, hanem azt folyamatosan újratermelik. A társadalmi felemelkedés pedig csak egyéni cselekvések révén válhat valóra: a szegényeknek le kell(ene) mondaniuk deviáns szubkulturális mintáikról. Össztársadalmi szinten a szociális juttatási rendszerek megszűntetése mellett militálnak. A nézet legfontosabbnak tekinthető képviselői között meg kell említenünk Ch. Murray-t (1965) illetve K. Auletta-t (1982). A fentiekben vázlatosan bemutatott elméleti modellek az Egyesült Államokból származnak, és az ott érvényes társadalmi folyamatok mentén születtek. Véleményünk szerint azoknak bizonyos elemei Európában és azon belül pedig Romániában is érvényesnek tekinthetők, természetesen a helyi viszonyokhoz adaptált formában. Erre vonatkozóan történtek már kisebb-nagyobb sikerrel járó próbálkozások (lásd például SzelényiLadányi, 2004 vagy a Szociológiai Szemle 2001/4 számát). A két modell jellemvonásait az alábbi táblázatban foglaltuk össze:

strukturalista magyarázat

kulturális magyarázat

155

6. fejezet 10. táblázat. A társadalmi törésekre vonatkozó fő magyarázó elméletek ideáltipikus modellje.

Dimenziók

Strukturalista magyarázatok Liberális elméletek

Kulturális magyarázatok Konzervatív elméletek

A magyarázat szintje

Makro

Mikro

A szegénység elsődleges oka

A munkaerőpiaci pozíció és a tágabb társadalmi viszonyrendszer

A szegények nem megfelelő értékei és viselkedési mintái

A szegénység másodlagos oka

Társadalmi, történeti tradíció (az intézményes diszkrimináció és rasszizmus), belső migráció

A szociálpolitikai segélyek rendszere, az ezzel okozott dependencia

Központi fogalmak

Gazdasági szerkezetváltozás, munkaerőpiaci pozíció, diszlokáció, negatív következmények, szegregáció, diszkrimináció

Szegénység kultúrája, deviancia, morális válság, dependencia

A lehetséges megoldás a

Welfare: Társadalmi beavatkozás, munkahelyteremtés, átképzés

Workfare: A szociálpolitikai segélyek megszűntetése, munkára való kényszerítés

A szegények elsősorban

A változás áldozatai

Deviáns szubkultúra tagjai

Legfontosabb képviselői

Wilson, 1996; Gans, 1995; Katz, 1989

Murray, 1965; Auletta, 1982

A szegénység kultúrája a szegénység kultúrája

156

Az ún. konzervatív elméleti modellek központi gondolata a szegénység kultúrája. Ezt a meglehetősen sokat vitatott és a politikai spektrum által instrumentalizált fogalmat először Oscar Lewis amerikai antropológus használta a Sánchez gyermekei (1968[1964]) című könyvében. A szegénység kultúrája azóta nagy karriert futott be és a szegénység szociológia egyik legvitatottabb és erősen bírált koncepciójává vált. (A fogalom ismételten felbukkan a szerző La Vida című könyvében is). Lewis ant-

A szegénység magyarázó elméletei és okai ropológusként egy mexikói nyomornegyedben élő család (Sánchezék) felnőtt tagjainak életét, a különböző élethelyzetekben való viselkedésüket vizsgálta több éven át, ezt pedig könyv formájában közre is adta. A mű átmenetet képez a családregény és a biográfia között, abban az értelemben, hogy ő maga egy rövidebb előszó után tulajdonképpen az empirikus anyagot, az elbeszélt élettörténeteket (vélhetően) eredeti formában közreadta. A rendkívül olvasmányos és szövevényes egyéni történetek elemzése kapcsán Lewis azt a gondolatot fogalmazza meg, hogy az általa vizsgált szegény család – és mindazok, akikkel a családtagok életük során kapcsolatba kerültek – mindennapi viselkedési mintái eltérnek a többségi nem-szegény társadalom tagjainak a viselkedési mintáitól. A szegényekre jellemző viselkedési mintát egy sajátos, önálló patternként értelmezte, aminek szerves része volna a sajátos érték- és normarendszer, a specifikus elvárások és nyelvi kódok, valamint szabadidős tevékenységek és aspirációk. Továbbá, a szegénység kultúrája felfogás kemény magját képezi a munkához és a pénzhez (a többségi nem-szegény társadalom értékrendszerének központi értékeihez) való sajátos viszonyulás. Ez a szegényekre jellemző viselkedési minta jellegében és szerkezetében gyökeresen eltér a főáramtól, a középosztály kultúrájától, sőt annak ellentétese, ami lehetetlenné teszi a szegénységből való kiemelkedést, ezáltal a következő generációkra áthagyományozott. Lényege, hogy a szegénység nem csak rossz életkörülményeket hoz létre (és jelent), hanem egy sajátos, a szegényekre jellemző kultúrát is, ami aztán akadály a felfele való mobilitásban (Lewis, 1968).

ez a szegényekre jellemző viselkedési minta jellegében és szerkezetében gyökeresen eltér a főáramtól, a középosztály kultúrájától, sőt annak ellentétese, ami lehetetlenné teszi a szegénységből való kiemelkedést, ezáltal a következő generációkra áthagyományozott

Szegénység lehetséges okai A szegénységet kiváltó általános okok A Vázlatokban azt az alapgondolatot fogalmaztuk meg, hogy a szegénység társadalmi tény és ebben az értelemben normális: mindig és mindenik társadalomban előforduló jelenségről van szó. Eltérések mutatkoznak viszont többek között a szegénységet kiváltó okok tekintetében. A továbbiakban elsősorban Ferge (1991), Townsend (1993), Mingione (1996), Silver (1996), Danziger–Haveman (2002) munkáira támaszkodva megnevezzük a szegénység lehetséges okait. Megjegyzendő, hogy a szegénység rendszerint több ok következtében alakul ki és marad fenn, illetve az adott okok csoportja határozza meg a szegénység típusát is, azaz a szegénység természetét és arcát. A következő elsődleges okokról beszélhetünk: természeti-, társadalmi-, egyéni-személyes-, valamint rendkívüli okokról. Az alábbiakban tekintsük át ezeket röviden. 157

6. fejezet természeti okok

egyéni okok

társadalmi okok

158

A természeti okok. A természeti okok (akárcsak a második fejezetben tárgyalt természeti társadalmi problémák) nem önmagukban, hanem hatásuk és megoldásuk, kezelésük tekintetében képezhetik a szegénység okait. Ilyen negatív hatások forrásai lehetnek az árvizek, belvizek, viharok, szökőárak, amelyek megfelelő társadalmi kezelés és elhárítás hiányában szegénységet okozhatnak. Tipikus példa a Kai T. Erikson Everything in Its Path (1972) (Minden a maga nyomában) című Sorokin-díjas könyvében bemutatott történet. Erikson egy amerikai bányászvárost ért katasztrófa (árvíz) nyomán bekövetkezett rendkívül súlyos társadalmi folyamatokat modellezi, azokat, amelyek a közösség súlyos elszegényedését okozták. A Cedar Creek-i közösség az esőzésnek az emberi mulasztással való összekapcsolódása következtében dezintegrálódott, és akut szegénységi állapotba sodródott. A romániai viszonylatban az elmúlt másfél évben bekövetkezett gyakori esőzések és árvizek több bánsági és moldvai településen elpusztították a családi házakat, ami a megfelelő természeti katasztrófa- és árvízvédelem hiányában tartós szegénységet okozott – elsősorban anyagi- és lakás-deprivációt, de nagyon mély (éhezéssel járó) szegénységet is. Egyéni okok. A szegénység kialakulásához személyes és egyéni okok is hozzájárulnak (ezek leggyakrabban más, társadalmi okokkal is összetevődnek). Ilyenek például azok a biológiai okok, amelyeken az egyének nem képesek változtatni. A tartós betegségeket soroljuk ide, mint a világtalanság, a fizikai mozgásképtelenség, egyéb súlyos krónikus betegségek, amelyek meggátolják a munkavégzést. Mindezen biológiai okok szegénységet generálnak, mert az inaktivitás természetszerűleg maga után vonja a jövedelmi szegénységet. Továbbá, szintén egyéni oknak tekinthető az egyén piaci, humántőkén alapuló, értéke: az iskolázottsági szintje, a rendelkezésére álló kapcsolati tőke volumene, az intelligenciája nagysága, valamint a szakmai tapasztalata és egyéb képességei (például kommunikációs kézségek, problémamegoldási minták). Az egyének „humántőke-szegénysége” hátrányos helyzetet jelent a posztfordista gazdasági rendszerben, ami adott esetben nem csupán a szekundér munkaerőpiacra predesztinálja a hiányt szenvedőket, hanem eleve meggátolja, hogy a munkaerőpiacra egyáltalán belépjenek. Az egyéni okok közé szokás sorolni a szegénység kultúráját is. Meg kell említenünk még az életkor és a nem változókat is, amelyek a demográfiai (a fiatalok és az idősek szegénysége) és a feminizált (a nők, kiváltképpen az egyedülálló lányanyák és özvegyek) szegénység okait képezik. Társadalmi okok. Véleményünk szerint ezek alkotják a szegénység okainak legfontosabb tényezőit (mint láttuk, az egyéni és természeti okok egy része is szoros kapcsolatban áll a társadalmi rendszer működési logikájával). Ezek közül ki kell emelnünk a következőket: a munkaerőpiac szerkezete és természete, a kereső bérmunka státusa és aránya a munkalehetőségek körében, a népesség egy része ellen irányuló diszkrimináció, a szegregáció mértéke, a gazdaság általános állapota, illetve

A szegénység magyarázó elméletei és okai a társadalomra jellemző makrotársadalmi problémák jellege és volumene, valamint a megfelelő szociálpolitika hiánya. Mindezek helyzettől függően hagyományos (kedvezőtlen egyenlőtlenségi pozíció, illetve a munkaerőpiactól való tartós távolmaradás és szegregálódás esetében) és újszegénységet eredményezhetnek. Rendkívüli okok. A rendkívüli okok közé soroljuk a nem szisztematikus, véletlenszerű (értsd nem várt, előre nem jelzett) és súlyos eseményeket: ilyen ok lehet például egy hirtelen kirobbant regionális fegyveres konfliktus, ami a népesség egy részének menekülését idézi elő, s amelyre a szomszédos államok nem készültek fel. A jugoszláviai háború alatt a koszovói albánok tömegesen menekültek a szomszédos Macedóniába és Albániába. Ezek azonban nem voltak felkészülve ekkora volumenű menekült befogadására, így mind a menekültek, mind pedig a befogadó államok állandó lakosságára olyan terhek nehezedtek, amelyek (legalábbis időszakosan) szegénységet okoztak. De a csernobili atomkatasztrófa is szegénységet okozott a hatás által sújtott térségben, vagy ide sorolható még a terrorizmus. A fenti tényezők mellett megemlíthető az okok egy másodlagos csoportja is, amelyek ha, nem is közvetlenül, de minden esetben az elsődleges okok valamelyik csoportjával összekapcsolódva katalizálják a szegénység megjelenését, állandósulását. Ezek rendszerint a következők lehetnek: A volt gyarmati státus. Az afrikai szegény országok jelentős része európai államok gyarmata volt, alacsony fejlettségi szinttel és későbbi magas fokú dependenciával, ami facilitálja a szegényég kialakulását. Ezek között túlreprezentáltak a szubszaharai régióban elhelyezkedő szegény országok, amelyekben a GDP nagyon alacsony, államadósságuk pedig magas. A demokratikus berendezkedés hiánya. A méltányosság és igazságosság elveit nélkülöző katonai és félkatonai diktatúrákban, valamint autoritárius politikai rendszerekben az elitek nem a közjó, hanem a maguk érdekében gyakorolják a hatalmat, ami sok esetben a szociális ellátó rendszerek hiányát is jelenti. Ez korrelál további okokkal, mint például: A magas fokú korrupció. A korrupció minden változata szegénységet generál, hiszen azok, akik hátrányos anyagi és társadalmi helyzetben vannak, nem képesek megfizetni az ügyintézés egyéni költségét, ami további hátrányokat termel. A rendelkezésre álló erőforrások szűkössége és a diszfunkcionális redisztribúciós mechanizmus. Ott, ahol kizárólag a piac intézményén keresztül történik a javak és szolgáltatások társadalmi leosztása, nagyon magas annak az esélye, hogy a társadalom dél-amerikai mintára kettészakadjon, és egyesek tartósan kirekesztődjenek a társadalomból, extrém szegénységi sorba süllyedjenek. Az intézményesített diszkrimináció és rasszizmus automatikusan szegénységet okoz a diszkriminált népesség körében, hiszen jogi szabályozások révén nem részesülhetnek az erőforrásokból: erre a szélsőséges helyzetre példák az apartheid és a nácizmus.

rendkívüli okok

a volt gyarmati státus

a demokratikus berendezkedés hiánya

a magas fokú korrupció

erőforrások szűkössége, diszfunkcionális redisztribúciós mechanizmus

intézményesített diszkrimináció, rasszizmus

159

6. fejezet

A szegénység romániai megjelenésének tényezői és okai A hazai helyzetre vonatozóan strukturalista álláspontra helyezkedünk: úgy véljük, hogy a hazai elszegényedésnek elsősorban külső, strukturális okai voltak (részletesebben lásd Zamfir, 2001). Ezeket a trendeket az alábbiakban szintetizáljuk. A szegények száma, a térség többi országától eltérően, ahol a szegénység szintén súlyos probléma, több tényező együttes hatása következtében növekedett meg ilyen hirtelen. A tervgazdaság válságának késleltetett hatása, a kettős gazdasági szerkezetváltozás (a piacgazdaságra való áttérés és az ún. posztfordista gazdasági fordulat), illetve a globalizációs verseny mellett – aminek a régióban durván hasonló hatása volt – romániai viszonylatban az egyszerűen előzményeknek nevezett tényezők sajátosan a szegénység akutizációja irányába (is) hatottak. Előzmények alatt elsősorban az erőltetett (ál)modernizációs törekvések és a (társadalmi, gazdasági és etnikai) homogenizáció negatív következményeit értjük, amelyek szándékosan felborították és tönkretették a társadalmi struktúrát, illetve azokat az intézményeket, amelyek alkalmassá teszik a társadalmat a külső hatásokkal szembeni hosszú távú alkalmazkodásra. A totalitárius rendszer szigorú utasításai nyomán végrehajtott kommunista urbanizációs gyakorlat, miközben térbeli migrációra kényszerített többféle csoportot, olyan mesterséges városi lakosságot hozott létre, amelynek rurális környezetben szocializált viselkedési mintái vannak, s anyagilag kizárólag a szintén mesterségesen létrehozott ipari egységektől függtek. A főleg vegyipari, kitermelői- és nehézipari ágazatokra alapozó iparosítás során az elsőgenerációs, iparban foglalkoztatott és a születési helyüktől távol élők tudatosan vezérelve szakadtak ki a közösségi hálózatokból, kapcsolatrendszerekből – halmozva ezáltal a később megjelenő többszörös hátrányokat. Az ún. füstös gazdaság húzóágazatai azonban csak késleltették a világgazdaságban bekövetkezett válság jegyeit, amit aztán az időközben felhalmozott adósság törlesztési terhei tettek együttesen nyilvánvalóvá a nyolcvanas években. 1989 előtt a társadalmi egyenlőtlenségek viszonylag alacsonyak voltak (mindenkinek volt munkahelye és lakása), törésekről ebben az értelemben nem is beszélhettünk. A kihívások - amelyek a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején, mint a harmadik fejezetben részletesen is láttuk, a „szabad világot” is érintették – a keleti blokkban bekövetkezett változások nyomán mintegy sokként hatottak. Ekkorra értek be Romániában a hiánygazdaság késleltetett válságának hatásai (szegénység 89 előtt is volt, de más jellegű), amit – paradox módon – az adósság korábbi visszafizetése kétszeresen is megterhelt, ugyanis a nulla adósság nem tette közvetlenül érdekeltté a pénzintézeteket a román gazdaság újjáépítésében (89 után azok a gazdaságok lettek a legversenyképesebbek, amelyeknek a felhalmozott adóssága a legnagyobb volt). A strukturális örökség a bizonytalanság 160

A szegénység magyarázó elméletei és okai irányába terelte a gazdasági szerkezetváltozás filozófiáját: a visegrádi államoktól eltérően Románia (Bulgáriához és Oroszországhoz hasonlóan) a lassú változás mellett szavazott, és (1998-ig mindenképpen) a devolúció fele siklott el. A gazdasági fellendülés elmaradása éppen a kívánt célt tévesztette el: nem tudta megóvni a lakosság jelentős részét az életszínvonal rohamos csökkenésétől, épp ellenkezőleg. A gazdasági stagnálás nagy társadalmi egyenlőtlenségeket generált, a szegénység mind abszolút, mind pedig relatív értelemben drámaian megnövekedett. Az egyenlőtlenségek és a relatív szegénység a visegrádi országokban is növekedett, de a sokkterápia nyomán az abszolút szegénység egy idő után csökkent, míg nálunk érthető módon nem. A világgazdaságban a 20. század utolsó évtizedeiben végbement ún. posztfordista fordulat nyomán beállt kontextushoz való alkalmazkodást a korábbi füstös gazdaságra való ráépülés nehezítette, a globális verseny mellett (Romániában). Összefoglalva: a szegénység tömegméretű megjelenésének az okai általános folyamatok, amelyeknek a jegyei például a megszűnt KGST, a visszaesett a GDP, a reáljövedelmek és a megtakarítások csökkenése, a megnövekedett infláció. Mindezeket az alábbi táblázatban szintetikusan foglaltuk össze. Terület

1989 előtti gazdaság

1989 utáni gazdaság

Gazdasági rendszer

Központilag irányított tervgazdaság

Piac által koordinált versenygazdaság

Redisztribúciós mechanizmusok logikája

A jövedelmek és egyéb juttatások elosztása deklaráltan egalitárius

A jövedelmek és egyéb juttatások elosztása meritokratikus, gyenge redisztribúció

Makrogazdasági folyamatok

Indusztrializáció

Dezindusztrializáció

Domináns szektorok

(Nehéz)ipar

Szolgáltatás / könnyűipar

Foglalkoztatottság szintje

Teljes

Részleges

Gazdasági ciklus

Folyamatos: A gazdasági krízisek nem járnak a munkahelyek számának a csökkenésével

Változó: A gazdasági krízisek, de a fellendülés is a munkahelyek számának a csökkenésével jár

Munkaerőpiac

Nincsen

Van, kompetitív és szegmentált

11. táblázat. A romániai 1989 előtti és 1989 utáni ideáltipikus helyzet hipotézise (részletesebben lásd Péter, 2003a).

161

6. fejezet

162

Munkanélküliség

Nincsen

Van

Jövedelmek szintje

Kis különbségek

Nagy különbségek

A társadalmi egyenlőtlenség mértéke

Alacsony

Magas

Az állam szerepe az egyéni életutak alakulásában

Erős

Gyenge

A gazdasági folyamatokról való lakossági percepció

–

Kedvezőtlen

A szegénység magyarázó elméletei és okai

Kulcsfogalmak § Kriminalizáció § Munkaerőpiac § Struktúra § A szegénység okai § Szegénység kultúrája § Szegregáció § Szociálpolitika § Viktimizáció § Viselkedés

Összefoglaló § Mi áll a szegénységet magyarázó legfontosabb elméletek fókuszában? A fő magyarázó elméleteket két nagy osztályba sorolhatjuk , a figyelem fókuszának kritériuma szerint. Az egyik ilyen nagy osztály az ún. társadalmi törésekre fókuszál, a másik pedig elsősorban a szegény – nem-szegény társadalmi helyezetek átlépési módozataira és mintáira, vagyis az átmenetekre figyel (Spéder, 2002; Danziger–Haveman, 2002). § Milyen általános jellemvonásai vannak a szegénységet magyarázó elméleteknek? A strukturalista magyarázat a városi (új)szegénységet az utóbbi húsz évben végbement gazdasági változások kontextusában tárgyalja. A szegénység elsődleges okát a munkaerőpiac szerkezetében és jellegében végbement változásokban látja, amit azonban erőteljesen meghatároznak a társadalomtörténeti tradíció azon elemei, amelyek a társadalomban az intézményes egyenlőtlen helyzetet szabályozták (amerikai viszonylatban elsősorban az a intézményesített rasszizmust, diszkriminációt és szegregációt értik alatta). A kérdést összességében nem tartják megoldhatónak, azonban szociálpolitikai lépéseket sürgetnek a munkahelyteremtés érdekében és a mindennapok világában még mindig működő diszkrimináció ellen. A kulturális magyarázatok egyéni szinten kezelik a kérdést. A szegénység okát elsősorban személyes deficitekben vélik felfedezni. A szegénység oka a nem megfelelő, deviáns kulturális viselkedés és értékrend. Ezzel párhuzamosan a szociális segélyek dependenciát okoznak, a segélyezetteket szisztematikusan leszoktatják úgymond a munkáról, akik emiatt nem képesek kitörni szegény helyzetükből, hanem azt folyamatosan 163

6. fejezet újratermelik. A társadalmi felemelkedés pedig csak egyéni cselekvések révén válhat valóra: a szegényeknek le kell(ene) mondaniuk deviáns szubkulturális mintáikról. Össztársadalmi szinten a szociális juttatási rendszerek megszűntetése mellett voksolnak e nézet képviselői. § Melyek a szegénység okai? A szegénység lehetséges okai a következők: Természeti, egyéni, társadalmi és rendkívüli okok. Ezeket kiegészítik az olyan okok, mint az esetleges gyarmati státus, a demokratikus berendezkedés hiánya, a magas fokú korrupció, továbbá a rendelkezésre álló erőforrások szűkössége és a diszfunkcionális redisztribúciós mechanizmus, esetleg Az intézményesített diszkrimináció és rasszizmus. Mindezek külön-külön és együttesen is szegénységet hoznak létre.

164

Hetedik fejezet A szegénység vizsgálata A Második rész ezen zárófejezetében arra reflektálunk, hogy a részleteiben bemutatott szegénységet, mint komplex jelenségét miképpen szokás vizsgálni. Semmiképpen nem vállalkozunk arra, hogy a módszertani és technikai vonatkozásokat részleteibe menően bemutassuk. Erre vonatozóan nagyon jó tankönyvek és szaktanulmányok állnak rendelkezésünkre, az azokban foglaltalak fölösleges lenne megismételnünk. A továbbiakban kizárólag arra szorítkozunk, hogy a legfontosabb kutatási szemléletmódokat és stratégiákat megnevezzük, és felsoroljuk azokat a dimenziókat, amelyek mentén a szegénység kérdésköre a szociológiai kutatások során kibomlik és feltárul. Ebben az értelemben a Vázlatok jelen fejezete csupán egyfajta bíztatás és késztetés a módszertani aspektusok iránti érdeklődés felkeltése céljából. A továbbiakban tehát a következő kérdésekre adunk választ: § Milyen módszertani szemléletet alkalmaz a szegénység szociológiája a kérdés vizsgálatában? § Melyek a legfontosabb szegénységkoncepciók indikátorai? 165

7. fejezet

Szemléleti és módszertani irányok Általános vonatkozások

kik képezik az elemzési egységet

egyén

háztartás

166

A szegénység kérdésével szemben tanúsított szociológiai magatartás lényegében alig tér el a más társadalmi jelenségekkel szembeni módszertani és technikai eljárások rendszerétől. Magyarán a kutatás menete és logikája a szociológiai kutatások standardizált lépéseit követi. Kizárólag ismétlés céljából jegyezzük meg Babbie (1998) nyomán a társadalomtudományos kutatás menetének modelljét: érdeklődés, elgondolás, elméleti megközelítés, konceptualizáció, operacionalizáció, a kutatatási módszer kiválasztása, a populáció meghatározása, a mintavétel, adtagyűjtés, adatfeldolgozás, elemzés és alkalmazás, valamint a kutatásjelentés elkészítése. Két lényeges kérdésre kell válaszolnunk: az egyik kérdés arra vonatkozik, hogy kik képezik az elemzési egységet, azaz kik lesznek a szegénységkutatás alanyai. A kérdésre látszólag egyszerű a válasz, azonban az egyén vagy a háztartás, esetenként mindkettő a kutatás tárgya lehet. Rendszerint az egyén áll a szegénységkutatások homlokterében – ebben az estben a háztartásfő lesz a válaszadó. De sok esetben az összetartozó egyének közötti viszonyrendszer is fontossá válik, hiszen a jövedelmek a közös háztartásba folynak be, a fogyasztás is közös és rendszerint van egy közös költségvetése van a családnak, a nagyobb értékű fogyasztási cikkeket is a családtagok vagy a háztartás tagjai közösen birtokolják és használják (például a televízió közös tulajdonban van és közösen is nézik). Az anyagi vonatkozású döntéseket is a tagok közti kölcsönhatás és megegyezés határozza meg. Itt analitikusan különbséget kell tennünk a család és a háztartás között (annak ellenére, hogy az esetek túlnyomó többségében a kettő fedi egymást). A szegénység szempontjából a háztartás mégis fontosabb (azért is, mert a jövedelmek és a fogyasztás közös mintáját működtető egység közötti vérrokonság nem kizáró, vagyis rokoni viszony nélkül is lehet a háztartás tagjának lenni). A háztartás alatt azoknak az személyeknek az összességét értjük, akik közös költségvetést működtetnek (hétköznapi szóhasználatban „közös kasszán élnek”), közös fedél alatt laknak, és közösen étkeznek (együtt főznek és esznek). Sok esetben tehát a háztarás képezi a kutatások elemzési egységét (természetesen ebben az esetben nem a háztartást magát kérdezik meg, hanem annak egyik tagját, rendszerint a háztartásfőt vagy azt a személyt aki a kért információval rendelkezik). Másik lehetőség, hogy, a kutatás során a háztartás egyik tagjára és a háztartás egészére vonatkozóan is adatokat vesznek fel – az esetek többségében tényleges ez történik.

A szegénység vizsgálata

A szegénység megértő szemléletből való megközelítése A másik kérdés arra vonatkozik, hogy milyen szemléletből közelítsük meg a szegénység jelenségét. Természetesen ez is a kutatás konkrét céljától függ. Ebben az esetben is két lehetőség adódik: az egyik lehetőség szerint a kutató puha, kvalitatív (antropológiai jellegű) módszerek alkalmazásával kísérli meg megérteni és leírni a szegénység konkrét megnyilvánulásait (a másik lehetőséről lásd alább a statisztikai-magyarázó szempont leírását). Ebben az esetben olyan jellegű kérdésekre lehet választ kapni, ami például a szegénységnek az életmódra, a probléma-megoldási módozatokra, a helyzetre vonatkozó ismertekre, véleményekre, attitűdökre valamint cselekvésekre és elvárásokra vonatkozik. Szintén ilyen tapasztalat közeli, a résztvevő megfigyelés és mélyinterjúzás módszerét és technikáit alkalmazó, kutatói állásból lehet megismerni azokat az túlélési stratégiákat, amelyekkel a szegények az anyagi- és társadalmi problémáikat kezelik. Ez a megközelítés inkább a jelenség konkrét megnyilvánulásainak a feltárására és leírására, a szegénység megértésére irányul – tehát mikro szintű vizsgálatokat feltételez. Ilyen alapállásból vizsgálták, más kérdések mellett, a szegénység jelenségét a Chicagói Iskola képviselői a gyors ütemben változó nagyvárosi életben. Ők a kérdést a társadalmi dezorganizációhoz kapcsolták. Klasszikus példája ennek a megközelítésnek az M. Jahoda – P. F. Lasarsfeld – H. Zeisel szerzők nagyhatású könyve a Marienthal (1999[1933]), amelyben a Nagy Gazdasági Világválság idején egy osztrák textilváros életében bekövetkezett gyors leszegényedés és tartós munkanélküliség következményeit vették leltárba. Lazarsfeldék könyve azóta is módszertani mérföldkő a szegénység által generált magatartások, időhasználatiés a helyzetre adott reakciók mintáiról. Szintén ilyen módon járt el Oscar Lewis is (1968[1964]) többek között a Sánchez család vizsgálata során. Ez a perspektíva részletes és gazdag képek nyújt arról, hogy hogyan élik meg, hogyan tapasztalják és értelmezik a szegények szegénységüket.

szemlélet

megértés

hogyan élik meg, hogyan tapasztalják és értelmezik a szegények szegénységüket

A szegénység statisztikai-magyarázó szempontból való megközelítése A másik perspektíva a statisztikai változók rendjében végzett statisztikai adatfelvétel, ami elsősorban méri a szegénységet. A szegénység nagyságát és kiterjedtségét vizsgálja, annak időbeni alakulását, a szegény – nemszegény népesség közötti anyagi távolságot, a szegénység mélységét. Ez a pozitivista fogantatású statisztikai eljárásrendszer a szegénység társadalmi eloszlásáról és jellemvonásairól ad egy általános képet. A szolgáltatott információk eltérőek annak függvényében, hogy milyen szempontok és

a szegénység mérése

167

7. fejezet kritériumok szerint ragadjuk meg a szegénység jelenségét (vagyis, mint korábban láttuk, milyen szegénységkoncepciót alkalmazunk). A teljesség igénye nélkül a továbbiakban ezek közül fogunk nagyon vázlatosan néhányat bemutatni (a kérdés iránt érdeklődők számára lásd bővebben Molnar, 1999).

A szegénység legfontosabb indikátorai A jövedelmi mutató

decilis

168

A klasszikus, egyenlőtlenség alapú szegénységelméletek által leggyakrabban alkalmazott eljárás a jövedelmi egyenlőtlenségre vonatkozó jövedelmi decilisek eloszlása. Egyszerű mutató és arra vonatkozik, hogy az összjövedelmekből az tíz egyenlő rész külön-külön milyen arányban részesedik. Úgy járunk el, hogy a jövedelmeket sorba rendezzük egy tízes fokozatú skálán – a tíz egyenlő részt nevezzük deciliseknek – s utána kiszámítjuk hogy az összjövedelemből (a jövedelmek kumulált értékéből) mennyi jut a legalsó, az utána következő második, harmadik, stb. decilisre (ezeket hasonló módon lehet elvégezni nem tíz, hanem egy ötös fokozatú skálán – ekkor jövedelmi kvintiliseknek nevezzük) (Atkinson, 1970 és Borjas, 2005 nyomán). A jövedelmek természetesen nem egyenlően oszlanak el. Rendszerint érdemes megnézni az első és az utolsó decilisek közötti eltérés mértékét (lényegében azt, hogy a legtöbbet kereső tíz százalék hányszor keres többet a legkevesebbet kereső tíz százaléknál). Ezt hívják jövedelmi szakadéknak (wage gap)és ez adja meg a jövedelmi különbségek amplitúdóját (range). Továbbá, még érdemes a jövedelmi egyenlőtlenségekre vonatkozóan megnézni az 50-10 arányt, ami a középosztály és az legalsó alsó osztály közötti jövedelmi különbség mértékét jelzi. A jövedelmek egyenlőtlen eloszlását az ún. Lorenz-görbe jelenti meg.

Az Y érték kumulált százalék

A szegénység vizsgálata 100 Teljes egyenlőtlenség B

re Lo

Lorenz-görbe

-g nz

e örb

A

50 ljes Te

en eg y

lős

ég

Gini = A / (A+B) 0

50

100

Az X érték kumulált százaléka Az társadalomban a jövedelmi egyenlőtlenségek számszerű értékét a Gini-index fejezi ki. A Gin- index értékét a következő képlet adja:

Gin- index

ahol · G a Gini-index értéke · X k a népességszám kumulált változójának az értéke, ahol k = 0,…,n, illetve X0 = 0, X n = 1 · Y k a realizált jövedelmek kumulált változójának az értéke, ahol k = 0,...,n, illetve Y0 = 0, Yn = 1 Lényegében a képlet nagyon egyszerű és a következő formában jelenik meg: G = A/(A+B) A Gini-index értéke 0 és 1 között van. A nulla érték akkor állna fenn, ha a társadalomban teljes mértékű lenne a társadalmi egyenlőség, 1 pedig akkor, ha teljes egyenlőtlenség lenne. Románia esetében ez az érték 0,28, ami valamivel a térségben mérhető átlag alatti érték. Szintén a jövedelmi egyenlőtlenségek mértékének kifejezésére vonatkozik a Robin Hood-index, az Atkinson-index, a Theil-féle entrópia érték (a részletekről lásd bővebben Atkinson, 1970). Jövedelmi szegénynek természetesen a legalsó decilishez, vagy kvintilishez tartozók számítanak.

169

7. fejezet Erre például a következőképpen lehet egy kérdőívben rákérdezni: Mekkora az Ön családjának havi nettó (kézbe kapott) összjövedelme (a mindenkié együtt, akik közös „kasszán” élnek) lejben?”

Az anyagi depriváltság mutatói

egy vagy több tartós fogyasztási javakkal való nem rendelkezés függvénye

Az egytényezős jövedelem szerinti szegénység mérése mellett beszéltünk az előző fejezetekben az többdimenziós anyagi depriváltságról. Ebben az esetben az anyagi depriváltság adott egy vagy több tartós fogyasztási javakkal való nem rendelkezés függvénye. Az indikátorokat (hogy milyen anyagi javakkal való rendelkezés hiánya releváns a szegény helyzet meghatározásához) a kutatók és a társadalmi kontextus függvényében határozzák meg. Vita tárgya, hogy egyáltalán mire kell rákérdezni, rendszerint erre vonatkozóan a következőkre szokás: Van-e az Ön / Önök tulajdonában:

170

Igen ∕ Van

Nem ∕ Nincsen

1. Működőképes autó 2. Mobiltelefon 3. Vezetékes telefon 4. Hűtőszekrény 5. Fagyasztó láda

1 1 1 1 1

0 0 0 0 0

6. Parabola antenna vagy kábeltelevízió

1

0

7. Színes televízió 8. Automata mosógép 9. Számítógép 10. Videó 11. CD-lejátszó 12. Nyaraló 13. Értékes művészeti tárgy 14. Internet hozzáférés 15. Kft.

1 1 1 1 1 1 1 1 1

0 0 0 0 0 0 0 0 0

16. Valutaszámla (bankszámla valutában)

1

0

17. Több mint 10%-os részvénycsomag egy részvénytársaságnál

1

0

A szegénység vizsgálata Továbbá, a lakókörülményekre, a lakás zsúfoltságára és infrastrukturális felszereltségére vonatkozóan például: Ön milyen típusú lakásban lakik? 1. Kertes családi ház 2. Tömbház (blokk) 3. Társas ház (régi bérház) 4. Villa 5. Más Hány lakószoba van az Önök lakásában (fürdőszoba, konyha, előszoba, kamra nélkül)? Hány személy alkotja az Önök háztartását? Hány felnőtt (18 év feletti) személy él az Önök háztartásában? Hány négyzetméteres az Önök lakásának teljes felülete? Van-e az Önök lakásában: 1. Folyóvíz 2. Villanyáram 3. Csatlakozás a gázhálózathoz 4. Külön étkező 5. Saját hőközpont 6. Parkett

m2

A Townsend-féle objektív relatív depriváció mutatói A Townsend-féle objektív relatív depriváció mérésére 11 dimenzió mentén összesen 60 indikátort használhatunk. A tizenegy dimenzióból hét az anyagi, négy dimenzió pedig a társadalmi deprivációra vonatkozik. Ezek a következők:

11 dimenzió

Az anyagi depriváció dimenziói: Élelmezés – 6 indikátor Fizikai és mentális egészségi állapot – 5 indikátor Ruházkodás – 4 indikátor Lakókörülmények – 8 indikátor A háztartás felszereltsége – 9 indikátor Környezet – 15 indikátor Munka – 12 indikátor A társadalmi depriváció dimenziói: Társadalmi és családi tevékenységek – 4 indikátor Társadalmi integráció és segítség – 4 indikátor Társadalmi- és szabadidős tevékenység – 1 indikátor Társadalmi nevelés és oktatás – 1 indikátor (Townsend, 1979:94-95). 171

7. fejezet

A szubjektív szegénység mutatói Leyden-skála

A szubjektív szegénységre kétféleképpen szokás rákérdezi. Az egyik leggyakrabban alkalmazott lehetőség az Leyden-skála alkalmazása. A másik lehetőség pedig arra vonatkozik, hogy a megkérdezett önbesorolásos módszerrel megjelöli a maga anyagi helyzetét egy tízes fokozatú skálán. Ezek a következőképpen néznek ki: Az alábbi kijelentések közül melyik illik leginkább az Önök anyagi helyzetére? 1. Alig van pénzünk élelemre. 2. Csak ételre van pénzünk, de nehezen tudunk ruhát vagy cipőt vásárolni. 3. Van ugyan ruhára és cipőre pénzünk, de drágább dolgokat nem tudunk megvásárolni. 4. Meg tudunk vásárolni drágább dolgokat is (pl. TV vagy hűtőszekrény), de csak nehézségek árán. 5. Bármit megvásárolhatunk, amit csak akarunk. 6. Minden társadalomban vannak szegények és gazdagok. A következő skálán Ön hova helyezné magát? 1

2

3

szegény

172

4

5

6

7

8

9

10

gazdag

A szegénység vizsgálata

Kulcsfogalmak § Gini-index § Indikátor § Jövedelemi decilis § Kvintilis § Leyden-skála § Lorenz görbe

Összefoglaló § Milyen módszertani szemléletet alkalmaz a szegénység szociológiája a kérdés vizsgálatában? Erre két lehetőség adódik: az egyik lehetőség szerint a kutató puha, kvalitatív (antropológiai jellegű) módszerek alkalmazásával kísérli meg megérteni és leírni a szegénység konkrét megnyilvánulásait. Ebben az esetben olyan jellegű kérdésekre lehet választ kapni, ami például a szegénységnek az életmódra, a probléma-megoldási módozatokra, a helyzetre vonatkozó ismertekre, véleményekre, attitűdökre, valamint cselekvésekre és elvárásokra vonatkozik. Szintén ilyen tapasztalatközeli, résztvevő megfigyelés és mélyinterjúzás módszerét és technikáit alkalmazó, kutatói állásból lehet választ adni azokra az túlélési stratégiákra, amelyekkel a szegények az anyagi- és társadalmi problémáikat kezelik. Ez a megközelítés inkább a jelenség konkrét megnyilvánulásainak a feltárására és leírására, a szegénység megértésére irányul – tehát mikro szintű vizsgálatokat feltételez. A másik lehetőség a statisztikai változók rendjében végzett statisztikai adatfelvétel, ami elsősorban méri a szegénységet. A szegénység nagyságát és kiterjedtségét, annak időbeni alakulását, a szegény – nem-szegény népesség közötti anyagi távolságot, a szegénység mélységét vizsgálja. Ez a pozitivista fogantatású statisztikai eljárásrendszer a szegénység társadalmi eloszlásáról és jellemvonásairól ad egy általános képet. § Melyek a legfontosabb szegénységkoncepciók indikátorai? A legfontosabb szegénységkoncepcióknak az indikátorai között említhetjük a jövedelmi deciliseket és kvintiliseket, a Gini-indexet, valamint az adott közösségben szokványos tartós fogyasztási javakkal való rendelkezés hiányát. Romániai viszonylatban ilyen indikátor a lakásszegénységre vonatkozóan a saját lakással való rendelkezés hiánya. Továbbá, a szubjektív szegénység mérésére vonatkozóan a Leyden-féle skálán való önbesorolás fontos indikátora az szegénység önpercepciójának. 173

3. A szociálpolitika és szegénység című harmadik részben a szociálpolitika legfontosabb vonatkozásait fogjuk bemutatni. Célunk, hogy meghatározzuk és bemutassuk a szociálpolitikának nevezett társadalmi gyakorlatot, és az alkalmazott kulcsfogalmak jelentéseit vázoljuk. A Mi a szociálpolitika? című fejezetben a szociálpolitika alapjaira reflektálunk tömören, majd különböző szempontok szerint definiáljuk azt. A fejezet további részében a szociálpolitika funkcióira, történeti-társadalmi alakulására, legfontosabb empirikus modelljeire térünk ki. A Szociálpolitika Romániában című fejezetben (Gál Katalinnal közösen) a hazai szociálpolitika történelmi alakulását, legfontosabb jellemvonásait tárgyaljuk. Végül a Szegénység-kutatások és adatok című zárófejezetben informatív meggondolásokból a romániai szegénységvizsgálatok során használható, a Központi Statisztikai Hivatal által végzett legfontosabb adatok sorát leltározzuk fel.

175

Nyolcadik fejezet Mi a szociálpolitika? Ez a fejezet tájékoztató jellegű. Nem törekszünk a szociálpolitika rendkívül szerteágazó és igen gazdag szakirodalmának a részletes bemutatására, erre jelen könyv keretei között nincsen lehetőség. Csupán arra vállalkozunk, hogy a szociálpolitikát, mint gyakorlatot meghatározzuk, rámutassunk annak alapjaira, megnevezzük céljait és az általa betöltött társadalmi funkciókat. Végül, empirikus példákon keresztül néhány jóléti állammodellt illusztrálunk. Az alábbiakban tehát a következő kérdésekre adunk választ: § Mi értünk politika, közpolitika és szociálpolitika megnevezések alatt? § Mi a szociálpolitika? § Mi a szociálpolitika társadalmi funkciója és melyek a legfontosabb céljai? § Milyen empirikus modellekről beszélhetünk? Mi a jóléti állam?

177

8. fejezet

Kiindulópontok – politika, közpolitika és szociálpolitika Alapfogalmak – politika, közpolitika és szociálpolitika A szociálpolitika fogalmának a jobb megértése érdekében fejezetünket fogalmi tisztázással kezdjük. A továbbiakban a szociálpolitika megnevezés utótagjának, a politika kifejezésnek két (szakirodalomban és köznyelvben egyaránt használatos) jelentésére fogunk reflektálni, mielőtt rátérnénk a szociálpolitika fogalmának a meghatározására.

Politika

politika § politikai rendszer tartalma, azaz a társadalomirányítás elmélete és gyakorlata

mikro szint

lokális szint regionális szint országos szint

178

Mit értünk politika (politics) vagy az előbbihez szorosan kapcsolódó politikai tevékenység megnevezés alatt? A kérdésre egyaránt válaszolhatnánk a politikai szociológia (a politológia, a politikatudomány és az államelmélet), illetve a köz és közélet normális működéséhez elengedhetetlen szükségletek (azaz közpolitika) szempontjából. Először nézzük meg a politikai szociológia által adott értelmezéseket. A politika fogalma számos értelemben használatos, legáltalánosabb jelentése a politikai rendszer tartalmát jelöli, azaz a társadalomirányítás elméletét és gyakorlatát, de mindenekelőtt a társadalmat érintő döntések meghozatalának és érvényre juttatásának a tevékenységét (Málnai, 1996). A politika másik viszonylag tág értelmezése szerint a közösség problémáinak a megnevezése, rangsorolása és megoldásukra tett kísérletek (Heller, 1993) vagy „az egyének csoportos viselkedésének a vizsgálata, főleg a döntések meghozatalának a mechanizmusaira fókuszálva” (Joyce, 1996:39). Egy szűkebb értelmezés szerint a politika „az a mód, ahogyan értelmezzük és rendszerezzük a társadalmi ügyeket, főleg a rendelkezésre álló erőforrásokat elosztjuk” (Ponton-Gill, 1982:6). A politikai szociológia értelmezésében a politika (mint az angol politics megfelelője) a hatalomért való küzdelmet, a hatalom megszerzésére és megtartására vonatkozó cselekvéseket jelenti. A politika több cselekvési szintet jelenthet. Mikro szint. A fizikai és társadalmi közelség talaján álló direkt, személyes interakciók, az informális, személyes kapcsolatok szintje (család, baráti kör, szomszédság). Lokális szint. Az adott település, közösség szintjén hozott, és az erőforrások elosztására vonatkozó döntések szintje. Regionális szint. Egy földrajzi régió (megye, járás) vagy a föderatív államok esetében a szövetségi tagállam politikája. Országos szint. A modern nemzetállamok esetében

Mi a szociálpolitika? a legfontosabb szint, azonban jelentősége a globalizáció nyomán megváltozott, vagy változóban van, mivel bizonyos kompetenciák államok fölötti (úgynevezett szupra-statális) intézmények hatáskörébe kerülnek, és az egyén sokkal intenzívebb kapcsolatokat, kötelékeket alakít ki lokális szinten. A politika aktorai az állam, a politikai pártok és a lobbyk, a nyomásgyakorló csoportok, a szakszervezetek, a civil társadalom szereplői, az ellenzék és a média, illetve az állampolgárok. Végül pedig a nemzetközi szint. Az államközi politikák és szerződések, alkudozások és a nemzetközi szervezetek szintje. Ugyanakkor a megkülönböztetjük a politikai tevékenységet és a politikát. A politikai tevékenység a politikai rendszer elemeinek a cselekvéseit jelöli (az ellenzék, a civil szervezetek, a média, a szakszervezetek cselekvései is ide tartoznak, amelyek nem a hatalom birtokosainak a cselekvései), míg a politika tiszta formában a döntéshozók (kormányzat) cselekvéseit jelenti - ez utóbbi viszont mindig feltételezi a nyilvánosságot, a az áttekinthetőséget, valamint a közvéleményt is. A köz és közélet normális működéséhez elengedhetetlen szükségletek – közpolitika – szempontjából adható értelmezések számos ponton kapcsolódnak az előbbiekben részletesebben is kifejtett politikához – például ugyanazokhoz a cselekvési szintekhez kapcsolható –, de attól néhány ponton eltér. Az alábbiakban ezeket az eltéréseket vázoljuk.

nemzetközi szint

Közpolitika A politika (mint az angol policy megfelelője) a közügyek igazgatását, a köz (a „polisz”) konkrét problémáinak megoldását célzó eljárásokat jelöli. A megkülönböztetés érdekében szokás közpolitikának is nevezni, a továbbiakban mi is így teszünk. (mivel többféle közpolitika van, olykor közpolitikáknak is nevezik). De mi a közpolitika? Lasswell szerint (1968, idézi Zimmerman, 1979:487) a policy az élet legfontosabb területeinek döntéseire vonatkozik. Zimmermann, egy Kahn (1969) által adott meghatározást operacionalizálva közpolitika kifejezés alatt olyan cselekvéseket és a cselekvéseket megalapozó terveket, számításokat és döntéseket ért, amelyek során a célok megvalósulnak. Lényegében olyan eljárás- és cselekvésrendszert jelöl, amelyek az egyén és társadalom viszonyának valamelyik vonatkozását érintik, és az egyén számára azt kedvezően akarják befolyásolni. Allison (1969) három fő közpolitikai modellt nevez meg, a szándékolt következmény elérésének módja függvényében: a racionális közpolitikai döntések, a szervezeti folyamatok és végül, a bürokratikus közpolitika modelljét (idézi Zimmerman, 1979:488). A modellek nem a közpolitika tartalmára, hanem azok kialakulására vonatkoznak. A racionális közpolitika modellje. Ez lényegében a közpolitikai döntések kialakulásnak, és érvényesítésének konkrét eseményére vonatkozik, mintsem annak tartalmára. Ebben a modellben a hangsúly a cselekvő

közpolitika § olyan cselekvéseketés a cselekvéseket megalapozó terveket, számításokat és döntéseket ért, amelyek során a célok megvalósulnak

racionális közpolitika

179

8. fejezet

szervezeti folyamatok

bürokratikus közpolitika

aktoron és a cselekvési helyzeten nyugszik: lényegében a döntéshozatal mechanizmusa, a racionálisan kalkuláló cselekvő eszközválasztása, cselekvésének szándékolt következménye, valamint a döntés társadalmi kontextusa által meghatározott választási helyzet tényezőinek dialektikája kerül magyarázatra. Lényege, hogy ez a magyarázó modell a közpolitikát egy racionálisan tervezett cselekvésből származtatja – a közpolitika ebben az értelemben tehát az a gyakorlat, amelynek során a racionálisan tételezett közösségi célok megvalósulnak (Zimmerman, 1979). Fő jellemvonása az instrumentális (értsd hatásfok-maximalizáló, politikailag pártfüggetlen) hatékonyság. A szervezeti folyamatok elnevezésű modellben a közpolitika a formális (saját illetékességi körrel rendelkező, írott formában történő ügyvitelre épített) szervezetek működésének eredménye (a rendszer-modell kimentele, folyománya, angolul output-ja). A közpolitika ebben az értelemben tehát nem egyéb, mint a társadalom működése szempontjából elengedhetetlen szervezetek által betöltött funkciók együttese, amelyek társadalmilag kidolgozott szervezeti minták (írott szabályok, illetékességek, szervezeti kultúra, standardizált ügyvitel, formális keretek és ellenőrzések) szerint működnek. A közpolitika a szervezeti folyamatok, a szervezetek jellemvonása (nagyság, tagság, jelleg, komplexitás), valamint az általuk betöltött szükségletek függvénye. A közpolitika a köz érdekében végzett tevékenységek együttese, amelyek a szervezetek keretében születnek, és általuk valósulnak meg (uo.). Ennek a modellnek is fő jellemvonása a felvállalt funkciókból származó szükségletek optimális szinten való semleges kielégítése („objektív”, vagyis pártideológia-mentes – legalábbis szándék szerint). Végül, a bürokratikus közpolitika modellje a közpolitikát, természeténél fogva politikai jellegűnek tekinti: úgy tartja, hogy a politika aktorai közötti erőviszonyok folyamatos eredménye (outcome). Ebben a modellben a közpolitika a politikai szereplők közötti tárgyalások és egyezkedések vektora, mint a javasolt megoldások közös nevezője. A közpolitika tehát az egyeztetések végtermékeként a politika mezőny szereplőinek erőviszonyából, az általuk képviselt értékek, célok, és érdekek mentén való dinamikus eredőjeként alakul ki (Allison, 1969 idézi Zimmerman, 1979:488-489). Összegzésképpen: a közpolitika a társadalmi döntéshozatalt jelöli, a közösségre vonatkozik (tehát elemzési egysége, szubjektuma a közösség), és közérdeket fejez ki, juttat érvényre (Stone, 1997).

Szociálpolitika A szociálpolitikát a közpolitika egyik (al)típusaként is értelmezhetjük: olyan társadalmi gyakorlat, amely az egyén társadalommal való viszonyának adott állapotát az egyén szempontjából kedvező módon alakítja 180

Mi a szociálpolitika? és szabályozza. Alakítói elsősorban olyan intézményes szereplők, mint a kormányzat vagy a civil szervezetek, de lehetnek magánemberek is. A szociálpolitikát az adott társadalomban széles körben elfogadott értékek és normarendszerek alapozzák meg, de jelentős hatással vannak rá a csoportközi viszonyok és a formális társadalmi intézményrendszer is – kulturálisan beágyazott. A köznapi nyelvben szokás még társadalomvédelemnek is nevezni. A szociálpolitika általános és tudatosan felvállalt célja a társadalom életszínvonalának emelése, az életminőség, az általában vett jólét javítása. A továbbiakban mindezek kifejtésére kerül sor.

A szociálpolitika alapjai A szociálpolitika néhány lehetséges meghatározása A szociálpolitikát nem egyszerű meghatározni. A meghatározási nehézségek nem csupán episztemológiai jellegűek (itt most ez alatt azt értjük, hogy a társadalomtudományban, szűkebb értelemben a szociológiában egyszerre több szemléletmód és paradigma működik, amelyek ugyanarra a jelenségre vonatkozóan eltérő aspektusokra és szintekre helyezik a hangsúly, így eltérő meghatározásokat is szolgáltatnak), hanem abból is adódnak, hogy egy a társadalom érdekében kifejtett, a külső feltételek függvényében folyamatosan változó gyakorlatról, praxisról – közpolitikáról – van szó (a meghatározás tárgya nem egy jelenség, hanem egy folyamatszerű emberi és intézményi tevékenység-sorozat, közpolitikai eljárásrendszer). A szociálpolitikára vonatkozóan egyszerre több meghatározás adható annak függvényében, hogy a szerzők a ténylegesen működő formális keretre, a segélyező apparátus szerkezetére, vagy pedig annak funkciójára fektetik a hangsúlyt. Azonban mindenik meghatározásban felbukkan az a közös elem, miszerint a szociálpolitika a társadalmat alkotó csoportok és egyének közötti viszonyokat (kapcsolatokat) érintő döntések és intézkedések körére vonatkozik (Zimmermann, 1979:490). A szociálpolitikát tehát úgy határozhatjuk meg, mint olyan társadalmi beavatkozás és szabályozás, amely a társadalmi rendszerben az erőforrások újraelosztása révén társadalmi problémákat kezel és az általános jólétet javítja. Szintetikusan: „azon attitűdök, programok és cselekvések, amelyek különféle társadalmi problémák megoldását célozzák” (Marginean, 1998:431). Ezen tág érvényű meghatározás után, nézzük meg részletesebben a szociálpolitikára vonatkozó meghatározások fő osztályait: a pragmatikus megközelítésből fakadó adminisztratív (Girám, 1997), a szociálpolitika társadalmi szerepére centráló funkcionalista, valamint a szociálpolitikát dinamikus rendszer-

szociálpolitika § azon attitűdök, programok és cselekvések, amelyek különféle társadalmi problémák megoldását célozzák

181

8. fejezet

adminisztratív-pragmatikus megközelítés

182

ként felfogó strukturális-dinamikus megközelítés (Ferge, 1991; Girám, 1997; Spicker, 2000). Az alábbiakban mindenik osztály jellemvonásait fogjuk vázolni, főként Ferge (1991) és Girám (1997) nyomán. A szociálpolitika adminisztratív-pragmatikus megközelítése és meghatározása. A szociálpolitika ilyetén való értelmezése igen kézenfekvő, gyakorlatias, ezért is nevezik pragmatikusnak. Legszélesebben ismert, de egyben a legkevésbé tudományos. Jellemzője, hogy a fennálló tényvalóságból indul ki, vagyis a társadalom igazgatási apparátusának – mint szervezeti rendnek – konkrét szerkezetéből: taxonomikusan felsorolja azokat az ágazatokat, amelyeket adott társadalomban társadalomvédelmi jellegűnek tekintenek. A szociálpolitika pragmatikus-adminisztratív szempontból való meghatározása szociálpolitika alatt az államigazgatási apparátus azon részeinek halmazát érti, amelyek a társadalom tagjainak a segélyezésével hivatali illetékessége szerint foglalkozik – ez egy önálló társadalmi alrendszer, vagy más kifejezéssel társadalmi mező, ami társadalomtörténetileg alakult ki, és intézményesedett. Az, hogy konkrétan, mi tartozik a szociálpolitika égisze alá, társadalmanként változik, de egyazon társadalmon belül is különböző időben eltérő ágazatokat ölelhet fel, annak függvényében, hogy konkrétan milyen társadalmi feltételek és objektív állapotok képeznek olyan megoldandó társadalmi problémákat, amelyeket adminisztratív úton és társadalmi eszközökkel kell megoldani. Az esetek többségében azonban rendszerint olyan ágazatok és adminisztratív tevékenységek sorolhatók ide, mint a lakás-, jövedelem-, nyugdíj-, munkaerő- és ifjúság-politikák, gyerekvédelem kidolgozása és végrehajtása. A kérdéssel foglalkozó szerzők között nincsen egyetértés afelől, hogy az oktatás-politikát és az iskola-programokat, valamint a közegészségügyet fenntartó intézményeket ide kell-e sorolni vagy sem. Mindent egybevetve, ebből a szelektív felsorolásból is kikövetkeztethető, hogy lényegében olyan szociális szolgáltatásokat ellátó igazgatási ágazatokról és egyre inkább bővülő intézményrendszerről van szó, amelyek egyéni vagy közösségi szinten az állam keretében a segélyezéssel foglalkoznak (Ferge, 1991). A fentiekben megnevezett tevékenységek szorosan kapcsolódnak az állam intézményéhez – voltaképpen az állam által fenntartott intézményrendszerről van szó, amelyek nem piaci jellegű, egyénhez kapcsolható szükségleteket kielégítő szociális szolgáltatásokat nyújtanak (Girám, 1997). Ezen szükségletek kielégítése nem piaci jellegű, vagyis közpénzekből, az állami költségvetésből finanszírozzák, valójában az erőforrások államilag szervezett redisztríbúciójáról van szó. Ott alkalmazzák, ahol a piac révén egyes társadalmi csoportok tagjai nem részesülnek olyan erőforrásokból, amelyeket az emberi méltóság megkövetel (például lakás, adott jövedelem). A szociálpolitika pragmatikus megközelítésből való meghatározása szerint nem más, mint „az állampolgárok meghatározott szükségleteit a piac teljes vagy részleges megkerülésével kielégítő, részben vagy egészben közpénzek felhasználásával működő olyan intézmé-

Mi a szociálpolitika? nyek és cselekvési rendszerek együttese, amelyek valamilyen hagyomány a szociálpolitikához sorolt vagy sodort” (Ferge, 1991:73). A szociálpolitika funkcionalista szempontból való megközelítése és meghatározása. A társadalom és annak alrendszerei a funkcionalista paradigma megközelítésében (a ennek a paradigmának a részletesebb bemutatását és a szegénység kérdésének ilyen szempontú tárgyalását lásd a Vázlatok első fejezetében) sajátos szükségleteket elégítenek ki. Tehát a szociálpolitika a funkcionalista megközelítése abból indul ki, hogy melyek azok a funkciók, amelyet kielégítésére szociális segélyező intézmények és intézményrendszerek jöttek létre. A társadalom a funkcionalista szemléletben egy egységes egészet, értsd rendszer alkot, amelyekben az alkotóelemek és a részek úgy működnek együtt, hogy a társadalom belső és külső egyensúlya (homeosztatikus állapota) fennmaradjon, vagyis alkalmazkodjon a belső és külső kihívásokhoz. Ennek logikája mentén a előbbi pontban megnevezett intézmények azt a szerepet töltik be, vagyis annak a funkciónak tesznek eleget, hogy a társadalom rendszere zavartalanul működhessen és fennmaradhasson: egyszóval a szociálpolitika révén a szociális intézményrendszer a társadalmi egyensúly állapotának fenntartását szolgálja. A szociálpolitika a társadalmi harmóniát, a konszenzus és az együttműködést tekinti céljának, tehát nem más, mint az a társadalmi beavatkozás, ami a társadalom egyensúlyi helyzetének a fenntartását biztosítja. Mivel a társadalom ebben a felfogásban önszabályzó rendszer, a szociálpolitikai beavatkozások elsősorban a devianciák mérséklésére és a dezorganizáció enyhítésére irányulnak (Ferge, 1991). A szociálpolitika strukturális-dinamikus megközelítése és meghatározása. Az előző két pontban bemutatott megközelítések egyike sem képes két lényeges tényezővel számolni: egyrészt azzal, hogy a társadalomban jelen van a konfliktus, vagyis az eltérő értékek mentén szerveződő társadalmi csoportok különböző érdekek mentén próbálják a maguk céljait elérni, másrészt pedig, hogy a társadalom egészére bizonyos mértékű dinamika, változás, jellemző. Az eltérő érdekek mentén szerveződő társadalmi csoportoknak eltérő elképzeléseik vannak afelől, hogy melyek azok a szükségletek, amelyeket államilag adminisztrált redisztribúció útján milyen mértékben kell kielégíteni. Mindez pedig annak függvénye, hogy hogyan alakulnak az erőviszonyok, és a „nyertesek” mekkora nyomást képesek az állam intézményére gyakorolni. A szociálpolitika ebben a megközelítésben tehát nem más, mint a társadalmi szereplők közötti versengés következtében folyamatosan változó a társadalmi redisztribúciós gyakorlat (Ferge, 1991; Girám, 1997). Összefoglalásképpen: a szociálpolitikát a modern társadalom keretei között a társadalom tagjai (mint szabad emberek társulatának) és az állam intézménye között történetileg kialakult és kulturálisan beágyazódott viszonyának egyik intézményes formája. Ebben a viszonyban az állam szerepe kiterjed a monetáris (alanyi jogon történő közvetlen pénzbeli segélyezés) és nem-monetáris (a munkaerőpiac formális sza-

funkcionalista megközelítés

strukturális-dinamikus megközelítés

183

8. fejezet bályozása, információ-szolgáltatás, stb.) segélyezésre. A szociálpolitika nem piaci elven elégít ki társadalmi és egyéni szükségleteket, ezt rendszerint úraelosztással ér el (Spicker, 2000). A továbbiakban tekintsük át részletesebben, hogy melyek azok a társadalmi funkciók, amelyeket a szociálpolitika, mint társadalmi gyakorlat a modern társadalomban rendszerint betölt.

A szociálpolitika célja, funkciói és társadalmi haszna

a társadalom által okozott és azonosított károk és nehézségek részleges kompenzálása

184

A szociálpolitika egyik általános célját Boulding (1967) olyan intézmények létrehozásában és fenntartásában nevezte meg, amelyek elősegítik a társadalmi integrációt és meggátolják a társadalmi elidegenedést. Tittmuss (1968) szerint a szociálpolitika olyan szükségletek kielégítését célzó kormányzati döntések körét öleli fel, amelyeket a társadalom adott szegmensei, mint például a szegények és az idősek, a piac közvetítése révén nem képesek kielégíteni. A Titmuss (1986:131) nyomán az alábbi funkciókról van szó: A társadalom által okozott és azonosított károk és nehézségek részleges kompenzálása. A modern társadalmi rendszer működésében beálló zavarok, mint a Vázalatok második fejezetében részletesen is kifejtettük, társadalmi problémákat okoznak. A zavarok következhetnek a társadalmi rendszer/struktúra adott állapotából, annak módosulásából vagy valamilyen döntés következtében. Mivel a társadalmi problémák „károkat” és „nehézségeket” okoznak a társadalom életében, a megoldásokban a társadalomnak szerepet kell vállalnia. Abban az esetben, ha a problémákat azonosítható módon a társadalom okozta, például valamilyen kormányzati program vagy döntés bizonyos réteg számára általa nem megoldható problémákat okoz, akkor az államnak a szociálpolitika sajátos eszközeivel azt részben orvosolnia kell. Természetesen változó, hogy időben és térben mik számítanak olyan „károknak” és „nehézségeknek” amelyek szociálpolitikai ellenlépéseket feltételeznek, de az „itt és most” azonosított, társadalmi problémának tekintett, és megoldásra váró társadalmi objektív állapotok orvoslása mindenképpen szociálpolitikai beavatkozást feltételez. Például, romániai kontextusban a kilencvenes évek második felében sorra kerülő gazdasági szerkezetváltozás számos olyan kormányzati döntés meghozatalát és gyakorlatba ültetését feltételezte, amelyek egy pontosan körülírható társadalmi kategória számára objektíve érzékelhető és adatolható nehézségek egész sorát okozta. A nehézipar és kitermelő ipar gyors átalakítása/felszámolása az úgynevezett mono-indusztriális és mesterségesen létrehozott kisvárosokban (ahol egyetlen iparág köré szerveződött a gazdaság, és a kisváros lényegében az egyedüli ipari létesítményt szolgálta ki munkaerővel) egy-egy bánya vagy gépgyár radikális átszervezése igen gyorsan elszegényedés-

Mi a szociálpolitika? hez, a vesztesek társadalmi kategóriájának az elterjedéséhez és nem egy esetben a szegregálódáshoz vezetett a térbeli elzártság és munkahelyek hiánya következtében (részletesebben lásd például Péter, 2003a; 2004). Az ilyen és hasonló esetekben az okozott nehézségeket szociálpolitikai eszközökkel a társadalomnak részben kompenzálnia kell. A fenti esetben ilyen kompenzációs lépés volt például a munkahelyüket ilymódon elvesztett népesség számára folyósított pénzügyi végkielégítés, valamint a mono-indusztriális térségek jogi helyzetének módosítása. Ez utóbbi lépés konkrétan abban állt, hogy a törvény által hátrányosnak minősített övezetekben a munkahelyteremtő vállalkozásoknak az állam meghatározott ideig adómentességet biztosított. Szintén megemlíthető a szakmai rekonverziós programok finanszírozása, ami a munka nélkül maradtak szakmai átképzését célozta. A társadalom által okozott, de nem azonosított károk és nehézségek rész­ leges kompenzálása. Sok esetben a társadalom által okozott károk, társadalmi problémák negatív következményei nem egyértelműek. Az okozott károkat és nehézségeket problematikus pontosan beazonosítani, mert azok megnyilvánulási formái vagy nem nyilvánvalóak, vagy pedig csak hosszútávon éreztetik hatásukat, más tényezők együttes hatására. Ilyen például az infláció, aminek hatásai igen sokfélék – bár a fogyasztói árindexek alakulása ezt pontosan visszatükrözi –, ezért a kormányzat az inflációellenes lépések között szociálpolitikai eszközökkel is megpróbálja mérsékelni a lakosságra kifejtett negatív hatásokat: ez rendszerint a jövedelmek indexelésében áll. Ez az inflációs rátákat követendő, a jövedelmek arányos központilag szabályozott növelését jelenti. Nem kezelhető feltételek, mint például az elmebetegség, súlyos motorikus károsodások és betegségek, világtalanság részleges társadalmi kompenzációja. A társadalmak által vallott és követett értékek egyike a szolidaritás. A társadalmi szolidaritás, a kölcsönös segítségnyújtás eszméje már a korai társadalmak kultúrájának is eleme volt (Castel, 1996), még akkor is, ha az sokféleképpen értelmezték. Eszerint, a közösségnek – elsősorban a családtagoknak, a rokonoknak, a szomszédoknak, valamint az egyháznak, később pedig az államnak a szociálpolitika révén – feladata segíteni, a rászorulókon. Természetesen ezen segítségnyújtás feltételei kulturálisan meghatározottak, vagyis a rászorultság konkrét feltételek függvénye. Ezek, mint az „érdemesség” objektív kritériumai, rendszerint a munkaképtelenséget jelentik: ide tartoznak a gyógyíthatatlan betegségek, mint például a világtalanság és a különféle rokkantságok, fizikai károsodások stb. Abban az esetben tehát, ha a társadalom egyes tagjai dokumentáltan időszakosan vagy állandóan olyan betegségben vagy károsodásban szenvednek, ami ellehetetleníti a munkavégzést, akkor kompenzációként a társadalom részéről segítségre számíthatnak. Ilyen segítségek a különféle fokozatú rokkantság függvényében folyósított nyugdíjak, az állandó vagy időszakosan folyósított pénzsegélyek.

a társadalom által okozott, de nem azonosított károk és nehézségek részleges kompenzálása

Nem kezelhető feltételek részleges társadalmi kompenzációja

185

8. fejezet a társadalomnak, mint egységes rendszernek a részleges védelme

egyéni és társadalmi előmenetelbe és haladásba való beruházás

jólét előmozdítása

a személyes és társadalmi integráció biztosítása

186

A társadalomnak, mint egységes rendszernek a részleges védelme. A szociálpoltikának másik (inkább latens, mintsem manifeszt) funkciója a maga védelme: lényegében a társadalmi problémák orvoslása, a társadalom hátrányos tagjainak a tartós vagy időszakos segélyezése, a belső feszültségekre lehetőséget adó nehézségek és a károk kezelése végső soron a társadalom működést, alkalmazkodását és fennmaradását (is) szolgálja. Ellenkező esetben a meg nem oldott társadalmi problémák olyan súlyos társadalmi feszültségekhez vezethetnek, amelyek kumulálódva nyílt zavargásokat, lázadásokat válthatnak ki, amelyek a társadalom belső rendjének megbomlását eredményezhetik. Egyéni és társadalmi előmenetelbe és haladásba való beruházás. A társadalomnak nem csupán a jelen társadalmi problémáit kell kedvezően kezelnie, hanem a várható problémákra, kihívásokra is fel kell úgymond készülnie. Ennek egyik módozata, hogy olyan mechanizmusok működését serkenti, amelyek biztosítják azokat a szellemi kapacitásokat (az anyagi természetű erőforrások mellett), amire várhatóan szüksége lesz. Az oktatási rendszer és a munkaerő-piac működésének összehangolása, a megfelelő képzettségű szakemberek képzésének támogatása például a kormányközi megállapodásokkal révén biztosított állami (kutatási és tanulmányi) ösztöndíjak révén, továbbá stratégiai szakmák esetében alkalmazott kedvezmények vagy adómentességek (mint Romániában az informatikusok esetében) a társadalmi előremenetelhez és innovációhoz szükséges szociálpolitikai feladatokat töltik be. Azonnali vagy várható személyes jólét előmozdítása. A szociálpolitika egyik legfontosabb funkciója, hogy a társadalom tagjainak, alanyi jogon egy minimális, az emberi méltósággal összeegyeztethető életszínvonalat, jólétet biztosítson, az adott momentumban éppen arra rászorultaknak, valamint potenciálisan, az esetleges rászorultak esetében. A személyes és társadalmi integráció biztosítása. Végül, a szociálpolitika – többek között – biztosítja, hogy a társadalom tagjai egymással és a formális intézményekkel szerves kapcsolatot tarthassanak fenn. Ez biztosítja a társadalmi integrációt: a kulturális- és a rendszerintegrációt egyaránt. Ennek következtében válik lehetővé, hogy a társadalom egésze fennmaradhat és működhet (Titmuss, 1968). A fentieket összegezve, a következő gondolatokat emelhetjük ki. A szociálpolitika a modern társadalomban igen fontos szerepet tölt be: a különféle kockázatoktól, kihívásoktól védi a társadalom egészét, vagy annak egy jól meghatározott részét, illetve mérsékli a felmerült társadalmi problémák negatív hatásait. Mindezeket rendszerint a nevelés, a közegészségügyi rendszer, a nyugdíj- és monetáris segélyrendszer, valamint a törvényes szabályozások révén éri el. Olyan szociálpolitikai ágazatokban, mint például a társadalmi biztonság, a lakosság egészségügyi állapota, a lakókörülmények, a rend és közbiztonság, a minimál-jövedelmek, a munkajogi viszonyok stb. felhasználja azt a tudományos és empirikus tudást, amit a társadalomtudományok szolgáltatnak számára.

Mi a szociálpolitika? A szociálpolitika gyakorlat léte mellett több érvet lehet felhozni: humanitárius (az emberi méltóság alapvető érték, amit közösségileg védelmezni kell), vallási (a vallási felebaráti szeretet arra késztet, hogy a rászorultakat morális indokokból támogatni kell), kölcsönös érdekeltségi (a segítségnyújtásban tulajdonképpen a segítségnyújtó is közvetlenül érdekelt, hiszen adódó alkalommal ennek révén ő is részesülhet majd benne), demokratikus (a demokratikus jogrendszernek van egy szociálisjóléti komponense is), illetve gyakorlati (a szociálpoltikának több kézzelfogható anyagi értelemben vett haszna is van: azokban az országokban, ahol jól működő szociális ellátórendszerek vannak, ott rendszerint a gazdagság is nagyobb mértékű, a társadalmi vagyonfelhalmozás is könnyebb) (lásd Spicker, 2000). Azonban az idők folyamán a szociálpolitikai gyakorlat ellen is többféle érvet felhoztak. Ezek között leggyakrabban az az ellenérv szerepelt, miszerint a szociálpolitika megengedhetetlen módon korlátozza az egyéni szabadságjogokat: ugyanis az állampolgároknak a demokratikus társadalomban garantálni kellene azon jogukat, hogy a magántulajdonukat (beleértve a munkájukért kapott jövedelmeket is) úgy hasznosítsák ahogyan nekik tetszik. A leginkább a radikális jobboldal szerint hangoztatott ellenérv szerint az állam, azzal, hogy az állampolgárokat kötelezi, hogy az adójukból a szociálpolitikára is költsenek, megsérti szabadságjogaikat. Továbbá, szerintük a redisztribúció igazságtalan és méltánytalan is egyben, mert beavatkozik a javak elosztásának természetes rendjébe, a piac intézményének megkerülése révén (Spicker, 2000).

Jóléti elvek és jóléti állammodellek A fentiekben részletesebben is kifejtett funkciók betöltésének módozatai között jelentős eltérések vannak: nincsen egy nemzetközi viszonylatban is egységes szociálpolitika (az Európai Unió keretében is a tagállamok illetékességi körébe tartozik a szociálpolitika kidolgozása és annak gyakorlatba ültetése; egyes föderatív berendezkedési országban a tagállamok között is lehetnek különbségek), hanem eltérő szociális ellátó rendszerek vannak. Az eltéréseknek rendszerint két fő oka van: a társadalmak eltérő szerkezete, valamint a segélyezést megalapozó központi értékek közötti különbség. Szerkezeti különbség alatt leggyakrabban az osztályszerkezet, a család-rendszer és az állampolgárság megszerzésének módozataira gondolunk, míg az értékek esetében leginkább arra, hogy a domináns kultúra inkább az egyént vagy pedig a közösséget, a piaci versenyt és szabadságot, vagy a közösségi szolidaritást és az állam szabályozó szerepét hangsúlyozza. (Mindezen variációk ellenére az európai szociális ellátó rendszereknek közös társadalmi-történelmi eredete van (vö. Flora, 1984), amelyek aztán kisebb-nagyobb mértékben a szükségletek a társadalmi változások iránya függvényében differenciálódtak). 187

8. fejezet

Jóléti elvek és eszközök univerzális, szelektív szociálpolitikai rendszerek

intézményes, reziduális szociálpolitikai rendszerek

redisztribúció

188

A szociális ellátó rendszereket megalapozó elvek/princípiumok szerint analitikusan két fő rendszert tudunk elkülöníteni. Az egyik az univerzális, a másik pedig a szelektív rendszer. Mindezek olyan elvek, amelyek szándék szerint arra a kérdésre válaszolnak, hogy kik képezik azokat, akik a szociálpolitika szolgáltatásaiból részesülhetnek? Az univerzális elveket követő rendszerben a különféle juttatásokból és szolgáltatásokból alanyi jogon mindenki részesülhet, aki tagja egy jól meghatározható és szociológiailag is körülhatárolható társadalmi kategóriának. Ilyen társadalmi kategória lehet például: a gyerekek, fiatalok, nyugdíjasok vagy az egyetemisták. Kolozsváron például bármelyik nyugdíjas (függetlenül attól, hogy mi volt az utolsó foglalkozása, milyen szinten iskolázott és mennyi a havi nyugdíjának nettó értéke) nyugdíjas státusából adódóan ingyenesen és korlátlanul veheti igénybe a helyi közszállítási eszközöket a város területén. A szelektív elveket követő rendszerben viszont a különféle juttatásokból és szolgáltatásokból csakis az arra igazoltan rászorultak részesülhetnek – más szavakkal azok, akik valamiben hiányt szenvednek. (Spicker, 2000). A rászorultság természetesen minden esetben a törvény által meghatározott. A korábbi példa egy szelektív elveket követő rendszerben úgy nézne ki, hogy a helyi szállítási eszközöket például csak a mozgásképtelen és alacsony nyugdíjakban részesültek vehetnék igénybe, esetleg korlátozott mértékben. Az univerzális és a szelektív elveket empirikus gyakorlatban alkalmazó módszer szerint intézményes (univerzális elvekre épülő) és reziduális (szelektív elvekre épülő) szociálpolitikai rendszereket különböztetünk meg (uo.). A két rendszer a valóságban keveredhet, hiszen vannak olyan szociális szolgáltatások, amelyekből az állampolgárok univerzálisan, részesülnek (ilyen a kötelező és ingyenes oktatás, de esetenként akár az orvosi ellátás is), másokból pedig csak rászorultság esetében (mint például a tömbházlakásban élő alacsony jövedelmű családok esetében a téli hónapokban folyósított fűtéspótlék). Függetlenül az ellátó rendszert működtető elvektől, a szociálpolitika fő eszköze a redisztribúció. A redisztribúció alatt a javak és szolgáltatások nem piaci elvek szerinti (rendszerint állami) elosztását értjük. A redisztribúció nyomán a rászorultak vagy bizomyos társadalmi kategória tagjai azon javakból és szolgáltatásokból részesülnek, amelyekre szükségük lenne, de piaci helyzetüknél fogva nem képesek azokhoz hozzájutni. A redisztribúció köznapi értelemben arra a gyakorlatra utal, „hogy valamit elvesznek azoktól, akiknek sok van, és olyanoknak adnak, akiknek nincsen” (ezt a praxist igencsak nyers formában olyan mitikus népi hősök testesítették meg, mint például Robin Hood, vagy Rózsa Sándor). Valójában azonban a redisztribúció többet jelent. Irányát tekintve kétféle lehet: vertikális és horizontális redisztribúció, amelynek célja a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése.

Mi a szociálpolitika? A vertikális redisztribúció esetében az erőforrásokat újraeloszthatják a társadalmi rétegződési rendszer csúcsától vonják el az aljának juttatják – ebben az esetben progresszív redisztribúcióról beszélünk. De vertikális redisztribúció az is, ha a társadalom aljától vonják el és a csúcsának juttatják az erőforrásokat – ebben az esetben regresszív redisztribúcióról beszélünk. (Az archaikus falusi közösségekben használatos kifejezésekkel élve ezek a segítjük a „völgyből a hegyet” és „hegyből a völgyet” felelnének meg). A szociálpolitika rendszerint a progresszív redisztribúciót alkalmaz, a progresszív adózás révén (akik többet keresnek, azoknak több jövedelemadót kell fizetniük). A horizontális redisztribúció esetében az erőforrásokat egyik társadalmi csoporttól a másik társadalmi csoport fele irányítják. Például a férfiaktól a nőknek, vagy a városiaktól a falusiaknak (Spicker, 2000). A redisztribúció alapvető célját (ismétlésképpen, a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklését) többféle eltérő stratégia alkalmazása révén lehet elérni. Ezek a következők: a minimax (a társadalom legalsó rétegének általános helyzetének javításával, az átlagoz való közelítésével csökkenti az egyenlőtlenségeket), a maximin (a társadalom csúcsán lévőket próbálja „lenyomni”), a legkisebb különbség (ez esetben cél, a redisztribúció révén csökkenteni a társadalmi-anyagi különbségeket a társadalom alján és csúcsén egyaránt), és végül a komprimálás (a társadalmat mintegy „összenyomni”) stratégiáját.

vertikális redisztribúció

horizontális redisztribúció

Jóléti államok és modellek A jóléti állam megnevezés széleskörű elterjedése és a szociálpolitika egyik központi fogalmává alakulása egy angol nemzetiségű püspöknek, William Temple-nek köszönhető. Ő a Második Világháború ideje alatt a náci Németországra jellemző hadviselő állam angol nyelvű megfelelőjével (eredetiben a warfare-el) kívánta szembeállítani a szerinte elsősorban az akkori Brit Koronagyarmatra érvényesnek tekintett jóléti (eredetiben welfare) állammal, amelyben a pusztítás helyett az állampolgárok feletti gondoskodás és felelősség (volna) a mérvadó. A kifejezés tartalmát eltérő megnevezéssel természetesen mások is használták: ilyen volt például a német nyelvterületen a Wohlfahrtsstaat, vagy a Franciaországban használatos état-providence, amelyek lényegében mind valamilyen szociális természetű, szervezett szolgáltatásra utalnak (Grolier, 2001). A kifejezés aztán a Második Világháború után végérvényesen bekerült a szakirodalomba. Magyarul leggyakrabban a jóléti állam megnevezésként használják. De mit értünk a jóléti állam kifejezés alatt? Milyen jóléti állammodelleket ismerünk? Ezekre, és a hozzájuk szorosan kapcsolódó, kérdésekre keressük az alábbiakban a választ.

189

8. fejezet jóléti állam § szociális állampolgárságot elismerő, szociális funkciókat (is) betöltő állam

liberális modell

190

A jóléti állam fogalma. A jóléti állam fogalmát a szociálpolitika teoretikusai több értelemben határozták meg. A kérdést szokás szoros kapcsolatban tárgyalni a modern társadalomra jellemző hatalmi viszonyok, az indusztrializáció, valamint a kapitalista társadalom belső ellentmondásainak (feszültségeinek, érdek- és értékkonfliktusainak) kérdéskörével. A legáltalánosabb meghatározás szerint a jóléti állam lényegében az állam azon felelősségét jelöli, amelynek következtében az állampolgárok számára a minimális társadalmi és anyagi biztonságot illetve jólétet biztosítja (Esping-Andersen, 1991). Ez a meghatározás, azon túl, hogy igencsak általános, alacsonyan konceptualizált. Esping-Andersen szerint a jóléti állam megfelelő meghatározásához a T. H. Marshall (1950) közgazdász által alkalmazott szociális állampolgárság fogalmából kell kiindulni. Marshall szerint a modern államnak nem csupán a politika és a gazdasági jogokat kell elismernie és garantálnia, hanem a szociálisakat is. Ő lényegében arra utal, hogy a társadalom szervezésében a szociális jogokat egyenértékűeknek kell tekinteni a kapitalizmus alapját képező magántulajdonhoz való joggal: ez pedig azt jelenti, hogy a szociális jogok az egyéntől elidegeníthetetlenek, hiszen azok az állampolgári státusból adódnak. A szociális jogok tehát nem a gazdasági teljesítményhez, értsd a piaci szereplés változó hatásfokához, és a piac intézményéhez csatoltak, hanem az állandónak tekintett alanyi joghoz kapcsoltak. A jóléti állam tehát a szociális állampolgárságot elismerő, szociális funkciókat (is) betöltő állam. Jóléti állammodellek. A zsidó-keresztény kultúrkörben (amelyeket az egyszerűség kedvéért Nyugati világnak is szokás nevezni) a közös társadalmi és történelmi gyökerek ellenére (lásd Flora, 1984) eltérő jóléti állammodellek alakultak ki és ágyazódtak be a tágabb társadalmi környezetbe. Az eltérések az állam, a piac és a család intézményének az egymással szembeni eltérő elrendeződési mintáiból adódnak (Esping-Andersen, 1990). A továbbiakban Esping-Andersen (1990) The Tree Worlds of Welfare Capialism (A jóléti kapitalizmus három világa) című könyve nyomán a jóléti állammodelleket fogjuk megnevezni és jellemezni. Ezek a liberális, korporatista és szociáldemokrata jólléti állammodellek. Természetesen e három modell ideáltípus, valójában analitikusan felépített elméleti konstrukciók. A valóságban bizonyos jegyek keveredhetnek, illetve a helyi körülményektől meghatározva más jellemvonásaik is lehetnek. A liberális modell. Ezt a jóléti modell leginkább ott jellemző, ahol a piac intézménye és a piaci verseny társadalomszervező ereje erős, rendszerint „gyenge” (viszonylag kevés társadalmi funkciót betöltő) állami szerepvállalás mellett. A liberális jóléti modellben szerény az univerzális elveken alapuló szociális transzferek mennyisége, szigorúan ellenőrzött a rászorultság és végül, kevés átfogó szociálpolitikai projekt működik. A segélyezettek alacsony jövedelmű családok, akik rendszerint a munkásosztályhoz vagy a munkanélküliekhez tartoznak, és túlélésük a segélyektől függ. A többnyire angolszász országokra jellemző modell-

Mi a szociálpolitika? ben a társadalom alapját képező kulturális mintának központi eleme a protestáns eredetű munka-éthosz. A megfeszített és kitartó folyamatos egyéni munka tekintett a leghatásosabb „szociális védelemnek”. Ezért a kizárólag csak a legszükségesebb esetben folyósított (leginkább) pénzbeli segélyek haszonélvezőit a nem szegény többség és a média elmarasztalja és stigmatizálja. Az állam inkább a piac serkentésével látja megvalósíthatónak a leghatékonyabb (és közvetett) „segélyezést”. Gyakorlatát tekintve tehát reziduális, elvi szinten szelektív, és leginkább a piac kellő működésére fokuszál. Empirikusan az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandban működik. A korporatista modell. Ebben a modellben a piac intézményének jólétet termelő jelentősége jóval alacsonyabb, ellenben felértékelt az állam szabályzó funkciója. A posztfordista gazdaság osztályszerkezetének újratermelésére alkalmassá tett és „feljavított” tradicionális hagyományok és intézmények szerepe kiemelt, elsősorban a piacot megkerülő, foglalkozáshoz és munkatörténethez kapcsolt redisztribúció révén. Az Ausztriára, Franciaországra, Németországra és Olaszországra legjellemzőbb modellben a szociális jellegű juttatások mennyisége és típusa osztályspecifikus: a foglalkozás és a személyes munkakarrier függvénye, és a szelektivitás elve szerint csak akkor lép érvénybe, ha a család nem tudja betölteni jóléttermelő funkcióját. Továbbá, az egyház is fontos szerepet játszik a segélyezésben, erőteljesen támogatva a tradicionális kétkeresős családmodellt. Az állam és az egyház által egyaránt támogatott a gyerekvállalás. A szociáldemokrata modell. Előfordulást tekintve a legritkábban alkalmazott jóléti állammodell, hatékonyságát tekintve viszont a legértékeltebb. Univerzalista elven nyugszik, amelyben az alsó osztályok tagjai mellett, a jóléti juttatásokat kiterjesztették a középosztályra is. Politikailag – mint neve is jelzi – szociáldemokrata, a méltányosságot nagyra értékeli, és megkísérel közvetíteni a piac és az állam között a lehető legnagyobb szociális egyenlőséget és igazságosságot promoválva. Arra törekszik, hogy a társadalomban a jólét átlagos szintje minél magasabb legyen. A korporatista modelltől eltérően, a szociáldemokrata jóléti modell a kék és fehér, valamint újabban a rózsaszín galléros munkásokat egyaránt ugyanabba a szociális ellátó rendszerbe integrálja. A család szerepe is eltérő: a családok szocializációs költségeit a rendszer részben átvállalja. A hangsúly itt nem a családra helyeződik, hanem a egyénre, akiket leginkább arra serkentenek a magas bérek és a munkalehetőségek garantálásával, hogy a munkaerőpiacon jelen legyenek. Ez a költséges, de hatékony modell a Skandináv államokra jellemző (Esping-Endersen, 1991:26–29), ahol átlagos életszínvonal az európai áltaghoz képes magas és a társadalombiztonság széles körben állampolgárság alapján szavatolt.

korporatista modell

szociáldemokrata modell

191

8. fejezet

Kulcsfogalmak § Politika § Szociálpolitika § Közpolitika § Redisztribúció § Jóléti állam

Összefoglaló § Mi értünk politika, közpolitika megnevezések alatt? A politika a politikai rendszer tartalmát jelöli, azaz a társadalomirányítás elméletét és gyakorlatát, de mindenekelőtt a társadalmat érintő döntések meghozatalának és érvényre juttatásának a tevékenységét (Málnai, 1996). A politika másik viszonylag tág értelmezése szerint a közösség problémáinak a megnevezése, rangsorolása és megoldásukra tett kísérletek (Heller, 1993) vagy „az egyének csoportos viselkedésének a vizsgálata, főleg a döntések meghozatalának a mechanizmusaira fókuszálva” (Joyce, 1996:39). Egy szűkebb értelmezés szerint a politika „az a mód, ahogyan értelmezzük és rendszerezzük a társadalmi ügyeket, főleg a rendelkezésre álló erőforrásokat elosztjuk” (Ponton-Gill, 1982:6). A közpolitika kifejezés alatt olyan cselekvéseket és a cselekvéseket megalapozó terveket, számításokat és döntéseket ért, amelyek során a célok megvalósulnak. Lényegében olyan eljárás- és cselekvésrendszert jelöl, amelyek az egyén és társadalom viszonyának valamelyik vonatkozását érintik, és az egyén számára azt kedvezően akarják befolyásolni. § Mi a szociálpolitika? A szociálpolitikát úgy határozhatjuk meg, mint olyan társadalmi beavatkozás és szabályozás, amely a társadalmi rendszerben az erőforrások újraelosztása révén társadalmi problémákat kezel és az általános jólétet javítja. Szintetikusan: “azon attitűdök, programok és cselekvések, amelyek különféle társadalmi problémák megoldását célozzák” (Marginean, 1998:431). § Mi a szociálpolitika társadalmi funkciója? A szociálpolitika társadalmi funkciói a következők: A társadalom által okozott és azonosított károk és nehézségek részleges kompenzálása. A társadalom által okozott, de nem azonosított károk és nehézségek részle192

Mi a szociálpolitika? ges kompenzálása. Nem kezelhető feltételek, mint például az elmebetegség, súlyos motorikus károsodások és betegségek, világtalanság részleges társadalmi kompenzációja. A társadalomnak, mint egységes rendszernek a részleges védelme. Egyéni és társadalmi előmenetelbe és haladásba való beruházás. Azonnali vagy várható személyes jólét előmozdítása. A személyes és társadalmi integráció biztosítása (Titmuss, 1968). § Milyen empirikus modellekről beszélhetünk? Mi a jóléti állam? A jóléti állam fogalmát a szociálpolitika teoretikusai több értelemben határozták meg. A kérdést szokás szoros kapcsolatban tárgyalni a modern társadalomra jellemző hatalmi viszonyok, az indusztrializáció, valamint a kapitalista társadalom belső ellentmondásainak (feszültségeinek, érdekés értékkonfliktusainak) kérdéskörével. A legáltalánosabb meghatározás szerint a jóléti állam lényegében az állam azon felelősségét jelöli, amelynek következtében az állampolgárok számára a minimális társadalmi és anyagi biztonságot illetve jólétet biztosítja (Esping-Andersen, 1991). A jóléti állam tehát a szociális állampolgárságot elismerő, szociális funkciókat (is) betöltő állam. Három modellben valósul meg, ezek a következük: a liberális, korporatista és szociáldemokrata típusú jóléti állam.

193

Kilencedik fejezet Szociálpolitika Romániában (Gál Katalinnal közösen)

A Szociálpolitika Romániában című fejezetben általános képet adunk a romániai szociálpolitikai rendszerről, kialakulásának körülményeiről. Korántsem törekszünk arra, hogy azt kimerítően bemutassuk, mindössze arra vállalkozunk, hogy legfontosabb vonásait kiemeljük. A fejezet első részében a történeti vonatkozásokat vázoljuk, különös tekintettel a gazdasági és politikai rendszerváltás előtti szocialista állapotokra vonatkozóan, majd rátérünk az átmeneti időszak teremtette szociális problémák mérséklésére kidolgozott legfontosabb szociálpolitikai programok irányvonalak, prezentálására. Az alábbiakban tehát a következő kérdéseket, témákat mutatjuk be: § A hazai szociálpolitika története § Beszélhetünk-e szociálpolitikáról az 1989 előtti szocialista korszakban? Ha igen, akkor milyen értelemben, milyen intézkedések tekinthetők szociálpoltikának? § A rendszerváltást követően milyen kihívásokkal szembesült a szociálpolitika? § Hogyan jellemezhető általánosan a romániai szociálpolitikai rendszer? 195

9. fejezet

Szociálpolitika 1989 előtt? A jelenlegi romániai szociálpolitikára vonatkozóan semmiképpen nem tekinthetünk el az 1989 előtti szocialista időszaktól. A közbeszéd és a politikai diskurzusok jelentős része a rendszerváltást követő gazdasági recessziót és az ezzel járó szegénységi hullámot a „nehéz szocialista örökségként” könyveli el. A gazdasági szerkezetváltozás eredményeképpen megjelenő különféle egyenlőtlenségek és a gyors elszegényedés negatív következményeinek a mérséklésére olyan intézkedéseket kellett kidolgozni, amelyeknek alig voltak a szocialista periódusra jellemző intézményes gyökerei. Ha a kérdést történeti vonatkozásban akarjuk tárgyalni, akkor járunk el helyesen, ha szem előtt tartjuk a legfontosabb történelmi választóvonalakat, nevezetesen az 1918-ig tartó, majd a két Világháború közötti és a Második Világháború utánit időszakokat. Tekintsük át ezeket röviden. A szociális juttatások, amelyek kezdetben morális és anyagi segítségnyújtásban nyilvánultak meg, az egyház hatáskörébe tartoztak, a célcsoportot pedig az árvák, fogyatékkal élők és szegények képezték. Már i.sz. 300-ból dokumentált, hogy Constantin cel Mare idejében léteztek lelencházak, özvegyházak, árvaházak, illetve mai fogalmakkal élve a szegénykórház valamilyen kezdetleges változata. A kereszténység elterjedésével a szociális munka vallásos jelleget öltött és egészen a 16. századig a kolostorok keretén belül működött vagy azok hatáskörébe tartozott. Ezek a szociális segítségnyújtások, bár az egyház keretén belül intézményes formát is öltöttek, nem minősülnek még mai értelemben vett szociálpolitikának. A 16. századtól beszélhetünk az intézményesülés kezdetleges formáiról, amikor is Negru Voda idején vámilletékekből, válási illetékekből és könyöradományokból származó pénzből működtettek szegényházat. A 18. században megjelentek a mai foglommal alapítványnak nevezhető intézmények (pl. a Könyörület Ládája humanitárius intézmény 1775-ből stb.) Valójában azonban az 1831-ből származó Organikus Rendszabályzat volt az első olyan dokumentum, amely a létező szociális intézmények működését szabályozta. A két Világháború közötti időszakban a betegek, valamint az árva gyermekek és a koldusok számának emelkedése következtében az elszegényedés megakadályozása volt a fő cél. A szociális munka berkeiben végzett első ún. népszámlálás 1936-ban 521 szociális intézményt számlált, melyekből 50 állami és 471 magán intézmény volt. Ebben az időszakban ezen intézmények az anya- és gyermekvédelemre, a 3 éven aluliak és fiatalok, valamint a rászoruló családok, elhagyatottak, fogyatékosok védelmére figyeltek és a Közegészségügyi-, Munka- és Szociális Védelem Minisztériumához tartoztak egészen 1943-ig, amikor is létrehozzák a 196

Szociálpolitika Romániában Munkaügyi-, Egészségügyi és Szociális Védelmi Minisztériumot, amely intézménynek hármas célja volt: családvédelem, anya- és gyermekvédelem, szociális munka. Ezen célok megvalósítására különböző megyei intézmények voltak hivatottak (gyermekvédelmi központok, közegészségügyi központok, öregotthonok stb.). A szocializmus kiépítését célzó években ezen intézmények számos változáson mentek keresztül (névváltozás és az ezzel járó hatáskörök átcsoportosítása), mígnem 1951-ben a szociális jellegű problémák gyermekvédelemre vonatkozó aspektusai az Oktatási Minisztériumra hárultak, a fogyatékosok társadalmi rehabilitációja a Belügyminisztérium hatáskörébe került, a munkaerő elosztással és felzárkóztatással járó kérdések a Munkaerő-tartalék Igazgatósága feladatát képezték. Az ’50-es években többszöri újraszerveződés volt jellemző a szociális kérdések és feladatok intézményi ellátására vonatkozóan, és mindez a rendszer egalitarista politikája jegyében zajlott. (vö. Paşa-Paşa, 2003). Jogosan merül fel a kérdés, hogy a szocialista társadalmi berendezkedési forma, valamint az akkor érvényes társadalmi probléma-definíciós gyakorlatok, összességében a nem piaci rendszer körülményei közepette egyáltalán beszélhetünk-e szociálpolitikáról, szegénység-ellenes intézkedésekről. A szocialista periódusban a politikai hatalom diskurzusában Romániában sem szegénység, sem pedig szociális probléma nem volt. Ezeket a központosított és össznépi tulajdonban lévő népgazdaság megoldotta, a társadalmi egyenlőtlenségeket pedig majdnem teljesen felszámolta (az teljesen egyenlő társadalmat, a tiszta formájú kommunizmust pedig rohamos léptékben haladva hamarosan elérni vélte). Így, egy problémáktól mentes társadalomban, explicit formában a nehézségek (azokat nem létezőknek tekintve) mérséklését szolgáló szociálpolitikáról sem beszélhetünk. Mégis, úgy véljük, hogy a társadalmi funkciókat tekintve néhány – tehát nem szociálpoltikának tekintett és nevezett – gyakorlat mégis társadalomvédelmi szerepet töltött be. Tekintsük át ezeket röviden. A 20. század elején még alapvetően agrár jellegű társadalom, az ’50es-’60-as évekre kialakult szocialista állami berendezkedésnek köszönhetően a redisztributív kapcsolatokra, így tervezésre, kiutalásokra és begyűjtésekre épült. A gazdasági élet ciklusainak megfelelően többször módosult a redisztributív piacon létrejövő kapcsolatok és csereügyletek szabályozása is. Ehhez társult az erőltetett modernizációs kísérletek, tervek sorozata, ami a városiasodás folyamatának felgyorsításában, valamint a (nehéz)iparosodás tervezésében, illetve az ezzel járó társadalmi változásokban nyilvánult meg. A ’70-es években kezdődő és a ’80-as években erősödő gazdasági recesszió az életszínvonal radikális csökkenéséhez vezetett, a nyilvános diskurzusokban, statisztikákban el nem ismert munkanélküliséget és szegénységet generált. Ennek álcázására bevett gyakorlat volt a hivatalos jelentésekben, a mezőgazdasági mutatószámok hamisítása: Ceauşescu 1989. október 25-i beszédében egy

redisztributív kapcsolatok

197

9. fejezet

lakásrendszer teljes foglalkoztatás, fogyasztói árak egészségügyi ellátás

198

lakosra jutó 90 kg hústermelést említ (Hunya et al, 1990). Tehát nem tekitették problémaként az élelmiszerhiányt, a termelőszövetkezeti és háztáji tevékenységeket pedig hatalmi ellenőrzés alatt tartották a jól meghatározott és évről évre szigorúbbá vált tervek teljesítése érdekében. Éppen ezért megbízható adataink azonban nincsenek a gazdasági recesszió alátámasztására. A társadalmi mechanizmusokba való radikális, tervszerű beavatkozás számos nem szándékolt következménye a szegénység és munkanélküliség mellett az informális gazdaság virágzását is jelentette. Ebben a helyzetben informális jellegű, privát gyakorlatok alakultak ki, amelyek védelmi funkciót töltöttek be. Ide sorolhatók a különböző túlélési stratégiák és az egyéni, illetve formális szinten is kialakult termelési és értékesítési hálózatok..Jellemzőek voltak a termelőszövetkezetek közötti csereügyletek, piaci jelleggel bírt az elosztó szerv alkalmazottja és a termelő közötti kapcsolat, a szívességnek esetenként különböző terményben meghatározott ára volt. Ezek, a minden szocialista gazdaságban elterjedt torz piaci kapcsolatok Romániában különös erővel érvényesültek. Amikor az állami szabályozás leginkább korlátozza a piaci viszonyok differenciáló szerepét, ez piaci jellegű kapcsolatokat szül a termelők között, továbbá, korrupciós kapcsolatokat hozott létre a termelő és a hivatalos hatóság között is. Az áruhiány, így a szegénység fokozódásával egyre kiterjedtebbé vált a kölcsönös szívességek valamint az informális gazdasági cserék hálózata. A tranzakció tárgya lehetett áru vagy információ, a kapcsolatok közege pedig lehetett munkahelyi kollektíva, családi vagy ismeretségi kör. Ezek a láncok piaci funkciót kaptak, amikor a fokozottabb ellenőrzés során rajtuk keresztül kerültek eladásra bizonyos hiánytermékek (uo.). Ilyen körülmények közepette a szocialista korszak sajátos működési elvei és gyakorlatai közvetett formában szociálpolitikai funkciókat töltöttek be, a formális rendszer révén. Ezek a következők: az állam által finanszírozott és kiutalt lakásrendszer (lakáspiac nem lévén), a (legalábbis elvben) teljes foglalkoztatási rendszer, valamint a fogyasztói árak szigorú ellenőrzése, illetve a teljes körű ingyenes egészségügyi ellátás. Az állam által finanszírozott és kiutalt lakásrendszer. A kommunista hatalom által véghezvitt erőltetett modernizációs projektben az urbanizáció (párhuzamosan a nehézipar kiépítésével) kitüntetett helyet foglalt el. Az agrárjelleg felszámolásának céljából a rendszer a faluról városra való területi mobilitásra serkenetett. Ennek érdekében lakótelepeket hoztak létre, ahol az újonnan ipari munkássá vált népességet helyezték el. Lakáshoz könnyű volt hozzájutni, hiszen az ipari munkahely majdnem automatikusan lakáskiutalással is járt (Erről részletesen lásd Pásztor, 2004; Troc, 2004). A teljes foglalkoztatási rendszer. A szocializmus időszakában a munkához való jog (legalábbis az esetek túlnyomó többségében, de deklaratív

Szociálpolitika Romániában szintem mindenképpen) tényleges kötelező volt (Verdery, 1996). Az államilag biztosított és garantált munkahely adott színvonalú, de biztos jövedelmet és megélhetést tett lehetővé. A fogyasztói árak szigorú ellenőrzése. A szocialista tervgazdaság lényege, hogy erős kontrollt gyakorol, a piac intézményének kiiktatása révén, a gazdasági folyamatokra. A fogyasztói árak ellenőrzése következtében (nem arról van szó, hogy árak egyáltalán ne növekedtek volna) a jövedelmek vásárlóereje hosszabb távon kiszámítható volt. (Az teljesen más kérdés, hogy a kínálati oldal, a lényegében teljes élelmiszer- és termékhiány miatt, ténylegesen mihez lehetett hozzájutni). A teljes körű ingyenes egészségügyi ellátás. Végül, a nem szociálpolitikai célzatú, de társadalomvédelmi funkciót mégis ellátó gyakorlatok sorában említhetjük a teljes körű ingyenes egészségügyi ellátást, beleértve a fogászati szolgáltatásokat és az időszakos egészségügyi ellenőrzéseket is. A közpénzekből finanszírozott rendszer a munkahelyeken is jelen volt az üzemorvosi kabinetek révén. Véleményünk szerint a felelősség hárítása jellemezte ezt a fajta intézményesült szociálpolitikát, mely gyakorlatilag a kiskorúak és fogyatékosok védelmére és társadalmi integrációjára, valamint az általános foglalkoztatás politikájára szorítkozott. Ez azzal magyarázható, hogy a román kommunista rendszer a szociálpolitikát a gazdaságpolitikával összefontan művelte, függetlenül e koncepció gazdasági, társadalmi következményeitől (Pásztor, 2003). A politikai hatalom a nyilvános hallgatás mellett természetesen tudatában volt, hogy a rendszer – főleg a ’70-es évek végétől kezdődően – súlyos gazdasági válságban van, ami szegénységet is generált, ennek feltárására konkrét lépéseket is tett. Romániában a szegénység kérdése iránti érdeklődés az ’50-es évek közepére tehető (Molnár 1999), a jelenséget aztán csak a ’70-es évek végén kezdték vizsgálni, a ’60-as évek európai és amerikai szegénységellenes harca (a Johnson féle „War on Poverty”) hatása nyomán. A trend a jóléti állam válságával függött össze. A családok költségstruktúráját vizsgálták azon a címen, hogy az általános életszínvonalat még magasabbra növeljék. Ismétlésképpen a szegénység és az egyenlőtlenség létét az akkori politikai rendszer tehát nem ismerte el: hivatalosan a szegénység nem létezett, ez a kérdés rég megoldódott és nem aktuális. Így csak a helyzet még jobbá tétele érdekében kutattak. A ’80-as évek legelején az Országos Gazdasági Intézet életszínvonalra vonatkozó vizsgálatokat folytatott, elméleti és módszertani problémákat is érintve, mint például az életminimumhoz szükséges minimális jövedelemszint és költségvetés szerkezete, a falu város egyenlőtlensége, a legsebezhetőbb háztartások azonosításának módszerei (Valceanu, 1982). 1989-ben az Országos Gazdasági Intézet visszatért a létminimum kérdéséhez, viszont az eredmények titkosak voltak. Konkrét következményként többek között a gyerekvállalás nyomán folyósított összegeket növelték.

199

9. fejezet

Szociálpolitika 89 után. A megváltozott helyzet. Rögtön a rendszerváltást követően az élelmiszerhiány továbbra is jelenlévő probléma volt, ennek következtében pedig az inflációs nyomás is igen nagy volt. A vezetést a kommunista ideálok és nem a hatékony gazdaságszervezés elvei vezérelték. A rendszerváltást megelőző években nőttek a bérek és nyugdíjak, ami hozzáadódott a már meglévő túlkereslethez. Bár a parasztpiacok kötött árait és a kereskedés korlátozását az új kormány megszüntette s a különböző intézkedések fontos akadályokat bontottak le, a piackonform intézmények kiépülése azonban még váratott (várat?) magára (Hunya et al, 1990). A rendszerváltással járó gazdasági krízis csak elmélyítette, illetve manifesztté tette a latens szegénységet és éppen az intézményes kiegyensúlyozottság hiányában kerültek előtérbe a negatív faktorok. Ezek a reálbérek eróziójában, a munkaerőpiac méretének drasztikus csökkenésében nyilvánultak meg. Ezek ugyanakkor alacsony jövedelmeket (nyugdíj, munkanélküli segély, társadalmi juttatások) generáltak (Zamfir, é.n.). A rendszerváltás a szociálpolitikák, ezen belül a szegénységpolitikák háza táján is váltást hozott, azonban a már korábban leírt társadalmipolitikai-gazdasági korrajznak megfelelően, ez is az intézményesültség és szakértelem hiánya, valamint a kommunista rendszertől örökölt egalitarista politikák jegyében zajlott. Ennek ismeretében nem véletlen, ha a szociális intézmények kiépülését és a szegénységpolitikai határozatok „életútját” tekintve az ún. „nagy váltás” nem esik egybe az 1989-es fordulattal. 1990-ben kormányhatározat szögezte le és pontosította a Munkaügyiés Szociális Védelmi Minisztérium feladatait és hatáskörét, melyben a legfontosabb célok a kiskorúak és fogyatékosok illetve a hátrányos helyzetűek társadalmi védelme, a nem kormányzati szervezetekkel való együttműködés jegyében. Ennek gyakorlatba ültetése céljából megyei szinten szociális központokat hoztak létre, amelyek egy újabb rendelkezés következményeként az Egészségügyi- és Családügyi Minisztérium feladatkörébe kerültek át. A rendszerváltást követő gazdasági-politikai élet kaotikus időszakának szociális vonatkozásai sem maradtak el. Egymást követő kormányhatározatok és törvénymódosítások (lásd. 1161/1990-es kormányhatározat, a 11/1990-es és a 47/1993-es törvények, a. 793/1992-es és a 103/1993-as kormányhatározatok) intézményeket hoztak létre és szüntettek meg, kiemeltek vagy figyelmen kívül hagytak kérdéseket, problémákat és feladatokat. Ennek a számlájára írható, hogy 1990-től kiemeltebb szerepet kapott a gyermekvédelem, 1993-ban jött 200

Szociálpolitika Romániában létre az Országos Gyermekvédelmi Bizottság, mely az Egyesült Nemzetek Szervezete gyermekjogi követelményeinek betartását volt hivatott ellenőrizni. Egy újabb rendelettel ez az intézmény újraszerveződött és 1997-től mint kormányzati szerv megyei gyermekvédelmi hivatalokat hozott létre. Ezeken túlmenően szociálpolitikai intézkedésnek minősül a munkanélküli segélyek, gyermeksegélyek különféle egyéb szociális juttatások folyósítása (a felsorolás nem kimerítő). A „valódi” kedvezményrendszer két kedvezményben öltött testet, ezek a szociális segély illetve a társadalmi pótlék. A szociális segély. A szociális segély, amely a populáció életmódbeli viszonyaira alapoz, az egyetlen segítségnyújtási közeg a szegények életszínvonalának, túlélési esélyeinek növelésére. A társadalmi pótlékot 1999-ben vezették be, 2000-től lépett életbe, de a törvény-szabta keretek pontatlansága miatt az alkalmazása elmaradt. Ezeken kívül még néhány, különböző kritériumokhoz kötődő időleges és egyszeri juttatások a szociális ösztöndíjak, azon hivatásos katonák családjainak segítése, ahol 7 éven aluli gyerek van, illetve (visszafizetendő) mikro-kölcsönök (szubvencionált kamattal) olyan kisjövedelmű családok részére, amelyek folyamatos jövedelmet biztosító tevékenységet folytatnának, valamint sürgősségi segélyek. Ezek a szociális juttatások azonban relatív redisztributív jellegűek, csupán alkalmi segítségnek tekinthetők, köszönhetően a még mindig hiányos szakértelemnek, a vonatkozó törvények homályos és ambivalens voltának köszönhetően. Az igazi rendszerváltás akkorra tehető, amikor az illetékes szervek felismerték és beazonosították az új szegénység szempontjából veszélyeztetett csoportokat, a szegénységpolitikák pedig ennek fényében valamelyest differenciálódtak. 2001-ben megalakult a Román Kormány Szegénységellenes- és Társadalmi Inklúziót Promováló Bizottsága (továbbiakban CASPIS), melynek szakemberei a Világbank, az Országos Statisztikai Hivatal, a Bukaresti Egyetem és az Életmód-kutató Központ munkatársaival egy új metodológiát dolgoztak ki, ezt pedig 2002-ben használták az 1995–2001 közötti időszak összehasonlítására. Ennek eredményeképpen született meg 2003-ban a Világbank és a CASPIS közös munkájaként az a jelentés, amelyben részletes és megbízható információkat találunk a szegénység dinamikájára, aspektusaira, hatásaira vonatkozóan, ezek pedig egységes módszertani keretbe illeszthetők be. Továbbá 2002-ben lépett életbe a társadalmi marginalizáció megelőzésére és leküzdésére vonatkozó 116/2002 március 15-i törvény, mely az általános meghatározásokon túl a korábbi szociális törvénytől eltérően intézményes pontosításokat, illetve az anyagi segítségnyújtás forrását is világosan leírja. Ezt követte az a 1149/2002 október 17-i kormányhatározat mely a törvény életbe lépésének, gyakorlatba ültetésének metodológiai hátterét határozza meg. Ez a valamelyest „európaizálódó” szociálpolitikai gondolkodásmód megjelenését és kiépülését jelzi. Intézményes tekintetében máshol is tetten érhető ez a váltás, egy 2001-es kormányrendelet nyomán a szociális kérdések legnagyobb része

a szociális segély

201

9. fejezet a Munkaügyi- és Társadalmi Szolidaritás Minisztériuma hatáskörébe kerültek. A társadalmi szolidaritás három irányelve fogalmazódott meg a szociális segítségnyújtás módszertana, finanszírozási politikája, valamint a szociális szolgáltatások tekintetében. A „legfontosabb” szegénységellenes intézkedésnek a szociális segély bizonyul, melynek azonban igencsak gyötrelmes életútját követhetjük nyomon bevezetésétől, 1995-től kezdve. A szociális segélyt a 67/1995-ös törvénnyel léptették életbe, s az alacsony jövedelműeknek járó reziduális juttatásként azonosítható be. A segélyezés rendszere a monetáris és nem-monetáris jövedelmek egy törvény által meghatározott jövedelmi küszöbhöz való viszonyításra épült, így válhattak jogosultakká és nem jogosultakká az igénylők. Jóllehet az Országos Statisztikai Hivatal adataira támaszkodott a rendszer, valójában semmilyen szegénységi küszöbnek nem felelt meg a jogosultságot eldöntő, központilag meghatározott jövedelmi érték, s csupán a társadalom legszegényebb 10 százalékát célozta. Az 1995-ben leszögezett értéket többszörösen indexelték, reálértéke azonban 2000-ig folyamatosan csökkent. Maga a küszöb tulajdonképpen az egy főre eső családi jövedelmet jelentette, továbbá figyelembe vették a földtulajdont, az igénylőknek igazolniuk kellett a munkakeresési hajlandóságukat is. Ez utóbbi egy, a Munkaerő Hivatal által kibocsátott, az „aktív munkakeresést” igazoló bizonylatban operacionalizálódott. Tulajdonképpen egy formális kritérium, amely arra vonatkozik, hogy az igénylőnek bejegyzett munkanélkülinek kellett lennie. A törvény kitér ún. „bónusz juttatásokra” is azon személyek/családok részére, akik munkaszerződés vagy civilszerződés alapján javadalmazott munkát végeztek. Ez a juttatás eredetileg a formális munkára való kereslet serkentését célozta, azonban a „bónusz” reális hasznának alacsony volta miatt gyakorlatilag a munka kárpótlását jelentette úgymond, tehát semmiképpen nem értelmezhető reális segítségként vagy munkára buzdító stimulensként. Ezen intézkedés perverz effektusa abban mutatkozott meg, hogy a fekete munka, nemcsak, mint kedvelt választási lehetőség, hanem, mint a körülményekhez képest legracionálisabb választás jelent meg, hiszen az informális szférában való tevékenykedéssel „mindössze” a társadalombiztosítási privilégiumok időleges elvesztése járt, az egészségbiztosításé nem. Ez a viselkedésminta főleg a gyereküket egyedül nevelő nőkre volt érvényes. A földtulajdonlás, mint alkalmassági kritérium figyelembevétele is a szakételem hiányát jelzi. Csökkentette az igénylők számát, s ez valamelyest cél volt, de kizárta a jövedelem nélküli vagy csekély mezőgazdasági nyugdíjból élők körét, holott ez a populáció semmilyen társadalmi juttatás kategóriájába nem esett bele. (A jogosultság megállapítására szolgáló jövedelmi küszöb kiszámítása is számos problémát generált, de ennek tárgyalására most nem térünk ki). Említettük, hogy a szelekcióhoz használt jövedelemküszöb szintje az évek során, 1995-2000 között veszített reálértékéből, szintje gyorsabban csökkent, mint bármely más segélyé. 1998-ban egy négytagú család, 202

Szociálpolitika Romániában mely egy minimálbérből és két gyermekpénzből (bármilyen módszerrel megállapított) szegénységi küszöb alatt élt, nem volt jogosult szociális segélyre. Csak a mezőgazdasági nyugdíjból élők estek bele a támogatottak körébe, de csakis akkor, ha nem birtokoltak a meghatározottnál nagyobb földterületet. Az 1995-ös hatállyal életbe léptetett támogatási törvény állami támogatással biztosította a segély folyósítását. 1995 végére a jogosultak száma igen magasra emelkedett, gyakorlatilag csak az nem kapta meg, aki nem igényelte, ugyanis csak a saját jövedelemnyilatkozatra alapozott. Ez a jelenség két okkal magyarázható: helyi szinten az anyagi fedezet hiányával, illetve a törvényben megfogalmazottak metodológiája, annak gyakorlatba ültethetőségének homályos, ambivalens voltával. 1996-ban új módszert alkalmaztak: bevezették a szociális ankétot és helyi költségvetésből finanszírozták, ennek pedig nagyfokú politikai tőkét kovácsoló szerepe volt az 1996-os helyhatósági választásokon. Ezt követően pedig a polgármesteri hivatalok „szóról szóra” betartva a törvény előírásait csökkenteni próbálták a kérvényezők s főleg a jogosultak számát, amely az év végére rohamosan le is csökkent. 1999-ben a polgármesteri hivatalok nagy része, különösen a vidékiek, beszüntették a szociális segély folyósítását, mások új kritériumokat határoztak meg, ezzel csökkentve az igénylők számát. A szociális segély gyakorlatilag megszűnt reális segítségnek lenni, a kevés jogosult is késve, évente 2-3 alkalommal, kumulálva kapta meg a juttatást, nagyrészt az idősek és krónikus betegek segítségére szorítkozott, helyenként az összegnek megfelelő óraszámban közmunkát kellett teljesíteniük a jogosultaknak. Úgy összegezhetnénk, hogy ebben az időszakban Romániában a szociálpolitika, a szociális munka igencsak marginális helyzetben volt . 1998-ban a szociális segély a GDP 0,03 százalékát tette ki, mégis 1995-1999 között a legfontosabb juttatás volt, amelyet a helyi önkormányzatok költségvetéséből utaltak ki. Helyi szinten a szociális segélyt felváltották a sürgősségi juttatások, illetve ahol lehetőség adódott rá, a szociális konyhák. A szociális segély rendszerét az 1999-es gazdasági krízis és a helyi költségvetéseket egyre jobban terhelő, a szociális munkára vonatkozó egyéb anyagi kötelezettségek „ölték” meg úgymond. Ez még változatosabb stratégiákat hozott létre a kérelmezők csökkentésére. Az adatok bizalmas kezelése is elősegítette ezt a folyamatot és helyi szinten különféle megoldásmódokat találtak ki erre vonatkozóan. Az összeg folyósításának teljes beszüntetésétől egészen a csak a téli hónapokban folyósított összegekig igencsak változatos, de kevésbé tipizálható minták alakultak ki. Például a roma családok esetében a gyerekek iskolalátogatásától tették függővé. Lényegesnek tekinthető váltás 2001 végére tehető, amikor az akkori kormány a francia szolidaritás mintára meghozta a garantált minimális jövedelemre vonatkozó törvényt, ami a 67-es törvényt váltja fel, és következő év elején érvénybe is lép. Ez képezi a legfontosabb eszközt a CASPIS által kitűzött társadalmi integráció céljának biztosítása érdekében és európai értelemben véve is korszerűnek tekinthető, hiszen

garantált minimális jövedelem

203

9. fejezet rugalmas és az erőforrásokat is hatékonyabban képes mozgósítani: helyi és központi forrásokat egyaránt felhasznál. Kettős logikája van: egyrészt egy minimális jövedelmet garantál (a család nagysága, összetétele és a realizált összjövedelmek függvényében, az országos minimális bruttó jövedelemmel korrelálva), másrészt viszont a közösség érdekében végzett hasznos munkára is serkent. A támogatások (a család jövedelmének az országosan elismert minimálisra való „kipótlása) értékben a család összetételének és az eltartott kiskorú gyerekek számának függvényében hozzávetőlegesen 27 és 100 dollár értékek között mozognak. Fontos megjegyeznünk, hogy ez a fajta támogatás lehetővé tesz további olyan támogatásokat, mint a fűtéspótlék (a téli hónapok ideje alatt az alacsony jövedelmű tömbházlakók a távfűtés finanszírozására pénzösszegben részesülhetnek), vagy az egészségbiztosítás. A minimális garantált jövedelemért a jogosultak meghatározott órányi közmunkát kell végezniük, amit a helyi önkormányzatnak kell megszerveznie és lebonyolítania (s ami helyenként a törvényes lehetőség ellenére mégsem alkalmazott, így az érdekeltek a segélyben sem részesülhetnek). (A minimális garantált jövedelemről lásd továbbá részletsebben Ruszuly, 2005). A romániai szociálpolitikát összességében a következőképpen jellemezhetjük: deklarált célját tekintve univerzalista elveken nyugszik, amit leginkább az állami nyugdíjrendszer, a ingyenes orvosi ellátás és a „gyereksegélyek” testesítenek meg. Valójában azonban a pénzügyi lehetőségek, a tágabb nemzetközi kontextus (globalizáció és az Európai Unióba való integráció magas költségei) neoliberális gazdaságpolitikája a hazai viszonylatban inkább egy reziduális modellt működtet.

204

Szociálpolitika Romániában

Kulcsfogalmak § Garantált minimális jövedelem § Gyereksegély § Szociális segély § Szociálpolitika § Fűtéspótlék

Összefoglaló § Beszélhetünk-e szociálpolitikáról az 1989 előtti szocialista korszakban? Ha igen, akkor milyen értelemben és milyen intézkedések és lépések tekinthetők szociálpoltikának? Szociálpolitikáról 1989 előtt csak korlátozott érvénnyel beszélhetünk. Egyrészt az akkori politikai hatalom nem ismert el valóságosként semmilyen szociális jellegű társadalmi problémát, másrészt pedig az egyének magánjelleggel és informális stratégiák révén kísérelték meg szociális problémáikon segíteni. Azonban, úgy véljük, hogy a szocialista korszak sajátos működési elvei és gyakorlatai közvetett formában szociálpolitikai funkciókat töltöttek be, a formális rendszer révén. Ezek a következők: az állam által finanszírozott és kiutalt lakásrendszer (lakáspiac nem lévén), a (legalábbis elvben) teljes foglalkoztatási rendszer, valamint a fogyasztói árak szigorú ellenőrzése, illetve a teljes körű ingyenes egészségügyi ellátás. § Hogyan jellemezhető általánosan a romániai szociálpolitikai rendszer? A romániai szociálpolitikát összességében a következőképpen jellemezhetjük: deklarált célját tekintve univerzalista elveken nyugszik, amit leginkább az állami nyugdíjrendszer, a ingyenes orvosi ellátás és a „gyereksegélyek” testesítenek meg. Valójában azonban a pénzügyi lehetőségek, a tágabb nemzetközi kontextus (globalizáció és az Európai Unióba való integráció magas költségei) neoliberális gazdaságpolitikája a hazai viszonylatban inkább egy reziduális modellt működtet. A hazai szociálpoltikának legfontosabb eszköze a garantált minimális jövedelem.

205

Tizedik fejezet Szegénység-vizsgálatokban felhasználható adatfelvételek és adatok Romániában Ez a zárófejezet tájékoztató jellegű. Arra vállalkozunk, hogy a szegénység romániai vonatkozásai iránt érdeklődők számára bemutassuk azokat az adatfelvételeket, amelyeket az erre szakosodott intézetek végeznek. A cél, hogy a rendszeresen végzett és az általunk legfontosabbnak tekintett méréseket megnevezzük, és rámutassunk azokra a dimenziókra és változókra, amelyeket szisztematikusan regisztrálnak. Az alábbiakban tehát a következő kérdésekre adunk választ: § Mi a romániai statisztikai adatok általános kerete? § Milyen, a szegénység szempontjából releváns, társadalomstatisztikai adatokat regisztrálnak? § Milyen rendszeres méréseket végzenek? 207

9. fejezet

A romániai statisztikai adatok általános kerete

eurostat

Az átmenet illetve a globalizáció folyamata a hazai statisztikai adatrendszerek (statisztikai információk felvétele, tárolása, feldolgozása és nem utolsó sorban az információknak felhasználók irányába történő szolgáltatása) terén is jelentős változásokat feltételezett. A változások fő iránya az eurostat kompatibilis statisztikai adatbázisok létrehozása volt. A Központi Statisztikai és Gazdaságkutató Intézet (insee) által adminisztrált nyilvános statisztikai adatok három osztályba sorolhatók. Ezek a következők: 1. Gazdasági természetű adatok, statisztikák 2. Társadalomstatisztikai adatok 3. A nemzeti számlákra (makrogazdaságra) vonatkozó adatok

A regisztrált társadalomstatisztikai adatok és a legfontosabb vizsgálatok

lakosságra vonatkozó adatok § életminőségre vonatkozó adatok, munkaerő állapotára vonatkozó adatok, társadalmi szolgáltatásokra vonatkozó adatok

208

Az alábbiakban a társadalomstatisztikai adatokra fogunk fókuszálni, különösképpen azokra az adatfelvételekre, amelyeket a hazai szegénységkutatók is felhasználhatnak munkájukban. A társadalomstatisztikai adatoknak négy típusa különböztethető meg: 1. a lakosságra, 2. az életminőségre, 3. a munkaerő állapotára, 4. a társadalmi szolgáltatásokra vonatkozó adatok és adatfelvételek. A lakosságra vonatkozó adatok. Ezek elsősorban a természetes demográfiai jelenségekre (natalitás, mortalitás, fertilitás, várható élettartam, stb.), a belföldi és a nemzetközi migrációra vonatkoznak. Az életminőségre vonatkozó statisztikai adatoknak két szintje van: az egyén és a háztartás. Mindkét szinten regisztrált a jövedelmek és a költségek struktúrája, a fogyasztás, valamint az életmód és az életminőség mérőszámai. Továbbá, információk állnak rendelkezésre a háztartások tartós használati javakkal való felszereltségéről, a környezeti és lakóhelyi körülményekről. A munkaerő állapotára vonatkozó adatok főleg a gazdaságilag aktív és passzív lakosság, valamint a munkanélküliek számát, arányát és dinamikáját fejezik ki, illetve a jövedelmek nagyságát, a bérből élők számának alakulását regisztrálják. A munkaerő állapotával kapcsolatban információkat kaphatunk a munkafeltételekről, a munkahelyi balesetek számáról ágazatonként és a társadalom-védelmi juttatásokról. A társadalmi szolgáltatásokra vonatkozó statisztikai adatok a lakosság egészségi állapotára, az oktatás és nevelésre, a kultúrára, és igazságszolgáltatásra vonatkoznak.

Szociálpolitika Romániában

Adatforrások és az adatok természete A felhasználható adatok két fő forrásból származnak. Az egyik forrást a népszámlálások képezik. A legutolsó romániai népszámlálás 2002. március 12-28 között zajlott. Egyelőre csak ideiglenes adatok állnak rendelkezésünkre a romániai lakosság általános számának az alakulásáról, a települések lakosságának számáról, az etnikai arányokról. Az adatok egy része megtalálható a www.recensamant.ro (a népszámlálás hivatalos honlapja), vagy a www.insse.ro (Központi Statisztikai és Gazdaságkutató Intézet hivatalos honlapja) portálokon, azonban használatuk nehézkes, ugyanis az adatállományok minden előzetes bejelentés nélkül megváltozhatnak. A fő adatforrást azonban (mint egyébként mindenhol) a szelektív adatfelvételek jelentik. Szelektív adatfelvételeket több adminisztratív intézmény is végez, azonban a Központi Statisztikai és Gazdaságkutató Intézet (továbbiakban insse) kivételével a többi intézmény által gyűjtött adatok felhasználása problematikus: nehezen hozzáférhetők, pontatlanok és hiányosak, lokálisak, valamint az adatgyűjtés szempontjából erősen behatároltak – csak az adott intézmény számára releváns adatokat tartalmazzák, gyakran nem rendszerezettek, és nem mágneses formában tároltak. Jelentőségük marginális az insse által gyűjtött adatokhoz képest, ezért most csak ezen utóbbi intézmény által készített adatfelvételek közül azokat mutatjuk be, amelyek a szegénység kérdésével kapcsolatos információkat tartalmaznak. Az insse által végzett rendszeres és standardizált vizsgálatok: 1. A Családok (háztartások) költségvetésének vizsgálata. Ez havi rendszerességgel, a háztartások szintjén végzett méréssorozat. A havi minták elemszáma 3 000 háztartás, ez összesen évi 36 000 felmért háztartást jelent, a megkérdezett háztartások – sajnos – nem ugyanazok. A mintavétel minden adatfelvétel során véletlenszerű. 2. Az Életkörülmények vizsgálata egy éves rendszerességgel végzett kutatás. Áprilisban és májusban történik az adatfelvétel, összesen 10 500 háztartást mérnek fel. Elsősorban az életkörülményekre, a munkakörülményekre, az életbiztonságra, és a tartós fogyasztási javakkal való ellátottságra vonatkozik. 3. Az Egészség vizsgálatot ötévente tervezik végezni, egy 9 000-es mintán, eddig egy felvétel készült. A lakosság egészségügyi állapotát méri fel (betegségek, gyógyszerfogyasztás, orvosi asszisztencia használata, krónikus- és szenvedélybetegségek, cigaretta és alkoholfogyasztás, szakmai betegségek stb.). 4. Az Időmérleg vizsgálat során egy 10 000 háztartásból álló mintát használnak, 2000 óta két alkalommal végeztek ilyen vizsgálatot. A gazdaságilag aktív, inaktív, az alkalmazott és a munkanélküli lakosság napi, heti, és havi időmérlegét készítik el. Továbbá, az Időmérleg vizsgálat a ciklikus és szezonális tevékenységekre vonatkozóan is szolgáltat információkat.

insse

209

9. fejezet

életkörülmények vizsgálat

210

5. Az Iskolából munkába című vizsgálat a munkaerőpiacra való belépésre, integrációra vonatkozik. A vizsgálat alanyait 15–35 év közötti fiatalok képezik, de eddig csupán egyetlen alkalommal, 2000-ben történt adatfelvétel. 6. A Gyermekmunka adatfelvétel csupán egy próbavizsgálat volt 2000. október – 2001. szeptember között. 7. A Munkaerő vizsgálat a munkaerőpiac dinamikáját hivatott mérni. Első alkalommal 1993 októberében végezték, majd 1994 és 1995 márciusában, megismételtek, 1996 óta trimeszterenként végzik egy 18 036 háztartásból álló mintán. A mi szempontunkból talán Az életkörülmények, A munkaerő vizsgálatok és A családok (háztartások) költségvetése a legfontosabbak. Mindhárom mérés esetében (a kisebb eltérések ellenére) hasonló mintavételi eljárást alkalmaznak. Első fázisban a településből vesznek egy mintát, a másodikban pedig a kiválasztott településeken belül véletlenszerűen választják ki a megkérdezett háztartásokat. A mintavételi keretet a népszámlálási adatok képezik (eddig az 1992. január 7-15 között elvégzett népszámlálás adatait használták fel). A minta alapja egy master sample elven működő, EU kompatibilis ún. emzot minta, amely egy területi alapú multifunkcionális minta. Az emzot egy olyan „mintahalmaz”, amit 93 037 népszámlálási körzet háztartásaiból véletlenszerűen kiválasztott minták alkotnak. Technikailag, a romániai településeket 93 037 szektorra (CS Census Sectors) osztották, mindenik szektor nagysága arányos a szektor lakosságának a számával: átlagosan egy CS szektort 100-110 városi és 80-100 rurális háztartás alkotja. A CS-eket a település szintjén összegezték és ezek körzeteket alkotnak (CA Census Area). Első lépésként a körzetekből választottak ki véletlenszerűen 505 települést, majd második lépésként az 505 településből az átlagostól nagymértékben elütő településeket kivették, szám szerint 4-et, így a mintában 501 település maradt: 249 rurális és 252 urbánus település, amely 480 falusi és 528 városi háztartást tartalmaz. Ez az 501 település az ország lakosságának 3 százalékát képezi. A mintába bekerült háztartásokban a megkérdezettek törvény szerint kötelesek a kérdésekre válaszolni (az 1992/2es Sürgősségi Kormányrendelet és az 1994/11 Törvény értelmében). Az életkörülmények vizsgálat (Ancheta asupra calităţii vieţii – acovi) egyéni és háztartási szinten folyik, ahol az egyéni szintet a háztartásfőre vonatkozó adatok jelentik. Az adatfelvételt havonta megismétlik, az éves aggregált adatok 13 000 háztartásból származnak. A felvett adatok a következő dimenziókra vonatkoznak: I. Egészség. Az általános egészségi állapot jellemzése, krónikus betegségek, az egészségi állapot hatása a munkaképességre, a fizikai képességek jellemzése, látó és hallóképesség, testedzés módja, cigarettázás, alkoholfogyasztás, gyógyszerfogyasztás, betegségek kronológiája, munkaképesség és egészségi állapot, munkabalesetek, az egészségügyi okokból történő munkamegszakítások kronológiája, valamint orvosi kezelések gyakorisága.

Szociálpolitika Romániában II. Rokoni kapcsolatok. Ezt a kérdésblokkot a háztartás minden tagjától lekérdezik: a háztartásban lakó személyek rokonsági viszonyai kapcsolatok leírása, a szülők lakhelye, a rokonlátogatások gyakorisága és a kapcsolatok intenzitása, rokoni segítségnyújtásra vonatkozó adatok (segítségre szorulók és a segítségnyújtó személyek és rokoni státusuk) leírását foglalja magába. III. Baráti kapcsolatok. A háztartásban lakó összes 7 év feletti személytől megkérdezik. Barátokkal való rendelkezés, barátok száma, a kapcsolattartás gyakorisága és intenzitása, a találkozások forgatókönyve és helyszíne. IV. Utazások, szabadság eltöltésének a módja. Az állandó lakhelyről való eltávozások kronológiája, célja, indoka és gyakorisága. V. Szabadidőtöltés. Szabadidős és fél-szabadidős tevékenységek kronológiája, gyakorisága, intenzitása az utóbbi 12 hónapban. VI. Közéleti viselkedés. A templomlátogatás gyakorisága, intenzitása, szervezeti tagság és tevékenység. VII. Közüzemek szolgáltatásainak a használata. A közszállítási eszközök használati modelljei (gyakoriság, intenzitás, indok, cél, elégedettségi szint). VIII. Személyes incidensek. A közbiztonság percepciója, elégedettségi szint, incidensek kronológiája (rablás, stb.). IX. Gazdasági tevékenység. A gazdasági aktivitás, munkaórák száma, tevékenység jellege, szakmai státus, munkakörülmények, munkakörülményekkel való megelégedettség szintje. X. Jövedelmek. A jövedelmek nagysága, gyakorisága és forrása tételesen (bérből, agrártevékenységből, nem agrártevékenységekből, szolgáltatásokból, tulajdonjavakból, eladásokból származó jövedelmekre vonatkoznak). Az acovi a háztartás szintjén a következő dimenziókra vonatkozó információkat rögzíti: A háztartás adatai, és a háztartás összetétele (személyek száma, státusa, születési éve, neme, életkora, nemzetisége, állandó lakhelye, iskolázottsága, családi állapota). I. Biztosítások és károk a háztartásban (van-e lakásbiztosítás, milyen típusú és összegű károk, okok). II. Gazdasági és anyagi helyzet. A háztartás gazdasági helyzetének az általános jellemzése, a gazdasági állapot dinamikája a múlt évhez viszonyítva, az alakulás iránya, oka, kiadások szerkezete. III. Jövedelmek. A háztartás rendelkezésére álló összes jövedelmek szerkezete, forrása, nagysága, alakulása és ezek szubjektív értékelése. IV. Megtakarítások. A megtakarítások szerkezete, forrása, nagysága, alakulása, dinamikája, illetve szubjektív értékelése. V. Kölcsönök. A felvett kölcsönök kronológiája, nagysága, forrása, célja, aránya a jövedelmekhez képest. VI. Tartós használati javakkal való ellátottság. VII. Vásárlási és beruházási szándékok, tervek. 211

9. fejezet VIII. Vagyoni helyzet. A általános vagyoni helyzet értékelése. IX. Lakókörnyezet. Ennek szubjektív értékelése és a vele való megelégedettség mértéke, az elégedetlenség indokai, infrastrukturális állapot, közintézményektől való távolság (iskola, tűzoltóság, stb.), a lakókörnyezet problémái, zöldövezetek, térhasználati minták, a szomszédokkal való viszony szubjektív értékelése, gyakorisága, intenzitása, társadalmi távolsága. X. Lakókörülmények. A lakás állapota, jogi státusa, paraméterei, felszereltség, lakóhelyi mobilitás kronológiája, a költözések okai, elégedettség mértéke, problémák. munkaerő vizsgálat

Háztartások költségvetése – abf

212

A munkaerő vizsgálat (Ancheta asupra forţei de muncă în gospodării – amigo) adatfelvétel az aktív és inaktív lakosság profiljának a kialakítását célozza, longitudinális vizsgálat, de a lekérdezett háztartások nem ugyanazok (tehát nem panelvizsgálat). 1993 októberében 10 000, 1994 márciusában 15 030, 1995 márciusában 18 036 háztartásból álló mintát kérdeztek le. 1996 óta az amigo vizsgálatot háromhavonta megismétlik egy ugyanolyan számú háztartásból álló mintán. Az egyén – rendszerint a háztartásfő – szintjén a település és a háztartás identifikációs adatain kívül a háztartásban élők foglakoztatási státusát azonosítja. A gazdaságilag aktívak esetében (akik dolgoznak) a fő tevékenység és az állandó munkahely adatait és a munkahelyen végzett tevékenység jellemzőit rögzíti (jövedelemnagyság, szakmai státus, tevékenységi terület, a háztartás termelői státusa, a tevékenység típusa, a munkahely nagysága, a gazdasági egység profilja, alkalmazottak száma), valamint a munkahelyek kronológiájára vonatkozik. Az inaktívak esetében a tevékenységtörténetet és általános jellemzésüket, a realizált jövedelmeket, az általános jellemzéseket azonosítja. Továbbá (mind az aktívak, mind az inaktívak esetében) a munkahelykeresés stratégiájára is rákérdez. Háztartások költségvetése (Ancheta bugetelor de familie – abf) vizsgálatot 1948 óta végzik. Kezdetben 8000 városi háztartást elemeztek, 1952-ben a rurális településekre is kiterjesztették. 1952 és 1975 között a mintában 7000 városi és falusi háztartás volt, 1976 és 1989 között 11 000 háztartás, 1990 és 1994 között pedig 9000 háztartás. 1995–2000 között az amigo része volt, 2000 óta pedig megint önálló státusa van a kutatásnak. Az abf vizsgálat Romániára reprezentatív. A háztartás kérdőív adatainak a felvétele közvetlen kérdezés során történik. A naplót a megkérdezett háztartások háztartásfői töltik ki. Az adatok a kérdezést megelőző hónapra érvényesek, és havonta gyűjtik, összesen 3 006 háztartásból. Az abf céljai: 1. A fogyasztói árak indexének a felállítása (icp - Indices of Consumer Prices), 2. A háztartások fogyasztásának a mérése, valamint 3. A szegénység arányának a meghatározása és a társadalmi kirekesztettség mérése. Mindezekre az abf két fő eszközt alkalmaz: az egyik a háztartás naplója, a másik pedig a háztartás kérdőíve. A háztartás kérdőív (abf cl) által

Szociálpolitika Romániában rögzített dimenziók a háztartás összetétele mellett a háztartás 15 évnél idősebb tagjainak tevékenységeit regisztrálja, továbbá, a háztartásba befolyt szociális segélyek szerkezetét, valamint a fogyasztott élelmiszerek bemeneti és kimeneti mennyiségét és a saját termelés pénzbeli értékeit (mennyisége, forrása, kronológiája, gyakorisága, típusa). További vizsgálati szempontok az élelmiszerek vásárlása (az állami-, magán- és vegyes kereskedelmi társaságoktól vásárolt élelmiszerek mennyisége és értéke, itemenként), a szolgáltatásokért fizetett pénzmennyiségek (itemenként), fizetések és más pénzbeli jövedelmek (mennyiségek, források, gyakoriságok, itemenként), költségek (a szolgáltatások kivételével) és más pénzbeli kimenetek a család költésvetéséből (fogyasztási, beruházási és termelési költségek szerkezete, struktúrája, mennyisége), a nem otthoni étkezések (étteremben, munkahelyen stb. fogyasztott élelmiszerek mennyisége és költsége, gyakoriságok, azon személyek száma, akik nem otthon étkeznek), illetve a lakásra vonatkozó adatok (a lakás jellemzői, anyagi javakkal való ellátottsága). Ezeket egészítik ki a háztartáshoz tartozó személyek egészségügyi állapota (betegségek és orvosi kezelések kronológiája, gyógyszerfogyasztás, krónikus betegségek, orvosi kezelésre és gyógyszervásárlásra fogyasztott pénzösszegek), valamint a háztartás gazdasági állapotával szembeni attitűd (a háztartás életszínvonalával való elégedettség mértéke). A háztartás naplójából (abf jg) a következő adatokat használhatjuk fel: a háztartás tagjainak a pénzbeli és más jellegű jövedelmei (minden tag esetében külön-külön); a háztartás tagjainak pénzbeli és más költségei; a háztartásba való élelmiszeripari termékek mennyisége és forrásai; a háztartás által termelt élelmiszerek mennyisége és felhasználásuk; a háztartás más jellemzői. Lényegében a teljes jövedelmek mennyiségét és származását, valamint a teljes költségek mennyiségét regisztrálja az abf jg. A teljes jövedelem a pénzben és a természetben kifejezett jövedelmek összegét jelenti. A pénzbeli jövedelmek a következőkre vonatkoznak: 1. bérből (fizetésből) származó pénzbeli jövedelmek, 2. mezőgazdaságból származó jövedelmek, 3. nem mezőgazdasági, önálló tevékenységből származó jövedelmek, 4. nyugdíjakból és más társadalmi segélyekből származó jövedelmek, 5. tulajdonjogból származó jövedelmek, 6. a háztartás anyagi javainak eladásából származó pénzbeli jövedelmek, 7. más pénzbeli jövedelmek. A természetbeli jövedelem a következőket jelenti: 1. a háztartás által megtermelt élelmiszerek és takarmányok pénzbeli értéke, 2. a háztartás által kapott termékek és termékben kifejezett társadalomvédelmi juttatások pénzbeli értéke. A teljes költségeket a pénzköltségek, a háztartás által kapott termékek és termékben kifejezett társadalomvédelmi juttatások pénzbeli értékének az összege adja. A pénzköltségek: 1. élelmiszerek és szolgáltatások és más termékek pénzbeli értéke, 2. beruházások költsége, 3. termelés költségei, 4. adók, illetékek, hozzájárulások, tagsági díjak pénzbeli összegei, 5. más költségek.

háztartási napló – abf jg

213

9. fejezet

Kulcsfogalmak § Életkörülmények § Háztartás § Költségvetés § Munkaerő § Statisztikai adatok

Összefoglaló § Mi a romániai statisztikai adatok általános kerete? A cél az eurostat kompatibilis statisztikai adatbázisok létrehozása. Erre vonatkozóan a romániai Központi Statisztikai és Gazdaság-kutató Intézet (insee) által adminisztrált nyilvános statisztikai adatok három osztályba sorolhatók. Ezek a következők: a gazdasági természetű adatok, statisztikák, a társadalomstatisztikai adatok és végül a nemzeti számlákra (makrogazdaságra) vonatkozó adatok § Milyen, a szegénység szempontjából releváns, társadalomstatisztikai adatokat regisztrálnak? Négy típusú társadalomstatisztikai adatokat regisztrálnak, amelyek a lakosságra, az életminőségre, a munkaerő állapotára, valamint társadalmi szolgáltatásokra vonatkoznak. § Milyen rendszeres méréseket végzenek? Állandó rendszerességgel a következő vizsgálatokat végzik Romániában: 1. A Családok (háztartások) költségvetésének vizsgálata. Ez havi rendszerességgel végzett méréssorozat, a háztartások szintjén. A havi minták elemszáma 3 000 háztartás, ez összesen évi 36 000 felmért háztartást jelent, a megkérdezett háztartások – sajnos – nem ugyanazok. A mintavétel minden adatfelvétel során véletlenszerű. 2. Az Életkörülmények vizsgálat egy éves rendszerességgel végzett kutatás. Áprilisban és májusban történik az adatfelvétel, összesen 10 500 háztartást mérnek fel. Elsősorban az életkörülményekre, a munkakörülményekre, az életbiztonságra, és a tartós fogyasztási javakkal való ellátottságra vonatkozik. 3. Az Egészségvizsgálatot ötévente tervezik végezni, egy 9 000-es mintán, eddig egyetlen adatfelvétel készült. A lakosság egészségügyi állapotát méri fel (betegségek, gyógyszerfogyasztás, orvosi asszisztencia használata, krónikus- és szenvedélybetegségek, cigaretta és alkoholfogyasztás, szakmai 214

Szociálpolitika Romániában betegségek). 4. Az Időmérleg vizsgálat során egy 10 000 háztartásból álló mintát használnak, 2000 óta két alkalommal végeztek ilyen vizsgálatot. A gazdaságilag aktív, inaktív, az alkalmazott illetve a munkanélküli lakosság napi, heti, és havi időmérlegét készítik el. Továbbá, az Időmérleg vizsgálat a ciklikus és szezonális tevékenységekre vonatkozóan is szolgáltat információkat. 5. Az Iskolából munkába című vizsgálat a munkaerőpiacra való belépésre, integrációra vonatkozik. A vizsgálat alanyait 15-35 év közötti fiatalok képezik, de eddig csupán egyetlen alkalommal, 2000-ben történt adatfelvétel. 6. A Gyermekmunka adatfelvétel csupán egy próbavizsgálat volt 2000 októbere és 2001 szeptembere között. 7. A Munkaerő vizsgálat a munkaerőpiac dinamikáját hivatott mérni. Első alkalommal 1993 októberében végezték, majd 1994 és 1995 márciusában, megismételtek, 1996 óta trimeszterenként végzik egy 18 036 háztartásból álló mintán.

215

Felhasznált irodalom Alexander, Jeffrey C. (1996) A szociológiaelmélet a II. Világháború után. Budapest: Balassa Kiadó Allison, Graham (1969) „Conceptual Models and the Cuban Missile Crisis.” In. The American Political Review 1969(63) p. 689-711 Aponte, Robert (1996) “Urban Employment and the Mismatch Dilemma: Accounting for the Immigration Exception.” In. Social Problems 1996(3) p. 269-283 Atkinson A. B. (1970) “On the measurement of inequality.” In. Journal of Economic Theory 1970(2) p. 244-263. Atkinson, John (1985) „Planning for the Uncertain Future.” In. Manpower, Polici and Practice 1985(1) p. 26-29 Auletta, Ken (1982) The Underclass New York: Random House Baert, Patrick (1998) Social Theory in the Twentieth Century. Cambridge: Polity Press Balogh-Kovács (2001) Gazdaságszociológia. Budapest: Osiris Barber, Bejnamin (1995) Jihad vs McWorld. New York: Times Books Bassis, Michael S. – Gelles, Richard J. – Levine, Ann (1982) Social Problems. New York: Harcourt Brace Jovanovich, Inc. Beck, Ulrich (2003) A kockázat-társalom. Út egy másik modernitásba Budapest: Századvég Becker, Howard (1963) Outsiders: Studies in the Sociology of Deviance. New York: The Free Press Bell, Daniel (1973) The Coming of Post-indrustrial Society: A Venture in Social Forecasting. London: Heinemann Berevoiescu, Ionica – Stanculescu, Manuela Sofia (2004) Sarac lipi caut alta viata. Bucuresti: Editura Nemira Blumer, Herbert (1975) „Social Problems as Collective Bahaviour.” In. Social Problems 1975 Vol. 18. p. 298-306 Bonancich, Edna (1972) “A Theory of Ethnic Antagonism: The Split Labor Market.” In. American Sociological Rewiew 37. p. 547-559 Boooth, William (1970) In Darkest England and the Way Out. London: MacMillan 217

Felhasznált irodalom Booth, Charles (1889) Labour and and Life of the People. London: Williams and Norgate Borjas, George J. (2005) labor Economics. NY., McGraw-Hill Irwin Boulding, Kenneth (1967) „The Boundaries of Social Policy.” In. Social Work. 1967(7) Brehm, Sharon S. – Kassim, Saul M. (1990) Social Psychology. Boston: Houghton Mifflin Company Castell, Robert (1996) „A bármunka társadalma.” In Esély 1996(3). p. 24-39. Castell, Robert (1998) A szociális kérdés alakváltozásai. A bérmunka társadalma. Budapest: Max Weber Alapítvány Castells, Manuel – Mallenkopf, John (1992) „Is New York a Dual City?” In. Manuel Castells – John Mollenkpf eds. Dual City. Restructuring New York New York: Russel Sage Foundation p. 399-425 Castells, Manuel (2004) End of Millenium. Blackweel Publishing: International Edition Clark, Kenneth B. (1968) Fekete Gettó. A hatalom dilemmái. Budapest: Európa Könyvkiadó Collins, Randall (1994) Four Tradition of Sociological Theory. New York, Oxford: Oxford University Press Csedő Krisztina – Ercsei Kálmán – Geambasu Réka – Pásztor Gyöngyi (2004) A rurális bevándorlók. Kolozsvár: Scientia Kiadó Csepeli György (2000) Becoming Gypsy. [Paper presented at the Annual Meeting of the American Anthropological Association, San Francisco, November 15-19. 2000] Cuzzort Ray – King Ervin (1989) Twentieth Century Social Thought. Chicago-San Francisco-London: Holt, Rinehart and Winston, Inc. Dahrendorf, Ralph (1994) A modern társadalmi konfliktus. Budapest: Gondolat Danziger. Sheldon – H.-Haveman, Robert, H. (2002) Understanding Poverty. New York: Russel Sage Foundation Davis, Kingsley-Moore, Wilbert E. (1999) „A rétegződés néhány elve” In. Angelusz Róbert (1999) (szerk.) A társadalmi rétegződés komponensei. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó p. 10-24 Durkheim, Emile (1978) A társadalmi tények magyarázatához. Budapest. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Emigh, Rebecca Jean – Szelényi, Iván (szerk.) (2001) Poverty, Ethnicity and Gender in Easter Europe During Market Transition. Westport: Connecticut, London: Praeger Erikson, Kai T. (1972) Everything in its Path. Destruction of Community in the Buffalo Creek Esping-Andersen, Gotta (1990) The Three World of Welfare Capitallism. Princeton: Priceton University Press Farina, Francesco (2001) Inequality of Opportunity in Income and Functioning. Siena: Universita de Siena 218

Felhasznált irodalom Fehér Márta (1982) A tudományfejlődés problémái. Budapest: Akadémiai Kiadó Ferge Zsuzsa (1991) Szociálpolitika és Társadalom. Budapest: ELTE Szociológia Intézet, T-Twins Kiadó Ferge Zsuzsa (1996) „Introduction”. In Ferge Zsuzsa, Sík Endre, Róbert Péter, Albert Fruzsina The Social Costs of Transition – International Report. Vienna: Institut fur die Wissenschaften vom Menschen p. 1-19. Ferge Zsuzsa (1998) Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Budapest: Kávé Kiadó Ferge Zsuzsa (2000) Elszabaduló egyenlőtlenségek. Budapest: ELTEHilvher Rezső Szociálpolitikai Egyesület Flora, Peter (1984) „Introduction” In. Oxford: Oxford University Press p. XII-XXIX Foster. D. B. (1897) Leeds Slumdom. London: C. H. Halliday Frederic M. Thrasher (1963 [1927]) The Gang. A Study of 1313 Gangs in Chicago Chicago University Press Fuller, Richard C.-Myers, Richard, R. (1941) „Some Aspects of Social Problems.” In. American Sociological Review 1941(6) p. 24-33 Gans, Herbert J. (1965) The Urban Villagers. Group and Class in the Life of Italian Americans. New York: The Free Press Gans, Herbert, J. (1988) Middle American Individualism. The Future of Liberal Democracy. International Edition: The Free Press Gans, Herbert, J. (1995) The War Against the Poor. The Underclass and Antipoverty Policy. New York: Basic Books Geertz, Clofford, (2001) Az értelmezés hatalma. Budapest: Osiris Genov, Nicolai (1999) Managing Transformations in Eastern Europe. Paris: UNESCO-MOST Giddens, Anthony (1997) Szociológia. Budapest: Osiris Girám János (1997) Szociológiai és szociálpolitikai alapismeretek. Pécs: Comenius Rt Grolier encyclopedia (2000) 1 Disc Edition, Grolier Inc. Grolier encyclopedia (2001) 1-2 Disc Edition, Grolier Inc. Gyáni, Gábor (2002) Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest: Napvilág Hancz Imola – Péter László (2004) „Elemzési kísérlet a kolozsvári fiatal munkanélküliek pénzszerző gyakorlatairól” In. WEB 2004(2) p. 65-74 Heller, Ágnes (1993): A politika fogalma. [Kézirat] Hobbsbawm, Eric J. (1998) „Poverty.” In. International Encyclopaedia of Social sciences. London: MacMillan and Free Press p. 398 Horowitz, Donald L. (1985) Ethnic Groups in Conflict. Berkeley-Los Angeles-London: University of California Press Horst, Jakob Jens – Lozada, Tannya (2001) Globalization and Povery. Wien: SOCO Paper Hunya Gábor, Réti Tamás, R. Süle Andrea, Tóth Gábor (1990): Románia 1945–1990. Gazdaság- és politikatörténet. Bp., Atlantisz Medvetánc 219

Felhasznált irodalom Jahoda, Marie – Lazarsfeld, Paul F. – Zeisel, Hans (1999) Marienthal. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó Joyce, Peter (1996): Politics. London: Hodder and Stoughton Jürgen Habermas (1984) Válogatott tanulmányok. Budapest: Atlantisz Kiadó Kahn, Alfred J. (1969) Theory and Practice in Social Planing. New York: Rissel Sage Foundation Kapitány Balázs (2002) “A rizikótársdadalom másfél évtizede” In. Szociológiai Szemle 2002(1) p. 123-133. Kasarda, John (1990) „The Job Skill Mismatch” in. New Perspectives Quaterly 1990(2) Katz, Michael B. (1995) Improving Poor People. The Welfare State and the „underclass” and Urban Schools as History. Princeton: Princeton University Press Kerbo, Harold, R. (2000) Social Stratification and Inequality. New York: McGraw-Hill Kligman, Gail (1998) The Politcy of Duplicity. Beverly Hills: Berkley Krémer Balázs (2002) „Három kérdés, 10+1 tézis – a szegénységről és a globalizációról.” In. Szociológiai szemle 2002(4) p. 190-202 Kuhn, Thomas S. (2002) A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Osiris Kumar, Krishan (1995) From Post-Industrial to Post-Modern Society: New Theories of the Contemporary World. Oxford: Backwell Publishing Laswell, Harold (1968) „The Policy Orientation.” In. Daniel Lerner – Harold Laswell (eds.) Policy Sciences. Stanford: Stanford University Press Lewis, Oscar (1968) Sánchez gyermekei. Budapest: Európa Könyvkiadó Lyotard, Jean-Francois (1993) „A posztmodern állapot.” In. Habermas, Jürgen (1993) (szerk.) A posztmodern állapot. Budapest: Századvég p. 7-146 Macionis, John J. (2004) Social Problems New York: Prentice Hall Málnai Béla:(1996): Mi a politika? Budapest: Osiris Marcuse, Peter (1996) „Space and Race in in the Post Fordist City: the Oucast Ghetto and Advanced Homlessness in United States Today” In.. Mingione, Enzo (ed.) (1999) Urban Poverty and the Underclass. Malden: Blackwell Publishers p. 217-233 Marginean, Ion (1998) „Politica sociala.” In. Vlasceanu, Lazar-Zamfir, Catalin (1998) (ed.) Dictionar de Sociologie. Bucuresti: Editura Babel Mauss, Armand (1975) Social Problems as Social Problems. Philadelphia: Philadelphia University Press. McDowell, Linda (1991) „Life without a Father and Ford: The New Gender Order of Post-Foordism.” In. Transactions of the Institute of British Geographers 1991(4) p. 400-419 Merton, Robert King (1976) „Social Problems and Social Theory.” In Contemporary Social Problems 1966(3) p. 793-817 220

Felhasznált irodalom Merton, Robert King (2002) Társadalomelemélet és társadsalmi struktúra. Budapest: Osiris Merton, Robert King – Nisbet, John (1966) (eds.) Contemporary Social Problems. New York. The Free Press Michel Lallement (1997) Istoria ideilor sociologice, Vol. I. De la origini pana la Weber Oradea: Antet p. 153-183 Mingione, Enzo (ed.) (1999) Urban Poverty and the Underclass. Malden: Blackwell Publishers Molnar, Maria (1999): Sărăcia şi protecţia socială. (Szegémység és társadalomvádelem) Bucureşti: Editura Fundaţiei „România de Mâine” Morell, Julius et al. (2000) Szociológiaelmélet. Budapest: Osiris Kiadó Murray, Charles (1965) Losing Grpund: American Social Politcy 1950-1980. New York: The Free Press Murray, Charles (2001) The British Underclass. London: The Cromwell Press Naisbitt, John (1989) Megatendinte. Bucuresti: Editura Politica Némedi Dénes (1996) Durkheim. Tudás és társadalom. Bp., Áron Kiadó Némedi, Dénes (2005) Klaszikus szociológia. Budapest: Napvilág Newman, Katherine S. (1999) „Dolgozó szegények: alacsony bérezésű munka a harlemi ifjúság esetében”. In Budapest Negyed 1999(4) Newman, Katherine S. (2000) No Shame in My Game.The Working Poor in the Inner City. New York: Vintage Books Pásztor Gyöngyi (2006) Városzszociológia. Elméletek és irányok. Kolozsvár: Kolozsvári Egyetemi Kiadó Pásztor Gyöngyi (2002) Elszegényedési és slumosodási folyamatok Kolozsváron kézirat Perrow, Charles (1994) Szervezetszociológia. Budapest: Osiris Péter László (2003b) „Elszegényedés és szegregálódás egy ipari kisvárosban” In. WEB 2003(11) p. 21-28 Péter, László (2003a) „Új szegények túlélési életstratégiái.” In Erdélyi Társadalom 2003(1). p. 26-51. Ponton, G. – Gill, P. (1982): Introduction to Politics. Oxford: Martin Robertson Pop, Lucian, Teşliuc, Cornelia Mihaela, Teşliuc, Emil Daniel (2001) Sărăcia şi sistemul de protecţie socială (A szegénység és a társadalomvédelmi rendszer). Bucureşti: Polirom Preglau, Max (2000) „A posztmodern szociológia” In. Morell, Julius et al. (2000) Szociológiaelmélet. Budapest: Osiris Kiadó p. 274-292 Rawls, John (1997) Az igazságosság elmélete. Budapest: Osiris Ritzer, George (2003) MacDonaldizarea societatii Bucuresti: Editura comunicare.ro Rizter, George (2004) (ed.) Handbook of Social Problems. SAGE Publications, International Edition. Roemer, J. (1982) A General Theory of Exploitation and Class. Cammbridge: Harvard University Press 221

Felhasznált irodalom Rotariu, Traian (1998) „Inegalitate sociala.” In. Vlasceanu, Lazar-Zamfir, Catalin (1998) (ed.) Dictionar de Sociologie. Bucuresti: Editura Babel Roth Endre (2000) Nacionalizmus vagy demokratzmus. Marosvásárhely: Pro Európa Liga Rowntree, B. S. (1902) Poverty: A Study of Town Life. London: MacMillan Runciman, Garry W. (1966) Relative Deprivation and Social justice. London: Heinemann Ryan, William (1971) Blame the Victim. New York: Random House Sabel, C. (1982) „Equity and Efficiency in the Federal Welfare State.” [Conference Paper presented at Nordic Working Group on the Welfare State, August] Schaefer, Richard T. (1998) Racial and Ethnic Groups. Longman (International Edition), Addison-Wesley Educational Publishers Inc. Schlosser, Eric (2003) Megetetett társadalom. Hogyan fizetsz rá a hamburgerre? Budapest: HVG Könyvek Scholte, J. A. (2000) Globalization: A critical Introduction. MacMillan Press, International Edition Sen, Amartya (1996) Inequality Reexamined. Russell Sage Foundation/ Harvard University Sen, Amartya (2001) Many Faces of Gender Inequality. Boston: Harvard University. Public Lecture [24th April 2001] Shippler, David K. (2005) The Working Poor. Invisible in America. New York: Vintage Books Silver, Hilary (1996) „Culture, Politics and National Discourse of the New Urban Poor”. In Mingione, Enzo (ed.) (1999) Urban Poverty and the Underclass. Malden: Blackwell Publishers p. 105-138 Smart, Barry (1999) Resisting McDonaldisation: London: SAGE Smith, Ronald, W. – Fontana, Andrea (1981) Social Problems New York: Jolt, Rinehart and Winston Spector, Malcolm – Kitsuse, John I. (1975) „Social Problems: Re-Formulation.” In. Social Problems 1975(21) p. 145-159 Spéder, Zsolt (2002) A szegénység változó arcai. Tények és értelmezések. Budapest: Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság - Századvég Kiadó Spicker, Paul (2000) The Weldare State. A General Theory. SAGE International Edition Stone, Deboorah (1997) Policy Paradox – The Art of Political Decision Making. New York: W. W. Norton and Company Sutherland, Edwin H. (1939) The Professional Thief. Chicago: Chicago University Press Szelényi Iván-Ladányi János (2004) A kirekesztettség változó arcai. Budapest: Nappvilág Kiadó Tarkowska, Elzbieta (2001) „An Underclass without Ethnicity: The Poverty of Polish Women and Agricultural Laborers”. In. Emigh, Rebecca 222

Felhasznált irodalom Jean – Szelényi, Iván (szerk.) Poverty, Ethnicity and Gender in Easter Europe During Market Transition. Westport: Connecticut, London: Praeger 83-122. Teodorescu, Alin (1998) “Problema sociala” In. Vlasceanu, Lazar-Zamfir, Catalin (1998) (ed.) Dictionar de Sociologie. Bucuresti: Editura Babel Thomas, William, I. – Znanieczki, Florian (2001) A lengyel paraszt Európában és Amerikában. Budapest: Max Weber Alapítvány Titmuss, Richard (1968) Commitment to Welfare. New York: Pantheon Books Toffler, Alvin (1983) Al treilea val. Bucuresti: Editura Politica Toffler, Alvin (1993) Hatalomváltás. Tudás, gazdagság és erőszak a XXI. Század köszöbén. Budapest: Európa Toffler. Alvin (1973) Socul viitorului. Bucuesti: Editura Politica Touraine, Alan (1974) The Post-Industrial Society. London: Wildwood Townsed, Peter (1979) Poverty in United Kingdom: A Survey of Household Resuorces and Standards of Living. Harmondsworth: Penguin Books Townsedn, Peter (1993) The International Analysis of Poverty. Harvester Wheattseap, International Edition Vallas, Steven P. (1999) „Rethinking Post-Fordism: The Meaning of Workplace Flexibility.” In. Sociological Theory 1991(1) p. 68-101 Verdery, Katherine (1996) What was Socialism and what Comes Next? New Jersey: Princeton University Press Wacquant, Loic (2001) A nyomor börtönei. A zéró tolerancia világméretű terjedése. Budapest: Helikon Huszonegy Warshay, William (1987) The Current State of the Sociological Theory. Cambridge: CUP Whyte, William Foote (1999) Utcasarki társadalom. Egy olasz szegénynegyed társadalomszerkezete. Buudapest: Új Mandátum Könyvkiadó Wilson, William Julius (1978) The Declining Significance of Race Chicago: University of Chicago Press Wilson, William Julius (1987) The Truly Disadvantaged. The Inner City, the Underclass, and the Public Policy Chicago-London: University of Chicago Press Wilson, William Julius (1996) When Work Disappears. The World of the New Urban Poor New York: Vintage Books Wirth, Luis (1973[1928]) “Az urbanizmus, mint életmód” In. Szelényi Iván (1973) (szerk.) Városszociológia. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Wright, Erik Olin (1999) „Általános keretrendszer az osztálystruktúra elemzéséhez” In. In. Angelusz Róbert (1999) (szerk.) A társadalmi rétegződés komponensei. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó p. 178-223 Zamfir, Cătălin (2001) „Situaţia sărăciei în România. Dimensiuni, surse, grupuri de risc” România Socială. 2001(2) Zamfir, Cătălin (ed.) (1994) Dimensiuni ale sărăciei. Bucureşti, Editura Expert 223

Felhasznált irodalom Zamfir, Catalin-Vlăsceanu, Lazar (1993) Dictionar de Sociologie. Bucuresti: Editura Babel Zamfir, Catalin-Zamfor, Elena (1998) Politici sociale in Romania. Bucuresti. Editura Expert Zamfir, Elena – Zamfir Cătălin (ed.) (1995) Politici sociale. România în context european. Bucureşti, Alternative Zimmermann, Shirley L. (1979) „Policy, Social Policy, and Family Policy: Concepts, Concerns, and Analytic Tools” In. Journal of Marriage and the Family. 1979(3) p. 487-495

224

Filmjegyzék A biciklitolvajok. Rendezte: Vittorio de Sica. 1942. A csóró. Rendezte: Pier Paolo Passolini. 1961. A csigák szenátora / Senatorul melcilor. Rendezte: Mircea Danieluc. 1995. A szakszervezetis / Fast Food Hight. Rendezte: Nisha Ganatra. 2003. A szép Serge. Rendezte: Claude Chabrol. 1958. America’s War on Poverty. Rendezte: Leslie D. Farrel. 1995, Blackside Inc. Az elhagyatottak. Rendezte: Luis Bunuel. 1950. Az élet Londonban / Pretty Dirty Things. Rendezte: Stephen Frears. 2002, Celador Productions. Baraka. Rendezte: Ron Fricke.1992, Magidson Films. Dzsungelláz / Jungle Fever. Rendezte: Spike Lee. 1991, 40 Acres & a Mule Filmworks, Universal Pictures. Ghetto. Rendezte: Thomas Imbach. 1997, Bachim Films. Home Road Movies. Rendezte: Robert Bradbook. 2001, Kurzfilmagentur (KFP). Istenek városa / Ciudad de Dios. Rendezte: Victor Gonzalez. 2003, Independent. John Q. Rendezte: Nick Cassavetes. 2002, New Line Cinema. Joyeux Calvaire. Rendezte: Denys Archand. 1996, Cinemaginaire Inc. Jutalomutazás. Rendezte: Dárday István–Szalai Györgyi. 1974, Budapest Filstudio. Országúton. Rendezte: Frederico Fellini. 1954. Poverty Outlaw. Rendezte: Peter Kinoy–Pamela Yates. 1997, TV. Rats in the Ranks. Rendezte: Robin Aderson. 1996, Arundel Productions. Róma, nyílt város. Rendezte: Roberto Rossellini. 1945. Sal Pizzeriája / Do the Right Thing. Rendezte: Spike Lee. 1989, 40 Acres & a Mule Filmworks. Szabadesésben / Falling Down. Rendezte: Joel Schumacher. 1993, Warner Bros.

225

Filmjegyzék The Fear of Poverty. Rendezte: Frederick Sullivan. 1916, Pathe Exchange Inc. Új Idők / Modern Times. Rendezte: Charles Chaplin. 1936, United Artists. Ütközések / Crash. Rendezte: Paul Haggis. 2004, Paul Haggis Productions.

226

Linktár Kutatóintézetek, tanulmányok, publikációk, jelentések Poverty Center for Law and Social Policy http://www.clasp.org/ Center for the Study of Urban Poverty, University of California at Los Angeles http://www.sscnet.ucla.edu/issr/csup/csup.html Center for Urban Poverty and Social Change Case Western Reserve University http://povertycenter.cwru.edu/ Colonias Program, Texas A&M University http://chud.tamu.edu/chud/colonias/colonias.html Comparative Research Programme on Poverty (CROP) UNESCO and International Social Science Council http://www.crop.org/ Ethics Updates on Poverty and Welfare, University of San Diego http://ethics.acusd.edu/poverty.html Institute for Research on Poverty, University of Wisconsin–Madison http://www.ssc.wisc.edu/irp/ Institute on Race and Poverty, University of Minnesota http://www1.umn.edu/irp/ Joint Center for Poverty Research (Univ. Chicago and NU) http://www.jcpr.org/

227

Linktár Poverty Guidelines, U.S. Department of Health and Human Services http://aspe.os.dhhs.gov/poverty/poverty.htm Poverty Lines, World Bank http://www.worldbank.org/html/prdph/lsms/research/ povline/plhome.html

Ä

Poverty, Race and Inequality Program, Institute for Policy Research, Northwestern University http://www.nwu.edu/IPR/research/respoverty.html PovertyNet, World Bank http://www.worldbank.org/poverty/ Program on Poverty and Social Welfare Policy University of Michigan School of Social Work http://www.ssw.umich.edu/ Roy Wilkins Center for Human Relations and Social Justice Hubert Humphrey Institute of Public Affairs, University of Minnesota http://www.hhh.umn.edu/centers/wilkins/ Rural Sociological Society http://RuralSociology.org/ Scottish Poverty Information Unit, Glasgow Caledonian University http://spiu.gcal.ac.uk/spiu Social Class and Poverty Links http://www.abacon.com/sociology/soclinks/sclass.html Social Disadvantage Research Group, Oxford University http://marx.apsoc.ox.ac.uk/sdrgdocs/

További linkek http://www.jacaranda.suite.dk/urban_slum_up.htm http://www.bhj.org/journal/2001_4303_july01/org_354.htm http://www.indiawatch.org.in/ezines/humanscape/jan97-2.htm http://www.healthmedialab.com/html/infectious/urbanslum.html http://www.uic.edu/depts/hist/hull-maxwell/vicinity/nws1/slum.html http://www2.fmg.uva.nl/sociosite/topics/inequality.html#POVERTY http://www.iccv.ro/ http://www.babanet.hu/lazi/het_temaja/0129.htm 228

Linktár http://www.bke.hu/szoc/kepzes/szocpol/szocpolgazd.doc http://www.bocs.hu/3part/zsolnay-02-17.htm http://www.c3.hu/events/98/kantor/indexhu.html http://www.dura.hu/hirek/2002/01/ferge.htm http://www.emil.alarmix.org/trezorbt/szegeny.html http://www.energiaklub.hu/magyarweb/globalizacio/imfhun.doc http://www.esely.szochalo.hu/esely1991.htm http://www.eum.hu/bovebb.php?hirsz=7 http://www.eum.hu/hir/MH021115.DOC http://www.foek.hu/zsibongo/agenda21/fej3.htm http://www.fvr.hu/form/keezikeonyv/reszc18.html http://www.gkm.hu/EU/uj_020527/a_17_5.htm http://www.halovilag.korridor.hu http://www.hhrf.org/nepujsag/02jul/2nu0705.htm http://www.ilo-ceet.hu/publications/ combating_poverty_vol1_hu.pdf http://www.inco.hu/inco5/infotars/cikk0.htm http://www.index.hu/politika/kulfold/usaterror/afggazd/ http://www.koloknet.hu/hetrolhetre/szegenyseg.htm http://www.korny10.bke.hu/kovasz/kov11/bev012.html http://www.lib.bke.hu/folyoirat/szociologiai/szoc200104.html http://www.lib.bke.hu/gt/2000-2/kozma.pdf http://www.jadat.hu/mo0005.pdf http://www.mancs.hu/legfrissebb.tdp?azon=0025gepnari http://www.mim.hu/hegyigyula/1Hegyi.htm http://www.mta.hu/egyeb/strategiai/k17.html http://www.mta.hu/egyeb/strategiai/r1.htm http://www.mtapti.hu/mszt/20014/fodor.htm http://www.mtapti.hu/mszt/20014/mitev.htm http://www.mtapti.hu/mszt/20014/tart04.htm http://www.mtapti.hu/mszt/szerzok.htm http://www.mte.big.hu/?test_id=13 http://www.origo.hu/katalogus http://www.origo.hu/mindentudasegyeteme/ferge/kislexikon.html http://www.or-zse.hu/tszocpol.htm http://www.poli.hu/poli/iskelet/poligraf/11/06/110605.htm http://www.oszk.hu/kiadvany/kf/2001/1/koveshazy.html http://www.roma-net.zala.hu/szcsm_ceke.doc http://www.sulinet.hu/tart/cikk/cb/0/12782/1 http://www.szines.transindex.ro/?hir=469 http://www.szoc.elte.hu/frames/frame301/main3016/main0162.htm http://www.szv.gau.hu/kiado/konyv/2002/2002_9.html http://www.szochalo.hu/tudomany/temak/szegenyseg/index.php http://www.szochalo.hu/upload/combating_poverty_vol1_hu.pdf http://www.tarki.hu/adatbank-h/nok/szerepvalt/hegedus99.pdf http://www.tarki.hu/common/imago/2002/index20020130.html 229

Linktár http://www.tarki.hu/kiadvany-h/prognozis/2000_1.html http://www.unesco.hu/tarstudlinkek.htm http://www.unesco.hu/tars31C5.htm http://www.vdsz.hu/egyeb/letmin2002.doc http://www.vfmk.hu/rolunk/97_01_sz.htm http://www.zalamedia.hu/egerszeg/011127/a.html

230