Paár Ádám
A megszentelt demokrácia
Manapság ismét szokás hivatkozni a vallásra mint összetartó, kohézióteremtő erőre. Az Egyesült Államok esetében ez az állítás valóban nem erőltetett. Köztudomású, hogy az Egyesült Államok a világ legvallásosabb országa. De ennél fontosabb és érdekesebb, hogy ez a vallásosság az egyik legfontosabb kohézióteremtő erő az amerikai társadalomban. „Lehetetlen helyesen kormányozni egy nemzetet Isten és a Biblia nélkül.” (George Washington) „Isten áldja örökké Amerikát!” (Barack Obama elnöki beiktatási beszédének utolsó mondata)
Sokaknak
feltűnik,
hogy
az
amerikai
államférfiak a 18. század végétől kezdve milyen gyakran hivatkoznak Istenre és a Bibliára
beszédeikben.
A
szekularizált
Európából nézve furcsának tűnhet, hogy az ugyancsak szekularizált Egyesült Államokban a vallás milyen nagy jelentőséget kap a közéletben. Adott a kérdés, hogy vajon nem a szekularizáció két külön útjáról van-e szó. A civil vallás Robert Bellah a Civil Religion in America című 1967-es tanulmányában részletesen elemezte a vallás szerepét az amerikai politikai kultúrában. Bár sok víz lefolyt a
-1-
Hudsonön az első megjelenés óta, de a tanulmány talán még aktuálisabb az azóta bekövetkező események fényében, noha jóval a morális kérdésekben (abortusz, eutanázia, melegházasság stb.) aktív Morális Többség színre lépése és a neokonzervatív „ellenforradalom” előtt született meg. Az amerikai szociológus Kennedy 1961-es elnöki beiktatásának szövegét elemezve felhívta a figyelmet arra, hogy az elnök a beszédben háromszor hivatkozott Istenre, méghozzá olyan kontextusban, amelyik nem kapcsolódott speciálisan az Amerikában honos vallási közösségek egyikéhez sem. Isten úgy jelent meg a beszédben, mint az emberi jogok letéteményese, és erkölcsi mérce. Az elnök hangsúlyozta a hitet, hogy „az emberi jogokat nem az államok nagylelkűségétől, hanem Isten kezéből kaptuk.” 1 A szociológus felidézte, hogy más elnökök is utaltak hasonló megnyilatkozásaik során Istenre, Washingtontól kezdve. A rendszeres vallási alapú megnyilatkozások a mindenkori elnök felekezeti hátterétől függetlenül hangzanak el: nincsen különbség abban a tekintetben, hogy anglikán (Washington), presbiteriánus (Andrew Jackson, Willam W. Wilson), kvéker (Herbert Hoover, Richard M. Nixon), metodista (Ulysses S. Grant), katolikus (John F. Kennedy), esetleg deista (Thomas Jefferson) elnökről van-e szó. Bellah ebben a tényben az általa civil vallásnak nevezett jelenség megnyilvánulását
látta.
Az
elnökök
az
Isten-fogalmat
függetlenítik
a
vallásfelekezettől, de ezzel az Isten-fogalommal bármely felekezet híve azonosulhat. Ugyanakkor a képet árnyalja, hogy történelmi okok miatt mindmáig egyetlen katolikus elnök költözhetett be a Fehér Házba, ez a tény pedig a katolikus államegyházzal szembeni sztereotípiák továbbélésének a számlájára írható: Amerika morális alapját a protestáns felekezetek vetették meg a 17-18. században, az amerikai föderalizmus – amelyik a tagállamok és a szövetségi kormányzat hatáskörének éles elhatárolásán alapul – pedig közvetlenül levezethető a protestáns egyházak autonóm jellegéből. A civil vallás egyik vonása, Amerika Istentől elrendelt vezető, mintaadó szerepének a
1
Robert Bellah: Civil Religion in America. Daedalus, 96. vol. 1-2. o.
-2-
hangsúlyozása is protestáns gyökerű tétel: az amerikai kivételesség tudata a kálvini predesztináció materiális átértelmeződéseként is felfogható. Azonban a civil vallás rugalmasságát és felekezetek feletti jellegét tanúsítja, hogy a legnagyobb létszámú amerikai felekezetet, az Egyesült Államok lakosságának 22%-át alkotó római katolikusok is elfogadhatják az amerikai demokrácia kivételességének a tanát. Ez egy olyan tétel, amelyik erősíti az etnikailag, kulturálisan sokszálú társadalom kohézióját, éppen azért, mert keveset követel az állampolgártól – csupán hinnie kell abban, hogy Amerikának nyilvánvaló rendeltetése van a világban: a demokratikus rendszer képviselete. Ezzel bármelyik amerikai képes lehet azonosulni. Ugyanakkor az ateisták kiírják magukat ebből közösségből (sokak szerint az ateisták az utolsó elnyomott kisebbség az Egyesült Államokban, és kizárt, hogy valaha ateista lépjen elnöki hivatalba, hiszen nem tud esküt tenni a Bibliára, viszont ha mégis megteszi, azzal saját elveivel ellenkező dolgot cselekszik, ami pedig hiteltelenné teszi az amerikaiak szemében). Amerika és Franciaország: két modell Bellah a civil vallás-elmélet alátámasztásául nem véletlenül hivatkozott Rousseau-ra, mint aki felvázolta a pragmatikus „állampolgári vallást.” A genfi születésű filozófus, aki egyaránt tekinthető a felvilágosodás néven hivatkozott sokágú eszmetörténeti folyamat utolsó képviselőjének és egyben első radikális demokrata kritikusának, olyan gyakorlatias szemlélettel közelített a valláshoz, amelyik már a kohézió jelentőségének megsejtését veti fel (noha e szót Rousseau aligha ismerhette): a politikai közösség tagjainak szükségük van egy közös hitre. Rousseau, aki a rációval szemben hajlott az érzelmek kultusza felé, egyenesen az állam feladatául szabta a vallási tételek betartását: az állam „senkit nem kötelezhet rá, hogy higgyen e tételekben, de bárkit száműzhet az államból, aki nem hisz bennük, bárkit száműzhet, nem mint istentelen, hanem mint társadalomellenes személyt, aki képtelen őszintén
-3-
szeretni a törvényeket, az igazságot és szükség esetén feláldozni életét a kötelességért.”2 A jakobinusok, akik Rousseau radikális demokrácia-felfogását szívták magukba, erőszakkal akarták megvalósítani a „republikánus vallást”, amelyik összekötötte volna a francia nemzet tagjait, és egyúttal leválasztotta a köztársaságról az ateistákat (akiket a Rousseau-ért fanatikusan rajongó Robespierre gyűlölt, és bennük veszélyt érzett a nemzet egységére). A Robespierre által bevezetett „Legfelsőbb Lény kultusza”, amelyik kétfrontos küzdelmet jelentett a tételes katolicizmussal és ateizmussal szemben, azonban csúfos kudarcot vallott, hiszen ellentétben állt a franciák millióinak vallási érzületével. Ettől eltekintve is említést érdemel, hogy Franciaországban
kezdettől
a
katolikus
államegyház
állt
a
forradalmárok
célkeresztjében. Másként alakult a szekularizáció Amerikában. Az „alapító atyák” – akik maguk is különböző felekezetekhez tartoztak – gyakorlatias módon viszonyultak ehhez a kérdéshez: az amerikai civil vallás nem Rousseau elvont téziseiben, hanem az amerikai társadalmi és kulturális környezetben gyökereznek. A függetlenség kivívásának pillanatában a tizenhárom amerikai gyarmaton sok felekezet élt egymás mellett, a legtöbb amerikai a protestáns felekezetek valamelyikéhez tartozott (anglikán, presbiteriánus, kongregacionalista, baptista, kvéker, shaker stb.). Ezeknek az embereknek az ősei a vallási üldöztetés elől menekültek el Európából, és az óhazainál önállóbb élethez és autonóm döntéshozatalhoz szoktak. A függetlenség kivívása után egyetlen felekezet preferálása az állam részéről óriási viszálykodást váltott volna ki, amelyet a fiatal, instabil, és amúgy is számos belső problémával (pl. rabszolgaság) küszködő köztársaság nem engedhetett meg magának, ráadásul az államvallás és államegyház nemcsak a lelkiismereti szabadság elvét sértette, hanem a föderalizmus elvét is. 2
Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződésről, avagy a politikai jog elvei. /ford. Kis János, szerk. Ludassy Mária/Bp., 1997., Pannon-Klett Kiadó. 88. o.
-4-
Mi több, Amerika puritán vallásos gyökereit is sértette volna az állam és egyház összefonódása. A 18. századi amerikaiak köztársaságuk tiszteletbeli megalapítóiként tekintettek a 17. század eleji puritánokra, akik a legendás Mayflower hajón érkeztek Új-Angliába, azzal a céllal, hogy megalapítsák az új Jeruzsálemet. Ezek az emberek azért vágtak neki a messzeségnek, hogy hitük szerint szabadon élhessenek, minél távolabb a puritánokat üldöző Stuart-királyok „Egyiptomától”. A puritánok a Mayflower fedélzetén kidolgozták alkotmányukat, az elsőt az észak-amerikai kontinensen, amelyik a 18. századi alapítók számára is példaértékű volt. Az alapító atyák tudatában voltak, hogy ezen a puritán morális alapon áll a köztársaságuk. Amerika puritán öröksége, annak az amerikai politikai kultúrára gyakorolt hatása mindmáig valós jelentőségén alul hangsúlyozott a politológiai szakirodalomban. 3 A függetlenség kivívása után szükséges volt egy spirituális közös többszörös, amelyik a politikai intézményeken kívül egy szövetséget alakít ki a különböző, egymással is rivalizáló, területileg is tagolt vallási közösségek között. Ezt a közös többszöröst biztosították azok a minimális hitelvek, amelyeket mindegyik közösség magáénak vallhatott, anélkül, hogy azonosulnia kellett volna bármilyen oktrojált, az állam által erőszakolt hittel. A Bellah által hivatkozott Benjamin Franklin, az amerikai republikánus citoyen és „self-made man” 18. századi mintaképe így fogalmazta meg a saját vallásosságának a lényegét, ami egyben jól illusztrálja a civil vallás lényegét: „Soha nem utasítottam el a vallási tanításokat. Soha nem kételkedtem például egy Legfelső Lény létezésében, aki megalkotta és megfelelő módon kormányozza a világot, hogy a jócselekedetek kedvesek
Isten
számára,
hogy
a
lélek
halhatatlan,
hogy
a
bűneinkért
megbűnhődünk, és hogy az erényeinkért megjutalmaznak itt, a földön és a túlvilágon is. Ezeket úgy értékelem, mint minden vallás lényegét.” Franklin nem kételkedett
3
Az európai politológusok közül a német Mafred Zuleeg hivatkozott a puritán örökségre a What Hold a Nation Together? Cohesion and Democracy int he United States of America and int he European Union című tanulmányában. American Journal of Comprative Law. 1997.
-5-
benne, hogy ezek mindegyik felekezet sajátjai, és így mindegyik hasznos a köztársaság számára.4 Az amerikai forradalom – ellentétben a franciával – nem riválisa kívánt lenni az egyháznak, nem akarta legyőzni, peremre szorítani az egyházat, aminek az a logikus magyarázata, hogy – ellentétben Franciaországgal vagy Európa legtöbb országával – amerikai földön nem létezett államegyház, tehát nem volt mit legyőzni. A szövetségi államnak kötelessége volt tiszteletben tartani a kisebb közösségek jogait és önállóságát, annál is inkább, mert ettől függött a fiatal nemzet léte. A franciához hasonló
antiklerikális
törvénykezés
erőltetése
felért
volna
egy
kollektív
öngyilkossággal. De az amerikai alapító atyáktól mi sem állt távolabb, mint az antiklerikális gondolkodás – ez a különbség az amerikai és a francia felvilágosodás között. Az amerikai civil vallás jól megfér(t) a lelkiismereti szabadsággal, amelyik az államalapító többség protestáns kisegyházainak törekvéseiből és a korábbi üldöztetések élményéből logikusan fakadt. A vallásos formulák és szimbólumok beépültek az amerikai állampolgári kultúrába (pl. az alkotmány Szentíráshoz hasonló tisztelete, az elnök bibliára tett esküje beiktatása napján, az állampolgári eskü, amelyben a köztársaságra alkalmazott jelzők között szerepel az „istenfélő” jelző, vagy az „Istenben bízunk” felirat a dollár hátsó oldalán). Az Egyesült Államokban az élet számos területén jelen van a keresztény
szimbolika,
mégsem
beszélhetünk
az
állam
és
az
egyház
szétválasztásának megkérdőjelezéséről. A vallásos elemek arra szolgálnak, hogy erősítsék a demokratikus közösség kohézióját, és egy olyan magatartási keretet jelentenek, amelyek kiszámíthatóvá teszik az egyének magatartását.
4
Bellah. 4. o.
-6-
Magyar földre magyar mamutfenyőt! Magyarországon – hasonlóan az európai hagyományhoz – a szekularizáció folyamata nem állam és egyház békés szétválásával, hanem a két fél közötti konfrontációval
ment
végbe.
A 20.
század
második felében az életmód
szekularizációja mélyen áthatotta a magyar társadalmat. A vallás nem jelent kohézióteremtő erőt a magyarok számára. Ezért is volt felesleges és blaszfémikus az Alaptörvénybe fogalt „Isten a történelem ura” kifejezés: érthető volt a kormánypártok arra irányuló igyekezete, hogy a spiritualitást beemeljék az Alaptörvénybe, de nem vetettek számot azzal, hogy a magyar társadalomtól idegen ez a fajta vallásos retorika. Az Egyesült Államokban a vallási jelenségek említése a közéletben összeköt – Magyarországon szétválaszt. Az amerikai politikai elit egységesen elfogadja a vallás jelentőségét, mivel az nem fenyegette a szekuláris kultúrát, hanem kiegészítette. Magyarországon, és általában Európában viszont – az államvallások és az államegyházak létéből fakadóan – nem ez volt a helyzet. Bármennyire is fájó lehet, az „amerikai minta”, a civil vallás nem ültethető át a magyar talajba, ahogyan mamutfenyő sem nőhet a magyar Alföldön. Ha nem a vallás, akkor más értékek mentén kell megtalálni a legtöbb közös többszöröst, amelyik segít összetartani a társadalmat. A jelenlegi kormánypártok oktrojálni akarják elveiket a társadalomra, amelyik sem szocializációja folytán, sem történelmi élményeiből fakadóan nem képes elfogadni az Alaptörvényből sugárzó szellemiséget. Más közös élményeket kell belefoglalni a jövő alkotmányába: amelyek valóban összekötnek, nem pedig szétválasztanak.
-7-
