Mágnás: (latin = "nagy") Főnemes, nagybirtokos nemes, főúr, arisztokrata. Átvitt értelemben: valamely iparágban, kereskedelemben dúsgazdaggá lett ember, hatalmasság, pl.: "olajmágnás” Ma főképp sajtónyelvi szó. Mágnások: Országnagyok: Az ország báróiból és a főnemesekből álló előkelők csoportja
Az üldözés okai túlmentek a nyíltan szajkózott ideológián: a Párt nem tűrhette egy hagyományokkal és külföldi kapcsolatokkal rendelkező, világot ismerő és nyelveket tudó, öntudatos és szókimondó réteg létezését. Főleg ez utóbbi jellemzők tűntek veszélyesnek: végül is, kevés kivételtől eltekintve, az arisztokrácia a háború előtt és alatt nyíltan szemben állt a náci Németországgal, idehaza pedig a nyilasokkal, és az ország német megszállása után sokan (már akiket a Gestapo nem kapott el idejében) tettlegesen is csatlakoztak az ellenálláshoz – ezektől tehát elvárható volt hasonló beállítottság és viselkedés a szovjet-kommunista megszállással és rendszerrel szemben is.
Pálffy István: Una eademque? (Hogyan is történt? – PPKE JÁK, 2014. október 15.)
ELŐADÁS (rövidített) Idén november 19-én lesz ötszáz éve, hogy elkészült a Tripartitum, amelynek egyik megállapítását szeretném ma megkérdőjelezni, mégpedig azt a híres „una et eadem libertas” (másként: „una eademque libertas”), azaz hogy minden nemes ember azonos jogokkal rendelkezik. Ez írott malaszt volt már akkor, amikor Werbőczy papírra vetette. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy Szapolyai János és egy jobbágytelken önmaga gazdálkodó kisnemes egyenlő volt. A főnemes kifejezés az MTA etimológiai szótára szerint 1783-ban jelent meg először, de a Tripartitum is beszél mágnásokról és nagyurakról. 1531-ben már megjelenik a főúr, 1596-ban pedig a főrend kifejezés, ami egyértelműen utal arra, hogy jelentős különbségek voltak a nemességen belül a fő- és a köznemesség között. XVI. századtól a Habsburg uralkodók – noha nem törölték el a Tripartitumot – de Magyarországon is bevezették azt a birodalom más részein rég bevett szokást, hogy a fontosabb nagyuraknak örökletes címeket adtak. Megjelentek az első bárók és grófok, akik ettől kezdve – Tripartitum ide, Tripartitum oda – már hivatalosan is magasabb rangúak lettek. A XVII. századtól a nemesség deklarált egyenlősége még kevésbé volt igaz. A II. Mátyás koronázása utáni országgyűlésen az 1608. évi I. tc. hivatalosan és formálisan is két részre osztotta a diétát. Létrehozta a magasabb rangú nemességből álló felső táblát. Tudjuk, hogy már Mátyás király megválasztásánál is a nagyurak a Budai várban üléseztek és ott beszélte rá őket Szilágyi Mihály hogy támogassák Mátyást, a köznemesség pedig – hagyomány
1
szerint – a Duna jegén, valószínűleg inkább Rákos mezején gyűlt össze, tehát már akkor is külön voltak, de akkor még hivatalosan egy és ugyanazon diéta volt. 1608-tól viszont már hivatalosan is két házra, két táblára osztódott. A felső tábla nagyjából azokból állt, akik korábban meghívásos alapon lettek a királyi nagytanács tagjai, csakhogy míg korábban egyéni meghívással a király döntötte el, hogy kit hív meg, 1608 után ha valakinek volt egy örökletes címe az ipso facto jogosult volt személyesen megjelenni a felső táblán együtt a püspökökkel, bizonyos méltóságokkal: főispánokkal országbíróval, nádorral, stb. – igaz, ezek a méltóságok címmel is rendelkeztek, ezért minkét minőségüknél fogva a felső tábla tagjai lehettek. Tehát 1608-tól már hivatalosan sem volt egyenlő a nemesség alsó és felső rétege. Utóbbiakat többféleképpen is nevezik: főrendeknek, főuraknak, arisztokráciának, mágnásoknak. A Rákosi rendszerben mindenki ellenségnek számított, akinek címe volt, vagy valami fontos szerepe volt korábban, igaz, a XIX. században a másik oldalon estek túlzásba: nemzetmentő nagy családokról beszéltek, ami véleményem szerint nevetséges. Ha ugyan nem is voltak nemzetmentő nagy családok, de hasznosak voltak. Noha nyilván a főnemesek között is akadtak léhák és lehetetlenek, mégis számosan nagy szolgálatot tettek a hazának, fölléptek a nemzet érdekében, elég csak a reformkor meghatározó személyiségeire gondolnunk, akik között arisztokraták egész sorát találjuk. Mégis mélyen beivódott a köztudatba és máig fennmaradt a lesújtó vélemény az arisztokratákról. Orbán Viktor Gyurcsány miniszterelnöksége alatt például a kormány tagjait arisztokratáknak nevezte egy interjúban, úgy vélte a leghatásosabban ezzel lehet megbélyegezni őket. Gondoljuk csak meg: Battyhány Lajost is el kell ítélni, mert arisztokrata volt? Jelentős szerepe volt a magyar főnemességnek a magyar nyelv és Magyarország viszonylagos önállósága megőrzésében is. A XVI. század során a Habsburg ház megszerezte a magyar trónt is és a cseh-morva trónt is. A Cseh-Morva Királyságot teljesen betagolták az örökletes tartományok sorába egészen 1918-ig. Csehország megszűnt, mint külön része a birodalomnak, de Magyarország megmaradt különálló részként. Ez a különbség annak tudható be, hogy a cseh nagyurak teljesen behódoltak Bécsnek, teljesen elosztrákosodtak, egymás között németül érintkeztek. Ezzel szemben a magyar arisztokrácia megmaradt magyarnak, így nagy volt a szerepe a magyarság megőrzésében. A levéltárak számos iratot őriznek, amelyek bizonyítják, hogy nádorok, országbírók, más nagyurak egymás között magyarul leveleztek. Ez is mutatja a magyar
2
arisztokratáknak azt a tartását, ellenállását, ami megakadályozta, hogy beolvasszák Magyarországot az örökletes tartományok sorába. Az arisztokraták hosszú sora védte a magyar érdekeket, sorolhatnánk: Rákóczi, Széchényi Ferenc, Széchenyi István... Ami persze nem jelenti azt, hogy mások, akik nem voltak arisztokraták nem tették ezt. Természetesen bőven voltak ebben az országban szerencsére, akik ellenálltak az osztrákosításnak, németesítésnek, beolvasztásnak. A különbség az, hogy a főnemeseknek több lehetőségük és módjuk volt föllépni az ország érdekében, mert a vagyonuk nagy függetlenséget biztosított nekik. Nagy a jelentősége annak is, hogy sokan rokonságban álltak. Sokkal könnyebb sógorokkal unokatestvérekkel, más rokonokkal együtt dolgozni, mint idegenekkel. Ez a rokonsági hálózat már a középkortól kezdődően kezdett kialakulni tudatos választások ereményeként: a magasrangú családok igyekeztek hasonló családokkal rokonságba kerülni, a házasságkötésbe a házasulandó fiúnak vagy lánynak általában nem sok beleszólása volt, a házasságról a szülők döntöttek. Ezzel kialakult a kölcsönös támogatás lehetősége. És kialakult a vagyongyarapodás lehetősége is. Pl. Rákóczi György a vagyonát a Lorántffy vagyonnal alapozta meg, azzal hogy elvette Lorántffy Zsuzsannát. A birodalommal szembeszegülő magyarokat Mária Terézia megpróbálta megszelidíteni. Addigra már rájöttek, hogy azt háborúval nehéz elérni. A főrendeket mind meghívta Bécsbe, hogy az udvarnál legyenek. A kisebb nemeseket is megpróbálta bevonni a testőrségbe, de ennek nem a feltétlen királyhűség lett az eredménye, hanem az, hogy az udvarban megforduló nemesek nemzetközi tapasztalatot szereztek, és megismerkedtek a felvilágosodás gondolatvilágával, új gondolatokkal tértek vissza a megyékbe. A főrendi ház 1885-ös reformja után a grófi vagy bárói tagok számára cenzust vezettek be: már csak akkor vehettek részt, ha legalább 3000 forint adót fizettek. A Főrendiház 1926-ban megszűnt, helyette létrejött a Felsőház. A harmincas években és a háború alatt is az arisztokraták legtöbbje náci- és nyilasellenes volt. Személyes emlékem is fűződik hozzá: 1944-ben a nagybátyámat, Apponyi Györgyöt letartóztatta a Gestapo, és a Fő utcában tartották fogva mielőtt elvitték Németországba, Mauthausenbe, és gyerekként engem küldtek le, hogy vigyek be neki egy csomagot, mert ha ezt egy felnőtt próbálja meg, a Gestapo esetleg ott fogja, de ha egy 11 éve kölyök, akkor legfeljebb elzavarják. Tehát nagyonis tudom, hogyan zajlott ez, ennek ellenére '45 után ismét üldözni kezdték a németeknek ellenálló arisztokratákat. Hiszen akik megszokták, hogy önállóan gondolkoznak, ellenálltak korábban is a náciknak, a
3
nyilasoknak, azok ellenállnak vagy ellenállhatnak a szovjeteknek is. A függetlenül gondolkodók, akik ismerik a világot, tudnak nyelveket, azok az új rendszerre nézve is veszélyesek.
VÁZLAT: [...] omnes domini prælati, et ecclesiarum rectores, ac barones, et cæteri magnates, atque nobiles, et proceres regni hujus Hungariæ, ratione nobilitatis, et bonorum temporalium, una eademque libertatis, exemptiones et immunitatis prærogativa gaudent; nec habet dominorum aliquis majus, nec nobilis quispiam minus de libertate. Tripartitum, Prima parte, Titulus 2, §.1. Idén 500 éves a Tripartitum, amely azután 1848-ig a magyar közjog egyik alapvető szövege maradt. Manapság oktatják-e, nem tudom, de talán még mindig eléggé ismert az a tétele amit célom megkérdőjelezni. Az t.i. hogy minden nemes ember egy és ugyanazon szabadságoknak és jogoknak örvend. Ez a tétel gyakorlatban már akkor is írott malaszt volt. A főnemes kifejezés ugyan csak 1783-ban jelenik meg először (MTA Etimológiai Szótár), de már a Tripartitum is tud mágnásokról, és a XVI. sz. során felbukkannak a megkülönbeztető főúr (1531) majd főrend (1596) kifejezések is. Mert nyilvánvaló volt, hogy egy Szapolyai vagy Báthory valahogyan más volt mint egy egyetlen jobbágytelken önmaga gazdálkodó kisnemes. Hogyan emelkedtek adig... Garai: tipikus... De a Tripartitumban hangsúlyozott elvi egyenlőség sem tartott sokáig: a XVI. sz. során az új Habsburg uralkodók kezdtek fontosabb magyar alattvalóiknak is örökletes báró és gróf címeket adományozni: ezek külsőleg is megkülönböztették őket a cím nélküli köznemesektől. Ezek különállása aztán mintegy ’alkotmányosan’ is elismerést nyert a II. Mátyás koronázása utáni diétán: az 1608/I t.c.-e megteremtette számukra (meg püspökök és addig a királyi nagytanácsba meghívott mások részére) a diéta Felső Tábláját, ahol személyesen jelentek meg, míg a többi nemest továbbra is a megyei követek képviselték az Alsó Táblán. (A nagyurak és közrendek ugyan korábban is, pl. I. Mátyás megválasztásakor 1458-ban, is külön-külön tanácskoztak, de elvben egy diétát alkottak).
4
Szóval ─ Tripartitum ide, Tripartitum oda ─ a XVI / XVII. sz. fordulójától formálisan is létezik egy különálló örökletes ’felső réteg’ amelynek tagjait izlés szerint hívhatjuk mágnásoknak, arisztokratáknak, főuraknak. Ennek gyakran túlzásokba eső megítélése koronként változott: a háború előtt divatba jöttek a „nemzetvédő nagy családok” féle kifejezések, a háború utáni Rákosi majd Kádár korszakban pedig csak elítélő hangon szóltak róla. Utóbbi annyira beivódott a köztudatba, hogy ─ pl. ─ néhány éve Orbán Viktor, akkor még ellenzékben, Gyurcsány Ferencet és miniszter-társait az „arisztokrata” jelzővel vélte leghatásosabban megbélyegezni. Tényleg? Az 1848-as Batthyány Lajoshoz ─ aki gróf létére tényleg arisztokrata volt ─ kívánta őket hasonlítani? Mert bármit is oktatott vagy ötven évig a párt-propaganda, ez a felső réteg több jót mint rosszat tett: soraiból került ki, hogy csak néhány közismertebbet említsünk, mindkét Zrínyi Miklós, Wesselényi nádor, Rákóczi György és Ferenc, Széchényi Ferenc és Széchenyi István. Lehetne még neveket felsorolni, de célunk nem e réteg dicsérete hanem szerepének és mibenlétének vizsgálata. Egyből ide illik az alábbi megjegyzés: a XVI. sz. során a Habsburg ház sikeresen elfoglalta mind a magyar mind a cseh-morva királyság, két nagyjából egyidős sokáig független ország, trónját. De: 1620, a Fehérhegyi csata, után a cseh-morva királyságot az uralkodóház sikeresen teljesen betagolta a Habsburg örökletes tartományok sorába, és az 1918-ig egyszerűen az Osztrák Birodalom egyik tartománya maradt; ezzel szemben a magyar királyság, bárha gyakran csak nehezen és küzdelmek árán, rövid megszakításokkal (pl. I. Lipót alatt, 1849 után) elkerülte azt a sorsot, megtartotta saját, az örökletes tartományokétól eltérő, belső rendjét, alkotmányát, diétáját. Miért ez a különbség? Mert a cseh-morva főrendek Fehérhegy után teljesen behódoltak a bécsi udvarnak, elosztrákosodtak, míg magyar megfelelőik legtöbbje végig magyar maradt. Jellemző erre a különbségre, hogy a XVII. sz. során a cseh-morva „nagy családok” ─ Thurn, Kinsky, stb., akik Fehérhegyig a Habsburgok ellen hadakoztak ─ már legfeljebb csak a parasztjaikkal beszéltek cseh nyelven de egyébként egymás között írásban, és valószínűleg szóban is, németül érintkeztek. Míg ugyanabban a században
5
Zrinyi magyarul írta katonai és politikai röpiratait, nádorok, országbírák, más nagyurak egymással magyar nyelven leveleztek (és feltételezhetően érintkeztek szóban is). Nem arról van itt szó, hogy a többi országlakos nem harcolt volna a török ellen, nem igyekezett volna megtartani amennyire lehetett a nemzet különállását, az „ősi hagyományokat”, hanem arról, hogy az az arisztokrata, vagy nevezzük aminek akarjuk, réteg vagyonának, családi összeköttetéseinek köszönhetően nagyobb befolyással, több cselekvési szabadsággal bírt, függetlenebbnek tekintette magát. A vagyon, évszázadokig elsősorban kiterjedt földbirtokok, fontossága nyilvánvaló. De a kiterjedt család, sok rokoni kapcsolat, szerepe is igen fontos: biztosította egymás kölcsönös támogatását (és esetenként egy jókora örökséget is, pl. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsana): esküvők évszázadokig nem szerelemről szóltak. Mária Terézia politikája: az udvarba csábítani az arisztokráciát és a Nemesi Testőrség révén oda-édesgetni a többi nemességet is aztán alapjában visszájára sült el. Utóbbiak sok felvilágosult eszmével a tarsolyukban tértek vissza megyéikbe, előbbiek több külföldi kapcsolatra, utazásra tettek szert. Így aztán mind fontos szerepet játszottak a Reform kor fejleményeiben, sőt még az 1848-as eseményekben is. 1848 után ez a tagoltság, miként kiinduló pontunk a Tripartitum érvénye is, jogilag megszűnt, habár 1918-ig továbbra is fennállt az Országgyűlés Főrendi háza amely örökletes címmel bíró tagokat is magába foglalt. A két háború közt ez a réteg mint olyan már nem játszott szerepet ─ bár persze egyes bele tartozó egyének, pl. Bethlen István, Teleki Pál, igen is ─ tagjai csak címeiket és, amennyiben birtokaik a csonka országban feküdtek, vagyonukat tartották meg. De,
hála
a
nemzedékeken
át
kifejlett
és
megszokott
független
gondolkodásmódnak, a II. Világháború előtt és alatt legtöbbjük, ritka kivételektől eltekintve, határozottan nyilas- s náci-ellenes volt. 1944-ben aztán többet, akinek nem sikerült idejében ’eltűnnie’ a Gestapo koncentrációs táborokba cipelt. Mások helyben álltak ellen és túlélték. De, talán pont ezért is, 1945 után a Rákosi vezette hatalom végleg elnyomta ezt a réteget: végül is, aki független gondolkodású és ellenállt a német náciknak az ellenállhat a szovjetek támogatta kommunistának is.
6
PÁLFFY ISTVÁN: MÚLT – JELEN – JÖVŐ? Mi a jövője Magyarországon – van-e egyáltalán jövője? – az, avagy egy, arisztokráciának? A kérdést nem én vetettem fel, de elgondolkoztató, írásra késztető. Meghatározással kell kezdeni, tisztáznunk kell, miről, kikről beszélünk. Az MTA Értelmező Kéziszótára (2003-as kiadás) két meghatározást ad: 1. A legvagyonosabbak és legelőkelőbbek uralma. 2. Valamely társadalomnak születési előjogokat és kiváltságokat élvező felső rétege | Főnemesség.
Árnyalatnyi eltérésekkel az angol Shorter Oxford Dictionary és a
francia Petit Larousse hasonló meghatározásokkal szolgál. Ez kiinduló pont, de nem teljesen kielégítő. Az arisztokrácia ugyanis nem annyira egyének mint egymással atyafiságban álló családok összessége. Lényege a folytonosság, egymást követő nemzedékek apáról fiúra szálló hagyomány-tudata és magatartás-érzéke. Jellemző rá a genealógia iránti érdeklődés: ki kitől származik, ki kivel hogyan áll rokoni kapcsolatban? Ami eredetében nagyonis gyakorlati célt szolgált: birtokok, vagyonok, leszármazás és vérségi ill. házassági kapcsolatok révén öröklődtek, így fontos volt ezekről tudni. Végül, az arisztokráciához tartozást Európaszerte általában örökölt cím is jelzi. De ez csak külső jel: Magyarországon ilyenek a XVI. századig nem voltak, de ki vonná kétségbe, hogy az akkor már régen fontos szerepet játszó Báthoryakra (például) cím nélkül is ráillik az arisztokrata megjelölés? mégha ez a kifejezés akkoriban még nem is volt divatban. És végig voltak, vannak, magyar családok amelyek – leszármazásuk, vagyonuk, történelmi szerepük, házassági kapcsolataik alapján – cím nélkül is az arisztokráciához sorolhatóak.1 Persze, minden arisztokrata család nem mindig volt az, hanem – akár uralkodó családok – valamikor kezdett az lenni. Magyarországon egyes családok a honfoglaláskor érkezett törzsek ill. nemzetségek vezetőitől származtatják le magukat 2 és így kezdeti emelkedésük korábbi, részleteiben ismeretlen, korban történt. De sok csak később, már nagyjában dokumentált korokban, jelenik meg a színen fontos és számottevő családként. A későbbi arisztokrata családok megalapítói – akár már itt honosak (pl. Forgách) akár máshonnét bevándoroltak (pl. Thurzó) – jellemzően királyi szolgálatban kezdték 1
Másfelé sem szükségszerű a cím: Angliában, például, csak a család fejének van címe, de azért az ilyen családok többi tagja is mind arisztokratának tekinthető.
2
Például az Apponyi család de genere Pech néven volt ismert amíg Zsigmond király korában meg nem szerezték a Nyitra megyei Appony várat és uradalmat.
7
felfelé ívelő pályájukat. Az első rájuk bízott feladatokat, akár katonai akár közigazgatási akár mindkét téren, a király megelégedésére végezték, jutalmul birtokokat és egyre magasabb hivatalokat kaptak. Kétségkívül rámenősek voltak és törtetők, és értettek ahhoz is, hogyan kell a királynak kedvébe járni; viszont a kor, az egyetemes Egyház által felkent királyok kora, szellemében lovagias erények elvárásainak is meg kellett felelniük. Az első fontosabb hivatalokkal, és kezdődő vagyonnal, párosult tekintély azután lehetővé tette a házassági kapcsolatokat ezen a pályán már korábban elindult családokkal: a felső réteg házasságai nem véletlenszerű szerelemre voltak alapozva, céljuk a befolyás és hatalom megszerzése és megtartása érdekében létrejött, kölcsönösen támogató, családi összeköttetések megszilárdítása volt. Ez a beállítottság aztán annyira beidegződött az arisztokráciába, hogy a XX. századig ritka kivétel maradt az arisztokrácián kívülről származó élettárs, mégha modernebb korokban régen megszűnt már az eredeti gyakorlati cél (bár az öröklés lehetősége, esetleg a kiszemelt házastárs valamelyik gyermektelen nagybátyjától vagy nagynénjétől, néha még számításba jött). Az itt röviden vázoltakat összefoglalva: bár a magyar közjog nem ismert különbséget nemes és nemes között,3 már a legkorábbi időktől léteztek családok amelyek mintegy kiemelkedtek a többi nemes közül. Vagyonuk, föld-birtokaik, nagyobbak voltak és fontos hivatalok – vármegyék (fő)ispánjaitól a nádori, valamint legfőbb egyházi, méltóságokig – viselőinek többsége ezen családok soraiból került ki. Jellemzően egymás között házasodtak, törekedtek megőrizni, gyarapítani, és leszármazottjaiknak tovább adni mind vagyonukat és statusukat, mind az ország szolgálata, és az ezzel járó magatartás, szellemét. Kezdve a XVI. századtól, a Habsburg ház trónra léptétől, örökletes címek – báró, gróf – is megkülönböztették őket a többi nemestől: ilyenként 1608 után személyesen, nem választott vármegyei követek képviselete révén, vannak jelen a Diéta akkor létrehozott Felső Tábláján (tulajdonképpen a korábbi bővebb királyi tanács, amelybe az uralkodó a legfontosabb főrendeket hívta meg, utódja). 1848-ig nem sok változott, legfeljebb az, hogy a Habsburg uralkodók századai során gyakoriabbakká váltak a házassági kapcsolatok osztrák-német, cseh, és morva főnemesi családokkal (meg Habsburg szolgálatban álló távolabbi eredetűekkel). De az 1867-es Kiegyezés után az arisztokrácia politikai súlya és befolyása csökkent; igaz, egyesek továbbra is igyekeztek szerepet vállalni az ország irányításában – most már nem 3
Ellentétben pl. Angliával, ahol a címmel bíró főrendek, peers, jogilag is külön rendet alkottak.
8
az Országgyűlés
Főrendiházában
hanem annak, oda választás
réven
bejutott,
Képviselőházában, abban helyet foglaló miniszterekként –, de legtöbbjük legfeljebb csak annyiban tartotta magát az ország szolgálatát természetes kötelességnek tekintő hagyományhoz, hogy hivatásos katona-tisztként belépett a kettős monarchia hadseregébe. Az I. Világháborút, és Trianont, követő évtizedek során tovább csökkent az arisztokrácia szerepe és készsége családjuk múltját tükröző közéleti szerepekre törekedni – igaz, ehhez hozzájárult Trianon is, amely sokuk ősi birtokát, lakhelyét, elszakította a csonka országtól. Voltak, persze, kivételek, de főleg olyanok akik még az I. Világháború előtt léptek nyilvános pályára (pl. Bethlen István, Teleki Pál, Bánffy Miklós, érdekes módon mind erdélyi családból), meg csupán néhány olyan aki csak a háború után érte el az ehhez szükséges életkort. Ezekben az évtizedekben, talán mert megszűnt az összetartó központ, uralkodó és udvar, mintha a hagyományos „tartás” is lazulni kezdett volna. Annak beidegződött tiltó része – bizonyos dolgokat úriember egyszerűen nem tesz – meg a jó modor még jelen volt tudatukban és életvitelükben; de tettekre serkentő hagyományok – az örökölt vagyont, társadalmi helyzetet, illik minden nemzedékben a köz, az ország, érdekében kifejtett erőfeszítéssel újból kiérdemelni – mintha már csak igen halványan pislákoltak volna tudatuk mélyén. Ezzel együtt mintha szintén kihalt volna bennük, bár ez már korábban megkezdődött, a felmenőik többségére oly jellemző igyekezett a család vagyonát saját erőfeszítéssel gyarapítani: kötődtek a már meglévőhöz, annál is inkább mert ennek nagyja földbirtok volt, ami sokkalta személyesebb kapcsolatot teremt a vagyont alkotó hellyel, faluval, környékkel, ahol a család már nemzedékek óta honos, mint részvények vagy egyéb befektetések, de azt saját erőfeszítéssel bővíteni már nem igen igyekeztek. Anyagiakon túl a már meglévőhöz tartozott egy bizonyos kulturáltság is. A gyermekkoruktól kezdve megszokott környezet örökölt tárgyai – régi szép épületek, bútorok, képek, szőnyegek és kárpitok, étkészletek, stb. – megalapozták szinte ösztönösen jó ízlésüket. És a gyermekkor óta egyaránt jól beszélt három-négy nyelv, és így az azokban írt irodalom ismerete eredetiben, külföldi utazások, rokoni és baráti kapcsolatok szerte Európában (és esetenként azon túl is), mind hozzájárultak tágabb, nemzetközibb, látókör kialakulásához.
9
Így talán nem meglepő, hogy az arisztokrácia – igen ritka kivételektől eltekintve – a II. Világháború előtt és alatt határozottan ellenezte a túl közeli kapcsolatot náci Németországgal: szemeit a Nyugati Szövetségesekre, elsősorban Angliára amelyben, úgy tűnt, még hozzájuk hasonló úriemberek, gentlemen, vannak hatalmon, függesztette, onnét remélte Magyarország megszabadítását mind a német náci mind a szovjet kommunista veszélytől. Mint ma már tudjuk, Teherán és Jalta után erre már semmi esély nem volt. Jött a szovjet megszállás, a háború utáni első évek látszat-demokráciája és szalámi-taktikája, majd a Párt egyeduralma. A Párt a Marxista-Leninista osztályharc jegyében egyből nekilátott az arisztokrácia (többek közt) felszámolásának és szétverésének. Az 1945-ös földreformmal, majd az ezt követő államosításokkal, megfosztotta vagyonától;4 az egyre szigorúbb káder-politikával kiszorította tagjait minden műveltségüknek, képzettségüknek, és szellemi képességeiknek megfelelő kenyérkereset, befolyásos állásról nem is beszélve, lehetőségéből; és megakadályozta a még kiskorúak továbbtanulását a kötelező nyolc általános iskolai osztályon túl.5 És persze nem egyet letartóztattak, bebörtönöztek, internáltak, majd 1951ben a Budapesten maradtak legtöbbjét kitelepítették. Ennek az üldözésnek okai túl mentek a nyíltan szajkózott ideológián: a Párt nem tűrhette egy hagyományokkal és külföldi kapcsolatokkal rendelkező, világot ismerő és nyelveket tudó, öntudatos és szókimondó réteg létezését. Főleg ez utóbbi jellemzők tűntek veszélyesnek: végül is, kevés kivételtől eltekintve, az arisztokrácia a háború előtt és alatt nyíltan ellenezte náci Németországot, idehaza a nyilasokat, és az ország német megszállása után sokan (már akiket a Gestapo nem kapott el idejében) tettlegesen is csatlakoztak az ellenálláshoz – ezektől tehát elvárható volt hasonló beállítottság és viselkedés a szovjetkommunista megszállással és rendszerrel szemben is.
4
De a párt-állam igyekezett az utóbbiakból további hasznot is húzni: 1945-ben Ausztriába távozott édesapám halála után iratai közt találtam Budapestről keltezett hivatalos leveleket amelyekben felhívták, hogy fizessen US dollárban bizonyos összeget (már nem emlékszem mennyit) azon bank-rekesz bérletéért amelyben államosított cégek valamikor tulajdonában volt részvényeiért kiállított nyugtákat őriznek.
5
Sőt, már az általános iskola alsó osztályaiban is megkülönböztetést kellett szenvedniük: egy unokatestvérem meséli, akkor talán nyolc éves lánya mennyit panaszkodott, hogy bármilyen jól és szépen csinálja a házi feladatot sohasem kap érte jó jegyet; amikor bement az iskolába megtudakolni ennek okát, a tanítónő megsúgta neki, hogy nem adhat jó jegyet mert lánya káderlapján (!) „osztályellenség származás” van bejelölve.
10
Azoknak sem volt könnyű akik a háború végen, vagy közvetlenül utána, nyugatra távoztak. A háborút közvetlenül követő években egész Európa fel volt dúlva, szét volt zilálva, mindenütt szűkölködtek: ilyen körülmények közt, most már hirtelen nincstelen, idegen menekültek helyzete még a helyi lakóságénál is nehezebb volt. De legalább senki sem üldözte őket nyíltan, csak a mindennapi megélhetésért kellett megküzdeniük: ezt viszont elősegítette az illeszkedés a környezethez. Az akkor már felnőtteknek megkönnyítette az ottani boldogulást, hogy a nyelvet – legyen az német, francia, vagy angol – már úgyis jól beszélték, az országot ahol kikötöttek már régebbről is ismerték, és így nehézség nélkül meg tudták tartani ott is magyar öntudatukat is. De a meneküléskor igen fiatalok, még inkább a már külföldön születtettek, egyre inkább teljesen beolvadtak az őket befogadó országba, hogy ott mielőbb és minél jobban boldoguljanak. 1956 aztán megadta a lehetőséget az itthon maradtaknak az őket különösképpen sújtó elnyomás elől nyugatra menekülni, amit sokan meg is tettek. Paradox módon az ő sorsuk odakint általában jobban alakult mint azoké akik vagy egy évtizeddel korábban hagyták el Magyarországot: a nyugati országokban addigra már fellendült ismét a gazdaság és jólét, ráadásul a nyugat 1956-os tétlenségének szégyenérzetében mindent megtett befogadásuk és letelepülésük megkönnyítése érdekében. Még több mint három évtizedet kellett várni amíg a Párt egyeduralma végleg megtört. Igaz, a nyílt üldözés ezek során fokozatosan enyhült, idővel még egyetemre is felvettek arisztokrata sarjakat, szellemi pályán is vállalhattak már munkát, ha csak szerényebb beosztásokban is: bizonyos kispolgári jólét már elérhető volt, ha vezető szerep nem is. De eddigre az idősebb nemzedék, azok akik még élénken emlékeztek háború előtti életükre és tapasztalataikra, már kivénült, részben meg is halt. A háború alatt vagy azután született fiatalabbak számára az elbeszélésekből ismert múlt érdekes volt és talán lelkesítő is, de – mivel személyes emlékeikben a korábbi nyílt üldözés még elevenen élt – számukra csendes, feltűnést kerülő, félig-meddig elfogadható polgári megélhetés biztosítása volt a legfontosabb. Mire közel fél évszázaddal a háború után bekövetkezett az 1989/90-es rendszerváltás, a hazai arisztokrácia mint olyan alapjában már megszűnt létezni. Vannak itthon maradt, vannak külföldről visszatért – ez utóbbiak közül nem egy olyan aki már odakint született – egyének akik ismét több-kevesebb sikerrel építik életüket, pályájukat,
11
gyermekeik jövőjét. De a háború óta eltelt évtizedek teljesen szétroncsolták az arisztokrácia mint réteg egyik legfőbb jellemzőjét: a sok nemzedékre visszamenő családi és társadalmi hálózatokat. Az arisztokrácia XIX. század végén (és, persze, korábban is), a XX. század első évtizedeiben született nemzedékeinek tagjai kölcsönösen mind ismerték egymást, kit jobban kit kevésbé: közösen vettek részt tánc-leckéken, gyerek-zsúrokon, bálokon, vidéki vadászatokon, találkoztak esküvőkön, a Park Klubban (és az urak a Nemzeti Kaszinóban). 1944/45-ben mindez megszűnt, és hasonló hálózat újbóli kialakítása valószínűtlen: központja és eredete az udvar volt, ha ennek megszűntét néhány évtizeddel túl is élte. Azt alig érdemes említeni, hogy politikai súlya az arisztokráciának manapság egyáltalán nincsen. De ez nem csak Magyarországon van így hanem másutt is: nem csak a Francia vagy Német köztársaságban (mégha az utóbbiban az örökletes címeket a családi név tartozékaként meg is tartották), hanem még a végig királyság Nagy Britanniában is. Így hát a bevezetőben feltett első kérdésre – van-e Magyarországon jövője a (régi) arisztokráciának? – csak nem lehet a válasz. Lehetnek, majdnem biztosan lesznek, az arisztokráciából származó egyének akik sikeres pályát futnak be, valamilyen téren vezető szerepet játszanak, vagyonra is szert tesznek és azt utódaiknak tovább adják. De az egész réteg – „osztály”, hogy marxista szóhasználattal éljünk – mint olyan egyre inkább beleolvad az ország polgári általánosságába, mégha lóg is lakásuk falán egy-két neves ős arcképe, hét- vagy kilenc-ágú koronás címer ábrája. Marad a második kérdés: van-e jövője Magyarországon egy új arisztokráciának? Végül is, az Anjouk, Zsigmond, Mátyás király korában, de még a Habsburgok idején is, egyre-másra megjelentek a színen és vezető szerepre tettek szert új főrend családok. Miért ne lehetne ez így most is? Végül is, manapság is vannak rámenős és törtető emberek akik vagyonra és szerepre vágynak, akár csak azok akik megalapozták a régi arisztokrata családok emelkedését. De a körülmények mások. Tulajdonképpen már több mint kétszáz éve, a Francia Forradalom óta mások: az arisztokráciák gyökerei Európaszerte azt megelőző időkre mennek vissza. Azt követően egyének, és révükön leszármazottaik, esetenként még felemelkedtek s beleidomultak már meglévő arisztokráciákba, legalább is addig és ott amíg és ahol még volt örökletes jogon uralkodó, címeket adományozó, államfő; de ahol
12
arisztokrácia korábban nem létezett – például Észak és Dél Amerika – ott új már nem alakult ki. Manapság már nem alakul ki, mert a középkor óta megváltozott az emberiség világszemlélete. Akkor általánosan elfogadott volt, hogy egy ország, egy nemzet, társadalma mintegy gúlát képez amelyben kinek-kinek helyét, és az azzal járó kötelezettségeket és jogokat, születése határozza meg: csúcsán az örökletes jogon Isten kegyéből uralkodó király, közvetlenül alatta az ebbe a rétegbe beleszületett – később arisztokráciának nevezett – főrendek, majd a szintén örökletes nemesek, és így tovább le egészen a jobbágyokig. Egyének, és révükön családjuk, emelkedhettek (akár a királyi trónig is, például Hunyadi Mátyás vagy Tudor Henrik), de csak a gúla szerkezetén belül; viszont az egyszer megszerzett status, valamint általában vagyon is, azután a család kihaltáig apáról fiúra öröklődött. Napjainkban, sőt már jó egynéhány évszázada, a társadalomnak ilyetén örökletes rendi gúla-szerkezete már elképzelhetetlen. A politikai hatalom csúcsán nem örökletes uralkodó-ház hanem választott, és így elég sűrűn váltakozó, állam- vagy kormányfő áll. Vagyont továbbra is lehet szerezni, de nem szolgálat hanem kereskedelmi képesség révén; viszont sokhelyütt az adórendszer, és elsősorban a magas öröklési adók, az egyenlőség elve alapján kimondottan a vagyonok örökletes továbbadásának megnehezítését célozzák. Magyarországon még csak vagy húsz év telt el a rendszerváltás óta, így csupán találgatni lehet, de meglehet, hogy itt is kialakul majd egy, esetleg több nemzedékre is kiterjedő, vagyonos, művelt, nagypolgári felső réteg. Ilyen másutt is van: gondoljunk a francia grand bourgoisie-ra, vagy a német grossindustriel családokra akik családi alapítványok és hasonlók révén még kézben tartják a német ipar jelentős részét, vagy az Egyesült Államok dúsgazdag családjaira. Ezeknek politikai befolyásuk vagyonuk révén ugyan van, de főleg csendesen a háttérben: ritka kivétel közöttük az aki nyíltan is hivatalra tör. A köz javához az állam közvetlen szolgálata helyett inkább jótékony alapítványokkal, múzeumok, egyetemek anyagi támogatásával járulnak hozzá (ilyen kezdeményezések első jelei nálunk is kezdenek mutatkozni). De ezeket sehol sem tekintik, sem tekintik önmagukat, a szó szoros értelmében vett arisztokráciának. Nem tekintik annak, mert esetükben hiányzik az a – jobb szó híján – nimbusz amit a régi eredet, sok-sok nemzedéken keresztül jelentős hivatalokban és csatatéren végzett szolgálat hagyománya, mindennek uralkodói elismerése és jutalmazása
13
(a XVI. sz. óta örökletes címekkel nálunk is), a régi arisztokráciának megadott; a vagyon ebben úgyszólván csak másodlagos szerepet játszik. Mert akiknek ősei Árpád-házi királytól kaptak szolgálatuk jutalmául adománylevelet családi birtokukra, akiknek felmenői között minden történelem könyvben megemlített nádorok, országbírók, katonák – akik közül egyik talán Mohácsnál másik Buda visszavételénél esett el – fordulnak elő, azok valahogyan mások mint azok akiknek apja vagy nagyapja jól jövedelmező vállalatot alapított. Így a második, bevezetőben feltett, kérdésre, van-e jövője Magyarországon egy új arisztokráciának, szintén csak nem lehet a válasz. Idővel nagypolgári felső réteg, oligarchia, esetleg igen, de arisztokrácia nem, mert ez utóbbi egy letűnt kor körülményeinek volt a szülötte.
14
TOVÁBBI AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK ÉS ÉRDEKESSÉGEK: •
Főrendiház - A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából http://hu.wikipedia.org/wiki/Főrendiház
•
Pálffy István: Elsők lettek az egyenlők között http://fn.hir24.hu/csucsfogyaszto/2010/03/05/elsok_lettek_egyenlok_kozott
•
Pálffy István: Az arisztokrata nem pénzember http://fn.hir24.hu/csucsfogyaszto/2010/03/05/arisztokrata_nem_penzember
•
Jánokiné dr. Újváry Zsuzsanna: Egyidősek a Magyar Királysággal http://fn.hir24.hu/csucsfogyaszto/2010/03/05/egyidosek_magyar_kiralysaggal
•
Püski Levente: Arisztokrácia a 20. századi Magyarországon (I.) http://korunk.org/?q=node/9278 Püski Levente: Arisztokrácia a 20. századi Magyarországon (II.) http://korunk.org/?q=node/8&ev=2008&honap=10&cikk=9328
•
•
Balázs János-Kézdy Éva: ,,Harmonia Dignitatis" – Az értékrend vizsgálata főnemesi családok leszármazottainak körében http://www.c3.hu/scripta/szazadveg/21/balazs.htm
•
Romsics Ignác: A Horthy-rendszer jellegéről. Elitizmus, tekintélyelv, konzervativizmus http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_horthy_rendszer_jellegerol_elitizmus_tek intelyelv_konzervativizmus/
•
A magyar arisztokrácia családi kapcsolatrendszere a 16–17. században http://archivum.piar.hu/arisztokrata/
•
A magyar arisztokrácia a dualizmus korában – Szemelvények az Andrássyak életéből http://zeus.nyf.hu/~gajdosm/tori/mester/m1.pdf
•
Képek a magyar arisztokrácia életéről 1870-1910 https://www.youtube.com/watch?v=rwBKWtJUgFs
•
Ballabás Dániel: A magyar nemesség társadalmi tagolódása (16-20. század) http://real.mtak.hu/10488/1/Ballabás_A magyar nemesség társadalmi tagolódása (16-20. század).pdf
•
Adonyi Sztancs János: Arisztokraták ma Recenzió: http://www.zsambekimedence.hu/arisztokratak_ma.htm
•
Arisztokratasors a mai Magyarországon – Pallavicini Zita új könyvéről, a felső tízezerről, és egy kulturális központról http://www.magyarpolgarmester.hu/?site=102&c=187
15
•
Kézcsókok és főhajtások – A magyar arisztokrácia napjainkban Egy lázadó úrhölgy – báró Vécsey Nóra
http://www.nlcafe.hu/nlevszakok/20090919/kezcsokok_es_fohajtasok__a_magyar_arisztokracia_napjainkban/ •
Adonyi Sztancs János: Elprédált elit (Napkút, 2011) A főnemesekkel való találkozásaim során leginkább az izgatott, ami túlmutat az egyes családok, családtagok életén, sorsán, vagyis: mekkorát bukott az ország, a magyarság azon, hogy brutálisan kiiktatták az arisztokráciát a társadalomból? Ebből aztán egy további kérdés következik: milyen feladat várhat manapság a történelmi famíliák túlélő tagjaira a hon- és nemzetépítésben? Kilenc kérdést intéztem hét itthon élő főnemeshez 2010 áprilisában, májusában. Ezek a történelmi családok jelenére, múltjára és jövőjére vonatkoznak. A válaszok megmutatják az arisztokraták lelkiállapotát is. (Részlet a szociográfiából)
***
Pálffy Pista: Pályám emlékezete (Az egykori gimnáziumi osztálytársak számára készült visszaemlékezés, akik a szerzőt Pistának szólították) A cím persze irodalmi hőseim egyikére, Kazinczyra, utal, bár vele vetélkedni nem mernék: közös köztünk csak az, hogy mindketten szeretjük anyanyelvünket, megjártuk a börtönt, és sokat levelezünk – bár ő postakocsin, én e-postán. Tanulmányaimat, valamennyiünk tanulmányait, világesemények árnyékolták be. Aznap amikor a Német Birodalom megtámadta Lengyelországot én beültem a Csalogány utcai elemi iskola első osztályának padjába: ez akkor sokkal fontosabb eseménynek tűnt mint az. Innét kerültem, már mint írástudó és birtokában sok más tudásnak is, az Érseki Katholikus Gimnázium I/B osztályába 1943 szeptemberében. Addigra a Német Birodalom már hátrálóban volt, a II. Magyar Hadsereg elpusztult a Don kanyarban, és a nemrég oly lelkesen visszacsatolt területek jövője is kezdett ismét bizonytalannak tűnni, hiába kezdték még a híradót az országgyarapodás térképével. De az elsős kisgimnazistát más gondok kötötték le: egy osztálynyi új arc és név – most már nem keresztnév hanem családi név, úgy hogy aki eddig Sanyi volt most Holly lett, hiába volt az egyetlen akit még az elemiből ismertem –, tantárgyanként más tanár, na
16
meg Agricola terram arat. Uxor eius quoque capream curat. Ha jól számolom huszonheten ültünk abban az osztályteremben a második emeleten, és normális időkben valamennyien – eltekintve egy-két menetközben esetleg kibukótól vagy később csatlakozótól – együtt maradtunk volna nyolc esztendő tartamára, az érettségiig. Nem így alakult; de jó egynéhánnyal közületek most ismét kapcsolatban vagyok, közel hatvan évvel az után az első közösen töltött nap után. Hajdók János volt az osztályfőnökünk, emlékezetem szerint fiatalos és kissé rendetlen öltözékű, de hogy mit tanított nekünk, arra már nem emlékszem: latint és magyart? földrajzot és történelmet? És kik tanították a többi tantárgyat abban az első osztályban? Tyúkos a vallás- és hittant, Schwarz Eggenhofer Arthur a matematikát, az biztos, és persze Rátonyi vett kézbe a torna órákon, de Honti, azt hiszem, még nem tanított az elsőben; több névre már nem emlékszem, csak elmosódott képek merülnek fel ha visszagondolok azokra akik akkor a katedráról szembenéztek velünk, magyaráztak, a táblára írtak, időnként felhívtak és válaszunkat várták. A világtörténelem egy mozzanata azután még abban a tanévben komolyan ránkzúdult: 1944 március 19-én bekövetkezett az eddig is félt de elkerült német megszállás, tankok és csapatszállítók dübörögtek Budapest utcáin (és egy-két napig, ha jól emlékszem, nem volt iskola). A Gestapo ‘export-ágazata’, az SD (Sicherheitsdienst), kéthárom napon belül összeszedte azokat a prominensebb náciellenes személyeket akiknek nem sikerült idejében eltűnniük. Köztük volt Apponyi György nagybátyám, Rassay (kit szintén elvitt az SD) pártjában képviselő, akit a nyilasok már évek óta zsidóbérenc-nek gúnyoltak nézetei és parlamenti felszólalásai miatt. Egy ideig a Fő utcai börtönben tartották, ahova én próbáltam neki élelmiszer csomagot leadni, a Gyorskocsi utcai kapunál (attól tartottunk, ha felnőtt viszi azt esetleg szintén ott tartják, viszont magamfajta kölyköt legfeljebb elkergetnek); onnét elvitték a Mauthausen melletti koncentrációs táborba – akkor már csak ennyit ért a parlamenti immunitás. Ettől kezdve sűrűbbek és súlyosabbak lettek az angol-amerikai légitámadások, míg új zsidótörvények, egyéb megszorítások mellett, kötelezővé tették a sárga csillag viselését; majd Eichmann és csapata hozzáfogott a vidéki magyar zsidóság összetereléséhez és elszállításához haláltáborokba. De mindeközben mi valahogyan befejeztük első gimnazista tanévünket, levizsgáztunk – ki több ki kevesebb sikerrel – és szétszéledtünk a nyári vakációra.
17
Szeptemberben – a szovjet csapatok már elérték Magyarország keleti peremét – immár mint II/B gyűltünk megint össze a Keleti Károly utcában. Volt olyan aki ekkor csatlakozott az osztályhoz? volt olyan az eredetiekből aki már nem volt közöttünk? nem emlékszem, és írott adataim erről a tanévről nincsenek. De arra világosan emlékszem, valószínűleg valamennyien világosan emlékszünk, hogy új osztályfőnök fogadott bennünket: Ongrádi József, vulgo Cicero, latin-magyar tanár, azaddig a párhuzamos /A osztály osztályfőnöke. Lehet hogy nem volt rossz tanár: a magyar nyelvet és irodalmat akkor is, azóta is, szeretem és élvezem (és, becsületére legyen mondva, bárha szóbeli feleleteim jegyei távolról sem voltak jók, írott dolgozataimnak mindig jó jegyet adott), latinul pedig mégis megtanultam annyira, hogy a végén könnyen olvastam, és ha kellett írtam is, e nyelven. De személyiségével nem jöttem ki, azt hiszem mások sem; sajnos ő sem az enyémmel. Így a vele, alatta, töltött majd öt tanév gyakori összecsapások ideje volt, amelyek mindenképpen megkeserítették az én életemet – hogy az övét mennyire, azt nem tudom. De nem sokat haladtunk előre abban az 1944/45-ös tanévben mielőtt a történelem ismét beleszólt. Október 15.-én Horthy kormányzó végre eljutott odáig hogy, kellő előkészület nélkül, bejelentse a rádión Magyarország kiugrását a háborúból: ismét WaffenSS páncélosok és csapatszállítók gurultak a Várba (ahol laktunk) meg másfelé; a Horthy családot elszállították Németországba; és a németek jóváhagyták – mert még ők sem lelkesedtek érte, de más nem volt – a nyilaskeresztes Szálasi Ferenc hatalomátvételét ‘nemzetvezető’-ként. Egy pár nap iskola megint kimaradt. A szovjet csapatok már a Tiszánál álltak, de Budapestet most fekete bőrkabátos, Árpádsávos karszalagot hordó, nyilas élharcos suhancok lepték el, és azt tették amit akartak – elsősorban a város zsidó lakósaival, akiknek Eichmanni elszállítását még Horthy akadályozta meg a nyáron: sokukat hosszú
menetoszlopokban hajtottak nyugat felé, legtöbbjüket a Dohány utca
körüli gettóba tömörítették, egyeseket ‘heccből’ belelőttek a Dunába. Aki tehette, mi is, zsidót bujtatott. De mi még bejártunk az iskolába; közben délutánonként egy marék készpénzzel a zsebemben róttam a budai utcákat, azzal a megbízással, hogy ahol üzletben teát, gyertyát, gyufát, vagy egyéb hasznos árut találok, abból vegyek amennyit eladnak nekem. Kelet felől tisztán hallható volt az ágyuk dörgése, éjjel torkolattüzük is kivehető volt a Várból az elsötétített Pesten túl. Szóba került menekülés nyugatra – sokan már elmentek, sokan
18
menőben voltak, és egy Kelet-Magyarországról menekülő ismerős megajándékozott bennünket egy szekérrel meg egy pár lóval (‘Inkább nektek mint a németeknek vagy oroszoknak!’ mondta) – de a végén maradtunk: itt hamarább túl leszünk ezen a büdös háborún. Így köszöntött ránk Karácsony, ahol végett érhetett volna ez a beszámoló, bár azesetben persze ennyi sem íródott volna meg belőle. Az elsötétített ablakok mögött még volt karácsonyfa, talán mákos-diós beigli is de alma biztosan, és néhány ajándék, ezek egyike egy Verne Gyula kötet (‘a többit majd megkapod idővel’; máig sem kaptam). Karácsony napján kora-délután az ablakpárkányon kuporogtam az új könyvvel, mert beljebb a szobában már nem láttam az olvasáshoz: hirtelen eget-földet megrázóan hangosnak tűnő dörrenés, rajtam, körülöttem ablaküveg szilánkok, kint por és az a fanyar szag amelyről azután napokon belül megtanultuk, hogy a kordité. Valahol a Svábhegyen túl egy szovjet tüzér lőtt egyet, úgy nagyjából a város felé, hogy lássa jól van-e beállítva az ágyúja: ha csupán apró töredéknyit jobbrább céloz, az a löveg velem végez, nem a szomszédházban lakó tizenéves ikerlányok egyikével. Megkezdődött az Ostrom. Márciusig nem jártunk iskolába, február közepéig egyáltalán sehová – hacsak nem vízért, néhány házzal odébb, ahol a pincéből le lehetett jutni a középkori ciszternához – csak kuksoltunk a pincénkben.
Azután az iskola megrongált, de romba nem dőlt,
épületében folytattuk a második osztályt; kétlem, hogy valóban elvégeztük-e a teljes, arra az évre előírt, tananyagot, de csodálom tanarainkat akik csakazértis tovább oktattak. Mire 1945 őszén megkezdtük a harmadikat, az általános hangulat, emlékezetem szerint, valamivel optimistább volt. A felszabadúlás (sic!) első nehéz hónapjain, a fosztogatásokon, nők megerőszakolásain, a teljes káoszon, túl voltunk. Víz, villany, gáz, sőt még a telefon is, ismét működtek, volt megint egy híd, bármennyire ideiglenes, Buda és Pest között, villamosok is jártak megint, és ha jól nem is ettünk, éhen sem haltunk: a pénz ugyan napról napra kevesebbet ért, de csere alapon – csencselés! – alapvető élelmiszer kapható volt. És az ország választásokra készült: az MKP plakátjai és Rákosi képe mindenütt, de, bárha azokból kevesebb, más pártokéi is. A Kisgazda Párt fölényesen győzött, a szavazatok 57 százalékával,
a Kommunista Párt úgyszólván sehol, 17
százalékkal – de jelen volt a megszálló Szovjet hadsereg és a, névlegesen ‘szövetséges’, Ellenőrző Bizottság elnöke, Moszkva itteni helytartója, Voroshilov marsall: így ránk lett
19
kényszerítve egy koalíciós kormány, amelyben több tárca, elsősorban a Belügyi, a Kommunistáké lett. Megkezdődött a ‘fordulat évéhez’ vezető szalámi-taktika. Már abban az évben, vagy csak a következőben, kellett az iskolában ünnepélyesen megemlékeznünk a Nagy Októberi Forradalomról is? Közben zajlanak a B-listázások, elbocsátások, nyugatról visszatértek kiszűrése, ellehetetlenítése, titokzatos eltűnések, ennek vagy annak az ismerősnek sietős távozása Ausztria felé amíg még lehet. Mindeközben mi az osztályban tovább ragozzuk a latin igéket, haladunk matematikai ismereteinkben, dolgzatokat írunk, a pad alatt ponyvákat olvasunk, barátságokat kötünk, Rátonyi vezénylete alatt kötelet mászunk (már aki tud: nekem sohasem sikerült); én délután vívni is tanulok tőle. És azok közülünk akik cserkészek, a 26. RK ‘Magyar Jövő’ Csapat tagjai, nyaranta táborozunk, örsi kirándulásokat is teszünk a Budai hegyekbe, Börzsönybe, Pilisbe. A Kommunista Párt időközben felfalja a történelmi Szociáldemokrata Pártot és lesz belőlük a Magyar Dolgozók Pártja, amely egyre inkább kiszorít a kormányzásból minden más politikai nézetet; azokat a képviselőket akik ellenezni merik amit tesznek egyenként távolítják el. Most már van békeszerződés is – ez nagyjából megismétli a trianoninak a területi végzéseit, csupán most a Szovjetunió kapja Kárpátalját és Csehszlovákia is kap még egy pár falut a Duna jobb partján Pozsonnyal átellenben – de a szovjet haderő nem távozik: őrzik utánpótlási vonalaikat Ausztria és Németország felé, állítják. Mindszenty hercegprímás – akinek, akkor még veszprémi püspökként, a németekkel és nyilasokkal is meggyűlt a baja – óv, int, támadja a kormány politikáját; a kormány őt és az egyházat. 1948 nyarán államosítják a nem-állami iskolákat, nagy többségük valamelyik egyházé: azon az őszön már nem az Érseki Katholikus hanem az Állami II. Rákóczi Ferenc Gimnázium VI. osztályába térünk vissza. A hercegprímás pap tanaraknak
megtiltotta
a
további
tanítást
az
államosított
egyházi
iskolákban:
megrökönyödésünkre a katedrán ismét Ongrádi ül, reverendában, és ájtatosan papol nekünk a jó pásztor kötelezettségéről hogy nyájával maradjon – ez a nyáj meglett volna ennélkül a pásztor nélkül is. Sok új fiú is van: összeolvasztottak a Mátyás Gimnáziummal, pap tanaraink helyébe is onnét jött több új tanár, és persze új igazgató. Decemberben letartóztatják, tavasszal bíróság elé állítják és elítélik megkínzott külsejű Mindszenty hercegprímást. Már csak néhány hónap van hátra a Népköztársaság kikiáltásáig és a kommunisták uralta Népfront 96.27 %-os ‘választási’ győzelméig. De
20
addigra én már nem voltam az osztályban: április elején új igazgatónk, Rajnavölgyi Gábor, irodájába hivatott és bizalmasan közölte velem, hogy felsőbb nyomásra az év végen annyi tárgyból elbuktatnak, hogy nemcsak hogy ismétlésről nem lehet lesz szó, de soha többé magyar középiskolába nem járhatok; ezt csak úgy kerülhetem el ha minél hamarabb kimaradok ‘egészségi okokból’. Április 26.-i dátummal ez meg is történt, elszakadtam az osztálytól (amely, azonban, manapság továbbra is meghív és befogad érettségi találkozókra). Abban az évben még sikerült magántanulóként levizsgáznom, már nem emlékszem hogy melyik iskolában. Segítséggel az 1949/50-es tanév során sikerült elsajátítanom a VII. osztály tananyagát is, de 1950 nyarának elején már nem adódott iskola amely levizsgáztatott volna. Úgy tetszett, vége középiskolai pályafutásomnak, az érettségi lehetségének. Ennek ellenére röviddel az 1950/51-es tanév kezdete előtt, ‘aki mer az nyer’ alapon, kinyitottam a budapesti telefonkönyvet a Gimnáziumok-nál, behunytam a szemem, és ceruzával ráböktem a lapra: amikor odanéztem, a ceruza hegye a Munkácsy Mihály utcai Kölcsey Ferenc gimnáziumnál nyugodott. Zsebrevágtam az eddigi pályámat (de, mivel még 1943-ban állították ki, apai-anyai titulusokat is) megörökítő Iskolai Értesítőmet és – még ma sem tudom honnét szedett bátorsággal – bekopogtattam az igazgatóhoz azzal a kéréssel, hogy venne fel. Hosszan végignézett, átlapozta az Értesítőt, azután azt mondta, ha hozok orvosi bizonyítványt arról, hogy súlyos betegség miatt maradtam ki és mulasztottam egy évet, felvesz. A nevére sajnos már nem emlékszem de becsületes, és bátor, ember volt: akkorra már ‘a Párt kemény ökle’, az ÁVH, uralta az országot. Új osztály, nálam egy évvel fiatalabbak, új tanarak, de viszonylag hamar sikerült beilleszkednem; a tananyag nagyját már úgyis tudtam, csak oroszból kellett utolérnem őket, akik már ezt, nem németet vagy angolt, tanultak egy ideje. Talán, ha egy év késéssel is, mégis lesz érettségim, gondoltam. Tévesen gondoltam. Június, már majdnem vége a tanévnek – és megkezdték a volt kizsákmányolók kitelepítését Budapestről. Hetente ki- meg be-jelentkeztem más-más címre, de egyiken sem töltöttem éjszakát, amíg a vizsgák befejeződtek és beírták a VII. (bár ez itt már III. volt) osztály sikeres elvégzését bizonyító jegyeket az Értesítőbe. Azután menekültem, mielőtt elkapnak, ‘szocializmust építeni’ Kazincbarcikán. Kazincbarcikán, mert már ismertem ott dolgozót, meg azért is mert úgy véltem, ott talán kevésbé fogják firtatni, miért is jöttem. Ez utóbbi valónak bizonyult. Eközben Budapesten, hála egy írnoki hibának –
21
Pálffy István helyett Pálffy Imre volt a kitelepítési határozaton, és a becsületes házmester csak annyit mondott nekik, hogy ilyen nevű ebben a házban nem lakik –, a kitelepítési lista végére kerültem, amit azután már nem értek el ismét mielőtt a kitelepítéseket abbahagyták. Ezután majd két és fél évig segédmunkás, figuráns, voltam 2.08 forint órabér keresettel. Valójában technikus munkáját végeztem, a későbbi Kazincbarcikai Kémiai Művek út- és vasút-hálózatának kiépítésénél, majd Sajószögeden az új Miskolc-Leninváros vasútvonal építésénél: hála Schwarz Eggenhofer Arthurnak még jól tudtam a trigonometriát, így teodolittal vagy szintezővel jártam a terepet, avagy az irodában végeztem számításokat. Viszont nem-kitelepítettként szabadon jöhettem-mehetem, felruccamhattam Budapestre. Ez annál is fontosabb volt, mert édesanyámat 1951 Karácsonyakor letartóztatták, több hetes eredménytelen kihallgatás után internálták, majd 1953 elején ‘szigorított felügyelet’ alatt kitelepítették: mozgásszabadságom lehetővé tette hogy mindezek során látogassam, csomagot vigyek vagy küldjek neki. 1953 őszén behívtak. Ma sem tudom, hogy eredetileg milyen alakulathoz – t.i. a behívón jelzett reggeli 7 óra helyett csak úgy 9 körül sétáltam be a Bécsi úti Kiegészítő Parancsnokságra: később láttam, hogy emiatt kihúztak egy Pf.-számot a nevem mellől és beírtak egy másikat, de hogy az a kihúzott Pf.-szám milyen alakulat volt, arra sohasem tudtam rájönni –, csak azt, hogy a végén Kiskunlacházán kötöttem ki a légierő egy felderítő ezredénél. Osztálytársaink közül akkor már ott szolgált, bár egy másik alakulatnál, Spyers Péter, míg Kún Laci velem együtt vonult oda be (mindhárman, hozzátehetném, egykor a Turul örs tagjai). Katonaéveim a Néphadseregben nem voltak kellemetlenek. A légierőben amúgy is lazább volt a fegyelem, és jobb az étkezés, mint a gyalogságnál, a munkaszolgálatról nem is szólva, de ezen túl a véletlen úgy hozta, hogy még az újonckiképzés befejezése előtt bekerültem az ezredirodába, mert tudtam írógéppel bánni, majd ezredírnok lettem (és őrvezető, majd tizedes). Helyzetemet kihasználva – a postát én küldtem és nyitottam – gyorsan lekádereztem magamat: a befutott válaszok megnyugtatóan semlegesek voltak, egy érdektelen, DISZ- és szakszervezeti tag segédmunkásról szóltak. De 1955 elején érezni kezdtem, hogy valami nincsen rendben; majd egy továbbszolgáló őrmester révén, kinek felesége gépírónőként dolgozott az ezredparancsnokságon, megtudtam, hogy az elhárítósok felfigyeltek rám; hogy miért akkor, azt ma sem tudom. Sikeresen áthelyeztettem magam
22
Tapolcára (ezredírnoként jó kapcsolataim voltak a Légierő Főparancsnokságon), és őszig nem történt semmi, hacsak az nem, hogy a nyár végén egy ideig nem kaptam kimenőt. Október végén azután lecsapott rám az ádáz osztályharc. Közvetlen feljebbjáróm közölte velem, hogy ‘pontosan tudjuk maga kicsoda, itt nem maradhat!’, amiből aztán az kerekedett hogy, mivel két évet már leszolgáltam és így máshová – értsd: munkaszolgálat – már nem helyezhettek át (a légierőnél akkor három, másutt két év volt a szolgálati idő), leszerelnek. Kaptam tíz nap leszerelési szabadságot és vonatra ültem Budapest felé. A székesfehérvári állomáson a tapolcai alakulat egyik elhárító tisztje csendesen mellém lépett, éppoly csendesen letartóztatott, aztán leszálltunk a vonatról, várakozó gépkocsiba ültünk, és elhajtottunk az ott székelő hadosztályparancsnokság elhárító osztályára. Következett egy hét kihallgatás, lényegében önéletrajzom ismételt elmondása, illetve az éjszakai órákban az aznap elmondottak leírása. A kihallgatás végén aláíratták velem az ismételten elmondott életrajzomat tömörítő jegyzőkönyvet és tudtomra adták, hogy katonai- és közokirat hamisításért – sorozáskor, behíváskor tudatosan eltitkoltam osztályellenség származásomat hogy ily módon becsempésznem magam a légierőbe – súlyos börtönbüntetés vár rám. Azután megkínáltak egy cigarettával és megváltozott hangnemben felvetették hogy, ha hajlandó lennék nekik dolgozni, akkor ezt az ügyet félreteszik, leszerelhetek, sőt még megfelelő állást találnom is segítenek. ‘Spicli nem leszek!’ mondtam; ‘majd megbánja!’ búcsúszóval a fogdába zártak. Innét Fő utca – ugyanaz a Gyorskocsi utcai kapu ahol 1944-ben nagybátyámnak szánt csomaggal ácsorogtam – majd hadbíróság: két év börtön, politikai jogaim elvesztése további öt évre (ez fájt igazán!), lefokozás. Az új, 1956-os, év elején a Fő utcából elszállítottak Várpalotára, rabtáborba szenet bányászni az inotai erőmű részére; nem sokkal később (még feküdt a hó) Herendre, új rab-bányász tábort építeni, ahol addigi elméleti tanulmányaimat kőműves átképzés réven gyakorlataikkal bővítettem; végül a nyár végén innét Pécsre, a város szívében – Semmelweis utca – lakótömböt, állítólag ÁVHs tiszteknek szántat, építeni. De még az alapok lerakásánál tartottunk amikor egy októberi reggelen otthagyatták velünk a munkát és beszállítottak a megyei börtönbe (falán tábla: Műemlék). Odabent november 1.-ig nem tudtuk, mi zajlik odakint: hogy valami történik az nyilvánvaló volt, de mi? A smasszerek nem mondták, más hírforrásunk nem volt. Azután jött egy háromfős bizottság, nemzetiszín kokárdákkal: egyenként röviden kihallgatott mindenkit, a köztörvényeseket visszaküldte, a politikaiaknak pedig másnapra szabadulást
23
ígért. Hosszú volt az éjszaka, talán még hosszabb a rákövetkező nap, de délutánra végül ismét szabad emberként jártam Pécs utcáit, kávéházban ülve lassan megtudtam, hogy mi is történt az elmúlt hetekben. Másnap estére sikerült Budapestre érnem, édesanyámat is megtalálnom. Rákövetkező reggel, november 4.-én, a szovjet csapatok szintén ott voltak megint; nem sokkal később a pufajkások is. Egyetlen személyazonossági okmányom a Baranya Megyei Forradalmi Munkástanácstól kapott szabadulólevelem volt: ezzel itt és most már nem lehetett boldogulni; de ettől eltekintve sem tűnt túl rózsásnak az amit a megújuló kommunista jövő a magamfajta börtönszökevénynek ígért. November végén, bárha nehéz szívvel, Bécsben voltam; édesanyám szintén: ‘ha most nem jövök veled soha többé nem látlak’ mondta, ami az akkori helyzetben igen valószínűnek látszott. Bécs kedélyes volt, de ösztönösen tudtam, ott maradnom nem szabad; viszont, ellentétben sokakkal, Amerika nem vonzott. De a sors, néhány szerencsés véletlen közbeiktatásával, heteken belül Angliába repített, esetleges egyetemi ösztöndíj röpkén megvillantott reményével. Londonban rövidesen ismét egy háromfős bizottság, kokárda nélkül: ezeket nem annyira múltam, inkább a jövőt illető elképzeléseim érdekelték. A részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy értésükre adtam: tudtommal Angliának két egyeteme van, és e kettő közül egyiket sem részesítem előnyben. Ez bevált, és napokon belül – mindez december 10.-i odaérkezésem és Karácsony között zajlott le – a Cambridge-i Trinity Hall college, többek közt felvételekért is felelős *, senior tutor-jának szobájában ültem. Sokmindenről, történelemről, beszélgettünk, azután hazavitt családjával ebédelni. Ebéd után szabadkozott, hogy most nem tud több időt rámszánni, de jöjjek január 12.-én, a harmad-év (term) első napján, ideiglenesen náluk lakhatom, a többit majd elintézzük akkor. Ezzel kezet rázott,
biciklire ült és elhajtott:
fel voltam véve.
(Formakitöltő bürokrácia később sem volt, és egy-két hónapba tellett amíg rájöttem, hogy itten pl. diákigazolványa senkinek sincsen, még az egyetemi könyvtárban sem kellett magamat igazolnom.) Január folyamán beköltöztem a college-ba, ahol ketten (azóta is közeli barátom) osztottunk meg egy kis lakosztályt, azaz a nappali-dolgozó szoba közös volt; második évemben a városban laktam albérleti szobában, de a harmadikban ismét bent a college-ban, akkor már magamban kétszobás (háló és nappali-dolgozó) lakosztályban. Akkoriban, az *
Cambridge-ben, akár Oxford-ban, az egyetem mint olyan nem vesz fel hallgatókat, csak előadásokat és vizsgákat szolgáltat számukra: hallgatókat az egyes college-ek vesznek fel saját legjobb belátásuk szerint.
24
1950-es években (azóta mindez megszűnt), még kipucolták az este az ajtó elé rakott cipőnket; reggelente az egy lépcsőház köré csoportosított szobákért felelős inas (gyp) ‘Jó reggelt, sir! ideje felkelni!’ szóval húzta szét a függönyt, majd később, takarítónő segítségével (‘ágyazó’, bedmaker), kitakarított; vacsorát a XVI. századbeli nagyteremben (hall) szolgáltak fel – a szó szoros értelmében – ahol mi diákok talárban, hosszú súrolt faasztalok mentén fapadokon ülve, ettünk. Mindezt csak néhány hónappal korábbi életmódom ellentéteként iktatom ide. Szakot szabadon választhatva, a Moral Sciences – filozófia, etika, logika, pszihológia egyvelege (amit azóta felszámoltak mert, úgymond, ‘túl tág és általános’) – mellett döntöttem. Erre két meggondolás vezetett: egyrészt az, hogy érdekes és szöges ellentéte az elmúlt évek mindennapi megélhetésre korlátozott életének, másrészt meg az, hogy nem kell túl sok tényt magolni, hanem inkább csak gondolatokkal kell játszani tudni. A Cambridge-ben (valamint Oxford-ban) honos oktatási rendszer ennek is, nekem is, kitűnően megfelelt. A college minden hallgatóját egy szakjabeli ‘tanulmányi igazgató’ (director of studies) felügyelete alá helyez; ez maga, vagy a ‘felügyelő’ (supervisor) akit kijelölt, hetente felad egy essay (‘eszély’?) témát, és a hallgató figyelmébe ajánlja, hogy ennek megírásához mely könyveket érdemes előzőleg elolvasni; rákövetkező héten átbeszélik a már előzőleg leadott essay-ben írottat: mi benne jó, rossz, mi maradt ki belőle, stb. Ha mást nem, az ember megtanulja magát írásban jól kifejeznie és azt, hogyan kell megírt állításait és véleményeit szóbelileg megvédenie, gyakran advocatus diaboli jellegű, ellenvetésekkel szemben. Előadások is voltak, de ezekre csak akkor jártam (legkorábban d.e. 10-kor) ha tudtam, hogy érdekes az előadó vagy hogy sok lány is hallgatja. 1959 nyarán ez a kellemes élet véget ért: ünnepélyes keretek közt kezembe vehettem diplomámat, amely szerint kiérdemeltem a Bachelor of Arts, BA, tudományos fokozatot – ehhez kétszer, a második és harmadik év végén, kellett letennem esetenként nyolc-tíz, egy kivételével írásbeli, vizsgát – és ezzel húsz évvel korábban megkezdett tanulmányaimat végre befejeztem. (Azóta a Master of Arts, MA, fokozatom is megvan, de Cambridge, akár Oxford, ezt négy évvel a BA után, kérésre, minden további vizsga nélkül megadja egy szerény összegű adminisztrációs díj lefizetése ellenében; használni csak egyszer használtam, amikor az Oxford-i egyetem Bodleian könyvtárának készítettem egy rendszerszervező tanulmányt.)
25
Az egyetem végzősöket segítő álláskereső szolgálata (University Appointments Board) tanácsára – ‘Mit hallgat?’ - ‘Moral Sciences.’ - ‘Hát, az nehéz. Próbálkozzon hirdető cégeknél: azok bárkit felvesznek.’ – a J. Walter Thompson nemzetközi hirdetőcég piackutató részlegénél kaptam állást, évi £750 kezdő fizetéssel, és beköltöztem egy albérleti szobába Londonban. Angol hatósságokkal eddig csak egyszer találkoztam, amikor 1957 tavaszán egy belügyminisztériumi tisztviselő egyenként ‘elbeszélgetett’ velünk magyar menekültekkel; de most, nem-angolként, be kellett jelentenem címem változását a külföldiek nyilvántartó központjában (Aliens Registration Office), amit legegyszerűbb volt személyesen. Ekkor jöttem rá, hogy az a látszólag bürokráciamentes ország nem olyan lazán figyelmetlen mint amilyennek tűnik. Számítógép akkor még nem volt, így a tisztviselő előhozta adatlapomat és előttem a pulton kezdte beleírni az új címet. Láttam, hogy az adatlap jobb felső sarkában valami piros tintás bejegyzés van és megkérdeztem, mi az? ‘Az a priusza.’ mondta a tisztviselő. ‘A priuszom?’ kérdeztem meglepetten – de neki volt igaza: egy-két évvel korábban, sötétedés után lámpa nélkül bicikliztem Cambridge-ben, elkapott egy rendőr, és a helyi legalsóbb fokú, efféle csitri ügyekkel foglalkozó, bíróság (magistrates court) 10 shilling, akkor fél font, pénzbírságot szabott ki rám. Én ezt már elfelejtettem volt, de a külföldiek nyilvántartó központjának gondosan jelentették az ügyet, és itt rávezették az adatlapomra, piros tintával. (Később másoktól sok hasonló történetet hallottam: feltűnés nélkül, de figyelemmel követtek, jelentéktelen dolgokat is rögzítettek.) Idővel otthagytam első munkaadómat a Young & Rubicam hirdető cég kedvéért, de már halálosan untam a piackutatást: kit érdekelt hogy melyik margarin vagy mosópor, melyiknek a hirdetése, sikeresebb? Engem semmiképpen. A jósors ekkor, 1963-at írtunk, összehozott – egy sok borral locsolt vacsora keretében, melynek folyamán alaposan megtárgyaltuk a vallás, etika és világpolitika összefüggéseit – egy szakállas göröggel. Nem tudom, a bor tette-e, de felkínálta, lépjek be most indítandó számítógépes szolgáltató cégébe (computer service bureau); hozzátette, nem tudja mi a jelenlegi fizetésem, de ugyanannyit fog fizetni. Veszteni ezen nem veszthetek alapon elfogadtam ajánlatát. Jó időpont volt: a számítógépek lehetőségeit akkoriban kezdték felfedezni és alkalmazni az üzleti világban és gyáriparban, de ezek ilyen célú bevezetésére előkészítő szakképzés még nem volt. Munka közben fokozatosan megtanultam a legfontosabbat amit számítógépekről, azok képességeiről, tudnom kellett, bár technikai részletek kivitelezését, megvalósítását,
26
programok írását és hasonlókat, mindig másokra hagytam. Így lett belőlem negyven éve rendszerszervező szaktanácsadó (systems consultant). Sorjában négy különböző cégnél dolgoztam ilyesféle munkakörben (az egyiknél még executive, egy másiknál pedig manager, is része volt hivatalos címemnek). Közben – az albérleti szobából már régen egy kis, kertre nyíló, lakásba költöztem Kensington egyik csendes mellékutcájában – megnősültem, azután vettünk Richmond-ban egy koraViktoriánus, XIX. század-közepi keskeny, többemeletes, vörhenyes téglaházat kiadós kerttel; született egy fiúnk, rákövetkező évben lányunk is. Az angol állampolgárságot is megkérvényeztem, majd meg is kaptam: döntés előtt beszélnünk kell magával, mondták, jött egy aktatáskás tisztviselő, és én felkészültem önéletrajzom újbóli elmondására – de az nem érdekelte, csak anyagi helyzetem (ekkor jöttem rá hogy, bárha angol állampolgár bankszámlájába csak bírósági határozat alapján tekinthetnek be, külföldi esetében elég egy hatósági kérés). 1975-re elegem lett az alkalmazotti életből: pontosan tudtam, hogy munkaadóm mit számít fel szolgálataimért, azt is, hogy mennyi a fizetésem – e kettő között hatalmas volt a rés, amiből a cég egy csomó léhűtő ‘főnököt’ tartott fenn. Így hát önállósultam, INSYC Information System Consultants néven; nagyjából abban az időben nem egy kollega is ezt tette, és attól kezdve gyakran velük együtt, de magamban is dolgozva, egészen sikeresen megéltem. Világot is láttam: a munka elvitt Iránba (sokszor, még a Shah idejében), Ceylonba, Nigériába; azután, az 1980-as évek kezdetétől, egyre több megbízatás jött az Európai Bizottságtól Brüsszelben (az elsőt megszerezni a legnehezebb, főleg olyannak aki nem közismert világcég; a következőket, amikor már ismerik az embert, könnyebb), beleértve egy eredetileg hat hónaposnak szánt, de végül négy évig tartó, ideiglenes ‘szakértő’ (expert) beosztást a Bizottság állományán belül. Hazalátogatni 1956 óta nem mertem: voltak ugyan amnesztiák, de mit lehessen tudni, vajon a katonaszökevény + börtönszökevény + osztályellenség vegyület nem képeze kivételt valamilyen eldugott bekezdés alapján? Csak 1989-ben kezdett úgy kinézni, hogy talán most már meg lehetne kockáztatni. Óvatos duhajként elsőben írtam – a Belügyminiszternek címezve, mert a tapasztalat már régen megtanított arra, hogy ilyesmit mindig a legmagasabb szinten kell kezdeni: az üggyel ugyan annál lejjebb fognak foglalkozni, de ott nem tudják, hogy a felsőbb szintet, ahonnét az ügy hozzájuk leérkezett, ez valóban érdekli-e vagy sem, így hát ‘a biztonság kedvéért’ gyorsabban intézkednek –
27
megérdeklődni, szabadon jöhetek-e mehetek-e angol útlevéllel. Csak a konzulátus írott igenlő válasza után kértem vízumot, és 1989 augusztusában, közel 33 év távollét után, ismét Budapesten voltam. Itt nagy örömömre szolgált, hogy beszédem, kiejtésem alapján mindenütt helybelinek tartottak (‘Hogyan tetszett Angliából visszahozni ezt a kocsit?’ kérdezgették angol rendszámú autóm láttán); a Bazilikában is jelen voltam az első újra megtartott Szent István-napi körmentnél. Nagyvégre, a sok negatív után, egy pozitív fordulat a világtörténelemben. Attól kezdve minden évben visszajártam látogatóba, és tervezgettem egy itteni pici lakás vételét, hogy ne kelljen ilyenkor panziókba szállnom vagy ideiglenesen lakást bérelnem. De feleségem egyidejűleg évről évre betegebb volt, 1997-ben megözvegyültem; a két gyerek már régen felnőtt, saját életét éli, miért maradjak Angliában? Hosszas keresés után a véletlen a Cimbalom utcai lakáshoz vezetett, megvettem, rendbe tétettem, és 2000 januárjában beköltöztem, abban a reményben, hogy soha többé az életben költöznöm nem kell; Angliában csak egy kis házikót (cottage) tartok még. Mindhiába: extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita!
Budapest, 2004. január 28.
28
