A gyermekek… Pataky Zsófia vagyok, 14 éves. A legnagyobb gyerek a családban. Két testvérem van. Pontosan 6 évvel ezelőtt, karácsonykor (amikor én 8 éves voltam a húgom pedig 5) kaptam a világ legszebb ajándékát. A szüleim elmondták nekünk, hogy testvérünk fog születni. Amikor megmondták, a húgom, mivel kicsi volt, azt hitte ez csak rám vonatkozik, sírva kérlelni kezdte a szüleimet, hogy neki is szülessen kistestvére, ne csak nekem. A Mama és a Papa mosolyogva megnyugtatták, hogy ez rá is vonatkozik és neki is fog születni testvére. Nagyon szép időszak következett. Sajnos csak részletekre emlékszem, friss babaruhákra, az új rácsos ágyra, babakádra, mosolygó nagyszülőkre, a közeledő születésre. Kisfiút vártunk, és bár a Mamáék mindig Miklóst akartak, mégis megérezték, hogy őt Jánosnak hívják. János áprilisban született. Már nagyon vártuk. Gyönyörű, egészséges fiú lett. Csak később tudtam meg, hogy milyen nehézség adódott: mivel a Mama már nem volt túl fiatal mikor a babát várta, egy vizsgálat elvégzésére akarta rábeszélni az orvos, amiből kiderült volna, hogy egészséges-e a magzat. A Mamáék nem vállalták, két okból: először is előfordulhat, hogy a vizsgálat veszélyezteti a 1
kisbabát, másrészt úgy gondolták, hogy akármilyen gyerekük születik, elfogadják Isten ajándékaként. Nehéz volt a döntés, mert a szülőknek természetes vágya, hogy egészséges gyereket akarnak felnevelni. De az embernek ki kell állnia a hite és a meggyőződése mellett. Jó, hogy ezt megtudtam, hogy mindig az élet mellett tudjak dönteni. Komáromi Csenge vagyok (11 éves diáklány), egy hat gyermekes család hatodik gyermeke. Harminchat unokatestvéremmel együtt ünnepeltem a karácsonyt. Nagyon jól éreztem magam, a nagyobbakkal beszélgettem, a kisebbekkel játszottam, és az egészen kicsiket ölemben tartva etettem a finom friss kalácsból. Nagy öröm töltötte el a szívemet, ahogy az éneklés közben körbenéztem és ott álltunk a karácsonyfa előtt több mint hatvanan. Mit gondoltok: nem szeretné minden gyerek így ünnepelni a karácsonyt? Én azt hiszem, igen. Milyen jó, hogy a mi családunkban mindenki elfogadta a gyermekeket! Én nem is értem, hogy miként juthat felnőtt emberek eszébe, hogy egy életet megszakítsanak. Én is szeretnék egy szép, nagy családot, egy szerető férj mellett, hogy továbbadhassam a szeretetet.
2
Azért jó nekem, hogy több testvérem van, mert így soha nem érzem magam egyedül, és mindig van aki foglalkozik velem. Többek között azért is jó, mert van egy közösség akik egymással foglalkoznak, egymást meghallgatják, kisegítik. Így szép lassan kialakul az igazi szeretet. 14 éves lány vagyok. Nővérem 3 évvel idősebb nálam, utána következem én a sorban. Nagy család a miénk. Most még csak heten vagyunk testvérek, de bő egy hónap múlva már nyolcan leszünk. Öcsém számára kicsit nyomasztó a női túlsúly, hiszen ő egyedül van, mi lányok pedig egyelőre „csak” hatan, de a jövendőről is úgy hírlik, hogy kislány lesz. János bácsi azt kérte, hogy arról beszéljek, miért jó nagycsaládban élni. Őszintén szólva nem tudom. Olyan természetes, hogy ez így van, hogy el sem tudom képzelni, hogy lehetne másképp is. Pedig se én, se a testvéreim nem vagyunk angyalok. Bizony minden nap legalább egyszer valaki valakivel hajba kap, és amíg ébren vagyunk csak a közös imák alatt van csönd. Szegény Anyunak nem volt testvére. Szinte mindig egyedül volt, vagy egy-egy barátnővel, de az nem ugyanaz. Mi nem érünk rá unatkozni. Mindig van valaki, akivel beszélgetni, játszani lehet. Nagyon szeretek a kicsiknek mesélni, megtanítani őket valamire. Nagy öröm, amikor a 3
kishúgom egy-egy rosszul kimondott szavát sikerül jóra csiszolni, vagy el tudja mondani a verset, amit tőlem hallott először. Ha kap valamelyikünk a nagymamánktól egy tábla csokit, az nyilvánvaló, hogy arra kapta, hogy mindenkit megkínáljon belőle. Az ő „tulajdonossága” csak abból derül ki, hogy ő tördelheti föl és kínálhatja a csokit. Mi nagyok már kénytelenek voltunk megtanulni, mi a rend. Elől felejtett, fontos iskolai füzeteink, könyveink estek áldozatul 2-3 éves testvéreink „alkotóvágyának”. Az ilyen eseteket követő viharokból pedig ők is kezdenek rádöbbenni arra, hogy még sem közös minden. Iskolaidőben a hétköznapokon nagy a rohanás, csak a vacsorákon és az eseti imákon gyűlik össze a család az asztal körül. Itt akkor is béke és nyugalom lesz, ha a nap viharos volt. Az idei advent nagyon jól sikerült. Aki csak tehette minden reggel elment Apuval rorátéra. Sokkal könnyebb volt felkelni, „őrülési jelent” nélkül elindulni és egész nap jobbnak lenni, mint máskor. A legjobb persze a nyaralás. Ilyenkor mindig elutazunk. Sokat kirándulunk. Kis összesegítéssel és figyelemmel mindent meg lehet úgy szervezni, hogy mi nagyok is jól érezzük magunkat és a kicsik is bírják. Ilyenkor, ha egyegy falusi templomban megjelenünk, mindig nagy feltű4
nést keltünk. Mise után körülvesznek bennünket a helybeliek. Míg kisebb voltam, örültem, hogy ennyien irigyelnek és csodálnak minket. Mostanában azokat a megjegyzéseket is hallom, hogy „szegény anyjuk”, meg hogy „ez azért már túlzás”! Nem értem az ilyen embereket. Az én szüleim – akkor is, ha sok a dolguk – attól boldogok, hogy ilyen sokan vagyunk. Egyikünknek sem jut kevesebb szeretet attól, hogy van még mellettünk 6-7 másik, akinek ugyanannyi jár. Sőt, a másikéból jut nekünk is, így nálunk az „egy főre eső” szeretet mennyisége pontosan nyolcszor akkora, mint ott, ahol csak egy gyerek van. Így aztán természetes, hogy én is ilyen nagy családot szeretnék magamnak. Budapest, 2010.
5
