Paár Ádám
A józanság diadala
Az első magyar köztársaság, az ún. „népköztársaság“ elnökének, a balszerencsés sorsú nagykárolyi Károlyi Mihály grófnak a szobra – legalábbis egyelőre – megmenekült. Az Országgyűlés névszerinti szavazáson 39 igen, 307 nem arányban utasította el a Jobbik frakció módosító javaslatát, amelyet a rendszerellenes párt a Kossuth tér rekonstrukciójáról szóló határozati javaslathoz nyújtott be, és amelyik magában foglalta a Károlyi-szobor, valamint a Szabadság téren álló szovjet emlékmű eltávolítását. Politika és művészet Általában úgy gondoljuk, hogy a politika és a művészet két külön világ, és a pártoknak, politikusoknak semmi keresnivalójuk a művészek terrénumán. Valójában egy művészeti alkotás is „politizálhat“, hiszen világosan kifejezhet egy politikai értéket, egy világnézetet. Az, hogy egy műalkotás
politikai,
eszmei
alapú
rajongás
és
ellenérzések
ütközőpontjába kerül, és politikai viták tárgyává válik, független az alkotó(k) vagy a megrendelő szándékától. Amikor a vallásháborúk korában a türelmetlen képrombolók összetörték a szentképeket és az ereklyetartókat, nem abból indultak ki, hogy csodálatos művészeti alkotásokat tesznek tönkre: számukra a szentkép nem műalkotás,
-1-
hanem egy általaluk rossznak, mert korruptnak tartott egyházi rend szimbóluma volt. A mai ember nehezen érti meg a képrombolók indulatát, ők aligha értették volna meg a művészettörténészek felháborodását. A „képrombolás“ mint rituális állásfoglalás, kvázi politikai tett nem idegen napjaink politikájától sem. Mára legfeljebb annyit finomodtak az eszközök, hogy nem pusztítják, csak elmozdítják, áthelyezik a műemlékeket (mint ahogyan az nem is olyan régen a tallini szovjet hősi emlékművel történt). Célkeresztben a magyar köztársasági hagyomány A „vörös gróf“ szobrának kérdése az elmúlt években a világnézeti és „kultúrharc“ csomópontjában feküdt: a műalkotás mellett vagy ellen nyilatkozni egyet jelentett az 1918-as őszirózsás forradalommal, tágabban a köztársasági eszmével kapcsolatban tett állásfoglalással (ne feledjük, hogy a jobboldalon makacsul tartja magát a legenda, hogy a népköztársaság, illetve személyesen Károlyi felelős felbomlásáért
és
a
133
napos
kommunista
a
hadsereg
diktatúra,
a
Tanácsköztársaság kialakulásáért). Varga Imre alkotása akaratlanul vált azoknak az ütközési terepévé, akik közel érzik magukhoz a magyar köztársasági hagyományt, és akiknek a köztársaságainkhoz való viszonyát az ambivalencia vagy a nyílt ellenszenv határozza meg. Károlyi neve hívószó mindkét tábor számára:
-2-
az egyik számára a köztársaság értékeit és a demokratikus eszményt, a másiknak az őszirózsás forradalom hibáit, következményeit – ha nem éppen árulását – testesíti meg. Elvben lehetne mód a kompromisszumra: ehhez csak annyit kellene belátni, hogy a történelemben nincsenek abszolút igazságok, hanem különböző elbeszélések, narratívák vannak, és mindegyik narratíva békésen, egymást gazdagítva élhet egymás mellett (természetesen egyik narratíva sem irányulhat egyetlen csoport kizárására sem a politikai közösségből).
A Fidesz és a Károlyi-szobor A Fidesz-KDNP az MSZP és az LMP frakciójával példás egyetértésben utasította el a Károlyi-szobor eltávolítását is magában foglaló módosító javaslatot, ami annak fényében örvendetesnek tűnhet, hogy tavaly maga Kövér László házelnök nyilatkozta egy, a Polgárok Házában tartott rendezvényen, hogy négy év múlva a Károlyi-szobor nem fog a helyén állni. Igaz, Kövér azzal vélte enyhíteni a mondanivalóját, hogy kijelentette, Kéthly Annának a szobrát kellene a Károlyi-szobor helyére állítani. Ez a kijelentés egyszerre szolgálta az MSZP megfricskázását és a jobbikos szavazók kedélyeinek lehűtését (a Jobbik ugyanis – nem meglepő módon – nem a „szociáldemokrácia nagyasszonyával“ kívánta „lecserélni“ a „vörös grófot“, hanem Károlyi politikai és személyes ellenfelével, Tisza Istvánnal).
-3-
Nehezen hihető, hogy Kövér megváltoztatta volna a véleményét, ahogyan az is, hogy frakciótársainak a jelentős része ne értene egyet ezzel az állásfoglalással. A Fidesz lépése alighanem beleilleszkedik abba a taktikába, amelyik a Jobbik semlegesítését célozza. Nem ez az egyetlen eset, hogy a kormány a szimbolikus politika és a kulturális kérdések területén szembekerül a Jobbikkal. A pártnak nem sikerült elérnie Alföldi Róbert elmozdítását a Nemzeti Színház igazgatói székéből. A pártonkívüli Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás fejlesztési miniszter figyelmeztetésben részesítette az igazgatót, viszont meghagyta a Nemzeti Színház igazgatói székében. Legutóbb pedig Fónagy János fideszes képviselő és Lázár János fideszes frakcióvezető részesítette kemény hangú bírálatban a jobbikos Novák Elődöt a Jobbik antiszemita és cigányellenes retorikájával kapcsolatban. A kormánypártoknak legkevésbé sem érdeke, hogy a Jobbik tematizálja a közbeszédet, akár a romakérdésben, akár a „kultúrharc“ területén – ez a két terület az, amelyik a Jobbikot egyelőre a politikai élet zavaros felszínén tartja. A Fidesz és a KDNP józan érdeke azt diktálja, hogy, amennyire lehet, ignorálják és elszigeteljék a Jobbikot, bebizonyítva, hogy kiszámíthatatlan, nem komolyan vehető párt. Valószínű, hogy még nem lélegezhetünk fel teljesen: a kormánypártok, az MSZP és az LMP együttes elutasítása még nem jelenti a történelmi nézőpontok megbékélését, de egy lépéssel talán közelebb vihet a
-4-
„kultúrharc“ végéhez, és egy olyan kor eljöveteléhez, amikor már nem politikusok nyilatkoznak a történelmi személyiségek szerepéről és a szobrokról. Az elemzés szerkesztett változata a HVG-n olvasható
-5-
