Globalizáció és oktatás
1/10
Pentium, avagy mit tanítsunk gyermekeinknek a globalizáció hajnalán? Egy mérnök-közgazdász töprengései az ezredfordulón Korszakváltás Egy családi eseményen egyik serdülő unokaöcsém megkérdezte apját, hogy miért van, aki azt mondja, hogy „Pentium” té-vel, és van aki hogy „Pencium” cé-vel. Akkor hogyan is kell mondani? Úgy éreztem, a világban és nálunk most folyó nagy korszakváltást jól szimbolizáló kérdést tett fel a fiú. Mert van a régi, a latin nyelven alapuló európai műveltség, amelynek az utolsó mohikánjai körülbelül az én generációm tagjai, a közvetlenül a második világháború előtt, az alatta, és nem sokkal utána születettek, és azok gyermekeik, tanítványaik közül, akiknek ez a generáció még valamennyit továbbadott ebből a hagyományból. És van egy új világ, az amerikanizálódó, globalizálódó glóbusz, ahol már nem tudják, hogy az úgynevezett egyházi latin kiejtési szabálya szerint a „ti” szótagot bizonyos helyzetekben „ci”-nek mondjuk, a „Pentium” szó pedig kísértetiesen hasonlít az ezen szabálynak megfelelő latin, vagy a magyarba beolvadt latin eredetű szavakra. Most szűnik meg a szó eredeti értelmében mondott klasszikus műveltség jelentősége, most válik a latin igazán holt nyelvvé. Efölött lehet bánkódni, nosztalgiázni, nem segít, és nem tudjuk ma még azt sem, hogy jobbra avagy rosszabbra változik-e ezzel a világ. Mindenesetre rohamosan teszi ebben a tekintetben is, mint minden egyébben korunkban, kivéve az emberi természetet. A fenti kérdést feltevő ifjú ember percenként kerül szembe hasonló nehézségekkel, kérdésekkel, melyekre néha könnyű válaszolni, máskor nehéz, és neki készen kell állnia arra, hogy válaszolni tudjon, hogy megfelelő, személyiségéhez, képességeihez és környezetéhez illő magatartást tanúsítson. Ezért nem irigylem. Úgy érzem, kötelességem és jól felfogott, önös érdekem is, hogy segítsek neki ebben. Segítsek neki a világban való eligazodásban. Tehát többek között abban, hogy értse, milyen világ vár rá, és hogy az eligazodáshoz mit tanítsanak neki. Mi vár gyermekeinkre? Ez a téma – persze – az utcán hever. Mindenki szívesen szól hozzá, hiszen úgy vagyunk vele, mint az igazságos Mátyás udvari orvosáról és bolondjáról szóló régi adomában a fogfájással: mindnyájan értünk hozzá, hiszen mindünknek volt már. Hadd szólok én is hozzá. Először is foglaljuk egy kicsit össze a legtöbbet hangoztatott nézeteket: 1. A hozzáértők szerint a szakmák maguk és a munkahelyek olyan gyorsan változnak, fognak változni, hogy egyetlen ember kénytelen lesz élete folyamán többet, sokat elsajátítani illetve betölteni, néhány évente újat. A munkahelyek mennyiségi súlypontja a gépies, egyszerű, testi erőt igénylő műveletek végzéséről az összetettebb, szellemi tevékenységet igénylők felé tolódik el. A szükséges tudásalap egyre több újabb keletű, természettudományos és műszaki ismeretet fog tartalmazni. Ezenkívül nyelveket kell tudni, ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. 2. A gazdaság szerint – legalábbis a nagyvállalatok (multinacionálisok) képviselői közül sokan hangoztatják ezt a nézetet – a jelenlegi (köz-)oktatás túl általános képzést ad. Nekik kész szakemberek kellenek, akik az iskolapadból ki- és a munkába belépéskor rögtön teljesértékű munkaerők.
Gaul Géza
Pentiu2glob.doc
3/19/2002 10:41:00 AM
Globalizáció és oktatás
2/10
3. A globalizáció ellenes próféták szerint a fogyasztói társadalomban a tőkének engedelmes, könnyen manipulálható fogyasztókra van szüksége, ennek gyártására irányul a médiaipar tevékenységének jelentős része, és a tőke azt várja, hogy az oktatás célja is ez legyen. Látható, hogy az első állításcsoportban is akadnak vitatható vagy tisztázatlan elemek, például a szükséges különböző típusú alapismeretek aránya. Valóban túlsúlyba kell-e kerüljenek a reál ismeretek? Talán igen. De milyen arányban? (Mi is pontosan a reálismeret?) És a reálismeretek belső arányai milyenek legyenek? És hogyan kellene őket oktatni? Hiszen jól tudjuk, hogy a példákon keresztül, mintegy személyes tapasztalás útján szerzett tudás sokkal mélyebb mint a tételek, eredmények közvetlen közlése útján szerzett. És milyen legyen az afféle leíró jellegű ismeretek mennyisége, mint a földrajz? Azután: milyenek legyenek a humán ismeretek egymás közötti arányai? Ennél is súlyosabbnak érzem azt a kérdést, hogy mennyi gyakorlati gazdasági, pénzügyi, jogi ismeretet kellene legalább elemi szinten tanítani? Mert ma ez – Magyarországon – úgyszólván sehol sincsen, pedig életünk igen fontos része. Könnyen el lehetne intézni a fenti kérdéseket azzal, hogy másként kell tanítani, egészen más iskolára van szükség. Ez alapjában véve igaz, másként és jobban, de a mennyiségi arányok kérdése akkor is megmarad, legfeljebb elsőre kevésbé tűnik nyomasztónak. Ugyanakkor nyilván a másként sem megy egyszerre, egyszerűen gyakorlati okból nem árt a másként és a mit kérdését egymással párhuzamosan kezelni. Ebben a kis tanulmányban szinte kizárólag a mit foglalkoztat, mert ezt saját ismereteim alapján is meg tudom közelíteni, míg a hogyan tárgyalásához jórészt ismeretlen terepre kellene kalandoznom. Amennyiben tehát általánosan elfogadjuk az első állításcsoport jóslatait, és jobbat nem tudok javasolni a jelenlegi irányzatok birtokában, akkor a „mit és mennyit tanítsunk, és azt hogyan” kérdésén túl hamarosan az is látszik, hogy a jóslatból származó követelmények homlokegyenest ellenkeznek mind a gazdaság (nagyvállalatok) kívánságaival mind a fogyasztók tömegtermelésének igényével. Gyermekeink érdekében tehát nemcsak az oktatásban kell megküzdeni a szakterületek szokásos, egymás lefőzésére irányuló lobbyzásával, hanem – és ez sokkal rosszabb – a gazdaságban mindenható nemzetközi nagytőke, vagy legalábbis a nevében nyilatkozó szóvivők ellenszelével is! Úgy tűnik ráadásul, hogy a szakmában és a közvéleményben eddig kevesen vették észre, hogy ebben a tekintetben (is) alapvető, gyökeres szemléletváltásra volna szükség. Ebben a helyzetben úgy érzem, hogy az a tény, hogy az oktatásnak sokáig jórészt csak felhasználója voltam, így nem vagyok belülről elfogult, lehetővé teszi néhány kézenfekvő következtetés levonását és nyílt kimondását. Nem akarok, nem vagyok hivatott sem részletekbe, sem igazán szakmai kérdésekbe belemenni, bár lesz, ahol nem tudok megállni egy-egy megjegyzést, de szilárd meggyőződésem, hogy általános elvi szinten – mint Mátyás bolondjának – igenis van értékes mondanivalóm, amelynek sok elemével már igen, de ebben a formában, összefoglalva még nem találkoztam a nyilvánosság előtt. Hogy megelőzzem azt, hogy némely következtetésem esetén azt kiáltsák, hogy én vagyok a fogó, hogy szakmai elfogultsággal vádoljanak, pár szóban leírom szakmai pályafutásomat. Budapesti gimnázium, fizikából az országos tanulmányi versenyen az első tíz között. Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki kara, jeles diploma. Műszaki fejlesztő 22 éven át. A szakterület már akkor is szédületesen gyors fejlődése miatt legalább ötévenként új szakma, az elektroncsövektől a multiprocesszoros célszámítógép rendszerig (konkrétan digitális telefonközpont). Kipróbáltam a mechanikai műszertervezéstől a digitális rendszertervező csapat irányításán át az ügyfélgondozásig az Gaul Géza
Pentiu2glob.doc
3/19/2002 10:41:00 AM
Globalizáció és oktatás
3/10
alkotó, szervező és kommunikáló mérnöki tevékenységek legtöbbjét. Nekünk, villamosmérnököknek, jórészt már eddig is huszonegyedik századi tempóban kellett szakmát váltanunk. Az utóbbi tíz évben kereskedelem és marketing, eközben második diploma: szakközgazdász marketingvezető. Nyelvek: az iskolában latin és orosz. Beszélek franciául, németül és angolul. Ha valamiben elfogult vagyok, jóllehet ifjúkorom szerelme a fizika volt, az a rendszer- és evolúciós szemlélet igénye. És igénylem az érdekek világos megjelenítését: cui prodest (kinek a javára)? Én a következő generációt, és ezen keresztül a saját (majdani nyugdíjas) érdekeimet akarom szolgálni cum ira et studio (haraggal és részrehajlással). És most lássuk a medvét! Mit kellene megtanítanunk gyermekeinknek? A továbbiakban mindig az általános (alap, közép és felsőfokú), szükségképpen közoktatásról fogok szólni, amibe még az egyetemeket (universitas!) is beleértem, és a mondanivalóm módszertani jellegű része, persze mutatis mutandis, vonatkozik a szakoktatás nagy részére is, kivéve az egészen konkrét, beosztásra, berendezésre, szoftverre irányuló képzést. Sarkított, szélsőséges álláspontot fogok kifejteni, amely jellegéből adódóan annál érvényesebb, minél nagyobb a szellemi hányada a gyermekeink által majdan végzendő munkának. A jóslatok pedig egyre növekvőnek ígérik. Tehát irányzatában egyre igazabb lesz az általam vázolt követelmény. •
Testi – szellemi arány
A kiindulásul elfogadott szakértői véleménynek a fizikai-szellemi tevékenység arányáról szóló részével sokat nem foglalkozom. Ebből az arányeltolódásból annyi következik, hogy gyermekeinknek sokat kell majd tanulniuk, használni kell tudni az agyukat. Sokat és sokfélére. Ezt csak egészséges ember tudja csinálni, akinek az életében a testi és szellemi igénybevétel megfelelő arányban van, és testi-lelki egészsége képessé teszi a tanulásra. Tehát gyermekeinket meg kell tanítanunk egészségesen élni! Sokat mozogni, sokat lenni szabad levegőn. Fiatal korban felépíteni a testüket is, és olyan szokásokat kialakítani, amelyek segítenek fenntartani a tanulási (és munkavégzési) képességet. Ebből adódik, hogy a testnevelésre az eddiginél sokkal nagyobb súly kell fektetni! A fiatalkori sportolás csak feltételesen megoldás, mert a versenysport általában egyoldalúságra is nevel, és zsákutca. Meg kell teremtenünk a mindennapi, olcsó, szórakoztató testmozgás lehetőségét, és a gyermekekben nem szabad leépítenünk a kiskorban még meglévő mozgásigényt és szeretetet. (Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy sokáig legyen még szabad levegő. Tehát erdők, rétek, csillagos égbolt, úszásra alkalmas tavak, folyók. Környezet. Ez alapfeltétel! De nem erről akarok szólni.) Itt most nem tárgyalom azt a kérdést, hogy az emberiség, gyermekeink, statisztikailag mekkora hányada alkalmas igazából a szellemi munkára. Egészen biztos, hogy nem mind, sőt, hogy jelentős részük nem! Hogy ővelük mi lesz, mire tanítjuk meg őket, sőt, hogyan ismerjük föl, hogy valaki ebbe a csoportba tartozik-e, hogyan tudunk számukra emberhez méltó életet biztosítani, ez a súlyos kérdés kilóg az általam felvetett tárgykörből. •
Gaul Géza
Lelki – szellemi arány
Pentiu2glob.doc
3/19/2002 10:41:00 AM
Globalizáció és oktatás
4/10
A sok tanuláshoz egészséges lélek is tartozik! Az emberi agyvelő képességeit is kiegyensúlyozottan kell terhelni, mert az egyoldalú túlterhelés előbb-utóbb ebben az esetben is teljesítménycsökkenéshez vezet. Tehát tanítani kell gyermekeinknek a kreatívitást fejlesztő, mondjuk ki bátran, művészeti jellegű tevékenységeket: rajzot, festést, fényképezést, videózást és főleg zenét, sok és értékes zenét, zenélést is. (Ugyanis a zene valami rejtélyes módon élettanilag igen előnyös pihentető tevékenység, még passzívan is.) Az ízlésnevelés és az ú.n. készségtárgyak nagyon fontosak! Itt felhívom a figyelmet arra, hogy a tánc (néptánc, társastánc, művészi kifejezési célú, tehát a fáradsággal megtanult, kötöttségeknek eleget tevő tánc, és nem a diszkólötyögős) egyszerre testi, zenei és társasági életre nevelés. Tehát úgyszólván ideális eszköz a fenti célok elérésében. Továbbá önismeretet is kell nekik tanítani, kitartást, fegyelmet, szorgalmat. Csupa olyasmit, amit csak úgy általában nem lehet, hanem példamutatással és konkrét feladatokkal. Neveléssel. Ez, sajnos, hiánycikk. Pedig voltaképpen előfeltétele a továbbiaknak. •
Képesség – ismeret arány 1
A premissza tehát az volt, hogy minden igazán konkrét, aktuális, a gyakorlatban felhasználható ismeret néhány év alatt elavul, újat kell tanulni. Ebből egyenesen következik, hogy elsősorban nem a konkrét ismereteket kell tanítani, hanem az azok megszerzésére való képességet, tehát alapokat és technikát. Az már módszertani kérdés, hogy az ember legjobban példák megismerése és saját tapasztalatok, tehát konkrét ismeretek szerzése útján tanul. Kellenek tehát a konkrét ismeretek, konkrét feladatok, de úgy kell őket tekinteni, mint a később hasznosítandó általános tanulási képesség megszerzéséhez felhasznált eszközt. Itt az ismeret tartalmánál sokkal fontosabb az átadás, a tudásszerzés módja. Sokkal inkább a hogyan a fontos, nem a mit! Először lássuk azért, hogy mit? Az eddigiekből szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy a tanuláshoz – és az életben való boldoguláshoz – szükséges alapvető készségeket kell elsősorban és jól megtanítani. Ilyen az írás-olvasás. Itt nincs mese, ha ezt elrontjuk, egy életre tönkretesszük a gyereket1. És az egyik legfontosabb képességünk, a nyelvi kommunikáció képessége. Azaz az anyanyelvünk. Ezt nem lehet elég jól megtanítani! Egyébként nemcsak mint kommunikációs eszköz, hanem mint gondolkodásunk eszköze is nélkülözhetetlen. Eszerint tehát az anyanyelvi tanórák nagyon fontosak, ám nem biztos, hogy a mai formájú nyelvtanóra kell. A nyelvhasználat tanítására persze nem az anyanyelvi oktatás az egyetlen eszköz. Sőt! Minden tantárgy az! Mindegyik tárgyat ki kell használni arra, hogy a diákot válaszok, gondolatok, érvek megfogalmazására szorítsuk, a legkülönfélébb helyzetekben és szakterületeken, tehát speciális résznyelvek szókincsét használva. Vannak még az idegen nyelvek. Fontosak mind az ismeretek megszerzéséhez, mind a felhasználásához, és a „globális faluban” a mindennapi élethez is. Ismerek ilyen áldozatot, ma ötvenen felül van. Egyébként történt a módszeres tönkretételre egy országos kísérlet is szép hazánkban, az ú.n. szóképolvasásos módszer bevezetése. Erről azután az USÁ-ban (is) kiderült, a módszerre a (számomra nyilvánvalóan teljesen alkalmatlan) szótagoló magyarnál sokkal alkalmasabb angol nyelv esetében is, hogy rossz. Akit érdekel: The National Reading Panel Report: Missing the Point, By James J. Campbell, M.D. April 2000, megtalálható a National Reading Panel honlapján. 1
Gaul Géza
Pentiu2glob.doc
3/19/2002 10:41:00 AM
Globalizáció és oktatás
5/10
A hogyanról inkább később, az általános és konkrét ismeret arányánál akarok szólni, itt csak két, a nyelvvel összefüggő, apró megjegyzésem van. A nyelvi megértő és kifejező készség fontossága azt is mutatja, hogy tesztet csak minél később, minél fejlettebb, az anyanyelvét már szuverén módon használó gyereknél szabad használni, és akkor is elsősorban szűrésre, egy minimumszint ellenőrzésére. A mérhetőség érdekében – ami egyébként közgazdaságilag hasznos, bizonyára gyakran szükséges is, de pedagógiailag éppoly gyakran vitatható – bevezetett teszt nem csodaszer! A tudás igazi felméréséhez szöveg is kell, írott és beszélt. (És személyes kapcsolat a vizsgáztató és a vizsgázó között.) Tudom, ez megnehezítheti az objektív összehasonlítást, és megkönnyíti a visszaéléseket. Mégis: két ember igazából sohasem hasonlítható össze objektivan. Mégha egy nagyon körülhatárolt szempontból, fenntartásokkal ez meg is tehető, legalább ugyanolyan súlyos melléfogásoknak is teret nyit. A visszaélésekre való túlzott hivatkozás pedig, tapasztalatom szerint, csak a helyes működésre képtelen rendszerek létrehozásához vezet2. Nem tudok megoldást javasolni, lehet, hogy csak a két rendszer (a személyes és szóbeli, valamint az írásbeli, ezen belül teszt) párhuzamos működtetése marad, mint a kvantumelméletben a hullám-részecske dualizmus. A nyelvtanuláshoz tartozik még a memoriter, tehát a kívülről megtanulandó szöveg kérdése. A jó nyelvtudáshoz feltétlenül szükséges, hogy gyermekeink szép és jó szövegeket tanuljanak meg kívülről. Tudom micsoda gyönyörűség, mikor az embernek eszébe jut egy odaillő idézet. És praktikus is: sablon, amit fel lehet vagy közvetlenül, idézve, használni, vagy csak mint mércét, a saját szöveg megalkotásához. Ez utóbbi szerepét nem lehet túlbecsülni! Kell a memoriter, legfeljebb a mennyiségéről szabad vitatkozni!3 •
Képesség – ismeret arány 2
A gyors változásokhoz való alkalmazkodás képessége meglehetősen összetett dolog. Eddig csak a tanulási képességről volt szó, holott szükség van ítéletalkotási képességre, megbízható vezérelvekre, kudarctűrésre, rugalmasságra, és még sok minden másra. Ezek kifejlesztése sokkal inkább nevelési, mint oktatási kérdés, de az oktatás is segíthet a hogyannal. Talán éppen ezért működik sok intézmény kifejezetten tanuló- illetve hallgató-ellenesen? Edzeni kell a gyereket? Az biztos azonban, hogy aki ezeket a képességeket megszerzi, nem lesz jól manipulálható fogyasztó. Emiatt is számítanunk kell tehát a tőke – legalábbis egyik fajtája – ellenkező irányú befolyására. Ne higgyék az efféle megjegyzések miatt, hogy valamilyen utópista szocialista volnék! Nem. Hosszabb távon a tőke4 számára is kifizetődőbb a felnőtt fogyasztók által működtetett fenntartható fejlődés, mint a rövidtávú, olcsó haszonra törekvő, labilis rendszer, a dedósként vagy rabszolgaként kezelt fogyasztókkal. A tőke számára is világossá kell váljék, hogy egymásnak ellentmond a két követelmény, egyik a rugalmas, fejlődőképes munkaerőre, másik a manipulálható fogyasztóra irányuló, hiszen a kettő, munkaerő és fogyasztó, végső soron ugyanaz a személy! Ehhez a tőkének le kell szoknia a „negyedéves jelentés” imádatáról, és legalább középtávú célokra kell törekednie. Ez a közérdek, amit valamilyen módon a tőke tulajdonosainak is fel kell ismerniük, és magukévá kell tenniük. Hogy ez hogyan érhető el? Nem tudom, de létkérdés, és ugyancsak kilóg e tanulmányból. Ilyen, legalábbis tendenciájában, az összes állami juttatást kezelő rendszer. Azzal nem foglalkozom, hogy a memorizálás műveletének megtanulására szolgáló eszközként is mennyire hasznos, illetve miféle más módszerek vannak arra. 4 Tőkén csaknem mindig a tőke tulajdonosát értem, az egyszerűség kedvéért használok efféle jelképes kifejezést. 2 3
Gaul Géza
Pentiu2glob.doc
3/19/2002 10:41:00 AM
Globalizáció és oktatás
•
6/10
Általános ismeret – konkrét szakismeret
Itt csak újabb szinten ismétlődik a képesség-ismeret dilemma. Nyilvánvaló, hogy a konkrét szakismeret csak mint az alapismeret megtanulását didaktikusan megkönnyítő példa szerepelhet, többre nincs idő. A későbbi ismeretszerzéshez feltétlenül szükséges alapokat: a rugalmas gondolkodást, a tanulási képességet és a valóban nélkülözhetetlen szakismereteket kell megtanítani, példákon keresztül. Amúgy is lehetetlen annyiféle szakembert képezni (nemcsak az általános képzésben!), amennyi konkrét eszköz van, minden szervezet működése is más, a multik vágya az azonnal használható szakemberről túlzott, voltaképpen irreális, és semmiképpen nem az általános, sem a közoktatás feladata. Egyetlen valamennyire működőképes módszert azért ismerek erre a célra: amikor diplomás szakemberre van szükség, és a vállalat azzal támogatja a képző intézményt (egyetemet), hogy felszereli a laboratóriumát, és kutatási megbízást ad. Az ebben résztvevő végzős hallgatók megfelelnek az igénynek, a többi cég azonban nem spórolhatja meg a betanítási időt, a módszer tehát megint csak nem általános. Alacsonyabb, középfokú szakemberek esetében ez a módszer nem használatos, valószínűleg, mert nem is használható. Az általános és konkrét szakismeret dilemmája is voltaképpen látszólagos. Ugyanaz az egyén akkor lesz képes gyorsan elsajátítani az új, konkrét ismeretet, ha szilárd általános alapjai vannak. Tehát a munkáltató akkor jár – középtávon – jobban, ha rövid távon rosszabbul! Kivéve persze, ha mindig csak cseréli a munkaerőt. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha az átképzési terheket másra, a közre, hárítja. Lehet. Tessék akkor ehhez elég adót fizetni! Egy kis kitérő. A szakmaváltási-átképzési tempónak vannak biológiai határai is. Személyes tapasztalatom, amelyet azonban számos szakember ismerősöm megerősített az, hogy bonyolult műszaki berendezésekkel összefüggő munkaterületen, kreatív szellemi munkakörben ahhoz, hogy egy újonnan bekerült, nem kezdő, munkatárs igazán önállóan alkotó munkát tudjon végezni, körülbelül fél év kell. Ahhoz, hogy mestere legyen területének, két év. Ezek nem maximumok, hanem átlagok! Az emberi idegrendszer adta korlátok, amelyeket nem lehet megerőszakolni, csak ötletes módszerekkel, finoman módosítani, esetleg talán megfelezni. Alacsonyabb fokon nyilván kevesebb a betanuláskor elsajátítandó ismeret, de kevesebb a képesség is. Az idő azért talán mégis rövidebb. Ahol a változások valamiért az emberileg követhetőnél sokkal gyorsabbak, ott az emberek nem fognak teljesértékű munkát végezni, ami a munkáltató felől nézve nem feltétlenül baj, hiszen végezhetnek a szükségest már megütő minőségűt, de nem fogják jól érezni magukat, nem fogja őket kielégíteni a munkájuk mint tevékenység. Elidegenednek tőle. Akkor ennek a következményeire kell megoldást találni, mert ilyen következmények lesznek, eleinte egyéni, családi szinten, majd egyre inkább társadalmi (országos, stb.) szinten, és előbb-utóbb a termelés szintjén is. Ezt megelőzendő, világossá kell tenni a fiatalok előtt, hogy mire kell felkészülniük, és eszközöket kell adni nekik az adódó tanulási és lelki nehézségek könnyebb viseléséhez. És értelmes, a munkájukon kívüli célokat is kell nekik adni, vagy gondoskodni kell mégis a szakmai folytonosság valamiféle lehetőségének megteremtéséről. Ezen érdemes elgondolkozni. Most vissza a főtémához! Kellenek, természetesen a modern tudományok alapvető eredményeit, szemléletét közvetítő szakismeretek, de itt ellentmondás van aközött, hogy minek az elsajátítására képes a gyermek, mire van szüksége a mindennapi életben általában, és mire van szüksége a további tanulás és szakmai pályája, szakmaváltásai során. Úgy érzem, ez a dilemma gyakorlatilag áthidalhatatlan, igazán jó kompromisszum csak annak ismeretében lenne tehető, ha tudnánk a gyermek várható pályaívét, de éppen ez az, amit a legkevésbé Gaul Géza
Pentiu2glob.doc
3/19/2002 10:41:00 AM
Globalizáció és oktatás
7/10
tudhatunk, még azt sem igen tudjuk biztonsággal egy tízévesről megmondani, hogy mire fogja vinni. Másrészt ez gyerekenként más, és az egyénre szabott általános oktatás önellentmondás. Lehet kísérletezni, ez folyik, megpróbálni, meddig tágítható gyermekeink koponyája, tölcsérrel, nagy mennyiségű, csak felszínesen megemészthető ismeret betöltésével. De közben elvész a lényeg, a gyerekek elveszítik a legfontosabbat, az érdeklődésüket, a kedvüket. Lehet kísérletezni a felsőbb osztályokban egyre fokozódó szakosodással, ezzel csökkentve a túlterhelést. Ebben van valami (egyébként nem is új az ötlet), de egy nagyon általános (nagyjából a jelenlegi felsőoktatási struktúrának megfelelő felbontású) választásnál nem pontosabb, nem részletesebb elágazást tesz csak lehetővé, és ez sem általános megoldás, mert csak odébb tolja a megalapozatlan, és most már tudjuk, a későbbi folytonos változtatási kényszer miatt a konkrét ismeretek tekintetében eleve és alapjaiban megalapozhatatlan döntést az irányról. Ehelyett módszert és szemléletet kellene adni nekik, az egyidejűleg szilárd alapot nyújtó, jól kiválasztott konkrét ismeretek példáján keresztül! Legyenek ezek a klasszikus, kiforrott szakismeretek, a legfontosabb természet- és társadalomtudományoknak a mindennapi életben is használt alapjai. Mindegyik fajtából (logikai és leíró, elméleti és gyakorlati, humán és reál), hogy mindegyik szemlélete ismertté váljék. Mindezen belül sulykoljuk beléjük a módszerességet, a gondolkodási és végrehajtási fegyelmet, a rendszerszemléletet. Ehhez jöjjenek még a mai mindennapi társadalmi-gazdasági életben szükséges további képességek tantárgyai: az elemi számtan, kereskedelmi, pénzügyi, jogi, vezetésszervezési és politikai alapok, gyakorlatias megközelítésben. Kellenek, természetesen az ismeretszerzés, tájékozódás aktuális eszközei (számítógép- és Internet-használat és hasonlók), de az életkori tulajdonságok szigorú figyelembevételével. Mindez, természetesen rendszeresen megújítandó a változó világ követelményeinek megfelelően, de ha eléggé alapvető elveket, módszereket, ismereteket tanítunk, a változtatás szükséges iramát kibírja a rendszer. A jelenlegi tanterveket egészen durván meg kell gyomlálni, az imént adott szempontok szerint, illetve ki kell egészíteni a jelenleg elhanyagolt területek tananyagával. Ha minderre végül mégis rövidnek tűnik a jelenleg oktatásban töltött idő, meg kell hosszabbítani! Ezzel csökkenni fognak a munkanélküliséggel kapcsolatos gondok, persze ugyanakkor kérdés, miből élnek a fiatalok a hosszabb tanulóidő alatt, és hogy az egészet miből lehet finanszírozni. Kell. Ezt oldják meg a gazdaság teoretikusai! (Persze, a nyugdíjrendszerrel együtt.) •
Humán – reál ismeret
A kiegyensúlyozott ember teherbíróbb, rugalmasabb. Aki többfélét ismer, tud, könnyebben alkalmazkodik az újhoz a maga területén. A konkrét ismeret amúgy is hamar elavul. Mindezek miatt voltaképpen célszerű, ha a fiatalok mindaddig, amíg ki nem kerülnek az iskolának az alapozó, általános részéből, a későbbi főtevékenységük kiegészítőjével, tehát minden mással, intenzívebben foglalkozzanak, mint a főtevékenységgel. Ez konkrétan azt jelenti például, hogy – sarkítva – a későbbi reálértelmiségi tegyen humán érettségit és fordítva. Ez komoly! Később már nincs ideje az embernek másra. A baj az, hogy igazából nem ez a kérdés! A helyzet annyival rosszabb, hogy ma már nem a humán-reál antagonizmus a meghatározó, már ötven évvel ezelőtt sem volt az, a kép színesebb, a világ bonyolultabb. Ott van még a gazdaság és a pénzügyek, a Gaul Géza
Pentiu2glob.doc
3/19/2002 10:41:00 AM
Globalizáció és oktatás
8/10
vezetés-szervezés, a politika, és sok minden más. Ha kihagytam volna valami fontosat, tegye be a kedves olvasó! Ebből egyedül a közgazdaság, abból főleg az elkülönítetten megjelenő kereskedelem és a pénzügyek fordulnak elő a középiskolák szintjén, de csak saját (szak)intézményekben. Hol tanítják az efféle ismereteket az általános célú középiskolákban? Ezek egy része (pl. számlaadás, könyvelés, stb.) ma már az általános műveltségnek legalább annyira része mint Munkácsy Mihály vagy az Ohm-törvény. Így azután a humán és reál értelmiségi, ha igazán az, a mai világban együttesen érezheti magát kisemmizve a felsorolt közgazdasági szakmák képviselőitől. Mindezen dolgokból kellene valamit tanítani az általános célú oktatásban, akár a természettudományos részletek kárára is! •
Hogyan is?
Csak egyetlen szempontról, a gyermeki felfogó képességről! Pár szót a nekem oly kedves matematikáról és rokonairól (pl. számítástechnika, stb.), tehát az elvonatkoztatás és logikai készség tárgyairól, különleges szerepük, fontosságuk miatt is. Az a benyomásom, hogy az egyre újabb tantárgyak, kísérletek, kísérleti tantervek bevezetői nem ismerik a humánetológia legújabb és a gyermeklélektan esetenként félévszázados (vagy még régebbi) eredményeit. A gyermek ugyanis élete folyamán nem egyformán képes a belétöltött tudományt fölfogni. Már óvodás korban képes (játék)szabályokat megtanulni, azok szerint cselekedni, azok értelmének ismerete, belátása nélkül. A különböző formális struktúrák (logika, halmazműveletek) tudatos használatára azonban csak fokozatosan válik képessé, teljesen csak a serdülőkor közepénvégén! Egy átlagos általános iskolás még nyolcadikban sem tudja a formális nyelvű programozást felfogni, csak néhányuk. Ettől még gyorsan és jól megtanul például internetezni, de nem a logikai rendszer megértése, hanem a tapasztalataiból leszűrt gyakorlati szabályok alkalmazása révén! Nem biztos, hogy hibás módszer volt a matematikát a szorzótáblával kezdeni! Nem ártana legalább Piaget idevonatkozó eredményeit eleve figyelembe venni. Pár szó az azonnal használható tudásról Megismétlem: egészen egyszerű, elemi vagy általános eszközismeretet, például egy adott berendezés vagy szoftver (mondjuk szövegszerkesztő) ismeretét kivéve ilyen nincs! Az ezeknél összetettebb ismereteket igénylő tevékenységek, és a jóslatok szerint ezekből – egyébként hála Istennek – egyre több lesz, cégenként annyira különbözők, hogy helyenként, ott és akkor kell megtanulni őket. A cégnél! A munka során! Egy hatmilliárdosnál népesebb emberiségben minden globalizáció ellenére egyszerűen lehetetlen, hogy az egyén számára ötévenként vagy sűrűbben megjelenő új szakmák ország-világ szerte azonosak legyenek, legalábbis a kreatív munkakörökben. Fő vonásaikban talán igen, de az éppen az „azonnal használható tudás” jeligével jellemzett követelménybe foglalt részletekben nem! Az ehhez szükséges összetevőket, ismereteket, készségeket egyenként meg lehet tanítani részben az általános oktatásban, másrészt, és főként, az általános oktatás nagy malmától elkülönülő szaktanfolyamokon. Azzal itt egyáltalán nem óhajtok foglalkozni, hogy mindebből mit és mennyit kell az állami és mennyit a magánoktatásban megvalósítani és melyik mire képes.
Gaul Géza
Pentiu2glob.doc
3/19/2002 10:41:00 AM
Globalizáció és oktatás
9/10
Záró megjegyzések Csak a közvetlen cél szempontjából vizsgálódtam, így nem tudtam foglalkozni számos fontos dologgal, többek között, a tágabb összefüggésben nagyon fontos mély, alapos ökológiai szemlélet elterjesztésének jelentőségével sem. Most összefoglalom végül a megszerzendő képességek prioritási sorrendjét. Ehhez célszerű megválasztani a ráfordítandó tanórák számának arányát (zárójelbe tettem az odatartozó szakterületeket, esetenként mai tantárgyakat): 1. a testi-lelki egészség megtartásához szükséges képességek (testnevelés, rajz, ének, zene, stb.), azaz amit ma szorítunk háttérbe, 2. a mindenkori konkrét tudás megszerzéséhez, rendszerezéséhez, felhasználásához szükséges képességek (anyanyelv, más nyelvek, írásolvasás, számítógép- és Internet-használat, általános szakmai és szemléleti alapok a szakterületeken: természettudományok, társadalomtudományok alapjai), ahol a nyelvhasználat ma mostoha, de a többi területen történik valami, 3. a mindennapi társadalmi-gazdasági életben szükséges további képességek, ismeretek (elemi számtan, kereskedelmi, pénzügyi, jogi, vezetés-szervezési, politikai alapok), amit ugyancsak elhanyagolunk, 4.
a részletes ismeretek (egy jó, a jelenlegi hazainál lényegesen szűkebb válogatás a szaktárgyi ismeretekből).
Az egyes ismeretek átadásánál figyelembe kell venni, hogy a gyermek csak korának megfelelő mértékben és módon tudja őket elsajátítani. Ezért könnyen lehet, hogy egy tárgy szempontjából már korán kívánatos ismereteket később lehet csak megtanítani. A tárgyak sorrendjét ez a tény sokkal jobban meghatározza, mint egy elvi, logikai egymásra épülési célszerűség. A gyermeki befogadásnak semmi köze a szakterület logikájához! Az első tanulmányi évek tananyagát a mindennapokban szükséges elemi ismeretekből célszerű összeállítani, olyan módszerrel és szerkezetben, amely lehetővé teszi, hogy a gyermekek fontos általános elveket tudjanak belőlük, koruknak megfelelő szinten leszűrni. A prioritási sorrend és a gyerekek teherbírása már el is döntötte, hogy a részletes ismeretek arányaival kapcsolatos viták nagy része értelmetlen: úgysem lehet és főképpen nem is szabad annyi mindent beletömni a mégoly okos kicsi fejükbe! Elég a szaktárgyi lobbyzásból, nézzük mi az, ami egyszerre, eléggé általánosan hasznos részletismeret, és alkalmas a módszerek, elvek rajta mint konkrét példán keresztül történő megtanítására! Ezt, és csak ezt kell tanítani! A mai magyar (és az általam valamennyire ismert többi) iskola ebben a tekintetben nyilvánvalóan fényévnyire van a kívánatostól. A szomorú kérdés az, hogy van-e egyáltalán realitása az általam vázolt irányba történő elmozdulásnak. Hiszen csupán mindnyájunknak közös és gyermekeink mindegyikének, ám semelyik a kérdésben döntési helyzetben lévő mai felnőttnek sem személyes érdeke. Ellenkezik a liberális dogmával is, mert a piacgazdaság, a megfelelő információk (és így motivációk) hiányában, magától meg nem valósítja, a látható mozgás sok helyütt éppen ellentétes. Pedig a fenntartható fejlődés egyik nélkülözhetetlen eleme! Talán, ha sikerülne tudatosítani... A fentiek igazságát az sem gyengíti, ha esetleg ellenkeznek másutt (Amerikában, az EU-ban, a NAT5-ban) divatos vagy elfogadott elvekkel. Ez csak azt mutatja, hogy ott, 5
Nemzeti Alaptanterv
Gaul Géza
Pentiu2glob.doc
3/19/2002 10:41:00 AM
Globalizáció és oktatás
10/10
esetleges más hagyományok, szokások mellett, más érdekek befolyása érvényesül. Ideje lenne már, hogy gyerekeink érdekét is figyelembe vegyük! Már csak arra gondolva is, hogy ki tart majd el, amikor nyugdíjasok leszünk, tehát önös érdekből! Gaul Géza6
A szerző okleveles villamosmérnök, szakközgazdász marketingvezető, a HTE elnökségének tagja 6
Gaul Géza
Pentiu2glob.doc
3/19/2002 10:41:00 AM