„...S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily mértéken zengte a megelégedést, hadd daloljam rajt ma himnuszát én a soha-meg-nem-elégedésnek!” (Babits Mihály)
PÁLYÁZAT ÉS VEZETŐI PROGRAM A BAJAI III. BÉLA GIMNÁZIUM INTÉZMÉNYVEZETŐI (IGAZGATÓI) BEOSZTÁSÁRA
Készítette: Dr. Mayer János PhD. tanár 6500 Baja Oltványi Imre u. 12 / fsz. 2.
TARTALOMJEGYZÉK I. ÁLMAIM ISKOLÁJA, AZ IDEÁLIS VEZETŐ ........................................................................... 3 II. HELYZETÉRTÉKELÉS ÉS -ELEMZÉS....................................................................................... 8 1. Történeti előzmények, kiindulás ..................................................................................................... 8 2. Tárgyi feltételek ............................................................................................................................ 10 3. Személyi feltételek........................................................................................................................ 14 4. Diákjaink....................................................................................................................................... 17 5. Hagyományok, munkarend, rendezvények................................................................................... 21 6. Külső kapcsolataink ...................................................................................................................... 23 III. FEJLESZTÉSI ÉS VEZETŐI PROGRAM ............................................................................... 25 1. Célkitűzések .................................................................................................................................. 25 2. Tárgyi feltételek ............................................................................................................................ 26 3. Személyi feltételek........................................................................................................................ 29 4. Vezetési struktúra ......................................................................................................................... 31 5. Diákjaink....................................................................................................................................... 33 6. Hagyományok, munkarend, rendezvények................................................................................... 36 7. Külső kapcsolatok ......................................................................................................................... 41 IV. ZÁRÓ GONDOLATOK ............................................................................................................ 45
Mellékletek: – erkölcsi bizonyítvány másolata – szakmai önéletrajz – a megszerzett diplomák másolatai – nyilatkozat
I. ÁLMAIM ISKOLÁJA, AZ IDEÁLIS VEZETŐ Az iskolák szerepe és arról alkotott saját felfogásuk az évszázadok során sokat változott, és a különböző pedagógiai iskolák és elméletek is sokat árnyaltak ezen a képen – gyakran egymásnak gyökeresen ellentmondó módon is. A 21. század iskolájának számos olyan új kihívással és veszéllyel kell szembenéznie, amelyek a régi korokban ismeretlenek voltak, miközben az alapfeladatuk ugyanaz maradt: felnevelni és a szükséges ismeretekkel és készségekkel ellátni a jövő gondolkodó emberét és öntudatos polgárát. S mindkét – már Csokonai által alapértéknek tekintett – kulcsfogalom fontos: a diák tanulja meg mindazokat az emberi, erkölcsi alapértékeket, etikai normákat, viselkedési és kommunikációs formákat, amelynek révén a társadalom és kisebb emberi közösségek hasznos és tevékeny tagja lehet, de emellett képes lehet tehetsége kibontakoztatására, önmaga megvalósítására. Ugyanakkor az is fontos, hogy a jogait ismerő, azokkal élni tudó, a világban el nem tévedő, a társadalmi csapdákba bele nem eső öntudatos állampolgár legyen, aki ne csak az iskolai tananyaggal legyen tisztában, hanem tudjon a minket körülvevő világ dolgairól, legyen szilárd erkölcsi értékrendje, amelyek segítségével felnőtt emberként is képes lesz felelősségteljes döntések meghozatalára, de ugyanakkor azt is tudja, hogy ezeknek súlya és következménye is van. Legyen tisztában önmaga értékeivel, hazájának hűséges és öntudatos polgára legyen, akinek tetteit elsősorban nem anyagi érdekek, hanem az értékelvűség szempontjai határozzák meg. Mindezek mellett – az Alaptörvényben megfogalmazott jogok értelmében – elő kell segítenünk a diákok harmonikus testi-lelki-értelmi fejlődését. Ezen túl – amennyiben ezt lehetőségeink engedik – meg kell akadályoznunk társadalmi leszakadásukat, alapértéknek kell tekintenünk az egyenlő bánásmód, az igazságosság és szolidaritás elvét, és igyekeznünk kell őket az egészséges életmódra nevelni. Ma ezekben a kérdésekben talán sokkal nehezebb dolgunk van, mint az évtizedekkel előttünk járóknak. A családok gyakori szétesése, kiüresedett emberi kapcsolatok, a mindenütt úrrá levő felszínesség a korábbiaknál nagyobb terhet ró az iskolákra; számos ismeretet, értéket, amelyeket azelőtt a családok örökítettek tovább a következő generációkra, mára szintén az iskolának kell közvetítenie. Ráadásul a rendszerváltás szükségszerűen bizonytalanságot, értékválságot is magával hozott: sok régi reflex, gondolkodásmód él tovább a megváltozott világban is. Nagyon nehéz eligazodnia a fiataloknak a számos hagyományos értéket (tudás, műveltség, szilárd erkölcsiség, hitelesség, stb.) relativizáló világban, és az iskola meggyőző erejénél bizonnyal erősebb hatások is érik őket. Ráadásul az iskola, a pedagógus társadalmi presztízse jelentősen csökkent még a néhány évtizeddel ezelőtti állapotokhoz képest is; tekintélyt, tiszteletet persze eztán is el lehet érni, de ehhez alaposan felkészült, elvhű, erkölcsileg kikezdhetetlen személyiségekre van szükség.
A gimnázium elsősorban a felsőoktatásra készít elő, és – nemcsak emiatt – nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy többségében a jövő értelmiségét neveljük, és nagyon nem mindegy, milyen lesz az a réteg, amely leginkább meghatározhatja majd a hazánkról kialakult képet. Fel kell készítenünk arra őket, hogy az értelmiségi lét – a szó eredeti értelémében – nem pusztán a felsőoktatásban megszerezhető diploma elérését jelenti, hanem viselkedésforma, kulturális igény és erkölcsi felelősség is tartozik hozzá. Azonban ez személyes példamutatásunk, következetességünk nélkül a legjobb szándékkal is csupán írott malaszt maradhat. Ha egy iskola magát „elit intézménynek” tekinti, akkor érdemes tisztáznia, mitől is számít valami elitképzésnek. Felfogásom szerint az elitizmus ugyanis nem elsősorban a kitűnő év végi és érettségi bizonyítványok magas számában (és a ma már szinte semmit sem mondó felvételi statisztikában) mérhető elsősorban, hanem az adott intézményben folyó szakmai munka színvonalában: születnek-e ott kiemelkedő kulturális és/ vagy tudományos szellemi javak, jelen vannak-e az intézmény dolgozói és vezetői kellő súllyal a város és a régió kulturális életében, van-e súlya szavuknak helyi ügyekben, a legkiválóbb pedagógusok foglalkoznak-e a kiemelkedő tehetségekkel, folyik-e értékes, a tehetségek kibontakozását
segítő
tevékenység,
van-e
az
intézménynek
saját
szellemisége,
önálló
kezdeményezése valamely szakterületen, vagy csak minták követésére képes. És bír-e az intézmény olyan „kulturális vonzerővel”, hogy a régió legtehetségesebbjei az adott iskolát válasszák. Az is komoly kérdés, rendelkezik-e az intézmény azokkal a személyi és tárgyi feltételekkel, amelyek az elitképzést egyáltalán lehetővé teszik, versenyképes-e ezen a téren a konkurens intézményekkel. Pedagógusai képzik-e magukat szakmai és emberi tekintetben, jártasak-e szakterületük újabb kérdéseiben. És nem utolsósorban: van-e az intézménynek olyan karaktere, amely megkülönbözteti más, hasonló profilú intézményektől, illetve képes-e önmagáról „kifelé” olyan képet sugározni, amely valóban patinás intézményt mutat, vagy az terjed el róla, hogy már nem az, ami volt. Ha elitképzést akarunk, ezeken a kérdéseken komolyan el kellene gondolkoznunk; ha nem, akkor céljainkat és feladatainkat újra kell fogalmaznunk. Minden iskola pedagógiai kultúrájában kulcsszerepet játszik az empátia, az egyéni bánásmódra való törekvés, a szeretet, a követelményekhez való következetes igazodás, és az, hogy tanulói elé életkoruknak megfelelő követelményeket állítson. Fontos alapérték még a gyermek, a szülő és a pedagógus együttműködése; nemcsak azért, mert a törvény is így szabályozza, hanem azért is, mert az érdekünk is közös. Milyen tehát az az iskola, amelyet elképzelek? Annak az iskolának elsősorban „szellemisége” van, amely olyan tartást, magatartásformát, öntudatot ad, amelyet tanulói az iskolából kikerülve is magukkal visznek. Ehhez mindenekelőtt elkötelezett, felkészült, önálló egyéniséggel bíró
tanáregyéniségek kellenek. Magának az intézménynek pedig hagyományainak megőrzésével kellene tudnia állandóan megújulni, ugyanakkor a hagyományőrzés sosem lehet azonos azzal, hogy megszokásból vagy kényelemből a végsőkig ragaszkodunk megkövesedett struktúrákhoz vagy szokásrendhez. Az ilyen iskola tanárai nemcsak kiváló oktatók, de aktív résztvevői és alakítói is városuk kulturális életének, amelynek fontosabb rendezvényein személyesen is jelen vannak. Megbecsüli és elismeri azokat, akik – akár iskolán kívüli tevékenységükkel – szakmai sikereket aratnak, büszke legkiválóbb diákjai és tanítványai eredményeire, kapcsolatot épít egykori tanítványaival. Az ideális iskola tehát egyfajta „szellemi műhely”. Az ideális iskola semmiképp nem lehet bezárkózó; kapcsolatot keres a többi oktatási intézménnyel, azok pedagógusaival, igyekszik magát megmutatni. Ha elit intézmények tekinti magát, akkor sohasem csak reagál, hanem kezdeményező szerepet tölt be, legyen szó bár versenyszervezésről, kulturális rendezvényről vagy szórakoztató eseményről. Az ideális iskola figyelembe veszi a szülői igényeket mindaddig, amíg azok nem vezetnek alapértékeinek feladásához. Az ideális intézmény dolgozói valódi közösséget alkotnak, akiknek véleménye természetesen lehet sokszínű és eltérő, de a közösen elfogadott kérdésekben utólag nem lehet vita. Az ideális iskolának jó a sajtója; egyrészt mert maga is tudja, hogy a megjelenése a médiában létkérdés, és maga is kész alakítani a róla élő képet. Gazdag külső, bel- és külföldi szakmai kapcsolatai vannak, amelyet igyekszik munkájában is hasznosítani. Fontos lenne, hogy vezetői nyelveket beszélő, a világra nyitott emberek legyenek. Diákjai számára következetes, elfogadható szabály- és követelményrendszert teremt, törekedve az egységesség elvének betartására. Tanári közösségének tagjai maguk is fontosnak tartják a belső kommunikáció fejlesztését, nemcsak egyénileg, de közösségként is képzik magukat (pl. tréningek segítségével) a magukba zárkózás helyett. Az ideális közösség nyitott az új ötletekre, kezdeményezésekre, és nem azt keresi, mit miért nem lehet megvalósítani; sokkal inkább azt, hogyan. Kollégáról, iskolavezetésről, fenntartóról, oktatásirányítóról – akár véleménykülönbség esetén is – kész feltételezni bizonyos jóindulatot, igyekszik
pozitív
életszemléletet
sugallni
dákjai
számára.
Lehetőséget
nyújt
diákjai
pályaorientációjára, de anélkül, hogy a túlzott specializáció miatt az általános műveltség eszménye csorbát szenvedjen. Felkészít a közép- és emelt szintű érettségire, de szem előtt tartja, hogy nem az érettségi vizsga a végcél (még ha az iskola közvetlen szerepe itt véget is ér), hanem az egészséges, érett, művelt értelmiségi polgár kinevelése. Másképp fogalmazva talán mondhatjuk azt is, hogy a tananyag csak „ürügy az emberformálásra”, de azt is, hogy elsősorban nem tananyagot tanítunk, hanem gyerekeket, fiatal embereket. Nem mindegy, hogyan tesszük. A jó iskola azt sem felejti el, hogy ő van diákért (és nem fordítva), ugyanakkor a szakmai kérdésekben nem enged a külső
nyomásoknak. Hogy a bajai III. Béla Gimnázium ma mennyiben hasonlít az itt felvázolt (természetesen elméleti) modellre, és mely területeken látok fejlődési esélyeket, azt a következő fejezetekben igyekszem kifejteni. És milyen lenne az ideális vezető ebben a rendszerben? Comenius már a 17. században megfogalmazott néhány olyan vezetői tulajdonságot, amelyek az eltelt hosszú évszázadok múltán ma is aktuálisnak tűnhetnek „1.Emlékezzék arra, hogy ő az egész iskola fénye és oszlopa. 2. Ezért legyen az erénynek, a jámborságnak és szorgalomnak példaképe, mindenben mutassa magát élő törvénynek és szabálynak (amelyeknek megfelelően minden könnyen rendbehozható) 3. Tekintélyét a többiek előtt erényeinek feddhetetlenségével, mindenki iránt tanúsított udvariasságával és kötelességben fáradhatatlan éberségével védje meg. Gondosan ügyeljen arra, vajon kollégái, a tanítók és nevelők mind utánozzák-e. […] 6. Ügyeljen arra, hogy semmi se történjék a törvények és határozatok ellen, és hogy mindenütt minden megmaradjon helyén rendjén és érvényében, és ha valamiben lazulást lát, azonnal javítsa meg, és előzze meg a nagyobb romlást. 7. Mindenki előtt, aki máshonnan jön, és felvételét kéri, előbb olvassa fel az iskola polgárainak törvényeit, és kérdezze meg, hogy megígéri azok megtartását. […] 8. Idegenek és jövevények iránt legyen vendégszerető. 9. Azoknak, akik távozni akarnak, és szorgalmukról s tisztességes viselkedésükről bizonyítványt kérnek, adja meg azt az igazság és kinek-kinek érdeme szerint. 10. Legyen meggyőződve arról, hogy a jutalmak és büntetések igazságos kiosztása az iskolai köztársaság fenntartásának az alapja: ezért ne ossza ki azokat másként.” (Comenius, J. A. A jól rendezett iskola törvényei, 1653. In: Comenius Magyarországon. Comenius Sárospatakon írt műveiből. Szerk. Kovács Endre. Tankönyvkiadó, Bp. 1962.) Mit lehet ehhez hozzátenni? Ha a barokkos pátoszt lehántjuk a cseh-morva pedagógus szövegéről, szinte semmit. Ha az „iskola fénye és oszlopa” kitétel ma erősnek hangzik is, annyiban mindenképp igazolható, hogy az igazgatót sok esetben azonosítják az intézménnyel, az ő külső megjelenése, megnyilvánulásai, döntései, közéleti szerepvállalásai (vagy nem vállalásai) akaratlanul is az általa vezetett iskolára vetülnek vissza, és erősen meghatározzák az arról kialakított képet. Az „ideális igazgató” pozícióját sohasem hatalmi eszköznek vagy pénzcsapnak, hanem sokkal inkább szolgálatnak tekinti, és sohasem tekintheti magát tévedhetetlennek vagy hibátlannak. Kritikát megfogalmazó vagy bíráló kollégáit sosem ellenségnek vagy pozíciójára vágyakozónak tekinti, hanem olyanoknak, akik maguk is az iskola és a diákok javát szolgálják, legfeljebb arról alkotott elképzelésük tér el az övétől. Őket azonban nem elhallgattatni, megfélemlíteni vagy épp eltávolítani kell, sokkal inkább megbecsülni, ráadásul az értelmes viták eredményeket is hozhatnak. Ha egy oktatási intézményben nincs is kollektív vezetés, a demokrácia és a nyilvánosság ettől még
alapkövetelmény, és olykor ezeket erősítő nagyvonalú gesztusokra is szükség van. A vezető tekintélye nem csorbul attól, hogy fontos kérdésekben kikéri kollégái véleményét, vagy akár egyes feladatok kidolgozásával másokat bíz meg, de még attól sem, ha bizonyos kérdésekben álláspontja alulmarad. Az ideális vezető „befelé” a minőségi munka, a törvényesség szigorú őre, „kifelé” azonban kollégáit igyekszik védeni a nemtelen támadások ellen. Szakmai-tanügyigazgatási kérdésekben (osztályzatok, tantárgyfelosztás, felvételek, osztályba sorolás, tanulói jogviszony, tanárok kiválasztása) jogi és szakmai érvek alapján dönt, és következetesen ellenáll a kívülről jövő (szülői, működtetői, városi, „piaci”) nyomásnak. A hatékonyabb működés érdekében viszont támaszkodik a külső partnerekre, hiszen az ő segítségük és támogatásuk elengedhetetlen. A vezető nem lehet elzárkózó; a szükségszerűen keletkező problémákat nem asztal alá söpörni, bagatellizálni, hanem megoldani akarja, adott esetben a konfliktus lehetőségét is felvállalva. Kollégáinak közreműködésével igyekszik a szakmai munka és a törvényesség őre lenni, mindig keresi azokat a megoldásokat, amelyekkel az intézmény működését hatékonyabbá teszi. Az alacsonyabb szintű vezetők kiválasztásában igyekszik úgy eljárni, hogy szakmailag kiváló, a rájuk bízott feladatokra alkalmas és a nevelőközösség nagyobb részének támogatását élvező kollégákat bízzon meg a helyettesi, munkaközösség-vezetői, stb. feladatok ellátására. Fontosnak tartja, hogy kollégái is érezzék
jól
magukat
munkahelyükön;
lehetőségeihez
mérten
igyekszik
javítani
a
munkakörülményeken. Teremtsen alkalmat arra, hogy jobban megismerjék egymást, és az intézmény iránti elkötelezettségük erősödjön. Bár az igazgató munkáltatói szerepe megszűnt, és az állami intézmények működtetése sem az ő közvetlen irányítása alá tartozik, törekszik arra, hogy legjobb munkatársait megtartsa, jutalmazásukat javasolja, illetve a tárgyi feltételek folyamatosan javuljanak, vagy legalábbis ne legyenek rosszabbak. A jó vezető nem kerüli a nyilvánosságot, kiváló debatter, megnyerő szónok, erős egyéniség látszatát kelti, ám nem kell, hogy mindig önmagát tolja előtérbe; ha a helyzet nem kívánja meg, és a dolgok működnek, a háttérben maradhat.
II. HELYZETÉRTÉKELÉS ÉS -ELEMZÉS 1. Történeti előzmények, kiindulás A bajai III. Béla Gimnázium jogelődjét 1757-ben alapították, azóta az iskola változó neveken és változó fenntartókkal lényegében folyamatosan működik, Árpád-házi királyunk nevét 1922-ben vette fel. A 20. század első felében intézményünket a ciszterci szerzetesrend működtette. Ebben az időszakban sokáig a város egyetlen olyan középfokú tanintézménye volt, amelyből a felsőoktatásba lehetett jutni, ezért kiemelkedett a helyi oktatási intézmények közül. Mind az iskola diákjának, mind tanárának lenni rang volt; az iskolában kiemelkedő önképzőköri tevékenység, a kor lehetőségeihez mérten gazdag kulturális és sportélet zajlott, az iskola tanárai közül többen is magas szintű tudományos tevékenységet folytattak. A diákok legnagyobb részét a városban és környékén élő polgári-értelmiségi-tisztviselői réteg és (kisebb részben) a tehetős gazdagparasztság gyermekei adták, bár felekezeti és nemzetiségi tekintetben sokszínű intézmény volt. A beiratkozott diákoknak csak aránylag kisebb része jutott el az érettségi vizsgáig, viszont érettségizett emberként általában jó esélyekkel megállta a helyét a későbbiekben. Nem véletlen, hogy az ebben a korszakban iskolánkat látogató diákok közül számos, egészen különböző területeken magának országosan is nevet szerző tudós, politikus, közéleti személyiség, művész vagy épp sportoló került ki. A ciszter korszak igazgatói között is találni kiemelkedő egyéniségeket, pl. Dr. Werner Adolf, Dr. Tordai Ányos vagy épp Dr. László Vince személyében. Az 1948-ban lezajlott erőszakos államosítást követően nemcsak a fenntartó, de az oktatás struktúrája és hallgatók és oktatók összetétele is jelentősen megváltozott. A nyolcosztályos gimnáziumot az általánossá tett négy évfolyamos forma váltotta fel, a felvételi vizsgák bevezetése után pedig az intézményben letett érettségi vizsga súlya is folyamatosan csökkent. A diákság szélesebb körei előtt nyíltak meg a kapuk: egyrészt azért, mert a korábbiaknál jóval több munkás-paraszt származású szülő (kb. a tanulók fele) adta gyermekét iskolánkba, másrészt azért is, mert az 1960-as évektől az intézménybe lányokat is felvettek. (Az 1970-es évektől már ők adták a tanulók többségét.) A változások az 1950-es években egy időre a színvonal rovására mentek, de az iskola hamarosan ismét az ország legjobb gimnáziumai közé emelkedett, ami nem utolsósorban annak volt köszönhető, hogy korszakos, tudós, elkötelezett tanáregyéniségek dolgoztak a falai között (a teljesség igénye nélkül pl. Váry Béla, Bálint László, Gergely Ferenc, Keszthelyi György, Dániel József, Hegedűs József, Tóth-Pál Zoltán, Horváth László és mások). Az 1960-as és 1970-es években az iskola saját tantervű (idegen nyelvi, illetve matematika-fizika) tagozatokat működtetett, amelyekben egészen kiemelkedő eredmények születtek, és amelynek a
fakultációs rendszer megjelenése vetett véget. Bálint László hosszú igazgatósága 1975–1995 között kiemelkedő korszak az iskola történetében, ebben az időszakban az iskolát felvételi eredményei alapján az ország legjobb középiskolái között tartották számon, amelyben kiemelkedő tehetséggondozó munka folyt. (Ez annál is inkább nagy eredmény, mert a városban és a megyében is megnőtt a konkurencia, immár más gimnáziumok is megjelentek, ráadásul az 1980-as évekig a diákok egy részét a szakközépiskolák szippantották el.) Ezen még többet erősített az 1991-től induló hat évfolyamos képzés megjelenése, amely lehetőséget teremtett a város és a környék kiemelkedő tehetségű gyerekeinek kiemelésére, és a velük való differenciált foglalkozásra. (Ez a kerettantervek megjelenése után már kevésbé volt lehetséges, hiszen onnantól lényegében az általános iskolásokéval megegyező tananyagot kell tanítani nekik is, ami számukra jóval kisebb kihívást jelent.) Ennek az időszaknak is voltak olyan legendás „iskolateremtő” tanáregyéniségei, akikkel a gimnáziumot szinte azonosították, és akiknek a személye miatt akár választhatták az intézményt, elég csak Szabó Kálmán, Mezeiné Dr. Kopasz Mária, Kovács Lászlóné, Bogárdi-Mészöly Gyula, Dr. Blandl Mátyás, később Sipos János vagy Keresztes József nevét említeni. A rendszerváltást követően az iskola számos változást élt át; az oktatáspolitika irányváltásainak, majd az immár önkormányzati fenntartó elvárásainak köszönhetően többször is pedagógiai programjának és dokumentumainak újragondolására kényszerült. A 90-es évek elején – a továbbtanulás megnövekedett lehetőségei és presztízse miatt – újra divatba jött gimnáziumba járni, így több évben is az addigi 4 helyett 5 párhuzamos osztályt is indítani lehetett. Ennek és a nyelvtanítás megnövekedett szerepének köszönhetően a tanárok létszáma is jelentősen megnövekedett, a korábbi tantestületi létszám csaknem megduplázódott. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a pálya csökkenő társadalmi presztízse és csekély anyagi vonzereje miatt a legkiválóbb diákoknak elenyésző kisebbsége választotta a tanári pályát, és talán ezzel is magyarázható, hogy az újabb generációban jóval kevesebb „korszakos egyéniség” akadt. Ebben az időben felmerült, hogy a gimnázium újra egyházi fenntartásba kerüljön, ám erre végül nem került sor. Az új, kétszintű érettségi rendszer bevezetése nem okozott komoly törést az oktatómunkában, mert a fenntartótól kapott, tehetséggondozásra fordítható többlet-órakeret lehetőséget teremt az emelt szintű érettségikhez szükséges elmélyültebb felkészítésre, míg a középszintű érettségi vizsga letétele diákjaink számára nem jelenthetett gondot. (A kétszintű rendszer bevezetése óta egyetlen érettségi bukás sem történt.) Szintén nagy előnyt jelent más intézményekkel szemben, hogy több tantárgy oktatása csoportbontásban történik, illetve korábban eredményesen működött a specializáció rendszere is. A 2004-ben indult öt évfolyamos, ún. nyelvi-informatikai előkészítő képzés – bár számos előnye is volt – összességében nem találkozott a szülők többségének
elvárásával, és a tantestület egy része is erős bizalmatlansággal szemlélte, így nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Abban, hogy ebbe a képzési formába jobbára a másik két típusba be nem férő gyerekek jelentkeztek, szerepet játszhatott az is, hogy nem sikerült világosan tisztázni, kinek is szánjuk ezt a képzési formát, és milyen célokat szeretnénk vele elérni. Az intézmény vezetési struktúrája az elmúlt évtizedekben nem sokat változott; az igazgató munkáját általában két (a szervezeti és működési szabályzatban meghatározott területekért felelős) igazgatóhelyettes, egy iskolatitkár, egy gazdasági vezető és egy gondnok segítette. Bizonyos ideig létezett az (egyes helyettesi jogkörökkel is felruházott) iskolamenedzseri tisztség is. A 2011-ben elfogadott köznevelési törvény és a fenntartó megváltozása (2013-tól a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ) számos új kihívás elé állítja az iskolát, amelynek önálló gazdálkodási jogköre megszűnt, és mindez nem csak az oktatómunkájának, de szervezeti struktúrájának újragondolására készteti. Ugyanakkor a törvény olyan lehetőségeket is megteremt, amelyeket ugyancsak érdemes átgondolni. Az idei tanév második felét erősen áthatja egyfajta átmenetiség érzése; egyelőre csak remélhetjük, hogy a struktúra megszilárdulása után világosak lesznek a kompetenciák, és az ügyintézés gördülékenyen halad. Bízunk abban is, hogy a nemrég felállt tankerülettel is harmonikus lesz a kapcsolatunk, és működtetésért, tárgyi feltételeink nagy részének javításáért is felelős városi önkormányzattal és polgármesteri hivatallal is jól tudunk együttműködni. 2. Tárgyi feltételek Százévesnél idősebb, többször felújított iskolaépületünk állapota semmiképp sem megnyugtató. Különösen szembetűnővé vált mindez az iskola környékének megújulása révén; a kulturált városrésztől riasztóan elüt az erősen lelakott állapotú, (különösen a Martinovics utcai részen nyilvánvalóan) omladozó épület. Reméljük, nem kell tragédia ahhoz, hogy az „A” épület régóta esedékes rekonstrukciója – amennyiben ezt a működtető önkormányzattal is sikerül beláttatni – hamarosan megkezdődjön. (Ha a felújítás megtörténne, a városrész impozáns büszkesége lehetne az épület.) Itt mindenképp szükséges volna a nyílászárók cseréje és a szigetelés javítása is, amellyel egyrészt a fűtési költségeket is csökkenteni lehetne, másrészt a külső megjelenés is javulna. Régóta esedékes volna a fűtési rendszer korszerűsítése (és benne régi radiátorok cseréje) és a városi hálózatra csatolása; jelenleg a téli időszakban egyes tantermekben elviselhetetlen hőség, másutt eléggé hűvös van. (A „B” épületben olykor a legnagyobb téli hidegben is ablakot kell nyitni, ám ugyanezen épület tantermei a május-júniusi időszakban a hőség miatt is alig elviselhetők.) Az „A” épület egyik komoly problémája, hogy eredetileg jóval alacsonyabb diáklétszámra tervezték, így a
zsúfoltság a szünetekben állandó, nagyon nehéz a folyosókon közlekedni, és az ügyeletes tanári feladatok ellátása sem egyszerű. Szintén cserére szorulna mindkét épület elektromos hálózata; amikor ezeket tervezték, még jóval kevesebb technikai eszközt kellett vele működtetni – ám ennek cseréjére kevés az esély.(A világítótestek pályázati pénzből történt cseréje néhány évvel ezelőtt kétségkívül javított a körülményeken.) Nincs megoldva az épület akadálymentesítése sem, ennek hiányában mozgássérült tanulót nem tudunk felvenni, de egy mozgásában korlátozott szülő is csak komoly segítséggel képes bejutni az épületbe. De az épületek dekorációja sem túl vigasztaló: a 3. emeleti ciszter kiállítást leszámítva még mindig a 2007-es évfordulós események díszletei láthatók; dicsőségtablóink 15 éve (!) nem frissültek, aktuális hírekre, eseményekre, ünnepekre csak minimális utalások vannak. (Ez viszont nem pénzkérdés.) Egy magát elitnek tekintő iskolának nemcsak múltja, de megmutatható jelene is kell legyen! A folyosók külső kinézete jobbára a 70-es évek design-ját idézi, azóta jelentősebb felújítás nem is történt. Sokszorosan igaz ez a „B” épületre, amely kicsit mostohagyerek az iskolában; az ide „száműzött” osztályok távol vannak a fontos eseményektől, és itt a folyosókon sem találnak kellő számban információkat. Tantermeink
(21 osztályterem, 11 szaktanterem, 9 tanulócsoportos foglalkozásra alkalmas
terem) egy része ugyan főleg szülői áldozatvállalás révén az elmúlt években megújult, és némelyikben a székek cseréjére is sor került, többségük azonban erősen elhasznált állapotban van, ami egyrészt nem növeli a komfortérzést, másrészt szinte csábít az eleve rossz állapotú berendezés rongálására – a kilátásba helyezett büntetések ellenére is. Fontos változás volt több tanteremben az elhasználódott régi falitáblák, tönkrement ajtók cseréje. Szaktantermeink felszereltsége eltérő, de összességében nem felelnek meg a 21. századi követelményeknek. Ez különösen a fizika esetében szembetűnő, hiszen emiatt e tárgyból nem vállalkozhatunk emelt szintű érettségi vizsga lebonyolítására, az órai szemléltetést nem is említve. (Némely ma is használt szemléltető eszköz még a 19. századból származik.) A rajz- és biológiaterem is inkább afféle elavult eszközök lomtárának tűnhet, csak a szaktanári lelkesedésnek köszönhető, hogy használhatók. 13 tanteremben van digitális interaktív tábla, amely lassan beépül az oktatás mindennapjaiba, kollégák és diákok is lassan megbarátkoznak velük, igaz, bizonyos hibáikkal is szembesülnünk kellett. Az informatikai eszközök száma talán megnyugtatónak tűnhet, ám ezek a tárgy jellegéből adódóan állandó megújulásra szorulnának, 4 informatikatermünk zsúfolt, a számítógépeket jó lenne korszerűbbre cserélni. Az iskolai hangstúdió felszereltsége a kb. a tíz évvel ezelőtti szintnek megfelelőnek mondható, de az itt használt eszközök állandóan igénybe vannak véve, állapotuk szükségszerűen romlik,
javításukra
nincs
elég
keret.
Számos
tanteremben
van
televízió-,
illetve
DVD-lejátszókészülék; a tanórák, illetve az e tantermekbe szervezett vizsgák ilyen jellegű igényeit
általában ki lehet elégíteni, de a meghibásodó készülékek cseréjére, szervizelésére itt sincs mód. Az iskolarádió rendszere technikailag megbízhatóan működik, itt még az elromlott hangszórókat is van miből pótolni. A mostani felszereltséggel viszont nem lehet képtovábbító rendszert működtetni; emiatt például a ballagási ünnepségek korábban megszokott közvetítését sem lehet megoldani. Ennek a problémának a megoldásához legalább egy jó minőségű videokamera kellene, mert a meglévők már nagyon rosszak, a legutóbbi ünnepségeket is csak kölcsönkért eszközökkel lehetett rögzíteni.) A stúdióban egy erősen koros, sokat használt számítógép található; ahhoz, hogy például a rögzített anyagokat vágni, majd közzétenni lehessen, mindenképp korszerűbb, a mai igényeknek megfelelő gépre lenne szükség. (Pedig ma már erős az igény a képes dokumentáció internetes megjelenítésére is.) Az elmúlt években megtörtént az A épületben található mellékhelyiségek felújítása is; ezek ma kulturáltnak mondhatók, a „B” épületben ez még várat magára. A „C” épület oktatómunkára lényegében nem alkalmas, veszélyes; az ott tárolt értékes régi könyvek sincsenek biztonságban. Az iskolában két tanári szoba van; az „A” épületben található „nagy” tanári bútorait néhány éve sikerült modernebbre cserélni, de a szoba így is jelentősen túlzsúfolt; komolyabb értekezletek megtartására nem alkalmas. Látszik rajta, hogy jóval kisebb tantestület számára alakították ki. (Persze ahhoz képest, hogy vannak iskolák, ahol a saját asztal is luxusnak számít a szaktanár számára, nincs okunk panaszra.) A „B” épületben található „kis” tanári szoba a dohányzó kollégák számának örvendetes csökkenése miatt kevésbé zsúfolt (egyébként is tilos a dohányzás az intézmény teljes területén), ám aligha szerencsés, hogy gyakran afféle „belső emigráció” szerepét tölti be, amelyhez a hírek csak nehezen jutnak el. Az viszont probléma, hogy lényegében nincs olyan fogadóhelyiség, ahol pl. érdeklődő szülőket, vendégeket kulturáltan és diszkréten lehet leültetni, és nem zavarja a megbeszélést fénymásolás, az óraközi szünet zaja. Az iskolatitkárság kulturált, megújult berendezésű, bár aránylag szűk helyen kell fogadnia ügyfeleit, miközben terhei az utóbbi időben nyilvánvalóan növekedni fognak. A kb. egy évtizede kialakított tanári pihenő, étkező céljainak jól megfelel. Az igazgatói iroda a vezető mindennapi munkakörülményeihez megfelelő, de nagyobb létszámú tárgyalásra a helyiség elrendezése miatt kevésbé alkalmas. Helyetteseik irodája még szűkösebb; előnye (és egyben hátránya is) viszont, hogy a tanári szobán keresztül lehet oda bejutni, így az igazgatóhelyettesek szükségszerűen mindennapi kontaktusban vannak beosztottjaikkal, bizalmas tárgyalás lefolytatására viszont kevésbé szerencsés. Iskolánk könyvtára viszonylag kis helyre zsúfolódik; berendezése többé-kevésbé esztétikus, a könyvtárhelyiség kisebb csoportok számára órák tartására, egyes versenyek lebonyolítására, tanulók felkészülésére alkalmas, sajnos nagyobb létszámú rendezvényeket (értekezletek, továbbképzések)
helyszűke miatt nem lehet benne tartani. Itt sajnos a fűtés – bár a korábbi évekhez képest a helyzet javult – is kívánnivalókat hagy maga után. Könyvállományát az utóbbi években pályázatok, kiadói adományok révén sikerült ugyan valamelyest fejleszteni, de az 1990 utáni szakirodalom az egyes tárgyakhoz szinte teljesen hiányzik, ráadásul anyagi okokból az utóbbi években fontos szakfolyóiratok lemondására is kényszerültünk. Ezt a kérdést a jövőben jobban át kell gondolni, az erre vonatkozó döntéseket a könyvtáros és az érintett munkaközösség-vezetők jóváhagyásával kellene meghozni. Az iskolai tornaterem nemhogy a 21., de a 20. századi igényeknek sem felel meg, sem méretei, sem felszereltsége nem méltó egy olyan iskolához, amely kiváló sportolókat nevelt ki. A használható sportszerek egy része valószínűleg a legújabb biztonsági előírások próbáját sem állja ki, maga a tornaterem beázik, nyílászárói alig szigetelnek és nem is nyithatók, időnként a burkolat is potyog. Ez különösen annak fényében jelent majd problémát, hogy a mindennapos testnevelésórák komoly helyigénnyel is járnak, miközben egy teljes osztály foglalkoztatása rosszabb időben már most sem problémamentes. Ha azonban több csoport egyidejűleg lesz érintett, azt a törvényes előírások betartásával csak nehezen lehet megoldani. A tormateremhez és a 2 tornaszobához tartozó öltözők állapota talán ennél is siralmasabb, a fiúk öltözője huzatos, szinte minden ruhaakasztó fogas le van törve, ráadásul az udvar felől csaknem állandó az átjárás: ezek nem európai viszonyok. Az „A” épületben található az iskolai büfé, viszonylag kulturált körülményekkel, többé-kevésbé a diákok pénztárcájához szabott árakkal. Persze optimális esetben ennek az oktatást kevésbé zavaró helyet kellene találni (5 tanterem is a közvetlen közelében van). Az „A” épület belső udvara a 250 éves évfordulóra valamelyest megújult, miután ez a ballagások állandó helyszíne, nem nézhet ki akárhogyan. A gazdasági munkatársak távozásával felszabaduló helyiségekben kialakítandó orvosi szoba régi hiányt pótol; ezzel lehetővé válik, hogy a kötelező orvosi vizsgálatok a korábbiaknál jóval kisebb fennakadást okozzanak az oktatásban. Komoly problémát látok viszont abban, hogy nincs valódi dísztermünk, amely méltó helyszíne lehetne nálunk rendezett versenyeknek, előadásoknak, továbbképzéseknek, de akár ünnepélyes eredményhirdetéseknek is. Amikor pedig nincsenek ilyen rendezvények, afféle találkozóhelyként is szolgálhatna, és segíthetné például a lyukasórás diákok időtöltéséét is. Egyúttal lehetőséget teremtene történetünk, büszkeségeink bemutatására is. Ugyancsak nem rendelkezünk szolgálati lakásokkal, illetve vendégszobákkal sem, holott ezek is fontosak lehetnének. Az iskola a közelmúltig rendelkezett saját csónakházzal is, amely nemrégiben a városi önkormányzat tulajdonába került. Egyelőre azt csak remélhetjük, hogy az épület és a benne levő
eszközeink használatáról méltányos módon sikerül megegyezni. Ebben szerep juthat a Bélás Turisztikai Egyesületnek is, amelynek szerepét egyébként is érdemes volna megnövelni. Az internet az „A” és „B” épületünkben is elérhető, bár a wifi és a hálózat lassúsága csúcsidőben a használatot korlátozhatja. Ugyanakkor használata (hasonlóan a mobiltelefonéhoz és egyéb modern eszközökéhez) nincs kellőképpen szabályozva, és ez számos visszaélésre is lehetőségeket teremt diákjaink körében. Ügyintézésünk, nyilvántartásunk egyre nagyobb része zajlik a számítógépes hálózat segítségével, bár itt még bőven volnának további fejlesztési lehetőségek. A kollégák legnagyobb része ma már bátran használja mind a világhálót, mind az iskolai szervert, honlapunk viszonylag informatívan tájékoztat az aktuális eseményekről, sok diák és szülő számára is elsődleges információforrás. Internetes jelenlétünk azonban más iskolákhoz képest így is elég hiányos. 3. Személyi feltételek Iskolánkban 53 pedagógus (ebből egy fő jelenleg GYED-en), egy iskolatitkár, egy főállású rendszergazda, egy főállású könyvtáros és egy (félállású) szabadidő-szervező dolgozik a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ alkalmazásában. (Az oktatástechnikusi munkát egy kollégánk látja el.) Közülük egy fő határozott, a többiek határozatlan idejű kinevezéssel rendelkeznek. Három kollégánk részfoglalkoztatású, az ifjúságvédelmi-védőnői feladatokat szerződéses viszony alapján látjuk el. 8 technikai dolgozónk (5 takarítónő, 1 gondnok, 1 portás, 1 karbantartó) jogi értelemben a működtető városi önkormányzat alkalmazottai, gazdasági irodánk korábbi munkatársait is ők vették át. Jelenleg két óraadó tanárt alkalmazunk. A szakos ellátottság 100 %-os; tanáraink többsége egyetemi diplomával rendelkezik. Ugyanakkor jól látható, hogy egyes területeken (biológia, matematika, fizika) a kollégák rendkívül magas óraszámokkal dolgoznak, míg másokon (magyar, német, történelem) kötelező óraszámok elérése is komoly problémát okoz; sokszor csak órakedvezményekkel oldható meg. Tanáraink jelenleg 8 munkaközösséget alkotnak; ezek közül egy az osztályfőnöki, a többi szaktárgyak, tárgycsoportok alapján szerveződött meg. Amikor Polgár László első igazgatói ciklusát megkezdte, a tantestület kimondottan alacsony átlagéletkorú és jól tagolt gárda volt, amelyben a csaknem pályakezdőktől a rutinos, nyugdíj előtt álló kollégákig különböző generációk voltak megtalálhatók. Mára a testület összetétele ehhez képest csak minimálisan változott, főként az idősebb kollégák egy részének nyugdíjba vonulásával, így ma főleg az idősödő „középgeneráció” van jelentős túlsúlyban. Ennek előnyös és hátrányos oldalai is vannak. Mindenképp előnyös, hogy azóta számos szakmai tapasztalat, siker és rutin halmozódott fel,
a kollégák egy része jelentős elismeréseket is kapott szakmai és/ vagy közösségi tevékenységéért, vagy éppen a város és a régió kultúrájában betöltött szerepéért. Nem vitás, hogy tantestületünk tagjai között számos kiválóan képzett, felkészült, komoly szakmai és emberi kvalitásokkal rendelkező pedagógus van, akiknek a munkáját meg kell becsülni. Néhányan kiemelkedő tehetséggondozó munkát végeznek – olykor jelentős többletterheket is vállalva – , ami kiváló megyei és országos versenyeredményekben is megmutatkozik. (Az is igaz viszont, hogy aránylag szűk azoknak a köre, akik tanítványaikkal országos megmérettetéseken is komoly eredményeket tudtak elérni.) Fontos tevékenység még az iskolánkban zajló ECL-nyelvvizsga, ahol több kollégánk vizsgáztatóként
működik
közre.
Több
kolléga
szerzett
az
elmúlt
években
önerőből
pedagógus-szakvizsgát, néhányan jelenleg is hallgatói valamely erre kvalifikáló intézménynek, többen vesznek részt rendszeresen mérőbiztosként kompetenciaméréseken, elnökként vagy kérdezőként emelt és középszintű érettségi vizsgákon. Az is elképzelhető, hogy egyes kollégáknak az újonnan induló szaktanácsadói hálózatban is jut szerep. Ugyanakkor sajnos az is érezhető, hogy a testület egy része számára a munka szellemi kihívás helyett napi rutinná vált, többen a motivációhiány, a kiégés jeleit is mutatják. Azt sem lehet tagadni, hogy az elmúlt két évtized meglehetősen lanyha szakmai ellenőrzései miatt vannak olyanok, akik elkényelmesedtek, „besavasodtak”, és nem voltak képesek érdemi szakmai-módszertani megújulásra a megváltozott körülmények ellenére sem. Ebben szerepet játszhattak a minimális előrelépési lehetőségek, kellően el nem ismert teljesítmények, és az is, hogy a feladatok elosztása nem mindig azonos esélyek és lehetőségek mentén történt. (l. pl. annak eldöntése, ki melyik osztálytípusban kap rendszeresen feladatokat, milyen kihívást jelentő projektekben kap lehetőséget, kinek a véleménye, befolyása dönthet fontos kérdésekben). Úgy látom, számos olyan kollégánk van, akik hosszú ideje dolgoznak nálunk, de igazán komoly feladatot soha nem kaptak, míg mások talán indokolatlanul sok terhet viselnek a vállukon – néha olyan feladatokét is, amelynek ellátására talán nem is ők a legalkalmasabbak. Az is probléma, hogy a tantestületben évek óta nem volt érdemi „vérfrissítés”, pedig egy-egy lelkes fiatal kolléga ötleteivel, új módszereivel komoly nyereség lehetne, már amennyiben valóban komolyan vesszük és támogatjuk. Szintén előnyös és egyben hátrányos dolog, hogy kollégák jelentős részének erős bélás kötődése van; sokan diákjaink voltak, míg többeknek is iskolánk az első és egyetlen munkahelye. Ez hűséget, kitartást és elkötelezettséget feltételez, amelyre lehet és kell is építeni. Hátránya viszont az, hogy ez egyfajta „bezárkózást”, rögzült struktúrákhoz, munkarendhez, hagyományokhoz való merev ragaszkodást is eredményezhet, ami könnyen az előrelépés, versenyképesség akadálya is lehet. Időnként szükség lehetne külső minták adaptálására, elemzésére, mert bár a hagyományok erejét
semmiképp sem szabad lebecsülni, ha túlzottan eluralkodnak rajtunk, akkor könnyen válhatunk áporodottnak vagy éppen berozsdásodottnak látott
intézménnyé.
Tapasztalataim
szerint
tantestületünk minden változást nagyon nehezen fogad, és igyekszik a működő struktúrákat fenntartani. Sajnos kollégáink közül csak igen kevesen vannak jelen szervezőként, fellépőként, közreműködőként a város kulturális életében, holott jelenlétünk iskolánk erejét mutatná. Általában sem vezetőink, sem diákjaink nincsenek jelen személyesen a város iskolánkhoz közvetlenül nem kötődő kulturális rendezvényein, ünnepségein, de sokszor még az iskolánkban zajló megemlékezések sem kapják meg a kellő figyelmet. Pedig amennyiben ezen a téren nem mutatunk példát diákjainknak, akkor aligha várhatjuk el tőlük, hogy szükségét érezzék részvételüknek ünnepségeken, előadásokon, megemlékezéseken. Problémának látom, hogy a kollégák között nagyon kevés a legszükségesebbeken túli együttműködés, közös kezdeményezés, ami miatt csak nagyon nehezen alakul ki egy valódi összetartozás-tudat, és az iskola rendezvényeit is kevesen érzik igazából magukénak, vagy egyszerűen kivonják magukat belőle. Ez azonban a mindenkori vezetőség felelőssége is; ha a vezetők inkább elhatárolódnak az általuk irányított közösségtől, nem erősítik a közösségépítő kezdeményezéseket, akkor az másokat sem késztet erre. Mind a vertikális, mind a horizontális belső kommunikáció sok kívánnivalót hagy maga után, emiatt viszont sok kibeszéletlen szakmai és emberi probléma marad megoldatlan. A könyvtárosi poszton az elmúlt tanévben történt változás láthatóan frissülést hozott a könyvtár életébe, a szerény anyagi lehetőségekhez képest az állomány is bővült, az adatkezelés, nyilvántartás hatékonyabb, az ügyintézés rugalmasabb, fiatalosabb lett. Továbbra is probléma a tartós tankönyvek kérdése, hiszen a beszerzések jó részét eztán ezek adhatják majd, ugyanakkor pályázatokkal, adományokkal bizonyos korszerűsítés elképzelhető. Szabadidő-szervezés az intézményben a szó szoros értelmében alig folyik, a félállású szabadidő-szervező munkája nagyrészt kimerül a kötelező iskolai ünnepségek és – a Bajai Fiatalok Színháza keretei között zajló – színházi előadások szervezésében és lebonyolításában. A gimnázium és a Bajai Fiatalok Színházának viszonyát a jövőben lehetőleg mindkét fél számára előnyös módon tisztázni kell, hiszen munkájuk a város kultúrájának érdekes színfoltja. Viszont arra is ügyelni kell, hogy a produkciókban az iskola érdekei se sérüljenek, tanulóink ne legyenek túlzott igénybevételnek, anyagi terheknek és elvárásoknak kitéve. Az iskolatitkári funkció jelentősége a jövőben vélhetően megnő, hiszen lényegében minden
adminisztrációs feladat rá hárul; aligha látszik valószínűnek, hogy mindezeket a feladatokat egyetlen ember el tudná látni. A rendszergazda munkája egyre fontosabbá válik, ugyanis egyre több információ tárolása, adatok továbbítása a számítógépes hálózaton keresztül történik. A rendszer és a gépek karbantartása egész emberes feladat, amelybe beletartozik az informatikában kevésbé jártas kollégák segítése is. 4. Diákjaink A 2012/ 2013-as tanévet 679 diák kezdte meg (áprilisban tanulóink száma 673 fő), ez valamivel kevesebb az elmúlt évek átlagánál, ami azzal magyarázható, hogy az utóbbi időben a hat évfolyamos képzésben is két párhuzamos osztályunk van. Osztályok indítása egyelőre nem került veszélybe, bár a csökkenő jelentkezői létszámok óvatosságra inthetnek. (Ebben az évben a hatosztályos tagozatra alig 68-an írtak felvételit, és ezek egy része sem biztosan folytatja nálunk tanulmányait.) A következő években a tanulók számának további csökkenése várható. Beiratkozott diákjaink csekély része (jelenleg 2 fő) magántanuló (főképp versenyszerű sportolás miatt), ám az ő értékelésük következetlen, néhányan közülük szinte érdemi teljesítmény nélkül jutnak osztályzatokhoz. Az is tény, hogy többen vannak – hasonló okokból –
afféle nem hivatalos
„félig-magántanulói” státusban: ők az órákat ritkán látogatják, osztályozó vizsgát mégsem tesznek. Kivételezett helyzetük időnként joggal sérti diáktársaik igazságérzetét. Bár a kiemelkedő sportteljesítményeket mindenképp támogatni kell, ezt a gyakorlatot a jövőben nem szabad megtartani, a helyzetre pedig világos és egyértelmű szabályokat kell hozni, és egységes gyakorlatot kell kialakítani. Tanulóink közül csak viszonylag kevesen tartoznak a hátrányos, illetve halmozottan hátrányos helyzetű tanulók közé, az ő esélyegyenlőségük, előrelépésük elvben biztosítva van. (A jelenlegi statisztika szerint hátrányos helyzetűnek 53, halmozottan hátrányosnak 2 tanulónk minősül.) Egyre gyakrabban találkozunk viszont diákjaink között sajátos nevelési igényű gyerekekkel, akiknek kezelése az őket tanító kollégáktól speciális felkészültséget követel meg; szerencsére több kollégánk is ehhez szükséges speciális képesítést is szerzett. Iskolánkban jelenleg 3 tanuló tartozik ebbe a kategóriába, akik a helyesírás értékelése alól vannak felmentve. Diákjaink döntő többsége Bajáról és szűk vonzáskörzetéből kerül ki, a hatosztályos tagozaton a legkiválóbb városi, a négy- és ötosztályos képzésekben a vidéki tanulók vannak többségben. Miután a környékbeli településeken a gyermekek száma a korábbi évekhez képest drasztikusan visszaesett, ez a vonzáskörzet egyre kisebb merítési lehetőséget enged. Csak viszonylag kevés tanulónk van, akik a megye távolabbi területeiről, illetve Bács-Kiskun megyén kívülről járnak hozzánk. Utóbbiak
nagy része kollégista, bár az is megfigyelhető, hogy viszonylag távolabbi településekről is a napi bejárást választják a tanulók. Kollégista tanulóink nagyobb része a Radnóti Miklós Kollégiumban lakik, de az utóbbi időben az sem ritka, hogy diákjaink más intézmények (MNÁMK, Szent László ÁMK) diákotthonaiban kérnek és kapnak ellátást. A korábbi években egyes magyarlakta délvidéki településekről is voltak diákjaink, ez a jelenség mostanra megritkult, a Bajára járó szerbiai diákok más intézményeket választottak maguknak. Diákjaink tanulmányi eredménye összességében átlag feletti, az elmúlt tanév végén 4,43 volt, amely csaknem azonos a korábbi évek átlagával. (Idén félévkor az érték 4,31 volt.) A kitűnő bizonyítványok száma is magas, még ha tudjuk is, hogy ezek legnagyobb számban a 7-8., illetve a végzős osztályokban születtek. Ezek az eredmények önmagukban akár elégedettsége is okot adhatnának, ha nem tudnánk, hogy a korábbi évekhez képest nőtt a bukások, illetve a kirívóan gyenge bizonyítványok száma is, különösen az öt és négy évfolyamos osztályokban. Egyre több olyan diák jutott be a gimnáziumba, akinek sem képességei, sem szorgalma alapján nem volna helye tanulóink között, ráadásul ott sok esetben bomlasztó tevékenységet folytat. (Ehhez képest még elég alacsony az iskolát tanulmányaik lezárása előtt elhagyók száma.) Egyre kevésbé tudunk érdemben válogatni a csökkenő számú jelentkező között. Jól látható, hogy számos, korábban nálunk nem jellemző magatartási problémával, házirendsértéssel is szembesülnünk kellett, a korábbiakhoz képest igen magas a hiányzások száma is. Tanulóink ma már nem elhanyagolható részének életmódja is kifogásolható; sokan a hétvégék után testileg-lelkileg kifacsart állapotban, felkészületlenül érkeznek az iskolába, így munkára szinte alkalmatlanok. Az iskolában elvégzett kompetenciamérések szerint tanulóink nagy része átlag felett teljesít, csakhogy itt is kimutatható az a – szerencsére egyelőre szűk – a réteg, amelynek mind a szövegértéssel, mind a matematikai logikával komoly problémái vannak, és magasabb összefüggések megértésére nem képes. A 2010-ben, illetve 2012-ben elvégzett felmérések is mutatják azt, hogy diákjaink átlagosan az országos átlag felett teljesítenek, de – különösen a négy- és ötosztályos képzésben tanulók között – megjelent egy réteg, amelynek komoly problémái vannak mind a matematikai, mind a szövegértési kompetenciák területén. Ráadásul az is látszik, hogy 6 és négy évfolyamosok közötti különbség a gimnáziumi évek alatt sem csökken, sőt inkább növekszik előbbiek javára. A matematikai kompetencia terén valamivel nagyobb, a szövegértés esetében viszonylag kisebb a különbség a kétféle osztálytípusban tanulók között. A négy évfolyamos diákok szövegértése terén az eredmény valamivel jobb a családi háttérindex alapján várhatónál, itt a fejlődés normálisnak mondható, ám a matematikai kompetencia terén a kezdettől meglévő hátrányokat még csökkenteni sem sikerül, nemhogy ledolgozni. Az ún. „hozzáadott érték” tekintetében iskolánk valamivel jobban teljesít az
országos átlagnál, de az eredmény semmiképp sem kiemelkedő. E kompetenciamérések eredményeit és tanulságait a jövőben is célszerű lesz figyelni és felhasználni. Fent említett gyengeségeinket ellensúlyozza néhány diákunk kiemelkedő teljesítménye, akik megyei és országos tanulmányi versenyeken, diákköri konferenciákon, pályázatokon szerzett jutalmakkal öregbítették iskolánk hírnevét. Különösen kiemelendő, hogy az elmúlt években az országos középiskolai tanulmányi versenyen (OKTV) is és TUDOK-konferencián is volt győztesünk, illetve dobogós helyezettünk, még ha ezek az egészen kiváló teljesítmények talán nem is kapták meg az ezért megérdemelt elismerést és nyilvánosságot. Az is igaz viszont, hogy e kiemelkedő teljesítmények száma az utóbbi években csökkent; egyes versenyekről már közel sem automatikusak a sikerek, és szinte kizárólag a hatosztályos képzésben tanulók érik el őket. Az is örvendetes, és igazolja a nyelvoktatásra szánt többletórák eredményességét, hogy diákjaink nagy része legalább egy középfokú nyelvvizsgát szerez, a legkiválóbbak akár két-három középfokú, esetleg egy felsőfokú vizsgát is megszerezhetnek tanulmányaik alatt. (Az pedig külön könnyebbség, hogy ECL-vizsgahely lévén ezt helyben is letehetik.) Nagy előnye iskolánknak, hogy a működtető önkormányzat finanszírozásának köszönhetően tanulóink csaknem minden tantárgyból komoly, többletóraszámokkal járó, emelt szintű érettségi felkészítésben vehetnek részt, és tehetséggondozó szakkörökre is járhatnak. Felvételi és érettségi eredményeink kiemelkedően jók; egy-egy végzős évfolyamnak az elmúlt években átlagosan kb. 90%-a került be valamely felsőoktatási intézménybe; jelentős részük az első vagy második helyen megjelölt egyetemre vagy főiskolára. Ez nem kis részben nyilván a kiváló szakmai munka eredménye. Az is tény, hogy a kétszintű érettségi bevezetése óta (2004/ 2005) a középszintű érettségi akár csak jó szintű teljesítése diákjainknak semmiféle gondot nem okoz; jellemző, hogy a rendszer bevezetése óta egyetlen bukás sem történt. A felvételi pontszámítás sajátosságaiból adódóan az utóbbi években elég kevesen választották az emelt szintű megmérettetést, amely tanár és diák munkájának objektívebb tükre lehetne. Feltűnően magas a kitűnő érettségi bizonyítványok száma is, de ez nem csak a felkészültségről, hanem arról is árulkodik, hogy a középszintű „jeles” érdemjegy megszerzéshez gimnazistáinknak túlzott erőfeszítést nem kell tennie. Ezzel együtt valószínűsíthető, hogy a következő években az érettségi jegy- és pontátlagok vissza fognak esni, mert a fent említett problémásabb diákok a következő két-három évben jutnak csak el az érettségi vizsgáig. A fenti adatok valószínűleg összefüggésben állnak azzal, hogy diákjaink szüleinek társadalmi összetétele jelentősen megváltozott az utóbbi évtizedben. Az iskola sokáig a város és a környék polgárságának és értelmiségének igényeit szolgálta ki, és a polgári-értelmiségi létre készített fel
elsősorban. Csakhogy: a régió a korábbi évtizedekben mindig képes volt újratermelni saját polgári-értelmiségi elitjét, mert még az 1970-es, 80-as években is az egykor nálunk érettségizettek jelentős része felsőfokú tanulmányait követően visszatért a városba vagy a környékre. Ez ma már nincs így; az 1990-es évek óta egykori diákjaink nagy része másutt (a fővárosban, külföldön vagy nagyobb városokban) talált biztosabb megélhetést magának, és miután a városban aránylag kevés a biztos lábakon álló gazdasági vállalkozás vagy jó fizetéssel csalogató álláslehetőség, a helyi polgári, értelmiségi elit jelentősen összeszűkült, és az sem biztosan hozzánk íratja be középiskolás korú gyermekét. (Ennek okairól külön elemzés is készülhetne.) Ezen túl pedig az érintett évfolyamokban jóval kevesebb gyermek született, ami eleve is csökkenteni a választási lehetőségeket. Van ugyan egy erős bélás kötődésekkel rendelkező mag, de ma pusztán rájuk és az iskola hagyományos hírére már nem építhetünk. Ma a szülői társadalmi bázis jóval szélesebb: mostani diákjaink szüleinek jó része – különösen a négy és öt évfolyamos osztályokban, ahol a vidéki tanulók vannak többségben – nem rendelkezik gimnáziumi érettségivel vagy magasabb kvalifikációval. Ennek a generációnak a gyermekei mostanában érnek, értek középiskolás korba. Ez a szülői réteg nem, vagy csak alig képes közvetíteni
az
értelmiségi
viselkedésmintákat,
nehezen
tudja
megadni
a
szükséges
kulturális-műveltségi alapokat, igényességet, ami az iskolára a korábbiaknál is nagyobb terhet ró, hiszen nem nagyon tudunk iskolán kívül megszerzett előzetes ismeretekre építeni. Ugyanakkor van egy nagyon erős szülői elvárás arra, hogy a gyermek a felsőoktatásba jusson, nyelvvizsgá(ka)t szerezzen, eredményesen sportoljon, informatikai ismereteket szerezzen, netán zenéljen – csakhogy ezen elvárásoknak így együtt csak nagyon kevesen képesek megfelelni, és akkor is komoly áldozatokat hozva. Mindezek alapján valószínűsíthetjük, hogy a jövőben összességében a mainál nemcsak kevesebb, de gyengébb képességű „gyerekanyagra” kell számítanunk, ami az elit jelleget biztosan veszélyezteti, és lehet, hogy az iskolát stratégiájának, pedagógiai programjának átgondolására fogja kényszeríteni. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy feltűnően sok diákunk él csonka családban vagy rendkívül kusza, bonyolult családi körülmények között, és egyre kevesebben nőnek fel hagyományos családban, rendezett anyagi körülmények között. Miközben diákjaink egy szűk rétegének szülei minden iskolai sítábort, kül- és belföldi kirándulást, nagyszabású rendezvényt, stb. képes támogatni, addig egyre nagyobb azoknak a száma, akiknek a puszta iskoláztatás költségei is komoly megterhelést jelentenek, és akiket már nem is lehet újabb anyagi terhekre kényszeríteni. Az esélyegyenlőség elvét így nehéz betartani, hiszen a tehetősebbek könnyebben áldoznak pl. magánórákra is. Igaz, vannak a tehetséges, de szegény gyermekeket támogató programok és állami pályázatok, de ezek jobbára csak a legrászorultabbakat támogatják, a közvetlenül felettük álló (de
még mindig nehezen megélő) családokat csak alig. A diákélet egyik szervezője a demokratikusan megválasztott diákönkormányzat (DÖK), amely elsősorban szabadidős programok szervezésével és rendezvények anyagi támogatásával véteti észre magát, de bizonyos érdek-képviseleti funkciója is van. Kezdeményezéseik száma nem különösebben magas, de ez az alacsony érdeklődéssel is magyarázható. A fenntartó (január 1-től működtető) önkormányzat anyagi támogatásának jóvoltából nyílik lehetőség
elsősorban
a
tanórán
kívül
tevékenységekre;
főleg
tehetséggondozó,
illetve
versenyfelkészítő foglalkozásokra. Sajnos „hagyományos”, érdeklődést kielégítő, önképző szakkörökre a megcsappant érdeklődés és – még inkább – a megnövekedett, gyakran a délutánokat is igénybe vevő tanulói óraterhek miatt alig van lehetőség, ami komoly veszteség, de a jelenlegi struktúra fenntartásával aligha oldható meg. Ezzel együtt nem lehetünk elég hálásak azért a helyi önkormányzatnak, hogy a tehetséggondozásra szánt többletórákat finanszírozza. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez a jövőben is így legyen. Szabadidős tevékenységeik közül kiemelhető az iskolaújság, az iskolarádió, az énekkar, a népdalkör, illetve a színjátszókör is. Ezek működését – valamint a Diákönkormányzat munkáját – egy-egy felelős tanár segíti. Mindezzel együtt diákjaink ma is büszkék lehetnek arra, hogy egy nagy hagyományú intézmény tanulói, amely számukra még mindig kiváló lehetőséget nyújt a továbbtanulásra, önfejlesztésre, és ahol nap mint nap találkozhatnak a 250 éves múlt örökségével. Mindezzel nem elégedhetünk meg; ahhoz, hogy a jövőben is vonzó középiskola legyünk, állandó megújulásra is szükség van. 5. Hagyományok, munkarend, rendezvények Iskolánk több mint 250 éves, így elvben nagyon sok hagyománnyal rendelkezik, amelyeknek a közösségi szellemet, összetartozás-tudatot is erősítenie kell. Ezek nagy része ma nagyobb szabású rendezvény (gólyabál, szalagavató bál, ballagás), amelyek a legutóbb időkig hasonló időpontban és koreográfiával zajlottak le. Az elmúlt két tanévben történtek – elsősorban anyagi és biztonsági okokból – kísérletek a gólyabál (gólyaavató) és a szalagavató megújítására, ezek megítélése azonban ellentmondásos mind a diákok, mind a szülők részéről. Az idei tanévben sikerült valamelyest a hagyományos diáknap (bélás nap) rendezvényeit is megújítani, és örvendetes, hogy a korábbiaknál több intellektuális program is volt, részben kollégák szervezésében. Az utóbbi évtizedben rendszeressé vált a bélás bál (szülők-nevelők bálja), amely a fogadóórai-értekezleti kereteknél kötetlenebb ismerkedési, beszélgetési lehetőségeket nyújt a szülők és a pedagógusok között. A ballagás évtizedek óta azonos koreográfia szerint zajlik; amennyiben az időjárás engedi, ezt jelentősen nem is kellene megbolygatni. (Rossz idő esetén viszont lebonyolítása egyre
komolyabb nehézségeket okoz.) Az viszont nagyobb probléma, hogy ott kitüntetett diákjainkra semmi sem emlékeztet, bár talán remélhető, hogy megújuló dicsőségtablónkon sikerül ezt az évtizedes mulasztást pótolni. A ballagást megelőző szerenád problematikájára a tavalyi sajnálatos baleset mutatott rá; megnyugtató, végleges megoldás a kérdésben azóta sem született. Az osztálykirándulások elszámolási okokból három kötött időpontban zajlanak; ez helyes abból a szempontból is, hogy az oktatómunkában sem okoznak fennakadást. Sajnos az is látszik, hogy a szülők jó részének gondot okoz ezek finanszírozása, így általában időtartamuk rövidül, és az is tapasztalható, hogy a kulturális jelleg egyre zsugorodik, és sok fegyelmi problémára kell készülnie az osztályfőnöknek és a kísérő tanároknak, miközben a kíséretért javadalmazás nem jár nekik. Idegennyelv szakos kollégáink szervezésében, illetve közreműködésével évről évre szerveződnek franciaországi, angliai, olaszországi és németországi kirándulások is; kár, hogy ezek anyagi okokból csak diákjaink kisebb része számára elérhetők. (Jó volna, ha valamilyen pályázati vagy egyéb támogatás révén kevésbé tehetős szülők gyermekei is eljutnának ezekre a helyekre.) Hosszú évek óta hagyomány az iskolai sítábor megszervezése is, bár a diák résztvevők száma az utóbbi időben csökkenni látszik. Szép hagyományunk a közös karácsonyi éneklés; kár, hogy a résztvevők száma ezen is kevesebbnek tűnik, diákjainkban talán a korábbiaknál kisebb is az igény a közösségi élményekben való részvételre. Egyik legsikeresebb rendezvényünk a bélás zenedélután, ahol a legkülönbözőbb zenei műfajokban jeleskedő diákjaink tudják megmutatni magukat. (Ez azért is fontos, mert itt nemcsak az iskola, de a város közönsége is jelen lehet. Ez a bélás gólyaavató továbbfejlesztésével is megtörténhet.) Az említett a rendezvényeket célszerű a jövőben is megtartani, de állandó megújulásukról sem szabadna megfeledkezni, és időnkénti színvonalbeli gyengeségeik felett sem kellene szemet hunyni. Az újabb idők hagyományai közül feltétlenül kiemelendő a nagy sikerrel zajló Bélap Klub rendezvénysorozata, amely jól használja a marketing különböző formáit, és viszonylag széles közönséget vonz az iskolán kívülről is. Vendégei ráadásul többnyire a városhoz vagy az iskolához közvetlenül is kötődő személyek, aminek révén a velük való kapcsolattartás is erősödhet. Ezt a programot mindenképp meg kellene tartani, sőt erősíteni, akár újabb kollégák bevonásával, szervezőit pedig lehetőség szerint jutalmazni kellene, mert egy komoly hiány pótlására vállalkoztak. Az is tény viszont, hogy számos korábbi hagyomány (pl. sportnap, turisztikai nap, karácsonyi műsor) a régi formájában elsikkadt, számos nemzeti ünnepünk és emléknapunk nincs méltó módon (vagy sehogy) megünnepelve. Pedig fontos lenne valamilyen formában megemlékezni pl. a magyar kultúra napjáról, az aradi vértanúk emléknapjáról, a kommunizmus, illetve a holokauszt
áldozatainak emléklapnapjáról, a Föld napjáról, a magyar nyelv hetéről, a nemzeti összetartozás napjáról stb., mert így diákjainkban nem alakul ki ezek fontosságának tudata sem. Ezeknek egyszerűen „nincs gazdája”, pedig szerény megünneplésük elsősorban nem pénz kérdése. Nemzeti ünnepeink megünneplése is túlzottan rutinszerűvé vált; évről évre nagyon hasonló műsorokat kapunk, ráadásul – bár gyakran az időjárás miatt – az iskolarádión keresztül, és ez sokat elvon a dolog ünnepélyességéből. Gazdag múltunk ellenére jelenleg teljesen hiányoznak azok a megemlékezések, rendezvények, amelyek pl. iskolánk névadójára, múltjára, illetve egykori neves diákjaira és/ vagy tanáraira emlékeznek. Pedig az identitás magától nem alakul ki, számos intézményben látunk példákat arra, hogy akár tantermek elnevezésével, tematikus vetélkedők megszervezésével, akár bemutatókkal/ konferenciákkal igyekeznek megmutatni a hagyományokat. Ugyanígy látjuk azt is, hogy a jutalmazások is pl. a helyi hagyományokhoz igazodnak (ez a Bélás Emlékplakett esetében ma is így van, de a kör talán tágítható lenne). A hagyomány időről időre megújuló részét képezik az egyenruhák, amelyekről diákjaink a különféle versenyeken, ünnepségeken azonosíthatók. A gimnázium munkarendjét nagyrészt szervezeti és működési szabályzatunk határozza meg. Ennek az oktatásra vonatkozó részében évtizedek óta nem történt érdemi változás. A megnövekedett tanulmányi terhek, óraszámok miatt azonban egyre nehezebb az órarendet összeállítani, ráadásul ennek az elkerülhetetlen „kilógó” órák miatt mindig lesznek vesztesei, és a mindennapos testnevelés bevezetése ezeket a problémákat csak erősíteni fogja. Mindenképpen átgondolandó a két igazgatóhelyettesre épülő vezetési struktúra is, és a döntések előkészítésnek, meghozatalának és nyilvánosságának módja is. (Az SZMSZ az aktuális változások miatti módosítása egyébként is szükségesnek látszik.) 6. Külső kapcsolataink Alapdokumentumaink nagy jelentőséget tulajdonítanak a szülőkkel fenntartott kapcsolatainknak, a Szülői Szervezettel való együttműködésnek. E téren nagyon fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt abban, hogy megfeleljünk a szülő elvárásoknak, ugyanakkor a szakmai munkában, értékelésben ne tegyünk elvtelen engedményeket. A Bélás Baráti Kör minden évben jelentős pénzösszegekkel támogatja munkánkat (2012-ben 610 ezer forinttal), amelyekből jutalmazásra, könyvtárfejlesztésre jutnak nagyobb tételek, de a Baráti Kör rendezvények szervezésében is közreműködik. Vannak kapcsolataink a helyi médiával (rádió, televízió, írott sajtó), de ottani megjelenéseink száma nincs arányban az elvégzett munkával és az eredményeinkkel. Több rendezvényünk megtartását támogatta a városi önkormányzat, amely mindeddig fenntartóként is
támogatta az iskolát. (Más kérdés, hogy érdekeink érvényesítése az elmúlt években nem mindig volt eredményes.) Működtetőnkként továbbra is számítunk nagylelkű támogatásukra, amely nélkül a külső megújulás elképzelhetetlen. Új fenntartónkkal, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központtal, illetve a tankerülettel kapcsolataink még alakulóban vannak; reméljük, a jelenleg még fennálló adminisztrációs, illetve a pénzügyek intézésével kapcsolatos nehézségek leküzdhetővé válnak, a korrekt együttműködési szándék mindenesetre mindkét fél részéről érezhető. Komoly büszkeségre adhat okot, hogy nem két tannyelvű gimnázium létünk ellenére is több mint egy évtizede iskolánkban megszerezhető a Németországban is elismert, ottani tanulmányokra is feljogosító DSD-nyelvvizsga. Ezt a programot mindenképp érdemes folytatni, hiszen az egyébként korábbi súlyából veszített német nyelv oktatásában fontos szerepe van. Lassan egy évtizede létezik testvériskolai kapcsolatunk a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceummal és a Református Kollégiummal, amely minden évben diákcsere-program keretében valósul meg, de korábbi tanévekben tanárcsere-programra és közös projekt megvalósítására is sor került. Ezzel együtt a testvériskolai kapcsolat még további lehetőségeket rejt magában, amelyek révén többen is magukénak érezhetik. (Korábbi német, illetve francia kapcsolataink elsikkadtak.) Egyelőre nem valósulhatott meg egy szabadkai középiskolával tervezett partnerkapcsolat, de a kérdés talán nem kerül le végleg a napirendről. Szintén külkapcsolatainkat erősítik az uniós Comenius-programokban való részvételek, amelyek révén diákjaink külföldi tapasztalatokat szerezhetnek. Az elmúlt években részt vettünk TÁMOP-, illteve TIOP-programokban, amelyek bizonyos módszertani megújulást is elősegítettek, és – nem mellékesen – anyagi haszonnal is jártak. Miután az anyagi források előteremtése a jövőben is problémás lehet, így ezekre a lehetőségekre a jövőben is oda kell figyelni. Valószínűleg más típusú pályázatokban való részvételeink számát sem ártana javítani.
III. FEJLESZTÉSI ÉS VEZETŐI PROGRAM 1. Célkitűzések Egy iskolavezetőnek nem is lehet más célja, mint az, hogy az intézmény értékeit megőrizze, kiváló eredményeit, kiválóságait megtartsa, és elősegítse, hogy vezetése alatt az iskola a lehető leghatékonyabban működjön. Mindeközben figyeljen az imázsépítésre, megjelenéseivel és megnyilatkozásaival maga is erősítse iskolája presztízsét. Késznek kell lenni az új kihívásokra, megragadni az új lehetőségeket, és a hagyományok megőrzésével állandóan megújulni. A vezető szerep – amely kicsit az angol futballmenedzser szerepéhez hasonlítható – azonban sosem lehet öncélú: az igazgató csapatot épít, vezet és irányít, és érdeke elsősorban nem saját legendájának az építése, hanem a csapat minél jobb szereplése. Nem mindegy, kik „játszanak” a csapatban, de csupa kiváló játékos önmagában még nem alkot igazi teamet, a csapatszellem megteremtése nem kis részben menedzseri feladat. Ez akkor sikerülhet, ha világosak és elfogadhatók a közös célok, értékek, a megvalósítandó program. A siker mindig közös, de ugyanígy a kudarc is, amellyel szembe kell nézni. Persze a vezető azzal is tisztában van, hogy neki és csapatának számos – külső és belső –
elvárásnak kell megfelelnie, és nagyon nem mindegy, kiknek szán meghatározó
szerepeket. Találja meg és ennek megfelelő feladattal bízza meg a „rendszerező elméket”, „a karmestereket”, „meghosszabbított kezeit”, „a becsületes iparosokat”, „a vízhordókat” vagy éppen a „primadonnákat”. Mindezen szerepeket figyelembe véve tudnia kell, hogy a döntés felelőssége az övé, és kezelni kell tudnia azokat a szerepkonfliktusokat is, amikor a beosztott úgy érzi, nem kap elegendő, vagy testhezállónak érzett szerepet. (Ettől azonban még fontos csapatember lehet.) Azt is tudni kell, hogy semelyik szerep vagy beosztás nem „jár” automatikusan, korábbi érdemek alapján vagy éppen közkívánatra: a vezető felelőssége az, hogy kivel dolgozik, és kit milyen feladattal kíván megbízni. Az eredményesség érdekében időnként változásokra, vérfrissítésre is szükség van. El kell tudni viselni az olykor nem is igazságos kritikákat, le kell folytatni bizonyos szükséges vitákat, egyeztetéseket, még ha ezek konfliktusokkal járnak is, vagy épp sok időt vesznek igénybe. Ehhez nagyon sok empátiára, bizalomra, türelemre és emberismeretre van szükség. A célokat egy futballmenedzser is a rendelkezésre álló játékosanyag, edző stáb, az eddig elvégzett munka, a fennálló anyagi lehetőségek, korábbi hagyományok ismeretében határozhatja meg. Nincs ez másképp az iskolában sem. Épp ezért reálisan aligha gondolhatjuk, hogy rövid távon esélyünk lehetne felzárkózni az ország legjobb 10-20 elitgimnáziuma közé, amelyek lényegesen nagyobb vonzáskörzettel, jobb személyi és tárgyi feltételekkel rendelkeznek, és többnyire egyetemi városokban működnek. Abban viszont joggal reménykedhetünk, hogy egy külső-belső megújulás
révén a város első számú középiskolája legyünk, amelyben tanárnak (és diáknak) lenni rangot és kötelezettséget
jelent.
Ha
megyénk
meghatározó
gimnáziumait
sorolják,
legyünk
megkerülhetetlenek, legyünk vonzók a szűkebben vett vonzáskörzetünkön kívülről érkező diákok számára is. Ehhez viszont kiemelkedő teljesítmények, marketing és közösségi élmények kellenek. Jó lenne megtartanunk kiváló érettségi és felvételi statisztikáinkat, de persze csak úgy, ha valóban hasonló teljesítmények vannak mögötte. Törekednünk kell rá, hogy ne csak tananyagokat, hanem értékeket is közvetítsünk. A megújulás persze nem csak rajtunk múlik, ám az fontos, hogy láttassuk fenntartónkkal, partnereinkkel, hogy nem elégedünk meg mindazzal, amit elértünk, és számítunk a segítségükre is. 2. Tárgyi feltételek Az oktatás körülményeinek javítása, komfortosabb környezet megteremtése legnagyobb részben külső (anyagi) körülményektől függ, és természetesen a jelenlegi gazdasági helyzetben csodát nem tehetünk. Az viszont fontos, hogy felhívjuk fenntartónk, partnereink, lehetséges támogatóink figyelmét, hogy tárgyi feltételeink állapota nemcsak egyszerűen rontja a komfortélményt, hanem ma egyértelmű versenyhátrányt jelent a diákokért folyó küzdelemben. Egy olyan iskola, amelynek épülete láthatóan rossz állapotban van, amelynek nincs tisztességes sportcsarnoka vagy legalább tornaterme, színvonalas kollégiuma, eleve kevésbé meggyőző erővel képes magát „eladni” a vizuális élmények korában. Egyes technikai fejlesztések, javítások mindenképp időszerűnek látszanak. Saját erőnkből az említett feltételek nagy részén javítani nem tudunk. De ösztönöznünk kell fenntartónkat, illetve a működtető városi önkormányzatot, hogy keresse azokat a pályázati, szponzori, netán PPP- lehetőségeket, amelyek révén egy sportcsarnok (többfunkciós tornaterem) sem marad meg örök álomnak. Az egyébként is szinte használhatatlan „C” épület elbontásával erre talán a hely meg is lehetne; ez esetben a jelenlegi tornateremből ízléses dísztermet lehetne kialakítani, amelyben az értékes Éber-freskó is méltóbban mutatna. Persze egy új csarnok esetében némely új sportszer beszerzése (pl. kézilabdakapu) is esedékes lenne. Egy térelválasztókkal is felszerelt tornaterem sokat segítene a mindennapos testnevelés hamarosan esedékessé váló helyproblémáján. Mindenképpen keresni kell a lehetőségeket, de talán az ebben az irányban meghirdetett kormányzati elképzelések reménykedésre adhatnak okot. Az iskolaépület modernizációja hosszabb távon elkerülhetetlen lesz, a külső burkolat nem csak esztétikai, de biztonsági szempontból sem maradhat sokáig jelen állapotában. Ugyanígy valószínűsíthető, hogy a fűtési rendszer és az elektromos hálózat cseréje/ javítása is esedékes feladat
(lenne); más kérdés, hogy a működtető önkormányzat lehetőségei egyszerre aligha engednek meg ilyen mértékű átalakítást, és ennek esetén egy időre a napi oktatást is át kellene szervezni. (Ez azonban önmagában nem lehet akadály.) Elemi érdek és akár egy sikeres önkormányzati választási kampány része is lehetne a város patinás intézményének megújítása (vagy legalább ennek közeli tervezése), de mi magunk is kampánytémává tehetjük, és a legtöbb fórumon kereshetjük a megvalósítás lehetséges támogatóit. Értékeink és biztonságunk védelme érdekében érdemes volna egy korszerűbb beléptetőrendszer, illetve zárható szekrények beszerzésén is gondolkodni. A beléptetőrendszer révén a jelenlétek és mulasztások nyilvántartása is lényegesen könnyebb lenne, és ez valamelyest megoldaná a portai szolgálat problémáját. (Jelenleg a gyakorlatban bárki szabadon ki és be is léphet az épületbe.) Az „A” épület nyílászáróinak cseréjét az örökségvédelmi szabályozás figyelembevételével mihamarabb meg kellene oldani, mert ezzel hosszabb távon komoly költségeket takaríthatnánk meg. Míg a fent említett problémák megoldása elsősorban pénzkérdés (így csak a működtető, illetve fenntartó, továbbá pályázatok révén oldható meg), addig iskolánk arculatán magunk is sokat javíthatunk.
A
belső
dekorációt
mindenképpen
cserélni
kellene:
meg
kell
újulnia
dicsőségtablónknak, a földszinti tárlókból az iskola- és várostörténeti képeket aktualitásokra kellene cserélni; itt lehetne beszámolni versenyeredményeinkről, aktuális büszkeségeinkről, illetve megemlékezni
nemzeti
ünnepeinkről
és
a
fontosabb
emléknapokról.
(Ez
lehetne
a
szabadidő-szervező feladata is, de a megemlékezéseket akár rotációs rendszerben osztályok is magukra vállalhatnák.) Sok iskolában elektromos fényújság is tájékoztatja a bejövőket és várakozókat a tanári szoba/ igazgatói iroda előtt az aktuális eseményekről, fogadóórákról és az aktuális hírekről stb. Mindezt nálunk is érdemes volna megfontolni. (És nem is csak az „A”, de a „B” épületben is.) Ilyen eszköz 25-35 ezer forintért beszerezhető, vagyis költsége vélhetően kisebb, mint amennyi hozadéka lehet. De különböző használaton kívüli monitorokon is volna lehetőség a legfontosabb információk gyors közlésére. A tantermek egy részének belső felújítása is esedékes volna, persze sok esetben már egy meszelés-festés is javíthatna a komfortélményen, de némely teremben a padok, székek, táblák, elektromos csatlakozók is cserére vagy felújításra szorulnának. (Sajnos valószínűsíthető, hogy áldozatos szülői segítség nélkül mindez aligha lesz megvalósítható.) A bélás kötődést pedig mindenképp erősíthetné, ha (szak)tantermeink egy részét egykori kiváló tanárainkról, vagy az adott területen híressé vált diákjainkról neveznénk el, akiknek munkásságára a terem bejáratánál rövid ismertető is emlékeztetne. Tevékenységük megérdemli mindezt, és legalább ezen az úton nevük nem merülne feledésbe. Valamely kihasználatlan helyiségben akár egy bélás emlékszobát is létre
lehetne hozni, anyag lehetne hozzá bőven. Hosszabb távon a tanári szobák átalakítását sem kellene elvetni, mert a jelenlegi eloszlásban értekezletet tartani nem lehet, és esély sincs pl. megfelelő fogadóhelyiség kialakítására, pedig ez alapvető szükséglet volna. Az évekkel korábban elsikkadt vitát ezzel kapcsolatban érdemes volna – javaslatok mérlegelésével – folytatni, és megfelelő ajánlat esetén bele lehetne vágni. Nem állíthatjuk persze, hogy ezzel a helyszűke kérdését teljesen meg lehetne oldani, de a jelenleginél szerencsésebb helykihasználás talán elképzelhető. Az iskolai büfé átköltöztetését is meg lehetne fontolni, mégpedig a „B” épület egyébként nem különösen forgalmas földszintjére, ami a szállítók dolgát is megkönnyítené, másrészt tehermentesítené a túlzsúfolt A épületet, és a tanítást is kevésbé zavarná. (Miután a gazdasági irodák már nincsenek, így napi munkában a büfé miatt megnövekedett zaj nem okozna nagyobb problémát, ráadásul jó időben a B épület udvarát is jobban lehetne használni.) Ez némi jelentőséget adna a „B” épületnek is, és az ott székelő osztályok is közelebb kerülhetnének az információkhoz. A büfé mostani helyét vehetné át a Bajai Fiatalok Színházának jegyirodája, míg az ő mostani helyükön lehetne a szülők diszkrétebb fogadására alkalmas helyiséget kialakítani. (Természetesen ezeket az elképzeléseket az érintettekkel egyeztetni kell, megvalósíthatóságuk esetleges akadályait is vizsgálni kell.) Egy modern iskolának ma már elengedhetetlen feltétele (lenne) az elektronikus napló bevezetése, amely nemcsak egyre növekvő dokumentációs kötelezettségeinket könnyítené meg, de a szülőkkel történő kapcsolattartás új formáját is megteremthetné. Minthogy a vezeték nélküli internet az egész intézményben elérhető, és elég nagy számú laptop, illetve notebook is rendelkezésre áll, technikai akadálya a bevezetésnek nem látszik. Egy új rendszer elsajátítása ugyan nyilvánvalóan sokak megszokását borítaná fel, de bízhatunk benne, hogy idővel sokkal inkább előnyeit lehetne élvezni. Ez a szolgáltatás ma már több cégnél méltányos áron elérhető, így bevezetésétől nem kellene ódzkodni. Az iskolai stúdió hatékonyabb működéséhez, rendezvényeink külső segítség nélküli lebonyolításához mindenképp szükség volna egy nagyobb teljesítményű számítógépre, legalább egy jó minőségű új videokamerára, és – nemcsak emiatt – jó lenne a wifi hálózat gyorsítása is. A jobb információközlés és -tárolás érdekében pedig szükségessé válhatna a mostaninál nagyobb webes felület biztosítása a tanárok részére, továbbá anyagaink archiválása céljából jó lenne létrehozni egy digitális videotárat is, amelyről korábbi anyagaink mindenki számára elérhetők volnának.
3. Személyi feltételek Dolgozói kollektívánk összetételében rövid távon remélhetőleg kevés változás várható. Mindenkit értékes munkaerőnek tekintek, mindenki munkájára szükség van. Ezzel együtt érdemes a jövőn gondolkodni, hiszen néhány kollégánk nyugdíj előtt áll, vagy nyugdíjasként dolgozik, és hosszabb távon már nem lehet számolni a munkájukkal. Ez néhány tantárgy oktatásában (testnevelés, matematika, informatika) problémát okozhat, hiszen itt a kollégák jelenleg is többletterheket vállalva dolgoznak. Miután iskolánkban a jövő évben két, az idei év elején még aktív
angol
szakos
tanárral
már
nem
számolhatunk,
pótlásukról
–
konzultálva
a
munkaközösség-vezetővel – minden bizonnyal gondoskodni kell. (A kieső történelemórákat a jelenlegi személyi állománnyal is lehet pótolni.)
Fontosnak tartom a jövőben a terhek közel
egyenlő megoszlását, és (eseti vagy állandó megbízások révén) az eddigieknél több kolléga bevonását a tanórán kívüli tevékenységekbe, kiemelt feladatokba. Ezzel vélhetően színesebbé válhat közösségi életünk is, másrészt az igazgató által a kollégákra az életpályamodell révén mérhető többletterheket ilyen tevékenységekre lehetne fordítani. Fontosnak tartanám, hogy az emelt szintű képzésekben azok a kollégák kapjanak nagyobb szerepet, akik jó eredményeket produkáltak, és akik rendszeresen képzik magukat. A korábbiaknál nagyobb súlyt fektetnék az óralátogatásokra, a szakmai munka ellenőrzésére, amelyben a munkaközösségek vezetőinek növekvő szerepe lehet. Az iskola koncepcionális munkáit (pedagógiai program, szervezeti és működési szabályzat, házirend, helyi tantervek stb.) úgy kell irányítani, hogy azok alakításában, a döntések előkészítésében minél több pedagógus kapjon szerepet. Az irányítás során abból kell kiindulni, hogy mindenki érdekelt legyen az intézmény eredményes, sikeres működtetésében, és eredményeit magáénak is érezze. Tanév elején egyáltalán nem tartanám ördögtől való dolognak valamilyen közösségépítő tréningben való részvételt, különösen akkor, ha a testület egésze kész volna rá. A felmerülő problémákkal a vezetőnek megértőnek és empatikusnak lennie, de a fontosabb ügyeket a testület elé kell tárni, és az elemzés és értékelés után a teendőket meg kell határozni. Ugyanakkor annak az elvnek is érvényt kell szerezni, hogy a tantestületi döntések mindenkire nézve kötelező érvényűek, és adott esetben határozottan fel kell lépni az őket be nem tartókkal szemben. Az eleve nagyobb súlyú ellenőrző és értékelő tevékenységben a korábbiaknál nagyobb mértékben kell támaszkodni a munkaközösség-vezetők és az osztályfőnökök tapasztalataira. Elő kell segíteni és ösztönözni kell, hogy a kollégák képezzék magukat, keressék szakmai és anyagi előrelépésük lehetőségeit, az egzisztenciális gondok enyhítésére pedig továbbra is kutatni kell a kiegészítő jövedelemhez jutás legális lehetőségeit (pl. nyelvtanfolyamok, ECL nyelvvizsgáztatás, előkészítők, stb.). Ugyanígy ösztönözni kellene azt is, hogy minél többen szerezzenek valamilyen
pedagógus-szakvizsgát, majd mihamarabb essenek át a minősítő eljáráson is, hiszen a reményeink szerint megvalósuló pedagógus-életpályamodellben így megszerezhetik a mestertanári, illetve tudományos fokozat megszerzése esetén a kutató tanári besorolást, ami viszonylag nagyobb anyagi biztonságot teremthetne. Ösztönözni kellene azt is, hogy kollégáink rendszeresen publikáljanak, önálló alkotó tevékenységeket folytassanak, és az ilyen jellegű tevékenységeket ugyanúgy meg kell becsülni, mint a versenyeken elért eredményeket. Itt nem feltétlenül csak tudományos munkára kell gondolni, módszertani írásokkal, élménybeszámolókkal is meg lehet jelenni a nyilvánosság különféle fórumain. Jó lenne elérni azt is, hogy idősebb kollégáink versenyfelkészítésben, tehetséggondozásban
és
-kiválasztásban,
problémás
helyzetek
megoldásában
szerzett
tapasztalataikat írásban is megosszák a fiatalabbakkal. Új, különösen pályakezdő kollégák felvétele esetén különösen fontosnak tartom az új tanerő mentorálását, segítését, rendszeres ellenőrzését, amelynek révén mind szakmai, mind beilleszkedési nehézségeit könnyebben orvosolni lehet. Fontosnak tartom azt, hogy az új törvény értelmében kötelező erkölcstan órákat lehetőleg ne azok tartsák, akiknek másképp nem tudunk órákat adni, hanem olyanok, akik valóban hitelesen képesek a tárgy oktatására, tisztességes felkészülésre, a tárgyban önmaguk továbbképzésére is. Szerencsére elmondhatjuk, hogy kollégáink döntő többsége munkáját elkötelezetten, a törvényi előírások betartásával, nagy lelkesedéssel és szorgalommal látja el akkor is, ha ezért kevés elismerést kap. Aránylag kevés a súlyos a fegyelemsértés, ezzel együtt bizonyos jelenségeket olykor nem árt szóvá tenni, legyen szó akár adminisztrációs hiányosságokról, szakmai felkészületlenségről, hanyagságról vagy éppen erkölcsileg kifogásolható viselkedésről. Hiszem, hogy a dolgok asztal alá söprése nem fogja megoldani a problémákat. A
köznevelési
törvény
szellemének
figyelembevételével
szükségesnek
látszik
az
adminisztrációs személyzet számának növelése; egyetlen iskolatitkárral az összes feladatot nem lehet ellátni, hiszen egyetlen személynek kellene intéznie a kapcsolattartást a fenntartóval, az okiratkezelést, de a tanulói és tanári igények (fénymásolás, igazolások, stb.) kiszolgálását, sőt olyan feladatok elvégzését is, amelyeket korábban a gazdasági iroda munkatársai láttak el. Ez nem egyetlen dolgozónak való munka, ráadásul ennek esetleges távolléte, betegsége stb. esetében az ügyintézés megbénulásával járhat. Ezért itt személyi fejlesztés mindenképpen szükséges volna, elsősorban egy második iskolatitkár és/ vagy pedagógiai asszisztensek felvételével. (Erre a köznevelési törvény lehetőséget ad: 100 tanulónként egy fő alkalmazandó ebben a munkakörben.) A törvény elvben lehetővé teszi egy újabb könyvtáros felvételét vagy kollégák könyvtárosi munkakörben is történő alkalmazását, ami ugyancsak egyeztetés tárgya lehet. Miután a magyar szakos kollégák közül többen is egyszakosok, és itt az óraszám-elosztásban lehetnek problémák,
kézenfekvőnek tűnhet egyikük könyvtáros-tanárként történő alkalmazása. A törvény ugyanígy előírja egy iskolapszichológus alkalmazását is, ahogy továbbra is szükségünk van rendszergazdára. (Amennyiben több pedagógiai asszisztens alkalmazására is sor kerülne, egyikük a rendszergazda munkáját segíthetné, illetve munkájának része lehetne akár az iskolai honlap gondozása is.) A fenntartó döntésétől függően lehet alkalmazni gyermek- és ifjúságvédelmi felelőst (erre valamilyen formában mindenképp szükség volna), szabadidő-szervezőt és pszichopedagógust. A törvény ugyanígy előírja laboránsok alkalmazását is; az ő munkájuknak azonban csak természettudományi szaktantermeink, laborjaink megújulásával lenne valódi értelme, hiszen a jelenlegi eszközkészlettel sajnos kevés szakmai jellegű feladatot tudnánk nekik adni, de azért ma is megkönnyítenék szaktanáraink munkáját. Szintén szükségesnek tartanám az iskolamenedzseri funkció felújítását, de nem az igazgatóhelyettesi feladatok szétosztásának érdekében, hanem azért, hogy legyen felelőse a pályázatoknak és nem utolsósorban annak, hogy eredményeinket publikusabbá tehessük, rendszeresen megjelenjünk a médiában, összehangolja a jeles események felelőseit, és kutassa az anyagi források, segítségek lehetőségeit, ötletei legyenek az iskola egységes arculatának kialakításában. Ő szervezhetné iskolánk képviselőinek megjelenését beiskolázási-pályaválasztási szülői értekezleteken, keresse a kapcsolatot a lehetséges támogatókkal, szponzorokkal. A pedagógus gárdában személyi fejlesztésekre vélhetően kevesebb lehetőségünk lesz, ezért a helyzetértékelésben leírt „vérfrissítést” a meglévő állománnyal kell megvalósítani. Ebben nagy szerepe volna a funkciók és feladatok újraelosztásának, amelyek önmagukban is új impulzust adhatnak, és az eddig passzivitásba vonulókat is új kihívások elé állíthatják. Számos tevékenységnek új felelősei lehetnének, így talán kevésbé sikkadnának el mindazok az ünnepi alkalmak, emléknapok, amelyeknek jelenleg nincs gazdája, így pedig méltó ünneplésük is elmarad. Ha személyi fejlesztésre mégis lehetőségünk lenne, akkor hosszú távon elkötelezett, fiatal munkaerő felvételét preferálnám, akiket egyáltalán nem féltenék az új feladatoktól. Új kollégák kiválasztásában a szakmai és emberi kvalitásoknak, pedagógiai hitvallásunkhoz való kötődéseknek és a tehetségnek kell érvényesülnie. Másrészt arra az esetre is célszerű volna egyfajta vezetői kódex kidolgozása, milyen szempontok alapján javasolhatunk döntést arra az esetre, ha netán – esetleges anyagi megszorítások miatt – valamely kollégáinktól el kell köszönnünk. 4. Vezetési struktúra Az iskola vezetése hosszú ideje változatlan rend szerint működik; az igazgató munkáját (meghatározott feladatokkal megbízott) két igazgatóhelyettes és az iskolatitkár segíti. (Az állami
fenntartásba vétel miatt a gazdasági vezető funkciója megszűnt.) A köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény 1. melléklete az 500 tanulónál nagyobb intézmények esetében három intézményvezető-helyettest határoz meg kötelező létszámként, így a vezetési struktúrát ennek alapján kell újraformálni. Elképzelésem szerint – ebben a régi hagyományhoz igazodva – az egyik helyettes reál, a másik a humán munkaközösségekből kerül ki. Jelölésük jogát a nevelőtestület és/ vagy a közalkalmazotti tanács javaslatait figyelembe véve az igazgató magának tartja fenn. A köztük lévő pontosabb munkamegosztást a jelöltekkel való egyeztetés után, az SZMSZ figyelembevételével, annak esetleges módosítása révén határoznánk meg. A harmadik helyettes láthatná el az iskolamenedzseri teendőket, hiszen külön ilyen munkakört a törvény alapján az állam nem finanszíroz, ugyanakkor ilyen típusú munkára égetően szükség lenne. E harmadik helyettes szerepe lehetne még az iskola bemutatásának, a nyílt napoknak, valamint a különféle hírveréseknek a lebonyolítása is. Ebbe a funkcióba mindenképp kommunikatív, nyelveket beszélő, agilis kollégát képzelek el, aki mind a fenntartóval, mind a működtetővel, mind pedig a lehetséges támogatókkal folytatott tárgyalásokon határozottan tudja képviselni az intézmény érdekeit. (Munkájának segítéséhez egy újabb pedagógiai asszisztens alkalmazása is célszerű volna.) Jelenleg úgy látszik, hogy a hamarosan az érettségi feltételeként törvényben meghatározott közhasznú munkavégzés szervezése, dokumentációja és nyilvántartása igen komoly erőfeszítést kíván meg, így ennek koordinálásával egy kollégát kellene megbízni, aki mentesülne más rá mérhető feladatok alól. Mindenképpen javítanám a vezetők közötti, valamint a vezetőség és a tantestület közötti kommunikációt. A közvetlen vezetőség tagjainak minden hét elején össze kellene ülnie az adott hét feladatainak egyeztetésére. Ennek érdekében örömmel létrehoznék egy szélesebb körű (díjazással valószínűleg nem járó, kb. 10-15 fős) „stratégiai tanácsadó testületet”, amelynek tagjai legalább kéthavonta egyszer, kötetlenebb formában találkoznának egymással a fontosabb döntések előkészítése és a hosszabb távú tervek, stratégiák előzetes kidolgozása, problémák megbeszélése céljából. Ennek ülésein akár korábbi iskolavezetőket, nagy tekintélyű nyugdíjas kollégákat is szívesen látnék. A jelenleginél gyakrabban látom szükségesnek nevelőtestületi értekezletek összehívását, ugyanis úgy ítélem meg, hogy sok probléma megbeszélésre, néhány dokumentumunk pedig módosításra szorul. Továbbra is közvetlen és rendszeres kapcsolatot kell fenntartani a közalkalmazotti tanács, illetve a szakszervezet(ek) vezetőségével. Fontosnak tartom a pénzügyi döntések, jutalmazásra/ kitüntetésre tett javaslatok nyilvánosságát, illetve a vezetők rendszeres értékelésének önkritikus elemzését. A vezetés legfőbb feladata természetesen az, hogy biztosítsa a szakmai munka feltételeit, akár pedagógus, akár adminisztratív, akár technikai dolgozókról legyen szó. A munkafeltéteket ugyan
sokszor külső körülmények is befolyásolják, ám a vezetőség hozzáállása, igyekezete sokszor segíthet abban, hogy a dolgozók szívesebben végezzék olykor nagy áldozatokat követelő munkájukat. 5. Diákjaink Hogy kiket veszünk fel, kiket tanítunk, csak kis részben függ tőlünk. A jövő tervezésekor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy egyre nagyobb számban kerülnek be a gimnáziumba gyengébb képességű (olykor egyébként is problémás) tanulók, és a korábbiakhoz képest a jelentkezők száma is jelentősen csökkent. Ez utóbbi hosszabb távon hatosztályos képzésünk jövőjét is veszélyeztetheti, hiszen legutóbb a jelentkezők száma alig haladta meg a felvehető tanulók létszámát. Amennyiben oktatásunk színvonalát, korábbi eredményeinket tartani kívánjuk, beiskolázási stratégiánkon változtatnunk kell. Az iskola hagyományai, egykori bélás szülők, nagyszülők nem jelentenek garanciát a minőségi gyermekutánpótlásra, de lehet, hogy még mennyiségi értelemben sem. Az iskolát újra vonzóvá kell tenni, meg kell ismertetni olyan körökben, és olyan régiókban is, ahonnan nem feltétlenül mi voltunk az elsődleges választás a középiskolai továbbtanulásra. A jövőben vidéken is jelen kell lennünk a pályaválasztási szülői értekezleteken, és olyan, a városból távolabb eső körzetekben (pl. Bácsalmás, Kalocsa térsége, Tolna megye közelebbi települései, de akár a Délvidék közelebbi magyarok is lakta helységei is) is érdemes reklámoznunk magunkat, ahonnan eddig kisebb számban voltak tanulóink. A marketing számos új formájával is erősítenünk kell magunkat; mindenképp szükséges volna például az iskolát bemutató, hagyományainkat, erősségeinket, egykori híres tanítványainkat bemutató propagandafilm, amelyben – előzetes tervezéssel sok érvet hozhatunk fel magunk mellett. (Ennek készítésébe a diákságot is bele kellene vonni. A film elkészítésével, tervezésével azonban nem egyetlen kollégának, hanem egy ötletgazda vezetésével egy egész teamnek kellene foglalkoznia, és semmiképpen sem szűk időkorlátok közé szorítva.) Ugyanígy készíttetni kellene írásos, képes, nyomtatott szóróanyagot, amelyeket a vidéki továbbtanulási szülői értekezleteken is osztogatni lehetne. A beiskolázási, jelentkezési időszakban meg kellene jelennünk a helyi médiában, akár hirdetések, akár célzott interjúk formájában. Ma már megkerülhetetlen egy jól működő intézmény számára egy informatív, fiatalos iskolai facebook-profil, amely a gyors információáramlásban is segíthetne. (Egyébként ez nemcsak az iskolavezetés, de pl. a diákönkormányzat számára is hatékony eszköz lehetne.) A házirend átalakítása időről időre szükséges, mert újabb típusú eseményekre, kihívásokra kell megoldást találnunk a hatékonyabb munkavégzés érdekében. Jelen pillanatban a mobiltelefonok, okos telefonok és más híradástechnikai eszközök használatának sürgős szabályozására lenne
szükség; egyrészt azért, mert számtalan visszaélésre ad lehetőséget, másrészt mert nem normális állapot az, hogy egyes diákjaink minden óraközi szünetben csak a hívásaikat lesik, játékokat játszanak, vagy például képeket, bejegyzéseket tesznek közzé az órai eseményekről. A jelenleg meglehetősen nagyvonalú szabályozást véleményem szerint szigorítani kellene. És némileg félve mondom ki, de valamelyest aggaszt számos tanulónk napi öltözéke is; nem gondolom, hogy mindenféle kihívó, provokatív ruházatnak az iskolában van a helye, egy méltányos „dress code” elfogadása is része lehetne egy jövőbeni házirend-módosításnak. Miután nincs vonzó kollégiumunk, lenyűgöző modern épületünk, korszerű sportcsarnokunk, amelyek a hagyományainkat nem ismerő általános iskolás diákok (illetve szüleik) számára automatikusan vagy a látvány alapján vonzóvá tennék az iskolát, így továbbra is keresnünk kell azokat
a
lehetőségeket,
amelyek
megkülönböztetnek
bennünket
más,
hasonló
profilú
intézményektől és a városi konkurenciától. Erre lehetőséget jelenthetett volna valamilyen speciális tagozat, extra képzés indítása, ám erre a nevelőtestület többsége a közelmúltban nemet mondott. Ha nem is azonnal, de nagyobb távlatban érdemes volna újragondolni azokat a kínálati lehetőségeket, amelyeket nyújtani tudnánk, akár egy-egy osztálynyi diákunk számára, mert a hagyományos, „csak” általános, bár magas színvonalú, sokféle kimenetet lehetővé tevő képzést nyújtó kínálatunkkal menthetetlenül lemaradhatunk a legjobb diákokért folytatott versenyfutásban. Ma már nem automatizmus az, hogy a város legjobb diákjai biztosan hozzánk jelentkeznek, mert mindkét másik gimnázium bizonyos helyzeti előnyökkel rendelkezik (mindkettő működtet általános iskolát, jobb infrastruktúrája van), illetve bizonyos területeken képzése nyújt speciálisat (német nyelvű oktatás, illetve a vallásos szellemű nevelés). Ha mi magunk nem tudjuk kitalálni a saját arculatunkat, olyan előnyünket, amellyel vetélytársaink rendelkeznek, régi tekintélyünket is elveszthetjük, és könnyen aggathatják ránk, hogy csak a múltunkból élünk. Ráadásul a mai világban nem csak bajai, de távolabbi iskolák is „elszívhatják” előlünk a legjobbakat. Attól talán nem kell tartanunk, hogy indítani tervezett osztályainkat nem tudjuk feltölteni, de ha csak második-harmadik lehetőségként számolnak velünk, akkor korábbi eredményeinket aligha tudjuk tartani, netán felülmúlni. A jövő egyik lehetséges iránya a természettudományok magasabb szintű képzése lehetne, már csak azért is, mert ezen a vonalon vannak komoly eredményeink, amelyekre építeni tudunk, másrészt ezeken a területeken az utóbbi időben sok perspektíva látszik kibontakozni, míg a korábban erősebben preferált jogász-, média- vagy akár közgazdászképzésben az eddigiekhez képest szűkülnek a lehetőségek – különösen a szerényebb anyagi erővel rendelkező diákok és szülők számára. Egy másik irány pedig a humán-idegen nyelvi képzés megerősítése lehetne, már csak azért is, mert a külföldi továbbtanulás és/ vagy munkavállalás lehetőségeit javíthatja. Az idei évi jelentkezésekben
ugyan még csekély a külföldön próbálkozók száma, de ennek emelkedésére lehet számítani. Felvett diákjaink körében pedig sokkal hatékonyabban kell elültetni a hagyományok tiszteletét, illetve a minőségi munka becsületét. Fel kell hívni a figyelmüket a tehetséggondozás lehetőségeire, legyen célunk, hogy bekerülhessünk a „központi tehetséggondozó iskolák” közé (ide valóban nagyrészt elitiskolák tartoznak), ami ugyan új típusú munkát jelent, de vélhetően komoly hozadéka van. (A legtöbb előírt feltételnek egyébként bőven megfelelünk.) Miután a mai világban a komoly szakmai, tudományos munkának a megbecsülése érezhetően visszaesett, diákjaink előtt példát kell mutatnunk abban, hogy a kiváló tanulmányi, kulturális, közéleti vagy éppen sportteljesítményeket megbecsüljük, és lehetőségeinkhez képest díjazzuk is. (Ezzel eddig sem volt komoly probléma, azonban az iskolában született kiemelkedő teljesítmények nem kaptak a súlyuknak megfelelő nyilvánosságot: a diákság nagy része alig értesült az elmúlt években arról, hogy pl. OKTV-győztesünk vagy diákolimpiai győzelmünk volt, hiszen sem az iskolaújság nem foglalkozott vele, sem a dicsőségtáblán nem láthatók az elmúlt évek kiemelkedő teljesítményei, de még udvari hirdetés sem hívta fel mindezekre a figyelmet, a városi szintű nyilvánosságról nem is beszélve. Egy-egy évzáró ünnepélyen pedig az egész év sok eredménye között a kimagasló teljesítmény nem kaphat kellő figyelmet.) Már tagjai vagyunk a tehetségpontok hálózatának, de ott is jobban meg kellene jelenítenünk azokat az értékeket, melyek a csak ránk jellemzőek, és amelyekre építeni lehet. Jó lenne segíteni a diákság a mostaninál erősebb, változatosabb öntevékeny együttműködését, mert egyre kevesebb önálló kezdeményezés indul tőlük, és fel kell hívni a figyelmüket a kulturális programokra, mert nagyon sokan olyan családokból jönnek, ahol a hagyományos értelmiségi kultúraigény nincs meg. Továbbra is fontos lesz a drogprevenció, illetve – szakemberek bevonásával – más, a modern világban a fiatalokra leselkedő veszéllyel, devianciával (dohányzás, alkoholizmus, fizikai és szexuális agresszió, internetes bűnözés stb.) kapcsolatos felvilágosító tevékenység. Ugyanígy egyre inkább szükségesnek látszana bizonyos illemtani képzés, sőt a családtervezéssel kapcsolatos tevékenység beépítése a pedagógiai programba. Ugyanúgy, ahogy a tantestület esetében, így a diákok körében is el kellene érni, hogy „közösségi élményekben” részesüljenek, mert a kötődés ezek során sokkal inkább alakul ki, mint a tanórákon. (Eleve fontos lenne, hogy diákjaink jobban ismerjék egymást, ehhez azonban közös tevékenységek kellenek.) Amennyiben sikerül megtalálni ehhez a megfelelő lehetőségeket, akkor esélyt kínál erre az érettségi feltételeként megszabott 50 órányi önkéntes közösségi munka. Ebben nem kell feltétlenül csak a terheket látni; Nyugat-Európa számos országában kötelező ez a szerepvállalás, másrészt amennyiben felelős polgárokat kívánunk nevelni, egyáltalán nem baj, ha a diákok közvetlen környezetük problémáival is találkoznak. Egy olyan világban, amikor a legalapvetőbb információk
is elmennek az ember (a diák) füle mellett, nem lehet eleget beszélni a társadalmi szolidaritásról. Reméljük, a működtető önkormányzattal, karitatív szervezetekkel, egészségügyi intézményekkel, stb. együttműködve sikerül megtalálni a közösségi munka hasznos formáit, amelynek akár közösségépítő szerepe is lehet. Miután egyre több, a korábbiakban elképzelhetetlen viselkedési problémával találkozunk, talán egy afféle erkölcsi-viselkedési kódex összeállítása is értelmes dolog lehet, mert az egyébként szintén átalakításra szoruló házirend mindent nem szabályozhat. Számolhatunk azzal is, hogy tanulóink között a jövőben emelkedhet a hátrányos helyzetű, illetve a sajátos nevelési igényű tanulók száma. Ez azt jelenti, hogy kollégáinkat erre irányuló továbbképzésekre kell küldenünk, de akár – amennyiben a fenntartó szükségesnek látja – egy pszichopedagógus alkalmazása is szükségessé válhat. A mostaninál hatékonyabb kapcsolatot kellene tartani egykori diákjainkkal is, akik az élet számos területén állták meg a helyüket az elmúlt évtizedekben, és – amennyiben megkeressük őket – tapasztalataikat bizonyára szívesen átadnák az újabb generációknak is. Célszerű lenne egy „bélás adatbázis” létrehozása, amelyben számon lehetne tartani mindazokat az egykori diákjainkat, akik tudományos, kulturális, sport-, szakmai területen, de akár az üzleti életben értek el komoly sikereket. Nekik időközben kialakult kapcsolatrendszerét mi is sokszor tudnánk hasznosítani, arról nem is beszélve, hogy amennyiben azt érzékelik, hogy az alma mater további pályafutásukra is figyel, illetve számon tartja azt, akkor talán szívesebben is segítenek neki. Az is jó volna, ha híressé vált diákjaink, neves vendégeink látogatásairól emlékeztető, archívum („vendégkönyv”) készülne, amelynek bejegyzései évek múltán komoly értékké válhatnak. 6. Hagyományok, munkarend, rendezvények Iskolánkban mind a napirend, mind a munka éves rendje évtizedek óta lényegében változatlan, nagyjából ugyanazon programokkal találkozunk minden tanévben. Ez ugyan kiszámíthatóságot jelent dolgozó és diák számára, de a munkarend egy része egyre nehezebben egyeztethető össze a megváltozott körülményekkel. Évről évre problémát jelentenek az órarendkészítésben az ún. „kilógó órák”, amelyek vesztesek ebben a küzdelemben. Egyre nagyobb gond a diákok magas óraszáma, túlterheltsége is, amely egyes napokon órarendi okokból akár ahhoz is vezethet, hogy egy diáknak egy adott napon akár 8-9 órája is lehet lényegében szünet nélkül. (Ezek mellé már akarva sem lehet szakkört, plusz elfoglaltságot választani.) Az óraszámok tekintetében nincs mozgásterünk, hiszen ezt törvény szabályozza, napi munkarendünk átalakítása viszont segíthetne a terhek egyenlőbb elosztásában. Ezen segíthetne az, hogy a tanítási nap – sok más iskolához hasonlóan – ne 8 órakor, hanem 7:30-kor vagy 7:45-kor
kezdődjön el, de ezzel megszűnnének a 0. órák. Ezen túl számos oktatási intézményben ismert a kötelező (kb. egy-másfél órás) ebédidő/ ebédszünet, amikor nem lehet órákat tartani. Ez ugyan valamelyest kitolja a munkaidőt, de jól látható, hogy számos kolléga napja jelenleg is a késő délutánig tolódik ki. (Természetesen ennek részleteit alaposan végig kell gondolni.) A tanulás tanítása kurzus a maga idejében betöltötte hivatását, azonban a változó iskola és diáktársadalom elvárásaihoz nem volt képes igazodni (évek óta ugyanaz a tananyag, abból is egyre kevesebb végezhető el), és valódi segítő hatása sem igazolható, ráadásul kollégáink jelentős része is idegenkedik tőle. A program hatásához képest túlzottan is nagy szervezőmunkát igényel a benne már részt nem vevő osztályok napjainak megszervezése, amelyeket nem minden esetben sikerül valódi tartalommal megtölteni. Ezért – amennyiben a nevelőtestület többsége megszavazza – a jövőben a „TAN-TAN” eltörlését javaslom. Ezzel együtt a tanév első tanítási napjait a továbbiakban is célszerű lenne valamilyen közösségépítő programokra használni, de úgy, hogy abban valamennyi osztály részt vehessen. Hagyományaink közül jó volna néhányat feltámasztani, illetve újjáéleszteni, netán újakat teremteni, mindezeket a bélás kötődés, a közösségi élmények teremtése jegyében. A ballagás hagyományos rendjén érdemben talán kellene változtatni, de már az a kötődéseket erősíthetné, ha például az ott kiosztott díjak egy része a mostani elnevezése helyett egykori hírességeink nevét viselné. (Például a „Reál Tárgyakból Kiváló” elnevezésű díjat lehetne akár Déri Miksa- vagy Schulhof Lipót-emlékdíjnak is nevezni. Ugyanígy el lehetne nevezni a „Humán Tárgyakból Kiváló” díjat akár Balassa József-emlékdíjnak, és a sor más, jelenleg „névtelen” díj esetében is folytatható lenne.) Ennek annyi értelme mindenképp lenne, hogy a legalább e díjak átadásakor elhangzana azon egykori kiválóságaink neve, akikre joggal büszkék lehetünk, nevük viszont alig ismert diákjaink (és gyakran kollégáink) előtt. Az elnevezések eldöntése természetesen szükségszerűen vitával járna, de erre előzetesen kijelölt bizottság(ok) tehetnének javaslatot, és kikérhetnénk a Bélás Baráti Kör véleményét is. A díjak odaítélésének kritériumait is érdemes volna felülvizsgálni. Azokat a díjakat, amelyekhez nincs meg a megfelelő anyagi keret, vagy meg kell szüntetni, vagy pedig meg kellene hirdetnünk ezek támogatását helyi vállalkozók számára, akik támogatásuk fejében a díjak átadói is lehetnének. Ugyanezt a célt szolgálhatná – a már meglévő Babits-terem mintájára – egyes szaktantermek, kabinetek, előadók elnevezése is. (Akár kialakulhatna az a gyakorlat is, hogy díjakat egykori diákokról, míg tantermeket régi tanárokról nevezünk el. E tantermek bejáratánál rövid ismertetés állna a névadó személyiség pályájáról. Ez is azt jelezné, hogy a gimnázium megőrzi egykori kiváló pedagógusai emlékezetét is.) Miután a legtöbb díjunk pénzösszegét nagyon régen határozták meg, támogatók bevonásával jó lenne mindegyik összegét megnövelni, hiszen néhány
ezer forintos jutalom sok évnyi kiváló szereplésekért megalázóan kevés. (Ez az idei évben megtörtént, de lehet, hogy az egyszeri döntések helyett világos elveket kellene teremteni.) A tanév rendjének elfogadásakor meg kellene állapodnunk abban, mely ünnepek, emléknapok, világnapok megünneplését tervezzük, és ez milyen formában történjék. (Nem feltétlenül kell ezt minden esetben ünnepi műsorral megtenni, lehet ez központi iskolai faliújság, számítógépes prezentáció, osztályfőnöki órákon levetítendő kisfilm, stb. felhasználásával, de az mindenképp lényeges, hogy ezeknek legyen előre kijelölt felelőse és előre meghatározott formája.) Így talán elérhető, hogy jeles napokról való megemlékezés nem sikkad el, és többen részesei lehessenek. Már csak emiatt is célszerű volna az „A” épület földszinti tárlóit felszabadítani, és ezek legalább egyikét e célra felhasználni. E feladatokban részt vállalhatnának a tantestület és munkaközösségei mellett a szabadidő-szervező, illetve a diákönkormányzat kulturális felelőse is. De az is igen fontos volna, hogy iskolánk vezetése és tantestülete képviseltesse magát a városi ünnepségeken, sőt – más iskolák gyakorlatához hasonlóan – a diákság képviselőinek jelenlétét is el lehet várni. (Ezek megszervezése a diákönkormányzat feladata volna.) Ez az igény magától nem fog kialakulni, ha nem követeljük meg tőlük. Ugyanakkor meg kell értetni, hogy itt nem a terhek növeléséről, hanem belső kötelezettségről van szó. Hivatalos nemzeti ünnepeink megünneplésének élő jellege nagyon fontos volna, mint ahogy az is, hogy a műsorokban jelenlegi tanulóink vegyenek részt, hiszen ezzel válhatnak maguk is az események részeseivé. Az utóbbi évek műsorai egyébként is talán kissé egy kaptafára készültek, némileg túltengett bennük a musicales elem, viszont a mához való kapcsolódást nem mindig sikerült megteremteni. Szerencsére mind 1848-nak, mind 1956-nak mára olyan bőséges forrás-, szépirodalmi és szakirodalmi alapanyaga van, hogy bőven van miből válogatni. Nagy vitát gerjesztett és a mai napig sem csitult el teljesen a gólyabál/ gólyaavató, illetve a szalagavató bál megújítása körüli polémia, amelyre jó lenne olyan megnyugtató megoldást találni, amely kielégíti a diákság és a szülők igényeit is, ugyanakkor senkire nem ró megfizethetetlen anyagi terheket, és biztonságtechnikai kockázatokkal sem jár. Az e tanévben elindított formák ugyan nem tűnnek járhatatlannak, de tény, hogy az ilyen típusú gólyaavató sikeres lebonyolítása erősen időjárásfüggő, viszont új ötletekkel még fejleszthető. Nem feltétlenül gondolom, hogy a rendezvény csak tanárparódiákkal, nagy fizető közönséggel lehet sikeres; amennyiben lesz rá kíváncsi városi közönség, a legutóbb kitalált forma akár tovább is vihető. (Ha viszont vissza akarnánk térni a korábbi lebonyolítási formákhoz, akkor a rendezvényt csak szűkebb körben szabad megrendezni, és kérdéses, hogy a „bál” részre valóban szükség van-e.) A szalagavató bál már régen elvesztette korábbi, bensőséges jellegét; tanárok és diákok kötetlenebb beszélgetésére nincs mód, és
a szülőkre súlyos anyagi terheket ró. E kérdésben nagyon nehéz jó döntést hozni, hiszen látható, hogy van egy országos, városi trend, amellyel nehéz volna szembemenni, miközben nem rendelkezünk a lebonyolításra alkalmas helyszínnel, és szívesen csökkentenénk a szülők és az iskola költségeit is. E tekintetben még hiányzik a széles konszenzuson nyugvó, nyerő recept. Nagy fájdalmam viszont, hogy – miközben szinte minden bajai iskola szervezője, kezdeményezője és/ vagy lebonyolítója – egy-egy szaktárgyi vetélkedőnek, tematikus programnak – névadó királyunkra, neves tanítványainkra szinte semmilyen saját szervezésű rendezvény nem emlékeztet. Elképzelhetőnek tartanám például egy „III. Béla és kora Európában” című játékos (vagy nagyon is komoly) történelmi vetélkedő megrendezését, amelyen meghívásos alapon vehetnének részt a város egyes oktatási intézményének csapatai, határon túli magyar testvériskolá(i)nk képviselői, esetleg a megye és a környék némely iskolájának csapatai. E rendezvény ideje lehetne például a bélás nap előtti napon, esetleg a Béla névnap (április 23.) környékén. Ennek előzetes tematikájának, feladatainak összeállítása történelem és magyar munkaközösségeink számára nem lehetne megoldhatatlan kihívás. (Úgy gondolom, e célra talán pályázati úton pénz is nyerhető lenne.) De hasonló módon elképzelhetőnek tartanám „saját” verseny/ vetélkedő / szimpózium / bemutató megrendezését sikertantárgyainkból (matematikából, biológiából vagy akár idegen nyelvekből) is, amelyek sikeres lebonyolításával nagyobb nyilvánosságot is kaphatunk, és önálló kezdeményezéseinket látva talán más céljaink is könnyebben támogatókat találnak. Sőt, akár más iskolákkal karöltve is érdemes volna közös programokban gondolkodni, legyen szó akár a város történetéről vagy éppen neves évfordulókról. Egyébként is borzasztóan kevés az együttműködés a város más iskoláival, pedig talán tanulhatnánk is egymástól, és közös rendezvényekkel is feléleszthetnénk a helyi pedagógus társadalmat általános tespedtségéből. Egyébként pedig célszerű volna pályáznunk valamely hagyományos megyei verseny rendszeres lebonyolítására is; ezek jó része az utóbbi években elkerült Bajáról, sok helyen lebonyolításuk nem is a legjobb; talán igazolhatnánk, hogy némelyiknek mi is méltó otthona lehetünk. (Pl. az Édes anyanyelvünk verseny kiskunhalasi megrendezése az utóbbi években egyszerűen méltatlan volt a verseny hagyományaihoz.) Talán – akár a Föld napjához kapcsolódóan is – fel lehetne éleszteni a sportnapot valamilyen formában, amelyben valamennyi osztályunk részt venne valamilyen sportágban, vagy akár tömeges részvételt is lehetne kezdeményezni valamely futóversenyen. Ugyanígy jó volna megtalálni olyan akciók lehetőségét, amelyek a környezetvédelem fontosságát mutatják meg diákjainknak, és amely aktív munkavégzést vár el tőlük. Az itt külön nem említett programokat (Bélap Klub, bélás bál, bélás zenedélután) sikeres
rendezvények lévén meg kell tartani, bár a bélás bál esetében a rendező szülői szervezettel közösen érdemes elgondolkodni, hogy mivel lehetne a rendezvényt még vonzóbbá, a résztvevők számát nagyobbá tenni. (Például egy ott átadandó vándordíj akár növelhetné is a részvételt, különösen ha ennek egy ünnepélyes formáját is sikerülne kitalálni.) Feltétlenül szükségünk van az énekkar, a népdalkör, az iskolaújság, az iskolarádió fenntartására és fejlesztésére, hiszen ezek olyan értékeket teremtenek, illetve közvetítenek, amelyekre mindenképp szükség van, másrészt utóbbiak hozzájárulhatnak az információáramlás javításához is. A Diákönkormányzat szerepét jó lenne annyiban megnövelni, hogy – a bélás napon túl – bizonyos hivatalos iskolai rendezvények megrendezésével is őket bíznánk meg. Érdek-képviseleti szerepük jelenleg nem túl széles, és a köznevelési törvény korábbi jogaikból valamelyest vissza is vont. Ezzel együtt javaslataikra oda kell figyelni, számos kérdésben hozzájárulhatnak a hatékonyabb működéshez. Másrészt afölött sem szabad szemet hunyni, ha feladataikat nem látják el időben vagy megfelelően, hiszen pl. az iskolai házibajnokságok megszervezése a korábbi években erősen akadozott és esetleges volt. A Bajai Fiatalok Színházával való kapcsolatot is fenn kell tartani, hiszen egyrészt komoly értéket képviselnek, másrészt lehetőséget teremt diákjainknak, hogy egy szélesebb nyilvánosság előtt mutassák meg magukat és produkcióikat. Az iskola és a színház viszonyát azonban egyértelműbben kellene szabályozni; a színház ingyenesen használja az iskola eszközeit, helyiségeit, miközben – „felvételi vizsgán” átesett – tagjai tagdíjat fizetnek, ehhez képest az előadásokon jelenlegi diákjaink elég kis számban szerepelnek. (Korábban Bélás Színistúdióként a kérdés kevésbé merülhetett fel.) Semmiképp sem szerencsés, ha diákok túl hosszú időt mulasztanak színházi elfoglaltságaik miatt, és aligha támogatható az, amikor próbafolyamatok az éjszakába nyúlnak, hiszen a résztvevők nem főállásban, hanem tanulmányaik mellett vesznek részt a produkciókban. Azt sem gondolom, hogy minden ilyen mulasztást automatikusan engedélyezni kellene. (És elég sokan vannak azok, akik tagdíjat fizetnek, ámde semmilyen előadásban nem kapnak érdemi szerepet, ami egy diákszínpad esetében nem a legszerencsésebb.) Ezzel együtt a problémát nem látom áthidalhatatlannak, viszont annyi bizonyos, hogy a feltételek tisztázására, egyeztető megbeszélésekre van szükség. Amennyiben itt sikerül mindenki számára elfogadható, írásban rögzített megállapodást kötni, az közös sikerek elősegítője lehet. Nagy fájdalmam, hogy az iskolaújságon kívül 2007 óta nem készült időszaki kiadványunk (pl. évkönyv), pedig ezek hű tanúi lehetnének egy-egy tanév megörökítésre érdemes eseményeinek. Pedig szerencsére így is sok olyan eredmény, projekt, sportsiker, előadás született az elmúlt években, amelyek megérnének egy-egy összefoglaló visszatekintést. Ahogy fel lehetne újítani
néhány régebbi évkönyvben látható sorozatot azon egykori diákjainkról, akik az élet valamely területén sikereket arattak, és szívesen emlékeznek egy-egy interjú formájában bélás éveikre (is). Másrészt jó lehetőség lenne ez pl. nyugdíjas vagy nyugdíjba készülő kollégák számára is egyfajta értékelésre, akár egész tanári pályájuk kapcsán is. Az osztálykirándulások
jelenleg a túlóra-elszámolások problémái miatt kötött időpontban
zajlanak, ami több problémát is felvet. A júniusi időpontban a szinte lehetetlen buszt bérelni (túl sok osztály kirándul egyszerre), nehéz kísérőtanárt találni, míg a május eleji időpont az érettségi felügyeletek miatt szab határokat, szeptemberben pedig inkább csak a végzős osztályokkal lehet számolni. Miután az életpályamodell bevezetésével a túlóra hagyományos fogalma lényegében megszűnik, így érdemes volna a választható időpontok számát megnövelni. 7. Külső kapcsolatok Külső kapcsolatainkban is bőven látok fejlesztési, javítási lehetőségeket. Eleve kialakulóban van még az a struktúra, amely az intézményt a fenntartóval, illetve a működtetővel köti össze, a konkrét felelősségek egy részét még tisztázni kell. El kell érnünk azt, hogy a városi önkormányzat számára iskolánk megkerülhetetlen intézmény legyen, ha felújítások lehetőségéről van szó, és hogy kollégáink szakértelmét, véleményét is vegye figyelembe. Ki kell használnunk azt, amire egyébként is büszkék vagyunk, hogy ti. a városházán számos volt diákunk van döntéshozó pozícióban, akiktől nem elvtelen segítséget, hanem igényeink eredményeinkhez mérhető képviseletét várjuk. Sokkal többet kellene megjelennünk a helyi médiában. Ehhez persze meg is kell teremtenünk azokat a programokat, eseményeket, amelyek a televízió, rádió, írott sajtó érdeklődését felkeltik, de a tapasztalatom az, hogy amennyiben értesülnek ezekről, szívesen be is számolnak róla. Az sem lenne baj, ha kitüntetett kollégáink interjúkat adnának, és magunk is keresnénk a megjelenési lehetőségeket. (Inkább ezek legyenek a beszédtémák, mint botrányok vagy alaptalan pletykák.) A médiát egyúttal reklámfelületnek is tekinthetjük; nyugodtan meg lehet oldani, hogy igazgató, iskolavezető pl. csak bélás logót/ emblémát mutató molinó előtt nyilatkozzon; egy ilyen „interjúfal” előállítása komoly költséget sem jelent, viszont figyelemfelkeltő hatása lehet. De a média erejét nemcsak erényeink, de hiányosságaink bemutatására is fel lehet használni: nem minden potenciális segítő, támogató van tisztában azzal, milyen rossz állapotban is vannak tantermeink, épületeink. (Csodát ettől persze nem várhatunk, de ha nem próbálkozunk, eredményeink sem lesznek.) A Szülői Szervezet segítségére a korábbiaknál is jobban rá leszünk utalva, hiszen önálló anyagi források felett nem rendelkezünk. A velük kialakított viszony azonban nemcsak emiatt kulcskérdés. Látni kell, hogy az iskola egyre inkább egyfajta szolgáltató szerepét tölti be, amelyről nem
utolsósorban a szülők állítják ki a bizonyítványt. Fontos, hogy érezzék azt, hogy nemcsak anyagi támogatásukra tarunk igényt, hanem véleményüknek, elvárásaiknak is súlya, jelentősége van. Ez persze nem jelenthet direkt beleszólást a szakmai munkába, de azt sem, hogy problémafelvetéseiket, javaslataikat figyelmen kívül hagyjuk. A szülők tájékoztatásának új formáira is szüksége lehet; amennyiben a fényújság vagy az elektronikus napló megvalósulna, lehetőségeink máris jelentősen bővülnének. Mindenképp erősítenünk kellene a kapcsolatot helyi vállalkozókkal, társadalmi és gazdasági szervezetekkel, és keresnünk kell az együttműködés lehetőségeit. Akár „támogatói szerződések” megkötését sem tartanám elképzelhetetlennek, amelyek révén helyi vagy iskolánkhoz kötődő vállalkozások támogathatnák rendezvényeinket, projektjeinket, kiadványainkat vagy éppen tanév végén vagy ballagás alkalmából kiosztandó jutalmainkat, esetleg önrészt biztosíthatnának jövőbeni pályázatainkhoz. Cserébe kiadványainkban ingyen reklámot tudnánk biztosítani, továbbá egyes rendezvényekre, tanfolyamokra, stb. egyes helyiségeinket is használhatnák. Hiszem, hogy sok vállalkozó örömmel adná nevét, befolyását, pénzét egy jól működő iskola fejlesztésére, amennyiben értelmes kezdeményezéseket lát. Mindenképp fontos volna kapcsolataink további elmélyítése a Bajamarketing Kft.-vel, akár úgy, hogy közreműködünk egyes rendezvényeik megszervezésében és lebonyolításában. A városi önkormányzattal is keresni kell az együttműködés lehetőségeit. Jó lenne például elérni – sok más város gyakorlatához hasonlóan – hogy pl. egy tanévben egyszer tanulóink ingyenesen juthassanak el színházi előadásra vagy más értékes kulturális rendezvényekre, hiszen ha elültetjük bennük a kulturális igényt, talán remélhetjük, hogy később áldozni is készek lesznek erre. Az önkormányzattal fontos lenne beláttatni, hogy a gimnáziumunk külső-belső megújítására fordított támogatás nem az ablakon kidobott pénz, hanem hosszú távon megtérülő befektetés. Az oktatás méltó körülményeinek megteremtése közös érdekünk. A tankerület vezetésével korrekt, a közös érdekek mentén mindennapos szakmai kapcsolat szükséges; úgy gondoljuk, ez lehet a záloga a törvényes, az elvárásoknak megfelelő működésünknek. Testvériskolai kapcsolatunkat mindenképp folytatni kell; jó lenne viszont, ha ennek programjai bővülnének – akár újabb közös projektek, szakmai együttműködés révén. Az is fontos volna, hogy – mindkét részről – a kollégák nagyobb része lehetne részese az együttműködésnek, és megismerné az erdélyi középiskolai oktatás mindennapjait és problémáit, ráadásul egymás munka- és szokásrendjéből sokat tanulhatunk, sőt mintákat is vehetünk. (Ez még az eltérő jogszabályi háttér és intézményhálózat ellenére sem lehetetlen.) Nagyon szerencsés volna nevelőtestületi találkozó, közös szakmai-kulturális-tudományos szimpózium szervezése is, ez akár évente (pl. a tanév
legelején) rögzülő program is lehetne. Mindenképp hasznos volna, ha a meglévő marosvásárhelyi kapcsolat mellé más határon túli magyar iskolákkal is hasonló partneri viszonyba tudnánk lépni, már csak azért is, mert tágulna a horizontunk, másrészt ez esetben még változatosabb közös programokban is gondolkodhatnánk, illetve saját kiemelt rendezvényeinken is vendégül láthatnánk testvériskoláink csapatát, küldöttségét. A Bélás Baráti Kör az eddigiekben is számos esetben segítette munkánkat anyagi tekintetben, de
gyakran
rendezvények
megszervezésében,
emléktábla-avatásban,
ünnepi
programok
megtervezésében is számíthattunk rájuk. Ezekre a segítségekre a jövőben is igényt kell tartanunk, sőt jó volna kihasználni azt a szellemi potenciált és kapcsolatrendszert, amellyel a Baráti Kör rendelkezik. Ehhez azonban vélhetően nekünk is gesztusokat kell tennünk, néhány döntésbe bevonni őket, javaslataikat figyelembe lehet venni, és keresni kellene az együttműködés újabb formáit. A III. Béla Gimnázium A Művelt Ifjúságért Alapítvány évről évre komolyan segítette munkánkat, legyen szó szociális pályázatokról, év végi jutalmakról, testvériskolai kapcsolatról vagy éppen diákönkormányzatról. Ezeknek a támogatásoknak a jövőben is helye lesz, hiszen saját költségvetésünk nem lévén számos területet csak ezen az úton tudunk majd honorálni. Jó lenne elérni, hogy az Alapítványt támogatók köre bővüljön, és önzetlen támogatásokkal vagy adójuk 1 %-ával is támogassák céljainkat. A „Kisebbségek Európában” elnevezésű uniós Comenius-program még a jövő tanévben is folytatódik, de ezt követően is folyamatosan keresni kellene mindazokat a lehetőségeket, amelyek hasonló programokban való részvételt biztosítják. Ez mind diákjaink, mind pedig résztvevő kollégáink számára fontos tapasztalat, hogy megismerjék más országok oktatási rendszerét, mindennapos életét, esetleg szakmai-emberi kapcsolatokat alakítsanak ki, amelynek hosszú távú hatását ma még talán nem is látjuk. Ezen túl pedig olyan – az iskolához kapcsolt – maradandó élményekkel ajándékozza meg őket (ráadásul lényegében anyagi ráfordítás nélkül), amilyenekre csak keveseknek nyílhat módja. Az is igaz viszont, hogy a részvétel tanárok és diákok számára is sok pluszmunkával jár, ezért az abban résztvevőket jól kell kiválasztani, és meg is kell becsülni. Hasonlóképpen keresni kellene további együttműködéseket, diákutaztatási programban való részvételt határon túli magyar iskolákkal is; akár a kisebbségi magyarokhoz vezetett kirándulások, akár közösen megült nemzeti ünnepek révén pl. a Rákóczi Szövetség ilyen célokra számos pályázati lehetőséget kínál, amelyekkel mindeddig nem éltünk. (A Határtalanul! program pályázata viszont komoly segítséget jelentett eddigi közös programjaink lebonyolításában. Ez mindenképpen folytatandó.) De elég sok lehetőség volna Baja testvérvárosainak iskoláival való kapcsolatfelvételre
is; amennyiben a város e partnerkapcsolatokat a középiskolák szintjén is érvényesíteni kívánja, készen kell állnunk ezekre az esélyekre is. A TÁMOP egyik pályázati programjában jelenleg is részt veszünk (TÁMOP-3.1.4/08/2), amely elősegíti a kompetencia alapú oktatás meghonosodását, az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges képességek megszerzését, és egyúttal gyarapítja a résztvevő kollégák módszertani kultúráját. Bár a program rendkívüli mennyiségű adminisztrációval és (kezdetben legalábbis) komoly
többletmunkával
jár,
mindenképp
hasznosnak
ítélhetjük,
hiszen
ennek
révén
IKT-eszközeink jelentős számban gyarapodtak, egyes vállalásainkat korábban is meglévő szándékainkkal is összhangba tudtuk hozni, és kollégáink is új módszerek alkalmazásában szereztek jártasságot, amelyekre később is építeni lehet. Hogy a jövőben milyen lehetőségeink lesznek hasonló programokban való részvételre, az fenntartónk szándékaitól is függ, de készen kell állnunk hasonló kihívásokra. A TIOP 1.1.1-07/1 kódszámú „A pedagógiai módszertani reformot támogató informatikai infrastruktúra fejlesztése” című pályázaton révén informatikai infrastruktúránk és – továbbképzés révén – kollégáink jártassága is jelentősen bővült. Ez azonban olyan terület, amelyben állandó megújulásra van szükség mind az eszközpark, mind pedig személyes készségek területén, a jövőben is célszerű keresnünk a hasonló lehetőségeket. Folytatni kell a DSD-programban való részvételt is; részben azért, mert ez is módszertani kultúránkat gazdagítja, másrészt német szakos kollégáinknak komoly munkát és elfoglaltságot ad, a záró vizsga pedig egyfajta külső, objektív képet adhat munkájukról, illetve diákjaink nyelvtudásáról, nyelvi kompetenciájáról. Ma már ebben nem is annyira a német nyelvterületen elismert, nyelvtudást igazoló okmány megszerzése a lényeges (bár minthogy felsőfokú nyelvvizsgaként honosítható, ez sem mellékes), hanem a gyakorlatiasabb szemléletű nyelvoktatás, amely a nyelvi készségek mellett más kompetenciákat is fejleszteni képes. A német nyelv népszerűsége ugyan sokat csökkent, de Magyarország fő gazdasági-kereskedelmi kapcsolatai miatt jelentőségét nem becsülhetjük le, a magas szinten beszélők képzése kulcskérdés lehet. Ebben pedig nincs szégyenkeznivalónk. Mindezen konkrét előzmények mellett is az a véleményem, hogy jóval több pályázati lehetőséget kellene megragadnunk; igaz, ahhoz, hogy ezeken eredményesen szerepeljünk, nem várható el, hogy ez csak a vezetőség ügye legyen, mert a napi feladatok mellett mindez alighanem meghaladja az energiáit. Fontos pályázatok esetében pedig időnként talán nem árt külső segítség igénybe vétele sem, ha ez a valószínűbb siker garanciája.
IV. ZÁRÓ GONDOLATOK Senki nem születik igazgatónak, és senkinek nem jár a vezetői pozíció. Nekem magamnak soha nem voltak különösebb vezetői ambícióim, időnként mégis „megtaláltak” különféle vezető tisztségek – így lettem egyetemi kari hallgatói önkormányzat elnöke, az egyetemi tanács tagja, utóbb munkaközösség-vezető. Igazgatói vágyaim sem voltak soha, én mindig is inkább tanítani szerettem, intézményt irányítani, menedzselni soha nem éreztem magamban nagyobb tehetséget. Nem titok, hogy ebben nincs is gyakorlatom, és azt is kár lenne tagadni, hogy az igazgatói munka némely területén ma még aligha vagyok jártas vagy átlagon felül tájékozott, egészen biztos, hogy sokat kell még tanulnom. Újat tanulni azonban mindig is kész voltam és vagyok, nem szégyellem, hogy ha több dologra rá kell kérdeznem. Azt sem tagadom, hogy vannak területek, amelyekben ma még tapasztalatlannak érzem magam, abban viszont bízom, hogy képes lehetek megtalálni azokat a munkatársakat, akik éppen ezeken a területeken rendelkeznek komolyabb képességekkel, és akikkel jól kiegészíthetjük egymást. Évekkel ezelőtt egyébként is az volt a véleményem, hogy egy ilyen megbízatás családos, megállapodott embernek való, akinek komoly munkájához megszerzett tudása tapasztalata mellett szüksége van a megnyugtató családi háttérre, amelynek támogatása révén képes energiái nagy részét vezetői feladatára összpontosítani. Akkor egyébként is azt gondoltam, fiatal is vagyok még egy ilyen kihíváshoz, előbb a tanári pályán, szakmai és privát életemben szeretném felépíteni magamat. Miután hamarosan én is a családos emberek köré sorolhatom magamat, talán egy – önmagam által támasztott – feltételnek megfelelhetek. Hogy miért vágtam bele mégis? Egyrészt azért, mert éreztem számos kollégám, támogatóm bizalmát, és büszkeséggel tölt el az a tény, hogy úgy látják, méltó lehetek egy olyan nagy múltú intézmény vezetésére, amelynek egykor Babits Mihály, Margalits Ede, Czirfusz Ferenc és Szarvas Gábor tanára volt; amely országos hírű tudósok, művészek, sportolók, politikusok egész sorát bocsátotta útjára. Ha végignézek az iskola eddigi igazgatóinak impozáns névsorán, a tudós igazgató-tanárok arcképén, akkor mindig elfog a kétség: méltó lehetek-e hozzájuk? Mentséget legfeljebb annyit találhatok, hogy róluk pályájuk egésze alapján alakult ki az elismerő értékelés, és ők is voltak kezdő vezetők, nekik is megvoltak a maguk bizonytalanságai, és ők sem sokkal idősebb korban kerültek az intézmény élére. Ma még bennem is sok a bizonytalanság, megfelelhetek-e egy ekkora tekintélyű intézmény vezetőjével szemben támasztott elvárásoknak, képes lehetek-e megoldani a rám váró feladatokat. De abban bízom, ha lesznek, akik a támogatnak, azok segítségemre lesznek akkor is, amikor a tervek – sok munkával járó – megvalósítására kerülhet sor. Egyet mindenképp ígérhetek: vezetőként is ugyanaz az ember maradok, akit a minőség, a tudás tisztelete, az emberi tisztesség szándéka vezérel, és akinek az ajtaja mindig nyitva áll majd a
kollégák előtt. Az, hogy kollégáim biztatásának végül engedtem, elsősorban azért történt, mert úgy ítéltem meg, hogy ez méltán híres iskola az utóbbi évtizedben letért a helyes ösvényről, túlzottan megelégedett önmagával, és egyre kevésbé tud reagálni az újabb korok kihívásaira. Hiszem, hogy új vezetőkkel iskolánk élete új impulzusokat, új lendületet kaphat, képes lehet egy külső-belső megújulásra, és az utóbbi évek reaktív politikáját egy proaktív fázis válthatja fel. Ehhez a nevelőtestület bizalma, együttműködése és – nem utolsósorban – hite szükséges. Kritikusaim persze könnyen mondhatják, hogy ez a program álmok, illúziók gyűjteménye, amelyeket úgysem tudunk megvalósítani. A magam részéről úgy gondolom, hogy ha nem lettek volna álmodozók, reménytelennek tűnő terveket szövögetők, kockázatokat vállalók, akkor Hannibál sosem jut el Itáliába, Kolumbusz sosem fedezi fel Amerikát, és sosem jár ember a világűrben vagy a Holdon. Vissza szeretném adni a kiemelkedő szakmai munka, a tudás megbecsülését. Döntéseimet értékalapon szeretném meghozni. Rendíthetetlen híve vagyok a demokráciának, a nyilvánosságnak és az őszinte beszédnek. Lehet azt mondani, hogy a hazaszeretet, az erkölcs, a tisztesség mára kiüresedett szavak, és a műveltség, a tudás egy elmúlt korszak értékei, én mégis azt szeretném, ha munkánk vezérelvei lennének akkor, amikor a jövő generációit neveljük. Másrészt azt szeretném, ha igazgatóként inkább a szó legnemesebb értelmében úriember, alkotó értelmiségi, nem pedig kopott hivatalnok benyomását kelteném. Szeretném, ha iskolánk vezetői, dolgozói mind szakmai munkájukkal, felkészültségükkel, mind egyéniségükkel, mind pedig emberi tartásukkal példát mutatnának tanítványainknak, és tanári munkájuk során valódi értékeket közvetítenének. Kölcseyvel együtt vallom, hogy „társaságban született ember nem önmagáé” és „teljesített kötelesség s nemes törekvések önérzése küzdés s bánat közt is nyugalmat tenyészt; s ha e nyugalommal, boldogság cím alatt, megelégszel: annak megnyerése szép, jó s erős léleknek keresés nélkül, csupán tettei következésében bizonyos.” Úgy hiszem tehát, hogy a közösségért vállalt tettek fontosabbak az egyéni boldogulásnál, dicsőségnél; én ebben a szellemben kívánok tevékenykedni, és jó lenne, ha ezt a szemléletet tudnák közvetíteni tanítványaink számára is. A tisztánlátás végett célszerű leszögeznem, hogy pályázatom nem szól a jelenlegi vezetés és intézményvezető ellen, sőt csak köszönettel tartozhatunk nekik, hogy az átmenet évét sikeresen levezényelték. Ha a döntéshozók bizalma rám esne, tapasztalatukra, tanácsaikra, segítségükre mindenképp igényt tartanék. Azt gondolom viszont, hogy sok tekintetben eltérő koncepciót, vezetői szemléletet képviselek, és jó értelemben vett „liberális konzervatívként” megújulást hirdetek az értékmegőrzés jegyében. Személyemben egy olyan generáció tagja vagyok, amely egyetemi tanulmányait már a rendszerváltás után végezte, fiatalként tanúja volt diktatúrából demokráciába
történő átmenetnek. Ez a nemzedék a gazdaság, a politika vagy éppen a kultúra területén már jelentős pozíciókat szerzett magának; talán megérett a helyzet arra, hogy a lassabban változó oktatásügyben is kipróbáljuk magunkat vezetői szerepben. Persze nem állítom, hogy többek, jobbak vagyunk a nálunk idősebb generációknál, sőt nélkülük nem tartanánk itt. Nem tartom magam prófétának, nincs nálam a bölcsek köve sem. Ha minden problémánk megoldását tőlem várják dolgozóink, partnereink, akkor csalódást fogok okozni nekik. De kreatív, nyitott együttműködést ajánlok nekik; függetlenül attól, hogy pályázatomat támogatták-e vagy sem. Azt is világosan látom, hogy a fentebb vázolt program minden elemét aligha lehet azonnal megvalósítani, némelyikhez talán egy egész igazgatói ciklus sem lesz elég. Viszont szeretném azt hinni, hogy olyan kérdéseket vetettem fel, amelyekkel a következő években mindenképp érdemes foglalkozni, amelyekről megéri értelmes vitákat folytatni. Ha ezek közül csak néhányat sikerülne megoldani, és valós problémákra irányítottam a figyelmet, munkám akkor sem volt értelmetlen, ha a döntéshozók végül nem az én pályázatomat támogatják. Széchenyi István Hitel című munkáját az alábbi szavakkal fejezte be: „Munkám tartalmábúl ki-ki azt fogja látni: hogy a végsőségeket s túlságokat gyűlölöm s békítés barátja vagyok, szeretném a számos felekezetet egyesítni, s inkább a lehető jót akarom elérni középúton, mint a képzelt jót, melyet tán csak másvilágon lelendünk fel, levegőutakon. Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni: valaha mik voltunk, de inkább átnézni: idővel mik lehetünk s mik leendünk. A múlt elesett hatalmunkbúl, a jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiábavaló reminiscentiákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!” Úgy hiszem, ennél sokkal többet ma sem kell mondani. Nekem sem célom, hogy visszamutogassak, a múlt elszalasztott lehetőségein rágódjam, régi dicsőségünk elmúltán siránkozzam. Ha képesek vagyunk összefogásra, közös céljaink elérése érdekében különféle ellentéteink félretételére, akkor sikeresek lehetünk. Sokan mondják, hogy a III. Béla Gimnáziumnak nagyon komoly múltja van, amelynek fényében ma is sütkérezik. Én azt szeretném hinni, hogy – ha hitünk, erőnk és kitartásunk is meglesz hozzá – nem csak a múltunk, de jövőnk is fényes lehet. Ha úgy érzik, hogy e folyamathoz a magam eszközeivel intézményvezetőként hozzá tudok járulni, kérem, támogassák pályázatomat!
Dr. Mayer János PhD. Baja, 2013. május 20.
