Paár Ádám
A dzsungel mélyén, avagy a populizmus rejtelmei Reflexió Marco d’Eramo Populism and the New Oligarchy című tanulmányára
Gyakran beszélünk populizmusról, mégsem igazán tudjuk és értjük, mit jelent ez. Ennek alapvetően három oka van.
1.
Az elcsépelt szóhasználat. Megszokhattuk,
hogy a sajtóban „populista” jelzővel minősítenek minden olyan irányzatot, szervezetet vagy személyt, amelyikről az újságírók és a politológusok nem tudják megmondani, micsoda. Így lesz a hírekben, kommentárokban, sőt a politikai elemzésekben egyformán „populista” a jobboldali Silvio Berlusconi és a baloldali Evo Morales, George W. Bush és Barack Obama, az amerikai ultrakonzervatív és libertariánus Tea Party mozgalom és az ortodox szociáldemokrata programot képviselő német Linke (Balpárt), a muszlimellenes, ám gazdaság- és társadalomfilozófiájában liberális, sőt libertariánus Holland Szabadságpárt és a Jobbik, a kalózpártok családja és az Occupy mozgalmak. Mi több, gyakran halljuk, hogy az ellenzék Orbán Viktort is populistának tartja. Egyszóval, a „populista” minden, és mindennek az ellenkezője, egy szabadon felhasználható fogalom. Ez persze jelentősen megnehezíti, hogy az átlagos olvasó/tévénéző komolyan vegye a „populista” jelzőt.
2. Az egyoldalúan negatív, megbélyegző jelleg. A populizmust szinte kizárólag negatív kontextusban használják. Mario Monti volt olasz kormányfő például arra szólította fel az olasz embereket, hogy utasítsák el „a múlthoz és a populizmushoz való visszatérést”. Ugyanakkor, ha szigorúan nézzük, akkor Monti ezzel maga is a populizmus csapdájába került, hiszen közvetlenül „az emberekhez” (a populista hivatkozási alapja) fordult, és őket a múlttal való szembefordulásra biztatta. És mi ez a múlt? Talán az, hogy a politika nem technokraták játékszere, hanem pártok versenye – ahogyan az a demokráciában
-1-
természetes? Hogy a politikában a gazdaságmenedzselésen és a költségvetési egyensúly kiigazításán, az intézmények kalibrálásán túlmenően értékek harca is folyik? Az érzelmek kiölése a politikai küzdelmekből, a politikacsinálásnak és a döntéshozatali eljárásoknak a menedzserizmusra való redukálása ugyan mi, ha nem a legtisztább demagógia?
Ma már ott tartunk, hogy a „populista” egyenlő a „felelőtlennel”, az „agresszívvel”, az „ártalmassal”, mi több, a „civilizálatlannal”, az „antiszemitával”, a „fasisztával”, a „populista” szervezet pedig a mindent elnyelő szörnyeteggel, ahogyan a 19. század végi amerikai karikatúrán oly plasztikusan ábrázolták (utalva a Populista Párt akkori elnökjelöltjére, William J. Bryanre). Nem csoda, hogy mindenki menekül attól a szituációtól, hogy esetleg egy vitában ellenfelei „populistának” minősítsék, miközben ugyanakkor a populista stílus többé-kevésbé teret nyer a fősodor pártjai között is. Ennek illusztrálására Marco d’Eramo újságíró példaként említi a német Szabad Demokrata Pártot (FDP), amelyik úgymond „elhatározta, hogy meglovagolja a populizmus tigrisét.” S valóban: az FDP populista stílusának köszönhette 2010-es sikerét, és – többek között – gazdaságpolitikai populizmusának (a körülményekkel nem számoló neoliberális igények és követelések) a 2013-as választási kudarcot. Itt az elemző szembetalálja magát azzal a problémával, hogy el kell döntenie, mit ért „populizmus”
alatt:
egy
konkrét
eszmeáramlatként, avagy több eszmeáramlatot összefogó ernyőfogalomként, vagy esetleg – mint az a leggyakoribb – egyfajta politikai stílusként értelmezi. Ha viszont stílus, akkor felmerül a kérdés:
milyen
egyedi
jellegzetességek
különböztetik meg az egyszerű demagógiától? 3.A tudományos igényű feldolgozás hiánya. Sajnos a helyzetet nem könnyíti meg, hogy amennyire divatos kifejezés a populizmus, oly szegényes a mértékadó, -2-
elfogulatlan szakirodalom. Magyar nyelven a populizmus történetéről és eszmei összetevőiről szóló legjobb összefoglalás Papp István magyar népi mozgalomról írott művének első fejezete, amelyik körképszerűen bemutatja az amerikai populista mozgalmat, az argentin peronizmust, a finn agrárizmust, a német népnemzeti (völkisch) felfogást és az orosz narodnyik mozgalmat. Emellett magyar nyelven Szilágyi Ákos és Ernesto Laclau tollából két könyv is megjelent a populizmusról. 1 Külföldön Laclau mellett leginkább Margaret Canovan, Florian Hartleb, Richard Hofstadter, Michael Kazin, Seymour Martin Lipset és Paul Taggart tekinthetőek a populizmus-kutatás
klasszikusainak.
De
valójában
a
populizmus-kutatás
gyermekcipőben jár. Ezekkel a kihívásokkal nézett szembe Marco d’Eramo olasz újságíró Populism and the New Oligarchy című cikkében, amelyik a New Left Review című folyóiratban jelent meg. A szerző célja, hogy lehántsa a populizmusról azokat a mítoszokat, amelyeket a fősodorbeli jobb- és baloldali politikusok és kommentátorok (nem ritkán maguk is populisták, pl. populista módon piacbarátok) raktak rá.
Fontosnak tartjuk ezt a tanulmányt, nem azért, mintha nem lenne vitánk vele, hanem azért, mert D’Eramo éles szemmel veszi észre, hogy a II. világháború óta a „populista” jelző az ellenfelek megjelölésére (megbélyegzésére) szolgál, egyfajta lekicsinylő, lefokozó jelzőként. Vagyis a szerző ráirányítja a figyelmet arra, amiről a magyar politikusok szeretnek elfeledkezni, hogy a politikai arénában zajló harc a felek öndefiníciója körül (is) folyik, és ebben a nyelvi küzdelemben is vannak kedvező és kedvezőtlen pozíciók. D’Eramo tanulmánya nem is annyira a populizmusról, mint inkább a populizmus jelentésének fejlődéséről (vagy visszafejlődéséről) szól: hogyan devalválódott, és kuszálódott össze a kifejezés jelentéstartalma, nem függetlenül a nyelvpolitikai küzdelemtől. 1
A populizmusról (és nem egyes populista mozgalmakról, szervezetekről) szóló magyar nyelvű irodalom mindmáig eléggé szegényes. A populizmusról átfogó ismertetést közöl: Gyurgyák János: Politikai ideológiák. In: Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Bp., 2003., Osiris Kiadó. A populista mozgalmak történetéről: Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990. Bp., 2012., Jaffa Kiadó., A populizmus természetéről és nyelvezetéről: Szilágyi Ákos: A populista (A politikai varázsmese morfológiája). Bp., 2010., Irodalom Kft., Ernesto Laclau: A populista ész. Bp., 2011., Noran Libro Kft.
-3-
Ösvények az értelmezés őserdejében Fontosnak látszik, hogy először különbséget tegyünk a populizmus fogalma és az 1892-ben megalakult amerikai People’s Party (Néppárt, Populista Párt) néven megszerveződött politikai szervezet nézetrendszere és programja között. A kettő annyiban kapcsolódik össze, hogy – miként azt D’Eramo hosszasan fejtegeti – a populizmus alapja a nép (people), így a populizmus kifejezés közvetlenül az amerikai párt nevéből, az angol „nép, emberek” szóból ered. Ezt az etimológiai fejtegetést alapul véve első körben elfogadhatjuk, hogy a populizmus „népbarátságot”, a „népre való hivatkozást” jelent. A továbbiakban a Populista Párt történetének ismertetésétől eltekintek, ahogyan D’Eramo is csak utal rá, és a „nép” fogalmának keskeny ösvényét követve kizárólag a populizmussal foglalkozom. Természetesen a „népbarátság” mint politikai hagyomány régebbi a Populista Pártnál. De honnan is eredeztethető a populizmus? Némileg meglepőnek tarthatjuk, hogy D’Eramo a gyökereket egészen a 17. századig vezeti vissza, nevezetesen az angol polgári forradalom radikális népi szárnyát alkotó levellerek és diggerek mozgalmaiig (tanulmánya egy későbbi fejezetében pedig egészen a reformáció koráig vezeti vissza a történetet, Münzer Tamást nevesítve). Ezt követően hosszú katalógust kapunk arról (persze a teljesség igénye nélkül), mi mindent tartottak populistának a történelem folyamán.
A populizmus-kutatás paradoxonára utal Richard Hofstadter megjegyzése, miszerint „mindenki beszél a populizmusról, de senki nem definiálja.” D’Eramo egyenesen komikusnak minősíti a vitát. A legismertebb populizmus-kutató, Canovan hét definíciót ismertet a populizmusra, míg Peter Wiles nem kevesebbet, mint 24-et. Vagyis,
érvel
D’Eramo,
miközben
a
kifejezés
egyre
népszerűbb,
egyre
megfoghatatlanabbá válik. Pierre-André Taguieff a populizmust politikai stílusként értelmezi, és Yves Surel meg Laclau álláspontja is összetett jelenségként értelmezi a populizmust, nem pedig egységes nézetrendszerként.
-4-
D’Eramo észreveszi, hogy senki nem vonatkoztatja magára a „populista” jelzőt, mindenki csak az ellenfelét jellemzi „populistaként”: mintha létezne egy ki nem mondott etikett, hogy a „populista” jelző viselése rossz, olyasmi, amit egy magára valamit adó pártnak és személynek kerülnie kell. Ámde, érvel D’Eramo, ha a populista jelzőt senki nem használja, akkor a jelző használata leginkább azokat jellemezi, akik használják. A nyakló nélküli, ráadásul megbélyegzést kifejező használattal viszont a populizmus kifejezés folyamatosan kopik, devalválódik. Vagyis a populista jelző használata az ellenfélre nem más, mint egy hermeneutikai fogás. D’Eramo ezen észrevételét fontosnak tartjuk a magyar
politikai
harcok
természetének
megértése szempontjából is. A politikában a szavaknak nagy jelentőségük van. Ha egy párt maga nevezi meg az ellenfelét, akkor az olyan, mintha szimbolikusan hatalmat nyerne fölötte. Ebben a felfogásban a „populista” jelző használata a politikai mágia birodalmába tartozik, és elég messzire esik a konkrét történelmi, társadalmi és politikai helyzettől.
Hiányzó hívószó: a nép D’Eramo meglátása szerint a „nép” vagy az „emberek” mint hivatkozási alap a 20. század második felében egyre kevésbé jelennek meg a politikában. Ennek okait a szerző messzire vezeti vissza. A „nép” megítélése, és belevonódása a politikába leginkább egy haranggörbéhez hasonlítható. Kezdetben a nép egyet jelentett a tudatlan, agresszív, babonás, gyáva, ugyanakkor félelmetes arctalan sokasággal. D’Eramo a reformációnak tulajdonítja a népfogalom lassú megváltozását, amikor a nép elkezd főszereplővé válni, egyelőre még a reformátorok által hivatkozott „Isten népeként”, majd ez a spirituális népfogalom szekularizálódott (érdekes módon nem
-5-
elemezi a polgári nemzettudat kialakulását, amelyik szoros összefüggésben áll a nép felemelésének programjával).
Chevalier de Jaucourt a Nagy Francia Enciklopédia szócikkében már a népet a „nemzet leghasznosabb részének nevezi”. Bár D’Eramo különös módon nem hivatkozik rá, Rousseau a közvetlen demokrácia iránti igényével és a közjó fogalmával nyugodtan tekinthető a populizmus egyik elvi megalapozójának (már a genfi születésű filozófusnál megjelenik a közjó diktatúrájának veszélye, amely elvi lehetőséget aztán a jakobinus túlbuzgók átvitték a gyakorlati cselekvés terepére).
A 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején a haranggörbe szárai ismét lefelé nyúlnak: a század nagy megmozdulásai, a tömegek bevonódása a politikába, a választójog kibővülése, és a tömegdemokrácia megjelenése ismét megriasztja az értelmiséget, és megkezdődik a sokaság diabolizálása, amelynek legtöbbet hivatkozott példája Gustave Le Bon Tömegek lélektana című munkája. A Homo Politicus Psychologicus, vagyis a pszichológiai alapon viselkedő politikai ember egyik típusa – Le Bon alapján - mai napig a romboló kollektív-irracionális politikai ember (pl. a fasizmus, nemzetiszocializmus esetében). A két világháború között a bolsevik, fasiszta és nemzetiszocialista „üdvtanok” terjedése még nagyobb félelmet váltott ki, miközben ellentétes tendenciaként a demokratikus rendszerek is mind mélyebben avatkoztak be preventív módon a gazdaság és a társadalom működésébe, méghozzá a társadalom érdekére, vagyis egy populista érvre hivatkozva (ld. New Deal). Ahogyan Franklin D. Roosevelt megfogalmazta: „A pénz által szervezett kormány éppolyan veszélyes, mint a szervezetlen tömeg kormánya.” Roosevelt ezzel a kijelentéssel maga is a populista hagyományt követte. D’Eramo szerint a nép egyre jobban kikopik a politikai diskurzusból, főleg az európai politikában.
Ugyanakkor
a
populizmus
ezzel
párhuzamosan
válik
központi
fogalommá. A magyarázat az, hogy a fősodorbeli politikai erők egyre inkább
-6-
törekszenek arra, hogy megbélyegezzék a népre való hivatkozást, amelyik gyanússá válik. D’Eramo nem tartja véletlennek, hogy az 1960-as években megsokszorozódtak azok a tanulmányok, amelyek a populizmust a fasizmussal együtt tárgyalták, mintegy annak a hidegháborús amerikai propagandának az alátámasztásaként, amelyik a kommunizmus és a fasizmus rokoníthatóságát hangsúlyozta.
Az amerikai történészek és politológusok egy csoportja a totalitárius ideológiák, vagyis a kommunizmus és a fasizmus előszobájaként értelmezte a 19. századvégi, és a
20.
századra
is
áthúzódó,
a
szabad
verseny
megfékezésére törekvő populista mozgalmat (nyilván azért, mert utóbbit az amerikaiak ismerték közelről, az első
kettőt
pedig
azonosították demokrácia
a
nem).
Akarva
kapitalista
szabad
érdekét
(miközben
a
akaratlanul verseny
is
és
a
populizmus
a
népszavazás és népi kezdeményezés követelésével maga is demokratikus volt). Ebben a „populizmus-ellenes hadjáratban” Arthur Schlesinger, Daniel Bell, Seymour Martin Lipset és Hofstadter játszottak szerepet. Így született meg a populizmus mai, mélységesen negatív jelentéstartalma, amelyik a populizmust a szélsőségekkel azonosítja. S hogy miért is volt szükség a nép „eltüntetésére”, a populizmus megbélyegző használatára? Nos, erre D’Eramo egy jellegzetesen rendszerkritikus választ ad: a demokrácia kulisszái mögött oligarchizálódás zajlik, a nagy pártok egyre több engedményt kénytelenek tenni a piac hatalmának, a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek. A piac számára, érvel D’Eramo, jobban megfelelnek a Monti-féle száraz menedzserek, mint a népre hivatkozó, és nép kegyeit (voksait) kereső hivatásos politikusok. Utóbbiakat tehát a piaci szereplőknek „delegitimálniuk” kell, ezért rájuk sütik a „felelőtlenség” bélyegét. Végső soron a demokrácia teret enged egy „negatív hatalomnak”: a piac diffúz hatalmának. D’Eramo e tekintetben nem tűnik meggyőzőnek. A politika önmozgásából is következhet a nép elfelejtése, pl. abból a
-7-
logikából, hogy egyre professzionálisabb a politika, ergo egyre pénzigényesebb, és a pártoknak egyre kevesebb szükségük van arra, hogy közvetlenül a támogatóikhoz forduljanak, és ezért más csatornákat keresnek.
Mit kezdjünk vele? D’Eramo tanulmányának érdeme, hogy – a szerző kétségtelenül markáns baloldali szemlélete ellenére – őszintén, a hazai médiapolitológia sallangjai és elkenései nélkül ír a populizmusról. A populizmust a nyelvpolitikai küzdelmek függvényében elemzi, rámutatva, hogy egy fogalom jelentésének módosulása nem értelmezhető a politikai aréna megváltozásának elemzése nélkül. Ez mindmáig figyelmen kívül hagyott szempont a hazai politikai elemzésekben. Még mindig azt gondoljuk, hogy olyan szavakat, mint „jobboldal”, „baloldal”, „liberális”, „konzervatív” kiejthetünk, és dobálózhatunk velük, anélkül, hogy megmagyaráznánk: ezen kifejezések jelentését a külvilág, vagyis a politikai aréna mozgásai is befolyásolják. Még mindig azt gondoljuk, beszélhetünk pártokról önmagukban, figyelmen kívül hagyva azt, miként hatnak rájuk a pártrendszer belső mozgásai. Még mindig önmagában elemezzük a kormányt,
mintha
nem
létezne
olyan,
hogy
ellenzék,
és
nem
lenne
megmagyarázható egy kormány magatartása az ellenzéki pártok mozgásával.
Magyarországon azonban a populizmusról való gondolkodás rövidtávon aligha vezet nagy eredményekhez. Ennek oka, hogy a populizmus csak nyugatos kultúrájú országokban tarthat számot érdeklődésre, azon oknál fogva, hogy a populizmus egy nyugatos jelenség. A populizmust a nyugatos társadalomfejlődés belső problémái, dilemmái hívják életre, nem véletlen, hogy politikai erőként először az Egyesült Államokban szerveződött meg, és ma virágkorát éli Skandináviában, Hollandiában, és – a Tea Party révén – az Egyesült Államokban. De ki beszél ma nyugatos társadalomról Magyarországon? Mire reagálhatna egy populista mozgalom nálunk? Hol vannak itt nyugatos víziók, amelyek megmozgatnák a társadalmat, és amelyekre reflektálni lehetne? Magyarország nem a populizmus korában, hanem inkább egy pre-populista állapotban van.
-8-
