POGÁNYNÉ DR. RÓZSA GABRIELLA Rendszerváltoztatás/paradigmaváltás a könyvtártudományban két kézikönyv tükrében: A könyvtáros kézikönyve (1956) és a Könyvtárosok kézikönyve (1999-2003) A könyvtári munka egyes területeiről vagy akár egészéről, a bibliotékák históriájáról, feladatáról, a könyvkultúráról és az olvasás fontosságáról számos munka látott napvilágot az ókortól kezdődően. Ezek a művek – azzal együtt is, hogy számos esetben a könyvtárak kezelésével kapcsolatos ismeretekre szintén kitértek – mégis inkább a könyves világban tájékozott, művelt emberek számára íródtak, nem pedig hivatásos könyvtárosok képzésére vállalkoztak. A könyvtudományi (bibliológiai) felfogás egyik leghíresebb képviselője a jezsuita szerzetes, Michael Denis (1729-1800), a bécsi udvari könyvtár munkatársa és a Theresianum oktatója által 1772-1778-ban, majd második kiadásban 1795-ben kiadott Einleitung in die Bücherkunde című kézikönyve. Magától értetődően a nemes ifjak képzésére Mária Terézia által megszervezett korabeli „elit iskola” nem könyvtárnokokat akart faragni például a nemzet javára saját gyűjteményeit felajánló Széchényi Ferencből, hanem olyan européer erudíciójú személyeket, akik értékelni tudják, illetve képesek továbbfejleszteni a családjukban több generáció óta hagyományosan gyűjtött magántékákat. A szorosabban a könyvtári munkához kapcsolódó könyvtártudomány (könyvtártan) első szintézisének Martin Schrettinger (1772-1851) bencés szerzetes, a szekularizáció után a müncheni Hofbibliothek könyvtárőre 1808 és 1829 között közrebocsátott tankönyve, könyvtártana tekinthető, már csak azért is, mivel ez az opusz nevezte először teljesen önálló területnek és tudománynak a könyvtárosi ismeretek egészét. Schrettingernek a Versuch eines vollständigen Lehrbuchs der BibliothekWissenschaft című alapvetésében olvasható definíciója (Schrettinger 1808: 11) alapján a könyvtár „könyvek jelentős mennyiségének gyűjteménye, amelyet úgy rendeztek el, hogy a tudásra szomjazó használó a benne lévő bármely értekezést [értsd: bármely közleményt, azokat is, amelyek nem önálló dokumentumban publikáltattak] fölösleges időveszteség nélkül megtalálja”, a könyvtártudomány elé pedig az a feladatot tűzte, hogy ezen funkciónak megfelelő eljárásokat dolgozzon ki. Ebből következően a Bibliothek-Wissenschaft „szilárd alapelveken nyugvó rendszeres foglalata mindazoknak a tanoknak, amelyek alapján a gyűjtött könyvanyag célszerű könyvtárrá szervezhető” (Varjas 1955: 2), vagyis ezen ismereteknek az alábbi részterületekre kell kiterjedniük (Schrettinger 1829: 10-1): „I. az irodalmi-kereskedelmi-gazdasági területre a) könyvek vásárlására, b) duplumok vagy egyéb könyvek eladására, c) nyilvános könyvtáraknál a könyvtári pénzalap kezelésére és elszámolására, illetve d) az épület, bútorok stb. megőrzésre; II. a könyvtári szakmai munka tekintetében pedig
201
a) a rendszerezésre és a bevezetett rend megtartására, b) a könyvek megőrzésére, valamint c) a nyilvános könyvtáraknál a kölcsönzésre és az olvasószolgálati tevékenységre”. A könyvtártudomány foglalata ezzel együtt integrálta a korabeli másik felfogás, a könyvismeret (Bücherkunde) egészét is: Schrettinger a könyvismeretben jártasak személyeket „Literátor”-nak nevezi; meggyőződése azonban, hogy nem lehet valakit csak azért könyvtárossá tenni, mert literátor műveltséggel rendelkezik, vagyis nem minden „könyves emberből”, bibliofilből lehet könyvtáros. A literátor alkalmas és kész a könyvgyűjtésre, de könyves műveltsége csak előfeltétele annak, hogy azt is elsajátítsa, hogyan kell a gyűjteményből használható bibliotékát építeni. Erre a feladatra csak a könyvtáros alkalmas, munkájának alapja pedig olyan gyakorlati ismeretek összessége, amely speciális tanulmányokat feltételez és amelyet Schrettinger a könyvtártudomány fogalmával foglalt össze. Schrettinger meghatározása jóval megelőzte korának tudományos paradigmáját és már magában hordozta a könyvtártudomány mai értelmezésének csíráját is. (Schrettinger művével kapcsolatban részletesebben vö. Pogányné Rózsa Gabriella 2009) De magától értetődő azonban, hogy a diszciplina a mű megjelenését követően sok újabb szemponttal, kutatási iránnyal, az érintkező tudományok eredményeivel gazdagodott, például az olvasásszociológiával, a könyvtári együttműködések differenciált kialakításával, a könyvtári rendszer megszervezésével, a könyvtári joggal, később az alkalmazott technikai berendezésekkel, a gépesítéssel stb. A könyvtári ismereteket tartalmazó, gyakorlati (esetleg oktatási) célokra készített, legtöbbször egy szerző tollából származó összefoglaló jellegű alapműveket vagy akár a többek által írott tanulmányok (esetleg előadások) egybeszerkesztésével létrejövő szakkönyveket a szakma (praxisorientált voltuk és ebből következő tartalmuk után) leginkább "könyvtártan"-nak nevezi. Ezeknek a kiadványoknak a vonatkozó ismeretek összegzésén, kánonba foglalásán, illetve reprezentálásán túl nagy szerepük volt egyrészt a szakmai jártasság növelésében, a könyvtári munka gyakorlatának egységesebbé tételében, a szaktudományi kommunikáció fenntartásában és az eltérő felfogások ütköztetésében, másrészt az önmagára találó könyvtárosság társadalmi megítélésének, presztízsének emelésében. Ám akadnak olyan kézikönyvek is, amelyek célja nem az, hogy a napi munka során felmerülő kérdésekre nyújtsanak választ azzal, hogy lépésről-lépésre bemutatják az alkalmazni hivatott konkrét eljárásokat, hanem inkább elvi-tudományos szintű összegzést tárnak olvasójuk elé – ezek nevezhetők könyvtártudományi alapműveknek, összegzéseknek. Az előadásban vizsgált két XX(-XXI). századi kézikönyv esetében jól látható, hogy alapvető céljuk, szerkezetük meghatározásában, a bennük foglalt ismeretek gyakorlatorientált vagy elméletibb tárgyalásmódjában alkalmazkodniuk kellett az adott tudományos intézményrendszerhez, a terület
202
infrastruktúrájához, a szakmai célközönséget jellemző, már meglévő előképzettségéhez, intellektuális és professzionális felkészültségéhez, az ezekből adódó szükségleteihez. A magyarországi könyvtártanok históriája 1843-mal kezdődik. Ekkor jelent meg az Athenaeum című folyóiratban Toldy Ferenc (1805-1875, akkor még Schedel Ferenc) tervezett – és végül soha ki nem adott – alapvetésének szinopszisa (Toldy 1843), amely beépítette a hazai tudományos felfogásba Schrettinger nézeteit. Ettől kezdve az összes vonatkozó szakmunka – Kudora Károly Könyvtártana (Kudora 1893), a Ferenczi Zoltán tollából származó A könyvtártan alapvonalai (Ferenczi 1903), Gulyás Pál két kiadást is megért összefoglalása, a Népkönyvtárak szervezése, fenntartása és kezelése (Gulyás 1909, 1903), illetve Káplány Géza már sok tekintetben a modernizálódó világ elvárásainak megfelelő Könyvtárak korszerű rendezése és fejlesztése (Káplány 1943) elnevezésű műve – kimondva-kimondatlanul épített a schrettingeri hagyományokra nem csupán elvi állásfoglalásában, hanem a szakmai tudáskincsnek a gyakorlati munka szempontjaira koncentráló tárgyalásában is. A XX. század második felének első könyvtártani kézikönyve az 1956-ban kiadott és a Sallai István (1911-1979) – Sebestyén Géza (1912-1976) szerzőpáros által jegyzett A könyvtáros kézikönyve (Sallai – Sebestyén 1956, Sallai – Sebestyén 1965), vagy ahogyan a szakma emlegette, a Könyvtárosok Bibliája. (Jelen kutatás nem foglalkozik a tárgyalt időszakban megjelent olyan kiadványokkal, amelyek kimondottan és címükben is felvállaltan csak valamely könyvtártípusban, például a szakszervezeti, egyetemi tanszéki bibliotékákban vagy műszaki szakkönyvtárakban tevékenykedők számára szedték rendszerbe a speciális ismereteket.) A Sallai-Sebestyén kilenc nagy fejezetben (A könyv – könyvtár – könyvtártudomány; A könyvtár épülete és berendezése; Állománygyarapítás; A katalógusok; Raktározás; Az olvasószolgálat; Tájékoztató munka – dokumentáció, illetve az 1965-ös második, bővített kiadásban: Tájékoztató munka – bibliográfia, dokumentáció; Különgyűjtemények; A könyvtár vezetése; A könyvtárügy) foglalja össze a könyvtári tevékenységek minden területét. Csűry István (1956: 731), a művet bemutató írásában – igaz, hogy egy recenziótól elvárható arányérzékkel megemlíti az opusz néhány gyengeségét is – elismerően nyilatkozik a munkáról: „A könyv tehát valóban az, amit a cím ígér, tehát a könyvtáros kézikönyve, gyakorlati munkájának megbízható kalauza. Anyagát nem a teljesség, nem a tudományos összefoglalás és rendszerezés, még kevésbé az új eredményekre való törekvés igényével tárja elénk, hanem a gyakorlat, a hasznosság követelményeinek megfelelően. A szerzők felismerték, hogy a könyvtártudomány magyar kézikönyvének megírása további feladat…”. A mű előnyeiként a recenzens hangsúlyozza, hogy a könyvtáros társadalom valamennyi rétege számára érthető és élvezhető; kézikönyvre jellemzően a biztos, már igazolt tudást tartalmazza, a még nem igazoltaknál pedig mellőzi az állásfoglalást. A tomus ezen irányultsága magától értetődően következik a korabeli magyar könyvtárügy helyzetéből. A könyvtárügy fejlesztéséről szóló 1952-es minisztertanácsi határozat (A könyvtárügy… 1952: 59) hozta létre a települési és
203
később a megyei könyvtárak ma is meglévő – bár sok tekintetben máshogyan működő – rendszerét, illetve szervezte meg az üzemi és szakszervezeti könyvtárakat. Ez azzal is járt, hogy a szakmának hirtelen nagy mennyiségű új szakemberre lett szüksége, mindazonáltal a könyvtárosképzés erre még nem volt felkészülve. Az 1948/1949-es tanévben indult meg az ELTÉ-n a könyvtár szakos képzés – az itt végzetteket nagyobb részben a tudományos és nagy-, valamint a szakkönyvtárak alkalmazták, csak töredékük került a közművelődési tékákba. Ezen intézmények személyzetszükségletének kielégítésére szintén Budapesten indult meg 1951-ben a hároméves képzést nyújtó Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán esti és levelező tagozatos stúdium, a következő évtől pedig már nappalin is tanulhattak a könyvtárosjelöltek. Ám az intézmény 1955ben megszűnt, így iskolarendszerű képzést ismét egyedül az ELTE nyújtott mindaddig, amíg 1962-ben a vidéki pedagogikumok – elsőként a szombathelyi és a debreceni tanítóképző is – útjára nem indították az oktatást népműveléskönyvtár szakpáron. A rövid, pár hónapos vagy csak néhány hetes, nem iskolarendszerű kurzust elvégzettek azonban napi munkájuk során számtalanszor találkoztak olyan feladatokkal, esetekkel, amelyek megoldására a szűkös tananyag nem vértezte fel őket. Ezzel összefüggésben áll az is, hogy az ismeretek hangsúlyosan és a tomus előszavában (Sallai – Sebestyén 1956: 5-6) nyíltan felvállaltan inkább a közművelődési (mai közkönyvtári) praxisra, a tájékoztatás kérdését érintően pedig a műszaki szakkönyvtári szempontokra koncentrálódnak – ennek okai pedig csak részben írhatók a képzési struktúra számlájára, sokkal inkább keresendők a politikai háttérben, a szocialista könyvtárpolitikában. Ezt a kettősséget, tartalmi megosztottságot műről készült másik ismertetés is kiemeli (vö. Domanovszky 1957: 199). A II. világháború lezárulta utáni könyvtári rendszerszervező jogszabályalkotó munka első időszaka határozottan jobban koncentrált a közművelődési könyvtári ellátásra, a közművelődési és tudományos könyvtárak ügyének az 1950-es évek első felében hangoztatott egysége a legkorábbi törvényekben csak a szavak szintjén nyilvánult meg. Az egyes könyvtártípusok fontosságának művelődéspolitikai megítélése lassan kristályosodott ki. Az 1947-es törvénytervezet (Sebestyén 1968), amely a hazai könyvtári rendszer egészének működését lett volna hivatott szabályozni, a kooperáció fontosságát, az egyes intézmények egymásra utalt voltát emelte ugyan ki és kihatott volna a tudományos (nagy)könyvtárakra, de csak a felügyeleten keresztül, így már elindult a hangsúlyeltolódás a települési és regionális közművelődési könyvesházak javára. A törvénytervezet még csupán meglehetősen érintőlegesen foglalkozott a tudományos könyvtárak ügyével, a munkájukkal kapcsolatos egyes kérdések rendezésére és bizonyos feladatok ellátására voltak ugyan kijelölt testületek, tanácsok, de ezek egyike sem volt átfogóan felelős az érintett terület rendszerré szervezéséért, fejlesztéséért. Éppen a közművelődési könyvtárak előtérbe kerülése miatt kezdeményezték a szakma képviselői 1950-ben „A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1950. évi … számú törvényerejű rendelete a tudományos könyvtárakról” elnevezésű tervezet (A Népköztársaság… 1950) elfogadását, amely megszilárdította volna a könyvtári rendszer
204
kettéválasztását nép-, illetve tudományos könyvtárakra. A Könyvtárügyi Szemle hasábjain Takács József (1950: 48-49) jogász és könyvtáros ismertette a – reményei szerint hamarosan megjelenő – dokumentumot. Kifejtette, hogy „a főfelügyelet és központi irányítás, valamint működési tekintetben is kétfelé választódik könyvtári szervezetünk”, de bizonyos központi feladatok a jövőben is az Országos Könyvtári Központra hárulnak. Így a hazai könyvtári világ két szegmensének irányításában az MTA és az Országos Könyvtári Központ is összehangoló feladatot kapott volna, teret engedve a különféle célú, eszközrendszerű, módszerű könyvtári szolgáltatások sajátos szempontjainak figyelembevételére. Az első átfogó és elfogadott jogszabály, a már említett A könyvtárügy fejlesztéséről szóló 2.042-13/1952. /V. 14./ M. T. sz. határozat (A könyvtárügy… 1952: 58-59.) preambuluma szerint az új koncepció lényege az, hogy egyetlen egységes egészként kell kezelni a tudományos és közkönyvtári ellátást:. „Meg kell teremteni az állami könyvtárak egységes irányítását és felügyeletét, az állami könyvtárak egységes rendszerét, amely biztosítja a tudományos könyvtárak tapasztalatát és segítségét a városi, községi, szakszervezeti és szövetkezeti könyvtárak számára” – olvasható a jogszabályban. Vagyis – a határozat egészét is figyelembe véve – itt nem a különféle könyvtárak egységes egésszé, mai terminológiával élve információs campusszá szervezése a cél; a prioritás egyértelműen az közművelődési könyvtárakat illeti, a dokumentum a többi bibliotékát majdhogynem negligálja, illetve csak annyiban tartja fontosnak, amennyiben a kulturális és ideológiai nevelőmunkában oroszlánrészt vállaló tömegkönyvtárak számára segítséget nyújtanak. A kézikönyv e tekintetben megnyilvánuló egyenetlensége tehát egyenes következménye a szakma – illetve az akkoriban élet minden területén jelentkező – átpolitizált voltának, az egyes könyvtári munkák ismertetésében érezhető ideológiai felhang az elfogadott nevelő könyvtár-modell velejárója, például az olvasói katalógusokban regisztrált anyag megválogatásával vagy az ajánlóbibliográfiák divatjával kapcsolatban. A könyvtáros kézikönyvének lapozgatása közben az úgyszintén szembeötlő, hogy meglehetősen kevés teret szentel a modern technika vívmányainak – ekkor még nálunk nyugatabbra sem sok bibliotékában alkalmazták a korabeli technikai fejleményeket –, az 1965-ben kiadott második kiadás elkészítésekor a szerzők pedig azzal a problémával szembesültek, hogy a külföldi szakirodalmat olvasva már láttak példákat az új információs technológia integrálására a könyvtári tevékenységbe, ám a magyar (szak)szókincs még alkalmatlan volt ezek megnevezésére. „A szuper automata berendezések a modern elektronikus gépek típusához tartoznak, amelyek elsősorban a számoló gépek … leginkább ezek a készülékek érzékeltetik az irodalomkutatás gépesítésének jövő távlatait” – olvasható a Gépi irodalom- és adatkutatás című fejezetben (Sallai – Sebestyén 1965: 595). Az 1965 és 1989 közötti időszakot Pogány György (1997: 18) a hazai szaksajtó történetét áttekintő tanulmányában „a konszolidált szakszerűség évtizedei”-nek nevezte. Megállapítása azonban nem csupán a szakmai folyóiratokra, hanem a könyvtári világ egészére is vonatkoztatható. Az 1945 utáni korszak egyre szorosabb diktatúrája után egyrészt a nemzetközi szakmai szervezetek munkájában való részvétel lehetősége, a kapcsolattartás, a nyugati
205
szakirodalomhoz való szabadabb hozzáférés, másrészt pedig a könyvtártudomány, illetve a kapcsolódó diszciplínák és a technika fejlődése készítette elő az utat a hazai könyvtártudományos paradigmaváltáshoz. Ahogyan az ország politikai rendszerváltoztatása is egy hosszú folyamat eredménye – igaz, hogy konkrét, megünnepelhető eseményekhez, dátumokhoz köthető – éppígy a hazai könyvtártudományban egyrészt a politikai élet történéseihez kötődően, de természetesen a tudományok szerves, az egymásra épülő publikációkban manifesztálódó fejlődéséből táplálkozva zajlott/zajlik le paradigmaváltás a XX-XXI. század fordulójának néhány évtizedében. Az 1960-as 1970-es évektől lassan elavulttá kezdtek válni a Sallai – Sebestyén-féle kézikönyvben leírt és hosszú évtizedeken keresztül kánonként elfogadott, alkalmazott és tisztelt ismeretek, újabb törvények születtek, átformálódott a könyvtári igazgatás rendszere és kiszélesedett a könyvtárosképzés intézményi palettája. Átalakultak az egyes munkafolyamatok, más katalogizálási szabvány lépett életbe, a tartalmi feltárásra használt Egyetemes Tizedes Osztályozásnak újabb kiadása jelent meg. A politikai rendszerváltoztatás elsodorta azt az alaptételt, hogy a könyvtári vagyon csak az állam kezében lehet, felszámolta a szakszervezeti könyvtárakat, a bibliotékák pedig az ideológiai nevelőből szolgáltató és demokratikus intézményekké váltak. A könyvtárosok kézikönyvében még kissé idegenkedve írták le a szerzők – és olvasták a könyvtárosok – az „üzemszervezési tapasztalatok”-nak a könyvtárvezetésbe való integrálásáról szóló mondatokat és hangsúlyozták, hogy „a könyvtár kulturális intézmény és nem üzem” (Sallai – Sebestyén 1956: 478), a mai könyvtári terminus technicusok között pedig mindenki természetesnek veszi a management vagy menedzsment magyarított angol kifejezéseit. A könyvtárak fix állami finanszírozását felváltotta, illetve kiegészíti a bizonyos szempontból szélesebb szabadságot, de – valljuk be több törődést igénylő és nagyobb kockázattal járó – pályázati támogatási rendszer. Az informatikai és kommunikációs eszközök beszivárogtak az élet minden területére, így a könyvtárakba is és a hálózati kommunikáció nem csupán a könyvtári munkák kooperatív elvégzéséhez nyújt lehetőséget, hanem az elektronikus vagy digitalizált dokumentumokhoz való távoli hozzáférés éppúgy megváltoztatta/megváltoztatja a könyvtárhasználói, olvasói mentalitást, habitust, szokásokat. Ezeket a változásokat összefoglalóan úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a könyvtári munkával kapcsolatos ismeretek összességét lassacskán már nem lehetett a hagyományos Schrettinger-féle könyvtártudomány-értelmezéssel szabatosan kifejezni, hanem a diszciplína számára modernebb megnevezés bevezetése vált lehetségessé, divatossá vagy szükségessé, illetve újra körül kellett határolni a vonatkozó tudáskincset. Mindazonáltal már Schrettinger idézett meghatározásában sem csupán könyvek időveszteség nélküli fellehetőségének biztosítása volt a cél, hanem a közleményeké (tehát a folyóiratban, tanulmánygyűjtemény vagy egyéb gyűjteményes kötetben közzétett egyedi írásoké), ami valójában azt jelenti, hogy a könyvtár feladata a tudás egyedi publikációkban megjelenő egységeinek gyűjtése, feldolgozása, megőrzése és szolgáltatása, de bibliotékák téglából épített falai még mindenképpen lehatárolják a szolgáltatható, tehát a gyűjteményekben fizikai
206
valójukban meglévő és éppen ott is lévő dokumentumok körét. Az internet megjelenésével azonban egyrészt a számítógépes könyvtári katalógusok, illetve bibliográfiai adatbázisok, másrészt a világon bárhol és bármely szerveren archivált elektronikus tartalmak távoli hozzáférése a szolgáltatás tárgyait a teljes információs univerzumra terjesztették ki, a materiális korpusszal rendelkező és a digitális források összességére. Ez mindenképpen együtt jár úgy a könyvtári munka, funkció és szerep átalakulásával, mind a könyvtárhasználat megváltozásával. A dokumentumok beszerzése, feldolgozása, archiválása és szolgáltatása, a dokumentumok menedzselése információvagy tudásgazdálkodássá vált; a könyvgyűjtemény professzionális kezelője pedig – ízlés szerint – információs, illetve tájékoztatástudományi szakember vagy információbróker lett. (Ebből azonban nem következik az, hogy a könyvtártudomány korábbi kutatási területei: a könyvre, írásra, könyvkiadásra, nyomdászatra, könyvtárakra orientált és arányaiban inkább történeti bibliológiai és a könyvtári munka jelenére, valamint jövőjére fókuszáló könyvtártani irányokból bármelyik is aktualitását vesztette volna; sokkal inkább ezek a kérdéskörök egészültek ki, gazdagodtak más aspektusokkal is. Példaként lehet említeni az információtörténelmet, a számítógépes nyelvészeti kutatásokat, az információtechnológiai vagy az irányítás- és vezetéstudományi eredmények integrálását. (A könyvtártudomány és az információtudomány kérdésével kapcsolatban vö. Vakkari 1996 illetve Hauke, Petra (Hg.) 2005.) Az új világot jellemző egyedi jelenségek felsorolást még sokáig lehetne folytatni, egy azonban biztossá, egyértelművé és egyre inkább sürgető szükséggé vált: a megváltozott paradigmában és az „új” tudományhoz másik, modernebb szintézis illene. Az 1990-es esztendőkben azonban a könyvtárak és a könyvtárosok nem olyan hirtelen és sok tekintetben felkészületlenül kerültek szembe a kihívásokkal, mint a Sallai – Sebestyén kézikönyv elkészülte előtt: a változások nem voltak olyan gyökeresek és nem rövid idő alatt kellett alkalmazkodnia a szakmának. A képzési rendszer minden szintjén kellő számú intézmény folyamatosan javított, átdolgozott tematikája fokozatosan fogadta be az újonnan a tudományba integrált kérdésköröket; az 1997-es könyvtári törvényt hosszas és a szaksajtóban rendszeresen publikált előkészítő munkák előzték meg. Mindemellett a könyvtár szerepe már nem a meghatározott ideológiai kánon szerinti nevelés, hanem alapja a „bármely közzétett információhoz való hozzájutás joga”, „a könyvtárak – vagy az ismeretgazdálkodás egyéb nevekkel illethető intézményei – évezredek óta változatlan feladata: az információs források megnyitása az emberek előtt” (Horváth – Papp 1999: 9). Az átalakult vagy folyamatosan változó, kialakulóban lévő és átformálódó tudományosságot reprezentáló kézikönyvnek sem csupán a gyakorlati tudnivalók összefoglalása kellett, hogy elsődleges célja legyen. (Erre számos részterület monográfiája, tankönyve állt rendelkezésre.) Amivel azonban a hazai szakma még mindig adós maradt magának, az egy tudományos igényű, a kiadvány megjelenésekor a tudomány kánonjában szentesített minden ismeretet magában foglaló, inkább elvi-elméleti, a folyamatokat bemutató és megmagyarázó, nem pedig az apró részletekre kitérő munka.
207
Ekkora feladatra azonban már nem vállalkozhat egy-két, vagy akár három társszerző, akik mindegyik területen ugyanolyan jártasak lennének és éppen a tudományosság szempontjának szem előtt tartása miatt nagyon is indokolható a szerkesztők, Horváth Tibor és Papp István koncepciója, hogy az egyes részkérdések összefoglalása más és más szerzőktől, szakterületük elismert szakértőinek tollából származzék. A Könyvtárosok kézikönyve 1999 és 2003 között napvilágot látott öt kötete (Horváth – Papp 1999, 2001a, 2001b, 2002, 2003) – már önmagában a terjedelem is imponáló – a könyvtári munka egész elméleti hátterét, annak alakulását mutatja be, de jelentős terjedelmet kaptak az érintkező kutatások, határterületek – így már a kiadvány szerkezete sem követheti a korábbi összefoglaló opusz felépítését. Az első kötet előszavában a szerkesztők vázolták már az egész kiadvány – idő közben kissé módosult – struktúráját (Horváth – Papp 1999: 10-1). Az első kötet (Alapvetés) a könyvtártudomány és az információtudomány alapjait tekinti át, majd a tudományokat a szakközlemények segítségével számbavevő és leképező bibliometria legfontosabb ismereteit összegzi, ezután a dokumentumok és információhordozók világába kalauzolja az olvasót és végül ismerteti a könyvtár gyűjteményét. A második, Feltárás és visszakeresés című tomus első fejezete tisztázza a feldolgozás célját és tudományos alapjait, később a tartalmi feltárás és a kiadványok számbavétele, illetve leíró katalogizálás régebben és ma alkalmazott módszereit mutatja be, majd a számbavétel eredményeként létrejövő eszközök történetét vázolja a bibliográfiától az adatbázisig. A harmadik nagy egység a könyvtárak rendszerével foglalkozik, a könyvtár történelmi szerepváltásaival, vagyis a könyvtártudomány históriájával, utána következnek a mai könyvtári rendszer elemei, a nemzeti, a köz-, a szak-, felsőoktatási és iskolai könyvtárak, a különgyűjtemények és az elektronikus, digitális, virtuális tékák, de a kötetben olvashatunk még a könyvtári rendszer egészéről és a könyvtári modellről szóló dolgozatokat is. A negyedikként megjelent Határterületek elnevezésű rész olyan speciális kutatási irányok foglalatait adja, mint az olvasásszociológia, az olvasáslélektan és -pedagógia, a könyvtári vonatkozású jogszabály-alkotás, a könyvtári automatizálás, az állományvédelem, a könyvtárépítészet és a könyvtári menedzsment különféle kérdései. Az utolsó tomusban a Segédletek kaptak helyet: A könyvtári trendek című fejezet, a vonatkozó szabványok ismertetése, illetve a könyvtár- és tájékoztatástudomány szakirodalmában eligazító kalauz, végül pedig a mutatók. Az egyes kötetek iménti – csupán tárgyszavakban felvázolt – tartalma is igazolja azt, hogy a könyvtártudomány az utóbbi évtizedekben valóban jelentős metamorfózison esett át – nevezhető ez megújulásnak, modernizálódásnak, tudományos paradigmaváltásnak vagy akár rendszerváltoztatásnak is. Ám ez az átalakulás leginkább gazdagodást, differenciálódást jelentett – ez sok tekintetben a használt terminus technicusok megváltozásában, gyarapodásában is megnyilvánul. De a papirusztekercs és a kódex éppúgy a „tudomány szent edénye” (Richard de Bury 1971: 128), mint az internetes dokumentum, az ókori
208
kelet agyagtábla-könyvtárai vagy a csöndes kolostori tékák alapvető funkciója ugyanaz, mint az elektronikus könyvtáré. A gyűjtemények kezelői, az írnokok, a bibliothecarius barátok és az információs szakemberek feladata szintúgy állandó – csak minden történelmi korban, a maguk aktuálisan meglévő felkészültségével, eszközeivel és technikai bázisát felhasználva az adott történelmi pillanatban, a környező közösség kultúráról, tudományról vallott felfogásának figyelembevételével végzik szolgálatukat kortársaik javára – elfogadva vagy elutasítva az ideológiai nevelés alaptörvényét, vagy hozzásegítve a társadalmat az élethosszig tartó tanuláshoz, az információkhoz való esélyegyenlőségen alapuló szabad hozzáféréshez és a tudásalapú társadalom megteremtéséhez. Ahogyan Tóth Gyula (2001: 36) a könyvtári szerep történelmi alakulásáról szóló dolgozatában is kimondta, „nem a hordozó a meghatározó, hanem anyagától és rögzítési technológiájától függetlenül az ismeret, az információ, melynek gyűjtőmedencéje a könyvtár, mert vele, általa és érte tölti be történelmi küldetését”. Bibliográfia Csűry István 1956. Széljegyzetek A könyvtáros kézikönyvéhez. A Könyvtáros: 731-33. Domanovszky Ákos 1957. Sallai István – Sebstyén Géza: A könyvtáros kézikönyve. Magyar Könyvszemle: 199-204. Ferenczi Zoltán 1903. A könyvtártan alapvonalai. Athenaeum. Budapest. Gulyás Pál 1909, 1913. A népkönyvtárak szervezése, fenntartása és kezelése. Athenaeum. Budapest. Hauke, Petra (Hg.) 2005. Bibliothekswissenschaft – qou vadis? : Eine Disziplin zwischen Traditionen und Visionen : Programme – Modelle – Vorschungsaufgaben. Saur. München. Horváth Tibor – Papp István (szerk.) 1999. Könyvtárosok kézikönyve 1. kötet. Osiris. Budapest. Horváth Tibor – Papp István (szerk.) 2001a. Könyvtárosok kézikönyve 2. kötet. Osiris. Budapest. Horváth Tibor – Papp István (szerk.) 2001b. Könyvtárosok kézikönyve 3. kötet. Osiris. Budapest. Horváth Tibor – Papp István (szerk.) 2002. Könyvtárosok kézikönyve 4. kötet. Osiris. Budapest. Horváth Tibor – Papp István (szerk.) 2003. Könyvtárosok kézikönyve 5. kötet. Osiris. Budapest. Káplány Géza 1943. Könyvtárak korszerű rendezése és fejlesztése. 1. kötet Vezérfonal tudományos- ... és magánszakkönyvtárak szakszerű kezelésére. 2. kötet Az Egyetemes Decimális Osztályozórendszer. A Technológiai Könyvtár Barátainak Egyesülete. Budapest. A könyvtárügy… 1952. A könyvtárügy fejlesztéséről szóló 2.042-13/1952. /V. 14./ M. T. sz. határozat és a 8.720-2-33/1952. /V. 14./ Np.M. sz. utasítás a
209
könyvtárügy fejlesztéséről szóló 2.042-13/1952. sz. minisztertanácsi határozat végrehajtásáról. Népművelési Közlöny 1952. május 14.: 58-59. Kudora Károly 1893. Könyvtártan. Dobrowsky és Franke. Budapest. A Népköztársaság… 1950. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1950. évi … törvényerejű rendelete a tudományos könyvtárakról. Budapest. 1950. I. 14. ELTE Levéltára, Fond 19/a. Iktatott iratok. 1950. Pogány György 1997. A magyar könyvtári szaksajtó vázlatos története. 2. rész. Könyvtári Figyelő: 13-25. Pogányné Rózsa Gabriella 2009. Megkésett recenzió és tudománytörténeti kalandozás. Martin Schrettinger: Versuch eines vollständigen Lehrbuchs der Bibliothek-Wissenschaft (1808-1829). Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 5: 35-44. Richard de Bury 1971. Philobiblon. Kriterion. Bukarest. Sallai István – Sebestyén Géza 1956. A könyvtáros kézikönyve. Művelt Nép. Budapest. Sallai István – Sebestyén Géza 1965. A könyvtáros kézikönyve. Gondolat. Budapest. Sebestyén Géza 1968. Az 1947. évi könyvtári törvénytervezet. Könyvtártudományi tanulmányok. 1968. Népművelési Propaganda Iroda. Budapest. 581-606. Schrettinger, Martin 1808-1829. Versuch eines vollständigen Lehrbuchs der Bibliothek-Wissenschaft. Lindauersche Buchhandlung. München. Schrettinger, Martin 1829. Antikritik gegen die Rezension meines Lehrbuches der Bibliothek-Wissenschaft in der Jenaischen A. L. Z. 1821 Nro. 70 u. 71. In: Schrettinger, Martin: Versuch eines vollständigen Lehrbuchs der BibliothekWissenschaft. 4. Heft. Lindauersche Buchhandlung. München. Takács József 1950 A könyvtári jogalkotás. 3. rész, Könyvtárügyünk a jogszabályok tükrében. Könyvtárügyi Szemle, 1950. 5: 48-49. Toldy Ferenc 1843. Könyvtárakról. Bevezetése dr. Schedel Ferencz' illy czímű munkájának: "A' könyvtártan' kézikönyve.". Mutatványul. Athenauem, 201-10. Tóth Gyula 2001. A könyvtár történelmi szerepváltásai. In: Horváth Tibor – Papp István (szerk.) Könyvtárosok kézikönyve 3. kötet. Osiris. Budapest. Vakkari, Pertti 1996. A könyvtártudománytól az információtudományig. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás: 159-63. Varjas Béla 1955 A könyvtártudomány elvi alapja és rendszere. Magyar Könyvszemle: 1-22.
210
